Folyóirat kategória bejegyzései

Korábbi számok

Tömegmozgalom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában

A latin-amerikai politikai baloldal és tömegmozgalom a neoliberális globalizációval szembeni alternatívák elméleti és gyakorlati kimunkálására vállalkozott. A világméretű osztályharc újraindításának feltétele a Venezuela-Kuba-"tengely" és a földrész haladó államainak megerősítése. A XXI. században szocialista átalakulás csakis az alulról szerveződő népi ellenállásra támaszkodva bontakozhat ki.

 

A kapitalizmus fejlődésének tendenciái Latin-Amerikában

Több évtizedes visszaesés után a haladó erők Latin- és Karibi-Ameriká­ban – mely egyben indián és afroázsiai Amerika is – ma újra lehetőséget látnak arra, hogy védekezésből támadásba menjenek át. Ezért bizonyos mértékben fölvállalták a kapitalizmus jelenleg zajló átalakulásának kritikai elemzését, s előrehaladtak a neoliberális globalizációval szem­beni elméleti és gyakorlati alternatívák fölmutatásának útján. A liberális globalizáció – mint a tőke globálissá válásának új szakasza – a munká­hoz való jog megkérdőjelezésével, a közvetlen és közvetett jövedelmek leszorításával, valamint a dolgozók osztályszervezeteinek egyszer s mindenkorra történő felszámolásával a kizsákmányolás új alakzatának körvonalait jelöli ki. A transznacionális vállalatok által gyakorolt ellenőrzés az általánossá vált konkurencia felett az oligopolisztikus piacokon – ami egyfelől vonzó gazdasági területek keresésére buzdít (ahol alacsonyak a munkabérköltségek, nincs szociális védelem, s nincsenek szakszervezeti jogok), másfelől a periférikus térségek dolgozóit elvándorlásra készteti (a kelet-európaiakat és az észak-afrikaiakat Nyugat-Európába, a mexikói­akat és más latin-amerikaiakat az Egyesült Államokba, a délkelet-ázsiai országok lakóit pedig Japánba) – a végsőkig fokozza a munkaerőpiacok közötti rivalizálást, s a nemzetközi kapitalista munkamegosztás újfajta geográfiáját vázolja fel. Latin-Amerikában az Észak által ösztönzött ter­melésáthelyezési folyamatok intenzívebbekké váltak, hogy kívül profitot húzzanak a viszonylag képzett és alacsony bérért rendelkezésre álló munkaerőből, ugyanakkor belül – a kapitalista világrendszer centrumának munkavállalóit megzsarolva – megkíséreljék újraindítani a tőkefelhal­mozást, amelynek lendülete elmerült a strukturális válságban és az új imperialista háborúkba való előremenekülésben.

Latin-Amerikában – csakúgy, mint a (fél)periféria más régióiban – a gyári termelés nagyrészt a régi „fordista" modell szerint bontakozott ki, standardizált nagyszériákkal az ipari ágazatokban; a szerint a modell szerint tehát, amely Északon a munkásság utolsó nagy fellegváraival együtt ma eltűnőben van. Földrészeken átnyúló leányvállalatok létesültek, melyek révén a „posztfordista", a „fordista" és a „prefordista" módszerek egyszerre léteznek, a kizsákmányolás földrajzi határai megváltoznak, s a világ minden dolgozója között kapcsolat és konkurencia létesül. A világtermelésben Latin-Amerikára rótt szerep a földrészt olyan térséggé alakította, ahol a tőke és a munka ellentéte közvetlen, az osztályharc kiélezett, s ahol a konfliktusok (tőke és természet, tőke és tudomány, tőke és demokrácia ellentéte…) megtöbbszöröződtek. E nagy horderejű változások ellentmondásba kerülnek a kivívott szociális vívmányokkal és a nemzeti felszabadító harcokkal, amelyek az 1950-es és 60-as években már megmutatták erejüket. Kétségtelen, hogy a tőke ellenoffenzívája be tudta fagyasztani az osztályharc során korábban elért eredményeket, ugyanakkor azzal, hogy általánossá teszi a rendszer belső ellentmon­dásait – belevonva a pártok és a szakszervezetek mellett a mindig sokkal kiterjedtebb társadalmi mozgalmakat és ellenzéki erőket is -, az ellentéteket egyben globalizálja és a feszültség magasabb szintjére emeli. Latin-Amerikát az Észak alapvetően továbbra is neokolonializmusa kiváltságos terepeként kezeli – mely nyitva áll tőkekivitele és árui előtt, s munkaerő- és természetierőforrás-tartalékot jelent számára -, láthatóan anélkül, hogy meghallaná azokat az elég világos politikai üzeneteket, amelyeket a földrész a világhoz intéz. A kontinensre jellemző állandósult függés az a keret, amelyen belül a transznacionális cégek – manapság különösen a bioenergetikai vállalatok – diktátuma a nemzeti fölhalmozási folyamatok felett érvényesül.

Az ALCA meghiúsítása és az ALBA életre hívása

A tömegmozgalmak és az osztályszervezetek Latin-Amerika-szerte széles tömegeket megmozgató kezdeményezéseken keresztül fejezték ki, miként vélekednek az Egyesült Államok kontinens feletti hatalmáról, nevezetesen az USA kereskedelmi és pénzügyi háborújáról, ami való­jában az imperializmus katonai eszközökkel vívott háborúinak másik arca. A leghevesebb támadást a latin-amerikai népek ellen az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (ALCA1) indította. Az USA kormányzatának e neokolonialista projektumát a tömegek és a forradalmi vagy haladó kormányok összehangolt fellépése zátonyra futtatta. Az ellenoffenzíva az ALBA-ban2 öltött testet, amelyet 2004 decemberében Kuba és Venezuela kezdeményezett, s amely 2006 áprilisában kiegészült Bolíviával, majd 2007-ben Ecuador, Nicaragua és Haiti is közeledett hozzá, valamint tá­mogatásáról biztosította a földrész szinte minden társadalmi mozgalma. Ellentétben az ALCA-val, amely a kereskedelem további liberalizációját és a privatizációt tűzte ki célul, az ALBA – a latin-amerikai társadalmi har­cok s különösen a közjavak társadalmi tulajdonára vonatkozó követelés szellemében – a szegénység és a szociális kirekesztés elleni küzdelmet részesíti előnyben. Az ALBA azonban nem az egyedüli megvalósításra váró program; napirenden vannak más, ezt kiegészítő kezdeményezé­sek is, mint pl. a Petrosur – lásd lejjebb -, amelyek imperialistaellenes orientációt fejeznek ki, s a néptömegek érdekeinek védelmét helyezik előtérbe. Ilyenformán tehát Latin- és Karibi-Amerikában a világot uraló tőke válaszkísérlete a strukturális válság leküzdésére az osztályszerve­zetek és a tömegmozgalmak fellendülését váltotta ki.

2007. április 30-án Hugo Chavez Frias elnök, a venezuelai bolívari forradalom vezetője bejelentette országa kilépési szándékát az IMF és a Világbank intézményeiből, amelyeket a szegény országokat kizsákmá­nyoló, „az amerikai imperializmus által kézben tartott szervezetek"-nek nevezett. A venezuelai nemzethez intézett május 1-jei beszédében ehhez hozzáfűzte: „Addig kell kilépnünk, amíg ki nem fosztanak bennünket." E kijelentések az Egyesült Államok politikai és üzleti köreiben rendkívül heves reakciót váltottak ki. Élesen bírálták az elnök „indulatos stílusát", aki „láthatóan nincs tisztában azzal, mekkora kockázatot vállal, ha or­szága nem törleszti rendesen adósságait", s aki „kénytelen lesz majd visszavonulót fújni, amikor ráébred a hasonló akciók következményeire". Azt is föltételezték, hogy az elnök környezetének hozzá nem értése olyan fokú, hogy előfordulhat: azt sem lesznek képesek megmondani, milyen gyakorlati lépések szükségesek ahhoz, hogy Venezuela távozhasson a nemzetközi pénzügyi szervezetekből. A venezuelai pénzügyminiszter hiába ismételte, hogy országa nem kíván változtatni a külső adósság­szolgálat teljesítésének kialakult rendjén, a pénzpiacok – a történelem önjelölt alanyai – mégis „elégedetlenségüknek" adtak hangot, aminek következtében lezuhant a venezuelai állam által kibocsátott papírok értéke, s romlott az ország kockázati besorolása. Miután az elnök a kőolaj, a villamos áram és a távközlés államosításával „megcsonkította a caracasi tőzsdét" (tranzakcióinak több mint egyötödével), majd G. W. Busht az ENSZ-közgyűlés szónoki emelvényén az ördöghöz hasonlítot­ta – s lehet, hogy ezzel országát megfosztotta egy helytől a Biztonsági Tanácsban -, Chavez újabb kihívást intéz az imperializmussal szemben, ezúttal monetáris és pénzügyi területen. Ellenfelei nem titkolt megvetése s az ellene felhozott rágalmak e stratégiai jelentőségű döntés helyességét mutatják.

Az IMF-ből való kilépés időszerűsége nem érthető meg a nélkül a perspektíva nélkül, amit a Dél Bankjának (Bancosur) létrehozása nyitott meg, s amihez Venezuela – összhangban más nagy latin-amerikai álla­mokkal – döntő mértékben járul hozzá. Ezen új multilaterális intézmény célja a külső eladósodás mérséklése és új fejlesztési stratégiák finan­szírozása, a hagyományos kapitalista bankoktól alapvetően különböző működési logika szerint. A Dél országai ma amerikai kincstárjegyeket kénytelenek vásárolni (több mint 1000 milliárd dollár értékben), hogy finanszírozzák a kapitalista világrendszer egyensúlyhiányát, s egyi­dejűleg dollárt kell tartalékolniuk, hogy védjék nemzeti valutájukat a spekulációs célú támadásoktól, amiknek a pénzpiacokon ki vannak téve. Eljött az ideje a Dél egységfrontba tömörülésének, hogy ezek az országok forrásaikat ne az amerikai államadósság értékpapírjaiban s ne az Észak valutáiban, hanem a Dél egy olyan multilaterális bankjában halmozzák fel, amit azok az államok hoznának létre és ellenőriznének, melyek elutasítják az Egyesült Államok pénzügyi diktátumait. Ez az új típusú intézmény nem a világot uraló tőke neoliberális stratégiáinak transzmissziószíja lenne, hanem olyan pénzügyi intézmény, amely a Dél népeinek érdekeit szolgáló fejlődést segíti elő. Feladata, hogy finanszí­rozza a többség élet- és munkakörülményeinek javítását célzó politikai döntéseket, a közszolgáltatások és a szociális infrastruktúra fejlesztését, illetve a paraszti tömegek érdekei iránt méltányosabb mezőgazdaságot, a belső piac igényeit kielégítő ipart és a magas hozzáadott értékű ex­portot, amely alkalmas a nemzetközi kapitalista munkamegosztás meg­kérdőjelezésére. Egy ilyen bank létrehozása 2008-ban – amely kísérlet a monetáris szuverenitás visszaszerzésére, és potenciális pénzügyi alapja annak, hogy a kontinens országai kereskedelmi kapcsolataikat egymás között a tagországok valutájában bonyolítsák le (legalábbis amíg egy új, közös valuta nem születik) – hiteles és járható utat kínál a Dél országainak arra, hogy fölszabaduljanak az IMF neokolonialista gyámkodása alól.

Kilépés az IMF-ből, dollártalanítás, Bancosur, Petrosur

Egy igazságosabb nemzetközi gazdasági rend megteremtése, egyebek között, föltételezi az IMF jelenlegi szerepének megkérdőjelezését, amely­nek szoros függése az amerikai államkincstártól ma már senki előtt sem titok. A good governance (jó kormányzás) jelszava, amit az IMF a Dél országainak nyújtott segélyek és az adósságszolgálat könnyítésének legfőbb feltételéül szab, a Valutalap pénzügyi intervencióinak erősödő át-politizálódásáról tanúskodnak, s rámutatnak arra, hogy felvállalt missziói egyre inkább eltérnek a szervezet eredeti mandátumától. A magánszektor feletti gyámkodása, amelynek „bizalma", úgymond, a tartós növekedés föltétele, az állami intézmények „valamennyi aspektusára" kiterjed, be­leértve magát a politikai rendszert. Demokratikus intézmények, informá­cióáramlás, átláthatóság, a társadalmi szereplők részvétele, a források hatékony kezelése, szakértői kompetencia, beszámoltatási kötelezettség, integritás, az emberi jogok tiszteletben tartása – ezek lennének a good governance elvárásai.3

De hogyan is áll ezekkel a követelményekkel az IMF maga? Vajon alkalmazza-e hasonló határozottsággal saját működésére azokat a nor­mákat, amelyeket a Dél országaitól elvár?

  • Az Egyesült Államoknak egyedül van vétójoga minden fontosabb kérdésben.
  • Dokumentumainak hozzáférhetősége – bár e téren történt bizonyos előrelépés – továbbra is korlátozott.
  • Az általa folytatott tárgyalások többségükben teljesen átláthatatla­nok.
  • Tárgyalópartnerei szűk körből kerülnek ki (pénzügyminisztériumok, központi bankok), sokszor magánvállalkozókra is kiterjednek, az érintett népek véleményét azonban nem kérik ki.
  • Mivel a döntések rendszerint konszenzussal születnek, a programo­kat csak kivételes esetben fogadják el szavazással.
  • Szerkezetátalakító programjai, az egyensúlytalanságok megszünte­tése szempontjából, hatástalanoknak bizonyultak, sőt, hozzájárultak a pénzügyi válságok keletkezéséhez és elmélyüléséhez.
  • Szakértőit nem vetik alá semmiféle értékelésnek azzal kapcsolatban, hogy ajánlásaik beváltak-e vagy sem.
  • Elemzéseik a rendelkezésre álló tudományos szakirodalom ismere­tében fenntartásokra adnak okot.
  • A korrupcióellenes retorika ellenére az IMF közismerten korrupt rezsimeket is finanszíroz.
  • Segélyeinek nem egy kedvezményezettjéről köztudott, hogy rend­szeresen megsérti az emberi jogokat.

Ebből következik, hogy egy jó kormánynak, ha valóban a nép jólétét tartja szem előtt, szakítania kell az IMF-fel, amint a körülmények lehetővé teszik.

Latin- és Karibi-Amerikában ma Kuba az egyetlen ország, amely nem tagja a Valutaalapnak, s ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – az egész térség legmagasabb növekedési ütemét produkálta az elmúlt tíz évben, 2006-ot is beleértve. Kuba az Egyesült Államok blokádja dacára kitartott pénzügyi szuverenitásának megőrzése mellett. 1993-ban, midőn a szovjet tömb megszűnése folytán az ország különösen nehéz helyzetbe került, a forradalmi kormány úgy döntött, hogy eltörli az amerikai dollár birtoklásának tilalmát, és gazdaságát dolláralapra helyezi. Az intézkedés célja a külföldi devizák beáramlásának elősegítése, a külkereskedelmi de­ficit mérséklése és a gazdasági növekedés ösztönzése volt, hogy ezáltal meg lehessen őrizni a szociális rendszer alapjait: az ingyenes egészség­ügyet és oktatást, a közszolgáltatásokat (ivóvíz, villamos áram, telefon, közlekedés…), az alacsony élelmiszerárakat és lakbéreket. A rendkívüli nehézségek ellenére e törekvések sikerrel jártak. 1994-től a gazdaság magához tért, s a gazdasági folyamatokat sikerült technikailag is kézben tartani. A dollárosításnak azonban nem csak kedvező hatásai voltak. Az egyenlőtlenségek érzékelhetően növekedtek. A 2004 októberében elhatározott dollártalanítás célja ezeknek a problémáknak a felszámolása volt. A kubai központi bank bejelentette, hogy megszünteti a dollár szabad forgalmát, amit a kedvező gazdasági eredményeknek köszönhetően felértékelt konvertibilis pesóval (CUC) vált fel. A dollártalanítást a jövedel­mek újraosztása kísérte: felemelték a béreket és a nyugdíjakat, valamint növelték a libretára4 kapható termékek mennyiségét. A dollártalanítás folyamata nem ért véget – erre majd akkor kerülhet sor, amikor a kubai peso újra az ország egyetlen fizetőeszköze lesz -, s nem becsülhetők le a fennmaradó nehézségek sem. A központi bank kénytelen tartalékot fölhalmozni a hivatalos devizában, hogy szavatolja a konvertibilis peso belső forgalmát, kézben tartsa a külföldi bankszámlákat, az árfolyamot és az árakat. A kormánynak újra és újra rá kell vennie a külföldi bankokat és befektetőket, hogy őrizzék meg a kubai gazdaság iránti bizalmukat, s a kubai népet is meg kell győznie a hatékony monetáris ellenőrzés és a korszerűsített szocialista tervgazdálkodás szükségességéről. Mindazo­náltal a pénzügyi szuverenitás visszaszerzése érdekében tett lépések eredményei kétségtelenek.

Bár Kuba tapasztalatai egyediek és nem exportálhatók, gondolkodásra késztetnek. A latin- és karibi-amerikai népek számára a nagy kihívás jelenleg az, hogy az ALBA – mint a nemzeti érdekeket tiszteletben tartó regionális tömörülés – megszilárduljon, függetlensége megerősödjön. Ez ellensúlyt jelenthet az Egyesült Államok hegemóniájával szemben, s hozzájárulhat egy többpólusú világ létrejöttéhez. Ahhoz, hogy ez az alternatív régiós együttműködés kibontakozhasson, saját pénzügyi alapjainak konszolidálásán túl fejlesztenie kell a komplementaritást a Dél más integrációs folyamataival, mindenekelőtt a Mercosurral. Ezek egyike minden bizonnyal a Bancosur, amely arra hivatott, hogy az ALBA bankjává váljon. Mostanáig a kapcsolatok elsősorban Kuba és Venezuela között fejlődtek, ama stratégiai terv keretében, amely (kubai) szociális szolgáltatásokért (venezuelai) kőolaj-technológiát nyújt cserébe, s kiter­jed az együttműködés egy sor egyéb területére is: távközlés, bányászat, kohászat, élelmiszeripar, szállítás… A regionális együttműködés – e két ország kapcsolatainak megszilárdításán túl – a kontinens egészét magá­ban foglaló, alapvető átalakulással kecsegtet, ami kiindulópontja lehet az integráció olyan újszerű formáinak, melyek a résztvevők közötti szolidari­táson alapulnak, s szigorú határt szabnak a világot uraló tőke térségbeli expanziójának. Az ALBA szert kell tegyen egy multilaterális pénzügyi intézményre és – ha lehetséges – közös valutára is, hogy ezáltal képessé váljon hatékonyan támogatni a tagállamok gazdaságának diverzifikálását, megteremteni az élelmiszer-ellátás függetlenségét, elősegíteni a szociális ágazatok fejlesztését, megszüntetni a mélyszegénységet, és javítani a nép életfeltételeit. Az ALBA másik pillére az a projektum, amely egyet­len, kontinensméretű vállalatba, a Petrosurba próbálja integrálni a régió kőolajipari vállalkozásait: a PDVSA-t5 (Venezuela), a Cupetet6 (Kuba), az YPFB-t7 (Bolívia), a Petrobrast8 (Brazília), az ENERSA-t9 (Argentína) és a Petroecuadort10 (Ecuador). Ezek az országok ilyenformán nagyobb súlyra tehetnek szert a nemzetközi tárgyalásokon, s együtt határozhatják meg az energiaforrások megújításának és a környezet megóvásának stratégiáját. Az effajta regionalizáció, mely tiszteletben tartja a népek jogát a fejlődésre, arra, hogy szuverén módon dönthessenek, s közösen határozhassák meg jövőjüket, véleményünk szerint szükségszerűen a kapitalizmus meghaladását föltételezi.

A népi ellenállás újjászületése Latin-Amerikában

A nemzetközi munkamegosztás átalakulásának az a módja, amelyet a neoliberális globalizáció, a kikényszerített ipari szerkezetátalakítás, a termelésáthelyezés és a „humán erőforrásokkal való gazdálkodás" hozott létre, egyben tehát serkentette a globális ellenállás erőinek újjáéledését is, amelyeket a globalizáció eleinte felbomlasztott. Latin-Amerika- és Karibi-Amerika-szerte megjelentek vagy újjászerveződtek a népi mozgalmak, amelyek a társadalmi küzdelmek igen különböző előzményeiből sarjad­tak, s konkrét szociális és gazdasági követeléseket fogalmaztak meg. E mozgalmak sikeresen mozgósították a tömegeket: a megalopoliszok kis keresetű dolgozóit, a bádogvárosok szegényeit (munkanélkülieket, a feketegazdaság kizsákmányoltjait, hajléktalanokat.), a föld nélküli és kisparcellás parasztokat, az indián közösségeket, a kispolgárság és a középburzsoázia jelentős rétegeit (beleértve a hivatalnoki réteget is), amelyeket szegénységbe taszított a neoliberális gazdaságpolitika, nagy­számú haladó – vallási, pacifista, feminista, homoszexuális és környezet­védő – civil szervezetet… A társadalmi harcok megélénkülése az egész kontinensen szembetűnő. A szerveződések egy része osztályalapon áll, s egyértelműen rendszerellenes és forradalmi programot képvisel, mint például a kolumbiai népi ellenállás, a Földnélküliek Mozgalma Brazíliában, a Másik Kampány11 Mexikóban (amely társadalmi mozgalmakat, radikális politikai pártokat és neozapatistákat egyesít) vagy az indián paraszt- és munkásszervezetek egyes frakciói Bolíviában. Mindezek a mozgalmak (noha egymástól is jól megkülönböztethetők) harcosan osztályharcos irányzatot képviselnek. A mozgalmak másik része spontán jellegű: ezek­nek nem mindig van vezetőjük vagy politikai szervezetük, ugyanakkor kö­zelebb állnak az endogén – a változások dinamikájából fakadó – társadal­mi realitásokhoz. Tevékenységük fókuszában legtöbbször a tőke-munka ellentéte áll (mint a piqueterók, az önigazgató argentínai munkásvállalatok dolgozói esetében12 ), máskor az Egyesült Államok háborús fenyegetése vagy katonai támaszpontok létesítésére irányuló szándéka (ilyenek többek között a kolumbiai szolgálatmegtagadók, az ecuadori Manta támaszpont ellen tiltakozó aktivisták vagy a paraguayi békeharcosok).

Mostanáig az ezeknek a mozgalmaknak a nemzetközi szintű tömö­rítését célzó törekvések nem vezettek megfelelő eredményre. Az ún. alterglobalizációs (globalizációkritikus) mozgalmak, így különösen azok, amelyek a Szociális Fórumok keretei között jelentek meg (világ-, regi­onális és nemzeti szinten, illetve tematikus fórumokon), bár rendkívül pozitív hatással voltak a tömegmozgalmak fellendítésére, ténylegesen gyengéknek bizonyultak ahhoz, hogy megfékezzék a transznacionális kapitalizmus és az imperialista hadseregek agresszivitását. Mozgó­sító erejükből legtöbbször csak alkalmi vagy ciklikusan visszatérő elutasításokra és tiltakozásokra futotta, ezeket azonban nem tudták összekapcsolni a dolgozó tömegek mindennapos osztályharcával, s nem voltak képesek arra sem, hogy erős struktúrákká szerveződjenek. Sokkal hatékonyabbak voltak, mint láttuk, az ALCA tervével szembeni kontinensszintű tömegmegmozdulások – ámbár az akciók e két típusa nem vált el mereven egymástól, hiszen az Egyesült Államokkal megkö­tendő szabadkereskedelmi megállapodás elleni tiltakozás a 2004-ben Quitóban megtartott első Amerikai Szociális Fórum programjában is kiemelt hangsúlyt kapott. Hogy az ALCA offenzíváját végül meg lehetett állítani, ez alighanem annak volt köszönhető, hogy a latin-amerikai népek sokszínű ellenállását sikerült egy irányba terelni, meg persze annak is, hogy a haladó kormányok, jelesül Kuba, Venezuela és Brazília vezetése kellően intelligensnek bizonyult, s megvolt az ereje is hozzá, hogy amikor kellett, összefogjon az imperialista uralommal szembeni hatékony fellé­pés érdekében. Az egyes országok szintjén a különböző mozgalmak és szervezetek együttműködése el tudott érni bizonyos sikereket, főként a közjavak privatizációjának leállítása terén és/vagy olyan kérdésekben, amelyek szoros kapcsolatban álltak a lakosság alapvető szükségleteivel. A népi nyomás többször is meghátrálásra kényszerítette a neoliberális kormányzatokat helyi szinten (Pőrto Alegrétől El Salvadoron át Bogotáig), sőt országosan is. Magától értetődően e mozgalmaknak az elmúlt évek­ben végbement előretörése meghatározó szerepet játszott a kontinens baloldali-demokratikus frontjainak választási győzelmeiben, Bolíviában, Brazíliában, Ecuadorban, Argentínában, Uruguayban és Nicaraguában, valamint a legutóbb Guatemalában s talán nemsokára Paraguayban is.

A haladó erők koalíciója mindazonáltal egy sor kihívással kell(ett) szembenézzen. Bár a tömegmozgalmaknak olykor sikerült megbuktat­niuk a helyi oligarchiák rezsimjeit, a hatalmat a komprádor burzsoázia maradványai s hivatásos, korrupt politikusai kaparintották meg, súlyosbít­va a neoliberális politika hatásait és az ország alávetettségét. Ez történt például Peruban. Máskor a népmozgalom ugyan győzelmet aratott a választásokon, ám rövid időn belül elbürokratizálódott, kiüresedett és visszaváltozott rendszerkonform erővé. Ennek voltunk tanúi többek között Uruguayban. Mindaddig, amíg ezek a csoportosulások nem tesznek szert szilárd struktúrára és nagyon világosan megfogalmazott politikai célokra, fellépésük a regnáló társadalomellenes rendszerek ellen hiábavaló: nem fogják tudni az eszmét tettekké változtatni, s nem lesznek képesek a várt alternatívát megvalósítani. Gyengeségre ítélik önmagukat, s visszakozni fognak az amerikai imperializmus minden újabb csapásának hatására. Mert nincs okunk kételkedni abban, hogy az Egyesült Államok, amely jelenleg vesztésre áll Irakban, a jövőben éppúgy fokozza majd az elnyo­mást és az erőszakot a kontinensen, ahogyan ezt a múltban is tette. A baloldal kormányra kerülése a népi osztályok érdekeit szolgáló társa­dalmi program hiányában csupán a neoliberalizmus által okozott válság menedzselésére szorítkozhat, s ennek egyenes következményeként rövidebb-hosszabb távon elkerülhetetlenül elveszíti legitimitását. Ez az, ami Brazíliában fenyeget.

Mindezek alapján belátható, mennyire elodázhatatlan feladat megol­dást találni e mozgalmak politikai szervezetének és reprezentációjának a problémáira, hogy az osztályharc intenzitása magasabb szintre emel­kedjen, létrejöjjenek a forradalmi mozgalmak új alanyai, s valóra lehessen váltani egy olyan stratégiát, amely nem éri be a hatalom megszerzésé­vel. A fő kérdés tehát továbbra is – mint mindig – az állam problémája; pontosabban, az államhatalom gyakorlásának kérdése a hatalom meg­szerzése után.13 Ezzel néz szembe egyébként az európai baloldal is pl. Franciaországban és Olaszországban – másfajta társadalmi-politikai keretek között. Jóllehet az osztályviszonyok a két földrészen különbözők, s ebből következik, hogy a stratégiáknak és az intézményes formáknak is különbözniük kell, a feladatok terén vannak lényeges érintkezési pontok, mint pl. az álláspontok egymáshoz közelítésének követelménye vagy a nép érdekeinek szolgálatába állított államhatalom hatékony és demokratikus ellenőrzése.

Kuba és Venezuela meghatározó jelentősége a szocialista átalakulásban

Ebben az összefüggésben érthető meg, miért volt oly rendkívüli hatás­sal Latin- és Karibi-Amerikára a Kubában és Venezuelában végbement átalakulás, ahol a forradalmi kormányok a hatalmat a szociális állam érdekében gyakorolják – nem csupán a privatizáció elvetésével, hanem elsősorban azzal, hogy fokozatosan fölszámolják a termelési eszközök magántulajdonát. E két ország különböző módokon, de egybecsengően mutatja, miként válhat az államhatalom a szocialista jövő támaszává, s hogyan tudja két forradalom kölcsönösen erősíteni egymást. Azok a fiatal kubaiak, akik csak a „különleges szakasz" megszorításait is­merhették, most tanúi és – az internacionalista missziók révén – aktív segítői lehetnek egy testvérnép forradalmi kibontakozásának, az ifjú venezuelaiak pedig hasznosíthatják a kubaiak tapasztalatait, s cserébe lélegzetvételhez juttathatják őket. Nincs hát abban semmi meglepő, hogy ez a két ország, amely kézzelfoghatóvá teszi Bolívar és Martí reményét a földrész függetlenné válására, a kolumbiai gerillákkal együtt az amerikai imperializmus legfőbb célpontjai Latin-Amerikában. Venezuela ma azon munkálkodik, hogy újrafogalmazza szocialista – bolívari és keresztény, békés, de nem fegyvertelen – társadalmi projektumának alkotóelemeit, hogy megerősítse a népi részvétel jogi kereteit a döntések meghozatalá­ban, az ország stratégiai erőforrásainak államosításában és a „társadalmi missziók"14 megvalósításában.

Kuba közel ötven éve bizonyítja, hogy az ellenállás lehetséges. A szi­get – anélkül, hogy önmagát a szocializmushoz vezető egyedüli útnak tartaná – példájával emlékeztet rá, milyen alapvetően fontos a radikális társadalomátalakítás tervének véghezviteléhez a párt és a szakszerve­zetek megléte, az államhatalom országos szintű gyakorlása, a termelési eszközök társadalmi tulajdonának, a szociális igazságosságnak és a szocialista tervezésnek a fenntartása.

Mint a dollártalanítás folyamatával kapcsolatban mondtuk, Kuba tapasztalatai példaszerűek, még ha nem is alkotnak lemásolható „mo­dellt". Hogy a sziget képes kézben tartani gazdasága talpra állításának folyamatát, ezt lényegében annak köszönheti, hogy fenntartotta fejlődési stratégiájának tervezését, továbbá annak, hogy a szocialista állam sza­vatolja a válsággal való szembenézés érdekében elkerülhetetlen átszer­vezések végrehajtását, s egyformán őrködik a társadalmi konszenzus, a reformok fokozatossága és a lakossággal való rendszeres párbeszéd felett. Ezzel magyarázható, hogy a piaci mechanizmusok újjáéledése a „különleges szakasz" bevezetése óta nem vezetett el a kapitalizmushoz való „megtéréshez". Kuba azért tudta megvalósítani a cukoriparról való átállást s fenntartani szociális rendszerét, mert az állam központosította a döntéshozatalt, összhangot teremtett mikro- és makrogazdasági politikája között, s továbbra is biztosította a tömegszükségletek kielégítésének elsőbbségét minden egyéb érdek felett.

Bár a turisztikai ágazat kiskaput nyitott a külföldi valutákhoz való hoz­záférés terén, az állam képes volt arra, hogy a bevételeket a szociális rendszer fenntartásához szükséges mértékben kiegyenlítse. Bátorították a közvetlen külföldi beruházásokat, ami olykor destabilizálta a munka világán belüli kapcsolatokat. Ezért az állam fellépett a munkások jogainak és a szakszervezetek szerepének védelmében, s korlátozta a jövede­lemkülönbségeket. A külföldi valuták hazautalása elmélyítette az egyen­lőtlenségeket, a magántulajdonosok hazai tőkefelhalmozási lehetőségei azonban korlátozottak maradtak. Néhány területen engedélyezték ugyan az önálló munkavégzést, bérmunkások alkalmazása viszont – a licencbir­tokos családok kivételével – továbbra sem megengedett. Dollárért árusító üzleteket és agrárpiacokat nyitottak, ahol az egyéni és szövetkezeti parasztok árusíthatják terményeiket, ám a fogyasztás legnagyobb része – továbbra is alacsony árakon – a libretán és munkásmenzákon keresztül zajlik. A pénzbőség nem vonja maga után a magántőkés fölhalmozást, s nem ad kizárólagosságot a bérmunkán alakuló értékteremtésnek. A növekvő kőolaj-kitermelésnek köszönhetően az állam igyekszik elérni az energetikai önállóságot, s tervszerű intézkedéseket hoz a környezetvéde­lem terén. És szintén a tervezés segítségével – nevezetesen az önerőre támaszkodó és tudásintenzív fejlődés elősegítésével – mérsékelni lehet majd az országnak a turizmustól való, egyelőre fokozódó függését.

A XXI. század különlegesen nehéz viszonyai között az együttműkö­désnek és a nemzetközi szolidaritásnak az a módja, ahogy a kubai és a venezuelai forradalom támogatja egymást, s ahogy az együttműködést igyekeznek a földrész más, haladó országaira, szervezeteire és mozgal­maira is kiterjeszteni, az egyik olyan tartóoszlop, amelyen a szocializmus építése Latin- és Karibi-Amerikában alapulhat s kibontakozhat. Ez két­ségtelenül ellentmond annak az irányvonalnak, amelyet a nemzetközi baloldal egy része követ – nevezetesen az, amely kapcsán Ernesto Che Guevara hamar levonta a következtetést az Észak harckészségének elvesztéséről: „Az Egyesült Államok magára vállalja az ún. »szabad világ« vezetését, [aminek] megvédése a kapitalisták számára – akik fenn kívánják tartani a jelenlegi rendszert – létfontosságú, de bizonyos mértékben a munkásoknak is az, hiszen a Dél olcsó nyersanyagaihoz való hozzáférés megszűnése azonnal a tőke-munka ellentétének ki­éleződését vonná maga után, s ennek eredménye mindenki számára katasztrofális lenne. A munkásosztály reakciója […] az Egyesült Államok támogatása volna […] A szakszervezetek szerepe az Egyesült Államok­ban az, hogy villámhárítóként szolgáljanak a két, egymással szemben álló erő között, s ezen keresztül titkon gyengítsék a tömegek forradalmi erejét. Ez a meztelen igazság [.] Nem lehet elvárni az Egyesült Álla­mok munkásosztályától, hogy messzebb lásson az orránál. A dolgozók szükségszerű ragaszkodása életszínvonaluk megőrzéséhez [az egyik] olyan tényező, ami miatt végső soron felszabadító harcunk nem egy társadalmi rendszer, hanem egy nemzet ellen irányul, amely az érdek legfőbb törvényétől vezettetve egységfrontba tömörül, hogy megvédje mindama kiváltságokat, amelyeket a latin-amerikai gazdaságok feletti gyámkodásnak köszönhetően ért el."15

Az internacionalizmus rekonstruálása – szocialista terv a XXI. századra

A tömegmozgalmak és az osztályszervezetek nemzetközi szintű dinami­kájának megértésével kapcsolatban a legtöbb nehézség alighanem abból a körülményből fakad, hogy ma a kapitalizmussal és az imperializmussal szemben álló, haladó erők nem rendelkeznek a korábbi korszakokra jellemző homogenitással, s nincsenek olyan politikai szervezeteik, ame­lyek összefognák a dolgozók emancipációs törekvéseit, a népek nemzeti felszabadító harcát és a szocializmus építését. E nehézséghez járul Északon a „baloldal" – ahogyan továbbra is nevezik – jelentős osztagai által követett kompromisszumos stratégia, amelyben engedmény enged­ményt követ, s amely a nemzetközi szolidaritás legelemibb normáinak feladásával jár együtt azokkal a politikai és társadalmi formációkkal, amelyek Délen továbbra is elengedhetetlennek tartják a szembeszállást az imperializmussal, s a szocialista távlatok megalapozottságát képvi­selik. Lépjünk túl a múlt dogmatizmusán, s tekintetünket – a szocialista ideálokat és értékeket szemünk előtt tartva – fordítsuk a jövő felé, hogy felmérhessük a társadalmi átalakulások konkrét lehetőségeit, s közelítsük egymáshoz azokat a mozgalmakat, amelyek cselekvései valóban az osztályharc talajából sarjadnak. Kézzelfogható taktikai eredményeket kell elérnünk – ott, ahol ez lehetséges – a strukturális változások, a szociális jogok és a dolgozók méltóságának visszaszerzése terén, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a kapitalizmus meghaladásának és a valódi szocialista részvételi demokrácia megteremtésének stra­tégiai célkitűzéseit. A radikális baloldalnak – különösen az európainak -, véleményünk szerint, sürgősen ebbe az irányba kell elmozdulnia: az egységes föllépés érdekében túl kell lépjen a partikularizmusokon, a személyes ellentéteken és taktikázásokon.

Arról van tehát szó, hogy az ellenállást – világosan meghatározott osz­tályálláspont alapján – meg kell kísérelnünk globális méretű offenzívává változtatni. Ennek előfeltétele, hogy a tőkelogika elleni küzdelemhez -harcot hirdetve egyszersmind a harckészség hiánya ellen, mely a munka világának számos reprezentatív szervezete esetében tetten érhető – a jogoktól megfosztott emberek egyre nagyobb tömegei csatlakozzanak, s a kapitalista centrum-országok dolgozói (munkások, munkanélküliek, létbizonytalanságban s a társadalom peremén élők) kapcsolatba kerül­jenek a Dél – s mindenekelőtt Latin-Amerika – népeivel és az általuk kiharcolt vívmányokkal, hogy szembeszálljanak a közös ellenséggel, az amerikai nagytőkével és helyi csatlósaival. E globális horderejű harc megkerülhetetlen feladata új nemzetközi munkavállalói szervezetek létrehozása. A népek világméretű antiimperialista harca újraindításának előfeltétele a Venezuela-Kuba-tengely megszilárdítása és a földrész haladó államainak megerősítése. A szocialista átalakulás a XXI. század viszonyai között csakis az alulról szerveződő népi ellenállás egészére támaszkodva bontakozhat ki – beleértve a Közel-Kelet ellenállási moz­galmait is. E projektum nem lehet csupán pár radikális baloldali csoport ügye: minden olyan haladó erő – a tömegmozgalmak, az osztályalapokon álló pártok és szakmai szervezetek – közös kincsévé kell válnia, melyek a kapitalista világrendszer centrumában megkérdőjelezik az imperialista pénzügyi körök háborús diktátumát. Ez az új internacionalizmus azt a meggyőződést kell széleskörűen képviselje, hogy mindazoknak, akik a centrum nagyvárosaitól a periféria falvaiig szemben állnak a kapitalista globalizáció társadalmi és környezeti pusztításaival, közös a sorsuk. A harc egy gyökeresen más és valóban emberarcú világért egy és ugyanaz. A világ haladó erői csakis együtt érhetik vagy veszíthetik el.

Jegyzetek

1 ALCA: Área de Libre Comercio de las Américas – Free Trade Area of the Americas – Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet.

2 ALBA: Alternatíva Bolivariana para las Américas – Bolivarian Alternative for the Americas – Bolívari Alternatíva Amerikának.

3 R. Herrera: „Why Lift the Embargo?". Monthly Review, 2004, vol. 55. n° 8, 49-54.

4 Libreta de abastecimiento: az alapvető élelmiszerekre kiterjedő kubai jegy­rendszer nyilvántartására szolgáló élelmiszerkönyv.

5 Petróleos de Venezuela, SA.

6 Unión Cubana de Petróleo.

7 Yacimientos Petrolíferos Fiscales Boilivianos.

8 Petróleo Brasileiro, SA.

9 Energia Argentína, SA.

10 Empresa Estatal Petroleos del Ecuador.

11 Otra Campana; a Marcos alparancsnok (subcommandante) vezette neozapatisták által 2005 nyarán, a Lacadonai Őserdő Hatodik Kiáltványában bejelentett Másik Kampány célja egy alulról szerveződő, össznemzeti baloldali mozgalom elindítása, aminek célja olyan új alkotmány életbe léptetése, mely alap­jaiban zárja ki a neoliberalizmust az ország berendezkedéséből. Lásd magyarul főleg: http://hungary.indymedia.org.

12 Vö. B. Duterme: „A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege". Eszmélet, 68., 2005. tél, 90-100.

13 L. Vasapollo – E. Echevarría – A. Jam: Che Guevara economista: Attualitá des dibattito sulla transizione tra Cuba e URSS. Jaca Book, Milánó, 2007.

14 A missziók elnevezései:

  • közoktatás: Simoncito, Robinson I, Robinson II, Ribas, Sucre;
  • egészségügy: Barrio Adentro, Milagro;
  • lakás és infrastruktúra: Hormiga, Corre Camino, Mosquito;
  • foglalkoztatás: Vuelvan Caras;
  • az őslakosok jogai: Guiaicaipuro;
  • földosztás: Zamora;
  • élelmezés: Mercal.

A társadalmi missziók célja: „kiegyenlíteni a kirekesztettekkel szembeni szociális adósságot, s a jólét részesévé tenni őket".

Lásd bővebben Remy Herrera cikkét: „If I Had a Hammer: Hugo Chavez and the Bolivarian Revolution". Political Affairs – A Marxist Monthly. http://www .politicalaffairs.net/article/articleview/2272/1/133/

15 Lásd ezzel kapcsolatban a fiatal Che 1954-ben keletkezett, meglepő és kevéssé ismert cikkét: „La Clase obrera de los EEUU… ^amiga o enemiga?". In E. Guevara: América Latina – Despertar de un continente. Ocean Press, Melbourne, 2003.

(Fordította: Lugosi Győző)

Korábbi számok

A napos oldal közgazdaságtana

Anders Åslund: How Capitalism Was Built. The Transformation of Central and Eastern Europe, Russia, and Central Asia, Cambridge: CUP, 2007

Anders Áslund: How Capitalism Was Built. The Transformation of Central and Eastern Europe, Russia, and Central Asia. Cambridge: Cambridge University Press, 2007.

Anders Áslund svéd közgazdász talán kevésbé ismert nemzetközileg, mint Jeffrey Sachs, de tény, hogy az 1990-es években hozzá hasonló be­folyásos tanácsadóként tartották számon az átalakuló Kelet-Európában. Azóta is mint prominens szakértő jelenik meg tudományos berkekben, fenntartva kapcsolatait különböző, az átalakulás körül ügyködő szerve­zetekkel is, mint például a Soros Alapítvány.

Áslund a sokkterápia kompromisszumot nem ismerő szószólójaként vált híressé; egyike volt azoknak, akik az átmenet kezdetén és később is a tervgazdaságból a piaci mechanizmusba való gyors átalakulást hirdet­ték. Ezt az irányzatot később alaposan megrengette az orosz pénzügyi válság (1998) és egyéb „nem várt" fejlemények. Ez idő tájt jelent meg a szakirodalomnak egy markáns vonulata, amely óvatosabb, fokozatosabb átmenetet hirdetett, és szakított a neoklasszikus tankönyvek különféle dogmáival. A neoliberalizmus – és az oroszországi IMF-szerepvállalás – legismertebb kritikusa Joseph Stiglitz volt.

Áslund új könyve kísérlet arra, hogy összefoglaló jelentést adjon az átalakulásról, és egyúttal válaszoljon a kritikusoknak is. Az olvasó láthat­ja, hogy a sok kritika és válság ellenére a piaci fundamentalizmus él és virul. Mi több, Anders Áslund és a hasonló keményvonalas neoliberálisok még igazolva is látják korábbi – és mindvégig képviselt – álláspontjukat a közel két évtized eseményei láttán.

Az elmúlt évtizedek alatt Áslund minden lehetséges kérdést megvitatott már a maga szempontjából, és nagyon nehéz számára új problémákat felvetni. Mindenre van válasza, amelyeket ha elfogadnánk, azonnal mindennek a szebbik oldalát látnánk. Zavar bennünket a 20 százalékos jövedelemcsökkenés, amelyen minden érintett ország átment a 90-es évek első felében? Áslund elmagyarázza, hogy a statisztika tökéletlen és nem volt képes felölelni a tényleges kibocsátást azokban az években. Lehangol bennünket az Oroszországban tragikusan megnőtt férfiha­landóság? Áslund elmondja, hogy mindez baleseteknek és keringési problémáknak volt tulajdonítható, tehát semmilyen összefüggésben nem áll a rendszerváltással. Úgy gondoljuk, hogy az 1998-as pénzügyi vál­ság valamilyen súlyos rendszerproblémából fakadt? Áslund azt mondja: egyszerűen annyi történt, hogy a piacok korrekt módon megbüntettek egy kormányt, amely nem volt képes magától leszokni a túlköltekezésről. Fenntartásaink vannak az új orosz oligarchiával kapcsolatban? Áslund megnyugtat: az oligarchák gondját viselik a gazdaságnak, beruháznak, ellentétben másokkal, akik a tőkét kiszivattyúzták az országból.

Bármi legyen a kérdés, Áslund azt mondja nekünk: nézzük csak az élet napos oldalát. Kicsire nem adunk, bonyolult összefüggésekkel nem fárasztjuk magunkat, kudarc nem csüggeszthet bennünket. Az ő értelme­zésében a kétkedőket, a gradualistákat, a szociáldemokratákat cáfolta meg az élet. Kinek volt mindig igaza? Elsősorban az IMF-nek, nagyrészt a Világbanknak is, továbbá a szuperhősök kis csapatának, amely olyan ismert neveket foglal magába, mint a lengyel Leszek Balcerowicz, a cseh Václav Klaus és az orosz Jegor Gajdar. Az egykori orosz elnök, Borisz Jelcin is a legjobb osztályzatot kapja.

A leginkább piacbarát vezetők dicsérete mellett Áslund pozitívan ér­tékeli a gazdasági átalakulás egészét is. Kinyilvánítja, hogy Belarusz, Türkmenisztán és Üzbegisztán kivételével az összes posztkommunista ország sikeresen átalakult. Ez azt jelenti, hogy Oroszország is sikeres­nek mondható, még akkor is, ha – Áslund szavaival – „Oroszország féldemokratikus oligarchiából központosított rendőrállammá alakult át" Putyin vezetése alatt (275. o.). E probléma kezelésére Áslund ketté­választja a gazdasági és politikai értékelést. Politikailag Oroszország elfajult, de a gazdasági átmenet annyira sikeres volt, hogy ezen még az elfajult politika sem tudott rontani.

Áslund véleménye ezen a szakaszon belesimul a főáramnak mondha­tó gondolkodásmódba, amely szerint Oroszország a jó irányban haladt az 1990-es években, de rossz irányba fordult, miután Putyin hatalomra került. Kevésbé illeszkedik már a főáramba az a nézet, miszerint az új orosz oligarchia talán nem a legtökéletesebb, de aki elfogadja a gazdag emberek létét Nyugaton, annak nem szabad, hogy baja legyen a keleti gazdagokkal, vagyis az oligarchákkal sem. Magyarázata szerint „nem az oligarchák bűne, hogy olyan viszonyok alakultak ki; ők viszont racionálisan válaszoltak a kialakult viszonyokra" (263. o.). Áslund úgy véli: az új gazda­gok felemelkedésével kapcsolatos ellenkezés tisztán ideológiai eredetű, és javasolja, hogy foglaljunk el pragmatikusabb álláspontot ez ügyben.

„A nyugati tulajdonjogok eredete nem különösebben szép [.], de a kapitalizmus sikeres Nyugaton, mert a tulajdonjogokat mégis elfogadják" – írja (271. o.). Ez azonban így egy vitatható állítás. Nem szabad elfelej­teni, hogy a XX. század közepére a laissez-faire kapitalizmust felváltották másfajta modellek, amelyek magukba építették a jóléti államot és a piac komplex szabályozását, és ez nagyon szorosan összefügg a rendszer legitimációjával.

Áslund keményen dolgozik azon, hogy a piaci radikalizmus sikerét bebizonyítsa, legalábbis a gradualizmus bármely formájával való össze­hasonlításban. Érvelése azonban inkonzisztens és emiatt támadható is. A Cseh Köztársaság például sikerként mutatkozik számára, mivel volt egy Václav Klaus nevű, piacbarát vezetője (előbb pénzügyminiszterként, majd kormányfőként). Magyarország sokkal kevesebb dicséretet kap, mivel nem rendelkezett ilyen hosszú időn át ilyen prominens (verbális) szabadpiac-orientált politikussal. Ugyanakkor elmondható, hogy bármi­lyen mércét is alkalmazunk, Magyarországon a piaci intézmények mindig is fejlettebbek voltak, mint Csehországban. Emiatt Áslund kénytelen azt mondani, hogy Magyarország is a sokkterápia példája, csak éppen egy kicsit késlekedett Lengyelországhoz képest. Amiről megfeledkezik, az az, hogy Magyarország vezető pozíciója a gazdasági átmenetben nem valamiféle gyorsított eljárás következménye volt, hanem több évtized re­formpolitikájának az eredménye. Emiatt lehetetlen nem gradualizmusként tekinteni a magyar történetre. Mivel Áslund ragaszkodik hozzá, hogy az államszocialista reformok korlátozottak voltak, jelentéktelennek állítja be a reformpárti bürokrácia tevékenységét; kénytelen azt feltételezni, hogy a bürokrácia úgy általában a reform akadálya volt.

Áslund persze tudja, hogy a kommunista bürokrácia jelentős rétegei érdekeltté váltak a piaci reformokban és végül a kapitalizmusra való áttérésben is. Hőse, Borisz Jelcin ennek legfényesebb példája; példa arra, hogy egyes csúcsszintű kommunista funkcionáriusok rövid idő alatt átfestették és átprogramozták magukat, amikor úgy látták, hogy ennek jött el az ideje. Áslund meglehetősen nyíltan rajong Jelcinért, s emiatt nem igazán értjük, miért helyesli egyidejűleg az egykori kommunista hivatalnokok kizárását a demokratikus politikai életből (232. o.). Érdekes módon a könyv más részeiben világosan elmagyarázza, hogy a politikai áttörés után nem a korábbi csúcsbürokraták voltak azok, akik néha kisik­latták a liberális reformokat, hanem a járadékvadászatban (az átmeneti ártorzulásokból való haszonszerzésben) érdekelt csoportok. Mindazo­náltal nehezményezi, hogy sok politológus a tárgyalásos átmenetet szorgalmazta (a politikatudósok többsége volt ezen a véleményen) és a konszenzusteremtés fontosságát hangsúlyozta annak érdekében, hogy nagyobb legitimitást és politikai stabilitást teremtsenek egyes országokon belül és a régió egészét tekintve is.

A könyv komoly strukturális hiányossága, hogy Jugoszlávia szinte teljesen hiányzik belőle. Bár mindig is sajátos jegyekkel bírt, Jugoszlávia része volt a szocialista Keletnek több mint négy évtizeden át, és egész biztosan része maradt ugyanannak a gazdaságföldrajzi egységnek az átmenet időszakában is. Áslund könyvében Délkelet-Európa nem más, mint Románia és Bulgária. Érdekes módon a Nyugat-Balkán szerepel­tetésének hiányára (néhány, véletlenszerű említésen túl) még csak ma­gyarázatot sem kapunk. Csak gyaníthatjuk, hogy Jugoszlávia kifelejtése két szempontból is segít Áslundnak abban, hogy az átmenetet a maga módján interpretálja. Egyrészt elkerülheti, hogy a posztkommunista átalakulás legtragikusabb fejezetével foglalkozzon. Másodszor, figyel­men kívül hagyhatja Szlovéniát, amely valószínűleg a legsikeresebb posztkommunista gazdaságnak számít anélkül, hogy vezetői valaha is figyelmet fordítottak volna a neoliberális kórusra. Szlovénia, amely az új EU-tagok közül elsőként vezette be az eurót, gyakorlatilag ki lett retusálva az Áslund által elmondott átmenettörténetből, olyannyira, hogy még ott sem kerül szóba, ahol a szerző felsorolja, hogy az EU mely országokkal kezdett csatlakozási tárgyalásokat 1998-ban (283. o.).

Áslund feledékenynek bizonyul más esetekben is. Felhívja a fi­gyelmet arra, hogy a lengyel GDP nőni kezdett 1993-ban, de elfelejti megemlíteni a könyvben, hogy Lengyelország 1991-ben 50 százalékos adósságelengedésben részesült. Általában nem szentel nagy teret an­nak, hogy megmagyarázza, milyen szerepet játszottak a külső adósságok (és a hitelezők képviselői) a reformpolitika alakításában.

Természetesen, a keleti gazdaságok régi kutatójaként, Áslund egy sor jó megfigyeléssel is szolgál. Elemzése az államszocialista rendszerek összeomlásáról kifinomultnak mondható; a tucatnyi ok közül első helyen említi a fegyverkezési versenyt (nagyon helyesen). Egy helyütt megem­líti, hogy „a posztkommunista átalakulás története jelentős mértékben a Soros Alapítvány története" (303. o.); ezt a megjegyzést a korszak kutatóinak nem szabad figyelmen kívül hagyniuk. Tisztán látja, hogy a posztkommunista átalakulás nem követ egységes mintát; eltérő utakat követtek eddig és fognak követni ezután is a kelet-európai és volt szovjet gazdaságok.

Gyakran látjuk azt, hogy Áslund a józan észre hallgatva ítélkezik, de nem sorakoztat fel elegendő tényt, vagy nem von le lehetséges konklúzi­ókat. A monetáris politika jó példa erre. Teljesen igaza van abban, hogy az elhibázott árfolyam-politika egy olyan súlyos ok volt, amely a keletnémet átalakulást túlzottan költségessé tette a nyugati adófizetők és a keleti munkavállalók számára egyaránt. Ha viszont úgy látja, hogy az árfolyam hatással van a reálgazdaságra, miért nem alkalmazza ezt a nézetét a könyv más részeiben, például az 1998 előtti Oroszország elemzésekor? A terjedelmi korlátok és az összegzésre való törekvés miatt az elemzés sokszor csonka marad, és egyben félrevezető is.

Megtudjuk például, hogy Magyarország „csaknem teljes konvertibilitás­ra tett szert 1989-ben" (125. o.). Egy részletesebb elemzés elmondaná, hogy ez volt az az időszak, amikor a forint korlátozott, külső konvertibili­tását bevezették, s ezek a minősítő jelzők igen fontosak. Mi emlékszünk rá: 1989 volt az az év, amikor belföldi magánszemélyek számára a vásá­rolható valuta összegét 300 dollárról 50 dollárra szállították le. Az olvasó eldöntheti, hogy az Áslund által használt kifejezés jól megragadja-e azt, ami 1989-ben a monetáris folyamatokban történt. Ugyanezt a történetet folytathatjuk tovább. Áslund azt mondja: „Magyarországnak nem kellett nagyon leértékelnie" az 1990-es évek elején (125. o.). Az ember azt kérdezheti: a 15%, amellyel a forintot leértékelték 1991 januárjában, nagy volt-e, vagy kicsi? Nem volt nagy, ha a többi, kevésbé szerencsés átalakuló országhoz viszonyítjuk, de mivel ez volt a forint történetének legnagyobb arányú leértékelése, nem lenne szabad könnyen átsiklani felette.

Van példa arra is, hogy Áslund eltérő álláspontot foglal el a könyv különböző részeiben. A bevezetésben azt írja, hogy „a nemzetközi közösség tudta, hogyan kell piacgazdaságot építeni" (2. o.). A későbbi fejezetekből kiderül, hogy a nemzetközi közösség meglehetősen inko­herens és sokszor zavarodott volt. Az idősebb Bush elnök a Szovjetunió szétesését próbálta megakadályozni, amikor a dezintegráció felgyorsult; a Hetek (G7) létrehozták az EBRD-t az átmenet támogatására, ami Áslund szerint hiba volt (ő úgy látja, hogy az EBRD-be helyezett tőkét az IMF-re és annak mechanizmusaira kellett volna bízni). Elítéli az EU-t, mert a szociáldemokrata paradigmát hirdette Közép-Európában (96. o.). Végül a bevezetővel ellentétes következtetést fogalmaz meg: „a Nyugat nem lehet túl büszke a posztkommunista világnak nyújtott segítségére" (304. o.).

Áslund jogosan foglal el kritikus álláspontot a Nyugat politikájával kapcsolatban, bár mások nyilván más kombinációt állítanának össze az erősségekből és hibákból. Áslundnak éreznie kellene, hogy az IMF tökéletességét hirdető álláspontja sokkal több érvet igényelne. Az 1998-as orosz válság egyfajta Waterloo volt az IMF számára. A Valutaalap tekintélye megrendült az 1980-as évek latin-amerikai válsága során, de a kelet-európai átalakulás új lehetőséget adott a washingtoni intézmény szakembereinek, hogy bizonyítsák hozzáértésüket. Sajnos a siker nem egyértelmű – hogy enyhén fogalmazzunk… Az EBRD ugyanakkor, amely döntően a mikroszféra fejlesztésére kellett hogy koncentráljon, a legtöbb vélemény szerint a legsikeresebb nemzetközi pénzügyi szervezet azok közül, amelyek az átmenetben szerepet játszottak. Paradox módon Áslund sokkal több statisztikát használ az EBRD-től, mint bármely más forrásból, ami talán egyfajta tudatalatti elismerése az általa egyébként megvetett banknak.

Áslund érvelésének lényegi eleme, hogy a kelet-európai népek véle­ménye alapvetően egybeesett azzal, amit a neoliberalizmus élharcosai képviseltek. Abból a tényből, hogy a tekintélyelvű rendszerek általában véve kevésbé voltak piacbarátok, mint a demokráciák, levonja azt a kö­vetkeztetést, hogy a szabadpiaci kapitalizmus az, amit a kelet-európai emberek akartak mindig is. Ez a kérdés azonban sokkal körültekintőbb elemzést igényelne. Először is látni kell, hogy a politikai támogatottság olyan figurák mögött, mint Gajdar vagy Balcerowicz, folyamatosan fogyat­kozott az évek során, hasonlóan a magyar neoliberálisokéhoz (SZDSZ). Ezzel a trenddel összhangban megvizsgálhatjuk, hogy nem arról volt-e szó sok esetben, hogy egyre nagyobb társadalmi csoportok kerestek védelmet keresztény- vagy szociáldemokrata politikai erőknél (még akkor is, ha azok radikális alternatívákat nem kínáltak fel a neoliberalizmussal szemben). Látni kell azonban, hogy efféle tárgyilagos megközelítést nem várhatunk el Áslundtól, akinek a szociáldemokrácia iránti gyűlölete néha süt a könyv lapjaiból. Egészen odáig is elmegy, hogy a szociáldemokrata politikákat hibáztatja a Közép-Európában kialakult magas munkanél­küliségért. Az ember azt gondolná, hogy ha valaki Svédországból jön, sokkal jobban érti, mi is a szociáldemokrácia, még akkor is, ha netán nem szimpatizál ezzel a politikai platformmal.

Összességében a könyv anyaga fölött Áslund azon törekvése uralko­dik, hogy a saját álláspontját és barátaiét igazolja. Sok hasznos adattal és néhány használható megfigyeléssel szolgál, de a könyv értékét nagyban csökkenti a szubjektivitás, amely végeredményben egy rózsaszínűre festett képet nyújt az átmenetről. A reformokat bevezették, a kapitalizmus helyreállt, s a kelet-európai népek boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nos, ha valóban ilyen egyszerű lett volna minden.

***

A recenzió eredeti, angol változatát közölte az Internationale Politik – Global Edition, amely az Internationale Politik (Németország vezető külpolitikai havilapja) negyedévente megjelenő, angol nyelvű változata.

Korábbi számok

Az ATTAC Európa nyilatkozata a pénzügyi válságról és a demokratikus alternatívákról

Eljött az idő a pénzügyi piacok demokratikus ellenőrzésére!

„A piac leszerelését!" Amikor az Attac 1998-ban megalakult, ezt a jelszót adta ki a délkelet-ázsiai pénzügyi összeomlás mögötti háttér ellen. Azóta már tanúi lehettünk más, a pénzügyi piacok által kiváltott válságoknak is Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, Argentínában és láttuk az „Új gazdaság" buborékának kipukkadását 2001-ben.

Napjainkban ismét egy válság közepében találjuk magunkat. Bár még nem látszik a vége, de lehetséges, hogy az 1929-es tőzsdei összeomlást követő nagy gazdasági világválság után ez lesz a legsúlyosabb. A válság magja az Amerikai háztartások másodrendű (subprime) jelzáloghiteleinek gyors emelkedése, valamint az ezzel együtt járó értékpapírosítás, melyen keresztül ezeket a hiteleket – az Egyesült Államokban és világszerte – pénzintézeteknek illetve kisbefektetőknek adták tovább. E hitelek csődhulláma drámai következményekkel járt a pénzintézetek – spekulációs alapok és nagybankok – valamint a nem pénzintézeti szektor számára is. Visszatekintve úgy tűnik, hogy az értékpapírosítás eljárásai és ennek „közvetítői" (azok a társaságok, ahol az értékpapírosítást végzik) központi szerepet játszanak az egész pénzügyi felépítésben. Valójában ezeket a mechanizmusokat úgy kell felfognunk, mint egy bővebb mechanizmus készlet, mint a hitellel történő kivásárlás (LBO) és strukturált befektetési közvetítők (SIV) egyik elemét. Ezek a fejlemények rámutatnak a pénzügyi szemfényvesztés egyik szélsőséges formájára és hatásuk 2002 után megmutatkozott a pénzügyi szektor profitjának drámai emelkedésében, de ugyanakkor jelentős – a világgazdaságot ma is lekötő -pénzügyi válsághoz is vezettek.

A jelenlegi helyzet egyik kulcstulajdonsága, hogy az Egyesült Államok gazdasága az áltagosnál talán szigorúbb recessziós szakaszba lép, vagy sokkal szigorúbba, ha a megfelelő ellenintézkedéseket nem teszik meg. Nehéz kitalálni, hogy a keresletet hogyan ösztönözhetnék, mivel a jelzálogkölcsönök többé már nem állnak rendelkezésre. Ez az egész világra hatással lesz, és lehetséges, hogy egy hasonló recessziót kelt életre a főbb európai országokban. A gazdasági tevékenységek összehúzódása azt jelenti, hogy nő a munkanélküliség, nagyobb a nyomás a bérből és fizetésből élők fokozott „rugalmasságára a munkaerőpiacon", a vásárlóerőt csökkentik, megnyirbálják a szociális védelmet stb. Az iparosodott országok keresletének csökkenése sok fejlődő országra is lesújt majd.

Felkészülhettünk volna rá. A pénzügyi krach sajnálatos módon igazolja a Nobel-díjas Stiglitz, az Attac, a szociális mozgalmak és a neoliberális vállalkozás más kritikusainak „megtévedt" szakértői előrejelzéseit.

Ma, a válság nyomása alatt, még a pénzügyi körök főárama is reformokat követel. Azonban – mint ilyen helyzetben mindig – a reformokban nem lesz egyetértés. Minden azon múlik, hogy kinek az érdekei szerint határozzák meg a reformokat. Ha a bankárok követelnek állami beavatkozást, akkor veszteségeik társdalomra hárítását értik alatta, miközben a nyereséget megtartják magánzsebeikben. Ha reformról beszélnek, akkor az olyan szakaszos (újra) szabályozást és rövidtávú válságkezelést jelent, mellyel megpróbálják megóvni a neoliberális alapokat és egy idő után visszatérnek a szokásos üzletmenetre.

Az emberek nagy többségének az érdekeit az új alapelveket megszilárdító valódi változások szolgálnák, melyek a pénzügyeket a társadalmi méltányosság, a gazdasági stabilitás és fenntartható növekedés alá rendelnék. Nem engedhetjük meg, hogy jövőre visszatérjünk a korábbi állapotokhoz!

A válság nem néhány szerencsétlen körülmény következménye, és nem is lehet csupán a felügyelet és a hitelminősítő intézetek kudarcára vagy egyéni szereplők szabályszegésére redukálni. Szisztematikus gyökerei vannak, és így az egész rendszer felépítését és mechanizmusait kérdőjelezi meg.

Mivel a pénzügyi piacok képezik az egész neoliberális globalizáció központi elemét és hajtóerejét, így minden, ami itt történik – legyen az jó vagy rossz – súlyos következményekkel jár a gazdaság többi szektorára. A pénzügyi szektor e dominanciája a főbb devizák közti lebegő árfolyamrendszer 1973-as bevezetése, a tőkekorlátozások eltörlése valamint a pénzügyi piacok ezt követő liberalizációja és deregulációja után alakult ki. Azóta, a pénzintézetek és pénzügyi mechanizmusok gyors terjeszkedési fázison estek át, a pénzügyi vagyon és adósság ezzel párhuzamosan nőtt, általánosabban szemlélve a „pénzügyi érdekek" szorítása a „reál" gazdaságon félelmetes mértékben erősödött. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy e folyamat látványosan felgyorsult a 2000-es évek elején, mikor az Egyesült Államok gazdasága kilábalt a 2001-es válságból (recesszió és a tőzsde összeomlása), különösen az ország belső (szembetűnően háztartási) adósságának valamint külfölddel szemben fennálló deficitjének drámai növekedése mutatja világosan a világ többi részének növekvő hozzájárulását az amerikai gazdaság finanszírozásához. E fejlődési irányok együttesen egy új gazdasági modellt hoztak létre, a kapitalizmus egy új formáját, amit gyakran globalizációnak néhányan pedig pénzügyi kapitalizmusnak neveznek, míg mások részvényesi kapitalizmusról beszélnek. Bárhogy nevezzük is ezen új jelenséget, nyilvánvaló, hogy amíg a pénzügyi piacoknak a korábbi időkben alárendelt és lebonyolítói szerepük volt a gazdaságban most e kapcsolat visszájára fordult. A pénzügyi piacok profitmaximálási logikája és dinamikája behatol a gazdasági és társadalmi élet minden pórusába. A pénzügyi tőke tökéletes mobilitása, ami a neoliberális politika eredménye, kulcsszerepet játszik a világgazdaságban. Globális versenyre kényszeríti nem csak a multinacionális vállalatokat, hanem az államokat (társadalmi és pénzügyi rendszerüket) és a földgolyó különböző szegleteiben dolgozó munkásokat is. A kapitalistákat a munkásokkal szemben előnyben részesítő hatalmi viszonyok megteremtése, a tőke ilyen dominanciája növekvő egyenlőtlenségekhez vezetett – a munkások szelete a jövedelemtortából csökken és a kockázatokból is egyre többet viselnek.

A domináns modell csődje sohasem volt annyira nyilvánvaló, mint manapság. Teljesen elvesztette hitelét. Ebből nyilvánvaló következtetéseket kell levonnunk.

A lehetőség történelmi időablaka kitárul. A közvélemény nyomásának függvénye lesz, hogy elérjük-e a valódi változást a dolgok menetében.

Lehet más a pénzügyi rendszer!

A jelenlegi pénzügyi rendszer összetettsége lehetetlenné teszi, hogy a problémákat egyetlen eszközzel orvosoljuk. Nincs archimédeszi pont. Az eszközök egész készletére van szükség. Ennek ellenére, a közeljövőben felmerülő – minden bizonnyal vitatott – különálló javaslatok százaira való tekintettel, meghatározhatunk néhány alapvető követelményt, melyeket az egyes javaslatoknak teljesíteniük kell ahhoz, hogy felszabadító reformoknak fogadhassuk el őket:

A. Rendszerszintű változást a javítgatások helyett!

Az egész pénzügyi rendszer annak neoliberális formájában nem bizonyult gazdaságilag stabilnak és hatékonynak, azonban veszélyezteti az egyenlőséget, az általános jólétet és a demokráciát. Ezért rendszerszintű változások szükségesek! Az egyik fő célunk a neoliberalizmus tartópilléreinek lerombolása, különösen a tőke globális mobilitásáé. Néhány a gazdagságot és vagyonvezérelt felhalmozást mentő szabályozási intézkedés vagy kozmetikai reformok nem elegendőek!

B. Új Bretton Woods kell, nem pedig „öngyógyító piaci erők"!

A válság megmutatta, hogy a politikai szabályozás nélkül magukra hagyott piacok katasztrofális eredményre vezetnek. Ezért demokratikus ellenőrzésre és nemzetközi együttműködésre van szükség nem pedig a nemzetgazdaságok anarchikus versengésére. A gazdasági döntéshozatalban – mindhárom generáció vonatkozásában – elsőbbséget kell biztosítani a fenntartható fejlődésnek és az emberi jogoknak.

A megfelelő intézményi hátteret az ENSZ pártfogása alatt kell létrehozni.

A nemzeti felügyeleteket és a szabályozó hatóságok közti nemzetközi együttműködést meg kell erősíteni. A minősítést a nyilvános felügyelet részévé kell tenni.

A korlátlan szabad kereskedelmet és a globális szabad tőkeáramlást korlátok közé kell szorítani. Az áru és pénz be- és kiáramlásának általános „nyitottságát" fel kell váltania a világ különféle országai és régiói közt zajló tárgyalásokon elért egyezmények új rendszerének, mely az emberek jogainak osztályra való tekintet nélküli kölcsönös tiszteletben tartásán, valamint a munkások történelmi vívmányainak megvédésén alapul, és amely kifejezi a kevésbé fejlett országokkal vállalt szolidaritást is.

C. Törjük meg a pénzügyi piacok uralmát!

A valódi változásnak alapvetően a pénzügyi piacok reálgazdaság feletti uralmának megtörésére kell irányulnia. Néhány e célra megfelelő eszköz:

  • Mindenfajta pénzügyi tranzakció adóztatása, beleértve a valutaügyleteket is, hogy ezzel csökkentsük a spekulációt, lassítsuk a pénzügyi piacok sebességét és visszaszorítsuk a rövidtávú megfontolásokat;
  • A tőkejövedelmek progresszív adóztatása. A pénzügyi piacok felduzzadásához hozzájáruló egyik legfontosabb tényező a vagyonkoncentráció. Ezért a pénzügyi piacok lassítása és stabilizálása érdekében jelentős jövedelem újraelosztásra van szükség a gazdagoktól a szegények számára továbbá a túlzott profittermelésre ösztönző tényezők visszaszorítására.
  • A jóléti rendszerek és a fontos infrastruktúra elemek – energia, vasút – privatizációjának leállítása, és visszafordítása ott, ahol már megtették.

D. Érvényesítsük a „szennyező fizet" elvet!

A pénzügyi instabilitás lényegi jellemzője a kapitalizmusnak általában és a neoliberális kapitalizmusnak különösen. Az állami beavatkozás a pénzügyi vészhelyzetekkel való szembeszállásra kétségtelenül szükséges. Az 1930-as évek bűnös laisser-faire politikáját nem szabad megismételnünk. Azonban e beavatkozás költségeit nem az adófizetőknek, hanem a válság okozóinak kell fizetniük. Ennek megfelelően egy speciális válságalapot kell létrehozni, mely tompíthatja a válság reálgazdaságra gyakorolt hatását. Ezt az alapot feltölthetjük egy minden 50.000 euró feletti tőkejövedelemre kivetett egyszeri adóval és 1% pótlólagos vállalati adóval.

E. Reformáljuk meg az Európai Uniót!

Az Európai Unióra speciális figyelmet szükséges fordítanunk. A lisszaboni és egyéb szerződések pénzügyi vonatkozásait a neoliberális dogma szerint alakították ki. A Lisszaboni Szerződés 63. paragrafusa megtiltja a tőkeáramlás mindenfajta korlátozását és ezzel tökéletes feltételeket teremt arra, hogy a pénzügyek gúzsba kössék a társadalmat – ezért ezt el kell törölnünk! Szintén korlátozni szeretnénk a cégalapítás szabadságát (49. paragrafus), mely megengedi a tőke áttelepülését a számára legkedvezőbb körülmények közé és így a pénzintézetek menedéket lelhetnek a londoni cityben vagy választásuk szerint akárhol másutt. Továbbá az Európai Központi Bank (EKB) státuszát is meg kell változtatni! A bank az európai neoliberalizmus szíve. Monetáris és fiskális politikája teljesen a neoklasszikus dogmára épül. Ezen intézmény monetarista ideológiával szembeni autonómiájára és demokratikus kontrolljára van szükség, mivel politikája drámai mértékben befolyásolja az állampolgárok sorsát. Nem értünk egyet azzal, hogy az EKB a fogyasztói infláció 2% alatt tartására fókuszál, ami a neoliberális politika központi eleme. Ellenkezőleg, azt akarjuk, hogy az EKB a foglalkoztatásra, a vásárlóerő fenntartására és a pénzügyi rendszer stabilitására összpontosítson!

F. Reformáljuk meg a rendszer központi elemeit!

A válság tükrében fordítsunk különös figyelmet a jelenlegi rendszer néhány sarokpontjára:

a. A bankrendszer tőke- és működési szabályozása

A bankokkal szembeni tőkekövetelményeket szigorítani kell. Ebből a szempontból a Bázel II szabályozás rossz irányba tett lépés volt. Épp ezért szükség van a Bázel III-ra, ami tükrözi a válság konzekvenciáit. A mérlegen kívüli ügyleteket, amelyek a jelen válság magját adják, meg kell tiltani.

Az értékpapírosítás művelését – az Egyesült Államok korábbi gyakorlatát követve – olyan intézményekre kell korlátozni, melyek a kormányok szigorú ellenőrzése alatt álnak. Az értékpapírosítás legrosszabb típusait, mint a fedezett adósságleveleket (CDO), melyek célja a másodrendű hitelek tömeges újraértékesítése volt, be kell tiltani. A befektetési banki tevékenységet el kell választani a többi pénzügyi tevékenységtől. Az állami- és szövetkezeti bankrendszert meg kell erősíteni. Köztulajdonban kell tartani legalább néhány kulcsfontosságú bankot, hogy stabil finanszírozást nyújtsanak a fenntartható és igazságos fejlődés számára. A hitelminősítőket – melyek a jelen válság során csúnyán csődöt mondtak, ahogy az a megelőző évtizedek majdnem minden válságai alatt is történt – nyilvános ellenőrzés alá kell vonni. Legalábbis a hitelminősítőket nem szabad hogy azok a cégek finanszírozzák, melyeket minősít – ellenkezőleg, a minősítéseket használók és a pénzügyi termékeket kibocsátók által közösen fenntartott alapból kell finanszírozásukat megoldani.

b. Nagy tőkeáttételű intézmények

Kinek van szüksége spekulációs alapokra és mi belőlük a gazdaság haszna? Amikor Németország a 2007-es G8 csúcson a spekulációs alapok (hedge funds) nagyobb átláthatóságáért szállt síkra, az volt az érvelés, hogy ezek az alapok hasznosak, mivel olyan kockázatokat vállalnak fel, melyet mások nem. A valóságban e kockázatok csupán a maximális profit reményében felvállalt spekuláció kockázatai. Ezekből a műveletekből a gazdaságnak semmilyen előnye nem származik, épp ellenkezőleg, destabilizálják a rendszert. A tőkeáttétel hitelből való finanszírozása miatt a kockázatot a bankokra hárítják. Éppen emiatt nem szabadna az ilyen tranzakciókat megengedni. A spekulációs alapokat kockázatelhárító eszköznek nyilvánítani épp olyan mintha egy piromániásra bíznánk a tűzvédelmet. A felügyeleteknek meg kell akadályozniuk, hogy a bankok a spekulációs alapokkal üzleteljenek. Senki másnak nincs szüksége a spekulációs alapokra csak a magas kockázatú maximális profitot kereső gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek.

c. A származékos ügyletek szabályozása

Amíg a globális gazdaságban fennmarad bizonyos reálgazdasági kockázat, például az árfolyamkockázat, a származékos ügyletek pozitív szerepet játszhatnak, amennyiben fedezetet nyújtanak az ilyen kockázatok ellen. E cél elérése érdekében tőzsdéken kell kereskedni velük, szabványosítani és egy felügyeleti szervvel jóváhagyatni kell őket. A tőzsdén kívüli (OTC) kereskedést meg kell tiltani.

d. Offshore központok

Kinek van szüksége offshore bankközpontokra (OFC) és a pénzügyi paradicsomokra? Csak olyan gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek, akik el akarják rejteni vagyonukat az adóhatóság elől, valamint a maffiának, terroristáknak, fegyverkereskedőknek és más bűnözőknek, akik tisztára akarják mosni pénzeiket. Nincs olyan meggyőző gazdasági érv, mely indokolná az ilyen területek gazdasági szerepének fenntartását. Éppen ezért a gazdaságban betöltött szerepüket teljesen meg kell szüntetni.

Amíg ez nem lehetséges, mivel néhány nagy iparosodott ország maga is offshore bankközpont és ezért a többit is védi, addig egyoldalú intézkedéseket használhatunk, például megszüntethetjük a banktitkot az ilyen helyen bejegyzett bankok számára, kötelezhetjük a bankokat adóparadicsomokban lévő fiókjaik bezárására, magas adókat vethetünk ki az offshore központokkal folytatott tranzakciókra stb.

e. A kockázati tőkealapok szabályozása

A kockázati tőkealapok növelhetik a reálgazdaság hatékonyságát és biztosíthatják a kockázati tőkét, ha megfelelően szabályozzák őket. A tőkekövetelményeket meg kell szigorítani. A tőkeáttételt fenntartható szintre kell korlátozni. A vállalatirányítás reformjára is szükség van, például a hosszú távú tulajdonosok háromszoros szavazati jogot kaphatnak. A szakszervezeteknek, fogyasztóknak és más érintetteknek kötelező részvételt kell biztosítani a vállalati döntéshozatalban.

f. A háztartások eladósodottságának szabályozása

Az eladósodottságot – legfőképp a háztartások esetében – szabályozással kell korlátozni, minden országban plafon alá szorítva a törlesztés és kamatfizetés jövedelemhez viszonyított arányát. A csekély vásárlóerővel rendelkező rétegek lakhatása és lakáshoz juttatása a kormányok szociális programjainak egyik eleme. Nem szabad, hogy a magánpénzintézetek legrosszabb csoportjának prédájává váljon. Határozottan kiállunk az ingatlan árverések újraszabályozását sürgető javaslatok mellett, melyek szerint a túladósodott lakástulajdonosok bérlőkké válhatnának.

 

2008. május

Attac Ausztria, Attac Dánia, Attac Finnország, Attac Flandria, Attac Franciország, Attac Lengyelország, Attac Marokkó, Attac Németország, Attac Spanyolország, Attac Svájc, Attac Svédország

Korábbi számok

Túlélni akkor, amikor mindenki el akar téged felejteni – Lengyel munkások a rendszerváltozás után

A szerzők megvizsgálják, hogyan alakult a lengyel acélipar, és különösen az acélmunkások sorsa a rendszerváltozást követően. Először országos szinten áttekintik a szektor leépítését, annak nemzetközi kontextusát (különösen Lengyelország és az Európai Unió viszonyát), illetve a szakszervezetek szerepét az átalakulásban. Fontos megállapításuk, hogy a kormányok az ún. passzív munkaerő-piaci stratégiákat alkalmazták, vagyis nem az újrafoglalkoztatásra, az átképzésre, mint inkább a végkielégítésre, korkedvezményes nyugdíjra, stb. helyezték a hangsúlyt. A tanulmány második részében a szerzők interjúk tükrében vizsgálják az egyéni életsorsokat. Arra a következtetésre jutnak, hogy „alulnézetből" a kép sokkal vegyesebb, az azonban közös tapasztalatnak tűnik, hogy a munkások a „túlélésben" csak saját magukra, a családjukra, és a legközvetlenebb kapcsolataikra számíthatnak.

Bevezetés

Tekintve, hogy a szocialista országok „munkásállamként" definiálták ma­gukat, meglepő, hogy milyen keveset tudunk a munkások életéről a rend­szerváltozás utáni Kelet-Európában. A kutatás fő hangsúlya a „transzfor­mációra" esett, és így sokkal inkább az átalakulás folyamata és intézmé­nyei foglalkoztatták a szerzőket, mintsem a tulajdonképpeni szereplők. A szereplők iránti érdeklődés leszűkült az elitekre, amelyeknek a társadalmi változást kellett volna, úgymond, irányítaniuk (Eyal-Szelényi-Townsley 1998; Federowicz et al. 2005; Jasiecki 2002). Noha később az elitek iránti érdeklődés is megfogyatkozott (Schoenmann 2005), a munkások még mindig csak elvétve jelennek meg a „mainstream" tudományban.1

Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy a rendszerváltozás milyen hatást gyakorolt a szerkezeti átalakítás által érintett lengyel acélmunkásokra az 1990-es évek végén, illetve 2000 elején. Elemzésünkben a munká­soknak az átalakítást követő életútjára koncentrálunk, különösen azokra a stratégiákra, amelyek segítették az új helyzettel való megbirkózást. A tanulmány arra a terepmunkára támaszkodik, amelyet Vera Trappmann végzett 2005 novembere és 2006 szeptembere között Lengyelországban. Az elsődleges források: az acélmunkásokkal készített 27 életútinterjú, az elbocsátott munkásokkal készített csoportos interjúk, illetve több mint 40 szakértői interjú. Emellett felhasználtuk az acélszektor szerkezeti átalakítására vonatkozó felmérések eredményeit (Towalski 2001; 2003; 2006; Kulpa 2006).

A következőkben áttekintjük az acélszektorban bekövetkezett átala­kulást és a változás fő szereplőit, azután bemutatjuk, milyen eszközöket és politikát alkalmaztak a szerkezetátalakítás folyamán, és hogyan érintette ez a munkásokat. A következő részben elemezzük a mun­kások „túlélési" stratégiáit, illetve megkíséreljük a lengyel társadalom átalakulásának szélesebb kontextusába helyezni azokat (a veszteség érzése, változó munkafeltételek, a munkások tőkéjének leértékelése, a gender-viszonyok átalakulása). Az utolsó részben összefoglaljuk következtetéseinket.

A lengyel acélipar

A lengyel acélipar szerkezeti átalakítása jó példája a vállalati átmenet komplex jellegének. Számos szereplő vett részt a folyamatban: a lengyel állam, a vállalati menedzsmentek, a szakszervezetek, az Európai Unió és a globális befektetők. Az alábbiakban részletesebben foglalkozunk a szakszervezetekkel és az Európai Unióval. A munkásoknak azonban, úgy tűnik, csak passzív szerep jutott, akikre csak „kihatott" a szerkezeti átalakítás. Az 1990-es évek elején a lengyel acélipar mély recesszióval küszködött a hazai piacon, és meg kellett oldaniuk az export Nyugatra való átirányítását; mindez szükségessé tette a technológia modernizá­lását, a termelőkapacitás racionalizálását és a magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékek gyártására való átállást, amely magában foglalta a foglalkoztatás átszervezését és csökkentését. Sokáig mégsem történt semmi a szektorban, mert nem dőlt el, hogy milyen út lenne a legjobb az acélszektor szerkezeti átalakítására. A privatizáció „kitolódott" 2003-ig. Atechnika modernizálása mellett az átalakítást leginkább a mun­kaerőköltség csökkentése jelentette. A szektor 1990-ben még 145 000 embert foglalkoztatott, míg 2005-ben már csak 29 000-en dolgoztak itt (Lengyel Acél Egyesület, 2006; a Gazdasági és Munkaügyi Minisztérium 2005-ben még 37 000-es létszámot ad meg). Három hullámban valósult meg a leépítés: „természetes" úton 1998-ig, az állam által irányított mó­don 1999 és 2003 között, és végül 2004-től napjainkig a társaság által irányítva. 1998-ig a „természetes" fogyatkozás a következőket jelentette: a dolgozók nyugdíjazása, korkedvezményes vagy rokkantnyugdíj, az új munkások felvételének korlátozása vagy szüneteltetése, illetve a dolgozók áthelyezése az újonnan alapított „fiókvállalatokba" (magyar­országi megfelelője a kft.). Csak ezután kezdtek el gondolkozni azon, hogy mik legyenek a leépítés politikájának stratégiái és eszközei. Más európai országokban az acélipar szerkezeti átalakítása folyamán nagy szerep jutott az aktív átstrukturálásnak, elsősorban átképzés révén, hogy fenntartsák a helyi közösségeket és gazdaságokat. Lengyelországban azonban az átstrukturálás legelterjedtebb eszközei passzívak voltak, mint például a korkedvezményes nyugdíjazás vagy az elbocsátással „járó" végkielégítés, anélkül hogy figyelembe vették volna a szélesebb helyi gazdasági kontextust.

Szakszervezetek: Noha a szakszervezetek befolyása Lengyelországban általában csökkent, az acélipar esetében megőrizték szimbolikus és kisebb mértékben valódi hatalmukat. A privatizáció folyamán a szakszer­vezetek erős vétóhelyzetben voltak, mivel az üzemi tanácsoknak el kellett fogadniuk az új tulajdonost és a privatizáció feltételeit (Orenstein 2001). Az 1990-es évek elején az acélszektorban működő szakszervezetek ellenezték a privatizációt, és meg szerették volna őrizni a vállalatok és az állam status quo-viszonyát. Demonstrációkat, sztrájkokat szerveztek, hogy követeljék a modernizálást és az állami garanciákat (Sznajder 2003). 2000 elején azonban a szakszervezetek elkezdték erőteljesen támogatni a privatizációt, és akár a menedzsmenttel szemben is fellép­tek az összeolvadás és a magánosítás érdekében. A rendszerváltást követő évek alatt a szakszervezetek megpróbálták enyhíteni a szerkezeti átalakítás társadalmi kihatásait. Kiharcolják a Vállatok Feletti Kollektív Szerződést az Acélipari Dolgozók számára, amely a költségvetésen kívüli ritka ágazati kollektív szerződések egyike Lengyelországban, és 1995-re datálódik. 1999-ben aláírják a tripartit (háromoldalú) Acélmunkások Tár­sadalmi Csomagját (Hutniczy Pakiet Socjalny, HPS). Ez utóbbinak nagy jelentősége van a munkanélkülivé válás kockázata szempontjából, mert enyhíti az elbocsátás következményeit, például végkielégítés fizetésével (Sula 2005). Ezen erőfeszítések ellenére a munkásoknak egyre csökkent a szakszervezetekbe vetett bizalmuk, és úgy érezték, hogy azok nem képviselik a dolgozók érdekeit. A „másik oldalon" a szakszervezetek nem tudták eldönteni, hogyan viszonyuljanak a kapitalizmushoz: „védjék meg a munkásokat a kapitalizmussal szemben, vagy segítsenek a kapitaliz­must megvalósítani" (Crowley 2004: 421.). Nem tudván megszabadulni az elitizmustól, a szakszervezetek maguk is szétaprózódtak, ahelyett hogy megtanították volna a munkásokat arra, hogyan védjék meg a joga­ikat (Korkut 2005). A munkások szemében a szakszervezetek „feladata" a régi rendszerhez kapcsolódott, amikor a Szolidaritás társadalmi jogokat követelt mindenki számára, és a munkásoknak nem volt itt privilegizált helyzetük (Ost 2000: 521.). 2003-ban a tripartit fórum kidolgozza az új szerződést, az Acélmunkások Aktiválási Csomagját (HPA), amely igyek­szik az Európai Bizottság követeléseit kielégíteni.

Európai Unió: A foglalkoztatás átalakítását jelentősen befolyásolták a Lengyelország és az EU közötti csatlakozási tárgyalások. A vállalatok ugyanis nagymértékben eladósodtak, és az eredeti terv, hogy leírják az adósságaikat, nem volt lehetséges az Európai Unió által előírt kötele­zettségek miatt. Az acélipar „jó" helyre került az aquis communautaire versennyel foglalkozó fejezetének záró részében: az EU követelte a termelőkapacitás és a munkaerő létszámának csökkentését, az állami támogatás megszüntetését, és előírta, hogy miként és milyen menet­rend szerint kell Lengyelországnak teljesítenie az Európai Acélsegély Törvénykönyvét, amely az Európa-szerződésekben megtiltja az állami segélyeket. Hosszas tárgyalások után aztán a csatlakozási szerződéshez csatoltak egy külön protokollt, amely engedélyez egy átmeneti időszakot, és lehetővé teszi egyes vállalatok esetében az állami segélyezést 2006 végéig, de előírja, hogy a támogatott vállalatoknak világos tervekkel kell rendelkezniük az átalakításra, és pontosan meghatározza a kapacitás csökkentésének eszközeit (üzemek bezárása, a cégvagyon átstrukturá­lása). Az EU erősödő nyomása miatt Lengyelország nem késlekedhetett tovább a szerkezeti átalakító programmal az ágazatban. Elfogadtak egy törvényt a vas- és acélipar átalakításáról, amely eredményeképpen összeolvadt a négy legfontosabb acéltársaság, és létrejött a Lengyel Acélművek (Polskié Huty Stali, PHS), amely a lengyel termelés 70%-át adta.2 A PHS privatizálását és átalakításának programját, beleértve a munkaerő létszámának csökkentését, az Európai Bizottságnak kellett jóváhagynia.

A fentieket értelmezhetjük annak példájaként, hogy az EU milyen nagy befolyást gyakorolt a lengyel gazdaságra a csatlakozás időszakában (Trappmann-Kutter2005; Kutter-Trappmann 2006), vagy lehetünk pesz-szimistábbak, és érvelhetünk úgy, hogy a privatizáció végeredményben nem más, mint annak a betetőzése, amit King és Staniszkis „dependens kapitalizmusnak" nevez (King 2002; Staniszkis 2006), de említhetjük King és Sznajder (2006) azon értelmezését, amely az átalakítást a „me­nedzserállam" által irányított iparpolitika befejezetlen, de mégis sikeres végrehajtása „javára" írja. Ami tény marad: a lengyel átalakítás kizárta a munkásokat, mint aktív szereplőket, ebből a folyamatból. Az acélszektor­ban végzett felmérés azt az eredményt hozta, hogy érdeklődésük és ér­dekeltségük ellenére sem konzultáltak a munkásokkal az átalakításról.

1. táblázat Acélmunkások véleménye az átalakításról kapott informáci­ókról és a velük való konzultációról (%)

A munkásokkal nem közölték az átalakítási terveket, noha kértek ilyen információt

43,3

A munkások kértek és kaptak információt

15,6

A munkások nem kértek és nem is kaptak információt

11,1

Semmit nem tudok arról, hogy a munkásokat informálták volna az átalakítási tervekről, vagy konzultáltak volna velük

24,4

Voltak kísérletekarra, hogy létrehozzák az információs és konzul­tációs csatornákat, de a munkások nem mutattak érdeklődést

5,6
Forrás: Kulpa-Ogodowska (2006)

Ez a kizárás nagyon negatív színben tüntette fel a kormány átalakítási terveit a munkások szemében. Az erről megkérdezett munkások rend­szerint a következőt válaszolták: „…ezek a programok nem a vállalat és a munkások javát szolgálják, hanem talán valami külső csoportokét…" (Kulpa-Ogdowska 2006).

A foglalkoztatás átalakítása és a „túlélési" stratégiák

Noha voltak félelmek egy komolyabb társadalmi felfordulástól, az átala­kítás, legalábbis ami a munkavállalókat illeti, általában nagyon simán zajlott. Nem volt semmiféle nagyobb akció a munkások körében, ami meglepő, ha figyelembe vesszük a leépítés méretét és az átalakítás eszközeit. Végeredményben a munkásokat csak afféle „ballasztnak" tekintették, akiktől meg kell szabadulni, hogy biztosítsák a vállalat jövőjét, és teljesítsék az EU felé vállalt kötelezettségeket.

Az érintett felek általában egyetértettek a foglalkoztatás átalakításának javasolt „receptjében", miszerint el kell bocsátani, illetve lehetőség szerint anyagilag kompenzálni a feleslegessé vált munkásokat. A szakszerve­zetek is elfogadták a leépítést, illetve abban látták a szerepüket, hogy a dolgozók kedvező feltételek mellett távozzanak. Csak olyan kérdésekben vállalták az összeütközést a menedzsmenttel, mint az átalányösszeg vagy a korkedvezményes nyugdíj feltételei, de soha nem kérdőjelezték meg a leépítés módját, amelyet pedig éppen a munkások érdekében lehetett és kellett volna kritizálni.

A foglalkoztatás állam által irányított átalakítása

1999 és 2001 között, az acélmunkások társadalmi csomagja időszakában került sor a legnagyobb leépítésre: csaknem 47 000 munkás vesztette el ekkor az állását az „anyacégnél". Közel felük (44%) talált munkát az újonnan létesített „leányvállalatoknál". 25%-uk korkedvezményes nyugdíj­ba vonulhatott, 5%-uk „rendes" nyugdíjassávált, 8%-uk önként távozott, végkielégítéssel. Kevesebb mint 1%-ukvett részt átképző programokban. Az alábbiakban megpróbáljuk megvizsgálni példák segítségével, hogyan érintették ezek a változások a munkások életét.

2. táblázat: Leépítés a HPS alatt

A leépítés formái

%

Leányvállalatok

44

Korai nyugdíj

25

Végkielégítés

8

Nyugdíj

5

Átképzés

1

Egyéb

17
Forrás: Paduch-Hernas 2002, saját prezentáció (Vera Trappmann)

Leányvállalatok: Több üzemet kiszerveztek a „kemény" magból, és így létrejöttek olyan leányvállalatok, ahol lehetőség nyílta munkások (tovább) foglalkoztatására. Azok a munkavállalók, akiket így „kiszerveztek", úgy élték meg a vállalati szintű átalakításokat, hogy azokba semmi beleszólá­suk nincs, noha nagyon is érintik őket ezek a folyamatok. Ők nem kaptak semmilyen anyagi kompenzációt a „kiszervezésért", és a társadalmi csomagból is kimaradtak. Mint az egyik kft.-ben dolgozó munkás, Kamii megjegyezte: „Akik itt maradtak, nem kaptak semmit, csak az állásukat akarták megtartani."

Az új körülmények között többen is beszámoltak a kiszolgáltatottság érzéséről. Egy 58 éves munkás, a Szolidaritás aktív tagja a következőket mondta: „Becsaptak minket. Az emberek már nem hisznek itt el semmit, nem hiszik, hogy valami is jobb lesz. Én is úgy érzem magam, mint akit elárultak. Semmit nem tudunk arról, hogy mi folyik itt. Velünk nem közöl­nek semmit; azt sem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Az átalakítás óta nem játszik többet szerepet a szakszervezet. Teljesen megbukott."

Korai nyugdíj: A lengyel munkaerőpiac egyik általános sajátossága a korai és előnyugdíjas megoldások átlagon felüli alkalmazása, hogy a munkaerő egy részét „elvonják" a piacról. A korai nyugdíj a szocialista időszakra megy vissza, amikor az összes nyugdíj háromnegyede ilyen típusú juttatás volt (Kwiatkowsksi 2001: 51.). 2004-ben az összes nyugdíj negyede tartozott ebbe a kategóriába (Ministry of Economy and Labour, 2005: 141.). A korai nyugdíj a munkaviszony idejét figyelembe véve vehető igénybe: 55-60 évesen, harmincéves munkaviszonnyal lehetett kérni a nyugdíjazást. így tehát az egész EU-ban Lengyelországban a legnagyobb a különbség a „ténylegesen" nyugdíjba vonulók átlagélet­kora és a jogosultsághoz előírt életkor között (Ministry of Economy and Labour 2005: 140.): a nők esetében 56, a férfiak esetében 58 év volt ez 2004-ben. Az acélmunkások még külön kedvezményt kaptak 25 éves munkaviszony után. A korai nyugdíj teljes nyugdíjat garantált a munkások számára, amíg elérik a jogosultsághoz előírt életkort. Ennek időtartama a lakóhely függvényében változott: az előírtnál 4 évvel korábban mehettek nyugdíjba a munkások azokban a régiókban, ahol a munkanélküliség meghaladta az országos átlagot, 3 évvel korábban ott, ahol a mun­kanélküliségi ráta magasabb volt, mint az országos átlag 75%-a, és 2 évvel korábban ott, ahol a ráta alacsonyabb volt, mint az országos átlag 75%-a. 2006-ban véget ért ez a nagylelkű nyugdíjpolitika. Ma csak azok mehetnek korkedvezményes nyugdíjba, akik 15 évig nehéz körülmények között dolgoztak, 35 éves munkaviszonnyal rendelkeznek, és 55 vagy 60 évesek, harmincéves munkaviszonnyal.

2004-ig kiegészítő előnyugdíj-lehetőségek is voltak a feleslegessé vált munkások számára, akik nem feleltek meg a fenti kritériumoknak. Ennek két formája létezett. Juttatásban mindenki részesülhetett addig, amíg nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Ennek keretében az elbocsátott munkások a munkanélküli segély 120-160%-át kaphatták, ha csak 55-60 évesek voltak, vagy megvolt a 30-35 év munkaviszonyuk. Az acélmunkásoknak elég volt 25-30 éves munkaviszonyt igazolni (Ministry of Economy and Labour 2005: 145.). A másik forma maga az előnyugdíj, amely a nyugdíj 80%-át jelentette, és azok kapták, akiknek 2 évük volt a nyugdíjkorhatár eléréséig, vagy 55-60 évesen a csoportos leépítések miatt váltak mun­kanélkülivé, vagy 25-30 évig nehéz fizikai munkát végeztek (Kwiatkowski 2001). Ezeketa meglehetősen nagylelkű előnyugdíj-programokat sokan kihasználták, így nélkülük jóval magasabb lett volna a regisztrált mun­kanélküliek száma. Ráadásul ennek a csoportnak a jövedelmét jobban védte az állam, mint a munkanélküliekét (Kwiatkowski 2001: 53.). Ez is változott. Az új foglalkoztatási törvény havi 670 SL-ben határozza meg a juttatás összegét (míg korábban a munkanélküli segély 160%-a, illetve a nyugdíj 80%-a volt ez az összeg).

Ezeknek a juttatásoknak a bevezetése, miközben megterhelte az államkasszát, nem sokban javította a munkaerő-piaci helyzetet. Miután azonban 2004 végén befejeződött ez a szociális politika, a vállalatok nehezebben tudták elbocsátani a munkásaikat. A nyugdíjasok azonban nagyon meg voltak elégedve a helyzetükkel. Juttatásaik messze meg­haladták a lengyelországi átlagjövedelmet.

Végkielégítés: A legérdekesebb esetek azok, akik önként hagyták el tanult szakmájukat, úgy, hogy nem volt előttük világos jövőkép, olyan intézményes környezetben, amelyet magas munkanélküliség és passzív munkaerő-piaci politika jellemzett. Csak magukra számíthattak, hogy megtalálják a boldogulás útját.

Vegyük például a 46 éves Ewelina esetét, aki az egyik acélvállalat adminisztrációjában dolgozott, ugyanazon az osztályon, mint a férje. Egyiküknek el kellett mennie a vállalattól. Mivel a férj többet keresett, és Ewelinánakjó iskolái voltak, biztos volt benne, hogy hamar talál új állást magának. így 1999-ben elfogadta az önkéntes távozással járó végkielé­gítési csomagot, és regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Új állást azonban nem talált; mindenhol azt a választ kapta, hogy túl öreg. Csak a lánya iskolájában tudott elhelyezkedni részmunkaidős tanárként. Nem hivatalosan vannak más feladatai, amelyek kapcsolódnak művészeti és színházi érdeklődéséhez (fesztiválszervezés, kulturális szervezőmunka az iskolában stb.). 5 évig dolgozott az iskolában, amíg végül megszerezte a nyugdíjhoz „hiányzó" munkás-éveket. Sikerült átvergődnie a nehezén, ami szerinte a személyiségének köszönhető: „Megmaradt az önbizal­mam, és hittem magamban. Ha nem így lenne, most nem beszélgetnénk. Sokakat ismertem, akik nem tudtak megbirkózni ezzel a helyzettel, hogy elvesztették az állásukat. Ismertem a környezetet, a férjemet. Végig hit­tem abban, hogy végig kell csinálnom és végig is fogom csinálni, képes vagyok rá. Amikor el voltam keseredve vagy féltem, különösen, amikor túl sok időm volt, a pozitív gondolkodásra koncentráltam."

Laszlo, egy 59 éves vezető, 2000-ben döntött úgy, hogy otthagyja a vállalatot, amikor új igazgatót neveztek ki a cég élére. Laszlo nem értett egyet az átalakítással, ezért inkább távozott. Sok kapcsolata volt, így könnyen el tudott helyezkedni, ám ahogyan megjegyezte, „nem leszek többet menedzser, csak közönséges alkalmazott. Ezt el kell fogadni." Elégedett volt új helyével a közigazgatásban. Mivel világéletében aktív ember volt, elkezdett egy távoktató tanfolyamot, hogy megtartsa új állá­sát. Az utolsó éveket nagyon fontosnak tekintette életútja szempontjából: „Ha visszatekintek az elmúlt évekre, úgy érzem, hogy végre ismét szilárd talajon állok. Mintha egy szakadékból tértem volna vissza. Nagyon sok új dolgot kellett megtanulnom; elkezdtem az egyetemen egy pedagógiai kurzust, múlt évben volt a védésem, és ma is sokat tanulok. Néhány is­merősöm, aki korai nyugdíjba vagy előnyugdíjba ment, teljesen magába fordult és megöregedett."

A munkahely elvesztését úgy élték meg az emberek, mint a biztonság elvesztését. Úgy érezték, hogy magukra maradtak. A munkások esetében a hálózatok és a családi kapcsolatok, a fehérgalléros munkavállalók ese­tében pedig a szakmai kapcsolatok voltak a leghasznosabb erőforrások. Úgy tűnik azonban, hogy éppen az átképzést választó munkások alkotják a legsebezhetőbb csoportot.

Átképzési szerződések: Az átképzési szerződéssel rendelkező mun­kásoknak nem csak a munkaerőpiacon kellett „újraorientálódniuk", de komolyabb anyagi kompenzációt sem kaptak. És a felajánlott képzés sem segített az elhelyezkedésben; a kurzusok általában rövidek voltak, és idő előtt be lehetett őket fejezni, ha a munkások új álláshoz jutottak. Sokan, akik elkezdték a kurzust, színlelt szerződéseket hoztak, hogy ezáltal biz­tosítsák maguknak az elhelyezkedésért járó bonuszt. Pawelnek például kilátása volt arra, hogy egy barátja cégénél raktárosként alkalmazzák. Pro forma elkezdte a képzést, majd kiiratkozott a tanfolyamról. Pechjére nem kapta meg az állást, így megint beiratkozott, vitt egy hamis szerződést, megkapta a bonuszt, majd regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Hat hónap múlva az építőiparban tudott csak elhelyezkedni szezonális mun­kára, és sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit a korábbi munkahelyén kapott. Pawel megbánta stratégiáját, noha esete nemcsak a munkások rövidlátására, hanem az átképzési programok átgondolatlanságára is rámutat: „Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy rosszul döntöttem. Nagyon megbántam ezt a döntésemet."

2003 végétől az acélipar nem kapott több állami támogatást, noha to­vábbi elbocsátásokra készültek a szektorban. A tripartit csapatban részt vevő összes szereplő elismerte, hogy a HPS lehetőségei kimerültek. A Gazdasági, Munkaügyi és Társadalompolitikai Minisztérium ezért egy speciális programot tervezett, amelyet ezúttal a HPA fedőnévvel illethe­tünk (Acélmunkások Aktiválási Csomagja). A HPA „aktiválási juttatásokat" nyújt az átalakítás következtében munkanélkülivé vált munkavállalók­nak. Az új projektet úgy tervezték, hogy kielégítse az Európai Bizottság feltételeit: csak aktív politikát lehet alkalmazni, és a központi költség­vetésből csak részleges támogatás adható. Lényegében a vállalatok tulajdonosainak flexibilis szolgáltatásokat kell(ene) nyújtaniuk leépített munkásaiknak, amelyek fő célja az, hogy segítsék az újbóli elhelyez­kedést. A HPA a munkahelyi aktiválás hét fő eszközét fedezi, köztük az átképzési szerződéseket, a feltételes végkielégítést, illetve az egykori vas- és acélmunkásokat alkalmazó munkaadóknak fizetett részleges bérvisszatérítést (Towalski 2003).3

Az átképzés népszerűsége azonban az új program alatt sem növe­kedett. A menedzsment egyik tagja a következőket mondta erről: „[…] nagyon nehéz tanulásra ösztönözni azokat a munkásokat, akiknek azt mondjuk: »Átképzünk, kompenzációt adunk, de a következő 12 hónapban elveszíted az állásodat. És nem tudunk garantálni neked egy új állást.« […] Az embereknek ez nem tetszett, és komoly nehézségeink voltak, hogyan használjuk fel hatékonyan a kapott pénzt […] A csomagjainkat relatíve modern eszközöknek tekinthetjük. Elsőként próbálkoztunk meg azzal, hogy a munkaadóknak kompenzációt fizetünk az acélszektorból elbocsátott munkások alkalmazásáért […], de nem működött."

Nehéz lenne egyértelműen értékelni, hogy a foglalkoztatás átalakítá­sa milyen hatást gyakorolt az acélszektorra. Az nyilvánvaló, hogy egy fő feladat befejeződött: masszívan csökkent a munkavállalók száma a szektorban, ami a produktivitás növekedésében is kifejeződik. Az a be­nyomásunk azonban, hogy az átalakítás programjának szerzőit sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy elkerüljék a pillanatnyi „konfliktusgócokat", mintsem az, hogy hosszú távon biztosítsák az elbocsátott munkások egzisztenciáját. Az átalakítás periódusának legnagyobb részében, mint azt megmutattuk, a szektort elhagyó munkások passzív foglalkoztatás­politikai intézkedésekből profitáltak. A felmondásért kapott pénz „látható" volt; a munkások azonnal a zsebükben érezhették és el költhettek. A HPA által preferált aktív eszközök virtuálisnak tetszhettek a munkavállalók szemében: az új állás (bizonytalan) ígérete túlzottan is mesterségesnek látszott az előző mechanizmussal összehasonlítva, és nem tudta meg­nyerni a munkások többségének bizalmát.

A fentieket a következő felmérés eredményei is alátámasztják. 2005-ben munkásokat, szakszervezeti vezetőket és menedzsereket kérdeztek meg az acéliparban arról, hogyan látják az elbocsátott munkásoknak fel­ajánlott különböző eszközök iránti preferenciát. A3, táblázatból kiviláglik, hogy a megkérdezettek véleménye alapján a munkások egyértelműen a passzív eszközöket preferálják.

3. táblázat: A különböző eszközök hatékonyságára vonatkozó vélemé­nyek (%)

Eszközök listája

Munkások

Szakszervezeti aktivisták

Menedzserek

Korai nyugdíj

24,06

25,24

16,25

Kompenzáció az elbo­csátott munkásoknak

23,58

15,00

11,25

Előnyugdíj-juttatások

15,09

16,43

13,13

Eszközök listája

Munkások

Szakszervezeti aktivisták

Menedzserek

Átképzés

14,12

12,62

13,13

Kölcsön a munkásoknak, hogy saját vállalkozást alapítsanak

10,16

16,67

23,13

Munkahelyi tanácsadás

7,25

5,00

6,88

A munkabér részleges kompenzációja az új munkaadónak

5,01

9,05

16,25
Forrás: Kulpa 2006

 

A vállalatok által menedzselt foglalkoztatásátalakítás

Mivel sok vállalat nem csökkentette a kapacitását a privatizáció előtt, az állam által finanszírozott átalakítási programok támogatásával, egyenként kellett megbirkózniuk a foglalkoztatás átalakításával. Itt nemegyszer éles harcot vívtak a szakszervezetekkel. A Lengyel Acélművek privatizálása folyamán például nem foglaltak bele semmilyen szociális csomagot a privatizációs egyezménybe, amit a szakszervezetek törvénytelennek tartottak (Towalski 2002; 2004). Ezért tárgyalásokat kezdtek a befektető­vel, és kilenc hónap után megszületett a megegyezés (29 szakszervezet írta alá, amelyek külön-külön működtek a vállalatnál), amely garantálta a foglalkoztatás védelmét 2009-ig, és elért bizonyos anyagi engedmé­nyeket (fizetésemelés, privatizációs bonusz). Emellett a munkavállalók két képviselője bekerült a tanácsadó testületbe. A szociális csomag erős ígéret, tekintve, hogy az EU követeli a létszámcsökkentést az ágazatban. Világos azonban, hogy Mittal nem tudja teljesíteni ezt a kötelezettséget a beruházások késlekedése miatt, és a Bizottság 2007 végéig jóvá­hagyta mind az üzemek bezárásának, mind pedig a leépítéseknek az elhalasztását.4

Annak érdekében, hogy a fenti követeléseknek megfeleljenek, a vállalatok különböző, fent már tárgyalt eszközökhöz folyamodtak, hogy ösztönözzék az önkéntes távozást: „természetes" nyugdíjazás, rokkant­nyugdíj és előnyugdíj-juttatások. Az anyagi kompenzálással ösztönzött felmondás volt azonban az egyetlen módja annak, hogy ténylegesen befolyásolják a távozást. Új humánerőforrás-osztályok nyíltak, ahol a fiatal menedzserek sokasága buzgólkodott olyan innovatív ösztönző programok kidolgozásán, amelyek felgyorsítják az önkéntes távozást. Az egyik vállalatnál speciális programot terveztek arra, hogy meggyőzzék az előnyugdíj előnyeiről az idősebb munkásokat, holott a juttatások nem voltak nagyon magasak. A cég azonban vállalta, hogy egy összegben kifi­zeti a munkásoknak a nyugdíjig járó fizetését, és a jubileumi jutalmukat is megkapják. Az elbocsátott munkások jelentkezhetnek munkanélkülinek, és 12 hónapig kapják a munkanélküli segélyt. Azok a munkások, akik ezt a megoldást választották, elégedettek voltak, mert anyagi veszteség nélkül abbahagyhatták a munkát, és élvezhették a megérdemelt pihe­nést a több évtizedes fizikai munka után. „Úgy érzem magam, mintha nyaralnék" – mondta az 58 éves Waclaw az egyik interjúban. Waclaw csak az előrehozott juttatások miatt fogadta el az előnyugdíjazást: mint elmondta, főleg a jubileumi jutalom miatt döntött így, amelyet egyébként csak 60 éves korában kapott volna meg.

Felmondás: Az azonnali felmondást, mint már írtuk, a vállalatok anyagi eszközökkel próbálták ösztönözni. A„közös megegyezéssel" felmondók egyhavi bérük akár 31-szeresét is megkaphatták. Ezen a módon főleg a fiatalabb és jobban fizetett fehérgalléros munkaerőt sikerült leépíteni, de az is eredménynek számított, tekintve az adminisztráció túltelítettségét. Az így távozók egyébként is jó (vagy jobb) esélyekkel indultak a külső munkaerőpiacon.

Grzegorz, egy 48 éves fehérgalléros munkás, elfogadta az ajánlatot. 16 napjába került, amíg átgondolta és megvitatta a feleségével a dön­tését, és végül felmondott a munkahelyén. Noha már csaknem egy éve volt munka nélkül az interjúkészítés idején, úgy nyilatkozott, hogy nem bánta meg a döntését, mert egyre romlottak a feltételek, és nem érezte jól magát a munkahelyén. Menedzseri funkcióiról már korábban lemondott, mert nem értett egyet az új személyi politika irányvonalával. Noha úgy gondolja, hogy neki mint specialistának nehezebb lesz elhelyezkednie, mint a munkásoknak, és valós fenyegetésnek érzi a társadalmi lecsú­szást, nem bánta meg akkori elhatározását.

A 39 éves Maria 13 évig volt könyvelő az egyik vasüzem pénzügyi osztályán. Amikor felajánlották neki a felmondásért „járó" 65 000 SL-t, úgy gondolta, hogy ez a megfelelő pillanat a távozásra. Bízott abban, hogy sikerül majd elhelyezkednie a magánszektorban, ahol nemcsak magasabb fizetést kap, hanem a kihívás is nagyobb: „Nem tudom, miért, de biztos vagyok abban, hogy helyesen döntöttem. Nem félek, ami talán ésszerűtlenül hangzik, de sokkal könnyebbé teszi a dolgomat."

Átképzés: Az EU-csatlakozással megváltozott a munkaerő-piaci politika. Előtérbe kerültek olyan fogalmak, mint az aktiválás, a szolgáltatások mi­nősége és a humánerőforrás-fejlesztés. Ahogyan bemutattuk, a korábbi évekre a passzív munkaerő-politika volt a jellemző. A Munkaügyi Alap költségvetésének 90%-át a segélyek és a juttatások tették ki. 2004-ben volt némi javulás, de csak azért, mert az előnyugdíjat attól kezdve a Tár­sadalombiztosítási Alap fizeti (Ministry of Economic Affairs and Labour, 2005: 50.). így ma a Munkaügyi Alap 15%-át fordítják aktiválási eszkö­zökre. Ennél jóval többet, a források legnagyobb részét (37%) költik a diplomások és a 25 év alatti fiatalok aktiválására (pl. a friss diplomások

„Első állás" programja), 20% megy a közmunkára, 16% intervenciós munkára és 9% átképzésre.5

Az aktív munkaerő-piaci politika végrehajtása azonban számos ne­hézségbe ütközik. Szakértők véleménye szerint még mindig nem ismerik eléggé a munkaerő-piaci igényeket, ezért a képzési programok nem iga­zodnak a piaci igényekhez (Vera Trappmann interjúi, 2005. november). Kivételnek számít, és ez érinti az egykori acélmunkásokat, a hegesztő­tanfolyam. A hegesztő mind Lengyelországban, mind pedig külföldön keresett szakmának számít. Különösen érdekes történeteket hallottam azoktól a munkásoktól, akik ezt a képzést választották.

A44 éves Marcin 2000-ben fogadta el a felmondással járó csomagot. Ezután feketén dolgozott, majd amikor a harmadik fia megszületett, gyermekgondozási szabadságra ment. Aztán a gyereket bölcsődébe adták, Marcin pedig egy nemzetközi vállalat sofőrje lett Krakkóban, noha „hivatalosan" gyermekgondozási szabadságon maradt. Két év múlva szerette volna újra „legalizálni" foglalkoztatási helyzetét, jelentkezett munkanélkülinek, és elkezdett állást keresni. Egy spanyol cégtől kapott volna munkát, de nem volt hegesztő szakképzettsége. így jelentkezett 2005-ben egy hegesztő-tanfolyamra. Amikor találkoztam vele, Marcin angolul tanult, ami része volt a programnak, de az interjúban nyilvánva­lóvá tette, hogy ő és a kollégái külföldön szeretnének munkát vállalni. A motiváció világos: kinn jobb a fizetés. Marcin a családjával szeretne maradni, de adósságai vannak, és szeretné biztosítani a saját jövőjét és a családjáét. Őszintén megmondta: „Csak a pénzről szól ez a dolog. Sem­mi másról." És a migráció látszik a legjobb esélynek: „Lengyelországban nincs értelme a munkának. Fontos, hogy végre megint lássak magam előtt valami perspektívát. Én egész biztosan elmegyek; csak arra várok, hogy véget érjen a tanfolyam."

Diszkusszió

A szociológiai elemzések szerint az individualizmus és a relativizmus az „átlagos" lengyel fő tulajdonságai. „A családom és a saját jólétem" a lengyel társadalom legtöbbek által osztott értéke. A „minden jó, ami jó nekem és a családomnak" és „a más problémája nem az én problémám" széles körben elterjedt felfogás. Ha az embereket a munkanélküliségről kérdezik, igen gyakran a következőt válaszolják: „…ez nagyon komoly probléma, de nem az enyém…" Ennek tükrében feltehetjük a kérdést: mi történt a Szolidaritást összetartó kollektivizmussal? És úgy tűnik, a válasz az, hogy eltűnt. Eltűnt akkor, amikor a szakszervezeti vezetők új politikai elitté „transzformálódtak", miközben az egyszerű emberek önálló szubjektumokból „lefokozódtak" a társadalom- és gazdaságpolitika „problémás" objektumaivá. Az alábbiakban négy változást emelünk ki, amelyek különösen érintették az acélmunkások életét.

A veszteség érzése: Az acélmunkás szakma magas szimbolikus értékkel bírt a szocialista időszakban. Egy olyan osztály „elitjének" számítottak, amelynek az volt a feladata, hogy átformálja a társadalmat, létrehozza a dolgozó állampolgárok egyetemes osztályát szemben a burzsoáziával, amelynek „kollektív létezése és egyéni státusa csaknem teljes egészében a termeléshez való viszonyon alapul" (Stenning 2005a: 985.). A szocialis­ta munka hősei helyett megjelentek a szabadpiac új hősei, a vállalkozó középosztálybeli polgárok. A kereskedelmi és szolgáltató szektor fel­emelkedésével a nagyüzemek, ahol az acélmunkások dolgoztak, szintén elvesztették korábbi jelentőségüket. Míg korábban az emberek társadalmi életében központi szerepe volt a munkahelynek, az új rendszerben a vállalatok elvesztették ezt az integráló funkciót. A szimbolikus hatalom elvesztése „együtt járt" a szolidaritás és az osztálytudat elvesztésével. A munkások nem egyazon osztály tagjainak, hanem versenytársaknak tekintik egymást. Stenning esettanulmánya az acélmunkásokról azt mu­tatja, hogy a személyes viszonyok is megváltoztak az átalakítási folyamat eredményeképpen. A munkások megértették, hogy egyre több időt kell áldozniuk az életükből a munkára, ha meg akarják tartani az állásukat, és bírni akarják a versenyt (Stenning 2005b: 250.). A társadalmi család a családra redukálódik. Ost (2000) szerint a gyenge osztálytudat ma­gyarázza, hogy a munkások beletörődtek a rossz alkuba. A munkások a rendszerváltozás áldozatainak tekintik magukat, akik – más országok tapasztalatával szemben, ahol a szerkezeti átalakítás és a masszív le­építések az osztálytudat újraéledését eredményezték (MacKenzie et al. 2006) – nem nyerték vissza osztálytudatukat, hanem individualizálódtak, fragmentálódtak, és elveszettnek érzik magukat a reprezentáció, az anyagi helyzet és az identitás szempontjából.6

Az interjúk során az acélmunkásoktól gyakran hallottam története­ket egykori kollégáikról, akiket tönkretett a munkanélküliség: minden pénzüket elköltötték, nem találtak új állást, alkoholisták lettek, és végül hajléktalanok. Egyetlen interjúalanyom sem élt át személyesen ilyesmit. Más tanulmányokból is kiderül azonban, hogy a munkanélküliek gyakran veszteségtörténetként konstruálják meg pályafutásuk történetét (anyagi hanyatlás, az önbecsülés elvesztése, a társadalmi élettől való vissza­húzódás, a szoros kötődések elvesztése). A történetek nagyon szomo­rúak: emberek, akik egész nap otthon ülnek, nem akarnak látni senkit, depressziósokká válnak, sírnak, és úgy érzik, hogy a személyiségük teljesen szétesett (Pine 2002: 95.). A rendszerváltozás első éveit leszá­mítva a lengyel munkások között nem lehet megfigyelni a szolidaritás jeleit: tiltakozó stratégiák helyett egyéni kiutakat keresnek, nem kollektív megoldást. A nyilvános élettől való elfordulás, a közösségi életben való részvétel elutasítása és a politika iránti közöny úgy tűnik, általános trend a lengyel társadalomban (Kolarska-Bobinska 2003).

Változó munkafeltételek: Akár az állam, akár a vállalat ösztönözte fel­mondásra a dolgozókat, az önként távozók általában arról számoltak be, hogy egyre rosszabbul érezték magukat a munkahelyükön a változó munkafeltételek miatt. Avállalatnál végzett munkát „leértékelte" a korábbi jó munkahelyi klíma megszűnése, a megnövekedett verseny. A mun­kások egy informálisabb és kollektívabb klímához voltak hozzászokva, szorosabb kollegiális kapcsolatokhoz üzemi szinten. Az átalakítással ez a klíma megváltozott: a produktivitás növelése volt a cél, ami a munkások között megteremtette a verseny légkörét. A munkások úgy érezték, hogy „objektív munkaerővé" redukálják őket, elvesztik magukat mint szubjektu­mokat, ugyanakkor állandóan a fejükhöz vágják, hogy hiányzik belőlük a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség és az aktivitás (vö. Dunn 2005). Ezek a vádak különösen abszurdak, ha belegondolunk, hogy a munkások milyen innovatívak voltak a „túlélési" stratégiák kialakítása terén (önellátó gazdaság, otthoni munka, cserekereskedelem stb.).

A munkások tőkéjének leértékelése: Az acélmunkás szakma a szocia­lizmusban viszonylagos társadalmi presztízst, jó munkakörülményeket és jó fizetést jelentett. Ateljes foglalkoztatottság ígérete minimalizálta a szakmai kockázatot. A posztszocializmus idején a szakma társadalmi státusza jelentősen csökkent, és sok acélmunkásnak más szektorban kellett állást keresnie. A munkások gyakran említették, hogy felülérté­kelték munkaerő-piaci lehetőségeiket, és ezért különösen keserű volt a csalódás. Kénytelenek voltak kevésbé jól megfizetett, rosszabb mun­kákat elvállalni, vagy kikerülni a legális lengyel munkaerőpiacról – akár úgy, hogy „eltűntek" a fekete-vagy szürkegazdaságban, akár úgy, hogy külföldön kerestek munkát.

Domecka és Mrozowicki (2005) háromféle szakmai karriert külön­böztet meg a posztszocialista Lengyelországban: a kívülről befolyásolt „horgony"-karriert, a szintén kívülről befolyásolt „patchwork"-karriert és az autonóm karriert. Vizsgálatuk szerint a munkások körében a kívülről befolyásolt karrier dominál, ezért vagy nem mobilak, vagy megpróbál­nak beilleszkedni a „résekbe", de soha nem tervezik meg stratégiailag a karrierjüket, amelynek része lenne a továbbtanulás.

A „Dolgozó Lengyelek 2007" című legfrissebb felmérés három cso­portot különböztetett meg a lengyel társadalmon belül. Az első csoport a vállalkozókat tömöríti, akik a szabadpiaci gazdaságban dolgoznak. Ők jellemzően erősen hisznek az iskolai tőkéjükben, nem probléma számuk­ra, hogy új állást találjanak, nem félnek attól, hogy hitelt vegyenek fel a saját vállalkozásuk beindítására, és nem tartanak a bevándorlókkal való versenytől. A második csoport a „frusztrált, potenciális kivándorlóké", akik nem vagy kevéssé azonosulnak a munkahelyükkel, és komoly hajlandó­ságot éreznek arra, hogy átképezzék magukat. Ha lehetőségük van arra, hogy kétszer, háromszor annyit keressenek, mint otthon, készek rá, hogy elhagyják az országot. Az utolsó csoportba tartoznak a „fegyelmezett munkamániások", akik örömmel dolgoznak, nemritkán túlórában, és ál­talában a szabadidejüket is szívesebben töltik a munkahelyi kollégákkal. Nem meglepő módon általában ipari munkások tartoznak a második cso­portba. Az uniós csatlakozás után, mint ismert, jelentős migráció indult el Lengyelországból a régi EU-tagországokba, és a bevándorlók között sok az egykori acélmunkás. A leggyakoribb célországok az Egyesült Király­ság, Németország, Írország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Államok. Ma az Egyesült Királyság a legnépszerűbb, a csatlakozás előtt Németország volt a „favorit". Interjúalanyaim is az Egyesült Királyságot tekintették a legvonzóbb célpontnak, mert könnyű a beutazás, és nagy igény van a szakmunkásokra. A munkások számára a migráció fontos megélhetési stratégiává vált.

A gender-viszonyok átalakulása: Míg sok férfi választotta az elvándorlás stratégiáját, az otthon maradiaknak a háztartásban is új kihívásokkal kellett szembenézniük. „Ma a munkáskerületek legszembetűnőbb vonása a munka egyre növekvő hiánya; az utcák nem néptelenek napközben, hanem tele vannak emberekkel, főleg férfiakkal (Stenning 2005b: 251.). Miközben első olvasásra riasztónak tűnik a kép, a figyelmesebb szem észreveszi, hogy a férfiak nem egyedül sétálnak az utcán, hanem gyakran babakocsival. Az interjúk alapján úgy látjuk, hogy a nehézipari munkahelyek tömeges megszűnése következtében változnak a gender-viszonyok a munkások körében. A nők gyakran jobb eséllyel tudnak elhelyezkedni az adminisztrációban vagy a szolgáltatóiparban, és gyak­ran átveszik a férfi kenyérkereső helyét, ahogyan azt Marcin példájából is láthattuk. Érdekes módon a férfiak és a nők is már csak gyerekeikről szőnek álmokat, s nem hiszik, hogy az ő életükben lesz még pozitív változás (vö. Pine 2002).

Konklúzió

A posztszocialista Lengyelországban elnyomott csoporttá váltak a munkások. Ha egyáltalán belekerülnek a nyilvános diskurzusba, akkor is gyakran megalázó, diszkrimináló kontextusban. Mivel a gazdasági átstrukturálás időszakában csak akadálynak, az átmenet kerékkötőinek tekintették őket, a politika is azt a célt szolgálta, hogy mielőbb elfelejtsék őket és az általuk okozott „problémát". így került sor a passzív munka­erő-piaci stratégiák alkalmazására, ismert következményeikkel együtt. Még a szakszervezetek is egyetértettek a vállalatok preferenciáival, és a munkavállalók anyagi kielégítésére törekedtek az átalakítás idején, ahelyett hogy a jogaik megvédésére készítették volna fel őket. A szak­szervezetek azóta is nagyon büszkék a kiharcolt társadalmi csomagra, és az átalakítás békés megvalósítására, szemben más szektorokkal. Miközben valóban nagyon alacsonynak tűnik a regisztrált munkanélküli acélmunkások száma, és még kevesebb volt acélmunkás folyamodik szociális segélyért, komplexebb a kép, ha megnézzük a munkások életét. Sok munkásnak nincs rendes, bejelentett állása, noha nem jelenik meg munkanélküliként a statisztikában. A legtöbben csak az otthonra, a csa­ládra és a legszűkebb társadalmi hálójukra számíthatnak. Egyedül kell megbirkózniuk a „túléléssel". Nagyon sok tevékenység zajlik az informális vagy a feketegazdaságban, és sokszor az elvándorlás kínálja az egyetlen perspektívát. Ez azonban számos potenciális problémával terheli meg a lengyel gazdaságot és társadalmat. Az is nyitott kérdés marad, hogy a munkások meddig fogadják el, hogy „örökre" elfelejtették őket.

*** 

A projektet a Német Kutatási és Tudományos Minisztérium, valamint a Len­gyel-Német Együttműködés Alapítványa támogatta. Ezúton is szeretném megkö­szönni munkás interjúalanyaimnak az együttműködést és a bizalmat.

 

Bibliográfia

Ashwin, S. (1999): Russian Workers. Manchester, Manchester University Press.

Buchowski, M. (2003): Redefining the Social Relations through Work in a Rural Community in Poland. Max Planck Institute for Social Anthropology. Working Papers, no. 58. Halle, Max Planck Gesellschaft.

Crowley, S. (2004): Explaining Labor Weakness in Post-Communist Europe: Historical Legacies and Comparative Perspective. East European Politics and Societies, Nr. 18. 394-429.

Domahski, H. (2002): Ubóstwo w Spoleczehstwach Postkommunistycznych. Warsaw, Instytut Spraw Publicznych.

Domahski, H. (2005): The Polish Transformation: Structural Changes and New Tensions. European Journal of Social Theory, Nr. 8. 453-470.

Domecka, M. – A. Mrozowicki (2005): Professional Biographies in Transition. Comparing Experiences of Workers and Business People in Post-Socialist Poland. Paper presented at the 37th World Congress of the International Institute of Sociology, Stockholm 5-9. 7. 2005.

Dunn, E. C. (2004): Privatizing Poland. Baby Food, Big Business, and the Remaking of Labor. Ithaca-London, Cornell University Press.

Evans, G. – C. Mills (1999): Are there Classes in Post-Communist Societies? A New Approach to Identifying Class Structure. Sociology, Nr. 33. 23-46.

Eyal, G. – I. Szelényi – E. Townsley (1998): Making Capitalism Wthout Capitalists. Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. Lon­don – New York, Verso.

Federowicz, M. (2004): Poland: Worker-driven Transformation to Capitalism? In: Federowicz, M. – R. Aquilera (eds.): Corporate Governance in a changing economic environment. New York, Palgrave. 144-169.

Federowicz, M. – K. Jasiecki – W. Weselowski (2005): The Business Elites of

Poland. In: Steiner, H. – Tamas, P. (eds.): The business elites of East Central Europe. Berlin, trafo verlag. 13-58.

Gardawski, J. (1996): Przyzwolenie ograniczone. Robotnicy wobec rynku i demokracji. PWN Warszawa.

Jasiecki, K. (2002): Elita biznesu w Polsce. Drugie narodziny kapitalizmu. Warszawa, IFiS PAN.

Kramer, M. (1995): Blue-Collar Workers and the Post-communist Transitions in Poland, Russia, and Ukraine. Communist and Post-Communist Studies, 28: 3-11.

Kaufman, R. (2007): Market Reform and Social Protection: Lessons from the Czech Republic, Hungary, and Poland. East European Politics and Societies, 21 (1): 111-125.

Keat, P. (2000): Penalizing the reformers. Polish steel and European integration. Communist and Post-Communist Studies, 33: 201-221.

King, L. (2002): Post-communist Divergence: A Comparative Analysis of the Transition to Capitalism in Poland and Russia. Studies in Comparative International Development, 37: 3.

King, L. P. – A. Sznajder (2006): The State-Led Transition to Liberal Capitalism: Neoliberal, Organizational, World-Systems, and Social Structural Explanations of Poland's Economic Success. American Journal of Sociology, 112 (3): 751-801.

Kolarska-Bobinska, L. (2003): The EU Accession and Strengthening of Institutions in East Central Europe: The Case of Poland. East European Politics and Societies, Nr. 17. 91-98.

Korkut, U. (2006): Entrenched Elitism in Trade Unions in Poland and Romania: An Explanation for the Lack of Union Strength and Success? Economic and Industrial Democracy, Nr. 27. 67-104.

Krzywdzinski, M. (2005): Die Entwicklung der Klassengesellschaft in Polen: Was bedeuten Klassen in der Transformation? Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Nr. 57, 62-85.

Kutter, A. – V. Trappmann (2006): Das Erbe des Beitritts: Zur Analyse von Europaisierungseffekten in mittel- und osteuropaischen Gesellschaften. In: Kutter, A. – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel-und Osteuropa. Baden-Baden, NomosVerlag. 13-55.

Kwiatkowski, E. – M. W. Socha et al. (2001): Labour Market Flexibility, and Employment Security. Employment Paper, ILO Geneva.

MacKenzie, R. – M. Stuart – C. Forde – I. Greenwood – R. Perrett – J. Gardner (2006): All that is Solid? Class, identity and the maintenance of occupational community amongst redundant Welsh steel workers. Sociology, 40 (5): 833-852.

Ministry of Economy and Labour (2005): Employment in Poland. Warsaw.

Kulpa-Ogodowska, A. (2006): Nowe uwarunkowania przebiegu restrukturyzacji hutnictwa zelaza i stali w latach 2003-2005. Perspektywy rzeczywistej modernizacji. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Orenstein, M. A. (2001): Out of the Red. Building Capitalism and Democracy in Post-communist Europe. Ann Arbor, The University of Michigan Press.

Ost, D. (2000): Illusory Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Postcommunist Class Identities. Politics Society, Nr. 28. 503-530.

Ost, D. – Crowley, S. (2001): Making Sense of Labour Weakness in Post-communism. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.): Workers after Worker's States. Labor and Politics in Postcommunist Eastern Europe. Lanham. 219-233.

Pine, F. (2002): Retreat to the household? Gendered domains in post-socialist Poland. In: Hann, C. M. (eds.): Post-socialism. Ideals, ideologies and practices in Eurasia. London – New York. 95-113.

Polish Steel Association (HIPH) (2006): Polish Steel Industry. Katowice.

Sedelmeier, U. (2002): Sectoral dynamics of EU enlargement: advocacy, access and alliances in a composite policy. Journal of European Public Policy, 9 (4): 627-649.

Shabad, G. – K. M. Slomczynski (2004): Inter-Party Mobility among Parliamentary Candidates in Post-Communist East Central Europe. Party Politics, Nr. 10. 151-176.

Schoenman, R. (2005): Captains or Pirates? State-Business Relations in Post-Socialist Poland. East European Politics and Societies, Nr. 19. 40-75.

Staniszkis, J. (2006): Structural Violence and Divergent Ontologies of Power: Post­communist Europe in the Face of EU Accession. In: A. Kutter – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel- und Osteuropa. Baden-Baden, Nomos Verlagsgesellschaft. 117-134.

Stenning, A. (2001): Solidarity and the challenges of transformation. Restructuring Labour and Community in Post-Socialist Poland. Paper Presented to the Annual Conference of the Association of American Geographers, New York, 28th Feb. – 3rd March 2001.

Stenning, A. (2005a): Re-Placing work: economic transformations and the shape of a community in post-socialist Poland. Work, employment and society, Nr. 19. 235-259

Stenning, A. (2005b): Where is the Post-socialist Working Class? Working-Class Lives in the Spaces of (Post-)Socialism. Sociology, Nr. 39. 983-999.

Sznajder, A. (2003): Still Restructuring? The Politics of the Steel Sector Restructuring in Poland and the Effects of EU Accession. Paper Presented at the 2003 Annual Meeting of the American Political Science Association, Philadelphia.

Sznajder, A. (2005): Masters and Commanders: The Politics of Managerial (Non) Cooperation in the Steel Sector. Restructuring in Central and Eastern Europe. Manuscript, Yale University.

Sznajder, A. (2006): From Behemoths to Subsidiaries: The Politics of Steel Sector Restructuring and Privatization in Central and Eastern Europe. Ph.D. dissertation at the Department of Political Science, Yale University.

Paduch, J. – A. Hernas (2002): Przekstalcenia organizacyjne i restrukturyzacja zatrudnenia w hutnictwie polskim. Katowice-Gliwice.

Towalski, R. (2001): Hutnictwo polskie w okresie transformacji – proces restrukturyzacji i jego spoteczny wymiar. In: Gilejko L. (ed.): Spoleczne uwarunkowania i skutki restrukturyzacji sektorów strategicznych. SGH Warszawa.

Towalski, R. (2002): Privatisation and industrial relations. EIRO PL0209103F

Towalski, R. (2003): Zwiazki zawodowe w procesie restrukturyzacji sektora hutnictwa zelaza i stali. In: Gilejko L. (ed.): Zwiazki zawodowe a restrukturyzacja. bariery czy kompromis? SGH Warszawa.

Towalski, R. (2004): Social package agreed for Polish Steelworks privatisation. EIRO PL10401106f

Towalski, R. (2006): Procesy restrukturyzacji. Realizacja i efekty. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Trappmann, V. – A. Kutter (2005): Die EU und der Strukturwandel in Polen. Die Transformation der polnischen Stahlindustrie unter dem Einfluss des EU-Beitritts. In: C. Salimi-Asl – E. Wrasse – G. Schuch (eds.): Die Transformation nationaler Politik: Europaisierungsprozesse in Mitteleuropa. Berlin. 157-179.

Jegyzetek

1 1991-1994 között Lengyelországban négy országos reprezentatív felmérés készült az ipari munkásokról és egy tanulmány az üzemi szakszervezeti veze­tőkről: Munkások '91; Munkások '92; Munkások '93; Munkások '94. Ezeket a kutatásokat a CBOS közvélemény-kutató intézet végezte (Gardawski 1996). A következő években több hasonló témájú felmérés készült: Munkások '98, Prob­lematikus iparágak szerkezeti átalakítása (Gilejko 2001), A szakszervezetek és az átalakulás (Gilejko 2003), A szerkezeti átalakulás szereplői – szerepek és választások (Gilejko 2006). Ez csak egy rövid lista; nem soroltuk fel Gardawski, Gilejko, Towalski (XX) számos felmérését a privatizációról. Az angol nyelvű szak­irodalomból lásd még Federowicz (2004) elemzését a munkások szerepéről az átalakulásban, Stenning (2001; 2005a) tanulmányait az iparvidékek közösségeiről, és Domecka-Mrozowcki (2005) munkáséletút-interjús kutatását a posztszocialista Lengyelországban. Az irodalom foglalkozik még a munkásérdekek képviseletével (Crowley-Ost 2001; Ost 2000) és különösen a munkanélküliség problémájá­val (Ashwin 2001; Kramer 1995), az osztálystruktúrával (Evans-Mills 1999; Krzwydzinsksi 2005; Slomczynski-Shabad 1997), valamint a kialakuló szegénység új kultúrájával (Domanski 2002; Pine 2002).

2 Az erős nyugati lobbicsoportok kritikájához lásd: Keat 2000; Sedelmeier 2002.

3 A Minisztérium információja szerint 2004-ben 1900 dolgozót bocsátottak el, akik közül 554-en kaptak végkielégítést az Aktiválási Csomagban meghatározott feltételek szerint, és csak nagyon kevesen vettek részt az átképzésben (Ministry of Economy and Labour 2005). A program szerint 2005-ben és 2006-ban további 5000 ember elbocsátását tervezik.

4 A Bizottság utolsó monitorjelentése még nem elérhető a nyilvánosság szá­mára.

5 Az intervenciós munka a magánszektorban segíti az elhelyezkedést, a béres a társadalombiztosítás részleges visszatérítésével. Közmunkát a hosszú idő óta munkanélküli, 50 év feletti emberek vagy a 20 év alatti fiatalok kaphatnak. Ezek a csoportok gyakran így nyerhetnek újra jogosultságot a munkanélküli segélyre. 2004-ben felemelték a jogosultsághoz szükséges közmunka idejét, a közmunka visszautasítása pedig a munkanélküli segély megvonását vonhatja maga után (Ministry of Economy and Labour, 2005: 202.). A közmunka de facto szociálpo­litikai jellegét – az aktiválási helyett – többen kritizálták, azért is, mert a lengyel infrastruktúraépítésben számos visszaélésre ad alkalmat.

6 Domanski (2005) arra számít, hogy a növekvő egyenlőtlenségek és a fo­gyasztás diverzitásának hiánya új identitásokat produkál: egy születő erős osztálytársadalmat. Buchowski (2003) is az osztálytudat erősödésével számol; a szerkezeti átalakítás kihívásával szembesülve az egyének új védekező stratégiákat alakítanak ki.

Korábbi számok

Fordulat

Április 2-án – nem tréfaként – az Írók Boltjában új folyóirat indult útjára a Társadalomelméleti Kollégiumhoz kötődő Fordulat új folyama, mely először 1985-ben jelent meg a baloldali szakkollégiumi diák és talán értelmiségi közösség időszaki kiadványaként. A lap köszöntője szerint most negyedévente megjelenő igényes folyóiratra számíthatunk, mely a kritikai hagyomány felvállalása mellet megpróbálja elkerülni a dogmatizmus csapdáit, azonban társadalomtudományi folyóiratként a problémák megszólításán túl többre nem vállalkozik. Az első számban a négy rovatban (globalizáció és kapitalizmus, globalizáció és társadalom, társadalom és kritika továbbá elmélet és történet) cikkeket olvashatunk ismert szerzőktől (Beverly Silver, Giovanni Arrighi, Oskar Lange, Dorothee Bohle, Greskovits Béla) valamint a kollégium diákjaitól, volt kollégistáktól.

655_Fordulat.JPG A Fordulat tervei szerint az idei évben a nyári szám a modernitást és a korszakváltást állítja középpontba olyan szerzők cikkeivel, mint Axel Honneth, Tamás Gáspár Miklós, Slavoj Zizek és az Eszmélet főszerkesztője Andor László. Az őszi szám a kapitalizmus kelet-európai és posztkolonialista változatait veszi célba Claus Offe, Gedeon Péter, Böröcz József és Melegh Attila írásaival. Kritikát olvashatunk Naomi Klein tavaly megjelent könyvéről (The Shock Doctrine), melyben a katasztrófa kapitalizmus felemelkedését tárgyalja. A téli szám a politikai baloldallal és a marxizmusokkal foglalkozik majd.

A folyóirat olvasói közt a kritikai társadalomtudományok iránt érdeklődőkre és a fiatalabb nemzedékre is számít. A Fordulatot a L'Harmattan kiadó terjeszti és a világhálón is elérhető a http://fordulat.net címen. Az egyes számok 900 Ft-ba kerülnek az éves előfizetés 3.200 Ft.