Az utóbbi években Olaszországban mintha megélénkült volna Lukács György filozófiája iránt az érdeklődés. Ez azonban – ahogy a hazai Lukács fogadtatás is – igen ellentmondásos. Korábban megjelent Giuseppe Prestipino: Realismo e utopia. In memoria di Lukács e Bloch című könyve (Editori Riuniti, Roma, 2002.). Ebben a terjedelmes kötet­ben a szerző Lukácsról kiegyensúlyozott képet rajzol. Fontosnak tartja kiemelni, hogy Lukács a „20. század egyik legeredetibb és legújítóbb" gondolkodója volt, akit „méltatlanul elfeledtek". Eredetisége – Prestipino szerint – abban állt, hogy saját útját keresve elszakadt a klasszikus filozófusoktól (például Hegeltől), de a pozitivizmustól nem mindig tudott megszabadulni. Teljesítménye – mindent figyelembe véve – igen jelentős a XX. században.

Jelen sorok írója olasz nyelvű monográfiát tett közzé György Lukács. Filosofo autonomo címmel (La Cittá del Sole, Napoli, 2005.), amelyben a magyar gondolkodó életművének folytonossága hangsúlyozódik. Nem le­het kiemelni az életműből a korai „fiatal" Lukácsot vagy a késői „marxista" Lukácsot, hanem olyan önálló gondolkodóként kell bemutatni őt, akinél bizonyos kérdések, (az etika, az esztétika, az ontológia stb. alapproblé­mái) folyamatosan jelen vannak és új meg új válaszokat kapnak.

Újabban a neves olasz Lukács-kutató, Guido Oldrini jelentkezett önálló kutatásai szintézisével. Ez évben adta ki György Lukács e i problemi del marxismo del Novecento című könyvét (La Cittá del Sole, Napoli, 2009.). A szerző a Lukács-értelmezőknek abba a sorába illeszthető be, akiknél még élénken él Lukács egykori koncepciója. Az egész művön érezhető a megértő gondolkodásmód jelenléte. A mai kor talán megkövetelné a szerzőtől a distancia-tartást, a kritikai szemlélet következetesebb érvény­re juttatását, ezt azonban könyvében nem tapasztalhatjuk.

Tegyük hozzá mindjárt, hogy Guido Oldrini az egyik legjelentősebb Lukács-kutató a világon. Ismeri és figyelemmel kíséri az összes Lukács­ról szóló könyvet, tanulmányt, recenziót. Nagy előnye, hogy az olaszon kívül jól beszél, ír, olvas németül és olvas magyarul is. Ez azért fontos, mert könyvének egyik érdeme, hogy nemcsak az idegen nyelven írott Lukács-műveket vagy kommentárokat, másodlagos irodalmat ismeri, hanem a magyarokat is. Így az általa felvázolt kép mindenképpen figye­lemre méltó.

Szerinte Lukács egyértelműen a marxista filozófiai tradícióba sorolható. Ez az alapkoncepció adja értelmezésének fő vonulatát. Oldrini úgy véli, hogy csak „egy Lukács" van, és ez a marxista filozófus. Egész értel­mezése is ezen alapul. Bírálja azokat – elsősorban a Budapesti Iskola képviselőit a „kezdetek apológiája" miatt -, akik szerint az 1918 előtti Lukács lenne „az igazi". Szerinte Lukács életművének két szakasza van: egy premarxista és egy marxista.

Oldrininek ebből a felfogásából az látszik, hogy ő viszont mesterséges folyamatosságot kíván tételezni a korai és a késői Lukács között azzal, hogy a fiatal Lukács munkásságát olyan előkészületnek tartja, amely gon­dolkodásának kibontakozásához feltétlenül szükséges volt. Egyébként azonban – szerinte – ez a szakasz különösebb jelentőséggel nem bír. Arra a lukácsi gondolatra hivatkozik, mintha ez a korai szakasz valamiféle „előtörténet" lenne. Ha Lukácsnak saját munkásságával kapcsolatos -egyébként igen ellentmondásos – önértékelését minden fenntartás nélkül elfogadjuk, akkor ez az Oldrini-féle értelmezés megállja a helyét. De az az értelmezés is plauzibilis lehet, amely a fiatal Lukácsot önálló gondol­kodóként mutatja be, leválasztva későbbi filozófiai fejlődéséről.

Oldrini Lukácsot úgy mutatja be, mint aki a XX. században – Lenin mellett és után – a legjelentősebb teoretikusa volt a marxizmusnak. Erre utal a könyv címe is, amikor Lukácsot csak és kizárólag a 20. századi marxizmus problémáinak megfogalmazásával hozza összefüggésbe. Prestipino és e sorok írója számára sem kétséges, hogy Lukács mar­xista korszaka a XX. század egyik legjelentősebb teljesítménye volt a filozófián és az esztétikán belül. Prestipino is Lukácsnak ad igazat az expresszionizmusról Bloch-hal folytatott vitájában. Úgy véljük azonban, hogy Lukácsot nem lehet leszűkíteni csak az 1918 utáni (sőt, ahogyan Oldrini teszi, az 1930 utáni) munkásságának elismerésére.

Oldrini több mint ötszáz oldalas könyvében abból a társadalmi-politikai légkörből indul ki, amely azt a kort jellemezte, amikor Lukács pályája kezdődött. Ezt a „geográfiai teret és európai történelmi korszakot" az imperializmus ismérveivel írja le. Fontos, hogy nem Lukács életrajzát akarja beágyazni ebbe az általa „imperialista Közép-Európának" neve­zett térségbe, hanem azokat az ideológiai értelemben vett „dekadens és krízis" jegyeket írja le, amelyek az „imperializmus kultúrájának krízisét" jelentették Simmeltől Weberig (akik „fejet hajtottak a háborús sovinizmus előtt"). Szerinte a magyarországi imperializmus a közép- és kisnemesség, valamint a dzsentri világ kompromisszumából állt össze, amely a tradicionalizmusnak, a konzervativizmusnak, és csakis ezeknek kedvezett. Ebben a légkörben jelent meg Lukács, a „különös outsider", aki fellépett a „parazita-reakciós értelmiséggel szemben".

Az 1902-től 1930-ig tartó időszakot a több mint ötszáz oldalas könyvben hatvan oldalon „gyorsan" és vázlatosan bemutatja. Kitér protomarxista szakaszára és a Történelem és osztálytudat című művét olyan „pátosszal teli" könyvnek mutatja be, amely szemben állt a II. Internacionálé pozitivizmusra épülő gondolkodásmódjával, de mégis – hitelt adva Luk­ács saját önértelmezésének -, „filozófiailag elhibázott könyvnek" tartja. Lukács Moszkvába kerülése igazi fordulatot hozott munkásságában. Ekkor válik – Oldrini szerint – Lukács igazi „irodalomkritikussá" és a „marxizmus teoretikusává". Túlmegy a „hegelizált marxizmuson", a hegeli „logicizált ontológián". A munkát és a konkrét, „reális embert" helyezi gondolkodása középpontjába. Ezzel véglegesen szakít a II. Internacio­nálé koncepciójával. Ugyanakkor a „marxizmus autonóm esztétikájának elismerése felé" tesz jelentős lépéseket. Tevékenységével – Oldrini szerint – Lukács fellépett az „álmarxista degenerációkkal" szemben és „energikusan hozzájárult a sztálinizmus megfékezéséhez és eliminá­lásához". Az esztétikában viszont Oldrini – az 1930-as évek esztétikai és irodalomkritikai tevékenységével kapcsolatban – azt javasolja, hogy válasszuk külön Lukács „ítéleteinek koherenciáját" azok „helyességétől" vagy helytelenségétől. Ő ez utóbbiakat nem vizsgálja, csak az előbbi­ekre koncentrál (a realizmusra, az avantgardra, Goethe-tanulmányaira, Thomas Mannra).

A II. világháború után Lukács Magyarországon fellépett a kultúra de­mokratizálása mellett, és a sztálinizmus terjedésével szemben. Az ellene irányuló „irodalmi per" is ennek tudható be. Közben egyre érettebbé vált marxizmusa, ami egyet jelentett Marx és Engels tételeihez való vissza­térésével. Ekkor kezdi kiépíteni „marxista rendszerét", a marxi fogalmak alapján körvonalazódó egységes, objektivista teóriáját.

Miután Oldrini elegánsan átugrotta Lukácsnak az 1956-os forradalom­ban játszott szerepét, „romániai visszatéréséről" beszélve az esztétika kérdéseit kezdi tárgyalni. Lukács marxista rendszerének kialakulásában Oldrini folyamatosságot lát az 1930-as évek fordulatától egészen az 1960-as évek esztétikai és ontológiai írásaiig. Az esztétika kiindulópontja a reális mindennapiság, a „reális világ", amelyben felmerül a partikularitás és a tipikus problémája, mint esztétikai kategóriák. Az ontológiai kérdések szintén ekkor körvonalazódnak Lukácsnál. „Marxista kritikai ontológiát" dolgoz ki, amely szemben áll Hegel, Heidegger és Hartmann koncepci­óival. Oldrini ennek gyökereit a moszkvai évekre vezeti vissza: már ott lát olyan tendenciákat a lukácsi elméletben (elsősorban az „objektivitás materialista marxista elméletét"), ami a késői Ontológiához vezetett. Igaz, hogy lassan ért be az Ontológia fogalomrendszere, hiszen Lukács sokáig idegenkedett az „ontológia" fogalmától is. Az ontológia alapjának Lukács az „objektivitás marxi elméletét" teszi meg, ami azután a létszférák réteg­ződésének is bázisává lesz. A társadalom ekképpen válik nála a „komp­lexumok komplex rendszerévé", ahol mindent a gazdaság és a munka határoz meg, anélkül, hogy háttérbe szorulna a „szubjektív faktor".

Oldrini külön fejezetben tárgyalja az eddig alig érintett etikai kér­déseket, hiszen Lukács az Ontológiát az Etika megírásához tartotta elengedhetetlennek. Tudjuk, hogy végül is nem írta meg etikáját, mégis rekonstruálható műveiből – és Oldrini meg is teszi – etika-felfogása és személyiség-koncepciója. Ezekben a kérdésekben nem támaszkodhatott részletesen kifejtett marxista előzményekre. Oldrini itt is átugorja a fiatal Lukács etikai gondolatait és A fiatal Hegel című Lukács mű etikai elveihez megy vissza, ahol Lukács az „absztrakt individualizmus ellen lép fel az etikában". Etika és társadalom nem válhat külön, az etika történetileg meghatározott. A „harmonikus ember ideálja" az, amit a görögség esz­méiből emel át koncepciójába.

A könyv utolsó fejezetében Oldrini Lukács helyét igyekszik megtalálni a XX. századi kultúra történetében. Bírálja azt a csendet, ami körülveszi a magyar gondolkodó teljesítményét a jelenkori filozófiai és szakmai közéletben, akkor, amikor kortársai egykor az egyik meghatározó gondol­kodónak tartották és nevezték őt. Lukácsot az olasz kritikus úgy mutatja be, mint „militáns gondolkodót", elkötelezett marxista és kommunista filozófust, aki ma sokak számára kényelmetlen. Ennek ellenére – sze­rinte, és a recenzens szerint is – öröksége ma is figyelemre méltó és továbbgondolandó.

Az írás a mai orosz kultúra zavaros vizein hajózik, megismertetve bennünket mindazzal a „totalitariánus" szeméttel, beleértve a film és a zene területeit is, amivel ma egy fiatal orosz rendszerkritikai lap nap mint nap szembetalálkozik. Ne lepődjünk meg, ha hasonló problémafelvetésekre bukkanunk, mint mi itt Magyarországon.

E tanulmány írója, illetve az orosz folyóirat, amelynek Ilja Szmirnov „háziszerzője", a mai orosz kulturális élet radikális kritikáját igyekszik megfogalmazni. Fiatal folyóirat, fiatalok a szerkesztők és a szerzők, még­is a mai mindennapi kulturális extremitások iránti fogékonyság jellemzi őket; érdeklődési körük széles és egyetemes. Ez a kritikai magatartás elválaszthatatlan a marxi tradíció és módszer „átöröklésétől".

Ateista, vallás- és egyházkritikai tevékenységük és a szélsőjobboldali kultúra elleni „lázadásuk" összefonódik az újkapitalizmus, az újpopulizmus mély elemzésekre támaszkodó elutasításával. Szmirnov írása a mai orosz kultúra zavaros vizein hajókázik és ismertet meg bennünket a film és a zene területeivel is, beleértve mindazzal a „totalitariánus" szeméttel, amivel ma egy orosz rendszerkritikai fiatal nap mint nap szembetalálko­zik. Ne lepődjünk meg, ha hasonló problémafelvetésekkel találkozunk, mint mi itt, Magyarországon. A Szkepszisz részletesebb bemutatására egy közeli számunkban térünk ki. (A szerk.)

***

Közismert tény, hogy hetven (vagy hetvenvalahány) év alatt a „tota­litárius rendszer" kikezdte a lelkiségünket. Ezt a történelmi alaptételt sugallják a tankönyvek is a gyerekeknek, ha pedig a felnőttek közül valaki megfeledkezett volna róla, elég, ha bekapcsolja a TV-készüléket, és vala­melyik értelmiségi rögvest eszébe juttatja. A „totalitarizmus" koncepciója¹ abból indul ki, hogy a két ellenséges ideológiai rendszert – egyfelől a náci Németországot és a fasiszta Olaszországot, másfelől pedig a sztálini Szovjetuniót – egy nevezőre lehet hozni bizonyos lényegi azonosságok alapján. Innen a meghatározás is: „az államiság egyik formája… , amelyet a társadalom feletti teljes (totális) és mindenre kiterjedő kontroll jellemez, az alkotmányos jogok, a szabadság tényleges felszámolása, illetve az ellenzékkel és a másként gondolkodókkal szembeni megtorló politikai gyakorlat." (BESZ). Magában a megfogalmazásban nincs sem­mi tudományellenes. És egyébként is: kevéssé produktív foglalatosság a szavakról vitázni. De nemhiába vált rövid úton a „totalitarizmus" mint fogalom politikai címkévé, sőt, mi több, a szélsőjobb tűzte zászlajára – azok, akik a nácikat igyekeznek rehabilitálni.

Amikor sor kerül egy SS-tisztnek, banderistának vagy egy policájnak emelt műemlék felavatására, mérget vehetünk rá, hogy rögtön arról kezdenek el fecsegni, hogy „tulajdonképpen mindkét totalitáriánus rendszer ellen harcoltak". Milyen belső (láthatatlan) bűn húzódott meg a megismerési modellben, hogy kapóra jött a provokátoroknak, de ké­nyelmetlen volt a kutatóknak? Jó pár logikai visszásság van. Rámutatok a legfontosabbra. A szervezett erőszakra támaszkodó totális ideológiai ellenőrzés több tucat különböző ideológiát valló államra jellemző. Bátran állíthatjuk, hogy a civilizált emberiség történelmének nagyobbik része pont ilyen társadalmi berendezkedés égisze alatt zajlott. Ezt a világtör­ténelmi kontextust azonban a mostani tankönyvek szerzői figyelmen kívül hagyják, úgy állítván be a XX. század diktatúráit, mint egy „ez idáig ismeretlen képződményt", és lényegét tekintve irracionális gonoszként láttatják, melynek a „szabad piac" és az „emberi jogok"² formájában szembeszegül a szintén irracionális jó.

A hazai legjelentősebb történész-antropológus, Ju. I. Szemjonov mun­káiban egy alternatív megközelítést találunk. Az osztályozás alapja a hatalom és a tulajdon objektíven kialakult viszonya. Olyan társadalmakat (társadalmi organizmusokat) hoz példának, melyekben az uralkodó osz­tály egybeesik „ha nem is az egész állami apparátussal, de legalábbis an­nak magjával". A leírt termelési módot az ázsiai jelzővel szoktuk definiálni. Pontosabb lenne a politáris elnevezés (a görög politika, politeia – állam szóból). A politáris termelési mód a tulajdonjogot nem csak a termelési eszközökre terjesztette ki, elsősorban a földre, de a termelő személyekre is. És ez azt jelenti, hogy „jogot formált… életre és halálra …"³

Megtorlások nélkül ez a rend egyszerűen nem működhetett volna, az egyénre kiterjesztett tulajdonjog elkerülhetetlen következménye a totális állami ellenőrzésnek. A politarchia mélyen archaikus jelenség (ilyenek voltak Keleten az ősi civilizált társadalmak), a történelmi fejlődés során időről időre más-más színekben, de újjászületnek. Hangsúlyozom: nincs benne semmi démonikus. Persze, csinovnyikok hatalma alatt élni nem túl kényelmes. A bürokráciát könnyen (és joggal) kötik össze olyan jelensé­gekkel, mint a reakcionizmus, pangás, önkény. Volt azonban ez másképp is. Bármelyik normális ember előnyben részesítené Marcus Aurelius bürokratikus birodalmát a barbár inváziók „szabadságával" szemben. A XVI-XVII. század abszolút monarchiáját Ju. I. Szemjonov egy sajátságos politarchiaként⁴ írja le, ugyanakkor a lakosság túlnyomó többsége számá­ra ez vitathatatlan jólétet jelentett a feudális szétszabdaltsághoz képest, és tulajdonképpen progresszív szerepet játszott, amennyiben előkészítette a kapitalizmus talaját. Bár tény, hogy nincs két egyforma önkényuralom.

Az angol Tudor-ház abszolutizmusa meglehetősen kegyetlen volt, de alapjaiban különbözik Rettegett Iván opricsnyina⁵ rendszerétől. Utóbbi – ahogy néhány mai kutató tartja – komolyan szerette volna megvalósítani a görög eszkatológikus művekből kölcsönzött „utolsó királyság" program­ját és ezekért az őrült eszmékért teljesen tönkretette a saját országát⁶ .

Hiszen a szabadpiac se hoz mindig és mindenhol édes gyümölcsöt. Néhol, például az egészségügyben, vagy a színművészetben egyenesen természeti katasztrófát okoz.

A politarchia legújabb (de feltételezésünk szerint nem a legutolsó) változata a XX. század 20-30-as éveiben jött létre. Ju. I. Szemjonov ezt a változatot „iparinak" nevezi. Anélkül, hogy részletekbe merülnénk, kitérnék azokra a pontokra, melyek fontosak a kérdés további kifejtése során. Az új politarchiák sorsa különbözőképpen alakult. Az agresszív nacionalisták a világháború tüzében égtek el, melyet maguk szítottak. A Szovjetunió nem egyszerűen győztesen került ki a háborúból, hanem Sztálin halálát követően az ország fokozatosan haladt a „jogok és sza­badságok" irányába (pontosan azon jogok és szabadságok felé, amelyek a meghatározás szerint összeegyezhetetlenek a „totalitárius rendszer­rel"). A liberalizációt az az eszme fűtötte, hogy visszatérhetünk a saját gyökereinkhez, újjáéleszthetjük az „igazi" marxizmus demokratikus és humanista hagyományait.

Hála neked, Uram, és olyanoknak, mint Jurij Ljubimov⁷ , Ivan Jefremov⁸ és Szimon Szolovejcsik⁹ , volt mit újjáéleszteni…

A nürnbergi per az egész emberiség nevében a nácizmust ítélte el, semmilyen hasonló per nem folyt a kommunizmus ellen, és minden bizonnyal már nem is fog. És ezt nem írhatjuk a körülmények véletlen egybeesése számlájára, és még csak nem is konjunktúráról van szó. Jogi tényként szögezhetjük le, hogy a szovjet és a német politarchia között a nyilvánvaló hasonlóságok mellett principiális különbségek vannak. A cikk végén ezekre még visszatérünk.

A 80-as évek közepén a Szovjetunióban felfigyeltek a „totális kontroll" utolsó próbálkozásaira: ezek közé tartoztak az andropovi razziák a fodrá-szatokban¹⁰ , a rockzenészek letartóztatása, „a nem munkából származó jövedelem elleni harc"¹¹ . Nem sikerült (nem sikerülhetett) újra felmele­gíteni a sztálinizmust, és így elkezdődött a peresztrojka. Mozgatóereje nemcsak a különböző, egymásnak is ellenszegülő erők természetellenes szövetsége volt, melyek mégis együtt léptek fel a gyűléseken és a válasz­tásokon a „demokratikus mozgalom" közös zászlaját lobogtatva. Egyfelől a bérmunkások legszélesebb rétege, kezdve a tudóstól egészen a kol­hozparasztig (a francia harmadik rend szovjet megfelelője) elégedetlen volt a nomenklatúra előjogaival. Egyenjogúságot követeltek. Másrészről, magában a nomenklatúrában is erősödött a tudat, hogy ideje a korporatív tulajdont magántulajdonná alakítani, amit aztán örökösödés révén tovább lehet adni. Így kedvezőbb. És kiderült, hogy valóban az.

Ismerkedjenek meg: itt az új főnök

Ne nyissunk vitát arról, mennyire volt rossz az „egykori" hazánk romjain megvalósuló fejlődési modell. Valószínűleg sokkal rosszabbul is alakul­hatott volna (a tökélynek egyik irányban sincs határa). De abban azért megegyezhetünk: az ár, amelyet az ország fizetett azért, hogy a lakosság igen kis hányada (kb. másfél százalék) keményvalutába konvertálhatta hatalmi jogkörét, igen magas volt. Az állam szétesése, a mindenütt je­lenlévő bűnügyi terror, az összes olyan mutató esése, amelyek alapján a civilizációs szintet szokták mérni, beleértve az átlagéletkort. A „Lelki Újjászületés" 10 éve alatt az orosz nők esetében utóbbi 74,3 évről 72,3-ra csökkent, a férfiaknál 63,5-ről 58,9-re¹² . 1992 óta a demográfusok grafikonjain egy ún. „orosz kereszt" látható – a halandóság görbéje metszi a születés görbéjét, majd felfelé ível. Valószínűleg érdemes len­ne odafigyelni D. Sz. Lvov akadémikusra, amikor arról beszél, hogy a „halálozás járványa" a lakosság leginkább munkaképes rétege körében nem csak gazdasági okokkal magyarázható (ahogy ezt elvárnánk egy közgazdásztól), hanem azzal is, hogy „elvesztettük az élet értelmét…, annak a lehetőségét, hogy normális életet biztosítsunk magunk és gyermekeink számára, és a »Hogyan éljünk?« kérdés helyébe a »Miért éljünk?« kérdés lépett"¹³ .

Részletes leírást találhatunk az Orosz Föderáció számvevőszékének volt elnökhelyettese, Ju. Ju. Boldirjev¹⁴ kétkötetes könyvében arról, ho­gyan (és kikhez) került magánkézbe a korporatív tulajdon. A legnagyobb és gyakran nem számszerűsíthető veszteségeket rendszerint azok a fejlett ágazatok szenvedték el, melyekben a Szovjetunió nemcsak felvette a versenyt nyugati versenytársaival, de olykor még meg is előzte azokat. Ahogy napjainkban a hétköznapok tapasztalata mutatja, ahhoz, hogy a nagybani piacon sikeresek legyünk, nem kell diploma. Még arra sincs szükség, hogy értsünk a vevő nyelvén. Megépíteni egy atomerőművet, felhozni a tenger mélyéről az elsüllyedt hajót, vagy összehozni egy szín­házi előadást G. A. Tovsztonogov¹⁵ szintjén – az egy más dolog. Ezen tudások mögött hagyomány áll, melyet magasan képzett szakemberek nemzedékei ápoltak és fejlesztettek tovább. Gyötrelmesen hosszú ideig tart létrehozni, de egy mozdulat elegendő az elpusztításához.

(Szergej Szeljunyin, Vihod /Kijárat/ együttes¹⁶ )

Természetesen nem az egész nómenklatúra volt kész a vidám kis dalocska ütemére „modernizálni" az országot. És különben is, nem kel­lene a vulgárszociologizmus szellemében egész társadalmi osztályokat és rendeket egy kalap alá venni. A nómenklatúra munkása (ahogy a hűbérúr vagy a kapitalista) lehetett építész, népművelő vagy éppen a haza védelmezője. Szerethette a rábízott munkát és örömforrást lelhetett önnön hozzáértésében. Ezek a természetes emberi érzelmek eltorzultak, de nem vesztek ki teljesen. Ezért nem is minden igazgató örült, mikor le kellett állítani a termelést, hogy az így felszabaduló helyiségeket átadhassák a Royal nevű szeszes italt forgalmazó cég raktárának. Nem minden rendőrparancsnok mutatott hajlandóságot, hogy éveken át „ne vegye észre" a városszerte ismert drogtanyákat. Nem mindegyik egészségügyi vezető – felvértezve magát pecséttel és „Az állampol­gárok egészségének megőrzéséről" szóló új 57-es cikkellyel – nyitott a munkahelyén okmányirodát, mely hivatalos működési engedélyt adott a szélhámos médiumoknak. A szovjet nómenklatúra átlényegülését a jelcini típusú gazdasági-bürokratikus oligarchiába többszöri, lépcsőzetes tisz­togatások kísérték. Az uralkodó osztály nem csak az eszmeileg idegen elemtől szabadult meg, de az etikai értelemben vett „konzervatívaktól" is. Voltak olyanok, akiket nyugdíjba küldtek, másokat egyenesen a temetőbe egy tarkólövéssel az „ismeretlen tettestől". Egyfajta szelektálás történt, csakhogy az iránya pont az ellenkezője volt annak, amit a kitűnő szovjet genetikus, V.P. Efroimszon írt le híres cikkében¹⁷ .

Itt rögtön el kell oszlatni a lehetséges félreértéseket: nem arról van szó, hogy a fordított irányú evolúció következtében az „újorosz" vic­cekből ismert ostoba majmok kerültek hatalomra. Nem sokkal áll köze­lebb a valósághoz „a reformerek tévedéseiről" szóló elmélkedés sem, amellyel lépten-nyomon találkozhatunk az úgymond komoly történelmi szakirodalomban, mondván, úgy akarták, mint Svájcban, de végül úgy sikerült, ahogy mindig.¹⁸ Persze, sok szerencsétlenség, amely az adózó lakosság fejére hullott a 90-es években, kevéssé függött akárkinek is a jó- vagy éppen rosszakaratától. Az áremelkedés bármelyik kormány alatt megtörtént volna, még a feltámadt Lenin alatt is, ahogy a rubel esését se tudta volna megakadályozni, és a bankbetétek is elértéktelenedtek volna. De úgy dönteni az államnak, hogy ebben a történelmi pillanatban (nem önzésből, csak a gazdaság fellendítése érdekében) eltörli a vámot a szeszesital-utánzatok importjára – ez már nem ösztönös erő, ez már know-how. De menjünk tovább az elmélkedésben. A nép körében a nehéz életkörülmények miatt megnőtt az érdeklődés az okkult tudomá­nyok, a griska raszputyinok¹⁹ és a grabovojok²⁰ iránt. Államilag támogatni azonban a sarlatánokat egész sor, az érdekükben átírt normatív rendel­kezéssel (ld. a fentiekben) és az Egészségügyi Minisztérium által kiadott engedélyekkel – már ne is haragudjanak, de ezt csak szántszándékkal lehet. Ezt megfontolva, tervszerűen és bizonyos értelemben tehetsége­sen hajtják végre. Egy és ugyanazon törvénykorrekció, mely hol az egyik, hol a másik ágazatnak biztosít „egyenjogú konkurenciát a konyhakerti növények és a gazok között" (Szergej Kurginyjan találó metaforája) első látásra kaotikusnak tűnik. Innen az örökös siránkozás: „ah, milyen tö­kéletlenek is a törvényeink, mennyire ellentmondanak egymásnak.". Ha azonban jobban szemügyre vesszük, kiderül, hogy a tökéletlenség meglepően céltudatos.

A szovjet „középosztály" akadálytalan kisajátítását nem csak az ún. „banditák" biztosították (= a privatizálóknak dolgozó nem hivatalos harci alakulatok), hanem az ügyes nevelőmunka is. Emlékezzünk csak vissza: az utolsó szovjet évtizedekben a cenzúra korlátozásai rendszerint azokat a munkákat érintették, melyek politikai szemszögből veszélyt jelenthettek. Másban az állam serkentette állampolgárai kíváncsiságát. Az eredmény ismert. Az a fiatalember, aki az apolitikus Kvant folyóira­ton nevelkedett, már nem tudta komolyan venni a Komszomolszkaja pravda politikai vezércikkeit. Kikerült az ellenőrzés alól. Az új hatalom nem ismételte meg a régi hibáit, és már az első hónapoktól elkezdte az általános – és teljes! – szellemi és morális szint leszállítására irányuló játékát. Hiszen az „ész bajjal jár", de az az ember, aki elhiszi, hogy az aljasság a „norma egyik alakváltozata", aligha lesz képes szervezett harcra a jogaiért. Itt szeretnék emlékezetbe idézni még egy történelmi tényt: az ókori római időktől fogva az élősködő arisztokrácia megbízható támasznak tekintette a lumpeneket. Ezért a felnövekvő nemzedék kri­minalizálása a mozi és a TV segítségével nem csak (és nem annyira) tiszteletadás azoknak, aki a börtönfolyosón keresztül érkeztek az elitbe (ilyenek egyébként nem sokan vannak). Ez politika. Nagyon komoly, távolba látó célzókészülékkel.

Ugyanekkor a Nyugaton…

Miután megszabadultak a halálos veszedelmet jelentő geopolitikai kon­kurenstől, az ottani uralkodó körök már sokkal kevésbé voltak érdekeltek a Harmadik világ, és még kevésbé annak kiegészítése, a Második világ romjain kotorászó szerencsés flótások rokonszenvének elnyerésében.

A politika önzőbb lett. Távolabb került az Economix tankönyv szép sémáitól, és közelebb a középkorhoz. Mára már „az arany milliár­dok" országainak szociális vívmányai se tűnnek érinthetetlennek. A regresszánsz ideológia alapja (és fedezéke) az ún. posztmodernizmus, a szeméthalom filozófiája lett. Mi, úgymond, nem vesszük el gyerme­keinktől a tanulás jogát; mi, épp ellenkezőleg, kiszélesítjük a gyerek jogait azzal, hogy megadjuk a választás szabadságát: vagy tanul, vagy a seggében kotorászik a kezével. Az orosz esélyek szempontjából az a fontos, hogy a gazdasági-bürokratikus oligarchiánk a kistestvér jogán és nem önálló partnerként kapcsolódott be a nemzetközi véráramba. Úgy, ahogy az orosz királyok a XIII. században az Aranyhorda politikai rendszerébe tagozódtak be.

Különben sincs veszve semmi. A globális szeméttároló stratégiája túlságosan nyilvánvaló ellentmondásba kerül a homo sapiens termé­szetével, védelmezői nem tudják letörni a normális emberek ellenállását. Mind nyugaton, mind Oroszországban, ahogy a nép egyszerű fiai közt, úgy a befolyásos emberek körében is bőven akadnak olyan csökönyös emberek, akik nem kívánnak megbékélni azzal, hogy a jó és a rossz, az ostobaság és a felvilágosultság, a konyhakerti növények és a gazok – minden egyenjogú és egyenértékű. De a jelenlegi ellenállás bonyolult szerkezetű. Sokkal bonyolultabb a szokásos szabadság kontra elnyo­más dichotómiánál. Itt, ami bal, lehet a jobb oldalon, és az, amit erősen forradalminak látunk, a valóságban szolgalelkű szolgálat.

„A végletes leleplezés az ellentétjébe fordul át: a dolgok jelenlegi állá­sával való passzív egyetértésbe. Ily módon a fiatal uráli munkáscsaládból származó (így beszél önmagáról) dramaturg, akarva-akaratlanul is annak a rendnek a malmára hajtja a vizet, mely arra kényszeríti a tanárt, hogy a tanítványa szüleinél kuncsorogjon uszodabérletért, a szegény családból jövő fiúknak pedig nem marad más, mint a drog és a börtön.

És ez nagyon fontos – meggyőzni az alsó osztályt, hogy úgysincs számukra kiút." (Marija Kondratova)²¹

Hangsúly a barnákon

Mostanában (2006 tavasza) szinte minden nap jön egy hír a neonáci terrorról. Verésekkel és rablásokkal kezdődtek, mára azonban mind gyakrabban előre kitervelt gyilkosságokról beszélhetünk a „nem helyes" nemzetiségűek ellen, azok ellen, akiket a barna söpredék „feketének" hív. Ez a kegyetlen népség még a kiskorúaknak sem kegyelmez. Milyen ember az, aki tizenegyszer belemártja a kését egy 9 éves kislányba? Tegyük fel, hogy egy Csikatilo-féle²² mániákus kéjenc. Rögtön felmerül egy következő kérdés: milyen ember az, aki egy gyerek szadista meggyil­kolását a „huliganizmus"²³ kategóriájába sorolja? Szintén nem normális? Valahogy túl sok a lelki beteg.

Valójában a történtek természetesen patologikus (pszicho-patologikus) jelenségek, de attól még nem kevésbé törvényszerű eredményei a tár­sadalmi tudat éveken át folyó, kitartó és célirányos „megdolgozásának". Furcsa, hogy a méreg csak ilyen későn hatott. Pár évvel ezelőtt e sorok írója egy módfelett szerencsés és példásan liberális emberekből álló társaságba keveredett, ahol volt néhány TV-ből jól ismert híresség is. Neveket nem említek, mert nem vettem fel a beszélgetést, így hát sem­mit se tudok bizonyítani. Egy rendezőről folyt a beszélgetés, név szerint Balabanovról. Lövöldözős filmjeivel épp ekkor dolgozták meg a fiatal nézőket, vég nélkül vetítették a központi tévécsatornán, különleges show-kat rendeztek híres rockzenészek bevonásával. Legnagyobb döbbene­temre azt kellett látnom, hogy az értelmes liberálisok a meghatottságtól majdhogynem ellágyulva reagáltak a történtekre.

– Hogy van ez? – csodálkoztam. – Hát nem látjátok, milyen ideológia mozgatja a Brat-2 (Testvér-2) filmet? Hát nem értitek, mihez vezet a hasonló nézetek vehemens propagandája?

Némi leereszkedő fölénnyel elmagyarázták nekem, hogy Balabanov ideológiáját a jelenlevők egyike sem osztja. Egyszerűen arról van szó, hogy „tehetséges" és „friss" filmeket készít. Az olyan pontosító kérdése­imre, mint hogy érték-e önmagában a „frissesség" és milyen speciális „tehetségre" van szükség ahhoz, hogy egy középszerű hollywoodi ak­ciófilm közhelyeit reprodukálják, nem kaptam választ.

Mindeközben senki nem várta el, hogy szellemi elitünk egyetértsen Balabanovval, ami az ideológiát illeti. Egyetérteni másoknak kell. Pél­dául a bőrfejű fiatalságnak, akik azt gondolják: „Igazunk van, mert mi Mi vagyunk…"²⁴ Az értelmiség feladata, hogy hasonló propaganda segít­ségével biztosítsa az ilyen jellegű – „tehetséges" és „friss" – alkotások számára a magas művészet státuszának elismerését. És ezzel együtt biztosítsa számára a korlátlan és legális hozzáférést ahhoz a fiatal nem­zedékhez, amely még nem döntötte el, kihez, vagy mihez is igazodjon.

Ezzel a feladattal az „alkotó értelmiség" sikeresen megbirkózott. Majd­nem ugyanannyira voltak vezethetőek és szervezettek, mint a skinheadek a piacon történt pogrom alatt.

De hát nem is a Brat-2-vel kezdődött a történet. A 90-es évek elején Szuvorov fedőnéven „felfuttatták" Rezunt, akinek a legnagyobb felfedezé­se az volt, hogy 1941-ben nem is a hitleri Németország volt az agresszor, hanem pont fordítva. A reklámkampányban szerepelt az az értelmiségi lap, ahol egykor én is dolgoztam és a főváros vezető bölcsészettudomá­nyi főiskolája is képviseltette magát. Vlagyimir Bogomolov így emlékezett vissza: „Még 1993 elején tudomásomra jutott, hogy V. B. Rezun kato­naszökevény (Szuvorov) könyveit »fentről« szorgalmazzák és részben (olcsó papír rendelkezésre bocsátásával) szponzorálják."

Rezun „történésznek" méltó párja volt a „filozófus" Dmitrij Galkovszkij. „A polgárháborút a hatalomra törő zsidók különböző csoportjai szították." Vagy: „Melyik év volt a legszerencsésebb az orosz történelem elmúlt száz évében? Szörnyű kimondani, de 1937 … A disznók a szakadékba zuhantak…"²⁵ Mi volt erre a társadalmi reakció? Az egyik fővárosi új­ságban megjelent egy cikk Vivat Galkovszkijnak! címmel. Egy másikban ugyanezt az embert „zseniálisnak" nevezték²⁶ . Most az olvasóhoz inté­zem a kérdést: Maguk szerint melyik újság hasábjain jelent meg a Vivát Galkovszkijnak! cikk és melyik újság nevezte zseniálisnak? A Zavtra²⁷ vagy a Moszkovszkije novosztyi²⁸ , mely abban az időben példásan liberálisnak számított? Ha nem nézünk bele a lábjegyzetbe, lehetetlen megállapítani. Galkovszkij kedvenc írója lett, nem, nem a RNE-nek (Russzkoje Nacionalnoje Jegyinsztvo, Orosz Nemzeti Egység²⁹ ), hanem a Novij mir³⁰ folyóiratnak (feltehetőleg A. T. Tvardovszkij³¹ szellemét kö­vetve). A Nyezaviszimaja gazeta Galkovszkij feketeszázas értekezését az Antibooker díjjal jutalmazta mint szépirodalmi művet.

Ilyen történeteket tucatjával mesélhetnénk. Mind a súlyosbodó degra­dálódásról tanúskodnak. A 90-es évek elején az ún. „alkotó értelmiség" nem csak a lelkiismeretét vesztette el, hanem a szakmáról való alapvető elképzeléseit is. Bármilyen nézetet vall is a filológus, nem tévesztheti szem elől, hogy a politikai publicisztika és a regény nem éppen ugyanaz a műfaj.

Úgy tűnt, a Győzelem 60. évfordulójának ünnepe bizonyos reményekre jogosít fel: azt hihettük, hogy megáll az ország lassú lecsúszása a barna moslékba. És valóban, a hivatalos emelvényekről csupa helyes beszédet hallhattunk, tömeges rendezvényeket tartottak, és sok hasznos dolgot hajtottak végre. De ugyanebben az időben Moszkvában még mindig ott díszelgett von Pannwitz Gruppenführer és beosztottainak, a hitleri bün­tetőosztag tagjainak emelt emlékműve³² . Hangsúlyozom: nem az a baj, hogy az állampolgárok egy csoportja úgy döntött, hogy megörökítenek valami extravagánsat. Ha kicsit több fantáziájuk lett volna, akkor akár az orsóférgeknek is állíthattak volna emlékművet. A baj ott kezdődik, hogy a botrány után, az írásbeli tiltakozások, az orosz és a balti média felszólalásai után a vezetés mind a mai napig nem hozott rendeletet a szentségtörő építmény lebontására. 2006. május 9-én, mintha mi sem történt volna, az SS-emlékmű ott áll a helyén. Ez már nem pszichiátria (és nem filmkritikával fűszerezett filológia). Ez politikai állásfoglalás.

Különben főleg a nép egyszerű fiai protestáltak az emlékmű ellen. Ami a szellemi elitünket illeti, különösebben nem hozta izgalomba a Szokol metrómegállónál található kis SS-sarok. Olybá tűnik, hogy a társadalmi aktivitást felemésztette a Dzserzsinszkij-emlékmű ellen folytatott harc, no meg a kóbor kutyák jogaiért indított kampány.

A jubileumi évben a legnagyobb kiadók mint egy önkiürítő kocsi dobták a piacra a „történelmi" tárgyú könyveket, melyek szerzői hol nyíltan, hol burkoltabban próbáltak mentséget találni a náciknak, megszentségtele­nítve ezzel azok emlékét, akik 1941-45 között becsülettel teljesítették a haza és az emberiség előtti kötelességüket. Néha kijelzett az őszinteség mutatója. A fasizmus felett aratott győzelem 60. évfordulójára kiadott könyvekből hazánk ifjú honfitársai megtudhatták, hogy „a szovjet had­seregben egy lépést nem lehetett tenni anélkül, hogy ne botlott volna az ember egy zsidóba vagy egy politikai biztosba", és „az egyetlen motiváló tényező, ami miatt az emberek policájnak álltak, a patrióta érzelmek voltak." Végül pedig az is kiderül a könyvekből, hogy „Auschwitzban, ahol a németek összegyűjtötték a zsidókat, hogy aztán Palesztinába küldhessék, Cyklon B-vel fertőtlenítették át a foglyok ruháit, elpusztítva így a tífusztetűket (később a cionisták eltorzítják a tényeket, mintha a Cyklon B-t a zsidók megmérgezésére használták volna)".

A Győzelem 60. évfordulójához igazítva készült el állami költségve­tésből a Polumgla (Félhomály) című film, amelyben az orosz katonákat „kegyetlen korcsoknak" (I. Bolgarin³³ ) ábrázolják, a másik hasonlóképpen „történelmileg hiteles" film címe pedig az, hogy Szvolocsi (Mocsadékok). A cím magáért beszél.

„Alekszandr Ataneszjan rendező a kiszivárogtatott adatok szerint 700 ezer dollárt kapott a bőkezű államtól (A kultúra és mozgókép szövetségi ügynöksége (Federalnoje agensztvo po kulture i kinyematografii) sze­mélyében), hogy vizualizálja a Nagy Honvédő Háború általa elképzelt képét". (Alekszandr Viszlov³⁴ )

Naci.doc

A színház sokáig távol tartotta magát mindettől. A peresztrojka éveiben az egyik színikritikus megpróbált fellépni az akkori egyesület, a (mostani mérték szerint ártatlan) Pamjaty³⁵ szellemében, de a kollégák bojkottál­ták³⁶ . A feketeszázasok szemszögéből nézve ez a „ruszofóbia"³⁷ meg­nyilvánulása volt. Szerintem meg az ökológiáé és a társadalmi higiéniáé. Különben a színházi világ állhatatosságának már szenteltem egy nagy cikket³⁸ . És valószínűleg „szemmel vertem" – mintha így mondanák a média urai. Körülbelül 2002-től Melpomene szolgái sztahanovista tem­póban elkezdték magukévá tenni a 90-es évek vívmányait: káromkodás káromkodás hátán, letolt gatyák show-ja, nemi eltévelygések és egye­bek, beleértve természetesen a nemzeti nyugtalankodást és a buzgó „demitizálását" mindannak, amihez egy normális ember tisztelettel viszo­nyul. Oroszország és FÁK-országbeli vezető rendezők keltek versenyre, hogy megkaphassák Szorokin művei színre vitelének a jogát. Azokat a mérföldköveket, melyek alapján a kutató megállapíthatja az átváltozás tempóját és mélységét, a http://smotr.ru oldalon láthatjuk. Ha az Iván Gyenyiszovics egy napja alapján készült színdarabban látható sztriptízt (2002 ősze) a szakmai közösség nagy többsége helyeselte, akkor a Golaja pionyerka-t (Meztelen úttörőlány) a szakma szinte egyöntetűen üdvözölte. (Ezzel a darabbal tisztelgett a Szovremennyik színház a Győzelem 60. évfordulóján a háborús veteránok előtt.) Az egyetlen re­cenzens, akinek a Szovremennyik jubileumi akciója nem tetszett, azért fontosnak érzi megjegyezni, hogy „a színdarabot érdemes megnézni" és méltatja a darab művészi eredményeit. Például, a dob mint „a mindenki számára elérhető hüvely szimbóluma".³⁹

A „meztelen úttörők" incselkedő kis ujjacskákkal nyúltak az Arany maszk díjért. És 2006-ban megkapták, amit akartak. A zsűri jóérzésű ré­sze igazolásképp azt hozhatja föl, hogy Szerebrennyikovot nem helyezte P. N. Fomenko rendező fölé. Mindenesetre egy különdíjat azért kapott Szerebrennyikov és a Rozental gyermekei című előadás is. Lehetett-e egyáltalán díjat nem adni? Ebben az esetben a zsűrit elmarasztalták volna gyökeres ellenzékiségben egy olyan politikai vonallal szemben, melyet a Meztelen úttörőlányok és az Egy hónap Dachauban darabok alkotói képviselnek.

De van itt még egy tollra kívánkozó kép – a Putyin.doc, az ún. „új dráma"⁴⁰ antológiája. Általában erről a műfajról a pornó jut az eszünkbe, melyet egy 13 éves kamasz legmagasabb művészi színvonalán alakíta­nak, egy olyan kamaszén, akinek kedve szottyant sokkolni az ismerős lányokat. 2005-ben azonban a menün valami új tűnt fel, egy Mi, ti, ők… című szöveg. Aláírás: „Dmitrij Isztranyin".

A történet: egy mai orosz iskolát „fekete" diákok terrorizálnak, a lányo­kat megerőszakolják, a fiúkat megkéselik.

A „feketék" – nem szláv nemzetiségű egyének. Ezzel a névvel illetik őket a „darabban" és nem csak a szereplők, hanem maga szerző is: „A feketék egyszerre bődülnek el. Lecsi és Baruch felpattannak. Jaroszláv körbezárva találja magát…" Az oroszellenes terrort az iskolaigazgató, név szerint Valenytin Aaronovics Szorenzon támogatja és táplálja fentről. Vele mondatja ki a szerző hol a szokásos antifasiszta szlogeneket („a nagy­apáitok harcoltak a fronton… Oroszország legyőzte a fasizmust"), hol az orosz nép elleni rosszindulatú kirohanásokat. Ily módon az „új drama­turg" az antifasizmus alattomos lényegét demonstrálja nekünk. Úgy tűnik, az 1945-ös Győzelem emléke csak fedezék a hitvány zsidónak, ahonnan elpusztíthatja a „fehér" Oroszországot a kaukázusiak segítségével.

A szláv ellenállás szimbóluma pedig mi más is lehetne, mint a horog­kereszt és a „feketék, takarodjatok innen" felirat az iskola falán⁴¹ .

Hát ilyen kis „új drámánk" van. Felterjesztették a Szereplők elnevezésű Összoroszországi Drámai díjra. Úgy látszik, mikor megismerkedtek a sze­repekre leosztott náci röpcédulával, néhány zsűritag nem tudta visszatar­tani a hányingerét. És ezért rögtön harcba szállt a d(sz)ramaturgia⁴² két nagymestere, P. Rudnyev és G. Zaszlavszkij „a cenzúra bevezetésének nyilvánvaló kísérlete" ellen. Kijelentéseik közös pátosza, hogy a barna agitációs propagandában jelen van bizonyos „modernség" és „élet", amelytől a finnyás kollégák „kerítéssel szeretnék magukat elkeríteni"⁴³ .

Borzalommal képzelem el színikritikusaink mostani életét: ahogy a gonosz ázsiaiak késsel felfegyverkezve kifigyelik őket a bérosztály előtt, hogy elvegyék tőlük a becses honoráriumot.

És még valamit pontosítani szeretnék: hol, melyik „életben" találkoztak olyan zsidó iskolaigazgatóval, aki az alábbi szavakkal fordult volna a diákjaihoz: „Nincs több orosz Oroszországban! Ezt vésd az agyadba!" Logikusabbnak tűnik az a feltételezés, hogy nem a mai életből került a „darabba" az említett szereplő, hanem a Cion bölcseinek jegyzőkönyvé­ből, melyet P. Rudnyev mint V. Rozanov-kutató jól ismer.

Egy kis lírai kitérő a margószélen. Bizonyos fokú kényelmetlenséget érez az ember, mikor egy diplomásnak (sőt, mi több, még valami tudomá­nyos fokozattal bírónak) saját szakmája alapjait kénytelen elmagyarázni: például azt, hogy a mű témája és a szerzői álláspont nem egy és ugyan­az. Hasonlítsák össze a Zori zgyesz tyihijét [A hajnalok itt csendesek] és a Meztelen úttörőlányt. Körülbelül ugyanaz a téma (nők a háború­ban), de az eredmény nem egyszerűen más, hanem egymást kizáró. Rendszerint a dramaturgiával szemben megfogalmazott kifogások nem a leírás tárgyával (a patológiával mint olyannal) kapcsolatosak, hanem a szöveg minőségével és a világlátással függnek össze. A szakember urak pedig hülyének tettetik magukat. Saját magukkal vitatkoznak, és a nem létező cenzúrától óvják a művész szent jogát az égető szociális problémák ábrázolására.

A szakember pontosan addig érdemli meg a tiszteletet, míg ő maga tiszteli a szakmáját. Mi lehet hálásabb és tiszteletre méltóbb a gyógyá­szatnál, gondolhatnánk. De ha az ember elmegy a rendelőbe, és már a regisztrációnál beleütközik a rontás levételére és a szemmel verés elke­rülésére várók listájába, a terapeuta jó napot helyett melegebb éghajlatra küld, recept helyett pedig náci röplapot nyom a páciens kezébe, nos az ilyen gyógyászat a tisztelet legkisebb fokát sem érdemli meg. És a színház?

Egy színművészettel professzionálisan foglalkozó diplomás embernek tetszik a Mi, ti, ők. , tetszik a Meztelen úttörőlány⁴⁴ . Ez nem ízlések és pofonok kérdése és nem szakmai ítélet, amiről viszont el lehetne dis­kurálni amolyan akadémiai stílusban: „a kollega, véleményem szerint, nem értette meg teljesen…". A „kollégák" mindent pontosan megértettek. A Maszk-2006 díjkiosztója előtt, az egyik „kolléga" (R. Dolzsanszkij) figyelmeztette a többieket, hogy a „konzervatív" színészek és rendezők, akiket a P. N. Fomenko iránti szeretet irracionális érzése hajt, éppen emiatt rászavazhatnak és nem Szerebrennyikovra⁴⁵ . Dolzsanszkijnak igaza van. Az ő értékrendszerében a „Fomenko műhely" iránti szeretet irracionális. A Szerebrennyikov iránti szeretet ellenben racionális, mint egy pártgyűlés.

Virágozzék száz gaz

Azt gondolhatnánk, hogy azok az emberek, akik lelkesen terjesztik szerte Oroszhonban a „feketék" elleni propagandát, önmagukat feketén-fehéren definiálták. De őket mégse lehet náciknak nevezni abban az értelemben, ahogy náci volt Gruppenführer von Pannwitz, aki őszintén hitt a „legfel­sőbb rasszban" és kész volt ezért a fantazmagóriáért az életét áldozni. Aligha lehet Zaszlavszkijt és Rudnyevet ilyen naivitásban elmarasztalni. Inkább azokra a TV-s fejesekre emlékeztetnek, akik maguk Bachot hallgatnak Okudzsavával, a „lakosságot" viszont Borisz Moiszejevvel⁴⁶ etetik.

Nézzük csak meg figyelmesebben, kik voltak azok, akik megör­vendeztettek minket a Putyin.doc könyvvel. Kolonna publications. Mityin zsurnal kiadó. A Mityin zsurnalt 1985-ben alapították, a Kolonna Publications kiadót 1997-ben. 2002-ben összeolvadtak. Főszerkesztő: Dmitrij Volcsek⁴⁷ .

Milyen nézeteket vall a főszerkesztő? Egyértelmű, hogy milyeneket, mondják Önök. Lásd a könyvben: „Hogy dögöljetek meg mind, ti gané feketék…" Hát nem. Azok a politikai rádióadások, melyeket Volcsek készít, némileg más képet festenek. Pont az ellenkezőjét⁴⁸ . Tudathasa­dás? Nem, a tudat egy. És ezt az egyet éppen Volcsek Mityin zsurnalja segít megérteni. Mit látunk, ha kinyitjuk? Széppróza köntösében („fordítás franciából") ebben a bájos kis kiadásban módszertani segédletet olvas­hatunk a kiskorúak ellen elkövetett legdurvább nemi eltévelygésekről (a bölcsődéseket is beleértve). „Egy szemrevaló 10 és fél éves kislány, aki engedi, hogy hátulról megbasszák és a szájába ürítsenek…"⁴⁹ stb., stb., és több tucat hasonló jellegű próza, és úgy-ahogy rímbe szedett káromkodó versike, melyeket egy pszichésen normális embernek még tudományos célzattal is nehezére esik idézni.

Emlékeztetném az olvasót, hogy A. Prohanovot, V. Szorokint és Bajan Sirjanovot ugyanaz a kiadó, nevezetesen az Ad Marginem⁵⁰ terjesztette. Hasonló másodállással foglalkozott egy másik kiadó is, melyet védeni kellett a „cenzúrától". Úgy hívták, hogy „Ultrakultúra". A menü az alábbi­akat tartalmazta:

1. Dudajev generális apologetikus életrajza
2. Egy általunk ismert téma prózai variációja („Skinek, Oroszhon éb­red!")
3. „Módosult tudatállapot" (a tartalomismertetés szerint ez egy „extasy-kultúra történet", melyben „az emberi valóságérzékelés elérte a legmagasabb fokát")
4. Ugyanarra a kaptafára íródott „Az LSD igaz története"
5. Gejdar Dzsemal mint a „modern muzulmán világfelfogás" megteste­sítője

És desszertre mi más is lehetne, mint Alekszander Prohanov – a kreativitás és a radikalizmus „legmagasabb foka"⁵¹ . „Nincs egyetlenegy olyan népszerű vagy közepesen népszerű talkshow, ahol ne pompázna a Zavtra című újság főszerkesztőjének termetes és jókötésű teste. A képernyőn való megjelenés gyakoriságában valószínűleg hamarosan megelőzi, ha már meg nem előzte az orosz parlamentarizmus Mike Tysonját, V. V. Zsirinovszkijt⁵² ". (Alekszander Sumszkij diakónus⁵³ ).

Ki szervezte a Rogyina blokkot, mely a nemzeti kérdés terén folytatott kutatásaival szerzett kétes dicsőséget világszerte? Mivel foglalkozik ez az ember a politikától mentes időben? Nyissuk ki a volt sajtótitkár, Dmitrij Rogozin visszaemlékezéseit. „Nem volt egyszerű válaszom – mivelhogy megmondták nekem, hogy a lehető legkevesebbet beszéljek Gelman⁵⁴ és a projekt közötti összefüggésről. A »Marattól jöttem« válasz nem tűnt túl szerencsésnek…" (Olga Szagareva).

Ez nem véletlen egybeesés, ez rendszer, ami már rég önjáró és újra termeli magát a legkülönfélébb ágazatokban.

Találomra fellapozok egy friss újságot. Moszkovszkije novosztyi, cikk a hadseregben szokásos szívatásról. A cikk elején az újságíró egy pozitív nevelési példához nyúl… Dietrich Gruppenführer életéhez. A cikk végén jön egy negatív példa. Prostitúció és drogfogyasztás. Nem önmagában, hanem az ellenük folytatott harc. A szerző szerint tudatlan emberek foglal­koznak ezzel az értelmetlen harccal „ahelyett, hogy a szomorú jelenséget tanulmányoznák és megpróbálnák enyhíteni a belőlük származó kárt". Úgy tűnhet, hogy a cikk témájához nem kapcsolódik szorosan a drogokról szóló passzus. Az emberek megszokták, hogy azok, akik szimpatizálnak a Gruppenführerekkel, a legszigorúbb társadalmi rend bevezetésének hívei. Akkor hogy jön ide a prostitúció és a drog?

Hogy fér meg egymás mellett az orosz és az oroszellenes naciona­lizmus? A Nyugat bomlasztó hatásáról szóló nyavalygások és a pucér fenekek kiállítása a fejszével széthasított pravoszláv ikonokkal? A fun­damentalizmus és a sátánizmus?

Remekül megférnek.

Gelmintál⁵⁵ gyermekei

A barna kártya (orosz, oroszellenes, mindegy) – az egyik szín a hamis­kártyás paklijában. Ha egy konkrét fiatalember agyát a leggyorsabban és leghatékonyabban divatos popzenével lehet kimosni, akkor jöjjön a popzene. Ha ifjú barátunk az „oktatási reformok" ellenére még tud olvasni, akkor elárasztjuk őt olcsó kis könyvecskék széles választékával a szabadkőműves összeesküvésről. Ha a drogok keltették fel az érdek­lődésüket? Ott van neki az „LSD-kultúra". hasis, heroin, a megfelelő aláhúzandó. És nehogy megsértsék a kis növendékünket politikailag inkorrekt megjegyzésekkel: ő nem egy „agyalágyult idióta", akinek csorog a nyála miközben sapka helyett egy női csizmát próbál a fejére húzni. Csak egy másik „kultúra" képviselője…

A XX., de különösen a XXI. században a xenofóbia nem ideológiai kérdés, hanem higiéniai; „a viselkedési program zavara, melyet egy más esetre találtak ki – faji és alfajbeli különbségekre… állati ösztön, melyet ráadásul nem oda irányítottak" (V. R. Dolnyik⁵⁶ ) és mely fertőzésszerűen terjed. A fertőzést bakterológiai fegyverként is lehet használni. És hasz­nálják is. Hiszen a rabtartók nyugodtan alhatnak akkor, amikor a fellázadt rabok hozzákezdenek annak kiderítéséhez, ki közülük a trák és ki a szamnit és a törzsek közül melyik a nemesebb. Az etnikai „pszeudofaj-alapítás" a társadalmi mozgalmak közös sírja.

A barna kártya nagyon erős, mindent visz. De hazánkban hatékony alkalmazását zavarja az 1945-ös össznemzeti győzelem történelmi em­léke. A győzelemé, melyet az egyesült népek arattak azok felett, akik szét akarták őket választani és meg akarták fosztani az akaratuktól, belefojtva az emberiséget az állati ösztönbe.

Dov Kontorer izraeli kutató jogosan jegyzi meg, hogy „a nácizmus mint az abszolút és mindenen felül és kívül álló gonosz felismerése kulcseleme a manapság támadott történelmi emlékezetnek a II. világ-háborúról"⁵⁷ .

És itt jön segítségül a totalitarizmus elmélete. Ha országunk és a hitleri Németország egyszerűen két totalitárius rendszer, akkor

„a szovjet csapatok nem az abszolút gonoszt győzték le, hanem egyfajta alternatív erőt. És még nem világos, milyet. Lehet, hogy egy jót. És ha ez az erő jó, akkor a szovjet csapatok rosszak. A Reichstagra kitett zászló pedig nem a világtörténelem legnagyobb hőstette. Ebben az esetben a szent zászlót sárba kell tiporni, nem több mint egy rongy, amit az orosz vadember kitett egy nagyszerű építményre a világcionizmus ukázának engedelmeskedve". (Szergej Kurginyjan)

Ez az a talaj, amelyből kisarjadnak a Szvolocsi, a Polumgla, és a ROA-beli⁵⁸ „patriótákról" szóló könyvecskék.

Szó sincs arról, hogy felmentsük Sztálint, ezt a játékot hagyjuk meg Rezun-Szuvorovnak és Galkovszkijnak. Még egyszer szeretnénk hang­súlyozni, hogy a politarchia a világtörténelemben igen elterjedt jelenség. És emiatt az ideológia megalapozottsága is széles skálán mozog. Példák sorát hozhatnánk a XX. századból. A 30-as évek Japánja – a pogány sintoizmus (sajnálatos módon átértelmeződött a náci szellemben). Szaúd-Arábia – a hanbali iszlám Ibn Abd al-Vahaba értelmezésében. A Szaddám alatti Irak – „az arab szocialista újjászületés". Olyan diktátorok nézetei, mint Francois Duvalier (Haiti) vagy Pol Pot (Kambodzsa) olyan egzotikusak, hogy meghatározásukra kénytelenek vagyunk új szócik­keket gyártani. Gyanítom, hogy az emberiség még nem talált ki olyan vallást vagy filozófiai rendszert, melyet megfelelő akarat mellett ne tudtak volna felhasználni ideológiai támasztékként egy vezető-atya felépítésű bürokratikus hierarchiához, melynek állandó napirendi pontja a tömeges megtorlás. Ha öregasszony állatvédőinknek hatalmat adnánk, úgy 20 év múlva az új állami vallás templomaiban gyönyörködhetnénk, ahol a kutyákat arany tálkákból és emberi hússal etetnék. A politológusok pe­dig megírnák, hogy ebben a kegyetlenségben Jacques-Yves Cousteau a hibás: ő tanította az emberiséget, hogy ne válassza külön magát a természettől.

Éppen emiatt, ahogy a már említett Dov Kontorer megjegyezte, „összevetni a kommunizmust és a nácizmust a totalitarizmus jegyé­ben olyan, mint a krokodilt a fenyőfához hasonlítani azon az alapon, hogy mindkettő zöld". Sztálin bűntettei az eszmék mély eltorzításának eredményei, mely eszmék ésszerűek és igazságosak voltak (vagy legalábbis annak tűntek, ezen lehet vitatkozni). A nácizmusban már kezdettől fogva nem volt mit elrontani vagy eltorzítani. Nem volt benne semmi olyan, ami egy XX. század közepén élő kultúrembert őszintén megtéveszthetett volna.

De Oroszországban a 90-es években a kommunizmus és a nácizmus közé nem egyszerűen egyenlőségjelet tettek. A hivatalos ideológia arra a következtetésre jutott, hogy a kommunizmus rosszabb. Szükség volt a szovjet éra szélsőséges démonizálására, hogy igazolják magukat. Minél iszonyatosabb a „vörös söpredék" (A. Arhangelszkij terminusa), annál több bűnt lehet megbocsátani azoknak, akik hősiesen legyőzték.

Vlagyimir Bogomolov frontharcos író írja a következő sorokat:

„A Nagy Honvédő Háború átkozott totalitárius múltjának elbagatellizálása, több tízmillió ma is élő és halott résztvevőjének a befeketítése már világosan látszódott 1992-ben. Azok az emberek, akik 1992 előtt kerültek hatalomra, és meggyőződéssel vallották, hogy a Szovjetunió 70 évével együtt a több száz éves orosz történelem legnagyobb tragédiáját, a Nagy Honvédő Háborút is be kell hajítani a kiásott gödörbe, nyíltan kezdeményezték, szponzorálták és finan­szírozták a történelemhamisítást és nem csak a sztálini uralmat, rendszert, vezető funkcionáriusait feketítették be, hanem a háború egyszerű résztvevőit, a katonákat, tizedeseket, tiszteket."⁵⁹

10 évvel ezelőttiek a sorok. Változott-e valami jobb irányba?

A fővárosi fiúcska – egyenesen Jurij Scsevcsuk Aranyifjak című dalából – lemegy falura, leitatja az ottani öregasszonyokat, kamerára veszi őket meztelenül, hogy aztán „villoghasson" vele a külföldi filmfesztiválokon, mint „oroszországi anyaképpel"⁶⁰ .

Kell a színművészeti diploma, külön tanulmányok, kutatók új eredmé­nyei, hogy helyesen értékeljük ezt a lépést? Szerintem már rég érdeme szerint értékelték. Genezis, a Templomról szóló 9. fejezet.

Minden normális embernek értenie kell, legyen liberális vagy szoci­alista, pravoszláv vagy agnosztikus, hogy nem megengedett magadra vonni a figyelmet azzal, hogy Dachauval viccelődsz. Nem lehet egy nőt (akármilyen nőt) olyan szavakkal sértegetni, mint amilyenekkel Anna Ahmatovát sértegette az egyik „posztmodern író". Nem lehet együttmű­ködni azokkal, akik hasonlókat engednek meg maguknak; támogatni az „író", „történész", „rendező", stb. elnevezésre való aspirációjukat. Ha ez nem érthető – gyerekkorban az édesanya nem magyarázta el, vagy elmagyarázta, csak jobbnak látta elfelejteni, mert nagyon szeretett volna ösztöndíjat kapni -, akkor semmilyen cikk nem fog segíteni. És semmi sem fog minket megmenteni egy újabb „friss" és „tehetséges" darabtól Valentyin Aaronovics Szorenzonról, aki összeesküvést forral az orosz nép ellen. Vagy a „szemrevaló 10 és fél éves kislány, aki engedi…"

Golaja oktyabrjonka [Meztelen kisdobos] – gyenge?

És ezért annak, aki ezt csinálja, Arany maszkot adnak.

Eredeti megjelenés: Илья Смирнов: Коричневый слюнявчик для мальчика-мажора. №5 журнал «Скепсис» 2008.

Jegyzetek

1 A terminus keletkezéséről ld. Sz. Je. Kurginyjan: Tocska szborki [A gyűjtés pontja]. Rosszija 21, 2005/3.

2 Ld. például A. V. Szkobov: Isztorija Rosszii (1917-1940) [Oroszország törté­nelme]. Szentpétervár, 2001.

3 Ju. I. Szemjonov: Vvegyenyije vo vszemirnuju isztoriju. Isztorija civilizacionnogo obscsesztva [Bevezetés a világtörténelembe. A civilizált társadalom története]. Moszkva, 2002, 23-24.

4 Ju. I. Szemjonov: Filoszofija isztorii [Történelemfilozófia]. Moszkva, 1999. 267.

5 A bojárok hatalmát a terror eszközeivel megtörő rendszer, mely egyben Ret­tegett Iván önkényuralmi ambícióinak biztosítására is szolgált. (A ford.)

6 A.L. Jurganov: Katyegorija russzkoj szrednyevekovoj kulturi [A középkori orosz kultúra kategóriái]. Moszkva, 1998.

7 Jurij Ljubimov (1917-) színházi rendező, a híres Taganka Színház alapítója és vezetője. Magyar felesége miatt erős szálak fűzik Magyarországhoz. (1999-ben Göncz Árpád magyar állampolgárságot adományozott neki.) Olyan, Magyaror­szágon rendezett darabok fűződnek a nevéhez, mint a Bűn és bűnhődés, Csere, Koldusopera, Don Giovanni. A világ számos pontján rendezett. Bár az orosz állampolgárságot a rendszerváltáskor visszakapta, lakhelyéül Jeruzsálemet választotta. (A ford.)

8 Ivan Jefremov (1908-1972) sci-fi író, filozófus. Leginkább utópiáiról ismert. A hatalom hol betiltotta, hol saját céljaira használta fel a könyveit. A bika órája című antiutópiája szintén csak a peresztrojka éveiben jelenhetett meg. (A ford.)

9 Szimon Szolovejcsik (1930-1996) publicista, pedagógus, gyerekíró. A hu­manista pedagógia eszméjének kidolgozója. Cikkeiben, könyveiben sokat fog­lalkozott, gyakorló tanárként pedig sokat tett egy gyermekközpontú pedagógiai szemlélet meghonosításáért. (A ford.)

10 Munkaidőben fodrászatokban, éttermekben, mozikban rajtaütésszerűen iga­zoltatták az embereket, miért ott ülnek, ahelyett, hogy dolgoznának. (A ford.)

11 Elterjedt gyakorlat volt például a szoba, ritkább esetben a lakás vagy a dácsa kiadása. Rövidebb időszakoktól eltekintve a hatalom szemet hunyt az ilyen jellegű, nem bejelentett bevétel felett. (A ford.)

12 Ld. Demoszkop Weekly: Lakosság és társadalom c. közlöny elektronikus verziója. Rosszijanye umirajut szliskom rano [Az oroszok kissé korábban halnak],

13 D.Sz. Lvov: Perszpektyivi dolgoszrocsnogo szocialno-ekonomicseszkogo razvityija Rosszii [A hosszútávú társadalmi-gazdasági fejlődés perspektívái]. Az Orosz Tudományos Akadémia közleményei, 73/8. (2003)

14 Ju. Ju. Boldirjev: O bocskah mjoda i lozskah dyogtya [A mézes hordókról és a kiskanál koromról]. Moszkva, 2003; Pohiscsenyije Evrazii [Eurázsia elrablása]. Moszkva, 2003.

15 Tovsztonogov (1915-1989) színházi rendező, pedagógus. Tbilisziben született orosz apa és grúz anya gyermekeként. Előadásaiban bátran nyúlt más művészeti ágak eszköztárához (mozi, bábszínház, stb.). Minden előadása eseményszámba ment. 1956-tól a Bolsoj Dramatyicseszkij Tyeatr igazgatója volt. (A ford.)

16 1982-ben alapította Szeljunyin, aki mindmáig az együttes frontembere. Ez idő alatt azonban nem egyszer váltottak stílust (rhytm 'n' blues, reggae, rock 'n' roll) és zenészeket. Dalaikat a könyörtelen irónia és a sajátos humor teszi felismer­hetővé. A 80-as években nagy hatással voltak más leningrádi rockzenekarokra. (A ford.)

17 V.P. Efroimszon: Rodoszlovnaja altruizma [Az altruizmus genealógiája]. Novij mir, 1961/10.

18 Utalás Csernomirgyin, az akkori miniszterelnök mára már szállóigévé vált mondatára, mely az 1993-as pénzügyi összeomlás utáni sajtókonferencián hangzott el a balul elsült reformok kapcsán: „A lehető legjobbat akartuk, de úgy sikerült, ahogy mindig". (A ford.)

19 Grigorij Raszputyin (1869-1916) orosz szerzetes, aki Pétervárra kerülve szoros kapcsolatba került a cári családdal. A cári család tagjaira gyakorolt pél­dátlan és nem éppen pozitív befolyását a kortársak igen rossz szemmel nézték. Több sikertelen merénylet után, végül Juszupov hercegnek és segítőinek sikerült végezni vele. (A ford.)

20 Grigorij Grabovoj (1963-) parapszichológus, jövőbelátó, médium. Saját bevallása szerint rák és egyéb betegségeket is tud nagy távolságból gyógyítani, rendelkezik a feltámasztás képességével. Jelenleg csalás vádjával eljárás folyik ellene. (A ford.)

21 M. Kondratova: Gyetszkaja lityeratura [Gyermekirodalom]. Tyeatr, 2003/4.

22 Andrej Csikatilo (1936-1994) a leghíresebb orosz sorozatgyilkos. Élete több rendezőt és írót is megihletett. Nevéhez – „tevékenysége" 22 éve alatt – 53 kü­lönös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság fűződik. Golyó általi halálra ítélték, melyet 1994-ben – több tucatnyi, még Borisz Jelcin akkori államelnöknek is be­nyújtott kegyelmi kérelem ellenére – végrehajtottak. (A ford.)

23 http://www.svobodanews.ru/articlete.aspx?exactdate=20060330154437123

24 „Korunk hőse". Kerekasztal-beszélgetés. Foma, pravoszláv újság kétkedők­nek, 2001/11. 53.

25 http://www.nefedor.com/vc/samisdat/3/311/-082.htm

26 V. Bondarenko: Vivat Galkovszkijnak! Zavtra, 1998. 01. 27.; M. Zolotonoszov: „Pradva" i „lozs" kak szort piva [„Igazság" és „hazugág" mint sörfajták]. Moszkovszkije novosztyi, 2002/37.

27 1993-tól működő profasiszta lap. Főszerkesztő: Alekszandr Prohanov (koráb­ban a Gyeny főszerkesztője). (A ford.)

28 Az angol Moscow News 1980-tól kiadott orosz verziója. Liberális szellemiségű lap. (A ford.)

29 Szélsőjobboldali nacionalista félkatonai szervezet. (A ford.)

30 1925-től működő, mindmáig igen rangosnak számító irodalmi lap. 1962-ben itt jelent meg először Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregé­nye. Ezzel a merész lépéssel, melyet maga Hruscsov hagyott jóvá, egy csapásra kivívta a liberális értelmiség, az ún. hatvanosok szimpátiáját, és egy időre azok orgánuma lett. (A ford.)

31 Alekszandr Tvardovszkij (1910-1971) költő, 1950-1954 és 1958-1970 között a Novij Mir főszerkesztője. (A ford.)

32 http://scepsis.ru/library/id_1400.html

33 Ld. Novaja gazeta, 2005. 09. 08.

34 Ld. Lityeraturnaja gazeta, 2006/11.

35 Orosz nacionalista mozgalom, amely az antiszemitizmus megújítását kezde­ményezte mint „hagyományápoló" szervezet. (A ford.)

36 http://www.absolisrael.net/temerkanov.html

37 http:/www.rusinst.ru/articletext.asp?rzd=1&id=4643&abc=1

38 Szmirnov: Kollektyivnoje szoznatyelnoje [A kollektív tudatalatti]. Tyeatr, 2003/1-2.

39 http://www.smotr.ru/2004/2004_sovr_pionerka.html

40 Putyin.doc. Kilenc forradalmi dráma. Moszkva, Kolonna publications, Mityin zsurnal, 2005.

41 Putyin.doc. 130, 134, 142, 157, 159 oldalak.

42 Lefordíthatatlan szójáték. A dramaturgia és a nem létező szramaturgia rímre játszik rá. Utóbbi szó töve a szram (=szar) szó. (A ford.)

43 Ld. Oktyabr, 2005/12.

44 Ld. M. Krilova, G. Zaszlavszkij zaviszimaja gazeta, 2006. 04. 19.

45 R. Dolzsanszkij: Kocsevoj Sekszpir [A Vándor Shakespeare]. Kommerszant, 2006. 04. 15.

46 Borisz Moiszejev (1954-) koreográfus, táncos, pop-énekes. A Jegyinaja Rosszija [Egységes Oroszország] párt tagja. Vállaltan homoszexuális, ami miatt sok támadás érte az orosz egyház részéről. (A ford.)

47 http://kolonna.mitin.com/about.php

48 http://www.svoboda.org/II/terror/0904/II.090404-1.asp

49 Ld. Mityin zsurnal, 57, Pétervár, 1999. 318.

50 http://www.ad-marginem.ru/izdatelstvo/?page=autors

51 http://www.ultracultura.ru/chr-pic-time/

52 Vlagyimir Zsirinovszkij – Az Orosz Liberális Demokrata Párt elnöke (LDPR), az orosz politikai élet veterán fenegyereke, populista, nacionalista, heves kiroha­násairól ismert politikus. (A ford.)

53 Sumszkij: Vplenu abszurda [Az abszurd fogságában]. http://zhurnal.lib.ru/s/ shumskij_a_w/absurd.shtml

54 Marat Gelman (1960-) művészettörténész, publicista, műgyűjtő. A Gelman Marat Galéria tulajdonosa. (A ford.)

55 Nem lefordítható szólelemény, amelynek eredete bizonytalan. Állítólag létezik egy ilyen nevű, férgek elleni kutyagyógyszer. A név utalhat a „Rozental gyermekei" című darabra (amiben sok pornografikus részlet fordul elő), esetleg A. Ribakov: Az Arbat gyermekei c. regényére is. (A szerk.)

56 V.R. Dolnyik: Homo militaris, 1994/1. http://www.znanie-sila.ru/projetcs/ issue_11.html

57 Kontorer: Vrag u vorot: jubilejnije razmislenyija [Ellenség a kapuban: jubileumi elmélkedések]. Rosszija 21, 2005/4. 100.

58 ROA (Russzkaja Oszvobogyityelnaja Armija, Orosz Felszabadító Hadsereg). Tagjaikat vlaszovistáknak hívták vezetőjük, Vlaszov után. A hadsereg szovjet ha­difoglyokból, fehér emigránsokból és kollaboránsokból állt. A II. világháború után a hadsereg tagjait mint hazaárulókat agyonlőtték. ( A ford.)

59 Bogomolov, i. m.

60 Utalás Ilja Krzsanovszkij díjnyertes és nálunk is bemutatott „4" című filmjére. (A ford.)

Néhány írás – az évforduló kapcsán – megidézi 1968-at, mikor forrongó társadalmi mozgalmainak politikai orientációja meglehetősen vegyes volt, ámde egyvalami mégiscsak összekötötte őket: alapvetően elutasították azt a fogyasztói kapitalizmust, amely a háború után újjáépülő Európában is az „amerikai álom" mítoszával igazolta magát. Azonban Kelet-Európában a 60-as évek reformjai éppen egy „fogyasztói szocializmus" („piacszocializmus") kiépítését célozták, itt a fogyasztói társadalom kritikája ekkor nehezen tudta volna megszólítani a tömegeket, de ez nem is állt a hatalmi elit érdekében.