E számunk a tőke globális uralmának következményeivel, a világrendszer működésének és működtetésének új válságjelenségeivel, a regionális fejlődés sajátosságaival, az alá- és fölérendeltségek gyökereivel és megváltozásának módozataival foglalkozik. Kína és Afrika új pozíciókra tett szert a világrendszerben, ám az átrendeződés az egyenlőtlenségeket nem csökkentette, hanem jelentős mértékben növelte regionális és nemzeti síkon is. A világrend irányításának neoliberális „technikái" a birodalommá fejlődés és a nemzetállam „halálának" ellentmondásaiban is megmutatkozik. A témakört boncoló tanulmányok egyúttal a védekezés, a civil önvédelem lehetőségeit is latolgatják. A nemzetállam – főleg a félperiférián és a periférián – egyre inkább „virtuálisan" létezik, amely történelmi állapot az ellenállás középkorias formáit hívta életre: a vallási és nacionalista reneszánsz ebbe a keretbe illeszkedik. A neoliberális gazdasági projekt, mint az osztályuralom történelmileg meghatározott formája, globális szinten is megszerveződött; e szervezettség történelmi és gazdasági-piaci összefüggéseibe, a keleti és nyugati fejlődés összehasonlító elemzésébe is betekintést nyújt e számunk. Más írások a forradalmi munkásmozgalom olyan hagyományait idézik föl, mint a 160 éves Kommunista Kiáltvány olaszországi recepciója és az ukrajnai forradalmi tradíció ismeretlen történetének néhány új oldala.

Tartalomjegyzék

1. Don Kalb : A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban
2. Giovanni Arrighi : Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából
3. Giovanni Arrighi : Az afrikai válság – Világrendszerbeli és regionális aspektusok
4. Samir Amin : Az Európa-terv alkonya?
5. Rémy Herrera, Luciano Vasapollo : Tömegmozgalom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában
6. Andor László : A napos oldal közgazdaságtana
7. ATTAC Európa : Az ATTAC Európa nyilatkozata a pénzügyi válságról és a demokratikus alternatívákról
8. Vincze Ibolya : Közép-Kelet Európa, Oroszország, Kína – Átmeneti országok tapasztalata összehasonlító nézőpontból
9. Tütő László : Népszerűtlen „népszerű történelem” – avagy hogyan védelmezzük államunkat?*
10. Rob Lyon : Kína, Tibet és a világgazdaság
11. Marcello Musto : A Kommunista Kiáltvány fogadtatása és népszerűsítése Olaszországban – A mű megszületésétől 1945-ig
12. Christopher Ford : A társadalmi emancipáció és a nemzeti felszabadítás ütközése – Mikola Pors eszmerendszeréről

Bevezetés^a

Ez a cikk a jelenlegi globalizáció- (és benne birodalom-) elméletek különféle irányzatait és kritikáit veszi sorra, ahogy azok a hidegháború vége óta visszatükrözték és előmozdították a világtörténelmi események sorát. Amellett érvel, hogy a globalizációelméletek a valóban létező szocializmus összeomlásával létrejött Egységes Világban egyszerre voltak a politikai képviseletet orientálására kialakított politikai álláspontok és szövetségek szubjektív (emic) és objektív (etic) eszközei. Az 1989 utáni években a globalizációelméletek megfelelő eszközzé váltak arra, hogy kifejezzék a neo- vagy piacpárti liberálisok és a politikai liberálisok kibontakozó összefogását. E liberális szövetség állította először azt, hogy a piac- és demokráciaépítés, a civil társadalom erősítése és a jólét megteremtése sokak számára egyre inkább összetartó vállalkozások és azok végül egymást kölcsönösen erősítő erők halmazát alkotják. Az erők ezen halmaza a globalizáció, amiről úgy gondolták, hogy a liberalizmus égisze alatt egyesíti majd a világot. A globalizáció elméletét átültették a globális kormányzás alapelveibe is – melynek példája a washingtoni konszenzus. Ezt a cikk első részében taglalom.

A kilencvenes évek közepétől ebben az összefogásban a politikai liberálisok egyre nagyobb teret követeltek a neoliberalizmussal szem­ben. Növekvő öntudatukat kifejezték a piacvezérelt fejlődés és az abból állítólag automatikusan előálló intézményi javak institucionalista kritikájá­ban. Felemelkedésük tükrözte a minden országban, valamint a Nyugat/ Észak és a többi világrész közötti mélyülő anyagi egyenlőtlenséget, ami a felfokozott piacosítás következménye. Valamint reflektált a kilencvenes években váratlanul megerősödő nemzeti, etnikai és vallási szűklátókörű­ségre is. Az institucionalisták úgy alakították át a globalizációvitát, hogy a figyelmet a hatalom, történelem, hely és képviselet kérdéseire irányí­tották, valamint rámutattak arra, hogy az államok és közintézmények folyamatosan a középpontban maradtak és olyan fogalmakat vezettek be, mint a sorrendiség (sequencing) és hibriditás.^b Ők is hozzájárultak a globalizációról és a világ egyenlőtlenségéről folyó vita felelevenítéséhez. Ezt a cikk második és harmadik részében tárgyalom.

A liberális szövetség szellemi hegemóniáját két politikai folyamat ásta alá. 1997 után az egyet nem értés és kritika baloldali irányban ra-dikalizálódott: a munkásmozgalmak, a szegény országok csatarendbe fejlődő kormányai, a földműves szervezetek, környezetvédők, az őslakos mozgalmak és a hozzájuk kapcsolódó civil szervezetek csatlakoztak a létrejövő antiglobalista vagy az Igazságos Világot Mozgalomba (Global Justice Movement). 2000-et követően az újjáéledő konzervatívok, neokonzervatívok és nacionalisták az Egyesült Államokban kihasználták a demokrata párt hosszan tartó neoliberális kozmopolitizmusát (ahogy a konzervatívok máshol is tették, mint Hollandiában és Dániában), és megszerezték az államhatalmat. A fehér dolgozó osztályok több he­lyen is egyre növekvő mértékben érezték idegennek a megreformált szociáldemokrata pártokat, és elkezdtek a konzervatív nézőpontokkal azonosulni. Válaszként a súlyos pénzügyi válságok sorára, valamint a szeptember iszlamista támadásra, a konzervatív szövetség sürgette a birodalom, az egyoldalú fellépés és a militarizált intézménytervezés (institutional engineering) sokkal nyíltabb felvállalását. Mind a bal- és jobboldali elmozdulás a birodalommal és imperializmussal foglalkozó elméletalkotás új hullámát indította el, amit én a globalizációról folyó vita szerves részének tekintek.

A cikk célja, hogy nagy vonalakban megmutassa a globalizációról folyó vita időben és politikai tartalmában változó összefüggéseit. A cikk megvizsgálja a piaci- és politikai liberálisok, valamint a birodalomteore­tikusok egymással versengő feltevéseit, majd összeveti őket a meglévő bizonyítékokkal.

Szerzőként nem kívánok semleges vitapartnernek látszani. Polányihoz nem kismértékben hasonló véleményem szerint a globalizáció jelenlegi formáit a világméretű piacosítás politikai vállalkozásának lehet tekinteni, aminek fő támogatói a nemzetek feletti osztály belőle leginkább hasznot húzó szegmensei, illetve a függő országokban velük együttműködő (komprádor) szövetségeseik. E vállalkozás ingadozik a liberális technok­rata uralkodási mód (többoldalúság és „globális kormányzás"), valamint az inkább militáris és egyoldalú beavatkozások között, melyekben az Egyesült Államok a saját, illetve vállalatcsoportjai érdekeit a szövetsé­geseivel szemben is érvényesíti. E két mód közötti különbség kevésbé lényegbevágó, mint azt gyakran gondolják, úgy kell rájuk tekintenünk, mint egy jelenség két arcára.

E folyamat három rendszerszintű társadalmi következményét külön­böztetem meg:

Szerintem a globalizációs retorika ellenére a felségterület és tér a társa­dalmi kapcsolatok és intézmények jellegzetes csoportjainak leírásában fontosabbá vált, nem pedig jelentéktelenebbé (ahogy Hoogvelt, 2001 és Robinson, 2002 állítja). Azonban az ilyen jellegzetes következmények (pályagörbék) magyarázata mára inkább a helyi és globális struktúrák kölcsönhatásán kell alapuljon, mint bármely területen belüli tulajdonságon per se. Végül, úgy tartom, ez megújulást hoz az antropológiában és a társadalomtudományokban, mely alapjában véve kevésbé lesz leíró és a helyi részletekhez kapcsolódó, mint amilyen a posztmodernizmus alatt volt a nyolcvanas és kilencvenes években, habár néhány eredményét megtartja. A közös tudományközi programok felé fordul és csak néhány fő kérdésre és fogalomra koncentrál majd, mint a birodalom, az állam és az osztályok kifejlődése, a mozgósítás és igényformálás, továbbá az ezekhez kapcsolódó kulturális folyamatok – például a provincializálódás és etnicizálás -, valamint az ezeket összekötő többoldalú kapcsolatok.

1. A liberális szövetség tündöklései

A globalizáció alatt többrétegű komplex fogalmat értünk. Valójában három intellektuális célt szolgált egyszerre. Egyszerre volt szubjektív (emic) fogalom, tudományos szakkifejezés és politikai program. Alapvetően nem állít többet, mint hogy a világ emberei és helyei egyre kiterjedtebb és sűrűbb kapcsolatokat építettek és építenek ki, és így A hely történé­seinek váratlan utóhatásai lehetnek B helyen. Ha így tekintünk rá, semmi különösebben új sincs benne. így a globalizáció egy fejlődési folyamat, amit David Harvey „az idő és tér összenyomásának" nevezett, ami az ember fokozódó képessége a távolság legyőzésére, a megtételre fordított idő lecsökkentésével (Harvey, 1989). Ez a magva a köznapi, tudomá­nyos és politikai szóhasználatnak is. Azonban minden további fogalmi specifikáció már megkérdőjelezhető. Használható? Ki számára? Ki vagy mi áll mögötte? Továbbá milyen valós bizonyítékok támasztják alá az e kérdésekre adott válaszokat? Ezen a szinten a tudomány és a politika szükségszerűen zavaros.

A következő lépéseket két megfontolás vezeti. Először, a globalizáció fogalmát szinte alig használták 1990 előtt, a kilencvenes években igazi vesszőparipává vált, és végül életre keltette, David Held kifejezésével élve, „a nagy globalizációs vitát" – belecsúszva a birodalomról folyó vitába. Ebből arra következtethetünk, hogy bár a kifejezés hosszú távú fejlődési folyamatot jelöl, de épp e folyamat felgyorsulása a kilencvenes években (és környékén) az, ami miatt érdeklődésünk homloktérbe került. Másodszor, az egymást követő kutatások igazolták, hogy a globalizáció mint hosszú távú folyamat – tekintet nélkül arra, hogy okai ideológiai és vallásos erők (Roberston, 1992), maga az emberi evolúció (William MacNeill vagy Norbert Elias életműve), a kapitalista világrendszer di­namikája (Wallerstein, 1974, 1980; Arrighi, 1994) vagy pedig e három együttes hatása (Held et al. 1999) – nem lineáris, hanem hullámokban és spirálisan, „ugrásszerű változásokkal", korszak- vagy minőségi váltások­kal jelentkezik, semmint hogy pusztán folyamatos mennyiségi változás lenne. Korszakokról és periódusokról szól, nem csupán az idő múlásáról. Mi jellemzi korszakunkat? Milyen erők dolgoznak a jelen periódusban?

A legújabb váltás a birodalomelméletek irányába segít megérteni, hogy a globalizációelméletek többségének reményei, fogalmai és feltevései -legalábbis a kilencvenes évek közepéig – igencsak saját koruk termékei voltak. Állításaik erősen túlzottak és lenyűgözők, mivel szerzőik a kor si­kerre ítélt liberális politikusai és favoritjai voltak. A globalizációelmélet volt, szerintem, a közös platform a szabadpiac neoliberális szorgalmazóinak és a civil társadalom politikai liberális szószólóinak együttműködésében (lásd Kalb, 2000). 1989-ben a berlini fal leomlása alkalmat adott e két világtörténelmi küldetés egyesítésére a globalizáció korszakteremtő vízió­jában. Mindkettőt legfőképpen az Egyesült Államok politikája ösztönözte, már a hetvenes évek eleje óta: az emberi jogok előmozdításának helsinki folyamata, valamint a nemzetgazdaságok monetarista és egyúttal liberali­záló reformjának keretében. Ezeket mára egyrészt a nyolcvanas években Latin-Amerikában kipróbált, majd John Williamson által 1990-ben széles körű használatra tömören megfogalmazott washingtoni konszenzus (Williamson, 1990), másrészt az ENSZ kozmopolita emberbarátsága, a Nemzetközi Büntetőbíróság és a nemzetközi civil szervezetek világa testesítik meg.

A fal leomlásának utóhatásaként a liberálisok és neoliberálisok egye­sítették erőiket, hogy közös erőfeszítéssel kialakítsák az idősb Geoge Bush „Új Világrendjét". Ez valódi globalizációs szövetség volt, ami tük­rözte abba vetett hitüket, hogy a liberális kapitalizmuson kívül „más nem játszik". Újraélesztette a felvilágosodás régi reményét, a doux commerce elvét a kereskedelem jótékony hatásáról, mivel azt állította, hogy: 1) ha az árukat az emberek és helyek között szabadon cserélik; 2) akkor a sze­replők mindenütt felismerik majd saját érdekeiket termelőként és fogyasz­tóként is, és érvényre juttatják majd a kollektív érzelmekkel és a felhevült politikával szemben; 3) ezek után átalakulnak „független" és produktív modern „középosztállyá"; 4) akik aztán polgárjogokat követelnek majd, és a hatékonyság mellett a bennfentes érdekek ellen szavaznak; 5) ami majd előmozdítja a kereskedelmet, jólétet, szabadságot és növekedést, ezzel tovább erősítve az emberiség globális egymásrautaltságát (lásd Kalb, 2000, 2002). A liberális globalizációelméletek ezt az isteni kört általánosí­tották az egész világra térben és időben (világtörténelem). Elmagyarázták, hogy a globalizáció miért jó és miért nyerhet mindenki rajta.

Mindkét liberális irányzat szerint a globalizáció okszerű, anonim és többé-kevésbé ellenállhatatlan folyamat. Az idő és tér összenyomása in­dítja be az egész isteni kört, aminek következtében még jobban legyőzik a távolságot. A piacok és az emberi erkölcs kinőtték a nemzetállam és államnemzet ketrecét, ahogy azt a szocialista világ összeomlása bizo­nyította. Végül elérkeztünk a szabad világ civilizációjának küszöbére és útra keltünk a kozmopolita uralom korszaka felé. Ezért a nemzetek feletti kormányzás szerveinek létrehozása a feladat, hogy tovább vezesse ezt a folyamatot. Az így felfogott globalizáció egy igazi nagy narratívát alkotott, ami kiszorította a modernitás nagy narratíváit (liberalizmus, szocializmus, korporatizmus), mivel azok a kapitalista világban a nemzetállam társadal­mi megszervezéséért folyó XIX. és XX. századi harcokon alapultak. Ez lett az új nagy narratíva, épp egy évtizeddel azután, hogy a modernitás nagy narratíváit halottnak nyilvánították a posztmodern filozófusok. A globalizációelmélet a (neo)liberalizmus feltupírozása volt, amit angol­szász hazájából kiindulva globális léptékűre nagyítottak (Kalb, 2000). Épp ezért nagy biztonsággal megjósolhattuk volna, hogy a szocialista, korporatista, imperialista és regionalista alternatívákat – néhányukat a nacionalizmus vagy vallás keretei közt megfogalmazva – a közeljövőben nyíltan fogják ajánlani; és lásd, mára már feljövőben vannak.

A globalisták rámutathatnának a kozmopolita kormányzást aládúcoló nemzetközi intézmények egyre bővülő sorára, kezdve a Valutaalappal, a Világbankkal, az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény­nyel (GATT) és a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) a gazdaság területén, egészen az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságáig (UNHCR), a Nemzetközi Büntetőbíróságig és más szervezetekig a nemzetközi és emberi jogok területén. Mindegyikük médiajelenléte és hatásköre is növekedett a kilencvenes években. A globalisták szintén a zászlajuk alatt tudhatnák a nemzetközi együttműködés intézményeit, mint a G8 találkozók, a NATO, a NAFTA, az Európai Unió, az APEC, az ASEAN és más regionális fórumok, melyek arra törekednek, hogy a politikai és törvényhozási koordinációt a nemzetállami szint fölé emeljék. Ráadásul a globalisták elénk tárhatnák, hogy a világpolitika csúcsszintje alatt is létrejött a szakmai koordináció sűrű szövete, mint például a kábítószerek, technikai szabványok, egészségügy, telekommunikáció, halászat, turiz­mus, légi közlekedés, bankfelügyelet, atomenergia, biztosítás, könyvelés stb. területén. Ennek eredményeképp míg a kilencvenes évek közepén évente csak két-három konferenciát tartottak, addig az évtized végére több mint 4000-et (Held – MacGrew, 2002: 19.). A XX. század kezdetén 37 nemzetközi kormányközi szervezet volt, ami 2000-re 6743-ra nőtt (uo.).

A politikai liberálisok emellett büszkén emelhetnék ki a nem kormány­zati szervezetek (NGO) globális civil társadalmának gyors növekedését, mely szervezetek környezetvédelemi, emberiességi, igazságszolgáltatási, társadalmi és nemi szerepekkel összefüggő kérdések specializált szó­szólói. Emellett néhányszor sikeresen mozgósítottak globális és nemzeti elképzelések megváltoztatására, mint például a nemzetközi kampány a taposóaknák betiltására, a Greenpeace akciói a Shell ellen, a Human Rights Watch, az Amnesty International, a Transparency International, az Orvosok Határok Nélkül (MSF) és újabban a Jubilee 2000, melynek sike­rült a legszegényebb országok adósságelengedésének kérdését a G8, illetve a Világbank napirendjére vetetnie. Ezek a példák azt mutatták, hogy a civil társadalom akcióinak megvan a lehetőségük arra, hogy valóban befolyásolják a globális magas politikát és a zárt ajtók mögötti szakértői tárgyalásokat, egész addig is elmenve, hogy kierőszakolják a Világbank állandó Vizsgálóbizottságának megalakítását (lásd például O'Brien et al. 2000; Khagram, 2002, 2004; Smith, 2002). Továbbá demonstrálták, hogy a kozmopolita kormányzás valós és képes saját demokratizálására. Akcióik a hivatalos intézményeket többek között arra kényszerítették, hogy nyilvánossá tegyék eljárásaikat, bizonyítva ezzel, hogy valójában elszámoltathatók az állampolgárok világtársadalma előtt. A nemzetközi civil szervezetek száma 2000-re több mint 47 ezerre nőtt (Held-MacGrew, 2002: 18.). A globális civil társadalom szereplőinek e sűrű hálózata, különösen az emberi jogok, feminizmus és környezetvédelem területén működőké, bizonyította leginkább a globális öntudatot, az emberi lények egymásrautaltságának felismerését a világban, amit Giddens (1995), Falk (2000), Held (1995), Káldor (2003) és mások a folyamat mozgatórugója­ként és a kulturális globalizáció fokmérőjeként azonosítottak.

Van a szerzőknek egy szociáldemokratább csoportja, mint Castells (1986, 1996), Reich (1991) és Sassen (1991, 1998), akik részben erő­sítették, részben gyengítették a globalizmus ügyét. Eredményeik a Nyu­gat iparvesztésének társadalmi következményeit vizsgáló, nyolcvanas években végzett kutatásaikból származnak, melyek mindig kiemelik a globalizálódó gazdaság által generált társadalmi és területi kirekesztő tendenciákat. Azonban ezzel egyidejűleg igazolva látják a globalisták alapállítását, mely szerint a nyolcvanas és kilencvenes években piac- és technológiavezérelt átmenet zajlik a helyek teréből (space of places) a folyamatok terébe (space of flows). A fizikai hely egyre kevésbé számít, állítják, azonban a globális hálózatokba való beágyazódás egyre inkább. Reich, Castells és mások szerint a nemzetgazdaságok mára nagyrészt Akciók, a társadalmi csoportok és fizikai helyek sorsa már piacképes szaktudásuktól, valamint a globális termelés és csere hálózatába való logikus beágyazódásuktól vagy kirekesztettségüktől függ. E folyamat során a nemzetközi multinacionális (nemzetközi) vállalatok átalakultak transznacionális (nemzetek feletti) vállalatokká, melyek termelési és marketingterüket a termelékenység, hozzáadott érték és vásárlóerő globális kritériumai alapján határozzák meg. A gazdasági és politikai hatalom, szerintük ennek következtében, mára lényegét tekintve szétvált. Érvrendszerükből következően megállapították, hogy a vállalati mono­póliumok elvesztették tartósságukat. Ez egyfelől veszélyt jelentett a régi kedvezményezettek számára, legelőször is a centrum-országok férfi fizi­kai munkásaira nézve, másfelől esélyt a kívülállók számára, elsősorban a nők részére – Északon és Délen egyaránt. A fő mondanivaló az volt, hogy a globális piac meglepően nyílt és dinamikus tereppé vált, amely mindenki számára elérhető, ha piacképes szaktudást szerzett a mumbai és írországi szoftverfejlesztőktől, Sáo Paulo és Szöul vasmunkásaiig, Szencsen, Monterrey vagy Manila munkásnőiig. így bízhatunk az okta­tás- és a piactámogató politikákban, hogy segítenek megakadályozni a társadalmi kirekesztődést.

A globalisták szintén rámutattak, hogy a külkereskedelem a hetvenes évek óta sokkal gyorsabban nőtt, mint a termelés. Még ennél is fonto-sabb, hogy a külföldi közvetlen tőkebefektetések hatalmas mértékben fellendültek a nyolcvanas évek elejétől fogva, ami tovább gyorsult a kilencvenes években (egészen 1997-ig). A portfólió-befektetések^c , rövid­távú hitelek és a devizatranzakciók megtöbbszöröződtek és korábban nem látott történelmi csúcsokat értek el. Irdatlan mennyiségű tőkefelesleg állt rendelkezésre, amit részben a transznacionális vállalatok, részben nyugdíj- és befektetési alapok, valamint biztosítótársaságok termeltek, továbbá részben az új pénzügyi intézmények, mint a fedezeti alapok (hedge fund) és a származékos ügyletek (derivatives). Az olyan világvá­rosok, mint London, New York, Tokió, Párizs és Frankfurt (Sassen, 1990) szárnyaló tőzsdéin és a feltörekvő gazdaságokhoz vezető regionális kapcsolataikon keresztül – mely országok mindegyike tőzsdét nyitott ebben az évtizedben – ezek a mozgékony tőkék újrahasznosultak a gyors értékesülés reményében. Ilyet gyakran találtak Délkelet-Ázsia, Kína, Mexikó, Brazília vagy Közép-Európa gyorsan növekvő exportövezetei­ben. A tőke egy részét a centrum és a periféria liberalizáló országainak privatizált iparágaiba és közműveibe fektették, ami az első években olyan mértékű új befektetéseket eredményezett e cégekbe, melyek az eladósodott országok számára különben elérhetetlenek voltak. Más része olyan államok kötvényeibe vándorolt, melyekben a pénzügyi elit megbízott ismét mind a centrumban, mind a periférián.

Az efféle számokból arra következtettek, hogy a világpiacokhoz való hozzáférés korábban nem látott szinteket elérve egyre demokratikusab-bá vált. Úgy tűnt, a tőke most mindnyájunk számára fial, bár lehet, hogy a régi kedvezményezetteknek kevésbé (a globalistákat többnyire nem nagyon hatotta meg a „búcsú a munkásosztálytól"). Ez képessé tette a korábban harmadik világnak nevezett területeket arra, hogy ne kizárólag terménykivitelből (tea, kávé, gumi stb.) szerezzék jövedelmüket, hanem exportvezérelt iparosítással is. Ami nem csak munkaintenzív feldolgo­zóipar lehet, pl. textilipar, cipőgyártás vagy ruhaipar. Dél-Koreát az ipari konglomerátumok bámulatos példája jellemzi, mint például a Daewoo, amely fejest ugrott az autógyártás és elektronika high-tech világába, vagy a Hyundai, amely kevesebb mint egy évtizeden belül szerszámgyártóból átalakult egy a felvonóktól a laptopokig mindent gyártó vállalattá. Ezek a látványos trendek, együtt a növekvő jövedelmek, valamint a Világbank, a Valutaalap és magánhitelezők által segített infrastruktúra-befektetések kombinációjával, egész körzeteket emeltek fel a világ elitgazdaságainak jól megrostált klubjába. „A kilencvenes évek végére – írja Held és MacGrew az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) adataira hivatkozva – a világ feldolgozó-ipari munkahelyeinek majdnem fele a fejlődő országokba tele­pült, miközben a fejlődő országok fejlettekbe irányuló kivitelének több mint 60%-a feldolgozó-ipari termék, ami tizenkétszeres növekmény kevesebb mint négy évtizeden belül." (Held-MacGrew, 2002: 52.)

A korai globalizációelmélet a demokrácia, a civil társadalom és a sza­bad piacok (mindenben a kommunizmus ellentéte) reményteli konvergen­ciáját hirdette, ami a világcivilizáció és kozmopolita uralom szükséges előfeltétele. Politikai platformként szolgált, lehetővé téve a szabadpiaci liberálisok és politikai liberálisok erőinek összefogását, ami segített egy egész világtörténelmi korszak létrehozásában rögtön a szocializmus összeomlásának utóhatásaként. Azonban elkápráztatta a végső liberális egyensúly ígérete, hogy mindenki számára hasznot hozhat a XX. század utolsó éveiben.

De a század utolsó évtizede korántsem volt stabil. Ez jelentős rész­ben magának a globális kormányzás liberális paradigmájának volt köszönhető, mivel ez kölcsönhatásba került és szembeszállt a korábbi társadalmi és területi struktúrákkal, és nekilátott átalakítani az egész világnépesség megélhetésének alapjait. Ennek következtében a kilenc­venes évek közepétől fogva a politikai liberálisok és a piaci liberálisok útjai kezdtek elválni. Castells, Sassen, Reich és mások – állandó kritikai mellékáramként – továbbra is hangsúlyozták a társadalmi és területi egyenlőtlenségeket (az alaposabb kifejtést lásd alább). Azonban 1996 után a Világbank éves jelentései a világ fejlődéséről (World Development Reports) nyíltan olyan figyelmeztetéseket kezdtek adni, hogy a piacok önmagukban nem elégségesek intézmények kiépítéséhez és a civil társadalom működéséhez, valamint kezdtek figyelmet fordítani az állam állapotára és karbantartására a globalizálódó világban (Világbank, 1997). Az évtized végén a kutatók és igazgatók közti nyílt ellentétek légkörében (Wade, 2001a, 2001b) a Világbank jelentései beszámoltak a tömeges nyomorról és a helyi korrupcióról (Világbank, 2000). A politikai liberálisok és az „új institucionalisták" kezdtek fokozott befektetéseket követelni a „jó kormányzásba", a civil társadalomba, az oktatásba és egészségügybe, miközben kisebb jelentőséget tulajdonítottak a washingtoni konszen­zus klasszikus feltételrendszerét alkotó bölcs tanácsoknak, úgymint a privatizációnak, stabilizációnak és liberalizációnak (például Stiglitz, 2003). A „sorrendiség" a politika kulcsfogalmává vált, ami az átmeneti társadalmak piacosítási rohamát kívánta lelassítani. Súlyos kétségek­nek adott hangot a gazdasági liberalizációt, demokráciát, növekedést és méltányosságot állítólag összekötő láncolatot illetően (lásd még ILO, 2004). A politikai liberálisok, mint Beck (1997) és Held (1995), elkezdték megkülönböztetni a globalizáció fogalmát (jó dolog: művelt civil társada­lom) a globalizmustól (rossz dolog: a vállalatok globalizációja). Benjamin Barber (1996) és mások kifejtették, hogy a globalizáló tőke MacVilágja azzal fenyeget, hogy mindenütt kitermeli a vallások és abszolút értékek dzsihádját, ahol a civil társadalmat elhanyagolják, ahogy az meg is tör­tént. Michael Hart azt a következtetést vonta le, hogy a tőke működési szférájának kiterjedése a „posztcivil társadalmon" kívül semmi mást nem hozott létre (Hardt, 1995).

A posztszocialista társadalmak átalakításának következményei, ami állítólag a globalista paradigma legfőbb próbája, mindenütt kiábrándítóak és gyakran egyszerűen csak bűntények. A katasztrófát Boszniában és Ruandában nem akadályozta meg a humanista kozmopolitizmus, miköz­ben újabbakat indított útjára Kongóban és Kelet-Timorban. A gazdagok és szegények egyre jobban szembeötlő polarizációja az országokon belül és az országok között (lásd alább), továbbá a közjavak degradálódása az oktatástól a környezetig – különösképp a volt szocialista világban és Afrikában – kiáltó ellentétben állt a helyi komprádor burzsoázia és a transznacionális osztály gazdagságával, Északon és Délen egyaránt.

A politikai liberálisok fokozatosan kiábrándultak a globalista szövet­ségben kötött alkujukból. Az európai harmadikutas szociáldemokraták a kilencvenes évek közepe óta kiszorították a konzervatív kormányokat és intellektuális avant garde-juk most több civil társadalmat szorgalmazott a szabadpiaci liberálisokkal kötött alkuban, épp ahogy Clintonék tették az Egyesült Államokban. De a civil társadalom fogalma túl képlékeny, túl elmosódott volt, valamint a gyakorlatban túl elitista ahhoz, hogy az elemzésekhez és cselekvéshez útmutatást adjon, amint az például Giddens politikai írásaiból is kitűnik (1995, 1998, 1999). Szellemi szár­mazása túl erősen liberális gyökerű volt, és megfertőzte a piacok és a demokrácia a nép felszabadítását célzó összenövésének 1848 előtti hite.¹ Mindezek ellenére a növekvő véleményeltérések és a globalizmus isteni köre jóslatainak nyilvánvaló fizikai cáfolatai egyaránt feljövőben voltak a kilencvenes évek közepe után.

2. Szkeptikusok és realisták

A kritikát egyrészről politikai gazdaságtani és szociálpolitikai kutatók, másrészről antropológusok fogalmazták meg és szolgáltattak bizonyí­tékokat hozzá, a vitát pedig történelmi, térbeli, intézményi, hatalmi és egyenlőtlenségi kérdésekkel élezték. Mindez fokozódó intellektuális és politikai küzdelem közepette zajlott. A kilencvenes évek közepén a neoliberális reformok elleni első franciaországi tiltakozáshullám Pierre Bourdieu és munkatársai kulturális szociológiájának radikalizálódását váltotta ki Franciaországban és másutt is, ami nagy lendületet adott az par excellence antiglobalista folyóiratnak, a Le Monde Diplomatique-nak. Ezek a párizsi körök együttműködést kerestek a latin-amerikai aktivisták­kal és lefektették a későbbi – az 1999-ben „hirtelen" keletkezett (Fisher-Ponniah, 2003; Sen et al., 2004) – Szociális Világfórum és antiglobalista mozgalom (vagy Igazságos Világot Mozgalom) szellemi alapjainak egyes részeit. Az érdeklődés nagy hulláma szintén elérte a történeti politikai gazdaságtant művelő osztrák-magyar emigráns, Polányi Károly munkáit, amit többek között a konzervatív, közfigyelemben álló filozófus, John Gray (1998) tanulmányozott Londonban, valamint néhány baloldali szerző, beleértve Giovanni Arrighit (1994), akinek figyelemre méltó mun­kája a kilencvenes évek elején új és termékenyítő módon kötötte össze Braudel, Wallerstein és Polányi gondolatait, és ezzel előrevetítette az ezredforduló vitáinak fő témáit. Munkája felvetette, hogy a globalizáció meglehet, legfőképp a piacok korszakos kiterjesztését jelenti a centrum kapitalista gazdaságai által dominált központosított transznacionális in­tézményeken keresztül, mint ahogy azt Polányi leírta a XIX. századi és korai XX. századi brit védnökség alatt működő világrendszer esetében. A fokozódó küzdelem során (lásd alább) az új „reformista" tudományos irodalom két fő utat talált a globalista liberalizmus kritikájára. Mindkettő institucionalista nézőpontból fogalmazódott meg; az egyik inkább egy strukturalista változat, a másik inkább a résztvevőkre összpontosít. Az előbbit az „útfüggőség", az utóbbit a „hibriditás", majd kissé később a „helyteremtés" (placemaking)^d fogalma köré építették.

A strukturalista institucionalisták szkeptikusak voltak a liberálisan individualista és nyílt globális tér valóságban történő kifejlődésével kapcsolatban, melyben a folyamatosan jelen lévő folyamatok a „tényező­költségek" kiegyenlítődéséhez a helyi-nemzeti intézményi sajátosságok Geichschaltung^e -jához, valamint globális integrációhoz vezetnek. Például Hirst és Thompson (1996, 2000) kimutatta, hogy a tényleges árukeres­kedelem még mindig kevésbé volt nemzetközi, mint a XIX. század végi Nagy-Britanniára épülő gazdaságban. A „valódi" gazdaság, kimutatásaik szerint, inkább regionalizálódik, mint globalizálódik, a nemzeti gazdasá­gok három regionális csoportosulása emelkedik ki: az EU, az USA/Nafta és Kelet-Ázsia nagy triádja^f (lásd még Mittelman, 2000). Rámutattak, hogy az összes tranzakció nagyjából kétharmada e régiós csoportosulá­sokon belül maradt. Ezek a belső tranzakciók „beágyazódtak" (Polányi) a helyi intézmények szövetébe a munkaerőpiacon, a lakásviszonyok­ban, az oktatásban, a jogban, a bizalmi és ismeretségi hálózatokban stb. stb., melyek végül mind az államok által szervezett, többé-kevésbé közintézményi örökséghez kötődnek. Ebből az következett, hogy a valós gazdasági növekedés elsősorban nem az áramlások globális térben tör­ténő felszabadításától, hanem a termelői kultúra alapjának fenntartásától függ. Az ilyen termelői kultúráknak számos változata van, többek között a kelet-ázsiai fejlesztő államok, a kontinentális Európa jóléti államai és az angolszász liberális és tőzsdére alapozott rendszerei. Nincs értelme az egyik változatot mint az egyedüli értelmeset ráerőltetni a többire (Dore, 2000). Hasonlóan Amsden (1992, 2003), Weiss (1998, 2003), Wade (2004) és más történész institucionalisták a kelet-ázsiai államokkal kap­csolatban kiemelték az állami cselekvés központi szerepét a gazdaságok sikeres exportteljesítményre való felkészítésében. így Kelet-Ázsia egyér­telműen cáfolta a globalisták által ajánlott liberális utat az exportbevételek növelésére. Nem a sokkterápiás nyitás, hanem a türelmes és óvatosan vezetett integráció volt a levonható tanulság. Hirst és Thompson érveit alátámasztotta a megújult polányista érdeklődés az intézményi és tár­sadalmi gazdaságtan iránt, többnyire átdolgozták a beágyazódottság korábbi elgondolását, valamint a hozzá kapcsolódó hálózat és bizalom elképzeléseit (friss összefoglalókért lásd Gudeman, 2001; Guillen, 2002; Narotzky, 1997; Smelser-Swedberg, 1995; Swedberg, 2003).

Hirst és Thompson jó meglátással a figyelemet a globális áramlások és az államok állítólagos ellentétéről a regionális államcsoportosulások felé fordította, melyek a valóságban létrehozták és helyhez kötötték az ilyen áramlások túlnyomó többségét (lásd még Kalb, 2000). Ez hirtelen kihúzta a globalisták érvrendszerének fullánkját, két okból is. Először, az államok azonnal elvesztették az ellenség becstelen szerepét. Épp ellenkezőleg, az állami struktúrák a munka- és fogyasztási kultúra garanciájává és a sikeres nemzetközi integráció szervezőivé léptek elő (lásd még Milward, 1999). Másodszor, megmutatta, hogy a világ vérkeringését biztosító nagy múltú országok határai túloldalán lévő gazdaságok gyorsan integrálód­nak az Egyesült Államok, Japán és Európa centrum-gazdaságaiba. Ez a „globális" gazdaság térbeli terjedésére drámaian más becslést adott: az exportvezérelt feldolgozóipar a kevésbé fejlett országok közül csak a kiválasztott kevesekben indult fejlődésnek, többnyire azokban, amelyek közel voltak a centrum-gazdaságok hátsó udvarához, mint például Me­xikó északi tagállamai, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld és Malajzia, a Cseh Köztársaság vagy Nyugat-Magyarország. A kevésbé fejlettek maradéka a feldolgozóiparba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetésekből nagy­részt kimaradt, sokkal inkább, mint ahogy az a klasszikus imperializmus időszakában előfordult (Hoogvelt, 2001).

Ahelyett, hogy dicsőítő ódákat zengtek volna, Hirst és Thompson kimutatták, hogy a nemzetközi piacok nem teszik meg azt, amit állítólag tenniük kéne. Ennek oka a piaci kudarc, amit az állami beavatkozás, intézményépítés, nemzetközi és nemzeti újraelosztás és az állam aktív szerepének hiánya okoz. Ennek következtében nagy területek és né­pesség záródik ki Észak és Nyugat piacairól. Az institucionalistáknak így sikerült a globalisták érvrendszerét a feje tetejére állítani. Ebben a piaci kudarc volt legfőbb eszközük – a klasszikus érv, amit Keynes a közgazdaságtan „földalatti hagyományának" nevezett (lásd például Baker-Epstein-Pollin, 1999).

A piaci kudarc érvrendszere megmutatta, hogy miért maradnak ki egész területek és népcsoportok a fejlett gazdaságok keringésrendsze­rébe való integráció potenciális nyereségeiből, a globális árulánc- (vagy értéklánc-) elemzés pedig megmagyarázta, hogy a kevésbé fejlett or­szágok azon termelői, akik ténylegesen integrálódtak, ennek ellenére miért is pauperizálódnak. Ezek az elemzők (pl. Gereffi-Korzeniewicz, 1994; Haugerud et al., 2000; Kaplinsky, 2000; Kaplinsky et al., 2002) vitatták a globális piacosítás elképzelését a leszivárgásról, kimutatva azt, hogy a piacok nem anonim rejtett kézként, hanem a háló csomópontjai közt strukturált hatalmi kapcsolatokként működnek, melyben a gyengék gyakorlatilag képtelenek javítani az erősekkel szembeni helyzetüket. Miközben a design, a kutatás és a fejlesztés, valamint a marketing funk­ciói az Észak kezében maradnak, addig a Dél termelői nagyon nehezen léphetnek feljebb a hozzáadottérték-láncon, és úgy tűnik, könnyen hoz­záférhető, alacsony képzettséget igénylő és alacsony értékű munkára ítéltettek. Ez nemcsak az egyszerű termények előállítására, de a feldol­gozóiparra és a nagy külföldi közvetlen befektetésekre (FDI) is igaz. Kína és Dél-Ázsia a nyolcvanas évek közepétől felgyorsuló integrálódása az Észak hálózataiba hatalmas méretűre duzzasztotta a képzetlen és köze­pesen képzett munkaerő kínálatát. Ez erősödő bércsökkentési nyomást eredményezett a szubszaharai és részben a dél-amerikai munkások és cégek közt, illetve a munkaerő elnőiesítését eredményezte (a társadalmi nemeket illetően lásd Mills, 2003). A következményeket a piacosítás önmagában nem igazán magyarázta, a láncban elfoglalt hely, az osz­tálykapcsolatok és a világgazdaságba beágyazott regionális rendszerek útfüggősége viszont igen.

A piacnyitás már más fényben tűnt fel: a leszivárgás elősegítése helyett, a munka tartalékseregének állandó bővítésével, inkább a felfelé mutató pályagörbék blokkolását szolgálta. Kiderült, hogy inkább a monopolista ellenőrzés hatóereje, mint a demokratikus részvételé. Lehetővé tette a kapitalisták számára, hogy a szerkezetből fakadóan lenyomva tartsák a béreket a feldolgozóiparban. A mexikói Tijuana maquiladorasait^g a kínai termelők legyőzték a versenyben (lásd Financial Times, 2003. július 1.), a brazil és kolumbiai kávétermelőket kiszorították a még olcsóbb vietna­miak. Az áruláncok elemzéséből arra lehetett következtetni, hogy csak a közös fellépés és az állami beavatkozás segíthet a régióknak abban, hogy feljebb léphessenek a magasabb hozzáadott értékű termelésbe. Továbbá csak ezek bizonyultak eredményesnek a fokozott női és gene­rációs kizsákmányolás ellen – ismét egy klasszikus munkáspárti érv.

Az Észak és Nyugat szociálpolitikáját, illetve a szegénységet kutatók szintén kiemelték az útfüggőséget és a közösségi döntéseket. Saskia Sassen a centrum globális városait kutatva megvédte azt az álláspon­tot, hogy az ipari jóléti társadalmakból a szolgáltató-ipari növekedésre alapozott neoliberális városi gazdaságokba való átmenet új társadalmi polarizációt gerjeszt az Észak nagyvárosaiban (Sassen, 1991; 1998). E megosztottság már nem a tulajdonban és termelésben gyökerező, a tulajdonosokat a munkásoktól elválasztó klasszikus osztálykülönbség, hanem annál reménytelenebb: az élesen elhatárolt darabokra törő mun­kaerőpiac különálló csoportjai közt feszül. Egyik oldala a jól fizetett, ma­gasan képzett, „fehér" és szabályos munkavállalók csoportja a termelő­szolgáltató szektorban (pénzügyek, ingatlan, biztosítás, high-tech), másik oldala pedig a bizonytalan, szabálytalan, „színes", alacsony képzettségű munkavállalók tömege a fogyasztói szolgáltatásokban. Köztük kisszámú elszigetelt középosztály és önkizsákmányoló lumpenproletariátus foglal helyet – ezt jósolta Sassen az Észak városi övezetei számára (egy korai megfogalmazásért lásd Castells, 1986).

A kilencvenes évek közepén induló városi és regionális kutatások özöne azonban nem egészen igazolta e jóslatot. A köz- és magánintéz­mények nagyrészt megmagyarázták az ettől való eltéréseket. Először, a különböző regionális utak és iparosítási rendszerek különbözően reagáltak a fosztfordista-posztindusztriális átmenetre. Az inkább szak­tudás alapú rendszerek például Németországban és Japánban képesek voltak a magasabb hozzáadott érték irányába elmozdulni azzal, hogy folyamatosan átképezték a munkavállalókat (lásd például Dore, 2000). A tömegtermelés üzemeit, melyek inkább a liberális rendszerekre voltak jellemzőek Nagy-Britanniában és az Egyesült Államok ipari övezeteiben, tőkekivonás, ipartalanítás és közösségi lepusztulás sújtotta.

Másodszor, a társadalmi következményeket a korábbi szociálpolitikai rendszerek nagyban módosították, amiről Sassen eredeti okfejtése csaknem teljesen megfeledkezett. A széleskörűen kiépült jóléti államok e tekintetben sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint a liberális államok, és a Sassen által megjósolt marginalizáció inkább kivételes esetnek számított, mint szabálynak. A leghatékonyabb európai jóléti államok­nak sikerült megakadályozni, hogy a munkával bírók közt előretörjön a szegénység, mivel fenntartották a kollektív munkaerő-piaci előírásokat, és közben változatos megoldásokat kerestek arra, hogy az alacsony fizetésűeknek a munkanélküliség ne legyen vonzó alternatíva. Esping Andersen munkái (1999; 2002) kiemelték, hogy a „harmadikutas" szoci­áldemokraták Svédországban, Dániában, Finnországban, Hollandiában és Ausztriában megtalálták a módját annak, hogy miként mozgósítsák a közpolitikát munkahelyteremtő rendszerek létrehozására és a nemzeti költségvetés rendbetételére. Európának mint egésznek az útja cáfolja a globalista okfejtést, hiszen az európai piacok integrációját a szociális színvonal emelkedő kiegyenlítődésével kombinálta.

A fejlődés neoliberális felfogás szerinti egyirányú útjával szemben a főleg európai társadalompolitikai rendszereket vizsgáló kutatás továbbra is a globális integráció következményeinek útfüggőségét támasztotta alá. Ebben a vonatkozásban az útfüggőség azt jelenti, hogy a következmé­nyek mindig a korábbi intézményi és kormányzási örökség közvetítésével alakultak ki. E munkák kimutatták, hogy az állam nagyon is számít. Ez azt is maga után vonja, hogy a jogokért folytatott korábbi küzdelem és az annak eredményeit időben megtartó erőegyensúly hatással van a társadalmi változások következő fordulójára (Kalb, 2003). Tehát számít a helyszín, és így (ismét) a kultúra is.

Az antropológusok, akik inkább a résztvevőkre figyelnek, lerombolták a globális civil öntudat terjedésébe és az egységes világba vetett kozmopo­lita illúziókat. Például Appadurai (1996) megkülönböztette a folyamatok öt elkülönült formáját (a technológiai, pénzügyi, ideológiai, média- és etno-szálat). A folyamatok nem egyformák, állította, és adott helyi megjelenésük az érkezésük kombinációjától függ, ami egyáltalán nem mutat mindenütt egységes képet. Hasonló megfontolásból hangsúlyoztam (Kalb, 2002), hogy a Dél és Kelet sokkal inkább szoftvert kapott, mint hardvert. A közös­ségi infrastruktúra lecsupaszítása, a megfelelőt közelről sem elérő jöve­delmek és növekvő egyenlőtlenségek mellett a hardver nélküli szoftver a globalista ajánlat gyakorlati célokra való használhatóságát az áruk virtuális képzetére korlátozta, egy fantáziavilágra, mely a személyes gyarapodás illúzióját keltette, és nem adott eszközöket a gyakorlati megerősödésre. Comaroffék (2001), Verdery (1996) és Humphrey (2002) hasonló módon azt állították, hogy a neoliberális piac – melynek szereplői nem a terme­lésben, hanem az elvont és zavaros módszerekkel megvalósítható ezred­fordulós vagyongyarapítás közös fantáziáiban cselekednek – a nép közeli „okkult gazdaság" burjánzásához vezettek. E gazdaság a kábítószereket, a harci és látványsportokat, a bűnözést, a szerencse- és pilótajátékokat, valamint egyéb látszólagos eredményeket felmutató rituálékat és a kaszinókapitalizmus „üss és fuss" módszereit állítja középpontba. Több szerző szintén felfigyelt az erősen mediatizált, rituális, „fizetős" vallások feltörésére; egyes pünkösdi-karizmatikus egyházakra például – különö­sen Afrikában, Kelet-Ázsiában és Latin-Amerikában -, melyek az e világi pénzügyi sikert jobban áhítják, mint a túlvilági üdvözülést.

A fogyasztás ilyen illúzióit erősen (társadalmi) nemekre szabták és életkor-specifikus csáberőt is bevetettek. Ez magával vonta az ellen-narratívák előretörését, melyek a nacionalizmus, lokálpatriotizmus, vallás és hagyomány köré szerveződtek (Kalb, 2002) és gyakran férfisoviniszta, paternalista hitvilággal társultak. Ezek a reaktív narratívák segédkeztek később létrehozni a – Bayart (1993) nyomán Geschiere és Meyer (1998) által – kulturális zárásnak nevezett jelenséget, amit Zizek korábban a kelet-európai átmenettel kapcsolatban már a kulturális szuperego visz-szatéréseként azonosított (Zizek, 1990). Geschiere felfigyelt a mágikus vádak és az okkult megjelenésének növekvő gyakoriságára Afrikában és Kínában azzal párhuzamosan, ahogy a nyilvánvaló egyenlőtlenség növekedett a globális fogyasztás bőségszarujából ömlő javakhoz való hozzájutásban. Verdery (1996) és Tismaneanu (1998) írta le a szovjet összeomlás és a jugoszláv háborúk nyomán felbukkanó és terjedő paranoid fantáziákat, mítoszokat, összeesküvés-elméleteket, „választott traumákat" és más közkedvelt áldozati szerepeket. Ezek újjáéledtek a kelet-ázsiai válság következményeként Indonéziában és Malajziában. Többek között a zsidókat, cigányokat, nyugatiakat, albánokat és kínaiakat vádolták azzal, hogy sötét összeesküvések révén fenyegetik az elképzelt többségi népközösség tisztességét és megélhetését. így aztán a népi identitásokat megnyomorította a végtelen nyitottság és a reaktív, félelem­mel teli bezárkózás dialektikája. Ahelyett, hogy segédkezett volna egy kozmopolita közösségi szféra létrehozásában, a neoliberális globalizáció inkább „kultúravitát" (Stolcke, 1995), „mi és ők"-harcokat, populista para­noiát generált, és heves küzdelmet az általános értelemben vett „helyte­remtésért" (Gupta-Ferguson, 1997a, 1997b; Kalb-Tak, 2005).

A kultúravitát, a „mi és ők"-megosztottságot és a helyteremtés kérdé­sét tovább fokozta a felgyorsuló migráció, melyet a globális piacosítás és a rendszerek összeomlása (egy újabb szorosan kapcsolódó jelenség, lásd alább) hajtott. A kultúráról folyó diszkurzusok gyorsan elmérge­sedtek a kilencvenes években, mind a bevándorló népesség, mind a befogadó közösségek részéről. Ez történt mindenütt, a szegény és a gazdag társadalmakban is. Az országok közti vándorlás nem érintett több embert az 1990-es években, mint a XIX. század végén (Staring, 2000), de az új migráció láthatóan fokozott területi és kulturális határ­védelmet váltott ki.

A kulturális bezárkózás dinamikája, mely a neoliberális globalizáció ellentmondásaiban gyökerezik, további lökést kapott a föld, munka, lak­hatás, oktatás és néha a házassági piac szűkös forrásaiért folyó fokozódó küzdelemtől. Appadurai (1996) és mások szerint a valahová tartozásra való vágy a globális korban erős fantáziákat hozott létre az „otthonról" a definíció szerint nem éppen barátságos befogadó társadalmak di­aszpórában élő csoportjaiban. A képzeletben létező szülőföld gyakran radikálisabban tradicionálissá vált, mint „otthon". Néhány bevándorló csoport transznacionális radikális nacionalista mozgalmakhoz csatlako­zott, melyek gyakran erős tényezővé váltak a hazai politika formálásában például Pakisztánban, Afganisztánban, Indiában, Nigériában, Horvátor­szágban, Észtországban és másutt. A transznacionalizmust általában viszonylag új erőnek tartották, melyet az olcsó kommunikáció és utazás tett lehetővé. Ennek összetett hatásai az „otthon" országaiban magukban foglalták – a diaszpóra megnövekedett aktivitása és finanszírozása miatt fokozódó politikai küzdelmen felül – a hazautalások meredeken emelkedő jelentőségét a segélyekkel szemben, a források eltérítését a beruházá­soktól a presztízsfogyasztás felé, s nemkülönben az „agyelszívást" is (lásd Mazzucato, 2004; Vertovec-Cohen, 1999; Vertovec et al., 2003). A menekült népesség és a polgárháború vagy jogszabályok által elűzött emberek között a diaszpóra-nacionalizmus gyakran a megtisztulásról és áldozatról szőtt erőszakos álmoknak nyitott utat, mint például a hutu és tuszi menekültek közt Közép-Afrikában (Malkii, 1995), a tamilok közt Indiában, Európában és az Egyesült Államokban, és természetesen a palesztinok közt Ciszjordániában, Gázában és Libanonban.

A kulturális özön és bezárkózás nagy ívű játékán, valamint a népes­ség vándorlását és befogadását felügyelő erősödő határvédelmen felül a globális kor az antiliberalizmus egy másik szisztematikus forrásával is jeleskedik, mely a globális piacosításhoz kapcsolódó – alapelvként meghirdetett – demokratikus átmenetből fakad. A demokratizálás „har­madik hulláma" kevésbé volt problémamentes és magától értetődő, mint azt eredetileg gondolták. Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor Jugoszlávia felbomlásának drámája kibontakozott. Lengyelországban és a Szovjetunióban a nómenklatúra-elit, beleértve a magasrangú pártfunk­cionáriusokat és a titkosszolgálatok tagjait, úgy döntött, hogy időben és nyereséggel en masse csatlakozik a transznacionális kereskedelem és pénzügyek kiépülő hálózatához, gyakran egyszerűen magánkézbe véve a szocializmus vagyontárgyait (Los-Zybertowicz, 2001; Staniszkis, 1991; Volkov, 2002). A politikai hatalmukat vagyonra és kapcsolati előnyökre váltották. De az olyan összetett szövetségi rendszerben, mint Jugoszlá­via, a bebetonozott regionális elitek úgy védekeztek a demokratikus követelések ellen, hogy kijátszották a nacionalista kártyát (Glenny, 1996). Ezt megkönnyítette a média nagy többsége feletti állami ellenőrzés (Bowen, 1996), mely segített felkavarni a korábbi időszakok kölcsönös mészárlásainak traumatikus emlékeit.

A pénzügyi folyamatok fontos, bár kevésbé ismert szerepet játszottak a liberalizmusellenes mozgósításban. Az entonacionalizmus a nyolcvanas és kilencvenes években a „strukturális kiigazítás" és a Valutaalap által előírt megszorító intézkedések által fenyegetett helyi lakosság mozgósí­tásának egyik módjává vált. Az ilyen globális programok elősegítették a súlyosan eladósodott központi országok szisztematikus delegitimizációját népi osztályaik szemében. A liberalizmusellenes mozgósítást arra hasz­nálták, hogy felsorakoztassák a helyi lakosságot az elsáncolt bürokratikus és katonai elitek mögött, hogy így meghosszabbíthassák uralmukat, és időt nyerjenek az újjászerveződésre, a stratégia források monopolizálá-sára és klientúrájuk paramilitáriszsákmányszerzés- és illegáliskereske­delem-központú megszervezésére. így a globális monetarista kényszer támogatta mind a demokratikus nyitás és az elitek transznacionális piaca felé tett lépések meglódulását – mely során gyengítette az állam felhalmo­zásban betöltött szerepét -, mind pedig ennek ellentétét: az idegengyűlölő bezárkózást, mely az összeomló államok láttán a fasizmus felé hajlik.

A katasztrófához vezető ezen út egyik legkevésbé tárgyalt oka így az a nemzetközi környezet volt, mely igen kevés ösztönzést adott a nem­zeti eliteknek arra, hogy csökkentsék ragaszkodásukat a bürokratikus előnyökhöz (Kalb, 2002). Míg a „nemzetközi közösség" Lengyelország adósságát felére csökkentette, és bőkezű valutaalapi és más pénzeszkö­zöket ajánlott fel az orosz állam reformereinek, továbbá biztosította nekik a csalás és egyéni gazdagodás könnyű lehetőségét a privatizáció során (Wedel, 2001), addig Jugoszlávia szövetségi elitjét sarokba szorították a Valutaalap szabályainak szigorú betartatásával és az amerikai külügy­minisztériummal, amely – James Baker III emlékezetes szavaival – „nem használt strómanokat". A helyszín és a geopolitikában elfoglalt hely ismét igencsak számított, mely az egyik területet a globális átmenet mintapél­dájává változtatta, a másikat pedig mészárszékké válásában támogatta. Ehhez hasonló vészhelyzet alakult ki Indonéziában a kelet-ázsiai vál­ság, a Valutaalap beavatkozása és a Szuharto-klán távozását követelő demokratikus mozgalom részleges sikere nyomán. Indonézia demok­ráciává alakulását ennek következtében a központi állam bénultsága, nacionalista és vallási konfliktusok áradata kísérte, mihelyt a regionális bürokratikus és katonai elit a radikális nacionalista és vallásos csoportok mögé állt, hogy a helyi hatalmat a központtal szemben elbitorolja, állandó szükségállapotot hozzon létre és a népi haragot a kisebbségek, mint bűnbakok, felé terelje. A vallásos-bürokratikus rezsimek Pakisztánban és Szaúd-Arábiában az uralom hasonlóságokat mutató paranoid szabályai szerint működtek, hasonlóan a kilencvenes évek közepi posztszocialista Romániához vagy az 1999 utáni Zimbabwéhoz. Közép-Ázsiát vagy a Kaukázus vidékét egészükben ez a liberalizációellenes szindróma jelle­mezte. így a kilencvenes években egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizációs nyitány felöklendezi saját nem várt akadályait, mivel az elsáncolt elitek liberalizmusellenes népi mozgósításba fognak, felkeltve az erőszak traumatikus emlékeit és a nemzet hanyatlásának félelmét a kíméletlen neoliberális világban.

A strukturalista és szereplőközpontú institucionalisták ilyen és hasonló módon egyszerre rombolták le a globalista nagy narratíva feltételezéseit és oksági összefüggéseit. Ilyen értelemben az útfüggőség, a hibriditás és a helyteremtés leleményes eszközök voltak, melyek egyesítették a világ­rendszer-elméletek („történelmi rendszerek"), a politikai gazdaságtan és a posztmodernizmus legmaradandóbb elemeit egy új, kibontakozóban lévő paradigmában. Ez a paradigma a helyi és globális történelmek történetileg elhelyezett, mozgásban lévő és feltételekhez kötött, bár definíciószerűen erőtérben működő dialektikáját állította a kutatás középpontjába (lásd még Kalb, 1997). Ebben a folyamatban az elkerülhetetlen helyi következmé­nyekkel járó zsarnoki és kényszerítő erejű globális struktúra koncepciója gyorsan elhalt. Az évtized végén a marxista társadalomelmélet-alkotó és néprajztudós Michael Burawoy azt írta: „A globalizáció a globális láncok csomópontjaiban és azok között zajló konfliktusos egyezkedési folyamat terméke" (Burawoy, 2001: 157.), amivel hatásosan kiegyenlítette a makro-és mikroszint közt feltételezett elméleti hierarchiát. James Ferguson (1994) a Világbank tevékenységének Lesotho népi politikájára gyakorolt negatív hatásaival foglakozó munkáját kritizálva így ír: „[a globalizáció] nem egy gépezet, hanem egy saját politikával rendelkező termelési folyamat; nem kevesebb és nem több, mint a globális lánc bármely más csomópontja, igaz, erőforrásai és szervezeti adottságai képessé teszik arra, hogy a láncon lejjebb elhelyezkedő csomópontokat maga alá rendelje." (Burawoy, 2001: 157.) Ennek ellenére „a csomópontokban zajló jelenségek rezonan­ciákat hoznak létre lejjebb a láncon, de feljebb is […], a helyi már nem áll szemben a globálissal, hanem alkotóelemévé válik." (Uo.) A különböző helyzetben lévő szereplők és „szintek" közötti küzdelem és függés felvál­totta a leírásban a globalista gépiességet és teleológiát. A globalizációt egyre gyakrabban nem az élet egyik természetes jelenségeként, hanem mantraként ábrázolták, egy olyan ideológiaként, mely a létrejöttéhez szük­séges körülmények misztifikálására törekszik, és elfedi a mindig jelen lévő közösségi választási és helyi cselekvési lehetőségeket.

Azonban, visszatekintve, minden eredeti módszertani eredmény és kulcsfontosságú politikai meglátás ellenére a piaci liberalizmus elleni institucionalista fellépést komolyan túlbecsülték, mivel nem vették észre, hogy a valóságban a globális piacosítás hogyan alakítja át – kívülről és belülről is – a helyi intézményi struktúrákat. A kelet-ázsiai válság azonnal súlyos eladósodási hullámot indított azon országok körében, melyek korábban példa nélküli gazdasági növekedést produkáltak egy egész nemzedék számára, és egyedüli példái voltak annak, hogy hogyan le­het kiemelkedni a harmadik világ szörnyű helyzetéből. A válság a helyi pénzek és banki megtakarítások nagyarányú kényszerleértékeléséhez vezetett, miközben megnyitotta az utat a nyugati tőke előtt a családi ezüst jelentős részének felvásárlásához, és kierőszakolta a belső kormányzási struktúrák megnyitását. Oroszország „elveszett" az 1998-as rubelválság után és „nem került vissza" többé a Nyugat liberális demokráciáinak trezorjába. Argentína, a washingtoni konszenzus éltanulója, nemsokára összeomlott. Az egymással versengő leértékelések folyamatosan fenye­gették Kelet-Ázsia exportőreit, amit Kína gazdasági térnyerése könyör­telenül fokozott. Miután a tőzsdei lufi kipukkadt, a dollár gyors esésnek indult és kezdte elveszíteni globális fogyasztói referencia és mentsvár szerepét, ami gazdasági krízist okozott Európában és Ázsiában. A neo­liberális világrendszer ellentmondásai így könyörtelenül megmutatkoztak és a helyi intézmények aktív jelenléte ellenére is fájdalmas következmé­nyekkel jártak a gyakorlatban.

A politikakutatás Európában is nyilvánvalóan túlhangsúlyozta a köz­politika önállóságát. Az amerikai tőzsdei összeomlás nyomán Európa azonnal recesszióba csúszott, a munkanélküliség és a költségvetési hiány újra egyszerre kezdett nőni. Az európai tőzsdék jóval nagyobb értékvesztést szenvedtek, mint a Wall Street. A kontinens harmadikutas szociáldemokratái kezdték elveszteni a választásokat, és láthatóan el­vesztették hitüket az ügyükben. A választóknak igazuk volt: bár a bruttó hazai termék (GDP) mutatói azt jelezték, hogy az európai kormányok valóban fenntartották a jóléti kiadásaik szintjét, a közelebbi vizsgálat feltárta, hogy sok országban kemény fordulat történt a támogatások célcsoportját adó népesség körében, a fiataloktól kezdve az idősekig, a kívülállók és kedvezményezettek között is (Esping Andersen, 2001). A legtöbb államban nőttek a jövedelemkülönbségek a nyolcvanas évek közepe óta és nem tompultak a kilencvenes évek végének fellendülé­se idején sem. A szociális jogok nézetrendszeréből, ami valószínűleg az „európai modell" központi eleme, lassan már csak kozmetikázásra futotta, persze nem azok részéről, akik e jogok „birtokosai" voltak.^h A kézzelfogható eredmények valóban jobbára neoliberálisok voltak. Annak ellenére, hogy a társadalmi kohézió szónoki hagyományaiba öltöztették, be kell látnunk, hogy az Egyesült Államok szegénységi mutatói sokkal magasabbak maradtak, mint az európaiak, és a nagy-britanniaiak is felülmúlják a kontinentális Európa mutatóit.

3. Közbevetés a világ egyenlőtlenségi mutatóiról

A piaci liberálisok és az institucionalisták közötti élénkülő vita a kilencve­nes években végül összekapcsolódott azzal a kérdéssel, hogy a világné­pesség szegénységi küszöb alatt élőinek száma vajon nőtt vagy csökkent a globalizáció politikájának, azaz a piacosítás, privatizáció, liberalizáció és stabilizáció eredményeként? Továbbá hogy mi magyarázza ezt az eredményt? Elégséges volt-e önmagában a piacnyitás a gazdagság „leszivárgására", amiben a piaci liberálisok hittek, vagy szükséges volt az állami beavatkozás és a megnövelt intézményi kapacitás a nagy több­ség javára szolgáló eredmények eléréséhez, amivel az institucionalisták érveltek? A Google internetes keresővel a globalizáció témáira kutatva pillanatnyilag 325 000 olyan írást találunk, melyek közvetlenül foglalkoz­nak e kérdéssel, ami világosan mutatja, hogy a kérdés milyen fontossá vált a globalizálódó államok és transznacionális szereplők legitimációja számára a szélesebb közvélemény szemében.

A Világbank kulcsszerepet vitt ebben a vitában, mivel ez az egyetlen szervezet, mely a nemzeti számlák rendszerétől függetlenül gyűjt jöve­delmi adatokat az egész világra kiterjedően. Ahogy ez várható volt, a kilencvenes évek folyamán a Bank a vitázók küzdőterévé vált (Wade 2001a; Deacon, 1997). Kelet-európai kutatási részlege a módszertani újítások katalizátorává vált, miután az átmeneti országokból toborzott új munkatársai, többek között a horvát Branko Milanovic (1998, 1999), kriti­zálni kezdték a Bank posztszocialista nemzetekre számított szegénységi és egyenlőtlenségi mutatóit – ők kevésbé voltak vérmesek az átmenettel kapcsolatban, mint maga a Bank. A Milanovic által bemutatott tények szerint a világbeli egyenlőtlenség 1988 és 1993 között egyértelműen növekedett.

A kilencvenes évek végére az új felső vezetők, mint James Wolfensohn és George Stiglitz, akiket a Clinton-adminisztráció nevezett ki, a Bankon belül szegénybarátabb vonalat képviseltek. Ezt követően a 2000/2001-es jelentés a világ fejlődéséről, amit Ravi Kanbur vezetésével a világsze­génységről írtak, a megelőző két évtizedben kissé növekvő mélyszegény­ségről és növekvő egyenlőtlenségről számolt be. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának nem tetszettek a jelentés készülő változatai. Már korábban mozgósított Stiglitz institucionalista befolyásának vissza­szorítására a Bankban, és nyíltan nyomást gyakorolt a jelentés vezető szerzőjére, így ő úgy érezte, hogy le kell mondania még a munka befeje­zése előtt. Stiglitz szintén elhagyta a bankot és bestsellerré váló kritikus könyvet írt a Bank és különösen a Valutaalap rosszul felfogott irányvona­láról (Stiglitz, 2003). A rá következő, 2002-es jelentés a világ fejlődéséről, mely a globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozott David Dollar (sic!) vezető szerző tollából, tagadta a növekvő egyenlőtlenségről és szegénységről szóló korábbi megállapításokat, és arra törekedett, hogy bemutassa a leszivárgás létezését, különösen azon országok esetében, amelyek megnyitották nemzeti piacaikat és visszaszorították a belső szabályozásukat. De vajon milyen értelmes következtetéseket vonhatunk le a rendelkezésre álló nagy mennyiségű adat alapján?² E témakörben három megállapítást szeretnék tenni.

A 2001-es és 2002-es jelentések a világ fejlődéséről e tekintetben ellentmondanak egymásnak, de nagy biztonsággal állíthatjuk, ahogy Robert Wade (2002) is teszi, hogy a napi egy dollárnál kevesebből élők száma csökken. Miért? Ha a globalizáció – ahogy Polányi láttatná – a piacok ámulatba ejtő kiterjesztése a globális főszereplők által, akkor nem várhatunk mást, mint hogy a világ népessége általában gyakrabban jut készpénzbevételhez. E folyamat magában foglalja a világ parasztságá­nak gyorsuló ütemű átalakítását alkalmi és elő-proletár munkaerővé. A globalizáció kevésbé teoretizált árnyoldala a proletárosodás (lásd még Harvey, 2003). Ez szintén magában foglalja a pénz behatolását a csa­ládi kapcsolatokba, amint a nők és gyermekek szorosabb kapcsolatba kerülnek a piaci bevételekkel. Ekképp a globalizáció nem lehet más ha­tással, mint hogy a háztartások egyre nagyobb hányadát teszi függővé a készpénzjövedelmektől. A készpénzhez jutás szélsőségesen korlátozott lehetőségének ezért csökkennie kell, ha a piacok valóban terjednek.

De ebből sem az a következtetés, hogy az abszolút szegénység csökken, sem az, hogy nő, nem következik. Szigorú értelemben csak a piacokon való növekvő részvételt és a pénzben kapott jövedelmektől való nagyobb függést tapasztaljuk. Ez csak a megélhetés nem-piaci formáinak hanyatlása miatt van így. Hogy a növekvő készpénzjövedelmek vajon lehetővé teszik-e az alapvető szükségletek kielégítését, az egészségügyi­eket is beleértve, még nem tudjuk. A válasz függ a társadalmi kapcsolatok jellegzetességeitől, melyekről az összevont statisztikák nem tudósítanak. Másképpen fogalmazva: az abszolút szegénység végül is inkább arról szól, hogy nincs senkink, minthogy nincs semmink (még akkor is, ha e kettő szorosan összekapcsolódik). A puszta túlélés szempontjából a szegénység mindenekelőtt kapcsolati (mikro-) jelenség. (lásd például Mittelman, 2000)

A relatív szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségre nézve, bár vitat­hatóan, ez sokkal kevésbé jellemző. És ehhez kapcsolódik második meg­állapításunk, mely a globalizáció korában a világ növekvő vagy csökkenő egyenlőtlenségéről szóló minden következtetés kiindulópontjául szolgáló tény: csak Kínának (és Kelet-Ázsiának) sikerült az elmúlt évtizedekben a fejlett világgal szembeni jövedelemhátrányát csökkentenie (Wade 2001b, 2002; Wilterdink-Potharst, 2001).³ India stabil maradt, miközben a világ összes többi részében csökkent a népesség jövedelme a Nyugattal szemben, és a Nyugaton belül is nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége (Wilterdink, 2000). Mindent összevetve, az adatok az egyenlőtlenségek csekély növekedését vagy, a módszertől függően, a változás hiányát mutatják (Wade, 2002). Kína százmillióinak jövedelemnövekedése ma­gyarázza meg a világegyenlőtlenség egészének relatív stabilitását. A kínaiak nélkül azonban tragédiával állunk szemben.

Ebből három dolog következik: 1) a globalizáció politikájának a külön­böző világrészeken különböző hatásai vannak a gazdasági növekedésre és egyenlőtlenségre. Afrikát, Latin-Amerikát, Kelet-Európát, a Közel-Keletet, Nyugat- és Közép-Ázsiát sokkal inkább negatív hatások érték, mint Kínát vagy Indiát. Tehát: nincsenek a piacosító politikának feltétel nélküli eredményei. Az eredmények függnek a kiindulóponttól, a nemzeti történelemtől, a centrumhoz fűződő viszonytól, ahogy az institucionalisták vagy a világrendszer-elméletek teoretikusai értékelnék. 2) Ott azonban, ahol a washingtoni konszenzus globalizmusát nagy tételben alkalmazták, az egyenlőtlenség drámai módon nőtt, mint Afrika volt gyarmatain és Latin-Amerikában. 3) Kína kulcsszerepe azt sugallja, hogy a magyarázat kiindulópontja nem lehet az, hogy a sikerhez vezető receptet a washing­toni konszenzus mintájára folytatott politikának tulajdonítjuk, mint ahogy azt a Világbank tette 2002. évi jelentésében a világ fejlődéséről – Kína túl független ehhez -, inkább a kínai tengerpart felemelkedésével kell kezdenünk.

A Világbank 2002-2003-as globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozó jelentésében a könnyebb utat választotta. A kínai termelé­kenység növekedése (mint mindenhol másutt), állítása szerint, szoros korrelációt mutatott a globalizációs intézkedések végrehajtásával, mint amilyen például a külkereskedelem fokozása és az állami szabályozás visszaszorítása. Mint gyakran, a korrelációt később okozati összefüg­gésnek állították be. Egyszerűen átsiklottak azon lényegi pont felett, hogy Kína vajmi kevéssé volt jó példa a neoliberális globalizációs politika folytatására, egyáltalán nem olyan jó, mint Latin-Amerika, Kelet-Európa vagy Afrika országai, melyek alacsony növekedést, néha pedig kifejezett visszaesést produkáltak a megelőző két évtizedben. Kína természetesen egy hatalmas, sohasem gyarmatosított, nem demokratikus birodalom, folytatólagos szocialista örökséggel és merkantilista gazdasággal, amely távol áll attól, hogy teljesen nyitott legyen a világpiac folyamataira. Va­lójában a népi Kína leginkább csak helyreállítja kapcsolatait saját diasz­pórájával egész Ázsiában és Amerikában (Vancouver). A tőkemérlege például – amely teljesen nyitottnak tűnhet, ha csak egy pillantást vetünk a közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) lenyűgöző számaira – szigorúan kontrollált és leginkább csak a külföldről érkező kínai tőke előtt nyitott. Inkább a távolra nyúló kínai kapitalista hálózatok újracsatlakoztatása a népi Kínához és vice versa az, ami megmagyarázza a kínai tengerpart gazdaságának felemelkedését, mint egy anonim beilleszkedést az elvont világpiacokba, ahogy az a Valutaalap összevont számsorai alapján tűnik. Ha szakpolitikák valamilyen meghatározott együttese magyarázza ezt a folyamatot, akkor azok legkevésbé sem Washington globalista receptjei, hanem inkább a Kínai Kommunista Párt „egy ország – két rendszer" programja.⁴

Végül egy megjegyzés a kínai exportvezérelt iparosítás társadalmi természetéről, a harmadik állításom. Bár az exportvezérelt növekedés segíti a feldolgozó-ipari bérek emelkedését a tengerparti városokban, de az nemcsak a növekvő osztály- és térbeli polarizáción alapul, hanem a nemek és nemzedékek közötti egyenlőtlenségek fokozásán is, ami valójában a nyílt kizsákmányolás növelése. Ezt egyetlen háztartássta­tisztika sem mutatja ki. Kína a családon belüli kizsákmányolás korábbi formáit használja mintául, melyek történelmileg szorosan összefonódtak a ruházati, játék-, textil- és elektronikai iparral (Chan, 2001; Kalb, 1997; Lee, 1998; Sequino, 2000). Ebben a tekintetben Kína hűen tükrözi a globalizáció és az általában vett női emancipáció ellentmondásos és részben perverz kapcsolatát (Freeman, 2000; Mills, 2003). Kína sajátos, a maoizmus-kommunizmust elhagyó útja és ezt követően hibrid módon történő beilleszkedése a világgazdaság speciális szegmensébe ezért nem közvetlen bizonyíték a globalizmus mellett, inkább egyszerűen csak szoros kapcsolat áll fenn exportvezérelt sikere, valamint fokozódó női, illetve nemzedéki kizsákmányolási rendszere között, ami rejtve marad minden világbanki egyenlőtlenségszámítás előtt.

4. A birodalomelmélet

A liberális globalizációelmélet szkeptikus és realista kritikái nagyrészt mezo- és mikroszintű megfigyelésekre alapoztak. Azokban az esetekben, amikor összekötötték eredményeiket a világszintű struktúrákkal, gyakran a felismerhetetlenségig összemosódtak az imperializmussal foglalkozó írások kilencvenes évek végén erőre kapó új hullámával. Amikor az institucionalisták a globális piacosítás politikájának hajtóereje mögött a centrum-országokban lévő kulcsszereplők rendszert alkotó, céltudatos és önérdekű akcióira utaltak, akkor hozzájárultak e nézetek radikalizá-lódásához, melyek kezdtek határozottan eltérni a liberális középtől. A birodalomelmélet teoretikusai feltűntek mind a bal- (többek között Gowan, Harvey, Panitch), mind a jobboldalon (Ferguson). A birodalom kérdésével kapcsolatban két fő téma körvonalazódott: az államhatalom természete és felhasználásának módjai, különösen az Egyesült Államok strukturális erőszakja az új globális birodalom kialakításának formájában; valamint a feltörekvő nemzetek feletti kapitalista osztály szerepe.

Az Igazságos Világot Mozgalom feltűnése Seattle után 1999-ben, a szeptember      támadások, a Bush-adminisztráció eltökélt akciói, az ENSZ, a NATO és az Európai Unió eltökélt megosztása, az Egyesült Államok kontrollálatlan militarizmusa és a befejezetlen háborúk Irakban és Afganisztánban, továbbá a példa nélküli, globálisan összehangolt háborúellenes demonstrációk 2002 tavaszán mind-mind a kilencvenes években Amerika által vezetett globalizációs politika kritikájának radikali-zálódását segítette elő. Ami azonban, és ez fontos, zavaros és kifordított összefüggések mentén történt, aminek a szelleme még mindig kísért az új radikális elméletalkotásban. Az 1989 utáni liberális szövetség fő elveit néhány hónapon belül felülvizsgálták, miután a neoliberális nemzetközi egyeztetéseket alárendelték az Egyesült Államok szelektíven egyoldalú politikájának és militarizmusának. A piacvezérelt szakpolitikákat a biz­tonságvezérelt stratégiák kiszolgálásának segédszerepére fokozták le. A Wall Street vesztett befolyásából, és először a Pentagon, majd később a külügyminisztérium kapott elsőbbséget. A bevándorlási és vízumrend­szereket a világ minden részén megszigorították, és a többségi lakos­ság etnikai nacionalizmusa sok helyütt végül meghirdetett kormányzati politikává vált.

Az Egyesült Államok szeptember 11. után az áldozat szerepével azo­nosult, ami erős protekcionista, biztonsági és az „Amerika mindenekelőtt" mániához vezetett. A hadi költségvetés példa nélkül álló emelése oda vezetett, hogy 2005-re a Pentagon monopolizálta a világ hadikiadá­sainak körülbelül felét. A szigorú monetáris politikát, ami korábban a washingtoni konszenzus receptjének nélkülözhetetlen hozzávalója volt, 180 fokkal megfordították, hogy fenntartsák az Amerikában bőkezűen osztott fogyasztói hitelfelvételt, és hogy alsó határt szabjanak a tőzsdei árak esésének, semmint hogy az erős dollárt támogassák. Az Egyesült Államok gazdaságát így néhány hónap alatt átváltoztatták globális fo­gyasztói mentsvárból (ahová mindig lehet exportálni) és globális pénz­ügyi „tranzitközpontból" a világtörténelem legnagyobb adós országává. A meredeken felszökő inflációtól és recessziótól csak a kelet-ázsiai és európai többletforrások hatalmas mértékű beáramlása mentette meg, ami segített a dollár értékének valamelyes megőrzésében és az Amerikába tartó export fenntartásában, miközben a Pentagon költséges protekto­rátusokat üzemeltetett Afganisztánban és Irakban, fokozottan készülve az eljövendő katonai hadjáratokra.

A globalizációt ekkorra leleplezték, hogy nem más, mint az Amerika­központú imperializmus kevésbé brutális oldala és ideológiája (Petras és Veltmeyer, 2001). A leleplezéssel együtt újraértékelték az imperializmus­irodalom klasszikusait: legutolsó, 1973-as megjelenése után újra kiad­ták Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozását, nota bene egy kereskedelmi kiadó, a Routledge (2003) vállalkozott rá, a Monthly Review Press pedig politikai írásainak gyűjteményét jelentette meg (2004). Nyikolaj Buharin eredeti értekezését, Az imperializmus és a világgazdaságot, amire Le­nin alapozta Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb fokát, már 1995-ben megjelentették angolul, de 2003 tavaszán új kiadásai lepték el a könyvespolcokat Londonban, New Yorkban és másutt. A színpad készen állt, hogy a Birodalom, Hardt és Negri tabudöntő, bár ködösítő anarcho-utópisztikus műve, színre lépjen (2000, válogatott kritikáiért lásd Balakrishnan, 2003). A hetvenes évek európai autonomista/autonomen kísérletének filozófiai aktualizálását azonnal az Igazságos Világot Moz­galom ikonjává változtatták, épp a csúcsponton.

Ezek a szövegek egy alig összefüggő intellektuális hókuszpókuszt alkotnak. Hatalmas szakadék tátong, stílusban és tartalomban egyaránt, az imperializmussal foglalkozó XX. század eleji marxista értekezések, valamint Hardt és Negri anarchista szirénhangja között. A jelenre al­kalmazva hasonló hiányosságokat mutatnak, melyek főképp korunk kapitalista államának természetét érintik (lásd még Harvey, 2003; Tilly, 2003; Wood, 2003). Hamisítatlan autonomista módon a Birodalom, mely filozofikus esszé, a modern állam – és a hierarchikus ipari ter­melésben rejlő alapfeltételei – növekvő eljelentéktelenedését ünnepli, mely a globális kapitalizmus heves támadása miatt következik be. A könyv, mivel 2000 előtt írták, a tőke arctalan birodalmát festi meg, mely felőrli a modernitás elavult társadalmi hierarchiáit, különösen azokat, melyek az ipari osztályokhoz, nemzethez és a patriarchális családhoz kapcsolódnak. Az ilyen közösségek mind formátlan „soka­ságokban" oldódnak fel, melyek – mivel alig marad vesztenivalójuk – a felszabadulás szabadsággá változtatására törekszenek, teret követelve a kapitalizmust meghaladó szubjektivitásnak. A kilencvenes évek végi mobil-, digitális és hálózati összefüggések által inspirált Hardt és Negri valamilyen értelemben épp azt a kollektív cselekvőt fedezi fel, aki egykor hiányzott Herbert Marcuse Egydimenziós emberéből (amit so­katmondóan 2002-ben újra kiadott ismét csak a Routledge), miközben Marx dialektikáját korszerűsítik a posztmodern idők számára. Korunk hőseivé a nemzetek feletti vándorlók és a hálózatba kapcsolt művész­értelmiségiek válnak.

A modern imperializmus klasszikus marxista kritikáinak alapállása és stílusa teljesen más. A nemzeti kapitalizmus 1900 körüli problémáinak konkrét empirikus elemzésén alapultak és a Hardt és Negri által ábrázolt­tal ellentétes mozgásra mutattak rá: a centrum-országoknak a hazai és külföldi nemzeti kapitalisták érdekeit szolgáló fokozódó mozgósítására, ami végül a társadalom és gazdaság militarizálásához, gyarmatosításhoz és imperialista háborúhoz vezetett. Míg Hardt és Negri szerint a globális tőke kiszabadítja a sokaságokat a modern állam ketrecéből, és ennek következtében ők felszabadíthatják magukat a kapitalisták követelmé­nyei alól, Luxemburg, Buharin, Lenin (továbbá Hobson és Hilfderding) az állam növekvő szerepét írja le a tőke és munka újratermelésében, a „szociál-imperializmusban", a területi vetélkedésben és militarizmusban. Merre tartson a jelen kor radikális elmélete?

A Birodalom és a klasszikus imperializmuselméletek egyformán elég­telenül írják le a mai globalizálódó vészhelyzetben az állam szerepét és jellegét, a geopolitika helyét, valamint a mai imperializmus pontos kapcsolódási módját a neoliberális globalizáció előtti osztálystruktúrával (lásd még Panitch, 2000; Harvey, 2003; Wood, 2003). Azt állítom, hogy a jelenlegi viszonyok közt a birodalom, úgy tűnik, leginkább (1) a létrejövő transznacionális nyugati állam, (2) a transznacionális tőkésosztály és azt támogató (3) Egyesült Államok katonai és egyúttal egyeduralkodó hatalma közti változékony, de ennek ellenére szilárd szövetség követ­kezménye és megvalósítása.

Először is, a mítosz és valóság összekeverése, ha azt állítjuk – ahogy azt a kilencvenes évek végi ideológiai felálláshoz kötődő Hardt és Negri teszi -, hogy a régivel ellentétben az új imperializmus többé-kevésbe államtalanított vagy államellenes. Ez a nézet a nemzetállami fetisizmus csapdájába esik, és nem vesz tudomást a jelen egyik fontos fejleményéről. Vaskos új irodalma van a transznacionális nyugati állam létrejötte elemzésének, ami – e szerzők más témában folyó vitáinak dacára – meggyőzően kimutatja, hogy egyenetlenül és távolról sem be­fejezetten, de összefércelődött a globális adminisztráció, a törvénykezési gyakorlat, a pénzügyi és katonai hálózatok és mechanizmusok, melyek egy kialakulóban lévő transznacionális államszerű struktúra magját ad­ják – regionalista hajtásokkal (Arrighi, 1994, 2000; Gilpin, 2000, 2001; McMichael, 2003; Mittelman, 2000; Panitch, 2000; Shaw, 2000; Robin­son, 2002, 2004; Sassen 1999, 2003). Az OECD és a G8 centrumának kormányai építik és támogatják ezt a struktúrát, amely megkönnyíti a globális kereskedelmet és együttműködést, és segít a nemzetállamok piacvezérelt versengő államokká alakításában. Továbbá azt szolgálja, hogy az államokat olyan nehezen átlátható alá-fölé- és mellérendelő jogi kötelezettségekbe ágyazzák be, ami messzire kiemeli őket a demokra­tikus nemzeti szuverenitás ellenőrzése alól.

Míg Held és Archibuggi úgy látják, hogy a kialakuló transznacionális állam épp a jövő kozmopolita demokráciájának előhírnöke lehet, addig a politikai gazdaságtant művelő szerzők (Arrighi 1994, 2000; Gowan, 1999; Sassen 1999, 2003; Robinson 2002, 2004; McMichael 2003; Panitch, 2000; Wood, 2003) szerint a transznacionális kormányzati struktúrák elsősorban a kialakuló transznacionális tőkésosztály érdekeit szolgálják. Rámutatnak arra, hogy a transznacionális állami struktúrák a pénzügyek területén bírnak messze a legnagyobb koherenciával és hatalommal: a Valutaalap és a Világbank, melyek együttműködnek a pénzügyminisztériumok és központi bankok összehangolt hálózatával, s amelyeket szerteágazó kapcsolatok fűznek a legnagyobb magánbank­okhoz, bróker- és arbitrázscégekhez. Bár a Valutaalap és a Világbank létrejöttét a második világháború következményeinek és a liberális béke fenntartási igényének köszönheti, amit multilaterális és nemzetközi keynesiánus politikával szolgált, azonban a hetvenes és nyolcvanas évek kapitalista profitabilitási válságai alapjaiban megváltoztatták ezen intéz­ményeket (Stiglitz, 2002). A financializációⁱ – a likvid és spekulatív tőke értékesülési parancsa – szolgálatába állították őket (Arrighi, 1994, 2000). így a szuperverseny világában a haute finance és a transznacionális nagyvállalatok érdekeinek képviselőivé lettek és a pénzügyi, vállalati, valamint állami alkalmazottak köréből verbuválódó öntudatos transz­nacionális osztály kialakulásának fórumává váltak. A transznacionális osztály és az általa dominált szervek a neoliberalizmust és globalizációt egyesítő ideológiaként használják, mely a társadalmi kapcsolatok és társadalmi újratermelés azon elemeinek (újra) áruvá tételére törekszik, melyek addig az állami vagy közösségi szabályozás, a társadalmi jogok vagy a védelem körébe tartoztak – amivel kiterjesztik és elmélyítik a tőke körforgását (Harvey, 2003). Miközben ezt teszik, rutinosan elbitorolják a nemzetállamok vagy a regionális csoportosulások szuverenitását, többek között azzal, hogy elősegítik a neoliberalizmus „alkotmányosítását", azaz a transznacionális osztály egyes elemeinek hatalomszerzését az egyes országok belül, valamint azzal, hogy felbomlasztják a korábbi fordista, keynesiánus és fejlesztő rendszerek vagy a ténylegesen létező szocializ­mus idején kötött osztályok közötti társadalmi szerződéseket. Röviden, a globális kormányzás liberális vagy civil társadalmi olvasata helyett ezek a munkák Marx, Gramsci és Polányi meglátásait kombinálják, rámutatva arra, hogy a globális kormányzás struktúráit erőszakosan eltérítette a létrejövő transznacionális kapitalista osztály, melynek célja a felülről vég­rehajtott világméretű piacosítás és az „általánosított adósrabszolgaság" bevezetése (Harvey, 2003).

Továbbá ugyanezek a szerzők ragaszkodtak ahhoz, hogy a kialakuló transznacionális állam egyes államok érdekeit sokkal jobban kiszolgálja, mint másokét. A struktúrát lépésről lépésre hozták létre az Egyesült Államok és uralkodó pénzügyi körei érdekeinek globális érvényesítése eszközeként, amit a hasonló osztályok képviselői támogattak a legfőbb szövetséges Európában és Japánban. Ennek révén az Egyesült Álla­mok államgépezete – saját transznacionális osztályán keresztül – a más fejlett országokban is meglévő transznacionális osztályhoz szorosan kapcsolódó osztályérdekek képviselőjévé vált. A globális fórumok egy része ennek az Egyesült Államok által vezetett transznacionális ál­lamnak a kommunikációs vagy tervező minisztériumává vált – például a Trilaterális Bizottság, a G8, az OECD és Világgazdasági Fórum -, más része pedig, mint a Valutaalap és a Világbank, a globális pénz­ügyi folyamatokban az „adósságbehajtás" (Bienefeld, 2000) hatékony adminisztrátorává vált, továbbá egyre növekvő mértékben az elavult nemzeti intézmények átformálásának eszközévé. A regionális szövet­ségek, mint az EU, Asean és a Nafta, hasonló módon legfőképp azt a célt szolgálták, hogy a szabadkereskedelem, valamint a tőkeáramlás és a tulajdonjogok liberalizálását érintő – az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT), a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) és más globális szervezetek keretében kötött – megállapodásokat lefelé közvetítve beillesszék más jogrendszerekbe (Mittelman, 2000). E munkák a tényleges globális kormányzást a kozmopolita demokrácia épülése helyett az Egyesült Államok által vezetett imperializmus tény­kedésének látják, amit Peter Gowan (1999) a „dollár és a Wall Street rezsimjének" nevezett. E nézőpontból szemlélve, a politikai liberálisok által közkedvelt multilaterális ENSZ-szervezeteket és a nem kormányza­ti szervezetek globális civil társadalmát is – gyakorlati céloktól vezérelve – e rezsim tűzoltóságára, szakértői tárházára és közkapcsolati szervére redukálták. E fórumok talán szükségesek a hegemónia fenntartásához, de távolról sincsenek hatással a döntő pénzügyi műveletekre, melyek a rezsim fő fenntartói, mindenekelőtt az Egyesült Államok és a vele szoros szövetségben álló fő banki érdekcsoportok nem demokratikus kiváltságai közé tartoznak.

Két záró téma: a mai imperializmus és a területi uralom, valamint az imperialisták közti vetélkedés kérdése. Először, az új imperialisták közel sem annyira lelkesek felségterületek elfoglalásában, lakóinak alávetésé­ben és e célból háborúk vívásában, mint amennyire a klasszikus imperi­alisták voltak, annak ellenére sem, hogy a stratégiai erőforrásokkal bíró területek fölötti ellenőrzés kérdése kiválthat háborúkat (Harman, 2003; Klare 2004; Wood, 2003). Inkább pénzügyi vagy hűbéresi rendszereken keresztül érvényesítik akaratukat, amik a közvetett uralom legjelentősebb formái. Másodszor, az imperialisták közti vetélkedés, ami a kirekesztő kereskedelmi tömörülések és modern háborúk klasszikus oka, katonai vagy nyíltan radikális formáinak megjelenését megakadályozza az a tény, hogy az összes lehetséges vetélkedő fél az egyedüli játékos Egyesült Ál­lamok technikai-katonai erejétől függ, mely egyszerre képes példa nélkül álló katonai fölényét az összes potenciális vetélytárs fölött érvényesíteni és – a puha erőszak és kemény erő kombinációját jelentő – hegemóniát gyakorolni az ENSZ, a Bretton Woods utáni intézményrendszer és bila­terális kapcsolatok felhasználásával.

Befejezésül: ahelyett, hogy a marxizmuson belüli egy évszázaddal ezelőtti vitákat elevenítenénk fel, vagy a mai narodnyikok szabadfolyású utópiával azonosulnánk, azaz más szóval a baloldalon belüli régi meg­osztottság felélesztése helyett az új radikálisok imperializmuskritikájának ki kell egyeznie a birodalom-kori állam e három, többé-kevésbé új tulaj­donságával. A kortárs imperializmus érvrendszer ezért hangsúlyozza, hogy a pénz és kényszer – amit Bourdieu az „állam jobb kezének" neve­zett – globalizálódott és kikerült mindenfajta demokratikus ellenőrzés alól, miközben „az állam bal keze" egyre inkább defenzív, alulfinanszírozott, helyi és kisstílű körülmények közé szorult. A szokásos institucionalista nézeteken túl, melyek nagyrészt mikro- és közép szintű környezethez kapcsolódnak, azt állítja, hogy ez nem csak az intézményi elrendeződés és in situ cselekvők feltételrendszerétől nagyban függő következmények, hanem a pénzügyi tőke és a transznacionális osztály érdekeit szolgáló, az Egyesült Államok államgépezete és szövetségesei vele együttműködő hasonló osztályai által kierőszakolt globális birodalmi szerkezet sziszte­matikus helyi velejárói.

Összegzés

Azzal érveltem, hogy a globalizációs vita fejlődése megmagyarázható a piaci liberalizmus (neoliberalizmus) és politikai liberalizmus nyugati poli­tikai programjainak nyolcvanas és kilencvenes évek folyamán játszódó egymásra találásával és későbbi szétválásával. Azt állítottam, hogy az interdiszciplináris institucionalista társadalomtudományi eredmények elősegítették, hogy a liberális politikai program a kilencvenes évek végére intellektuális fölénybe kerüljön, mivel az institucionalista eszközökkel és irányvonallal a globalizáció kézzelfogható helyi és területi következmé­nyeit – beleértve a globális egyenlőtlenségre vonatkozókat is – jobban lehetett magyarázni, mint a piacosítással per se. Azt is állítottam, hogy az Egyesült Államok államgépezete és a transznacionális osztályok kö­rül formált birodalom kiemelkedése – mint tény és mint a viták központi kérdése – előre megjósolható következménye volt a felülről kierőszakolt, felgyorsított globális piacosítás korszakának.

Jó néhány olyan kérdés, mely ebből a valós és intellektuális fejlő­désből adódik, nem került terítékre e cikk keretei közt, noha kulcsfon­tosságúak az antropológia számára. A nem teljes listán a következők állnak: globális proletarizáció („a parasztság hanyatlása") és ennek sokrétű következményei; az állam összeomlása a világrendszer gyenge övezeteiben; mozgósítás és felújított populáris követelések – gyakran nem modernista és potenciálisan antiimperialista éllel; megerősödött regionalista erőfeszítések a nagyrégiók szintjén; és az imperialista he­gemónia ebből fakadó összefüggései. Hangsúlyoztam az antropológia és más társadalomtudományok fontosságát a magukban álló lokális narratívák posztmodern bűvöletből a globális kérdésekkel foglalkozó elmélet felé való elmozdulásában, ami a helyi és globális fejleményeket középpontba állító kutatások összehasonlító feldolgozásán keresztül valósul meg.

Jonathan Friedman (például 2003) következetesen hangsúlyozta a globalizációval együtt járó kettős polarizáltságot: az osztályok közötti, valamint az egyre inkább hagyományokba zárt és kulturálisan „elsán­colt" népcsoportok közti polarizációt. E kettős polarizáció közvetítőkön keresztül alakult ki. A közvetítő tényező pedig épp a modern nemzetál­lam legitimációjának szisztematikus hiánya a neoliberális globalizáció és birodalom korában (lásd még Wallerstein, 2003). Kirívó paradoxon, hogy a transznacionális osztály felemelkedése, mely digitális technoló­giát és fejlett vezetői irányítási rendszereket használ a születőben lévő világbirodalom hajszálereiben is, akarva-akaratlanul is provinciaizálja Észak és Dél, Kelet és Nyugat volt jóléti államainak lakosságát. A nemzeti vagy vallási múltunk jelenleg válik jövőnkké, mivel a kultúránk gondolati forrásvidékén mélyen eltemetett feltétlen értékek, hitek és hűség veszik át a félresikeredett univerzalista modernizmus szerepét. Ezek az érékek alkotják azt a védőköpenyt, amit a mélyen bizonytalan társadalmak egyre inkább magukra öltenek, valamint megtestesítik a közösség, identitás és legitimáció iránti kétségbeesett vágyat. Mindeközben vezetőik kisurran­nak a birodalom által felkínált pazar vészkijáraton.

A cikk forrása: Anthropological Theory, Vol. 5, No. 2, 176-204. (2005).

Irodalom

Amsden, Alice (1992) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialization. Oxford: Oxford University Press.

Amsden, Alice (2003) The Rise of ‘The Rest': Challenges to the West from Late-Industrializing Economies. Oxford: Oxford University Press.

Appadurai, Arjun (1996) Modernity at Large. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Archibuggi, Danielle, David Held – Martin Kohler (1998) Re-imagining Political Community: Studies in Cosmopolitan Democracy. Oxford: Polity Press.

Arrighi, Giovanni (1994) The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni (2000) ‘Globalization, State Sovereignty, and the "Endless" Accumulation of Capital', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring,

Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 125-50. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Arrighi, Giovanni – Beverly Silver (1999) Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis – London: University of Minnesota press.

Baker, Dean, Gerald Epstein – Robert Pollin, eds (1999) Globalization and Progressive Economic Policy. Cambridge: Cambridge University Press.

Balakrishnan, Gopal, ed. (2003) Debating Empire. London: Verso.

Barber, Benjamin (1996) Jihad versus MacWorld: How Globalism and Tribalism are Reshaping the World. New York: Ballantine Books.

Bayart, Jean François (1993) The State in Africa: The Politics of the Belly. London: Longman.

Beck, Ulrich (1997, magyarul: 2005) Mi a globalizáció? Szeged: Belvedere Meridionale.

Bienefeld, Manfred (2000) ‘Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?', Review xxiii(4): 533-82.

Bowen, John R. (1996) ‘The Myth of Global Ethnic Conflict', Journal of Democracy 7(4): 3-15.

Buharin, Nyikolai (2003) Imperialism and World Economy. London: Bookmarks Publications.

Burawoy, Michael (2001) ‘Manufacturing the Global', Ethnography 2(2): 147-59.

Castells, Manuel (1986) The Informational City. London: Blackwell.

Castells, Manuel (1996, magyarul 2005) A hálózati társadalom kialakulása, 3/1 kötet. Budapest: Gondolat.

Chan, Anita (2001) China's Workers under Assault. The Exploitation of Labor in a Globalizing Economy. Armonk, NY: M.E. Sharpe.

Comaroff, Jean – John Comaroff, eds (2001) Millenial Capitalism and the Culture of Neoliberalism. Durham, NC: Duke University Press.

Deacon, Bob (1997) Global Social Policy: International Organizations and the Future of Welfare. London: Sage Publications.

Dore, Ronald (2000) Stockmarket Capitalism: Welfare Capitalism, Japan and Germany versus the Anglosaxons. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta (1999) Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta, Duncan Gallie, Anton Hemerijck – John Myles (2002) Why We Need a New Welfare State. Oxford: Oxford University Press.

Falk, Richard (2000) Human Rights Horizons: The Pursuit of Justice in a Globalizing World. London: Routledge.

Ferguson, James (1994) The Anti-Politics Machine: Development, Depoliticization, and Bureaucratic Power in Lesotho. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Ferguson, Niall (2004), Colossus: The Rise and Fall of the American Empire. London: Allen Lane.

Fisher, William – Thomas Ponniah, eds (2003) Another World is Possible: Popular Alternatives to Globalization at The World Social Forum. London: Zed Books.

Freeman, C. (2000) High Tech and High Heels in the Global Economy. Durham, NC: Duke University Press.

Friedman, Jonathan, ed. (2003) Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, CA: Alta Mira Press.

Gereffi, Gary – Miguel Korzeniewicz, eds (1994) Commodity Chains and Global Capitalism. Westport, CT: Praeger.

Geschiere, Peter – Birgit Meyer (1998) ‘Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure', Development and Change 29: 601-15.

Giddens, Anthony (1995) Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics. Cambridge: Polity Press.

Giddens, Anthony (1998, magyarul: 1999) A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing.

Giddens, Anthony (1999, magyarul: 2005) Elszabadult világ: hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Budapest: Napvilág.

Gilpin, Robert (2000) The Challenge of Global Capitalism. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Gilpin, Robert (2001, magyarul: 2004) Nemzetközi politikai gazdaságtan: a nemzetközi gazdasági rend értelmezése. Budapest: Bucipe.

Glenny, Misha (1996) The Fall of Yugoslavia: The Third Balkan War. London: Penguin.

Gowan, Peter (1999) The Global Gamble. Washington's Faustian Bid for World Dominance. London: Verso.

Gray, John (1998) False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London: Granta Books.

Gudeman, Stephen (2001) The Anthropology of Economy. Oxford: Blackwell.

Guillen, Mauro, ed. (2002) The New Economic Sociology. New York: Russell Sage Foundation.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997a) Anthropological Locations: Boundaries and Grounds of a Field Science. Berkeley: University of California Press.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997b) Culture, Power, Place: Explorations in Critical Anthropology. Durham, NC: Duke University Press.

Hardt, Michael (1995) ‘The Withering of Civil Society', Social Text 14(4): 27-44.

Hardt, Michael – Antonio Negri (2000) Empire. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Harman, Chris (2003) ‘Analysing Imperialism', International Socialism 99: 3-82.

Harvey, David (1989) The Condition of Postmodernity. Oxford: Blackwell.

Harvey, David (2003) The New Imperialism. Oxford: Oxford University Press.

Haugerud, Angelique – Margaret Stone – Peter Little, eds (2000) Commodities and Globalization. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Held, David (1995) Democracy and the Global Order: From the Modern State to Cosmopolitan Governance. Cambridge: Polity Press.

Held, David – Anthony McGrew (2002) Globalization/Anti-Globalization. Cambridge: Polity Press.

Held, David, A. McGrew, D. Goldblatt – J. Perraton (1999) Global Transformations: Politics, Economics and Culture. Stanford, CA: Stanford University Press.

Hirst, Paul (2000) ‘The Global Economy: Myths or Reality?', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 107-25. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Hirst, Paul – Grahame Thompson (1996) Globalisation in Question. Cambridge: Polity Press.

Hoogvelt, Ankie (2001) Globalization and the Postcolonial World: The New Political Economy of Development. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Humphrey, Caroline (2002) The Unmaking of Soviet Life. Ithaca, NY: Cornell University Press.

International Labor Organization (2004) A Fair Globalization: Creating Opportunities for All. www.ilo.org.

Kalb, Don (1997) Expanding Class: Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham, NC – London: Duke University Press.

Kalb, Don (2000) ‘Localizing Flows: Power, Paths, Institutions, and Networks', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 1-32. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Kalb, Don (2002) ‘Afterword: Globalism and Post-Socialist Prospects', in Chris Hann (ed.) Postsocialism: Ideals, Ideologies and Local Practice, pp. 317-35. London: Routledge.

Kalb, Don (2003) ‘Social Class and Social Change in Postwar Europe, 1945-2000', in Rosemary Wakeman (ed.) Themes in Modern European History, 1945-Present, pp. 86-119. London: Routledge.

Kalb, Don – Herman Tak, eds (2005) Critical Junctions: Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York/Oxford: Berghahn Books.

Kaldor, Mary (2003) Global Civil Society: An Answer to War. Cambridge: Polity Press.

Kaplinsky, Raphael (2000) ‘Globalization and Unequalization: What Can Be Learned from Value Chain Analysis?', Journal of Development Studies 37(2): 115-45.

Kaplinsky, Raphael, Mike Morris – Jeff Readman (2002) ‘The Globalization of Product Markets and Immiserizing Growth: Lessons from the South African Furniture Industry', World Development 30: 1159-77.

Khagram, Sanjeev, ed. (2002) Restructuring World Politics: Transnational Social Movements, Networks, and Norms. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Khagram, Sanjeev (2004) Dams and Development: Transnational Struggles for Water and Power. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Klare, Michael (2004) Blood and Oil. London: Penguin.

Lee, C.K. (1998) Gender and the South China Miracle: Two Worlds of Factory Women. Berkeley: University of California Press.

Los, Maria – Zybertowicz, Andrejz (2001) Privatizing the Police State: The Case of Poland. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Luxemburg, Rosa (2003, magyarul: 1979) A tőkefelhalmozás. Budapest: Kossuth.

Luxemburg, Rosa, Peter Hudis – Kevin Anderson, eds (2004) The Rosa Luxemburg Reader. New York: Monthly Review Press.

McMichael, Philip (2003) Development and Social Change: A Global Perspective. London: Sage.

Malkii, Liisa (1995) Purity and Exile: Violence, Memory, and National Cosmology among Hutu Refugees in Tanzania. Chicago, IL: University of Chicago Press.

Marcuse, Herbert (2002, magyarul: 1969) Az egydimenziós ember: tanulmányok a fejlett kapitalista társadalom ideológiájáról. Budapest: Kossuth.

Mazzucato, Valentina (2004) ‘Transnationalism', in Don Kalb, Wil Pansters – Hans Siebers (eds) Globalization and Development: Themes and Concepts in Current Research. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Milanovic, Branko (1998) Income, Inequality, and Poverty during the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.

Milanovic, Branko (1999) True World Income Distribution, 1988-1993: First Calculation Based on Household Surveys Alone. Washington, DC: World Bank.

Mills, Mary Beth (2003) ‘Gender and Inequality in the Global Labor Force', Annual Review of Anthropology 32: 41-62.

Milward, Alan (1999) The European Rescue of the Nation State. London: Routledge.

Mittelman, James (2000) The Globalization Syndrome: Transformation and Resistance. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Narotzky, Susana (1997) New Directions in Economic Anthropology. London: Pluto.

O'Brien, Robert, Anne Marie Goetz, Jan Aart Scholte – Marc Williams, eds (2000) Contesting Global Governance, Multilateral Economic Institutions and Global Social Movements. Cambridge: Cambridge University Press.

Panitch, Leo (2000) ‘The New Imperial State', New Left Review 2 (second series): 5-20.

Petras, James – Henry Veltmeyer (2001) Globalization Unmasked: Imperialism in the 21st Century. London: Zed Books.

Reich, Robert (1991) The Work of Nations. New York: Vintage Books.

Robertson, Roland (1992) Globalization. London: Sage.

Robinson, William (2002) ‘Remapping Development in the Light of Globalization: From a Territorial to a Social Cartography', Third World Quarterly 23 (6): 1047-71.

Robinson, William (2004) Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

Sassen, Saskia (1991) The Global City. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1998) Globalization and its Discontents. New York: The New Press.

Sassen, Saskia (2003) De-nationalization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sen, Jai, Anita Anand, Arturo Escobar – Peter Waterman (2004) The World Social Forum: Challenging Empires. New Delhi: Viveka.

Sequino, Stephanie (2000) ‘Accounting for Gender in Asian Economic Growth', Feminist Economics 6 (3): 27-58.

Sewell, William (1980) Work and Revolution in France: The Language of Labor from the Old Regime to 1848. Cambridge: Cambridge University Press.

Shaw, Martin (2000) Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge: Cambridge University Press.

Sklair, Leslie (1998) The Transnational Capitalist Class. London: Routledge.

Smelser, Neil – Richard Swedberg, eds (1995) Handbook of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Smith, Jackie – Hank Johnston, eds (2002) Globalization and Resistance: Transnational Dimensions of Social Movements. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Staniszkis, Jadwiga (1991) The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe: The Polish Experience. Berkeley: University of California Press.

Staring, Richard (2000) ‘Flows of People: Globalization, Migration, and Transnational Communities', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 203-16. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Stiglitz, Joseph (2002, magyarul: 2003) A globalizáció és visszásságai. Budapest: Napvilág.

Stolcke, Verena (1995) ‘Talking Culture: New Boundaries, New Rhetorics of Exclusion in Europe', Current Anthropology 36 (1): 1-24.

Swedberg, Richard (2003) Principles of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Tilly, Charles (2003) ‘A Nebulous Empire', in Gopal Balakrishnan (ed.) Debating Empire, pp. 26-9. London: Verso.

Tismaneanu, Vladimir (1998) Fantasies of Salvation. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Van der Pijl, Kees (1998) Transnational Classes and International Relations. London: Routledge.

Verdery, Katherine (1996) What Was Socialism and What Comes Next? Princeton, NJ: Princeton University Press.

Vertovec, Steven – Robert Cohen, eds (1999) Migration, Diasporas and Transnationalism. Cheltenham: Edward Elgar.

Vertovec, Steven, Robert Cohen – Simon Learmont, eds (2003) Conceiving Cosmopolitanism: Theory, Context and Practice. Oxford: Oxford University Press.

Volkov, Vadim (2002) Violent Entrepreneurs: The Use of Force in the Making of Russian Capitalism. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Wade, Robert (2001a) ‘Showdown at the World Bank', New Left Review 7 (second series): 124-37.

Wade, Robert (2001b) Is Globalization Making World Income Distribution More Equal? (LSE – Development Institute, Working Paper Series 1-01). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2002) Globalization, Poverty and Income Distribution: Does the Liberal Argument Hold? (LSE-Working Paper Series, 2-33). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2004) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Wallerstein, Immanuel (1974, magyarul: 1983) A modern világgazdasági rendszer kialakulása, 1. rész. Budapest: Gondolat.

Wallerstein, Immanuel (1980) The Modern World System, part 2. New York: Academic Press.

Wallerstein, Immanuel (2003) The Decline of American Power: The US in a Chaotic World. New York – London: The New Press.

Wedel, Janine (2001) Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe. New York: St Martin's Press.

Weiss, Linda (1998) The Myth of the Powerless State. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Weiss, Linda, ed. (2003) States in the Global Economy: Bringing Domestic Institutions Back In. Cambridge: Cambridge University Press.

Williamson, John (1990) ‘What Washington Means by Policy Reform', in John Williamson (ed.) Latin American Adjustment: How Much has Happened? Washington DC: Institute for International Economics.

Williamson, John (1993) ‘Democracy and the Washington Consensus', World Development XXI(8): 329-36.

Wilterdink, Nico (2000) ‘The Internationalization of Capital and Trends in Income Inequality in Western Societies', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard

Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield. Wilterdink, Nico – Rob Potharst (2001) ‘Socioeconomic Inequalities in the World Society: Trends and Regional Variations 1950-1998', Paper for the ISA/RC 28, Berkeley.

Wood, Ellen Meiksins (2003) The Empire of Capital. London: Verso.

World Bank (1997) World Development Report 1997: The State in a Changing World. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2000) World Development Report 2000/2001: Attacking Poverty. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2002) World Development Report 2002: Building Institutions for Markets. Washington, DC: World Bank Group.

Žižek, Slavoj (1990) ‘Eastern Europe's Republics of Gilead', New Left Review 183: 50-63.

Jegyzetek

¹ Az 1848 előtti politika nyelvét lásd: William Sewell, 1980.

² Bármely részletes kifejtés megkívánja a technikai kérdések hosszas taglalá¬sát, mint például a statisztikai eszközök – például a vásárlóerő-paritás – belső és külső érvényességét; a háztartás-statisztikákban gyűjtött adatok érvényességét és összehasonlíthatóságát; a napi egy dollár választóvonal alkalmazásának önkényességét, és alkalmatlanságát a mélyszegénység mérésére, valamint más világbanki szegénységi küszöböket a közepes jövedelmű országokban (melyek gyakran 25-50%-kal az adott ország szegénységi küszöbe alatt vannak); a vi-lágegyenlőtlenségi mutatók és az egyes országok egyenlőtlenségi mutatói – akár népességgel súlyozott, akár anélküli – összegzésének különbségét. Az ilyen kifejtést a jelen keretek közt természetesen mellőztük.

³ Ez a tény – független attól, hogy vásárlóerő-paritással, piaci árfolyamokat használva, a decilisek/kvintilisek közti különbségek alapján vagy Gini-együtt-hatóval mérjük. Természetesen a piaci árfolyamok a fejlett és fejlődő országok jövedelemkülönbségeit sokszorosan felnagyítják; hasonlítsuk össze pl. Milanovic (1999), valamint Arrighi és Silver (2002) eredményeit! A globális osztály formáló-dásáról csak a piaci árfolyamok alapján készíthetünk reális numerikus becslést. A vásárlóerő-paritás nem valós viszonyokon alapul, csak a helyi túlélés módjaira és fokára vonatkozó statisztikai mérőszám.

⁴ A friss UNCTAD-jelentés (2004), „A nemzetközi kereskedelem és a nyomor¬enyhítés kapcsolata" (www.unctad.org) jelentősen eltér a Világbank ortodoxiá¬jától, megerősíti a fentebb említett érvek némelyikét, valamint újabb adatokkal szolgál.

Fordítói jegyzetek

^a Utalás Manuel Castells híres kifejezésére, a folyamatok terére (space of flows), amely a globális információipar és a hozzá szorosan kapcsolódó globális pénzügyi szektor tere. Megengedi az interakciót fizikai közelség nélkül is, és így szemben áll a helyek terével (space of places).

 ^b Például Nederveen Pieterse szerint ez a globalizációban a kultúra oldalirányú kinövésének folyamata, amit szembeállít a homogenizálással, modernizálással és nyugatosítással.

 ^c Olyan értékpapírformát öltő befektetések, melyben a befektető fenn kívánja tartani eszközei likviditását, azaz azok gyorsan továbbadhatók. Direkt befektetés esetén a tulajdonos más szempontokat részesít előnyben.

^d Az építészek és várostervezők által a hetvenes évek óta használt fogalom a vonzó közösségi terek (terek, vízpartok, bevásárlóközpontok, parkok, utcák) létrehozására. Bernard Hunt londoni építész szerint „jók vagyunk épületek felhú­zásában, de rosszak a helyteremtésben".

^e Náci kifejezés, a társadalom „egyformára kapcsolása", ami a totális rendszer fokozatos felépítését, a demokrácia felszámolásának és az egyén feletti teljes ellenőrzés kiépítésének folyamatát jelöli.

^f Háromszög, de a kínai (tévesen japán) maffiára is utal, kiknek jele egy há­romszög volt.

^g Mexikói összeszerelő üzem, különösen az amerikai határ mellett. Eredetileg amerikai spanyol szó, a molnár kifizetésének helye, ahol az őrlésért járó részt átadják.

ⁱ A kapitalizmus új formájának megjelenési folyamata, melyben a pénzügyi piacok a gazdaságban átveszik a dominanciát a hagyományos iparágaktól. (A ford.)

(Fordította: Bózsó Péter)

Az ötszáz éves béke

A nyugati társadalomtudomány nagy mítoszainak egyike, hogy a nemzet­államok és az államközi rendszerbe való betagozódás európai találmány. A valóság ezzel szemben az, hogy leszámítva néhány, az európai gyar­mati hatalmak által kreált új államot (elsősorban Indonéziát, Malajziát és a Fülöp-szigeteket), Kelet-Ázsia legfontosabb államai – Japántól, Koreától és Kínától át Vietnamig, Laoszig, Thaiföldig és Kambodzsáig – nemzet­államok voltak jóval az európai államok kialakulása előtt. Mi több, ezen államok kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban álltak egymással, közvetlenül vagy a kínai központon keresztül, és ezt az összetartozást erősítették azok a közösen vallott törvények, normák és szabályok, amelyek megkülönböztették a kölcsönös interakciók által összekapcsolt rendszert mint egy világot a sok közül. Ahogyan a Kína-központú hűbéri adózó rendszert kutató japán tudósok megmutatták, ez a rendszer ele­gendő hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel ahhoz, hogy összehasonlításuk analitikusan értelmes legyen.¹

Mindkét rendszer olyan eltérő jogállású területek sokaságát foglalta magába, amelyek egy közös kulturális örökséget mondhattak a magu­kénak, és kiterjedt kereskedelmet folytattak a rendszer határain belül. Noha az országhatáron túli kereskedelmet Kelet-Ázsiában szigorúbban szabályozták, mint Európában, a Szung-idők (960-1276) óta virágzott a magánkereskedelem a tengereken, és átformálta a hűbéri adózás termé­szetét, amelynek fő célja, Takeshi Hamashita szavaival, „a profitszerzés lett a nem hivatalos kereskedelmen keresztül, amely alárendelt szerepet játszott a hivatalos rendszerben". Emellett analógiára ad példát az állam­közi verseny, amelyet mindkét rendszerben megfigyelhetünk. A különbö­ző területek, amelyeket a Kína-központú hűbéri adózó rendszer kapcsolt össze, „elég közel voltak ahhoz, hogy befolyásolják egymást, de […] túl messze ahhoz, hogy asszimiláljanak vagy asszimilálódjanak". A hűbéri adózó rendszer biztosította számukra a kölcsönös politikai-gazdasági interakció szimbolikus kereteit, amelyek azonban elég lazák voltak ahhoz, hogy meglehetős autonómiát nyújtsanak a perifériális részeknek a kínai központú rendszeren belül. így a rendszer két perifériális tagja, Japán és Vietnam, Kína versenytársai voltak a birodalmi címadás funkciójának gyakorlásában. Japán ugyanakkor hűbéres viszonyt létesített a Rjúkjú Királysággal, Vietnam pedig Laosszal.² Sugihara explicite kijelenti, hogy a legjobb technológiák és a szervezeti know-how széles körű diffúziója alapján „joggal feltételezhetjük egy kelet-ázsiai, multipólusú politikai rendszer meglétét […], amely számos hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel".³

Ezek a hasonlóságok analitikusan értelmessé teszik a két rendszer összevetését. De amint összehasonlítjuk a dinamikájukat, azonnal nyilvánvalóvá válik két alapvető különbség. Először, ahogyan másutt megmutattam, az európai rendszer dinamikáját a nemzetállamok közötti szakadatlan katonai versengés, illetve a rendszer és változó centruma földrajzi kiterjedésének állandó expanziója jellemezte.⁴ Az európai hatal­mak közötti tartós béke kivétel volt inkább, mint szabály: „a XIX. század a nyugati civilizáció krónikáiban páratlan jelenséget produkált" a napóleoni háborúkat követő »százéves békét«" (1815-1914).⁵ Ez az időszak sem mondható azonban békésnek: az európai hatalmak számtalan hódító háborút folytattak az Európán kívüli világban, és belebonyolódtak egy olyan pusztító fegyverkezési versenybe, amely a háború iparosításában kulminált. Az európai hatalmak ilyen irányú lekötöttsége elindította a földrajzi terjeszkedés új hullámát, amely eleinte tompította az európai rendszeren belüli konfliktusokat. Végeredményben azonban olyan újabb háborúsorozathoz vezetett (1914-1945), amely korábban nem ismert mértékű pusztítást hozott.⁶

A nemzetállamok kelet-ázsiai rendszerének fő sajátossága – éles el­lentétben az európai dinamikával – a rendszeren belüli katonai versengés és a rendszerhatárokon túli földrajzi terjeszkedés csaknem teljes hiánya. így a kínai határháborúkat leszámítva, amelyeket alább tárgyalok, a kelet­ázsiai nemzetállamok csaknem megszakítás nélküli békében éltek egy­más mellett nem száz, hanem háromszáz esztendeig, mielőtt alárendelt helyzetű tagjai lettek az európai rendszernek. Ezt a háromszáz éves békét csak a Korea elleni két japán invázió tette zárójelbe, amelyek anticipálták Kína beavatkozását: így került sor az 1592-98-as és az 1894-95-ös kínai-japán háborúra. 1598 és 1894 között Kína csak három rövid há­borúba bonyolódott Ázsiában: 1659 és 1660, illetve 1767 és 1771 között Burmával háborúzott, 1788 és 1789 között pedig Vietnammal. Ázsiában kitört még két másik fegyveres konfliktus, amelyek nem érintették Kínát: az 1607-18-as és az 1660-62-es sziámi-burmai háború. És valóban, ha csak Kínát tekintjük, akkor nem háromszáz, hanem ötszáz éves békéről beszélhetünk, mivel a Japán 1592-es koreai invázióját megelőző két évszázadban Kína csak egy ízben viselt hadat más kelet-ázsiai államok ellen: ez volt a Vietnam elleni háború 1406 és 1428 között, amelynek célja az volt, hogy helyreállítsák a Tran-dinasztia hatalmát.⁷

A kelet-ázsiai államok közötti hosszú béke összefügg a kelet-ázsiai és az európai rendszer másik alapvető különbségével: a kelet-ázsiai államok nem versengtek egymással azért, hogy tengeren túli birodalma­kat építsenek ki, sőt, nem is mutattak erre különösebb hajlandóságot, és kimaradtak abból a fegyverkezési versenyből, amelyet Európában megfigyelhetünk. Ugyanakkor a kelet-ázsiai államok is versenyeztek egymással. Sugihara például kimutatja a versengést a Tokugava-kori Japánra (1600-1868) jellemző két, egymást kiegészítő tendenciában: egyfelől, megkíséreltek kiépíteni egy Japán-központú hűbéri adózó rendszert a Kína-központú rendszer helyett, másfelől nagy érdeklődést mutattak a koreai és kínai technológiai és szervezeti tudás iránt a me­zőgazdaság, a bányászat és a manufaktúrák területén. Ezen tendenciák révén, jegyzi meg Heita Kawakatsu, „Japán ideológiailag és materiálisan egy mini-Kínává szeretett volna válni".⁸ Ez a fajta verseny azonban a ke­let-ázsiai fejlődést egészen más irányba vitte, mint amerre Európa ment: az állam- és nemzetgazdaság kiépítése került előtérbe a háborúzás és a területi expanzió helyett.

Ez a kijelentés látszólag ellentmond a hosszú háborúk sorozatának, amelyek Kína határterületein folytak a Ming-uralom utolsó éveiben és a Csing-kor első másfél százada alatt. Ahogyan Peter Perdue megállapítja, a „határ perspektívájából" egészen más értelmezést kap a Kína-közpon­tú rendszer története. A nomád lovasok jelenléte, akik portyázásaikkal állandóan fenyegették a határt és időnként a kínai fővárosig is eljutot­tak, prominens szerephez juttatta a katonai tevékenységet Kína északi és északkeleti határainak történetében. Ez a tevékenység különösen fokozódott, amikor 1644-ben az északi hódítók megalapították a Csing-dinasztiát, és hozzáláttak ahhoz, hogy biztosítsák, más északi hódítók nem tehessék meg velük azt, amit ők megtettek a Ming-dinasztiával.

Északon és északnyugaton Kína jóval hatalmasabb és jobban elkü­lönülő népekkel nézett szembe, mint más határain. Itt nagyon is világos volt, hogy csak a kemény kéz politikája biztosítja a kereskedelmi-rituális rendet. A Csing-uralkodók csak akkor állíthatták biztonsággal, hogy ők a Peking-központú hűbéri rendszer vitathatatlan urai, amikor katonai szövetségre léptek a keleti mongolokkal, elpusztították a rivális nyugati mongolokat, meghódították Hszincsiangot, és biztosították a Tibet feletti formális fennhatóságot.⁹

A fenti fenyegetésből következő területi expanzió és a velejáró katonai tevékenység rögzítette azokat a határokat, amelyeket az eljövendő kínai rezsimek mindenáron igyekeztek megőrizni és biztosítani. Fő céljuk az volt, hogy a nehezen védhető határvidéket pacifikált perifériává alakítsák, illetve védőzónát hozzanak létre a Belső-Ázsiából érkező portyázók és hódítók ellen. Amint az 1760-as évek végére elérték a kitűzött célt, meg­állt a területi terjeszkedés, és a katonai akciók helyét átvette a rendőri ellenőrzés, amely a kínai államhatalom monopóliumának konszolidációját volt hivatott demonstrálni az erőszak használata helyett az újonnan létre­hozott határterületeken. Noha ez jelentős méretű expanzió volt, eltörpült az európai terjeszkedés egymást követő hullámai mellett. Elegendő, ha megemlítjük a korábbi ibériai terjeszkedést az amerikai kontinensen és Délkelet-Ázsiában, az egykorú orosz expanziót Észak-Ázsiában, illetve a holland behatolást Délkelet-Ázsiába, hogy ne is beszéljünk Britannia ké­sőbbi hódításairól Délkelet-Ázsiában és Afrikában, illetve az észak-ameri­kai és az ausztráliai „leágazásról". Az egymást követő európai hullámoktól eltérően a Csing-terjeszkedést időben és térben szigorúan korlátozták a határvédő szempontok. A kínai határháborúkat tehát semmiképpen nem lehet beleilleszteni egy elképzelt „végtelen" terjeszkedési láncba.

A különbség nemcsak mennyiségi volt, hanem minőségi is. Kína terü­leti expanziója a Csing-korban nem ágyazódott bele egyfajta „önmagát erősítő körkörös folyamatba", míg az európai államok egymással ver­sengő katonai apparátusai a folytonos expanziónak köszönhették fenn­maradásukat, amelyet mindenáron biztosítani igyekeztek, nem törődve azzal, hogy ennek árát a föld más népei és államközösségei fizetik.¹⁰ Kelet-Ázsiában nem figyelhető meg ilyen önmagát erősítő, ciklikus fo­lyamat. A Csing-kori Kína területi terjeszkedését nem motiválta a többi állammal való versengés a tengeren túli perifériák erőforrásaiért, és nem is teremtett ilyen birodalmat. Az utóbbi típusú versenyhez kapcsolódó politikai gazdaság logikája lényegében tért el a kínai gyakorlattól. „Ahe­lyett, hogy erőforrásokat vont volna el a perifériáktól, a kínai állam sokkal inkább hajlott a befektetésre. A politikai terjeszkedés, az új határterületek integrálásának igénye arra ösztönözte a kormányt, hogy erőforrásokat irányítson a perifériákra, nem pedig arra, hogy elvonja azokat."¹¹

Az európai és a kelet-ázsiai rendszer eltérő dinamikáját a fontosabb szempontok tekintetében két másik különbség is meghatározta, amelyek szorosan kötődtek ehhez a dinamikához – a hatalom megosztásának különbsége a rendszerelemek között, illetve az abban megmutatkozó különbség, hogy a hatalom elsődleges forrása mennyire volt belül, il­letve kívül a rendszeren. Még az európai „hosszú" tizenhatodik század (1350-1650), illetve a kelet-ázsiai Ming-kor (1368-1643) előtt is világos, hogy a politikai, gazdasági és kulturális hatalom Kelet-Ázsiában jóval inkább koncentrálódik a rendszer központjában (Kína), mint Európában, ahol sokkal nehezebb lenne azonosítani egy „valódi" centrumot. De ez a különbség még markánsabbá válik az 1592-98-as kínai-japán háború után, amikor bebizonyosodik, hogy Japán nem képes megkérdőjelezni Korea meghódításával Kína katonai szupremáciáját, Európában pedig az 1648-as vesztfáliai béke intézményesíti az erőegyensúlyt.

Az európai rendszer kiegyensúlyozott hatalmi szerkezete önmagában növelte az európai államok hajlandóságát a háborúra. Ahogyan Polányi hangsúlyozza, a hatalmi egyensúly mechanizmusai – vagyis azok a mechanizmusok, amelyek által három vagy több, a hatalom gyakorlására képes elem úgy viselkedik, hogy kombinálják a gyengébb elemek hatal­mát a legerősebb ellen, ha annak növekedne a hatalma – kulcsszerepet játszottak a XIX. századi százéves béke biztosításában. Történetileg azonban a hatalmi egyensúly mechanizmusai mindig csak azon az áron tudták garantálni a részt vevő felek függetlenségét, hogy állandó háborúk folytak gyorsan változó szövetségesek oldalán.¹² A fő oka annak, hogy a XIX. században ugyanezek a mechanizmusok békét és nem háborút eredményeztek, az, hogy Anglia – a politikai és gazdasági hatalom koncentrációjának köszönhetően – az informális brit uralom eszközévé transzformálta a hatalmi egyensúlyt, amely a brit érdekeknek megfelelően ekkor a békét és nem a háborút propagálta.¹³

Az erőegyensúly felborulása és a háborúk ritkulása közötti kapcso­lat, amelyet megfigyelhetünk a XIX. századi európai rendszerben, azt mutatja, hogy a kelet-ázsiai rendszerre jellemző egyensúlyhiány volt az oka a kelet-ázsiai államok közötti hosszú békének. Az a tény azonban, hogy a XIX. századi brit hatalmi koncentráció az államközi verseny olyan eszkalálódásával járt együtt, amely nemcsak a háború még pusztítóbb eszközeit termelte ki, hanem be is vetette azokat, hogy hozzájuthasson a rendszeren kívüli erőforrásokhoz, arra vall, hogy a nagyobb egyensúly­hiány önmagában nem magyarázza a két fenti versenytípus csaknem teljes hiányát a kelet-ázsiai rendszerben. Más alkotóelemeknek kellett meglenniük az európai rendszerben, amelyek hiányoztak a kelet-ázsiai „keverékből", hogy létrejöjjön az államközi verseny ezen eltérő típusa. A legelfogadhatóbb magyarázat az európai fejlődési út nagyobb extro-vertáltsága a kelet-ázsiai modellel való összehasonlításban, illetve ahhoz viszonyítva.

Noha az eltérő jogállású területeken belüli, illetve a határaikon túli kereskedelem létfontosságú volt mind a két rendszer működése szem­pontjából, a távolsági kereskedelemnek a helyihez viszonyított gazda­sági és politikai súlya jóval nagyobb volt az európai, mint a kelet-ázsiai rendszerben. A nemzetközi kereskedelem általában, a kelet-nyugati kereskedelem pedig specifikusan sokkal inkább volt a jólét és a hatalom forrása az európai államokban, mint Kelet-Ázsia országaiban, különösen Kínában. Ez volt az az alapvető aszimmetria, amely megalapozta Velen­ce gazdagságát, és rábírta az ibériai államokat, amelyeket csábítottak és segítettek Velence genovai riválisai, hogy közvetlen kapcsolatot keres­senek a keleti piacokhoz.¹⁴ Ugyanez az aszimmetria magyarázza Cseng Ho indiai-óceáni expedícióinak a költségekhez viszonyított alacsony hozadékát a XV. században. Ha nem lett volna ez az aszimmetria, Cseng Ho körbehajózhatta volna Afrikát. Képes lett volna „felfedezni Portugáliát jó néhány évtizeddel korábban, mielőtt Tengerész Henrik portugál infáns expedíciói (1415-től) terjeszkedni kezdtek volna Centától délre".¹⁵ Az a véletlen, hogy Kolumbusz „felfedezte" Amerikát, miközben rövidebb utat keresett az ázsiai gazdagsághoz, megváltoztatta az aszimmetria feltételeit, mert új utakat biztosított az európai államok számára az ázsiai piacokhoz, miközben a jólét és a hatalom új forrásaihoz jutottak az atlanti régióban. De Charles Davenant még a felfedezés után két évszázaddal is úgy vélekedett, hogy „az szab törvényt az egész kereskedelmi világnak", aki uralja az ázsiai piacokat.¹⁶

Az európai hatalmi harcnak ez az extrovertáltsága döntő szerepet játszott a kapitalizmus, a militarizmus és a territorializmus sajátos kom­binációjában, amely az európai rendszer globalizációját ösztönözte.¹⁷ A kelet-ázsiai rendszer ellenkező dinamikája – ahol a hatalmi harc fokozódó introvertáltsága a politikai és gazdasági erők olyan kombinációját hozta létre, amely nem mutatott hajlandóságot a „végtelen" területi terjeszke­désre – hipotetikusan erősíti a fenti állítást (ha elképzeljük, mi lett volna, ha az európai fejlődés elemei megjelennek az ázsiai modellben). De éppúgy, mint ahogyan az extrovertált európai út kialakulása csak azon hatalmi stratégiák diffúziójának fényében érthető meg igazán, amelyeket az olasz városállamok terjesztettek el Európában, az introvertált kelet­ázsiai út is csak a Ming- és Csing-politika kontextusában értelmezhető, amelynek sikerült megteremtenie az akkori idők messze legnagyobb és legjelentősebb piacgazdaságát.

Piacgazdaság és Kína „természetes" útja a gazdagsághoz

A nemzeti piacok éppen annyira „nyugati találmányok", mint a nemzetálla­mok és az államközi rendszerek. Amint azt Adam Smith nagyon jól tudta, de a nyugati társadalomtudomány később elfelejtette, a XVIII. században a legnagyobb nemzeti piacot nem Európában találjuk, hanem Kínában.¹⁸ Ennek a nemzeti piacnak a kialakulása hosszú történetre tekint vissza, de XVIII. századi konfigurációja a Ming- és a korai Csing-dinasztia ál­lamépítő tevékenységében gyökerezik.

A déli Szung-kor alatt (1127-1276) a komoly katonai kiadások, a Kína északi határain vívott háborúk, a mongol és tunguz törzseknek fizetett jó­vátétel, a selyemút feletti ellenőrzés elvesztése és az olyan jövedelmező kormánymonopóliumok meggyengülése, mint a só-, a vas- és a borterme­lés, rábírták a Szung-udvart, hogy támogassák a magánkereskedelmet a tengereken – mint új jövedelemforrást. Különösen nagy jelentőségű volt a navigációs technológia ösztönzése a hajóépítőknek nyújtott pénzügyi és technikai támogatás formájában. A kínaiak úttörők voltak az iránytű hasz­nálatában a navigáció terén, és a hegyes tetejű, lapos fenekű, hegyes vázú dzsunkákat olyan sebességgel kormányozták a vadul hullámzó vizeken, hogy a világ egyetlen hajója sem vehette fel velük a versenyt. A katonai nyomás és a nagy területi veszteségek északon masszív migrációt indítottak el a déli területek felé, amelyek különösen kedvező feltételeket biztosítottak a magas hozamú öntözéses rizstermelés szá­mára. Mivel a termelésnek ez a módja nagyon munkaigényes, illetve az extra munkaerővel jelentősen növelhető a föld termelékenysége, a területek népessége igen gyorsan nőtt, és jóval nagyobb népsűrűséget eredményezett, mint a kortárs európai átlag. Az öntözéses rizstermelés hatékonysága ráadásul nemcsak a megélhetést biztosította, hanem jelentős élelmiszer-felesleget is adott a parasztoknak, akik így növelni tudták a megtermelt és piacra vitt áruk mennyiségét és választékát, és be tudtak kapcsolódni a nem mezőgazdasági tevékenységekbe.¹⁹

A tengeri kereskedelem és az öntözéses rizstermelés együttes hatá­sára a tengerparti területek hosszú gazdasági fellendülést tapasztaltak, amely a navigációs technológia fejlődésén és a „tengeri selyemút" kiala­kulásán alapult. Virágzásnak indultak Kuangcsou, Csüancsou és a délke­leti tengerpart kisebb kikötővárosai – a hűbéri adózó rendszer centrumai. Ugyanakkor a délkelet-ázsiai szigeteken élő kínai telepesek fellendítették a tengeri magánkereskedelmet, amely nemsokára fontosabbá vált, mint a hivatalos hűbéri adózás, és ez lett a gazdasági csere fő formája Kína és a tengerparti Ázsia között.²⁰ A tengeri magánkereskedelem és a Délkelet­Ázsiába irányuló migráció folytatódó állami támogatása a Jüan-uralom alatt (1277-1368) megszilárdította a tengerentúli kínai kereskedelmi hálózatokat a déli tengereken és az Indiai-óceánon. Ha nagyságukat tekintjük, ezek a kereskedelmi közösségek bátran felvehették a versenyt bármelyik egykorú európai hálózattal. Azok a tendenciák tehát, amelyek később az európai fejlődési út tipikus jegyei lettek, Kelet-Ázsiában már a Szung- és a Jüan-uralom alatt megjelentek.²¹

Kelet-Ázsiában azonban ezek a tendenciák nem vezettek az euró­paihoz hasonló államközi versenyhez a tengerentúli kereskedelmi és territoriális birodalmak kiépítésében. Ellenkezőleg, a Ming-uralom alatt korlátoztak minden ilyen irányú törekvést: olyan politikát követtek, amely a hazai kereskedelmet preferálta és esetenként tiltotta a külföldi keres­kedelmet. 1403-ban a Ming-dinasztia Nancsingből Pekingbe költöztette a fővárost, hogy jobban tudják védeni az északi határokat a mongol betörések ellen. Ez a döntés kiterjesztette északra a piaci cserének azt a körforgását, amely délen már kialakult. Hogy garantálják az új főváros és környéke ellátását, a Mingek rendbe hozták és kibővítették azt a csa­tornarendszert, amely a déli rizstermelő vidékeket kötötte össze az északi politikai centrummal, így segítve a piacgazdaság és a „csatornavárosok" további terjeszkedését az alsó Yangzi-vidéken. Hasonlóan fontosak vol­tak az első Ming-uralkodóknak az északi gyapottermelés támogatására tett erőfeszítései. Ennek köszönhetően észak a nyers gyapot termelésére szakosodott, míg az alsó Jangcse-vidéken feldolgozták a gyapotot, és textiltermékeket állítottak elő, ami tovább növelte a nemzeti piacot, és előmozdította az észak-déli kereskedelmet a nagy csatornán.²²

Miközben a Ming-dinasztia intézkedései ösztönözték a nemzeti piac kialakulását és terjeszkedését, az uralkodók központosítani akarták az erőforrások ellenőrzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozták a ten­geri kereskedelmet és a Délkelet-Ázsiába irányuló kínai migrációt. Cseng Ho admirális hét nagy expedíciója Délkelet-Ázsiába és az Indiai-óceánra

1405 és 1433 között szintén azt a célt szolgálta, hogy megszilárdítsák a külkereskedelem állami ellenőrzését. Az expedíciók azonban túlságosan is nagy pénzeket emésztettek fel; és amint a Ming-uralkodóknak közvet­len katonai fenyegetéssel kellett szembenézniük az északi határokon, úgy döntöttek, hogy nem támogatják tovább ezeket a vállalkozásokat. Több mint egy évszázaddal ezután a Ming-rezsim teljesen befelé fordult: továbbra is támogatta az országon belüli kereskedelmet, de korlátozta a tengeri magánkereskedelmet, keményen megtorolta a nem enge­délyezett külső kereskedelmet a tengerparti Ázsiával, csökkentette az ajándékdiplomáciát, és megtiltotta a tengerjáró hajók építését.²³

Janet Abu-Lughod szerint a Ming-kori Kína visszavonulása az Indiai­óceánról már több mint száz éve zavarba, sőt egyenesen kétségbeesés­be ejti a komoly tudósokat. A következőket írja erről:

Miután közel volt ahhoz, hogy megszerezze az uralmat a föld jelen­tős része felett, és technológiája felülmúlta riválisaiét, nemcsak a hajóépítésben, hanem a tengerészeti és katonai hatalmi erőt tekintve is […], [Kína] vajon miért fordított hátat a lehetőségnek, vonta vissza a flottáját és hagyott hátra egy óriási hatalmi vákuumot, amelyet nem tudtak betölteni a moszlim kereskedők, akiket nem támogatott egy ál­lami tengerészeti erő, viszont amelyet az európai riválisok nagyon is készek, mi több, képesek voltak betölteni 70 év hatalmi űr után?²⁴

A korábban már említett aszimmetria a jólét és a hatalom forrásai között a kelet-ázsiai és az európai kontextusban egyszerű választ ad erre a kérdésre. Az európai államok vég nélküli háborúkat vívtak azért, hogy a nyugati és keleti tengeri átjárók korlátlan urai legyenek, mert a keleti kereskedelem ellenőrzése volt a gazdagságuk és hatalmuk egyik jelentős forrása. A kínai uralkodók szemében ezzel szemben sokkal fontosabbak voltak a szomszédos államokkal való békés kapcsolatok, illetve a népes települések integrálása a mezőgazdasági alapú nemzetgazdaság szer­kezetébe, mint a kereskedelmi utak feletti ellenőrzés megszerzése. Ezért a Ming-dinasztia teljesen ésszerű döntést hozott, amikor elhatározták, hogy nem fecsérlik tovább az erőforrásokat a keleti-nyugati tengeri át­járók megszerzésére, hanem a nemzeti piac kiépítésére koncentrálnak, elindítva ezzel azt a folyamatot, amelyet Smith később a kínai gazdagság „természetes" útjának nevezett.²⁵

Valóban, azt mondhatjuk, hogy még a kínai ajándékdiplomáciának -amelynek hatókörét Cseng Ho expedíciói megkísérelték kiterjeszteni, míg a későbbi Ming-uralkodók ezt a kört következetesen szűkítették – is magasabb volt a gazdasági költsége, mint a haszna. Miután több mint ezer évvel korábban kialakult egy egységes adózási rendszer a Csin-és a Han-dinasztiák alatt, a kínai császári udvar és a vazallus államok közötti hűbéres viszony nem terjedt ki az adóbeszedésre. Ellenkezőleg, különösen a Tang-dinasztia után a vazallus államok csak szimbolikus ajándékokat ajánlottak fel a kínai császári udvarnak, amely ezt sokkal értékesebb ajándékokkal viszonozta. Az egyedüli kivétel ez alól a Jüan­dinasztia volt. így a „hűbér" valójában olyan kétoldalú tranzakciót jelentett, amely lehetővé tette a Középső Királyságnak, hogy .„megvásárolja" a vazallus államok szövetségét, és egyúttal ellenőrizze az emberek és árucikkek mozgását messze elnyúló határain.²⁶

1. kép Cseng Ho expedícuióinak útvonala

 

 

Ennek a gyakorlatnak a fenntarthatósága és hatékonysága – amely vi­lágtörténetileg a legfontosabb példája Hobbes azon mondásának, hogy „a bőkezűséggel párosult gazdagság is hatalom, mert szolgákat és bará­tokat szerez nekünk"²⁷ – számos feltételtől függött. A kínai gazdaságnak meg kellett termelnie azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé tették, hogy megvásárolja a vazallus államok szövetségét; a kínai államnak ellenőrzést kellett gyakorolnia ezen erőforrások felett; és, végül, szük­ség volt arra, hogy a vazallus államok belássák: nem fizetődnek ki azok a próbálkozások, hogy a kínai kormány megkerülésével csikarjanak ki erőforrásokat a kínai államtól és gazdaságtól (portyák, hódító hadjára­tok, háborúk vagy egyszerűen csak illegális kereskedelem útján). Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a Ming-dinasztiának sikerült kon­szolidálni és kiterjeszteni a nemzetgazdaságot, a XVI. század elejére befelé forduló politikájukkal egyre nehezebben tudták a rendszer sikeres működését biztosítani. Belülről kiterjedt korrupció, magas infláció és nö­vekvő államháztartási deficit gyengítette a rendszert. A válságot súlyos­bították a külső okok: növekvő katonai nyomás, a dzsürcsik (mandzsuk) terjeszkedése északon és az illegális kereskedelem elterjedése, amivel szemben a Mingek adószedői tehetetlenek voltak a délkeleti partokon. Az illegális árucserét bonyolító fegyveres kínai és japán kereskedők megjelenését a japán hadvezérek is aktívan támogatták, akik a jövedel­mező kínai kereskedelemből finanszírozták egymás elleni háborúikat. A fokozódó pénzügyi nehézségek miatt a Ming-dinasztiának vissza kellett fognia az ajándékdiplomáciát, és elvesztette a déli partok feletti katonai ellenőrzést. így megint a magánkereskedelem lett a gazdasági csere fő eszköze a régióban.²⁸

Az egymást erősítő belső hanyatlás és a külső nyomások végül súlyos társadalmi konfliktusokat robbantottak ki Kínában. Mivel a birodalom jóformán kormányozhatatlanná vált, a Mingek úgy próbálták megoldani a válságot, hogy adóreformokkal és a virágzó magánkereskedelem kihasználásával enyhítettek a paraszti terheken. A robotmunkát és a ter­ményadót – amelyeket a lázadó parasztok különösen nehezményeztek -egyszeri, ezüstben fizetendő adóval helyettesítették. Az elértéktelenedett papírpénzt felváltotta az egységes, stabil valutának számító ezüstpénz. Hogy növeljék az ezüstbehozatalt, az 1560-as években feloldották a dél­kelet-ázsiai kereskedelem korlátozását, és megadóztatták az engedéllyel kereskedő tengerjáró hajókat.²⁹

A pénzügyi és kereskedelmi politikában bekövetkezett változást a tengeren túli kereskedelemből származó jelentős ezüstbehozatal ösztö­nözte, kezdetben Japánból (Japán volt a régió fő ezüstszállítója), majd Európából és Amerikából.³⁰ Noha az ezüst, amelyet spanyol hajók szál­lítottak az amerikai kontinensről Manilán keresztül Kínába, valamelyest enyhítette a pénzügyi válságot, a Ming-dinasztiát teljes anyagi csődbe juttatta a Japán ellen vívott költséges háború az 1590-es években, majd pedig a mandzsuk általános támadása az 1610-es években. Mindehhez hozzájárult még az udvaron és az adminisztráción belüli általános kor­rupció. A Japánban bevezetett kereskedelmi korlátozó intézkedések és az európai ezüstszállítmányok jelentős megcsappanása mérték az utolsó csapást a Ming-dinasztiára az 1630-as és 40-es években. Miután az ezüst nagyon megdrágult, a kormány kénytelen volt növelni a parasztság adóterheit, ami társadalmi robbanáshoz vezetett. Újult erővel törtek ki a parasztfelkelések, és általánossá vált a birodalmon belüli zűrzavar, ami 1644-ben a Ming-dinasztia összeomlásához vezetett.³¹

Ahogy a Csing-uralom konszolidálódott, az új uralkodók felelevenítették a korai Ming-elődök politikáját, amely a hazai kereskedelmet preferálta a külföldivel szemben. 1661 és 1683 között a Csing-uralkodók ismét meg­tiltották a tengeri magánkereskedelmet, és a felperzselt föld taktikájával a „senki földjévé" változtatták Kína délkeleti tengerpartját, amely korábban összekötötte Kínát a világpiacokkal. A „hídszerep" helyett ez a vidék a két világ elkülönülését volt hivatott demonstrálni. A kereskedelem tilalmát végül 1683-ban feloldották, de szigorúan korlátozták a hajóépítést, sza­bályozták a kereskedelmi hajók méretét és súlyát, és megtiltották, hogy lőfegyvereket helyezzenek el a fedélzeten. Ezzel új korszak kezdődött, amikor a kereskedelem legális volt ugyan, de a tengerparti Kína elvesz­tette törékeny autonómiáját. Ráadásul 1717-ben a kínai alattvalóknak ismét megtiltották, hogy magánszemélyként a tengeren túlra utazzanak, 1757-ben pedig Csüancsou lett a külföldi kereskedelem egyetlen legális kikötője, ami közel egy évszázadra megpecsételte az egész délkeleti partvidék sorsát.³²

Miközben ekképp korlátozták a külkereskedelmet, a határvidékek integrálása nemcsak a nemzeti piac nagyságát növelte, hanem csök­kentette a birodalom védelmi költségeit, amelynek áldásaiból, hála a Csing-uralkodóknak, a lakosság is részesült alacsony és stabil adók formájában. A kiszámítható és alacsony adók mellett az állam komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy felszámolja vagy legalábbis csökkentse a korrupciót és az adókerülést. Az egész birodalomra kiterjedő földmérések készültek, pénzügyi reformokat dolgoztak ki, és hatékonyabbá tették az információgyűjtést. Ugyanilyen fontos volt a birtokok újraelosztásának és kisajátításának felkarolása. Hogy a Han földesurakkal szemben konszo­lidálják hatalmukat, az első Csing-uralkodók bátorították a nagybirtokok feldarabolását és azt, hogy a szerződéses munkások bérlőkként művel­hessék a földet. Ugyanakkor lehetővé tették a földek kisajátítását, hogy az adók emelése nélkül erősítsék pénzügyi bázisukat.³³

A földbirtoklás dupla „demokratizálása" – egyfelől a nagybirtokok feldarabolása, másfelől a kisajátítások támogatása révén – komoly feladatokat rótt az államra, mert szükségessé tette az öntözőrendszer karbantartását és kiterjesztését. Ahogyan a befolyásos hivatalnok, Csen Hung-mou megjegyzi:

Amikor szegény emberek új területeket vonnak művelés alá, az ad­minisztráció feladata, hogy segítséget nyújtson, és gondoskodjon a helyi öntözőrendszerek megfelelő állapotáról és fejlesztéséről. Ha a helyi közösség nem tudja megfizetni ennek költségeit, akkor hivata­los forrásokból kell előteremteni a hiányzó összeget.³⁴

A kormányzat tevékeny szerepe a mezőgazdaság, az öntözőrendszer és a vízi szállítás fejlesztésében integráns része volt a Csingek politikájá­nak, akik ekképpen igyekeztek csökkenteni a gazdasági fejlődés térbeli és időbeli egyenlőtlenségeit. Ahogyan már korábban megjegyeztük, a régiók közötti egyenlőtlenségeken az uralkodók úgy próbáltak segíteni, hogy ösztönözték a belső perifériák gazdasági felemelésére irányuló piaci tendenciákat. Idetartoztak: a ritkán lakott területek felé irányuló migráció támogatása információ, infrastruktúra és kölcsönök formájában; az új termények és kézművestechnikák elterjesztésének gyakorlata; ko­moly infrastrukturális beruházások, hogy lakhatóvá tegyék az ökológiai peremterületeket; és a szegényebb területeket pártoló földadóztatási politikák.³⁵

A Csing-kormány emellett jelentős intézkedéseket tett annak érdeké­ben, hogy leküzdjék az időszakos éhínséget. Ennek a politikának a köz­ponti eleme a nagy gabonatároló rendszer kibővítése és központosítása volt, amely korábban nem látott méreteket öltött. A Csing-kormány nem kevésbé, sőt még jobban támaszkodott a piaci mechanizmusokra, mint elődei, hogy etetni tudja Kína óriási és gyorsan növekvő lakosságát. Felülmúlta azonban őket abban, hogy a gabonatárolók segítségével meg tudta védeni a lakosságot a gabonapiac ingadozásaitól: a bőség idején ugyanis a kormány olcsón megvette és felhalmozta a gabonát, amit aztán a piaci ár alatt „adott vissza" a rászorulóknak ínség és szokatlanul magas árak idején. A helyi gabonatárolók forgalmát magas rangú hivatalnokok ellenőrizték. Nekik kellett biztosítaniuk, hogy az egyes tárolók meg tudjanak birkózni az árak szélsőséges ciklikus ingadozása által kiváltott élelmezési problémákkal.³⁶

A fenti politikák együttes eredménye olyan figyelemre méltóan hosszú béke, prosperitás és demográfiai növekedés lett, hogy Smith joggal nevezhette a XVIII. századi Kínát a gazdagság „természetes" útja min­taképének. De hasonló inspirációt jelentett ekkor Kína a felvilágosodott abszolutizmus, a meritokrácia és a mezőgazdasági alapú nemzetgaz­daság híveinek. Noha egyetlen XVIII. századi kínai gondolkodó sem ragadta meg teoretikusan az önérdekű vállalkozás hozzájárulását a nemzetgazdasághoz, jegyzi meg Rowe, a fent idézett Csen Hung-mou éppúgy az uralom eszközének tekintette a piacot, mint Smith, Hobbes, Locke és Montesquieu.

Csen nem habozik a profitszerzés motívumához folyamodni, hogy meg­nyerje a helyi lakosság támogatását különböző fejlesztési projektjeihez, mint például új utak építése, új árucikkek bevezetése a helyi exportba, közösségi gabonatárolók létesítése stb. És valóban, Csen megfogalma­zása nem sokban különbözik Adam Smith „láthatatlan kezétől", amikor azt állítja, hogy ezek a projektek „mindenki számára hasznot hoznak […], éppen úgy, mint amennyire az egyéneknek hasznosak".³⁷

Sem Csen, sem kínai kortársai „nem vetették el azonban a társadalmi harmónia konfuciuszi eszményét egy korlátok nélküli piaci harc kedvé­ért […], amelyet a laissez faire politikája volt hivatott alátámasztani".³⁸ Noha Smith maga nem volt konfuciánus, a Csing-kormány fejlesztési politikája, amely prioritást adott a mezőgazdaság fejlesztésének, a földek felosztásának és kisajátításának, a hazai piac konszolidációjának és kiterjesztésének, éppen megfelel az általa A nemzetek gazdagságában javasolt fejlődési programnak.³⁹

A fejlődés Csen- és Csing-féle koncepciójával nem az a baj, hogy elutasítja a laissez faire keretpolitikáját, hanem az, hogy nem ismerte fel időben a kínai partokat fenyegető, közelgő vihart. Mint ahogyan Smith, ők sem látták, hogy a látszólag „természetellenes" európai út a gaz­dagsághoz a kreatív pusztítás olyan folyamatán keresztül formálja át a világot, amelyre nem volt precedens a világtörténelemben. „Az európai hajók – írja McNeill – tulajdonképpen kifordították önmagából Eurázsiát. A tengeri határ váltotta fel a sztyeppe határát, ahol korábban megjelentek az idegenek, és elkezdődött az ázsiai államok és népek autonómiájá­nak a felmorzsolása."⁴⁰ Ha Smith – aki a közelgő vihar epicentrumában ült – nem látta előre ezt a fejleményt, megbocsáthatjuk Csennek és a Csingeknek, hogy nem ismerték fel a közelgő veszélyt. Amit velük együtt sok mai kortárs is elmulaszt látni, az éppen a kapitalista és a nem kapi­talista piaci alapú fejlődés közötti alapvető különbség.

Kapitalisták a nem kapitalista piacgazdaságban

„A világ leghosszabb életű államának" kialakulásával foglalkozó klasszi­kus tanulmányát Elvin azzal a tézissel zárja, hogy Kína a tartós egyen­súlyi helyzetben való megrekedését az óriási nemzeti piac sikeres kiala­kításának köszönheti. A termelés és a népesség gyors növekedése miatt minden erőforrás szűkösen állt rendelkezésre, leszámítva a munkaerőt, ami egyre jobban megnehezítette a jövedelmező újításokat.

"Mivel a mezőgazdaságban csökkent a felesleg, és így csökkent az egy főre eső jövedelem és az egy főre eső kereslet, mivel olcsóbbá vált a munkaerő, miközben drágultak az erőforrások és a tőke, és végül mivel a gazdálkodási és szállítási technológiák olyan jók voltak, hogy nem érte meg egyszerű, vagyis kevésbé tőkeigényes fejlesz­téseken gondolkodni, a racionális stratégia mind a parasztok, mind pedig a kereskedők számára az volt, hogy ne munkát megtakarító gépeket találjanak fel, hanem takarékoskodjanak jobban az erőfor­rásokkal és az állótőkével. Az óriási, de csaknem statikus piacok nem hoztak létre olyan szűkületet a termelési rendszerben, amely ösztönözte volna a kreativitást. Amikor nőtt az időszakos hiány, az olcsó szállításon alapuló kereskedelem sokoldalú alkalmazkodó­képessége gyorsabb és biztosabb megoldást jelentett, mint egy új gép feltalálása. Ezt a helyzetet úgy írhatjuk le, mint a „magas szintű egyensúly csapdáját".⁴¹

A leírás némileg kétértelmű abban a tekintetben, hogy pontosan mikor került bele Kína a magas szintű egyensúly csapdájába. Elvin minden­esetre tesz két megállapítást, amelyek segítenek tisztázni ezt a kétér­telműséget, illetve meghatározzák a Ming- és a korai Csing-dinasztiák alatti piaci alapú fejlődés természetét. Az első állítás, hogy a jobbágyság és a jobbágyi földbérlet eltűnése a Csing-korban egy „lényegét tekintve új típusú agrártársadalom kialakulásához vezetett". Elvin másik fontos megállapítása, hogy a „technológiai újítások és találmányok a 800 és 1300 közötti időszakban olyan óriási változásokat eredményeztek, hogy az eredményt helyesen csak »forradalomként« írhatjuk le. Ezután a kínai növekedés lelassult, nemcsak a felgyorsuló Európához képest, hanem a saját korábbi teljesítményének viszonylatában is."⁴²

Az 1300 előtti kínai fejlődés túlmegy a jelen vizsgálódás keretein. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a rendelkezésre álló bizonyíté­kok, beleértve Elvin adatait, hihetővé teszik Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall azon állítását, hogy a kapitalizmus „elsőként csaknem" a Song-kori Kínában született.⁴³ Ahogyan korábban megjegyeztük, azok a tendenciák, amelyek a „hosszú" tizenhatodik században váltak jellem­zővé az európai kapitalista útra, Kínában jelen voltak már a Song- és a Yuan-uralom alatt. Bárhogyan legyen is, a kínai növekedés lelassulását 1300 után úgy értelmezhetjük, mint az ország első megrekedését a ma­gas szintű egyensúly csapdájában – ahogyan Smith, úgy tűnik, maga is ezt teszi, amikor megjegyzi, hogy Kína talán már jóval Marco Polo ideje előtt elnyerte mindazt a gazdagságot, amit törvényeinek és intézménye­inek természete megenged számára.⁴⁴

Ez az értelmezés azonban ellentmond annak a figyelemre méltó gaz­dasági növekedésnek, amit Sugihara a XVIII. századi „kínai csodának" nevez. Sugihara egy precedens és párhuzam nélküli kelet-ázsiai ipari forradalom okának és egyben hatásának tulajdonítja az ember-föld arányának alapvető különbségeit a kelet-ázsiai és a nyugat-európai centrumok között 1800 előtt. Mivel a kelet-ázsiai államok – válaszul a természetes erőforrások korlátaira (különösen a földhiányra) – számos munkaigényes intézményt és munkaintenzív technológiát fejlesztettek ki, a lakosságnövekedés nem az életszínvonal romlásával, hanem éppen ellenkezőleg, annak szerény emelkedésével járt együtt. A malthusi kor­látok megkerülése különösen figyelemreméltó volt Kínában, amelynek lakossága korábban már több ízben elérte a 100-150 milliós „plafont", ám utána csökkeni kezdett, míg 1800-ra csaknem 400 millióra nőtt. „Ez nyilvánvalóan határkövet jelentett a világ demográfiájában, és a világ GDP-jére gyakorolt hatása messze felülmúlta a brit posztindusztriális forradalmat, amely 1820-ban a világ GDP-jéből kevesebb mint 6%-kal részesedett." A „kínai csoda" megismétlődött Japánban kisebb területi skálán, ahol kevésbé robbanásszerű népességnövekedés zajlott le, mint Kínában, de jelentősebb volt az életszínvonal-növekedés.⁴⁵

1. ábra Kombinált GDP a világ GDP-jének arányában

(GDP az 1990-es nemzetközi Geary-Khamis millió dollárban, Maddison (2007) alapján)

 

 

 

Amint azt az 1. ábra mutatja, a brit ipari forradalom kezdete óta még legalább fél évszázadig nőtt Kelet-Ázsia részesedése a világ GDP-jéből. Ha Kína már 1300 táján vagy még korábban megrekedt az egyensúly­csapdában, mivel magyarázzuk a gazdaság eme új fellendülését? Vajon a Ming- és a korai Csing-uralkodók állam- és nemzetgazdaság-építő tevékenysége és a korai Csing-időszakban kialakuló „új típusú agrártár­sadalom" semmit nem tett azért, hogy kiszabadítsa Kínát a magas szintű egyensúly csapdájából?

Három szempont segíti a kérdések megválaszolását. Először, a munka-intenzív gazdasági növekedésnek az a tendenciája, hogy megreked a magas szintű egyensúly csapdájában, nem zárja ki egy még magasabb egyensúly elérését, ami változásokat igényel a földrajzi és intézményes környezetben, amelybe a gazdaság beleágyazódik. Másodszor, a XVIII. századi kínai gazdasági „csoda" a legjobban úgy értelmezhető, mint egy magas egyensúlyi helyzetből egy még magasabb egyensúly felé való elmozdulás, amelyet elsősorban éppen a földrajzi és intézményes kör­nyezet változásai motiválnak, a Ming- és a Csing-uralkodók politikájának köszönhetően. Harmadszor, eme felfelé mutató elmozdulás ellenére a piaci alapú fejlődés Kínában egészen más irányba mutat, mint Európá­ban: vagyis orientációjában kevésbé lett kapitalista.

A piaci alapú fejlődés kapitalista jellegét nem a kapitalista intézmények vagy a berendezkedés határozza meg, hanem az államhatalom viszonya a tőkéhez. Akármennyi kapitalistát hozzá lehet adni a piacgazdasághoz, attól még a piacgazdaság nem-kapitalista marad, ha az osztályérdekeik­nek nem rendelik alá az államot.⁴⁶ Fernand Braudel maga is a császári Kínát említi, mint a legalkalmasabb példát, annak a feltevésének az igazolására, hogy a piacgazdaságot el kell választani a kapitalizmustól. Kína nemcsak egy „szilárd alapokon álló piacgazdasággal rendelkezett […], helyi piaci láncok sokaságával, kézművesek és utazó kereskedők népes táborával, forgalmas vásárlóutcákkal és városi központokkal", ha­nem a Sanhszi tartomány kereskedői és bankárai, valamint a Fucsienből és más déli tengerparti tartományokból származó kínaiak, akik megte­remtik a tengerentúli kolóniákat, sok rokon vonást mutatnak azokkal a kereskedő közösségekkel, akik a XVI. századi Európa legfontosabb kapitalista szerveződéseit alkották. És mégis, az állam „tagadhatatlan ellenszenve minden olyan egyén iránt, aki »abnormálisan« gazdaggá vált", azt jelentette, hogy „nem jöhetett létre kapitalizmus, csak bizonyos világosan körülhatárolt csoportokon belül, akiket az állam támogatott és ellenőrzött, és akik többé-kevésbé az állam kegyének köszönhették a létezésüket".⁴⁷

Braudel eltúlozza annak mértékét, hogy mennyire voltak kiszolgáltatva egy ellenséges állam kénye-kedvének a Ming- és a Csing-kor kapitalistái, hogy a korábbi dinasztiákról ne is beszéljünk. Ennek ellenére igaz, hogy Kelet-Ázsiában nem találunk párhuzamot az Európában egyre erősebbé váló államokra, amelyek azonosulnak a kapitalizmus céljaival – kezdve az olasz városállamoktól a holland protonemzetállamig, illetve egészen a brit nemzetállamig, amely ekkor kezdte kiépíteni az egész világra ki­terjedő tengeri és territoriális birodalmát. Ez a sorozat különbözteti meg mindenekelőtt kapitalistaként az európai fejlődési utat. És fordítva, az a tény, hogy ennek a sorozatnak nincsen kelet-ázsiai párhuzama, mutatja meg a legvilágosabban, hogy a piaci alapú fejlődés a Ming- és a korai Csing-korszakban Kínában és egész Kelet-Ázsiában végig nem-kapita­lista maradt. Ezzel a fejleménnyel szorosan összefügg a teljes hiánya mindennek, ami csak távolról is emlékeztetne az európai államokra jel­lemző szakadatlan fegyverkezési versenyre és a tengerentúli területi ter­jeszkedés folyamatos „kényszerére". R. Bin Wong írja a következőket:

Európa kereskedelmi gazdagságának jó részét lecsapolták rászoruló kormányaik, akik állandóan növelni akarták bevételeiket, hogy fizetni tudják a háborúskodás egyre növekvő költségeit. Mind az európai kereskedők, mind pedig a kormányaik profitáltak ebből a komplex viszonyból: az előbbiek mesés profithoz jutottak, az utóbbiak meg­kapták az annyira szükséges állami adókat. A késő császárkori kínai állam nem alakított ki ilyenfajta, kölcsönösen függő viszonyt a gazdag kereskedőkkel. Mivel az állam nem tapasztalt olyan pénzügyi nehézségeket, mint az európai államok a XVI. és a XVIII. század között, a kínai hivatalnokoknak kevesebb okuk volt arra, hogy új pénzügyi formákon, nagy kereskedelmi kölcsönökön vagy az állam-és magánadósság koncepcióján gondolkodjanak.⁴⁸

Kínán belül a nemzetgazdaság szerves részeiként óriási üzleti szerve­zetek alakultak ki, amelyek a kereskedelmi közvetítők és alvállalkozók kiterjedt hálózatát ellenőrizték. De még a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódás is jóval könnyebb és hozzáférhetőbb volt az ország minden lakosa számára, mint Európában.⁴⁹ Ennek eredményeképpen a kínai kapitalisták alárendelt társadalmi csoportot alkottak, és kevés lehetőségük volt arra, hogy alárendeljék az általános érdeket a saját osztályérdekeiknek. És valóban, a kelet-ázsiai kapitalizmus fejlődésére nem a centrumokban mutatkozott a legjobb esély, hanem a rendszeren belüli réseken, az országok külső peremén. Ennek a fejlődésnek a legkitűnőbb példája a tengeren túli kínai diaszpóra, amelynek rugalmas­ságára és tartós gazdasági jelentőségére kevés párhuzamot találunk a világtörténelemben. A Mingek korlátozásai, periodikus irányváltások és a moszlimokkal és más riválisokkal való versengés ellenére a tengerentúli kínai diaszpóra kivételes profltot termelt, és állandó bevételt biztosított a helyi kormányoknak és rendszeres pénzforrást a kínai tengerparti területeknek.⁵⁰

A XVII. századi átmenet a Mingből a Csing-uralomba olyan feltételeket teremtett, amelyek hasonlítottak ahhoz, ami ekkortájt ment végbe Euró­pában: a Cseng-család kiépített egy, a hollandéhoz hasonló kereskedelmi birodalmat. Európai hadihajók és lőfegyverek segítségével a Csengek megszabadultak portugál versenytársaiktól, sikeresen szálltak szembe a Ming adóbeszedőkkel és tengeri erőkkel, megszerezték a selyem- és kerámiakereskedelem monopóliumát, és kiépítettek egy Kuangtungtól és Fucsientől Japánig, Tajvanig és Délkelet-Ázsiáig terjedő óriási be­folyási övezetet. 1650-re létrehoztak egy rebellis államot Kína délkeleti partvidékén. Miután a szárazföldön nem tudták legyőzni a mandzsukat, 1662-ben visszavonultak Tajvanra, ahonnan elűzték a hollandokat, és megalapították a saját királyságukat. Ahogyan Csumej Ho megállapítja: „a Csengeknek legalább olyan hatékony kereskedelmi és információs hálózattal kellett rendelkezniük, mint fő ellenfeleiknek, a mandzsuknak és a hollandoknak […]. És valóban, a Cseng-szervezetben találunk a VOC-hoz hasonló közös vonásokat."⁵¹

Ugyanennyire fontos, hogy a Csengek jelentős szerepet játszottak a dinasztikus átmenetben is. A dinasztikus harc kezdeti szakaszában a Cseng-család a Mingek fontos és elismert szövetségese volt. A család több tagja szolgált hivatalnokként vagy hadvezérként a Mingek hadse­regében. Miután a Csing-hadsereg 1647-ben megjelent Fucsienben, Cseng Cse-hung megkísérelt átállni a Qingek oldalára. Terve azonban balul ütött ki, mert a Csingek bebörtönözték és végül kivégezték. Ennek ellenére Cseng Cseng-kung alatt a Csengek hatalma újból megerősö­dött. Az 1660-as és 70-es években a tajvani rezsim de facto független királyságként funkcionált, hűbéri adókat szedett, és önállóan kereskedett a spanyolországi Fülöp-szigetekkel, a Rjúkjú Királysággal és Délkelet­Ázsia számos más királyságával. Cseng Cseng-kung utóda, Cseng Jing többször elutasította a Csingeknek a félautonóm státusz elismerésére tett ajánlatát, és helyette azt javasolta, hogy a Csingek vazallus államként ismerjék el Tajvant a koreai és a rjúkjúi precedens alapján. A Kanghszi császár azonban ragaszkodott ahhoz, hogy „a tajvani tolvajok fucsieniek. Tajvan nem hasonlítható Koreához és Rjúkjúhoz." A Cseng-rezsimet végül az 1683-ban elszenvedett katonai vereség törölte el.⁵²

A Cseng és a holland kereskedelmi birodalmak összehasonlítását eltérő sorsuk különösen tanulságossá teszi. Az európai kontextusban a hollandok élen jártak az európai államok közötti hatalmi egyensúly intézményesítésében; abban, hogy a kapitalista réteg megerősödött ezekben az államokban; és a tengerentúli területekért folytatott államközi verseny fokozódásában. Kelet-Ázsiában éppen ellenkezőleg: a Cseng-birodalom bukása utat nyitott a kínai kereskedők lefegyverzésének, a nemzetgazdaság-építés folyamatának, mind a Csing-kori Kínában, mind pedig a Tokugawa-kori Japánban, és a tengerentúli kínai hatalom meredek hanyatlásának a régió territoriális államaival szemben. Aho­gyan Kenneth Pomeranz megjegyzi, a Cseng-birodalom „tanulságos példája annak, hogy ha van is az európai fegyveres kereskedelemnek és gyarmatosításnak ázsiai párhuzama, az nem volt normális része a kínai államrendszernek".⁵³

Annak ellenére, hogy a Csing-kori Kína és a Tokugava-kori Japán komoly sikereket könyvelhetett el a kelet-ázsiai ipari forradalom előmoz­dításában és, ahogyan fentebb megmutattuk, a kelet-ázsiai részesedés világtermelésbeli növelésében, Sugihara is elismeri, hogy a két ország befelé tekintő politikája eredményeképpen a XVIII. század elejétől jelen­tősen csökkent a kereskedelem az ázsiai országok között.⁵⁴ Ami ennél is rosszabb, olyan politikai űrt hagytak Délkelet-Ázsia tengerein, amelyet a lefegyverzett kínai kereskedők vajmi nehezen tudtak betölteni. Ezt a vá­kuumot aztán fokozatosan betöltötték az európai államok, társaságok és kereskedők, akiknek dominanciája a XVIII. és a XIX. század fordulójától gyorsan nőtt a délkelet-ázsiai tengereken. Ebben a tekintetben különö­sen kritikusnak bizonyult a Csing-dinasztia belső szétesése és a kínai hajóépítő-ipar és navigációs technika hanyatlása abban az időszakban, amikor Európa gyors sikereket ért el mindkét területen.⁵⁵

Ebben a tekintetben mindenképpen érvényes Smith értékelése, amely szerint a kiterjedtebb külkereskedelem Kína nemzeti érdekeit szolgálta volna („különösen akkor, ha annak jelentős része kínai hajókon bonyo­lódott volna"),⁵⁶ elsősorban a nemzetbiztonság szempontjából – vagyis hogy Kína képes legyen arra, hogy ellenőrizze a fokozódó európai nyomást a tengereken, és szükség esetén szembe tudjon szállni vele. Legalább egy évszázadig azonban a Csingek számára a fő problémát az északnyugati határok, illetve a Han Kína feletti uralom biztosítása jelentette, ahol a külföldi hódítóknak tekintett mandzsuk uralmának legitimitása sokáig bizonytalan maradt. Ilyen körülmények között az, hogy nagy pénzeket invesztáljanak a hajóépítésbe, a navigációba és a tengeri szállítókereskedelembe, a legjobb esetben luxusnak, a legrosz-szabb esetben pedig a birodalmi „túlterjeszkedés" legbiztosabb útjának tűnhetett. Ráadásul minek kockáztattak volna egy ilyen túlterjeszkedést, amikor az európaiak ádázul küzdöttek egymással azért, hogy ezüstöt szállíthassanak Kínába, cserébe a kínai árucikkekért? Hála Kína nagy versenyképességének a selyem, a porcelán és a tea exportjában, va­lamint Kína „ezüstéhségének", amelynek eredményeképpen az ezüst árszintje Kínában a duplája volt a világ más részein uralkodó áraknak, a

XVI.-tól a XVIII. századig az „Újvilág" ezüstjének háromnegyede Kínába vándorolt.⁵⁷ Kína önközpontú fejlődésének sikere tükrében – amely bá­mulatba ejtette az európaiakat is – érthető, hogy a Csingek nem figyeltek fel az új, fenyegető hatalomra, amelyet az agresszív tengeri „barbárok" hoztak el a régióba.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy Kelet-Ázsiából hiányzott az európai fejlődési útra jellemző összhang a militarizmus, az iparosítás és a kapitalizmus között, amely ösztönözte az expanziót, és amelyet egyúttal fenntartott a szüntelen tengerentúli területi terjeszkedés. Ennek köszönhetően a kelet-ázsiai államok jóval hosszabb békeidőszakokat élvezhettek történelmük folyamán, mint az európaiak, és Kína mint a világ legnagyobb piacgazdasága konszolidálhatta a helyzetét. És mégis, a ten­gerentúli terjeszkedésből és az európai stílusú fegyverkezési versenyből való kimaradás végeredményben kiszolgáltatta Kínát és az egész kelet­ázsiai rendszert a terjeszkedő európai hatalmak katonai támadásának és az európai rendszerbe történő erőszakos betagozásnak.

Bekebelezés és hibridizálás

Kelet-Ázsia bekebelezése az európai rendszerbe és az 1. ábrán látható csökkenő részesedése a világtermelésből elsősorban nem a nyugati és kelet-ázsiai, különösen kínai gazdasági vállalkozások közötti verseny eredménye. Szemben Marx és Engels azon állításával, hogy az olcsó árucikkek jelentették a „nehéztüzérséget", amellyel az európai burzsoá­zia szétzúzta a Kínai Falat,⁵⁸ a brit kereskedőket és termelőket komoly kihívás elé állították kínai versenytársaik azután is, hogy a brit hadihajók nyomására visszavonták azokat a kormányrendeleteket, amelyek koráb­ban védték a kínai nemzetgazdaságot. Igaz, hogy az 1830-as évektől a brit pamutáruk importja valóban tönkretette a kínai gazdaság néhány szektorát és régióját, de a vidéki piacokon a brit pamutruha soha nem tudott versenyezni az erősebb kínai ruhával. Ráadásul amint a külföldi import kiszorította a pamutfonál kézi fonását, az olcsóbb, gépek által elő­állított fonál új ösztönzést adott a házi szövőiparnak, ami nemcsak hogy megőrizte korábbi pozícióit, hanem fejlődésnek is indult.⁵⁹ Azok a nyugati vállalatok, amelyek fióküzemeket létesítettek Kínában, soha nem tudtak behatolni az ország óriási belső területeire, és szükségük volt a kínai kereskedőkre, hogy be tudják szerezni a nyersanyagot, illetve eladhassák a termékeiket. Igaz, hogy a nyugati termékek és üzletek több iparágban diadalmaskodtak, de a vasutat és a bányászatot leszámítva a kínai piac általában frusztrációt jelentett a külföldi kereskedőknek.⁶⁰

Ahelyett, hogy lerombolta volna a kapitalizmus „bennszülött" formáit, Kína bekebelezése a Nagy-Britannia által vezetett kapitalista gazdaság struktúráiba serkentően hatott a kínai kereskedőközösségekre, akik a Kína-központú hűbéri adózó rendszer réseiben tudtak megkapaszkodni és fejlődésnek indulni. Ahogyan az ópiumháborúk és a belső felkelések hatására a Csing-udvar egyre inkább elvesztette az ellenőrzést az áruk és emberek mozgása felett, úgy sokasodtak a jövedelmező lehetőségek a kereskedőközösségek számára. Az ópiumkereskedelem volt a lehető­ségek egyik fő forrása; de a legnagyobb lehetőséget a „kulikereskedelem" biztosította – a szerződéses munkások toborzása és szállítása a tenge­ren túlra, valamint a Kínába küldött jövedelmekhez kapcsolódó pénzügyi tranzakciók. A kulikereskedelem teremtette meg nemcsak a kereskedők, hanem az olyan kikötővárosok gazdagságát, mint Szingapúr, Hong Kong, Penang és Makaó, amelyek privilegizált „konténerei" lettek a kínai kereskedődiaszpóra jólétének. Ennek hatására szerte Délkelet-Ázsiában megerősödtek a kínai települések, és így a tengerentúli kínai tőke több lehetőséghez jutott, hogy profitáljon az eltérő jogállású területeken belüli, illetve közötti kereskedelmi és pénzügyi közvetítésből a régióban.⁶¹

A háborúk, felkelések, romló kereskedelmi feltételek és természe­tes katasztrófák által okozott kincstári és pénzügyi nyomás végül rákényszerítette a Csing-udvart, hogy enyhítse a tengeren túli kínaiak tevékenységének ellenőrzését, és kérje a pénzügyi segítségüket. A segít­ség fejében a Csing-udvar hivatalokat és címeket adott nekik, garantálta vagyonuk és Kínában élő rokonaik biztonságát, valamint bekapcsolód­hattak a busásan jövedelmező fegyverkereskedelembe és a kormányzati kölcsönüzletekbe. Ez a „politikai csere" nem mentette meg a Qingeket, de egészen 1911-es bukásukig ez volt a tengerentúli kínai kapitalisták meggazdagodásának fő forrása.⁶²

A XIX. század első felében – írja Joseph Esherick – az ópium volt a „Nyugat egyetlen lehetséges belépőjegye a kínai piacra".⁶³ Britannia esetében sokkal többről van szó, minthogy az indiai ópium brit eladása Kínának elengedhetetlen volt az Indiából Londonba áramló adó transz­ferének biztosításában. Ahogyan a Kelet-India-ház statisztikai osztályve­zetője elmagyarázza nekünk:

India az ópiumexporttal segíti Anglia teával való ellátását. Kína azáltal, hogy ópiumot fogyaszt, megkönnyíti a bevételek mozgását India és Anglia között. Anglia azáltal, hogy teát fogyaszt, ösztönzi a kereslet növekedését az indiai ópium iránt.⁶⁴

Az ópiumkereskedelem kiterjesztését a kezdetektől az a szükséglet motiválta, hogy növeljék az India és Kína közötti kereskedelmet annak érdekében, hogy megkönnyítsék a „bevételek mozgását" India és Anglia között. Lord Cornwallis, India főkormányzója már 1786-ban rámutatott arra, hogy az India-Kína kereskedelem kiterjesztése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy legalább részben fizetni lehessen a kínai tea- és selyemexportot Britanniába és más európai országokba, és mindenek­előtt, hogy biztosítani tudják az óriási adótranszfert Bengálból Angliába az átváltásokból származó veszteség nélkül.⁶⁵ Miután 1813-ban meg­szüntették a Kelet-indiai Társaság monopóliumát az indiai kereskedelem felett, a Társaság megkétszerezte a kínai ópiumcsempészet támoga­tására tett erőfeszítéseit. A szállítmányok gyorsan nőttek – csaknem megháromszorozódtak 1803-13 és 1823-33 között -, és beigazolódott Cornwallis érvelésének helyessége. Egy kortárs beszámolója szerint az ópiumkereskedelemből

a tiszteletre méltó Társaság éveken át óriási bevételhez jutott, és rajtuk keresztül a brit kormány és nemzet is felbecsülhetetlen politikai és financiális előnyöket élvezett. A Nagy-Britannia és Kína közötti kereskedelmi mérleg megfordulása az előbbi javára lehetővé tette, hogy India tízszeresére növelje a brit manufaktúrák termékeinek behozatalát; közvetlenül elősegítette a keleti brit dominancia erő­södését; megtérítette Őfelsége indiai vállalkozásának költségeit; a cserék és teabevételek révén komoly bevételhez juttatta a brit államkincstárat, és évente 6 millió font nagyságú jövedelemmel gazdagította a nemzetet.⁶⁶

A Kelet-indiai Társaság monopóliumának megszűnése 1833-ban fokozta a versenyt a brit kereskedelem eme busásan jövedelmező üzletágában, és arra buzdította a brit kereskedőket, hogy támogassák az „angol erős kéz" politikáját, és így gyakoroljanak nyomást a kínai kormányra, amely korlátozta az ópiumkereskedelmet. A kínai kormány azonban nemhogy nem engedett a brit nyomásnak, hanem mindent megtett, hogy megszün­tesse ezt a kereskedelmet, amely legalább annyira volt káros és romboló hatású Kína politikai gazdaságára, mint amennyire jövedelmező Britannia számára. Az ópiumcsempészés „leszivárgott" a kínai hivatalnokokig, kiknek korrupciója minden szférában gátolta a hivatalos politika végrehaj­tását, és közvetlenül vagy közvetve táplálta a társadalmi nyugtalanságot. Ugyanakkor a kereskedelem masszívan „elszívta" Kínából az ezüstöt Indiába. Az Indiába szállított ezüst évi 1,6 millió taelről⁶⁷ 1814-24 között évi 5,6 millió taelre nőtt az első ópiumháborút megelőző két évben.⁶⁸ Amint azt az 1838-as császári rendelet, amely bejelentette a kormány döntését, hogy felszámolja az ópiumkereskedelmet, hangsúlyozta: „Kína hasznos gazdagsága bele fog ömleni a tengeren túli régiók feneketlen mélységébe."⁶⁹

Azáltal, hogy az energikus és megvesztegethetetlen Lin Cö-hszüt állította az ópiumcsempészet elleni harc élére, a kínai kormánynak nem állt szándékában akadályozni a kereskedelmi lehetőségeket a külkeres­kedelem olyan ágazataiban, mint a selyem-, a tea- vagy a gyapotexport; ezeket továbbra is támogatta. Lin maga világosan megkülönböztette az illegális ópiumkereskedelmet, amelyet kész volt felszámolni a brit kor­mány közreműködésével vagy anélkül, a kereskedelem legális formáitól. Azt kérte a brit kormánytól, hogy támogassa ez utóbbiakat, amelyek helyettesítenék az illegális kereskedelmet.⁷⁰ Miután Lin nem tudta meg­győzni Britanniát, hogy támogassa a titkos kereskedelem felszámolását a nemzetközi jog és morál nevében, elrendelte a csempészáru lefoglalását és megsemmisítését, valamint az elfogott csempészek bebörtönzését. A kínai területen végrehajtott rendőrakciót a brit parlament „súlyos és gonosz bűnnek" minősítette, az „igazság olyan szörnyű megsértésének", hogy Angliának, úgymond, „szigorú és tagadhatatlan joga az isteni és emberi törvény értelmében", hogy „erőszakkal vegyen elégtételt, ha a békés eszközök nem vezetnének eredményre".⁷¹

Nyilvánvalóan más nézeteket vallottak a nemzetközi jogról és morálról Kínában, mint Britanniában. De míg a kínaiak csak a saját országukban akartak törvényt szabni, és érvényt szerezni a jognak, addig a britek jogot formáltak arra, hogy Kínára is rákényszerítsék a saját felfogásukat. Hogy parafrazáljuk Marxot, egyenlő jogok között az erő lesz a döntőbí­ró. Kínának nem volt válasza a felfegyverzett gőzhajóra, amelyik 1841 februárjában egyetlen nap alatt megsemmisített kilenc hadi dzsunkát, öt erődöt, két hadi állomást és egy parti telepet.⁷² Egy katasztrofális hábo­rú, több súlyos lázadás és egy második, hasonlóan katasztrofális britek elleni háború után (amelyhez ezúttal Franciaország is csatlakozott) Kína alárendelt és egyre inkább perifériális helyzetű tagja lett a globális kapita­lista rendszernek. Kína periferizálódása nem csak annak az eredménye, hogy az európai rendszer bekebelezte a kelet-ázsiait. Legalább ennyire fontos volt a kelet-ázsiai államközi kapcsolatok radikális megváltozása, amelyet siettettek a kínai és japán kísérletek, hogy kövessék az európai fejlődési utat.

Amint Kawakatsu és Hamashita aláhúzzák, Japán modernizációja és terjeszkedése a XIX. század végén és a XX. század elején lényegében nem volt más, mint Japán több évszázados erőfeszítésének új eszkö­zökkel történő folytatása, hogy saját magát helyezze a kelet-ázsiai hűbéri adózó rendszer középpontjába.⁷³ Mindazonáltal a rendszer kontextu­sában bekövetkezett változás radikálisan megváltoztatta az államközi verseny természetét, amely a Tokugava- és Csing-rezsimek konszolidá­ciója óta jellemezte a kelet-ázsiai rendszert. Ebben az új kontextusban a Kelet-Ázsián belüli államközi verseny elválaszthatatlan lett azoktól a próbálkozásoktól, hogy felzárkózzanak a nyugati szakértelemhez az áru­termelő iparban, amelynek modernizálása (Kelet-Ázsiában nem kevésbé, mint Európában) szorosan összekapcsolódott a hadiipar fejlesztésével. A kelet-ázsiai rendszer így „internalizálta" a fegyverkezési versenyt, amely már régóta az európai rendszer egyik meghatározó jegye volt.⁷⁴

Az iparosítási erőfeszítések – közel 25 évvel a kezdeményezésük után – hasonló gazdasági eredményeket hoztak Kínában, mint Japánban. Az 1894-es kínai-japán háború előestéjén „még nem volt kirívó különbség a két ország modern gazdasági fejlődésének mértékében és eredménye-iben".⁷⁵ Mindazonáltal Japán katonai győzelme már jelezte a két ország iparosítási projektjének alapvető különbségét. Kínában a fő ágensek a helyi hatóságok voltak, akiknek jelentősen megnőtt a hatalmuk a központi kormányzattal szemben az 1850-es lázadások leverése idején, és akik az iparosítást arra használták, hogy megszilárdítsák a saját autonómiájukat. Japánban ezzel szemben az iparosítás a Meidzsi-restauráció integráns része volt, amely a nemzeti kormány kezében összpontosította a hatal­mat a helyi hatóságok rovására.⁷⁶

A kínai-japán háború kimenetele elmélyítette a japán és kínai iparosítás útjának divergenciáját. Kína veresége tovább gyengítette a már amúgy is törékeny nemzeti kohéziót, és mélyülő politikai káoszt okozott, aminek következménye lett a szuverenitás további korlátozása, súlyos jóvátételek fizetése, a Csing-rezsim végső bukása, a félszuverén hadiurak növekvő autonómiája, amit a japán invázió és a megújuló polgárháborúk követtek a nacionalizmus és a kommunizmus erői között. Az államhatalom eme katasztrofális összeomlása talán a legfontosabb magyarázat arra, hogy Kínának miért tartott olyan sokáig visszanyerni azt a gazdasági helyet és státuszt, amit a XVIII. században globálisan élvezett.

Ezzel szemben az 1894-es győzelem Kína felett, majd az Oroszország feletti győzelem az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban Japánnak -Akira Iriye szavaival – „előkelő helyet juttatott az imperialista politikai játszmában".⁷⁷ A kínai területek megszerzése – különösen Tajvan bekebe­lezése 1895-ben, amelyet a Liaotung-félsziget meghódítása követ, majd Japán 1905-ben megkap minden orosz jogot és privilégiumot Dél-Man­dzsúriában, és végül mindennek betetőzéseképpen Kína elismeri a Korea feletti japán fennhatóságot, amelyet 1910-ben gyarmatként annektálnak – értékes előretolt állásokhoz juttatja Japánt, amelyek kiindulópontként szolgálnak a Kína elleni jövendő támadásokhoz, ugyanakkor biztosítják az olcsó élelem, nyersanyag és piacok tengerentúli kínálatát. Ugyanak­kor a Kína által fizetett jóvátétel, amely több volt, mint Japán nemzeti jövedelmének az egyharmada, segített finanszírozni a japán nehézipar fejlesztését, illetve aranystandardra helyezni a japán valutát. Ez javította Londonban Japán hitelét, és így az ország további forrásokhoz jutott, hogy folytassa otthon az ipari terjeszkedést, illetve a tengerentúlon az imperialista expanziót.⁷⁸

A japán és kínai fejlődési út bifurkációja az 1930-as években kulminált, amikor Japánnak sikerült elhomályosítani Britanniát, és domináns hata­lommá válni a régióban. Miután 1931-ben Japán megszállta Mandzsúriát, 1935-ben elfoglalta Észak-Kínát, 1937-től pedig megkezdte Kína teljes invázióját, és sikerült meghódítania Belső-Ázsia és Délkelet-Ázsia nagy részét, úgy tűnt, hogy az országnak végre sikerül elérnie az oly régóta áhított célt, s Kína helyett Japán lesz a délkelet-ázsiai régió centruma. A japán kísérlet a regionális szupremáciára azonban nem volt fenntartható. Miután holtpontra jutott a 15 éves háború Kínával (1931-1945), és, vála­szul Pearl Harborra, megjelent a régióban az Egyesült Államok vezette pusztító erő, Japán beleroppant abba, amit az imperiális túlterjeszkedés klasszikus példájának nevezhetünk. Japán veresége után a Kínai Nép­köztársaság kikiáltása kérdőjelezte meg a nyugati hegemóniatörekvé­seket a kelet-ázsiai dominanciáért vívott küzdelemben, amely azóta is alakítja a trendeket és történéseket a régióban.

A cikk a Japan Focus című elektronikus újságban jelent meg 2008. január 10-én.

Irodalom

Abu-Lughod, Janet. 1989. Before European Hegemony: The World System A.D. 1250-1350. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni. 1994. The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni. 2007. Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London and New York: Verso

Arrighi, Giovanni, Po-keung Hui, Ho-Fung Hung and Mark Selden. 2003. "Historical Capitalism, East and West." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 259-333. London and New York: Routledge.

Arrighi, Giovanni and Beverly J. Silver. 1999. Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, MN: University of Minnesota Press.

Atwell, William S. 1986. "Some Observations on the 'Seventeenth-Century Crisis' in China and Japan." Journal of Asian Studies XLV: 223-44

Atwell, William S. 1998. "Ming China and the Emerging World Economy. C. 1470-1650," Twitchett and Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty, pp. 376-416. Cambridge: Cambridge University Press.

Bagchi, Amiya Kumar. 1982. The Political Economy of Underdevelopment. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Bartlett, Beatrice S. 1991. Monarchs and Ministers: The Grand Council in Mid-Ch'ing China, 1723-1820. Berkeley: University of California Press.

Braudel, Fernand. 1982. Civilization and Capitalism, 15th-18th Century, II: The Wheels of Commerce. New York: Harper & Row.

Bray, Francesca. 1986. The Rice Economies: Technology and Development in Asian Societies. Berkeley: University of California Press.

Brooks, Timothy. 1998. The Confusions of Pleasure. Commerce and Culture in Ming China. Berkeley: University of California Press.

Chase-Dunn, Christopher & Thomas Hall. 1997. Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO: Westview Press.

Chen Ciyu. 1984. On the Foreign Trade of China in the 19th Century and the China-India-Britain Triangular Trade, Essays in Chinese Maritime History, pp. 131-73. Taipei: Sun Yat-sen Institute for Social Sciences and Philosophy, Academia Sinica.

Cipolla, Carlo. 1976. Before the Industrial Revolution. European Society and Economy, 1000-1700. New York: Norton

Coyett, Frederick. 1903 [1675]. Verwaerloosde Formosa. In William Campbell ed. 1903. Formosa Under the Dutch: Described From Contemporary Records, pp. 383-538. London: Kegan Paul, Trench, Trubner.

Cushman, Jennifer Wayne. 1993. Fields from the Sea. Chinese Junk Trade with Siam during the Late Eighteenth and Early Nineteenth Centuries. Studies on Southeast Asia, Southeast Asia Program, Cornell University, Ithaca, NY.

Duus, Peter. 1984. "Economic Dimensions of Meiji Imperialism: The Case of Korea, 1895-1910." In R.H. Myers and M.R. Peattie, eds. The Japanese Colonial Empire, 1895-1945, pp. 128-171. Princeton: Princeton University Press.

Elisonas, Jurgis. 1991. "The Inseparable Trinity: Japan's Relations With China and Korea," in John Hall, ed. The Cambridge History of Japan, Vol. 4, Early Modern Japan, pp.235-300. Cambridge: Cambridge University Press.

Elvin, Mark. 1973. The Pattern of the Chinese Past. Stanford: Stanford University Press.

Esherick, Joseph. 1972. "Harvard on China: The Apologetics of Imperialism." Bulletin of Concerned Asian Scholars IV, 4: 9-16.

Fairbank, John K. ed. 1968. The Chinese World Order. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Fairbank, John K. 1983. The United States and China. Cambridge: Harvard University Press.

Feuerwerker, Albert. 1958. China's Early Industrialization: Sheng Hsuan-Huai 1844-1916 and Mandarin Enterprise. Cambridge: Harvard University Press.

Flynn, Dennis O. and Giraldez Arturo 1995. "Born with 'Silver Spoon': The Origin of World Trade in 1571." Journal of World History 6 (2): 201-11.

Flynn, Dennis O. and Giraldez Arturo. 1999. "Spanish Profitability in the Pacific: the Philippines in the Sixteenth and Seventeenth Centuries" in Dennis O. Flynn, Lionel Frost and A.J.H. Latham, Pacific Centuries: Pacific and Pacific Rim History since the Sixteenth Centuries. London: Routledge.

Freeman-Grenville, G. S. P. 2002. Historical Atlas of Islam. New York: Continuum Publishing Group.

Gao, Weinong. 1993. Zou xiang jinshi de Zhongguo yu ‘chaogong' guo guanxi. (The Relation between China and its Tributary States in Modern Times). Guangdong: Guangdong gaodeng jiaoyu chubanshe.

Gernet, Jaques. 1982. A History of Chinese Civilization. New York: Cambridge University Press.

Greenberg, Michael. 1951. British Trade and the Opening of China 1800-1842. Cambridge, Cambridge University Press.

Guan Luquan. 1994. Songdai Guangzhou de haiwai maoyi (The Guangzhou Sea Trade in the Song Dynasty). Guangzhou: Guangdong renmin chubanshe.

Hamashita, Takeshi. 1988. "The Tribute Trade System of Modern Asia." The Memoirs of the Toyo Bunko XLVI: 7-25.

Hamashita, Takeshi. 1993. "Tribute and Emigration: Japan and the Chinese Administration of Foreign Affairs." Senri Ethnological Studies XXV: 69-86.

Hamashita, Takeshi. 1994. "The Tribute Trade System and Modern Asia." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy, pp. 91-107. London and New York: Routledge.

Hamashita, Takeshi. 1997. "The Intra-Regional System in East Asia in Modern Times." In Katzenstein, Peter. J and T. Shiraishi, eds. 1997, pp. 113-35. Network Power. Japan and Asia. Ithaca: Cornell University Press.

Hamilton, Gary G. and Wei-An Chang. 2003. "The Importance of Commerce in the Organization of China's Late Imperial Economy." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 173-213. London and New York: Routledge.

Hao, Yen-p'ing. 1986. The Commercial Revolution in Nineteenth-Century China. Berkeley, CA: California Univ. Press.

Headrick, Daniel R. 1988. The Tentacles of Progress: Technology Transfer in the Age of Imperialism, 1850-1940. London: Oxford University Press.

Ho, Chumei. 1994. "The Ceramic Trade in Asia, 1602-82." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy. London and New York: Routledge.

Hobbes, Thomas. 1968. Leviathan. Edited by C.B. Macpherson. Harmondsworth: Penguin.

Huang, Philip C. C. 1985. The Peasant Economy and Social Change in North China. Stanford, CA: Stanford University Press.

Huang, Ray 1969. "Fiscal Administration During the Ming Dynasty." In Charles O. Hucker, ed., Chinese Government in Ming Times, pp.73-128. New York: Columbia University Press.

Hui, Po-keung. 1995. "Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective." Ph. D. diss., Department of Sociology, State University of New York at Binghamton.

Hung, Ho-fung. 2001a. "Imperial China and Capitalist Europe in the Eighteenth-Century Global Economy." In Review (Fernand Braudel Center) 24 (4): 473-513.

Hung, Ho-fung 2001b. "Maritime Capitalism in Seventeenth-Century China: The Rise and Fall of Koxinga in Comparative Perspective." Unpublished manuscript. Department of Sociology, Johns Hopkins University.

Hung, Ho-fung. 2004. "Early Modernities and Contentious Politics in Mid-Qing China, c. 1740-1839." International Sociology 19(4): 478-503.

Ikeda, Sato. 1996. "The History of the Capitalist World-System vs. The History of East-Southeast Asia." Review (Fernand Braudel Center) 19 (1): 49-76.

Iriye, Akira. 1970. "Imperialism in East Asia." In J. Crowley, ed. Modern East Asia, pp. 122-50. New York: Harcourt.

Jing, Junjian. 1982. "Hierarchy in the Qing Dynasty." Social Science in China: A Quarterly Journal 3(1): 156-192.

Johnson, Linda Cooke. 1993. Shanghai: An Emerging Jiangnan Port, 1638-1840, Linda Cooke Johnson, ed. Cities of Jiangnan in Late Imperial China, pp. 151-82. Albany: State University of New York Press.

Kasaba, Resat. 1993. "Treaties and Friendships: British Imperialism, the Ottoman Empire, and China in the Nineteenth Century". Journal of World History 4 (2): 213-241.

Kawakatsu, Heita. 1994. "Historical Background." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy, pp. 4-8. London and New York: Routledge.

Kennedy, Paul. 1987. The Rise and Fall of the Great Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York: Random House.

Lewis, Archibald. 1970. The Islamic World and the West, A.D. 622-1492. New York: Wiley

Lo, Jung-pang. 1969. "Maritime Commerce and its Relation to the Sung Navy." Journal of the Economic and Social History of the Orient XII:57-101.

Mann, Susan. 1992. "Household Handicrafts and State Policy in Qing Times." In J. K. Leonard and J. Watt, eds., To Achieve Security and Wealth: The Qing State and the Economy, pp. 75-96. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Marx, Karl, and Frederick Engels. 1967. The Communist Manifesto. Harmondsworth: Penguin.
Mathias, Peter. 1969. The First Industrial Nation: An Economic History of Britain 00-1914. London: Methuen.

McNeill, William. 1982. The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago: The University of Chicago Press.

McNeill, William. 1998. "World History and the Rise and Fall of the West." Journal of World History 9 (2): 215-37.

Nathan, Andrew J. 1972. "Imperialism's Effects on China." Bulletin of Concerned Asian Scholars 4 (4): 3-8.

Northup, David. 1995. Indentured Labor in the Age of Imperialism, 1834-1922. Cambridge: Cambridge University Press.

Owen, D. E. 1934. British Opium Policy in China and India. New Haven, CT, Yale University Press.

Palat, Ravi A. 1995. "Historical Transformations in Agrarian Systems Based on Wet-Rice Cultivation: Toward an Alternative Model of Social Change." In P. McMichael, ed., Food and Agrarian Orders in the World-Economy, pp. 55-77. Westport, CT: Praeger.

Parker, Geoffrey. 1989. "Taking Up the Gun." MHQ: The Quarterly Journal of Military History 1 (4): 88-101.

Peattie, Mark. 1984. "Introduction," to Ramon Myers and Mark Peattie, The Japanese Colonial Empire, 1895-1945, pp. 3-26. Princeton: Princeton University Press.

Perdue, Peter C. 1987. Exhausting the Earth: State and Peasant in Hunan, 1500-1850. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Perdue, Peter C. 2003. "A Frontier View of Chineseness." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds., The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 51-77. London and New York: Routledge.

Polanyi, Karl. 1957. The Great Transformation: The Political and Economic Origins of Our Time. Boston: Beacon Press.

Pomeranz, Kenneth 2000. The Great Divergence: Europe, China, and the Making of the Modern World Economy. Princeton: Princeton University Press.

Rowe, William. 2001. Saving the World. Chen Hongmou and Elite Consciousness in Eigteenth-Century China. Stanford, CA: Stanford University Press.

Semmel, Bernard. 1970. The Rise of Free Trade Imperialism. Cambridge: Cambridge University Press.

Shiba, Yoshinobu. 1983. "Sung Foreign Trade: Its Scope and Organization." In M. Rossabi, ed. China among Equals: The Middle Kingdom and its Neighbors, 10th-14th Centuries, pp. 89-115. Berkeley: University of California Press.

Skinner, W.G. 1985. "The Structure of Chinese History." Journal of Asian Studies, 44 (2): 271-92.

Smith, Adam. 1961. An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. 2 Vols. London: Methuen.

So, Alvin Y. 1986. The South China Silk District. Albany: State University of New York Press.

So, Alvin Y. and Stephen W.K. Chiu. 1995. East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA: Sage.

Sugihara, Kaoru. 1996. "The European Miracle and the East Asian Miracle. Towards a New Global Economic History." Sangyo to keizai XI, 12: 27-48.

Sugihara, Kaoru. 2003. "The East Asian Path of Economic Development: A Long-term Perspective." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 78-123. London and New York: Routledge.

Thornton, Edward. 1835. India, its State and Prospects. London, Parbury, Allen & Co.

Tong, W. James. 1991. Disorder Under Heaven: Collective Violence in the Ming Dynasty. Stanford: Stanford University Press.

Tsai, Jung-Fang. 1993. Hong Kong in Chinese History: Community and Social Unrest in the British Colony, 1842-1913. New York: Columbia University Press.

Tsiang, Ting-fu. 1967. "The English and the Opium Trade." In F. Schurmann and O. Schell, eds. Imperial China, pp. 132-45. New York: Vintage.

Wakeman, Frederic. 1985. The Great Enterprise: The Manchu Reconstruction of Imperial Order in Seventeenth-Century China. Berkeley: University of California Press.

Waley, Arthur. 1958. The Opium War through Chinese Eyes. London, Allen & Unwin

Wang, Gungwu 1991. China and the Chinese Overseas. Singapore: Times Academic Press.

Wang, Gungwu. 1998. "Ming Foreign Relations: Southeast Asia," in Twitchett and Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty, pp. 301-32. Cambridge: Cambridge University Press.

Wang, Yeh-chien. 1973. Land Taxation in Imperial China, 1750-1911. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Will, Pierre-Etienne and R. Bin Wong. 1991. Nourish the People: The State Civilian Granary System in China, 1650-1850. Ann Arbor: University of Michigan Press.

Wills, John E. Jr. 1979. "Maritime China From Wang Chih to Shih Lang: Themes in Peripheral History." Jonathan D. Spence & John E. Wills, Jr. eds. Conquest, Region, and Continuity in Seventeenth Century China, pp. 203-38. New Haven & London: Yale University Press.

Wills, John E. Jr. 1998. "Relations With Maritime Europeans," in Denis Twitchett and Frederick Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty. Cambridge: Cambridge University Press, 333-75.

Wolf, Eric. 1982. Europe and the People without History. Berkeley, CA, California University Press.

Wong, R. Bin. 1997. China Transformed. Historical Change and the Limits of European Experience. Ithaca: Cornell University Press.

Wong, R. Bin. 2004. "The Role of the Chinese State in Long-distance Commerce." Working Paper No. 05/04, Global Economic History Network, Department of Economic History, London School of Economics, London.

Wong, Young-tsu. 1983. "Security and Warfare on the China Coast: The Taiwan Question in the Seventeenth Century." Monumenta Serica. XXXV: 111-96.

Yang, Lien-sheng. 1952. Money and Credit in China. A Short History. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Zhang, Binchuan. 1991. "Mingqing haishang maoyi zhengce: biguanzishou?" (The Sea Trade Policy of Ming and Qing: Closed Door and Conservative?) Selected Essays in Chinese Maritime History IV: 45-59. Taipei: Academia Sinica.

E számunk minden bizonnyal olvasóink teljes körének érdeklődésére számíthat, mert a kelet-európai – mindenekelőtt a magyar, a szovjet és a lengyel – munkásság történelmi sorsa alkotja számunk alapvető tematikáját. Számos adalékot kapunk annak a problémának a megértéséhez, hogy a munkásosztály a rendszerváltás után miért volt képtelen ellenállni a tőkés kisajátítással járó szociális degradációnak. A munkásság "szocializációját" évtizedeken keresztül az állami alávetettség határozta meg, szinte lehetetlenné téve így a közösségi osztályöntudat elsajátítását, mivel ez az öntudat a szocialista állam/párt monopóliuma maradt. Két írás foglalkozik a munkásság rendszerváltást követő kálváriájának hátterét alkotó jóléti vívmányok lerombolásának tapasztalataival, illetve a tőkés szisztéma emberi, anyagi és természeti erőinek pazarló felhasználásával, a rendszer élősködő természetével. E tematikai keretben különös szerepre tett szert a cigányság problémája, amelynek "antropológiai" aspektusaival is megismerkedhet az érdeklődő olvasó.

Tartalomjegyzék

1. Lewis H. Siegelbaum : A szovjet munkás késői románca a nyugati histográfiában
2. Mark Pittaway : Visszavonulás a kollektív tiltakozástól – Háztartás, nemek, munka és népi tiltakozás a sztálinista Magyarországon
3. Tóth Eszter Zsófia : A fekete vonat, Cséplő Gyuri, A pártfogolt – Ingázók a dokumentumfilmekben
4. Vera Trappmann, Rafal Towalski : Túlélni akkor, amikor mindenki el akar téged felejteni – Lengyel munkások a rendszerváltozás után
5. Eszmélet : Fordulat
6. Tamás Gáspár Miklós : A jóléti állam kísértete
7. Binder Mátyás : A roma nemzetépítés – történeti és kulturális antropológiai keresztmetszetben
8. Artner Annamária : A pöttyös labda és a kapitalizmus pazarlása
9. Balázs Gábor : Egy francia szenvedély: a trockizmus (II. rész)
10. Ana Bazac : Sartre és a hiány koncepciójának kalandjai
11. Tütő László : A spektákulum esete Mari nénivel

A neves szovjetológus és munkástörténész azt a kérdést vizsgálja, hogyan alakult a nyugati szovjet munkástörténetírás, melyek voltak a historiográfia fő paradigmái, és merre tart ma a kutatás. Arra a következtetésre jut, hogy a munkások „aranykorának" a historiográfiában is vége; míg korábban a forradalom hőseiként ábrázolták (és ünnepelték) őket, ma divatba jöttek az „impulzív néptömegek", akik tulajdonképpen az elnyomás elleni „saját" lázadásuk áldozatai. Eme pesszimista historiográfiai kép ellenére a szerző a tanulmány végén felvázol néhány olyan irányt, amelyben vannak ígéretes kutatások, és amelyek új perspektívát (is) adhatnak a munkástörténetírásnak.

Tanulmányomat egyetlen, látszólag egyszerű kérdés foglalkoztatja: „Mi történt a szovjetmunkás-történettel és munkásosztály-történettel?"¹ A nyilvánvaló válasz az, hogy a szovjet munkásosztály sorsára jutott. De túlságosan is egyszerű volna a tudományos hangsúlyok vagy érdeklődés változását a jelenkori orosz politikának tulajdonítani. Ha így teszünk, túl sok olyan tényezőt hagyunk figyelmen kívül, amelyek befolyásolják, miért és hogyan vizsgáljuk azt, amit vizsgálunk. Miközben kétségtelenül hatást gyakorolt a nyugati történészekre az a fejlemény, hogy az osztály csaknem teljesen eltűnt a posztszovjet diskurzusból, azt mondanám, hogy mind a nagy, mind a kis trendek befolyásolták tudományos agendánk alakulását. 1990-ben, amikor a Szovjetunió már a végét járta, Leo van Rossum publikált éppen ebben a folyóiratban egy kiemelkedő áttekintést a „30-as évek szovjet munkástörténetének nyugati historiográfiájáról". Néhány évvel később, „a posztszovjet hajnal hideg fényében", Ron Suny és jómagam tettünk kísérletet arra, hogy megtaláljuk a munkásosztályt a szovjet történelemben.² Ideje még egyszer elővenni ezt a témát.

Azzal kezdem, hogy felvázolom a szovjet munkástörténet és mun­kásosztály-történet fejlődését és fő jellemzőit az 1980-as évek végéig, vagy, ha jobban tetszik, a Szovjetunió összeomlásáig. Mint egy kirán­dulás a tudásszociológiába, az áttekintés így lesz mind „internalista", mind „externalista". Ezután tárgyalok több olyan konjunkturális tényezőt, amelyek segítenek megvilágítani, hogy miért pont ezt a pályát „járta be" a történelem azóta, és, végül, megkísérlem kommentálni, hogy innen hova juthatunk. Előre is elnézést kérek azoktól, akik megsértődhetnek azon, ahogyan jellemeztem vagy esetleg kihagytam a munkájukat. Az áttekintés célja nem az, hogy magasztalja vagy, éppen ellenkezőleg, becsmérelje bárki munkáját, hanem arra szeretnék rávilágítani, hogy melyek voltak azok a fontos kérdések, amelyeket az egyes szerzők feltettek, hogyan tudták kezelni ezeket a kérdéseket, és miért maradtak vagy nem maradtak fontosak másoknak, akik a szovjetológia területén vagy azon kívül dolgoznak.

A románc előtt

Szerencsére nem kell e helyütt elismételnem a valaha domináns totalitári­us paradigma, illetve a kihívóként jelentkező (és legalábbis időszakosan) győztes revizionista hullám történetét. Ez a gyakran elmondott história már-már legendás szerephez jutott tudományunk területén, és ahogyan ez történik a legendákkal, minden elbeszéléssel csak izmosodik a mitoló­gia. Érdekes lenne – bár e helyütt alig érdemel figyelmet – megvizsgálni, hogy azok, akik a paradigmán „belül" dolgoztak, valójában mennyi figyel­met fordítottak a társadalom „atomizációjára" és a passzivitásra, mert gyanítom, hogy jóval kevesebbet, mint ahogyan a kritikusaik állítják.

Mindenesetre, több értékes munkástörténeti mű született a totalitárius paradigma tetőpontjának kikiáltott időszakban. Az 1950-es évek elejétől (amely elismerten is azelőtt volt, mielőtt a Szovjetuniót totalitárius állam­ként kezdték el teoretizálni), végig az évtizedben, egészen az 1960-as évekig nagy figyelmet kapott az ipari munka, a szakképzés, a menedzseri struktúrák és gyakorlatok és a kommunista párt növekvő szerepe a szakszervezetekben és az üzemekben.³ Megemlíthetjük itt a Harvardi Interjú Projektet, amelyben egyebek között volt szovjet állampolgárokat kérdeztek a szocialista versenyről és a sztahanovista mozgalomról („Mit gondol a sztahanovista mozgalomról?" „A sztahanovista mozgalom segít abban, hogy a munkások jobban dolgozzanak?" „A sztahanovisták többsége tényleg sztahanovista akar lenni?" „Jelentkeznek az emberek azzal, hogy sztahanovisták szeretnének lenni?" „Megéri sztahanovistá­nak lenni?"), a normákról és azok meghamisításáról, a művezetők és a munkások közötti viszonyról, a juttatásokról („Hogyan küldenek el valakit vállalati üdülőhelyre?") és így tovább.⁴

Az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetmunkás- és gyártörténete tükrözte az akkor uralkodó pozitivista társadalomtudományi szemléletet. Erősen támaszkodott a hivatalos szovjet statisztikákra, illetve a szovjet sajtó elmélyült tanulmányozására, hogy kritikusan kommentálhassa a munkaügyi törvénykezést és az intézményes gyakorlatot. Solomon Schwarz klasszikus munkája (Munkások a Szovjetunióban) explicite ösz-szehasonlító, két értelemben is: egyfelől, a szerző összeveti az „ötéves tervrendszert" a tényleges helyzettel (bérben, órában, munkafeltételekben és társadalombiztosításban) az 1920-as évek végén, másfelől, más orszá­gokból is hoz adatokat, amelyeket összehasonlít a Szovjetunióval. Mindkét összehasonlítás arra az eredményre jut, hogy a tényleges szovjet helyzet sok kívánnivalót hagy maga után. Schwarz, nem alaptalanul, a „munká­sok" helyzetének 1930-as és 40-es évekbeli rosszabbodását a „maximális biztonságot minden dolgozónak" követelésének feladásával hozza össze­függésbe, miután „a maximális termelés lett az elsődleges szempont". Az „elveknek ezt a revízióját" Schwarz 1929-re vezeti vissza.⁵

1929 tavasza volt a „záró határkő" E. H. Carr Szovjet-Oroszország történetében, amely valójában a „szovjet politika" fejlődésének történe­te, beleértve a munkáspolitikát minden fonákjával és irányváltásával.⁶ A Carr által elmesélt történet nagyjából a párt és az államhatóságok szempontjából mutatta be ezt a politikát, amelyek hatalmas nyomással és temérdek problémával szembesültek, noha az utóbbiak közül sokat ők maguk hoztak létre, és az emiatt folytatott vita és alkudozások során végezetül sikerült egy magasabb szervezettséget és rendet megterem­teni. Így 1928-29-re „egy átfogó társadalombiztosítási terv működött a Szovjetunióban", noha az „csaknem teljes egészében a munkahellyel rendelkező városi lakosságra korlátozódott", és „jótékonysági jellegű" volt.⁷ Más tekintetben a munkások számára felfelé mentek a mutatók, a bérek növekedése például 1929-ig meghaladta a termelékenység növekedését. Carr relatíve bizakodó elemzése az 1920-as évek mun­káspolitikájáról egybecseng Schwarznak az 1929-et követő „zuhanásról" adott beszámolójával.

Az 1960-as években, amikor az „új társadalomtörténet" megkezdte térhódítását, a szovjet munkásosztály historiográfiája ebből az áttörés­ből vajmi keveset tapasztalhatott. Ez részben annak köszönhető, hogy a szovjetológiát egyre nyíltabban a „politikával" (és nem véletlenül a politikatörténeti tanszékekkel) azonosították a „társadalom" rovására, részben pedig annak, hogy azok a források, amelyeket más országokban használtak az új társadalomtörténészek, szűkösek voltak, vagy hozzá­férhetetlenek a nyugati szovjetológusok számára – nyomtatványok, bro­súrák, munkásmemoárok, a helyi sajtó, periratok stb. így a kommunista párton belüli ellenzéki mozgalmakkal, az iparosítási vitával, a szovjet szakszervezetekkel és a bolsevik ideológiával foglalkozó könyvek a politikai/párt- és elmélettörténet alá sorolódtak, ahol a főszereplők a kom­munista vezetők, a párt és más formális intézmények, struktúrák voltak, nem pedig a munkások vagy a többi alaktalan osztályerő.⁸ A munkások körülményeire legfeljebb a brit és francia nem-kommunista marxista és anarchista baloldal által kiadott füzetekben fordult elő utalás olyan causes célébres-nek tekintett témákkal kapcsolatban, mint a munkásellenőrzés, a kronstadti lázadás és a munkásellenzék.⁹ Néhány téma ezek közül tudományosabb kiadványokba is utat talált az 1970-es években.¹⁰

A munkások forradalmának „körüludvarlása"

Időközben Leopold Haimson közreadta kétrészes cikkét „A társadalmi stabilitás problémájáról Oroszország városaiban, 1905-1917" címmel. Haimson új utat tört az irodalomban azzal a tézisével, hogy a mensevikek és a bolsevikok változó szerencséje alapjában az ipari munkásosztály egy új rétegének, a fémmunkásoknak a megjelenéséhez köthető.¹¹ Haimson érvelése inkább vezető szociáldemokraták megfigyelésén nyugszik, mintsem hagyományosabb társadalomtörténeti adatokon. Mindazonáltal Haimsonnak az a kísérlete, hogy társadalmi magyarázatot találjon lényegében politikai jelenségekre, számos frissen végzett kutatót csábított ebbe az irányba. Az 1970-es évek második felétől befejezett doktori disszertációk és a megjelenő monográfiák tükrözték a szerzők új társadalomtörténeti hátterét – említhetjük itt a korcsoportoknak, a csa­ládi körülményeknek, a foglalkozási tapasztalatnak, a táplálkozásnak, a szakképzettségi szintnek, a sztrájkra való hajlandóságnak és más mérhető indexeknek tulajdonított fontosságot és a levéltári forrásokban való elmélyülést.¹²

Lemondva az idősebb generáció „felülről lefelé" szemléletéről, ez a cso­port tesztelte és hiányosnak találta a szovjet történészek metanarratíváját a proletarializálódás és a munkások növekvő militarizálódása és öntu­datra ébredése közötti egyenes összefüggésről a bolsevik párt vezény­lete alatt. Robert Johnson úgy látta, hogy éppen a vidéki-városi nexus fennmaradása volt az, ami biztosította – az Eric Wolftól kölcsönzött terminussal – a munkások „taktikai mobilitását", hogy a 19. század végén megkérdőjelezzék az orosz uralkodó osztály hatalmát. Rose Glickman szerint az orosz gyári munkásnők 1914 előtt jórészt megrekedtek a „feminizmus és a szocializmus között", mert míg a szocialisták hajlottak arra, hogy feláldozzák a nemek közötti különbségek miatti panaszokat az osztályfelfogás oltárán, addig a feministák kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy nővéreiknek tekintsék a munkáslányokat. Laura Engelstein úgy érvelt, hogy az osztályok közötti együttműködés, a „liberális-radiká­lis, értelmiségi-proletár szövetség" volt az, ami térdre kényszerítette 1905 októberében az orosz autokráciát. Victoria Bonnell szerint a pétervári és moszkvai szakképzett munkásférfiak, iparosok „szakmai öntudata" olvadt bele az első világháborút megelőző szakszervezeti mozgalomba. Diane Koenker és Steve Smith pedig azt mondják, hogy a munkások politikai viselkedésének széles spektrumát 1917-ben változatos hátterük és azok a körülmények magyarázzák, amelyekkel szembe kellett nézniük: a számításaik racionalitásával és a precedens nélküli lehetőségekkel, amelyeken ezek a számítások alapultak.

Földrajzi és történeti hangsúlyaiktól függően ezek a munkák eltérő következtetésekre jutottak az orosz munkásosztály formálódásáról és munkások militarizálódásáról. De mindegyik az elnyomás történetét akarta elmesélni, amely tapasztalat tiltakozáshoz, illetve magasabb osztály- és politikai tudat kialakulásához vezetett. Kollektív vállalkozásuk ebben a tekintetben nem nagyon különbözött más társadalomtörténészek munkáitól, akiknek nagyjából ebben az időben jelentek meg a máshol és korábban lezajlott, de hasonló folyamatokat vizsgáló műveik.¹³ Ez lényegében az osztály fenyegető jelenlétének marxista története, noha megtörte az emberek cselekvő szerepének thompsoni felfogása, „meg­határozott helyzetekben, a »társadalmi viszonyok együttesében«, örökölt kultúrájukkal és tapasztalataikkal".¹⁴ Ez az irodalom része volt annak, amit Ron Suny és én a munkástörténet felpezsdülésének neveztünk, amely „osztotta a korábbi harcok tapasztalatai feltárásának politikai relevanciáját övező általános optimizmust".¹⁵ A történelem iróniája, hogy éppen akkor, amikor Suny ennek a szemléletnek a győzelmét ünnepelte az orosz forradalom interpretációiban, jelent meg angolul André Gorz Adieux au proletariat című klasszikusa, a reaganizmus és a thatcherizmus pedig megsemmisítő csapást mért a munkásosztály harci kedvére az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.¹⁶

A románc kivirágzik

Eltekintve akkori politikai relevanciájától, a történetből, amelyet a társada­lomtörténészek elmondtak a militáns orosz proletariátusról, kimaradt az a kérdés, hogy mi is történt ezzel az osztállyal az októberi forradalom után. Ezt a kérdést historiográfiai hangsúllyal úgy fogalmazhatjuk át, hogy miért nem teljesül be az októberi forradalom demokratikus potenciálja. A francia marxista közgazdász, Charles Bettelheim a „társadalmi erők közötti konf­liktus objektív folyamatában" kereste a választ, amelyben a gazdasági problematika – Szovjet-Oroszország termelőerőinek fejlesztése – győ­zött a termelés munkásirányítása felett.¹⁷ Ebben a konfliktusban, amely elsősorban osztályok között zajlott, a bolsevik párt inkább résztvevője, mintsem meghatározója volt a „történelem mozgásának". Lenin minden erőfeszítése ellenére ez a mozgás a termelés kapitalista viszonyainak reprodukciója és az „állami burzsoázia" kialakulása felé haladt, szemben Mao Kínájával, ahol a „vörös szín" uralkodott.

Noha dicséretesen sok témát érintett, Bettelheim Osztályharcok… című könyve végeredményben nem volt más, mint a „bolsevik ideológia for­málódásának" története. Erősen strukturalista orientációja nem engedte, hogy a munkásosztály ne „tömegek"-ként jelenjen meg, amelyeknek meg kellett testesíteniük a forradalmi szocializmust, bármilyenek legyenek is a körülmények. Ezzel szemben Bill Rosenberg az 1980-as években pub­likált tanulmányaiban a személyes biztonságban és az anyagi jólétben látta a munkások elsődleges céljait mind az októberi forradalom alatt, mind pedig közvetlenül utána. Rosenberg szerint a gazdasági szétesés „társadalmi realitása" lehetetlenné tette ezen célok megvalósítását, és erősítette a bolsevikoknak a „totális tekintélyelvűségre" való hajlamát -„amely egyrészt abból táplálkozott, hogy utópikus elképzeléseknek adott hitelt, másrészt elhitette, az alternatív lehetőségek eredménytelenek (és ezért illegitimek)".¹⁸

A társadalmi realitás és a bolsevik program közötti kölcsönhatás a polgárháború és a NEP évei alatt a társadalomtörténészek fő „kenyere" lett az 1980-as években. Más munkásosztályok kutatóihoz hasonlóan különösen nagy figyelmet szenteltek az életkor, a nem, a szakképzettség, a foglalkozás, a szomszédság a munkások identitására gyakorolt hatá­sának, valamint a munkahelyi harcokba való bekapcsolódás mértékének és formáinak. A nyugati munkástörténészekkel szemben azonban egy olyan társadalmat tanulmányoztak, ahol a kommunista párt hatalomra jutott, és (pace Bettelheim) nem volt uralkodó vagy felemelkedő kapi­talista osztály. Ebben az időszakban a szovjet munkásosztály története rengeteg munkával gazdagodott: az irodalmat lehetetlen volna itt felso­rolni, de kétségtelenül ez volt a Szovjetunió iránti társadalomtörténeti érdeklődés aranykora.

A proletariátus valóban szétesett volna a polgárháború folyamán, ahogyan Lenin panaszolta, és a nyugati történészek később állították? Vegyük példának okáért Diane Koenker „Urbanizáció és dezurbanizáció" című tanulmányát és William Chase moszkvai munkásokról írt köny­vének első fejezetét. A párt nyitása a munkástömegek felé az 1924-es „lenini behívóval" valóban felhíguláshoz és az apparátus váratlan felemelkedéséhez vezetett Sztálin alatt, ahogyan Trockij állította? De említhetném John Hatch tanulmányát a sztálinizmus társadalmi gyö­kereiről. Az idősebb, szakképzett, (férfi) munkások „proletár identitása" valóban válságba került volna az 1920-as évek végén? Hiroaki Kuromiya tanulmányának címében is állítja, hogy ez történt. A patriarchális vi­szonyok, a faluhoz való kötődés fennmaradása és a munkáskultúra partikularizmusa tükrében a közép-ipari régió textilmunkásai között van egyáltalán értelme beszélni egy mindent átfogó vagy legalábbis egy egész iparágra jellemző osztálytudatról? Chris Ward könyvében más értelmezést olvashatunk.¹⁹

Az orosz munkásosztály alak- vagy identitásváltozása központi témája volt nemcsak a fenti történészeknek, hanem azoknak is, akik a sztálini korszak munkásait tanulmányozták. Hogy idézzem egy személyes em­lékemet 1980-ban Garmisch-Partenkirchenben részt vettem a Szovjet és Kelet-Európai Történelem Második Világkongresszusán, ahol megle­petéssel tapasztaltam a sztálini korszak munkásaival foglalkozó európai történészek nagy „túlkínálatát". Ez három évvel azután történt, hogy Robert Tucker szerkesztésében megjelent a Sztálinizmus: Tanulmányok a jelenség történeti értelmezéséről című gyűjtemény, amely bevezette magát a sztálinizmust a történeti szótárunkba. Itt jelent meg Lewin briliáns elemzése a „sztálinizmus társadalmi hátteréről". Két évvel a számomra oly emlékezetes konferencia előtt jelent meg a Kulturális forradalom Oroszországban 1928-1931, benne Sheila Fitzpatrick ma már klasszi­kus tanulmányával („A kulturális forradalom mint osztályháború"). És a konferencia előtt egy évvel, 1979-ben jelent meg Fitzpatrick Oktatás és társadalmi mobilitás a Szovjetunióban című monográfiája, amely a társa­dalmi mobilitást helyezte a sztálini kísérlet társadalmi támogatottságáról folytatott vita előterébe.

Voltak történészek, akiket jobban, voltak, akiket kevésbé győzött meg Fitzpatrick értelmezése. Donald Filtzer például alig-alig említi a „kiemel­teket" a szovjet munkásokkal foglalkozó első könyvében, és akkor is hozzáteszi, hogy a kiemelés „semmilyen módon nem változtatta meg annak a társadalomnak az osztályszerkezetét, amely előléptette ezeket az embereket", és „soha nem változtatta meg azt az alapvető tényt, hogy a sztálini elit a saját társadalma ellen viselt háborút".²⁰ De mind Kuromiya tanulmánya az első övéves terv munkásairól, mind pedig az enyém a sztahanovizmusról azt találta, hogy az élmunkások és a sztahanovisták ezt nem így látták.²¹ Időközben 1988-ban – abban az évben, amely határkőnek bizonyult a szovjet munkásosztály-történetben – megjelent Vladimir Andrle könyve, amely szintén a megértést és nem a felkelést hangsúlyozta. Az üzemi világot, ahogyan a szerző ábrázolta, kölcsönösen összefonódó függőségek jellemezték, ahol a munkások és a közvetlen főnökeik által megteremtett reciprocitásokat és lojalitásokat megszakít­hatták és gyakran meg is szakították ugyan a taylorista vezetési sémák és a mozgósítási kampányok, de ahol az informális alkuk eredménye­képpen létrejött „hallgatólagos megállapodások" visszaállították az ipari viszonyokat a kiegyensúlyozottabb status quo ante helyzetbe.²²

Ezek és más társadalomtörténeti munkák, amelyeket némiképp félreve­zetően „revizionistának" neveztek, a sztálini ipari forradalom drámájának központi szereplőivé avatták a munkásokat és az üzemet. A szerzők fel­tárták, hogy mely gyakorlatok jelentették egyszerűen a régebbi struktúrák átvételét vagy adaptációját, melyeket „kölcsönözték" a kortárs kapitalista világból, és melyek voltak specifikusan szovjetek. Munkáik számos vonat­kozásban tisztázták az 1930-as években lezajlott társadalmi átalakulás lehetőségeit és korlátait, és elmélyítették a politikum és a társadalom közötti összefüggések megértését. Nem elhanyagolható mértékben ezek a munkák voltak az előfutárai az 1990-es években megjelenő helyi és gyári esettanulmányoknak, amelyek mind a makroszintű konklúziókat, mind pedig elődeik premisszáit módosították.²³

Nem kevésbé nyilvánvalónak tűnnek ma a fent tárgyalt szovjetmunkás­történet korlátai, amelyek között a következőket említem:

1. Egyoldalúan az ipari munkahelyekre koncentrálnak, és elhanya­golják az olyan más helyszíneket és jelenségeket, mint az irodák, a lakóhelyek, a kollektív és az állami szövetkezetek, a boltok, a sorban állás, az utcák, az iskolák stb., ahol a mindennapi élet – ha nem is az osztályátalakulás – zajlott.
2. Általánosítás: a csoportformáció előnyben részesítése, miközben az egyének élettörténete feloldódik az osztály, az elnyomás, a tiltakozás, az ellenállás stb. „nagy" narratívájában.
3. Hajlam arra, hogy a hivatalos retorikát és az irodalmi ábrázolást félrevezetőnek vagy haszontalannak tekintsék a társadalmi valóság megértése tekintetében, ahelyett hogy úgy fognák fel, mint a várakozá­sokat, a cselekvést, a viselkedést, a társadalmi identitást, egyszóval a szubjektivitásokat irányító diszkurzív mezőket.
4. A nemzetiségről mint a hivatalos identifikáció és az önidentifikáció eszközéről való megfeledkezés.
5. Történetileg ezek a munkák csaknem teljesen a háború előtti évti­zedekre korlátozódnak.

Néhány ezek közül igaz volt az 1970-es és 80-as évek egyetemes munkástörténetére; mások specifikusan a szovjetológia fejlődésében figyelhetők meg. Mindegyik része annak, amit én „a szovjet munkás ro­máncának" hívok.²⁴ Ezzel az elnevezéssel nem kisebbíteni kívánom ezt a tudományt. Sokkal inkább szeretnék valamit átvinni abból az izgalomból, amelyet sokan éreztek közülünk, amikor új irányba vittük a szovjetológiát, új felfedezéseket tettünk arról a világról, amelyet addig elhomályosítottak a szovjet jelszavak vagy a nyugati historiográfia saját részrehajlása, és részt vettünk egy olyan kísérletben, amely igazolta – vagy látszólag iga­zolta – a társadalmi igazságosságba vetett hitünket, amelyről úgy hittük, hogy megsérült annak az osztálynak az esetében, amelynek a nevében az októberi forradalom végbement.

Az 1920-as és 30-as évekről írtunk, legalábbis részben azért, mert lenyűgözött – és taszított – bennünket mindaz, amit a szocializmus épí­tése nevében ezekben az évtizedekben elkövettek. Hajlottunk arra, hogy „kihagyjuk" a nemzetiség kérdését (és a vallást), mert nem kerestük, és valószínűleg nem tudtuk volna, hogy mit kezdjünk vele, ha történetesen belebotlunk. Ragaszkodtunk a kollektív szubjektumokhoz, mert mun­kástörténészekként azt gondoltuk, hogy az egyének csak így lehetnek társadalmi ágensek. Azért vonzottak minket az ipari munkahelyek, mert az acélnak és a szénnek megvolt a maga szovjet románca, nekünk pedig talán megvoltak a magunk materialista előfeltevései.

Más téma a diskurzus előtérbe kerülése vagy a sokat emlegetett „ling­visztikai fordulat". A Michigani Állami Egyetemen 1990 novemberében tartott konferencián számos nem-szovjetológus résztvevő kísérelte meg a szerzőket „elvinni" ebbe az irányba. Céljuk nem az volt, hogy az osz­tályt feloldják a nyelvben (noha, ha jobban belegondolunk, pontosan ez lehetett az, amit néhány hozzászóló javasolt), hanem hogy meggyőzzék a részvevőket: a „társadalmi viszonyok, egyéni vagy kollektív identitá­sok és nyelvi reprezentációik komplex módon hatnak egymásra".²⁵ Az eredmények vegyesek voltak, azt hiszem. A legtöbb szerző érintette az osztály és a munkásidentitás jelentéseinek megkérdőjeleződését, de ha a konferencia eredményeképpen megjelent kötet, mint David Shearer megjegyezte, „új utat kívánt nyitni a szovjet társadalomtörténetben", akkor ez a cél megbukott, mert a könyv „nem váltott ki semmilyen vitát, nem mutatott be új kutatást, és nem hozott létre új szintézist".²⁶

A románc vége

Ezzel persze nem azt állítom, hogy nincs több kutatás a szovjet munká­sokról. Ellenkezőleg, a szovjet levéltárak megnyílása az 1990-es években a munkák valóságos áradatát produkálta, noha a tudomány természete megváltozott. A levéltárakba való bejutás lehetőséget adott a kutatóknak arra, hogy egyes vállalatokra vagy városokra koncentráljanak, hogy feltérképezzék az osztály alakulásának folyamatát, ahogyan az a „hely­színen" történt. Párhuzamosan a munkásokkal való közelebbi találkozá­sokkal – amelyeket természetesen azok az intézmények közvetítettek, amelyek információt gyűjtöttek róluk – sok nyugati kutató ekkor került először kapcsolatba hús-vér szovjet munkásokkal.²⁷ Mindkét tapasztalat pezsdítően hatott a kutatásra.

Az ilyenfajta történelem legjobb példája két monográfia, amelyek a moszkvai proletárkerületet vizsgálják. Parasztmetropolisz című könyvé­ben David Hoffmann azt fejtegeti, hogy azok a parasztok, akik az első ötéves terv idején csatlakoztak Moszkva ipari munkásságához, olyan elképzelést alakítottak ki a világról és az abban elfoglalt helyükről, amely igencsak távol állt mind a tapasztaltabb proletárok kultúrájától, mind pedig a szovjet hatóságok elképzeléseitől. önazonosságuk számára fontosabb volt a lakóhelyi szegregációjuk „barakkokban és egymás hegyén-hátán épült kalibavárosokban a főváros peremén", valamint a falusi hálózatok, a családi kapcsolatok és a migrációs tradíciók, amelyek irányították a bevándorló parasztokat, és hatékonyan védelmezték őket mind az üzemi diszkriminációtól, mind pedig az államnak attól a próbálkozásától, hogy engedelmes szovjet munkásokat faragjon belőlük. A korábbi vizs­gálódások „új szovjet munkásosztálya" úgy áll tehát előttünk, mint egy oximoron, ha eltekintünk az ipari munkások agglomerációjának nyers szociológiai értelmétől vagy a hivatalos szovjet diskurzustól. Akkor már emblematikusabb az önidentitása annak a bevándorlónak, aki úgy nyi­latkozott, hogy „a gyárban munkásnak hívom magam, de a faluban – a falugyűlésen – parasztnak".²⁸

Ez eszünkbe juttatja Bob Johnson elemzését a parasztmunkások 19. század végi „taktikai mobilitásáról" (bár eltér Barbara Engel munkájától, aki ugyanebben az időszakban vizsgálta a faluról bevándorló mun­kásnőket). A különbség az, hogy mivel az uralkodó Kommunista Párt intézményesítette az osztálykategóriákat, a „»munkásosztály« sem a kollektivitást, sem pedig a fennálló rend elleni forradalmi tiltakozást nem szimbolizálta" az 1930-as évek paraszt bevándorlói számára. Hoffmann következtetései mintha homlokegyenest ellentmondanának Ken Straus Gyár és közösség Sztálin Oroszországában című könyvének, amelyik pedig ugyanazzal a munkáscsoporttal foglalkozik Moszkva proletárkerü­letében. Hoffmannhoz hasonlóan Straus is észreveszi a párt politikájának változását: miután nem tudja szervezett toborzás révén ellenőrizni a mun­kaerőpiacot, a párt áttér a drákói törvények és az oktatási és szakképzési programok kombinációjára, hogy csökkentse a fluktuációt. De Hoffmannal szemben Straus úgy értelmezi ezt az elmozdulást, mint ami egybeesik a bevándorlók saját kívánságával, „hogy feladják a régi identitásukat, és […] elnyerjék a munkásosztály tagjainak státuszát". Straus szerint, ehhez hasonlóan, az állásprofilok, fizetési skálák és szociális juttatások átrendezése, amelyet a vezetés végrehajt, „társadalmi olvasztótégellyé" és „közösségszervező erővé" alakítja át magát a gyárat.²⁹

Hogy kinek van itt „igaza", az, úgy tűnik, azon múlik, hogyan értelme­zünk bizonyos viselkedéseket, amelyekben benne volt a „megértés", a „beérés", a „boldogulás" és így tovább. Az, hogy a bevándorló parasztok megőrizték vagy módosították falusi kultúrájuk bizonyos jellemzőit, nem akadályozza meg, hogy a gyár a saját „közösségébe" integrálja őket. Az sem egyértelmű, hogy amit a faluból „hoztak", honnan ered. Amit sugalmazni szeretnék, az az, hogy a paraszt és a munkás közötti válasz­tóvonal a valóságban kevésbé lehet olyan merev, mint ahogyan azt fel­fogják. Hasonlóképpen, Hoffmann-nak a bevándorlók „nem konfrontatív ellenállására" helyezett hangsúlyától könnyen eljuthatunk „az önmaga csinálta szovjet munkásosztály" strausi megfogalmazásáig.

De úgy tűnik, volt egy konfrontatívabb ellenállás is, mint amit azelőtt gyanítottunk, hogy a szovjet levéltárak elkezdték feltárni a titkaikat. Jeff Rossman vizsgálta a munkások harmincas évek eleji tiltakozását a fejadagok csökkentése és a megélhetésüket fenyegető hasonló intézke­dések miatt.³⁰ Alapos és érzékeny elemzése a Moszkvától keletre fekvő Ivonovo ipari körzetben lezajlott sztrájkokról és a tiltakozás más formáiról új fényt vet a munkásoknak a párthoz és az államhoz való viszonyára. Rossman például megfigyelte, hogy „a hivatalos diskurzus – beleértve az osztály koncepcióját, bár nem csak arra korlátozódott – kétélű fegyver volt", mert „az a hivatalos jelszó, hogy a Szovjetunió a munkások állama, arra ösztönözte a munkásokat, hogy kifejezzék elégedetlenségüket, ha úgy érezték, hogy az állam elárulta az érdekeiket".³¹ Ennek fényében a munkássztrájkok (vagy legalábbis az azokra vonatkozó információ) je­lentős csökkenése az 1930-as évek közepétől azt mutatja-e vajon, hogy a kutatók nem ástak le elég mélyre a levéltárakban, vagy a munkások megtanulták a tiltakozás korlátait, és az ellenállás más, rejtettebb vagy kevésbé költséges formáihoz folyamodtak? Ha az utóbbi az igaz, akkor hogyan értelmezzük a korlátok megtanulását – mint ami osztályharc más eszközökkel, vagy inkább kölcsönös, noha nem tudatos alkalmazkodás mind a szovjet hatóságok, mind pedig a munkások részéről?

Míg voltak történészek, akiket továbbra is foglalkoztatott a fenti kérdések vizsgálata, mások elfordultak a politikai megfontolásoktól, amelyek talán provokálták őket. Mark Steinberg munkája hasznos illusztrációja ennek a vonulatnak. Első könyve a késő imperialista Oroszország nyomdászairól aláhúzta a mesterséghez való hozzáállás erkölcsi színezetét és a mun­kások „önértékelésének fejlődését", illetve tudatosítását. Noha a könyv úttörő annyiban, hogy olyan szubjektivitásokat emel be a diskurzusba, amelyeket erkölcsi és vallási (nem pedig politikai) motívumok mozgatnak, teleológiája a régebbi historiográfiában gyökeredzik. Miután elutasítják a munkavállalók korábbi imázsát („jóakaratú, de hatalmas édesapák"), a nyomdászok egy „testvéribb kapcsolatot" alakítanak ki, amelyhez azonban a munkaadók nem kívánnak alkalmazkodni.³² A forradalom, így Steinberg, nem volt nagyon messze. A proletár írókról (vagy pontosabban a proletár szerzőkről) szóló következő munkájában Steinberg azt fejtegeti, hogy ezek a „köztes" karakterek meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak a munkás-státuszukhoz, az „iparral" való azonosításukhoz és általában az általuk (is) benépesített városi világhoz.³³ Jacques Ranciére munkájához hasonlóan, aki a proletarializálódó kézművesek viselkedését vizsgálta Párizsban, Steinberg bemutatja a nyomdászok szellemi és érzelmi életét, és azt mondja, hogy alapvetően nem az órák, a bérek vagy a munkaadók és az állam által teremtett körülmények miatt harcoltak, hanem sokkal in­kább a bolsevikok kollektív ideológiája és a forradalom általános fejlődési iránya miatti kételyeik mozgatták őket.

Más történészek vizsgálódásai a munkásosztály kultúrájáról sötétebb képet mutatnak. Charters Winn szerint az antiszemitizmus „volt időnként az egyetlen egyesítő erő az ipari munkásság soraiban" a doni és a dnye­peri ipari övezetben a 19. század végén és a 20. század elején. Ez, úgy tűnik, azért volt így, mert noha sok zsidó volt a proletárok között, nem bányászként vagy gyári munkásként dolgoztak, és így nem osztoztak a többi munkással a barakkszállásokon, nem vettek részt a nagy ivásza-tokban és a rituálissá vált ökölvívásban, amelyek a régió etnikailag orosz és ukrán férfi munkásosztályának kultúráját meghatározták.³⁴ 1995-ben publikált tanulmányában Diane Koenker elemezte a férfi munkásosztály­identitás egy másik komponensét, nevezetesen a „mélyen gyökeredző ellenségességet azzal szemben, hogy a nőket beengedjék a munka eddig csak férfi világába". Ez az ellenségesség, amelyet csak tovább fokozott a párt által propagált (bár gyakran gyengén érvényesített) nemi egyenlőség hangoztatása az 1920-as években, a nyomdászok között is megmutatkozott például a szakképzettség meghatározásában, a nőknek a nemi diszkrimináció miatti panaszai ignorálásában, az üzemben a nők fejéhez vágott sértésekben, trágárságokban és esetenként erőszakban is. Ugyanezt találta Wendy Goldman, csak még nagyobb mértékben, amikor en masse toboroztak nőket a gyárakba az első ötéves terv ipa­rosítási kampánya alatt.³⁵

Még sötétebb képet fest a tömegekről Orlando Figes, amikor elmondja a forradalom történetét. Szerinte a forradalom nem volt más, mint „a nép tragédiája", amelyet a „nép" maga bontakoztatott ki „önnön történelme zsarnoksága által", amely magába foglalta az egyre brutálisabbá váló há­borút, az „orosz tömegek anarchista hajlamainak" bolsevik legitimációját és, végül, a Terrort, amely „mélyről jött". Figes figyelmeztetése („amint belépünk a 21. századba, meg kell próbálnunk erősíteni demokrácián­kat mint a szabadság és a társadalmi igazságosság forrását, nehogy a hátrányos helyzetűek és a kiábrándultak megint elutasítsák") nagyon messze van attól a „korábbi harcok autentikus tapasztalatainak politikai relevanciáját övező általános optimizmustól", amelyben Suny és én osztoztunk.³⁶ Míg korábban a munkások hajthatatlansága vagy raciona­litása magyarázta a munkaadókkal és az állammal való összeütközés felvállalását, ma ugyanez úgy jelenik meg, mint a „nép" impulzivitása; így lesznek az elnyomás elleni „saját" lázadás áldozatai.

Röviden, véget ért a munkások romantikája. Többé nem úgy ábrá­zolták őket, mint heroikus ellenállókat vagy veszett ügyek mártírjait, akiket a történész kötelessége feltámasztani, hanem mint közönséges embereket, akik különleges körülményekre lenyűgözően sokféleképpen reagáltak. De a legfontosabb, hogy érvényét veszti az a feltételezés, miszerint az osztály mindenekfelett való a szovjet munkástörténet elbe­szélésében, vagy hogy legalábbis a „munkás" volt az üzemben dolgozók önidentifikációjának elsődleges kategóriája. Azt mondhatjuk, hogy ebben az értelemben a románc valóban véget ért.

Lemondunk az osztályról, vagy az lesz a jövő útja?

Figes lemondása az osztályról jellemző a társadalomtudomány területén végbement szerkezeti váltásra, amely úgy tűnik, elsősorban Nagy-Bri­tanniát érintette.³⁷ De a szovjetológia területén senki nem tett többet azért, hogy eltávolítsa az osztályt privilegizált helyzetéből, amelyből a társadalmi valóság elsősorban megérthető, mint az Egyesült Államokban dolgozó Sheila Fitzpatrick. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején publikált tanulmányaiban Fitzpatrick azt fejtegette, hogy a történe­lem „lóvá tette" a bolsevikokat, akik számára az osztály mindenekfelett való volt, hiszen a forradalom utáni időszakban éppen „deklasszálódik" az orosz társadalom. Valójában előírt, „tulajdonított" osztályok lépnek az igazi osztályok helyébe. Az osztály „bolsevik találmány" volt, amely gyor­san magára öltötte a régi cári rezsim társadalmi rendjeinek (szoszlovija) jellemzőit a jogok és a kötelezettségek teljes vértezetével. Miközben az ipari osztályidentitások továbbra is változatosak és törékenyek maradtak, az osztály óriási politikai és társadalmi jelentőségre tett szert a szovjet törvénykezésben és a mindennapi életben, és jócskán elősegítette a szerepjátszást és a „maszkviselést".³⁸

Fitzpatrick meglátásai a szovjet diskurzus másik „tulajdonított" makro-kategóriája, a nemzetiség tekintetében is ösztönözték a tudományt. Több kutató jutott arra a következtetésre, hogy a nemzetiség az osztály számos dimenzióját öltötte magára, és az 1930-as évek végére olyan kulcskategória lett, amely mintegy pótolta az osztályt, és amely által a kommunisták megkülönböztették egymástól az ellenséget és a barátot.³⁹ Serhi Yekelchyk írja:

„[…] a »munkás- és parasztállamban«, amelyet kizárólag, legalábbis papíron, munkások és kolhozparasztok laktak, az »osztály« kategória elvesztette taxonómiai értékét. Így tehát a nemzetiség lett az egyetlen egyetemes címke, hogy osztályozzák – és uralják – a szovjet lakossá­got. Míg 1920-ban a Szovjetunió egyenlő nemzetiségek és egyenlőtlen osztályok állama volt, az 1930-as évek végére egyenlő osztályok és egyenlőtlen nemzetiségek államává változott, amelyben a pártállam egyre inkább az orosz nemzettel azonosította magát."⁴⁰

A nemzetiség és a birodalom helyettesítette a munkás- és a mun­kásosztály-történetet a cári Oroszország és a Szovjetunió története iránt érdeklődő diplomások, doktori hallgatók preferencialistáján is. A munkások marginalizált helyzetét az ezredforduló „mainstream" nyugati historiográfiájában jól mutatja Fitzpatrick könyve a Sztálin alatti városi élet mindennapjairól, amely teljesen kihagyja a gyárkaput, eltekint az osztálytól mint a történeti elemzés hasznos kategóriájától, és helyette „kitalálja" a homo Sovieticust, egy sajátos „társadalmi fajt", amelynek egyedi szokásai és képességei vannak ugyan, de azok alapvetően anyagi(as) természetűek.⁴¹

Természetesen divatok mennek és jönnek. Voltak kutatók, akik így is lehetőséget találtak arra, hogy tudományos kirándulásokat tegyenek a sztálini munkások és a munka világába, ahogyan a tanulmányom jegy­zetei is bizonyítják. Az elmúlt néhány évben mind empirikusan, mind konceptuálisan volt áttörés például a kényszermunka vonatkozásában (egy olyan tárgy, amelyet korábban egyáltalán nem vizsgáltak a társada­lomtörténészek), de említhetném a munkásnőkre nehezedő „kettős teher" közvetlen eredetének vagy a szakszervezetnek a vizsgálatát.⁴²

És az elmúlt évben két monográfia is megjelent a Sztálin alatti „osz­tályharc" és „munkásellenállás" különleges helyszíneiről, a moszkvai proletárkerület fémgyáráról (Kalapács és Sarló) és az ivanovói ipari körzetről. Mind a két munka, miközben bőségesen idéz levéltári forráso­kat, megerősíti, hogy a szovjet munkások az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején képesek voltak arra, hogy ellenálljanak mind a párt „hízelgésének", mind pedig a rendőri repressziónak, és magatartásuk a „forrongó, de szórványos elégedetlenségtől" a „nyílt lázadásig" a reakciók széles skáláját foglalta magába.⁴³ Mindazonáltal a fent említett művek és más munkák magas színvonala ellenére nem kétséges számomra, hogy a munkástörténet elvesztette a presztízsét és a vonzerejét. Több ténye­zőre lehet itt hivatkozni; egy részük a szovjetológia „belső" problémáiból fakad (mivel a tudomány iránt jelentősen csökkent a kereslet), más részük a történelem diszciplínájában bekövetkezett „globális" trendváltozással áll összefüggésben. A tényező, amit szeretnék kiemelni, a történetileg látható múlt nemrégiben bekövetkezett „kitágítása", ahogyan a szerzők túlléptek a hagyományos Sztálin-korszak (vagy a Nagy Honvédő Hábo­rú) határain. A posztsztálini korszakról írt disszertációk, tanulmányok és könyvek impresszív sokasága – amely egyike a szovjetológia leginkább figyelemreméltó fejleményeinek – máris átalakította az egész szovjet kísérlet menetének megértését.⁴⁴ Ami meglepő: a munkástörténészek alig valamivel járultak hozzá ehhez az új irodalomhoz.

A háború utáni évek szovjetmunkás-történetének meglehetősen gyér szakirodalmát az is magyarázhatja, hogy nehéz megkülönböztetni szub­jektumokként a munkásokat. Donald Filtzernek a termelési viszonyokról írt háromkötetes munkáját leszámítva az egyetlen olyan mű, amely a munkástörténet kategória alá sorolható – és az is kétértelműen -, Samuel

Baronnak az 1962-es novocserkaszki vérfürdőről szóló monográfiája.⁴⁵ Filtzernek az a megfigyelése, hogy a gorbacsovi évek ipari munkássága „nem volt osztály a szó marxi értelmében, mert hiányzott belőle a belső kohézió és még a koherens társadalmi csoport primitív tudata is a maga külön érdekeivel", az 1960-as és 70-es évekre is vonatkozhat.⁴⁶ Noha létszámuk nőtt a teljes populáción belül, és visszamenőleg mindig elis­merték a szocializmus építése terén hozott áldozataikat, a munkások, mint osztály, bizony meglehetősen félszegen illeszkedtek bele az „érett" szocializmusba. Ezt a felemás állapotot az is mutatja, hogy a posztsztálini érában a termelési regény – munkáshőseivel együtt – eltűnik a szovjet irodalomból. Vagy inkább, ahogyan Katerina Clark megmutatja, átalakult olyan történetekké, amelyeket a városi középosztály fiataljai írtak hasonló közönség számára, mivel ez a szociológiai kategória volt „»feljövőben« a szovjet társadalomban".⁴⁷ Az 1970-es években a tudományos-tech­nikai forradalom (NTR), amelyben nagy hangsúlyt kapott a gazdasági tervezés és irányítás fejlesztése a rendszerelméletek alkalmazásával, tovább marginalizálta a munkásokat. Ez lehetett az oka annak, hogy a szovjet munkaszociológusoknak – nyilvánvaló aggodalmukra – azt kellett tapasztalniuk: kevés munkás szerette volna, hogy gyermekei is munkások legyenek.⁴⁸

Ha ez igaz, előttünk áll az a kérdés, hogy miért történt így. Stephen Kotkin Mágneses hegy című könyve – amely talán a leggyakrabban idé­zett szovjet történeti munka az 1990-es évekből – ad egy választ erre a kérdésre. Kotkin merít a történetírás különböző aldiszciplínáiból (város-, társadalom-, eszme- és politikatörténet), és érvelését különösen inspirálja Michel Foucault mikroszintű elemzése a hatalomról. A Mágneses hegy Magnyitogorszk új acélvárosát és lakosait „az állam nagy stratégiái" és „az élőhely kis taktikái" viszonylatában igyekszik megragadni, illetve értel­mezni a viselkedésüket. Központi tézisének – hogy a szovjet munkások egy nagyobb politikai közösségbe való „pozitív integrációt" éltek meg a „társadalmi identifikáció játékán" keresztül, amely azt igényelte, hogy „elsajátítsák a szóban forgó terminusokat és az alkalmazások technikáit" – egyelőre nincs riválisa, noha többen kritizálják: Kotkin nem ment elég messze annak elismerésében, hogy milyen mélyen hatott az idealizált „szovjet ember" az egyének szubjektivitására.⁴⁹

Voltak, akik, ellenkezőleg, megerősítették Kotkin tézisét. Barbara Engelt és Anastasia Posadskaya-Vanderbecket különösen meglepte az, hogy az általuk meginterjúvolt idősebb orosz nők közül még azok is, „akik nem profitáltak a rezsimnek a munkásokat és a szegényparasztokat tá­mogató politikájából, végül a magukévá tették a rendszer általános céljait […] [amely] elválaszthatatlanul összefonódott egyfajta szovjet nacionaliz­mussal". Hasonló következtetésre jut a Szahalin-szigetek bennszülötteit vizsgáló Bruce Grant, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – a szovjethatalom csaknem teljesen elpusztította a bennszülött kultúrát.⁵⁰ Az oral historyval és az etnográfiával, azokkal a megközelítésekkel, ame­lyeket az említett szerzők és mások alkalmaznak, különösen könnyen el lehet jutni az internalizáció és az identitás kérdéseihez.

De „mi van a munkásokkal?" Ez a címe annak a könyvnek, amely egy fontos, a szovjet/posztszovjet választóvonalat átlépő, etnoszociológiai sorozatot kezdeményezett a munkásokról.⁵¹ Egyik szerkesztője Michael Burawoy volt, aki „marxista etnográfusnak" nevezte magát, és résztvevő megfigyelőként Észak-Oroszország távoli fafeldolgozó és szénbányász­üzemeiben „alulról" is megtapasztalhatta a kapitalizmusba való átmene­tet. Burawoy az 1980-as évek elején Magyarországon (a Vörös Csillag Traktorgyárban) dolgozott, míg előtte egy chicagói fémgyárban gyűjtötte a tapasztalatait.⁵² Amikor Burawoyra hivatkozom, nem azért teszem, hogy versengésre buzdítsak (fel lenne adva a mérce!), hanem hogy illusztráljam, a szerző hogyan gyűjtött össze egy igen gazdag komparatív anyagot az elemzéséhez. Meg vagyok győződve arról, hogy ha van út előre – vagy „visszafelé" – a szovjetmunkás- és munkásosztály-történet számára, akkor az ezen az alapon lehetséges.

Burawoy munkája, Sarah Ashwin és David Mandel vizsgálódásaihoz hasonlóan, segít megmagyarázni, hogy miért találkozhattunk olyan ritkán az osztályidentitás és az osztályalapú szolidaritás jelenségével a késő szovjet és a korai posztszovjet évek traumatikus felfordulása idején.⁵³ Ezek a munkák megmutatják, hogy a munkások szovjet jóléti államba történő pozitív integrálásának a vállalati paternalizmus volt talán a leg­fontosabb dimenziója, amely miközben elfedte a vezetők és a munká­sok közötti ellentéteket, felerősítette a különböző iparágakban dolgozó munkások közötti antagonizmust. Alternatív civil intézmények hiányában túl kockázatos lett volna megkérdőjelezni a szovjet rendszer egyik fő ismérvét, a vállalati vezetéstől és a szakszervezetek által „menedzselt" újraelosztó rendszertől való függőséget (amelyet a szociális partnerség politikájának hívtak), illetve lemondani annak előnyeiről.⁵⁴

Kotkintól tudjuk, hogy ennek a berendezkedésnek az eredete az 1930-as évekre megy vissza, amikor az MMK (a Magnyitogorszki Kohászati Ipari Komplexum) „élen járt" a folyamatban. Az igazi hiányt a szakiroda­lomban a közbeeső évtizedek alkotják, amikor ezeket a megegyezése­ket, ahogyan Filtzer fogalmaz, konszolidálták. A kutatók már elkezdték feltérképezni ezt a folyamatot a termelési szférán kívül, bevonva a vizs­gálatba olyan dimenziókat, mint a lakáskörülmények, az anyagi kultúra és, általánosabb szinten, a fogyasztás.⁵⁵ De nagyon sok felfedeznivaló maradt még ezen a területen. Ha ragaszkodunk a szovjet munkásokról festett romantikus képhez, amely privilegizálja kulturális önállóságukat és az ellenállásra való képességüket, sok minden rejtve marad előttünk abból, ami végbement ezekben az évtizedekben, és fontos volt a munká­sok számára – és ami még fontosabb, segít megmagyarázni válaszukat, vagy annak hiányát, a kommunizmus összeomlására.

Ezzel eljutottunk arra a pontra, ahol a szovjetmunkás- és munkás­osztály-történészek sokat tanulhatnak a többi kelet-európai országot tanulmányozó kollégáiktól. Az International Labor and Working-Class History egy nemrég megjelent száma specifikusan a „háború utáni kelet- és közép-európai munkásokkal" foglalkozik, és egyebek között tanulmányokat közöl az 1950-es évekbeli romániai párttagtoborzá­sokról, a munkásosztály sztálinvárosi életéről (Magyarország első szocialista városa) és egy államidíj-nyertes női brigádról egy magyar harisnyagyárban.⁵⁶ Hasonlóképpen tanulságos az a tény, hogy a leg­több szerző a tanulmányozott országokból jön, illetve ott dolgozik. Az európai megosztottság végének kétségtelenül egyik nagy jótéteménye, hogy a kelet-európai szerzők művei ma már országukon kívül is hozzá­férhetők, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a posztkommunista érában az olyan fogalmak, mint a „románc" és a „nyugati történész" meglehetősen anakronisztikusan hangzanak.

(Fordította: Bartha Eszter)

Eredetileg megjelent: International Review of Social History, 51 (2006), 463-481.

Jegyzetek

¹ A tanulmány egy korábbi változata megjelent az alábbi címen: „Pozdnii roman s sovetskim rabochim v zapadnoi istoriografii". Sotsial'naia istoriia: Ezhegodnik 2004. Moscow, 2005, 53-71. A továbbiakban a társadalomtörténészeknek azt a konvencióját követem, amelyet az International Labor and Working-Class History (ezután ILWCH) folyóirat is alkalmaz. „Munkástörténeten" a munkásmozgalmak és a szervezett munkásság történetét értem, míg a munkásosztály története a munkások kutatását foglalja magában, munkahelyen vagy munkahelyen kívül.

² Lewis H. Siegelbaum – Ronald G. Suny: „Class Backwards? In Search of the Soviet Working Class". In: uők (szerk.): Making Workers Soviet: Power, Class and Identity. Ithaca, NY, 1994, 1.

³ Marcell Anstett: La formation de la main d'oeuvre qualifée en Union sovietique de 1917 á 1954. Paris, 1958; G. R. Barker: Some Problems of Incentives and Labour Productivity in Soviet Industry. Oxford, 1956; Reinhard Bendix: Work and Authority in Industry: Ideologies of Management in the Course of Industrialization. New York, 1956; Joseph Berliner: Factory and Manager in the USSR. Cambridge, MA, 1957; Janet Chapman: Real Wages in Soviet Russia since 1928. Cambridge, MA, 1963; Isaac Deutscher: Soviet Trade Unions: Their Place in Soviet Labour Policy. London, 1950; Margaret Dewar: Labour Policy in the USSR, 1917-1928. London, 1956; Solomon Schwarz: Labor in the Soviet Union. New York, 1952.

⁴ A Harvardi Projekt volt az alapja számos úttörő szovjetológiai munkának (lásd Barrington Moore Jr., Alex Inkeles és mások könyveit, amelyeket a Harvard University Press adott ki). Lásd még: Jerzy Glicksman: Conditions of Industrial Labor in the USSR: A Study of the Incentive System in Soviet Industry. Kézirat. Harvard Interview Project on the Soviet Social System, Russian Research Center, Harvard University, 1954.

⁵ Schwarz: i. m. 308-309.

⁶ E. H. Carr – R. W. Davies: Foundations of a Planned Economy, 1926-1929. 3 vols. Harmondsworth, 1971-1978. Vol. 1. v-vi. Ez a negyedik az időrendi sorba rendezett kötetekből, amelyek a Szovjet-Oroszország története általános cím alatt jelentek meg. Jelzésértékű, hogy a kötetek indexei terjedelmes bejegyzéseket tar­talmaznak a „munkáspolitika" címszó alatt, lényegesen kevesebbszer fordul elő a „munka", és egyáltalán nem szerepelnek a „munkások" vagy a „munkásosztály".

⁷ Carr-Davies: i. m. Vol. 1. 646.

⁸ Robert Daniels: The Conscience of the Revolution: Communist Opposition in Soviet Russia. Cambridge, MA, 1960; Alexander Erlich: The Soviet Industrialization Debate, 1924-1928. Cambridge, MA, 1960; Jay Sorenson: The Life and Death of Soviet Trade Unionism, 1917-1928. New York, 1969; Frederick I. Kaplan: Bolshevik Ideology and the Ethics of Soviet Labor, 1917-1920: The Formative Years. New York, 1968.

⁹ A brit Szolidaritás Csoport számos Szolidaritás-kiadványt publikált ebben az évtizedben e témákról. Franciaországban a Socialisme ou barbarie című folyóirat töltött be hasonló szerepet.

¹⁰ Lásd Paul Avrich: Kronstadt 1921. Princeton, NJ, 1970; Chris Goodey: „Factory Committees and the Dictatorship of the Proletariat (1918)". Critique, 3 (1974), 27-47.; Maurice Brinton: „Factory Committees and the Dictatorship of theProletariat". Critique, 4 (1975), 78-86.; William Rosenberg: „Workers and Workers'Control in the Russian Revolution". History Workshop Journal, 5 (1977), 89-97.; uő: „Workers' Control on the Railroads and Some Suggestions Concerning SocialAspects of Labor Politics in the Russian Revolution". Journal of Modern History, 49 (1977), D1181-D1219. 1972-től kezdődően a szovjet és a kelet-európai történelem radikális kutatóinak konferenciái indították el a vitát Nagy-Britanniában arról, amit kielégítő egyhangúsággal a forradalom „bürokratikus degenerálódásának" nevezhetünk.

¹¹ Leopold H. Haimson: „The Problem of Social Stability in Urban Russia, 1905-1917". Slavic Review, 23 (1964), 619-642.; 24 (1965), 1-22. A tézis mai revíziójáról lásd Leopold Haimson: „The Problem of Political and Social Stability in Urban Russia on the Eve of War and Revolution Revisited". Slavic Review, 59 (2000), 848-875.

¹² Néhány reprezentatív példa: Robert E. Johnson: Peasant and Proletarian: The Working Class of Moscow in the Late Nineteenth Century. New Brunswick, NJ, 1979; Diane Koenker: Moscow Workers and the 1917 Revolution. Princeton, NJ, 1981; Laura Engelstein: Moscow, 1905: Working-Class Organization and Political Conflict. Stanford, CA, 1982; Victoria E. Bonnell: Roots of Rebellion: Workers' Politics and Organizations in St Petersburg and Moscow, 1900-1914. Berkeley, CA, 1983; David Mandel: The Petrograd Workers and the Soviet Seizure of Power. New York, 1984; Rose Glickman: Russian Factory Women: Workplace and Society 1880-1914. Berkeley, CA, 1984; S. A. Smith: Red Petrograd: Revolution in the Factories, 1917-1918. Cambridge, 1983. Egy olyan társadalomtörténeti elemzés, amely szembement az árral, mivel a bolsevik manipulációt hangsúlyozta, John L. H. Keep munkája: The Russian Revolution: A Study in Mass Mobilization. New York, 1976.

¹³ Lásd Michael Hanagan: The Logic of Solidarity: Artisans and Industrial Workers in Three French Towns, 1871-1914. Urbana, IL, 1980; Craig Calhoun: The Question of Class Struggle: Social Foundations of Popular Radicalism during the Industrial Revolution. Chicago, IL, 1982; Sean Wilentz: Chants Democratic: New York City and the Rise of the American Working Class, 1788-1850. New York, 1984; és számos más tanulmány, amelyek a Social History és a History Workshop Journal című folyóiratokban jelentek meg.

¹⁴ Edward P. Thompson: „Eighteenth-Century English Society: Class Struggle without Class?" Social History, 3 (1978), 133-165, 146-150.

¹⁵ Siegelbaum-Suny: i. m. 4.

¹⁶ Ronald G. Suny: ..Toward a Social History of the October Revolution". American Historical Review, 88 (1983), 31-52.; Andre Gorz: Farewell to the Working Class: An Essay on Post-Industrial Socialism. Michael Sonenscher (ford.). Boston, MA, 1982.

¹⁷ Charles Bettelheim: Class Struggles in the USSR, First Period: 1917-1923. Brian Pearce (ford.). New York, 1976, 61.

¹⁸ William Rosenberg: „The Democratization of Russia's Railroads in 1917". American Historical Review, 86 (1981), 983-1008.; uo: ..Russian Labor and Bolshevik Power After October". Slavic Review, 44 (1985), 213-238.; uo: ..Sotsial'no-ekonomicheskoe polozhenie i politika sovetskogo gosudarstva pri perekhode k NEPu". Istoriia SSSR, no. 4 (1989), 109-122.; uo: „The Social Background to TsEKTRAN". In Diane P. Koenker – William G. Rosenberg -Ronald Grigor Suny (szerk.): Party, State, and Society in the Russian Civil War: Explorations in Social History. Bloomington, IN, 1989, 349-373.

¹⁹ Sorrendben lasd Diane Koenker: ..Urbanization and Deurbanization in the Russian Revolution and Civil War". Journal of Modern History, 57 (1985), 424-450.; William Chase: Workers, Society and the Soviet State: Labor and Life in Moscow, 1918-1929. Urbana, IL, 1987; John Hatch: „The 'Lenin Levy' and the Social Origins of Stalinism: Workers and the Communist Party in Moscow, 1921-1928". Slavic Review, 48 (1989), 558-577.; Hiroaki Kuromiya: „The Crisis of Proletarian Identity in the Soviet Factory, 1928-1929". Slavic Review, 44 (1985), 280-297.; Chris Ward: Russia's Cotton Workers and the New Economic Policy: Shop-Floor Culture and State Policy, 1921-1929. Cambridge, 1990.

²⁰ Donald Filtzer: Soviet Workers and Stalinist Industrialization: The Formation of Modern Soviet Production Relations, 1928-1941. Armonk, NY, 1986, 48-49. (Kiemeles az eredetiben.) El kell ismerni Moshe Lewin oriasi befolyasat, kulbnbsen a „videki nexus", a Jutohomok-tarsadalom" es a „varosok videkiesedese" kepszeru fogalmainak hatasat. Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. New York, 1985, 209-285.

²¹ Hiroaki Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988; Lewis H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Industrial Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988. A sztahano-vizmusrol lasd meg: Francesco Benvenuti: Fuoco sui sabotatori! Stachanovismo e organizzazione industriale in Urss, 1934-38. Rome, 1988; Robert Maier: Die Stachanov-Bewegung, 1935-1938. Stuttgart, 1990.

²² Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel Hempstead, 1988.

²³ Olyan munkakra gondolok, mint Anne D. Rassweiler: The Generation of Power: The History of Dneprostroi. New York, 1988; David L. Hoffmann: Peasant Metropolis: Social Identities in Moscow, 1929-1941. Ithaca, NY, 1994; Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, CA, 1995; Kenneth M. Straus: Factory and Community in Stalin's Russia: The Making of an Industrial Working Class. Pittsburgh, PA, 1997.

²⁴ A kbzepkorasz Richard Southern ugy hatarozta meg a romancot, mint „keresest es vandorlast", a romanc kbvetoi pedig a „zarandokok es azok, akik keresnek valamit". Lasd The Making of the Middle Ages. New Haven, CT, 1953, 222. Hasznalatarol a mai akademiai diskurzusban lasd Michael Kazin: „The Agony and Romance of the American Left". American Historical Review, 100 (1995), 1488-1512.

²⁵ Siegelbaum-Suny: i. m. 8.

²⁶ David Shearer: „From Divided Consensus to Creative Disorder: Soviet History in Britain and North America". Cahiers du monde russe, 39 (1998), 559-591, 575.

²⁷ Itt szemelyes tapasztalatomra tamaszkodom, amelynek eredmenye a kbvet-kezo munka: Lewis H. Siegelbaum – Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak: Survival and Identity in the New Ukraine, 1989-1992. Albany, NY, 1995.

²⁸ Hoffmann: i. m. 157, 215.

²⁹ Straus: i. m. 275-276.

³⁰ Jeffrey Rossman: „The Teikovo Cotton Workers' Strike of April 1932: Class, Gender and Identity Politics in Stalin's Russia". Russian Review, 56 (1997), 44-69.

³¹ Rossman: „Teikovo Cotton Workers' Strike", 69. Ezt az allitast ismetli meg Matthew Payne munkaja: Stalin's Railroad: Turksib and the Building of Socialism. Pittsburgh, PA, 2001.

³² Mark D. Steinberg: Moral Communities: The Culture of Class Relationsin the St Petersburg Printing Industry. Berkeley, CA, 1992), 113-115, 249.

³³ Mark D. Steinberg: Workers on the Cross: Religious Imagination in the Writings of Russian Workers, 1910-1924". Russian Review, 53 (1994), 213-239.; uo: Proletarian Imagination: Self, Modernity, and the Sacred in Russia, 1910-1925. Ithaca, NY, 2002. Erdemes megjegyezni, hogy ezek a munkak „atlepik" az 1917-es forradalmi valasztovonalat.

³⁴ Charters Wnn: Workers, Strikes, and Pogroms: The Donbass-Dnepr Bend in Late Imperial Russia, 1870-1905. Princeton, NJ, 1992, 65. Lasd meg Theodore Friedgut: luzovka and Revolution: Politics and Revolution in Russia's Donbass, 1869-1924. Princeton, NJ, 1994, 76-90, 149-155.

³⁵ Diane Koenker: „Men Against Women on the Shop Floor in Early Soviet Russia: Gender and Class in the Socialist Workplace". American Historical Review, 100 (1995), 1438-1464, 1461.; Wendy Goldman: Women at the Gates: Gender, Politics, and Planning in Soviet Industrialization. Cambridge, 2002.

³⁶ Orlando Figes: A People's Tragedy: The Russian Revolution, 1891-1924. New York, 1997, 812-813, 824.

³⁷ Lasd Patrick Joyce: Visions of the People: Industrial England and the Question of Class, 1848-1914. Cambridge, 1991; David Cannadine: The Rise and Fall of Class in Britain. New York, 1999.

³⁸ Sheila Fitzpatrick: „The Bolsheviks' Dilemma: Class, Culture, and Politics in the Early Soviet Years". Slavic Review, 47 (1988), 599-613.; uo: „Klassy i problemy klassovoi prinadlezhnosti v sovetskoi Rossii 20-kh godov". Voprosy istorii, no. 8 (1990), 16-31.; ..Ascribing Class: The Construction of Social Identity in Soviet Russia". Journal of Modern History, 65 (1993), 745-770. Fitzpatrick ezen tanulmanyanak es mas irasainak atdolgozott valtozatat az osztalyrol es annak ..alcazasarol" lasd uo: Tear Off the Masks! Identity and Imposture in Twentieth-Century Russia. Princeton, NJ, 2005.

³⁹ Yuri Slezkine: „The USSR as a Communal Apartment, or How a Socialist State Promoted Ethnic Particularism". Slavic Review, 53 (1994), 414-452.; Terry Mar­tin: The Affirmative Action Empire: Nations and Nationalism in the Soviet Union, 1923-1939. Ithaca, NY, 2001; Francine Hirsch: ..Toward an Empire of Nations: Border-Making and the Formation of Soviet National Identities". Russian Review, 59 (2000), 201-226.

⁴⁰ Serhy Yekelchyk: Stalin's Empire of Memory: Russian-Ukrainian Relations in the Soviet Historical Imagination. Toronto, 2004, 4.

⁴¹ Sheila Fitzpatrick: Everyday Stalinism: Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, 1999.

⁴² Lásd sorrendben Paul R. Gregory – Valery Lazarev (szerk.): The Economics of Forced Labor: The Soviet Gulag. Stanford, CA, 2003; Steven A. Barnes: „AII for the Front, All for Victory! The Mobilization of Forced Labor in the Soviet Union during World War II". ILWCH, 58 (2000), 239-260.; Thomas G. Schrand: „The Five-Year Plan for Women's Labour: Constructing Socialism and the 'Double Burden', 1930-1932". Europe-Asia Studies, 51 (1999), 1455-1478.; Diane Koenker: Republic of Labor: Russian Printers and Soviet Socialism, 1917-1930. Ithaca, NY, 2005; Wendy Goldman: „Stalinist Terror and Democracy: The 1937 Union Campaign". American Historical Review, 110 (2005), 1427-1453.

⁴³ Kevin Murphy: Revolution and Counterrevolution: Class Struggle in a Moscow Metal Factory. New York, 2005, 228.; Jeffrey J. Rossman: Worker Resistance under Stalin: Class and Revolution on the Shop Floor. Cambridge, MA, 2005. Rossman szerint (236. p.) könyve „azt demonstrálja, hogy a sztálini »felülről ve­zérelt* forradalmat a munkások az októberi forradalom elárulásának tekintették". Vajon minden munkás így érezte-e?

⁴⁴ Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozom in: „Mapping Private Spheres in the Soviet Context". In Lewis H. Siegelbaum (szerk.): Borders of Socialism: Private Spheres of Soviet Russia. New York, 2006, 1-21.

⁴⁵ Donald Filtzer: Soviet Workers and De-Stalinization: The Consolidation of the Modern System of Soviet Production Relations, 1953-1964. Cambridge, 1992; uő: Soviet Workers and the Collapse of Perestroika: The Soviet Labour Process and Gorbachev's Reforms, 1985-1991. Cambridge, 1994; uő: Soviet Workers and Late Stalinism: Labour and the Restoration of the Stalinist System after World War II. Cambridge, 2002; Samuel Baron: Bloody Saturday in the Soviet Union: Novocherkassk, 1962. Stanford, CA, 2002.

⁴⁶ Filtzer: i. m. (1994) 115-116.

⁴⁷ Katerina Clark: The Soviet Novel: History as Ritual. Chicago, IL, 1981, 234.

⁴⁸ A tudományos-technikai forradalomhoz lásd Erik P. Hoffmann – Robbin F. Laird: Technocratic Socialism: The Soviet Union in the Advanced Industrial Era. Durham, NC, 1985; L. Bliakhman – O. Shkaratan: NTR. Rabochii Mass, intelligentsia. Moscow, 1973. A munkásosztálybeli szülők preferenciáiról lásd Walter D. Connor: The Accidental Proletariat: Workers, Politics, and Crisis in Gorbachev's Russia. Princeton, NJ, 1991, 76.

⁴⁹ Kotkin: i. m. 23, 236-237. Nem maradt kritika nélkül, hogy a könyv mennyire támaszkodik a játék-metaforára. Egyik korai, de talán még ma is a legmetszőbb bírálata: Igal Halfin – Jochen Hellbeck: ..Rethinking the Stalinist Subject: Stephen Kotkin's Magnetic Mountain and the State of Soviet Historical Studies". Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 44 (1996), 456-463.

⁵⁰ Barbara Alpern Engel – Anastasia Podadskaya-Vanderbeck (szerk.): A Revolution of Their Own: Voices of Women in Soviet History. Boulder, CO, 1998, 87.; Bruce Grant: In the House of Soviet Culture: A Century of Perestroikas. Princeton, NJ, 1995.

⁵¹ Lásd Simon Clarke et al. (szerk.): What About the Workers?: Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London, 1993.

⁵² Michael Burawoy: „From Capitalism to Capitalism via Socialism: The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995". ILWCH, no. 50 (1996), 77-99. Lásd még többek között: Michael Burawoy – Pavel Krotov: „The Soviet Transition from Socialism to Capitalism: Worker Control and Economic Bargaining in the Wood Industry". American Sociological Review, 57 (1992), 16-38.; Michael Burawoy: The Politics of Production: Factory Regimes under Capitalism and Socialism. London, 1985; uő: Manufacturing Consent: Changes in the Labor Process under Monopoly Capitalism. Chicago, IL, 1979.

⁵³ Sarah Ashwin: Russian Workers: The Anatomy of Patience. Manchester, 1999; David Mandel: Labour After Communism: Auto Workers and Their Unions in Russia, Ukraine, and Belarus. Montreal, 2004.

⁵⁴ A vállalati paternalizmusról lásd Peter Bizyukov: „The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise: The Limits of Paternalism". In Si­mon Clarke (szerk.): Management and Industry in Russia: Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, 99-127.; Stephen Crowley: Hot Coal, Cold Steel: Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor, Ml, 1997; Lewis H. Siegelbaum: „The Condition of Labor in Post-Soviet Russia, a Ten-Year Retrospective". Social Science History, 28 (2004), 637-665, 656-658.

⁵⁵ Lásd példának okáért Steven E. Harris: „Moving to the Separate Apartment: Building, Distributing, Furnishing, and Living in Urban Housing in Soviet Russia, 1950s-1960s". (Ph.D.) University of Chicago, 2003; Susan E. Reid: „Cold War in the Kitchen: Gender and the De-Stalinization of Consumer Taste in the Soviet Union under Khrushchev". Slavic Review, 61 (2002), 211-252.; Deborah Ann Field: „Communist Morality and Meanings of Private Life in Post-Stalinist Russia 1953-1964". (Ph.D.) University of Michigan, 1996.

⁵⁶ ILWCH, no. 68 (2005). Lásd hozzá Mark Pittaway hasznos bevezetőjét. Ugyanennek a folyóiratnak egy korábbi száma (no. 50, 1996) a „kommunista re­zsimek alatti munkásokkal" foglalkozik. Lásd még Susan E. Reid – David Crowley (szerk.): Style and Socialism: Modernity and Material Culture in Postwar Eastern Europe. Oxford, 2000; uők: Socialist Spaces: Sites of Everyday Life in the Eastern Bloc. Oxford, 2002.