I.

Kevesen fogják fel a közvetlen gyakorlati, kortársi politikai tudat­ban, hogy mindaz, ami Kelet-Európában történt 1989-ben, miért következett be, s milyen következményekkel jár a kapitalista világ­gazdasági rendszerre nézve. Mi most a következményproblémák egyikével, „a szociáldemokrata évszázad vége" kérdésével fo­gunk foglalkozni. Történt ugyanis, hogy a kétpólusú világrend alapvető megszűnésével a nemzetközi szociáldemokrácia el­vesztette azt a lényegében 1917-tel kezdődött, majd Bad Godesberg-gel betetőződött „harmadik erő" szerepet, amelyet a polgári li­berális világ és a szovjet típusúnak nevezett szocializmus között oly sokáig sikeresen töltött be. Kevés kétséget hagynak maguk után a tények, hogy az uralkodó európai tendencia nem egy szociáldemokrata-szocialista Jövőt, hanem egy konzervatív Európát hoz magával, hacsak egy, a ma álláspontjáról aligha fel­tételezhető váratlan fordulat nem következik be.

A kiindulóponton szükséges megjegyeznünk, hogy a megválto­zott világhelyzet várható, hosszú távon érvényes következménye­it kevésbé vetik fel radikálisan ezen mozgalmon belül; inkább a külső kritikusok foglalkoznak a következményekkel. Ez azért van így, mert egyrészt a változásokból a szociáldemokrata mozgalom a volt kommunista pártok átalakulásával, legalábbis kiterjedését tekintve többet nyert, mint vesztett, másrészt mint harmadik erő maga is részese akart lenni a „létezett szocializmus" halotti torá­nak. Ilyen körülmények között kevesen figyeltek fel arra a té­nyezőre, hogy, legalábbis részlegesen, saját létalapjaik eltűnésé­nél lakmároztak. Csak annyit észleltek a számukra is kedvezőtlen változásokból, hogy mindenféle szocializmus eszméjére devalválóan hatott az 1989-91-es összeomlás. (Vő. pl. a „Szocia­lista Internacionálé elvi nyilatkozatával", Stockholm, 1989, június, in: Társadalmi Szemle 1990/1.), Azt azonban, hogy ezzel a világ­rendszer történéseinek objektív alapjai módosultak – meg­szűnt a szocializmus több szempontból pozitív mércéket je­lentő¹ kihívása, alig-alig vették tekintetbe. Pedig a szovjet „fenye­getés" elmúltával a burzsoázia könnyen felrúghatja a jóléti állami kompromisszumot. Kivételként álljanak itt Willy Buschak törté­nész sorai, aki úgy is, mint szociáldemokrata, foglalkozott az új helyzettel: „A kapitalizmus kritikája, legalábbis lényegi kritikája alábbhagyott. Mintha nem lett volna tömeges munkanélküliség a Szövetségi Köztársaságban, vagy az egész egyesült Németor­szágban, mintha nem lenne az Európai Közösségben 16 millió munkanélküli, mintha nem lenne szegénység, nem lenne lakáshi­ány, nem lenne környezetszennyeződés! Nagy nyomás neheze­dik a szakszervezetekre, hogy adjanak fel mindenféle utópiát, minden gondolatot, amely túlmutat a szociális piacgazdaságon. Nos, ez a nyomás csak nő."² Hogy ez a nyomás meddig nőhet, nehéz lenne megmondani. A neokonzervatív korszak ezt odáig fo­kozta (már 1989 előtt is), hogy a társadalomalakító reformok bár­miféle terve eleve mint etatista intervencionizmus jelenjék meg. A demokrácia szinonimájává teszik ezt az úgymond antitotalitárius axiómát, amivel eleve kizárják mindenféle baloldaliságnak még a lehetőségét is. Ha ezt a beállítást elfogadjuk, akkor már teljesen közömbös, hogy szocialista, szociáldemokrata vagy kommunista szándékú változtatásról lett légyen szó. A baloldaliság ab ovo tota­litárius-gyanús.³ Elérkezett az idő együttes likvidálásukra. A világ demokrácia-(totalitárius) diktatúra dichotómia szerinti láttatásával és kezelésével a berendezkedettek saját uralmukat védik…

A külső kritika legkönyörtelenebbül a harcos liberalizmus állás­pontjáról fogalmazódik meg. Sir Ralf Dahrendorf szociológusnál, az európai liberális értelmiség egyik vezető alakjánál úgy, mint a szociáldemokrata évszázad vége" (1979), mint a szociáldemokrá­cia történelmi kimerülése (Die Zeit 1992/14.). (Igaz, a szerző több mint 10 éve ismétlődően variálja téziseit a növekedés, az egyenlőség és az állam válságáról, arról, hogy a jövő a liberaliz­musé, s hogy a munka társadalmából kifogy a munka. Talán arra alapoz, hogy próféciája egyszer úgyis „bejön", illetőleg megen­gedhetetlenül negligálja a munka általános fogalma és különös formái közötti reális viszonyt. A japán származású amerikai kül­ügyi tisztviselőnél, Francis Fukuyamánál meg úgy, mint a „történe­lem végének" beköszöntése, amely a liberális demokráciákat fe­lülmúlhatatlan etalonként állította példaképül az emberiség szá­mára.

Vannak olyan levezetések is, amelyek árukapcsolással kötik össze fejtegetéseiket. Számukra a kezdet kis hibájának, a marxi kritikai társadalomelméletnek a teljes ellehetetlenülési folyamata mindaz, ami a kommunizmus bukásával mára végérvényessé vált, s a marxizmus terhétől csak fokozatosan megszabadult szo­ciáldemokráciára épp az a sors vár, mint előfutárára. A gazdasági hatékonyság a piac oldalán van, épp ezért minden történelmi alibi, ami ezt megpróbálta vagy megpróbálja kiiktatni, vagy akár csak zárójelbe tenni, nevezzék kommunizmusnak, szociáldemokráciá­nak, sztálinizmusnak, eurokommunizmusnak vagy szociális piac­gazdaságnak, ugyanott végzi: végzete előbb vagy utóbb eléri.⁴

Ennek a tipikusnak nevezhető okfejtésnek teljesen igaza lenne, ha a társadalomból hiányozna az ember. Amíg ez nincs így, addig az egyes emberek és az embercsoportok szükségletei, normái, érté­kei a társadalmi lét megszüntethetetlen konstituensei maradnak. Következésképpen a munkaerőpiac sem függetleníthető – az áru­gazdaságokban sem – a szubjektumok akaratlagos törekvéseitől. Ezért is van az, hogy a piaci hatékonyságot mérő haszon/költség mérleg hányadosa logikailag akkor lenne a legnagyobb, ha a ne­vező nulla felé konvergálna. Atörténelmi valóságban azonban nem az ingyenes rabszolgamunka volt a leghatékonyabb, hanem ép­pen ellenkezőleg: ez volt a legkevésbé termelékeny.

Ezzel homlokegyenest ellentétesen olyan értékelések is megfo­galmazódnak, amelyek a hagyományos szociáldemokrata alapér­tékek (szabadság, társadalmi igazságosság, szolidaritás) időtál­lóságát és a változó körülményekhez való alkalmazkodás ered­ményes és perspektivikus gyakorlatát illetve e két tény együttesét látják e mozgalom lényeges teljesítményének.⁵

II.

A józan szemlélet számára mindenesetre világos, hogy a politika­történetben viszonylag ritka „a minden vagy semmi" alternatívája, s különösen így van ez azon mozgalmak esetében, amelyek év­százados múltra tekinthetnek vissza. Körültekintően kell tehát el­járnunk ítéletalkotásukkor, nehogy ítélőerőnk vizsgázzék elégte­lenre, elhamarkodottan és tévesen emelkedve fel az általánoshoz – éppen a fent idézett külső kritika mintájára. Ezt elkerülendő, a különböző törvényszerűségek szerint változó jelenségek eltérő szintjeit kell vizsgálódásainknak felvetniük. Először meg kell néz­nünk a szociáldemokrácia tényszerű, mérhető teljesítményeit a politikai életvilágban 1945 után. Ezután szállhatunk fel a földről a teóriák emelkedettebb, de sokatmondó világába. És ha mindkét szintet bejártuk, csak akkor válaszolható meg a címben feltett kér­dés, ti. az, hogy vajon mit hoz majd a XXI. század e nagymúltú, si­keres, de valóban komoly nehézségekkel szembesülő mozgalom számára. Ugyanis nemcsak a harmadik erő pozíciójának eltűnése a nehézségek forrása, hanem legalább annyira az az elméleti űr, amelyet a jóléti állam gondviselő államkénti kritikája jelent, s ame­lyet a mozgalmon immáron belül is oly sokan osztanak, hogy az eredeti célkitűzésnek, a „szociális demokrácia"megvalósításának a revideálása is fellép, hol szociálliberális, hol liberális szocialista, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben. Ez utóbbi .reform­követelések" pedig már-már alig megkülönböztethetők a liberális demokrata pozícióktól. Legfeljebb a liberalizmus válfajaként, de semmiképpen sem sui generis szociáldemokrata identitással rendelkező képződményként értékelhetők. Nézzük meg tehát az identitásválság összetevőit, s azt, hogy merre találhatók az abból kivezető utak.

Ami az első szintet, a politikai sikeresség empirikusan mérhető szintjét illeti: igaz, hogy az "aranykor" elmúlt, de a szociáldemokra­ta pártok választási és kormányzati eredményeinek vizsgálata egyáltalán nem valószínűsít gyászos jövőt. Az általunk ismert leg­komplexebb mutatókkal W. Merkel analizálta a jelenséget 1945 és 1989 között.⁶

A sikeres és kis ingadozásokat mutató választási eredményekkel nem állnak teljesen összhangban a hatalomban való részesedést kifejező mutatók (a periodikus bontás szakaszainak összehason­lítása szempontjából). Ezeknél Merkel egy osztrák kutató, Anton Pelinka számításait ismerteti, aki az alábbi hat fokozati tényezőt állapította meg és pontozta 0-5-ig terjedően, hogy aztán átlagér­tékeket számíthasson a különböző periódusok tekintetében.

• 5 pontot ér: kizárólagos szocdem. kormányzás, parlamenti többség birtokában.
• 4 pontot: kizárólagos szocdem. kormány, parlamenti többség nélkül (tehát kisebbségi kabinettel),
• 3 pont: ha a szociáldemokrácia domináns partner a koalíciós kormányban,
• 2 pont: a szociáldemokrácia egyenértékű partner nagy koalíció­ban,
• 1 pont: a szociáldemokrácia kisebbségi partner koalíciós kor­mányban,
• 0 pont: az ellenzékbe szorult szociáldemokrácia helyzete, mindezt figyelembe véve az alábbi átlagokat kapjuk:

A táblázatból látható, hogy az 1980-89-es 1,7 pontértékű átlag né­mi visszaesést jelent az aranykornak számító 1974-69-es átfo­góbb időszaki átlaghoz képest. S ez a tendencia az elmúlt három évben, amelyet a táblázat már nem értékel, nem tört meg.

Az egész időszakot átfogó 45 éves szocdem átlag (1,5 pont) vi­szont jól mutatja, hogy a lehetséges 5 pont értékből főbb mint 2/3-ot nem szociáldemokrata politikai erők vittek el. Azaz, mivel a kom­munista és zöld pártok csak ritkán voltak hatalmi tényezők, a ha­gyományos értelemben vett politikai jobboldal, jobbközép és cent­rum pártok, tehát a polgári pártok uralták az adott időszakot. Félre­érthetetlen, hogy a kormányzati hatalom az empirikus átlag értel­mében is a tisztán polgári partok dominanciája jegyében telt el a 16 országban. Napjainkra pedig, amikor a francia Szocialista Párt olyan politikusai, mint Michel Rocard és Jacques Delors egy új centrumtömörülés szükségességét hirdetik meg a baloldali szoci­áldemokrácia helyén, akkor legalábbis jelzésértékű, hogy a Szo­cialista Internacionálé vezette mozgalmak új kihívás előtt állnak: identitásuk egésze vagy legalábbis annak lényeges elemei kerül­nek veszélybe.

Mégis azt gondoljuk, hogy a meggyőző választási és a korszak­ra jellemző kormányzati eredmények nem függetleníthetők az eti­kai szocializmus humanisztikus tendenciáitól; attól, hogy ez az irányzat valóban képes eredményesen motiválni a mozgalom mö­gött álló társadalmi csoportokat és a széles közvélemény jelentős részét. A valóság szaktudományos, gondolati feldolgozását azon­ban nem helyettesítheti az etikai szocializmus értékkészlete. Kö­vetkezésképpen a tudományosan fedezetlenül hagyott, vagy nem kielégítően analizált területekre is ki kell térnünk ahhoz, hogy vilá­gosan láthassuk az identitásválság okait.

III.

Sokan azonosítják – szerintünk megalapozatlanul – egyfajta el­méletellenes pragmatizmussal a szociáldemokráciát, sikereit is ennek tulajdonítva. Valójában sem a II. Internacionálé időszaká­ban (amikor a marxizmus meghatározó szerepet töltött be), sem a két világháború közötti időszakban nem maradt a mozgalom elméleti irányvonal nélkül, amiből gazdaságpolitikai koncepció kö­vetkezik. Adam Przeworski híres New Left Review-i tanulmányá­ban („Social Democracy as a Historical Phenomenon" 1980/7-8.) pontatlan, amikor a következőket írja: „Tény az, hogy a harmincas évekig a szociáldemokratáknak semmiféle saját gazdaságpoliti­kájuk nem volt. A baloldal gazdasági elmélete bírálta a kapitaliz­must, a szocializmus magasabbrendűségét hirdetve, ami a terme­lési eszközök államosítási programjához vezetett. Amikor e prog­ramot felfüggesztették – félre még nem rakták – nem maradt sem­milyen szocialista gazdaságpolitika. A szocialisták úgy viselked­tek, mint az összes többi párt: elosztási téren némileg választóik­nak kedveztek, ám teljes mértékben tiszteletben tartották az olyan aranyszabályokat, mint a kiegyensúlyozott költségvetés a defláci­ós válságellenes politika, az aranyalap stb. A tévedés annyiban je­lentős, hogy az utóbbi évtized állapotát – amikor is mindinkább egyfajta elméleti vákuum válik jellemzővé – visszavetíti azon időszakokra, amikor ez nem volt így. Ellenkezőleg: mint ezt „Szer­vezett kapitalizmus" (Mediant 1991.) című monográfiámban rész­letesen megvizsgáltam, Rudolf Hilferding ugyanazon korproblé­mákon ugyanazon irányban, de előbb dolgozott, ti. a húszas években („Probleme der Zeit" in: Die Gesellschaft 1924/1.), mint amit a világ keynesianizmusként ismert meg a „General Tneory" (1936) után, s amit a stockholmi iskola is alkalmazott, elmélyített. Akkor a gazdaság mély válságát, amit a krónikus túlkapacitások állapota jelenített meg, s amelyet a monopolista termelési viszo­nyokat a klasszikus egyensúlyelmélet jegyében kezelő liberális gazdaságpolitika képtelen volt megoldani, megoldotta a „tőke keynesiánus szociáldemokratizálása". A kezdetektől napjainkig volt tehát elméleti munka, ami vonzerőt jelentett és sikerekhez se­gített.

Ma éppen az a kérdés, hogy egyfelől milyen a válság termé­szete, másfelől válságban van-e az állami beavatkozás maga? Pontosabban szólva, melyik állami beavatkozás az, amelyik válságban van, hiszen az aranyra szabadon át nem váltható pénz esetében és a Nemzetközi Pénzügyi Rendszer fennállása mellett, amely szigorúan szabályozza a valutaátváltási arányokat, nehéz lenne azt gondolni, hogy a világgazdaság fejlett centrumor­szágait ma is a láthatatlan kéz szabályozza. Másként szólva, a tankönyvi egyensúlyelmélethez képest a mai monetarizmus is in­tervenciónak számít, mert igen jól láthatóak a láthatatlan kezek. Galbraith például három területet nevez meg a kéz láthatóságára „A konzervatív támadás"-ban: „A farmerek valamennyi ipari or­szágban államilag támogatott minimumárakkal helyettesítették a piacukat. […] Az OPEC félresöpörte az olajpiacot. De az OPEC-et nem tudják megrendszabályozni. A szakszervezetek nagy befo­lyással vannak saját bérköveteléseikre, és általában megszabják, milyen béreket kell fizetni. Viszont harcosan ellenállnak minden ellenük irányuló akciónak, (gy állt elő az a helyzet az Egyesült Ál­lamokban, hogy a szabadpiacot megsértő erők elleni gyakorlati lé­pések rendszerint azzal végződnek, hogy javaslatokat terjeszte­nek elő a minimumbérek leszállítására vagy megreformálására. A minimumbérek, vagyis a szegények összefogása elleni támadás szinte minden esetben biztonságos lépésnek bizonyul." Ha szak­tudományosán, mérhetően fogjuk fel a „piac" kissé sokat és sok­szor misztifikált kategóriáját, azaz a kereslet-kínálat hatásának érvényesüléseként, s nem keverjük össze azt a társadalmi tevé­kenységcsere színterével" – a közvetítés absztrakt mozzanatá­val (amely minden árutermelő gazdaságban működik, jóllehet a tulajdonviszonyok jellemzése nélkül semmitmondó)-, akkor Michal Kalecki méltán híres eljárása a mérvadó kutatói magatartás, aki hosszú távú gazdaságstatisztikai elemzéssel mutatta ki, hogy az USA-ban (1929-41 között) a kereslet mozgása által meghatá­rozott ártípus csak a nyersanyagok esetében érvényesült, míg a késztermékek (fogyasztási cikkek és beruházási javak) piacát a költségek determinálta ármozgás jellemezte.⁷ Egészében véve pedig az a helyzet, hogy immáron száz éve a tőkés gazdaságban a piaccal szembeni legnagyobb történelmi erő a piac édesgyermeke, a modern konszern és monopólium (Galbraith).

De ne vágjunk a dolgok elébe. Maradjunk meg egyelőre a szoci­áldemokráciánál. A háború utáni szocdem modell, a jóléti állam, széles körben utánzott, példaadó gyakorlattá vált a fejlett tőkésor­szágokban. A növekedéskorszakban pedig megfogalmazódtak azok a célkitűzések is, melyek a Welfare State alapzatán álltak, de nemcsak annak 1. és 2. funkcióját érintették, melyet parciálisan és módszereiben variálva a polgári pártok is akceptáltak,⁸ hanem túl­mentek azon. Így például Gunnar Adler-Karisson „funkcionális szocializmus" koncepciója (azonos című könyve 1967-ben jelent meg), amely szerint a magántulajdon intézményét, formáját érin­tetlenül lehet, sőt célszerű hagyni (a kisajátításnak túl nagy a poli­tikai kockázata és – a kártérítés következtében – túl magas gazda­sági ára lenne), hiszen a lényeg a tulajdon tényleges funkcióiban van. Ezért a szociáldemokraták, amikor törvényhozási úton a tu­lajdon funkcióit részben az államra, részben a szakszervezetekre és a dolgozó kollektívákra ruházzák át, valójában megvalósítják magát a szocializmust, mint „funkcionális szocializmust". A ma­gántulajdontól formálisan meg nem fosztott tőkés szerepe a gaz­daságban olyan, mint a svéd királyé az ország politikájában."⁹

Ez az álláspont, a gazdaság feletti társadalmi ellenőrzés állás­pontja – ne menjünk most bele részletesebb elemzésébe – akkor igazolódhatott volna maradéktalanul, ha Svédországban megva­lósul a szakszervezetek részvénytöbbség-felvásárlási ötlete, a meglévő makrogazdasági irányítási technikák kiegészítőjeként, a gazdaság feletti magánhatalom megtörése érdekében. De nem ez történt. A bérből élők pénzügyi alapítványainak részvényvásár­lási programja nem vált átütő erejűvé. A kollektív takarékosság kü­lönböző formáinak (nyugdíjalapítványok, dolgozói részvények, biztosítótársaságok) kialakítását a polgári pártok erősödő ellenál­lása kísérte az 1975-ös első R. Meidner-javaslattól kezdve. E ja­vaslat szerint a vállalatok adózandó nyereségének 20%-át a dol­gozók tulajdonában lévő alapítványok részvényének formájában átvennék és a vállalatok működő tőkéjeként kezelnék. A részvények nyereségének egy részét a dolgozók és a szakszervezetek oktatási, kutatási stb. céljaira használnák. A vállalatokon belül a szakszervezetek és a vállalat dolgozói gyakorolnák a részvények­kel járó tulajdonosi jogokat".¹⁰ Ehelyett, a tulajdon részleges szo­cializálását felvető elképzelés helyett az 1984-ben elfogadott tör­vény már csak kevéssé érintette a jóléti állam továbbfejlesztését. Inkább csak a tőkeképződés új formáját és a jövedelemmegoszlás némi módosítását hozta magával.

Kevesen tudjak, hogy még abban az országban is, ahol oly je­lentősek a szociális kompenzációk, s a szakszervezetek szolidáris bérpolitikája következtében sikerült elérni, hogy azonos munkáért azonos bért kapjanak a dolgozók (függetlenül az üzemek szektorális és jövedelmezőségi különbségeitől), milyen óriási egyenlőtlensé­gek vannak a népességen belül, a részvénytulajdonosi jogcímek megoszlása szerint. A szocdem kormány és a szakszervezeti tö­rekvések ellenére a svéd háztartások 0,2%-a kezében volt az összes részvények 46%-a és 2,6%-nak kezében a részvények 90%-a, míg a háztartások 90%-a nem rendelkezett részvényva­gyonnál. Ezen tényhelyzet miatt keletkezett tehát az említett kol­lektív alapítványi törekvés.¹¹ Ennek a szelídített módozata, a mun­kásalapok tervezetének negyedik variánsa öt decentralizált regio­nális alapot kívánt létrehozni. „Az alapok igazgatótanácsát a kor­mány nevezi ki, de az egyenként 9 tagú vezető testületekben több­ségben lesznek a szakszervezet képviselői. A tervezet hétéves kí­sérleti időszakot ír elő, ezalatt a profitelvonás és a béralap szerinti hozzájárulás kombinálásával évente több, mint kétmilliárd korona folyik be a kollektív alapokba. Ezek részvényeket vásárolnak a prosperáló vállalatokban. Egy-egy alap maximum 8százaiékos ré­szesedést szerezhet egy vállalatban, így a kollektív kezelésben levő tőke együttesen sem szerezheti meg a vállalati részvények ab­szolút többségét."(Kiemelés tőlem – Sz. P.)¹² Láthatóan ez a válto­zat már nem tervezte a termelőtőke tulajdonviszonyainak megrendítését. Mégis éles támadásoknak volt kitéve a munkaadói szövet­ségek és a polgári pártok részéről,¹³ Felvetődik a-kérdés, miért? Egyrészt úgy tűnik, a marxi elméletet, Kalecki és Kaldor makroprofit elméletét e században igazolandó, a polgárság nem akart bábki­rállyá válni a tulajdonhoz való nemtörődöm viszony jegyében – még Svédországban sem. Másrészt ezek a törekvések – igaz, az sem közömbös, hogy mérsékelt vagy radikális változatúak-e – lé­nyegesen mégiscsak a társadalmasítás felvetését jelentik. Nem a termelőeszközök állami tulajdonlása formájában, hanem alapít­ványok révén; s nem egy adott kapitalista gazdaság létező (ma­gán) tőkeállományáét, angolszász terminológiával szólva, nem a „capital stock"-ot, hanem a „flow of capital"-t, a tőkenövekményt érintik. Ez a törekvés a jövőbeli profitot célozza meg fokozatosan (a profitok részleges elvonásán és adóztatás útján), nem pedig a múltban felhalmozott tőkét akarja szocializálni. A szándék tehát a termelőeszközök társadalmi ellenőrzése. Kérdéses, hogy a kollektív tőkeképződés módozatai mennyire hatásosak e cél elérésé­ben. De kétség sem fér hozzá, hogy ezek a részleges és csírafor­mában realizálódó elképzelések is a polgári osztályok erőteljes el­lenállását váltották ki.

Hasonló a helyzet a participációs és együttdöntési törekvések­kel, melyek az elmúlt évtizedekben több elméleti újítással kecseg­tettek, mint amennyi megvalósult belőlük. Ami a szociális jogok szociáldemokrata erőfeszítéseit illeti, itt lehet a legtöbb ered­ményről beszámolni. Az új Európai Szociális Charta (1989) elfo­gadásával a szociáldemokrata álláspont de iure európai szinten lényegében győzedelmeskedett. Csakhogy (mint minden olyan reformmal, amely a maga elszigeteltségében nem érheti el a vál­tozások kritikus tömegét) ezzel is az történik, hogy még ellenfelei is kisajátítják, hogy de facto hatását elgyengíthessék.

Mindenesetre nem az elméletek hiánya jellemezte a hanyat­lás előtti csúcspont szociáldemokráciáját, hanem egy némi­képp megalapozatlan elméleti optimizmus, mellyel azután ra­dikálisan szakított a növekedéskorszak vége, a kibontakozó neokonzervatív ellenoffenzíva, a globális és a környezetvé­delmi problémák intenzifikálódása és végül a kelet-európai összeomlás.¹⁴

IV.

Ha elfogadjuk azt a helyzetértékelést, hogy az eddigi kísérletek a jelentós próbálkozások ellenére sem hoztak áttörést a jóléti állam 3. funkciója (a kapitalista univerzum határértékeinek kipuhatolása-átformálása) tekintetében, akkor két stratégiai út kínálkozik a mozgalom előtt. I. Abból a helyzetértékelésből kiindulva, mely szerint nemcsak a gazdaság, hanem az állami beavatkozás is vál­ságban van, s a válság oka nem maga a monetáris gazdaságpoli­tika, nem kínálkozik más kiút, mint a jóléti állam funkcióinak visszavétele, redukálása a neokonzervatív/liberális kritikák, a monetarizmus jegyében. Ezzel az orientációval a továbbiakban mi itt nem foglalkozunk. (Ezek átvezetnek a liberális gondolkodás axió­máihoz, melyek szempontjából a szociális demokrácia heteronóm követelmény.) II. Ha viszont elfogadjuk, hogy nem a jóléti állam alapjaival, hanem a kapitalista világgazdasági válsággal és a pol­gári társadalomban spontán módon bővítetten újratermelődő egyenlőtlenségek mértékének társadalmilag nem kívánatos kö­vetkezményeivel van baj, akkor egészen más stratégiai út kínálko­zik. Ne feledjük, Galbraith professzor kimutatta, hogy a jóléti állam elleni primitív és romantikus támadások mellett a valóságos prob­lémát az jelentette, hogy a gazdaság makroökonómiai irányítása sem tudott megbirkózni a munkanélküliséggel és az inflációval.¹⁵ Ha ezt a keynesianizmus objektív korlátjaként fogjuk fel, akkor már érthetővé válhat következő sejtésünk: A növekedéskorszak végét a polgári erők arra használhatták fel, hogy az őket mégiscsak ve­szélyeztető, a jóléti állam 3. funkcióját érintő kísérleteket úgy tün­tessék fel és leplezzék le, mintha kizárólag a baloldal élt volna és élne az állami beavatkozással. Valójában sokféle erő, sokféle cél érdekében és eszközzel avatkozik be a gazdaságba, úgy a vállalkozói érdekek, mint a munkaerő és a kormányzati bürok­ráciák részéről. Valószínű azonban, hogy a világgazdaság össztőkéjének zömével rendelkező multinacionális birodal­mak, a modern kor bárói ligáinak intervencióihoz képest az előzőek ténykedése szerény kezdőkre emlékeztet csupán. An­nak a látszatnak az elfogadtatása, hogy a baloldal az intervencionista, a polgári liberális és konzervatív erők pedig az antiintervencionista, a klasszikus piacot tiszteletben tartó magatartás hívei, haté­kony retorikának bizonyult nemcsak a jóléti állam ellen, hanem a kelet-európai, korai politikai szocializmusok megdöntésében is. Az ideológia, megváltoztatván a világállapotokat, anyagi erővé vált. Hogy ez megtörténhessen, abban nagy szerepet játszott a szociál­demokrácia bürokratikus etatizmusa és a korai „nyers, politikai szocializmusok" államának a társadalomtól való elidegenedése. A konzervatív erkölcsöt a klasszikus piacgazdasági retorikával egye­sítő győztesek (a neokonzervatívok) képesek voltak különbséget tenni a nyilvánosan kevéssé deklarált történelmi célok (tehát a két ellenfél egyidejű visszaszorítása) és saját kormányzati és világu­ralmi gyakorlatuk tényleges módszerei között. A szociáldemokrata, szocialista mozgalmak hosszú távú perspektívái pedig azon fog­nak múlni, hogy képesek és hajlandók lesznek-e tanulni e kettős vereségből, vagy győzelemnek fogva fel a vereséget, megmarad­nak azon elméleti és politikai alternatíváknál, amelyeknek jegyé­ben ezeket a vereségeket maguk is elszenvedték.

Valószínűsíthető, hogy afféle megoldások, mint a „környezetba­rát szociális demokrácia" új programja (SPD, 1989, berlini kong­resszus), lett légyen bármilyen fontos, nem elégséges válasz arra a kihívásra, amely a mozgalmat éri.

Valószínűsíthető, hogy azok a helyzetértelmezések, amelyek ab­ból indulnak ki, hogy az internacionalizálódó gazdaságra általá­ban nincsenek megfelelő politikai válaszok,¹⁶ fáziskésésben vannak: a multinacionális trösztök, a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap és a Világbank összehangolt tevékeny­sége megvalósítja a világgazdaság feletti azon ellenőrzést és uralmat amelyre a polgárságnak és az Északnak szüksége van a Déllel, és a munkatársadalommal szemben. Ehhez a sza­bályozás technikáját, hogy Joan Robinsonnal szóljunk, az „elfaj­zott keynesianizmus" biztosítja, nem pedig a piacgazdasági ver­seny „igazságossága".

Valószínűsíthető, hogy a jelenkori pluralista demokráciákkal szembeni azon kritikátlan magatartás, amelyet a szociálde­mokrácia tanúsít (lényegében befejezettnek tekintve az „elected democracy" elvre épülő, kötetlen mandátumos képviseleti demokráciát), egyre inadekvátabb magatartás lesz, ha komo­lyan veszi saját elvét, a politikai, gazdasági és társadalmi demok­rácia együttes megvalósítását abban a korban, amikor az Infor­matikai és kommunikációs forradalom soha nem látott le­hetőségeket teremt a közvetlen demokrácia gyakorlására és egyidejűleg megteremti a feltételeket a képviseleti elem tartal­mi kontrolljához, a visszahívhatósághoz. Enélkül Rousseau el­lenvetése az angol demokráciával szemben továbbra is érvényes marad, miszerint a négy évenként egyszer szabadon választó em­ber a választások közötti időszakban továbbra is szolga marad. Azaz a fejlődés kifejezetten kedvez a plebejus demokrata liberaliz­mus-kritika szabadságjogokat nem veszélyeztető lehetőségei gya­korlati kiaknázásának, attól függetlenül, hogy az államügyek a döntésekben való részvételi lehetőségek kiszélesedésétől önma­gukban nem egyszerűsödnek.

Valószínűsíthető, hogy ha a jóléti állammal (szociális jogállam) szembeni liberális támadások áttörnek, s egy jelzőtlen (nem-jóléti) jogállamhoz vezetnek, akkor nem előre, hanem hátrafelé fog men­ni amozgalom.¹⁷

Valószínűsíthető, hogy a centrumországok munkaerőszerkeze­tének posztindusztriális korában sem célszerű a szociáldemokrá­ciának a munkásokat és a különféle alkalmazotti-foglalkoztatási csoportokat, szakszervezeti erőket szembeállítani egymással, ha­nem tömörítenie kell/kellene őket. Kivéve persze azt az esetet, ha nem a munkatársadalom politikai képviseletét, hanem közép és felsőkáderek karrier-érdekeit szolgáló, úgynevezett centrumpárt­tá, egyszer s mindenkorra szavazatszedő gépezetté kívánnak lealacsonyodni. (Szerencsére nem egyedül állunk ez utóbbi megol­dást elutasító véleményünkkel.)¹⁸

A jövő éppen ezekben a valószínűségekben bennefoglalt alter­natívákon és a hozzájuk való elméleti és politikai magatartáson fog múlni. A válaszok nagyban befolyásolják majd, hogy a szociálde­mokrata mozgalom a demokratikus szocializmus felé kezdi-e meg hosszú menetelését, vagy pedig olyan széles liberális néppárttá válik, amelyik csak annyira fog emlékeztetni egykori önnönmagá­ra, a szociális demokrácia megvalósításának történelmi követel­ményét felvállaló mozgalomra, mint egy kőbalta a mai robottechni­kára. Ha „felül" elfogadja a neoklasszikus dogmákat magyará­zó elveknek a marxi, kalecki-i, keynes-i, galbraith-i megoldá­sokkal szemben; ha „középen" bejön a demokráciaeszmény liberális-elitista felfogása, s ha „alul" kiesik a munkatársada­lom mögüle, akkor semmi kétség sem maradhat a végered­ményt illetően. A mai konzervatív világban pedig sokaknak ép­pen ez a célja.

Jegyzetek

1 Igaz, a mércék relativizálhatók: a Világbank, amely sok mindenben köz­rehatott és közrehat a térség sorsának alakulásában, már azt prognoszti­zálja, hogy 2000-ig egyetlen kelet-európai ország sem fogja elérni az 1989-es életszínvonalát.

2 Ti. a szocializmus válsága, a sztálinista uralmi rendszer összeomlása utáni helyzetről beszél Buschak – Sz. P. Forrás: Évkönyv. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor) Politikatörténeti Intézet 1991. 126. o.

3 Elemzését lásd francia közegben Pierre-André Taguiefftől: „De l'anti-socialisme au national-racisme" in: Présente, 1988, Paris.

4 Jászay Antal: Kinek kell Marx? – Bentham és Mill épp elég jó: Holmi, 1992. szeptember.

5 Havas Péter: Vége van-e a szociáldemokrácia aranykorának? Népsza­badság-Világtükör 1992. VII. 12, vagy azonos szemlélettel: A szociálde­mokrácia ós a változó világ. Az út Berlinig. Társadalmi Szemle, 1993/2. 62-70.O.

6 Wolfgang Merkel (University of Heidelberg): After the Golden Age: In Social Democracy Doomed to Decline? Paper prepared forthe ICPS-Conference on Socialist Parties in Western Europe, Barcelona, October 8-9, 1990.

7 Költségek és árak in: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok 1933-1970. KJK 1980. 85-107. old. Fordította dr. Balogh András.

8 Tehát 1: az ipari társadalommal és az urbanizációs folyamattal együttjáró károk materiális kompenzálását, 2: társadalomstabilizáló, legitimáló sze­rep állami felvállalását, Lásd: Szamuely László: A jóléti állam ma. Magvető, Gyorsuló idő, 1985.

9 Forrás: A szociáldemokrácia és a modern tőkés gazdaság. A TTI. kiadvá­nya (Szerk.: Bod Péter Ákos és G.Márkus György.) Budapest 1985. 29. o.

10 Gáti Tamás: A kollektív takarékosság érve és gyakorlata Svédország és Finnország gazdasági életében. Kézirat. 49. o.

11 Lásd: Gáti T. i.m. 47-48. o.

12 Nyilas Mihály: A svéd reformista munkásmozgalom fejlődési koncepci­ójának változása a hetvenes években. TTK 84/4. 599. o.

13 „1983 október 4-én több tízezer vállalkozó vonult fel Stockholm utcáin a munkásalapok bevezetése ellen tiltakozva… a Svéd Munkáltatók Szövet­sége 'Október 4. Bizottságot' állított fel. A nagyvállalatok azzal fenyegették a kormányt, hogy külföldre menekítik a tőkéjüket, ha bevezetik a munkás­alapokat." (Kiemelés tőlem – Sz. P.) Lásd: Nyilas kitűnő tanulmányában, 600. o.

14 További jó példa lehet a tehetséges SPD-teoretikus, Péter Glotz „társa­dalmilag vezérelt innováció" koncepciójának (1984) aktualitásvesztése napjainkra. Lásd: a TTI 1985-ös kiadványában, 117-125. o.

15 J. K. Galbraith: A konzervatív támadás. Világosság, 1981/10.

16 ….miközben a gazdaság radikálisan internacionalizálódott, a politika hiába próbált kitörni a nemzetállam szűk keretei közül"- írja Glotz a Die Ze­it-ben. 1992. 17. szám, 14. o.

17 Blandine Barret-Kriegel a problémát világosan exponálta anélkül ,hogy a mi megoldásunkat követné. Lásd: État de Droit. État-Providence. In: Les chemins de l'Bat. Calmann-Lévy (1986. 266.0.).

18 Az a stratégia, hogy a Munkáspárt inkább centrista, s ne radikális po­litikát folytasson, természetesen tetszett azoknak a kommentátoroknak, akik szomorúan látták reményeik elillanását a régi Szociáldemokrata Párt (1981-es SDP)-kísérlet végével, miközben nem tudták megemészteni a Thatcher-féle szélsőséges megoldásokat. Neil Kinnockkal az a probléma, hogy ő nemcsak saját politikáját változtatta meg, hanem magát a Munkás­pártot is egy, a régebbi SDP-re emlékeztető szociáldemokrata párttá vál­toztatta, amelytől ma alig különböztethető meg. Sajnálatos módon ez a stratégia egyetlen választásra összpontosító. Hiszen mi történik majd, ha nem a Munkáspárt győz a következő választáson? Ebben az esetben a Kinnock körül állók minden bizonnyal a baloldaliakat fogják bírálni ezért, s vagy ugyanúgy elhagyják a politikai porondot, mint a régi SDP vezérek, vagy olyan szövetségesek után néznek, mint Paddy Ashdown (a Liberális Párt mostani vezére). Mindezen alapon úgy tűnik… hogy a centrumpártok­nak nincs se morálja, se története."- írja Hugh Macpherson, a Tribüné poli­tikai rovatvezetője. Évkönyv, PTI, 1991.103.O. (Szerk.: Harsányil., Jemnitz J., Székely G., Politikatörténeti Intézet.)

Immanuel Wallerstein és André Gunder Frank után most Samir Amin írásaival folytatjuk a New Left klasszikusainak bemutatását. Megtiszteltetésnek tekintjük, hogy Amin külön a mi lapunk számára megküldte 12, részben már megjelent, részben publikálatlan cikkét (ezek közül válogattuk be a számunkban olvasható négyet), valamint A káosz birodalma című könyvét (amelyre írásában Marton Imre reagál). A következő bemutatandó Giovanni Arrighi, akinek egy hosszabb lélegzetű írását e számunkban adjuk közre, egy másikat pedig a következőben. A „klasszikusok” közlése (akik közé, egyébként Étienne Balibar is besorolható) ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy hozzájuk kritikátlan tisztelet fűzne. Ezért is örültünk Zalai K. László Wallersteinnel polemizáló írásának – a közlésekkel éppen az a legfőbb célunk, hogy a jelentékeny szerzők gondolatai megtermékenyítsék a hazai elméleti gondolkodást.

Változatok egy témára rovatunkban ezúttal válogatást nyújtunk abból az érdekes, elemző vitából, amely az Öböl-háború kapcsán bontakozott ki a Marx Centouno hasábjain.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : A szovjet rendszer bírálatának harmic esztendeje
2. Bodács Emil : Európaiság -tegnap és ma. Európa történelmi és geopilitikai fogalmának változásai
3. Samir Amin : A harmadik világ újra „viharzóna”
4. Andre Gunder Frank : Az Észak-Dél konfliktus politikai gazdaságtana
5. Marco Bonzio : Az Öböl és az imperializmus. Gondolatok és feltevések a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszáról
6. Roger Burbach : Az amerikai demokrácia tragédiája
7. Pip Hinman : Háború a környezet ellen Közép-Amerikában
8. Tézisek egy alternatív európai fejlődésről
9. Michel Husson : A liberális évtized: a polarizálódó kapitalizmus felé
10. John Ross : Növekvő világszegénység
11. Alexande Adler : Keleten és Délen: az emberi jogok diadala vagy az értelem veresége?
12. Samir Amin : Megjegyzések a transznacionalizálódásról
13. Samir Amin : Megjegyzések a lekapcsolódás elméletéhez
14. Giovanni Arrighi : A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása
15. Étienne Balibar : Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig
16. Zalai K. László : A valóság mítosza. Wallerstein haladás kritikájának szemléleti-módszertani fogyatékosságairól
17. k. g. : Mi is hát az a valami, amiért életüket áldozták a „világszabadság” hősei?
18. Marton Imre : Kimerülőben vannak-e a baloldal történelmi lehetőségei? Új remények a reménytelenségben
19. Andor László : Schumacher Magyarországon
20. 1:0 a tudomány javára

Tartalomjegyzék

1. Konrád György, Kósa Ferenc, Tőkei Ferenc, Kapitány Gábor : Marxizmus, politika, erkölcs – kerekasztal beszélgetés
2. Jaen Adolfo Abascal : A római katolikus egyház (látszólag) belső konfliktusa (részlet)
3. Frei Betto : Kereszténység és marxizmus
4. Michael Löwy : Róma a Wall Street ellen?
5. Rudolf J. Siebert : A vallás jövője: a szocializmus újjáépítése vagy a nacionalizmus restaurácója? (Részlet)
6. Sara Wilsky : Neofasizmus – veszély vagy egy ideiglenes tájékozódási válság átmeneti jelensége az új Szövetségi Köztársaságban
7. A főváros közterületein elhelyezett politikai tartalmú képzőművészeti alkotások sorsáról – a Fővárosi Közgyűlés vitája és határozatai
8. Balogh Sándor : Társadalom és bűnözés
9. Christoph Butterwege : Új német nacionalizmus, nagyhatalmi sovinizmus és revansizmus
10. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Hit és erkölcs a társadalomban
11. Staub Ervin : A népírtás és a tömeggyilkosság kulturális-társadalmi és pszichológiai eredete
12. Szoboszlai György : Alkotmányos átalakulás Magyarországon
13. Vigvári András : Privatizáció Nyugat-, és Kelet-Közép-Európában – néhány tanulság
14. Harald Werner : Az Öböl-háború pszichológiai vonatkozásai
15. Kapitány Gábor : Interjú Bulányi Györggyel
16. Hoch Róbert : A gazdasági liberalizmus és a jobbratolódás veszélye
17. Néhány ötletes módszer a gyengébb gazdaságok hasznának elszívására
18. Fasizmus
19. Andor László : Hayek után szabadon
20. Kéri Elemér : Antonio Gramsci születésének 100. évfordulója
21. Krausz Tamás : Sztálin és a történetírás – néhány gondolat deutscher biográfiájáról

Az elmúlt hetekben-hónapokban nem egy olyan gyűlésen, vitán volt alkalmam részt venni, amely összefogást hirdetett meg a jobboldali diktatúra veszélyével szemben. Mindannyiszor szem­besülnünk kellett a kérdéssel: Vajon mi, baloldaliak, csak hiszté­rikusak vagyunk-e, vagy valóban van objektív társadalmi és gazdasági alapja a jobboldali diktatúra veszélyének? Számomra nem kétséges, hogy a válasz az utóbbi kérdésre igenlő.

Amikor a Kupa-program megjelent – másokkal együtt – véle­ményeztem az MSZP parlamenti frakciója számára. Egyebek kö­zött ezt írtam: „Ebben a dokumentumban sok szép és okos dolog van. Még az sem kizárt, hogy megvalósul. Mert a közgazdaság­ban is vannak csodák. Legalábbis minden józan érvnek, meg­gondolásnak, közgazdasági ismeretnek és prognózisnak ellent­mondó folyamatok is megvalósulhatnak. Persze ezekre azt kell mondanunk: kicsi a bekövetkezési valószínűségük. Tulajdon­képpen imádkoznunk kellene azért, hogy a programban foglal­tak megvalósuljanak. Mert ha ez a program is sarlatánságnak bi­zonyul, akkor Magyarország gazdasági és politikai életében ki­számíthatatlan – vagy nagyon is jól kiszámítható – folyamatok indulhatnak be, katasztrofális következményekkel."

A kormány kétségkívül igen látványos pénzügyi sikereket tud felmutatni. Bár szavakban tagadta, ténylegesen azonban sokk­terápiát hajtott végre: a bérből és fizetésből élők, sőt a vállalkozók jelentős részének a zsebéből kivette a pénzt; a költségvetés bevéte­leit megnövelte az ár- és adóprés megszorításával, míg a kiadásokat a nemzet számára létfontosságú tételeknél is (oktatás, tudomány, kul­túra, egészségügy) kíméletlenül lefaragta. Mindezzel drasztikusan csökkentette a keresletet, visszafogta a pénzkínálatot. A pénz­ügyi politika ezzel kétségtelenül elérte, hogy az infláció nem gyorsul fel (voltak, akik három számjegyű inflációt prognoszti­záltak erre az évre), sőt még talán az infláció ütemét is mérsékel­te. A sokkterápia nyomán minden jószág piaca pang, így a valu­tapiacé is, aminek következtében a valuták fekete árfolyama igen közel került a hivatalos árfolyamhoz. Ezzel fontos feltétele teljesült annak, hogy a forintot konvertibilissé lehessen tenni (ha önmagában ettől persze még nem is az). És végül, de nem utolsó sorban, kedvező tendenciák mutatkoznak az ország fizetési mérlegében és adósságállományának alakulásában, a belső fel­használás – termelő fogyasztás és lakossági fogyasztás – rovásá­ra. Az ország padlását kisöprik.

Az alapvető gazdasági reálfolyamatokban viszont a kormány semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Sőt! A termelés zsu­gorodik, az infrastruktúra állapota romlik, a reálbérek és a reál­jövedelmek erőteljesen csökkennek, miközben a munkanélküli­ség növekedése gyorsul, és az ország egyes régióiban máris alig elviselhető méreteket ért el.

A pénzügyi kormányzatnak (és a polgári ellenzéknek isi) az a stratégiai elképzelése, hogy a pénzügyi eredményekre majd fel­figyelnek a külföldi tőkések és kormányok; eminens tanulóknak tekintve bennünket, beözönlik a tőke, megveszik termékeinket, felvesznek a Közös Piacba stb. stb. Vagyis hogy a pénzügyi poli­tikában elért sikerek átterjednek a reálszférára: megáll a romlás, a kedvezőtlen folyamatokat kedvező folyamatok váltják fel. Megindul a termelés növekedése, megáll a munkanélküliség emelkedése, nőni kezd a reálbér és a reáljövedelem. Mindez nem teljesen kizárt. Ám nem is nagyon valószínű.

Mert ha mindez nem következik be; ha kiderül, hogy a keze­lés csak tüneti volt, magát a bajt nem gyógyították, a pénzügyi sikerek megalapozatlanok, és kipukkadnak, mint a felfújt luft­ballon, akkor baj van. És persze nem elsősorban a kormánypár­tok és nem elsősorban a pénzügyminiszter baja! De még csak nem is a polgári ellenzéké! Mindez Magyarország lakossága túl­nyomó részének a baja. Azoké a százezreké, sőt millióké, akik az eddigi viszonylagos jólétből a szegénységbe süllyednek le.

Napirenden van a szociálpolitika, a társadalombiztosítás re­formja. Maga a reform már korábban is indokolt lett volna. A kérdés azonban az, hogy a restaurációs folyamatban végrehajtott reformot milyen ideológia fogja vezérelni. A célt úgy jelölik meg, hogy a társadalombiztosítási rendszernek összhangban kell len­nie a kialakuló piacgazdasággal. Vagy fogalmazzunk pontosab­ban: összhangban kell lennie a kialakuló tőkés gazdasággal. Ám ezzel még nem mondtunk semmit. A tőkés gazdaság szociálpoliti­kájának ugyanis két, egymással markánsan szembenálló filozófia felel­het meg. – Az alábbiakban felvonultatott két filozófiai változat egyébként nem kitalált gondolati modell, hanem a társadalom­biztosítási reform egyik illetékes bizottságában lezajlott vita lé­nyegének az ismertetése.

Az egyik lehetséges filozófia a XIX. századé. Eszerint abban a szférában is, amely ma a társadalombiztosítás körébe tartozik, a piac törvényei érvényesüljenek. Mindenki maga felelős sorsáért. Az állam ne szóljon bele abba, hogy polgárai miként használják fel a pénzüket. Aki félretesz pénzt betegség, munkanélküliség, öregség stb. esetére, biztosítást köt, az élvezzen védelmet. Aki ezt nem teszi, forduljon fel. A tőkés viszonyokhoz való alkal­mazkodás egyik változata a hangya és a tücsök meséjének a fel­melegítése.

A másik lehetséges filozófia, legalábbis a fejlettebb tőkés or­szágokban – a jóléti gazdaságé. A piaci gazdaság működésének feltétele, hogy szociális gazdaság egészítse ki, amelyben éppen nem a tőkés piac törvényei működnek. Ez is a tőkés viszonyok­hoz való alkalmazkodás alternatívája.

Mivel minden parlamenti párt programjában – a jelenlegi kormánypártokéban is! – ott szerepel a „szociális piacgazdaság", mint megvalósítandó cél (először egyébként a Szocialista Párt programjában bukkant fel), naiv módon azt lehetne gondolni, hogy – természetesen – a fenti alternatíva második fele a kor­mány szociálpolitikai reformprogramjának elvi alapja. Vagyis, hogy a restauráció terhei nagyjából egyenletesen osztódjanak meg a különféle osztályok és rétegek között; vagy netán a szoci­álpolitika némi védelmet nyújtson a szegényebbek számára.

A már említett vitán azonban kitűnt, hogy a pénzügyi kor­mányzatnak merőben más az álláspontja. A rendszerváltás terheit – úgymond – a középosztály alsó rétegére, általában a szegényebbekre kell áthárítani. Nálunk is a Mrs. Thatcher „kétharmad-egyhar­mad" politikáját kell alkalmazni. Ami annyit tesz, hogy a társa­dalom kétharmadának a jólétét az egyharmad rovására kell biz­tosítani. Csakhogy Magyarországon a „kétharmad-egyharmad" politika legfeljebb annyit jelenthet, hogy a társadalom egyhar­mada felemelkedhet a kétharmad lesüllyedése árán.

A hatvanas és a hetvenes években egy igen széles – nem a fel­szabadulás előtti értelemben vett – középosztály alakult ki. Bele­tartozott a bérből és fizetésből élők, a szövetkezeti tagok zöme, sőt a vállalkozók jelentős része is. Ha a terhek reájuk hárulnak, nagyon nagy részük a szegények közé süllyed; a felső középosz­tályba tartozók közül pedig igen sokan a középosztály alsó ré­gióiba. E réteg elégedetlenségének nagyon fontos társadalmi ha­tása lehet; éppen ezt az elégedetlenséget nyergelhetik meg de­magóg jobboldali erők Minél kevésbé sikeres gazdasági céljai­nak elérésében a kormány, minél jobban kiéleződnek a belső fe­szültségek, minél nagyobb a lakosság elégedetlensége, annál na­gyobb a veszély. Régi recept, hogy ilyen körülmények között szociális demagógiával a haladó erőkre uszítsák a tömegeket, és felszítsák a nacionalizmus tüzét.

Úgy vélem, hogy ez a veszély még nem a következő hónapok realitása. Egyelőre nem a polgári engedetlenségi mozgalom megnyilvánulása lesz, ha sokan nem fogják kifizetni a villany­számlát, nem vesznek villamosjegyet stb. Mindez csak arról fog tanúskodni, hogy sok családnak az alapvető rezsiköltségek fede­zésére sincs már pénze. De ez csak annyit jelent: talán még van időnk, hogy – a harmincas évek népfrontmozgalmához hasonló­an – a humánum erőit összefogjuk a jobboldali szennyáradattal szem­beni ellenállásra.

Első kérdésem vendégeinkhez: mire gondolnak, ha ezt a két szót: marxizmus és erkölcs együtt hallják? Persze tudatában vagyok, hogy Magyarországon ma ez a szópárosítás sokak számára körülbelül olyan szürreálisnak tűnik, mint „az esernyő és a varrógép találkozása a műtőasztalon"; hiszen az is nyilvánvaló, hogy amit korábban a marxizmus és az erkölcs összekapcsolása gyanánt bemu­tattak – például az etikatankönyvekben meg szocialista erkölcs címén – azt nem lehet igazán komolyan venni.

Konrád: Én azt sem tudom, hogy van-e igazában marxizmus, vagy volt-e; mert vannak ugyan különféle jobb vagy rosszabb gondolkodók, akik magukat marxistának nevezték, de attól még nincs marxizmus. Marx maga – amennyire én tudom – erkölcsös ember volt személyes életében, ahogy a dolgokat gondolta, annak megfelelően élt, és áldoza­tosan élt. Teóriája azonban az erkölcsre vonatkozóan túlságosan deter­minisztikus, az erkölcsöt felépítmény-jelenségként fogta fel, noha bizo­nyos relatív önállóságot tulajdonított neki – ugyan csak a személyes er­kölcsnek -, de egészében véve ezt a teóriát ón már kérdésesnek tar­tom. Amennyiben ez a felfogás beleilleszkedett a XIX. század általános hajlandóságába, nevezetesen abba, hogy szellemi jelenségeket determináltaknak fogjanak fel, és ne ismerjék el azok autonómiáját. Még kér­désesebb ez a gondolatmenet, amennyiben nagy erkölcsi blokkokat ál­lapít meg, nevezetesen hogy ilyen vagy olyan társadalmi csoportnak, osztálynak ilyen vagy olyan erkölcse van, amely egyszersmind norma­ként is működik, embereket ilyen vagy olyan viselkedésre kötelez. Empi­rikusan bizonnyal leírható egyik vagy másik történelmileg létezett társa­dalmi osztály vagy csoport erkölcsi magatartása. De hát ezen belül is annyi változat van, ahány ember, tehát ha valaki azt mondaná, az „arisz­tokrácia erkölcse", ezzel valami igen fölös általánosságot mondana, mert igen sok fajta arisztokrata volt. És ezt így lehet folytatni, valamennyi na­gyobb sokaságra vonatkoztatva. De az, hogy egy ilyen leíró és relatív igazsággal rendelkező ábrázolás erkölcsi normává változtassák, az már egy merőben kétséges intellektuális operáció. Tehát a relatívból abszolútat csinálni, ez mindig a nagy hibák egyike, és éppen ezt tette az a magát marxistának vagy pontosabban marxista-leninistának nevező ideológia, amely egyébként végül is nagyon kérdésesen kapcsolódott Marxhoz. Volt egy unokatestvérem, aki marxistának gondolta magát, Zá­dor István volt a neve; elég korán lett párttag, elég korán zárták ki, és elég korán lett öngyilkos, miután 56 után kiment Oxfordba O leírt egy mu­latságos történetet arról, hogy a Marx Károly Közgazdasági Egyetemre, ahova járt, Marx bejön és kóvályog a folyosón, bemegy a különböző tan­termekbe, és hallja, hogy miket mondanak, és fogja a fejét, majd beleko­tyog és mondja, hogy ez sem így van, az sem így van, végül letartóztat­ják és elviszik. Na most abban a marxizmus-leninizmusban, amely vé­gül is Sztálin konstrukciója volt, s amelyet ilyen módon voltaképpen sztá­linizmusnak is nevezhetnénk, az minősült erkölcsösnek, ami az adott ál­lamnak, illetve állami vezetésnek jó. És ezt nevezték „proletár erkölcs­nek", vagy „népi erkölcsnek" vagy .szocialista erkölcsnek", jóllehet ez egyszerűen az alárendelődés erkölcse volt És nem hiszem, hogy ez in­tellektuálisan izgalmas téma Ez ugyanis végül is a szolgálat, a pártelit szolgálatának az erkölcse volt Egy autoritárius és vazallus erkölcs.

Hát, hogy az „erkölcs" szó mennyire illik csoportok, politikai áramla­tok, pártok, államok magatartásformáira, ez vitatható dolog. Lehet azt mondani, hogy mindenkinek megvan a maga erkölcse, és minden bi­zonnyal még a bankrablóknak is, például egy bankrabló nem szívesen öl, mivel ez nem tartozik hozzá az image-ához. És hát a börtönök vilá­gának is megvan a maga erkölcse; minden szubkultúrának megvan a maga erkölcse. De hogy ezek mennyire kényszerítők egy egész társada­lomra nézve, ez a legnagyobb mértékben kétséges. Végezetül pedig: azt hiszem, jobb visszatérni a szubjektumok, tehát az ember személyes auto­nómiájának a megközelítéséhez. Amely valamilyen tudományosnak vélt megokolással nem rendeli alá döntéseit, egy készen álló, kívülről kapott és kényszerítőnek, kötelezőnek nyilvánított viselkedési utasításnak.

Kósa: Ami az izmusokat illeti, én is hasonlóképpen gyanakvó vagyok mindenféle izmussal szemben, mint Konrád György. A dolgok képtelen­ségét talán úgy tudnám érzékeltetni, milyen lehetetlenül hangzana, mondjuk, hogy shakespeare-izmus, vagy dosztojevszkijizmus, vagy jó­zsefattilaizmus vagy radnótizmus. Ami viszont Marxot és az erkölcsöt il­leti, azt gondolom, az erkölcs – történelmi képződmény, az egész embe­riség műve, az egész emberi történelem, az egész emberi létezés a szülője annak a különös, megfoghatatlan, de mégis létező dolognak, amit erkölcsnek nevezünk. És ennek az erkölcsnek a létrejöttében csak­ugyan mindenki szabadon részt vehetett, olyanok is, akiket ismerünk, és olyanok, akiket nem ismerünk. Szokás a Bibliától, de hát biztosan még régebbről is, emlegetni mindazokat az embereket, embertársainkat, akik valamit hozzátettek ahhoz a különös és rejtelmes titokhoz vagy ontoló­giai lehetőséghez, mértékhez, amit erkölcsnek lehet nevezni. Ilyen szempontból, amit én az erkölcsről gondolok, az nem kötődik egyetlen névhez, de az általam ismert széles névsorban feltétlenül nagyon fontos helye van egy Marx nevű múlt századi gondolkodónak, akitől ón szemé­lyesen, úgy gondolom, az erkölcs fogalmáról is tanulhattam valamit. Az Ökonómiai-filozófiai kéziratokban van egy kifejezetten erkölcsi je­lentőségű mondat. Így hangzik: a legnagyobb emberi gazdagság a másik ember Iránt érzett szükséglet Ez számomra szép és lírai gon­dolat. Az fejeződik ki benne, hogy ez a gazdagságigény, ez a gazdag­ság nem irányul a másik ember elsajátítására, birtoklására, megalázásá­ra, szóval semmiféle alantas szándék nem társul hozzá, hiszen a „szük­séglet" szónak van egyfajta lírai nyitottsága. Tehát ha azt kérdezed, ki­nek mi jut eszébe – nekem ez jut eszembe, és pontosan emlékszem rá, hogy a „szükséglet" szó volt az, amin sokszor elgondolkoztam, vajon mi­ért éppen ezt írja, miért épp a szükségletet, miért nem köti össze ezt valamiféle gyakorlatinak nevezett céllal. Például a társadalmi cselekvés­sel, a társadalom átalakításával, az emberek felszabadításával? Pedig bármit mondhatott volna, a XIX. század divatja szerint, ami sokkal hang­zatosabb lett volna De mivel éppen ilyen szerényen fogalmazott, és csak szükségletnek nevezte, ón úgy gondoltam, hogy éppen ez az érzé­keny és nehezen körülhatárolható fogalom, a szükséglet, ez jelezheti az ón személyes kötődésemet. Ha ezt az egy mondatot egy magyar pa­rasztembertől hallom, akkor is megragad bennem. Később került a ke­zembe József Attila egyik prózája, amelyikben ő álmodozott egy olyan társadalomról, ahol majd minden egyes ember szükségletévé válik min­den másik ember. És úgy gondoltam, hogy József Attilának ez a foga­lomhasználata Marxtól eredhet, mivel a szavak, a „szükséglet" szó és ennek a kitágítása egyértelműen azt mutatta. És akkor még inkább meg­erősödött bennem, hogy ezen az úton talán érdemes elindulni és érde­mes kötődéseket keresni.

Nem bocsátkoznék itt bele abba, hogy a marxi életmű teljessége mi­ként viszonyul ehhez a gondolathoz. De azt hiszem, nem is ez a kérdés most, hanem az, hogy elfogulatlanul valljuk meg, hogyan gondolkodunk erről. Divatoktól függetlenül. És azért én azt hiszem, lehet rendszervál­tás és ilyen-olyan divat, de hát a történelem nem érzékeny ilyenfajta apróságokra Nagyobb mértékekről van szó. És főként nincs, nem lehet szó kizárólagosságról. Amikor, mondjuk, Kant erkölcsi fogalmaival is­merkedett meg az ember, ott is egy nagyarányú gondolkodó fogalomal­kotási törekvéseit lehetett érzékelni, éppen az erkölcsi szférában. De ugyanígy Arisztotelésznél, főként a Nikomakhoszi etikában vagy Spino­zánál. És ezzel csak azt akarom jelezni, összefoglalásképpen, hogy rendszerváltás ide, divat oda, az embernek végül is van egy élete, van­nak emlékei, és bár meggyőző érvelésekkel szemben én mindig nyitott vagyok, a mai gondolkodásommal, tudásommal nem hiszem, hogy bár­milyen kormányzat vagy bármilyen rendszer alakuljon is ki Magyarorszá­gon vagy akár a világban, hagynám magam lebeszélni erről a hajdani, ifjúkori kötődésemről, az ehhez a mondathoz való kötődésemről.

Tőkei: Én is úgy gondolom, mindig is úgy gondoltam, hogy amit mar­xizmusnak nevezünk, az mindenekelőtt magának Marxnak az életműve. És mégis, tagadhatatlan tény, hogy létezett és ma is létezik egy Marxra hivatkozó gondolkodási irányzat, amelynek komoly hagyománya van. Amiként például a művészetekben is, a nagy mestereknek követőik tá­madnak, akik megpróbálják a mester stílusát, gondolatait, elképzeléseit artikulálni, jobban kifejteni, folytatni és népszerűsíteni. Így aztán kialakul egy iskola. Ebben az értelemben pedig mégiscsak van mondjuk dosztojevszkiánizmus is, és van tolsztojánizmus is.

Konrád: Csak senki ne mondja, hogy úgy kell írnom, mint Doszto­jevszkij…

Tőkei: Természetesen. Ez egyébként nemcsak komikus, hanem le­hetetlen is volna. Hogy fő problémánkhoz közvetlenül is mondjak vala­mit, hadd jegyezzem meg, hogy véleményem szerint a kérdés nyitja fo­galmi szempontból az, hogy a közbeszéd és a közgondolkodás nem tesz különbséget moralitás és erkölcsiség, morál és erkölcs között. Már­pedig a kettő közt legalább Hegel óta, bár ha belegondolok, kedvem len­ne azt mondani, hogy legalább a görög tragédiák óta illene különbséget tenni. A két fogalom közt ugyanis meglehetősen nagy a különbség. He­gelnél, mint ismeretes vagy annak kellene lennie, a moralitás közvetítő mozzanat a jog és az erkölcs között. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy a jog az állam, a hatalom ügye, a morál az állam, a jog vagy éppen a mindenkori társadalom, a külvilág elvárásainak való megfelelést jelenti, ámde az erkölcs kizárólag az egyénre tartozik, az erkölcsi döntés az egyének dolga. A jog, a morál és az erkölcs természetesen szorosan összetartozó fogalmak. Egységük azonban súlyos ellentmondásokat rejt magában, s a három fogalomnak megfelelő magatartás és cselekvés sokszor kerül egymással súlyos összeütközésbe.

Engedjétek meg, hogy a fogalmi megkülönböztetést a legismertebb irodalmi példával szemléltessem. Iskolai tananyag az Antigoné. Már­most nagyon hálás és nagyon könnyű dolog ezt a tragédiát úgy magya­rázni, hogy ugyebár Kreón egy szörnyeteg, a mindenkori államhatalom szörnye, a makulátlan hős pedig Antigoné, aki az államszörnnyel szem­be mer szállni, és a „szokásnak" – mert a görög éthosz, akárcsak a ró­mai mos vagy a német Sittlichkeit eredetileg ezt jelenti – eleget téve meghozza a maga erkölcsi döntését. Ebben a magyarázatban szerintem elsikkad Iszméné drámai szerepe, márpedig tudjuk, hogy a remekmívű drámában fölösleges szereplő nincsen. Hadd szólaltassam meg a neve­ket, amelyek beszélő nevek, s ennek a tragédiaköltészetben különös je­lentősége van. A Kreón név egyszerűen és világosan „királyt" jelent, vi­selője tehát nyíltan és kötelessége szerint az államhatalmat és a hivata­los jogot képviseli, megkövetelve természetesen az ennek megfelelő morált. A moralitás megszemélyesítője Iszméné, az Azonos Akaratú, mai szóval, mondjuk, talán Konformista. Amiként Kreón nem egyszerűen szörnyeteg, azonképpen Iszméné sem egy jelentéktelen, gyáva senki, hanem képviselője annak a morálnak, amely nélkül az antik világban a városállamok jogrendszere nem állhatott volna fenn. Mármost Antigoné, az Ellenszülött, mai szóval talán Nonkomformista, kétségtelenül az er­kölcsiség képviselője. Döntése azonban csak reá tartozik, mert az er­kölcs nem lehet mások számára kötelező parancs, az erkölcs csak ön­magam belső parancsa lehet, amelyet morállá alacsonyítok le, ha a pél­damutatásnál többet akarok tenni vele mások számára.

Azt hiszem, a marxi életműben található egy sor etikai jelentőségű megállapítás, amelyekből össze lehet állítani egy, úgymond, marxista etikát is, én azonban úgy gondolom, Marx igazi etikája nem elszórt meg­jegyzéseiben van, hanem egész történetfelfogásában, történetelméletének egészében. Az ő elméletének lényege ugyanis nem más, mint hogy az emberiség története alapjában véve az egyén, az egyéniség felsza­badítása, emancipációja létezésének nem általa választott, hanem „természet adta", körülmények hozta feltételei alól. Persze ide kell számítani azokat a feltételeket is, amelyeket az emberek eredetileg maguk válasz­tottak, de elidegenültek tőlük, egyéniségük fejlődésének béklyóivá vál­tak, így a marxi történetelmélet valóban az elidegenülés problémája kö­rül forog, s ugyanezért felfogható akár egy etikai rendszer alapvetésé­nek is.

A morál és az erkölcs megkülönböztetése egyébként nagyon világo­san szemléltethető a típusában antikvitás, tehát Európa előtti világ, mondjuk például a kínai világ gondolkodásával. A kínai filozófia lényegé­ben afféle politológia, kormányzástan, valamint etika-féleség, szigorúb­ban véve azonban morálfilozófia. Vagy más példa. Ábrahám áldozata az ó még nem-európai világában erkölcsös cselekedetnek számít, amelyet jó alattvalóként végre is hajtana, ha az Isten meg nem könyörülne rajta, s el nem engedné. De Agamemnón áldozata már bűn, amely tragikus következmények egész sorozatával jár. S ezzel kezdődik Európa, amelynek életében és gondolkodásában megjelenik a mi fogalmaink szerinti erkölcsiség.

Nem szeretném fölöslegesen szaporítani a szót, de egy megjegyzés még kikívánkozik belőlem. Azt hiszem, óriási baklövés volt a marxi gon­dolatvilág erkölcsét, ráadásul primitív értelmezésben, mindenki számára kötelezővé tenni s ezáltal morállá alacsonyítani. Nekem már az is gya­nús dolog, ha valaki hivatásszerűen foglalkozik etikával mint a történet-elmélettől elkülöníthető diszciplínával. Az a gyanúm támad ugyanis, hogy az illető nem az erkölcsiséggel, hanem a moralitással foglalkozik, azaz mások számára kreál magaviseleti szabályokat.

Idáig tehát egyetértés látszik abban, hogy Marxot leválasztottuk a követőkről, és magának Marxnak az erkölcsi gondolatairól volt szó. Ezzel kapcsolatban Ko­sa Ferencnek egy régebbi beszélgetésben elhangzott egy olyan mondata, misze­rint a Szulikó című grúz népdal nem tehet arról, hogy egy Sztálin nevű diktátor­nak kedvenc dala volt: attól még szép ének lehet. A kérdésben azért és olyan értelemben beszéltem mégis marxizmusról, amennyiben itt egy paradigmatikus jelenségről van szó. Azt hiszem, Marx szemében is az, amit ő kommunizmus­nak nevezett, úgy jelent meg, mint egy új paradigma. És új erkölcsi paradigma is, mint ahogy új paradigma volt az említett görögségnek az erkölcsisége mint váltás, vagy ahogy a kereszténység vagy ahogy a protestantizmus új erkölcsi pa­radigmát képviselt. Ezek – függetlenül attól, hogy egyes követőik valóban er­kölcsösek vagy csak moralizálok voltak – megpróbáltak egy új erkölcsi paradig­mát képviselni, és ez az említett mozgalmak keretében többnyire sikerült is. Kérdésem most az, hogy a marxizmus esetében valóban látszik-e egy ilyen új paradigma, attól függetlenül, hogy jelenleg sokan úgy ítélik meg, hogy itt nem egy új paradigmával, hanem zsákutcával van dolgunk.

Tőkei: Én azt hiszem, hogy Marxra óriási hatással volt a párizsi mun­kások szervezkedése. Szavai szerint az emberség igényét, az öncélú közösségiség nemességét látta a munkások- arcán. Nemes ideát látott az arcukon… És hát az a rengeteg utópisztikus kísérlet, például Ameri­kában, kis kommunista csoportok, amelyek megpróbáltak egy par excellence európai utópiát (lásd Platón, Campanella, Morus) megvalósítani – kis közösségben, elszigetelten, egy idegen világban másfajta társadal­mat építeni, emberibb viszonyokat teremtetni. Mindezek az útkeresések, ha nem is egyenesen Marxhoz kötődnek – hiszen jóval korábbiak -, két­ségtelenül etikus indíttatásúak voltak, és ezeknek az utópisztikus kísér­leteknek a varázsa, vonzása elég sokáig eltartott, azt kell mondanom, élt az egész XX. században. Ezért lett a század talán legvonzóbb kísérlete a marxista kommunizmus is, s ezért volt, hogy az antifasiszta küzdel­mekben a szocialista és kommunista emberek helyenként egészen ki­emelkedő szerepet játszottak. Hogy olyan későn lepleződött le az, hogy az új erkölcsi paradigma mögött szörnyűségek zajlottak, vagy az, hogy ami erkölcsiségnek született, azt moralizáló fanatizmussá torzítva építet­ték be az emberekbe; ezek mind olyan jelenségek, amelyek arra mutat­nak, hogy egészen éretlen kísérletről volt szó, emberileg éretlen kísér­letről; ám ami az alapja volt, az a mostani fordulattal, tehát az államszo­cializmus utópiájának összeomlásával sem érhet véget. Szóval úgy gon­dolom, hogy ez a szemérmesen piacgazdaságnak nevezett társadalom, a kapitalizmus, a „szabad verseny" világa, nem az emberi társadalom legmagasabb formája. Az emberek továbbra is nehezen fogadják el azo­kat az oldalait, amelyekre a marxi gondolkodás kritikája irányul. Ezért nem hinném, hogy ez a paradigma, amely a modern korhoz tartozik, az úgynevezett posztmodernhez jutván elveszítené a jelentőségét.

Kósa: Maradjunk a szükséglet említett marxi fogalmánál, és fordítsuk meg ezt a gondolatot, fordítsuk ki, önmaga ellentétévé. Ha azt mondjuk, hogy a legnagyobb emberi gazdagság a másik ember iránt érzett szük­séglet, ennek a fordítottja, hogy a legnagyobb emberi szegénység a má­sik ember iránt érzett szükséglet hiánya. Szerintem ez az igazi ellentéte, és nem másutt kell keresni. A hiány hatványai az emberi ellehetetlenü­léshez vezetnek. Ezért a szükséglet ilyen szempontból sokkal többet je­lent. Nyitott minden irányban, a teljes gazdagodás, a teljes emberi gaz­dagodás irányában nyitott, szabad és nem irányul elsajátításra. Semmi­lyen értelemben.

A másik, amit Tőkei Ferenc mondott Antigonéval kapcsolatban. Ha az erkölcs fogalmát valóban az antigonéi szuverenitással, a szabad vá­lasztás, a szabad cselekvés, a szabad felismerés emberi jogával, sőt, emberi kötelességével azonosítjuk, akkor gondolkodunk helyesen az er­kölcsről. Én azt hiszem, hogy nincs a marxi életműben egyetlen olyan utalás sem, amelyik ellentétes volna az Antigoné által képviselt és meg­fogalmazott szuverenitással, emberi vállalással és kiteljesedéssel. Tehát azok a későbbi torzulások és rákényszerítések, ráaggatások, amelyek az emberi szuverenitást Marx által állítólag megkérdőjelezettnek vélnék, az én ismereteim szerint alaptalanok. De maradjunk még egy pillanatra Antigonénál. Számomra érdekes, egy kicsit meglepő is, hogy Tőkei Fe­renc az erkölcsöt és a moralitást látja kettéválni egyfelől Antigoné maga­tartásában, másfelől Kreónéban, illetve Iszménéében… én még erre so­sem gondoltam, hogy ez a kettő így állna egymással szemben. Abban biztos vagyok, hogy Antigoné erkölcsi. De én a másik oldalt még mora­litásnak sem igen nevezném. Leginkább a joghoz, a korabeli és általá­ban a minden korok jogrendjéhez kötném. Vagyis ahhoz az ismert kés­lekedéshez, amellyel az állam, az államiság a maga jogrendjével mindig nagy arányban lemarad az erkölcsös, a szuverén emberek erkölcsi mér­tékétől, csak utánuk próbál kullogni. Szintben is, de időben is. Ez egyéb­ként a mai napig is világosnak látszik például a mi parlamentünkben. Azt mondja a kormány: igazságot kell tenni, visszamenőleg számon kell kér­ni a történelmet… Kitől? Akik még élnek!… És ha a főbűnösök már meg­haltak?! Hát igen… ez kínos… És a legkínosabb: ki fog ítélkezni? Ez a kormány?! Alkalmas erre? Például erkölcsileg? Mivel bizonyította ezt?… Az kevés, hogy gyárt erre valamiféle jogtechnikai alapot. Ennek az er­kölcshöz semmi köze. Ez a kormányzati szándék világosan mutatja, hogy összezagyválódik az etikum a jogrenddel. Mármost volna még egy megjegyzésem. Antigoné nemcsak szuverén, hanem még azt is tudja, hogy ezért az életével fizet. Itt válik igazán izgalmassá az európaiság és a szuverenitás kérdése. Iszmóné figyelmezteti erre őt, és azt mondja, hogy Kreón kihirdette a törvényt, és mivel Antigoné is itt él, ez rá is vo­natkozik, s tudnia kell, hogy megszegéséért halál jár. Antigoné ezt meg­érti. És azt mondja, hogy hiába, mégis vannak magasabb rendű paran­csolatok, mint a korabeli állam ilyen-olyan törvényei. És ekkor Antigoné kiszól a közönséghez. Azt mondja: ti, akik ott ültök, ugyanazt gondoljá­tok mint én, csak ti nem meritek elmondani. És ebben ő biztos is lehe­tett, mert valóban azt gondolták, mert ez a világrend létezett. A másik pedig, hogy amikor Kreón mindazt megtette, amit megtett, összeomlott és zokogott. Emberként, apaként és így tovább. A XX. századi Kreónok nem szoktak összeomlani, nem szoktak zokogni, eszük ágában sincs. És ha valaki most akarna Antigoné igaza szerint cselekedni, sajnos hiá­ba szólna ki, hogy ti ugyanezt gondoljátok, mert nem ugyanezt gondol­ják. Valami szétesett.

Észrevétlenül áttértünk második témánkra. Mert amint a marxizmusból elsősor­ban politika lett, szerintem akkor és ettől vált kétségessé mint új erkölcsi para­digma. S a következő kérdés éppen az lenne, hogy összeegyeztethetők-e egyál­talán a politikának és az erkölcsnek a mozgástörvényei?

Konrád: Én egy csöppet reagálnék még arra, amit fölfogtam szavai­tokból. Noha azt kell mondanom, hogy kissé hosszadalmas monológo­kat mondunk, amelyek azért nehezen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Én nem gondolom, hogy a polgári társadalomnak az a voltaképpen ro­mantikus meghaladást kísérlete, amely Marx nevéhez fűződik (és ami kapcsolódik ahhoz az igényhez, hogy a filozófusok, akik eddig csupán magyarázták a világot, változtassák is meg azt), szerencsés és felsza­badító gondolat lett volna. A polgári társadalom meghaladásának kísér­lete polgári társadalom előtti viszonyokat rekonstruál, elé akar kerülni, és mögé esik… Két kategória került itt szóba: a verseny és az elidege­nedés. Én a verseny kiküszöbölését vagy meghaladását lehetetlennek és erkölcstelennek tartom. Minden társadalmi együttműködésben benne van a verseny eleme, akár mint játék, akár mint sport, akár mint gazda­sági tevékenység. Ha a két kisfiamnak megtiltanám, hogy versenyezze­nek a kakaó megivásában reggelenként, vagy ha az egyik felrója a má­siknak, hogy ez nem játszik, nem birkózik, vagy nem vív vele, azt teljesen normálisnak gondolom, és lehetetlennek tartom, hogy ők ne versengje­nek egymással. És azt is nagy hibának tartom, ha azokat a közvetítése­ket, amelyek révén például a regényből könyv lesz, és könyvként kiadói, majd kereskedelmi termék, ezt valamiféle lényegi meghaladással oly módon tüntessék el, hogy az a könyv ne egy szabadon forgalomba hoz­ható termék legyen, amely végül is persze pénzzé változik a kiadó és az író kezében, hanem valami más mérce alá foglalódjon, ami valami „lé­nyegi" szubsztantív erkölcs lehetne. Én megnyugtatóbbnak tartom, hogyha én a bankszámlámtól függök, és nem egy tisztviselőtől, aki azt gondolhatná vagy azt mondhatná, hogy „az elidegenedés ellen lépj fel", amikor „közvetítettség nélkül" akarja az én munkámat befolyásolni. Meg­nyugtatóbbnak tartom, ha egy tisztviselő csak azzal befolyásolhatja az ón munkámat, hogy megveszi vagy nem veszi meg. És ha a versenyt, vagy azt a közvetítést, amelynek révén az emberi teljesítményekből pénz lesz, ami visszahat a teljesítményekre, és ilyen módon a legáltalá­nosabb nyelvvé, ti. a legáltalánosabb áru-egyenértékké válik, ami a pi­acnak, sőt a világpiacnak és ilyen módon az emberiség integrációjának a feltétele, ha ezeket ki akarnánk kapcsolni, akkor szükségképpen prekapitalista, kezdetleges formációkhoz jutunk vissza. Egy romantikus kö­vetelménynek forradalmi úton való megvalósulása csak represszióhoz vezethet. Ezért logikus volt Marx gondolatmenetében a proletárdiktatúra követelménye. Aminek viszont már – lásd az ő vitáját Bakunyinékkal és a különböző anarchista tendenciákkal – egy erőteljes etatizmusa másik következménye, és akkor már közel vagyunk a kommunizmushoz. Te­hát amennyiben Marx gondolkodása vezérfonal a cselekvéshez, annyi­ban Marx gondolkodása az erőszak beláthatatlan sorozatához vezethet, minthogy ezt a gondolatot sokan testté akarják változtatni.

Korrektebbnek tartom, ha a filozófusok megmagyarázni igyekeznek a világot, úgy ahogyan ók tudják. Beérik azzal, hogy ez a magyarázat részleges és egyoldalú és személyes aspektusa a világnak. És ha javas­lataik nem takaróznak, olyasféle általánosságokkal, mint egy osztály, az állam vagy akár egy világrend érdeke; vagy mint az egész emberiség történelmének és a történelem szükségszerűségének és rációjának a követelményei. Mert ezek mind törvénytelen, illegitim túláltalánosítások, amelyek az erkölcsi szempontból legkétségesebb cselekedeteket igazol­hatják. Én Marx gondolkodásában termékenyítőnek tartom a társadalmi helyzetek konfliktusos leírását, de kiegészítendőnek tartom azzal a Bibó­tól eredő börtön-aforizmával, amely szerint ő azt mondogatta marxista kollégáinak a cellában, hogy a történelem legalább annyira osztály­kompromisszumok, mint osztályharcok története. De innen, ebből a konfliktusos leírásból semmiképpen nem tudok elképzelni erkölcsi leve­zetéseket. Ami pedig az általában vett politika és az erkölcs viszonyát illeti, én szeretek hivatkozni arra, hogy Machiavelli ugye, kiváló politika-tudós volt. Nagy klasszikusa a politika tudományának. Leírta, hogy ho­gyan működik a maga korában a városállamnak vagy akár egy szerve­zett nemzetállamnak a politikája – és annak nem sok köze volt az er­kölcshöz. Ő maga kiválóan erkölcsös ember volt, igazi intellektuel, aki azt írta, amit látott, gondolt, igazi republikánus volt. Még meg is verték, gon­dolatait üldözendő. Majd egy-két évszázad múlva, három múlva, jött Nagy Frigyes. Aki megírta Anti-Machiavelli című, jóval unalmasabb köny­vét. Ő volt a „herceg", a „fejedelem", aki hát bizony egy elég kétséges erkölcsű ember volt, legalábbis áldozatainak nézőpontjából. Kemény zsarnok volt, noha felvilágosult uralkodó is volt a maga módján. És ő Machiavellit nevezte erkölcstelennek, pedig talán egy másik nézőpont­ból ó cselekedett erkölcstelenül. S noha látok erkölcsi lépéseket, erköl­csös választási lehetőségeket a politikában, de jogosnak érzem azt az ellen-aforizmát is, hogy az erkölcsös politika olyan, mint, mondjuk, a nö­vényevő oroszlán. Vagy a monogám Don Juan. És meg is mondom, mi­ért gondolom ezt. Mert más a célja, más az érdeke. Az az érdeke, hogy a hatalmat megszerezze, azt igazolja, kitágítsa, fejlessze. És ez rendben is van mindaddig, amíg nem áll módjában kiiktatni más, hasonló törekvé­seket, tehát amíg ezek a törekvések bizonyos játékszabályok között ver­sengenek egymással. Amíg a hatalomért folytatott verseny valamelyest a sportszerűség keretei között zajlik. De ha a Játékosok egyike önma­gát a „történelmi szükségszerűség" vagy bármilyen magasabb transzpolitikus erkölcs megtestesítőjének, a többieket pedig ép­penséggel ezzel szembenállóan nemcsak ellenfélnek, hanem ellen­ségnek és ezen keresztül az emberiség ellenségének nyilvánítja, akkor ott egy illetéktelen átcsúszás történik egyik fogalmi körből a másikba. Ezért jobbnak tartom, ha a politikai berendezkedésnek a poli­tikai törekvések korlátozása, kordába szorítása és szabályszerű verse­nyeztetése a célja, mintha valamelyik politikai törekvés az erkölcsi ab­szolútum rangjára emelkedik, és ezáltal a többiek kiiktatása és megsem­misítése elfogadottá válik.

Úgy értsem tehát, hogy a politika meg az erkölcs egymástól lényegében teljesen idegen dolgok, de ha egy jogállam keretei normálisan működnek, akkor az meg tudja akadályozni, hogy a politika radikálisan erkölcstelenné váljék?

Konrád: Ezt azért így nem mondanám. Azt mondanám, hogy az egyes politikák adott helyzetben lehetséges alternatívák között dönthet­nek, tételezzük fel hogy erkölcsösen vagy kevésbé erkölcsös módon. És ha erkölcsösnek tekintjük azt, hogy lehetőleg minél kevesebb embernek származzon baja, minél kevesebb érintettet pusztítson el az a cselekvés, ami a politikában megtestesül, akkor azt a politikát, amely kevésbé pusztító, egyben erkölcsösebbnek tekinthetjük. Tehát ha egy politikai döntés tárgya, hogy adjunk-e munkanélküli segélyt a munkanélküliek­nek, vagy sem, akkor erkölcsösebb munkanélküli segélyt adni. De én úgy gondolom, hogy ezek mind részlegesen erkölcsös vagy erkölcstelen cselekedetek, mert ugyanakkor talán a munkanélküli-segély jelentős megemelése hátrányosan érint másokat, akik dolgoznak, és akiktől el­vonják ezt a segélyt. Tehát minden politikai döntés valakinek jó, valaki­nek rossz. Egyiknek használ, másiknak árt. Valakit jutalmaz, másokat pedig büntet. És nem fölismerni, hogy ilyen viszonylagossága van a po­litikai cselekedetek erkölcsi tartalmának, az veszedelmes bűnökhöz ve­zethet.

Kósa: Marx azt mondta, azt írta, hogy egy majdani igazságosabb és tulajdonilag nem kettészakadt, nem elkülönült társadalmat a ter­melőerők egy bizonyos fejlettségi szintjén lehet megvalósítani. Az fogja majd kikényszeríteni. Ezért az én olvasatomban nem a kiteljesedő pol­gári társadalmak helyett gondolta ezt a majdani, másféle társadalmat, hanem gondolkodása logikája szerint a polgári társadalom a kapitalista berendezkedéssel együtt végigjárja a maga útját, majd elérkezik a ter­melőerők egy olyan fejlettségi szintjére, amelyik már lehetővé tesz vala­milyen továbblépést. Ilyen szempontból nézve, teljesen világos, hogy a szovjet kísérlet oda vezetett, ahova, mert hiszen semmiféle utat nem járt végig. Valaminek elé vágott, valami helyett született meg, úgy is mond­hatnám, hogy megerőszakolta a történelmet, megpróbált rákényszeríteni a marxi folyamatosság logikájára egy erőszakos, másféle logikai rendet. Erről, tudom, hogy Marxnak is nagyon sarkos és kemény véleménye volt. Egészen pontosan az állami tulajdonlást, tehát azt, amit Sztálinok megcsináltak, azt az egész szovjet kísérletet, hogy a termelőerők és egyáltalán a tulajdonviszonyok több mint 90%-a állami tulajdonba került, ezt Marx alávalóságnak nevezi, és azt írja róla egészen pontosan és szó szerint, hogy ez a tulajdoni forma nemhogy meghaladná a magántu­lajdon viszonylatrendszerét, tehát a tőkés viszonylatrendet, hanem még csak el sem éri azt Vagyis, ha nem éri el, akkor az én paraszti gondolkodásom szerint ez az állami tulajdonláson alapuló sztálinista, poszt-sztálinista, akármilyen képződmény nem Marxot cáfolja, hanem azt bizonyítja, hogy nem lehet átugrani évtizedeket, sőt évszázadokat egy bizonyos fejlődési folyamatban, és így számomra nem cáfolja Mar­xot mindaz, amit Sztálin vagy a sztálinizmus produkált. Tehát én nem tekintem a szocializmus valamely kísérletének az elmúlt 70 vagy 80 vagy akárhány esztendőt Hanem egy olyan különös és tragikus és ka­tasztrofális történelmi kísérletnek tekintem, amelyik lehet, hogy remény­kedett abban, hogy átugrik majd mindenféle fokozatokat, de végered­ményben, ha a tulajdoni és a hatalmi viszonyokat tekintem, akkor szinte egy feudalizmus előtti állapotba süllyesztette vissza a társadalmat. Nem félek a szótól, én egy rabszolgakori tulajdoni szerkezetre gondolok. Marx tehát nekem e tekintetben azt is jelenti, hogy „államszocializmus" az – fából vaskarika. Államszocializmus nem létezik. Lehet, hogy létez­het ilyenféle rendszer, de azt semmiképpen sem lehet szocializmusnak nevezni.

Konrád: Miért nem?

Kósa: Azért nem, mert nem valósul meg benne a társadalmi tulajdoni alapzat.

Konrád: A kisajátítókat kisajátították…

Kósa: De még kevesebbek sajátították ki, ez a furcsasága. Még ki­sebb réteg. Tehát ha volt egy társadalom, amelynek mondjuk a 70 vagy 60 százaléka nincstelen volt, a 40 százaléka tulajdonos volt, ez bizony egy nehéz arány a 60 százalék számára. Ebből a helyzetből azonban az előrelépés nem az, hogy akkor most már ne legyen tulajdonos az a 40 százalék sem, hanem legyen az az 1 százalék, a személytelen állam, és az minden tekintetben uralkodjék a kisemmizett 99 százalék fölött.

Konrád: Hát ami az államé, az mindenkié…

Kósa: Hát igen, ez volt a sztálini csúsztatás… de én azt gondolom, hogy az állani, az állami tulajdonlás élesen ellentétes a társadalmi tulajdonlással. Tehát ha volt 40 százalék tulajdonos és 60 százalék nincstelen Oroszországban, és lett belőle 1 százalék tulajdonos és 99 százalék nincstelen, megfosztva mindentől, tulajdonától és jogaitól, ak­kor éppen hogy nem az történt, hogy a magántulajdont társadalmasítot­ták vagy kiszélesítették, és erre épült a hatalom és önrendelkezés, ha­nem valójában egy rettenetesen koncentrált arctalan hatalmi, államha­talmi, katonai, politikai nem tudom mi jött létre, nem tudom a nevét meg­mondani, mert kapitalizmusnak sem nevezhető, hiszen az sem volt. A marxi logika az én szememben az a becsületes logika, amely szerint, ha egyszer volt a görög demokrácia és az a szabad polgárok demokráciája volt, de a rabszolgák ebből ki voltak rekesztve, akkor ennél tökéletesebb társadalomnak is lennie kell. Marx egy olyan társadalomról álmodott, ahol senki nincs a közhatalomból kirekesztve, tehát egy teljes önren­delkező társadalomra göndört, tulajdoni korlátok nélkül. Legalábbis le­gyen szabad mindenki számára valamilyen formában tulajdont, illetve politikai tulajdont, politikai szabadságot megszerezni. Mivel azonban az elmúlt 70 évben valamiért, egy logikai félreértés folytán, elkezdték szo­cializmusnak nevezni azt, amit Sztálin, Hitler, meg nem tudom én kik csi­náltak, ezt az egész őrületet, ez így terjedt el, és így használjuk, hogy hát igen, hogy szocializmus, meg létező, meg állam,- meg nem tudom még milyen szocializmus. Én már most ott tartok a józan paraszti eszemmel, hogy nem mondom rá. Mert Sztálin valóban megszüntette a klasszikus, kapitalista, tehát a történelmi magántulajdont. De helyette nem társadalmi tulajdont hozott létre, hanem egy kisajátított, még annál is inkább kisajátított és elidegenedett tulajdonformát. Ezért tehát a szillo­gizmus sántít. „Már nincs magántulajdon, tehát megteremtettük a szo­cializmus alapjait."Ezt sulykolták belénk, ezzel hülyítettek minket. Csak­hogy ez logikai képtelenség. Mert ha azt mondom, hogy nem ón vagyok az angol trónörökös, ebből nem következik az, hogy én vagyok a dalai láma. Nem a szocializmus alapjait teremtették meg, hanem egy, az em­beriség történetében soha nem látott hatalmi koncentráció tulajdoni alapjait. Ezt az egyszerűség kedvéért elnevezték szocializmusnak. Nyil­ván ilyén nyersen fogalmazva ez egy kicsit furcsán hangzik, biztos, hogy szebben hangzik az, hogy ha utópiáról, sikertelen kísérletről beszélünk. Az én olvasatomban a marxi gondolatban lényeges törekvés a tulajdoni elkülönülésnek, a nincstelenek és a valamivel rendelkezők közötti sza­kadéknak, a társadalmi értelemben vett elidegenülésnek a felszámolá­sára, hogy valamiféle közösségi, az egész társadalmat integráló, szaba­dabb társadalmi együttlét, szabadabb közösségi együttlét jöjjön létre, és ebből a szempontból nézve a sztálinizmus nem a marxizmusból nőtt ki, hanem annak ellenére, merénylet volt Marx ellen. De nem csak Marx ellen, hanem az egész emberi történelem logikája ellen. Ez az én meggyőződésem.

És az utolsó dolog, amit el akarok mondani, hogy egyes fejlett társa­dalmakban a termelőerők már megközelítik azt az érettséget, amikor fel­merül egy másféle tulajdonlás formája, nem diktatúra-, meg ráolvasás, meg utópia-alapon, hanem reális alapon. Van két ilyen társadalom. Az egyik a svéd, a másik a japán. Tavaly japán, nota bene liberális politiku­sokkal beszélgetve azt kérdeztem, hogy mi az ő legfontosabb belső gondjuk, melyek azok a legfontosabb kérdések, amelyekkel foglalkoz­nak. Azt mondták, csakis a tulajdon kérdése. Természetesen. Hogy ki tudnak-e találni a jövő évezredre értelmes és hatékony tulajdonformát. És elmondták nekem, hogy a legtermelékenyebb japán vállalatoknál már szó nincsen a klasszikus kapitalizmus egy tőkés – sok bérmunkás vagy néhány tőkés – sok bérmunkás viszonylatáról. Ezek helyett másféle tu­lajdonszerkezetek jönnek létre. Egy vállalaton belül is. A dolgozói rész­vényekkel, és így tovább. Amelyik nem úgy szabad, hogy ha a dolgozó megspórol valamennyi pénzt, akkor megveheti. Hanem hogy ha dolgo­zik 5 évet egy vállalatnál, akkor az ötödik év végén kap egy részvényt. Ezért eleve nem idegen tulajdonba megy dolgozni, hanem a sajátjába megy. Ha 10 évet dolgozik, akkor nem plusz egy részvényt kap, hanem még kettőt. És ha 15 évet, akkor még hármat. És így tovább. És az élete végére tulajdonos lehet. És nem csak ezek a közösséginek nevezhető tulajdonosi formák törnek utat Japánban, hanem még más ilyen jellegű kísérletek is. Mindez számomra azt mutatja, hogy akármilyen furcsa, de létezhet egy, a klasszikus tőkés felállásnál magasabb rendű és termelé­kenyebb, és az ember számára talán elviselhetőbb tulajdoni formáció. És szó sincs arról, hogy a sikeresen kormányzó japán liberális párt a homlokára tűzné Marxot. Ilyen szempontból semmiféle ideológiája sin­csen. De mégis errefelé keresgélnek. És ezen az úton látják annak esé­lyét, hogy létrehozhatnak egy emberrel arányosabb tulajdonformát. Nem az jut eszükbe, hogy államosítsanak. Eszük ágában sincs.

Tőkei: Kezdettől fogva állami alapzaton vannak. Az ellenőrzés olyan mértékben van az állam kezében…

Kósa: Inkább az ő kezükben van az állam.

Konrád: Svédország valóban továbbra is kapitalista társadalom. A ja­vaknak 14 százaléka van állami kézben, 86 magánkézben. Más kérdés, hogy igen erősen progresszív adózás lévén, a jövedelmeknek, de legin­kább az alkalmazotti jövedelmeknek, tehát a bérből és fizetésből élők jövedelmének olyan nagy hányadát vonják be az állami költségvetésbe, és az állami költségvetésnek olyan nagy hányadát forgatják vissza nép­jóléti, szociálpolitikai, kultúrpolitikai célokra, hogy az elosztásban egy bi­zonyos fokú relatív egalitarizmust teremtenek. Ennek ellenére vannak milliárdos nagy vagyonok, és vannak tulajdon nélküli emberek. Tehát a szociáldemokrata modell, az egy humanizált kapitalizmus, de én szocializmusnak nem nevezném. És nem gondolom, hogy jogos azt mondani, hogy az államosítás következtében előálló társadalom vagy gazdaság nem szocialista Hiszen ez volt a javasolt megoldás, a kisajá­títók kisajátítása, a tőkés tulajdon össztársadalmi tulajdonba helyezése. Na most mi az „össztársadalom"? Ez nagy kérdés. Ugye a 19. század­ban ez többé-kevésbé néhány európai nemzeti állam társadalma, azok a társadalmi egészek, amelyek egy nemzetállamon belül vannak. Mert felfoghatnád a társadalom egészét úgy is, mint az emberiség egészét. De hát az emberiségnek nincsen, hogy is mondjam, instanciája nincsen cselekvő intézménye; az egyetlen olyan intézmény, amely a polgári tu­lajdonnál és tulajdonosoknál átfogóbb intézmény volt, a XX. század első felében, a nemzeti állam volt. Tehát a polgári tulajdon, a piacgazdaság és a verseny meghaladása nem lehetett más, mint államtársadalom. Ha nacionálszocialista, náci vagy fasiszta, akkor a gyárost államosította, és Hitler is azt mondta, hogy ón nem a gyárat fogom államosítani, hanem a gyárost. Alárendeli és betagozza az államirányításba vagy a politikailag irányított hadigazdaságba Vagy egy ennél radikálisabb lépést tesz, mert a gyárat államosítja és ilyen módon állami tulajdonná változtatja a társa­dalom egészét infrastruktúrával, személyekkel, kulturális javakkal, min­denestül együtt. Úgyhogy az egy kedves gondolat, hogy van valami, ami ezen túli, de semmiképpen nem állítható hogy a tizenkilencedik században látható volt, hogy mi lesz esetleg a huszonegyedikben. Amit még ma sem látunk. Ma annyit látunk, hogy azokban az országokban, amelyeket a legfejlettebbeknek neveznek, nincs jele annak, hogy a piac, a pénzgazdálkodás, a ver­seny fölé emelkedne valamilyen univerzális, kollektív tulajdonos.

Tőkei: Feltétlenül meg kell szólalnom még egyszer, lehet, hogy utol­jára. Én a leghatározottabban azzal értek egyet, hogy azt, ami történt, minden ficamával, bűnével, gyalázatosságával és alantasságával együtt államszocializmusnak kell nevezni, és nem államkapitalizmusnak.

Kósa: Még annak sem nevezném, még államkapitalizmusnak sem, mert nem volt kapitalizmus.

Tőkei: Ez egy szocialista kísérlet volt, állami formában. Még nem nagy az ember, de képzeli, hát állami. Az elkövetkezendő események sajnos ezt még inkább meg fogják mutatni, mert a jövő az állam és na­cionalizmus közti olyan összefonódást ígér…

Konrád: Igen, az lehet, hogy most fog jönni az államkapitalizmus.

Tőkei: Bizony, lehet… nagyon is lehet.

Konrád: Most építjük az államkapitalizmust.

Tőkei: Azt pedig etikai kérdésnek tartom, hogy ennek a kudarc­nak a felelősségét ne hárítsuk át kizárólag a kapitalizmusra, vagy a prekapitalizmusra, vagy Ázsiára, vagy bármire. Ezt mi rontottuk el, még­pedig azzal, hogy túlságosan is sokáig hittük: az államszocializmus csak átmeneti formáció lehet. Ez valamennyire mégiscsak bűnrészessé tesz bennünket, akik naivan azt gondoltuk, hogy ez a korszak, ez az állami korszak hamar meghaladható, és integráció lesz, előbbre lépés a szocia­lizmus felé. Integráció helyett teljes dezintegráció következett be. Bizony elő volt készítve ez a mai és a közeljövőben várható helyzet. Ez a mi felelősségünk is. Vállalnunk kell… és újra kell kezdeni az ezekről a kér­désekről való gondolkodást.

Kósa: Hadd pontosítsák valamit. Én nem állítom, hogy Svédország­ban vagy Japánban szocializmus van. Csupán azt mondtam, hogy eb­ben a két társadalomban – biztos, hogy másutt is, de én, mondjuk, ezt a kettőt figyeltem kicsit közelebbről, különösen a japánt – mutatkoznak bi­zonyos tulajdoni szerkezetváltások. És ami a te svédországi adataidat illeti, az igaz az állami tulajdonra, de a nagyobbik hányadot te magántu­lajdonnak tekinted, holott Svédországban a legnagyobb tulajdonhányad, azt hiszem 43 százalék, nem állami és nem magántulajdon, hanem a szó szoros értelmében társadalmi tulajdon. Hogyan áll ez elő? Például az egész társadalombiztosítási rendszer, tehát a befizetett társadalom­biztosítási hányadok nem állami tulajdonba kerülnek, hanem egy olyan bankrendszerbe, amely azoké, akik abba befizetnek. Tehát nem magán­bankba, és nem állami bankba. Ezért nem politikai döntés kérdése, hogy valaki mennyi nyugdíjat kap, hanem egy részvénytársasági vagy valami­lyen másféle formában működő mechanizmusból következik. Minden­esetre a svéd szociáldemokraták ezt a hányadot társadalmi tulajdonnak tekintik. Ez talán még nem szocialista tulajdon, de mégis más már, mint a klasszikus magántulajdon vagy egy olyan-amilyen állami tulajdon. És azt sem állítom, hogy Japánban szocializmus volna. Csak bizonyos, a közösségi, társadalmi tulajdonlás irányába mutatkozó szándékokat, mozgásokat próbáltam ezzel jelezni. És továbbra is kitartok amellett: ha csak egy közbülső, taktikai lépés lett volna a magántulajdon álla­mosítása abból a célból, hogy ez majd azután társadalmasodik, va­gyishogy lesz egy következő lépés, akkor ez a szándék érthető volna, ám ez a lépés elmaradt. A mi nemzedékünk élte meg azt az igényt, hogy ha pedig az állam eltulajdonította, pontosabban kisajátította a társadalmat, akkor a társadalomnak az a dolga, hogy sajátítsa ki az államot! 68-ban, Prága idején, erről álmodoztunk, pontosan emlékszem.

Tőkei: 56-ban is.

Kósa: És 56-ban is erre gondoltunk, igaz. És ha az állami-kormány­zati túrtengésre gondolunk, bizony ez a szándék ma is éppoly időszerű. És ne úgy, hogy mindenkinek a nevére legyen írva öt részvény, nem erről van szó, de akkor viszont a demokráciával, a tényleges társadalmi akarattal és önrendelkezéssel kellett volna az állami mindenhatóságot legalább politikailag társadalmi tulajdonba venni. Ez nem történt meg. Ezért számomra mégiscsak hamis az a kifejezés, hogy államszocializ­mus, én azt tartanám pontosnak, és helyesnek, hogy „az államosított társadalmak rendszere", de a „társadalom", az nem azonos a szocializ­mussal. Az a társadalommal azonos, amit államosítottak, kisajátítottak. Rendben van, hogy ezt valahogy el kell nevezni. Hiszen leéltük az éle­tünket, és még élve is maradtunk. Mert ha ez annyira elviselhetetlen lett volna, akkor nem illett volna túlélnünk. Próbáltuk. Igen, elhittük, az élet ilyen, és voltak ennél rosszabb korszakok is a történelemben. És én nem azért mondom mindezt, mintha bármiféle felelősségből ki akarnék evezni. De nincs is nekem semmiféle bűntudatom, az ördög vigye el, nincs. És semmiféle nosztalgiám sincs. A jövő szempontjából nézem, hogy ki kellene tisztítanunk, mondjuk, egy zseniális ember sejtéseit, tu­dását, elemzéseit, és valóban nem volna szabad összetéveszteni egy egyáltalán nem zseniális és egyáltalán nem tisztességes és egyáltalán nem erkölcsös önkényuralmi rendszer generalisszimuszával vagy akár­kivel. Ezt nem szabad, nem tehet róla. Igen, nem tehet róla a Szulikó nevű kedves grúz népdal, hogy Sztálin is énekelte. Mint ahogy Jézus Krisztus nem tehetett arról, hogy az inkvizítorok rá hivatkozva mit csinál­tak. O annyira szelíd volt, hogy amikor vitték föl, akkor se mondta, hogy hát fiúk ne… még meg sem kérdezte, hogy miért visztek most engem ide a Koponyák hegyére. Meg sem kérdezte, tehát őbelőle, ami utána jött, nem következik. Félreértés ne essék, nem holmi Marx-hívőként akarok én itt megjelenni, de azt mondom, ha ólt egy ember, akinek értékes gon­dolatai voltak, mondjuk egy társadalomszerkezet leírásáról, akkor azt fel­tétlenül, mint az emberi kultúra kihagyhatatlan részét kezeljük – persze nem szentként, nincs bennem semmiféle áhítat, hiszen bárkire lehet mondani, hogy ez vagy az hülyeséget mondott. Természetesen biztos voltak óriási tévedései is – de a jövő szempontjából mégis úgy gondol­nám, hogy ennek az igen szelíd, szakállas embernek többek között az erkölcsi szuverenitása..

Tőkei: Szegény Marx!

Kósa: Igen, én olyannak látom…

Konrád: Hadd dicsérjem én is, de nem azért mert olyan szelíd volt. Hanem mert egy hatalmas dúvad volt. Egy nagy barokk szerző. Aki fé­lelmetes iróniával tudta ronggyá tépni azokat a gondolatokat, amelyek­kel nem értett egyet. Egy nagy, dühös ember volt. Ugyanakkor a pom­pás iróniája mögött valóban zseniális meglátások vannak, óriási szó­kincs, nagy és váratlan szóösszetételekkel előálló, valóban nagy stílus az övé, az egyik legjobb szerző a XIX. század filozófusai, társadalomtu­dományos gondolkodói között. Szelídnek, azt hiszem, nem volt szelíd. Sem mint forradalmár, sem mint magánember, sem mint politikustárs. Elég kellemetlen alak is volt, még Engelsszel is elég fölényesen bánt, ez a zsenikhez hozzátartozik. Én is egyetértek abban, hogy nem jó vissza­menőlegesen szerzőket a vádlottak padjára ültetni azért, mert aztán mindenféle gonoszság következett azoknak az embereknek a cseleke­deteiből, akik a szerzőkre hivatkoztak. Ez azonban ne mentsen fel telje­sen bennünket az alól a gondolkodás alól, hogy lássuk, minden cseleke­detnek megvan a maga igazolása és mögöttes szellemi háttere. Végül is nincs olyan cselekedet, ami ne lenne szerzőkhöz és irodalomhoz köt­hető. Úgy hogy a XX. század nagy rémségei jámbor dolgozószobákban, jóhiszeműen működő szerzők könyveivel valamilyen módon, szegről-végre mégiscsak össze vannak kötve. És ez bennünket mindenképpen arra a gondolkodásra indíthat, tűnődjünk el azon is, hogy abból, amit most csinálunk, milyen nagy gazemberségnek lehet majd az elkö­vetkező jövőben Igazolását megtalálni.

Kósa: Én Marx szelídséget nem jellembeli adottságnak tekintettem, hanem egy igazságkereső ember szelídségének. És mivel a sztálinizmus hivatkozott rá, Sztálinhoz képest most is azt mondom, hogy a világ egyik legszelídebb embere volt. Sztálin hivatkozott rá, és ha valakinek nem tet­szett az, hogy ő hogyan hivatkozik, akkor azt a néhány tíz millió embert egyszerűen eltette láb alól. Marx, tudomásom szerint, nem tett el senkit láb alól, és én ezért őt ilyen értelemben szelíd gondolkodónak tartom.

De befejezésül hadd mondjak még néhány mondatot arról, hogy össze lehet-e egyeztetni a politikát és az erkölcsöt… Politikusként nem bűn például lelépni a politikai színpadról. És emberi értelemben sem bűn, ha valaki egy ideig politizál, aztán nem politizál. Erkölcsi értelemben, ha az ember feladja a maga erkölcsi mértékét, az vétek, az bűn, az jóvátehe­tetlen. De az, hogy valaki ilyen pártban van vagy olyan pártban, vagy pár­ton kívül politizál, vagy nem politizál, ez nem tartozik az erkölcsi szférába. Megpróbálja még. Mert benne van a mi nemzedékünkben az a gondolat is, hogy könnyű úgy szárnyaló értelmiséginek lenni, hogy az ember nem próbálja a rögeszméit átvezetni a valóságba, szembesíteni a politikai cse­lekvéssel, mert az nem egészen tisztességes dolog. Még egy művésznél sem. Valahogy ez kevés. Petőfi elmegy Segesvárra, József Attila belebo­csátkozik a munkásmozgalomba, Nagy Laci végigcsinálja a NÉKOSZ-t és így tovább. Mert kell sorsfedezet is ahhoz, hogy az ember műveket hoz­zon létre. Hogy megpróbálja megérteni, hol is él, és hol vannak cselekvé­si határai. De nagyon nehéz. Ne vegyétek szerénytelenségnek, ha a ma­gam példáját mondom. Én felálltam a legutóbbi hozzászólásomkor – ez egy fél éve volt, tavasszal -, és azt mondtam, hogy én elismerem és tu­domásul veszem ezt a pártosdit, ezt a pártelvű parlamentet. Lehet vitat­kozni pártérdekek szerint. De vannak fontos kérdések a nemzet életében és a történelemben, amelyben élünk, és ezeknél a fontos kérdéseknél abba kell hagynunk ezt a bezártságot, tehát a pártosdinak ezt a lehatárolt gondolkodási formáját, mert hiszen az leszűkít, és nem felszabadítja az embert, hanem lefokozza. A legfontosabb kérdésekben fel kell emelked­nünk egy nemzetelvű, esetleg emberelvű parlamentig, tehát a történelmi, stratégiai kérdésekben, a béke kérdésében vagy a rendszerváltás kérdé­sében, vagy az igazság kérdésében… sok olyan dolog van, amely csak­ugyan nagy kérdés, s amelyet nem lehet pártosdival megközelíteni. És mikor én ezt csöndesen elmondtam, bizony az egész parlament dübör­gött, nem azt mondom, hogy mindenki, de nagyon sokan dübörögtek, főként a kormányzati oldalról. Én pedig elnémultam… nem tudok dübö­rögni.., így nem lehet, dübörögve nem lehet felemelkedni az ember-elvűséghez, mert akkor az már nem emberelvű, hanem dübörgéselvű. És én ezt nem is kiabálhattam… csendesen elmondtam, s ahogy elkezdtek dübörögni, éreztem, hogy a torkomban lüktet a szívem, én nem tudok ezen a nyelven beszélni… be vagyok oltva ellene. Nem tudok, nem is aka­rok valakit túldübörögni, hiába úgynevezett politikai ellenfelem. Ellenfe­lem? Ez butaság. Ő – ember, és nem tudom őt nem-embernek tekinteni, még akkor sem, ha ő engem nem tekint igazán embernek. Itt van egy éles határ. Erkölcsi határnak is nevezhetném. Es attól kezdve számtalan­szor éreztem, hogy meg kéne szólalni, és nem szólalok meg, ülök ott és kimenekülök a folyosóra, nézem a földet; egy ideje elnémultam, mintha elfelejtettem volna mondatokat fogalmazni, pedig nem felejtettem el, pon­tosan ugyanolyan éles és sarkos véleményem van a különféle kérdé­sekről, de nem érzem azt a közeget, ahol ezt elmondhatom. És ez nagy baj… nem az a nagy baj, hogy én itt vesztegetem az időmet, értem nem volna kár, csupán az ország sorsáért aggódom. Mi lesz itt, ha a legfonto­sabb kérdésekben nem adatik meg, hogy elfogulatlanul és tisztán próbál­junk válaszokat keresni. Nem kell egyetértenünk. Mi például KI ültünk né­gyen. Senki sem kívánta a másiktól, hogy az értsen vele egyet. Ellenben mégiscsak lehetőség volt arra, hogy emberi módon elmondjuk az ilyen­-amolyan rögeszméinket, tévedéseinket, vagy akármit. Mert miért ne mondhatnánk el? És nem dübörögtünk. Mert dübörgéssel helyettesíteni az igazságot és az emberi gondolatot – ez is egyféle politika. És azt már tudjuk, hogy ez hová vezet. Ezért ha az a kérdés, hogy össze lehet-e egyeztetni az erkölcsöt a politikával, akkor erre az a válasz, hogy töreked­ni kell rá, mert lehetséges. Politika és erkölcs között a kapcsolódási pon­tok csak viszonylagosak lehetnek. De mégis, egy adott történelmi hely­zetben, adott történelmi feltételek között létezhet egy velejéig erkölcste­len politika is, és az erkölcsi értékeket viszonylagosan tiszteletben tartó és integráló politika is. És feltétlenül létezik, minden ember számára lé­tezhet a lehetőség, hogy harcoljon a maga tisztességéért, tehát az erköl­csi értékek érvényesüléséért. Amikor valaki egy adott pillanatban, ha­talmi megfontolásból léphetne ugyan egy irányba, de erkölcsi szem­pontból ez a lépés tilos, és dönt, és azt mondja, hogy nem a hatalom logikája szerint, hanem az emberi, az erkölcsi logika szerint lép, ak­kor mégis az erkölcs szerint politizál.