Zenész vagyok – mit érdekelne engem a zenészét maga? Ezt a József Attila-parafrázist szánom mentegetődzésnek azért, mert szűkebb szakterületemtől látszólag távol eső közgazda­sági és politikai kérdésekkel foglalkozom. Erre egyébként mindannyian rá is kényszerülünk. Ha már a harmadik hivatá­sos buszvezető borít minket árokba – s erre készül a többi is -, a legjobb, ha magunk tanulunk meg vezetni.

A hivatalos politika lármás csataterén ugyanis a harci kér­dés így merül föl: „Visszarendeződés vagy reform?" Erről vi­tatkozik a reformlady és a munkásőrparancsnok. Ha viszont meggondoljuk, hogy az áru-pénz-viszonyok legföljebb a 13. században jelentettek újdonságot, s hogy a parlamentáris de­mokrácia sem éppen pelyhedző állú ifjonc (a Habsburgokról már nem is beszélve), akkor rájöhetünk, hogy a reformként fölkínált javaslatok is éppen eléggé alapos visszarendeződést céloznak. Így hasonlóan érezhetjük magunkat, mint a közép­kori halálraítélt, aki kegyelemből szabadon választhatott karó­bahúzás és kerékbetörés között.

Ebből talán máris világos, hogy a napjainkban folyó tőkés restaurációt (amelyet éppúgy szorgalmaz az MSZMP, mint az SZDSZ vagy a FIDESZ, legföljebb ütemét és határait tekintve vannak eltérések) nem valami „fundamentalistaként" ostoro­zom. A „létező szocializmusról" ugyanis aligha lehet gyilko­sabb kritikát mondani, mint annak megállapítását, hogy ez a szisztéma tömeges népbutítást hajtott végre, újra fölverve a közvéleményben annak a kapitalizmusnak az árfolyamát, amelyet pedig már jó évszázada minden gondolkodó ember meghaladni valónak tekint. (Ezért éltek még konzervátorok is szocialista jelszavakkal, a keresztényszocializmustól a liberálszocializmuson át a nemzeti szocializmusig. Ily módon még Adolf Hitler vagy Franz Joseph Strauss is a szocialista név vi­selője.)

A helyzet bonyolult, a magyarázat mégis egyszerű. Forradalmat lehet csinálni egy országban, ráadásul elmara­dott országban, de szocializmust nem. A marxi szocializ­mus-gondolat lényege ugyanis az, hogy a szocializmus a ka­pitalizmus utáni fok, a kapitalista fejlődés belső logikája érleli meg, a fejlett tőkés társadalom hozza létre gazdasági, társa­dalmi és politikai előfeltételeit. S minthogy a tőkés gazdaság már Marx idején világgazdaság volt, mindebből logikusan adódott a marxi tézis, hogy a szocialista forradalmi átalakulás­nak a legfejlettebb tőkés országokban egyidejűleg kell vég­bemennie. Ez nem kérdőjelezi meg annak a lenini tételnek az igazságát, hogy az imperializmus korában maga a forradalom már „egyetlen láncszemben" – s éppen a „leggyöngébb láncszemben" – végbemehet, de ha ezt nem követi láncreak­ció, akkor az elmaradott országokban megvalósult forradal­mak eltorzulásra, ha tetszik, „visszarendeződésre" ítéltetnek, amely minden vörös drapéria és baloldali zászlólengetés elle­nére is alapjában jobboldali fordulat. (Ezt világosan fölismer­ték a szovjet „peresztrojka" éllovasai.) S minthogy a szocia­listaforradalmak századunkban alapvetően az elmaradottabb és még elmaradottabb országok irányában terjedtek tovább, ez a visszarendeződés a forradalmak után mindenütt szük­ségszerűen bekövetkezett. Jobboldali lényege világossá vá­lik, ha Leninnek az Állam és forradalomban megadott kritériu­maihoz mérjük. Lenin ugyanis a forradalom fő politikai célja­ként a néptől elidegenedett államapparátus, a néptől kü­lönvált fegyveres erő lerombolását jelölte meg, amelynek során és nyomán létrejönnek a közvetlen demokrácia intéz­ményei, a fegyveres erők helyébe pedig „a fölfegyverzett nép összessége" lép. Nos, ehelyett a néptől különvált államha­talom és a vele összefüggő privilégiumok oly masszív rend­szere épült ki a létező szocializmus országaiban, amelyet a szó történelmi értelmében egyértelműen reakciósnak, tehát jobboldalinak, mert az osztálytársadalmi alakulatokhoz való erőteljes visszatérésnek lehet csak minősíteni. Ez persze nem egyszerűen valakiknek a rosszindulatán múlott. Az elma­radott országokban a szocializmus elemi gazdasági feltételei is hiányoztak (hogy a politikaiakról, mint amilyen a polgári for­radalmakban született demokratikus intézményrendszer és közgondolkodás, ne is beszéljünk), s ezeket a feltételeket a tőkeszegény és ráadásul az egész tőkés világ által támadott országokban „gyorsított fejlődés" [desarrollo accelerado], hogy a Tricontinental^* formulájával éljek) útján kellett megte­remteni. „Lemaradunk, s aki lemarad, azt ütik" – mondta Joszif Viszarionovics, s ütött ő maga is; sovány volt a vigasz, hogy az eredeti tőkefelhalmozás kora annak idején Angliában is tömeges emberáldozatokkal járt. S ha a vezető kételkedik abban, hogy ezeket az áldozatokat az emberek öntudatból vállalják, akkor maga segít nekik a szíjat a derekukon és a kö­telet a nyakukon összébb szorítani.

Mindez viszont azt jelenti, hogy a „létező szocializmus" országaiban nem túl sok, hanem nagyon is kevés volt a szoci­alizmus. Logikus lenne hát polgáraik részéről, ha ezt meg­unván, több szocializmust követelnének, mind a javak el­osztásában, mind életük aktív alakítása és politikai jogaik terén. Groteszk, de érthető módon viszont ennek a fordí­tottja következik be. Minthogy a „szocializmust", a „mar­xizmust", sőt a „kommunizmust" a saját létező rendsze­rükkel azonosítják, és minthogy a fejlett tőkés országok nagyobb jólétet és több politikai jogot adnak polgáraik­nak, az előbbivel együtt a szocializmust is a pokolba kí­vánják, s az utóbbi tűnik föl számukra az ígéret földjének (azzal a naiv hittel tetézve, hogy a tőkés restauráció Magyar­országon is a fejlett tőkés országokéhoz hasonló életviszo­nyokat teremtene…).

Végig kellene hát gondolnunk, mit jelenthet a szocializ­mus, mint kapitalizmus utáni fok. S ez nem utópia. Nevezete­sen, ha a legutóbbi évszázad valahol a marxizmus monumen­tális igazolása volt, az éppen a legfejlettebb tőkés országok gazdasága. Míg honi közgazdászaink ma üde naivitással élik újra Smith és Ricardo hitét a liberális piacgazdaság üdvözítő voltában, önkorrekciós automatizmusában, felnőttebb társai­kat már az 1930 körüli gazdasági válság rádöbbentette, hogy közös a csónak, s fölborulását csak valamilyenfajta „közve­zérléssel" lehet elkerülni. Így született meg az „institucionalizmus" közgazdasági irányzata (Keynes, Commons stb.), amely azután nemcsak a Roosevelt-féle „New Deai" agyt­röszt-irányításában jutott nagy szerephez, hanem egyes ele­mei – túl a demokrata/republikánus váltásokon, beavatkozásos avagy liberalizáló tendenciákon – maradandóan beépül­tek a modern amerikai gazdaságba (ilyen az államilag vezé­relt kamatláb-politika, amelynek nagy szerepe van az éles vál­ságok elkerülésében; de ilyen a kutatásfejlesztés, a neveze­tes R&D, jó háromnegyed részben,össz-szövetségi állami alapokból való finanszírozása is). Nemcsak Dnyepropetrovszkot, hanem a tennessee-i duzzasztógátat is az állam építtette…

A monopolkapitalizmus ugyanis véglegesen szétzúz szá­mos olyan föltételezést, amelyek részben már a szabadversenyes kapitalizmus korában is illuzionisztikusnak bizonyultak. Messzemenően igazolja viszont Marxnak a tőke koncentrá­ciójáról és centralizációjáról kidolgozott elméleteit, mégpedig annál erőteljesebben, minél tovább haladunk előre időben, egészen a mai multinacionális mamutvállalatokig. Csak lát­szólagos ellentmondás, hogy a marxi gondolat jóval markán­sabban igazolódik a jelenkori kapitalizmusban, mint a jelen­kori szocializmusban. A termelés és az elosztás társadalmasodása, a vele járó átfogó tervezéssel és centralizált, sőt szá­mítógépesített irányítással, egy-egy ilyen „multi" keretében nagyobb területre és népességre terjedhet ki, mint akár egy-egy szocialista ország teljes területe és összlakossága. Végül is ez teremti meg a termelés társadalmi és a kisajátítás egyéni volta közti ellentmondás olyan kiéleződését, amely a szocia­lista megoldás indokoltságához vezet. A Szovjetunióban mintegy fordított megoldással kísérleteztek, előbb próbálva megteremteni a szocialista termelési viszonyokat, és csak utána a termelőerők megfelelő fejlődését. Ezért volt Amerika a 20-as években a szovjet forradalmárok számára is egyfajta példakép, ahonnan a modern gazdaságszervezés mintáit me­rítették. Még a „tröszt" elnevezés is innen származik. De ezért igaz Duvergier-nek a 60-as évek végén megfogalmazott té­zise is, miszerint a kapitalista országok már puszta fennmara­dásukat is azoknak a szocialisztikus intézkedéseknek kö­szönhetik, amelyeket kapitalista voltuk ellenére megvalósítot­tak. S ezért igaz másrészt e tézis pontos megfordítása is: a szocialista országok már puszta fennmaradásukat is azoknak a kapitalisztikus intézkedéseknek köszönhetik, amelyeket szocialista voltuk ellenére megvalósítottak. Zenészként „ke­resztállásnak" vagy „szólamcsere-motettának" nevezném azt az ellentétes előjelű mozgást, amely egyrészt a tőkés, másrészt a szocialista országok belső ellentmondásait kikü­szöbölni igyekvő „alternatív" mozgalmakban itt és ott megje­lent. Kicsúcsosodásuk egyaránt 1968: Párizsban a marxi gon­dolat forradalmiságának újrafelfedezésével, Prágában viszont a polgári restaurációs tendenciák markáns megjelenésével. E szólamcsere-motettának egyébként korántsem csupán egyedi furcsasága, hogy a párizsi diákok a „Prágai Tavaszt" a saját mozgalmuknak nem ellenlábasaként, hanem társaként értelmezték. Egy valódi baloldali fölismerés is munkált benne, amely az elidegenedett hatalmat lerázó közvetlen emberi ak­ciók közös vonását érzékelte a párizsi és a prágai esemé­nyekben, noha az utóbbiakat nem feltétlenül a deklarált balol­daliság jellemezte.

Szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar reformmoz­galmak – már Nagy Imre 1953-as kormányprogramjától kezdve – maguk is, teljesen előírásszerűen, kapitalista mo­dellek ilyen vagy olyan mértékű újra bevezetésében látták a bürokratikus államszocializmus növekvő bajainak az orvoslá­sát. Ezek sem annak átélésében segítettek, hogy a baj nem a túl sok, hanem a túl kevés szocializmusban rejlik.

De hát ki a párt?

Magas házban ül, telefonokkal körülvéve?

Gondolatai titkosak, és döntései ismeretlenek?

Brecht pontosan jellemez. Nem véletlen, hogy a tényle­ges közhatalom és a tényleges köztulajdon megvalósítására irányuló forradalmi baloldali ifjúsági mozgalmaink a 60-as és 70-es évek fordulóján, bármily gyenge csíráikban jelentkeztek is, jobban idegesítették és buzgóbb rendőri akciókra sarkall­ták a telefonos házban ülőket, mint bármilyen jobboldali meg­nyilvánulás.

A telefonos háznak ily módon nemcsak abban nagy a fe­lelőssége, hogy az 50-es évek elején bürokratikus államszocia­lista modellt teremtett, hanem abban is, hogy ezt követően, kreatív marxista gondolkodásra való képtelensége folytán, maga adta föl a szocializmus távlatait. Jogos önkritikával be­látta ugyan korábbi koncepciója képtelenségét, de ezt maga is – akárcsak a közvélemény – egészében a marxizmussal, a kommunizmussal azonosította, s így egyfajta tőkés restaurá­ció élősdijévé vált. Ki nem mondott jelszava ez lett: „Bevezet­jük nektek a kapitalizmust, csak minket hagyjatok hatal­mon!"

Érthető hát, ha a közvéleményben egy nem funkcionáló szocializmus áll egy egész tűrhetően funkcionáló kapitaliz­mussal szemben. Ez a masszív tény azután elföd olyan nem kevésbé masszív tényeket, mint a tőkés gazdaság (és persze a tőkés politika) éles negatívumai, s azok a tendenciák, ame­lyek pontosan a kapitalizmus fejlődésével érlelik meg a rajta túlmutató, szocialista vagy akár kommunista lehetőségeket.

Ép elmével belátható, hogy az ember szükségletei kielé­gítése végett termel. A polgári közgazdaságtan viszont az oly természetesen hangzó „szükséglet" szó mellé bevezette a „fizetőképes kereslet" fogalmát. Ezért dobták 1930 körül a tengerbe a búzát, és fűtöttek mozdonyokat a kávéval – nem mintha nem lett volna, aki a kenyeret megeszi és a kávét meg­issza, hanem mert hiányzott az effective demand. Az éhen-döglő szükséglete nem volt eléggé „effektív". Az OPEC a 70-es évektől visszafogta az olajtermelést, hogy az árakat maga­san tartsa. Az idén hasonló módszerekhez folyamodtak a ma­gyar tojás- és szőlőtermelők. Túl alacsony az ár? Nosza, öldössük le a tyúkokat és tépjük ki a szőlőtőkéket! Fölszámo­lunk házgyárakat, bizonyára nem azért, mert már mindannyi­unknak pompás lakása van. Legutóbb pedig arról értesülünk, hogy olyan ritka nemzeti kincseinknek, mint a bauxit vagy az urán, a kitermelése nem jövedelmező.

G. B. Shaw, amikor a szocializmus gondolatát „intelli­gens nők" számára akarta érthetővé tenni, olyan, a legtöbb társadalomban máris kommunális jellegű szolgáltatásokra hi­vatkozott, mint amilyen a villany, a víz vagy a gáz. Hivatkozha­tott volna a közoktatásra, a közegészségügyre, vagy akár a közlekedésre is. Pontosan a tömeges árutermelés nyithat utat olyan árubőség felé, ahol az „effective demand" ösztönzőből már korláttá válik. A 70-es években a nemzetközi autóipar élt át ilyen természetű válságot.

Hogy egy ilyen „kommunális kommunizmus" előfeltéte­leit éppen a magántulajdonon alapuló árutermelés teremti meg? Persze, hiszen ez Marx eredeti gondolata. De a távlatot nem árt világosan látnunk, még a mai többcsatornásán züllő magyarországi helyzetben sem – annál kevésbé, mert (újabb furcsa keresztállásként) nálunk máig elsősorban a kisvállalko­zás fejlesztését tekintették a megoldásnak, miközben a nagy­üzemek csődbe mentek. E groteszk történelmi anakronizmus magyarázata az, hogy a bürokratikus „szocialista" nagyüzem agyaglábú kolosszus, amellyel szemben még a privát kis­üzem is versenyképes. De igaz-e ez, az IBM-mel, az ITT-vel, vagy – hogy a szakmámnál maradjak- az EMI-vel, a Yamahá­val szemben is? Alkalmasint volna tehát mód nálunk is a nagy­üzemek értelmes működtetésére, anélkül is, hogy áruba bocsátanánk őket magyar vagy éppen külföldi tőkéseknek. Kü­lönben is, kinek van joga ezeket eladni és a vételárat bezse­belni értük? Nem volna-e ez éppoly jogos népszavazási téma, mint Bős-Nagymaros?

Mindenesetre az emberi szükségleté, nem pedig a fizető­képes keresleté a szó a közegészségügy, a kultúra, a közok­tatás kérdéseiben. Remélhetően senki nem teszi majd azt a javaslatot, hogy a gyermekbénulás elleni Sabin-cseppek a fi­zetőképes kereslet arányában kerüljenek szétosztásra, s jö­vedelmezőségi mutatók alapján döntsenek további alkalma­zásukról. Alighanem ez is emberi jog, nemcsak az, hogy sza­badon alakíthassunk horgásztársaságot vagy royalista pártot. S emberi jog a munkához, lakáshoz, mosdáshoz, ruházko­dáshoz, tanuláshoz, sőt a művészi alkotáshoz való jog is – amint ezt például a svéd törvényhozás deklarálja.

Nem azért főzök kávét, mert a főzött kávénak ma jó ára van a világpiacon. Nem azért énekelek a fürdőszobában, mert ezt most magasan jegyzik a tőzsdén. Nem azért sütkérezem, mert barnára sült férfiakat keres üzletkötőnek az IBM. De ami természetes a normális emberi logika szerint, merőben agy­rém lehet az áru-pénz-viszonyok logikája szerint-és megfordítva. A termelés első és természetes hajtóereje az emberi szükséglet. Miért ne lehetne ugyanezt a logikát a társadal­milag szervezett emberi tevékenységben is alkalmazni, azzal, hogy a köztulajdon felhasználási módját maga a köz döntse el – ahelyett, hogy vallásos hittel a piac szabá­lyozó szerepétől várnánk az egymást maró hiénák tevékeny­ségének átlényegülését, s ezzel fejünk fölé a födelet, gyerme­keinknek az értelmes munkát, szüleinknek a nyugodt öregsé­get? Az eddigi évszázadok ezt a várakozást nem igazolják. S akkor már inkább Kalkuttai Terézhez fohászkodjunk.

(A cikk 1989 nyarán készült.)

Jegyzet

* A Tricontinental a harmadik világ országainak havannai központú szövetsége volt, ahol újból felmerültek az elmaradott országokban megvalósítható forradal­mak, átalakulások kérdései. (A szerk.)

„Nem leszünk érdekes mazsola olyan kalácsban, melyből nem kívánunk falatozni"

1988. november 17-én fiatalok Autonómia Csoport néven ala­kítottak politikai tömörülést. Vezetőséget elvi megfontolásból nem hoznak létre. Anarchistáknak vallják magukat, de mivel e szó sok félreértésre ad alkalmat, ismételten leszögezik, hogy görög eredetijének megfelelően uralomnélküliséget értenek rajta. E kifejezés tehát „a gondosan ápolt közhiedelemmel szemben nem azonos sem a káosszal, zűrzavarral, rendet­lenséggel, sem pedig a terrorizmus különböző formáival". El­lenkezőleg: éppen az ellen lázadnak, hogy szerte a világon a társadalmak mindennapjaiba beleszőtt erőszak segítségével biztosítják az állam és a tőke uralmát. Ők a tekintélynélküli és uralommentes, szolidaritáson alapuló szabadság rendjére szavaznak.

Szervezetük működésére vonatkozó elképzeléseiket a következőképpen határozzák meg:

„Az Autonómia olyan vezetés nélküli, önkéntes alapon szerveződő független politikai csoport, amely nem kíván sem egyesületként, sem társadalmi szervezetként megszerveződni. Nem a hatalomban való részvétel a célunk, hanem a spontán szerveződő csoportok, közössé­gek támogatása, kialakulásuk elősegítése. A politizálás számunkra nem azt jelenti, hogy parlamenti képviselőket választunk, hanem hogy megpróbáljuk elveink alapján alakítani közvetlen társadalmi környe­zetünket. Bár célunk egy hatalom és így párt nélküli szabad társada­lom, Magyarország jelenlegi helyzetében támogatunk minden olyan független kezdeményezést, amely egy hatalommegosztáson alapuló többpártrendszer megvalósítására törekszik. Tesszük ezt annak elle­nére, hogy a világ jelenlegi államhatalmi struktúráit elutasítjuk, a lé­tező demokráciamodellek egyikét sem tartjuk követendőnek."

Mint Autonómia című lapjukban olvasható, a valóban szabad ember számára „a demokrácia nem azt jelenti, hogy ötéven­ként megválasztja önnön elnyomóit, hogy nyugodt lelkiisme­rettel adja át a politika 'súlyos terhét' az arra 'hivatott' profi de­magógoknak". Jóllehet a sztálinizmushoz képest előrelépés­nek tekintik a többpártrendszert, alapvető fenntartásaiknak is hangot adnak: „ha a választások valóban változtatnának valamit, akkor be lennének tiltva". A parlamentáris demokráciát a görög városállamokéhoz hasonlítják, amely a rabszolgatar­tás szilárd alapjaira épült. így nem meglepő, hogy a dolgozó tömegek feje fölött létrehozandó nemzeti megegyezés lehető­ségével kapcsolatban sem táplálnak különösebb illúziókat. „Hazudjunk hát boldog közmegegyezőt! Gondolkodjunk népben-nemzetben, és taszítsunk ki egészséges magyarsá­gunkból minden jött-ment idegent. Akarjunk szabad piacot és csodálkozzunk, ha egy Sao-Paoló-i slum-lakó netán ha­marosan otthon érzi magát nálunk. Legyünk végre jó demok­raták és követeljük, hogy a nélkülünk hozott döntésekbe le­gyen egy kevéske beleszólásunk. Dőljünk hátra elégedetten a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap teljes hatalomátvé­tele láttán: jó kezekben vagyunk, mert igaz, hogy e két disznó cég világszerte szarik az emberi jogokra, ha nem teljesülnek befektetési feltételei, de legalább nem a vörösök kezében va­gyunk. Legkésőbb az első Romániából jövő segélycsomag megérkezésekor rá fogunk döbbenni: megint svindli volt a dologban." …

Az Autonómia Csoport céljait és alapelveit a megalaku­láskor fogalmazott „Nyilatkozat" foglalja össze:

„Az autonómia számunkra nemcsak társadalmi célt, de egyéni maga­tartásformát is jelent: szabad emberek öntudatos, erkölcsös, felelős fellépését.

Célunk egy olyan szabad, állam, uralom és erőszak nélküli társa­dalom, amelyben megszűnik a tekintélyelv, és ahol autonóm, önren­delkező közösségek alkotnak önkéntességen alapuló decentrális szö­vetségeket.

Szűnjön meg minden elnyomás, minden kizsákmányolás. Elíté­lünk mindenfajta politikai, nemzeti, rasszista, vallási, szexuális és egyéb diszkriminációt. Biztosítani kell minden kisebbség teljes jogvé­delmét. Követeljük a nők, a gyerekek és az öregek teljes jogú felszaba­dulását, a patriarchális férfiuralom megszűntét."

Az Autonómia Csoport – abból következően, hogy nem a ha­talomban való részesedést tekinti céljának és elutasítja a bü­rokratikus hivatalosságot – nem kívánja magát egyesületként bejegyeztetni. Tagjai laza szövetséget alkotnak – szervezeté­pítést, létszámuk gyarapítását (így a tagtoborzást) nem tart­ják különösebben fontosnak. Hasonlóképpen viszonyulnak a nyilvánossághoz. Minden lehetséges eszközt igénybe vesz­nek nézeteik propagálására: politikai akciókat szerveznek, felszólalnak más társadalmi csoportosulások rendezvényein, röplapokat, szórólapokat osztogatnak, ismeretterjesztő elő­adásokat tartanak, különböző politikai szervezetek tagjaiként e szervezetekben is képviselik alapelveiket stb. E törekvésük ellenére (vagy éppen ezért) óvatosak a tömegtájékoztatás nyújtotta manipulált lehetőségekkel szemben – jóllehet nem minden esetben vetik el azokat. Megkérdőjelezik a minden­kori hatalmon levők nyilvánosságának objektivitását, és visszautasítják, hogy cirkuszi látványosságként vagy a demok­rácia bizonyítékaként mutogassák őket. „Gyomrunk nem ve­szi be, hogy olyan kalácsban legyünk érdekes mazsolák, melyből nem kívánunk falatozni." Mivel felhívásaik, nyilatko­zataik közlésére legfeljebb néhány kisebb lap vállalkozik, áll­jon itt egyik karakterisztikus felhívásuk teljes szövege.

„A jelenlegi válságban a megoldás felé tett lépésnek tekinthető min­den olyan törekvés, amely a válságot előidéző hatalom gazdasági, poli­tikai és kulturális monopóliumait megtöri. Ezt segítik elő a meg­alakuló érdekképviseletek, egyesületek és pártok is. Létrejöttükkel azonban csak arra nyílik lehetőség, hogy a rólunk, a fejünk fölött és nélkülünk hozott döntések centralizált jogköre decentralizálódjon. Nem nyújtanak biztosítékot arra, hogy a döntéseket azok hozzák, akikről a döntés születik. Ennek legfőbb biztosítéka az lehet, ha a tár­sadalom tagjai maguk veszik saját kezükbe sorsuk irányítását.

Felhívással fordulunk ezért minden egyes emberhez, munkahelyi és lakóhelyi közösséghez, érdekképviseleti szervhez, kezdeményezze saját tevékenységi területén az önkormányzati formák kialakítását!

AZ ÁLLAM ÉS A TŐKE URALMA HELYETT TÁRSA­DALMI ÖNKORMÁNYZATOT!"

Az Autonómia Csoport május 1-jei röplapja emlékeztet a munka ünnepének eredetére: 1886-ban chicagói dolgozók a nyolcórás munkanapért tüntettek, és négy vezetőjüket kivé­gezték. Mit üzen a mának a chicagói mártírok sorsa? Hogy a társadalom nem lehet szabad, ameddig állami vagy magán­kizsákmányolás létezik, továbbá, hogy a hatalom semmitől sem fél jobban, mint az autonóm munkásszerveződéstől. „A hatalom jól tudja: NINCS NAGYOBB ERŐ A TÁRSADALMI SZOLIDARITÁSNÁL! Eddig mindent helyettünk végeztek el. Itt az ideje, hogy saját kezünkbe vegyük sorsunk irányítását!"

Az Autonómia Csoport május 1-én osztogatott „MUN­KÁSÖNKORMÁNYZATOT!" című röplapja felhívás a dolgo­zókhoz, hogy ne tűrjék az állam és a tőke gyámkodását.

„Munkások!

Válságban élünk és helyzetünk egyre rosszabb. A válságot előidéző hatalom nem lát és nem kínál kiutat, viszont a válság terheit a dolgo­zókra hárítja. Gyárakat, üzemeket, egész ágazatokat juttatott csődbe, aminek súlyos következményeit nemcsak az ott dolgozók érzik, de az ország összes lakosa is. A hatalom bitorlói reformocskákkal, álreformokkal kísérleteznek, vagy tehetetlenségükben széttárják karjukat, amitől ökölbe szorul az ember keze. Nem igaz, hogy nincs mit tenni!

Nem igaz, hogy csak a tönkremenő állami vállalatok és a többszö­rös önkizsákmányolással járó kisvállalkozások vagy a magántőkés vál­lalatok között lehet választani! Ez nem tényleges választás. Az üze­mek, a gyárak egyik esetben sincsenek a munkások tulajdonában. A bérek ki nem fizetett részeinek és a bérekből elvont összegeknek fel­használásáról nem a dolgozók döntenek. Az állami és magánharácsolók és pazarlók fölöttünk álló hatalma szabályozza jelenünket és jö­vőnket.

Munkások! E helyzetből van kiút! A magyar munkásság az utóbbi évtizedek súlyos válsághelyzeteiben megmutatta, hogy nincs szüksége sem az állam, sem a magántőke gyámkodására! Bebizonyította ezt az 1945 és 1948 közötti időszakban a termelés irányítását tőkések és állam nélkül végző üzemi bizottságaival, megmutatta ezt 1918 és 1956 állam­tól és pártoktól független munkástanácsaival. A mai válság ismét a na­pirendre tűzte annak a makacsul újra meg újra jelentkező igénynek a valóra váltását, hogy az őt érintő kérdésekben mindenkor mindenki maga dönthessen. Minden termelő egység az állam tulajdonából ázott dolgozók tulajdonába menjen át.

Az ipari termelés területén ez a munkástanácsok rendszerével ér­hető el. A múlt tapasztalatai azt mutatják, hogy a munkásönrendelke­zés csak akkor lehet teljes, ha egy független szakszervezet észrevétele­ire támaszkodva a munkástanács az, amely

NINCS SZÜKSÉGÜNK FÖLÖTTÜNK ÁLLÓ HATALOMRA! SENKINEK SINCS JOGA SORSUNKRÓL FÖLÖTTÜNK DÖNTENI, TŐLÜNK ÁLDOZATOT KÉRNI A VÁLSÁG MEGOLDÁSÁRA!

ÁLDOZATOT CSAK AKKOR HOZUNK, HA A VÁLSÁG A JAVUNKRA OLDÓDIK MEG! VÁLSÁG HELYETT MUNKÁSTANÁCSOKAT! AZ ÁLLAM ÉS A TÖKE URALMA HELYETT TÁRSADALMI ÖNRENDELKEZÉST!"

Az Autonómia Csoport a gazdasági és a politikai kiváltsá­gokat egyidejűleg bírálja, a sztálinizmust és a kapitalizmust nem tekinti egymással ellentétesnek. (Lapjuk egyik írása a je­lenlegi kelet-európai folyamatokat a „neosztálinista kapitaliz­musba" való átmenetként értelmezi.) Rendszeresen részt vesznek a különböző kelet-európai ellenzéki személyek és mozgalmak melletti szolidaritási akciókon. A csoport kezde­ményezésére tartottak demonstrációt a berlini fal létrehozásá­nak évfordulóján, augusztus 13-án.

Több tucat európai anarchista csoporttal, környezetvédő és alternatív mozgalommal tartanak kapcsolatot. Budapesten kulturális központot szándékoznak létrehozni az alternatív kultúra, ellenkultúra képviselői számára.

Értelem szerinti fordításban: magántulajdonba adás; visszaadás magántulajdonba.

A reprivatizálás a fejlett kapitalizmusban általánosan használt szakkifejezés. Az állami tulajdonba vett nagyvál­lalatok részvényeinek eladását és így magántulajdonba való visszajuttatásukat jelenti. Ugyanis a fejlett kapitaliz­musban is kialakult az államszocializmus állami-bürokra­tikus tulajdonban lévő állami vállalataihoz hasonló állam-kapitalista szektor. Ez ott is kísértetiesen hasonló jelensé­geket mutat: túlméretezett, önkényes beruházások, stag­náló műszaki fejlesztés, rugalmatlan és pazarló gazdálko­dás, kapun belüli munkanélküliség, kontraszelekciós ká­derpolitika, az állam politikai érdekeinek előtérbe nyomu­lása a gazdasági racionalitással szemben és mindezek kö­vetkeztében egyre fokozódó veszteség. Mindez csak azért nem vezet ott a miénkhez hasonló gazdasági válsághoz, mert az államkapitalizmus csak részterület a piacgazda­ságban, így a thatcherizmus és újabban Franciaország, Ausztria alkalmazni tudja a reprivatizálást, a visszaolvasztást a piacgazdaság működő rendszerébe.

A privatizálás a nálunk használatos kifejezés. Ugyanis itt nem meglévő tőkések birtokába juttatják vissza az ál­lami vállalatokat, hanem új tulajdonosoknak kellene eladni őket. Ez okozza a folyamat nehézségeit. A vállalkozói réteg töredékével sem rendelkezik az állami vállalat részvényei­nek megvásárlásához szükséges tőkének. Marad tehát, hogy a kormány kedvezményekkel, például nagyon olcsó hitellel, adókedvezménnyel, 10-20%-os részvény, üzlet­rész kifizetésével árusítsa ki az állami vagyont, mégpedig elsősorban az uralmi elit tagjainak – akik így az általuk ve­zetett, ellenőrzött vállalatok legnyereségesebb részlegei­nek lesznek új tulajdonosai vagy társtulajdonosai, to­vábbá élelmes vállalkozóknak, akik sokszor a vállalkozás élénkítésére kapott hitelt használják fel erre.

A privatizálás, a nagyvállalatok legnyereségesebb ré­szeinek a vezetők tulajdonába kerülése, ténylegesen nem teremt valódi, a tőkét optimálisan hasznosító tulajdonoso­kat. Az állami-bürokratikus tulajdon fennmaradása és ér­telme valójában jól megfér egy részének magántulajdonba kerülésével. Az uralmi elitek, melyek az állami-bürokra­tikus tulajdon haszonélvezői, ezek után nem kényszerül­nek féllegális és illegális utakra, hanem – társtulajdonos­ként – mint legális profitot vonják ki a gazdaságból a lu­xusfogyasztást biztosító magas jövedelmet.

Jogi értelemben a tulajdon lényegében rendelkezési jogot jelent: a nem tulajdonosok kirekesztését valamely dolog szabad használatából. Ettől eltérően a gazdasági értelem­ben vett tulajdon elválaszthatatlan a termeléstől, valójá­ban csak a termelés által létezik. A termelési eszközök tul­ajdonának két történelmi alapformája van. 1. Maga a mun­kavégző a tulajdonos (illetve a munkavégzők a tulajdono­sok): kismagántulajdon, közösségi tulajdon. 2. Munka­végző és tulajdonos (illetve munkavégzők és tulajdono­sok) nem azonos személy (személyek), a dolgozók nem rendelkeznek a termelési eszközök használatával: tőkés tulajdon, állami tulajdon.

Sajátos vegyes forma a részvénytulajdon, mint a kol­lektív tőketulajdon leginkább elterjedt változata. A rész­vénytulajdonban formai egyenlőség és tartalmi hierarchia érvényesül. A részvénytulajdonosok részvényeik arányá­ban kapnak osztalékot (részesednek a nyereségből). Ugyanakkor a tényleges tulajdonosi jogokat a nagytőke képviselői gyakorolják – a kisrészvényeseknek nincs lehe­tőségük arra, hogy a termelésre, gazdálkodásra vonat­kozó döntéseket befolyásolják.

*

A mai tulajdonfelfogást jellemző szóhasználatban össze­mosódik a tulajdon és a birtoklás, tulajdonlás fogalma. Az egyik legnépszerűbb érv a magántulajdon mellett a gazda­tudat érdekeltségteremtő hatása (fejlesztésben, racionális termelésszervezésben, értékesítésben való érdekeltség). A gazdatudat azonban nem a magántulajdon, hanem a más tulajdonformákban is létrejöhető, egyének általi bir­toklás, szuverén rendelkezés következménye. A tulajdon nemcsak azt jelenti, hogy valaki rendelkezik valami felett; a tulajdon az érintett viszonyok egész összefüggésrend­szerét meghatározza. Kijelöli, hogy az emberek egyik ré­sze tulajdonosként, másik része a tulajdonnak alávetett­ként van jelen a társadalomban, s a tulajdon jellegétől az függ, hogy minek vannak az egyes emberek alávetve: csak önnön közakaratuknak, önnön közösségüknek, egy tőlük elidegenedett államnak vagy más embereknek (az általuk megtestesített esetleges individuális létfeltételeiknek)? Magántulajdon és köztulajdon vitája így a valódi téttől el­tolt síkon folyik: a magántulajdon hívei az esetek nagy ré­szében a magántulajdont a magánbirtoklás, a tulajdonlás előnyeire hivatkozva igyekeznek elfogadtatni, a köztulaj­don egyes hívei pedig a magánbirtoklást is elutasítják. Mindkét oldalról elfedik tehát a valódi tétet, azt, hogy nem a személytelen falansztertulajdon és a szabad egyéni rendelkezés között kell választani, hanem egy kisebb­séguralmon alapuló és egy – a gazdaságban is – demokra­tikus társadalom között.

Külön érdemes vizsgálni azt is, hogy egyes tulajdon­ról vagy tulajdonrendszerről van-e szó? Míg az egyes tu­lajdon jellege csak a tulajdonviszonyban közvetlenül érin­tettek életét, körülményeit, egymáshoz való viszonyát be­folyásolja, a társadalomban domináló tulajdonforma min­dent magához igazít: a jogrendszert, a politikai életet, az intézményeket, a kultúrát. Ezért nem az a döntő, hogy mi­lyenfajta tulajdonformák vannak jelen a társadalomban, hanem az, hogy a magántulajdon, az állami tulajdon vagy a társadalmi tulajdon dominanciáján alapuló társadalom feltétel- és értékrendszere kap-e preferenciát? (A klasszi­kus tőkés rendszerben, amely alapjellege szerint magán­tulajdonos társadalom, hiába van állami vagy éppen kö­zösségi tulajdon is: az egész rendszer alkotmányosan alá­támasztva a magántulajdon elvén épül, és alapvetően a haszon logikája irányítja: ebbe illeszkedik bele az állami és közösségi tulajdon is. A sztálini típusú államszocializmus­ban az államot preferálják ugyanezek a jogok – itt hiába van magántulajdon vagy csoporttulajdon is, az is az állam által uralt alapviszonyokhoz igazodva tud csak létezni.) Ha ma valaki a társadalmi tulajdon mellett foglal állást, ez nem jelenti azt, hogy tagadja a magánbirtoklást, sőt, éppen an­nak kiterjesztését követelheti az absztrakt állami tulajdon túlhatalmával szemben; s még azt sem jelenti, hogy eluta­sítja a magántulajdon létét a társadalomban; csak azt állít­ja, hogy a társadalmat nem a magántulajdon elvének uralma alá kell helyezni.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László, Juhász Pál, Lengyel László, Varga Csaba, Kapitány Gábor : Kerekasztal beszélgetés az önkormányzatról II.
2. Drucker György, Kemény Csaba, Varjas András : A Nemzeti Kerekasztal alatt
3. Grigorij Pomeranc : Anyám kérdése
4. Miért fontos a tulajdon kérdése?
5. Mocsáry József : Hogyan lopjunk gyárat? – Meghökkentő történetek, avagy: tulajdonreform magyar módra
6. Nagy Balázs : Legyen az állami tulajdon a munkásoké!
7. Szabó András György : Tézisek a tulajdonreformhoz
8. Szalai Erzsébet : A tulajdoni reform feltételei
9. Szépkúti István : Munkavállalói önkormányzat és gazdasági racionalitás
10. Vass Csaba : Tulajdonreform, gazdasági reform, társadalmi reform
11. k : Csanádi András nem megjelent tanulmányáról
12. Maróthy János : Kevesebb vagy több szocializmust?
13. Mit kell tudni az Autonómia Csoportról? – Rövid ismertetés dokumentumokkal
14. Privatizálás-reprivatizálás
15. Tulajdon