A szellemi elsivárosodás évtizedei után Marx újra a bestseller-listák élére került, legalábbis A tőke több ezer eladott példánya erre utal. A közelmúlt tévedhetetlenséget sugalló nagy elbeszélései után felértékelődik a globalizáció, a kapitalizmus korrekt, mély, történeti, dialektikus – egyszóval marxi – analízise.

A gazdasági válság robbanásszerűen megnövelte a Karl Marx iránti érdeklődést. A tőke eladásai világszerte megugrottak (egyetlen német kiadó ezerszámra forgalmazta, míg egy évvel korábban mindössze szá­zat adott el belőle); mindez azt mutatja, hogy a válság oly pusztító és kiterjedt, hogy a globális kapitalizmus – és főpapjainak kara – egyfajta ideológiai örvénybe került.

Ám még ha visszaszorultak is a neoliberális ortodox krédók, vajon miért éledt újjá Marx? Kezdjük ott, hogy Marx messze meghaladta saját korát, mikor megjósolta az elmúlt évtizedekben sikeres globalizációt. Részlete­sen előre látott számos olyan végzetes tényezőt, amelyek a mai globális gazdasági válság kirobbanásához vezettek: ezeket egy olyan világ belső, inherens „ellentmondásainak" nevezte, amely az egymással versenyző piacokból, az árutermelésből és a pénzügyi spekulációból épül fel.

Legismertebb művében, amelynek megírásakor még egy évszázad sem telt el a francia és az amerikai forradalom óta, Marx előre figyel­meztetett az AIG vagy a Bear Stearns összeomlására, ami másfél évszázaddal utána remegtette meg a világot. Teljesen tisztában volt azzal a – szavai szerint – „felettébb forradalmi" szereppel, amelyet a burzsoázia, a mai Wall Street-i bankárok és cégvezetők elődje játszott az emberiség történetében. Ahogy rámutatott a Kommunista Kiáltványban, „A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat… Egyszóval: a burzsoázia a saját képmására formált világot teremt magának."

Ám Marx a maga korában sem volt a kapitalista globalizáció reklám­embere, és ma sem az. Ezzel szemben megértette, hogy „az egyre kiter­jedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón", és előre látta, hogy a kapitalizmus fejlődése elkerülhetetlenül „még egyetemesebb, még hatalmasabb vál­ságokat készít elő". Marx felismerte, hogy a szerencsétlen spekuláció miként képes válságokat kirobbantani, és azokat az egész gazdaságra kiterjeszteni. És átlátott azon politikai illúziókon is, amelyek szerint az ilyen válságokat a növekedést elősegítő reformok útján tartósan el lehet kerülni.

Mint minden forradalmár, Marx is még a saját életében szerette volna látni a régi rend bukását. Ám a kapitalizmusban még rengeteg erőtartalék volt, és ő csupán egy – jóllehet, éles szemű – pillantást vethetett azokra a tévedésekre és útvesztőkre, amelyek az elkövetkező nemzedékekre vártak. Azok, akik ma olvasnak bele Marxba, azt fogják látni, hogy sok, a mára nézve is helytálló dolgot írt, legalábbis azok számára, akik „fel kívánják éleszteni a forradalom szellemét", nem csupán „megsétáltatni" egy kicsit a híres kísértetet.

Ha a mai felfordulást látná, Marx minden bizonnyal élvezettel mutatna rá, hogy a kapitalizmus inherens hiányosságai miként vezettek el a je­lenlegi válsághoz. Láthatná, hogy a pénzügyi szektor modern fejlődése, így például az értékpapírok vagy a határidős tranzakciók miként tették lehetővé a piacok számára a globális gazdasági integráció kockázatainak kiterjesztését. Ezek nélkül az innovációk nélkül az elmúlt évtizedek tőke­felhalmozása jelentősen kisebb mértékű lett volna. Akárcsak akkor, ha a pénzügyi rendszer nem hatolt volna be mind mélyebben és mélyebben a társadalom szöveteibe. Ennek eredményeként a fogyasztói kereslet (és így a prosperitás) az elmúlt években mindinkább a hitelkártyákra és a jelzáloghitelekre alapozódott, miközben a szakszervezetek befolyásának csökkenése és a társadalmi jóléti kiadások megkurtítása egyre kiszolgál­tatottabbá tette az embereket a piaci sokkhatások iránt.

Ez a mesterségesen fenntartott, illékony pénzügyi rendszer járult hozzá az elmúlt évtizedek általános gazdasági növekedéséhez. Ugyanakkor elkerülhetetlenül egy csomó pénzügyi szappanbuborékot is produkált, amelyek közül a legveszélyesebb az Egyesült Államok ingatlanpiacain alakult ki. Ennek a kipukkadása azután éppen azért gyakorolt világszer­te olyan erőteljes hatást, mivel az központi szerepet játszott mind az amerikai fogyasztói kereslet, mind pedig a nemzetközi pénzügyi piacok fenntartásában. Marx kétségkívül rámutatott volna, hogy ez a válság tökéletes példája annak, amikor a kapitalizmus olyan, mint a „varázsló, aki többé már nem képes irányítani azokat az erőket, amelyeket az alvilágból idézett meg".

Jelenlegi problémáink súlyossága ellenére Marxnak nem lennének illúziói afelől, hogy a válság önmagában is változásokat fog előidézni. Nagyon jól tudta, hogy a kapitalizmus természeténél fogva elősegíti és táplálja a társadalmi elszigetelődést. Ez a rendszer – írta – „nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«„. És valóban, a kapitalizmus a társadal­mat „az önző számítás jeges vizébe" taszítja. Az ebből eredő társadalmi elszigetelődés passzivitásra ösztönöz az egyéni válságokkal szemben, legyen az a munkahely elveszítése, vagy éppen a kilakoltatás. Ez az elszigetelődés az, amely megakadályozza, hogy egymásra találjanak az aktív és tájékozott emberek közösségei, és radikális alternatívákat fogalmazzanak meg a kapitalizmussal szemben.

Marx mindenekelőtt azt a kérdést tenné fel, hogy miként törjük meg ezt a mindent átható társadalmi passzivitást. Úgy látta, hogy az ő korában kialakuló szakszervezetek és munkáspártok előrelépést jelentenek. Ezért

A tőkében arról írt, hogy a „közvetlen cél" nem más, mint „a proletariátus osztállyá szerveződése", amelynek „első feladata" az, hogy „kivívja a demokráciát". Ma ugyanezért támogatná az új kollektív entitások, szö­vetségek és intézmények kialakítását, ahol az emberek szembeszegül­hetnek a kapitalista status quóval, és eldönthetnék, hogy miként tudják szükségleteiket jobban biztosítani.

Az aktív változtatás igényének eddig semmilyen hasonló víziója nem emelkedett ki a jelenlegi válságból, és Marx éppen ezt tartaná a legzava­róbb hiányosságnak. Bár az Egyesült Államokban újabban „szocialistá­nak" tituláltak néhány nagy figyelmet keltő javaslatot, ám ezek is csupán azért tűnhetnek radikálisnak, mert túlmennek azon, amit a Demokrata Párt balszárnya még hajlandó lenne támogatni. Így például Dean Baker, a Centre for Economic and Policy Research társigazgatója kétmillió dollárban maximálna bizonyos Wall Street-i fizetéseket, és adót vetne ki a tőzsdei tranzakciókra, amely progresszíven növekvő díjat szedne a részvények, kötvények és egyéb pénztőkék forgalma után. Marx erre a javaslatra úgy tekintene, mint az adott keretek között maradó gondol­kodás tipikus példájára, hiszen explicite magában foglalja (bár limitálja) azt, amit ma széleskörűen a probléma gyökerének állítanak be: hogy a kockázat elkülönül a következményektől. Ám Marx azokra éppen ilyen gúnyosan tekintene, akik szerint a bankok államosítása – amint arra Svédországban és Japánban is sor került az ottani pénzügyi válságok idején az 1990-es években – valódi változásokat eredményezhet.

Ironikus módon a manapság közkézen forgó megoldási tervek közül a legradikálisabb javaslatokat a London School of Economics egyik köz­gazdásza, Willem Buiter fogalmazta meg, aki az Angol Bank Monetáris Politikai Bizottságának egykori tagja, és egyáltalán nem marxista. Buiter azt tanácsolja, hogy az egész pénzügyi szektort tegyék közszolgálta­tássá. Mivel a mai világban – érvel Buiter – a bankok nem létezhetnek állami betétbiztosítás, valamint állami központi bankok nélkül, amelyek végső esetben segítséget nyújthatnak nekik, ezért nincs igazán ok arra, hogy továbbra is magántulajdonban lévő, profitorientált intézmé­nyekként működjenek. Ehelyett köztulajdonba kellene venni őket, és közintézményként, afféle közszolgáltatásként működtetni. Ez a javaslat azt visszhangozza, amiről Marx is írt a Kiáltványban „a hitelek állami bankokban való centralizálásáról". Számára a pénzügyi rendszer efféle nagyjavítása újra megerősíti annak fontosságát, hogy a munkásosztály „a demokráciát kivívva" radikálisan megváltoztassa az államot, és a társadalomra kényszerített szervből a társadalom igényeit kiszolgáló szervvé változtassa.

„A gazdaság financializálásától a pénzügyek szocializálásáig vezető út – írja Buiter – kis lépést jelent az ügyvédeknek, de nagy lépés az em­beriség számára." Valóban, nem kell feltétlenül marxistának lenni ahhoz, hogy az embernek radikális elképzelései legyenek. Ahhoz ugyanakkor valamiképpen marxistának kell lenni, hogy az ember észrevegye – még egy a maihoz hasonló időszakban is, amikor a tőkésosztály kibillent egyensúlyából, demoralizált és zavarodott -, meglehetősen valószínűt­len, hogy a radikális változás „az ügyvédek egy kis lépésével" veszi majd kezdetét (feltételezhetően úgy, hogy az összes „játékost" leültetik egy teremben, és aláíratnak velük egy-két dokumentumot). Marx elmondta volna, hogy a népi erők radikális új mozgalmakban és pártokban mani­fesztálódó előretörése nélkül a pénzügyek szocializálása terméketlen talajra fog hullani. Az 1970-es évek hasonló válságának idején számos európai szociáldemokrata párt radikálisai álltak elő ilyesféle javaslatokkal, ám nem tudták rávenni pártjaik vezetőit, hogy támogassák ezeket az indítványokat, amelyeket régimódinak, elavultnak tituláltak.

A gazdaság demokratizálásának radikális megoldásairól szóló vitákat a következő évtizedek során is lesöpörték az asztalról a legkülönfélébb pár­tok, és még ma is annak az árát fizetjük, hogy sikerült marginalizálni az ilyen törekvéseket. A kapitalista piacok logikájába szervesen beépült az irracionalizmus – ezt Marx remekül leírta -, és ez ma ismét nyilvánvalóvá vált. Saját felszínen maradása érdekében minden gyár és cég igyekszik megszabadulni számos munkásától, és kevesebbet fizetni azoknak, akik megmaradnak. A munkahelyek biztonságának megingatása az egész gazdaságban aláaknázza a keresletet. Amint azt Marx nagyon jól tudta, a mikroracionális viselkedés eredményezi a legszörnyűbb makroökonómiai problémákat. Most láthatjuk, hová vezet, ha Marxot figyelmen kívül hagy­va Adam Smith „láthatatlan kezében" bízunk.

A mai pénzügyi válság olyan irracionalitásokat is feltár, amelyek kívül esnek a pénzügyek területén. Az egyik példa erre az amerikai elnök, Barack Obama felhívása, aki úgy gondolja, a széndioxid-kvóták keres­kedelme megoldást nyújthat a klímaválságra. Ennek az állítólagosan progresszív javaslatnak az értelmében azok a cégek, amelyek meg­felelnek a széndioxid-kibocsátás standardjainak, kvótájukat eladhatják olyanoknak, amelyeknek ez nem sikerült. A kyotói megállapodás hasonló rendszert vezet be az államok között is. Ám meglehetős veszélyeket hordozva, mindkét tervezet azokon a képlékeny határidős piacokon nyugszik, amelyek lényegükből eredően oly nyitottak a manipulációkra, és annyira érzékenyek a hitelek összeomlására. Marx azt hangsúlyozná, hogy ha megoldást akarunk találni az olyan globális problémákra, mint az éghajlatváltozás, szakítanunk kell a kapitalista piacok logikájával, ahe­lyett, hogy állami intézmények bevonásával megerősítenénk azt. Ahogy a Kiáltványban leszögezte: „Együttes cselekvés – legalábbis a civilizált országoké – a proletariátus felszabadulásának egyik első feltétele."

Ám az új intézmények és a változásért síkra szálló mozgalmak kiépí­tésének munkája minden ország számára otthon kezdődik. Bár Marx felhívása így szólt: „Világ proletárjai, egyesüljetek!", emellett azt is hangsúlyozta, hogy a munkásságnak minden országban „mindenekelőtt a saját burzsoáziájával kell leszámolnia". A fennálló gazdasági, politikai és jogi intézmények megváltoztatására szolgáló intézkedések „természe­tesen országról országra különbözni fognak". Ám Marx minden esetben azt hangoztatná, hogy a radikális változáshoz az embereknek először is ismét ambiciózusan kell gondolkodniuk.

Vajon milyen valószínűséggel fog ez bekövetkezni? Még egy olyan pillanatban is, amikor a pénzügyi válság a világ népeinek nagy részét vérezteti ki, amikor kollektív nyugtalanságtól remeg minden korosztály, minden vallási- és népcsoport, és amikor, mint mindig, a megszorítások és a terhek legkeményebben az egyszerű dolgozókat sújtják, a prognózis bizonytalan. Ha élne, Marx ma sem azt akarná látni, hogy pontosan mikor és hogyan ér véget a válság. Vélhetőleg sokkal inkább arra mutatna rá, hogy az ilyen válságok szerves részei a kapitalizmus folyamatos dina­mikájának. Azok a reformista politikusok, akik úgy hiszik, hogy képesek lennének elbánni az inherens osztályegyenlőtlenségekkel, és a kapitalista társadalom visszatérő válságaival, korunk igazi romantikusai: ők azok, akik egy naiv utópisztikus víziót dédelgetnek arról, hogy milyennek kel­lene lennie a világnak. Ha a jelenlegi válság valamire rámutatott, akkor arra egyértelműen, hogy Marx volt a legnagyobb realista.

 

Eredeti megjelenés: Foreign Policy, 2009. április 15.

(Fordította: Konok Péter)

A kommunista hipotézis újjáélesztésére irányuló mai próbálkozások a kollektív társadalmi szerveződés olyan új formáit keresik, amelyek révén a termelés és az elosztás megszervezése a piaci hatások és a tőkefelhalmozás helyett új alapokra helyezhető. A figyelem a hierarchikus rendszer helyett a termelők és a fogyasztók autonóm, önigazgató közösségeinek horizontálisan összekapcsolódó hálózatára irányul. A kommunikációs technológiák mai fejlettségi szintje alapján egy ilyesféle rendszer egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek. A 2009-es év jelentheti egy olyan hosszan elhúzódó nekilendülés kezdőpontját, amelynek során a világ egyik-másik részén lépésről lépésre felbuzognak a kapitalizmus meghaladásának nagyléptékű, mélyre nyúló alternatívái.

A kapitalista fejlődés történeti földrajza olyan kulcsfontosságú útelága­záshoz érkezett, ahol a hatalom földrajzi leosztásának konfigurációi igen gyorsan változnak, annak megfelelően, ahogy időbeni dinamikája valóban komoly kihívásokkal kénytelen szembesülni. A háromszázalékos növekedést (amelyet általában úgy tekintenek, mint egy egészséges kapitalista gazdaság működéséhez minimálisan szükséges növekedési rátát) egyre nehezebb a legkülönfélébb megszorító intézkedések beve­zetése nélkül fenntartani (ilyen megszorítások jellemezték a tőkepiacok és a pénzügyi tranzakciók rendszerét már az elmúlt két évtizedben is). Nyomós érvek szólnak amellett, hogy nincs alternatívája egy olyan globális szintű irányításnak, amely végül képes lehet levezényelni az átmenetet egy zéró növekedésű gazdaságba. Amennyiben pedig ez valamiféle méltányos, igazságos módon fog végbe menni, akkor nincs alternatívája a szocializmusnak vagy a kommunizmusnak. Az 1990-es évek vége óta a Társadalmi Világfórum vált a központi hordozójává annak a gondolatnak, hogy „lehetséges egy másfajta világ". Most hát rajta a sor, hogy meghatározza, miként lehetséges egy másfajta szocializmus vagy kommunizmus, és miként lehet megvalósítani az átmenetet ezekbe az alternatívákba. A jelenlegi válság egyfajta ablakot nyit a szóba jöhető, elképzelhető lehetőségekre.

A jelenlegi válság azokból az intézkedésekből ered, amelyekkel az 1970-es évek krízisét igyekeztek megoldani. Ezek között a lépések között megtalálhatjuk az alábbiakat:

a) A szervezett munka és annak politikai szervezetei elleni eredményes támadásokat, amelynek során mobilizálták a globális munkaerő-tar­talékokat, munkaigény-csökkentő technológiai újításokat vezettek be, és kiélezték a versenyt. Ennek következménye egyrészt a mun­kabérek globális csökkenésében mutatkozott meg (a munkabérek részaránya a GDP-ben a világon szinte mindenütt csökkent), más­részt pedig egy addiginál is hatalmasabb, bármikor felhasználható munkaerő-tartalékot hoztak létre, amely marginális körülmények között tengődik.

b) Aláásták a hatalmi monopóliumok korábban uralkodó struktúráját, és az addigi (nemzetállami) monopolkapitalizmust egy olyan kapi­talizmussal váltották fel, amely sokkal hevesebb és agresszívebb a nemzetközi verseny porondján. Az intenzívebb globális verseny a nem pénzügyi vállalatok profitjának csökkenését eredményezte. A földrajzilag egyenlőtlenül megoszló fejlődés, illetve a territoriális versengés a kapitalista fejlődés kulcsfontosságú elemeivé váltak, és megnyitották a lehetőséget a hegemonikus hatalom eltolódása előtt, amely elsősorban – de nem kizárólag – Kelet-Ázsia javára ment végbe.

c) A tőke legképlékenyebb, leginkább mozgékony formáját – a pénztő­két – kihasználták és alkalmassá tették arra, hogy globális szinten újraossza a tőkeforrásokat (végső soron az elektronikus piacokon keresztül); így gerjesztve az ipar leépítését a hagyományos cent­rumokban, valamint az indusztrializáció új (és különösen elnyomó) formáit, a természeti erőforrások és a mezőgazdasági nyersanyagok kisajtolását a felemelkedő, fejlődő piacokon. Az áhított cél a pénzügyi vállalkozások jövedelmezőségének növelése volt, illetve az, hogy más módon legyenek képesek új, fiktív tőkepiacok létrehozásával globalizálni és – legalábbis úgy gondolták – enyhíteni a kockázato­kat.

d) A társadalmi skála másik végén mindez azt jelentette, hogy a kapitalista osztály hatalmának megerősítése érdekében nagyobb mértékben támaszkodtak a „kifosztáson alapuló felhalmozásra". A bennszülött illetve paraszti populációkat sújtó eredeti tőkefelhal­mozás újabb és újabb hullámait még inkább fölerősítette az alsóbb osztályok elszegényedése a centrális gazdaságokban (amint az az egyesült államokbeli másodrendű ingatlanpiac [sub-prime housing market] esetében is láthatóvá vált, ahol óriási vagyonveszteségeket sóztak az afroamerikai népesség nyakába).

e) Az egyébként hanyatló fizetőképes keresletet azáltal támogatták meg, hogy a hitelgazdálkodást (mind állami szinten, mind a vállal­kozások és a háztartások esetében) a végső határaiig erőltették (ez különösen az USA-ra és Nagy-Britanniára jellemző, de megjelenik számos más országban, így például Lettországban vagy Dubaiban is).

f) A termelésben mutatkozó vérszegény profitráták ellensúlyozására egész sor ingatlanpiaci buborékot konstruáltak, amelyek mindegyike pilótajáték [Ponzi] jelleggel bírt, és annak az ingatlanbuborék-óriásnak a részévé vált, amely 2007-2008 folyamán durrant szét. Ezek az ingatlanbubo­rékok a finánctőkére alapozódtak, és létrehozásukat olyan kiterjedt pénzügyi innovációk könnyítették meg, mint a határidős ügyletek, vagy az értékpapírosított hitelkötelezettség (CDO).

Azoknak a politikai erőknek, amelyek ezek mögött az átalakulások mögött szövetkeztek és mobilizálódtak, határozott osztályjellegük volt, és önmagukat egy megkülönböztetett ideológia palástjába burkolták, amelyet neoliberalizmusnak neveztek. Ez az ideológia azt hirdette, hogy a szabad piacok, a szabad kereskedelem, a személyi kezdeményező­készség és vállalkozó kedv az ember személyes jogainak és szabadsá­gainak legerősebb garanciái, és hogy a „gondoskodó államot" mindenki üdvére le kell építeni. Ám a gyakorlatban mindez azt is jelentette, hogy az államnak a háttérből őrködnie kell a pénzügyi intézmények integritása fölött, ami (1982-től, a mexikói és a fejlődő országokbeli adósságvál­sággal kezdődően) az erkölcsi kockázat [moral hazard] aranykorát hozta el a pénzügyi rendszer számára. Az állam (mind helyi, mind pedig nemzeti szinten) mindinkább egy „kedvező üzleti klíma" kialakítására törekedett, hogy egy erősen versengő környezetben ezzel ösztönözze a beruházásokat. Az emberek érdekei másodrendűekké váltak a tőke érdekeivel szemben, és amennyiben ezek között konfliktus alakult ki, akkor az emberek érdekeit áldozták fel (ahogyan ez az IMF strukturális kiigazítási programjaiban már az 1980-as évektől standard gyakorlattá vált). A rendszer így teremtette meg az anyagiakat arra, hogy egyfajta valódi kommunizmust hozhasson létre – a kapitalista osztály számára.

Ezek a feltételek természetesen attól függően igen különbözőek lehet­tek, hogy a világ melyik részét nézzük, milyenek ott az osztályok közötti erőviszonyok, a politikai és kulturális tradíciók, és miként mozdult el a politikai-gazdasági hatalom egyensúlya.

Hogyan tekintsen a baloldal e válság dinamikájára? A válságok idején mindenki számára sokkal inkább átláthatóvá válik a kapitalizmus irraci­onalitása. A tőkefelesleg és a munkaerő-felesleg egyszerre van jelen, és az óriási mértékű emberi szenvedés, a kielégítetlen szükségletek tengerében nem látszik mód arra, hogy miként lehetne őket ismét közös nevezőre hozni. 2009 nyarának közepén az Egyesült Államok tőkeállo­mányának egyharmada kihasználatlanul állt, miközben a munkaerő 17 százaléka vagy munkanélküli volt, vagy kényszerűségből részmunkaidő­ben dolgozott, vagy egyszerűen „elkedvetlenedve" kilépett a munkaerő­piacról. Mi lehet még ennél is irracionálisabb?

Vajon képes lehet-e a kapitalizmus túlélni ezt a megrázkódtatást? Per­sze. De milyen áron? És e mögött a kérdés mögött ott rejlik egy másik is. Képes lehet-e a kapitalista osztály a gazdasági, társadalmi, politikai, geopolitikai és környezeti problémák és nehézségek tömkelege dacára is reprodukálni saját hatalmát? A válasz ezúttal is egy határozott „igen". Ám az emberek tömegei kénytelenek lesznek a hatalmon lévők javára lemondani munkájuk gyümölcseiről, feladni számos jogukat és keserve­sen kiküszködött vagyontárgyukat (mindenfélét, a házuktól egészen a nyugdíjjogosultságukig), környezetük nagymértékű leromlását elszenved­ni, hogy azokat az életszínvonal-csökkentő intézkedéssorozatokat ne is említsük, amelyek az éhínséget és a nyomort jelentik mindazok számára, akik már ma is a szegénység határmezsgyéjén egyensúlyoznak. Az osztályok közötti egyenlőtlenség növekedni fog – ahogyan ennek már napjainkban is tanúi lehetünk. És mindez vélhetőleg sokkal több politikai elnyomást, rendőri erőszakot és militarizált állami ellenőrzést követel majd meg az elégedetlenség féken tartására.

Ám mivel mindebben oly sok dolog nem jósolható meg, és a globális gazdaság szférái egymástól is annyira különbözőek, a válságok idején minden következtetés sokkal bizonytalanabbá válik. Egy-egy adott helyen a lehetőségek vagy az új, akkor formálódó kapitalistáknak kedveznek, akik valamilyen addig ismeretlen területen ragadják magukhoz a kezde­ményezést a korábbi osztály- és territoriális egyeduralkodóktól (ahogyan az Egyesült Államokban az 1970-es évek közepétől a Szilikon-völgy vette át Detroit korábbi vezető szerepét), vagy pedig olyan radikális mozgal­mak malmára hajtják a vizet, amelyek kérdésessé teszik a már amúgy is megingott osztályhatalom újratermelését. Amennyiben kijelentjük, hogy a kapitalista osztály és a kapitalizmus képes a túlélésre, még nem mondjuk azt, hogy predesztinálva is van erre; és arra sem adunk választ, hogy a jövőben milyen formát fog ölteni. A válságok a paradoxonok és a lehetőségek időszakai.

Mi is fog történni mostanában? Amennyiben vissza akarunk térni a há­romszázalékos növekedéshez, akkor új és jövedelmező globális beruhá­zási lehetőségeket kell teremtenünk annak a tőkemennyiségnek, amely 2010-ben 1.600 milliárd dollárra rúg, de 2030-ra már meg fogja közelíteni a 3.000 milliárd dollárt. Összehasonlításul 1950-ben 15 milliárd dollár új beruházásnak kellett lehetőséget találni, míg 1973-ban 42 milliárdnak (az adatoknál a dollár inflációját is figyelembe véve). A tőkefelesleg megfelelő befektetésének problémája igazán 1980 után kezdett szorítóvá válni, és ezen még Kína megnyílása és a szovjet blokk összeomlása sem segített. Ezeket a nehézségeket részben olyan fiktív piacok kialakításával oldották meg, amelyek remek ugródeszkát nyújtottak a féktelen ingatlanspekulá­cióknak. De hová fog most özönleni ez a rengeteg befektetés?

Még ha a környezettel kapcsolatos vitathatatlan problémákat (és köztük az alapvető fontosságú globális felmelegedést) figyelmen kívül is hagyjuk, nagyszámú egyéb potenciális akadály és buktató valószínű­síthető a fizetőképes piaci kereslet, a technológiai fejlesztések, vagy a földrajzi-geopolitikai újraosztások területén. Ez akkor is így van, amennyiben azt feltételezzük – márpedig ez igen valószínűtlen -, hogy nem alakul ki komolyabb aktív ellenállás a tőkefelhalmozás folyamatával és az osztályhatalom további konszolidációjával szemben. Milyen földrajzi területek maradtak még a globális gazdaságban, amelyek képesek lennének feldolgozni a tőkefelesleget? Kína és az egykori szovjet blokk már integrálódott. Dél- és Délkelet-Ázsia egykettőre csordultig telik. Afrika még nem integrálódott teljes mértékben, de ott sincs annyi kapacitás, amely felszívhatna ennyi befektetésre váró tőkét. A termelés milyen új módozatait lehetne még beüzemelni a tőkenövekedés lekötésére? Meg­lehet, nincsenek hosszú távú kapitalista megoldások (a fiktív tőkékkel való manipulációk felélesztésétől eltekintve) a kapitalizmus válságának megoldására. A mennyiségi változások egy adott ponton minőségi válto­zásba csapnak át, és komolyan fontolóra kell vennünk azt az elképzelést, hogy a kapitalizmus történetében éppen egy ilyen törésponthoz érkez­tünk. Éppen ezért a kapitalizmus jövőjéről ma folyó vitáknak arra kell koncentrálniuk, hogy a kapitalizmus maga lehet-e egyáltalán megfelelő társadalmi rendszer.

Az ilyen vitákra ma még a baloldal keretein belül sincs túlságosan nagy igény. Ezek helyett továbbra is az unalomig ismert, konvencionális mantrákat halljuk arról, hogy miként járulnak hozzá a szabad piac és a szabad kereskedelem, a magántulajdon és az egyéni felelősségvállalás, az alacsony adók és a minimális állami jelenlét a társadalmi problémák­ban az emberiség tökéletesedéséhez – pedig mindez egyre üresebbnek hangzik. Tetőpontjára ért a legitimációs válság. Ám a legitimációs vál­ságok jellemzően más időben bontakoznak ki és más ritmust követnek, mint a tőzsdei válságok. Az 1929-es tőzsdei összeomlás után például három-négy évre volt szükség, hogy körülbelül 1932-től létrejöjjenek a (progresszív és fasisztoid) társadalmi tömegmozgalmak. Annak, hogy manapság a politikai hatalom olyan hevesen kutatja a mostani válságból kivezető utakat, vélhetőleg az illegitimitástól való növekvő félelemnek is szerepe van.

Mindazonáltal az elmúlt három évtized során olyan kormányzati rend­szerek kialakulásának is tanúi lehettünk, amelyek immunisnak tűnnek a legitimációs problémákkal szemben, és még azzal sem törődnek, hogy valamiféle konszenzust kovácsoljanak ki. Az autoritarizmus, a képviseleti demokrácia pénzügyi korruptsága, a rendőri ellenőrzés és rendfenntartás, a militarizálódás (különösen a terrorizmus elleni háború segítségével), a média ellenőrzése és célzatos felhasználása, mindez együttesen egy olyan világot vetít előre, amelyben az elégedetlenség mederbe terelésének eszközei – a dezinformáció, a másként gondol­kodók megosztása, az ellenkultúrák jellegének átalakítása egyes civil szervezetek támogatásán keresztül – szükség esetére komoly visszatartó erőt képviselnek.

Az az elképzelés, hogy a válságnak rendszerszintű okai lennének, alig vetődik fel a mainstream médiában (bár akad néhány mainstream közgazdász, így Stiglitz, Krugman, sőt Jeffrey Sachs, akik egy-két kinyi­latkoztatás erejéig igyekeznek megcsapolni a baloldal történelmi dörge­delmeit). A legtöbb észak-amerikai és európai kormányzati lépés, amely a válság féken tartására irányul, csupán az unalomig ismert módszereket ismételgeti, amelyek végső soron a kapitalista osztály támogatására irá­nyulnak. Az „erkölcsi kockázatot", amely a pénzügyi bukások közvetlen kirobbantója volt, új csúcsokra emelte a bankoknak nyújtott állami segély. A neoliberalizmus aktuális gyakorlati lépései (utópisztikus elméletére rácáfolva) mindig magukban foglalják a finánctőke és a kapitalista elitek elszánt, hangos támogatását (többnyire azon az alapon, hogy a pénzügyi intézményeket bármi áron meg kell védeni, és hogy az állam feladata a profitábilis, kedvező üzleti klíma megteremtése). Ez alapjában véve nem változott. Az ilyesféle gyakorlati lépéseket mindig olyan kétséges érvekre hivatkozva igyekeznek igazolni, hogy a kapitalista erőfeszítések „dagálya" majd „mindenki hajóját megemeli", hogy az általános növekedés jótéte­ményei majd valamiféle mágikus módon mindenkihez „leszivárognak" (ami persze soha nem történik meg, legfeljebb néhány apró morzsa hullik le a gazdagok asztaláról).

Miként lesz képes a kapitalista osztály kilépni a jelenlegi válságból, és milyen gyorsan kerülhet erre sor? Azt mondják, jó jel, hogy a tőzsdei árfolyamok Sanghajtól és Tokiótól Frankfurtig, Londonig és New Yorkig mindenütt ismét emelkedésnek indultak – még akkor is, ha a munka­nélküliség lényegében a világ minden táján továbbra is növekszik. De figyeljük csak meg, hogy miféle osztály-előítélet feszíti ezt az értékelést! Azért kell, úgymond, örvendeznünk a tőzsdei árfolyamok új felívelésén, mivel ez állítólag mindig előre jelzi a „reálgazdaság" megerősödését, ahol a munkások munkalehetőségei teremnek, és ahonnan jövedelmük származik. Úgy tűnik, szinte teljesen elfelejtették már, hogy a tőzsdeár­folyamok legutóbbi újraerősödése az Egyesült Államokban 2002 után „munkahelyteremtés nélküli gyógyulásnak" bizonyult. Az angolszász közvéleményt pedig láthatóan különösképpen sújtja ez az amnézia. Túl könnyen elfelejtette és megbocsátotta a kapitalista osztály szélhá­mosságait, azokat az ismétlődő katasztrófákat, amelyeket annak akciói eredményeztek. A kapitalista média pedig készségesen táplálja ezt az amnéziát.

Kína és India még mindig növekedési pályán van, az előbbi ráadá­sul igen meredek pályán. Ám Kína esetében ennek az az ára, hogy a bankok egyre inkább kockázatos projektekbe invesztálnak (a kínai bankok korábban kimaradtak a globális spekulációs őrületből, ám most éppen ők folytatják azt). A termelési kapacitás túlzott felhalmozódása olyan gyors és hosszú távú beruházásokba özönlik (még a városi ingatlanpiacokon is), amelyek produktivitása még hosszú évekig nem lesz megismerhető. És Kína egyre növekvő kereslete maga után húzza azokat a gazdaságokat is, így például Ausztráliát vagy Chilét, amelyek nyersanyaggal láthatják el. Egy kínai összeomlás lehetőségét nem lehet tagadni, de még időre lehet szükség ahhoz, hogy az észrevehető le­gyen (Dubai mintája, hosszabb távon). Időközben pedig a kapitalizmus globális epicentruma egyre nagyobb sebességgel tolódik el, elsősorban Kelet-Ázsia felé.

A hagyományos pénzügyi centrumokban az ifjú pénzügyi cápák felmarták tavalyi prémiumaikat, majd együttműködve afféle pénzügyi intézmény-butikokkal kerítették be a Wall Street-et és a londoni Cityt, és azon igyekeznek, hogy a tegnapi pénzügyi óriások omladékos falain átszivárogva felcsipegessék a szaftosabb falatokat, és újra kezdjék az egész történetet. Az Egyesült Államokban talpon maradt beruházási bankok – a Goldman Sachs és a J. P. Morgan -, bár bankkonszernekként éledtek újjá, mentességet kaptak (a szövetségi jegybank jóvoltából) az állami megszorítások alól, és ma is jelentős profithoz jutnak (és óriási összegeket tesznek félre önmaguk jutalmazására) azáltal, hogy veszé­lyes spekulációkat folytatnak az adófizetők pénzével a még ma is virágzó mesterséges derivatívák piacán. Az a szisztéma, amely válságba juttatott minket, úgy hejehujázik, mintha mi sem történt volna. Jönnek már a pénzügyi zsonglőrködések, amelyek a fiktív tőketartozásokat hivatottak becsomagolni és eladni; ezeket próbálják az olyan intézményekre sózni (így például a nyugdíjalapokra), amelyek kétségbeesve keresnek új le­rakóhelyeket tőkefeleslegük számára. A Akciók (és a prémiumok) ismét a nyakunkon vannak!

A konzorciumok felvásárolják a jelzáloggal terhelt ingatlanokat, arra várva, hogy a piac fordultával nagy pénzt kaszáljanak, vagy hogy a nagy értékű területeket egy későbbi időpontban újra felfejleszthessék. A hagyományos bankok elspájzolják a pénzt, amelynek nagy része állami forrásokból származik, miközben ők is igyekeznek szem előtt tartani, hogy szakembereik megszokott életszínvonalát jutalmakkal tartsák fenn – és közben vállalkozók egész légiói tülekednek azért, hogy nekik is leessen valami az állami pénzek özönével megtámogatott kreatív pusz­títás pillanataiban.

Eközben pedig a kevesek kezében összpontosuló pénz nyers, ken­dőzetlen hatalma a demokratikus kormányzás látszatát is aláássa. A gyógyszergyártók, egészségbiztosítók és kórházak lobbyja például több mint 133 millió dollárt költött arra 2009 első három hónapjában, hogy biztosítsák saját érdekeik érvényesülését az Egyesült Államok egészségügyi reformjában. Max Baucus, aki a Szenátus pénzügyi bizottságának elnökeként kulcsszerepet játszik az egészségügyi adó körüli vitákban, másfél millió dollárt kapott egy olyan adóért, amely óriási tömegű új ügyfelet szállít az egészségbiztosítóknak; olyan ügyfeleket, akiket igen kevés szabályozás véd meg a durva kizsákmányolástól és a gátlástalan nyerészkedéstől (a Wall Street legnagyobb megelégedésé­re). Nemsokára ismét a nyakunkon lesz egy újabb, a pénz hatalma által legálisan korrumpált választási időszak. Az Egyesült Államokban pedig annak rendje és módja szerint ismét megválasztják majd a K Street és a Wall Street pártjait, azzal párhuzamosan, ahogy a dolgozó amerikaia­kat meggyőzik róla, hogy maguk erejéből kászálódjanak ki a káoszból, amit az uralkodó osztály gerjesztett. Voltunk már azelőtt is a szakadék legszélén – emlékeztetnek rá minket -, amikor a dolgozó amerikaiaknak kellett nekigyürkőzniük, nekik kellett megszorítaniuk a nadrágszíjukat hogy megmentsék a rendszert azoktól a misztikus önpusztító folyama­toktól, amelyekért az uralkodó osztály kezeit mosva minden felelősséget elhárított. A személyes felelősség végső soron a munkásoké, nem pedig a kapitalistáké.

Ha ez lesz a lényege a válságból való kilábalás stratégiáinak, akkor öt éven belül hasonló gondban fogjuk találni magunkat. Minél gyorsab­ban lépünk túl a jelenlegi válságon és minél kevesebb tőkefelesleg fog megsemmisülni, hosszabb távon annál kevesebb tér jut majd az aktív növekedés újjáéledésének. A jelenlegi helyzetben (2009 közepén) az IMF adatai szerint legalább 55 ezer milliárd dollárnyi tőke semmisült meg, ami szinte teljesen megegyezik a világ egy évi árutermelésének és szolgáltatásiparának volumenével. Immár visszajutottunk az 1989-es termelési mutatókhoz. A válság végéig még legalább 400.000 milliárd dolláros veszteségre számíthatunk, ha nem többre. Valójában egy friss, riasztó számítás szerint az Egyesült Államok olyan szorult helyzetben volt, hogy csak ott több mint 200.000 milliárd dolláros tőkefelesleg kép­ződött. Igen minimális az esélye annak, hogy ez mind pocsékba megy, de több mint valószínű, hogy igen nagy részére ez a sors vár. Vegyünk egy konkrét példát: a Fannie Mae és a Freddie Mac – amelyeket most állami ellenőrzés alá vont az USA kormányzata – 5.000 milliárd dollár értékű, jórészt igen problémás háztartási kölcsönt birtokolnak, illetve nyújtanak (csupán 2008-ban több mint 150 milliárd dolláros veszteséget regisztráltak). Szóval akkor mik is lennének az alternatívák?

Sokak régi álma világszerte, hogy a kapitalista (ir)racionalitás alterna­tívája az emberibb élet kutatásának kollektív humanista szenvedélyéből racionálisan levezethető és meghatározható. Ezeket az alternatívákat – amelyeket történetileg szocializmusnak vagy kommunizmusnak hívunk – már sokszor, sok helyen próbálták alkalmazni. Egykor, így például az 1930-as években, egyik vagy másik víziója a remény fároszaként fénylett. Ám mostanság csillogásuk kifakult, vonzerejük megkopott, nem csupán azért, mert a kommunizmus nem volt képes beváltani történelmi ígéreteit, és a kommunista rezsimek hajlamosak voltak hibáikat elnyomással lep­lezni, de azért is, mert az emberi természetet, az emberi személyiségben és az emberi intézményekben rejlő potenciális tökéletességet illetően feltételezéseik, úgymond, hiányosnak bizonyultak.

Érdemes megvizsgálni a szocializmus és a kommunizmus közötti különbséget. A szocializmus célja az, hogy demokratikusan irányítsa és igazgassa a kapitalizmust, lenyesegesse vadhajtásait, és eredményeit a közjó érdekeinek megfelelően ossza szét. A jólétet a progresszív adózás eszközeivel kívánja mindenkire kiterjeszteni, míg az alapvető létszükségleteket – így az oktatást, az egészségügyet, sőt a lakhatást – a piaci hatásoktól mentesítve az állam biztosítaná. A redisztributív szocializmus számos alapvető eredménye az 1945-öt követő időszakban annyira beleivódott a társadalom szövetébe – és nem csupán Európá­ban -, hogy immunissá váltak a neoliberális támadásokkal szemben. A társadalombiztosítás és a Medicare még az Egyesült Államokban is olyan elképesztően népszerű programokká váltak, hogy a jobboldali erők lényegében képtelenségnek érezték hozzájuk nyúlni. Nagy-Britanniában a thatcheristák egy-két marginális lépést leszámítva nem tudták meg­változtatni a nemzeti egészségügyi szolgálatot. Skandináviában és a nyugat-európai országok túlnyomó részében a társadalmi gondoskodás a társadalmi rend mozdíthatatlan fundamentumának tűnik.

A kommunizmus viszont arra törekszik, hogy a kapitalizmust a terme­lés, valamint az javak és szolgáltatások elosztásának egy alapvetően eltérő módozatával váltsa fel. A megvalósult kommunizmus története során a termelés, a csere és az elosztás feletti társadalmi ellenőrzés gyakorlatilag állami kontrollt és szisztematikus állami tervgazdálkodást jelentett. Ez hosszabb távon nem bizonyult működőképesnek, bár érdekes módon kínai verziója (illetve még korábban olyan helyeken, mint Szingapúr) sokkal sikeresebben gerjesztett kapitalista növekedést, mint a tiszta neoliberális modell – olyan okokból, amelyek kifejtésére itt nem jut hely. A kommunista hipotézis újjáélesztésére irányuló mai pró­bálkozások jellemző módon elvetik az állami ellenőrzést, és a kollektív társadalmi szerveződés más formáit keresik, hogy a piaci hatások és a tőkefelhalmozás helyett új alapokra helyezhessék a termelés és az el­osztás megszervezését. A kommunizmus új formájának elképzelésében a hierarchikus rendszer helyett a termelők és a fogyasztók autonóm, önigazgató közösségeinek horizontálisan összekapcsolódó hálózatára irányul a figyelem. A kommunikációs technológiák mai fejlettségi szintje alapján egy ilyesféle rendszer egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek. Világszerte találhatóak mindenféle apró kísérletek, amelyek efféle gazda­sági és politikai formák felépítésén munkálkodnak. Ebben a tekintetben egyfajta konvergencia tapasztalható a marxista és az anarchista tradíciók között, amely a két irányzat széleskörű együttműködését idézi vissza az 1860-as évek Európájából.

Bár még semmi sem biztos, de meglehet, hogy a 2009-es év jelentheti a kezdőpontját egy olyan hosszan elhúzódó nekilendülésnek, amely­nek során a világ egyik-másik részén lépésről lépésre felbuzognak a kapitalizmus meghaladásának nagyléptékű, mélyre nyúló alternatívái. Minél inkább elhúzódik a bizonytalanság és a szűkölködés időszaka, a dolgok menetének jelenlegi módja annál inkább veszít legitimációjából, és annál erősebben jelentkezik az igény valami másnak a felépítésére. A pénzügyi rendszert toldozó-foldozó gyorstapasz-reformok fényében egyre szükségesebbnek látszik a radikális reform.

Ráadásul a kapitalista praktikák kifejlődésének egyenlőtlenségei világ­szerte különféle antikapitalista mozgalmak létrejöttét eredményezték. A Kelet-Ázsia nagy részét jellemző államközpontú gazdaságok (mint Japán és Kína) más jellegű feszültségeket gerjesztenek, mint a Latin-Amerika túlnyomó részét felbolygató neoliberalizmus-ellenes küzdelmek, ahol a népi hatalmon alapuló bolívári forradalmi mozgalom sajátos kapcsolat­ban van a kapitalista osztály érdekeivel, amelyekkel majd még valóban konfrontálódnia kell. Az egységes európai alkotmány kialakítására irá­nyuló ismételt próbálkozások dacára az Európai Unió tagállamai között egyre jobban növekszik a különbség a válságkezelést illető taktikák és politikák terén. Forradalmi és elszántan antikapitalista mozgalmak – még ha nem is tekinthető mindegyik progresszívnek – a kapitalista világ marginális zónáiban is jócskán találhatók. Olyan területek nyíltak meg, amelyekben dúsan tenyészhet bármi, ami radikálisan különbözik a világon ma uralkodó domináns társadalmi viszonyoktól, életformáktól, termelőerőktől és mentális koncepcióktól. Mindez éppúgy áll a tálibokra mint a Nepált irányító kommunistákra, a chiapasi zapatistákra és Bolívia őslakóinak mozgalmaira, vagy éppen az indiai vidék maoistáira – még ha céljaikban, stratégiájukban és taktikájukban egy világ választja is el őket egymástól.

A legfontosabb probléma, hogy globális szinten nincs olyan elszánt és eléggé egységes antikapitalista mozgalom, amely adekvát kihívást jelentene a kapitalista osztály újratermelődése és világhatalmának fennmaradása számára. Nem látszik semmiféle kézenfekvő lehetőség a kapitalista elitek privilégium-bástyáinak megtámadására, mértéktelen pénzügyi hatalmuk és katonai erejük megzabolázására. Bár látunk új társadalmi rendre törekvő kezdeti kísérleteket, de senki sem tudja, hogy valójában milyen is lenne ez a rend. Ám az a tény, hogy nincs olyan politikai erő, amely képes lenne megfogalmazni, netán megvalósítani egy ilyen programot, nem jelenti azt, hogy nem is kellene felvázolni az alternatívákat.

Lenin híres kérdése, a „mi a teendő?" biztosan nem megválaszolható anélkül, hogy legalább sejtésünk lenne róla, hogy kire és hol vonatkozik a kérdés. Ám egy globális antikapitalista mozgalom felemelkedése való­színűtlen anélkül, hogy lenne valamiféle lelkesítő elképzelés a tennivalók­ról. Ez egy kettős akadály: egy alternatív vízió hiánya megakadályozza egy ellenálló mozgalom kialakulását, míg egy ilyen mozgalom hiánya kizárja egy ilyen alternatíva megfogalmazását. Hogyan lehet akkor át­lendülni ezen az akadályon? Annak az elképzelésnek, hogy mi és miért a teendő, illetve a mozgalomnak, amelynek célja, hogy adott helyeken megtegye a teendőket, spirális alakban kell egymáshoz kapcsolódnia. Kölcsönösen meg kell erősíteniük egymást, ha valamit valóban tenni akarnak. Máskülönben a lehetséges ellenállás örökké egy ördögi körbe zárja magát, amely meghiúsítja a konstruktív változás minden esélyét, és továbbra is sebezhetőek maradunk a kapitalizmus egyre iszonyatosabb következményekkel járó, örökösen ismétlődő válságaitól. Lenin kérdése választ követel.

A központi probléma meglehetősen világos. Az általános növekedés örökké nem tartható fenn, és a világot az elmúlt három évtizedben sújtó nehézségek azt mutatják, hogy van olyan határa a folyamatos tőkefelhal­mozásnak, ami nem hágható át – legfeljebb olyan Akciók kitalálásával, amelyek nem lesznek tartósak. Ehhez hozzájön még, hogy világszerte emberek tömegei élnek nyomorúságos körülmények között, hogy a környezet pusztulása egyre jobban kicsúszik az ellenőrzés alól, hogy az emberi méltóságot mindenütt támadások érik, hiszen a gazdagok egyre több és több vagyont halmoznak fel maguknak (a milliárdosok száma Indiában a tavalyi év során 27-ről 52-re nőtt), és a politikai-, intézményi-, törvénykezési-, katonai- és médiahatalom emeltyűi olyan szoros és dog­matikus politikai ellenőrzés alatt állnak, hogy nem képesek másra, mint a status quo fenntartására és az elégedetlenség mederbe terelésére.

Egy olyan forradalmi politikának, amely a tövénél ragadná meg a végtelen tőkefelhalmozást és egyszer s mindenkorra véget vetne annak, hogy az emberi történelem elsődleges hajtóereje legyen, alaposan meg kell értenie a társadalmi változások természetét. El kell kerülni azokat a buktatókat, amelyek korábban meghiúsították egy tartós szocializmus és kommunizmus felépítését, és le kell vonni a tanulságokat ebből a végte­lenül összetett történetből. És fel kell ismerni egy koherens antikapitalista forradalmi mozgalom szükségességét is. Egy ilyen mozgalom alapvető célja, hogy társadalmi irányítás alá vonja mind a termelést, mind pedig a javak elosztását.

Sürgősen szükségünk van egy korszerű forradalmi elméletre. Én egy „összforradalmi elméletet" javasolok, amely Marx elemzésének megér­téséből fakad, mikor a kapitalizmus kiemelkedését írja le a feudalizmus­ból. A társadalmi változás a kapitalizmus politikai testének – amelyet a gyakorlatok és a módszerek együtteseként szemlélünk – hét aspektusa közötti kapcsolatrendszer dialektikus kifejtéséből érthető meg. Ezek:

1. a termelés, a csere és a fogyasztás technológiai és szervezeti for­mái;
2. a természeti környezethez fűződő kapcsolatok;
3. az emberek közötti társadalmi kapcsolatok;
4. a világról alkotott gondolati koncepciók, beleértve az ismereteket, a kulturális felfogásokat és hiteket;
5. a munkafolyamatok, és az egyes áruk, szolgáltatások földrajzi elosz­lása és viszonyulásuk termelése;
6. az intézményi, törvényi és kormányzati struktúrák;
7. a társadalmi reprodukciót alátámasztó mindennapi élet működése.

Ezen aspektusok mindegyikének megvan a maga belső dinamikája, a saját feszültségeik és ellentmondásaik (gondoljunk csak a világról alkotott gondolati koncepciókra), ám kölcsönösen függnek egymástól és hatással vannak egymásra. A kapitalizmusba való átmenetre mind a hét aspektus együttesen gyakorolt hatást. Az új technológiákat nem ismerhették volna fel és nem alkalmazhatták volna a világról alkotott új koncepciók nélkül (ideértve a természethez való viszonyt és a társadalmi kapcsolatokat is). A társadalomelméleti szakemberek általában hajlamosak csak az egyik vagy másik aspektusra koncentrálni, és azt tenni meg az összes változást kirobbantó szikrának. Ismerünk technológiai deterministákat (Tom Friedman), környezeti deterministákat (Jared Diamond), a min­dennapi élet deterministáit (Paul Hawken), a munkafolyamat döntő voltát hangsúlyozókat (az autonomisták), institucionalistákat, és így tovább. Mindannyian tévednek. Az összes aspektus közötti dialektikus mozgás az, ami számít, még akkor is, ha ennek a mozgásnak a fejlődése nem feltétlenül kiegyensúlyozott.

Amikor a kapitalizmus megújulási periódushoz érkezik, maga is ezek­nek az aspektusoknak a kölcsönhatásában formálódik, ami természe­tesen feszültségekkel, harcokkal és ellentmondásokkal jár. De figyeljük csak meg, hogy miként konfigurálódott ez a hét aspektus 1970-ben, a neoliberális sebészeti beavatkozást megelőzően, és nézzük meg, mi a helyzet napjainkban – azt fogjuk látni, miszerint úgy változtak meg, hogy előre megszabják a kapitalizmus, mint nem-hegeliánus totalitás operatív jellemvonásait.

Egy antikapitalista politikai mozgalom kiindulhat bármelyik aspektusból (a munkafolyamatokból, a gondolati konstrukciókból, a természethez való viszonyból, a társadalmi kapcsolatokból, a forradalmi technológiák vagy szerveződési formák megtervezéséből, a mindennapi életből, vagy akár az intézményi és adminisztratív struktúrák megreformálásának igé­nyéből, ideértve akár az államhatalom újragondolását is). A lényeg az, hogy a politikai mozgalom elmozduljon az egyik aspektustól a másik felé, és kölcsönös lökéseket adjon nekik. Így emelkedett ki a kapitalizmus a feudalizmusból, és így kell, hogy valami radikálisan más rendszer – ne­vezzük kommunizmusnak, szocializmusnak vagy akárhogy – kiemelked­jen a kapitalizmusból. A kommunista vagy szocialista alternatívát célzó korábbi próbálkozások fatálisan elmulasztották megtartani a dialektikus viszonyt a különböző aspektusok mozgásában, és nem tudták kezelni a közöttük lévő dialektikus viszonyban rejlő bizonytalanságokat és esetle­ges vonásokat. A kapitalizmus éppen azért volt képes fennmaradni, mert figyelembe vette ezeket a dialektikus folyamatokat, és konstruktív módon viszonyult az azokból eredő elkerülhetetlen feszültségekhez, beleértve a válságokat is.

A változás természetesen a dolgok adott, meglévő állapotából emel­kedik ki, és kihasználja az adott helyzetben benne rejlő lehetőségeket. És mivel a fennálló helyzet óriási mértékben különbözik – mondjuk – Nepálban, Bolívia Csendes-óceánhoz közeli részein, Michigan iparukat vesztő városaiban, a még mindig virágzó Mumbaiban vagy Sanghajban, netán éppen New York és London megrendült, de korántsem megtört pénzügyi központjaiban, így mindenféle kísérlet a társadalmi változásra a különböző helyeken magában hordozza a lehetőséget, hogy akár má­sok számára is útjelzőként szolgálva lehetővé (vagy éppen lehetetlenné) tegyen egy másik világot. És minden esetben úgy tűnhet, hogy az adott helyzet egyik vagy másik aspektusa jelenti a kulcsot egy másfajta politi­kai jövőhöz. Ám egy globális antikapitalista mozgalom számára ez kell, hogy legyen a legelső szabály: soha ne alapozzon egyetlen aspektus dinamikájára anélkül, hogy alaposan felmérné, az miként hat az összes többire, milyen visszhangot fog azokban kelteni.

A jövő valószínű lehetőségei a különféle aspektusok közötti jelenlegi viszonyokból erednek. A különféle területeken belüli és rajtuk átnyúló stratégiai politikai beavatkozások lépésről lépésre más fejlődési vágá­nyokra terelhetik a társadalmi rendet. A bölcs vezetők és az előretekintő intézmények mindig éppen ezt teszik az egyes helyi szituációkban; szóval az efféle cselekvésben felesleges lenne bármiféle különlegesen fantasztikus vagy éppen utópisztikus jelleget keresni. A baloldalnak arra kell törekednie, hogy mindenféle leosztásban szövetségeket építsen ki azok között, akik a különféle aspektusokkal foglalkoznak. Az antikapita­lista mozgalomnak sokkal szélesebb körűnek kell lennie, mint azoknak a csoportosulásoknak, amelyek valamely társadalmi reláció, vagy éppen a mindennapi élet problémái köré szerveződnek. Így például fel kell dol­gozni és meg kell haladni azokat a hagyományos ellentéteket, amelyek a technikai, tudományos vagy adminisztratív téren dolgozó szakemberek, illetve a társadalmi mozgalmakat lelkesítő aktivisták között feszülnek. Ma már – ha a klímaváltozással foglalkozó mozgalmakat nézzük – komoly példa áll előttünk az efféle szövetségekre.

Ebben az esetben a természethez való viszony a kiindulópont, de mindenki látja, hogy bizonyos mértékig minden aspektust figyelembe kell venni, és bár létezik egy olyan politikai elképzelés, amely csak azért is pusztán technológiai kérdésként kezelné ezt a problémát, napról napra egyértelműbbé válik, hogy a mindennapi életnek, a gondolati koncep­cióknak, az intézményi struktúráknak és a társadalmi kapcsolatoknak is szerepe van benne. Mindez pedig egy olyan mozgalmat feltételez, amelynek teljes egészében kell megváltoztatnia a kapitalista társadalmat, és a probléma elsődleges okaként a növekedés logikáját kell megkér­dőjeleznie.

Akárhogyan is, egy transznacionális mozgalomnak legalább néhány közös célban valamiféle laza egyetértésre kell jutnia. Le kell fektetni néhány általános vezérelvet. Ezek tartalmazhatnák (most csak a vita kedvéért felsorolva) a természet tiszteletben tartását, a radikális egyenlő­ségelvet a társadalmi viszonyokban, a közös érdekek és a közös tulajdon valamiféle értelmezésén alapuló intézményi struktúrákat, a demokratikus adminisztráció gyakorlatát (szemben a ma tapasztalható pénzközpontú szélhámoskodással), a munkafolyamatok megszervezését a termelők által, az új társadalmi viszonyokkal és életmódokkal kísérletező minden­napi életet, olyan gondolati koncepciókat, amelyek az önmegvalósítást a mások érdekében végzett tevékenységben találják meg, és olyan technológiai és szervezeti innovációkat, amelyek sokkal inkább a közjót, mintsem a militarizált hatalmat, az alávetettséget és cégek kapzsiságát szolgálják. Ezek lehetnek azok az összforradalmi szempontok, amelyek körül a társadalmi akció kikristályosodhat, és amelyek tengelyén mo­zoghat. Persze, ez természetesen utópisztikus! De hát egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyünk azok!

Hadd fejtsek ki alaposabban egy aspektust, ami arra a szakterületre jellemző, ahol dolgozom. A gondolatoknak következményeik vannak, és a hibás gondolatok akár pusztító következményekkel is járhatnak. A hibás közgazdasági gondolatokon alapuló politikák fiaskója döntő szerepet játszott mind az 1930-as évek összeomlásában, mind pedig abban, hogy láthatóan nem sikerült megtalálni a válságból kivezető utat. Bár abban vitatkoznak a történészek és a közgazdászok, hogy pontosan melyik politika bizonyult sikertelennek, de abban egyetértés uralkodik, hogy a válság megértéséhez alapul szolgáló tudás-struktúrát forradalmasítani kellett. Ezt a feladatot Keynes és kollégái végezték el. Ám az 1970-es évek közepére világossá vált, hogy a keynesi politika eszköztára, legalábbis abban a formában, ahogy felhasználták, többé nem műkö­dőképes, és ezzel összefüggésben a monetarizmus, a kínálatélénkítés elmélete, és a mikroökonómiai piaci viselkedés (gyönyörű) matematikai modellezése kiszorította az átfogó, makroökonómiai jellegű keynesi gondolkodást. Ma a monetarizmus és a szűkebb neoliberális elméleti keret kérdőjeleződik meg. Valójában ezek tragikusan leszerepeltek.

A világ megértéséhez új gondolati koncepciókra van szükségünk. Hogy ezek mifélék lesznek és kik fognak előállni velük, különösen annak a szo­ciológiai és intellektuális bágyadtságnak a fényében, amely ma a tudás termelését jellemzi, sőt amely (és ez éppen ennyire fontos) általánosan is elterjedt? A neoliberális elméletekhez társuló gondolati koncepciók, az egyetemek és a média neoliberalizációja és korporatizációja nem kis szerepet játszott a jelenlegi válság létrehozásában. Így például az egész kérdés, hogy mi a teendő a pénzügyi rendszerrel, a bankszférá­val, az állam és a pénzügyi rendszer összefonódásával, vagy éppen a magántulajdon hatalmát biztosító jogokkal, fel sem vethető anélkül, hogy kilépnénk a konvencionális gondolkodás ketrecéből. Ám ehhez a gondol­kodásnak kell forradalmasodnia, az egyetemektől a médián keresztül a kormányzatig, sőt magukon a pénzügyi intézményeken belül is.

Karl Marx, miközben cseppet sem engedett a filozófiai idealizmusnak, azt tartotta, hogy az elképzelések a történelemben anyagi erővé válnak. Végső soron a gondolati koncepciók a hét aspektus egyikét jelentik Marx­nak a változást célzó általános összforradalmi teóriájában. Így fontos történelmi szerep jut azoknak az autonóm fejlődési folyamatoknak és belső konfliktusoknak, amelyeknek során valamely gondolati koncepció hegemónná válik. Éppen ezért írta meg Marx (Engels segítségével) A kommunista kiáltványt, A tőkét és még számos más könyvét. Ezek a munkák a kapitalizmusnak és válságra való hajlamának szisztematikus, bár kétségkívül nem teljes körű kritikáját adják. De Marx arra is rámuta­tott, hogy a világ csak akkor fog valóban megváltozni, ha ezek a kritikai gondolatok behatolnak az intézményi struktúrákba, a szerveződési formákba, a termelési rendszerekbe, a mindennapi életbe, a társadalmi viszonyokba, illetve a természethez való viszonyba.

Mivel Marx célja a világ megváltoztatása, és nem csupán megértése volt, gondolatait határozott forradalmi szándékkal kellett megfogalmaz­nia. Ez elkerülhetetlenül konfliktust okozott olyan gondolkodásmódokkal, amelyek alkalmazkodóbbnak bizonyultak, és könnyebben felhasználha­tóak voltak az uralkodó osztály számára. Az a tény, hogy Marx gondola­tait, különösen az elmúlt néhány év során, annyi támadás és elutasítás érte (hogy a torzítások és félremagyarázások tömkelegéről most ne is beszéljünk), arra utal, hogy ezek a teóriák vélhetőleg túl veszélyesek ahhoz, hogy az uralkodó osztály tolerálhassa őket. Bár Keynes többször is leszögezte, hogy nem olvasta Marxot, az 1930-as években számos olyan ember vette őt körül és volt rá hatással (mint például a közgazdász Joan Robinson), akik viszont igen. Jóllehet, sokan közülük lármásan elutasították Marx alapvető koncepcióit és dialektikus érvelését, néhány igencsak váteszi következtetését alaposan ismerték, és ezek komoly hatást is gyakoroltak rájuk. Úgy vélem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a keynesiánus elméleti forradalomra nem kerülhetett volna sor anélkül, hogy a háttérben ott ne kísértettek volna Marx felforgató gondolatai.

Manapság az a gond, hogy a legtöbb embernek halvány fogalma sincs arról, hogy ki volt Keynes és valójában mit is akart, Marxot pedig szinte senki sem ismeri. A kritikai és radikális elméleti irányzatok elnyomása, vagy pontosabban a radikalizmus beterelése a multikulturalizmus, az identitáspolitikák és a kulturális választások karámjába, mind a tudomány területén, mind azon túl szánalmas helyzetet eredményez; ez alapvetően nem különbözik attól, mint amikor arra kérjük a bankárokat, hogy azokkal az eszközökkel takarítsák el a saját szemetüket, amelyekkel azt létre­hozták. Nem érdemes nagyon ragaszkodni azokhoz a posztmodern és posztstrukturalista elképzelésekhez, amelyek a tágabb összefüggéseket áttekintő gondolkodás helyett az egyedire való fókuszálást dicsőítik. Per­sze a lokális és egyedi kérdések nagyon fontosak, és az olyan elméletek, amelyek nem veszik figyelembe – mondjuk – a földrajzi különbségeket, a rossznál is rosszabbak. Ám ha ezt a tényt arra használják, hogy a világot csak saját hátsó udvarukban szemléljék, akkor az értelmiségiek árulása, hagyományos szerepük feladása teljessé válik.

A mai társadalomtudósok, értelmiségiek és szakértők többé-kevésbé nincsenek felkészülve arra, hogy kollektíve felvállalhassák ismereti struktúráink forradalmasítását. Tulajdonképpen mélyen belebonyolódtak a neoliberális irányítás új rendszereinek kiépítésébe, amelyek meg­kerülik a legitimáció és a demokrácia problémáit, miközben elősegítik egy technokratikus autoriter politika létrehozását. Csak kevesen tűnnek hajlamosnak az önkritikus szemléletre. Az egyetemek, mint ha mi sem történt volna, továbbra is ugyanazokat a haszontalan kurzusokat hirdetik meg a neoklasszikus közgazdaságról vagy a racionális választás politi­kaelméletéről, amihez az agyondicsért üzleti főiskolák még hozzáadnak egy-egy kurzust az üzleti etikáról, vagy éppen arról, hogy miként lehet pénzhez jutni mások tönkremeneteléből. Hiszen végső soron a válság az emberi kapzsiságból fakadt, és ezzel nincs mit tenni!

A mai ismereti-gondolati struktúra egyértelműen diszfunkcionális, és legalább ennyire egyértelműen illegitim. Az egyetlen remény, hogy talán a fogékony diákok egy új nemzedéke (tágabb értelemben mindazok, akik meg akarják érteni a világot) felismeri majd ezt a helyzetet, és igyekszik megváltoztatni. Ez történt az 1960-as években. És a diákok által inspirált mozgalmak számos más kritikus történelmi pillanatban is rájöttek, hogy mi a különbség a között, ami a világban történik, és a között, amit taní­tanak nekik vagy amivel a média eteti őket, és elszánták magukat arra, hogy valamit kezdjenek ezzel. Vannak ilyen mozgalmakra utaló jelek Te­herántól Athénig, vagy éppen sok európai egyetemi campuson. A pekingi politikai hatalom berkeiben egészen biztos aggódva fogják figyelni, hogy miként cselekszik majd a kínai diákok új nemzedéke.

Egy, a diákság által vezetett, fiatalos forradalmi mozgalom, minden kézenfekvő bizonytalanságával és problémájával együtt, szükséges, de nem elégséges feltétele gondolati koncepciók olyan forradalmának, amely racionálisabb megoldásokat nyújthat a végtelen növekedés jelen­legi problémáira.

De mi fog – tágabban értve – akkor történni, ha majd az elidegene­dettek, az elégedetlenek, a kifosztottak és a kitaszítottak széleskörű együttműködésére alapulva létrejött egy antikapitalista mozgalom? Való­ban lelkesítő a kép, hogy ezek az emberek a világ minden táján felkelve követelik és kivívják az őket megillető helyet a gazdasági, társadalmi és politikai életben. Segít arra koncentrálni, hogy mit is fognak valószínűleg követelni, és mi a teendő e követelések eléréséhez.

A forradalmi változások elérésének minimális feltétele a gondolataink megváltoztatása, dédelgetett hiteink és előítéleteink megtagadása, megszokott, rutinszerű kényelmünk és számos bevett jogunk feladása, a mindennapi életünk átalakítása, társadalmi és politikai szerepeink átalakí­tása, jogaink, kötelességeink és felelősségeink újragondolása, viselkedé­sünk megváltoztatása annak érdekében, hogy mindez jobban illeszkedjen a kollektív szükségletek és a közös igények elvárásaihoz. A bennünket körülvevő világot – saját környezetünket – radikálisan újra kell alakítani, akárcsak társadalmi viszonyainkat, a természettel való kapcsolatunkat, illetve az összforradalmi folyamat valamennyi aspektusához való hoz­záállásunkat. Bizonyos mértékig érthető, hogy sokan inkább a tagadás politikáját választják, mintsem mindezzel szembesülniük kelljen.

Azt is jó lenne elképzelni, hogy mindez békés úton, önkéntesen elér­hető lesz, hogy képesek leszünk feladni, levetkőzni mindent, ami egy szociálisan igazságosabb, kiegyensúlyozott társadalmi rend útjában áll. De önáltatás lenne azt hinni, hogy erre így fog sor kerülni, hogy nem lesz szükség aktív harcra, bizonyos mértékű erőszakra. A kapitalizmus, mint Marx egy helyen írja, tűzben és vérben született. Lehetséges ugyan, hogy véget vetni neki könnyebbnek bizonyul majd, mint elkezdeni volt, de az esélyek nemigen szólnak az ígéret földjének békés elérése mellett.

Számos egymással perlekedő irányzat létezik a baloldalon belül a felmerülő problémákkal kapcsolatban. Ott van mindenekelőtt a szokásos szektarianizmus, amelyben olyannyira bővelkedik a radikális akciók és a baloldali politikai elmélet megformálódásnak története. Meglepő módon éppen a baloldalon belüli szakítások területe az (az anarchisták és a mar­xisták között az 1870-es években, később a trockisták, maoisták és az ortodox kommunisták között, az államot uralni akaró centralisták, illetve az államellenes autonomisták és anarchisták között), ahol a legkevésbé uralkodott el az amnézia. A viták olyan elkeseredettek és durvák, hogy az ember néha hajlamos azt gondolni, elkelne egy kicsivel több amnézia is. Ám ezeken a hagyományos forradalmi szektákon és politikai frakciókon túl a politikai akció teljes színtere radikális változáson ment át az 1970-es évek közepe óta. A politikai küzdelem és a politikai lehetőségek mind területi értelemben, mind pedig szervezetileg elmozdultak.

Ma rengeteg civil szervezet (NGO) játszik politikai szerepet, amire az 1970-es évek közepét megelőzően nemigen volt példa. Ezeket mind az állam, mind a magánszektor finanszírozza, gyakran idealista gondolko­dók és szervezők dolgoznak bennük (a civil szervezetek komoly mun­kahely-teremtési programként is funkcionálnak), és többnyire egyfajta problémára összpontosítva (környezetvédelem, nyomor, a nők jogai, a rabszolgaság és a munkaerővel való üzérkedés elleni küzdelem stb.) tartózkodnak a nyíltan antikapitalista politikától, bár gyakorta progresszív gondolatokat és célokat karolnak fel. Mindazonáltal bizonyos esetekben aktívan neoliberálisnak mutatkoznak, bekapcsolódnak az állam jóléti funkcióinak privatizálásába, vagy a marginalizálódott népesség piaci integrációját megkönnyítő intézményi reformokat támogatnak (az ala­csony jövedelműek számára kidolgozott mikrohitelek és mikrofinanciális rendszerek ennek klasszikus példái).

Bár rengeteg radikális és elszánt embert találunk a civil szervezetek tagságában, munkájuk legjobb esetben is csak javítgatásokra szorul. Együttvéve progresszív eredményeik meglehetősen egyenetlen képet mutatnak, bár kétségtelen hogy bizonyos esetekben – így például a nők jogainak, az egészségügynek vagy a környezet megóvásának terüle­tén – komoly mértékben hozzájárultak az emberek életkörülményeinek javításához. Ám a civil szervezetek nem hozhatnak forradalmi változást. Túlságosan kötődnek finanszírozóik politikai álláspontjaihoz. Így, bár lokális esetekben akár segíthetnek is megnyitni olyan tereket, ahol an­tikapitalista alternatívák válnak lehetségessé, még támogathatják is az ilyen irányú alternatíva-kísérleteket, ám semmit sem tesznek azért, hogy ezek az alternatívák ne olvadjanak ismét bele a domináns kapitalista gyakorlatba; sőt, ezt még bátorítják is.

A civil szervezetek mai kollektív ereje jól visszatükröződik abban a domináns szerepben, amit a Társadalmi Világfórumban játszanak, ahol az elmúlt évtizedben a globális igazságot követelő mozgalom támoga­tásának igénye, a neoliberalizmus globális alternatívájának keresése koncentrálódott.

Az ellenállás másik átfogó csoportja a különféle anarchista, autonomista és grass-root szervezetek (GRO-k), amelyek elutasítják a külső dotálást, bár akadnak olyanok is, amelyek valamiféle alternatív intézményi bázisra támaszkodnak (ilyenek például a katolikus egyház „bázisközösségei" Latin-Amerikában, vagy a politikai mobilizáció szélesebb körű egyházi finanszírozása az Egyesült Államok belső területeinek városaiban). Ez a csoport messze nem egységes (valójában időnként heves vitákban esnek egymás torkának, gondoljunk például a társadalmi anarchisták támadá­saira azok ellen, akiket ők csak maró gúnnyal „életmód" anarchistáknak titulálnak). Ugyanakkor mindnyájan osztoznak az államhatalommal folyta­tott párbeszéd iránti ellenszenvükben, és azt hangsúlyozzák, hogy a civil társadalom lehet az a terület, ahol a változások kiharcolhatóak. Az em­berek mindennapi életének szituációin alapuló önszerveződő ereje kell, hogy az alapja legyen bármiféle antikapitalista alternatívának. Társadalmi modellként a horizontális hálózatokat preferálják. A barteren, a kollektí­vákon és a helyi termelési rendszereken nyugvó, úgymond „szolidaritási gazdaságok" az általuk helyeselt politikai gazdaságtani formák. Jellemző módon elvetik bármiféle központi irányítás szükségességét, elutasítják a hierarchikus társadalmi kapcsolatokat, a hierarchikus politikai hatalmi struktúrákat, így a hagyományos politikai pártokat is. Az efféle szerve­zetek a világon mindenütt megtalálhatóak, és nem egy helyen komoly politikai jelentőségre is szert tettek. Némelyikük álláspontja radikálisan antikapitalista, és forradalmi célokat tűznek ki maguk elé, bizonyos ese­tekben pedig elszántan támogatják a szabotázst és a rombolás egyéb formáit (ilyenek voltak az 1970-es években a Vörös Brigádok különféle irányzatai Olaszországban, a Baader-Meinhof csoport Németországban, vagy a Weather Underground az Egyesült Államokban). Ám mindezen mozgalmak hatékonyságát behatárolja az (hagyjuk most figyelmen kívül a legerőszakosabb szélsőségeket), hogy vonakodnak aktivizmusukat olyan nagyobb léptékű szervezeti formákba adaptálni, amelyek képesek szembenézni a globális kihívásokkal. Előfeltételezésük – miszerint a változás szempontjából kizárólag a lokális cselekvésnek van értelme, és bármi, ami kicsit is emlékeztet valamiféle hierarchiára, szükségképpen ellenforradalmi – önpusztítónak bizonyul, ha nagyobb kérdések kerülnek napirendre. Ugyanakkor ezek a mozgalmak kétségtelenül széles bázist nyújtanak az antikapitalista politikai kísérletek számára.

A harmadik nagy trend annak az átalakulásnak az eredménye, amely a hagyományos munkásmozgalmi szervezetek és a baloldali politikai pártok berkein belül megy végbe, a szociáldemokrata hagyományokat ápolóktól a politikai pártszervezetek radikálisabb, trockista vagy kom­munista formájáig. Ez a trend nem táplál ellenszenvet az államhatalom meghódításával vagy a hierarchikus szerveződési formákkal szemben. Sőt, ez utóbbit szükségesnek tartja a politikai szervezet integrációjában a legkülönfélébb politikai skálákon keresztül. Mikor a szociáldemokrácia hegemón szerepet játszott Európában, és még az Egyesült Államokban is jelentős befolyása volt, az értéktöbblet elosztásának állami ellenőrzése az egyenlőtlenségek csökkentésének kulcsfontosságú eszközévé vált. Ennek a rendszernek az volt az Achilles-sarka, hogy nem sikerült az értéktöbblet termelését társadalmi ellenőrzés alá vonni, és ezáltal valódi kihívást intézni a kapitalista osztály hatalma ellen. Nem szabad ugyanak­kor elfeledkeznünk azokról az eredményekről, amelyeket elért, még ha ma már nyilvánvaló is, hogy közel sem elegendő csupán visszatérni a társadalmi jólét és a keynesi gazdaságpolitika modelljéhez. A latin-amerikai bolívári mozgalom és progresszív szociáldemokrata kormányok hatalomra kerülése a legbiztatóbb jelek egy új formájú baloldali etatizmus megjelenésére.

Mind a szervezett munkaerő, mind pedig a baloldali politikai pártok kaptak pár jókora pofont a fejlett kapitalista világban az elmúlt három év­tized során. Mindkettőt rávették vagy rákényszerítették a neoliberalizálás, legfeljebb egyfajta emberibb arcú neoliberalizmus hangsúlyos támoga­tására. Mint arról már szó esett, lehet akár úgy is tekinteni a neolibera­lizmusra mint egy nagyléptékű, meglehetősen forradalmi mozgalomra (amelyet az önjelölt forradalmi személyiség, Margaret Thatcher vezet), amely privatizálja az értéktöbbletet, vagy legalábbis megakadályozza további szocializálását.

Bár mutatkoznak bizonyos jelei mind a szakszervezeti mozgalom, mind a baloldali politika újjáéledésének (ellentétben a Tony Blair Új Mun­káspártja által Nagy-Britanniában bevezetett „harmadik úttal", amelyet szörnyű eredménnyel másolt le számos európai szociáldemokrata párt) a világ számos részén erőre kapó radikálisabb politikai pártokkal párhuza­mosan, mégis kérdésessé vált, hogy elég-e kizárólag a munkások élcsa­patára támaszkodni, vagy hogy képesek-e a politikai hatalomba bizonyos mértékig bekerülő baloldali pártok valódi hatást gyakorolni a kapitalizmus fejlődésére, és képesek-e szembeszállni a válság sújtotta felhalmozás nyugtalan dinamikájával. A német Zöldek hatalomban nyújtott teljesítmé­nyét nehéz lenne tündöklőnek nevezni ahhoz a politikai szerephez ké­pest, amit ellenzékben játszottak, míg a szociáldemokrata pártok teljesen elvesztették azt a lehetőséget, hogy valódi politikai erőként léphessenek fel. Ám a baloldali politikai pártok és a szakszervezetek még mindig jelentősek, és ha átveszik az államhatalom bizonyos aspektusait, mint a brazíliai munkáspárt vagy a bolívári mozgalom Venezuelában, az nem csak Latin-Amerikában van jelentős hatással a baloldali gondolkodásra. Az sem egyszerű kérdés, hogy miként értékeljük a kínai kommunista párt kitüntetett szerepét a politikai hatalom ellenőrzésében.

A korábbiakban itt kifejtett összforradalmi teória azt sugallja, hogy az államhatalom meghódítása nélkül nem lehetséges egy antikapita­lista társadalmi rend létrehozása; ezt a hatalmat radikálisan átalakítva kell átdolgozni a ma még a magántulajdont, a piaci rendszert és a vég nélküli tőkefelhalmozást támogató strukturális és intézményi kereteket. Az összes olyan államok közötti küzdelem – a gazdaságföldrajzi és geopolitikai vetélkedés -, amely a kereskedelem, a pénz vagy éppen a hegemónia kérdései körül folyik, szintén túl fontosak ahhoz, hogy a lokális társadalmi mozgalmakra maradjanak, vagy éppen úgy döntsünk, hogy ezek egyszerűen túl nagy kérdések, és ezért figyelmen kívül hagy­juk őket. A kapitalista politikai gazdaságtan alternatíváját kutatva nem ignorálhatjuk azt a problémát, hogy miként kell az állam és a pénzvilág kapcsolatrendszerét újragondolni, és ez együtt jár azzal a komoly prob­lémával is, hogy mit kezdjünk a pénznek, mint általános értékmérőnek a szerepével. Az állam és az államközi kapcsolatok dinamikájának ignorálása ezért meglehetősen nevetséges ideológia bármely antikapitalista mozgalom számára.

A negyedik nagy trendet azok a társadalmi mozgalmak jelentik, ame­lyek nem igazán támaszkodnak bármely kitüntetett politikai filozófiára vagy irányzatra, hanem a kisajátításokkal, az elnyomorítás különféle formáival szembeni pragmatikus szükségletek hívták életre őket. (Így például mikor a gazdagabb betelepülők egy városrészben kiszorítják az addigi szegényebb lakosságot, az ipari fejlődés teszi lakhatatlanná addigi lakóhelyüket, de ide tartozhatnak a gátépítések, a vizek kisajátítása, a közszolgáltatások és az oktatás leépítése, vagy bármi efféle.) Ezekben az esetekben az adott város, városrész, falu vagy település mindennapi életére fókuszálva alakul ki a politikai szerveződés anyagi alapja azok számára, akiket veszélyeztetnek az állami politikák és a különféle kapita­lista érdekek. Az ilyen protest politikák nagy tömegeket mozgósítanak.

Rengeteg efféle társadalmi mozgalom létezik, és némelyikük idővel radikalizálódik, mikor azzal kénytelen szembesülni, hogy az előttük tornyo­suló problémák sokkal inkább rendszerszintűek, mint helyi, partikuláris gondok. Ha az efféle társadalmi mozgalmak szövetségeket hoznak létre a földkérdés körül (mint a Via Campesina, a brazíliai földnélküli agrárpro­letárok mozgalma, illetve a kapitalista vállalatok föld- és erőforrás-kisajá­tításai ellen tiltakozó parasztok Indiában) vagy éppen városi problémák körül (a „Jogunk van a városhoz, vegyük vissza!" mozgalmak Brazíliában és ma már az Egyesült Államokban is), az azt sugallja, hogy lehetséges olyan szélesebb szövetségeket is létrehozni, amelyek a yuppisodás, a gátépítések, a privatizációk stb. mögött álló rendszerszintű erőket vitatják és támadják. Ezek a mozgalmak, mivel sokkal inkább pragmatikus célok, mintsem ideológiai prekoncepciók mozgatják őket, saját konkrét tapasz­talataikból juthatnak el a rendszerszintű folyamatok megértéséhez. Annak függvényében, hogy egy területen sok ilyen mozgalom alakul ki, például a nagyvárosok esetében, eljuthatnak odáig (amint ezt az ipari forradalom korai szakaszának munkásságáról is feltételezhetjük), hogy közös célokat találnak, és saját tapasztalataik alapján tudatosul bennük a kapitalizmus működése, és valamiféle kollektív megoldás keresésének az igénye. Ez az a terület, ahol fontos szerepet kaphat az Antonio Gramsci írásaiban oly gyakran hivatkozott „organikus értelmiségi" vezető, aki autodidakta, hiszen a világ megértéséhez elsősorban saját keserves tapasztalatain keresztül jutott el, ám a kapitalizmus megértését immár tágabb összefüg­gésekben szemléli. Kiváló példák erre a brazíliai Földnélküli Agrárproletárok Mozgal­ma [Movimento dos Trabalhadores Rurais Sem Terra – MST] vagy a kisajátítások elleni indiai mozgalmak paraszti származású vezetői. Ezekben az esetekben a képzett elégedetlenek feladata, hogy a lentről jövő hangokat felerősítve a figyelmet a kizsákmányolás és az elnyomás körülményeire tereljék, és olyan válaszokat fogalmazzanak meg, amelyek egy antikapitalista programmá állnak össze.

A társadalmi változás ötödik epicentrumát az identitás kérdései köré szerveződő emancipatorikus mozgalmak jelentik – a nők, a gyerme­kek, a homoszexuálisok, a faji, etnikai vagy vallási kisebbségek mind követelik az őket megillető helyet a Nap alatt -, valamint a számtalan környezetvédő mozgalom. Ezek kifejezetten nem antikapitalisták. Ezek a mozgalmak, amelyek egyenjogúságot követelnek a fenti kérdésekben, földrajzilag egyenlőtlenül oszlanak el, sőt szükségleteik és követeléseik területi hovatartozásuk alapján nem egyszer meg is osztják őket. Ám a női jogokkal kapcsolatos globális konferenciák (1985, Nairobi, ami az 1995-ös pekingi nyilatkozathoz vezetett), vagy a rasszizmusról folytatott hasonló rendezvények (a sokkal zaklatottabb 2009-es durbani konfe­rencia) valamiféle közös alap kidolgozására törekszenek, akárcsak a környezetvédelmi konferenciák. Nem lehet kérdéses, hogy – legalábbis a világ némely részén – a társadalmi viszonyok ezen dimenziók mentén változnak. Szűk esszencialista szempontból ezek a mozgalmak antagonisztikusnak tűnhetnek az osztályharccal szemben. Kétségtelen, hogy a tudományos világ nagy részében az osztályelemzés és a politikai gazdaságtan rovására szereztek kitüntetett helyet maguknak. Ám a globális munkaerő feminizálása, a nyomor feminizálása a világ szinte minden részén, és a nemi különbségek felhasználása a munkaerő feletti ellenőrzésben az osztályharc további fókuszálásának megkerülhetetlen feltételévé tette a nők egyenjogúsítását és végleges felszabadítását az őket sújtó elnyomás alól. Ugyanez áll az összes többi identitásra, amelye­ket elnyomás és jogfosztás sújt. A rasszizmusnak, a nők és a gyermekek elnyomásának alapvető fontosságú szerepe volt a kapitalizmus felemel­kedésében. Jelenlegi formájában a kapitalizmus alapvetően képes lenne meglenni ezek nélkül a diszkriminációk nélkül, ám az erre való politikai készsége alaposan csökkenni fog, ha nem kap éppen végzetes csapást, egy egységesebb osztályerővel szembesülve. A multikulturalizmus és a női jogok mérsékelt elfogadása – különösen az Egyesült Államokban – szolgál némi bizonyítékkal a kapitalizmus alkalmazkodóképességére a társadalmi változás ezen dimenzióihoz (ideértve a környezetet is), még ha egyben ismét kihangsúlyozza az osztályok közötti törést, mint a poli­tikai akció alapvető dimenzióját.

Ez az öt trend nem egyformán fontos és hasznos a politikai akciók szempontjából. Némely szervezet szépen elegyíti magában mind az öt aspektust. Ám még rengeteg munka kell ahhoz, hogy ezek a tendenciák végül egymásra találjanak a minden mögött megbúvó kérdésben: vajon megváltozhat-e a világ anyagi, társadalmi, mentális és politikai értelem­ben oly módon, hogy nem csupán a világ számos részén az összeom­lás szélére jutott társadalmi és környezeti viszonyokkal konfrontálódik, hanem a végtelen általános növekedés logikájával is. Ez az a kérdés, amelyet az elégedetleneknek és a kiábrándultaknak újra és újra fel kell tenniük, és tanulniuk kell azoktól, akik közvetlenül tapasztalják meg a problémákat, és akik elszánták magukat, hogy a végsőkig folytatják az ellenállást az általános növekedés következményeivel szemben.

A kommunisták, amint erre Marx és Engels a Kommunista kiáltvány­ban kifejtett eredeti koncepciójukban rámutattak, nem alkotnak politikai pártot. Ők egyszerűen azok, akik mindenkor és mindenhol felismerik a kapitalista rend korlátait, hiányosságait és pusztító tendenciáit, akárcsak azt a megszámlálhatatlan sok ideológiai álarcot és hamis legitimációt, amelyet a kapitalisták és apologétáik (különösen a média) találnak ki osztály-egyeduralmuk bebetonozására. A kommunisták szüntelenül egy olyan jövőn munkálkodnak, amely különbözik a kapitalizmus által előre vetített lehetőségektől. Ez egy érdekes definíció. Míg a hagyományos intézményesített kommunizmus halott, és boruljon rá a feledés fátyola, addig ennek a fenti definíciónak az értelmében de facto kommunisták milliói élnek köztünk, akik készek felismeréseiknek megfelelően cseleked­ni, készek alkotó részt vállalni az antikapitalista kezdeményezésekben. Amennyiben, amint azt az 1990-es évek alternatív globalizációs moz­galma kijelentette, „lehet más a világ", akkor miért ne mondjuk ki azt is, hogy „lehetséges egy másmilyen kommunizmus"? Ha valódi változást akarunk, akkor a kapitalista fejlődés jelenlegi körülményei éppen valami effélét követelnek.

(Fordította: Konok Péter)

(A fordítás alapjául D. Harvey-nak a 2010. évi Porto Allegre-i Szociális Világfórumon elhangzott előadása szolgált.)

Mit jelentett a neoliberalizmus az európai munkásmozgalom és -érdekképviselet számára, s milyen eséllyel képes ma a munka korlátozni a tőkét, vagy legalább hatékonyan képviselni a munkások érdekeit? A tanulmány cáfolja a tézist, hogy a nyugat-európai szakszervezetek kritikátlanul felsorakoztak volna a neoliberális politika mögé, cserben hagyva a munkásokat. E hiedelem a szakszervezetek politikai gyengeségéből fakad. Az európai munkásmozgalom nemzeti alapon szerveződött, s alkupozícióit jelentősen meggyengítette a termelés kihelyezése, a munka informalizálódása, illetve az a fejlemény, hogy a gazdaságnak kevesebb munkaerőre van szüksége, mint a kapitalizmus fordista korszakában. A szerző azonban lát biztató jeleket az európai együttműködésre a munka világában.

Bevezetés

Az 1980-as évek közepe óta az európai integráció újjászületését egyér­telműen a neoliberális igényeknek megfelelő átalakítás jellemzi, minek következtében az európai integráció elválaszthatatlanul összeforrt a globalizációval és a transznacionális korporációk (TNC-k) által dominált, a nemzeteken átívelő termelés egyre növekvő befolyásával, a globáli­san szerveződött egységes pénzpiac kialakulásával és a neoliberális gazdaság meghatározó szerepével. Az Európai Unióban végbement neoliberális átalakulás a nemzetgazdaságok deregulációjában és liberali­zálásában öltött testet a belső piaci programokban, valamint a Gazdasági és Pénzügyi Unión (EMU) belül. Ez utóbbi arra utasítja az Európai Köz­ponti Bankot (ECB), hogy egyetlen és elsődleges célja az árstabilizáció legyen, így aztán az ECB a Stabilitási és Növekedési Egyezményben (SGP) meghatározott, neoliberális konvergencia-kritériumok alapján rö­vid pórázra fogja a tagállamok fiskális politikáját. A társadalmi dimenziót szabályozó társadalmi intézkedések nem változtatnak ezen a funda­mentálisan neoliberális irányon (Bieler, 2006. 9-14.). Amikor az Európai Unióhoz Közép- és Kelet-Európa (CEE) is csatlakozott, az Unió az új tagállamokba egy, a korábbinál is piacorientáltabb neoliberális irányzatot exportált, miközben az új tagállamok nem kaptak lehetőséget az azonnali, szabad munkaerőmozgásra, és az Európai Unió újraelosztó politikájának sem lehettek teljes jogú haszonélvezői (Bohle, 2006).

Globális szinten a neoliberális átalakítás az egyenlőtlenségek drasz­tikus növekedéséhez vezetett. Egyfelől „2006-ban a GDP növekedése 5,2%-on állt, és a világgazdaság 1996 és 2006 között átlagosan 4,1%-kal növekedett" (Bieler et al, 2008. 9.). Másfelől viszont 2006-ban a munkanélküliség elérte a korábban sosem tapasztalt 195,2 milliós számot. A Gini-koefficiens – mely az országok közötti egyenlőtlenség mérésére szolgál, ahol a 0 a teljes egyenlőséget jelenti, 100 pedig a teljes egyenlőtlenség mértéke – az 1980-ban mért 43-ról 1999-ben 54-re, míg 2005-ben már 67-re emelkedett. Az országok közötti fokozódó egyenlőtlenséghez társult az egyes országokon belül tapasztalható növekvő egyenlőtlenség. „Az 1960-as évek és 2000 között vizsgált és értékelt hetvenhárom országból ötvennégyben tapasztaltak növekvő egyenlőtlenséget, tizenkettőben a mutató nem változott, és mindössze hét olyan ország akadt, ahol az egyenlőtlenség mértéke csökkent" (Bieler et al, 2008. 10.). Egyszóval, a neoliberális globalizáció a javak gyarapodását eredményezte, de azon az áron, hogy mind az országok között, mind az egyes országokon belül fokozódott az egyenlőtlenség. A kibővült Európai Unióra vonatkozóan egy nemrégiben készített tanul­mány arra a következtetésre jutott, hogy az integráció eredményeképp a régiós egyenlőtlenségek mértéke csökkent. Ugyanakkor azonban az országok közötti egyenlőtlenség mutatója meredeken emelkedett. „A kibővült Európa országaiban a régiók közötti egyenlőtlenségek az elmúlt nyolc év során 15%-kal nőttek, miközben az egyes országokon belüli egyenlőtlenségek Európában 45%-kal estek vissza" (Heidenreich és Wunder, 2008. 25.). Az új közép- és kelet-európai országokat kü­lönösen sújtja a növekvő belső egyenlőtlenség jelensége. Mint azt Heindenreich és Wunder megjegyezte: „az 1990-es évek közepétől különösen a közép-európai országokban a régiós egyenlőtlenségek erőteljes fokozódása volt megfigyelhető (lehetséges, hogy a szocialista időszak »lefojtott egyenlőtlenségének« ellenhatásaként)" (Heindenreich és Wunder, 2008. 27).

A globális pénzügyi válság, mely szintén a teljességgel szabályozat­lan piacok következtében alakult ki, és ilyenformán szorosan kötődött a neoliberális átalakítási folyamathoz, az Európai Unió tagországai közül elsősorban és különösen súlyosan a kelet-európai régiót érintette. Az Európai Unióba való belépést követően mind a vállalkozások, mind a magánszemélyek óriási mennyiségű, külföldi devizaalapú hitelt vettek fel. „2007-ben a magánszektorban lévő külföldi deviza a kelet-európai országokban a devizatartalékok 126%-át tette ki. És 2008-ban a régió bankrendszerébe még újabb 100 milliárd dollár értékű kölcsön áramlott be" (Roche, 2009). Az elértéktelenedő kelet-európai pénzek miatt a hitelt felvevők közül sokan kerültek abba a helyzetbe, hogy képtelenek tartozásaikat visszafizetni. Különösen súlyosan jelentkezett ez a problé­ma Magyarország esetében, ahol a devizaalapú hitelek az összes hitel 50%-át alkották, továbbá a balti államokban, ahol az előbbi arány elérte a 70%-ot is. Ezek a fejlemények nemcsak valószínűsítik a belső egyen­lőtlenségek további súlyosbodását, hanem elvezethetnek oda is, hogy feléled a Kelet- és a Nyugat-Európa között korábban jellemző egyenlőt­lenség. Ha az Európai Unióra és huszonhét tagállamára mint egységes egészre tekintünk, akkor megállapítható, hogy a munkanélküliség a 2008 decemberében mért 7,6%-ról 2009 decemberére 9,6%-ra emelkedett, ami a legmagasabb arányszám 2000 januárja óta, vagyis azóta, hogy az adatok egységes kezelése elkezdődött (Eurostat, 2010). Röviden, a neoliberális átalakítás az Európai Unió tagállamai közötti egyenlőtlenség növekedését eredményezte, anélkül, hogy lényegesen csökkentette volna az általános munkanélküliséget.

A szakszervezeteknek már az 1980-as évek közepétől ambivalens szerep jutott az európai integráció során. Támogatták az integráció ki­bontakozását, azonban egyfajta „igen, de" pozíció alapján azt követelték, hogy a gazdasági integráció haladjon együtt a társadalmi és a politikai integráció folyamatával, beleértve a tőke európai szintű újraszabályozá­sát. Végül ez a stratégia csak korlátozott eredményeket produkált, ha figyelembe vesszük az Európai Unió szociális dimenzióinak meglehető­sen erőtlen alakulását. Ezért gyakorta hallható az a megállapítás, hogy a szakszervezetek „igen, de" stratégiája valamiféle szimbolikus euro-korporativizmust szült, ahol a szakszervezetek részt vehetnek ugyan a tárgyalásokban, de esélyük sincs arra, hogy valóban számottevő hatással legyenek az egyes javaslatokra (például Ryner és Schulten, 2003). Ahogyan Taylor és Mathers (2002. 54.) megfogalmazta, a „társadalmi partnerségi" megközelítés, ami az európai munkásmozgalmak vezető tagszervezeteinek gondolkodását jellemzi, olyan stratégiát eredménye­zett, amely nemcsak tovább nyirbálja a munkásmozgalom autonómiáját, hanem igazolja is a neoliberális logikát a „korporativizmus segítő oldal­szelének" vagy a „progresszív versenyképesség" elvének révén. Így aztán a szakszervezeteket azzal vádolják, hogy maguk is részesei lettek a neoliberális átalakulásnak, és emiatt elvesztették jelentőségüket a neo­liberális mozgalmakkal szemben. E tanulmány célja az, hogy az európai szakszervezetek helyzetét elemezze az Európai Unió neoliberális átalakí­tásának folyamatában. Elemzésünk azt a megállapítást fogalmazza meg, hogy miközben egyes szakszervezetek elfogadtak bizonyos neoliberális koncepciókat, a szakszervezetek többségükben továbbra is bírálják az átalakítást és a nyomában járó fokozódó egyenlőtlenséget.

Gyakorta elhangzó álláspont, hogy nem korrekt dolog neoliberaliz­musról beszélni, mivel különböző emberek számára egészen eltérő jelentéseket hordoz, és olyan sokféle irányzata és változata lehetséges, hogy bármiféle általános megállapítás nagyfokú leegyszerűsítéshez vezet. Mégis, a neoliberalizmussal szemben álló körökben az emberek pontosan tudják, mit kell érteni a neoliberális közgazdaság alatt, és rendszeresen képesek átlátni azt is, hogy a neoliberális átalakítás miként érinti munkahelyüket és életüket (Bieler és Morton, 2004). Ha a neolibe­ralizmust úgy utasítjuk el, mint megértésre, végiggondolásra érdemesnek tekinthető eszmét, akkor ez esetleg olyan politikai lépésnek tűnhet, mely alapjaiban rendíti meg a neoliberális gazdaságokkal szembeni ellenállást. Ha rávilágítunk a neoliberalizmusban rejlő különböző lehetőségekre, akkor figyelmünket elkerüli a fundamentális problémák özöne, ami ennek a gazdasági eszmekörnek az összes áramlatát jellemzi. Ezért e tanulmány első része a neoliberális közgazdaságtan kialakulását tekinti át. Ezt néhány nemzeti munkásmozgalom rövid elemzése követi, annak megállapítása érdekében, hogy e mozgalmak vajon elfogadták-e a neoliberális gazdaságszervezést. Majd rámutatunk számos olyan, az európai szinten a szakszervezetek által alkalmazható hasznos stratégi­ára, amelyekkel a neoliberális átalakítást sikeresen ellensúlyozni lehet. A következtetés és összegzés további gondolatokkal szolgál az ellenállás lehetőségeit illetően.

A neoliberalizmus kialakulása

A neoliberalizmus a 20. század eleje óta jelen van és elsősorban Friedrich August von Hayek dolgozta ki részletesen. Európában a háborút követő újjáépítés időszakában azonban csak csekély figyelmet kapott. A keynesista igényre orientált gazdaságirányítás láthatólag sikeresen megteremtette a teljes foglalkoztatást, melyhez gazdasági növekedés és emelkedő profitok járultak. Csak az 1970-es években, az egész világon végigsöprő gazdasági válság idején kapott újra figyelmet a neoliberális közgazdaságtan; ekkoriban a fejlett országokat az ún. stagfláció, azaz a magas inflációval párosuló gazdasági stagnálás sújtotta. A neoliberaliz­mus kialakulását négy, jól elkülöníthető szakaszra oszthatjuk. Az 1970-es években a keynesizmus gazdaságpolitikai kritikájaként szerzett jelen­tőséget, és kísérleti jelleggel a Pinochet irányította Chilében vezették be 1973-ban. Később a kapitalista átalakítás programjává nőtte ki magát, és 1976-tól az USA-ban, 1979-től pedig Nagy-Britanniában is bevezették (Harvey, 2006. 12., 15-17.), majd az 1990-es években a globalizáció pozitív értelmezésének szinonimája lett, hogy ezt követően hegemón hittétellé fejlődjön (Gamble, 2001.; Overbeek, 1999). A második fázisból a harmadikba való átalakulást azonban nem szabad sima, akadálytalan folyamatként elgondolnunk. Mindkét fázisban a neoliberális átalakulás mind az USA-ban, mind Nagy-Britanniában számos problémába ütközött, amellett igen lehangoló gazdasági eredményeket produkált. Mint azt Peck és Tickell megállapítja, azon átmenet során, melyet a „visszaszoruló neoliberalizmusnak" a „kibontakozó neoliberalizmusba" való átalakulása­ként írhatunk le, „a megközelítési szempontok fokozatosan eltolódtak a keynesista (tág értelemben meghatározott) jóléti és szociális-kollektív intézmények aktív felszámolásától és lejáratásától a neoliberálissá ala­kult államformák, irányítási módok és szabályozó viszonyok céltudatos kialakítása és konszolidációja felé" (Peck és Tickell, 2002. 384.). Fontos megjegyezni, hogy e folyamat során a neoliberalizmusnak sikerült még jobban beágyazódnia a különböző földrajzi térségekbe, beleértve a régiós és a nemzetközi kontextust is. Jó példája ennek a folyamatnak a monetáris politika depolitizálása: az európai integráció során létrehozták a független Európai Központi Bankot (Gill, 2001). Még újabb fejlemény, hogy a neoliberalizmust egyre több bírálat éri és egyre többen kérdőjele­zik meg eredményeit. A WTO (World Trade Organization – Világkereske­delmi Szervezet) ellen 1999-ben Seattle-ben lezajlott tüntetések, illetve a Társadalmi Világfórum fejlődésével, mely első ízben a brazíliai Porto Alegrében 2001-ben rendezte fórumát (Reitan, 2007), a neoliberaliz­musnak immár negyedik szakaszáról beszélhetünk, melyet az erősödő, élesedő viták jellemeznek.

Az alkalmazott neoliberális politikai eszközök – többek között és első­sorban a privatizáció, a központi bank függetlensége, a liberalizáció, a munkaerőpiac flexibilizálása, a közszféra átalakítása, a szakszervezetek jogainak megnyirbálása stb. -, és ezen eszközök igénybevételének mér­téke országonként eltérő képet mutatott. Az eltérések abból is fakadnak, hogy kétféle neoliberális áramlat létezik: a laissez faire és a szociális piaci áramlat, melyek eltérően vélekednek arról, hogyan lehet az államnak a legátfogóbban működő, szabad piacot biztosítania (Gamble, 2006. 21-22.). Ugyanakkor azonban, minden neoliberális átalakítási projektben van két alapvető, esszenciális tétel: „az első az a hit, hogy az infláció veszélyesebb az általános jólétre nézve, mint a munkanélküliség. A második pedig az a vélekedés, hogy a munkanélküliség, az infláció és az ezekhez hasonló jelenségek egyértelműen az állami beavatkozás következményei egy egyébként önmagát egyensúlyban tartó gazdaság életében" (Blyth, 2002. 147.). Amikor a neoliberális gazdaságtan belső vitáiról gondolkodunk, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk eze­ket a fundamentális közös sajátosságokat. Ha nem így tesz, akkor az elemző könnyen juthat arra a helytelen következtetésre, hogy ezeket a belső nézeteltéréseket döntő jelentőségű megosztottságoknak tekintse, noha ezek tulajdonképpen azonos jelenségek eltérő megnyilvánulá­sai. Mint azt Saad-Filho megállapította azzal a vitával kapcsolatban, mely Joseph Stiglitz és a Nemzetközi Valuta Alap között folyt arról, mi a legeredményesebb gazdasági továbblépés útja, valamint hogy az intézményeknek milyen mértékben kell a piac hibáit kiigazítaniuk – a vita szorosan összefüggött azzal, hogy az ún. washingtoni konszenzust fokozatosan a poszt-washingtoni konszenzus váltotta fel -, „a vita részt­vevői mindannyian azonos módszertani alapokról indulnak, beleértve a redukcionizmust, a módszertani individualizmust, az utilitarizmust és azt a dogmatikus előfeltevést, hogy a csere az emberi természethez tarto­zó sajátosság, nem pedig a társadalom egyik aspektusa" (Saad-Filho, 2005. 118.). Ezért aztán a neoliberalizmusnak ezek a belső vitái nem megosztottságának jelei, hanem „sokkal inkább úgy tekintendők, mint fejlődésének elemei. Hasonlóképpen, ezek a nehézségek és problémák sokkal inkább a neoliberális hegemónia egyidejű újratermelődéséhez és átalakulásához járultak hozzá, mintsem azonnali bukásához" (Plehwe, Walpen és Neunhöffer, 2006. 2.). Röviden, amikor a neoliberalizmus éles vitáit vizsgáljuk, akkor óvatosan kell eljárnunk, nehogy összetévesszük a belső kritikát az alapvető elutasítással. Itt kap jelentőséget Gramscinak az a megállapítása, mely különbséget tett a „történetileg szerves […] valamint az önkényes, kiagyalt, »akart« ideológiák között" (Gramsci, 1970. 106.). Gramsci azt is hangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni egyfelől a valódi cselekvés, másfelől a gladiátori dőreség között, mely önmagát cselekvésnek állítja, de csak a szót, a külsődleges gesztust és nem a dolgot változtatja meg.

Ráadásul a neoliberalizmus dominanciájának kialakulását nem vala­miféle tehetetlen sajátosságok eredményezték. Sokkal inkább anyagi struktúrája, vagyis az a tény biztosította előretörését, hogy maga mögött tudhatta a transznacionális tőkének egy kicsi, strukturálisan azonban befolyásos osztályát, az USA-hoz és Nagy-Britanniához hasonló, jelentős országok támogatását, továbbá az olyan nagy nemzetközi szervezetek segítségét is, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank. Ezért aztán a neoliberalizmust úgy kell értelmezni, mint a tőkének egy kísérletét arra, hogy az osztályhatalmat visszaállítsa (Harvey, 2006. 29.). Az 1970-es évek válsága idején a hanyatló profitráta légkörében a tőkének a ter­melőeszközökkel kapcsolatos kiváltsága a fejlett világban egyre inkább megkérdőjeleződött. A világ más tájaira áthelyezett termelőegységek és a deregulált pénzpiacok nemcsak új profitteremtési lehetőségek előtt nyitottak utat, hanem egyidejűleg ki is húzták a talajt a fejlett országok munkásosztályai alól, ahol a szakszervezetek kezdték elveszíteni jelentős hatalmi forrásaikat, hiszen a munkanélküliség tartósan magas százalékon állt. Innen fakad az, mint David Harvey állítja, „hogy „a neoliberalizmus a felsőbb osztályok szempontjából óriási sikernek bizonyult. Vagy vissza­helyezte az osztályhatalmat az uralkodó elitekhez (mint azt az USA-ban és bizonyos mértékig Nagy-Britanniában tapasztalhattuk), vagy megte­remtette a feltételeket a kapitalista osztály kialakulásához (mint Kínában, Indiában, Oroszországban és máshol)" (Harvey, 2006. 42.).

A globális neoliberális átalakítás előőrsét az egyre erősebbé váló transznacionális kapitalista osztály alkotta, mely hegemón projektet teremtett a neoliberális újjáalakítás témája köré (Robinson, 2004. 47-49.; Sklair, 2001. 295.). Magát a projektet, mint azt Carroll és Carson felvázolta, a transznacionális tőke számos, nemzetközi politikacsináló csoportjának interakciója hozta létre, többek között a Nemzetközi Ke­reskedelmi Kamara, a Bilderberg konferenciák, a Trilaterális Bizottság, a Világgazdasági Fórum és a Fenntartható Fejlődést Segítő Globális Üzleti Tanács. „Egységes egészként szemlélve ezeket a globális politi­kacsináló csoportokat, bátran tekinthetők a transznacionális kapitalista osztályformálódás eszközeinek. Ezek biztosítják azt az intellektuális irányítást, mely nélkülözhetetlen abban a fokozatosan kibomló folya­matban, melynek során a transznacionális tőke gazdaságilag domináns osztályból olyan osztállyá alakul át, melynek érdekei az univerzalizmus jegyeit veszik magukra" (Carroll és Carson, 2006. 60.). A transznacionális tőkét támogatják a vele szövetséges kis, alsóbb szintű üzletkötő és el­látó cégek, a specializált szolgáltatóegységek, például a könyvelők és a privilegizált dolgozók (Gill, 1995. 400-401.). Élvezi az egységes globális média támogatását is, mely hirdeti a neoliberalizmus igéjét, ami egyben tartja ezt a transznacionális történeti blokkot (Robinson és Harris, 2000. 31.). Európai szinten a transznacionális tőke legismertebb, bár nem kizárólagos szervezete a gyáriparosok kerekasztala (European Round Table of Industrialists – ERT), melyben Európa legerősebb transznaci­onális korporációinak felső vezetői vesznek részt. Ez a szervezet állt a „beágyazott neoliberalizmus" formálódó kompromisszuma mögött, mely az elsődlegesen neoliberális irányt némi ipari és társadalompolitikai lépéssel egészítette ki, annak érdekében, hogy a neoliberális projekt társadalmi bázisát kiszélesíthesse (van Apeldoorn, 2002).

Ugyanakkor a globális és európai színtéren fellépő, egyre erősebb transznacionális kapitalista osztály kialakulása nem jelenti azt, hogy ne volnának belső feszültségeik vagy nézeteltéréseik. A neoliberalizmus természete szerint is változatos formában jelentkezik, és eltérnek egy­mástól azok a formák is, melyek az egyes országokban a térnyerését elősegítették. Amint azt az Európai Unió pénzpiaci integrációjában érde­kelt pénzügyi kereskedelmi szervezeteket elemző egyik tanulmányában Huw Macartney kimutatta, miközben létezik ugyan ezen szervezetek politikai diskurzusában egyfajta neoliberális konszenzus, addig a német, brit és francia transznacionális pénztőke továbbra is elkülönülő, önálló, nemzeti-hazai kontextusban folytatja térnyerését és ehhez kapcsolódó versengő felhalmozási stratégiáit (Macartney, 2009). Más szóval, míg jelen van egyfajta általános konvergencia Európában és Európán túl a neoliberális átalakulást illetően, addig továbbra is megmaradnak az önálló nemzeti utak, és ezt a transznacionális osztályfrakciók eltérő ter­mészete is jól tükrözi. „A globális, homogén neoliberális hegemónia he­lyett így esetlegesen egymástól gyökeresen eltérő neoliberális hegemón konstellációkra kell következtetnünk, melyek nemzeti, transznacionális, világrégiós vagy globális szinten nyerik el formájukat" (Plehwe, Walpen és Neunhöffer, 2006. 3.).

Fontos azonban az a tény, hogy a neoliberalizmus állandóan versen­gésre kényszerül. Hegemóniáját újra meg újra biztosítania kell. Figyelem­be véve a neoliberalizmus változatos, színes arculatát, a transznacionális tőke egységét nem szabad eltúloznunk. Mint Macartney megállapítja, „az ellenállási mozgalmak jobban tennék, ha erőfeszítéseiket azon európai és nemzetközi intézményekre koncentrálnák, ahol a transznacionálisan orientált frakciók közös érdekei kiforratlanok maradtak, és ahol a társadalmi erők ki tudnák használni ezeket az egymásnak ellentmondó tendenciákat" (Macartney, 2009. 480.). Így az a kérdés áll előttünk: a szakszervezetek milyen mértékben fogják az Európai Unióban oly sok­színűen megmutatkozó neoliberális átalakítással szembeni ellenállásukat fenntartani; vagy pedig már annyira betagozódtak a rendszerbe, hogy csak a helyzet belülről javítására koncentrálnak, anélkül, hogy alapvetően megkérdőjeleznék a neoliberális átalakítást?

A szakszervezetek és a neoliberális átalakulás Európában*

* E tanulmány empirikus része neogramsciánus perspektívából tájékoztat. E nézőpont körvonalairól és kritikai alkalmazásáról lásd Bieler et al (2006) és Morton (2007) tanulmányait.

A szakszervezetekre óriási nyomás nehezedik az európai termelés társadalmi viszonyainak neoliberális átalakítása következtében. A nem­zetgazdaságok deregulációja és liberalizálása – a munkaerőpiacot is beleértve – aláásta országos szinten hagyományosan erős pozícióikat. Mi több, a neoliberális közgazdászok alapjaiban kérdőjelezik meg a szak­szervezetek szerepét, és gyakorta tekintik őket valamiféle akadálynak, mely a szabad piac hatékony működésének állja útját. Ugyanakkor, a szakszervezetek az 1980-as évek végén nagymértékben támogatták a nemzetközi piaci programot. Felbátorodva az akkori Európai Unió bizottsági elnökének, Jacques Delors-nak a szerepén – aki társadalmi integrációt sürgetett azon a címen, hogy ez elengedhetetlen velejárója a gazdasági integrációnak -, a szakszervezetek azt remélték, hogy a gazdasági integráció a politikai egység megteremtéséhez vezető út első állomása lesz, mely majd társadalmi egységet is eredményez (Beiling, 2001. 100.). A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) elfogadásával és a neoliberalizmusnak a konvergencia-feltételekben megnyilvánuló intézmé­nyesítésével, melyhez az Európai Központi Bank megalapítása társult, a szakszervezetek fokozottan nehéz körülmények között próbáltak az árstabilitásra és a demokratikus ellenőrzés hiányára fókuszálni. Végül aztán, figyelembe véve a szakszervezetek politikai gyengeségét az 1990-es évek elején lezajlott gazdasági recesszió idején, valamint a szociális fejezet kicsinyke eredményeit, a szakszervezetek elfogadták a maastrichti egyezményt (Beiling, 2001. 105.). A szakszervezetek nem kritikátlanul támogatták e lépéseket, azonban ezt követő lépéseiket az „igen, de" attitűd jellemezte. Mint már fentebb utaltunk rá, pontosan ez a magatartás váltotta ki azokat a vádakat, hogy a szakszervezetek beta­gozódtak a neoliberális átalakítási folyamatba.

Nézetem szerint nem szabad a szakszervezeteket mint a neoliberá­lis átalakítással szembeforduló lehetséges szereplőket ilyen gyorsan leírni. Az „igen, de" magatartást nem volna szabad úgy tekinteni, mint a neoliberalizmus egyöntetű elfogadását. Az európai politika most is osztályharc, és a szakszervezetek egyszerűen nem voltak képesek a tőke strukturális hatalmával felvenni a versenyt, ahogyan nem tudták kikezdeni a korszak neoliberalizmusának domináns diskurzusát sem. Az osztrák, brit, francia, német és svéd munkásmozgalom részletes vizs­gálata rámutatott arra, hogy a szakszervezetek döntő többsége, köztük azok is, melyek elfogadták a Gazdasági és Pénzügyi Unió megalakulását, továbbra is szemben állnak a neoliberális átalakítással (Bieler, 2006). A német szakszervezetek például bírálták a Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának neoliberális következményeit, ahogyan azok a konver­gencia-kritériumokban és az Európai Központi Banknak az árstabilitás fenntartására irányuló kizárólagos erőfeszítéseiben megjelentek. A szak­szervezetek általában aktív foglalkoztatási politikát követeltek nemzeti és európai szinten is, továbbá a konvergencia-kritériumok rugalmasabb értelmezését; sőt akadtak olyan szakszervezetek is, melyek azt akar­ták, hogy vegyék be a munkanélküliség kritériumát is, ezzel igazolva a foglalkoztatásnak és növekedésnek a hangsúlyosabb szerepét. Egyes szakszervezetek szorgalmazták az inflációval és a termelékenység növekedésével arányos béremelés fontosságát annak érdekében, hogy a hazai kereslet biztosítva legyen; továbbá azt, hogy harmonizálják az Európai Unió országaiban az adókat, hogy az egyes térségek között ne legyen versengés. Ezt az érvelést arra a felismerésre alapozták, hogy a foglalkoztatást nemcsak strukturális eszközökkel lehet elérni, hanem annak a kereslethez kell igazodnia. Az európai szintű infrastrukturális programok állami fejlesztése ebben a tekintetben csak az egyik járható út (Bieler, 2003a. 34-36.).

Nagy-Britanniában a neoliberális Gazdasági és Pénzügyi Uniót még élesebb kritikák érték. Egyfelől, az országos termelői szférákban működő szakszervezetek – mint például a közszférát képviselő UNISON – ha­tározottan felléptek a Gazdasági és Pénzügyi Unió ellen, mondván, az korlátozni fogja a közellátásra fordítható nemzeti pénzösszegeket és kedvezőtlen hatással lesz a növekedés és a foglalkoztatás szintjére. Rámutattak az Európai Központi Bank demokratikus elszámoltatásának hiányosságaira is. A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás elutasítása egyértelműen az intézmény neoliberális elfogultságából eredt, és tisztán mutatja, hogy a brit munkaerő igyekezett ellenállni a neoliberális átalakításnak. Másrészt, azok a szakszervezetek, melyek az exportorientált és transznacionális szférákban dolgozókat tömörítik – mint például az Amicus -, a Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás mellett foglaltak állást. Ipari szektoraik megszenvedték a magas font-euró átváltási arányt. A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás enyhített volna ezen a problémán. De még a transznacionális szektor­ban érintett szakszervezetek is szemben álltak a neoliberalizmussal és az egységes valuta bevezetésével, és nem fogadták el a Gazdasági és Pénzügyi Unió divatos logikai okfejtését. A Gazdasági és Pénzügyi Uni­óval kapcsolatos fenti ellenérveket a nagy szakszervezetek is átvették; így például a GMB, mely a közszféra és a termelői szféra dolgozóit is tömöríti, és ennél fogva mindkét álláspont jelentőségét megértette (Bieler, 2003a. 31-34.). Mint Strange felvázolja, azok a brit szakszervezetek, melyek támogatták a Gazdasági és Pénzügyi Unióba való belépést, mindig követelték az Európai Unió makrogazdasági kompetenciájának kitágítását is, továbbá a magas foglalkoztatási arányt mint támogatásuk előfeltételét (Strange, 1997. 21-23.). A brit szakszervezetek egyfajta euro-keynesista makrogazdasági irányítási projektet fogadtak el, mely végső soron centralizált pénzügyi és monetáris politikán alapulna egy föderációs unióban, és ehhez az európai uniós társadalmi partnerségi ipari kapcsolatok illeszkednének (Strange, 2002. 356-357.).

Franciaországban sem automatikusan zajlott a neoliberális átala­kulás elfogadása a Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának tá­mogatása ellenére. A jelentősebb konföderációk – a CFDT, a CFTC, a CFE-CGC és az UNSA – támogatták a Gazdasági és Pénzügyi Uniót. Ugyanakkor a CFTC és az UNSA a támogatás ellenére is elutasította a Gazdasági és Pénzügyi Unió alapjául szolgáló neoliberális struktúrát. Csak az elsődlegesen a kádereket és a vállalati menedzsereket, azaz a munkásosztály privilegizált szektorait tömörítő CFE-CGC hangoz­tatta az árstabilitás középpontba állításának szükségességét. A CFDT bizonyos mértékben elfogadta a neoliberális elveket, amennyiben nem utasította el a konvergencia-kritériumokat és az Európai Központi Bank független státusát, de még ez sem jelentette a neoliberális átalakítás teljes jóváhagyását. Másrészt, a Force Ouvriére és a G10-Solidaires élesen bírálta a Gazdasági és Pénzügyi Uniót a neoliberális logikája miatt, és különösen az utóbbi szervezet fokozottan együttműködött az átalakítással szembeszálló, többi társadalmi mozgalommal. A CGT szintén bírálta a Gazdasági és Pénzügyi Unió neoliberális vonalát, de bízott abban, hogy ezt magában a Gazdasági és Pénzügyi Unióban meg lehet változtatni, és nem szükséges az unió teljes feloszlatását követelni (Bieler, 2006. 113-119.).

Ausztriában az ÖGB-konföderáció adta meg az általános vita alap­hangját. Elfogadta, hogy a Gazdasági és Pénzügyi Unió és az egységes valuta áldásos hatással van az ország gazdaságára annyiban, hogy a gazdaság stabilitását magasabb szinten garantálják. Ugyanakkor, a Gazdasági és Pénzügyi Unió alapelvei, a neoliberális okfejtés szerintük mindenképp változtatásra szorul. Szerintük a Gazdasági és Pénzügyi Uniónak a teljes foglalkoztatást kellene elsődleges céljának tekintenie, és ezzel kapcsolatban a munkanélküliségi kritérium megfogalmazását követelték. Mi több – mondták -, a Gazdasági és Pénzügyi Uniót fel kellene szólítani arra, hogy koncentráljanak a növekedésre és a foglal­koztatásra is az árstabilitáson túl, amiben az amerikai Federal Reserve Bank (az Egyesült Államok jegybankja) eljárását követnék. Ez egyben szükségessé tenné az inflációs cél újraértelmezését is. Végül az ÖGB azt követelte, hogy az Európai Unió keretei közötti belső kereslet biz­tosítása érdekében a bérmegállapodásoknak a következő formulát kellene követniük: a termelékenység-növekedés mértéke plusz infláció (Bieler, 2006. 107-108.). Ezt az álláspontot a hazai termelési szektorban dolgozókat egyesítő szakszervezetek többsége támogatta. Csak a fém­munkások és a vegyipari dolgozók szervezetei – melyek a nemzetközi orientációjú szektorokban dolgozókat képviselik – foglalkoztak keveset a Gazdasági és Pénzügyi Unió neoliberális alapelveivel.

Ugyanakkor, míg számos európai szakszervezet továbbra is bírálta a neoliberális átalakítás folyamatát, ez az álláspont korántsem tekinthető automatikusnak, mint azt a svéd helyzet mutatja. A Szállítási Dolgozók Szakszervezete és a Kereskedelmi Dolgozók Szövetsége – mindkét szervezet elsődlegesen a hazai termelői szektor dolgozóit tömöríti – ösz-szekötötte a Gazdasági és Pénzügyi Unióval szembeni tiltakozást a neo­liberális átalakítás egyértelmű elutasításával; a neoliberális átalakulást ők a konvergencia-feltételekben és a független, cseppet sem demokratikus Európai Központi Bank intézményében láttak megvalósulni. Ugyanakkor, a szektorok szerinti országos szakszervezetek jó része, melyek nem fog­laltak állást a Gazdasági és Pénzügyi Unióval kapcsolatban – például az Önkormányzati Dolgozók Szövetsége és az Építőmunkás Szövetség -, sokkal kevésbé kritikusan álltak a neoliberális átalakuláshoz vagy éppen­séggel egynéhány neoliberális elvet helyeseltek is. Például, elfogadták az alacsony inflációs politika elvét, továbbá a gazdasági stabilitás érdekében lenyomott béremelési ütemet. Egyes neoliberális elvek elfogadása még látványosabban nyomon követhető volt a transznacionális szektorokban dolgozók szakszervezeteinek és a fizikai munkások konföderációjának, az LO-nak (Landorganisationen) az állásfoglalásaiban (Bieler, 2002b).

Összegezve, az európai szakszervezetek e rövid példatára is mutatja, hogy sokuk továbbra is ellenzi a neoliberális átalakítást. Ugyanakkor a Gazdasági és Pénzügyi Unió és más, európai uniós szintű neoliberális szervezetek ugyancsak egyértelművé tették, hogy a nemzeti álláspont nem elég hatékony a neoliberalizmussal szembeni ellenállás képvisele­tében. A következő fejezetben azt vizsgáljuk, hogy a szakszervezetek európai szinten milyen lehetőségekkel rendelkeznek az Európai Unió döntéshozóinak befolyásolására.

A szakszervezetek európai szintű együttműködése

Az Unió legtöbb nemzeti szakszervezeti szövetsége tagja az Európai Szakszervezeti Konföderációnak (European Trade Union Confederation – ETUC), mely állítása szerint 36 ország 60 millió dolgozóját képviseli. Mi több, létezik még tizenegy Európai Iparszövetség (European Industry Federation – EIF) is, melyek bizonyos iparágak nemzeti szervezeteit tö­mörítik, ilyen például az Európai Fémmunkások Szövetsége (European Metalworkers Federation – EMF) vagy a Közalkalmazottak Szakszerve­zeteinek Európai Szövetsége (European Federation of Public Service Unions – EPSU) (http://www.etuc.org/r/13). Az Európai Unió intézményi keretei között a szakszervezetek egyértelműen hátrányos helyzetben vannak a tőkecsoportokkal szemben, például a politikai döntéshozatalba való beleszólásukat tekintve. Mint azt fentebb röviden vázoltuk, az Euró­pai Unióban az 1980-as évek közepe óta zajlik a neoliberális átalakulás. Az új, neoliberális államformát intézményesen is védelmezik azáltal, hogy a szélesebb értelemben vett résztvevők befolyása alól kivonták a pénz­ügyi és gazdaságpolitikai döntéseket. Először az ún. „új alkotmányosság" révén (a kifejezés Gilltől ered, 2001-ből), amikor az alacsony inflációt szorgalmazó pénzügypolitika az Európai Központi Bank hatáskörébe került át, ahol „pártatlan" technokraták tevékenykednek. Másodszor, a makrogazdasági döntéseket az Európai Tanács, azaz az uniós kormány­fők és államfők tanácskozása hozza, amely nagyjából kikerüli a lobbik nyomását. Minden év júniusában az Európai Tanács megállapodik az ún. tágabb gazdaságpolitikai elvekben, melyeknek az Európai Központi Bank alacsony inflációs politikáját kell szolgálniuk, vagyis rendszerint megerősítik és jóváhagyják a neoliberális átalakulás irányvonalát.

Az Európai Unióra jellemző többszintű irányítási gyakorlat a szakszer­vezeteknek a többi érdekképviseleti csoporthoz hasonlóan könnyű kap­csolatteremtést biztosít a nemzetek feletti döntéshozókkal, de ez azzal is együtt jár, hogy a politikai döntésekre gyakorolt hatásuknak is kisebb a jelentősége (Greenwood, 2003. 29., 73.). A szakszervezetek különösen is szoros kapcsolatban állnak a foglalkoztatási és szociális ügyek és esélyegyenlőség szakpolitikai egységével, a korábbi V. szervezeti egy­séggel. Összességében azonban az Európai Tanácsnak 23 szervezeti egysége van, és az egyes szervezeti egységek súlya és jelentősége eltérő. A versenypolitikáért, gazdasági és pénzügyekért felelős egységek sokkal jelentősebb szerepet játszanak az Európai Unióban. A belső piaci és külkereskedelmi szakpolitikákkal együtt alkotják az Európai Bizottság kemény magját (1. számú interjú), mely a neoliberális projektet a ver­senyképesség diskurzusa révén tolja előtérbe (van Apeldoorn, 2003). Az a tény, hogy a szakszervezetek a foglalkoztatási és szociális ügyi szakpolitikára koncentrálnak, gyakorta hozza őket marginális helyzetbe az Európai Bizottság belső döntéshozatali folyamataiban.

A többszektorú társadalmi párbeszéd az Európai Szakszervezeti Konfö­deráció egyik fő eszköze az európai uniós politikacsinálás befolyásolásá­ra, az 1991-es maastrichti egyezmény megszületése óta. Ha az Európai Szakszervezeti Konföderációnak és a munkaadók szervezetének, az UNICE-nek sikerül egyezségre jutnia egy adott ügyben, akkor ez a közös megállapodás a Miniszterek Tanácsa elé kerül, mely további tárgyalások és viták nélkül határozattá emeli azt. Az első eredmények között van az 1996-os szülési szabadságról szóló határozat (Falkner, 1998). Egészét tekintve azonban a társadalmi párbeszéd jelentőségét nem szabad eltú­loznunk. A mai napig mindössze néhány egyezményt sikerült kiharcolni, melyek a minimális követelményeket tartalmazzák (Greenwood, 2003. 68.), többek között olyan egyezményeket, mint a távmunkáról rendelke­ző 2002-es határozat, mely kötelező érvényű, és melynek alkalmazását maguknak a társadalmi partnereknek kell megoldaniuk a gyakorlatban. Mégis, mint azt az alábbi példák illusztrálják, a szakszervezetek strukturá­lis hátrányaik ellenére rendelkeznek hatékony stratégiákkal, hogy nyomást gyakoroljanak az Európai Unió döntéshozó szervezeteire.

Az Európai Fémmunkások Szövetsége (EMF) a munkásokat az egyik leginkább transznacionális európai szektorban szervezi, többek között a fogyasztói elektronikával, az autógyártással és a gépgyártással foglal­kozó dolgozók számos szakszervezetét tömöríti. A transznacionalizáció kérdésében az az álláspontjuk, hogy az Európai Fémmunkások Szö­vetségének folytatnia kell működését és nemzetközivé kell tennie struktúráját és tevékenységét. A valódi fordulópontot az 1990-es évek eleje jelentette. „Az európai határok lebontásának, az erősödő nem­zetközi verseny, a gazdaság teljes európaizálása és az Európában tapasztalható tömeges munkanélküliség hatására [az Európai Fém­munkások Szövetsége] határozott tendenciát tapasztalt a versenyköz­pontú, kollektív alkupolitika kialakítása érdekében" (EMF, 2001. 1.). A Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának tervei számos országos kollektív tárgyalási egyeztető kerekasztal-megbeszélésen még inkább fokozták a társadalmi leértékelődés veszélyét a bérek csökkentése és a munkakörülmények romlása révén (EMF, 1998. 1-2.). Az Európai Fémmunkások Szövetsége érzékelte, hogy a bértárgyalások a további­akban már nem az adott, nemzeti keretű szektorban dőlnek el, hiszen a szektorokat egyre inkább a transznacionalizált termelési struktúra jellemezte. Válaszul az Európai Fémmunkások Szövetsége hozzálátott szervezete átalakításához, és tapogatózó lépéseket kezdett a lehetséges bértárgyalási koordináció megteremtése érdekében (2. számú interjú). Az Európai Fémmunkások Szövetsége koordinációs stratégiáját három pillérre alapozza (EMF, 2001. 1.): (1) információs kapcsolatrendszer a nemzeti kollektív tárgyalási folyamatokról, ez az ún. Európai Kollektív Tárgyalási Információs Hálózat (EUCOB@); (2) a határokon átívelő kollektív bértárgyalási hálózat, melynek részét alkotják a kollektív tárgya­lásokban részvevő megfigyelők, szakértők (Gollbach és Schulten, 2000. 166-176.); és (3) általános minimumszintek és irányelvek elfogadása, melyek között a bértárgyalások koordinálása nem pusztán az egyik, de vitán felül a legfontosabb aspektus. Az országos béralkuk koordináci­ójának politikáját 1998-ban fogadták el, és az Európai Fémmunkások Szövetsége megpróbálja biztosítani a feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti szervezetek közös stratégiát alkalmazzanak, vagyis a termelékenység növekedése, plusz az inflációs ráta arányában követeljék a béremelést (EMF, 1998. 3.; Schulten, 2005. 274-289.). A rendelkezésünkre álló adatok alapján azt mondhatjuk, hogy bár a nemzeti tárgyalásokon a munkások képviselői nem hivatkoztak az Európai Fémmunkások Szövet­ségének alapelveire, a tényleges béralkuk eredményei 2001-ig követték az 1998-as alapelvek körvonalait. A jelenleg folyó béralkuk már eltérnek ettől a formulától, de fontos, hogy az irányelveket egyre szélesebb kör­ben alkalmazzák a politikai tárgyalások eszközeként (2. számú interjú). A kollektív bértárgyalások koordinálásának fő célja az, hogy elkerüljék a különböző nemzeti tárgyalási folyamatok során az egymás alá licitálást, és hogy megvédjék a dolgozókat az ebből következő bércsökkenéstől és a munkakörülmények romlásától. Így, „egy európai szintű, egységes béralku-politika jelentős szerepet játszik majd az európai egység társa­dalmi dimenzióinak fokozásában és megerősítésében" (EMF, 1998. 1.). Ez, egyúttal, jelzi, hogy az Európai Fémmunkások Szövetsége továbbra is ellene van a neoliberális átalakításnak.

Fontos megjegyezni, hogy az intézményi változások párhuzamosan folytak az alkalmazottak számának növelésével. 1998-ban az Európai Fémmunkások Szövetségének négy főállású munkatársa volt, ma pe­dig már tizenkilenc embert foglalkoztat (2. számú interjú). Az Európai Fémmunkások Szövetségének második kongresszusán 2003. június 13-14-én Prágában a szervezet belső döntéshozatalát tovább erősítette az, hogy a Végrehajtó Bizottságot felhatalmazták arra, hogy a politikai bizottságoktól érkező ajánlásokat kétharmados többség esetén elfogad­ja. A többségi szavazás bevezetése tisztán mutatja, hogy az Európai Fémmunkások Szövetsége független, önálló szereplővé nőtte ki magát az európai színtéren. Ennek a szövetségnek a példája rávilágít arra, hogy az Európai Unió államszervezetéből fakadó strukturális hátrányok sem állhatták útját a helyes, alternatív módszer kialakításának a bér­alkuk koordinálása segítségével. Ez az új, alternatív módszer három lényeges előnnyel rendelkezik: (1) nem számít a vállalkozói tárgyaló­partnerre, mely nem mutatott eddig sem hajlandóságot a lényegbevágó társadalmi dialógusra; (2) az Európai Unió szervezeti kereteiből adódó hátrányos helyzetnek nincsenek súlyos következményei, mivel az egyes szakszervezetek közötti együttműködéshez nincs szükség az európai uniós vagy a nemzeti szervezetek egyetértésére; (3) és ez a stratégia lehetővé teszi, hogy figyelembe vehetők legyenek a nemzeti sajátosságok, melyeket gyakorta tekintenek az európai szakszervezeti együttműködés legfőbb akadályainak. Ha a termelékenység az egyik országban alacsonyabb, mint egy másikban, akkor ennek megfelelően az előbbi országban alacsonyabbak lesznek a bérkövetelések, mint a másikban.

Az európai cselekvés egy másik példáját az Európai Közszolgálati Szakszervezetek Föderációja (European Federation of Public Service Unions (EPSU) szolgáltatja (Bieler, 2005. 475-477.). Ez a szervezet a helyi intézményekben dolgozó közalkalmazottakat tömöríti éppúgy, ahogyan tagjai az európai kormányzati dolgozók is, továbbá az egész­ségügyi dolgozók, valamint az energia- és vízszolgáltatásban dolgozók is. Ilyenformán az EPSU mindazon szektorokban dolgozókat szervezi, melyek hagyományosan a közszféra részét alkották a tisztán nemzeti termelési struktúrában. Mindazonáltal, az EPSU független szereplőként az 1990-es évek óta egyre aktívabb tevékenységet folytat az európai színtéren, mivel a hagyományosan nemzeti közszféráknak – amilyen az energia- és a közellátás – a deregulációját és liberalizálását az egyes nemzeti kormányok az európai uniós előírásoknak (a szolgáltatásokra vonatkozó határozatokat is beleértve) megfelelően hajtották végre. Mi több, az Európai Bizottság képviseli az Európai Uniót a szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezményről (General Agreement on Trade in Services – GATS) folyó tárgyalásokon. Ennélfogva a nem­zetközi, európai szint jelentősebbé vált a szakszervezeti tevékenység számára. Az EPSU-hoz kapcsolódó tagszervezetekhez írott levélben a főtitkár, Carola Fishbach-Pyttel ismertette a közszolgálatokra vonatkozó, az Európai Unió egészére érvényes, 2003-ban elfogadott határozatokat. Ezek között szerepelt az Európai Bizottság által a GATS-tárgyalásokon képviselt álláspont, az Európa jövője elnevezésű tanácskozáson a szociális Európával foglalkozó munkacsoport jelentése, az Európai Parlamentben a közellátással és a villamossági és gázpiacok további megnyitásával kapcsolatos törvényjavaslatokról folytatott viták, a Köz­érdekű Szolgáltatások Bizottságának Zöld Könyve. Beszámolt továbbá a belső piaci szakpolitika további követeléseiről az általános gazdasági érdekű szolgáltatások további deregulációja kapcsán (EPSU, 2003a). Az EPSU szerint „az Európai Bizottság liberalizációs politikája, mely maga mögött tudhatja az Európai Tanács többségi támogatását, a közérdeket veszélyezteti" (EPSU, 2002).

A neoliberális átalakítással szembeni ellenállás kifejezése volt, hogy az EPSU a villamosenergia-iparban közel az egész szektort átfogó társadalmi párbeszédbe kezdett; ez a szektor az EPSU hatáskörének leginkább transznacionális egysége (Eironline, 2002; Eironline, 2004b). Mi több, 2004 januárjában az EPSU a helyi és a regionális kormányzati szektorokban új, társadalmi dialógust folytató bizottságokat állított fel, melyek elsőrendű lépésként a távmunkáról szóló közös állásfoglalást fogadtak el (Eironline, 2004a). 2002-ben az EPSU Végrehajtó Bizott­sága az Európai Fémmunkások Szövetsége által elfogadott bértárgya­lási információs tájékoztatórendszerhez hasonló hálózatot alakított ki a következő elnevezéssel: EPSUCOB@, és most már minden évben konferenciát rendeznek a kollektív tárgyalási stratégia kérdésében (1. számú interjú). Az EPSU által alkalmazott újabb stratégia az Európai Unió intézményeinél végzett lobbi tevékenység. A GATS-cal kapcsolatban az EPSU-nak az az álláspontja, hogy az Unió közellátásai afféle rulett­zsetonok az Európai Bizottság kezében, melyeket arra használ, hogy az európai szolgáltatási exportőröknek újabb terepeket nyerjen meg (EPSU, 2003a). Az EPSU fenntartásait fejezte ki a GATS szigorú biztonsági klau­zulái miatt 2003. február 17-én, amikor Pascal Lamyval, a kereskedelmi szakpolitika biztosával tárgyaltak; a biztonsági záradék engedélyezte az egyes országoknak, hogy saját szabályozásukat fenntartsák. Az EPSU tiltakozott a jelen tárgyalások titkosítása miatt, mert egyes intézmények, például a Világbank nyomást gyakorolt a fejlődő országokra (ezek az intézmények azt követelték, hogy a fejlődő országok mozduljanak el a liberalizáció felé ezeken a területeken), valamint tiltakoztak az Európai Unióban szerződéssel munkát vállaló külföldi állampolgárok jogait illető megszorítások ellen (EPSU, 2003b).

Az EPSU legújítóbb szellemű stratégiája azonban az, hogy egyre inkább együttműködik a többi társadalmi mozgalommal. A GATS-cal kapcsolatban például azon kívül, hogy közvetlenül is lobbizik az Európai Bizottságnál, az EPSU részt vett a belga szakszervezetek és az ATTAC által szervezett tüntetésen 2003. február 9-én, ahol azt követelték, hogy a közszolgáltatások maradjanak kívül a GATS körein. Ráadásul, az EPSU tevékeny szerepet vállalt a GATS-cal és a közszolgáltatásokkal kapcsolatos nemzeti akció európai napján 2003. március 13-án, melyet az Európai Szociális Fórum szervezett, valamint részt vett az Európai Szakszervezeti Konföderáció által 2003. március 21-ére szervezett Nemzeti akció a szociális Európáért elnevezésű mozgalomban (EPSU, 2003a). A többi társadalmi mozgalommal való kapcsolata ugyancsak jól látható a közellátás kérdésében is. 2002-ben és 2003-ban az EPSU és sok más európai iparszövetség együttműködött egy sor környezetvédelmi és más társadalmi mozgalommal, így például az európai Greenpeace és a Szociális Platform szervezeteivel – utóbbi maga is egyike az európai civil szervezetek hálózatainak, mely az Európai Unió szociális dimenzi­ójának fejlesztéséért dolgozik. Az EPSU lobbizott továbbá az európai miniszterek tanácsánál és különösen az Európai Parlamentben, azért, hogy a közellátási törvényjavaslat direktíváiba foglalják bele a társadalmi, környezetvédelmi és tisztességes kereskedelemre vonatkozó kritériumo­kat a közellátási szerződések elbírálása során (Coalicion for Green and Social Procurement, 2002 – Környezetvédelmi és Társadalmi Közellátási Koalíció; 1. számú interjú). Végül a koalíció nem járt nagy sikerrel a döntéshozatali folyamat befolyásolásában, részben azért, mert túlzottan bízott az Európai Unió intézményi rendszerén belüli lobbizás hatékonysá­gában (Bieler, 2011). Ugyanakkor, a többi társadalmi mozgalommal való együttműködés fokozása az egyik lehetséges módszere annak, hogy az ellenállás társadalmi bázisát kiszélesíthessék.

Két másik példa is mutatja, hogy az Európai Unió politikai döntéseinek befolyásolására a széles koalíció hozhat eredményeket, de megmutatja azt is, hogy a tömegek mozgósítását a lobbizás eszközével párosítva sokkal eredményesebb lehet a küzdelem. 2006-ban a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak széles koalíciója alkalmazta ezt a módszert: lobbiztak Brüsszelben és egyidejűleg nagy demonstrációkat szerveztek, ahol azon szolgáltatási irányelvek ellen tüntettek, melyek liberalizálni kívánták az Európai Unióban a határokon átívelő szolgáltatások biz­tosítását. A kampány csúcspontja két, nagyszabású, európai szintű tüntetés volt Brüsszelben és Strasbourgban 2005-ben és 2006 elején; a tüntetéseken jelen voltak a szakszervezetek és más társadalmi moz­galmak az európai országokból (ETUC, 2006). Végül, a széles koalíció szerepe annyiban mégis sikeresnek mondható, hogy megakadályozta az irányelvek eredeti törvényjavaslatát. Másodszor, 2001-ben és 2004-ben az Európai Unió bizottsága kétszer is kísérletet tett arra, hogy az európai kikötőkben liberalizálja a szolgáltatásokat. A szállítási dolgozók szakszervezete mindkét esetben ellen tudott állni az átalakítási tervek­nek azzal, hogy egyfelől belső információs és mobilizálási kampánnyal, másfelől nemzetközi sztrájkokkal és nagyszabású tüntetésekkel lobbi­zott. Ahogyan Turnbull megállapítja: „azzal, hogy az érvek erejének az erő érveivel adtak nagyobb nyomatékot, a kikötői szakszervezeteknek sikerült sokkal hatékonyabbá tenni az információszerzési, jelentésírási, lobbizó határozat-elfogadási játszmát" (Turnbull, 2007. 133.). Az európai szakszervezetek fellépésének ezek a példái illusztrálják, hogy a szak­szervezetek továbbra is ellenállnak a neoliberális átalakításnak. Bár strukturálisan hátrányos helyzetben vannak az Európai Unió intézményi szerkezetében, stratégiájuk része a széles mozgósítás is, továbbá a tömegtüntetések és/vagy a sztrájkok, melyek segítenek e hátrányok leküzdésében.

Következtetések

Ez a tanulmány abból a tételből indult ki, hogy az Európai Unió átalakí­tása az 1980-as évek óta neoliberális elvek alapján zajlik, és az átala­kítást elsődlegesen az európai transznacionális tőke nyomása hajtja. És miközben a Kelet- és Nyugat-Európa közötti egyenlőtlenség esetleg csökkent az uniós bővítés óta, az egyes országokban tovább mélyült, sőt drasztikus méreteket öltött a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlen­ség – és itt különösen az új közép- és kelet-európai tagországokra kell gondolnunk. Ráadásul, mint arra rámutattunk, a transznacionális tőkét nem szabad homogén cselekvőnek tekinteni. A neoliberalizmus rendkí­vül sok formában él, és a neoliberális átalakítás homogén projektje újra meg újra megerősítésre szorul. Ugyanakkor ez a helyzet teremt lehető­séget az ellenállás számára. Amikor a munkának az átalakításhoz való viszonyát elemeztük, világossá vált, hogy az európai munkásmozgalom nagyrészt nem fogadta el a neoliberális elveket, és továbbra is ellene szegül az átalakítási folyamatoknak. Az Európai Unióban tapasztalható számos szakszervezeti kezdeményezést soroltunk fel, mint pozitív példáit annak, hogyan lehetséges európai szinten is sikeres ellenállást kifejteni. A tanulmány hátralévő részében további megjegyzéseket kívánok fűzni az ellenállás lehetőségeinek kérdéséhez.

A jelenlegi globális pénzügyi válság újra csak rámutat a szakszerve­zeteknek a globális, illetve az európai színtéren játszott, meglehetősen korlátozott szerepére. Bár a szakszervezetek állásfoglalásokat fogal­maznak meg arról, mi a teendő (például az ITUC, 2009), ám nincsenek egészen a helyzet magaslatán abban a tekintetben, hogy eldöntsék, hogyan kellene a válságra reagálniuk. Ez a gyenge pozíció a globális gazdaságban az elmúlt harminc-negyven évben lezajlott fejlemények következménye, valamint annak, hogy a termelői szektorok fokozódó transznacionalizálódása együtt járt a transznacionális kihelyezés és a termelési szétforgácsoltság terjedésével, valamint a munkakörülmények informalizációjával, plusz a döntéshozatali mechanizmusok erősödő központosításával a transznacionális korporációkban. Ráadásul tanúi lehettünk a közszféra elleni fokozódó támadásnak, és szüntelenül érez­hetjük a nyomást, hogy a természeti források szolgáltatását – így például a vízszolgáltatást – privatizálják mind a fejlett, mind a fejlődő világban. A munkásmozgalmak, melyek döntően nemzeti szinten szerveződnek, rendszerint nincsenek abban a helyzetben, hogy a nyomásra megfelelő választ adjanak (Bieler, Lindberg és Sauerborn, 2010. 237-242.). A ka­pitalizmus expanziója egyenlőtlen és összetett módon folyik. Ahogyan Silver megfigyelte, a jelenlegi kapitalista átalakítás nem hozta el a mun­kásság életkörülményeinek homogenizációját. Ehelyett azt történt, hogy „miközben egyes területek megsegítése már-már kezdte oldani az Észak-Dél közötti megosztottságot, a technológiai fejlődés, a termékek fejlődése és a protekcionizmus ismét csak a megosztottság fenntartását erősítette" (Silver, 2003. 170.). Így aztán a világ különböző régióiban élő munkások lényegesen eltérő körülmények között dolgoznak, és a transznacionális szolidaritás gyakorta ütközik akadályokba – ha nem éppen lehetetlen. Például az Európai Unió keleti bővítése sajnálatos módon feszültséget keltett a keleti és a nyugati szakszervezetek között a munkaerő szabad áramlása kérdésében. A nyugat-európai szakszervezetek az Európai Unió gazdasági és szociális bizottságának támogatásával, az Európai Szakszervezeti Konföderáció megkeresésére, továbbá a német DGB-nek és az osztrák ÖGB-nek saját kormányaikra gyakorolt nyomása révén el­érték, hogy hét évi átmeneti periódust iktassanak be a munkaerő szabad áramlásának engedélyezéséig. Azzal érveltek, hogy ennek az alapvető jognak az azonnali biztosítása aláásná a szociális Európa fejlődését a ke­leti és a nyugati régiók közötti óriási jövedelmi különbségek miatt. Ráadá­sul, a szabad munkavállalás, mondták, fokozná a társadalmi félelmeket a nyugati országokban, és ezzel a jobboldali pártoknak kedvezne a helyzet (Bohle és Husz, 2005. 102-106.). A nyugati szakszervezetek győztek, részben persze azért is, mert a transznacionális tőke ezen engedmény miatt csak kisebb gazdasági veszteségeket szenvedett, ha egyáltalán érte bármilyen veszteség. Azonban, mint azt Bohle és Husz egyértelműen megmutatja, ez a transznacionális szolidaritás hiányát igazoló politikai győzelem a munka világa számára általában katasztrofális következmé­nyekkel járhat, amennyiben a kelet-európai és a nyugat-európai munkás­mozgalom hosszú távú megosztottságához vezet, és ezzel gyengíti a összeurópai munkaerő helyzetét (Bohle és Husz, 2005. 108-109.). Ami Kelet-Európát illeti, a szakszervezetek elvesztették befolyásukat, mert a régi kommunista rendszerek eszközeit látták bennük a dolgozók. Ahol mostanság aktívan fellépnek, ott nem a szolidaritás, hanem a privilegizált munkások érdekei mozgatják őket. Egy összehasonlító tanulmányában Ost leírja, hogy eleinte a kelet-európai szakszervezetek a rendszerváltás idején támogatták az alacsony hatékonyságú üzemek átalakítását, és tétlenül nézték az átalakítással járó munkahely-megszüntetéseket; ké­sőbb ismét aktivizálódtak, de már mint „a szakképzett, elit munkások kis szakszervezetei, az új munkásarisztokráciát szolgáló egyfajta unionizmus formájában" (Ost, 2006. 327.). Röviden, nem világos, vajon a kelet- és közép-európai szakszervezetek abban a helyzetben vannak-e, hogy a neoliberális átalakítással sikeresen szálljanak szembe.

A mérleg másik serpenyőjében, vagyis a pozitív oldalon ott van azon­ban az, hogy az Európai Társadalmi Fórum folyamatai teret adhatnak a kelet- és nyugat-európai munkásmozgalomnak e feszültségek feloldá­sára és a mainál sokkal intenzívebb kooperációra a többi mozgalommal annak érdekében, hogy az ellenállás társadalmi bázisa kibővüljön. 2002. november 6-10. között az európai „globalizációellenes" mozgalmak, köztük szakszervezetek, civil szervezetek és társadalmi mozgalmak tanácskozást szerveztek az olaszországi Firenzében: ez volt az első Európai Társadalmi Fórum. A négyszáz tanácskozáson és vitán mintegy 32 000-40 000 küldött vett részt egész Európából, illetve még nyolcvan országból más földrészekről. A delegáltak vitákat folytattak a fórum három nagy témakörében: „globalizáció és [neo]liberalizmus", „háború és béke", valamint „jogok – állampolgárság – demokrácia". Az Európai Társadalmi Fórum csúcspontját a korábban aligha látott méretű háborúellenes tünte­tés jelentette november 9-én este, amikor a rendőrségi jelentések szerint mintegy 500 000, a szervezők állítása alapján viszont egymillió ember vonult végig békésen Firenze utcáin az iraki háború elleni tiltakozásuk jeléül (Bieler és Morton, 2004). Firenzében az egyes társadalmi moz­galmak, a hagyományos szakszervezetek és az új, radikális szakszer­vezetek között tisztán kirajzolódtak a különbségek. Míg a hagyományos szakszervezetek továbbra is a munkaadókkal és az állam képviselőivel folytatott „társadalmi partnerségre" összpontosítanak annak érdekében, hogy tagjaik követeléseit érvényesíteni tudják, addig a radikális szak­szervezetek az alulról szerveződő alakulatok szerepét hangsúlyozzák és a sztrájkokra, tüntetésekre valamint a többi társadalmi mozgalommal való együttműködésre koncentrálnak, az ellenállás társadalmi bázisának kiszélesítése érdekében. Ugyancsak rengeteg feszültség tapasztalható a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak között is. Míg az utóbbiak meglehetősen szkeptikusak abban a tekintetben, hogy a szakszervezetek hierarchikus belső struktúrái képesek és hajlandók-e szembefordulni a neoliberális átalakítással, az előbbiek megkérdőjelezik a társadalmi mozgalmak képviseleti jogosultságát és belső felelősségét. Ezeknek a különbségeknek persze nem szabad elhomályosítaniuk a közös érde­keket és az ezekből következő lehetséges közös tevékenységeket. Az eltérő stratégiák és struktúrák ellenére, az Európai Társadalmi Fórumon résztvevő minden mozgalom az ellenállás fő célpontjának a neoliberális globalizációt, pontosabban annak gazdasági, deregulációs formáját, illetve harcias verzióját tekintette (amint az éppen az Irak elleni hábo­rúban megtestesül). Így aztán számos kérdéskörben közös álláspontot sikerült kialakítani a közös tevékenységek elvégzéséhez, többek között megegyeztek abban, hogy világszerte felhívást intéznek a dolgozókhoz az iraki háború elleni tiltakozásul 2003. február 15-én, valamint abban, hogy közösen lépnek fel a közszféra neoliberális átalakításával szemben (Bieler és Morton, 2004. 312-319.). Firenze óta az Európai Társadalmi Fórum mozgalma már a hatodik találkozó megszervezését készíti elő, melyre 2010 júliusának elején Isztambulban kerül majd sor. Ez a folyamat párosul azzal a ténnyel, hogy a transznacionális szolidaritásnak vannak sikeres példái (lásd Bieler és Lindberg, 2010), és mindez jelzi, hogy a neoliberális átalakítással szembeni transznacionális szolidaritás megva­lósítható. Röviden, míg a szakszervezetek határokon átnyúló együttmű­ködése, illetve a szakszervezetek és más társadalmi mozgalmak közötti kapcsolatok nem jönnek, nem jöhetnek létre automatikusan, mégis adott a lehetőség a sikeres ellenállásra a neoliberális átalakítással szemben. Az Európai Unió az egyik olyan színtér, ahol az effajta stratégiák hasz­nosan működhetnek.

(Fordította:Baráth Katalin)

Interjúk

1. számú: Közalkalmazottak Szakszervezete Európai Szövetségének főtitkár­helyettese, Brüsszel, 2003. január 22.

2. számú: Fémmunkások Európai Szövetségének főtitkárhelyettese, Brüsszel, 2003. január 23.

Irodalom

Apeldoorn, B. van (2002): Transnational Capitalism and the Struggle over European Integration. London, Routledge.

Apeldoorn, B. van (2003): ..European unemployment and transnational capitalist class strategy: The rise of the neo-liberal competitiveness discourse", in H. Overbeek (ed.): The Political Economy of European Employment. London, Routledge. 113-134.

Bieler, A. (2003a): ..Labour, Neo-liberalism and the Conflict over Economic and Monetary Union: a comparative analysis of British and German trade unions", German Politics, Vol. 12/2. 24-44.

Bieler, A. (2003b): .Swedish trade unions and Economic and Monetary Union: the European Union membership debate revisited?", Cooperation and Conflict, Vol. 38/4. 385-407.

Bieler, A. (2005): .European Integration and the Transnational Restructuring of Social Relations: the Emergence of Labour as a Regional Actor?", Journal of Common Market Studies, Vol. 43/3. 461-84.

Bieler, A. (2006): The Struggle for a Social Europe: Trade unions and EMU in times of global restructuring. Manchester, Manchester University Press.

Bieler, A. (2011): .Labour, new social movements and the resistance to neo-liberal restructuring in Europe", New Political Economy, 16(2), forthcoming.

Bieler, A. and A.D. Morton (2004): „Another Europe is Possible?" Labour and social movements at the European Social Forum", Globalizations, Vol. 1/2. 303-25.

Bieler, A., W. Bonefeld, P. Burnham and A.D. Morton (2006): Global Restructuring, State, Capital and Labour: Contesting neo-Gramscian Perspectives. Basingstoke, Palgrave.

Bieler, A., I. Lindberg and D. Pillay (2008): „The future of the global working class: an introduction", in A. Bieler, I. Lindberg and D. Pillay (eds): Labour and the Challenges of Globalization: What prospects for Transnational Solidarity? London, Pluto Press. 1-22.

Bieler, A. and I. Lindberg (eds) (2010): Global Restructuring, Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London, Routledge.

Bieler, A., I. Lindberg and W. Sauerborn (2010): „After thirty years of deadlock: labour's possible strategies in the new global order", Globalizations, Vol. 7/1. 237-49.

Bieling, H.-J. (2001): ..European Constitutionalism and Industrial Relations", in A. Bieler and A.D. Morton (eds): Social Forces in the Making of the New Europe: the Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Basingstoke, Palgrave. 93-114.

Blyth, M. (2002): Great Transformations: Economic ideas and institutional change in the twentieth century. Cambridge, Cambridge University Press.

Bohle, D. (2006): ..Neoliberal hegemony, transnational capital and the terms of the EU's eastward expansion", Capital & Class, No. 88. 57-86.

Bohle, D. and D. Husz (2005): ..Whose Europe is it? Interest group action in accession negotiations: the cases of competition policy and labor migration", Politique europeenne, Vol. 15. 85-112.

Carroll, W.K. and C. Carson (2006): ..Neoliberalism, capitalist class formation and the global network of corporations and policy groups", in D. Plehwe, B. Walpen and G. Neunhbffer (eds.): Neoliberal Hegemony: A Global Critique. London/New York, Routledge. 51-69.

Coalition for Green and Social Procurement (2002). Proposal for a directive on the coordination of procedures for the award of public supply contracts, public service contracts and public works contracts, http://www.eeb.org/activities/product/policy/Coalition-PP-April-2002-v3.pdf; letötés: 2007. július 10.

Eironline, 8 November 2002, http://www.eiro.eurofound.ie/2002/11/inbrief/eu0211203n.html; letöltés: 2007. julius 11.

Eironline, 23 March 2004a, http://www.eiro.eurofound.eu.int/2004/03/feature/eu0403203f.html; letöltés: 2007. július 11.

Eironline, 6 July 2004b, http://www.eiro.eurofound.eu.int/2004/07/inbrief/eu0407201n.html; letbltes: 2007. julius 11.

EMF (1998): Collective Bargaining with the Euro. 3rd EMF Collective Bargaining Conference, Frankfurt, 9/10 December;http://www.emf-fem.org/index.cfm?target=/default.cfm; letöltés: 2004. október 26.

EMF (2001): ..EMF position on the European industrial relation system". Adopted by the EMF Executive Committee, Luxembourg, 3rd and 4th December; http://www.emf-fem.org/index.cfm?target=/default.cfm; letöltés: 2004. október 26.

EPSU (2002): Services of General interest and the Convention on the future of Europe – You can shape the future of Europe! EPSU General Circular No. 13 (1712/2002), http://www.epsu.org/Campaigns/sgi/gen13.cfm; letöltés: 2003. június 17.

EPSU (2003a): 2003: a crucial year for public services in Europe. Letter by the EPSU General Secretary Carola Fischbach-Pyttel to all affiliated unions, http://www.epsu.org/gen1.cfm; letöltés: 2003. január 30.

EPSU (2003b): GATS, PSI-EPSU and Pascal Lamy, http://www.epsu.org/Campaigns/GATS/Lamy.cfm; letöltés: 2003. június 17.

ETUC (2006): Euro-demonstration. Strasbourg 14/02/2006; http://www.etuc.org/a/1581; letöltés: 2003. június 7.

Eurostat (2010): December 2009 – Euro area unemployment rate up to 10.0%, EU27 up to 9.6%, http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_PUBLIC/3-29012010-AP/EN/3-29012010-AP-EN.PDF; letöltés: 2010. február 2.

Falkner, G. (1998): EU social policy in the 1990's: towards a corporatist policy community. London, Routledge.

Gamble, A. (2001): „Neo-Liberalism", Capital & Class, No. 75. 127-34.

Gamble, A. (2006): „Two Faces of Neo-liberalism", in R. Robison (ed.): The Neo-Liberal Revolution: Forging the Market State. London/New York, Routledge. 20-35.

Gill, S. (1995): ..Globalisation, Market Civilisation, and Disciplinary Neoliberalism", Millennium: Journal of International Studies, Vol. 24/3. 399-423.

Gill, S. (2001): „Constitutionalising Capital: EMU and Disciplinary Neoliberalism", in A. Bieler and A.D. Morton (eds): Social Forces in the Making of the New Europe: The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Basingstoke, Palgrave. 47-69.

Gollbach, J. and T. Schulten (2000): „Cross-Border Collective Bargaining Networks in Europe", European Journal of Industrial Relations, Vol. 6/2. 161-79.

Gramsci, A. (1970): Filozófiai írasok. Bp. Kossuth Könyvkiadó.

Greenwood, J. (2003): Interest Representation in the European Union. London, Palgrave.

Harvey, D. (2006): „Neo-liberalism and the restoration of class power", in D. Harvey (ed.): Spaces of Global Capitalism: Towards a theory of uneven geographical development. London/New York, Verso. 9-68.

Heidenreich, M. and C. Wunder (2008): „Patterns of Regional Inequality in the Enlarged Europe", European Sociological Review, Vol. 24/1. 19-36.

ITUC (2009): G20 Finance Meeting: Action for Employment Welcome, but many questions remain (9 November 2009); http://www.ituc-csi.org/spip.php7article4612; letöltés: 2009. november 11.

Macartney, H. (2009): „Variegated neo-liberalism: transnational oriented fractions of capital in EU financial market integration", Review of International Studies, Vol. 35/2. 451-80.

Morton, A. (2007): Unravelling Gramsci: Hegemony and Passive Revolution in the Global Political Economy. London, Pluto Press.

Ost, D. (2006): „After Postcommunism: Legacies and the Future of Unions in Eastern Europe", in C Phelan, C. (ed.): The Future of Organised Labour: Global Perspectives. Oxford, Peter Lang. 305-32.

Overbeek, H. (1999): „Globalization and Britain's Decline", in R. English and M. Kenny (eds): Rethinking British Decline. London, Palgrave. 231-256.

Peck, J. and A. Tickell (2002): „Neoliberalising Space", Antipode, Vol. 34/3. 380-404.

Plehwe, D., B. Walpen and G. Neunhbffer (2006): „Introduction: Reconsidering neoliberal hegemony", in D. Plehwe, B. Walpen and G. Neunhbffer (eds.): Neoliberal Hegemony: A Global Critique. London/New York, Routledge. 1-24.

Reitan, R. (2007): Global Activism. London/New York, Routledge.

Robinson, W.I. (2004): A Theory of Global Capitalism: Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore/London, John Hopkins University Press.

Robinson, W.I. and J. Harris (2000): .Towards a Global Ruling Class? Globalization and the Transnational Capitalist Class", Science & Society, Vol. 64/1. 11-54.

Roche, D. (2009): .Eastern Europe and the Financial Crisis", The Wall Street Journal, 28 March 2009; http://online.wsj.com/article/SB123819932316462089. html; letöltés: 2010. február 2.

Ryner, M. and T. Schulten (2003): .The Political economy of labour-market restructuring and trade union responses in the social-democratic heartland", in H. Overbeek (ed.): The Political Economy of European Employment: European integration and the transnationalization of the (un)employment question. London/ New York, Routledge. 176-198.

Saad-Filho, A. (2005): .From Washington to Post-Washington Consensus: Neoliberal Agendas for Economic Development", in A. Saad-Filho and D. Johnston (eds.): Neoliberalism: A Critical Reader. London, Pluto Press. 113-119.

Sklair, L. (2001): The Transnational Capitalist Class. Oxford, Blackwell.

Schulten, T. (2005): ..Foundations and perspectives of trade union wage policy", in E. Hein et al. (eds): Macroeconomic policy coordination in Europe and the role of the trade unions. Brussels, ETUI. 263-292.

Silver, B.J. (2003): Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization since 1870. Cambridge, Cambridge University Press.

Strange, G. (1997): .The British Labour Movement and Economic and Monetary Union in Europe", Capital & Class, No. 63. 13-24.

Strange, G. (2002): ..Globalisation, Regionalism and Labour Interests in the new IPE", New Political Economy, Vol. 7/4. 343-365.

Taylor, G. and A. Mathers (2002): .The Politics of European Integration: A European Labour Movement in the Making?", Capital & Class, No. 78. 39-60.

Turnbull, P. (2007): .Dockers versus the Directives: Battling Port Policy on the European Waterfront", in K. Bronfenbrenner (ed.): Global Unions: Challenging Transnational Capital through Cross-Border Campaigns. Ithaca/London, 2007. 117-136.

A Mester és Margarita olyan időszakban íródott, amikor a sztálini terror pontot tett az 1920-as évek „papírmasé racionalizmusára", és a tömeges letartóztatások, az egzisztenciavesztés, a lágerbe küldött emberek százezrei és a halálos ítéletek olyan légkört teremtettek, ahol a lehetetlen nagyon is lehetségessé vált, s könnyedén egybeolvadhatott a fantasztikum világa, a valóság és az irracionalitás. A tanulmány ebben a történeti kontextusban igyekszik megérteni Bulgakov filozófiáját és műveiben megjelenő erkölcsi alapállását. A valódi gonoszt nem a pitiáner ügyeskedők és a lakásért egymást feljelentő szomszédok „képviselik" a műben, hanem az a Berlioz, akinek a fejében nincsenek eszmék; egyetlen célja a hatalom elvtelen kiszolgálása. Berlioz léte azonban valójában nem-lét; és ez Bulgakov ítélete is lehet minden öncéllá vált hatalom fölött.

Rögtön az elején leszögezhetjük: jobban jár az ember, ha Poncius Pilá­tussal van dolga, mint ha Kajafással.

Hogy miért? Poncius Pilátus valódi ellentéte Jesuának, és mint a hata­lom képviselője, képes felfogni, hogy e hatalom igazsága viszonylagos. Nem törekszik arra, hogy az örök kérdéseket megoldja. Neki egyszerűbb és ugyanakkor nem kevésbé bonyolult problémákkal kell megküzdenie: hogyan állítsa vissza a rendet a felbolydult tartományban, hogyan érje el, hogy a lakosság többé-kevésbé elégedett legyen helyzetével, és ne lázongjon, hogyan birkózzon meg a bűnözéssel, és hogyan oldja meg az élet ezer más, súlyos és kevésbé súlyos kérdését. Ne keressünk itt magasztos eszményeket! Poncius Pilátus katonaemberként pontosan tudja, mennyit ér az élet és a halál, és minden helyzetben feltalálja magát – vagyis Poncius Pilátus a tettek embere.

Vele szemben Kajafás az eszme emberének mutatkozik, de hamis ellentéte Jesuának. Kajafás ugyanis nem az eszme erejére támaszko­dik, hanem a nyers erőszakra, a csalásra és az árulásra. Jesua ezért nem folytathat párbeszédet Kajafással, mint ahogyan a Mester sem tud értelmes eszmecserét folytatni Berliozzal és Latunszkijjal. A becsületes, saját hagymázas eszméiben őszintén hívő Hontalan Ivánnal viszont lehetséges a párbeszéd. Ám ahhoz, hogy ez a párbeszéd létrejöjjön, számtalan csodának kell megesnie. Iván súlyos lelki megrázkódtatáson megy keresztül, bekerül a tébolydába, és egy kissé még eszét is veszti azért, hogy elméje megszabadulhasson Berlioz és a hozzá hasonlók sátáni hatalmától.

De honnan ered ennek a valójában jelentéktelen embernek (és a hozzá hasonlóknak) a szellemi hatalma? A plebejus igazság ereje mozgatja Sarikovot¹ és a hozzá hasonlók millióit, és emiatt veszít elsősorban az eszmei vitában – Preobrazsenszkij professzor. Preobrazsenszkij és Latunszkij ennek a társadalmi és valójában egyetemes erőnek többé-kevésbé adekvát ideológiai képviselői .

A plebejus igazság ereje Bulgakov kései művében azonban már nem megbonthatatlan, hanem megkettőződik. Jobban mondva, a hasadás már jóval korábban megkezdődött. Preobrazsenszkij professzor és Sarikov, e két ellentétes karakter nem kevés közös vonást is mutattak, és ezek a közös vonások olyan ördögi kört alkottak, amelyből nincs reális kiút -megoldásért csak a mesébe vagy a fantázia világába menekülhetünk. Preobrazsenszkij a maga szociális demagógiájával, tudatosan vállalt passzivitásával (amellyel alapvetően elutasítja az új történelmi helyzetet) lényegében a Svonderek, a gátlástalan karrieristák és a „percemberek" sikerét készíti elő. Utóbbiak közé tartoznak a Sarikovokon kívül a Hon­talan Ivánok is.

Míg a Kutyaszívben az ellentétpárok belső azonosságot mutatnak (és pontosan ezáltal jön létre az a hibás kör, amelyről fentebb szóltunk), addig Hontalan Iván és Berlioz „egysége" egészen más jellegű, hiszen természetükben nincsen semmi közös. És itt nem csak arról van szó, hogy Iván, még ha megtévedt ember is, alapvetően mégiscsak becsüle­tes, őszinte jellem, míg Berlioz elvtelen, ravasz köpönyegforgató. Iván és Berlioz szövetségének felbomlása azt bizonyítja, hogy maga a plebejus igazságosság kettőződik meg, vagy legalábbis fennáll a lehetősége annak, hogy kettéhasad – ezáltal törve meg a hibás kört.

De Bulgakovnál a megkettőződés éppen csak felsejlik (ld. a regény 11. fejezetét, ahol „Iván tudata kettéhasad"), így jobbára csak közvetett jelekből alkothatunk képet róla. Miután Iván kikerült Berlioz hatása alól, majd később Iván Nyikolajevics Ponirjev történészprofesszorrá vált, egy nyugtató injekció hatására állandóan kába, neuraszténiás ember lett. Múltjából semmire sem emlékszik, és csak álmában, holdvilágos éjje­len sejlik fel előtte a megszerzett új tudás egy-egy szelete. Hogy miről ír Ponirjev történész, nem tudjuk, de nyilvánvalóan nem az álomban látottakról – vagyis nem arról, amiről nappal megfeledkezik. A Mester elhagyta azt az embert, aki a tanítványául szegődött, hiszen ő maga is hátat fordított a világnak, amelyben élt. De mire is tudta volna tanítványát megtanítani? Ha Iván hű maradt volna mesteréhez, akkor követnie kellett volna az önként vállalt száműzetésbe is…

Ez a regény egyik vonulata. Van azonban egy másik is. Emlékezzünk csak vissza Wolandnak Berliozzal folytatott beszélgetésére a regény fantasztikus nyitányában. A mesterien megkomponált jelenet arról ta­núskodik, hogy a igazi létezés ereje nem Berlioz és cinkosai oldalán áll. Berlioz nem más, mint egy múló mítosz, illúzió, fantazmagória. Hogy miért van ez így? Mert az igaz ember nem más, mint Jesua. Az embe­riség története felől szemlélve Jesua az, aki valós és igazi, aki a valódi lét státuszával rendelkezik, nem pedig Berlioz, aki tagadja Jézus létét, vagyis a történelem transzcendens változását. Az olyanok, mint Berlioz, nyomtalanul tűnnek el, az örök történelemben nincsen számukra hely.

A probléma abból fakad, hogy az itt és most zajló történelemben rend­szerint ezek a Berliozok és Latunszkijok a helyzet igazi urai. De vajon valóban azok-e? Hiába szerzik meg a pillanatnyi győzelmet, hiába küldik tébolydába, börtönbe vagy munkatáborba az igaz embereket, diadaluk nem lehet teljes – színre lép ugyanis a Sátán mint végső igazságosztó, és ő lesz az, aki meghozza majd az ítéletet, ha a helyzetet már nem lehet más, ésszerűbb és emberibb eszközökkel megoldani. Ez a történelem univerzális, Hegel által megfogalmazott törvénye.

A hegeli filozófiában a történelemnek gyakorlatilag a gonosz az egyet­len mozgatórugója. Rendszerében ennél emberibb megoldási lehetőség nem szerepel. Noha a művészet minden időben tanúbizonyságot tett a költői igazságszolgáltatásról; a költői igazság nem más, mint a művé­szet saját formájában, vagyis a jó alakjában jelenlevő igazság végső győzelme.

Mivel Bulgakov regénye valódi művészet, a hegeli elv teljes mértékben vonatkozik rá. Idézzük csak fel a Rjuhin költőt felvillantó jelenetet – ki állítaná, hogy nem a valóságot tükrözi. Igaz, a bűnbánat és a szomorúság egy kivételes helyzetben (miután meglátogatta Ivánt a tébolydában ) tört rá. Ám Rjuhin nem változtat az életén, és igyekszik minél gyorsabban elfelejteni, mi is kedvetlenítette el őt oly nagyon. Nála szerencsésebb sorstársai fejében végképp nem fordulnak meg ilyen gondolatok. Ebben az esetben azonban arcok helyett torzképeket, vadállati pofákat látunk, még ha azok illedelmes álarcok mögé rejtőznek is.

De mit takar az önelégült, művelt, és a Mester szerint nagyon is ravasz Berlioz álarca? Az égvilágon semmit. Az ürességet.² Látjuk a reakcióit, ismerjük a gondolatait, halljuk az Ivánnak címzett, kioktató szavait – és mindezt ténylegesen látjuk és halljuk. Vagyis Berlioz figurája művészileg ábrázolt karakter, nem pedig absztrakcióként, allegóriaként jelenik meg előttünk. És mégis – a figura pusztán üresség, és semmi több. Még egy Iván Nyikanorics Boszom-féle szereplőbe is sokkal több élet és egyéni vonás szorult. Mikor Boszom nagy étvággyal hozzálát az agyvelő elfo­gyasztásához, vagy amikor Istenre gondolva zokogva vallja meg vétkeit, egy emberrel állunk szemben, még ha igen ellenszenvessel is.

Berlioznak mintha szintén lennének emberi reakciói – a félelem bele­nyilall a szívébe, elszédül, majd az az ötlete támad, hogy el kell utaznia Kiszlovodszkba kipihenni a fáradalmakat. De ha belenézünk a lelkébe, ha – úgymond – elidőzünk egy keveset a háza tájékán, egyetlenegy olyan vonást, egyetlenegy olyan fogódzót, egyetlenegy olyan rezonálásra bírható húrt sem találunk, ami arról árulkodna, hogy párbeszédet lehetne folytatni ezzel az emberrel. Egyetlen olyan gondolat, egyetlen olyan esz­me sincsen, amely komolyan megérintette volna vagy felkeltette volna az érdeklődését. Mint biológiai lény, reagál a veszélyhelyzetre, hőséget, szomjat is érez; Jézusról szóló eszmefuttatását nemcsak bizonyos fokú tudományosság, de még némi pátosz is áthatja. De ezek mégsem eszmék, mindössze testi reakciók a fizikai lényt ért zavaró ingerekre. Az eszmék őt hidegen hagyják, mivel számára a világ ideális mozgatója nem egyéb, mint mítosz; akárcsak a testiség a mai posztmodern filozófiában, amely kizárólag szomaként konstituálja ezt a mozgatót. Márpedig e valós-ideális princípium nélkül maga az ember is mítosszá, vagy ahogy Herzen fogalmaz, növényemberré válik. Meg se fordul Berlioz fejében, hogy történhetnek rendkívüli dolgok, amelyek túlmutatnak a hétköznapiság korlátain, és átléphetnek az örökkévaló történelem világába.

Éppen ezért Berlioz még a pitiáner szélhámos Boszommal összevet­ve is halott. Boszomnak a lelke mélyén még pislákol valami homályos elképzelés arról, hogy létezik az odaát – még ha mégoly primitív, inkább babonára emlékeztető vallásos hit formájában is.

Berlioznak van teste, a testre jellemző nagyon is bonyolult reakciókkal – amely értelemnek tekinthető -, de nincs lelke. Amikor az ilyen embe­rek kezébe kerül a hatalom, akkor azzal törvénytelenül élnek más vagy mások rovására, ráakaszkodva valamilyen igaz létre. Berlioz a plebejus igazságra tapad rá.

Sarikov a hitványak közül a leghitványabb, a pimaszok közül a legpima­szabb, ámde Sarikovban túlteng az élet. Hogy mit jelentsen ez? Talán azt, hogy Sarikovban ott van az ideális princípium? Igen, bár szélsőségesen torz formában. Sarikov életkedve lázadás a boldog békeidők minden igazságtalansága ellen. Ám ennek a lázadásnak csak és kizárólag az állati ösztönök megőrzése a célja, vagyis az eszményi itt a legdurvább, legprimitívebb anyagba fordul át. A végleteknek a harmonikus egyen­súlytól igen távol eső azonossága egy szörnyszülöttet hoz létre, a XX. század új torzszüleményét, akitől könyörületességet várni nem lehet, kompromisszumot keresni pedig nem érdemes.

Akkor hát milyen közvetett ismertetőjegyekről beszélhetünk, amelyek a plebejus igazság princípiumának megkettőződésére utalnak? Iván a megvilágosodását követően egyszerűen kiesett a történelemből. Miután elutasította a lázálmokat, semmi új eszményre nem tett szert.

És Bulgakov, az író? Valami arra késztette, hogy megbékéljen az ábrá­zolt valósággal. Máskülönben honnan lenne a regényben a szenvedélyes elvágyódáson és a szerelmen, az élet romantikus igenlésén túl valami különös megnyugvás és majdhogynem arisztophanészi derű, humor?

Hegelt idézzük: „a szellemnek az abszolút szabadsága, amely önma­gában véve kezdettől fogva bízik mindenben, amihez az ember hozzáfog, a szubjektív derűnek ez a világa az, amelybe Arisztophanész bevezet bennünket. Aki nem olvasta, alig tudhatja, hogy az ember ilyen jól is érezheti magát."³

Hegel szavait, hogy tudniillik Arisztophanész „kezdettől fogva megbékül mindennel, amihez az ember hozzáfog", nem lehet szó szerint értelmezni, sem úgy tekinteni, mint a mindent megbocsátás és a passzív buddhista szemlélődés megnyilvánulását. Hiszen Arisztophanész köztudottan he­ves és kibékíthetetlen vitapartner volt, aki könyörtelenül kigúnyolta sok kortársát, köztük olyan kiváló elméket is, mint Szókratész. A megbékélés, amiről Hegel beszél, abban áll, hogy Arisztophanésznél az emberek „minden sikertelenséggel és veszteséggel szemben önmagukban szilár­dak és biztosak maradnak".⁴ Vagyis a legfontosabb, hogy ráébredjünk a saját magunkban lévő végtelen létre. A végtelen lét felől közelítve minden veszteség és sikertelenség jelentéktelennek, nevetségesnek tűnik.

Utolsó regényében Bulgakov éppen ehhez az arisztophanészi megbé­kéléshez közelít. Az alapot az „örök történelem" szolgáltatja, amely anél­kül, hogy enyhítené a veszteség és a kudarc fájdalmát, mégis stabilitást és magabiztosságot jelent az írónak. „Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ"⁵ – mondja Woland a regény záró fejezetében.

De miből táplálkozik ez a bizonyosság? Nem a különböző filozófiákból, hanem az élettapasztalatból, a valós történelem tapasztalatából, amely – úgy tűnt – nem sugallhatott ilyen bizonyosságot.

Az 1930-as évek második felének terrorhulláma sok korábbi kiskirályt elsodort. Ez azonban sátáni igazságszolgáltatás volt, amely bizonyos fokig ki tudta elégíteni a bosszú jogos érzését, de azt a fajta derűs arisztophanészi megbékélést, amelyről az előbbiekben beszéltünk, nem adhatta meg. Mert ez a terrorhullám nem csupán a gazembereket söpörte el, hanem ártatlan áldozatok sokaságát is. Bulgakov, Alekszej Tolsztojjal ellentétben, nem lehetett e folyamat apologétája. Jól látta, hogy egy régi, meglévő csomó átvágása csak újabb, még szorosabb csomókat eredményez.

A való életben a helyzet kilátástalan volt, az ördögi körből nem lehetett kitörni.

Ugyanakkor a regény mikrotörténeteiben minden úgy zajlott, ahogy történnie kellett – az infernális erők hathatós segítségével. „Lehet, hogy a szerző szerette volna, ha minden megoldódik magától, de ez nem ment. Nem tudta megkerülni a fantasztikum erőit. Szüksége volt a segítségükre, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. És erre is kell annak áldása, ami [olvashatatlan] igazsága."⁶

A bulgakovi fantasztikum nem valamely konkrét allegóriája; ezért nem kell és nem is lehet megfejteni, mint egy rejtvényt. A fantasztikum célja a mélységes realizmus, és abból a felismerésből fakad, hogy az örök tör­ténelem nem mesterségesen, hanem a belső szükségszerűség mindent átható erejével kötődik a valós élethez, az 1920-as, 1930-as évek orosz mindennapjainak világához.

Az a nyugalom, amire a Mester törekedett, és amit az író Bulgakov bizonyos mértékig, élete utolsó éveinek tragikus eseményei ellenére is megkapott, nem más, mint az arisztophanészi paradox optimizmus, mi több, boldogság adta megbékélés. Olyan boldogság, amelyre a szenvedés kútjába lökve tesz szert az ember. Ez a Bulgakov család, amely legalább annyira különbözik a Turbin családtól, mint amennyire a fehérgárdista konzervatív utópia különbözik a végtelen horizonttól, ahol az örök történelem feloldódik a mindennapi élet egyetemes va­lóságában.

A fantasztikus erők segítségével Bulgakovnak sikerült megoldani a helyzetet; a fantasztikum az írónak meggyőző erőt, alakjainak és az egyes epizódoknak pedig realista igazságot biztosított. így például Ber­liozt pontosan olyannak látjuk, mint amilyen a valóságban volt – nem kis mértékben Wolandnak és kíséretének köszönhetően.

A művészet azonban minden realizmusa ellenére sem helyettesítheti a valóságot, önmagában nem tudja összekapcsolni mindazt, ami még nem fonódott egybe.

A posztmodern a szétszabdaltság, töredezettség állapotát az emberi létezés végső, vitathatatlan igazságává tette. Ebben a vonatkozásban a posztmodern az abszolút némaságba burkolózott, és álláspontja nem­hogy nem veszíti érvényét, de éppen ellenkezőleg, felerősíti a posztmo­dernisták túlzott szószátyárságra való hajlamát. Ezzel a szóáradattal nem lehet párbeszédbe elegyedni; ugyanúgy áttörhetetlen, olyannyira süket a valódi más megértésére, mint Berlioz tudományoskodó fecsegése.

Isten és a Sátán (Jesua és Woland)

A Bulgakov regényével kapcsolatos viták két élesen ellentétes álláspontot tükröznek. Az egyik szerint Bulgakov világa következetesen védelmezi a liberális értelmiség által képviselt humanizmust és kultúrát.⁷ A másik nézőpont szerint – amely közel áll az ortodox pravoszlávizmushoz – Bulgakov akarva-akaratlanul is poetizálta a gonoszt, amennyiben engedményeket tett a sátáni erőknek. Véleményem szerint a fenti két olvasat hol az egyik, hol a másik oldalát ragadja ki az író által megformált alakok dialektikájának, és a kiragadott elemet az abszurdumig viszi, mi­közben Bulgakov hőseinek igazi művészi jelentése hozzáférhetetlenné, értelmetlenné válik, vagy önkényes értelmezést kap. Vizsgáljuk meg két jelentős irodalmi tekintélynek, Szolzsenyicinnek és Laksinnak A Mester és Margaritáról folytatott vitáját.

A hatvanas évek végén, amikor Bulgakov regénye megjelent, az olva­sóközönség lelkesen fogadta a művet. A jelentős írók és kritikusok közül csak Szolzsenyicin volt az, aki finoman fogalmazva némi fenntartással viszonyult a regényhez. Laksinhoz írott levelében (Laksinnak Bulgakov regényéről írott cikke kapcsán) a következőképpen fogalmazta meg a kritikussal szembeni ellenérveit: „Nagyon bonyolult regény, igen összetett értelmezést kíván. Amit ön ír, az rendkívül érdekes, ti. az az értelmezése, hogy Bulgakov a sátáni erőket használja arra, hogy az igazság a képze­letben érvényesüljön. Én azonban úgy gondolom, hogy van egy mélyebb, komolyabb magyarázata mindkét kérdésnek:

• a sátáni erő megjelenítésének; és
• az evangéliumi történetnek.

(1)  Az előbbi túllép a regény keretein; valamilyen bűnös vonzalom, valamilyen megengedhetetlen szenvedély ez, amely áthatja Bulgakov minden regényét, kezdve az Ördögösdivel, ahol már túlteng ez a vonza­lom, és az ízléstelenségbe fordul […]

(2)  Ha csak egyszerű kísérlet lenne, hogy a művész szemszögéből értelmezze a jól ismert bibliai történetet, az még elfogadható volna. Ám a regényben annyira felmagasztosul a tisztátalan erő és olyan mértékben alacsonyul le Krisztus, hogy ez tisztázásra szorul. Egyik ismerősöm úgy fogalmazott, hogy a könyvben olvasható evangéliumi történet a Sátán nézőpontjából fogalmazódott meg.

Éppen ennek a két oldalnak (a tisztátalan erő és Isten) az egyidejű megjelenése és egymáshoz való viszonya az, ami óvatosságra int – itt valami még magyarázatra szorul, még homályban van."⁸

Szolzsenyicin értékelése többé-kevésbé megelőlegezi a mai hi­vatalos pravoszláv kritika viszonyát a regényhez. „Többé-kevésbé", nemcsak azért, mert a pravoszláv kritika visszafogottabb, de azért is, mert Szolzsenyicin nem csupán bizonyos ördögi tendenciákat emel ki a regényből, hanem valami mélyebbet is észrevesz, ami további értelme­zést kíván, és ami még nem tükröződik a regénnyel foglalkozó kritikai irodalomban.

Meg kell jegyezni, hogy még a „liberális marxista" (ha egyáltalán minő­síthetjük így Laksint – legalábbis az 1960-as, 1970-es években), és a vele szemben állást foglaló pravoszláv sajtó álláspontja is látszólag „összeér" a Szolzsenyicin által említett ponton – persze, mint szélsőségek. Se Laksin, se a Bulgakovot bíráló ortodox-pravoszláv kritikusok nem látják a regény mélyebb, magyarázatra szoruló tartalmát. E kritikusok számára minden világos. „Krisztust semmilyen értelemben nem alázza meg senki a regényben – válaszolja Laksin Szolzsenyicinnek -, a Sátán apologeti­kája pedig szarkasztikus jellegű. Szolzsenyicinnek igaza van, mikor arról beszél, hogy Bulgakov nem ortodox hitű, ugyanakkor kijelenthetjük, hogy Bulgakovot se hitetlennek, se a sötétség fejedelme apologétájának nem lehet nevezni."⁹

Valóban nem lehet Bulgakovot a sötétség fejedelme apologétájának nevezni, de – ahogy mondani szokás – a gonosz erőkhöz való viszonya ambivalens, és ezt a viszonyt aligha lehet a „szarkazmus" fogalmával leírni. A szarkazmus nemcsak univerzális elutasítást, de lealacsonyító tagadást is jelent. Még Goethe Mefisztója is olyan erő, mely ugyan örökké rosszra tör, de örökké jót művel. Bulgakov Wolandja és szolgái pedig feltétlenül jóval rokonszenvesebbek, mint Goethe teremtménye.

Woland rokonszenvesebb, vonzóbb, de talán félelmetesebb, mint Mefisztó. Mefisztó szkeptikus alak, és mint ilyen, néha vereséget szen­ved, nem beszélve a tragédia befejezéséről, ahol Faust lelkét sikerül kiszabadítani a Sátán hatalmából.

Bulgakovnál minden másképp van. Nem Jézus viszi el az örök nyu­galom királyságába a Mestert és Margaritát, hanem Woland. Woland semmiben sem szenved vereséget. Van benne nagyvonalúság, ám teljességgel hiányzik belőle a szkepszis, ami pedig a kevésbé jelenté­keny, vagy ha úgy tetszik, a tragikusnak nem nevezhető lelkek sajátja. Mefisztó nem képes megérteni a tragédiát: nevet az eseményeken, ta­gadja a tragikum létét, mert a tragikus álca mögött kicsinyes és piszkos számítást sejt.

Tehát mégiscsak Szolzsenyicinnek lenne igaza és nem Laksinnak?

Tény, hogy Szolzsenyicin Bulgakov-bírálata, illetve a pravoszláv kritika (ahogyan arra Laksin rámutat) szembetűnően ideologikus és nem mű­vészi természetű. Ha az ortodox pravoszlávia kritériumait alkalmaznánk a legnagyobb művekre Boccacciótól, Rabelais-tól kezdve Puskinon át Tolsztojig, akkor mi maradna ezekből a művekből?

Mihail Lifsic az 1960-as évekből származó feljegyzéseiben ugyancsak elutasítja Bulgakov regényeinek moralizáló kritikáját: „A szerzők (a kritikai tanulmányoké – V. A.), mondhatnánk, ajtóstul rontanak be a jó és a rossz birodalmába. Mindent, ami történik, így vagy úgy, de közös nevezőre hoz­nak, és egy síkon tárgyalnak. Egyesek többre értékelik az evangéliumi Jézust mint a többi figuránál szellemibb teremtményt, mások a bennünk élő törvény objektív esendősége ellen szállnak síkra;megint mások a jó és a rossz harcát látják […]. Egyebek között Bulgakov művész, aki kiemelkedően fogékony az idő által rajzolt konkrét mintázatokra, és a jóról illetve rosszról alkotott képzetei – mivel azok egy olyan regényben jelennek meg, ahol maga Jézus Krisztus is szerepel -, olyan erőteljesen összefonódnak a valós élet konkrét történelmi folyamával, hogy semmi­lyen erkölcsi számítás nem meríti ki […] a dolgot […] Abból kell kiindulni, ami ténylegesen jelen van a regényben, és ezekhez a történésekhez nem kell hozzákölteni ilyen vagy olyan erkölcsi sémát."¹⁰

Mi ment végbe a valódi történelemben? Szolzsenyicin szerint az 1930-as évek Oroszországa szüntelen rémálom volt, a Sátán birodalma, amelyben bűn lenne bármiféle értelmet keresni, vagy számára igazolást találni. Mihail Lifsic szerint Bulgakov a történelemnek azt a periódusát ábrázolja, amelyben – nevezzük így – a Sötétség birodalma korlátlan hatalomra tett szert. De a moralizáló kritikusokkal ellentétben Bulgakov nem éri be a puszta átkokkal, hanem igyekszik objektíven megérteni és ábrázolni korát. Objektíven, azaz Lifsic szerint differenciáltan. Hol van az 1920-as, 1930-as évek szovjet valóságában az ördöginek és sátáninak a forrása? „Mi az, ami hangsúlyos Bulgakovnál? A titok feltárása az 1920-as évek játékos, könnyed világában rejlik; e világ hamisság is – végső soron – burzsoá vonás";¹¹ „az 1920-as évek játékos-könnyed világa, az amerikai-szovjet stílus"¹² magukban rejtették – folytatja Lifsic – „a mélyben rejlő ördögi világot", amely áttör mind Zamjatyin, mind Olesa, mind pedig Zoscsenko művészetén is. Ez az ördögi világ, amely „jelen van a mindennapokban és ugrásra készen várja, mikor lázadhat fel", sokszínűen jelenik meg a regény lapjain: így például a „megvásárolt nő, a házi rabszolga, a Varieté, az írói ösztönösség, az étterem, Annuska".¹³ Annuskában – írja Lifsic – „maguk a tisztátalan erők munkálkodtak, ahogy ezt Bulgakov elbeszélései is mutatják".¹⁴ „Ez egy másik őserő, akárcsak a Hontalan Ivánokban. Ahogy az írók étterme, úgy a lakáskérdés abszur­ditása is. Nem, itt valami tisztátalan van."¹⁵

Ismételjük, Bulgakov nem moralizál, hanem egyszerűen csak író, rá­adásul – ahogy maga is hangsúlyozta – misztikus író. „Az elmúlt korok ro­mantikájában az elégikus elvágyódás az iróniából született, a valóság és a letűnő patriarchális világ áttetsző dicsfényének összevetéséből sarjadt ki, és az illúziók elsőként törik össze a mindennapi élet prózáját. Bulgakov romantikájában ellenkező irányú mozgás dominál – a legkicsinyesebb, a Zoscsenkó szatíráiban is ábrázolt kispolgáriság fantasztikus olajnyoma­tát, a valóság színezett másolatát teremti meg, amelyben lehetetlen hinni. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy az ábrázolt lenyomat hamis."¹⁶

„Ez a szobalányok és nyárspolgárok romantikája, az erkölcsi értékek szembeállítása" – véli Lifsic. „Ezért nincs semmi igénye a szimbólum jelentésére; ennek úgy kell hatnia a tömegben, mint fantázia szülte olajnyomatnak, amely híján van minden mély jelentésnek. Utóbbi csak két dologból áll."¹⁷

Az első az, hogy a regényben jelenlevő ördögi világ nem kitalált, számos megjelenési formája van a rabszolga házicselédtől az írói tár­sadalomig. Az alakok minden hétköznapiságuk és látszólagos jelenték­telenségük ellenére mégis olyan tényleges erő forrásai, melyek képesek felrobbantani „a szovjet '20-as évek könnyed, játékos racionalizmusát".¹⁸ Pedig úgy tűnt, már minden világos, egyszerű és eldöntött. Bulgakov részben érezte, előrelátta, hogy még nincs eldöntve minden, részben ennek már tanúja is volt. Nem véletlen, hogy a regényben összefonódnak az 1920-as és az 1930-as évek."¹⁹

A sátáni erők, amelyek a NEP-korszak játékos szovjet racionalizmusát szükségképpen akkor vetették szét, amikor úgy tűnt, hogy megszilárdult az amerikai-szovjet stílus – nos, Bulgakov egész alkotói pályájának ez a fő tárgya. Ez az ördögi – nevezzük így – az a nivelláló lumpen igazsá­gosság, amely hol a maga nemében klasszikus Sarikov képében jelenik meg, hol az együttélésre képtelen szomszéd, Vaszilij Ivanovics alakjában, hol pedig a lakóbizottságok különféle elnökeiben; még a rokonszenves Preobrazsenszkij professzor is a maga felelőtlen társadalmi demagógi­ájával ehhez az infernális, katasztrófával terhes léthez tartozik.

És bekövetkezett, aminek be kellett következnie. De mennyire más­képp, mint amire ez az ördögi csapat számított, beleértve Annuskát, a lakóbizottsági elnököt és a Gribojedov-ház törzsvendégeit. Kiderült, hogy a „sötétség fejedelme nem a pitiáner besúgók parancsára működik. Az ő gonoszságuk túlságosan kicsinyes a sötétség urához képest, aki felborítja a számításaikat; ez a sors iróniája, amely azokra sújt le, akik kapzsi módon maguk akarják irányítani a sorsot, miközben a közjóval takaróznak."²⁰

Az 1930-as évek Moszkvájában természetesen nem volt jelen a sö­tétség fejedelme, mint a pokol reális, tudatosan cselekvő küldöttje. De ugyanakkor nem kevésbé volt reális az, amiben a ravasz és gyakorlatias emberek nem hittek, amiről nem akartak tudomást venni, mert a „sors iróniájáról" és a történelemről szóló fejtegetésekre úgy tekintettek, mint mesékre, mítoszokra és nem pedig mint tényre. Ezen erők felbukkanása Moszkvában azonban tény – ahogyan Woland mondja Berlioz levágott fejének. Hiszen az, ami történt, nem „kitalált leszámolás az igazsággal", ahogy Laksin feltételezte, hanem reális és semmiképpen sem képzelet­beli történelmi megnyilvánulása a – meglehet – sátáni erőnek.

És itt elérkeztünk ahhoz a második fontos momentumhoz, amelyre Lifsic kitér. A liberális-szocialista Laksin számára Woland egyfajta alle­gória, a tényleges megoldás helyettesítője, amely megoldásnak termé­szetesen a jó látszatát és lényegét kell magában hordoznia. Az, hogy a gonosz a legnaturálisabb, hogy egyáltalán nem operettfigura, hogy ez a gonosz áldozatok millióit és elképesztő bűnöket idéz elő, hogy ez a valódi gonosz bizonyos mértékig és bizonyos fokig a kiélesedő ellentétek feloldása lehet, az előre irányuló mozgás eszköze – ez sem a múltban, sem ma nem fért bele a liberálisok fejébe. A liberalizmus lényegét tekintve nem értheti meg, hogy „egész történelmi periódusok vannak úgy berendezve, hogy a történelem fontos lépéseit csak az önfelbomlástól, a vezető réteg krízisétől, a történelem objektív iróniá­jától lehet várni. Minden egyéb, a legokosabb és legjobb is, egyelőre erőtlen."²¹ Persze, korántsem minden önfelbomlás és a hatalmi csúcsok minden válsága transzformálódhat a gonosz erejévé, amely valamely jót is tehet. Bármily problematikus is legyen, mindez eléggé komoly és jelentős önmagában is. Azért, hogy egy ilyen erő létrejöjjön, a hatalom önfelbomlásának magában kell foglalnia a bosszú, a történelem objektív iróniájának objektív erejét. Ebben az esetben a méretét tekintve ret­tenetes gonosz szert tesz bizonyos furcsa, ördögi bájra, amely sajátja mindazoknak, akik az isteni korbács szerepét játsszák – így nevezték el az egyházatyák a hunok támadását, akik megsemmisítették az ér­telmetlen, önmagát túlélt Rómát.

„Nem hiszem – írja Mihail Lifsic a jegyzeteiben -, hogy Woland és kísérete valamilyen meghatározott jelentéssel bírnának, de úgy gon­dolom, hogy Bulgakov helyesen látta azt a történelmi feltételt, ami az 1920-as évek racionális máza alatt rejtőzött."²² Woland nem Sztálin vagy valamelyik reális politikai gonosztevő allegóriája. Alakja azért lehet olyan realisztikusan meggyőző és elképesztően erős, mert a fantasztikum vilá­gát testesíti meg. De éppen arról van szó, hogy az általános krízis és a „racionális máz" lebomlása egy teljességgel reális valamibe sűrűsödött össze, egy ellentétes előjelű hullámba, amely szörnyű erővel éppen arra csapott le, ami tevékenyen és ravaszul előkészítette ezt a csapást.

Bulgakov regényében „a zoscsenkói szintű legkicsinyesebb nyárspol­gáriság teremti meg önmagából ezt a fantasztikus olajnyomatot, amely­ben lehetetlen hinni. Azonban nem lehet azt mondani, hogy ne volna igaz.

Vegyük például a rendőrséget, amely tüzet nyit, nyomozást indít stb., de azt kell látni, hogy az író által ábrázolt világban az 1920-as, 1930-as évek fordulóján léteznek olyan felettes erők, amelyről lepattannak a törvény őreinek lövedékei, és nem lehet őket letartóztatni. Vajon ez sem volna igaz? Ezek az erők szeretik megviccelni az embereket, olyan hatal­masak, hogy nem a közös ajtón járnak-kelnek? Sőt, mi több, olyan hatal­masak, hogy egyáltalán nem értékelik Alojzij vagy a keriáthi fiatalember közreműködését."²³ Ezek a ganék lehallgatnak, besúgnak, pénzért vagy más anyagi haszonért elárulnak, megszokták a büntetlenséget, s teljes egészében számolnak is vele, „a legfelsőbb erő pedig játszik, szereti a váratlan fordulatokat, és te meg csak nézel, és éppen aki a legjobban igyekezett megfelelni, az kerül elsőként az üstbe".²⁴

Ezzel szemben Szolzsenyicin „a tisztátalan erők iránti bűnös vonzal­mat"²⁵ látja Bulgakovnál. Szolzsenyicin ezen indulatos megállapítása azon alapszik, hogy nem veszi észre Bulgakov erős oldalát, nevezete­sen azt, hogy különbséget tesz az alulról jövő sátániság, mely a rossz valódi forrása volt, és a történelem erre adott kegyetlen, iszonyatos, de véres igazságszolgáltatástól sem mentes válasza között. Természetesen tökéletes ostobaság lenne elmarasztalni az írót a Sarikovok, Annuskák, Svonderek, Berliozok és a többi szemét iránt tanúsított „bűnös vonzalom" miatt. De Bulgakov nem is démonizálja őket – ez a kicsinyes, jelenték­telen, visszataszító gonosz. Talán – Sarikovot kivéve – egyik szereplőt sem világítja meg a sátáni tűz fénye, mindegyikük banális figura, és megérdemli az elnéző jóindulatot.

Együtt azonban már történelmet alakító erőt képviselnek, és az író képzeletében „a szobalányok és nyárspolgárok romantikája" olyan „fantasztikus olajnyomatot szül, melyben nem lehet hinni", és amelyben mégis hiszünk, mert nem szimbólum, nem jelkép, nem allegória, hanem a korszak valódi szellemiségének tükröződése.

Végül is a lakosság semmiben sem bűnös, jobban mondva csak annyiban, amennyiben az egész emberi nem bűnös. Inkább szánalmat érdemel. De akkor ki a hibás? Legfőképpen bizonyára az a valóban dé­moni erő, amely hatalmába kerítette ezeket a kisembereket – a plebejus igazságosság, amely a legkülönfélébb formákat öltötte az egészen sátáni jelenségekig és amelynek megtestesülése éppen a hírhedt „lakáskérdés".

És íme a bosszú. Blok és Bulgakov művészetében „az a közös – írja V. Laksin (bár a kritika szerint sokban ellentétek – V. A.) -, hogy mindketten hisznek a megtorlásban, mint az igazságszolgáltatás földi törvényének eszközében. De nem a lázadásban, nem a hontalanságban, nem a forra­dalom kétségbeesett elfogadásában, hisz a forradalom a kúriák hamuját és könyvmáglyát hagy maga után."²⁶ A megtorlás azonban, melyet Bulga­kov a regényében leírt, sajnos igen kevéssé hasonlít egy átlagos liberális megszokott igazságosság-képéhez. A maga véres könyörtelenségével és az emberi élet értelmetlen pazarlásával semmivel sem marad el a legkegyetlenebb forradalomtól. Mellesleg szólva Laksinnak mint a „de­mokratikus szocializmus" hívének tudnia kell, hogy a forradalom – Marxot idézve – nem lázadás, mert a forradalom megkülönböztető jegye az alsó néprétegek lelki-szellemi energiáinak felszínre törése, az emberek azon képessége, hogy kezükbe vegyék sorsuk irányítását.

Az, amit Bulgakov leírt, nem forradalom a szó teljes értelmében. In­kább felkelés, de olyan felkelés, amelyet fentről irányítanak, és amely lent és fent is nagyot üt. A történelem még nem ismert a forradalomtól megkülönböztethető, másféle bosszút „mint az igazságosság földi tör­vényének részét".

Hogy viszonyul Bulgakov ehhez a történelmi bosszúhoz, mely ördögi lángjával a XX. századi Oroszország nem egy évtizedét perzselte meg? Bulgakov szemében a bosszú maga a gonosz, és mindenki, aki valami­lyen formában, még ha az elviselhetetlen körülmények kényszerű hatásá­ra is, de egyezséget köt vele, bűnétől soha nem fog megszabadulni. Se a Mester, se Margarita nem szolgáltak rá az égi királyságra, a sötétség fejedelme viszi őket magával. Ha a boldogság nem is, a nyugalom az osztályrészük lehet.

De miért a nyugalom, miért nem a pokoli kínok?

A Mester nyugalma hasonlatos a hegeli megbékéléshez, ami oly ismert téma volt a XIX. századi orosz irodalomkritika számára, és ami – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – újult erővel tört felszínre a XX. század 1930-as éveinek irodalmi csatározásaiban.

A megbékélés nem a gonosszal kötött egyezség, mi több, történelmileg elkerülhetetlen és szükségszerű. Ez lehet az egyetlen lehetséges módja az adott körülmények között a reális jó védelmének.

Mit tehetett Margarita a Mester megmentése érdekében, aki bolon­dokházában találta magát a Gribojedov-ház olyan törzsvendégei túlbuz­góságának köszönhetően, mint Latunszkij kritikus és megannyi társa? Van úgy, hogy az ember kész magával az ördöggel is egyezséget kötni.

De egyezség és egyezség közt nagy a különbség. Képzeljük el, hogy Margarita alkuba bocsátkozik Sarikovval azért, hogy kiebrudalják a laká­sából Preobrazsenszkij professzort, majd a Mesterrel együtt beköltözik oda. Nonszensz! Miért? Mert ez aljasság. Mert hiszen ez a cselszövés együttműködés azzal a kicsinyes, sátáni világgal, amely minden rossz forrása; ez a cselszövés már írói megbékélés lenne Bulgakov részéről azzal, amit egész életén át zsigerileg elutasított és ami kíméletlen és igazságos művészi kritikájának tárgya volt. Ez a cselszövés megsem­misítette volna Bulgakovot mint írót.

De Bulgakov Woland ügyleteiben sem vállal részt. Csak megérti azokat. Érti a visszacsapó hullám elkerülhetetlen ütését és bizonyos jo­gosságát. Jogossága pedig abban áll, hogy nem Meigel besúgó hangját halljuk, hanem a történelem ember feletti dübörgését. Ezt a földrengést a föld alatti erők okozzák, és túl van a korlátolt emberi értelmen – ez világos az író számára. Ostobaság lenne hegyi beszédet tartani a történelemnek. Tetszik vagy sem, de a történelem vulkanikus erőivel nem tudunk megbir­kózni. Hatalmasságuk nemcsak a gonosz grandiozitásában rejlik, amely minden emberi képzeletet felülmúl, de abból a zavarba ejtő igazságos­ságból is ered, amely nem fér bele az ember ésszerű erkölcsi normáiba.

Mi következik ebből?

Bulgakov nem lesz annak az amorális irracionalizmusnak a híve, amely Nietzschétől és tanításaitól kezdve meghódította a nyugati és nem csak a nyugati értelmiség szívét. Nincs nála bűnös kacérkodás a gonosszal, mert semmiféle, az emberi lelket emésztő féregrágás nem vált ki belőle titkos csodálatot. Éppen ellenkezőleg, a mai narcisztikusok rejtett aljasságaival szemben, akik látszólag tiszteletreméltó életvitellel és viselkedéssel igyekeznek eltakarni a szemétgödröt, Bulgakov ugyanannyira megbékíthetetlen, mint Tolsztoj, Csehov vagy Dosztojevszkij. Ezért Bulgakov a szó legmélyebb és legigazabb értelmében az erkölcsi erő legmagasabb fokán álló író, aki soha egyetlenegy – legyen az bármilyen apró – engedményt nem tett annak a látható vagy láthatatlan gonosznak, amely szétmarja a mai tudatot.

„Innen a Mester és Margarita elképesztő szövetsége a gonosszal. Az ábrázolt gonosz történelmi, nagy formátumú. A gonosz, amely félresöpri a kicsinyes rosszat. Jobb a Sötétség fejedelmének szolgálni, mint a nappali világ kis ördögöcskéinek. Ez minden monarchia kialakulásának forrása. Az egyszerű emberek Woland oltalmát élvezik, a kisstílű paraziták felett pedig ott lebeg Woland akarata mint isteni büntetés. Így vélekedik a művész, a szépséges boszorkány és a szabadgondolkodók."²⁷

Igen, a szabadgondolkodók és a felvilágosodás hívei, a meggyőző­déses demokraták, a mindennemű erőszak ellenségei, az alsó nép­tömegek (az onnan jövő erőszak ellenére is) – így gondolkodtak, és olyan zsarnokokkal keresték a szövetséget, mint Nagy Frigyes vagy II. Katalin. Tévedtek, de utána elismerték a tévedéseiket, mint Voltaire Nagy Frigyessel, Diderot pedig Nagy Katalinnal kapcsolatban. Felvilágosult zsarnokság nem létezik. Ezt utánuk Hegel is megértette, de nem ítélte el a hibát, hanem megtalálta benne azt, ami valóban igaz volt – létezik olyan zsarnokság, amely vasabroncsként meggátolja, hogy a társadalom elvesszen a kisstílű gazemberek anarchiájának „nappali világában".

De vajon Oroszország esetében erről volt szó? Vagyis, amikor a monarchia léte bizonyos mértékig történelmileg igazolható? És itt el­érkeztünk a Szolzsenyicin és Bulgakov közötti alapvető eltéréshez. Meg kell jegyezni, hogy ennél a pontnál Szolzsenyicin jóval közelebb áll Laksinhoz, a „szocialista demokrácia" hívéhez, mint Bulgakovhoz, a konzervatív íróhoz, a forradalom ellenzőjéhez és az evolúciós fejlődés hívéhez. Hiszen mind Laksin mind Szolzsenyicin számára a sztálinizmus jelensége az abszolút gonosz szinonimája, amely nem kaphat semmilyen történelmi igazolást: a történelem fekete gödre.

Bulgakov másképp látta a körülötte zajló eseményeket. Soha sem lett volna az NKVD munkatársa, amire Szolzsenyicin – saját bevallása szerint – lelkiekben kész volt az 1930-as években. Szolzsenyicin sokat tudott az iszonyatos megtorlásokról, és nem volt az infantilis életöröm állapotában, mint Laksin az 1950-es években, ahogyan azt a kritikus vallomásából tudjuk. Soha sem válhatott volna a „szocialista realizmus" mesterévé Alekszej Tolsztoj szellemében. Bulgakov Batum című szín­darabja emberileg érthető tévedés, amiért ostorozta is magát. Nem az a fontos, hogy megírta ezt a darabot, hanem hogy a mű nem volt a hatalom ínyére – hiányzott belőle a tudatos nemtudás öröme, az a kívánság, hogy ne vegyen tudomást arról, amiről tulajdonképpen már mindenki tudott, még a politikától és irodalomtól legtávolabb álló emberek is.

Bulgakov akkor se tudott volna sztálini udvarnok lenni, ha nagyon akart volna. Nem volt olyan alkat. Egy akaratlan gesztus, ami még a Batum darabban is megmutatkozik, leleplezte őt. Udvari íróként megszűnt volna Bulgakovnak lenni.

De Szolzsenyicintől és Laksintól eltérően Bulgakov meglátta azt, hogy a világban olyan elképesztő fordulat ment végbe, olyan tektonikus törés, amelynek repedéseiben nagyon messzire ellátni – sokkal messzebbre, mint amit az 1920-as évek „papírmasé racionalizmusa" tett volna le­hetővé, amit mellesleg Bulgakov nosztalgiával emlegetett, hiszen az a kisszerű és nevetséges létezés mégiscsak emberi világ volt, amelyben ha nem is komfortosan, de némi emberi melegséggel élni lehetett.

Az 1930-as években megnyíltak az ég csatornái és mennydörgés zúdult a földre, helyesebben megjelent a Sátán mint Isten ostora. Fé­lelmetes ezekben az években élni, sok vér és mocsok tapad hozzájuk. Senkinek se kívánhatjuk, hogy a nagy korszakváltások éveiben éljen – a régi kínaiak is így tartották. De a történelem furcsa logikája szerint a társadalmi kataklizmák némely korszakában kitárul a történelmi horizont, és messzebbre lehet látni. Hangsúlyozzuk, hogy némely kataklizma ilyen, korántsem mindegyik, hiszen van úgy, hogy a társadalmi katasztrófa a horizont teljes bezárulását eredményezi, amikor olybá tűnhet, hogy egy­általán nincs is semmi, se múlt, se jövő, se perspektíva – a történelem megállt, megdermedt, eltűnt.

Bulgakovnál éppen, hogy az 1930-as években jelent meg a „nem mérgezett, mondhatni már történelmi perspektíva".²⁸ Hiszen a történelem nem a tények összegyűjtése, hanem éppen a hiteles perspektíva, aminek köszönhetően a tények az igazság szintjére emelkednek.

Pontosan ebből a perspektívából ábrázolja Bulgakov Jézus történetét.

Szolzsenyicin azt állítja, hogy Bulgakov regényében Jézust „meg­alázzák". Ez valóban így van, csakhogy nem az író alázza meg Jesuát, hanem a körülmények. Helyesebben az, hogy nem hódol be az általá­nosan elfogadott életmódnak. Jesua olyan próféciákat mond a népnek, hogy leomlik a régi hit Temploma, és felépül az új hité. Kajafás meg van győződve róla, hogy ez nagyobb bűn, mint a fegyveres lázadásra való buzdítás. Miért?

„Jesua viselkedése egyáltalán nem az áldozat viselkedése, egyszerűen csak értelmetlen. Nem akarja magát feláldozni, mert naivan hisz abban, hogy sikerül beszédre bírni az embereket."²⁹ Ez nem sikerül neki – a nép közönyös a kivégzése iránt. Egy lázadás felbujtójának viszont nagyobb sikere lehetett volna. Miért van az, hogy Kajafás mégis Jesuával, ezzel az ostoba, szegény filozófussal szemben kérlelhetetlen?

Ha a főpap elfogadta volna, hogy Isten, a Messiás áll előtte, akkor kötelessége lett volna térdre borulni előtte, és elismerni a hatalmát. Nem Jesua emberfeletti ereje készteti arra Kajafást, hogy a Golgotára küldje a filozófust. Annál is kevésbé, mert sem Kajafás, sem pedig Pilátus nem ismeri fel a vándorprófétában a nagyság jeleit. Csodákat nem vitt végbe, a Napot sem állította meg. Akkor hát mivel ejtette ámulatba Poncius Pilátust a vándorfilozófus és orvos Jesua?

„A hatalmas élettapasztalattal rendelkező prokurátor, akiben a fejfájása ellenére is pislákol valamiféle abszolút igazság, a hit és a hitetlenség ha­tárán hirtelen megérzi ebben a furcsa, gyermekien naiv elesett figurában az erő meglétét, a Római Birodalom és a teokratikus zsidó állam egész építményénél hatalmasabb erő prioritását, mely erő azonban paradox módon erőtlen. Eme erő és erőtlenség rejtélye a regény valódi témája."³⁰

Jesua azt hirdeti, hogy minden ember jó. A bölcs, tapasztalatokkal rendelkező Poncius Pilátus és mások számára ez nyilvánvaló ostobaság, hiszen minden ismert tény ellentmond ennek. Jesua azonban birtokában van a meggyőzés képességének, máskülönben miért félne ennyire Ka­jafás a próféciáitól?

Vajon miben áll szavai meggyőző erejének a titka? Kajafás és Pilátus Jesuával szemben az uralkodó hatalom minden előnyével rendelkezik, beleértve az előítélet erejét, melynek igézetében él a tömeg. Ha Kajafás szavai meggyőzőek a tömeg számára, az csak azért lehet, mert e sza­vak mögött az uralkodó erő tekintélye áll. Mit jelent ez a valóságban? Nemcsak azt, hogy a főpapnak csak egy szavába kerül kivégeztetni bárkit, hanem azt is, hogy a Kajafás szavaival és eszméivel való egyet nem értés – legyen az nyílt vagy burkolt, akár csak gondolati jellegű – az embert a megvetett számkivetett, a pária, a kívülálló szerepére kárhoztatja. Nevetséges lesz mások szemében, és megvetéssel fogják sújtani.

A XIX-XX. század végén az üldözött és meg nem értett zseni alakja közkedvelt irodalmi téma volt. Leggyakrabban művészekre osztották e szerepkört, például Van Goghra. De miért zseni Van Gogh? Ha hiszünk a populista mítoszoknak, amelyet a kortárs média terjeszt, akkor azt kell gondolnunk, hogy a zsenialitás forrása irracionális. A zseni egyfajta szörny, vagy legalábbis ereje valami olyan dimenzióban mozog, amely a józan ész számára nem elérhető. És ami minden bizonnyal a legfon­tosabb: rendelkezik az erőszak képességével. De a James Bond- és Schwarzenegger-féle hősöktől eltérően ez szellemi erőszak. Ez valami­féle tömeghipnózisra való készség – amely nem mutatkozik meg azonnal. Van Gogh és más zseniális alkotók művészete a modern tömegkultúra értelmezésében az a képesség, hogy uralkodni képesek az emberek gondolatain és érzésein. Hatalmuk forrása ez a csoda, ami irracionális, inkább gonosz, démonikus, mint jó előjelű. A mai történészek Lenint is ekképp láttatják. Lenin az emberfeletti akarat hordozója.

Jesua hangsúlyozottan gyenge a bulgakovi ábrázolásban. És nem fizikailag. Gyenge főként azért, mert nem támaszkodik erőre, sem a ró­mai, se egyéb légió erejére, ahogy nem használja – mai terminológiával élve – a manipulatív ideológia erejét sem, vagyis a pszichikumra való ráhatás ilyen vagy olyan irracionális eszközét. Ez utóbbi ott van minden demagóg vezér eszköztárában – beleértve természetesen Kajafást is.

Bulgakov regényében nem halljuk Jesua prédikációit. Nem tudjuk, miről akart beszélni Patkányölővel. Csak azt látjuk, hogy a Pilátussal játszódó epizódban Jesua az emberek fizikai és lelki állapota megértésének ritka, szinte csodával határos képességéről tesz tanúbizonyságot. Önmagában azonban ez a képesség még nem elegendő ahhoz, hogy felforgassa Ka­jafás és Pilátus világát, hiszen ez az orvos képessége, aki meggyógyítja az egyes ember egyes betegségét, de nem a világ bajait.

Ha Bulgakov egyszerűen csak azt sugallná olvasóinak, hogy Jesua birtokában van a meggyőzés képességének, de nem bizonyította volna ezt a művészi ábrázolás erejével, akkor nekünk, olvasóknak, ha őszinték akarunk lenni, minden jogunk meglett volna ahhoz, hogy ne higgyünk neki. Ám a nagy igazságot, mely Jesua próféciájában rejlik, a regény megmutatja.

Nem halljuk Jesua szavait, de látjuk a tartalmát. Miben? A sátán cselekedeteiben. Ez paradoxon, de reális paradoxon. Ott, ahol Kajafás és Pilátus uralkodik, előbb vagy utóbb bekövetkezik a fordított hullám­csapás, melynek ereje felülmúlja az emberi belátás és ésszerű kontroll minden erejét, de bizonyos megértés számára hozzáférhető. Semmiféle automatizmus nincs a visszaható erő mozgásában, mint ahogyan nem tart örökké a bűnösök bűnhődése sem. Kajafás bizonyára szerencsésen, jólétben élt hosszú élete végéig. Ugyanilyen sors jutott vagy juthatott osz­tályrészül sok Berlioznak is. De ha minden gazember azonnal megkapná a jól megérdemelt büntetést, akkor már rég szentéletű emberekké váltak volna, hiszen az ilyen semmirekellőkre – ahogy Scsedrin írta – leginkább a testi fenyítés réme hat, és mindig az erősebb oldalára állnak.

Jesua oldalán teljesen más természetű erő áll. Nem a Sötétség fejedel­mének a bosszúja, hanem az, amit a klasszikus filozófiában az objektív igazságnak neveznek. Utóbbi az emberiség történelmének nagyobbik részében végtelenül gyenge volt, keveseket tudott meggyőzni, és nem tudott érdemben hatni a reális események menetére. Másképp fogal­mazva, nem rendelkezett a reális, nyilvánvaló és hatékony alternatíva meggyőző erejével.

Ugyanakkor a világ eszményi tartalma nem üres mítosz. De van olyan korszak, amikor ez a tartalom az ellenkezőjén keresztül nyer bizonyossá­got, a Sötétség fejedelmének – nevezzük így – cselekedetein keresztül. És vannak olyan, bár ritka és rövid pillanatok, amikor ez az eszményi a saját alakjában [oblicsje] jelenik meg – ezek az igazság pillanatai. Az egyik ilyen a kereszténységnek az összes, lehetséges Kajafások szemszögéből váratlan és teljességgel fantasztikus sikere, mely romba döntötte a Római Birodalmat. A siker, ami Berlioz és a „tudatosan passzív magatartásúak" szemszögéből nézve egész egyszerűen nem létezett, hiszen ők csak az erőben hittek, és ezt a hitet igazolta egész élettapasz­talatuk. Ha győzött is a kereszténység, akkor sem az eszme erejével, hanem az erőnek, például az osztályérdek erejének köszönhetően, amelyet mesterien az objektív igazság mezébe bújtattak bele.

A tudatosan vállalt passzivitás a maga nemében szintén igazolt. Válaszreakció volt a prédikációra, amelynek értelmében az igazság diadalmaskodik a világban, míg a rossz csak bosszantó bűnbeesés, melyet a kötelező és adekvát megtorlás követ, ha nem itt, akkor odaát, a transzcendencia világában. Sok nemzedék tapasztalata megmutatta, hogy ez nem így van. Sőt, mi több, az eredendően nemes eszme a jó feltétlen győzelméről és abszolút uralmáról szintén ideológiává válhat, ráadásul az uralkodó, elnyomó osztály ideológiájává.

Más szóval az ideális és reális, az igazság és a tévelygés, a jó és a rossz közötti viszonyt nem szabad absztrakt módon megközelíteni, az nem kőbe vésett evidencia. Ezek a viszonyok az emberi történelem örök drámájának elemei. Örök, de nem értelmetlen és nem unalmas állandó ismétlődései és körforgásai. Jesua és Poncius Pilátus vitája – ha hihetünk Bulgakovnak – a mennyben is folytatódik. Abszolút, egyszer és minden­korra érvényes megoldás nem lehetséges, a vitázó feleknek mégis van esélyük a megegyezésre. Hiszen – véli Lifsic, és Onto-gnoszeológiájában meg is alapozza ezt – a világban nincs és nem is lehet végső győzelme az értelem elvének, de mégis a jónak van gyönge túlsúlya.

„Azt kell mondjuk – összegzi Mihail Lifsic Bulgakov regényének értel­mét -, hogy a bemutatott séma, a jó és a rossz harca, […] nem fogható fel mégsem szó szerinti vagy naiv értelemben. Ez tradicionális séma, amelyben az író ugyanannyira nem hisz, mint ahogyan nem hisz Honta­lan Iván ateizmusában sem.

Minek a szimbóluma a jó és a rossz harca? Csak annak, hogy a törté­nelem a maga sokszínűségében, felfoghatatlanságában, paradoxitásá­ban folytatódik.

Én magam is tudnék számos történetet mesélni (melyek azt a gyanút ébresztenék), hogy talán Kafkától származnak."³¹

A Mester és Margaritában Margarita együttműködik a Sötétség fejedel­mével annak érdekében, hogy visszakaphassa szerelmét. Más támaszt nem talál, nem találhat a felkínált lehetőségek közt. De Bulgakov regénye furcsa módon arról győz meg minket, hogy a világ minden fantasztikuma, gonoszsága, irracionalitása ellenére nem „egy zajos, dühödt, értelmet­lenség, nem mese, amelyet egy félkegyelmű ad elő".³²

Jesua háza

Laksinnak és Lotmannak is igaza van és mindenkinek, aki látja a nyil­vánvalót: Bulgakov élete végéig őrizte Turbinék „krémszínű függönye" mögött megbúvó zavartalan boldogságának emlékét. Visszatérni ebbe a házba valószínűleg ugyanolyan álom volt, mint az anyai gyöngédség utáni vágyakozás: vonzó, de gyermekien naiv és beteljesületlen álom.

Hiszen a gyermekkorba való visszatérés a veszteséget átélt ember gye­rekes reakciója lenne, aki semmit sem tanult népe élettapasztalatából – és nem is bocsátott meg semmit.

Turbinék házának ablakain túl sötétség van, üvölt a szél és tombol a vihar, hallani a közeledő ellenség, a bolsevikok lövéseit, akik valami újat, ismeretlent és halálosat hoznak. Magát az ellenséget nem látjuk, csak az egyik szereplőtől halljuk, hogy Dosztojevszkij egyik, korábban istenhívő parasztjából alakult át. A meggondolatlan társadalmi kísérlet a sötét, szunnyadó erőt anakonda-szörnnyé változtatja, mely őrült tombolásában mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Bulgakov későbbi regényeiben a gonosz mind konkrétabb testet ölt. Sarikov személyében követeli a jogait, egy sor érvet vonultat fel saját védelmében, amelyektől Preobrazsenszkij professzor megriad. A Sarikov-kór Preobrazsenszkij professzor házának a betegsége.

És íme az utolsó regény, az író legnagyobb műve. A rossz nem vé­letlenül becsúszott hiba, nem egy kísérlet terméke, hanem ugyanolyan örök, mint a földi világ. A legnagyobb vétek felszínesen, absztrakt módon ítélkezni jóról és rosszról, pálcát törni felette egy abszolút, moralizáló pozícióból.

Ez nem jelenti a mindent megbocsátás pozícióját, hanem annak megértését, hogy a rossz maga szüli büntetését. Ez ugyanannyira el­kerülhetetlen, mint a Föld mozgása. Eközben „mosni a kezet" és kívül maradni az örök történelmen gyávaság, minden bűnnek a leghitványabbika. Még ha ma nincs is alternatívája a bűnnek és a gonoszságnak, még ha a Sötétség fejedelme lép is fel mint az isteni büntetés, a jónak és az igaznak szintén vannak jogai, és az utolsó szó mégis az övék. A jóság és az igazság nem bosszúvágy, mely az erőszakra támaszkodik, hanem az arra való képesség, hogy beszédre bírja azt a világot, amely a házad ablakán túl tárul fel – egy végtelenül gazdag, bonyolult, káprá­zatos, bűnös és gyönyörű világot. A legnagyobb ostobaság és a bűnök forrása a félművelt emberek önelégültsége, akiket elvakít saját házuk látszólagos jóléte, mely jólét azon alapul, hogy nem akarják megérteni, nem akarnak tudomást venni a házukon kívül történtekről. Hiszen csak a magánélet határain túl zajló eseményekben lehet megbékélést találni, ami nem az ostoba ember szégyenteljes boldogsága, aki nem szokott hozzá a rendhagyó jelenségekhez és ezért túljárt a saját eszén is, hanem annak a nyugalma, akinek egyidejűleg sikerült a központba kerülni és részévé válni annak a hol kihunyó, hol meg újra lángra kapó, végtelen egésznek, amely a szenvedés és boldogság, értelem és zagyvaság örök és múló forrása.

Valóban Bulgakov háza-e az a „belső, zárt, védettséget jelentő tér", amiről Jurij Lotman ír? Lehet-e a „zárt tér", ahol megpróbálnak elbújni a való világtól – a veszélyes, paradoxitásában és kimeríthetetlenségében vonzó világtól – a kultúra, az alkotás és a harmónia szinonimája? Lehet, abban az esetben, ha a kultúrát és az alkotást úgy értelmezzük, ahogy Bulgakov egyik hőse, aki öntudatlanul is félt a „házán" túl kezdődő léttől, értelme mesterséges konstrukcióival elkerítette magát tőle, és ezért -ahogy Woland mondja – nyomtalanul eltűnt a létből.

Bulgakovnak nem volt háza, ha ezen olyan teret értünk, amelyben boldog lehet az ember. Bulgakov természetesen boldogtalan volt.

De vajon előnyben részesítenénk-e a szerencsétlen és hontalan Bul­gakovval szemben a mai boldog Berliozt, még ha saját, jól védett villát építtetett is fel?

Ez az egyik olyan kérdés, amelyre nem hogy nem tud válaszolni a posztmodern vagy az ellentétpárokban gondolkozó strukturalizmus, de hasonló kérdések egyszerűen nem is léteznek számukra.

Ugyanakkor a posztmodern közelebb áll a közvetlen realitáshoz, mint például Bulgakov; a történelem végének liberális feltételezéséhez, ami­kor nemcsak Jesua, de a Sötétség fejedelme is levéltárakba kerülnek, és jobb esetben is csak szimulakrumként, azonosságként léteznek. Ha az utóbbiak, Szókratészhez hasonlóan, a tagadás kategóriájával és gyakorlatával próbálják magukat megkülönböztetni ellentéteiktől, akkor a kultúra, a politika és a mindennapi élet sikeres emberei – Deleuze szerint – csak a kiemelkedést, a kiválást, a kitűnőséget ismernék. Berlioz minden kétséget kizáróan nemcsak Jesuától különbözik, de Poncius Pilátustól is, aki képes párbeszédet folytatni egy furcsa prófétával. De ha Bulgakov regényének művészi középpontja annak bizonyítása, hogy az első és második közötti különbség nem merül ki az egyszerű különbözőségben, hogy a köztük lévő viszony akkor, amikor a Berliozok győznek, elkerül­hetetlenül villámcsapást szül, és a Sötétség fejedelmének eljövetelét eredményezi, akkor a posztmodern számára a modern dráma összes szereplője csupán csak különbözőséget mutat, és semmi többet. Nincs villámcsapás. Vér ugyan továbbra is folyik, de nincs és nem is lehet többé költői igazságosság.

A 2001. szeptemberi amerikai események félelmetes emlékeztetők arra, hogy a történelem hegeli esze, mely Isten ostoraként lesújtott, még nem a múlté. Sajnálatos módon a világ civilizált közösségének válasza a terrortámadásra pontosan olyan volt, amilyenre számítani lehetett. Az erőszakra erőszakkal válaszoltak. De hogyan másképp?

Az általános vélekedés szerint a modern terrorizmus melegágya a Föld népességének túlnyomó többségét fenyegető szegénység: ez a hányad nem tartozik az emberiség arany milliárdjához. De ez nincs teljesen így. Ahhoz, hogy a félénk Akakij Akakijevics csinovnyikból démonikus erő váljon, az emberi megalázás legfelső fokáig kellett elvinni őt. A szegény­séget még elviselte volna.

A világtörténelem későbbi eseményei – különösen a XX. századi – megmutatták, hogy a megalázottak és megszomorítottak, ahogy azt Dosztojevszkij előre látta, megteremtik a tiszta gonoszság ördögi erejét, az odúlakó önmagáért való gonoszságát. Ezt a gonoszságot a gyűlölet táplálja, gyűlölet minden iránt, ami a megalázott plebs fölött áll, de ki­váltképp erős az ellenszenv a műveltséggel, a tehetséggel szemben. A gyűlölet egyenes arányban nő az irigységgel minden iránt, amit ezek az eltaposott emberek nehézség nélkül – akik, Sarikovhoz hasonlóan, már képtelenek emberré válni – használni tudnának, amit esetünkben a professzor lakása szimbolizál a modern posztindusztriális társadalom ké­nyelmével és egyéb jó oldalaival együtt, beleértve a tömegkultúrát is. Ez az irigység a gyűlölet formáját ölti. A vallási fanatizmus őszinte gyűlölete minden iránt, ami Nyugatról jön, vitathatatlan, mint ahogyan vitathatatlan a mélyen megbúvó forrása, az irigység is. A irigység a plebejusoknak és a lumpeneknek a műveltség, a tudomány, a civilizáció egésze iránt táplált gyűlöletük nem egyetlen, de nagyon is fontos forrása. A Kutyaszív című elbeszélés nagyszerű illusztrációja ennek a tézisnek.

Bulgakov művészete azonban több, mint banális, közismert igazságok illusztrációja. Cáfolja a felszínes következtetéseket, amelyek könnyen levonhatók a bulgakovi szatíra és fantasztikum szüzséjéből. A Sarikov-kór világbetegsége nem gyógyítható a sebész szikéjével. Részben azért, mert a betegség egyik forrása éppen a szikében keresendő, helyesebben a modern természet- és humántudományok tudatosan vállalt passzivi­tásában. A passzív magatartás és annak betetőzése, a posztmodern a mindennemű nihilizmus ismert maximájára vezethető vissza: ha nincs igazság, akkor mindent szabad. Ennek a filozófiai irányzatnak klasszikus képviselői a XIX. század végi Oroszországban Szaltikov-Scsedrin szerint a „szutykos" Kolupajev és Razuvajev voltak. „Egész vidám Oroszhonban, Mescsanszkijtól Kunavinig hallatszik a kiáltás: jön a szutykos! Jön, és a kérdésre, mi az igazság? határozottan és szigorú pontossággal felel: a talponálló és a bögrecsárda!

Az elveszett emberek tolonganak és várakoznak az alkoholmámoros győzelem hangos és édes előérzetében […] Jól tudják, hogy a »szutykos« egyáltalán nem azért jön, hogy elhozza számukra az »új szót«, hanem csakis azért, hogy megmutassa nekik, hol van a kutya elásva. Azt is tudják, hogy éppen rájuk fog legelőször is lecsapni, hogy aztán akadálytalanul végezhesse el a kendőzetlen vérszívási kísérletet. A tény cáfolhatatlansága olyannyira evidens, hogy eszükbe se jut védekezni. Jön a »szutykos«, tetőtől talpig meztelenül, erős kézzel, korgó gyomorral – jön és mindent beszlopál! Mindössze ennyi az egész."³³

Az író tévedett – a „szutykosnak" ellenálltak, s ez vezetett a két alulról és az egy felülről jövő forradalomhoz (utóbbi az 1930-as évek elején); közel hetven évnyi szovjet hatalom után pedig ez teremtette meg a talajt a világtörténelemben precedens nélküli gazdasági, politikai és ideológiai hatalommal bíró új „szutykos", helyesebben, az „új orosz" eljöveteléhez. Nemcsak az erőre támaszkodva győzedelmeskedett, hanem elsősorban morális, és – bármilyen furcsán hangzik is – intellektuális győzelmet aratott. A „mi az igazság?" kérdésére a jelcini idők liberális ideológiája teljességgel Szaltikov-Scsedrin hősének szellemében azt felelte: tal­ponálló és bögrecsárda! Ami a mai politológia és posztmodern nyelvére lefordítva annyit tesz, hogy önmagában az igazságra irányuló kérdésnek nincs értelme, sőt, mi több, a kérdés a totalitarizmus felelősségét magán viselő metafizika és klasszikus filozófia útvesztőjébe vezet. A totalita­rizmus sötét örökségétől szabadulni vágyó Oroszországot az elterjedt liberális logika értelmében csakis az „új oroszok" hatalma mentheti meg. És minél „szutykosabb", elvtelenebb és kegyetlenebb lesz ez a hatalom, annál gyorsabban és szilárdabban térhetünk vissza abba a történelembe, amelyet a bolsevikok bűnös módon megakasztottak. Ez pedig nem más, mint a civilizáció korszaka, azaz a modern kapitalizmusé. Igaz, időről időre maguk a liberális politológusok, akik higgadtan elmélkednek arról, hogy az Oroszországban most megvalósuló reformok radikális módon csökkentik a népesség számát, mintegy észbe kapva kiáltanak fel: „Ez a diskurzus az emberevők beszélgetésére emlékeztet!". De lám, nekünk más nem adatott – zárják le a vitát. A „szutykosok" hatalmának nincs alternatívája. Nemcsak a gazdasági és politikai, de a szellemi szférában sem. Az igazságra irányuló kérdést mint jogosulatlan és provokatív kér­dést zárójelbe kell tenni. Sarikov számára az igazság az, ami rá nézve hasznos, a hazugság pedig az, ami neki káros.

Ahhoz, hogy Hontalan Iván megtalálhassa önmagát és mesterét, el kellett magát vágnia a Sarikovoktól, nem a szó fizikai értelmében, hanem magából kellett „kihasítania" Sarikovot. Szert tenni egy házra, de nem a szolga jogán, mint egy hűséges kutya, hanem egyenlő félként, lehetsé­ges utódként. Az írót pedig beengedni a házba, hisz mindenki számára van benne hely. Ez nem Turbinék háza. Ez a vándorló, hontalan próféta, Jesua háza, jobban mondva Templom, melyet a régi, omladozó, magát is túlélt hit, az egykori igazság helyén kívánt felépíteni a filozófus.

Jesua temploma mindenki számára nyitott – függetlenül a nemzeti hovatartozástól vagy az emberek hierarchiában elfoglalt helyétől. Mert minden ember jó. Pontosabban, jókká válhatnak, ha „beszédre bírják" őket – ahogyan Jesua tette. De egy ilyen beszélgetéshez speciális felté­telek szükségeltetnek. Kit tudott beszédre bírni a szerencsétlen próféta azok közül, akik keresztre feszítve, kínok között haldokoltak étlen-szomjan? Hontalan Ivánnak sok rendhagyó eseményt kellett megélnie ahhoz, hogy meglássa a Mester igazságát. És vajon minden igazság feltárult-e előtte, miközben Ponirev professzorrá változott? Professzorként mindent elfelejtett, ami vele történt. Mint Sarikov gazdája lábánál, akit csak a rossz időben feltörő főfájás emlékeztetett a múlt rendhagyó történései­re. Ahhoz, hogy visszatérjünk az emberi kultúra világába, ahhoz, hogy belépjünk Jesua Templomába, nem elég a történelem professzorának lenni. Meg kell őrizni az emlékezetet vagy újra vissza kell azt hódítani.

Az emlékezet csak azok számára adatik meg, akik maguk is istenné válnak. Akik végigmentek a kereszt útján. Istenné válni annyit jelent, hogy önmagadban a teljes világra lelsz, lefejtve az egyéni ambíciókat. Hontalanná válni, mint Jesua? Igen, de eközben nem Hontalan Ivánná alakulni, aki hivalkodik a nyomorával, és mint egy lobogót, úgy hordozza azt. Olyan közös házat vagy templomot kell felépíteni, amely egyúttal a saját lakhely meglétét is feltételezi, elég kényelmeset ahhoz, hogy emberi életet lehessen élni benne, hogy szabadon lehessen alkotni és gondolkodni.

Az ilyen közös ház felépítésének kísérlete szörnyszülöttet eredménye­zett. Ez is igaz. Ahogy az is helytálló, hogy ez a kísérlet tette lehetővé, még ha csak a távoli jövőben is, a Mester és Hontalan Iván szövetségét. Egyenlőségi alapon és jogon szerveződő szövetség a korábbi ellentétek egysége helyett, ami a gazda-isten és a hozzá hű kutya-szolga között állt fenn. Az ilyen jövőbeni szövetség perspektíváját Bulgakov, az író nem Engelsnek Kautskyval folytatott levelezéséből olvassa ki, hanem a világtörténelemből. Végeredményben az az ember került ki győztesként, aki először nyújtotta kezét mindenkinek – Poncius Pilátusnak, a Patkány-ölőnek és Lévi Máténak. Ezért halt meg. Ezért győzött.

Kezet nyújtani annyit jelent, mint észrevenni a szörnyetegekben a lehetséges tanítványokat és szellemi örökösöket. És meglátni a társa­dalmilag közel álló „kultúrlényekben" e jövőbeni szövetség lehetséges akadályait. Helyesebben: megérezni a „kultúrában", amellyel ezek az emberek kérkednek, az üresség leheletét. És megtagadni a gazda és a szolga jól bevált szövetségét. Megszabadulni attól az elképesztő gőgtől, ami a mocsokból emelkedik ki, hogy aztán lábbal tiporja a professzorokat és kultúrájukat. Egyszóval magunkba olvasztani az igazság teljességét, amelyet egyetlenegy tankönyv vagy könyv sem foglal magába. Még a leghatalmasabb és legszentebb könyv sem, amelyet Lévi Máté írt, aki ráadásul sok mindent össze is kavart benne. Hiszen az igazság teljes­sége más könyvek számára is hagy helyet. Beleértve Engels levelezését Kautskyval, amelyet a professzor olyan finnyásan a tűzre dob, el se gondolkodva azon, milyen példával szolgál ezzel az árgus szemmel figyelő Sarikovnak.

Félt-e Bulgakov a tömegtől? Igen, félt. És ez a félelem tette konzer­vatívvá. Elpusztítják a Házat? De Bulgakov háza már a kezdetektől különbözött Turbinék házától. A legfontosabb, ami oly vonzóvá teszi az utóbbit, a becsületesség, a közvetlenség, az önzetlen emberi kapcsolatok melegsége. Mi fenyegette ezt a kis szigetet? A falain túli sötét őserő. A család egyik tagjának az árulása. Petljura, a németek – mindez nagyon elvont. A bandavezérek árulása. A Turbinék végnapjai című darabban az események értelmezésében Bulgakov még közel áll a nemzeti múlt azon felfogásához, amelyet a peresztrojka liberális ideológiája és Szolzsenyicin, a Vörös kerék írója vallott.

De Turbinék házát szétzúzták – és kezdődött a „lakáskérdés". Kik lesznek Bulgakov házának leendő lakói? Poncius Pilátus, Iván. Vég­eredményben az összes ember, beleértve azokat is, akiknek Turbinék házában csak a szolga, a hűséges kutya szerepe jutott. Bulgakov ép­pen akkor szűnt meg félni a felkelő tömegektől, amikor ez a felkelés a Szovjetunióban a legszörnyűbb formákat öltötte. És nem azért nem félt tőle többé, mert nem vette észre a szörnyűségeket, mert elvakult volt, vagy mert semmit sem tudott. Megértette a gonoszt – ez a rejtély nyitja.

Ami a legszörnyűbb lehet a tömegek felkelésében, az Berlioz. De ne démonizáljuk tovább ezt az üres alakot. Berlioz aktívan cselekvő üresség. A semmi. Az a semmi, amit Heidegger démonizált. A lét, amely hallgat. Bulgakov számára ez azonban még nem a teljes lét. Nem a teljes, az egész lényeg, ezért nincs halált hozó, „nyugodt" borzalom, ami mögött a fehér üresség van.

A sor Vaszilij Ivanoviccsal kezdődik, majd a Sarikov-Preobrazsenszkij párocskán keresztül folytatódik, át Berlioz-Hontalan Iván kettősén, hogy végül Bulgakov eljusson az ő Jesuájáig. A holt hit, a posztmodern átkozott istene és annak másik oldala, a véres irracionalitás helyett káprázatosan élő történelmet kapunk. Bulgakov fantasztikus prózája az irracionalizmus és a misztika ellentéte (ha az utóbbin az értelmetlen lét apologetikáját ért­jük). Az elbeszélésmód töredezettsége, a lét szilánkjai egységes egészbe rendeződnek. Igaz, egyik bulgakovi hős sem képes önmozgásra, fejlődés­re. Ha nem jön a Sátán, minden a helyén maradt volna – a mindenható Berlioz is, aki pórázon vezeti Hontalant. Üres és reménytelen kép volna ez. A széllökés fellebbenti az örök történelem függönyét. így volt, így lesz. Nem rosszabb, mint korábban. De nem is jobb. Az 1930-as évek erős szél­lökésének köszönhetően Bulgakov bevonult a világtörténelem Házába.

(Fordította: Vértes Judit és Baráth Katalin)

A tanulmány a szerző Posztmodernyizm i ruszkij„tretyii puty": Tertium datur rosszijszkoj kulturi XX veka (Moszkva, Kulturnaja revoljucija, 2007) c. monográfiája Bulgakov-fejezetének a szerző engedélyével rövidített, szerkesztett változata.

Jegyzetek

¹ Hetényi Zsuzsa fordításában Gömböc (- a ford.).

² Himics felhívja a figyelmünket arra, hogy Berlioz „üres testű" név: „Az üres testű nevek – írja V.V. Himics – olyanok, mint az öregek az élet bálján: a zene már elhallgatott, a gyertyák kihunytak, de ők még mindig esetlenül toporognak a bálteremben." Ld. Himics, V.V.: Bulgakov „furcsa realizmusa". Jekatyerinburg, 1995. 202. Az egyik utolsó szövegvariánsban Bulgakov Csajkovszkijra változtatta Berlioz nevét, később azonban visszatért az eredeti változathoz.

³ Hegel: Esztétika. Budapest, Akadémia Kiadó, 1980. III. kötet, 423. (Fordította: Szemere Samu.)

⁴ Uo.

⁵ Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 2004. 477. (Ford.: Szőllőssy Klára.)

⁶ Lifsic, Mihail archívuma, M. A. Bulgakov dossziéja.

⁷ Bulgakov szerint vannak világtörvények és van a Világegyetem saját értelme, sajátságos célszerű berendezkedése, amely biztosítja az őt alkotó elemek har­monikus fejlődését, és – ahogyan többször is megmutatkozik az író regényeiben – a lét e legmagasabb fokú eleve elrendeltsége mélységes humanizmussal van átitatva.

⁸ Ld. Laksin, V.: Berega kulturi (A kultúra partjai). Moszkva, 1994. 267-268.

⁹ Uo. 268.

¹⁰ Lifsic. Archívum, 244-es „Bulgakov 2" mappa.

¹¹ Uo. 3.

¹² Uo. 3.

¹³ Uo. 1.

¹⁴ Uo. 5.

¹⁵ Uo. 5.

¹⁶ Uo. 2.

¹⁷ Uo. 2.

¹⁸ Uo. 1.

¹⁹ Uo. 5.

²⁰ Uo. 6.

²¹ Uo. 3.

²² Uo. 1.

²³ Uo. 1.

²⁴ Uo. 2.

²⁵ Idézi Laksin, V.: Berega kulturi [A kultúra partjai]. Moszkva, 1994. 334.

²⁶ I. m. 262.

²⁷ Lifsic. Archívum, 244-es „Bulgakov 2" mappa, 6.

²⁸ Uo. 4.

²⁹ Uo. 3.

³⁰ Uo.

³¹ Uo. 6.

³² Uo.

³³ Szaltikov-Scsedrin M. Je. M., 1988. 427.