A szerzők megvizsgálják, hogyan alakult a lengyel acélipar, és különösen az acélmunkások sorsa a rendszerváltozást követően. Először országos szinten áttekintik a szektor leépítését, annak nemzetközi kontextusát (különösen Lengyelország és az Európai Unió viszonyát), illetve a szakszervezetek szerepét az átalakulásban. Fontos megállapításuk, hogy a kormányok az ún. passzív munkaerő-piaci stratégiákat alkalmazták, vagyis nem az újrafoglalkoztatásra, az átképzésre, mint inkább a végkielégítésre, korkedvezményes nyugdíjra, stb. helyezték a hangsúlyt. A tanulmány második részében a szerzők interjúk tükrében vizsgálják az egyéni életsorsokat. Arra a következtetésre jutnak, hogy „alulnézetből" a kép sokkal vegyesebb, az azonban közös tapasztalatnak tűnik, hogy a munkások a „túlélésben" csak saját magukra, a családjukra, és a legközvetlenebb kapcsolataikra számíthatnak.

Bevezetés

Tekintve, hogy a szocialista országok „munkásállamként" definiálták ma­gukat, meglepő, hogy milyen keveset tudunk a munkások életéről a rend­szerváltozás utáni Kelet-Európában. A kutatás fő hangsúlya a „transzfor­mációra" esett, és így sokkal inkább az átalakulás folyamata és intézmé­nyei foglalkoztatták a szerzőket, mintsem a tulajdonképpeni szereplők. A szereplők iránti érdeklődés leszűkült az elitekre, amelyeknek a társadalmi változást kellett volna, úgymond, irányítaniuk (Eyal-Szelényi-Townsley 1998; Federowicz et al. 2005; Jasiecki 2002). Noha később az elitek iránti érdeklődés is megfogyatkozott (Schoenmann 2005), a munkások még mindig csak elvétve jelennek meg a „mainstream" tudományban.¹

Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy a rendszerváltozás milyen hatást gyakorolt a szerkezeti átalakítás által érintett lengyel acélmunkásokra az 1990-es évek végén, illetve 2000 elején. Elemzésünkben a munká­soknak az átalakítást követő életútjára koncentrálunk, különösen azokra a stratégiákra, amelyek segítették az új helyzettel való megbirkózást. A tanulmány arra a terepmunkára támaszkodik, amelyet Vera Trappmann végzett 2005 novembere és 2006 szeptembere között Lengyelországban. Az elsődleges források: az acélmunkásokkal készített 27 életútinterjú, az elbocsátott munkásokkal készített csoportos interjúk, illetve több mint 40 szakértői interjú. Emellett felhasználtuk az acélszektor szerkezeti átalakítására vonatkozó felmérések eredményeit (Towalski 2001; 2003; 2006; Kulpa 2006).

A következőkben áttekintjük az acélszektorban bekövetkezett átala­kulást és a változás fő szereplőit, azután bemutatjuk, milyen eszközöket és politikát alkalmaztak a szerkezetátalakítás folyamán, és hogyan érintette ez a munkásokat. A következő részben elemezzük a mun­kások „túlélési" stratégiáit, illetve megkíséreljük a lengyel társadalom átalakulásának szélesebb kontextusába helyezni azokat (a veszteség érzése, változó munkafeltételek, a munkások tőkéjének leértékelése, a gender-viszonyok átalakulása). Az utolsó részben összefoglaljuk következtetéseinket.

A lengyel acélipar

A lengyel acélipar szerkezeti átalakítása jó példája a vállalati átmenet komplex jellegének. Számos szereplő vett részt a folyamatban: a lengyel állam, a vállalati menedzsmentek, a szakszervezetek, az Európai Unió és a globális befektetők. Az alábbiakban részletesebben foglalkozunk a szakszervezetekkel és az Európai Unióval. A munkásoknak azonban, úgy tűnik, csak passzív szerep jutott, akikre csak „kihatott" a szerkezeti átalakítás. Az 1990-es évek elején a lengyel acélipar mély recesszióval küszködött a hazai piacon, és meg kellett oldaniuk az export Nyugatra való átirányítását; mindez szükségessé tette a technológia modernizá­lását, a termelőkapacitás racionalizálását és a magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékek gyártására való átállást, amely magában foglalta a foglalkoztatás átszervezését és csökkentését. Sokáig mégsem történt semmi a szektorban, mert nem dőlt el, hogy milyen út lenne a legjobb az acélszektor szerkezeti átalakítására. A privatizáció „kitolódott" 2003-ig. Atechnika modernizálása mellett az átalakítást leginkább a mun­kaerőköltség csökkentése jelentette. A szektor 1990-ben még 145 000 embert foglalkoztatott, míg 2005-ben már csak 29 000-en dolgoztak itt (Lengyel Acél Egyesület, 2006; a Gazdasági és Munkaügyi Minisztérium 2005-ben még 37 000-es létszámot ad meg). Három hullámban valósult meg a leépítés: „természetes" úton 1998-ig, az állam által irányított mó­don 1999 és 2003 között, és végül 2004-től napjainkig a társaság által irányítva. 1998-ig a „természetes" fogyatkozás a következőket jelentette: a dolgozók nyugdíjazása, korkedvezményes vagy rokkantnyugdíj, az új munkások felvételének korlátozása vagy szüneteltetése, illetve a dolgozók áthelyezése az újonnan alapított „fiókvállalatokba" (magyar­országi megfelelője a kft.). Csak ezután kezdtek el gondolkozni azon, hogy mik legyenek a leépítés politikájának stratégiái és eszközei. Más európai országokban az acélipar szerkezeti átalakítása folyamán nagy szerep jutott az aktív átstrukturálásnak, elsősorban átképzés révén, hogy fenntartsák a helyi közösségeket és gazdaságokat. Lengyelországban azonban az átstrukturálás legelterjedtebb eszközei passzívak voltak, mint például a korkedvezményes nyugdíjazás vagy az elbocsátással „járó" végkielégítés, anélkül hogy figyelembe vették volna a szélesebb helyi gazdasági kontextust.

Szakszervezetek: Noha a szakszervezetek befolyása Lengyelországban általában csökkent, az acélipar esetében megőrizték szimbolikus és kisebb mértékben valódi hatalmukat. A privatizáció folyamán a szakszer­vezetek erős vétóhelyzetben voltak, mivel az üzemi tanácsoknak el kellett fogadniuk az új tulajdonost és a privatizáció feltételeit (Orenstein 2001). Az 1990-es évek elején az acélszektorban működő szakszervezetek ellenezték a privatizációt, és meg szerették volna őrizni a vállalatok és az állam status quo-viszonyát. Demonstrációkat, sztrájkokat szerveztek, hogy követeljék a modernizálást és az állami garanciákat (Sznajder 2003). 2000 elején azonban a szakszervezetek elkezdték erőteljesen támogatni a privatizációt, és akár a menedzsmenttel szemben is fellép­tek az összeolvadás és a magánosítás érdekében. A rendszerváltást követő évek alatt a szakszervezetek megpróbálták enyhíteni a szerkezeti átalakítás társadalmi kihatásait. Kiharcolják a Vállatok Feletti Kollektív Szerződést az Acélipari Dolgozók számára, amely a költségvetésen kívüli ritka ágazati kollektív szerződések egyike Lengyelországban, és 1995-re datálódik. 1999-ben aláírják a tripartit (háromoldalú) Acélmunkások Tár­sadalmi Csomagját (Hutniczy Pakiet Socjalny, HPS). Ez utóbbinak nagy jelentősége van a munkanélkülivé válás kockázata szempontjából, mert enyhíti az elbocsátás következményeit, például végkielégítés fizetésével (Sula 2005). Ezen erőfeszítések ellenére a munkásoknak egyre csökkent a szakszervezetekbe vetett bizalmuk, és úgy érezték, hogy azok nem képviselik a dolgozók érdekeit. A „másik oldalon" a szakszervezetek nem tudták eldönteni, hogyan viszonyuljanak a kapitalizmushoz: „védjék meg a munkásokat a kapitalizmussal szemben, vagy segítsenek a kapitaliz­must megvalósítani" (Crowley 2004: 421.). Nem tudván megszabadulni az elitizmustól, a szakszervezetek maguk is szétaprózódtak, ahelyett hogy megtanították volna a munkásokat arra, hogyan védjék meg a joga­ikat (Korkut 2005). A munkások szemében a szakszervezetek „feladata" a régi rendszerhez kapcsolódott, amikor a Szolidaritás társadalmi jogokat követelt mindenki számára, és a munkásoknak nem volt itt privilegizált helyzetük (Ost 2000: 521.). 2003-ban a tripartit fórum kidolgozza az új szerződést, az Acélmunkások Aktiválási Csomagját (HPA), amely igyek­szik az Európai Bizottság követeléseit kielégíteni.

Európai Unió: A foglalkoztatás átalakítását jelentősen befolyásolták a Lengyelország és az EU közötti csatlakozási tárgyalások. A vállalatok ugyanis nagymértékben eladósodtak, és az eredeti terv, hogy leírják az adósságaikat, nem volt lehetséges az Európai Unió által előírt kötele­zettségek miatt. Az acélipar „jó" helyre került az aquis communautaire versennyel foglalkozó fejezetének záró részében: az EU követelte a termelőkapacitás és a munkaerő létszámának csökkentését, az állami támogatás megszüntetését, és előírta, hogy miként és milyen menet­rend szerint kell Lengyelországnak teljesítenie az Európai Acélsegély Törvénykönyvét, amely az Európa-szerződésekben megtiltja az állami segélyeket. Hosszas tárgyalások után aztán a csatlakozási szerződéshez csatoltak egy külön protokollt, amely engedélyez egy átmeneti időszakot, és lehetővé teszi egyes vállalatok esetében az állami segélyezést 2006 végéig, de előírja, hogy a támogatott vállalatoknak világos tervekkel kell rendelkezniük az átalakításra, és pontosan meghatározza a kapacitás csökkentésének eszközeit (üzemek bezárása, a cégvagyon átstrukturá­lása). Az EU erősödő nyomása miatt Lengyelország nem késlekedhetett tovább a szerkezeti átalakító programmal az ágazatban. Elfogadtak egy törvényt a vas- és acélipar átalakításáról, amely eredményeképpen összeolvadt a négy legfontosabb acéltársaság, és létrejött a Lengyel Acélművek (Polskié Huty Stali, PHS), amely a lengyel termelés 70%-át adta.² A PHS privatizálását és átalakításának programját, beleértve a munkaerő létszámának csökkentését, az Európai Bizottságnak kellett jóváhagynia.

A fentieket értelmezhetjük annak példájaként, hogy az EU milyen nagy befolyást gyakorolt a lengyel gazdaságra a csatlakozás időszakában (Trappmann-Kutter2005; Kutter-Trappmann 2006), vagy lehetünk pesz-szimistábbak, és érvelhetünk úgy, hogy a privatizáció végeredményben nem más, mint annak a betetőzése, amit King és Staniszkis „dependens kapitalizmusnak" nevez (King 2002; Staniszkis 2006), de említhetjük King és Sznajder (2006) azon értelmezését, amely az átalakítást a „me­nedzserállam" által irányított iparpolitika befejezetlen, de mégis sikeres végrehajtása „javára" írja. Ami tény marad: a lengyel átalakítás kizárta a munkásokat, mint aktív szereplőket, ebből a folyamatból. Az acélszektor­ban végzett felmérés azt az eredményt hozta, hogy érdeklődésük és ér­dekeltségük ellenére sem konzultáltak a munkásokkal az átalakításról.

1. táblázat Acélmunkások véleménye az átalakításról kapott informáci­ókról és a velük való konzultációról (%)
A munkásokkal nem közölték az átalakítási terveket, noha kértek ilyen információt	43,3
A munkások kértek és kaptak információt	15,6
A munkások nem kértek és nem is kaptak információt	11,1
Semmit nem tudok arról, hogy a munkásokat informálták volna az átalakítási tervekről, vagy konzultáltak volna velük	24,4
Voltak kísérletekarra, hogy létrehozzák az információs és konzul­tációs csatornákat, de a munkások nem mutattak érdeklődést	5,6
Forrás: Kulpa-Ogodowska (2006)

Ez a kizárás nagyon negatív színben tüntette fel a kormány átalakítási terveit a munkások szemében. Az erről megkérdezett munkások rend­szerint a következőt válaszolták: „…ezek a programok nem a vállalat és a munkások javát szolgálják, hanem talán valami külső csoportokét…" (Kulpa-Ogdowska 2006).

A foglalkoztatás átalakítása és a „túlélési" stratégiák

Noha voltak félelmek egy komolyabb társadalmi felfordulástól, az átala­kítás, legalábbis ami a munkavállalókat illeti, általában nagyon simán zajlott. Nem volt semmiféle nagyobb akció a munkások körében, ami meglepő, ha figyelembe vesszük a leépítés méretét és az átalakítás eszközeit. Végeredményben a munkásokat csak afféle „ballasztnak" tekintették, akiktől meg kell szabadulni, hogy biztosítsák a vállalat jövőjét, és teljesítsék az EU felé vállalt kötelezettségeket.

Az érintett felek általában egyetértettek a foglalkoztatás átalakításának javasolt „receptjében", miszerint el kell bocsátani, illetve lehetőség szerint anyagilag kompenzálni a feleslegessé vált munkásokat. A szakszerve­zetek is elfogadták a leépítést, illetve abban látták a szerepüket, hogy a dolgozók kedvező feltételek mellett távozzanak. Csak olyan kérdésekben vállalták az összeütközést a menedzsmenttel, mint az átalányösszeg vagy a korkedvezményes nyugdíj feltételei, de soha nem kérdőjelezték meg a leépítés módját, amelyet pedig éppen a munkások érdekében lehetett és kellett volna kritizálni.

A foglalkoztatás állam által irányított átalakítása

1999 és 2001 között, az acélmunkások társadalmi csomagja időszakában került sor a legnagyobb leépítésre: csaknem 47 000 munkás vesztette el ekkor az állását az „anyacégnél". Közel felük (44%) talált munkát az újonnan létesített „leányvállalatoknál". 25%-uk korkedvezményes nyugdíj­ba vonulhatott, 5%-uk „rendes" nyugdíjassávált, 8%-uk önként távozott, végkielégítéssel. Kevesebb mint 1%-ukvett részt átképző programokban. Az alábbiakban megpróbáljuk megvizsgálni példák segítségével, hogyan érintették ezek a változások a munkások életét.

2. táblázat: Leépítés a HPS alatt
A leépítés formái	%
Leányvállalatok	44
Korai nyugdíj	25
Végkielégítés	8
Nyugdíj	5
Átképzés	1
Egyéb	17
Forrás: Paduch-Hernas 2002, saját prezentáció (Vera Trappmann)

Leányvállalatok: Több üzemet kiszerveztek a „kemény" magból, és így létrejöttek olyan leányvállalatok, ahol lehetőség nyílta munkások (tovább) foglalkoztatására. Azok a munkavállalók, akiket így „kiszerveztek", úgy élték meg a vállalati szintű átalakításokat, hogy azokba semmi beleszólá­suk nincs, noha nagyon is érintik őket ezek a folyamatok. Ők nem kaptak semmilyen anyagi kompenzációt a „kiszervezésért", és a társadalmi csomagból is kimaradtak. Mint az egyik kft.-ben dolgozó munkás, Kamii megjegyezte: „Akik itt maradtak, nem kaptak semmit, csak az állásukat akarták megtartani."

Az új körülmények között többen is beszámoltak a kiszolgáltatottság érzéséről. Egy 58 éves munkás, a Szolidaritás aktív tagja a következőket mondta: „Becsaptak minket. Az emberek már nem hisznek itt el semmit, nem hiszik, hogy valami is jobb lesz. Én is úgy érzem magam, mint akit elárultak. Semmit nem tudunk arról, hogy mi folyik itt. Velünk nem közöl­nek semmit; azt sem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Az átalakítás óta nem játszik többet szerepet a szakszervezet. Teljesen megbukott."

Korai nyugdíj: A lengyel munkaerőpiac egyik általános sajátossága a korai és előnyugdíjas megoldások átlagon felüli alkalmazása, hogy a munkaerő egy részét „elvonják" a piacról. A korai nyugdíj a szocialista időszakra megy vissza, amikor az összes nyugdíj háromnegyede ilyen típusú juttatás volt (Kwiatkowsksi 2001: 51.). 2004-ben az összes nyugdíj negyede tartozott ebbe a kategóriába (Ministry of Economy and Labour, 2005: 141.). A korai nyugdíj a munkaviszony idejét figyelembe véve vehető igénybe: 55-60 évesen, harmincéves munkaviszonnyal lehetett kérni a nyugdíjazást. így tehát az egész EU-ban Lengyelországban a legnagyobb a különbség a „ténylegesen" nyugdíjba vonulók átlagélet­kora és a jogosultsághoz előírt életkor között (Ministry of Economy and Labour 2005: 140.): a nők esetében 56, a férfiak esetében 58 év volt ez 2004-ben. Az acélmunkások még külön kedvezményt kaptak 25 éves munkaviszony után. A korai nyugdíj teljes nyugdíjat garantált a munkások számára, amíg elérik a jogosultsághoz előírt életkort. Ennek időtartama a lakóhely függvényében változott: az előírtnál 4 évvel korábban mehettek nyugdíjba a munkások azokban a régiókban, ahol a munkanélküliség meghaladta az országos átlagot, 3 évvel korábban ott, ahol a mun­kanélküliségi ráta magasabb volt, mint az országos átlag 75%-a, és 2 évvel korábban ott, ahol a ráta alacsonyabb volt, mint az országos átlag 75%-a. 2006-ban véget ért ez a nagylelkű nyugdíjpolitika. Ma csak azok mehetnek korkedvezményes nyugdíjba, akik 15 évig nehéz körülmények között dolgoztak, 35 éves munkaviszonnyal rendelkeznek, és 55 vagy 60 évesek, harmincéves munkaviszonnyal.

2004-ig kiegészítő előnyugdíj-lehetőségek is voltak a feleslegessé vált munkások számára, akik nem feleltek meg a fenti kritériumoknak. Ennek két formája létezett. Juttatásban mindenki részesülhetett addig, amíg nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Ennek keretében az elbocsátott munkások a munkanélküli segély 120-160%-át kaphatták, ha csak 55-60 évesek voltak, vagy megvolt a 30-35 év munkaviszonyuk. Az acélmunkásoknak elég volt 25-30 éves munkaviszonyt igazolni (Ministry of Economy and Labour 2005: 145.). A másik forma maga az előnyugdíj, amely a nyugdíj 80%-át jelentette, és azok kapták, akiknek 2 évük volt a nyugdíjkorhatár eléréséig, vagy 55-60 évesen a csoportos leépítések miatt váltak mun­kanélkülivé, vagy 25-30 évig nehéz fizikai munkát végeztek (Kwiatkowski 2001). Ezeketa meglehetősen nagylelkű előnyugdíj-programokat sokan kihasználták, így nélkülük jóval magasabb lett volna a regisztrált mun­kanélküliek száma. Ráadásul ennek a csoportnak a jövedelmét jobban védte az állam, mint a munkanélküliekét (Kwiatkowski 2001: 53.). Ez is változott. Az új foglalkoztatási törvény havi 670 SL-ben határozza meg a juttatás összegét (míg korábban a munkanélküli segély 160%-a, illetve a nyugdíj 80%-a volt ez az összeg).

Ezeknek a juttatásoknak a bevezetése, miközben megterhelte az államkasszát, nem sokban javította a munkaerő-piaci helyzetet. Miután azonban 2004 végén befejeződött ez a szociális politika, a vállalatok nehezebben tudták elbocsátani a munkásaikat. A nyugdíjasok azonban nagyon meg voltak elégedve a helyzetükkel. Juttatásaik messze meg­haladták a lengyelországi átlagjövedelmet.

Végkielégítés: A legérdekesebb esetek azok, akik önként hagyták el tanult szakmájukat, úgy, hogy nem volt előttük világos jövőkép, olyan intézményes környezetben, amelyet magas munkanélküliség és passzív munkaerő-piaci politika jellemzett. Csak magukra számíthattak, hogy megtalálják a boldogulás útját.

Vegyük például a 46 éves Ewelina esetét, aki az egyik acélvállalat adminisztrációjában dolgozott, ugyanazon az osztályon, mint a férje. Egyiküknek el kellett mennie a vállalattól. Mivel a férj többet keresett, és Ewelinánakjó iskolái voltak, biztos volt benne, hogy hamar talál új állást magának. így 1999-ben elfogadta az önkéntes távozással járó végkielé­gítési csomagot, és regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Új állást azonban nem talált; mindenhol azt a választ kapta, hogy túl öreg. Csak a lánya iskolájában tudott elhelyezkedni részmunkaidős tanárként. Nem hivatalosan vannak más feladatai, amelyek kapcsolódnak művészeti és színházi érdeklődéséhez (fesztiválszervezés, kulturális szervezőmunka az iskolában stb.). 5 évig dolgozott az iskolában, amíg végül megszerezte a nyugdíjhoz „hiányzó" munkás-éveket. Sikerült átvergődnie a nehezén, ami szerinte a személyiségének köszönhető: „Megmaradt az önbizal­mam, és hittem magamban. Ha nem így lenne, most nem beszélgetnénk. Sokakat ismertem, akik nem tudtak megbirkózni ezzel a helyzettel, hogy elvesztették az állásukat. Ismertem a környezetet, a férjemet. Végig hit­tem abban, hogy végig kell csinálnom és végig is fogom csinálni, képes vagyok rá. Amikor el voltam keseredve vagy féltem, különösen, amikor túl sok időm volt, a pozitív gondolkodásra koncentráltam."

Laszlo, egy 59 éves vezető, 2000-ben döntött úgy, hogy otthagyja a vállalatot, amikor új igazgatót neveztek ki a cég élére. Laszlo nem értett egyet az átalakítással, ezért inkább távozott. Sok kapcsolata volt, így könnyen el tudott helyezkedni, ám ahogyan megjegyezte, „nem leszek többet menedzser, csak közönséges alkalmazott. Ezt el kell fogadni." Elégedett volt új helyével a közigazgatásban. Mivel világéletében aktív ember volt, elkezdett egy távoktató tanfolyamot, hogy megtartsa új állá­sát. Az utolsó éveket nagyon fontosnak tekintette életútja szempontjából: „Ha visszatekintek az elmúlt évekre, úgy érzem, hogy végre ismét szilárd talajon állok. Mintha egy szakadékból tértem volna vissza. Nagyon sok új dolgot kellett megtanulnom; elkezdtem az egyetemen egy pedagógiai kurzust, múlt évben volt a védésem, és ma is sokat tanulok. Néhány is­merősöm, aki korai nyugdíjba vagy előnyugdíjba ment, teljesen magába fordult és megöregedett."

A munkahely elvesztését úgy élték meg az emberek, mint a biztonság elvesztését. Úgy érezték, hogy magukra maradtak. A munkások esetében a hálózatok és a családi kapcsolatok, a fehérgalléros munkavállalók ese­tében pedig a szakmai kapcsolatok voltak a leghasznosabb erőforrások. Úgy tűnik azonban, hogy éppen az átképzést választó munkások alkotják a legsebezhetőbb csoportot.

Átképzési szerződések: Az átképzési szerződéssel rendelkező mun­kásoknak nem csak a munkaerőpiacon kellett „újraorientálódniuk", de komolyabb anyagi kompenzációt sem kaptak. És a felajánlott képzés sem segített az elhelyezkedésben; a kurzusok általában rövidek voltak, és idő előtt be lehetett őket fejezni, ha a munkások új álláshoz jutottak. Sokan, akik elkezdték a kurzust, színlelt szerződéseket hoztak, hogy ezáltal biz­tosítsák maguknak az elhelyezkedésért járó bonuszt. Pawelnek például kilátása volt arra, hogy egy barátja cégénél raktárosként alkalmazzák. Pro forma elkezdte a képzést, majd kiiratkozott a tanfolyamról. Pechjére nem kapta meg az állást, így megint beiratkozott, vitt egy hamis szerződést, megkapta a bonuszt, majd regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Hat hónap múlva az építőiparban tudott csak elhelyezkedni szezonális mun­kára, és sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit a korábbi munkahelyén kapott. Pawel megbánta stratégiáját, noha esete nemcsak a munkások rövidlátására, hanem az átképzési programok átgondolatlanságára is rámutat: „Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy rosszul döntöttem. Nagyon megbántam ezt a döntésemet."

2003 végétől az acélipar nem kapott több állami támogatást, noha to­vábbi elbocsátásokra készültek a szektorban. A tripartit csapatban részt vevő összes szereplő elismerte, hogy a HPS lehetőségei kimerültek. A Gazdasági, Munkaügyi és Társadalompolitikai Minisztérium ezért egy speciális programot tervezett, amelyet ezúttal a HPA fedőnévvel illethe­tünk (Acélmunkások Aktiválási Csomagja). A HPA „aktiválási juttatásokat" nyújt az átalakítás következtében munkanélkülivé vált munkavállalók­nak. Az új projektet úgy tervezték, hogy kielégítse az Európai Bizottság feltételeit: csak aktív politikát lehet alkalmazni, és a központi költség­vetésből csak részleges támogatás adható. Lényegében a vállalatok tulajdonosainak flexibilis szolgáltatásokat kell(ene) nyújtaniuk leépített munkásaiknak, amelyek fő célja az, hogy segítsék az újbóli elhelyez­kedést. A HPA a munkahelyi aktiválás hét fő eszközét fedezi, köztük az átképzési szerződéseket, a feltételes végkielégítést, illetve az egykori vas- és acélmunkásokat alkalmazó munkaadóknak fizetett részleges bérvisszatérítést (Towalski 2003).³

Az átképzés népszerűsége azonban az új program alatt sem növe­kedett. A menedzsment egyik tagja a következőket mondta erről: „[…] nagyon nehéz tanulásra ösztönözni azokat a munkásokat, akiknek azt mondjuk: »Átképzünk, kompenzációt adunk, de a következő 12 hónapban elveszíted az állásodat. És nem tudunk garantálni neked egy új állást.« […] Az embereknek ez nem tetszett, és komoly nehézségeink voltak, hogyan használjuk fel hatékonyan a kapott pénzt […] A csomagjainkat relatíve modern eszközöknek tekinthetjük. Elsőként próbálkoztunk meg azzal, hogy a munkaadóknak kompenzációt fizetünk az acélszektorból elbocsátott munkások alkalmazásáért […], de nem működött."

Nehéz lenne egyértelműen értékelni, hogy a foglalkoztatás átalakítá­sa milyen hatást gyakorolt az acélszektorra. Az nyilvánvaló, hogy egy fő feladat befejeződött: masszívan csökkent a munkavállalók száma a szektorban, ami a produktivitás növekedésében is kifejeződik. Az a be­nyomásunk azonban, hogy az átalakítás programjának szerzőit sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy elkerüljék a pillanatnyi „konfliktusgócokat", mintsem az, hogy hosszú távon biztosítsák az elbocsátott munkások egzisztenciáját. Az átalakítás periódusának legnagyobb részében, mint azt megmutattuk, a szektort elhagyó munkások passzív foglalkoztatás­politikai intézkedésekből profitáltak. A felmondásért kapott pénz „látható" volt; a munkások azonnal a zsebükben érezhették és el költhettek. A HPA által preferált aktív eszközök virtuálisnak tetszhettek a munkavállalók szemében: az új állás (bizonytalan) ígérete túlzottan is mesterségesnek látszott az előző mechanizmussal összehasonlítva, és nem tudta meg­nyerni a munkások többségének bizalmát.

A fentieket a következő felmérés eredményei is alátámasztják. 2005-ben munkásokat, szakszervezeti vezetőket és menedzsereket kérdeztek meg az acéliparban arról, hogyan látják az elbocsátott munkásoknak fel­ajánlott különböző eszközök iránti preferenciát. A3, táblázatból kiviláglik, hogy a megkérdezettek véleménye alapján a munkások egyértelműen a passzív eszközöket preferálják.

3. táblázat: A különböző eszközök hatékonyságára vonatkozó vélemé­nyek (%)
Eszközök listája	Munkások	Szakszervezeti aktivisták	Menedzserek
Korai nyugdíj	24,06	25,24	16,25
Kompenzáció az elbo­csátott munkásoknak	23,58	15,00	11,25
Előnyugdíj-juttatások	15,09	16,43	13,13
Eszközök listája	Munkások	Szakszervezeti aktivisták	Menedzserek
Átképzés	14,12	12,62	13,13
Kölcsön a munkásoknak, hogy saját vállalkozást alapítsanak	10,16	16,67	23,13
Munkahelyi tanácsadás	7,25	5,00	6,88
A munkabér részleges kompenzációja az új munkaadónak	5,01	9,05	16,25
Forrás: Kulpa 2006

 

A vállalatok által menedzselt foglalkoztatásátalakítás

Mivel sok vállalat nem csökkentette a kapacitását a privatizáció előtt, az állam által finanszírozott átalakítási programok támogatásával, egyenként kellett megbirkózniuk a foglalkoztatás átalakításával. Itt nemegyszer éles harcot vívtak a szakszervezetekkel. A Lengyel Acélművek privatizálása folyamán például nem foglaltak bele semmilyen szociális csomagot a privatizációs egyezménybe, amit a szakszervezetek törvénytelennek tartottak (Towalski 2002; 2004). Ezért tárgyalásokat kezdtek a befektető­vel, és kilenc hónap után megszületett a megegyezés (29 szakszervezet írta alá, amelyek külön-külön működtek a vállalatnál), amely garantálta a foglalkoztatás védelmét 2009-ig, és elért bizonyos anyagi engedmé­nyeket (fizetésemelés, privatizációs bonusz). Emellett a munkavállalók két képviselője bekerült a tanácsadó testületbe. A szociális csomag erős ígéret, tekintve, hogy az EU követeli a létszámcsökkentést az ágazatban. Világos azonban, hogy Mittal nem tudja teljesíteni ezt a kötelezettséget a beruházások késlekedése miatt, és a Bizottság 2007 végéig jóvá­hagyta mind az üzemek bezárásának, mind pedig a leépítéseknek az elhalasztását.⁴

Annak érdekében, hogy a fenti követeléseknek megfeleljenek, a vállalatok különböző, fent már tárgyalt eszközökhöz folyamodtak, hogy ösztönözzék az önkéntes távozást: „természetes" nyugdíjazás, rokkant­nyugdíj és előnyugdíj-juttatások. Az anyagi kompenzálással ösztönzött felmondás volt azonban az egyetlen módja annak, hogy ténylegesen befolyásolják a távozást. Új humánerőforrás-osztályok nyíltak, ahol a fiatal menedzserek sokasága buzgólkodott olyan innovatív ösztönző programok kidolgozásán, amelyek felgyorsítják az önkéntes távozást. Az egyik vállalatnál speciális programot terveztek arra, hogy meggyőzzék az előnyugdíj előnyeiről az idősebb munkásokat, holott a juttatások nem voltak nagyon magasak. A cég azonban vállalta, hogy egy összegben kifi­zeti a munkásoknak a nyugdíjig járó fizetését, és a jubileumi jutalmukat is megkapják. Az elbocsátott munkások jelentkezhetnek munkanélkülinek, és 12 hónapig kapják a munkanélküli segélyt. Azok a munkások, akik ezt a megoldást választották, elégedettek voltak, mert anyagi veszteség nélkül abbahagyhatták a munkát, és élvezhették a megérdemelt pihe­nést a több évtizedes fizikai munka után. „Úgy érzem magam, mintha nyaralnék" – mondta az 58 éves Waclaw az egyik interjúban. Waclaw csak az előrehozott juttatások miatt fogadta el az előnyugdíjazást: mint elmondta, főleg a jubileumi jutalom miatt döntött így, amelyet egyébként csak 60 éves korában kapott volna meg.

Felmondás: Az azonnali felmondást, mint már írtuk, a vállalatok anyagi eszközökkel próbálták ösztönözni. A„közös megegyezéssel" felmondók egyhavi bérük akár 31-szeresét is megkaphatták. Ezen a módon főleg a fiatalabb és jobban fizetett fehérgalléros munkaerőt sikerült leépíteni, de az is eredménynek számított, tekintve az adminisztráció túltelítettségét. Az így távozók egyébként is jó (vagy jobb) esélyekkel indultak a külső munkaerőpiacon.

Grzegorz, egy 48 éves fehérgalléros munkás, elfogadta az ajánlatot. 16 napjába került, amíg átgondolta és megvitatta a feleségével a dön­tését, és végül felmondott a munkahelyén. Noha már csaknem egy éve volt munka nélkül az interjúkészítés idején, úgy nyilatkozott, hogy nem bánta meg a döntését, mert egyre romlottak a feltételek, és nem érezte jól magát a munkahelyén. Menedzseri funkcióiról már korábban lemondott, mert nem értett egyet az új személyi politika irányvonalával. Noha úgy gondolja, hogy neki mint specialistának nehezebb lesz elhelyezkednie, mint a munkásoknak, és valós fenyegetésnek érzi a társadalmi lecsú­szást, nem bánta meg akkori elhatározását.

A 39 éves Maria 13 évig volt könyvelő az egyik vasüzem pénzügyi osztályán. Amikor felajánlották neki a felmondásért „járó" 65 000 SL-t, úgy gondolta, hogy ez a megfelelő pillanat a távozásra. Bízott abban, hogy sikerül majd elhelyezkednie a magánszektorban, ahol nemcsak magasabb fizetést kap, hanem a kihívás is nagyobb: „Nem tudom, miért, de biztos vagyok abban, hogy helyesen döntöttem. Nem félek, ami talán ésszerűtlenül hangzik, de sokkal könnyebbé teszi a dolgomat."

Átképzés: Az EU-csatlakozással megváltozott a munkaerő-piaci politika. Előtérbe kerültek olyan fogalmak, mint az aktiválás, a szolgáltatások mi­nősége és a humánerőforrás-fejlesztés. Ahogyan bemutattuk, a korábbi évekre a passzív munkaerő-politika volt a jellemző. A Munkaügyi Alap költségvetésének 90%-át a segélyek és a juttatások tették ki. 2004-ben volt némi javulás, de csak azért, mert az előnyugdíjat attól kezdve a Tár­sadalombiztosítási Alap fizeti (Ministry of Economic Affairs and Labour, 2005: 50.). így ma a Munkaügyi Alap 15%-át fordítják aktiválási eszkö­zökre. Ennél jóval többet, a források legnagyobb részét (37%) költik a diplomások és a 25 év alatti fiatalok aktiválására (pl. a friss diplomások

„Első állás" programja), 20% megy a közmunkára, 16% intervenciós munkára és 9% átképzésre.⁵

Az aktív munkaerő-piaci politika végrehajtása azonban számos ne­hézségbe ütközik. Szakértők véleménye szerint még mindig nem ismerik eléggé a munkaerő-piaci igényeket, ezért a képzési programok nem iga­zodnak a piaci igényekhez (Vera Trappmann interjúi, 2005. november). Kivételnek számít, és ez érinti az egykori acélmunkásokat, a hegesztő­tanfolyam. A hegesztő mind Lengyelországban, mind pedig külföldön keresett szakmának számít. Különösen érdekes történeteket hallottam azoktól a munkásoktól, akik ezt a képzést választották.

A44 éves Marcin 2000-ben fogadta el a felmondással járó csomagot. Ezután feketén dolgozott, majd amikor a harmadik fia megszületett, gyermekgondozási szabadságra ment. Aztán a gyereket bölcsődébe adták, Marcin pedig egy nemzetközi vállalat sofőrje lett Krakkóban, noha „hivatalosan" gyermekgondozási szabadságon maradt. Két év múlva szerette volna újra „legalizálni" foglalkoztatási helyzetét, jelentkezett munkanélkülinek, és elkezdett állást keresni. Egy spanyol cégtől kapott volna munkát, de nem volt hegesztő szakképzettsége. így jelentkezett 2005-ben egy hegesztő-tanfolyamra. Amikor találkoztam vele, Marcin angolul tanult, ami része volt a programnak, de az interjúban nyilvánva­lóvá tette, hogy ő és a kollégái külföldön szeretnének munkát vállalni. A motiváció világos: kinn jobb a fizetés. Marcin a családjával szeretne maradni, de adósságai vannak, és szeretné biztosítani a saját jövőjét és a családjáét. Őszintén megmondta: „Csak a pénzről szól ez a dolog. Sem­mi másról." És a migráció látszik a legjobb esélynek: „Lengyelországban nincs értelme a munkának. Fontos, hogy végre megint lássak magam előtt valami perspektívát. Én egész biztosan elmegyek; csak arra várok, hogy véget érjen a tanfolyam."

Diszkusszió

A szociológiai elemzések szerint az individualizmus és a relativizmus az „átlagos" lengyel fő tulajdonságai. „A családom és a saját jólétem" a lengyel társadalom legtöbbek által osztott értéke. A „minden jó, ami jó nekem és a családomnak" és „a más problémája nem az én problémám" széles körben elterjedt felfogás. Ha az embereket a munkanélküliségről kérdezik, igen gyakran a következőt válaszolják: „…ez nagyon komoly probléma, de nem az enyém…" Ennek tükrében feltehetjük a kérdést: mi történt a Szolidaritást összetartó kollektivizmussal? És úgy tűnik, a válasz az, hogy eltűnt. Eltűnt akkor, amikor a szakszervezeti vezetők új politikai elitté „transzformálódtak", miközben az egyszerű emberek önálló szubjektumokból „lefokozódtak" a társadalom- és gazdaságpolitika „problémás" objektumaivá. Az alábbiakban négy változást emelünk ki, amelyek különösen érintették az acélmunkások életét.

A veszteség érzése: Az acélmunkás szakma magas szimbolikus értékkel bírt a szocialista időszakban. Egy olyan osztály „elitjének" számítottak, amelynek az volt a feladata, hogy átformálja a társadalmat, létrehozza a dolgozó állampolgárok egyetemes osztályát szemben a burzsoáziával, amelynek „kollektív létezése és egyéni státusa csaknem teljes egészében a termeléshez való viszonyon alapul" (Stenning 2005a: 985.). A szocialis­ta munka hősei helyett megjelentek a szabadpiac új hősei, a vállalkozó középosztálybeli polgárok. A kereskedelmi és szolgáltató szektor fel­emelkedésével a nagyüzemek, ahol az acélmunkások dolgoztak, szintén elvesztették korábbi jelentőségüket. Míg korábban az emberek társadalmi életében központi szerepe volt a munkahelynek, az új rendszerben a vállalatok elvesztették ezt az integráló funkciót. A szimbolikus hatalom elvesztése „együtt járt" a szolidaritás és az osztálytudat elvesztésével. A munkások nem egyazon osztály tagjainak, hanem versenytársaknak tekintik egymást. Stenning esettanulmánya az acélmunkásokról azt mu­tatja, hogy a személyes viszonyok is megváltoztak az átalakítási folyamat eredményeképpen. A munkások megértették, hogy egyre több időt kell áldozniuk az életükből a munkára, ha meg akarják tartani az állásukat, és bírni akarják a versenyt (Stenning 2005b: 250.). A társadalmi család a családra redukálódik. Ost (2000) szerint a gyenge osztálytudat ma­gyarázza, hogy a munkások beletörődtek a rossz alkuba. A munkások a rendszerváltozás áldozatainak tekintik magukat, akik – más országok tapasztalatával szemben, ahol a szerkezeti átalakítás és a masszív le­építések az osztálytudat újraéledését eredményezték (MacKenzie et al. 2006) – nem nyerték vissza osztálytudatukat, hanem individualizálódtak, fragmentálódtak, és elveszettnek érzik magukat a reprezentáció, az anyagi helyzet és az identitás szempontjából.⁶

Az interjúk során az acélmunkásoktól gyakran hallottam története­ket egykori kollégáikról, akiket tönkretett a munkanélküliség: minden pénzüket elköltötték, nem találtak új állást, alkoholisták lettek, és végül hajléktalanok. Egyetlen interjúalanyom sem élt át személyesen ilyesmit. Más tanulmányokból is kiderül azonban, hogy a munkanélküliek gyakran veszteségtörténetként konstruálják meg pályafutásuk történetét (anyagi hanyatlás, az önbecsülés elvesztése, a társadalmi élettől való vissza­húzódás, a szoros kötődések elvesztése). A történetek nagyon szomo­rúak: emberek, akik egész nap otthon ülnek, nem akarnak látni senkit, depressziósokká válnak, sírnak, és úgy érzik, hogy a személyiségük teljesen szétesett (Pine 2002: 95.). A rendszerváltozás első éveit leszá­mítva a lengyel munkások között nem lehet megfigyelni a szolidaritás jeleit: tiltakozó stratégiák helyett egyéni kiutakat keresnek, nem kollektív megoldást. A nyilvános élettől való elfordulás, a közösségi életben való részvétel elutasítása és a politika iránti közöny úgy tűnik, általános trend a lengyel társadalomban (Kolarska-Bobinska 2003).

Változó munkafeltételek: Akár az állam, akár a vállalat ösztönözte fel­mondásra a dolgozókat, az önként távozók általában arról számoltak be, hogy egyre rosszabbul érezték magukat a munkahelyükön a változó munkafeltételek miatt. Avállalatnál végzett munkát „leértékelte" a korábbi jó munkahelyi klíma megszűnése, a megnövekedett verseny. A mun­kások egy informálisabb és kollektívabb klímához voltak hozzászokva, szorosabb kollegiális kapcsolatokhoz üzemi szinten. Az átalakítással ez a klíma megváltozott: a produktivitás növelése volt a cél, ami a munkások között megteremtette a verseny légkörét. A munkások úgy érezték, hogy „objektív munkaerővé" redukálják őket, elvesztik magukat mint szubjektu­mokat, ugyanakkor állandóan a fejükhöz vágják, hogy hiányzik belőlük a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség és az aktivitás (vö. Dunn 2005). Ezek a vádak különösen abszurdak, ha belegondolunk, hogy a munkások milyen innovatívak voltak a „túlélési" stratégiák kialakítása terén (önellátó gazdaság, otthoni munka, cserekereskedelem stb.).

A munkások tőkéjének leértékelése: Az acélmunkás szakma a szocia­lizmusban viszonylagos társadalmi presztízst, jó munkakörülményeket és jó fizetést jelentett. Ateljes foglalkoztatottság ígérete minimalizálta a szakmai kockázatot. A posztszocializmus idején a szakma társadalmi státusza jelentősen csökkent, és sok acélmunkásnak más szektorban kellett állást keresnie. A munkások gyakran említették, hogy felülérté­kelték munkaerő-piaci lehetőségeiket, és ezért különösen keserű volt a csalódás. Kénytelenek voltak kevésbé jól megfizetett, rosszabb mun­kákat elvállalni, vagy kikerülni a legális lengyel munkaerőpiacról – akár úgy, hogy „eltűntek" a fekete-vagy szürkegazdaságban, akár úgy, hogy külföldön kerestek munkát.

Domecka és Mrozowicki (2005) háromféle szakmai karriert külön­böztet meg a posztszocialista Lengyelországban: a kívülről befolyásolt „horgony"-karriert, a szintén kívülről befolyásolt „patchwork"-karriert és az autonóm karriert. Vizsgálatuk szerint a munkások körében a kívülről befolyásolt karrier dominál, ezért vagy nem mobilak, vagy megpróbál­nak beilleszkedni a „résekbe", de soha nem tervezik meg stratégiailag a karrierjüket, amelynek része lenne a továbbtanulás.

A „Dolgozó Lengyelek 2007" című legfrissebb felmérés három cso­portot különböztetett meg a lengyel társadalmon belül. Az első csoport a vállalkozókat tömöríti, akik a szabadpiaci gazdaságban dolgoznak. Ők jellemzően erősen hisznek az iskolai tőkéjükben, nem probléma számuk­ra, hogy új állást találjanak, nem félnek attól, hogy hitelt vegyenek fel a saját vállalkozásuk beindítására, és nem tartanak a bevándorlókkal való versenytől. A második csoport a „frusztrált, potenciális kivándorlóké", akik nem vagy kevéssé azonosulnak a munkahelyükkel, és komoly hajlandó­ságot éreznek arra, hogy átképezzék magukat. Ha lehetőségük van arra, hogy kétszer, háromszor annyit keressenek, mint otthon, készek rá, hogy elhagyják az országot. Az utolsó csoportba tartoznak a „fegyelmezett munkamániások", akik örömmel dolgoznak, nemritkán túlórában, és ál­talában a szabadidejüket is szívesebben töltik a munkahelyi kollégákkal. Nem meglepő módon általában ipari munkások tartoznak a második cso­portba. Az uniós csatlakozás után, mint ismert, jelentős migráció indult el Lengyelországból a régi EU-tagországokba, és a bevándorlók között sok az egykori acélmunkás. A leggyakoribb célországok az Egyesült Király­ság, Németország, Írország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Államok. Ma az Egyesült Királyság a legnépszerűbb, a csatlakozás előtt Németország volt a „favorit". Interjúalanyaim is az Egyesült Királyságot tekintették a legvonzóbb célpontnak, mert könnyű a beutazás, és nagy igény van a szakmunkásokra. A munkások számára a migráció fontos megélhetési stratégiává vált.

A gender-viszonyok átalakulása: Míg sok férfi választotta az elvándorlás stratégiáját, az otthon maradiaknak a háztartásban is új kihívásokkal kellett szembenézniük. „Ma a munkáskerületek legszembetűnőbb vonása a munka egyre növekvő hiánya; az utcák nem néptelenek napközben, hanem tele vannak emberekkel, főleg férfiakkal (Stenning 2005b: 251.). Miközben első olvasásra riasztónak tűnik a kép, a figyelmesebb szem észreveszi, hogy a férfiak nem egyedül sétálnak az utcán, hanem gyakran babakocsival. Az interjúk alapján úgy látjuk, hogy a nehézipari munkahelyek tömeges megszűnése következtében változnak a gender-viszonyok a munkások körében. A nők gyakran jobb eséllyel tudnak elhelyezkedni az adminisztrációban vagy a szolgáltatóiparban, és gyak­ran átveszik a férfi kenyérkereső helyét, ahogyan azt Marcin példájából is láthattuk. Érdekes módon a férfiak és a nők is már csak gyerekeikről szőnek álmokat, s nem hiszik, hogy az ő életükben lesz még pozitív változás (vö. Pine 2002).

Konklúzió

A posztszocialista Lengyelországban elnyomott csoporttá váltak a munkások. Ha egyáltalán belekerülnek a nyilvános diskurzusba, akkor is gyakran megalázó, diszkrimináló kontextusban. Mivel a gazdasági átstrukturálás időszakában csak akadálynak, az átmenet kerékkötőinek tekintették őket, a politika is azt a célt szolgálta, hogy mielőbb elfelejtsék őket és az általuk okozott „problémát". így került sor a passzív munka­erő-piaci stratégiák alkalmazására, ismert következményeikkel együtt. Még a szakszervezetek is egyetértettek a vállalatok preferenciáival, és a munkavállalók anyagi kielégítésére törekedtek az átalakítás idején, ahelyett hogy a jogaik megvédésére készítették volna fel őket. A szak­szervezetek azóta is nagyon büszkék a kiharcolt társadalmi csomagra, és az átalakítás békés megvalósítására, szemben más szektorokkal. Miközben valóban nagyon alacsonynak tűnik a regisztrált munkanélküli acélmunkások száma, és még kevesebb volt acélmunkás folyamodik szociális segélyért, komplexebb a kép, ha megnézzük a munkások életét. Sok munkásnak nincs rendes, bejelentett állása, noha nem jelenik meg munkanélküliként a statisztikában. A legtöbben csak az otthonra, a csa­ládra és a legszűkebb társadalmi hálójukra számíthatnak. Egyedül kell megbirkózniuk a „túléléssel". Nagyon sok tevékenység zajlik az informális vagy a feketegazdaságban, és sokszor az elvándorlás kínálja az egyetlen perspektívát. Ez azonban számos potenciális problémával terheli meg a lengyel gazdaságot és társadalmat. Az is nyitott kérdés marad, hogy a munkások meddig fogadják el, hogy „örökre" elfelejtették őket.

*** 

 

Bibliográfia

Ashwin, S. (1999): Russian Workers. Manchester, Manchester University Press.

Buchowski, M. (2003): Redefining the Social Relations through Work in a Rural Community in Poland. Max Planck Institute for Social Anthropology. Working Papers, no. 58. Halle, Max Planck Gesellschaft.

Crowley, S. (2004): Explaining Labor Weakness in Post-Communist Europe: Historical Legacies and Comparative Perspective. East European Politics and Societies, Nr. 18. 394-429.

Domahski, H. (2002): Ubóstwo w Spoleczehstwach Postkommunistycznych. Warsaw, Instytut Spraw Publicznych.

Domahski, H. (2005): The Polish Transformation: Structural Changes and New Tensions. European Journal of Social Theory, Nr. 8. 453-470.

Domecka, M. – A. Mrozowicki (2005): Professional Biographies in Transition. Comparing Experiences of Workers and Business People in Post-Socialist Poland. Paper presented at the 37th World Congress of the International Institute of Sociology, Stockholm 5-9. 7. 2005.

Dunn, E. C. (2004): Privatizing Poland. Baby Food, Big Business, and the Remaking of Labor. Ithaca-London, Cornell University Press.

Evans, G. – C. Mills (1999): Are there Classes in Post-Communist Societies? A New Approach to Identifying Class Structure. Sociology, Nr. 33. 23-46.

Eyal, G. – I. Szelényi – E. Townsley (1998): Making Capitalism Wthout Capitalists. Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. Lon­don – New York, Verso.

Federowicz, M. (2004): Poland: Worker-driven Transformation to Capitalism? In: Federowicz, M. – R. Aquilera (eds.): Corporate Governance in a changing economic environment. New York, Palgrave. 144-169.

Federowicz, M. – K. Jasiecki – W. Weselowski (2005): The Business Elites of

Poland. In: Steiner, H. – Tamas, P. (eds.): The business elites of East Central Europe. Berlin, trafo verlag. 13-58.

Gardawski, J. (1996): Przyzwolenie ograniczone. Robotnicy wobec rynku i demokracji. PWN Warszawa.

Jasiecki, K. (2002): Elita biznesu w Polsce. Drugie narodziny kapitalizmu. Warszawa, IFiS PAN.

Kramer, M. (1995): Blue-Collar Workers and the Post-communist Transitions in Poland, Russia, and Ukraine. Communist and Post-Communist Studies, 28: 3-11.

Kaufman, R. (2007): Market Reform and Social Protection: Lessons from the Czech Republic, Hungary, and Poland. East European Politics and Societies, 21 (1): 111-125.

Keat, P. (2000): Penalizing the reformers. Polish steel and European integration. Communist and Post-Communist Studies, 33: 201-221.

King, L. (2002): Post-communist Divergence: A Comparative Analysis of the Transition to Capitalism in Poland and Russia. Studies in Comparative International Development, 37: 3.

King, L. P. – A. Sznajder (2006): The State-Led Transition to Liberal Capitalism: Neoliberal, Organizational, World-Systems, and Social Structural Explanations of Poland's Economic Success. American Journal of Sociology, 112 (3): 751-801.

Kolarska-Bobinska, L. (2003): The EU Accession and Strengthening of Institutions in East Central Europe: The Case of Poland. East European Politics and Societies, Nr. 17. 91-98.

Korkut, U. (2006): Entrenched Elitism in Trade Unions in Poland and Romania: An Explanation for the Lack of Union Strength and Success? Economic and Industrial Democracy, Nr. 27. 67-104.

Krzywdzinski, M. (2005): Die Entwicklung der Klassengesellschaft in Polen: Was bedeuten Klassen in der Transformation? Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Nr. 57, 62-85.

Kutter, A. – V. Trappmann (2006): Das Erbe des Beitritts: Zur Analyse von Europaisierungseffekten in mittel- und osteuropaischen Gesellschaften. In: Kutter, A. – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel-und Osteuropa. Baden-Baden, NomosVerlag. 13-55.

Kwiatkowski, E. – M. W. Socha et al. (2001): Labour Market Flexibility, and Employment Security. Employment Paper, ILO Geneva.

MacKenzie, R. – M. Stuart – C. Forde – I. Greenwood – R. Perrett – J. Gardner (2006): All that is Solid? Class, identity and the maintenance of occupational community amongst redundant Welsh steel workers. Sociology, 40 (5): 833-852.

Ministry of Economy and Labour (2005): Employment in Poland. Warsaw.

Kulpa-Ogodowska, A. (2006): Nowe uwarunkowania przebiegu restrukturyzacji hutnictwa zelaza i stali w latach 2003-2005. Perspektywy rzeczywistej modernizacji. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Orenstein, M. A. (2001): Out of the Red. Building Capitalism and Democracy in Post-communist Europe. Ann Arbor, The University of Michigan Press.

Ost, D. (2000): Illusory Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Postcommunist Class Identities. Politics Society, Nr. 28. 503-530.

Ost, D. – Crowley, S. (2001): Making Sense of Labour Weakness in Post-communism. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.): Workers after Worker's States. Labor and Politics in Postcommunist Eastern Europe. Lanham. 219-233.

Pine, F. (2002): Retreat to the household? Gendered domains in post-socialist Poland. In: Hann, C. M. (eds.): Post-socialism. Ideals, ideologies and practices in Eurasia. London – New York. 95-113.

Polish Steel Association (HIPH) (2006): Polish Steel Industry. Katowice.

Sedelmeier, U. (2002): Sectoral dynamics of EU enlargement: advocacy, access and alliances in a composite policy. Journal of European Public Policy, 9 (4): 627-649.

Shabad, G. – K. M. Slomczynski (2004): Inter-Party Mobility among Parliamentary Candidates in Post-Communist East Central Europe. Party Politics, Nr. 10. 151-176.

Schoenman, R. (2005): Captains or Pirates? State-Business Relations in Post-Socialist Poland. East European Politics and Societies, Nr. 19. 40-75.

Staniszkis, J. (2006): Structural Violence and Divergent Ontologies of Power: Post­communist Europe in the Face of EU Accession. In: A. Kutter – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel- und Osteuropa. Baden-Baden, Nomos Verlagsgesellschaft. 117-134.

Stenning, A. (2001): Solidarity and the challenges of transformation. Restructuring Labour and Community in Post-Socialist Poland. Paper Presented to the Annual Conference of the Association of American Geographers, New York, 28th Feb. – 3rd March 2001.

Stenning, A. (2005a): Re-Placing work: economic transformations and the shape of a community in post-socialist Poland. Work, employment and society, Nr. 19. 235-259

Stenning, A. (2005b): Where is the Post-socialist Working Class? Working-Class Lives in the Spaces of (Post-)Socialism. Sociology, Nr. 39. 983-999.

Sznajder, A. (2003): Still Restructuring? The Politics of the Steel Sector Restructuring in Poland and the Effects of EU Accession. Paper Presented at the 2003 Annual Meeting of the American Political Science Association, Philadelphia.

Sznajder, A. (2005): Masters and Commanders: The Politics of Managerial (Non) Cooperation in the Steel Sector. Restructuring in Central and Eastern Europe. Manuscript, Yale University.

Sznajder, A. (2006): From Behemoths to Subsidiaries: The Politics of Steel Sector Restructuring and Privatization in Central and Eastern Europe. Ph.D. dissertation at the Department of Political Science, Yale University.

Paduch, J. – A. Hernas (2002): Przekstalcenia organizacyjne i restrukturyzacja zatrudnenia w hutnictwie polskim. Katowice-Gliwice.

Towalski, R. (2001): Hutnictwo polskie w okresie transformacji – proces restrukturyzacji i jego spoteczny wymiar. In: Gilejko L. (ed.): Spoleczne uwarunkowania i skutki restrukturyzacji sektorów strategicznych. SGH Warszawa.

Towalski, R. (2002): Privatisation and industrial relations. EIRO PL0209103F

Towalski, R. (2003): Zwiazki zawodowe w procesie restrukturyzacji sektora hutnictwa zelaza i stali. In: Gilejko L. (ed.): Zwiazki zawodowe a restrukturyzacja. bariery czy kompromis? SGH Warszawa.

Towalski, R. (2004): Social package agreed for Polish Steelworks privatisation. EIRO PL10401106f

Towalski, R. (2006): Procesy restrukturyzacji. Realizacja i efekty. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Trappmann, V. – A. Kutter (2005): Die EU und der Strukturwandel in Polen. Die Transformation der polnischen Stahlindustrie unter dem Einfluss des EU-Beitritts. In: C. Salimi-Asl – E. Wrasse – G. Schuch (eds.): Die Transformation nationaler Politik: Europaisierungsprozesse in Mitteleuropa. Berlin. 157-179.

Jegyzetek

¹ 1991-1994 között Lengyelországban négy országos reprezentatív felmérés készült az ipari munkásokról és egy tanulmány az üzemi szakszervezeti veze­tőkről: Munkások '91; Munkások '92; Munkások '93; Munkások '94. Ezeket a kutatásokat a CBOS közvélemény-kutató intézet végezte (Gardawski 1996). A következő években több hasonló témájú felmérés készült: Munkások '98, Prob­lematikus iparágak szerkezeti átalakítása (Gilejko 2001), A szakszervezetek és az átalakulás (Gilejko 2003), A szerkezeti átalakulás szereplői – szerepek és választások (Gilejko 2006). Ez csak egy rövid lista; nem soroltuk fel Gardawski, Gilejko, Towalski (XX) számos felmérését a privatizációról. Az angol nyelvű szak­irodalomból lásd még Federowicz (2004) elemzését a munkások szerepéről az átalakulásban, Stenning (2001; 2005a) tanulmányait az iparvidékek közösségeiről, és Domecka-Mrozowcki (2005) munkáséletút-interjús kutatását a posztszocialista Lengyelországban. Az irodalom foglalkozik még a munkásérdekek képviseletével (Crowley-Ost 2001; Ost 2000) és különösen a munkanélküliség problémájá­val (Ashwin 2001; Kramer 1995), az osztálystruktúrával (Evans-Mills 1999; Krzwydzinsksi 2005; Slomczynski-Shabad 1997), valamint a kialakuló szegénység új kultúrájával (Domanski 2002; Pine 2002).

² Az erős nyugati lobbicsoportok kritikájához lásd: Keat 2000; Sedelmeier 2002.

³ A Minisztérium információja szerint 2004-ben 1900 dolgozót bocsátottak el, akik közül 554-en kaptak végkielégítést az Aktiválási Csomagban meghatározott feltételek szerint, és csak nagyon kevesen vettek részt az átképzésben (Ministry of Economy and Labour 2005). A program szerint 2005-ben és 2006-ban további 5000 ember elbocsátását tervezik.

⁴ A Bizottság utolsó monitorjelentése még nem elérhető a nyilvánosság szá­mára.

⁵ Az intervenciós munka a magánszektorban segíti az elhelyezkedést, a béres a társadalombiztosítás részleges visszatérítésével. Közmunkát a hosszú idő óta munkanélküli, 50 év feletti emberek vagy a 20 év alatti fiatalok kaphatnak. Ezek a csoportok gyakran így nyerhetnek újra jogosultságot a munkanélküli segélyre. 2004-ben felemelték a jogosultsághoz szükséges közmunka idejét, a közmunka visszautasítása pedig a munkanélküli segély megvonását vonhatja maga után (Ministry of Economy and Labour, 2005: 202.). A közmunka de facto szociálpo­litikai jellegét – az aktiválási helyett – többen kritizálták, azért is, mert a lengyel infrastruktúraépítésben számos visszaélésre ad alkalmat.

⁶ Domanski (2005) arra számít, hogy a növekvő egyenlőtlenségek és a fo­gyasztás diverzitásának hiánya új identitásokat produkál: egy születő erős osztálytársadalmat. Buchowski (2003) is az osztálytudat erősödésével számol; a szerkezeti átalakítás kihívásával szembesülve az egyének új védekező stratégiákat alakítanak ki.

Április 2-án – nem tréfaként – az Írók Boltjában új folyóirat indult útjára a Társadalomelméleti Kollégiumhoz kötődő Fordulat új folyama, mely először 1985-ben jelent meg a baloldali szakkollégiumi diák és talán értelmiségi közösség időszaki kiadványaként. A lap köszöntője szerint most negyedévente megjelenő igényes folyóiratra számíthatunk, mely a kritikai hagyomány felvállalása mellet megpróbálja elkerülni a dogmatizmus csapdáit, azonban társadalomtudományi folyóiratként a problémák megszólításán túl többre nem vállalkozik. Az első számban a négy rovatban (globalizáció és kapitalizmus, globalizáció és társadalom, társadalom és kritika továbbá elmélet és történet) cikkeket olvashatunk ismert szerzőktől (Beverly Silver, Giovanni Arrighi, Oskar Lange, Dorothee Bohle, Greskovits Béla) valamint a kollégium diákjaitól, volt kollégistáktól.

A Fordulat tervei szerint az idei évben a nyári szám a modernitást és a korszakváltást állítja középpontba olyan szerzők cikkeivel, mint Axel Honneth, Tamás Gáspár Miklós, Slavoj Zizek és az Eszmélet főszerkesztője Andor László. Az őszi szám a kapitalizmus kelet-európai és posztkolonialista változatait veszi célba Claus Offe, Gedeon Péter, Böröcz József és Melegh Attila írásaival. Kritikát olvashatunk Naomi Klein tavaly megjelent könyvéről (The Shock Doctrine), melyben a katasztrófa kapitalizmus felemelkedését tárgyalja. A téli szám a politikai baloldallal és a marxizmusokkal foglalkozik majd.

A folyóirat olvasói közt a kritikai társadalomtudományok iránt érdeklődőkre és a fiatalabb nemzedékre is számít. A Fordulatot a L'Harmattan kiadó terjeszti és a világhálón is elérhető a http://fordulat.net címen. Az egyes számok 900 Ft-ba kerülnek az éves előfizetés 3.200 Ft.

 

A magyarországi egészségbiztosítási törvény körüli vitákból kiindulva a tanulmány elméleti és politikai szempontból elemzi a kelet-közép-európai szociális leépítést, és – visszatekintve – a jóléti állam különféle típusainak örökségét. A szerző politikailag helyesli, szükségesnek tartja a jóléti állam maradványainak megőrzéséért folytatott utóvédharcot, ugyanakkor szkeptikus a jóléti berendezkedés jövőjét illetően a posztfordista-posztindusztriális korszakban. Élesen megkülönbözteti az egyenlősítő-államosító-újraelosztó modellt a „szocializmus" normatív fogalmától.

Pár hónappal ezelőtt, 2007. december 17-én (majd 2008. február 11-én ismét) a Magyar Köztársaság Országgyűlése – mindenféle-fajta tiltakozások közepette – elfogadta az egészségbiztosítás reformjáról szóló törvényjavaslatot. Kellett hozzá tizenkét nap, amíg valakinek föltűnt, hogy az Országgyűlés ugyanakkor elsöprő többséggel, „összpárti konszenzussal" elfogadta a sokkal súlyosabban neoliberális-neokonzervatív és sokkal jelentősebb, ominózusabb lisszaboni szerződést. A lisszaboni szerződés arra szolgál, hogy a franciaországi és németalföldi szavazók által vehemensen elutasított alkotmányszerződés fő elemeit visszacsempéssze, és szinte alkotmányerejűen kodifikálja a jelenlegi népellenes és antidemokratikus európai politikát. Már az alkotmányszerződést is „csont nélkül" megszavazta a magyarhoni diéta, beleértve az állítólag „nemzeti" és „szociális" elkötelezettségű jobboldali ellenzéket – amelynek a hívei éppoly kevéssé tudják, mit művel a pártjuk, mint ahogyan ezt az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt a szocialista párt hívei se tudták, pedig tudhatták és tudhatnák -, s így már megint gyilkos ütközet dúl valamely fontos részletkérdésben, miközben az alapproblémákban szinte teljes a félig-meddig titkos összhang. (Az egész magyarországi sajtóban egyetlen írás szól a lisszaboni szerződés ratifikálása ellen: D. Horváth Gábor: „Nem hajt bennünket a tatár" , Magyar Nemzet, 2007. december 17.)

A magyarországi közélet provincializmusa, tájékozatlansága, elbutulása kellett ahhoz, hogy – szemben szomszédainkkal – semmiféle vita ne legyen egyre problematikusabbnak és veszélyesebbnek látszó EU- és NATO-elkötelezettségünkről, s hogy az összes felelőtlen parlamenti pártok által könnyelműen elvállalt kötelezettségek aztán mintegy természeti szükségszerűségnek tűnjenek föl. A sajtó nagy része holmi nemzetek fölötti sikerként mutatta be csatlakozásunkat az ún. schengeni övezethez, amelyet az követett, hogy a burgenlandi községek „behajtani tilos" táblákkal zárták el útjaikat a magyarországi autósok elől, Németországban a CDU soviniszta kampányt indított a kelet-európai látogatók ellen (néhány idegenrendészeti szabálytalanság miatt, ami eddig se volt ritkaság). A Magyar Nemzet megdöbbentő riportban számolt be arról, hogy az egyik határ menti településünkön az ott házakat és gazdaságokat vásárló szlovákiai betelepülőket atrocitások érik, „tótok, kifelé" föliratok virítanak a falakon. A szlovák rendőrség a szlovák nácik által a magyar beszéde miatt kis híján agyonvert felvidéki magyar lányt, Malina Hedviget ábrázoló céltáblára pufogtat a szolgálati lőtéren. A koszovói függetlenség ügyében már megint Németország, Ausztria és Magyarország a fő ellenfele Szerbiának, mintha 1914 óta nem sikerült volna semmit se tanulni, mintha nem lett volna elég eddig háromszor megállj-megállj-kutya-szerbiázni, most negyedszer is muszáj, hadd legyen megint fölfordulás a Balkánon, hadd lássák a Monarchia összes utódállamai, hogy pont olyan vakok, ostobák és rosszindulatúak uralkodó osztályaink, mint mindig voltak.

Történelmi vakság

A provincializmus nemcsak térben, hanem időben is működik. Az embernek az a benyomása, hogy a magyarországi értelmiség valamikor az 1970-es években gondolkodott utoljára. Az ország összes problémáit az akkori reformviták régesrég elavult terminusaiban folytatják le, a „terv vagy piac", a „piac kontra állam", a „piaci vagy központi irányítás", a „piaci vagy bürokratikus koordináció" ellentétpárok ide-oda csavargatásával, ahol ráadásul „az állam" és „a bürokrácia" a „szocializmus" szinonimája. Némelyek „az állam" kifejezésen nagyjából a Gulag rendszerét értik, mások „a piac" kifejezésen a nemzet külföldiek általi kifosztását.

Itt valamelyes fogalomtisztázásra van szükség, mielőtt a hebehurgya, átgondolatlan vartyogás teljesen lehetetlenné, kivehetetlenné, érthetetlenné teszi az ésszerű beszédet.

Először is: százötven év társadalomtudománya úgy röpült el értelmiségünk feje fölött, mint a nikkel szamovár, ha azt képzeli, hogy „a bürokrácia" valamiképpen a kapitalizmus ellentéte. Minek élt szegény Max Weber, ha még ezt is magyarázgatni kell? Mind a többi életszférától elkülönült bürokrácia (mint rendi sajátosságokkal és saját éthosszal rendelkező populáció), mind a bürokratikus irányítás, amely operacionalizálható, egységes elemekre és ismételhető algoritmusokra bontja a társadalmi irányítás problémáit (továbbá precedensalkotás végett dokumentál és összehasonlít, elkülönült apparátusokkal kölcsönös ellenőrzést vezet be, szenioritással és irattárakkal, információmegőrzéssel hoz létre intézményi emlékezetet és folytonosságot, miután a vérségi kontinuitás elavult, funkciótlanná vált), szóval: a bürokrácia – akárcsak a piac, és vele együtt – a modern kapitalizmus alkotása. A korai tőkés modernség mintaállama, Anglia volt az első, amely belterületén nem állomásoztatott állandó hadsereget. A fizikai kényszert a piac és a bürokratikus irányítás egyszerre helyettesítette, haderő (flotta) csak a külhoni hódításokhoz, gyarmatosításhoz kellett. A brit történelemben a tisztikar nem játszik szerepet, nem úgy, mint Francia- és Németországban vagy nálunk (ahol a fölhígult katonai nemesség utódai – „dzsentri", szoldateszka – a hiányos legitimáció miatt sokáig, „a fordulat évéig" megtarthatták bizonyos funkcióikat). Szilárd jogrendszer, széleskörűen legitimált, kétségbe nem vont állami erőszakmonopólium, azaz „belső béke, rend és közbiztonság" – és az ezt adminisztráló bürokrácia – nélkül nincs piac, amely a szerződéses viszonyok egyik (fő) típusa, s amelyhez önkéntesség, konformitás/jogkövetés és mozgékonyság egyaránt szükséges. „Az állam" és „a piac" dichotómiája, vagylagos, merev ellentéte mondvacsinált, históriailag tarthatatlan.

Nem beszélve arról, hogy a bürokratikus logika és módszertan két forrása (a matematikai, hipotetikus-deduktív természettudomány, illetve a kettős könyvelés, azaz a hitelezés/beruházás és a papírpénz, a bankjegy logikái/metodikái) szintén csak a kapitalizmusban buzoghatott föl igazán.

Másodszor: a tizenkilencedik század utolsó harmadában a szocialista munkásmozgalom akkor intézett döntő kihívást a tőkés társadalomhoz, amikor a kapitalizmus rendszere se gazdaságilag, se politikailag nem volt még teljes (ez csak a huszonegyedik század közepére látszik kiépülhetni, ha minden „jól" megy). A kapitalizmus újdonsága – amelyet még ma se fognak föl sokan, bár a gazdaságtörténet, a politika- és jogelmélet szemszögéből ez evidencia – az, hogy az értéktöbbletet nem úgy vonják el a termelőktől, ahogy korábban, azaz fizikai és jogi kényszerrel (ennek különösen brutális példája a kései, ún. „második" jobbágyság, amelyről az olvasónak talán még vannak halvány középiskolai emlékei), hanem „a piacon", ahol a termelő önkéntes, jogilag egyenlő felek által kötött szerződés alapján bocsátja áruba munkaidejét („munkaerejét"). Mi sem jellemzőbb erre, mint hogy a kapitalizmusban a termelőeszközök tulajdonosa fizet (munkabért) a termelőnek, a kapitalizmust megelőző gazdasági rendszerekben a termelő még formálisan is fizet a tulajdonosnak (különféle adókat és járulékokat, pénzben és természetben), sőt: ingyen munkára (robot, corvée) is kötelezhető, „röghöz köthető" és í. t. A korábbi rendszerekben a termelő többnyire jogilag és politikailag is a tulajdonos („birtokos") alárendeltje (úriszék, a nem nemesek jogfosztottsága stb.).¹

A kapitalizmusban ez nem így van, a piaci/szerződéses viszonyok korolláriuma a jogegyenlőség. (Azért tegyük hozzá, hogy Marion von Osten a svájci szövetségi statisztikai hivatal adatai alapján leírja: a világ egyik leggazdagabb országában 2004-ben 6,9 milliárd ledolgozott munkaórára, amelyet megfizettek, 8 milliárd fizetetlen munkaóra esett, ez utóbbiakat háromnegyedrészt nők végezték, miközben a munkabérszektorban is tizennyolc százalékkal kerestek átlagban kevesebbet a nők.)

Ennek az elvontságnak persze komoly korlátokat szabott az állam és a tőkés elitek „rendi" jellegű összekovácsolódása – az udvartól a bankokig -, amellyel szemben a termelőeszköz- és más tőketulajdon nélküli személyek (egyszerűsítve: proletárok) mint elszigetelt magánszemélyek állottak szemben, ami tetemesen gyöngítette szerződéskötési, nyomásgyakorlási esélyeiket. A szocialista vagy szociáldemokrata munkásmozgalom (elsősorban szakszervezeti és pártmozgalom) megértette, hogy evvel szemben csak a proletárok rendi (korporatív) megszervezése, az ellenhatalom és az ellenkultúra kiépítése lehet hatékony. A kizsákmányoltak és elnyomottak korábban mindig a hegemón államkultúra törmelékeiből építkeztek (a munkáskultúra eredete is a nonkonformista vallási szekták kulturális alvilágában rejlik, ahogyan ezt E. P. Thompson klasszikus műveiből megismerhettük). A kontrahegemonikus politika és kultúra (hogy a mai kultúratudomány Gramscitól származó fogalmát használjam) a modern ipari proletariátus kizárólagos és precedens nélküli leleménye volt; először állította a vagyontalan termelők valamely osztálya, hogy az uralkodó osztály és az állam legitimációs ideológiája hamis (nem pedig azt, hogy a helyes legitimációs ideológiával a hatalmasok visszaélnek). Viszont szerinte igaz az, amit a munkásmozgalom „helyes tudománynak" plusz „kritikai elméletnek" tekintett. A jóléti állam kezdeti szerény kezdeményei a hegemón és a kontrahegemón „rend" kollektív kiegyezéséből származtak, s a jóléti állam addig állt fönn, ameddig az osztályharcot a „rendek" közötti rendezett küzdelem (konfliktus/kiegyezés) határozta meg: a „kollektív szerződés" kifejezés itt jelképi erejű.

„A tőke" és „a munka" közötti kiegyezést az állami újraelosztás közvetítette. Az újraelosztási hányad és az újraelosztás állami kiváltsága köré csoportosuló intézmények relatív súlya az elmúlt másfél évszázadban fluktuált – egyébként persze a beavatkozó nemzetállami kormányzatok belső ereje egyebekben is megnyilvánulhatott a védővámoktól a militarizmusig -, de azt senki nem gondolta (mert nem gondolhatta), hogy az árutermelés és a bérmunka társadalmát az újraelosztó (és másféle) állami beavatkozás a saját puszta létével megszünteti, hiszen mindenki láthatta, hogy nem szüntette meg. Az állami újraelosztás növekvő súlyát, költségvetési részarányát, intézményes fontosságát természetesen a szocialista munkásmozgalom kényszerítette ki, de mivel ez a proletariátus motivációs készletét a kapitalizmus irányába fordította és nagyban hozzájárult a kapitalizmus világsikeréhez, mindezt valamiért „antikapitalistának" nyilvánítani őrültség. (Ha előbb nem, ezt 1914 nyarán mindenki átélhette – s aki igazán átélte, Lenin és Rosa Luxemburg, ebből le is vonta a huszadik századra nézve vészterhes, mégis elkerülhetetlen és támadhatatlan következtetést.) A kapitalizmus védelmezőitől ma már ez – hiszen kontrahegemonikus vetélytárstól nem kell tartani – ügyes trükk, az antikapitalistáktól öncsalás.

Harmadszor: attól is eltekintve, hogy az állami beavatkozás (a gazdasági beavatkozás se) nem redukáható az újraelosztásra, az állam újraelosztó tevékenysége egyáltalán nem mindig egyenlősítő (egalitárius) tendenciájú, sőt. Már a Lassalle és Bismarck által megteremtett első, kezdetleges népjóléti rendszer is „rendi" jellegű volt, amennyiben a tőke+állam, illetve a „szociáldemokrácia", azaz az iparban dolgozó, aktív férfiak korporációja között jött létre, és a náluk szegényebbekre az együttműködés hatálya nem terjedt ki. Számos, rendkívül erős államkapitalista vonásokkal rendelkező rezsim (így pl. a Harmadik Birodalom nemzetiszocializmusa) csökkentette a dolgozók reálbérét, növelte a fölhalmozási hányadot, széttiporta a munkásmozgalmat, s az életszínvonal-növekedést csak közvetve, a fogyasztási szféra átalakításával érte el, ahol a tőke, a tőkés állam és a dolgozók konfliktusa depolitizálható volt.

Többen bizonyították, így kitűnő új könyvében Szalai Júlia (Nincs két ország…? Bp.: Osiris, 2007) is, hogy a hazai, rendszerváltás (1988/89) utáni népjóléti rendszerek „perverz" (azaz a kezdeti szándékkal ellentétes végeredményű) tevékenységet folytatnak, amennyiben a jóléti transzferek címzettje javarészt a középosztály, ezért a költségvetés igen jelentős újraelosztási hányada nem növeli az egyenlőséget, legföljebb a középosztály (polgárság) különféle csoportjai között változtatja meg az egyensúlyi viszonyokat.

Negyedszer: a kapitalizmus gazdaságtörténetében – egészen a huszadik század végéig – az állami beavatkozás túlsúlyával (de nem mindig az egyenlősítő újraelosztással), illetve a szabadpiaci/szabadkereskedelmi (laisser-faire) lazítással jellemezhető rezsimek többé-kevésbé ritmikusan váltakoztak, de a múlt század utolsó harmadáig az uralkodó trend az egyenlősítő, kohéziót-harmóniát előmozdító népjóléti intézkedések és intézményrendszerek terjedelmi szélesedése volt, emelkedő reálbér mellett a terebélyesedő és növekvő politikai fontosságú ingyenes vagy nagyon olcsó (többnyire önköltség alatti) közszolgáltatások uralma és mintaadó jellege. Mindez a „fordizmus" korszakában volt lehetséges (ez a terminus is Gramscitól származik), amelyre jellemző a férfilakosság teljes foglalkoztatottsága, viszonylag magas bérek, olcsó áruval szaturált fogyasztói piac, gyorsan elsajátítható futószalag-technika, magas munkaintenzitás, a fizetőképes fogyasztói kereslet serkentése, a tőke, az állam és a szakszervezetek összefogása a ciklikus válságok megelőzésére. (A fordizmus korában, amelyben a tőke nem elsősorban az abszolút, hanem a relatív értéktöbblet kisajtolására törekszik, először valósul meg teljes egészében az, amit Marx úgy nevezett: a munka a tőkének való „valóságos alávetettsége" [reelle Subsumtion], ott a technikai racionalitásba – a munka matematizálható egységekbe osztásával, taylorizmussal-fordizmussal, „bedórendszerrel", darabbérrel stb. – beépített elnyomás, időhasználati, azaz magát az életet leigázó logika a szerződéses viszonyokon messze túl vetette kényszer alá a proletárokat, és succubusként beépült még ellenállásuk formáiba is. Vö. Elmar Altvater: Das Ende des Kapitalismus wie wir ihn kennen, Münster: Westfälisches Dampfboot, 2006, 56 skk & passim, vö. még az operaismo [Sergio Bologna, Mario Tronti, Antonio Negri, Paolo Virno és í. t.] pótolhatatlan fölismeréseiről: Steve Wright: Storming Heaven, London: Pluto, 152-195; ugyanez a posztfordizmus esetében: Immaterielle Arbeit und imperiale Souveränität, hg. Thomas Atzert, Jost Müller, Münster: Westfälisches Dampfboot, 2004, kül. Paolo Virno és Antonella Corsani tanulmányai, Negri bérelméleti előadása [1978] Althusser szemináriumán [264-289].)

Az 1968-i vereség (s ne feledjük, ekkor a forradalom a jóléti, konformizáló, tömegtermelő-tömegesítő, újraelosztó-egyenlősítő, technokrata-államosító kapitalizmusváltozat ellen tört ki, amelyet az utóvédharcokat vívó gyönge mai baloldal szívesen visszaállítana) után beindult a „posztfordista" változat (informatika, a tőkejavak szabad áramlása [„liberalizáció"], az automatizálás-robotizálás második hulláma, „immateriális munka", a munkaerő flexibilizálása, a spekulációs tőke mint „húzóágazat", a termelői szaktudás leértékelődése, majd eltűnése, az egyenlőtlenségek nemzetköziesítése és etnicizálása/rasszosítása, permanens forradalom helyett permanens háború – és persze a száz év alatt megteremtett népjóléti szisztéma lebontása, Sozialabbau). Az 1968-i forradalomra következő ellenforradalom – igen intelligensen – nem restaurálta a sok szempontból tarthatatlan etatizmust és „rendileg" korlátozott egalitarizmust, hanem előre rúgtatott és változtatott a játékszabályokon. Első renden szétzúzta a szakszervezetek hatalmát és blokkolta a (Francia- és Olaszországban genealógiai/ideológiai okokból „kommunista pártnak" nevezett) szociáldemokrácia politikai befolyását. Az újraelosztó jóléti állam legutolsó európai kísérletét (1981, François Mitterrand) a tőkemenekülés, a frankra nehezedő nyomás hónapok alatt szétmángorolta, „az egyesült baloldal" 1982-re már föl is adta a játszmát.²

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden hibájával együtt a második világháború utáni keynes-i jóléti állam teremtette meg az eddig valaha ismert legnagyobb jólétet, biztonságot és a legszélesebb körű demokráciát a fejlett nyugati államokban (és a jóléti állam „keleti", azaz szovjet típusú változata is véget vetett a kelet-európai periféria évszázados nyomorának és egyenlőtlenségének a diktatúra fokozatos enyhülése mellett). A jóléti állam radikalizálását involváló tektonikus mozgások (1968-i forradalom Nyugaton, demokratikus kísérlet Prágában, nemzeti fölszabadító mozgalmak a „harmadik világban", az Egyesült Államok veresége Vietnamban, a kínai Nagy Proletár Kulturális Forradalom és a Moszkva-Peking konfliktus) eredményeképpen (illetve a munkásosztálynak tett kényszerű engedmények meg a technikai fejlődés miatt) csökkenő-süllyedő profitráta tette szükségessé a burzsoázia és a tőkés állam „piaci" ellenforradalmát, amely egyébként – a munkásmozgalom és a „szovjet tömb" mellett – szétzúzta a hagyományos burzsoáziát és a hagyományos tőkés államot is.

Hozzá kell tenni: mint az évgyűrűk, úgy mutatják az antikapitalista balosok elfogultságai szocialista fordulatuk időpontját, „keltezését": a kései „fordizmus" balosai (kb. 1975-ig) államellenesek, a „posztfordizmus" későbbi balosai piacellenesek. Ma némelyek már nehezen idézik föl, hogy az államellenesek is antikapitalisták. (A helyes megoldás: a kettő összekapcsolása.)

Rendszervakság

Mintegy százhetven, többnyire baloldali személy (szociáldemokraták, zöldek, kommunisták, antiglobalisták, szakszervezeti vezetők, jogvédők, NGO-aktivisták, néhány szélső- és ultrabalos, független társadalomkutatók, művészek, szakadtak, továbbá négy vagy öt szociális konzervatív; szomorúan jellegzetes, hogy őket a sajtó mindenütt „értelmiségieknek" nevezi, másfajta ember ugyebár nem létezvén) a Válaszúton c. fölhívásban szólították, szólítottuk föl a kormánypárti, elsősorban a szocialista képviselőket, hogy ne szavazzák meg december 17-én az egészségbiztosítási törvényt. Erre több mint száz liberális személyiség, köztük a szocpárthoz közel állók is – fényes névsor! – válaszol pár mondatban. A mondatok mindegyike kommentárt igényel. Az egyik elején arra szólítják föl az önbesorolása alapján balközép, ám voltaképpen jobbközép (neoliberális) kormány egészségügyi reformjai miatt aggodalmaskodó baloldaliakat, „[i]dézzék fel, mi mindent tárt fel a magyar társadalomtudomány és művészet arról, hogy miként tartja kiszolgáltatottságban az embereket az államelvű [!] berendezkedés…"

Ezt annál könnyebb fölidéznünk, mivel az idevágó szövegek egy részét magunk írtuk.

Másrészt ha megvizsgáljuk – az egyszerűség kedvéért – a szabadság és a jólét szemszögéből a tőkés rendszer „államibb" és „szabadpiacibb" változatait, különös eredményekre juthatunk. Szabadabb volt a „szabadpiaci" Chile Pinochet (ejtsd: pinosé, nem „pinocset", francia eredetű család) uralma idején, mint Franciaország az etatista Mitterrand korszakában? Nagyobb volt a jólét a „szabadpiaci" Jelcin, mint az etatista Brezsnyev és Putyin idején? A századfordulós cs. kir. Magyarországon kétségkívül nagy volt a szabályozatlan egyéni, gazdasági és sajtószabadság – együtt járt ez a demokratikus politikai részvétellel? (A férfilakosság 6,58 százalékának volt szavazati joga.) Az 1970-es évek etatista Magyarországán nagy volt a szociális biztonság, volt teljes foglalkoztatottság, egyre tágabb körű oktatás, növekvő fogyasztási színvonal – együttjárt ez a demokratikus politikai részvétellel? (Az összlakosság 0,00 százalékának volt szavazati [választási] joga.) Az etatista, újraelosztó, egyenlősítő amerikai belpolitika éppúgy agresszív imperialista kül- és katonapolitikával járt együtt Kennedy/Johnson és Nixon korában, mint a „piacpárti" Reagan és ifj. Bush alatt.

Az „állam" démonizálása – az 1968-as nyugati forrástól eltekintve – részben a KGST-országokon belüli „reformkor" (új mechanizmus) ezópuszi nyelvéből származik. Amikor a cenzúrázott (és ön-) értelmiségiek „az állami túlszabályozást" és „a bürokráciát" szidták, a diktatúrára gondoltak. Amikor a „személyi kultuszt", „a törvénysértéseket", „a dogmatizmust", „a szektásságot", „a vonalasságot", „a lakkozást" stb. stb. kifogásolták, a szabadsághiányra, az önkényuralomra, „az irányított kultúrára", a rendszerszerű hazudozásra és kényszerű kultikus cselekményekre gondoltak. „Törvénysértések"-nek nevezni milliók rabszolgamunkáját a táborokban komikus lehetett volna, de persze akkor még mindenki tudta, hogyan kell ezeket a műszavakat magyarra fordítani. A kontextus vesztével talán majd akadnak olyanok, akik ennek nyomán azt képzelik, hogy Sztálin korában „törvénysértések" történtek, passz.

Ámde ha az új mechanizmus akkor ifjú kulcsemberei (emlékeznek Bereményi és Cseh Tamás dalára?), ma őszülő liberálisok azt gondolják, hogy az „államelvű" (?) berendezkedés valami különleges, vissza kellene emlékezniük arra, hogy minden kapitalizmus államelvű, jelesül a nemzetállam/jogállam elvén alapul, a termelőeszköz-tulajdonos és a termelő közötti fizikai kényszer (a tőkerendszer szerződéses-önkéntes jellege és a proletárnak a korábbi szubaltern, alsó néposztályokétól eltérő motivációs vagy indítékkaraktere miatt) kikapcsolásával föllazult a társadalmi-erkölcsi szerkezet, nem volt többé a szó hagyományos biopolitikai és kasztos/rendi értelmében vett „úr és szolga". Ekkor, a személyek közötti, „fölfelé tekintő", „úrtisztelő", „deferenciális" viszonyok enyhülésével, funkcionális behelyettesíthetőségük általánossá válásával, „az úrral" (mint az öröklött méltóság megszemélyesítőjével) szemben az állam erősödött meg, amelynek a funkcionáriusai nem személyes pozíciójuknak, hanem funkciójuknak, hivatásuknak köszönhetik – kizárólag hivatali-jogi természetű – előjogaikat és fönsőbbségüket. A kapitalizmus absztrakt természetének párhuzama az állam elvontsága: ez épp0úgy kiderül Max Weber, mint Fernand Braudel, Pierre Bourdieu és Michael Mann hatalmas műveiből – és ennek a viszonynak az erőszakos redukciója az uralmi viszonyra (tehát a tőkés viszonyok specifikumának föl nem ismerése) a legnagyobb hibája (és vonzereje) Michel Foucault írásainak.

Ha „az állam túlhatalmában", az etatizmusban az egyénre nehezedő intézményes/legitim kényszert kifogásoljuk (márpedig a mai liberálisok – szemben sokkal kifinomultabb tizenkilencedik századi elődeikkel – ezt teszik), akkor meg kell kérdezni, hogy vajon „az államtalanítás", „a piacosítás" és a „decentralizáció" csakugyan csökkenti-e ezt a kényszert. Amikor Deák, Eötvös, Trefort, Wlassics, Wekerle fölszámolta a magyar királyság teokratikus-államegyházi vonásait, s az államra bízta a népoktatást, az anyakönyvezést, megszüntette a felekezetek közötti jogi egyenlőtlenségeket stb., akkor csökkentette vagy növelte az egyes honpolgárokra (alattvalókra) nehezedő intézményes kényszert? Amikor szociáldemokrata vagy szocialista kormányok kerültek hatalomra – föltéve persze, hogy az alkotmányos viszonyokat adottnak vesszük, tehát pl. modern liberális demokráciában – vajon növekedett-e a dolgozók intézményes kényszernek való alávetettsége, ha a vállalatukat államosították? A piaci viszonyoknak való alávetettség nem intézményes kényszer? A „fékek és ellensúlyok" legtöbb szempontból üdvös rendszere korlátozza a hatalmi ágakat egymással szemben – de csökkenti a honpolgárokra (alattvalókra) súlyosodó államhatalom összmennyiségét (ha itt most az önkénytől és a visszaélésektől elvonatkoztatunk)? A független jegybank korlátozza a végrehajtó hatalom (ezen belül a pénzügyi kormányzat) hatáskörét, de megszűnik ezáltal a monetáris (és közvetve: a financiális) politikának az adófizető, megtakarító és befektető személyre vagy csoportra vonatkozó befolyása? (Arról nem szólva, hogy a monetáris és kamatpolitikára irányuló, „alulról fölfelé" ható, a parlamenten keresztül, közvetve gyakorolt demokratikus ellenbefolyás a jegybank, ma már gyakorlatilag az Európai Központi Bank függetlensége révén megszűnt. Növelte ez a „piacosító", „államtalanító", „decentralizáló", „hatalmi befolyást elvonó" rendszabály a politikai szabadságot? Nyilvánvaló, hogy nem.)

Arról nem is szólva, hogy a mai Kínai Népköztársaság, a mai Vietnami Szocialista Köztársaság példája gyönyörűen illusztrálja: a „piacosítás" magas foka nem föltétlenül jár együtt az „államtalanítás" magas fokával (ez nem zéró-summa játszma), arról a politikai hipotézisről nem is szólva, hogy a piac spontánul demokratizál, liberalizál, hiszen a politikai-rendőri elnyomás Kínában és Vietnamban alig csökkent.

Az se kétséges, hogy a dolgozók jóléte és a fogyasztók szuverenitása a legegyenletesebben a jóléti, újraelosztó, államosító, fogyasztásserkentő, magas, ám progresszív adókat kikényszerítő, „gazdaságélénkítő" (keynes-i) politika évtizedeiben emelkedett (a reálbér és az egy főre eső nemzeti össztermék az ipari társadalmakban csak 1955 és 1978 között gyarapodott folyamatosan, a nagyarányú infláció ellenére).

Ugyanakkor az is igaz, hogy az állami újraelosztás magas költségvetési részaránya egyáltalán nem garantálja az egyenlőség növekedését, még akkor se, ha csak a jövedelemegyenlőségre összpontosítunk (az intézményes és szociokulturális tényezőket az egyszerűség kedvéért elhanyagoljuk). Számtalan etatista berendezkedésben igen éles társadalmi egyenlőtlenségek maradtak fönn – csak a szociáldemokrata jóléti állam volt kifejezetten egalitáriusnak nevezhető (bár mondjuk a gaullista vagy a Karl Schiller/Ludwig Erhard-féle változat is egalitáriusabb volt, mint a mai ultrapiaci rezsimek bármelyike).

A jóléti állam – amely egyébként szerintem is a múlthoz tartozik – elleni ideológiai érvek legfontosabbika az antikommunista argumentum. Az állami újraelosztást, a közvetlen állami beruházást és fejlesztést, az állami gazdaságirányítást az 1989 utáni kelet-közép-európai gazdaságtörténeti, politikatudományi és publicisztikai irodalom a „szocializmussal", a „szocializmust" pedig a „totalitárius diktatúrával" azonosította. (Annak ellenére, hogy a jóléti állam a történelem nagyjából lezárt fejezete, mégis méltánytalan az, ahogyan a kelet-európai liberálisok voltaképpen szolgalelkűséggel és autoritarizmussal vádolják azokat a tömegeket, amelyek mernek rá emlékezni, hogy 1989 előtt a többségnek magasabb volt az életszínvonala, a reálbére, jobb volt a szociális biztonsága és szociális ellátottsága, mint ma. Arról nem is beszélve, hogy 1989 után nőtt az egyenlőtlenség, összeomlott a társadalmi igazságosság minden maradéka, ami a klasszikus liberalizmusnak is fontos volt, szemben mai utódaival vagy epigonjaival, arról nem is szólva, hogy a klasszikus szabadelvűség a független és a szuverén nemzeti-területi jogállam ideológiája volt, vö. François Perroux: Nemzeti függetlenség és kölcsönös gazdasági függőség, Bp.: KJK, 1972. Mindebből nem következik a nép diktatúra iránti előszeretete: ez rágalom.)

Evvel a problémával itt csak nagyon röviden foglalkozhatom – de tárgyam természete miatt ez nélkülözhetetlen.

A „totalitárius diktatúra" fogalma sok tekintetben érvényes és használható, és az így leírt rezsimeknek vannak (szörnyűséges) rokon vonásai, ám mindenkit meggondolásra kell hogy késztessen, hogy a kétféle (leninista, majd sztálinista, illetve náci-fasiszta) parancsuralom közötti konfliktus miért borította lángba Európát, arról nem szólva, hogy miért volt a nácik önértelmezésében középponti helyen az antikommunizmus, és miért volt a fasiszta fordulat az európai és a latin-amerikai („Estado Novo" Brazíliában stb.) politikában többnyire preventív, megelőző (ellen)forradalom a szocialista és kommunista mozgalmakkal szemben.

A „szocializmus" fogalmáról – tömören összefoglalva – a következőket kell tudni.³

Először: „szocializmusnak" lehet nevezni (wittgensteiniánus modorban) mindazt, amit valaha a magukat szocialistának képzelő, szocialistának nevező berendezkedések valaha műveltek – kb. ez az, amit a régiónkban elterjedt történetideológiák terjesztenek (érdekes módon az ebben egyetértő sztálinisták, valamint liberálisok-konzervatívok ezt egyaránt önigazolási célzattal teszik, habár ellenkező előjellel), ám ez (mint azonnal látni fogjuk) tévedésekhez vezet.

Másodszor: szemben a „kapitalizmussal", amely leíró, a „szocializmus" jobbára (noha nemcsak) normatív fogalom (azaz követelményeket fogalmaz meg valamely rendszerrel szemben, nem a rendszer puszta leírása – ez nem azonos az utópia képzetével). Helyes párhuzama lehet pl. „a szabadelvű-alkotmányos jogállam". Hiába jellemezte az 1936-i sztálini alkotmány a Szovjetuniót mint a legszélesebb körű alapjogi garanciák édenkertjét, megvizsgálva a gyakorlatot (mindenekelőtt: jogilag ártatlanok tömeges bebörtönzését), bárki könnyen megállapíthatta, hogy a Szovjetunió nem jogállam. (A Harmadik Birodalom ilyesmit nem is állított magáról.) Bár a kortársak többsége ebben nem nagyon talált kivetnivalót hajdan, a jogállamiság korlátai a még nem demokratikus, ám liberális rendszerekben – az emberi és állampolgári jogokat a tizenkilencedik századi Egyesült Államokban nem terjesztették ki a feketékre, a brit, francia, holland, belga gyarmatbirodalmak nem ismerték el a színes gyarmati népek egyenjogúságát semmilyen tekintetben, nyugodtan gyilkolták őket halomra, az első világháború előtti szabadelvű Magyarországon a kifejezési szabadság és a politikai szervezkedés szabadsága nem terjedt ki a másokéval egyenlő mértékben a szocialista munkásságra, a nemzetiségekre és még ennyire sem a parasztmozgalmakra – följogosítják az utókort arra, hogy szkeptikus legyen a korábbi rendszerek liberális hitelét illetően. A „szocializmus" épp ilyen fogalom, a „kapitalizmus" nem. (1988/89-ben nem azt harsogtuk kórusban az utcán, hogy: „Kapitalizmust!", hanem azt, hogy: „Demokráciát!", s nem azért, mintha nem lettek volna közöttünk hívei a kapitalizmusnak, hanem azért, mert a követelések szükségképpen normatívak, a kapitalizmus fogalma pedig nem az. Megjegyzem, „a piac" fogalma, szemben a „kapitalizmus" fogalmával, amelynél jóval szűkebb terjedelmű, normatív természetű – olyannyira, hogy Polányi Károly köztudomásúlag utópiának nevezte -, hiszen föltételezi a szerződéses tranzakciókat előföltételező egyenlőséget és szabadságot. Éppen ennek a normatív magnak az elemzése volt – logikailag – Karl Marx kiindulópontja, akinek azt kellett megmutatnia a korai szocialistákkal szemben, hogy a [piaci] kapitalizmusban a kizsákmányolás nem az uralkodó osztályok erőszakának a következménye: éppen az az érdekes, hogy miként lehetséges kizsákmányolás és a tőkének való [formális és reális] alávetettség, ha nem a „státus", hanem a „szerződés" az uralkodó jogi és társadalmi formája a polgári [„civil"] társadalomban jellemző tranzakcióknak.) A „szocializmusnak" tehát vannak normatív ismérvei, kritériumai.

Harmadszor: ezek a kritériumok negatív értelemben legalábbis világosak. A szocializmus (vagy kommunizmus) kétségtelenül arra szolgál, hogy megszüntesse az árutermelést, a bérmunkát, az osztályokat, a pénzt, a társadalmi munkamegosztást, az államot és a patriarkális családot. A „szocialistának" nevezett rezsimek ezt nem tették (nem is tehették: nem gondolom, hogy a Lenin és Trockij vezette októberi forradalom vállalkozhatott volna a szocializmus normatív kritériumait kielégítő rendszer megteremtésére, ezt állítani vagy számonkérni csakugyan történetietlenség volna), ennyiben tehát azt kell mondanunk, hogy szocialista rendszer eddig még soha nem létezett, bár az egykor gigászi szocialista-kommunista mozgalmak újra és újra, elbukva és újjáéledve, többnyire őszintén törekedtek rá, hogy létezzék.

Negyedszer: sokan gondolták, hogy a szocializmus/kommunizmus lényege, hogy megszünteti a magántulajdont (illetve a piacot), és ezt megtette. Ezért sok mai kommunista (ez a sok persze nem sok) úgy véli, hogy az 1917 és 1989 közötti kommunista (bolsevik, szovjet típusú) kísérlet minden borzalom ellenére mégis magában hordozta az emberi emancipáció lehetőségét. Ez a tévedés a „magántulajdon" fogalmának a félreértéséből ered. Marxistáknak tudniuk kellene, hogy a „magántulajdon" a tőkés rendszerben azt jelenti, hogy a termelők el vannak választva a termelőeszközöktől, amelyek mások tulajdonában vannak, s a termelés csak az élőmunka és a termelőeszközök szintéziséből keletkezhet, s ezt úgy lehet elérni, hogy a munkások eladják munkaidejüket a termelőeszközök tulajdonosainak. Ebből a szemszögből közömbös (bár más perspektívából persze korántsem), hogy a termelőeszközök tulajdonosa, tehát az értéktöbblet elsajátítója – ha más, mint a termelő – magánszemély, részvénytársaság, befektetési alap, bankholding vagy maga az állam. A „szocialistának" vélt rendszerek, ha rájuk vetítjük a szocializmus/kommunizmus normatív kritériumait, államkapitalizmusnak bizonyulnak, amint ezt számos kritikai marxista kielemezte már 1918 óta, kiemelve, hogy a szocialista átmenet se (és állítólagos politikai formája, a legendás „proletárdiktatúra" se) nem lehetséges, ha nem maguk a munkások ellenőrzik (döntési, azaz tulajdonjoggal) a gazdasági egységek és a népgazdaság szintjén egyaránt a termelést, fogyasztást és újraelosztást, a beruházásokat beleértve. (Ez a kritika egyidős magával a bolsevizmussal.⁴

Ötödször: ez természetesen nem jelenti azt, hogy a bolsevik forradalom által létrehozott rendszerek minden további nélkül „kapitalisták" voltak. A szovjet típusú államkapitalizmus – fönnállásának mintegy hetven esztendeje alatt – teljesen sajátságos rendszer volt, ráadásul rengeteget változott is, nem beszélve a különféle „szocialista országok" közötti tetemes különbségekről. A bolsevik forradalmak elsöpörték a régi uralkodó osztályokat, megteremtették a modernség és a racionalitás minden mástól (különösen a nyugati liberális kapitalizmustól, majd a fasizmustól) majdnem mindenben különböző modelljeit. A fölhalmozási puritanizmus kegyetlen spártai rendje (amely nagyjából 1956-ig, az SZKP XX. kongresszusának és a magyar forradalomnak az esztendejéig tartott), majd a rá következő, 1968-tól kezdve gyorsuló fogyasztói „olvadás" mellett (amely bizonyos piaci „mechanizmusok" részleges bevezetésével járt) egyaránt megmaradt a szovjet típusú társadalmak egalitarizmusa, eltéveszthetetlen plebejus karaktere és a fölvilágosodás örökségéből származó „modern/klasszicista" kultúrája (a tudomány és a magas művészet félreismerhetetlen kultuszával).⁵ A represszió, bár mindent áthatott, nem sajátlagos vonása „a létező szocialista" államkapitalizmusnak.

Külön fontos tulajdonsága lett ennek a rezsimnek, hogy mivel alapító aktusa – s ennek az alapvető jelentőségével (a nagy római történetírók nyomán) már Machiavelli is tökéletesen tisztában lehetett – forradalmi volt, emiatt eltorzított és meghamisított önlegitimációs ideológiájában is ott rejlett még a forradalmi (emancipatorikus) mag, amely időről időre lehetővé tette a szocializmus/kommunizmus normatív ismérveivel való szembesülést. Ez minden parancsuralmi struktúra és hipertrófiás erőszakszervezet (elsősorban a világtörténelemben páratlan méretű politikai titkosrendőrség) ellenére roppantul bonyodalmassá tette a szovjet típusú államkapitalista államok kormányzását. Így pl. a piaci reformokat szabadjára engedő vezetők (Kádár, Gomułka), akik vezetői pályájuk egy-egy pontján szembekerültek a munkásosztállyal, megkísérelték ugyanakkor megőrizni az állam „munkás"-jellegét: ilyen gondokkal a szociáldemokrata vezetőknek (bár világnézetileg ők is évtizedekig zavarban voltak) a gyakorlatban Nyugaton nem kellett megküzdeniük.

A „terv"és a „piac" amúgy valóságos ellentéte azonban mind a keleti tömbben, mind Nyugaton rendszeren belüli konfliktus volt, ami nem azonos a „szocializmus" és a „kapitalizmus" ellentétével, hiszen piaci „koordináció" állami tulajdon mellett is elképzelhető, és a jóléti állam és a „fogyasztói társadalom" letűnt korszakában a nyugati „demokratikus" kapitalizmusban is általános volt a népgazdasági tervezés.

Hatodszor: mára nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus túlélte a korábbról ismert szociokulturális jegyekkel körülírható burzsoáziát és proletariátust. Nemcsak a klasszikus ipari munkásság szóródott szét a posztfordista korszakban, hanem a menedzsmenttől elkülöníthető régi polgárság (nem pusztán a Bildungsbürgertum, „a művelt középosztály") is: miközben a kapitalizmus él és virul (már amennyire a folyamatos recesszió és depresszió körülményei között „virul"), „polgári társadalomnak" már nem merném nevezni. (A szovjet típusú, „létező" államkapitalizmusnak se volt polgári uralkodó osztálya, de ez nem vette elejét a kizsákmányolásnak.)

Az egészségbiztosítási törvény

A liberális személyiségeknek a Válaszúton c. baloldali dokumentumra írott válaszlevele arra céloz – helyesen, de ezt a baloldali tiltakozók se tagadták -, hogy az állami tulajdon és az állami szabályozás egyáltalán nem mozdítja elő föltétlenül az egyenlőséget. A jelenlegi magyarországi egészségügyi rendszer szélsőségesen egyenlőtlen, igazságtalan; és ez 1989 előtt se volt másként. Mivel a minőségi egészségügyi ellátás kínálata roppantul szűkös, ezért a keresleti oldalon elvadult verseny alakult ki, a szabályozatlan „második gazdaságra" jellemző anomáliákkal és kegyetlenséggel. Nem vonható kétségbe, hogy az orvostársadalom egy része – mint pl. az Éger István dr. vezette Nemzeti Paraszolvencia Szövetség – a jelenlegi szörnyű viszonyok konzerválásában vagy tovább rontásában érdekelt. De ez kisebbség. Abban nagyjából teljes az egyetértés, hogy az egészségügyi rendszer reformra szorul. Csak az a kérdés, hogy milyen reformra. A Válaszúton kibocsátóinak és aláíróinak az a véleményük, hogy a kormányzat és az országgyűlési többség által tervezett reform helytelen irányú, a pozitív megoldásról nem szól. Erre a nyílt levél formája nem alkalmas, ehhöz politikai szervezetre volna szükség, amely szakértőivel ellenprogramot állít össze, meggyőzi a közvéleményt és keresztülviszi a terveit. Ilyen politikai szervezet (pl. párt) ma Magyarországon nem létezik, ami gyöngeség (nálunk nincs szervezett baloldal), s így marad a kritika (a neoliberális törvény kritikája), amelyet – a föllelhető legkiválóbb „egészséggazdasági" szakemberekkel való konzultáció után, s ezért itt mondok köszönetet – többféleképpen lehet összefoglalni, ez csak az egyik lehetséges variáns. És egyben válasz a liberális közéleti személyiségek válaszlevelének arra a föltételezésére, hogy a Válaszúton kibocsátói megtévesztik magukat és a közvéleményt, amikor amiatt sopánkodnak, hogy a bevezetendő neoliberális egészségügyi reformok növelik az esélyek egyenlőtlenségét gazdagok és szegények között. (Az alábbiak kisebb részben egyenes idézetek a fölkérésemre írott szakvéleményekből, nagyobb részben rövid parafrázisok.)

Először: a nemzeti kockázatközösség (egészséges és beteg közötti transzfer) fölbomlik az egyes egészségügyi alapok által „lefedett" kockázati populációkra (ötszázezer-kétmillió ember lehet bennük). Az ún. fejkvóta a fölmerülő kockázatok egyharmadának mértékéig tudja kezelni a kockázati inhomogeneitásból eredő rizikót. A hollandiai példa nyomán nálunk is lesz kockázatkiegyenlítő alap, amely ezen utólagos korrekciót végez, ám erről még nem tudni, hogy milyen szolgáltatások tartoznak majd bele, s hogy ez mekkora terhet ró majd a reménybeli magánbefektetőkre.

Másodszor: a magyarországi betegek 2009. január 1-jétől elvesztik a szabad orvosválasztás jogát, amely eddig pótolta az egészségügyi fogyasztóvédelmet és minőségellenőrzést. Ezentúl evvel csak az élhet, aki ezt meg tudja fizetni. Ma az ország kistérségei között akár ötven százalékos különbség is lehet az egy főre eső egészségügyi közkiadások volumenében. Ott költenek kevesebbet egy-egy emberre, ahol rövidebb ideig élnek és betegebbek az emberek. Ezt a ma fönnálló igazságtalan helyzetet a törvény akár nyolc évre is konzerválhatja. Egy kiváló szakíró szerint „ennek analógiájára törvényben szentesíthetnék azt is, hogy a roma gyermekek után »az örökölt igénybevételi igazságtalanságok« alapján a jövő évtől felére csökkentik az oktatási normatívát"…

Harmadszor: az, amit technikai értelemben „szolidaritásnak" neveznek – azaz a gazdag és szegény közötti jövedelemtranszfer – a befizetésekből és kifizetésekből áll össze. A kormány reformtervei szerint a befizetési oldalon – a jövedelemarányos befizetések révén – megmarad a szolidaritás mozzanata, ámde az ellátásokat már nem az egészségi állapot függvényében fogják a páciensek igénybe venni, mert (a) az egészségügyi pénztárak rögzített bevételhez jutnak a fejkvótán keresztül; mivel a fejkvótát az állam kontrollálja, összegét nagyon nehéz növelni, ezért a befektetők csak úgy takaríthatnak meg tőkét, ha szűkítik a kiadásokat. (b) Az egészségügyi kiadások koncentrációja miatt – a honpolgárok tíz százaléka veszi igénybe a kiadások hatvan százalékát -, a kiadások csökkentése érdekében korlátozni fogják a leginkább rászorult betegek ellátáshoz való hozzáférését, mert így lehet a lehető legnagyobb megtakarítást realizálni. (c) Ha az állam ezt korlátozni próbálja, a páciensek vándorolni fognak az egészségügyi pénztárak között, de mindenütt hasonló problémákkal fognak találkozni, ezért (d) a pénztárak majd valamilyen rejtett vagy titkos diszkriminációs rendszabályt fogadnak el, belső listákat alkotnak stb. Mivel (e) a biztosítási csomag nincs pontosan meghatározva, ezt könnyű kiüresíteni: azt mondhatják majd, hogy bizonyos szolgáltatások nem „járnak" (vagy az adekvát terápiának csak olcsóbb, „lebutított" változata „jár"). Nincsenek olyan protokollok, amelyeket az orvosoknak kötelezően be kellene tartaniuk, illetve különbözőek – innen már ma is a magyarországi páciensek kiszolgáltatottsága, amely előreláthatólag csak fokozódhat a kormány reformtervei miatt.

Negyedszer: az egy személyre eső egészségügyi közkiadások hetven-nyolcvan százalékát életünk legutolsó esztendejében használjuk föl. Azt, hogy megkapjuk, „ami jár", csak az egészségügyi rendszer apparátusaitól független minőségellenőrzés biztosíthatná, de ilyen nincs. Most azonban érdekérvényesítésre minden eddiginél alkalmasabb felet engednek be az egészségügyi rendszerbe. Az orvosok és kórházak minden egyes beavatkozásukkal annak a biztosítónak a profitját fogják csökkenteni, amelytől a finanszírozásuk, túlélésük függ. Vajon a középkorú menedzser egészségügyi ellátásán fog-e takarékoskodni a biztosító – kérdezi egyik orvosgazdász levelezőm -, vagy a nyolcvanéves haldoklóén?

Az Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézetének a törvényjavaslathoz fűzött kommentárja megállapítja, hogy (a) a kórházi struktúra átalakítása 25-50 milliárd forintos adósságot eredményezett, amelyet más forrásból kellett pótolnia az Egészségügyi Minisztériumnak, amely 28 milliárdot osztott szét igen gyorsan. A 2008-ra tervezett, az infláció mértékét alig meghaladó, tervezett kiadások az adósságállomány további emelkedéséhez fognak vezetni. A 2009 és 2011 közötti időszak tervezése nem számol növekménnyel, ez azt jelenti, hogy az új befektetők pénztárai a kórházi struktúrát fogják szűkíteni, csak így juthatnak megtakarításokhoz. (b) A kórházak finanszírozásából – így fogalmaz az Állami Számvevőszék szakembergárdája – száműzték a teljesítményelvet. Az ún. teljesítményvolumen-korlát (TVK) fölötti teljesítményt már nem fizeti ki az Országos Egészségpénztár (OEP) – emiatt a magasabb szintű ellátásokért az OEP kevesebbet fizet, mert míg a közkórházak a TVK túllépése ellen a beteg „magasabb szintre utalásával" védekeznek, az egyetemi klinikák, intézetek ezt nem tehetik meg, mert ugyanazért a teljesítménypontszámért ők kevesebb pénzt kapnak. Mindez – az ÁSZ szerint – a minőségi ellátás diszpreferálását jelenti, a versenyt korlátozza, a várólistákat növeli. A TVK megszüntetésére nincs remény, bár még módosíthatják.

Ha törvényt és a vizitdíjat stb. a népszavazások, tiltakozások, alkotmánybírósági eljárások hatására nem törlik el, 2008-ban a vizitdíj-bevétel 20,4 milliárd forinttal, a járulékbevételi többlet 36 milliárd forinttal javítja az államháztartási egyensúlyt.

(c) Ugyancsak az ÁSZ szerint a tervezett huszonkét területi, kötelező egészségbiztosítási pénztár (KEP) ugyan versenyeztetné a szolgáltatókat, de valódi versenyre csak a fővárosban és az egyetemi központokban lehet számítani. A huszonkét KEP működtetési költségei messze (föltehetőleg nagyságrendekkel) meghaladnák a maiakat, ennek csak a kapacitás szűkítése lehet az orvosszere. 2009-től pusztán az átalakítással járó költségek 20 milliárd forintra rúghatnak. (d) „A befektetők – írják az Állami Számvevőszék elemzői -, ha érdemi menedzsmentjogokat kapnak (érdemi menedzsmentjogok [működtetési jogok] biztosítása nélkül föltehetőleg nem lesznek befektetők), várhatóan befejezik a félbehagyott kórházi struktúraszűkítést. Ezt logikusan a szolgáltatókkal kötendő szerződések odaítélésében való döntésre is fölhasználnák, azaz a kapacitások további szűkítése érdekében a rossz minőségű szolgáltatókkal nem szerződnének, ami közvetetten számos kórház csődjét jelentené [s azt láttuk korábban, hol valószínűek ezek a csődök], s az ezt megelőzősen kialakuló súlyos veszteségek az önkormányzatok költségvetését terhelik majd." (e) 2007-ben a betegek terhei kb. ötven milliárd forinttal, azaz tizenöt százalékkal nőttek a gyógyszerek támogatási kulcsának csökkentése, számos gyógyszertámogatás megszüntetése, valamint a vizitdíj és a a kórházi napidíj bevezetése miatt. Az egészségügyi szolgáltatások keresletét máris korlátozták, csökkent az orvos-beteg találkozások száma, a TVK fölötti finanszírozás megszüntetése miatt – mint láttuk – általánossá váltak és egyre hosszabbodnak a várólisták.⁶

Föltétlenül meg kell itt említeni, hogy az egészségügy átalakításának közgazdasági problematikájáról, a magyarországi viták elmélet- és politikatörténetéről a legmélyebb és a legátfogóbb írás Sinkó Eszter tanulmánya: „Az egészségbiztosítási rendszer átalakításának menete", Magyarország politikai évkönyve, 2008 (sajtó alatt).

Attól tartok, hogy az aggályokra a kormányzatnak és támogatóinak nincsenek megnyugtató válaszaik. Ilyen válaszokat szorgos kereséssel sem találtunk.

Az egészségbiztosítási törvényt – amelynek a kéziratom lezárása után bekövetkezett, 2008. március 9-i népszavazásnak a kormánykoalíció szociális politikájára nézve lesújtó eredménye miatt igen rosszak a végrehajtási esélyei, ráadásul 2008 őszén a törvényt magát támadó újabb népszavazás van kilátásban – követte a miniszterelnök bejelentése, amely szerint a kormány enyhíti a fölső középosztály és a tőkés vállalkozások ún. bérterheit és más adóit meg járulékait, továbbá a szociális segélyezés föltételéül a segélyezett személyek munkavégzésre való hajlandóságát szabja meg, ezt a hajlandóságot az ún. „munkateszt" révén hatóságilag ellenőrzik, a munkanélkülieket „közmunkára" kötelezik. Az „inaktív" populáció kénytelen lesz a létminimum alatti munkabérért dolgozni, miközben elveszti segélyjogosultságát – de ha nem hajlandó erre a megalázó és kínos tevékenységre, akkor szintén elveszti a segélyjogosultságát. Mint a témáról szóló publicisztikai írásomban már kimondtam: ez előbb-utóbb a börtönbe kényszeríti az underclass és a prekariátus tagjait. Ezen fölül: a kormány azt a látszatot kelti evvel, hogy aki nem dolgozik, az „nem akar dolgozni" – evvel a váddal a roma lakosságot szokták illetni, tehát az intézkedésnek enyhén fajüldöző-fajgyűlölő szubtextusa van -, összhangban avval, ahogyan ezt az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elfogadtatták a közvéleménnyel (welfare helyett workfare): hangulatkeltés a feketék és a bevándorlók ellen. A baloldali (szociáldemokrata) politikai megoldás ebben az esetben a harmincöt órás munkahét bevezetése volna, amely azonnal tetemesen megnövelné a munkaerő-keresletet, illetve a garantált, munkavégzéstől független, „megélhetési alapjövedelem" (living wage, Grundeinkommen) létrehozása. Ez akadályozhatná meg a dologház logikájának érvényesülését, annak a tizennyolcadik század előtti állapotnak a botrányos helyreállítását, amely bünteti (és erkölcsileg kárhoztatja) a nyomort.

A szociális leépítés és az állam kakotópiája

Az „utópia" szó arra a helyre utal, amely (még) sehol sincs, a „kakotópia" pedig arra, ahol minden csúf. Az államról „mint olyanról" Kelet-Európában forgalomban lévő, a klasszikus liberalizmus számára mellesleg ismeretlen közhelyek, amelyek még a libertárius-neokonzervatív érvelés 1980/90-es évekbeli barokk korszakának eszelős túlzásait is „túllicitálják" – ezekre sajnos magam is fogékony voltam akkoriban egy ideig – megtöltik a kelet-közép-európai sajtót. Kivesézésükre itt most nincs terem, de nyilvánvaló, hogy eszmetörténeti és társaslélektani eredetük a szovjet típusú rendszer diktatorikus államberendezkedésének mitologikus emlékanyagában rejlik. Ámde minden „polgári" antietatizmus, államellenesség kétélű. Mindig államtalanítást követel azon a területen, ami „belül" van (vagy ami „belsőnek" látszik ideológiailag), lett légyen ez régebben „az államfönntartó elem", az uralkodó etnikum, a belső piac = nemzetállam, „a gazdaság" mint olyan (ami egyébként nem létezik, puszta világnézeti-optikai illúzió), később „a nyugati világ", „Európa" vagy bármi más. És mindig kemény, fegyveres államot követel ezen kívül: az irredenta/szeparatista nemzetiségek (nemzeti kisebbségek) ellen, „a műveletlen tömeg" (főleg a parasztság) ellen, a „történelem nélküli népek" ellen (ezt a fogalmat még Friedrich Engels is használta), a gyarmati (vagy otthoni) színesbőrűek, a „fölforgatók", „hazátlan bitangok" (vaterlandslose Gesellen), azaz szocialisták, kommunisták, anarchisták (értsd: a proletárok) ellen, és í. t.

A mai Egyesült Államok is köztudomásúlag befelé államtalanít (bár ez a trend a vége felé közeledik), kifelé azonban védővámos/protekcionista; liberális és toleráns a városi fehér középosztály irányában, de rendőrállami az új bevándorlókkal szemben, militarista (vagy még rosszabb) a közel-keleti és ázsiai iszlám népekkel szemben. Eldönthetetlen a mai kelet-közép-európai publicisztika paneljai szerint, hogy akkor most az Egyesült Államok erős vagy gyönge, kicsiny vagy nagy állam-e. Elvégre oktatási és művelődési minisztériuma többnyire nincs, számtalan nálunk buzgón adminisztrált tevékenységi kört egyáltalán nem szabályoz („belül"), bár rendőri értelemben egyre többet.

Azt hiszem, egyszerű és időszerű példákkal tudom megvilágítani azt, hogy milyen ellentmondásosak az állammal szembeni előítéletek ma Magyarországon. A magyarországi közvélemény jobbik fele valóságos „lynch mob"-bá változott, amikor a budapesti Blaha Lujza téren késelő, nyilvánvalóan zavart elméjű, székelyföldi (romániai) roma koldusgyerek kizsuppolásáról és megbüntetéséről volt szó, milliók egyemberként rendőrért (börtönért, bitóért) kiáltottak. (Ebben egyesült a romákkal, a románokkal, az erdélyi magyarokkal és a hajléktalanokkal szembeni majdnem osztatlan, csaknem össznépi gyűlölet.)⁷ Ha úgy tetszik: állami beavatkozást sürgettek. Ezen mind a liberálisok, mind a független/alternatív baloldal hívei – szerintem joggal – megbotránkoztak.

Ám a liberálisok, a szociálliberálisok, a független baloldaliak stb. vajon nem állami beavatkozást sürgetnek, amikor az oktatási szegregáció (faji megkülönböztetés) megszüntetését követelik, amikor iskolai integrációt és a cigányság javára pozitív diszkriminációt javasolnak? (És én legalább egy katolikus szociálkonzervatívot ismerek, aki szintén ezt javasolja, legalábbis magánbeszélgetésben.) Több állam, több szabályozás – mindkét esetben. Több államot a cigányok ellen – illetve: több államot a cigányok megsegítésére. Több államot a nevelésért – vagy több államot a büntetésért. A baloldal (ezen nem a kormánypártokat értjük) több államot kér a szegények javára, a jobboldal (ezen viszont igen – az ellenzékkel együtt) több államot kér a középosztály érdekében. A különbség nem az állami beavatkozás mértéke vagy aránya, hanem az állami beavatkozás (ha tetszik, morális, vagyis az összes politikai szubjektumok [honpolgárok] egyenlőségét érintő) iránya tekintetében döntő.

Ez fogja eldönteni a dilemmát az egészségügyi reform és a készülő nyugdíjreform dolgában is. Én akkor fogok maradéktalanul hinni az egészségügyi reform elleni – örvendetesen széles körű – kiállás értékében, autentikusságában, ha ez következetesen kiterjed majd a Munka Törvénykönyvének készülő módosítása, a közszolgáltatások privatizálása (megszüntetése), a közalkalmazottak tömeges elbocsátása, az iskolabezárások, az oktatásban észlelhető faji elkülönítés elleni tiltakozásra is.

Alapvetően a „jóléti állam" fogalmához nem elég az állami beavatkozás magas részaránya a szociális-gazdasági tranzakciókban, ezt a fogalmat csak az egyenlősítő (nagyobb jövedelem-, státus-, „esély"-, hatalmi egyenlőségre törekvő) politika esetén elégíti ki, amelyet puszta kormánypolitikából a munkásmozgalom ellenhatalma tett (egy ideig) rendszerré (vö. A jóléti állam politikai gazdaságtana, szerk. Csaba Iván, Tóth István György, Bp.: Osiris, 1999 ⁸ ; vö. Ferge Zsuzsa akadémikus műveivel; a talán legmaradandóbb kritikai-elméleti tanulmány erről: Antonio Negri: „Keynes and the Capitalist Theory of the State" [1967], eredetileg [olaszul] in: Operai e stato, Milánó: Giangiacomo Feltrinelli, 1972, újabban: Michael Hardt, Antonio Negri: The Labor of Dionysus: A Critique of the State-Form, Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 2003, 23-50).

Ebben az értelemben a „létező szocialista" államkapitalizmus rendszere a szociáldemokrata variáns mellett szintén jóléti államnak tekintendő, amelyben a valóságos munkásmozgalom nyomását „a párt" (a főhatalmat gyakorló ex- és/vagy álkommunista állampárt) fejti ki, nem mint mozgalom, nem mint „képviseleti" párt, hanem egyrészt mint korporáció („a negyedik rend" rendi foglalata), másrészt (itt Ernst Fraenkel kettősállam-elméletének osztályozását követem) mint a nyilvános jogrendszeren kívüli, diszkrecionális rendszabályokat foganatosító paraállam (Maßnahmenstaat). Arról, hogy evvel a korporatív-paraállami főhatalmi apparátussal miként versengett a többi közhatalmi és gazdasági struktúra, jó fölvilágosítást nyújt pl. a „szocialista" nagyvállalatok (többek között hatalmi) szerepéről szóló gazdaságszociológiai szakirodalom (Szalai Erzsébet, Lányi Kamilla) Magyarországon is.⁹ Mind a szociáldemokrata-etatista, mind a sztálini gyökerű („szovjet típusú") államkapitalista jóléti állam a fordizmus korszakának lezárultával (nagyjából az 1970-es években: amikor 1968 veresége után kiderült, hogy mind a szociáldemokrata, mind az „eurokommunista", mind a sztálinista pártok föladták az ellenhatalom [reformista] stratégiáját, és betagozódtak abba, ami a kapitalizmus akkor még többé-kevésbé eleven „rendi" szerkezetéből megmaradt, compromesso storico stb.) csődbe jutott. Nem véletlen, hogy egyszerre. Az ún. „piaci reformok" is nagyjából egyszerre indultak meg Kelet- és Nyugat-Európában. (Evvel összefüggésben mind a „keleti" tömbben, mind a „nyugati világban" 1955 és 1978 között emelkedett csak folyamatosan a reális bér, „reálbér".)

Kelet-Európában az állam – Friedrich Engels szerint: „az ideális össztőkés" – tulajdonosi szerepe okozott és okoz mindmáig értelmezési nehézségeket. Amennyiben (egészen elvontan) a kapitalizmust a termelés társadalmasultsága és az elsajátítás „magánjellege" közötti ellentét megtestesülésének fogjuk föl, akkor a „magántulajdon" látszólagos hiánya mintha arra utalna, hogy a „szovjet típusú" társadalmakban nem lehetett semmilyen kapitalizmus, államkapitalizmus se, hanem valami sui generis, különös rendszer. Ez a „tulajdon" fogalmának hamisan leegyszerűsített értelmezéséből fakad. A magántulajdon lényege a kapitalizmusban a termelők elkülönítése, elválasztása a termelőeszközöktől (ld. följebb), a termelőeszközök fölötti – a római jog szellemében meghatározott – korlátlan, abszolút rendelkezés („kontroll"). A fönnmaradt árutermelés, bérmunka, árucsere/pénzgazdaság (a költségvetési korlátok minden „puhasága" ellenére: ez csak viszonylagos különbség) következtében a magas újraelosztási hányadból következő masszív transzferek mindkét – számtalan vonatkozásban persze eltérő – rendszerben csökkentették a profitokat és lelassították a munkatermelékenység fejlődését.

A technikai változások (fordizmus: futószalag, darabbér, nagyüzem; posztfordizmus: számítógép, rövid lejáratú szerződéses munka, „deterritorializált", „területen kívülivé" tett, pl. otthoni munkavégzés; fordizmus: virtuálisan teljes foglalkoztatás; posztfordizmus: részmunkaidős, „rugalmas" foglalkoztatás, „élethossziglani tanulás", ami semmi mást nem jelent, mint hogy a hatóság előtt igazolni kell, hogy az utcára tett alkalmazott csakugyan munkát, alkalmazást keres, hajlandó magát úgymond „átképezni", tehát ez a terrorista osztályelnyomás [mint állandó fölügyelet] kiáltó példája, és í. t.), az eladósodás (és egyéb tényezők, pl. az olajválság, akkor még autark nemzetgazdaságok, nukleáris konfliktus a két tömb között) miatt a nemzetközi gazdasági rendszer (így a monetáris és hitelrendszer) borulékonnyá vált, nehézkes volt a „visszaosztott" értéktöbblet befektetése, ami lerövidítette a ciklusokat, és permanens válsággal (recesszióval) fenyegetett.

A félig-meddig államkapitalista „nyugati" jóléti államok tipikus esetei közül tanulságos Japán példája, ahol a patriarkális, gondoskodó vállalati struktúra élethossziglani foglalkoztatást és garantált szociális szolgáltatásokat biztosított valaha. Ma már az iskolát és főiskolát végzettek több mint ötven százaléka (!) nem talál állandó munkát („állást"), kénytelen részmunkaidős dolgozóként élni az állandóan foglalkoztatottak átlagbérének negyven (!) százalékáért, ezek a fiatalok kiesnek a társadalombiztosítási rendszerből és a Japánban a nagyvállalatoknál folyó tovább- és átképzési struktúrákból. Lakni kezdetleges lakókonténerekben laknak, vagy kénytelenek a szüleik nyakán élni nyugdíjas korukig. Németországban a hatmillió hivatalosan elismert, tényleges munkanélküli mellett tizenhárom millió „függő foglalkoztatott" (anhängig Beschäftigte) szociális védelem nélküli munkaviszonyban van (részmunkaidősök, „aligfoglalkoztatottak", „önálló szakmunkások", szerződéses és idénymunkások, kölcsönmunkások, mélyen a minimálbér alatt foglalkoztatottak [Ein-Euro-Jobber] és az ún. egyéni vállalkozók [Ich-AGs]). Ámde a még mintegy tizenkilenc millió társadalombiztosítási járulékfizetésre kötelezett, „állással" rendelkező dolgozó helyzete is roppantul súlyos: 2003-ban 3,4 millió teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozó óránként 8,75 €-t keresett, ez a többi teljes munkaidőben foglalkoztatott átlagos órabérének a fele – ezek az új „dolgozó szegények" (the working poor). Mindez persze még súlyosabban érinti a nőket és a migránsokat (elsősorban a szolgáltatások: konyhai munka, takarítás, köztisztaság, call centers stb. területén) annak ellenére, hogy később bevezették a 7,50 €-s minimális bért, ez 2,4 millió dolgozó szegény helyzetét javította. A németországi szakszervezetek 670 olyan kollektív szerződést kötöttek meg a minimális bér emelése és a kutatás lezárásának dátuma közötti másfél évben, amelyben az órabér mélyen 7 € alatt volt. (Vö. Karl Heinz Roth: Der Zustand der Welt, Hamburg: VSA-Verlag, 2005, 43-45.) Ne feledjük ezt se: az Egyesült Államok már az 1980-as és 1990-es években „átstrukturálta" a gazdaságát, a tőke és a tőkés állam sikeres támadást intézett a meggyöngített szakszervezetek ellen, meghosszabbította a munkaidőket stagnáló bérek mellett: az ezredfordulóra az amerikai munkás a német munkásnál huszonöt százalékkal (!) hosszabb ideig dolgozott! Így volt képes az Egyesült Államok a Németországénál és Japánénál gyorsabb növekedésre: az USA gazdasága 1990-től 2000-ig 3,2%-kal nőtt, míg Japáné 1,3%-kal és Németországé 1,9%-kal. 2001-2002-ben az amerikai gazdaság 5,9%-kal nőtt, a németországi pedig 0,9%-kal. Ezt a relatív hátrányt kezdte ledolgozni a Schröder-Fischer kormány a reálbérek befagyasztásával, a nyugdíjcsökkentéssel, a vizitdíjjal, a prekär lakossági csoportok létszámnövekedésével, a munka „flexibilizálásával" (részmunkaidős nyomormunkára való kényszerítés a segélyjogosultság elvesztése mellett), a munkanélküliség egyidejű kiterjesztésével és kriminalizálásával, a keletnémetek, a kelet-európai vendégmunkások és a színes menekültek és bevándorlók elleni hangulatkeltéssel. Ez – mint láttuk – Magyarországra is átterjed most.

Mindehhöz tegyük hozzá az ILO (a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) legfrissebb adatait: ma a világon hárommilliárd dolgozót tartanak számon, ez az „aktív" korúaknak mindössze 61%-a; negyven százalékuk nő. 1997-ben 70,2 millió férfi volt munkanélküli és 94,6 millió nő, 2007-ben 81,6 millió munkanélküli férfi van és 108 millió munkanélküli nő. Félmilliárd dolgozó keres napi egy dollárnál kevesebbet, 1,3 milliárd dolgozó pedig napi két dollárnál kevesebbet. A fekete-afrikai dolgozók 85,4%-a tartozik ez utóbbi csoportba, a dél-ázsiai dolgozók (beleértve a „sikeres", a „dübörgő" Indiát) 80%-a, a délkelet-ázsiai dolgozók 50,3%-a (beleértve a „szárnyaló" Kínát, Vietnamot, Tajvant). (Összefoglalja: il manifesto, 2008. január 25.)¹⁰

A tőkejavak nemzetközi forgalmának liberalizációja – ami a globalizációnak nevezett jelenségkör lényege, s ami persze egybeesik a munkaerő cirkulációjának minden eddiginél brutálisabb állami szabályozásával… – javította a tőke profitabilitását, ám az ezért lepengetett szociális ár igen magas. (A keynes-i jóléti állam szabályozása – a mindeddig a történelemben páratlan fogyasztási színvonal, kényelem, technikai fejlődés, szociális biztonság, növekvő szabadidő és í. t. mellett – sikerrel próbálkozott az olyan ciklikus válságok megelőzésével, mint az amerikai jelzáloghitel-piac válsága és a minapi nemzetközi tőzsdekrach… A tőkepiaci liberalizáció mellett az ilyen krízisek rombolásának korlátozása a lehetetlennel határos, hiszen világvaluta nélkül – s az amerikai dollár már nem az – még a globális monetáris szabályozás se lehetséges.) Ugyancsak komoly problémákat jelent ez a polgári nemzetállamoknak, amelyeknek a szociális leépítés (Sozialabbau) miatt rég nem látott legitimációs és közbiztonsági gondjaik támadtak, s ahol a hagyományos hatalmi és érdekszférák megtartása egyre kevésbé látszik lehetségesnek. A számunkra legfontosabb kísérlet mindezek megoldására az Európai Unió átalakítása, amelynek a volt kelet-európai (szovjet) csatlósállamok jelentős szereplői. (Vö. Hannes Hofbauer: Osterweiterung, Bécs: Promedia Verlag, Brennpunkt Osteuropa, 2003, 2007, vö. még ehhöz: Dorothee Bohle: „The EU and Eastern Europe: Failing the Test as a Better World Power", Socialist Register 2005, London: Merlin, 2004, 301-312.)

A következőkben Guglielmo Carchedi leírását fogom követni (For Another Europe: A Class Analysis of European Economic Integration, London: Verso, 2001, sajnálattal mellőzve itt a könyv úttörő elméleti érdemeit; a nem egyensúlyi értékelméletről [Temporal Single System Interpretation] ld. www.iwgvt.org). Az ortodox (neoklasszikus, egyensúlyi) elmélet számára az EU lényegét az Európai Központi Bank, az Európai Beruházási Bank és a maastrichti szerződés árstabilitási törekvése jelenti. A cél: a tőkék, az áruk és a munkaerő szabad piaca. Ennek természetesen legföljebb a fele igaz, hiszen ha ez volna a cél, akkor az EU nem volna protekcionista kifelé, elsősorban a mezőgazdasági ágazatban, amivel mellesleg tönkreteszi a globális Délt (korábban: „harmadik világ"). De hát a „szabad piacnak" az Európai Unión belül sem mutatkozik egyensúlyi állapota, viszonyát a világpiaccal kontextusban kell látnunk, s ez a kontextus az euró, kereskedelmi kapcsolatok a külfölddel és az Európai Unió belső támogatásai, szubvenciói, transzferei, amellyel a kiváltságosok klubját alkotják meg. Ha az EU csakugyan szabadpiaci társulás lenne, akkor megszüntetné az agrártámogatásokat, beengedné a déli (főleg afrikai) mezőgazdaság termékeit a belső piacára, és a kamatlábat a dollárárfolyamot irányító kamathoz igazítaná, vagy még lejjebb engedné. Guglielmo Carchedi szerint az egyenlőtlen csere a piac normális állapota (az eltérő technikai fejlettségi szintek miatt), s ez nem a profitráta kiegyenlítődéséből származik, hiszen a profitráták nem egyenlítődnek ki (amint már Marx is tudta, az egyensúly kivétel). Az európai fölhalmozás fő forrása a különböző termelékenységű termelők közötti cseréből származó többletprofit. Az európai tőke titka a politikai befolyása tőkehiányos szegény országok fölött. Ezt szolgálja saját valutájának rákényszerítése másokra. Ebből hatalmas komparatív előnyök származnak. Európának ma is (vagy megint) gyarmati típusú gazdasági kapcsolatai vannak az afrikai, karibi és csendes-óceáni országokkal és sajátos kapcsolatai a kelet-európai új tagállamokkal. 1991 és 1996 között az EU élelmiszer-, ital- és dohányexportja Kelet-Európába 1,7 milliárd ecu-ról 4,7 milliárd ecu-ra nőtt, az importja alig változott (2,2, illetve 2,7 ecu). Így a félmilliárd ecu-s deficitről 2 milliárd ecu-s többletre változott a helyzet. A földolgozóipari termékek tekintetében a többlet a hatszorosára emelkedett, hárommilliárd ecu-ról 19,2 milliárd ecu-ra. Az eurozóna konvergenciája – a tagállamok erőteljesen divergáló fejlettsége és egyéb tulajdonságai ellenére – sikeresnek mondható, ám csak látszólag neoliberális jellegű: alapja újraelosztás, de regionális újraelosztás, nem osztályredisztribúció. A konvergenciakritériumok (mint azóta a saját bőrünkön is megtapasztalhattunk) az alacsonyabb termelékenységű, szegény országokat sújtják. Mi az előnye az Európai Uniónak az újonnan csatlakozott kelet-európai országokból a piacnagyobbítás kétséges előnyein kívül? Ezek az előnyök geopolitikaiak, stratégiaiak és katonaiak. Az Európai Unió a dollárövezettel – az Egyesült Államokkal – folytat éles konkurenciaharcot, és ebben eszköznek használja a kelet-európai új tagállamokat (nem csoda, hogy a lengyel- és magyarországi nacionalisták ennek a hátránynak a leküzdése végett az Egyesült Államokkal vagy Oroszországgal/Kínával próbálnak politikailag szövetkezni, ami aligha sikerülhet). (Vö. Alan Freeman bírálatával, Historical Materialism 1.4, 2006, 283-29.)

A kihalófélben lévő humanista nagypolgárság képviselőinek egyike, dr. Róna Péter nemzetközi hírű bankszakember, c. egyetemi tanár – írásait főleg a Népszava közli – azt tanácsolja a magyar kormánynak, hogy adja föl a nemzetgazdaságunk számára csak szenvedést okozó konvergenciakritériumok teljesítését célzó utópiáját, halassza el sine die az euró bevezetését, s inkább arra törekedjék, hogy a szakképzetlen magyarországi munkaerő számára alacsony bérű, főleg mezőgazdasági munkát szerezzen, ami egyedül felel meg az ország jelenlegi adottságainak (legsúlyosabb problémánk a szakképzett munkaerő hiánya – a schumpeteri „teremtő rombolás" ún. „rendszerváltó" típusának egyenes következménye -, az alulfoglalkoztatottság, illetve az evvel részben összefüggő demográfiai katasztrófa), továbbá fordítson minden nélkülözhető pénzt a szakképzés fölfuttatására, hogy ez a szituáció megváltozhassék. Politikai szemszögből persze ez utópia, hiszen az EU kérdéseiben a magyarországi parlamenti pártok – híveik és a közvélemény háta mögött – a legnagyobb egyetértésben, minden kritikai reflexió vagy akár némi töprengés nélkül teljesítik a brüsszeli parancsokat (vö. a két alkotmányos okirat vita nélküli ratifikálásával, ami az új hazai parlamentarizmus legnagyobb botránya 1990 óta – ehelyett a közvéleményt a képviselői költségtérítés tizennyolcadrangú kérdésével etetik).

A kérdés az, hogy a „szubaltern" osztályok és népek (nem csoda, hogy ez a kifejezés – amelyet ma főleg a „Post-Colonial Studies" használ, vö. Gayatri Chakravorty Spivak műveivel – szintén Gramscitól származik) mit tudnak tenni a posztfordista korszaktól rájuk rótt újfajta, roppantul veszélyes, mert etnicizált és szexualizált kizsákmányolási formák ellen?

Be kell ismernünk, hogy az, amit ma itt csinálunk – a végtelenül gyönge kelet-európai baloldalon -, az utóvédharc, a gyakorlatilag már megszűnt fordista jóléti állam maradék vívmányainak kétlelkű védelme. Nem az a baj, hogy erre a neoliberális szerzők rásütik kedvenc bélyegüket, a „kádárizmust" – ami az én esetemben, lássuk be, elég komikus -, s amivel azért nem kell törődni, mert ami itt „védelem", az csak azt védi ami Kádár János és Willy Brandt és Olof Palme jóléti államában közös volt (egyszóval nem a diktatúrát, a cenzúrát és a többit), hanem az itt a baj, hogy ennek a harcnak mind az elméleti, mind a politikai eszköztára jócskán elavult. Nem is az a gond, hogy ez az utóvédharc nem tudja kiküszöbölni a vereséget szenvedett jóléti állam különféle anomáliáit (mert ki tudná küszöbölni a jelenlegi hazai egészségügyi rendszer egyenlőtlenségét, igazságtalanságát, méltánytalanságát és észbontó drágaságát, s az emiatti tengernyi szenvedést – s mindezt kétségtelenül a bomladozó diktatúra „második gazdaságából" örököltük -, de hát ezt megtartani épelméjű ember nem akarhatja; ugyanakkor szemlátomást nem a privatizáció a jó megoldás; azt pedig elég részletesen bemutattam, hogy az államosítás nem szüntetheti meg a kapitalista karakterjegyeket, tehát a kapitalizmuson belüli államosításokhoz valódi szocialistának nincs miért gyöngéden viszonyulnia minden esetben).

Az a baj, hogy mindezt tudva mégis ilyen kezdetleges instrumentáriummal kell harcba szállnunk – amit olykor sajnos joggal gúnyol a liberális publicisztika -, mert az antikapitalista mozgalom itteni és mostani állapota semmi egyebet nem enged meg, és mert nincs idő várni, ameddig adekvátabb pengével lehet majd megvívni avval a „fölégetett föld"-politikával, amely tönkreteszi a magyar népet. S minden népet.

Egyébiránt vannak olyan szociáldemokrata reformelképzelések, amelyek a posztfordizmus és a „globalizáció" körülményei között, a „polgári társadalom" kereteit nem feszegetve próbálják az újraelosztás és a „piaci szocializmus" mérsékelt eszményeit újrafogalmazni. Az egyik, a talán legfontosabb akció a Real Utopias Project, amelynek élén a nagy amerikai szociológus, Erik Olin Wright áll. A tervekről eddig öt kötet jelent meg (Joshua Cohen, Joel Rogers, John Roemer, Samuel Bowles, Herbert Gintis, Philippe van Parijs é. m. szerkesztésében, London: Verso, 1995-2006). A legtöbb szerző a néhai „analitikus marxizmus" szétszóródott iskolájából származik. Az idevágó vitákat a Politics & Society, a Boston Review, a New Left Review közli, idetartozik Robin Blackburnnek a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos munkássága (Blackburn: Banking on Death or Investing in Life: The History and Future of Pensions, London: Verso, 2004) is (ebből kisebb szemelvényt publikált az Eszmélet).¹¹ Az egyik középponti kérdés itt a mindinkább a valóságos polgári politika színpadához közeledő „megélhetési alapbér" (living wage, Grundeinkommen), amely épp úgy elszakítaná a biológiai túlélés kérdését a foglalkoztatástól, ahogyan a posztfordista globális kapitalizmus (földrajzilag és szociálisan) elszakítja az értéktermelést a munkától, azaz a tőketulajdon nélküli személyek „beállításától" a termelési rendszerbe, megteremtve a munka szférájától nemzedékekre elszakított prekariátus (a précaire, prekär kifejezésből, a. m. „nincstelen", aki „alig van életben") pacifikálhatatlan, szocializálhatatlan és a legtöbb országban etnikailag „idegen", nomadizáló, jogfosztott és ezért zűrzavarosan lázadó, millenarisztikus, (gyakran, de nem mindig) vallási ideológiák martalékává váló tömegeit, amelyek éles konfliktusban állnak a maradék proletariátussal. Mondani sem kell, hogy a megélhetési alapbér (vagy alapjövedelem) a polgári és szociáldemokrata kormányzati szakemberek, technokraták, „szociálpolitikusok" kezén a nyomor, a függőség és a lojalitás egybefüggő minimumát jelenti majd. (Erről Karl Reitter írt kitűnő tanulmányokat a grundrisse [így, kis g-vel] c. bécsi folyóiratban: www.grundrisse.net.)

A jog „a puszta élethez" (Giorgio Agamben¹²) szintetizálja, kibékíti, egybefoglalja a „népjogokért" folytatott rousseau-i küzdelmet az 1968-i szörnyű vereség után kialakult biopolitikával (radikális feminizmus, mélyökológia, „queer" mozgalmak), ahogyan szintetizálódott a faji egyenlőségért folytatott harc a „posztkoloniális/szubaltern" küzdelmekkel (megdöbbentő, ahogyan a közép- és dél-amerikai őslakosok mozgalmai – a Chiapas tartományi [Mexikó] zapatistákon [EZLN] kívül fölhívnám a figyelmet Evo Morales bolíviai elnök MAS [Mozgalom a Szocializmusért, pontosabban: -hoz] aymara indián bázisú pártjának dokumentumaira – váratlanul rekonstruálták a tizenkilencedik századi demokratikus nacionalizmus univerzalizmusát: Fichte, Mazzini, Bakunyin, Dosztojevszkij). Mindezek természetesen nem változtathatják meg a kapitalizmus alapvető adottságait, de kétségtelenül méltó utódai a fordizmus korszaka szociáldemokráciájának, mellesleg gyakran ugyanavval a hamis tudattal: avval a meggyőződéssel, hogy meghaladják a tőkés rendszert, amikor végül is bévül maradnak rajta. Ez fölöttébb jellemző a nálunk durva egyszerűsítéssel „antiglobalistának" vagy csikorgó, magyartalan szóval „globalizációkritikusnak" nevezett új szociális mozgalmakra, amelyek egyébként kifulladóban vannak, s ezért elkeseredett, gyakran céltalan és színpadias „végvári csatákat" vívnak.

TGM és én

Ignotus Pál egyik zseniális esszéjében olvasom, hogy amikor valamelyik hírlapíró szerényen megjegyezte jákfai vitéz Gömbös Gyula vk. szds., m. kir. miniszterelnöknek, hogy: „kegyelmes uram, ellent méltóztattál mondani önmagadnak", akkor a nagy férfiú gyorsan föltalálta magát, s ezt a marhaságot válaszolta: „én több dimenzióban dolgozom". Hát sajnos én is „több dimenzióban" vagyok kénytelen dolgozni egyszerre, s erre elvtársaim, tanácstalan olvasóim és nagyszámú ellenségeim vagy az ismeretes (alaptalan, viszont jól meggyökeresedett) közhellyel reagálnak: „TGM folyton változtatja a nézeteit", vagy pedig pártütésre, színvallásra akarnak kényszeríteni. Hát jó.

Álláspontom nem bonyolult.

Én ellenfele vagyok a tőkés rendszernek (beleértve mai alakváltozatait), tehát nem pusztán a neoliberalizmusnak (ami egyébként kezd mítosszá változni), a globalizációnak (ami szintén), a szociális leépítésnek. Súlyos filozófiai fönntartásaim vannak a redisztributív egalitarizmussal szemben – ezek életem minden eddigi korszakában fönnállottak -, mert az a morális szemrehányás, amelyet az egyenlőséghit intéz a modern kapitalizmushoz, szerintem téves leírást ad az ellenfelének tekintett rendszerről, ezért „perverz" (a kitűzött céllal ellentétes) eredményeket ér el, ha politikává változik. Nem mintha az egyenlőség nem volna kívánatos állapot. De az. Mindannyiunknak meg kell küzdenünk Rousseau-val (akár Lévi-Strauss vagy Bourdieu vagy Foucault álnéven). Írtam korábban a marxistáknak arról a balsorsáról, hogy folyton visszahanyatlanak Rousseau-hoz, az egyenlőség eszményéhez és a civilizációkritikához. Nem csoda, hiszen Rousseau, ez a csak Platónhoz és Spinozához hasonlítható lángelme, a burzsoáziának és a polgári civilizációnak a kapitalizmus győzelme előtti kritikusa, nem kellett hogy fölvesse a kapitalizmus transzcendálásának (meghaladásának) kérdését még, és sokaknak úgy tetszik, ezt a kérdést nem lehet fölvetni már, mintha a sztálini univerzum megsemmisülése 1989-ben ennek a transzcenzusnak a megsemmisülése volna, amit én tagadok. (Kiteljesedett kapitalizmus mint valóságos világrendszer: ez a huszonegyedik század frankensteini alkotása lesz. Akkor jön el az egyetemesen félreértett Karl Marx ideje.) Fönntartásaim ellenére, ha – és ez megint Rousseau posztumusz győzelme – a szociális részvét, együttérzés szavára hallgatva cselekedni akarok, akkor az egyetlen ma, itt érthető keret „az osztó igazságosság" eszméje, amelyben őszintén szólva nem hiszek. Ámde ez itt nem filozófiai eszme, hanem a harcostársaimmal való közösség szimbóluma, a közös harc itt pedig a jelenkori kapitalizmus (a Kelet-Európában egészen rendkívülien szélsőséges rezsim) legkirívóbb aspektusai elleni reformista, rendszeren belüli küzdelem. Ezt pedig nem vagyok hajlandó filozófiai kételyek miatt föladni, s ezt az ellentmondást erkölcsi okokból nem vagyok hajlandó „megoldani".

Ugyanakkor óva kell intenem attól a módszertől, amellyel Hannah Arendt démonizálta, szintén Rousseau-t bírálva, az ún. „szociális kérdést". A hozzám hasonlóan „több dimenzióban dolgozó" Hannah Arendt minden vonzó intellektuális erénye ellenére (Németh László szavával) „a nagy hibbantók" közé tartozott. Mind a forradalom ideáltípusának, mind a totális diktatúráknak az elméletében Hannah Arendt a „szociális kérdésnek" (azaz a gazdasági és a politikai egyenlőség kérdésének) a fölvetését tartotta a modern despotizmus kútfejének, szemben „a jogok" és „a szuverenitás" visszakövetelésével, ami a whig értelmezés szerint az angolszász forradalmak sajátossága volt a francia (no és az orosz) forradalommal szemben, ami nyilvánvalóan nonszensz. (Tessék belelapozni Christopher Hill könyveibe az angol forradalomról.) Hannah Arendt a kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek neokonzervativizmusának vezérmotívumát zendítette meg, amikor – a merő államellenes dogmatizmusnál sokkal szubtilisabban – „a politikum" szuverenitását védelmezte „a társadalommal" szemben, tömegiszonyát, a liberális polgári jogállam ortodoxiájától bármiben eltérő elképzelések irracionálisnak bélyegzését, az 1848 utáni antidemokratikus szabadelvűség föltámasztását akkor még az antikommunista „önvédelemre" való hivatkozással, amiből mára csak a vulgáris platonista elitizmus maradt (vö. Étienne Balibar és Jacques Rancière nagyszerű könyveivel a tömegektől való félelemről és a demokrácia iránti gyűlöletről¹³ , amelyeket szeretettel ajánlok a magyar olvasónak).

Hannah Arendtet ritkán említik a neokonzervativizmus forrásai között, mert preferenciái egyébiránt demokratikusak és republikánusok voltak, ami a gazdaságtól és „a szociális kérdéstől" radikálisan elválasztott politikai részvételt és „az alapjogi forradalmat" illeti, amivel ihletőjévé válhatott számos őszinte demokrata neokonzervatív, antiegalitárius fordulatának. Ugyanakkor a neokonzervatív eszmeáramlat alapítói nem nagyon csináltak titkot abból, hogy bár helyeslik a törvény előtti egyenlőséget, nem kívánnak egyenlőséget a törvényhozásban, és előnyben részesítik az alkotmányos-alapjogi garanciákkal körülbástyázott, az egyéni jogok tekintetében liberális zsarnokságot a „zajos, követelő", az inkompetens honpolgárok egyetemének politikai túlhatalmához vezető demokráciával szemben (a Hitler elől elmenekült, antináci emigránsnak és liberálisnak tartott Ludwig von Mises, gondolom, I. Ferenc József hiányában pl. Seipel, Dollfuss, Salazar – sőt: Franco – mint second best apologétája és megbánás nélküli híve volt haláláig, vö. „The Intransigent Right: Michael Oakeshott, Leo Strauss, Carl Schmitt, Friedrich[-August] von Hayek", in: Perry Anderson: Spectrum, London: Verso, 2007, 1-28; különösen érdekesek fejtegetései Hobbes szerepéről). Ők következetesebbek voltak Hannah Arendtnál, mert tudták, hogy a demokrácia és a republikánus politikai-részvételi egyenlőség elválaszthatatlan „a szociális kérdéstől" és a polgári „magánügyek" és „szubjektivitás" radikális megtámadásától. Ez az ára kapitalista körülmények között a következetesen egalitárius demokrácia érvényesítésének, és ez az a pont, ahol a liberálisok antidemokratikus (következményeikben: elitista) aggályai nem egészen értelmetlenek, s ezért tartom én az egyenlőségi stratégiákra redukált mai baloldali szociáldemokráciát (Die Linke, Rifondazione comunista, PCd'I, Partido dos travalhadores, latin-amerikai „szocializmus", antiglobalisták, szociálisfórum-mozgalmak és í. t.) a kisebbik rossznak, amelyért persze lankadatlanul harcolni kell a szenvedés enyhítése érdekében.

Hannah Arendt volt az egyik első reprezentánsa annak a „haladó" értelmiségnek, amely melegen pártolta a feketék „polgárjogi" mozgalmát – amely, hadd mondjak ki népszerűtlen igazságot, sehová se jutott volna az Egyesült Államok Kommunista Pártjának támogatása nélkül (vö. Herbert Aptheker munkásságával) – anélkül, hogy ennek a szociális dimenzióját valaha elismerte volna. Ez ma idegenszerűen csöng, de jellemző a legtöbb kelet-európai liberálisra, aki vállalja a pofonokat és rúgásokat a romák és a migránsok (vagy akár a nők és a melegek) egyenjogúsága védelmében, de teljességgel közönyös pl. a fehér vasúti munkások, proletár férfiak küzdelmei iránt. Ez őrültség, hiszen az emancipációs küzdelmek oszthatatlanok (a polgári társadalomban a szükségszerű formaelvük a jogegyenlőség), és szétszálazásuk csak az ellenforradalomnak segít.

Egyik tekintélyes és kitűnő bírálóm – önironikus terminológiai atavizmussal – álláspontomat „retrográdnak" nevezte. Van benne valami, mert a jóléti államnak a régi munkásosztály korporatív (rendi) ellenhatalmától kikényszerített újraelosztó és gondoskodó mechanizmusai még plauzibilis módon korszerűsített formáikban is elavultak, s mint mondtam, még fölújított és tatarozott védelmi stratégiáink is az utóvédharc – kétségtelenül kudarcra ítélt – körébe tartoznak. Vagyok annyira hatvannyolcas és vagyok annyira alapos Marx-olvasó, hogy e tekintetben (az állam „megváltó" szerepe tekintetében) világosan (és szkeptikusan) lássak, és tudjam, hogy itt én most a biztos vesztesekhez csatlakozom. De azt is tudom, hogy nincs választásom. Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy a honi liberalizmus szintén a fordizmus korába ragadt bele, és igazhitű államellenessége a fordista „fogyasztói társadalom" reduktív konformizmusa és represszív-autoritárius jellege ellen irányul, ami a libertárius, American Psycho (jobb esetben Monty Python) stílusú neokonzervativizmusnak és a technokrácia-menedzserizmus Manuel Castells-féle rák- és tükörmegfordításának a korában merő anakronizmus.

Az egalitárius és (régimódi szocdem) „osztályharcos" TGM jobb filozófiai lelkiismerete ellenére nem azonos velem. Nem tagadom meg, jól teszi, hogy próbál hazája szűkös körülményei között segíteni az elnyomottakon és a szenvedőkön, akkor is, ha sűrűn megjelenő prédikációi kissé naivak. TGM meghozza a magyar értelmiségitől elvárható legnagyobb áldozatot: megkockáztatja azt, hogy ne nézzék pokolian okosnak. Az általa szeretve gyűlölt Rousseau-hoz hasonlóan „a nép oldalán áll". Hát istenem.

Én azonban valójában marxista vagyok, ha tetszik: kommunista, sok gyötrődés és kínlódás árán, amiről ne essék több szó. Ha azt mondom, „kommunista", olvasóim elméjében olyan képzettársítások százait idézem föl, amelyek teljesen idegenek tőlem. A Komintern hagyományához – bár tanulok belőle – semmi közöm. A „marxizmus" is rossz szó, amint G. A. Cohen harminc éve megjelent klasszikus művében (Marx's Theory of History: A Defense, Oxford: Oxford University Press, 1978, számtalan utánnyomás) kifejtette: vallásokat (buddhizmus) szoktak alapítóikról elnevezni; ennek a vallásnak nem vagyok hívője. A „kommunista" még rosszabb, mert – akár a „szocialista" – a közösség kultuszát sugallja a polgári individualizmussal szemben (s ezáltal semmivel se jobb nála), nem beszélve a heroikus és tragikus kommunista világmozgalom felejthetetlen rémtetteiről. (Bár olvassuk Hegelt is: „…Korántsem akarnak ártatlanok lenni. Ellenkezőleg: hogy azt, amit tettek, valóban megtették, az a dicsőségük. Az ilyen hérószról nem lehetne rosszabbat mondani, mint azt, hogy ártatlanul cselekedett. A nagy jellemek becsülete az, hogy bűnösök.") De ha Félix Guattari (a Mille plateaux társszerzője¹⁴ ) és Antonio Negri húsz évvel ezelőtt megengedte magának (s az Empire előtti Negrit nagyon szeretem), hogy kommunistaságról beszéljen, én is megtehetem.

Ami leginkább elválaszt a szociáldemokrata (akár az igazi szociáldemokrata) hagyománytól, az a megengedhetetlen transzformáció, amelyet minden – Kautskyból vagy Leninből (ami világnézetileg egyremegy, ha politikatörténetileg persze nem is) kiinduló – szociáldemokrata vagy „etatista" bolsevik végrehajt a marxi elméleten: jelesül a kizsákmányolás, elidegenedés, eldologiasodás és társadalmi munkamegosztás körülményei között végzett munkának a kínból és gyötrelemből dicsőséggé és „értékteremtéssé" változtatása, amely mindig visszazuhan Lassalle demokratikus (fichteánus) szocializmusába („a munkás joga a munka teljes hozadékához") vagy a legjobb esetben a premarxista Gazdasági-filozófiai kéziratok (1844) naturalizmusába-humanizmusába, ez pedig politikailag utópia, filozófiailag pedig a liberális fogalmi apparátushoz („jogok") való visszakullogás. A szocializmus: küzdelem a munka ellen.

Az érték az, amit a kapitalizmus gazdasági és erkölcsfilozófiai értelemben „a termelési paradigma" középpontjába helyezett, s megadta evvel a huszadik századi filozófia alaphangját, amelyen még a rendszer ellenségei is megpróbáltak beszélni, s így – engedelmeskedve a kapitalista „második természet" szociális gravitációjának – tévedhetetlenül eljutottak Karl Marxtól Max Weberig, s onnan aztán bárhová. S az érték az, amit a kommunista szubverzió, bomlasztás szét fog zúzni. S így újra megkérdezi majd Kanttól, hogy hogyan lehet érvényes a szubjektivitás.

Ennyit magamról, mert már muszáj volt, de most nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy az egészségbiztosítási törvényt ne lehessen alkalmazni, hogy a nyugdíjrendszer ne kövesse az egészségügyet az idősek teljes kiszolgáltatottsága felé, hogy legyen garantált megélhetési alapjövedelem, hogy emeljék a minimális bért, hogy hosszabban folyósítsák a munkanélküli-segélyt, hogy megszüntessék az oktatásban a faji elkülönítést, hogy megtartsuk a világi államot, hogy rákényszerítsük az egymást követő rémséges kormányzatokat arra, hogy óvják azokat, akik nem tudnak beilleszkedni a munkahiány és a munkakényszer közös rendszerének tébolyába¹⁵, hogy a megbokrosodott liberalizmus romjain ne segítsük hatalomra a tekintély- és parancsuralom fanatikusait, hogy megvédjük népünk cselekvőképességét és államunk függetlenségét, a nemzeti szuverenitás keretében a népszuverenitást, hogy megszelídítsük, megjuhászítsuk a büntetésre és erőszakra kész hatalmat, hogy kiismerve a kapitalizmus furfangjait, csapjuk be a rendszert és kényszerítsük ravaszul némi humanizmusra, könyörületre, engedékenységre, nagylelkűségre, ha lehet.¹⁶ Nem tartom megalázó föladatnak, iparkodjunk rajta serényen, akkor is, ha a világszellem ellenünk dolgozik, s akkor is, ha azok, akiken a siker reménye nélkül segíteni szeretnénk, megtapsolják majd hóhérainkat.

Jegyzetek

¹ Vö. Ellen Meiksins Wood: The Origin of Capitalism: A Longer View, London: Verso, 2002.

² Az elkésett második „jóléti fordulat" (nagybankok, kulcsiparágak államosítása, radikális béremelés, szociálisbérlakás-építési program és í. t.) vékonyka, bürokratikus papirosjellegéről François Mitterrand is tudott. „Nos révolutions passent d'abord chez le notaire" – mondta. (Mitterrand: Ici et maintenant. Conversations avec Guy Claisse. Párizs: Fayard, 1980, 73.) A tartós stagnálás okairól az 1970-es évek után az általam ismert legmélyebb (bár persze intenzíven vitatott) tudományos elemzés: Robert Brenner: The Boom and the Bubble: The US in the World Economy, London: Verso, 2002. Brenner meggyőzően ábrázolja, hogyan hozta létre a profitráta süllyedése (amelyet a szociális és bérköltségek emelkedése okozott) a neoliberális politikát s evvel a tartós recessziót. Ennek a politikai következményeit – az Egyesült Államok birodalmi hegemóniáját – sokkal politikaibb módon látja Leo Panitch és Sam Gindin: „Global Capitalism and American Empire", Socialist Register 2004, London: Merlin, 2003, 1-42. Az ő véleményük szerint az Egyesült Államok alapvetően meghaladta a profitabilitási válságot. Evvel az állásponttal vitatkozik David Harvey a Socialist Register idézett számában, vö. még Harvey: The New Imperialism, Oxford: Oxford University Press, 2003, és még keményebben: Alex Callinicos: „Imperialism and Global Political Economy", International Socialism 108 (2005. október) 109-127. Az új imperializmus kérdéséről (bőséges irodalommal a jegyzetekben) ld. T. G. M.: „Isten hozta, Mr. Bush", Élet és Irodalom (melléklet), 2005. április 22., az ott ismertetett könyvek közül kiemelném Ellen Meiksins Wood művét: Empire of Capital, London: Verso, 2003. Az egész vitát természetesen Michael Hardt és Antonio Negri tomboló sikert aratott, híres opusza váltotta ki: Empire, Cambridge MA/London: Harvard University Press, 2000 (számtalan újrakiadás kb. negyven nyelven).

³ A mai Magyarországon adottnak kell tekintenünk, hogy a baloldal története egyszerűen elveszett. A pár éve még közkeletű és köztudomású ismeretek elsüllyedtek. Erről néhány nemrégi – elrettentő – példa. A legfontosabb magyarországi tudományos könyvkiadó igazgatója és főrészvényese, a zsidókérdésről és a nemzeti ideológiákról szóló reprezentatív, széles körben tananyagként használt monográfiák szerzője tanulmányában (Gyurgyák János: „A kommunisták és a nemzeti kérdés", in: A párizsi toronyőr: Kende Péter 80. születésnapjára, s. a. r. Gábor György, Márton László é. m., h. n. [Bp.]: Pallas, 2007, 205-232) arra a teljesítményre képes, hogy minden tartalmi állító mondata egy-egy tárgyi tévedés. A népszerű eszmetörténész anélkül próbálja ezt a kérdést megoldani, hogy fogalma lenne Otto Bauer (autonómia), Rosa Luxemburg (dogmatikus internacionalizmus), Lenin (nemzeti önrendelkezés) koncepciójáról, amelyről évtizedekig folytak (és ma is folynak) a viták, hogy értené azt a törést, amely a kommunista világmozgalomban a „szocializmus" visszaszorulásával és az „antifasizmus/népfront" középpontba kerülésével történt (s amely egyenes következménye volt a „szocializmus egy országban" sztálini doktrínájának kanonizálásának), amelynek éppen olyan ékesszóló dokumentuma Lukács pamfletja, Az ész trónfosztása (ahol nem a kapitalizmus és a polgári filozófia az ellenség, hanem a fiktív „irracionalizmus", amely állítólag a nácizmushoz vezetett: merő képtelenség), mint az 1930-as (nálunk a kora ötvenes) évektől hivatalossá vált „népies" formakultúra a kommunista, pártos művészetben (soha annyi felező nyolcast!…) mindenütt; arról sincs fogalma, miért és hogyan küzdött Révai József egy életen át Szabó Ervin kísértetével, pedig erről olvashatók Lackó Miklós, Márkus László, Litván György – és mindannyiuknál pozitívabban – Hanák Péter írásai. Márkus László a Történelmi Szemle egyik régi számában a legkeményebben és a legvilágosabban fejti ki a szociáldemokrata történetfölfogás karakterét szemben a „kommunista" nacionalizmussal, amely utóbbit általánosságban Szűcs Jenő bírálta a legmagasabb színvonalon, romba döntve Mód Aladár és Király István sztálinista-nacionalista életművét. (Ezeknek a történettudósoknak egy része egyébként a szerző mestere volt. Mi történt hát?) Mindezek helyett a szokásos kommunistázó sajtóközhelyeket kapjuk a problémakör ma legelismertebb, ünnepelt tudorától. De nem kisebb tekintély a huszadikszázad-történet mestere, akadémikus, egy ideig rektor, a szocialista párt reformer alapítója se, aki – deklaráltan baloldali lapban – a szocialista alapeszmékről szóló vadonatúj cikkében mint utópiát (nem mint engedményt) említi az egalitarizmust, mintha Marx, Kautsky, Rosa Luxemburg, Lenin, Lukács, Gramsci, Althusser sohase élt volna, hogy csak a Magyarországon az 1970-es évekig már ismert (hiszen azóta ugyebár nem olvastunk semmit) szerzőket említsem (Ormos Mária: „Szocialista alapelvek", I, Egyenlítő, 2008/1, 2-11). A kitűnő akadémikus „Edvard" (helyesen: Eduard) Bernsteinról ír, Jean „Jaurez"-ről (helyesen: Jaurès), aztán meg összekeveri Augusto Turatit (1888-1955, újságíró, a fasizmus egyik alapítója, a Partito nazionale fascista országos titkára) Filippo Turatival (1857-1932, az olaszországi szocialista párt egyik leghíresebb vezetője, 1922-től haláláig párizsi száműzetésben, az antifasiszta összefogás egyik ihletője, a Lo stato delinquente [1882], a bűnözés társadalmi eredetéről szóló klasszikus, ma is kapható, első marxista munka szerzője): mindezt egyetlen lábjegyzetben. NEM MINDEGY! Ugyanebben a lapszámban a sokaktól csodált Kopátsy Sándor közgazdász a rá jellemző lendületes, izzó stílusban („Marx, a tudós, a próféta, a forradalmár", Egyenlítő, 2008/1, 21-26) az „evilági üdvözülésről" szóló lappáliákat tartja szükségesnek ismételgetni, amelyek kb. az 1890-es évekre avultak el véglegesen. Hiszen éppen Marx utópiahiányát szokták (teljes joggal) fölemlegetni – szemben a liberális és a republikánus (vagy Kant esetében mindkettő) szerződéselméletekkel – a mai napig, a Grundrisse és A tőke normatív-deontologikus és teleologikus-prediktív aspektusai teljességgel negatívak. Ebből a – liberális kritériumok szerint szembeszökő – gyöngeségből indult ki a „polgári" marxizmusbírálat osztrák klasszikusa, Ludwig von Mises Die Gemeinwirtschaft: Untersuchungen über den Sozialismus (Jena: Gustav Fischer, 1922) c. munkájában, amely másfél évtizeddel később angolul is megjelent J. Cahane fordításában (Socialism: An Economic and Sociological Analysis, London: Jonathan Cape, 1936), és amely megteremtette ennek a bírálatnak a standardját (s amelyre nagy hatással volt persze Böhm-Bawerk és Hilferding híres vitája Marxról), sem Sir Karl R. Popper, sem Leszek Kołakowski nem változtatott rajta semmit. Ludwig von Mises adottnak veszi a marxi elmélet khiliazmusát/millenarizmusát, pozitivizmusát, determinizmusát és állítólagos „haladáshitét", s ahol nem talál (mert nem találhat) utópiát, simán behelyettesíti a fichteánus-lassalleánus, a marxizmussal össze nem férő koncepcióval vagy Otto Neurath neopozitivista kalkulációs fantáziáival. (Vö. Socialism, Indianapolis: Liberty, 1981, 110-141, 186-195, 205-231, 249 skk, 355-397.) Félő volt, hogy a nyugati és déli Marx-reneszánsz szele átcsap Magyarországra is, és itt a hivatalos törtmat és tudszoc halvány emlékeire és az 1990-es évek sekélyesebb liberális marxizmuskritikáinak nem kevésbé halvány reminiszcenciáira „támaszkodva" annak a tannak a kritikátlan eltorzítása fog elterjedni a félig (vagy úgy se) értett divat szárnyán, amelynek külföldön az alapja olyan kritikai rekonstrukció, amely ezeket a félreértéseket (mint a sztálini korszak lidércnyomását) már bírálatra se nagyon tartja érdemesnek, kivéve a németországi-ausztriai értékkritikai iskola szakítását a „munkásmozgalmi marxizmus" téves alaptételével, amely a munkát mint természeti szükségletet glorifikálja ahelyett, hogy – Marx nyomán – a pokolra küldené. (Megjegyzem, másfél évtizednyi liberális hegemónia után a szabadelvűség alapeszméi szintén ismeretlenek Magyarországon.) Ahhoz, hogy milyen szinten van a Marx-értés Kelet-Európában, álljon itt Kornai János Széchenyi-nagydíjas akadémikusnak, a Harvard Egyetem tanárának, a közgazdasági Nobel-díj régi várományosának egy-két passzusa: „Bizonyos, hogy Marx nem szorgalmazta […] brutális, elnyomó, [totalitárius] leninista-sztálinista-maoista állam létrejöttét. Mindazonáltal elmondható, hogy a diktatúrát nem tekintette összeférhetetlennek a saját elgondolásával… Tulajdon. Marx gondolatai a következők. A kapitalista rendszerben a termelőtőke a kapitalisták tulajdonában van, ők irányítják a felhasználását. A kapitalista osztály kizsákmányolja a proletariátust; nem azért, mert tagjai kegyetlen emberek, hanem mert ők a tőke törvényes tulajdonosai. A világot meg kell változtatni, ideje kisajátítani a kisajátítókat. Ebből a gondolatmenetből következik, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban a köztulajdon mellett szállt síkra. […] Ugyanakkor Marx nem specifikálta, milyen legyen az út, amely oda vezet, hogy valamennyi termelőeszközt teljes mértékben az állam kezében centralizálnak, és nem tisztázta a köztulajdon intézményi formáit sem. […] A Kommunista Kiáltvány magasra értékelte a korai [?] kapitalizmus progresszív szerepét a társadalomnak a feudalizmus maradványaitól való megtisztításában. Ám az idő túlhaladt ezen a korszakon, és a kapitalisták a haladás akadályaivá váltak. Marx ebben a tekintetben nem tett különbséget nagy- és kiskapitalisták között, egyszerűen meg akart szabadulni a kapitalizmustól [valamely] termelékenyebb új rendszer érdekében. […] [Marxnak A tőkében] a tudományos érdeklődése arra összpontosult, hogy megértse, miként működik a piac. [!] …A piacban az anarchia látványos megnyilvánulását látta. Nem tanulmányozta gondosan a hatékonyság problémáját, hanem szinte ösztönösen arra a következtetésre jutott, hogy a piac működése pazarláshoz vezet." Kornai: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, Bp.: Akadémiai Kiadó, 2007, 52-53. Ezek szerint A tőke szerzője sohasem élt.

⁴ A „szovjet típusú" államkapitalizmusra vonatkozó hatalmas irodalomra meg se próbálok itt hivatkozni, csak azt említem meg, hogy volt, aki fölismerte, hogy miért vezette félre Trockijt a kilencszázharmincas években az állami tulajdonnak mint a szocializmus kritériumának a téves fetisizálása (innen „az eltorzult munkásállam" abszurd képzete), hogyan vezette ez őt „a Szovjetunió minden áron való védelmének" öngyilkos jelszaváig, s hogyan ered mindez Trockij régi állásfoglalásából – a parasztkérdésben! Ld. Raya Dunayevskaya: Philosophy and Revolution: From Hegel to Sartre, and from Marx to Mao, New York: Dell Publishing, 1973, 123-150.

⁵ A fölhalmozási puritanizmus és az etatista tekintélyelvűség szélsőségesen aszkétikus, önföláldozó, körperfremd, átszellemült, fegyelmezett, a mártíromságot magától értetődőnek tekintő attitűdje általános volt az ellenzéki (többnyire fél- vagy illegális) kommunista mozgalmakban, erről igen meghatóan és ironikusan számol be a nagy társadalomtörténész, Raphael Samuel: The Lost World of British Communism, London: Verso, 2006, bár ezt ismertük már Doris Lessing The Golden Notebookjából (Nobel-díj!) és Edward Upward ismert trilógiájából, a magyar olvasó pedig A befejezetlen mondat, a Szemtől szembe, a Felelet (és A kiközösítő…) halhatatlan lapjairól. A régi kommunisták antialkoholisták voltak, sokan vegetariánusok, nemdohányzók, nagy túrázók, sziklamászók, sátorozók, hajnalban jéghideg vízzel mosdók, télen is nyitott ablak mellett alvók, az ajánlott irodalom vasszorgalmú tanulmányozói, minden szabadidejüket a mozgalom céljaira (lapterjesztés, pénz- és aláírásgyűjtés, fölvonulás, sztrájkőrség, Angliában a híres 400 km-es éhségmenetek az ezerkilencszázhúszas- harmincas években) fordítók. A dolog másik oldala persze a fanatizmus és könyörtelenség volt, tanű erre a kommunista Daily Worker (később és ma: Morning Star) újságírója, aki próbált 1956-ban őszintén és tényszerűen tudósítani a magyar forradalomról és az ellenforradalmi megtorlásról, ezért üldözőbe vették, megrágalmazták, kizárták a pártból (CPGB) és í. t. (vö. Peter Fryer: Hungarian Tragedy [1956, 1996], London: Index, é. n. [2006], Nagy Balázs előszavával).

⁶ Egy másik tanácsadóm (az idősebb generációhoz tartozó hírneves közgazdász) a következő tanulságos párhuzamot használja. Az egészségbiztosítás liberalizálásának egyetlen biztos következménye lesz, a magyar nép terheinek növekedése. Az egészségügyi ellátás munkaigényét nem befolyásolja, melyik biztosító fizeti a számlát. A terhek növekedésének mértéke csak azon múlik, hogy a biztosítók szerint mekkora a kockázattal arányos profit. Mire int a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás (kgfb) története? 2003-ban a lakosság 97 milliárd Ft kgfb-t fizetett be, hogy 79 milliárd Ft értékben megjavíttassa megrongálódott gépkocsiját. Erről így ír a Magyar Biztosítók Szövetségének évkönyve: „A kgfb–üzletágban a kárráfordítások jelentős mértékben, 20,1%-kal emelkedtek. Ennek eredményeként a kárhányad – az üzletág jövedelmezőségét tovább rontva – az előző évi [értsd: tavalyi] 78,5%-ról 81,5%-ra romlott." Nincs már nyoma a kgfb kötelező voltának alapját jelentő humanista elvnek, amely szerint azt kellett volna mondani: „kockázatközösségünk még több balesetet szenvedett tagjának tudtunk segédkezet nyújtani", hanem csak annak, hogy a kárráfordítások növekedése rontotta a jövedelmezőséget. Ebben az üzletágban a biztosító és a biztosított még ugyanazért szurkol: legyen kevesebb a baleset, hiszen ez javítja mind a biztosított életkörülményeit, mind a biztosító jövedelmezőségét. Az egészségbiztosításban viszont: ha a biztosított megbetegszik, kárráfordítás „történik" a biztosítónál, ráadásul ha a beteget meg is gyógyítják, akkor a bizonyos újabb megbetegedés az újabb kárráfordítás „veszedelmét vetíti előre". Ez a veszély különösen idősebb páciensek esetében „forog fönn", hiszen a még várható díjbefizetések összege jelentéktelen az egyre jelentősebb gyógyítási költségszükségletekhez képest. A jövedelmezés emeléséhez az járul hozzá a leghatékonyabban, ha a beteg meghal.

⁷ Erről kiváló és – indokoltan – indulatos cikket írt Artner Annamária: „Hogy nem sül ki a szemetek…!", Népszabadság, 2008. január 23. Artner szokásához híven a konkrét okokra összpontosít: „A 2006-2007-es Eurostat-statisztikák szerint Magyarországon a felső 20 százalék jövedelme öt és félszeresen (az [Európai]Unió átlagát jóval meghaladóan) múlja felül az alsó 20 százalékét, a szegénységi küszöb (a mediánjövedelem 60 százaléka) alatt élők aránya rohamosan emelkedik, jelenleg 30 százalék, amivel hazánk az élen áll az [Európai] Unióban. A háztarások kiadásai között az alkohol, a cigaretta és a narkotikumok arányát tekintve csak (a [»könnyű«] drogok fogyasztását legalizáló) Luxemburg előz meg [bennünket]. (A magyar[országi] arány 8,9 százalék, míg az [Európai] Unió átlaga 3,5 százalék. A [művelődést] és pihenést szolgáló kiadások részesedése viszont a családi büdzsében a harmadik legalacsonyabb az EU-ban. A halálokok között az idegrendszeri megbetegedések részesedése egyre nő, az öngyilkosság aránya az [Európai] Unióban Litvánia után nálunk a legnagyobb, az alkoholizmus súlya pedig csak két országban nagyobb. A szociális védelemre fordított összegek a GDP-hez viszonyítva messze elmaradnak az EU-átlagtól, egy főre, vásárlóerő-paritáson számítva pedig az alsó harmadban vagyunk. Becslések szerint legalább 25-30 ezer hajléktalan honfitársunk van, akiknek [a] fele a fővárosban tengődik. A 0-17 éves gyermekek 14 százaléka olyan háztartásban él, ahol senkinek sincs munkája, és ezt az arányt csak egyetlen ország múlja felül az [Európai] Unióban." Megjegyzendő, hogy az Artner (és február 16-án a gyermekszegénységről Ferge Zsuzsa) írását közlő Népszabadság internetes honlapján – www.nol.hu – körkérdésre válaszolva a legtöbben tíz éves korra szeretnék leszállíttatni a büntethetőség alsó korhatárát…

⁸ A jóléti állam problematikájáról az egyik legszellemesebb és mélyenszántóbb könyv: Albert O. Hirschman: Versengő nézetek a piaci társadalomról, ford. Fülöp Andrea, Bp.: Jószöveg Könyvműhely, 2000, 172 skk & passim.

⁹ Vö. Lányi Kamilla: Piacok, globalizáció, harmadik út, Bp.: Kopint-Datorg, 2007, kül. 104-146. Szalai Erzsébet többször foglalkozott a témával, legfrissebb összefoglalását, visszatekintve – az áthúzódó, tartós tényezők analízisével – ld. Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, h. n. [Bp.]: Aula, 2001, kül. 55-196. Vö. Szalai Erzsébet: Szereppróba, h. n. [Bp.]: Századvég, 2000, 66-130, 199-232.

¹⁰ Ignacio Ramonet adatai szerint a leggazdagabb és a legszegényebb országok nemzeti összterméke közötti arány 1816-ban 3:1 volt, 1950-ben 35:1, 1973-ban 44:1, 1992-ben 72:1, 2000-ben 86:1. Vagyis: 1950 és 1973 között a különbség növekedése 20,5%-os volt, 1973 és 2000 között 95%-os. (Joseph Stiglitz szerint 1998-ban 2 milliárd 801 millió ember élt napi dollárnál kisebb „jövedelemből". Ismerteti: Szigeti Péter: Világrendszernézőben: Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma, Bp.: Napvilág, é. n. [2005], 53-54.

¹¹ A minimális utópia körvonalairól ld. Norman Geras: „Minimum Utopia: Ten Theses", Socialist Register 2000, London: Merlin, 1999, 41-52.

¹² Giorgio Agamben: Homo sacer: Il potere sovrano e la nuda vita, Torino: Einaudi, 2005 (angolul: Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life, ford. Daniel Heller-Roazen, Stanford CA: Stanford University Press, 1998). Vö. még: Agamben: Quel qui resta di Auschwitz, Milano: Bollati Boringhieri, 1996 (Remnants of Auschwitz: The Witness and the Archive, ford. D. Heller-Roazen, New York: Zone Books, 2002), Agamben: Il stato eccezione, Milano: Bollati Boringhieri, 1996 (The State of Exception, ford. Kevin Attel, Chicago/London: The University of Chicago Press, 2005).

¹³ Étienne Balibar: La Crainte des masses, Párizs: Galilée, 1997. Jacques Rancière: La Haine de la démocratie, Párizs: La Fabrique, 2005.

¹⁴ Gilles Deleuze, Félix Guattari: L'Anti-Oedipe (Capitalisme et schizophrénie 1), Párizs: Les Éditions de Minuit, 1972/73, Deleuze, Guattari: Mille plateaux (Capitalisme et schizophrénie 2), Párizs: Les Éditions de Minuit, 1980 (angolul: Anti-Oedipus, ford. Hurley, Seem, Lane, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1996 [8. kiadás], A Thousand Plateaus, ford. Massumi, Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 1987).

¹⁵ Vö. a tőkés „munkarendszer" elleni szellemes szöveggyűjteménnyel: Dead Men Working: Gebrauchsanweisungen zur Arbeits- und Sozialkritik in Zeiten kapitalistischen Amoklaufs, szerk. Ernst Lohoff, Norbert Trenkle é. m., Münster: Unrast-Verlag, 2004.

¹⁶ Az egyetlen „aktuális politikai" megjegyzés: a neoliberális politikával ma Kelet-Közép-Európában egyedül Robert Fico (Smer-SD) minden más szempontból borzalmas, sovén és antidemokratikus szlovákiai kormánya száll szembe sikeresen, megmutatván, hogy nagyobb baj nélkül restaurálni lehet a jóléti állam intézményrendszereinek és módszertanának egy részét, meg lehet állítani az életszínvonal zuhanását, föl lehet számolni a tizenkilenc százalékos „egykulcsos adót" (flat tax), el lehet törölni a vizitdíjat, meg lehet tartani a közszolgáltatások értékét. Ez nem sok, de elég az elsöprő népszerűséghez. (Vö. Hannes Hofbauer: „Die Rückkehr der Politik: Im Billiglohnland Slowakei gerät der Neoliberalismus zusehends in die Defensive", Junge Welt, 2008. január 23.) A többi kelet-közép-európai országban az olykor (egyre ritkábban) antikapitalista szókinccsel kísérletező nemzeti-jobboldali pártok – bár rátették a kezüket a szakszervezetek és az „új szociális mozgalmak" (jellegzetesen hibás magyar zsargonban: „civil szervezetek" [?]…) egy részére – ragaszkodnak a neoklasszikus közgazdaságtan, a monetarista doktrína és a liberalizációs-deregulációs-privatizációs krédó vastagjához. Természetesen a mára nyíltan neokonzervatívvá vált „szociáldemokrata" és (mint nálunk) „szocialista" pártok mindezt még agresszívabban képviselik, bár itt-ott ez-az mintha már változnék (pl. Csehországban, ahol jól jön a jelentős parlamenti és helyhatósági erővel rendelkező Cseh-Morvaországi Kommunista Párt, a meglehetősen radikális KSČM konkurenciája). A jelenlegi politikai fölállásban Magyarországon az életszínvonal- és életminőség-romlásnak egyszerűen nincs alternatívája. Átgondolatlan, átlátszó hatalmi törekvésektől majorizált és instrumentalizált kampányok ezen nem segítenek.

Az írás az európai roma önszerveződés közel egy évszázados történetének áttekintésével azt latolgatja, vajon képes lehet-e a roma népesség a 21. század elején – a nemzetépítés Miroslav Horch, Niederhauser Emil és mások által fölvázolt kelet-európai modelljét követve – valódi nemzeti társadalmat megalkotni. A szerző, bár nem kívánja „kétségbe vonni az egységes roma nemzet létét és lehetőségeit", kétségesnek tartja, hogy az európai társadalmak peremére szorult, illetve részben diaszpórában élő cigányok körében a nemzeti eszme és önazonosság a belátható jövőben széles körben meggyökeresedhet.

„A roma nemzethez tartozó egyének nemzetük képvise­letét kérik, egy nemzetét, amely nem akar állammá válni. […] Mi egy nemzet vagyunk, ugyanabban a hagyomány­ban osztozunk, közős a kultúránk, az eredetünk és a nyelvünk; egy nemzet vagyunk.'"¹ (Declaration Of A Roma Nation)

I. Bevezetés

Nicolae Gheorghe romániai roma szociológus szerint „a romák az utóbbi években az etnogenezis folyamatának egyaránt tárgyaivá és alanyaivá váltak: tudatos kísérlet folyik a nem területi alapon szerveződő etnikai­nemzeti csoport elfogadott státuszának elérésére".²

Valóban úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadokban meghatározónak bizonyult „nemzeti gondolat" a romák/cigányok³ körében is felbukkant, sőt a 20. század második felében már a nemzetközi politikai szerveződés szintjére jutott. Mindenképpen érdemes tehát e jelenséget alaposabban megismerni. Erre teszek kísérletet ebben az írásban az általam megis­mert történeti és kulturális antropológiai szakirodalom, források és saját tapasztalataim segítségével.⁴

Eric Hobsbawm megállapítása szerint „a nemzetek kettős jelenségek, mivel alapvetően felülről teremtődnek, de nem érthetők meg, ha nem vizsgáljuk őket alulról is".⁵ A kulturális antropológiai megközelítés jelen­tőségét növeli, hogy segítségével „alulról" is betekintést nyerhetünk a roma nemzeti egységbe integrálni kívánt cigány közösségek világába. Az antropológiai cigánykutatásokról Prónai Csaba így ír: „Az antropo­lógusok huzamosabb ideig együtt éltek egy-egy cigány közösséggel, s így tanulmányaik előterébe a cigányok nézőpontja került. A kultúrát a hétköznapi értelemben felfogott kategóriánál tágabban értelmezték, és elemzéseik során a komparativizmus mellett a holista szemléletet követték-s ezáltal alapvetően új felismerésekkel gazdagították a cigány kultúrákra vonatkozó ismereteinket."⁶

Persze amikor a „roma nemzetről" beszélünk, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán „mi a nemzet", illetve mit értünk nacionalizmuson? Mivel jelen dolgozatnak nem feladata ez ügyben állást foglalni, ezért a nemzet és a nacionalizmus fogalmak különféle megközelítéseinek gazdag tárházából csak néhány alapvető – mostani témánk szempontjából fontos – dolgot emelnék ki.

A nemzet mindenképpen modern jelenség, melynek létrejöttéhez az állami bürokrácia, a kapitalizmus, a szekularizáció és a demokrácia jel­legzetesen „modern" feltételei szükségesek. Más kérdés, hogy „miben rejlik a »nemzet« lényege: sajátosan újszerű társadalmi, politikai, kultu­rális, intellektuális stb. kapcsolatokban vagy ősi, tradicionális történeti tartalmakban"?⁷ Ez a dilemma lényegében egyidős magával a modern nemzettel.

A közös politikai múlt és állami berendezkedés egyesítő erején alapuló entitást politikai nemzetnek vagy államnemzetnek, míg a valamiféle közö­sen megtapasztalt kulturális (nyelvi, vallási, etnikai stb.) örökségre épülő nemzetet kulturális nemzetnek nevezik. Bár nem igazán beszélhetünk „tisztán" államnemzeti vagy kultúrnemzeti formákról, e „modellek" segít­ségünkre lehetnek a roma nemzetépítéssel kapcsolatos gondolatmenet kifejtése során. A nacionalizmus fogalma dolgozatomban a nemzet létrehozására irányuló törekvést jelenti.

II. Roma nemzet – roma nacionalizmus?

David Mayall szerint a cigányok rájöttek, hogy – más kisebbségekhez hasonlóan – „etnicitásuk segítségével" könnyebben juthatnak hozzá alapvető emberi jogaikhoz, növekedhet érdekérvényesítő képességük. Ennek következtében azonban „a cigány identitás és főleg az etnicitás fogalma körüli viták erősen átpolitizáltak, érzelmekkel terheltek és kese­rűen harcosak".⁸ Anélkül, hogy efféle vitákba bonyolódnék, itt és most csak a roma nemzeti koncepció mozgatórugóira szeretnék utalni.

Véleményem szerint minden globalizációs és európai integrációs ten­dencia ellenére a mai társadalmak, államok még mindig nemzeti alapon szerveződnek, a nacionalizmus nagyon is modern jelenség. Benedict Anderson szavaival élve: „a nemzeti mivolt (nation-ness) korunk politikai életének legegyetemesebb legitim értéke".⁹ Ehhez kapcsolódik Craig Col­hun megállapítása, mely szerint a nemzet és az egyszerű etnikai csoport között az a különbség, hogy az előbbi esetében elismerik az autonóm államhoz vagy legalábbis az államon belüli bizonyos fajta autonómiához való jogot.¹⁰

Ebben a kontextusban talán érthető, hogy a „gádzsó¹¹ nemzetálla­mokban" a társadalom perifériáján élő cigányság egyes vezetői szá­mára a „roma nemzet" egy olyan életképes alternatívát kínál, melynek segítségével felvehetik a harcot a stigmatizáció, a marginalizáció ellen, és sikeresebben kezelhetik „nemzetük" szociális, kulturális problémáit állami és nemzetközi szinten egyaránt.¹² E koncepció szerint tehát a

„nemzetként való létezés" az érdekérvényesítés legmagasabb szintjét jelentené a cigányok számára.

A roma nemzeti integrációnak azonban speciális nehézségekkel kell szembenéznie. MintActon és Gheorghe írja: „A cigány csoportok sokféle történelme és kultúrája igen megnehezíti a roma kultúra formalizálását és kodifikálását, ami viszont szükséges ahhoz, hogy taníthassák és terjeszt­hessék, illetve azonos alapra helyezhessék más csoportok vagy etnikai kisebbségek kultúrájával, netán bevett nemzeti kultúrákkal."¹³

Hogyan és miből épül(het) fel a roma nemzet? Jogosan vetődik fel a kérdés, hiszen a nemzetek kialakulásának objektív tényezői között (politikai és kulturális nemzet esetén egyaránt) mindig meghatározó sze­repet töltött be egy konkrét terület. A cigány nép azonban öt kontinensre kiterjedő hatalmas diaszpórát alkot, számtalan állam polgárait foglalja magába, miközben nincs saját területe. A különböző cigány közösségek a roma nyelv különböző dialektusait vagy az őket körülvevő népek nyelvét beszélik, többféle valláshoz és egyházhoz tartoznak. Ráadásul kultúrájuk sok esetben nemcsak a többségi környezettől különíti el őket, hanem a többi roma csoporttól is…

III. Nemzetté válás – nemzetépítés

III. 1. A modell

Szuhay Péter a magyarországi cigányokkal kapcsolatban ezt írja: „A nemzeti kultúra megalkotása folyamatában legnagyobb szerepe az integráló értelmiségnek van, elsősorban a cigány értelmiségnek vagy az értelmiségi funkciót betöltő cigány teoretikusoknak. A nemzeti kultúra megteremtése párhuzamosan több síkon zajlik: politikai-emberjogi, képzőművészeti, irodalmi és etnográfiai-történeti szinten. […] Ebben a folyamatban a nemzetté válás receptje szerint a cigányság is megalkotja mitológiai rendszerét, kitalálja genealógiáját, megmondja származásának helyét és idejét…"¹⁴ Milyen ez a „nemzetté válás"-recept?

Anderson szerint az európai nacionalizmusok sokat tanultak elődeik látható modelljeiből; a modellek utánzása, másolása nem elhanyagolható tényező a kérdéskör vizsgálatakor.¹⁵ Aroma népesség diaszpórajellege miatt a területiséghez, államisághoz kötődő politikai nemzet (államnem­zet) nem szolgálhat modellként a roma nacionalizmus számára. A (főleg) Kelet-Európára jellemző kulturális nemzet viszont annál inkább.

Milyen tehát a kelet-európai nemzetté válás receptje? Niederhauser Emil a 19. századi nemzetté válást elemezve két szakaszt különböztet meg. A kulturális szakaszban a nemzeti nyelv és a nemzeti történelem megteremtése a legfontosabb feladat az „alvó" nemzetet felkelteni szándékozó nemzetébresztő elit számára. A nemzeti eszme hordozója a nemzet nyelvén szóló irodalom lett, mely a korszak gyakran dilettáns, szakképzetlen történetíróival együtt a közös történeti tudat kialakítása­ban is részt vett. A nemzeti megújulás a különböző művészeti ágakban is megjelent, létrejöttek a nemzeti eposzok, himnuszok, megszületett a nemzeti zene és színjátszás is.

Általában a kulturális szakaszt követte a politikai szakasz, amikor a nemzetet képviselő, tudatosító és vezető elit a nemzet érdekében különböző politikai igényeket (anyanyelvi oktatás, állami szuverenitás stb.) fogalmazott meg.¹⁶ A fent vázolt „kelet-európai modell" segítségével szeretném bemutatni a roma nemzetépítés folyamatát, a következőkben két nagy egységre bontva.

III. 2. Politikai szakasz – roma önszerveződési folyamatok

III. 2. 1. A roma/cigány etnikai-nemzeti önszerveződés kezdetei

Amikor a 20. század elején Kelet-Európa népeinek jó része már saját nemzetállamot mondhatott magáénak, a diaszpórában élő cigány közös­ségek között először mutatkoztak az etnikai alapú önszerveződés jelei.

A19. században megjelenő iparosodás és polgárosodás több irányban hatott a cigányságra. Egyrészt az ipari fejlődés következtében meginduló tömegtermelés csökkentette a keresletet a cigányok fő megélhetési for­rását képező termékek iránt, továbbá csökkent az igény a „klasszikus" cigány szolgáltatások iránt (üstfoltozás, drótozás, nádazás).¹⁷

Az általános elszegényedés és a romániai rabszolga-felszabadítás¹⁸ hatására meginduló európai és interkontinentális migráció következté­ben nomád cigány közösségek jelentek meg Európa-szerte. A nomád csoportok megjelenésével párhuzamosan megváltozott a cigánykérdés tartalma is: a többségi társadalom tagjai „már nem az elsősorban vándor­cigányokra jellemző kóborló életvitelben, hanem általában a cigányok – a marginális helyzetből eredő – sajátos életmódjában és devianciájában látták a bajok gyökerét".¹⁹

A polgárosodás talaján fejlődő oktatási rendszerek ugyanakkor lehető­vé tették a cigányság egyes elemeinek bekapcsolódását az oktatásba. Mivel világviszonylatban Kelet-Európában élt a legtöbb (letelepedett) cigány, ezért főleg a kelet-európai országokban jöttek létre – nagyon vékony – cigány értelmiségi rétegek, melyek generálták és irányították az etnikai alapú önszerveződési folyamatokat.

Az egyik gyakrabban hivatkozott esemény a bulgáriai cigányok szer­veződése a 20. század elején. 1901-ben megvonták a választójogot a muszlim hitű és a nomád cigányoktól, mire a választójog visszaállítása érdekében a cigányok egy petíciót nyújtottak be a nemzetgyűlésnek, egyenlő jogokat követelve. Mivel a petícióra nem érkezett komoly válasz, 1906-ban összehívták az első szófiai cigány kongresszust, melynek komoly külföldi visszhangja lett.²⁰

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer alaposan átrajzol­ta Kelet-Európa térképét, a korábbi soknemzetiségű birodalmak helyét kis és közepes méretű nemzetállamok vették át. A nemzeti homogenizációra törekvő államokban, minden nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmény ellenére, a kisebbségek rosszabb helyzetbe kerültek, mint a birodalmak korában voltak. Ennek ellenére az egyes országokban kialakuló cigány elitek (először a történelem során) létrehozták saját szervezeteiket, fo­lyóiratokat indítottak, és konferenciákat is szerveztek. Mivel nem célom a szakirodalomban fellelhető összes szervezet bemutatása, ezért itt csak néhányat emelnék ki.

Bulgáriában 1919-ben megalapították az Egypt nevű szervezetet, 1923-tól 1925-ös betiltásáig jelenhetett meg az Istikbal (Jövő) elnevezésű folyóirat SakirMahmud Pasov főszerkesztésével. 1929-ben újabb társa­ság alakult Istikbal néven, Pasov vezetésével. Marushiakova és Popov szerint a cigányok jogaiért harcoló Mahmud Pasovot joggal nevezhetjük az egyik első cigány aktivistának.²¹

Romániában a 20-as, 30-as években a nagy cigány közösségekben élő, azonos foglalkozású személyek saját társadalmi-szakmai szerveze­teket alapítottak. 1933-ban Bukarestben létrejött a Romániai Cigányok Általános Szövetsége, mely az ország valamennyi cigányát egyesítő etnikai jellegű szervezetnek indult. Még ugyanebben az évben létrejött a Romániai Romák Általános Szövetsége, melynek elnöke, Gheorge Niculescu 1934-ben kinevezte magát a „romániai cigányok aktív elnöké­nek és vajdájának", majd sikerült jogi személyként elismertetnie a szer­vezetet. Célkitűzésük a „roma nemzet egyenjogúsítása és felébresztése" volt, ennek érdekében több megyei gyűlést és országos kongresszust tartottak, és néhány folyóiratot is kiadtak: az O Róm címűt Craiovában (1934-ben két szám jelent meg) és a Glasul Romiloit Bukarestben (1934-1941 között).²²

A nevében is soknemzetiségű Szerb-Horvát-Szlovén Királyság viha­ros belső viszonyai közepette is működött egy cigány értelmiségi réteg, mely megpróbált a pozitív sajátosságok hangsúlyozásával felépíteni egy „cigány identitást". 1930-ban Belgrádban megalakult a szerb cigányok szervezete, a Drustvo Rom (Cigány Társaság). Öt évvel később, szerb segítséggel létrehozták a Romano ül (Cigány Újság) nevű folyóiratot. Bár eleinte a kormány is egyetértett az újság megjelentetésével, három hónap múlva betiltották. A lapban a cigányok pozitív tulajdonságait hang­súlyozó, a cigány gyerekek oktatásával kapcsolatos írások mellett cigány népmesék és helyi hírek jelentek meg.²³

Más volt a helyzet Magyarországon, nálunk ugyanis országos méretű szerveződést csak a cigányság felső „kasztját" alkotó és az „úri" Magyar­ország dzsentri világához sajátosan kapcsolódó cigányzenészek köré­ben találunk. 1935-ben alakult meg például a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetsége, melynek alapszabályából kiderül, hogy döntően gazdasági érdekek és a többségnek való megfelelés kényszere motiválta a létrehozását: „[…] a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik védelmezése, a mun­kaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása – politikai és vallási kérdések kizárásával."²⁴

Erdély, Románia (2005) (A szerző felvétele)

Az egyes államokban működött kulturális, politikai vagy szakmai szer­vezetek mellett két olyan dolgot emelnék ki, melyek jelentősége inkább szimbolikusan ugyan, de túlnőtt az országhatárokon: az első nemzetközi cigány konferencia Bukarestben és a lengyel „cigány királyok" tevékeny­sége a romák első próbálkozásainak tekinthetők egyfajta nemzetközi nyomásgyakorló csoportok működtetésére.

A Niculescu által Egyesült Európai Cigányok néven, 1933-ban szer­vezett konferencia résztvevői javaslatokat tettek cigány könyvtár, kórház és egyetem létrehozására, valamint elfogadták a cigányok „nemzeti" zászlóját, mely két (felül kék, alul zöld) vízszintes csíkból állt.²⁵ A kétes értékű jelentések szerint sok kelet-európai és távolabbi ország küldöttje vett részt, a fő célkitűzés a cigányok társadalmi helyzetének javítása ér­dekében egy nemzetközi szervezet alapjainak lerakása volt. A tervekből azonban semmi sem vált valóra.²⁶

Lengyelországban a Kwiek család²⁷ tagjai szegényebb cigány cso­portok fölötti fennhatóság elérésére törekedtek, s ennek érdekében készségesen együttműködtek a hatóságokkal. Valószínűleg ennek az együttműködésnek az eredményeként éledt fel a „cigány király" 17.

századi intézménye.²⁸ A „királyok" komolyan vették szerepüket; Michaí 1934-ben például bejelentette, hogy a Gangesz partján saját államot szeretne létrehozni. Az őt lemondató Matejasznak számos terve volt a cigányság társadalmi és politikai körülményeinek javítására, ezek mellett egy dél-afrikai cigány állam létrehozását is fontolgatta. Utódját, Janusz Kwieket 1937. július 4-én pompázatos külsőségek közepette Varsóban királlyá koronázták.²⁹ Janusz király romani nyelven elmondott koronázási beszédében a következő fogadalmat tette: „Küldötteket fogok küldeni Mussolinihez, hogy adjon nekünk egy darab földet Abesszíniában, ahol a romanik letelepedhetnek. Népünk már elfáradt az évszázadok óta tartó vándorlásban. Eljött az idő, hogy feladjuk nomád életmódunkat. Ha a lengyelek megengedik, hogy gyermekeinket az iskoláikba járassuk, akkor nemsokára saját képviselőink lesznek a Népszövetségben."³⁰

Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért nem váltak valóra Janusz Kwiek tervei. Az egyre gyorsabban fasizálódó államokban betiltottak minden cigány szervezetet, s a második világháborúval a roma történelem legsötétebb korszaka, a „baro Porrajmos" jött el.

III. 2. 2. A nemzetközi roma mozgalom történetének vázlata

A második világháborút követően a kelet-európai államszocialista rend­szerekben többnyire tiltották az uralkodó ideológiától eltérő politikai, kulturális szerveződéseket;³¹ a Szovjetunió Kommunista Pártja a cigány­ságot nem önálló nemzetnek vagy nemzetiségnek, hanem a lakosság egy elmaradott csoportjának tekintette.³² Ennek megfelelően nemzetiségi jogokban jó ideig nem vagy alig részesülhettek.³³

A nemzetközi roma mozgalom kialakulása tehát a nyugat-európai or­szágokban indulhatott meg. Az első szerveződések Németországban je­lentek meg az 50-es években. A két legfontosabb közülük a Német Szinti Szövetség, valamint a Német Szinti és Roma Központi Tanács volt.³⁴

Franciaországban 1959-ben lonel Rotaru, egy romániai cigány, „a ci­gány nép legfőbb vezetőjévé" koronáztatta magát, létrehozta a Cigányok Világszövetségét, és Romanesztán létrehozását tervezte Szomáliában. Utópisztikus elképzelései a tömegkommunikáció segítségével sok em­berhez eljutottak, így bár eredeti céljait nyilván nem érte el, felhívta a külvilág és a közvélemény figyelmét a cigányok problémáira.³⁵

De Gaulle 1965-ben feloszlatta Rotaru szervezetét, ekkor Vanko Roude vezetésével létrejött a Cigányok Nemzetközi Bizottsága, mely elődjénél jóval pragmatikusabb célokat fogalmazott meg,³⁶ például hogy kapja­nak háború utáni kártérítést Németországtól, és kampányt folytatott a cigányokat ért sérelmek ellen. A Bizottság komoly információs munkába kezdett olyan szervezetekkel, mint az Európa Tanács vagy az UNESCO, így hamarosan nemzetközi szövetség formáját öltötte.

1971 áprilisában Londonban megszervezték a cigányok első világkong­resszusát, melyen tizennégy ország küldöttei vettek részt. A konferencia résztvevői elutasították a cigány, gypsy, gitan szavak használatát, és he­lyette a romani (roma) elnevezést fogadták el a nép és a nyelv jelölésére. Ennek megfelelően a Cigányok Nemzetközi Bizottsága helyett létrejött a Nemzetközi Roma Bizottság. Elfogadtak egy roma nemzeti himnuszt és egy nemzeti zászlót,³⁷ valamint öt bizottságot hoztak létre a szociális ügyek, az oktatás, a háborús bűnök kivizsgálása, a roma nyelvészet és kultúra területén. Lényegében a kongresszus gondoskodott a kollektív etnikus (nemzeti) identitás fejlesztéséhez szükséges struktúráról, nyelv­ről, szimbólumokról, és kijelölte magát a „célcsoportot" is.³⁸

1978-ban Genfben tartották a második világkongresszust, ahol a Nemzetközi Roma Bizottság helyét egy új nemzetközi szervezet vette át, a Nemzetközi Roma Szövetség (angol rövidítése: IRU). A kongresszus céljai között szerepelt: a romák kulturális sajátosságainak elismertetése és fejlesztése, harc a diszkrimináció és az asszimiláció ellen, a nyelvi egységesítési munkák folytatása. 1979 márciusában az IRU tanács­kozási jogot kapott a nem-kormányzati szervezetek kategóriájában az ENSZ-ben.³⁹

További kongresszusokat tartottak 1981-ben és 1990-ben, ahol egyre több kelet-európai származású roma értelmiségi vett részt, akik az IRU vezetésébe is bekapcsolódtak. Liégeois szerint az 1990-es évektől az IRU jelentékeny nemzetközi nyomásgyakorló szervezetté nőtte ki magát, főleg az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia megbeszé­lésein és az Európa Tanács mellett végzett munka eredményeként.⁴⁰

A kelet-európai rendszerváltásként ismert politikai, társadalmi és gazdasági átalakulás azonban egészen új helyzetet teremtett. A 90-es években kelet-európai romák kivándorlási hullámai érték el a nyugati országokat, minek következtében a nemzetközi közösség figyelme a kibocsátó országok társadalmi-politikai viszonyaira és a romák helyzetére irányult. Az új problémákkal szemben az IRU által támogatott szimbo­likus-kulturális nacionalizmus nem bizonyult elég hatékonynak, s ezzel együtt a szövetség belső konfliktusai is felerősödtek.⁴¹

Az új társadalmi és politikai feszültségekre nem tudott kielégítő vá­laszt adni az IRU nehézkes nemzetépítése, s ez különböző alternatív mozgalmak megjelenését segítette elő. Az IRU mellett ekkor tűnt fel a németországi Rudko Kawczynski vezette Roma Nemzeti Kongresszus (Roma National Congress, RNC), mely egy pragmatikusabb, polgárjogi megközelítésen keresztül egyfajta transznacionális identitásmodell ki­alakítására törekszik.⁴²

Az RNC és más új szervezetek mellett az ezredfordulóra az IRU is újult erővel folytatta munkáját. A 2001 júliusában tartott ötödik világkong­resszuson a küldöttek elfogadták a roma nemzet nyilatkozatát, mely az országalapítás elutasításán túl egy közös származáson, hagyomá­nyokon, nyelven és kultúrán alapuló transznacionális, emberjogi alapú közösség gondolatát tartalmazta.⁴³ (Ebből a nyilatkozatból származik a tanulmány mottója.)

A fejezet végén szeretnék pár mondatban utalni a magyarországi önszerveződési folyamatokra is, melyek a rendszerváltásig elsősorban „csak" a kultúra területén voltak sikeresek.

1957-től kezdve négy éven át működött a már említett Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, mely kezdetben valóban emlékeztetett egy nemzetiségi típusú szervezetre, amíg a „hírhedt" '61-es párthatáro­zat következtében meg nem szüntették. A határozat ugyanis kimondta, hogy „a cigánylakosság […] bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot";⁴⁴ illetve hogy a cigány nyelv és kultúra fej­lesztését szorgalmazó nézetek „nemcsak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállását, és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket".⁴⁵

A70-es években a cigányság iránti tudományos érdeklődés megélén­külése és a „lanyhuló" asszimilációs politika együttesen járultak hozzá a roma identitás megnyilvánulásainak erősödéséhez a kultúra különböző területein.⁴⁶ A politikai szerveződés területén azonban csak a 80-as évek­ben történtek változások. 1985 tavaszán a Hazafias Népfront keretein belül létrehozták az Országos Cigány Tanácsot, majd 1986 júliusában a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét. A független kezdemé­nyezésként induló Phralipe Független Cigány Szervezet a manipulatív cigánypolitika megszüntetését és a cigányság valódi érdekképviseletének megvalósítását követelte.

A rendszerváltást követően ugrásszerűen megnőtt a roma szervezetek száma (1990-ben 18, 1996-ban pedig már 240 szervezetet tartottak szá­mon),⁴⁷ majd – miután a magyar kormányok a „párbeszéd politikájával"⁴⁸ kísérelték megoldani az egyre rosszabb körülmények között élő cigány­ság helyzetét – a kisebbségi önkormányzatok rendszerével teljesen új fejezet kezdődött a roma politikai önszerveződés területén.

A cigány kisebbségi önkormányzatok azonban többnyire nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vélhetően a rendszer saját struktúrá­jából fakadóan, mely szerint a győztes „mindent visz", és kizárólag ő az egyetlen legitim képviselője a roma kisebbségnek.⁴⁹ Másrészt a cigány kisebbségi önkormányzatok leggyakrabban a helyi cigány lakosság elvárásaira szeretnének reagálni, nem pedig a kisebbségi törvényben kitűzött célokra.⁵⁰ Mivel a kisebbségi önkormányzati rendszer további vizsgálata nem célom, a roma nemzetépítéshez visszatérve a követke­zőkben annak kulturális szakaszát igyekszem – tematikus fejezetekre tagolva – bemutatni.

III. 3. Kulturális szakasz – az egységes nemzeti kultúra megteremtése

III. 3. 1. Történelem

Rostás-Farkas György magyarországi cigány író, költő egyik beszédéből származik a következő néhány sor: „Nincs cigány és cigány között kü­lönbség a Földön, mindannyian egy tőről fakadunk, egységben vagyunk, ha szétszórtan élünk is a világban, ha sorsunk és életformánk különböző is, mégis egyek vagyunk: a cigány történelem, kultúra örökösei! […] In­diában, az őshazában még egységes népként éltünk, egységes nyelvet beszéltünk. Ma is kötelességünk megőrizni Indiából hozott kultúránkat, nyelvünket, szokásrendszerünket, törvényeinket, hiszen ez az, ami ösz-szetart minket."⁵¹

Erdély, Románia (2005) (A szerző felvétele)

Természetesen nem Rostás-Farkas György az egyetlen cigány „teore­tikus", aki a fentiek szerint képzeli el a mai cigányok közös eredetét, ősi gyökereit. Hozzá hasonlóan lan Hancock amerikai roma tudós számára is az ősi egység tudata az egyik legfontosabb tényező. Mint a roma nacionalizmusról szóló tanulmányában írja: „Aroma nacionalisták több­ségének közös gondolata: egy nép voltunk, mikor Európába érkeztünk, és újra egy néppé kell válnunk."⁵² Ennek megfelelően Hancock fogalmi rendszerében a központi helyen nem a „nemzeti megújulás", a „nemzetté válás" szerepel, hanem az „újraegyesülés" (reunification).

A cigányok indiai származását több tudományterület (nyelvészet, tör­ténelem) egymást kiegészítő kutatásai az utóbbi kétszáz évben eléggé megerősítették, ezért manapság a laikusok és a kutatók többsége szá­mára is elfogadott. (Itt jegyzem meg, hogy azért léteznek az indiai eredet elméletét – részben – elvető kutatók is. Judith Okely angol antropológus-nő angliai cigányok között végzett kutatásai nyomán „arra a következ­tetésre jutott, hogy a cigányok ősei valószínűleg olyan gádzsók, akik a reneszánsz idején váltak az angol társadalom kitaszítottjaivá".⁵³ Okely ezzel persze nem azt állítja, hogy az angliai vagy európai cigányoknak nincsenek indiai gyökereik, csupán arra utal, hogy jelenlegi kultúrájukra semmiképpen sem az indiai eredet szolgál magyarázatul, hiszen folyton keveredtek a letelepedett népekkel.⁵⁴ )

Az indiai származás tudata mellett – a mitikus nemzeti történelem igényének megfelelően – egyes szerzők több roma „kulturális sajátossá­got" is visszavetítenek az indiai őshazába. Néhány roma és indiai kutató azt próbálja bizonyítani, hogy a cigányok a hindu társadalom második kasztját képező harcosok (ksatriják) voltak.⁵⁵ Hancock szerint a ksatrija kasztba emelkedő rádzsputokat (a cigányok feltételezett őseit) a naptól és a holdtól származtatták, s ez a szimbólum napjainkban is létezik oláhcigány közösségekben. „Atradicionális rádzsput »idegenasszimiláló képesség« szintén egy tovább élő jellemvonás, hiszen a romák nyugati vándorlásaik során sok gádzsót befogadtak, akik elsajátították a roma nyelvet, kultúrát és identitást."⁵⁶

A cigányok indiai eredetének és indiai jellegzetességeinek hangsú­lyozása megjelenik például a Kései születés című dokumentumfilmben is, ahol Lakatos Menyhért és Choli Daróczi József beszámolnak indiai élményeikről, a nyelvi hasonlóságokról stb.⁵⁷ A cigányság indiai erede­tének szerepe felértékelődik a nemzetépítés retorikájában, hiszen így a „bizonytalan eredetű, kóbor népből" gazdag kulturális örökséget hordozó, valódi őshazával rendelkező közösség válik.

Az őshaza mellett a hagyományos vándor életmód mítoszának is fon­tos szerepe van a roma történeti tudat formálásában. Amit az európai történetírás elmaradott, archaikus, deviáns és megszüntetendő folya­matként ábrázol, az a cigányság interpretációjában érték. Mint Szuhay találóan írja: „A cigány történetírásban a vándorló törzsek megmaradása egy függetlenségi mozgalommal egyenértékű."⁵⁸

A cigányok történelmét sokan egyfajta „glorifikált szenvedéstörténet­ként" értelmezik, ami önmagában igen egyoldalú megközelítés,⁵⁹ másrészt kétségtelen, hogy a cigány identitás fennmaradásában meghatározó sze­repet játszott a cigányok és a gádzsók közötti interakciókat meghatározó „ostromállapot-mentalitás". E fogalom megalkotása Luc de Heusch belga antropológus nevéhez fűződik, aki szerint a cigányok szüntelenül arra törekszenek, hogy megőrizzék egy „ostromlott kultúra" integritását.⁶⁰

Attól kezdve, hogy a cigány csoportok a 15. század első felében eljutottak Európa gyakorlatilag összes országába, egyre gyakrabban találkoztak az elűzésüket, erőszakos asszimilációjukat vagy akár a fizikai megsemmisítésüket sürgető rendeletekkel.⁶¹ Mindezek után nem csoda, ha az üldöztetések tapasztalata fontos szerepet játszik a nemzeti identitás kialakításában, és megjelenik a Nemzetközi Roma Szövetség (IRU) nyilatkozatában is: „Nekünk, egy nemzetnek, akik közül több mint félmillió személyt pusztítottak el egy elfelejtett Holocaustban, egy nem­zetnek, amelynek tagjait túl gyakran diszkriminálnak, marginalizálnak, akik áldozatul esnek az intoleranciának és üldöztetéseknek, van egy álmunk…"⁶²

A fenti idézettel eljutottunk egy igen szomorú eseményhez, a holo-kauszthoz. A roma holokauszt feltárása és annak a kollektív emlékezetbe való beépülése a romák identitásépítésének egy fontos fázisát jelenti,⁶³ hiszen a roma történelmet végigkísérő üldöztetések legszörnyűbb feje­zete volt. Romani nyelvű elnevezéséről Hancock így ír: „Romani nyelven a holokauszt neve Baro Porrajmos, azaz »nagy felzabálás« (mármint az emberi életeké). A porrajmos csúnya szó, méltó történelmünk legbor­zasztóbb eseményéhez."⁶⁴

A Nyugaton bevetté vált „baro Porrajmos" kifejezésről Magyarországon élénk társadalmi vita folyt, s végül a Pharrajimos alakot fogadták el az egyik korábbi bíráló, Choli Daróczi József javaslatára.⁶⁵

A magyarországi roma művészetben a Pharrajimos emléke, melyet az 1971-es Kemény-féle kutatás életútinterjúi hoztak felszínre, a nyolcvanas évek elején jelent meg, elsősorban Kovács József Hontalan és Lakatos Menyhért írásaiban. Péli Tamás festőművész az 1983-ban készített Születés című pannója egyik jelenetében a holokausztot is megörökí­tette. Mint Szuhay írja: „Azoknak az alkotóknak a művészetében, akik intenzíven foglalkoztak a cigányok történetével, megteremtődött a pár­huzama az egykorvolt, ám időközben elveszett cigány egységnek, az ősiségnek. A minden cigányt/romát egyaránt ért sérelem, a deportálás és a népirtás újból egységet teremtett a széthulló, egykor egységes nép leszármazottai között."⁶⁶

Jól jelzi a romák második világháborús sorsának növekvő szimbolikus jelentőségét, hogy a korábbi auschwitzi koncentrációs tábor területét egyre több roma csoport keresi fel. Paradoxnak tűnő módon a cigányok teljes megsemmisítésére törekvő korszak, a Pharrajimos emléke valós integráló tényezővé vált a heterogén roma népesség tagjai számára.⁶⁷

Mint láttuk, a nemzeti identitás kialakításában kulcsfontosságú szerepet játszó történelmi tudat legfőbb alkotóelemei: az indiai őshaza, a vándor­lás (a szabadság szimbóluma) és a közösen elszenvedett üldöztetések, kiváltképp a Pharrajimos. Közös erőssége ezeknek az elemeknek, hogy valamilyen módon minden (vagy majdnem minden) cigány közösség integrálódásához megfelelő legitimációs alapot biztosítanak a nemzet­építés szempontjából.

A fejezet végén még egy kérdésre szeretnék kitérni: Kik „művelik" a roma történelmet? A kérdés már csak azért sem lényegtelen, mivel a nemzeti történelmet „megalkotó" történészek maguk is fontos szereplői a nemzetté válási folyamatoknak, a „tömeges hagyománytermelésnek".⁶⁸

A cigánysággal „tudományosan" egészen a legutóbbi időkig „gádzsók" foglalkoztak, ők is inkább a zenetudomány, a nyelvészet, az etnográfia, a szociológia és a kulturális antropológia területén dolgoztak, dolgoz­nak. Csak a második világháború után jelentek meg roma származású, szakképzett kutatók (szociológusok, történészek, nyelvészek stb.), akik a saját történelmüket, kultúrájukat kezdték el vizsgálni. Ezek a kutatók tudományos munkásságuk mellett gyakran folytatnak politikai tevékeny­séget a roma nacionalizmus jegyében.

A szakképzett kutatók mellett Magyarországon (és feltehetően más­hol is) találkozunk olyan roma értelmiségiekkel, a történelmet „nemzeti látószögből"⁶⁹ szemlélő önjelölt történészekkel, akiket a „naiv tudomány" művelői közé sorolhatunk. Mint Réger és Kovalcsik írta: „Megjelent az au­todidakta tudomány, melynek egyes művelői azt kívánták igazolni, hogy a cigányság a nemzetté válás útjára lépett: elérkezett a saját »magas kultúra« megteremtésének pillanata. […] Problémát csak a szakirányú képzettség hiánya jelentett, aminek szükségességével nem minden szerző volt tisztában."⁷⁰ A naiv tudományról írott cikk szerzőivel szemben én ezt a fajta tudományosságot – csatlakozva Szuhayhoz – nem tartom veszélyesnek, amíg ki nem szorítja a valódi tudományosságot.⁷¹ (A„naiv tudósok" roma nemzetépítést szolgáló műveit forrásként kezelem.)

Véleményem szerint nem túlzás párhuzamot vonni a „naiv tudomány" roma képviselői és egyes 19. századi, kelet-európai, szakképzettség híján dilettánsnak mondható, de „nagy adag jó szándékkal, s még ennél is több naivitással"⁷² felvértezett „történészek" között.

III. 3. 2. Nyelv

A nyelv központi szerepet tölt be a nemzetté válás folyamatában, legyen szó politikai vagy kulturális nemzetről. Mint Niederhauser írta a kelet-eu­rópai folyamatokról: „Az össznemzeti kommunikációs eszköz kidolgozása nélkül a nemzetek létrejötte lehetetlen lett volna."⁷³

A „nyelvében él a nemzet" ismert tétele természetesen a roma nem­zeti gondolkodásban is erősen jelen van. „Azonosságtudatunk erőteljes tényezője a nyelvünk. […] Van egy mondás: »Amari chib s'amari zor«, azaz nyelvünkben az erőnk"⁷⁴ – írja Hancock.

A romani nyelv tehát a roma nemzeti ideológia egyik legfontosabb legitimációs eszköze. A nyelvnek azonban számos dialektusa létezik!

A nemzeti nyelvet tehát egységesíteni kell. Mint Andrzej Lewkowicz írja: „Ki kell tágítanunk a cigány nyelvjárásokat, hogy a kommunikáció nagyon jó eszközeivé váljanak, és létre kell hoznunk egy közös (segítő, irodalmi vagy standard) nyelvet, amely a világon élő cigányok számára integráló tényezőként fog működni."⁷⁵

A roma irodalmi nyelv kialakítása érdekében született Jusuf Saip ma­cedóniai roma nyelvész munkája, a Romani Grammatika (1980), melyről kimutatták, hogy olyan stratégiákat használt fel, amelyeket korábban a macedón irodalmi nyelv kialakításában alkalmaztak.⁷⁶

Közismert tény azonban, hogy a romani nyelv valamely dialektusát beszélő romák mellett sok (önmaga vagy mások által) cigánynak, romá­nak definiált ember nem beszéli a romani nyelvet. A19. század második felében Kelet-Európából kiinduló migráció következtében kerültek Európa és a világ számos országába a romani nyelv oláh dialektusait beszélő cigányok.⁷⁷ Velük szemben a többségükben Kelet-Európában élő, több száz éve letelepedett cigányok jelentős része nyelvileg asszimilálódott környezetéhez.⁷⁸ „[…] ismert, hogy a magyarországi cigányság egymás­tól elkülönülő életforma-csoportokra oszlik, és az is, hogy e csoportok kialakulásában és elkülönülésében fontos szerepet játszanak a nyelvi tényezők"⁷⁹ – írja Kemény István. 2003-ban a cigányok anyanyelvi meg­oszlása (egy reprezentatív szociológiai felmérés szerint) Magyarorszá­gon a következő volt: 86,9% magyar, 4,6% beás (román), 7,7% cigány (oláhcigány, azaz romani).⁸⁰

Érdekes adalék a kérdéskörhöz, hogy a „naiv tudós", Rostás-Farkas György hogyan emeli be a régies román nyelven (tehát nem romani nyel­ven) beszélő beás cigányokat az egységes nemzeti szférába. A cigányok története című könyvében a beás cigányok elnevezésének eredetét a közös, mitikus indiai őshazából származtatja, s ebből a perspektívából szemlélve a nyelvi különbség már nem tűnik olyan jelentősnek.⁸¹

A fenti példák azt az elképzelésemet támasztják alá, mely szerint a standard roma nyelv kialakítása nem annyira gyakorlati („össznemzeti kommunikációs eszköz"), mint inkább szimbolikus funkciót tölt be a nemzetépítés folyamatában.⁸²

Mindezek ellenére persze a romani nyelv egységesítésére irányuló törekvések egyre komolyabb eredményeket, részeredményeket érnek el, mint arról Marcel Courthiade, francia nyelvész is beszámol az „Egy nyelv, mely nem ismer határokat…" című cikkében. A szerző a 2007 ja­nuárjában Stockholmban megrendezett Nemzetközi Romani Nyelvi Kon­ferencia eseményeit összegzi. A résztvevők többek között támogatták „az »összefogónak« nevezett európai romani ábécé elfogadását, valamint az államok közti együttműködési tervezeteket és a legjobb gyakorlatok bátorítását. Hangsúlyozottan esett szó a roma bibliafordítások elkészí­téséről és a néphagyományban fellelhető, különböző eredetű szövegek jobb hozzáférhetőségéről."⁸³

III. 3. 3. Roma irodalom

A III. fejezet elején már utaltam rá, hogy a kelet-európai népek nemzetté válásában a közös nyelv és a közös történeti tudat mellett a szépirodalom és egyéb művészeti ágak is fontos szerepet játszottak. Hasonló jelenség­nek lehetünk tanúi a roma irodalom, a roma képzőművészet vagy éppen az autentikus cigány népzene kapcsán.

„A romák nemzeti és kulturális újjászületésének természetesen megvannak a pozitív következményei az irodalom terén is, látványos fejlődést eredményezve. Ugyanakkor ez a folyamat fordított irányban is érvényes: az irodalom lényegileg hozzájárult az újjászületéshez. Ennek köszönhetően a roma nemzet számára az irodalom az önazonosság, az önmeghatározás fontos eszközévé vált. Akárcsak más nemzetek irodalma, a roma irodalom is kezdte a közösségi emlékezet és a kultu­rális tudat jelentős részét képezni" – írja Rajkó Djuric szerbiai roma író A roma irodalom című könyve előszavában.⁸⁴ A kötetből megtudhatjuk, hogy roma irodalomról legkorábban a 19. század végétől beszélhetünk, s az igazi fellendülés csak a kelet-európai rendszerváltások után követ­kezett be. A roma szerzők epikus, drámai és lírai műfajokban egyaránt otthonosan mozognak, leggyakoribb inspirációik közé tartozik „a roma nép tragikus társadalmi tapasztalata: hazátlanság és vándorélet, üldözés és társadalmi igazságtalanságok, a romák és nem-romák (gádzsók) közti ellentmondásos kapcsolat, a holocaust és a roma közösségen belüli konfliktusok".⁸⁵

A különböző országokban élő és alkotó roma szerzők művei általá­ban az adott ország nyelvén íródnak, egy kisebb részük jelenik csak meg cigány (romani) nyelven, a szerző által használt dialektusban. Az egységes irodalmi nyelv hiánya miatt integráló tényezőt inkább a művek témái, a fent említett társadalmi tapasztalatok, a cigány/roma élet képei jelentenek.

Choli Daróczi József cigány költő a roma irodalomról írott munkájában Ipolysághi Balogh Jancsi és Nagyidai Sztojka Ferenc 19. század végi munkásságát jelöli meg a magyarországi cigány nyelvű írás kezdetének. E szórványos kezdemények után azonban egy teljes évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy „valóban beszélhessünk cigány irodalomról". Choli úgy véli, szemben például a Djuric által képviselt felfogással, hogy a nem cigány nyelvű cigány irodalom előbb-utóbb feloldódik majd az adott nemzeti irodalmakban, ezért ő a cigány nyelvű irodalmat tartja a nemzeti lét egyik alapvető kritériumának.⁸⁶

Beck Zoltán, a téma kutatója szerint a magyarországi cigány irodalom „társadalmi funkciójú programirodalom, amelynek feladata szélesen ér­tett társadalmi problémákra fókuszálni a társadalom figyelmét".⁸⁷ Szegő László az egyik, 1983-ban megjelent írásában a magyarországi cigány irodalom sajátosságának a cigányság etnikai csoportöntudatának hang­súlyozását tartotta. Szegő szerint azonban a 80-as évek elején – objek­tív körülmények miatt – még nem lehetett cigány nemzeti irodalomról beszélni.⁸⁸

A roma irodalom nemzeti célkitűzéseit határozottan tetten érhetjük a Roma írók Nemzetközi Szövetségének egyik nyilatkozatában is: „Azt szeretnénk itt hangsúlyozni, hogy minden nemzetnek vannak szellemi vezetői, akikben megbízhatnak, akikre támaszkodni lehet, és a roma nemzet is ugyanúgy szeretné megtalálni ezeket, mint a többi nép."⁸⁹

Mindezek után egyetérthetünk Beck megállapításával, miszerint: „szá­molnunk kell azzal, hogy a cigány irodalom (szűkebben: a magyarországi cigány irodalom) maga is jelentős intézmény. A formálódó roma közösség identitásképzésében alapvető jelentőségűnek tűnik."⁹⁰

A szépirodalom mellett a roma értelmiség tevékenységének fontos te­repe cigány népmesék, népdalok, mítoszok gyűjtése, írása és kiadása is. A magyarországi Bari Károly, és más folklórgyűjtők, vagy egyes meseírók (Lakatos Menyhért, Szécsi Magda) a meséket a cigányság eredetének bizonyítékaként értelmezik. Szuhay szerint „ebben a gondolkodási folyamatban értelemszerűen elrugaszkodnak a száraz folklorisztikai tu­dományosságtól, és a gyűjtött meseanyagot, illetve a gyűjtések átiratait a nemzeti kultúraépítés szolgálatába állítják".⁹¹

III. 3. 4. Egyéb művészeti ágak

Az irodalom mellett a zene, a tánc és a képzőművészet is kaphat integ­ráló funkciót – nemzeti szempontból. A magyarországi cigány zenei élet­ben nem a magyar nótához kapcsolódó hagyományos „cigányzenélés", hanem az egyre népszerűbbé váló, autentikus cigány népzenét játszó együttesek járulhatnak hozzá leginkább a nemzeti kultúra létrehozásá­hoz.⁹²

A magyarországi cigány képzőművészet első közös tárlata 1979-ben nyílt meg. 1985-ben Párizsban rendezték meg a Cigány Képzőművészek I. Világkiállítását, melynek fővédnöke a francia kulturális miniszter volt.⁹³ A cigány/roma képzőművészet, azon belül is főleg a festészet, közös kulturális nyelvezetet generál, a cigányok múltját és jelenét „felvállalható" formában jeleníti meg. Nemcsak attól cigány képzőművészet ez, mert cigány származásúak az alkotók, hanem főképp azért, mert a cigányok világát ábrázolja.⁹⁴

Vélhetően a roma képzőművészet nemzetekfelettiségét és egyben „más nemzetekkel" való egyenrangúságát hivatott reprezentálni az 52. velencei biennálén megrendezésre került „Paradise Lost" című kiállítás is. Akiállításon, melynek kiemelt célja a romantikus cigány sztereotípiák megcáfolása, nyolc ország 14 roma kortárs alkotója vett részt.⁹⁵

A roma nemzeti kultúrának, nemzeti tudatnak a fent említetteken kívül még számos összetevőjével találkozhat a téma iránt érdeklődő kutató (múzeum, színház, mítoszok gyűjtése, teremtése, forgalmazása, az ősi „cigány" mesterségek jelentőségének hangsúlyozása), a legfontosabbak azonban kétségtelenül a „saját" és „közös" történelem, a közös nyelv, valamint a művészetek.

IV. Néhány értelmezési és megközelítési lehetőség

Az eddigiekben vázolt roma nemzetépítési folyamatokat alapvetően két viszonyrendszeren belül lehet értelmezni. Egyrészt a heterogén cigány közösségen belül, vagyis „cigány-cigány" viszonylatban, másrészt pedig a cigányok és nem-cigányok közötti mezőben, mely egyúttal kisebbség­többség viszonyt is jelent. Ennek vizsgálata előtt azonban muszáj kitér­nem a cigány közösségekben kutató antropológusok és a roma nemzet furcsa „viszonyára", melynek kapcsán néhány, a „cigány" kategóriára vonatkozó alapvető gondolatot is vázolok.

IV. 1. A roma nemzet és az antropológusok

A cigány kultúrával foglalkozó kulturális antropológusok, akik munkájuk során igyekeznek a cigány közösségek életét „belülről" megismerni, a gádzsók körében élő sztereotípiákat⁹⁶ „megcáfolni", munkájuk során „empirikus bizonyítékokkal szolgáltak arra vonatkozóan, hogy a »cigány« elnevezés esetében egy plurietnikus, nem homogén kategóriával van dolgunk". Ez a plurietnikus kategória különböző, történetileg kialakult diaszpóraközösségeket foglal magába.

A cigánynak nevezett közösségek minden térben és időben valami­lyen „idegen többség" által uralt nagyobb keretben élnek. (Ez a keret az utóbbi időkben lényegében mindenhol a nemzetállam.) A többséghez való viszonyulásból fakad az a tény, „hogy a cigány identitástudat rész­ben a letelepedett népektől átvett kulturális vonásokon nyugszik, noha a cigányok egyhangúlag és élesen elhatárolják magukat e letelepedett népektől".⁹⁷ Belülről vagy alulról nézve tehát különböző cigány identi­tásokról beszélhetünk. Ezeknek az identitásoknak közös meghatározó eleme egy olyan „életstílus" vagy „kulturális stílus", amelynek az alapját a nem-cigány kultúráktól való elhatárolódás jelenti.⁹⁸

Azáltal, hogy a homogén „cigány" kategóriát nem-cigányok hozták létre, a népcsoport egyfajta „definíciós kiszolgáltatottságnak"⁹⁹ van kité­ve. Ebben a definíciós folyamatban jelennek meg a roma nemzetépítők, akik most már belülről indulva, a nemzeti gondolat jegyében kívánják homogenizálni a régi „cigány" kategóriát. Ennek a kategóriának most már természetesen belső elnevezése van: roma vagy romani.

Ebben a kontextusban nem szabad csodálkoznunk azon, ha sokan a roma nemzet ellenzőinek tartják az antropológusokat. Leonardo Piasere olasz antropológus egyik, 1989-es írásában olvashatjuk a következőket: „Miután Rajkó Djuric meghallgatta »Az olaszországi cigányok« című előadásomat, szemrehányást tett nekem, hogy tönkreteszem a cigányokat azzal, hogy millió csoportra morzsolom őket, és túl nagy hangsúlyt fek­tetek az egyedi sajátosságaikra. Ekkora fejmosást kapni egy olyan sze­mélytől, aki a cigányok egyesítésén fáradozik, bizonyára érthető…"¹⁰⁰

Zala megye, Magyarország (2007) (A szerző felvétele)

Hancock 1981-ben a Roma című folyóiratban hangot adott ezzel kap­csolatos aggodalmainak: „Nehéz eldönteni, melyik csoport a károsabb: azok a gádzsók, akik ragaszkodnak az arany fülbevalós sztereotípiákhoz, vagy azok, akik eleget tudnak ahhoz, hogy felismerjék ennek hamissá­gát, de elhanyagolják vagy lekicsinylik azt, ami saját, önmagába záródó, szűk akadémiai köreiken túl történik. Valószínűleg ez utóbbiak, mert ők kapcsolatot tartanak a tudományos világgal, ezért a többi gádzsó gyakran fordul hozzájuk romákról szóló információért."¹⁰¹

1991-ben Hancock a Nationalities Papersben publikálta a „The East European Roots of Romani Nationalism" című tanulmányát, mely gya­korlatilag a roma nemzettudat első tételes megfogalmazása volt. Ezt követően a lap hasábjain vita alakult a témában érintett tudósok, nyel­vészek, szociológusok, antropológusok között. A vita rövid ismertetése talán tovább árnyalhatja ezt a problematikát. (A vitát Fosztó László tanulmányára támaszkodva mutatom be.¹⁰² )

Jirí Lipa cseh nyelvész a romani nyelvjárásai közötti különbségeket hangsúlyozva visszautasította a standardizált nyelv létjogosultságát. Hancock kritikájára válaszul írott levelében a „veszélyeztetett romani dialektusok", „az eltűnőben lévő, igazi cigány kultúra" olyan értékként jelennek meg, amelyeket megőrzésre érdemesnek tart, s emiatt szkep­tikus a homogenizáló nacionalista tervekkel szemben.

A legszélsőségesebb véleményt egy amerikai szociológus, Werner Cohn fogalmazta meg: „A »cigány nacionalizmus« mítosza csak a leg­újabb fikció, amelyet a cigányokról terjesztenek. […] Hancock cigány zászlóról beszél. Tudna mutatni egyet is roma adatközlői közül, aki – ju­talom fejében, vagy anélkül – olyan leírást adna arról a zászlóról, amely megegyezne az övével?"

Rena Gropper amerikai antropológus egyértelműen elutasítja Cohn kijelentéseit. Cohn „azt állítja, hogy a cigányoknak ismerniük kellene a kongresszusokat, zászlókat stb. ahhoz, hogy a cigány nacionalizmust létezőnek tekinthessük. Ez ahhoz hasonló, mintha azt várnánk minden felnőtt amerikaitól, akit csak megkérdezünk, hogy fel tudja sorolni a demokrata platform téziseit, mielőtt megállapíthatnánk, hogy ma az Egyesült Államokban létezik egy Demokrata Párt."

A vitára reflektálva Kenneth Lee ausztráliai roma szociológus a követ­kezőket írta: „Az nem vitatható, hogy a Nemzetközi Roma Szövetség (IRU) létezik […] Hogy ez egy nagyobb és erősebb testületté fejlődik-e, esetleg a cigányok »hagyományos etnikai kisebbséggé« válnak-e, és hogy a »valódi cigány nemzeti mozgalom« megalkotható-e – még bi­zonytalan. Ami bizonyos, hogy Dr. Lipa és Cohn professzor kijelentéseit, amelyek szerint cigány nacionalizmus nem lehetséges és nem szabad bekövetkeznie, meg kell kérdőjelezni, téves voltukat be kell bizonyítani, és így megcáfolva vissza kell utasítani."

A vita néhány részletének bemutatásából talán kiderült, hogy akárhány oldalról közelítünk a kérdéshez, nagyjából ugyanannyi véleményt, érvet fogalmazhatunk meg a roma nemzet léte mellett, mint ellene. Mivel nem áll szándékomban „beszállni" ebbe a vitába, a továbbiakban a roma (nem­zeti) identitás kialakulását meghatározó viszonyrendszerekről lesz szó.

IV. 2. A többség-kisebbség reláció. Néhány gondolat a cigány identitás(ok) sajátosságairól

Az identitás rendkívül összetett társadalmi-lélektani jelenség, melynek kialakulását a társadalmi körülmények és az egyéni adottságok együtte­sen határozzák meg. A cigányok esetében ezek a „társadalmi körülmé­nyek" általában egy valamilyen nemzethez tartozó domináns többséget jelentenek, akiknek a nézőpontjából a cigányok marginális és homogén tömeget (kategóriát) alkotnak. Ez az „adott" helyzet jelentős hatást gya­korol a cigány identitásra, illetve identitásokra, hiszen a „kategorizálás adott esetben hozzájárulhat egy csoport identitásának kialakulásához -ugyanakkor egy csoport önazonosítása részben a mások (akár pozitív, akár negatív) kategorizálása által is történik".¹⁰³

Ebben a szituációban felértékelődik a szerepe a határképző funkcióval rendelkező kulturális elemeknek.¹⁰⁴ A korábban már említett ostromálla­pot-mentalitást és hatásait ismerte fel Michael Stewart magyarországi cigányok között végzett terepmunkája során. Mint írja, „a környező el­lenséges világgal szembeni védekezésül a cigányok kialakították saját kommunikációs eszköztárukat, melyet a »romaság« szóval összegeznek, melyben bennfoglaltatnak a romani nyelv és a »cigányosan« csinált dolgok egyaránt".¹⁰⁵ Stewarthoz hasonló következtetésre jutott az angol cigányok között kutató Judith Okely is, aki szerint a cigány kultúra soha nem elszigetelten, hanem mindig a domináns, az egyes cigány csopor­tokat körülvevő társadalom ellenében jön létre és alakul át.¹⁰⁶

Fontos szerepet tulajdonít a „határoknak" a roma nemzetépítő Hancock is: „[…] a bennünket összekötő közös tényező nem annak a tudata, hogy mik vagyunk, hanem azé, hogy mik nem vagyunk: a romanik nem gádzsók, azaz nem nem-cigányok."¹⁰⁷

A cigány közösségekben résztvevő megfigyeléssel dolgozó antro­pológusoknak köszönhetően egyre több összetett identitásrepertoárt ismerhetünk meg. A cigányok, az őket körülvevő társadalmi és gazdasági viszonyokhoz alkalmazkodva, mindig a legmegfelelőbbnek tűnő identitást „mutatják" kifelé. Néhány konkrét példa talán jobban megvilágíthatja a fenti kijelentést.

Okely a cigány jósnőkről szóló könyvében arra a következtetésre jut, hogy a jövendőmondásban nem hívő cigányok számára a jósló tevékeny­ség mindaddig jövedelemszerző mód lehet, míg a „tudatlan" többségi tár­sadalom tagjai sajátos képzeteket fűznek a cigányokhoz. Ezt a helyzetet használják ki saját közösségük javára a „cigány jósnők".¹⁰⁸

A Párizs külvárosaiban élő kalderás cigányok etnikai identitástudata – gazdasági stratégiájuknak megfelelően – csak időszakosan nyilvánul meg. Erre a jelenségre Patrick Williams a „láthatatlanság" terminust hasz­nálja. Mint írja: „Itt tulajdonképpen a kedvező alkalom kihasználásának művészetéről van szó, ami a kalderás közösség egyik fő erőssége."¹⁰⁹

A fentiekben bemutatott esetek közös jellemzője, hogy a cigányok iden­titását a többséghez való alkalmazkodás, illetve a többség kategorizációi és sztereotípiái határozzák meg. Ezen identitásformáló erők mellett „működik" a nemzeti szocializáció is, melyet a nemzeti keretek között szervezett – többségi – társadalom specifikus szocializációs ágensei (iskola, tömegkommunikáció, egyházak, katonaság) segítségével „mű­ködtet".¹¹⁰ E tényező a kisebbségben élő, a nemzeti státust el nem ért nemzetiségek, etnikai közösségek esetében „többes identitást", „több­szólamú" identitást eredményezhet.¹¹¹

Wislocki Henrik, a 19. század ismert cigánykutatója szerint a korabeli zenész cigányok nem zárkózhattak el a „büszke, nagylelkű és szabad [magyar] nemzet géniuszának ihlete elől, amely a honszerelem lehével ihlette őket is".¹¹² Napjainkban nyilván kevésbé romantikus felfogásban, de feltehetően még hatékonyabban működik a nemzeti szocializá­ció.¹¹³

Például Stewart elmondása szerint az általa ismert „magyarországi romák hangsúlyosan magyaroknak is vallják magukat.¹¹⁴ Úgy tartják, bizonyos kontextusokban, hogy ők a magyarság egy fajtája. Hangsú­lyozzák ugyan, hogy különböznek, hogy külön életet élnek… "¹¹⁵ (Stewart ilyen jellegű megfigyeléseit saját tereptapasztalataim is alátámasztják, ezekről a következő fejezetben ejtek szót.)

E rövid áttekintésben arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a többség-kisebbség (cigány-nem-cigány) viszonyrendszer hogyan befolyásolhatja a cigány identitást. Egyrészt a többséghez és a többségi sztereotípiákhoz való alkalmazkodási, adaptációs folyamatok révén, másrészt magához a többségi nemzethez való viszonyulás által. Hiszen a nemzeti szocializáció (oktatás, katonaság, munkahelyek stb.) során a cigányok – eltérő mértékben ugyan, de – általában magukénak érzik a „befogadó" állam nemzeti vonatkozásait.

IV. 3. A cigány-cigány reláció – egy beáscigány-esettanulmány kapcsán

Dolgozatomban már többször utaltam a „cigány kategória" heterogén jellegére, mely kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy az egyes cigány etnikai csoportok közötti viszonylatban hogyan jelenik meg, milyen jelentőséggel bír az egységes roma nemzet koncepciója. Egy konkrét kulturális antropológiai esettanulmány eredményei talán szolgálhatnak némi adalékkal e kérdést illetően.

2005 decemberétől 2006 novemberéig folytattam terepmunkát – hosz-szabb, rövidebb ott-tartózkodások formájában – egy Zala megyei beás¹¹⁶ cigány közösségben. Kezdettől fogva célom volt, hogy különböző társa­dalmi státuszú személyekkel beszélgessek (például kisebbségi vezető, zenész, értelmiségi vagy kétkezi munkás), mert azt vártam, hogy az etnikai és a társadalmi mobilizációban eltérő pozícióban lévő emberek egészen másként látják majd a roma nemzeti egység lehetőségeit, saját identitásukat vagy általában a cigányságot. Mivel a kutatás bemutatá­sára jelen dolgozatban nincs mód, röviden igyekszem összefoglalni a fontosabb tanulságokat.¹¹⁷

A beszélgetések, interjúk során igyekeztem megismerni a beások gondolatait, benyomásait, véleményeit a roma nemzeti szimbólumokról (himnusz, zászló), a beás cigány és az „összcigány" történeti tudat kiemelkedő pontjairól és általában az egységes roma nemzetről. Vizs­gálódásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a beás cigányok etnikai/nemzeti¹¹⁸ identitását három elem határozhatja meg: a „cigány", „beás" és a „magyar". Aroma nemzet problematikája kapcsán két törés­vonal rajzolódott ki: egy közösségen belüli, vertikális és egy közösséget határoló, horizontális.

A beás identitás „cigány" eleméhez kapcsolódva a roma nemzeti tör­ténelem, nemzeti szimbólumok kapcsán vertikális törésvonal húzódik a közösségen belül. Az etnikai mobilizációban résztvevő beások (például

CKÖ-elnök, civil szervezet vezetője) cigány identitásának fontos része volt az indiai őshaza, a himnusz és a roma zászló, míg a többiek számá­ra a roma nemzet ezen attribútumai nem bírtak túl nagy jelentőséggel. (Egyik ismerősöm mesélte például ezzel kapcsolatban: „Amikor az Egye­sület elnöke voltam, akkor olyan közegbe kerültem, ahol kellett a nyelv, ott ismertem meg a cigányságot, hogy honnét jöttünk…")

A közösség minden tagjának „beás" identitáseleméhez kapcsolódva egy horizontális törésvonal jelent meg a beás cigányok és az oláhci­gányok között. A sajátos beás történeti tudat és az abból fakadó „nem olyan forróvérű", „nyugodt", „dolgos" beás mentalitás folyamatosan kontrasztban áll a „forróvérű", „agresszív", „lopó, csaló" kolompár¹¹⁹ cigányokkal. A fenti beás autó- és heterosztereotípiák fontos szerepet játszanak a más etnikai alakzatoktól, esetünkben elsősorban a kolom­pár cigányoktól elválasztó határok kialakításában és fenntartásában. Az említett ellentétpárok által kirajzolódó határ tökéletesen látható a beások párválasztási stratégiájában, hiszen szinte kizárólagos az endogámia az oláhcigányok felé. A kollektív identitás kontrasztív jellege¹²⁰ erőteljesen mutatkozik meg esetünkben, de itt talán még többről van szó, hiszen a kolompár cigányokra vonatkozó beás sztereotípiákban (agresszív, lop, csal, hazudik stb.) nem nehéz felismerni a többségi társadalom általános cigány sztereotípiáit!

Atöbbségi (magyar) társadalom egységes sztereotípiáinak és az abból fakadó distinkció nélküli diszkriminációnak itt megnyilvánuló identitásfor­máló hatása mellett a „magyar" elem másképp is jelen van az általam megismert beások etnikai/nemzeti identitásában. Az identitásnak ezt a komponensét feltehetően a tartós együttélés és a nemzeti szocializáció alakítja ki, s legjobban egyik adatközlőm szavaival tudom jellemezni: „A cigányságnak van egy magyar identitása, például amikor futballmeccs van, vagy ünnepség, és a magyar himnuszt éneklik: ugyanúgy érezzük, hogy az a mienk is."

Antropológiai terepmunkám e rövid összegzéséből annyi talán kiderült, hogy egy adott roma közösség kollektív etnikai és nemzeti identitásának formálásában a többségi társadalom és a cigányságon belüli csoportközi viszonyok hatása különbözőképpen jelenik meg, valamiféle „többes identitást" eredményezve.

V. Összegzés – a roma nemzet objektív és szubjektív megközelítésben

Az eddigiek során vázlatosan áttekintettük a roma nacionalizmus kul­turális és politikai dimenzióit, valamint egy lehetséges antropológiai aspektust is. Ebben az összegző fejezetben a modern cigány nemzeti gondolat fejlődését, hatását és lehetőségeit megpróbálom elhelyezni a „nemzetek világában".

Sokak számára több kérdés, probléma is felmerülhet a roma nemzettel kapcsolatban: például az egységes roma nyelv „állapota" vagy a közös történeti tudat ismerete. Ha azonban ismerjük más népek nemzetté válásának történetét, és megpróbáljuk egy ilyen tágabb kontextusba helyezni a cigányságot érintő, nemzeti koncepcióra utaló folyamatokat, akkor a roma nemzetet érintő problémák is más megvilágításba kerül­hetnek. A III. 1. fejezetben már utaltam rá, hogy bizonyos szempontok alapján a roma nemzetet a – főleg kelet-európai – kulturális nemzettel lehet párhuzamba állítani.

Miroslav Hroch cseh történész a kelet-európai népek nemzetté válási folyamataira egy – sokak által elfogadott – háromszakaszos tipológiát dolgozott ki a résztvevőik kiléte, szerepe és az etnikai csoport általános nemzettudatának szintje alapján. Az A szakasznak nevezett kezdeti időszakban az aktív szereplők közösségük nyelvi, kulturális, társadalmi, történelmi jellemzőinek tudományos kutatására fordították energiáikat, de egészében véve nem merültek fel sürgető nemzeti követelések. A B szakaszban újabb szereplők léptek színre, akik csoportjuk minél nagyobb részét akarták megnyerni leendő nemzetük tervének, és hazafias agitá-lással próbálták felébreszteni bennük a nemzettudatot. Ezzel párhuzamo­san különböző politikai jogokat követeltek formálódó nemzetük számára. Majd amikor a népesség nagyobb része speciális értékkészletet hozott létre nemzeti identitásából, tömegmozgalom alakult ki, és létrejött a teljes társadalmi struktúra (C szakasz).¹²¹

Természetesen ezt a három szakaszból álló modellt nem akarom rá­erőltetni a roma nemzeti mozgalomra, de viszonyítási alapként hasznos segítséget nyújthat a roma nemzetépítés megértéséhez.

A cigányok történelmét, kultúráját, nyelvét már több száz éve kutat­ták, kutatják. Ezek a kutatók – egészen a 20. század második feléig -azonban kivétel nélkül gádzsók voltak, az ő tevékenységük legfeljebb közvetve járulhatott hozzá a roma nemzet létrehozására irányuló erőfe­szítésekhez. Az Európa-szerte a társadalmi ranglétra legalsó részén élő cigány közösségek nem rendelkeztek olyan értelmiségi elittel, amely a 19. században betölthette volna a „nemzeti ébredést előkészítő" tudó­sok szerepét. Ezért a romák esetében az „A szakaszt" nem a nemzeti kultúra tudományos „felfedezése", hanem az első roma értelmiségi eli­tek megjelenése, az ezzel együtt járó (etnikai alapú) önszerveződések határozzák meg.

A„B szakasz" kezdetét mindenképpen a második világháború utánra, talán 1971-re tehetjük, ami önkényes meghatározásnak tűnhet, de úgy vélem, az első cigány világkongresszus igen fontos mérföldkő a roma nemzeti mozgalom történetében. Az A szakaszra jellemző, a realitásokat sokszor figyelmen kívül hagyó elképzelések helyett a roma aktivisták pragmatikusabb célokat tűznek maguk elé. Megfogalmazódott a nemze­tek feletti (transznacionális) roma nemzet gondolata, sőt később egymás­sal versengő nemzetkoncepciók is megjelentek. A'71-es kongresszuson a nemzetet felruházták legfontosabb, szimbolikus attribútumaival: meg­született a roma nemzeti zászló és a nemzeti himnusz. Konkrét lépések történtek a standard, nemzeti nyelv létrehozására, kialakulóban van egyfajta roma irodalom, képzőművészet, a szaktudományok mellett a „naiv tudomány" képviselői is elkezdtek publikálni a roma történelemről, kultúráról stb.

A„C szakasz" legfontosabb jellemzője a nemzeti eszme tömegtámo­gatottsága, azaz a nemzeti eszme széles körű elterjedése a nemzeti keretbe integrálni kívánt személyek között. „Hogy egy ilyen embercsoport valóban így szemléli-e magát, nem elegendő azokra az írókra vagy azok­nak a politikai szervezetek a szószólóira hagyatkoznunk, akik e csoport számára a »nemzet« státuszát követelik" – írja Hobsbawm.¹²²

Az, hogy a roma nemzetépítésben részt vevő írók, költők, tudósok, politikusok, aktivisták részei az általuk képviselt nemzetnek, vagyis ren­delkeznek roma nemzeti identitással, nem lehet kérdéses. Az viszont kérdés, hogy a nemzeti eszme milyen mértékben ismert a nem-értelmi­ségi romák, cigányok között. Olyan kérdés ez, melyre nem lehet konkrét választ adni anélkül, hogy valakit meg ne bántsunk. A magam részéről megelégszem annyival (konkrét válasz helyett), hogy a cigányokat érintő társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok köréből kibontakozott egy nemzeti retorikával élő, belső indíttatásúnak tűnő mozgalom, melynek céljai, lehetőségei és eredményei inkább csak a jövőben válhatnak „kézzelfoghatóvá".

Visszatérve még egy kicsit a „kelet-európai modellhez", és feltételezve, hogy létrejön egy olyan egységes nemzeti ideológia, nemzeti kultúra, amelyről például Choli Daróczi beszél,¹²³ és amely képes integrálni a különböző kultúrájú, alapvetően endogám cigány csoportokat, megint felmerül a kérdés: a nemzeti ideológia hogyan jut el a „célcsoportjához"? A19. századi Kelet-Európában ezt a feladatot a polgári átalakulás jegyé­ben egyre több embert elérő – általában anyanyelvű – alapfokú oktatás oldotta meg.

Egy erdélyi magyar falu szélén fekvő telepen élő ismerősöm, Laji, a következőképpen jellemezte önmagát: „magyar anyanyelvű, cigány származású román állampolgár vagyok". Ő a romániai magyar kisebb­ség kisebbsége, saját maga és a többségi társadalom szerint is cigány. Gyermekei az iskolában nem tanulnak cigány kultúráról, nyelvről. Ha mégis tanulhatnának, feltehetnénk a kérdést: „melyik" kultúráról, „melyik" nyelvről kellene tanulniuk? Természetesen az egységes roma kultúráról (standardizált), romani nyelven, mely kultúrának és nyelvnek – mint láttuk – még számos problémával kell szembenéznie. Azonban Laji gyermekei románul is alig tudnak, a romani nyelvtudása pedig semmilyen perspek­tívát nem kínál számukra…

Ezzel a szélsőségesnek tűnő példával természetesen nem akarom kétségbe vonni az egységes roma nemzet létét és lehetőségeit. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a „cigány népnek" a nemzetté válás útján

– alapvetően speciális, diaszpórajellegéből és marginális társadalmi, gazdasági helyzetéből adódóan – sok és nehezen leküzdhető, sőt, a már létező nemzetek számára „ismeretlen" kihívással kell megküzdenie.

Atovábbiakban még el lehet játszani a gondolattal, hogy a roma nem­zeti mozgalom a Hroch-féle B szakaszból mikor jut el a C-be, illetve mikor ért oda, de próbálhatunk különböző nemzetdefiníciókat alkotni, melyekbe „belefér" a roma nemzet is. Például Hancock meghatározása szerint a nemzet „nem politikai, autonóm etnikai csoport" (függetlenül a méretétől és attól, hogy van-e saját területe), a nacionalizmus pedig „egy néppel való azonosság tudata, és törekvés ennek az azonosságtudatnak a meg­erősítésére, amely elvezet oda, hogy a többségi társadalom a történelmi, kulturális, nyelvi, politikai, vallási vagy más jellegű összetartozás alapján önálló népnek ismerje el".¹²⁴ Hancock definíciói szerint feltehetően létezik roma nemzet, mely azonban még a fejlődés stádiumában van, ha úgy tetszik, a 6-ből a C szakaszba való átmenet küzdelmes útját járja.

Nicolae Gheorghe és Thomas Acton szerint lehet, hogy a kozmopolita „cigány politizálás formálódó célkitűzése nem kevesebb, mint a nemzet­állam eltörlése".¹²⁵

Én a magam részéről inkább nem fogalmazok meg hipotéziseket a C szakaszba elérkezett roma nemzet legitimációjáról, formájáról, tartalmá­ról. Azonban reménykedem, hogy a fentebb vázolt dolgok közvetlenül vagy közvetve, de hozzájárulhatnak egy olyan folyamat erősítéséhez, melyben „már nem az egyéni asszimiláció, hanem a saját kultúra meg­őrzésével való egyenrangú társadalmi beépülés jelent értékes alterna­tívát".¹²⁶

Jegyzetek

Köszönöm Fosztó László, Papp Richárd, Pálos Dóra, Prónai Csaba, Szuhay Péter és cigány beszélgetőtársaim dolgozatom elkészítéséhez nyújtott segítsé­gét.

¹ Fosztó László: Van-e cigány nemzettudat? In: Fedinec Csilla (szerk.): Tár­sadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002. 222.

² Idézi Slawomir Kapralski: Identity Building and the Holocaust: Roma Political Nationalism. Nationalities Papers, 1997. Vol. 25. No. 2. 269.

³ Ma Magyarországon a „roma" és a „cigány" szót egyaránt használják az etnikum jelölésére. Jelen dolgozatban mindkét terminust – egymás szinonimá­jaként – használom. Bár a nemzetközi roma szervezetek egyértelműen elítélik a „cigány" (és külföldi „megfelelői": gypsy, gitano, tsigani) szó használatát, s helyette a nép és a nyelv jelölésére a „romani"-t javasolják, több magyarországi cigány és nem-cigány szerző ezt a szót használja. Ezt többek között azzal indokolják, hogy az oláhcigány nyelvben a „rom" férfit jelent, a „roma" már többes szám, amit viszont magyarul még tovább szoktunk ragozni: „romák" („emberekek"). A „roma" szó emellett több cigányok által beszélt nyelvben (pl. beás, szintó, gitano) nem szerepel, így azt általában nem vonatkoztatják magukra.

⁴ A dokumentum-, interjú- és forrásrészleteket idézőjelben, dőlt betűvel jelö­löm, míg a szakirodalomból származó (szó szerinti) szövegek csak idézőjelet kapnak.

⁵ Eric J. Hobsbawm: A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas, 1997. 18.

⁶ Prónai Csaba: A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Térés terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. 253.

⁷ Szűcs Jenő: „Nemzetiség" és „nemzeti öntudat" a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához. In: uő: Nemzet és történelem. Tanul­mányok. Budapest, Gondolat, 1974. 196.

⁸ David Mayall: Gypsy Identities 1500-2000. From Egipcyans and Moon-men to the Ethnic Romany. London, Routledge, 2004. 189.

⁹ Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest, L'Harmattan-Atelier, 2006. 18. /Atelier füzetek, 8./

¹⁰ Craig Colhun: Nacionalizmus és etnicitás. In: Kántor Zoltán (szerk.): Naciona­lizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004. 358.

¹¹ A gádzsó szó jelentése az oláhcigány (romani) nyelvben 'nem-cigány'.

¹² Fosztó László: Diaspora and Nationalism: an Anthropological Approach to the International Romani Movement. Regio, 2003. 102.

¹³ Nicolae Gheorghe-Thomas Acton: A multikulturalitás problémái: kisebbségi, etnikai, nemzetiségi és emberi jogok. Replika, 23-24. (1996) (www.c3.hu/scripta0/ replika/2324/16gheor.htm).

¹⁴ Szuhay Péter: A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integráció­járól és a nemzeti kultúra megalkotásáról. BUKSZ, 1995. 3. sz. 333-334.

¹⁵ Anderson: i. m. 66-77.

¹⁶ Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. Budapest, MTA TTI, 2001. 117-133.

¹⁷ Kemény István: Előszó. In: uő (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2000. 7-18.

¹⁸ A romániai cigány rabszolgaság és a felszabadítás történetéről lásd Viorel Áchim: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris, 2001. 38-169. – A rabszolga-felszabadítás és a migráció összefüggéseiről lásd: Angus Fraser: The Rom Migrations. Journal of the Gypsy Lore Society, 1992. 2. sz. 131-145.; Thomas Acton: Rom Migrations and the End of Slavery: A Rejoinder to Fraser. Journal of the Gypsy Lore Society, 1993. 2. sz. 77-89.

¹⁹ Pomogyi László: A század elejétől 1945-ig. Történeti áttekintés. In: Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Budapest, Press Publica, 2000. 13.

²⁰ Elena Marushiakova – Vesselin Popov: Gypsies (Roma) in Bulgaria. Frankfurt a. M., Peter Lang, 1997. 30.

²¹ Marushiakova-Popov: i. m. 30-31.

²² Áchim: i. m. 180-183.

²³ David M. Crowe: A History of the Gypsies of Eastern Europe and Russia. New York, St. Martin's Griffin, 1996. 217-218.

²⁴ Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyar­országon. Budapest, Osiris-Századvég, 1995. 173-177. (Az idézett szövegből kiderül, hogy az ilyen jellegű szervezetek inkább a társadalmi mobilizáció terüle­tén elért sikereket jelenthetik, mintsem az etnikai mobilizáció fontos állomásait.

A magyarországi cigány zenészek magyar nemzeti kultúrában betöltött sajátos szerepéből fakadóan a társadalmi ranglétrán való feljebbjutás a magyar „nemzeti tartalmakkal" való szorosabb összefonódást is jelentette. Másrészt talán az is kiolvasható a sorokból, hogy a társadalmi mobilizáció során az adott nemzet­államhoz való lojalitás bizonygatása elengedhetetlen volt, és nyilván nemcsak Magyarországon, hanem Európa jó néhány országában is.)

²⁵ lan Hancock: Mi vagyunk a romani nép. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 128.

²⁶ Angus Fraser: A cigányok. Budapest, Osiris, 2002. 292.

²⁷ A Kwiek család ősei romániai kalderari cigányok voltak, akik az 1860-as bevándorlási hullámban érkeztek Lengyelország (pontosabban az akkori Galícia) területére.

²⁸ A 17. században a „cigány királyok" feladata volt a törvények betartatása, a bűnözés csökkentése, az adók összegyűjtése és a hatóságokkal való kapcso­lattartás. Jerzy Ficowski: The Gypsies in Poland. History and customs. Varsó, Interpress Publishers, 1989. 15-16.

²⁹ Ficowski: i. m. 36-37.

³⁰ Hancock: i. m. (2004) 130.

³¹ Romániában a Nicelscu vezette Romániai Romák Országos Szövetségét 1948-ban feloszlatták, a cigányok 1989-ig nem részesültek nemzetiségi jogokban. A 70-es évek közepéig a rendszer gyakorlatilag nem vett tudomást a cigányok létezéséről. Áchim: i. m. 218.

³² Sághy Erna: Cigánypolitika Magyarországon 1945-1961. Regio, 1999. 1. sz. 16.

³³ Természetesen voltak helyi kezdeményezések egyes országokban, mint az 1957 és 1961 között működött Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (lásd Sághy: i. m. 20-32.), vagy a Bulgáriában működött cigány zenei-drámai színház, illetve több roma-bolgár nyelvű újság is megjelent (lásd Ilona Tomova: Változások és gondok a bolgár cigányközösségben. Regio, 1996. 3. sz.). Az asszimilációs politika azonban idővel felszámolta a kezdeményezéseket, és a szervezetek nem tudtak a nyugaton formálódó nemzetközi mozgalomba bekap­csolódni (legfeljebb egyéni szinten a 70-es évektől).

³⁴ Mayall: i. m. 204.

³⁵ Jean-Pierre Liégeois: Romák, cigányok, utazók. Budapest, Pont Kiadó, 2002. 186.

³⁶ Fosztó: i. m. (2003) 112.

³⁷ A himnuszról és a zászlóról: „A kongresszus elfogadta, hogy az 1933-as kon­ferencia zöld-kék zászlaja – az új, 16 küllős vörös csakrával a közepén – legyen a roma nemzeti zászló és a Gélem, gélem… (Opre Roma) legyen a nemzeti him­nusz, amit azóta minden kongresszuson elénekelnek." Forrás: www.romaart.hu

³⁸ Mayall: i. m. 205.

³⁹ Liégeois: i. m. 191-192.

⁴⁰ Uo. 193.

⁴¹ Fosztó: i. m. (2002) 216.

⁴² Uo. 217.

⁴³ Uo. 218-219.

⁴⁴ Sághy: i. m. 31.

⁴⁵ Blaha Márta – F. Havas Gábor – Révész Sándor: Nyerőviszonyok. Roma politikatörténet. Beszélő, 1995. 5. sz. 20.

⁴⁶ Megjelentek írók, költők kötetei (Bari Károly, Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József), cigány képzőművészek alkotásai (Péli Tamás) stb.

⁴⁷ Binder Mátyás: „Felébredt ez a nép…" A magyarországi romák/cigányok etnikai-nemzeti önszerveződési folyamatairól. In: Gergely Jenő (szerk.): A múlt feltárása – előítéletek nélkül. Budapest, ELTE BTK, 2006. 72-75.

⁴⁸ Martin Kovats: A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyar­országon. Eszmélet, 1996. 32. sz. 133-136.

⁴⁹ Martin Kovats: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, Vol. 6, No. 3, 2000. 259.

⁵⁰ Kállai Ernő: Helyi cigány kisebbségi önkormányzatok Magyarországon. Pro Minorítate, 2005. 2. sz. 138.

⁵¹ Rostás-Farkas György: Megnyitó. In: Bódi Zsuzsanna (szerk.): Cigány Nép­rajzi Tanulmányok 2. Budapest, Mikszáth Kiadó, 1994. 13-14.

⁵² lan Hancock: The East European Roots of Romani Nationalism. Nationalities Papers, 1991. Vol. 19. No. 3. 256.

⁵³ Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest-Kaposvár, ELTE BTK, 1995. 92.

⁵⁴ Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások 1987 után Nagy-Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. Regio, 1999. 1. sz. 157.

⁵⁵ Fraser: i. m. 34-35.

⁵⁶ Hancock: i. m. (1991)252.

⁵⁷ Kései születés című dokumentumfilm. Rend. Kőszegi Edit és Szuhay Péter. Budapest, Fórum Film Alapítvány, 2003.

⁵⁸ Szuhay: i. m. (2005) 335.

⁵⁹ Nagy Pál: A magyarországi cigányság történeti kutatásának aspektusai. 1997. (A NEKH és a MTATTI műhelybeszélgetésén elhangzott előadás bővített változata.) www.archiv.meh.hu/nekh/Magyar/nagyp.htm

⁶⁰ Prónai: i. m. (1995) 63.

⁶¹ Az európai országok „cigánypolitikáiról" lásd Fraser: i. m. 88-176.; Liégeois: i. m. 97-121.

⁶² Fosztó: i. m. (2002) 222.

⁶³ Lásd Kapralski: i. m.; Szuhay Péter: A holokauszttól a pharrajimosig. Egy szemünk előtt kialakuló rítus mint a romák történelmének metaforája. Élet és Irodalom, 2005. 46. sz.

⁶⁴ Hancock: i. m. 54.

⁶⁵ Szuhay: i. m. (2005).

⁶⁶ Uo.

⁶⁷ Kapralski: i. m. 276.

⁶⁸ Vö. Eric J. Hobsbawm: Tömeges hagyomány-termelés. In: Hofer Tamás -Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1987. 127-197.

⁶⁹ Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. 17.

⁷⁰ Kovalcsik Katalin – Réger Zita: A tudomány mint naiv művészet. Kritika, 1995. február, 31-32.

⁷¹ Szuhay: i. m. (1995) 329-330.

⁷² Niederhauser Emil: A történeti tudat kérdései Kelet-Európa nemzeti megújulá­si mozgalmaiban. In: uő: Nemzet és kisebbség. Válogatott tanulmányok. Budapest, Lucidus Kiadó, 2001. 101.

⁷³ Niederhauser Emil: A nemzeti kultúra szerepe a nemzetek létrejöttében. In: uő: i. m. (2001) 250.

⁷⁴ Hancock: i. m. 149.

⁷⁵ Andrzej B. Lewkowicz: A cigányok (romák) közötti nyelvi kommunikáció akadályai és a cigány (roma) nyelv fejlődésének perspektívája. In: Bódi (szerk.): i. m. 216.

⁷⁶ Gheorghe-Acton: i. m.

⁷⁷ Vö. Fraser: i. m. 206-222.

⁷⁸ Romániában például az 1992-es népszámlálás adatai szerint a cigányok 40,9%-a vallotta anyanyelvének a romani nyelvet, 54,3%-a a románt, 4,7%-a a magyart (Áchim: i. m. 246.). Szlovákiában a cigányok nyelvük szerint szlovák (szlovacsike romu), magyar romák (ungrike roma), és oláhcigányok (vlasike roma) (Anna Jurová: Cigányok-romák Szlovákiában 1945 után. Regio, 1996. 2. sz.). Bul­gáriában a romák által gyakorolt vallás és az anyanyelv alapján vannak „bolgárok" (gadzsikane roma), „törökök" (horahane roma) és „vlahok" (Tomova: i. m.).

⁷⁹ Kemény István: A magyarországi cigányság szerkezete a nyelvi változások tükrében. Regio, 1999. 1. sz. 3.

⁸⁰ Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság 1971-2003. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2004. 39.

⁸¹ „Más ügy a beás cigányok nyelve. Az Indus öt mellékfolyójának egyike a Beász. Az öt folyó mellékét a romák őshazájuknak tekintik. A Beász mellékén élők már több mint ezer évvel ezelőtt is teknővájással foglalkoztak, és más famunká­kat is készítettek…". Rostás-Farkas György: A cigányok története. Le romengi historija. Budapest, Cigány Tudományos és Művészeti Társaság, 2001. 61.

⁸² Ugyanakkor persze nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a világ számos pontján élő cigányok közül sokan – akik a romani valamely dialektusát beszélik

– kiválóan megértik egymást.

⁸³ Marcel Courthiade: Egy nyelv, mely nem ismer határokat… Amaro Drom, 2007. 5. sz.

⁸⁴ Rajkó Djuric: A roma irodalom. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 10.

⁸⁵ Djuric: i. m. 11.

⁸⁶ Choli Daróczi József: A magyarországi roma irodalom. In: Várnagy Elemér (szerk.): Romológiai alapismeretek. Budapest, Corvinus Kiadó, 1999. 49-53.

⁸⁷ Beck Zoltán: A cigány irodalom fogalomtörténetéhez. In: Cserti Csapó Tibor (szerk.): Friss kutatások a romológia tárgykörében. Pécs, PTE BTK Neveléstudo­mányi Intézet Romológia és Nevelésszociológiai Tanszék, 2002.

⁸⁸ Szegő László: A cigány irodalom. In: uő (szerk.): Cigányok, honnét jöttek-merre tartanak? Budapest, Kozmosz, 1983. 194-195.

⁸⁹ Idézi Beck Zoltán: A lehetséges cigány irodalom. Pécs, PTE BTK Neveléstu­dományi Intézet Romológia és Nevelésszociológiai Tanszék, 2003. 15.

⁹⁰ Beck: i. m. (2003) 21.

⁹¹ Szuhay: i. m. (1995) 338.

⁹² A szolgáltatott zenét a magyar tudományos irodalom a köznyelvi terminus megtartásával cigányzenének hívja, így különböztetve meg a „belső használatú"

– de egyre népszerűbbé váló – zenétől, amelyet autentikus cigány (nép)zenének neveznek. Lásd Koronczai Barbara: Cigány zene – cigányzene. Pro Minoritáié, 2005. 2. sz. 3-25.

⁹³ Kerékgyártó István: A magyarországi cigány képzőművészet. In: Bódi (szerk.): i. m. 175.

⁹⁴ Szuhay: i. m. (1995)340.

⁹⁵ Lásd http://nol.hu/kultura/cikk/445982/, www.romapavilon.org

⁹⁶ „A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban" című tanulmá­nyában Prónai Csaba konkrét példák alapján mutatja be, hogyan cáfolták meg antropológusok az olyan közismert sztereotípiákat, mint a „piszkos" cigány, az „élősködő" cigány vagy a „nevelhetetlen" cigány (Prónai: i. m. [1995] 254-265.).

⁹⁷ Bemard Formoso: Cigányok és letelepültek. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában. 1. Kulturális antropológiai tanulmányok. Nyugat-Európa. Budapest, Új Mandátum, 2000. 35.

⁹⁸ Prónai: i. m. (1995) 12.

⁹⁹ Uo. 9.

¹⁰⁰ Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. In: uő: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanulmányok. Szerk. Prónai Csaba. Budapest, ELTE BTK Kulturális Antropológia Szakcsoport, 1997. 129.

¹⁰¹ Fosztó: i. m. 210.

¹⁰² Uo. 212-216.

¹⁰³ Richard Jenkins: Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizálás és ha­talom. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 132.

¹⁰⁴ Vö. Fredrik Barth: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 1. sz. 3-25.

¹⁰⁵ Michael Stewart: Nép – nemzet nélkül. Cigányfúró, 2-3. sz. 1996. 6.

¹⁰⁶ Prónai: i. m. (1999) 157.

¹⁰⁷ Hancock: i. m. (2004) 20.

¹⁰⁸ Prónai: i. m. (1999) 158-159.

¹⁰⁹ Patrick Williams: Láthatatlan színek, avagy cigányok Párizs elővárosaiban. Magyar Lettre International, 21. sz. 1996. 71.

¹¹⁰ Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég Kiadó, 1992.111.; Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest, Új Mandátum – MTA KI, 2001. 171.

¹¹¹ Bindorffer: i. m.

¹¹² Wislocki Henrik: Cigányok. Külön melléklet. In: Pallas Nagy Lexikona. IV. kötet. Szerk. Gerő Lajos. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Társaság, 1893. 37.

¹¹³ Vö. Bindorffer: i. m. 172.

¹¹⁴ Az identitásnak ez a „kettőssége" természetesen a nyelvhasználatban is megnyilvánulhat. Ezt a fajta kétnyelvűséget, melynek lényege, hogy a két nyel­vet más-más szituációkban használják, a szakirodalom diglossziának nevezi. A kisebbség saját, „etnikus" nyelve általában az otthoni, rokoni, baráti beszélge­tésekre korlátozódik. Tálas Endre: A cigány és a beás nyelv Magyarországon. In: Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, BTF-IFA-MKM, 1998. 300.

¹¹⁵ Neményi László – Zádori Zsolt: A Styx mindkét oldalán. Beszélgetés Michael Sinclair Stewart angol antropológussal. Beszélő, 2000. november (www.c3.hu/ scripta/beszelo/00/11/03styx.htm).

¹¹⁶ „A teknős cigányok cigányul egy szót sem tudnak, hanem az úgynevezett »erdélyi« (bánáti) román dialektust beszélik. Magukat beas-nak nevezik […]. Ők magukról elismerik, hogy cigányok. Ősi kultúrájuk a román kultúrkörhöz kapcso­lódik" – írta róluk Erdős Kamill 1959-ben (A magyarországi cigányság. In: Vekerdi József [szerk.]: Erdős Kamill cigánytanulmányai. Békéscsaba, Erkel Ferenc Múze­um, 1989. 50.) Eredeti foglalkozásuk teknő-, fatál-, fakanálkészítés volt.

¹¹⁷ Kutatásom eredményeit részletesen ismertetem egy, az Etnoregionális Munkafüzetekben hamarosan megjelenő tanulmányomban (Binder Mátyás: Egy beás cigány közösség etnikai és nemzeti identitásáról).

¹¹⁸ Az etnikai és a nemzeti kategória közti legfontosabb különbséget abban látom, hogy az előbbi egy alapvetően primordiális képződmény, míg az utóbbi a társadalomszerveződés modern formája. A két fogalom kapcsolatát jól jellemzi Fredrik Barth egyik megállapítása, mely szerint a nacionalizmus (nemzeti elv) eszméi „gyakran körmönfont módon ráépülnek az etnicitásból fakadó identitások némelyikére" (Barth: i. m. 14.).

¹¹⁹ A helyi szóhasználatban a beás cigányok leggyakrabban kolompárnak ne­vezik az oláhcigányokat.

¹²⁰ Vö. Albert Réka – Zempléni András: A nemzeti identitás sajátosságairól. In: Fedinec (szerk.): i. m. 168.

¹²¹ Miroslav Hroch: A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában. In: Kántor (szerk.): i. m. (2004) 233.

¹²² Hobsbawm: i. m. (1997) 16.

¹²³ „Tehát meg kell teremteni annak a cigány nemzeti kultúrának az alapjait, amelyet a cigányság különböző csoportjai elfogadnak és magukra nézve kötele­zőnek tekintenek." Choli Daróczi József: A mai magyar cigány irodalom irányai. Kethano Drom, 2001. 13.

¹²⁴ Kapralski: i. m. 269.

¹²⁵ Gheorghe-Acton: i. m. 10.

¹²⁶ Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: A cigány etnikum újjászületőben. Tanulmány a családról és az iskoláról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. 15.

Az írás a kapitalizmus belső lényegéből fakadó pazarlására hívja fel a figyelmet, amire a főáram szerzői csupán kivételként tekintenek, de közösségi nézőpontból e társadalmi rendszer „hatékonysága" egészen másfajta megvilágítást kap. Lássuk a pöttytől a labdát!

A kapitalizmus pazarló, sőt pusztító jellegét megfellebbezhetetlenül bi­zonyítják túltermelési válságai vagy az általa indukált háborúk, amelyek milliárdos anyagi károkkal és sokmilliónyi ember szenvedésével, sőt halálával járnak. Kevésbé közismert azonban, hogy maga a kapitalista (másként mondva: tőkés vagy piaci) gazdálkodás maga ab ovo pazarló. Olyannyira nem elfogadott ez a tény, hogy a válságokat, háborúkat a főáramú közgazdaságtan csak amolyan „piaci kudarcok"-nak nevezi, tehát olyan anomáliáknak, amelyek egy amúgy ökonomikus rendszer sajnálatos fattyúhajtásai. Ebből a szemléletből táplálkozik a „szociális piacgazdaság", „piaci szocializmus" délibábja is. Ezért múlhatatlanul szükségesnek tartom a piaci gazdálkodás „normális" menetének végte­lenül pazarló természetére irányítani a figyelmet.¹

***

Az elmúlt rendszerrel szembeni kritikák, kifogások és vádak arzenálja két alapvető kérdés köré csoportosítható:

1. A rendszer antidemokratikus volt. Elnyomta a parasztságot (szövet­kezetesítés, 50-es évek), az értelmiséget (végig) és még a munkás­ságot is (pl. a május 1-i felvonulások kötelezővé tételével, a Nyugatra utazási lehetőségek szigorú korlátozásával stb.).
2. A rendszer nem volt hatékony. A munkások széthordták a gyárat (loptak az állami vagyonból), az állam beruházások helyett szociális­jóléti intézkedésekre költött, a hitelt „feletette" a lakossággal, nagy anyag- és energiaigénnyel dolgozott stb.

Az alábbiakban csak erre a második szempontra koncentrálok. (Az elsőt „A kapitalizmus a legdiktatórikusabb rendszer" című előadásban kellene körüljárni.)

A kritikák egy része jogos, más részük nem, és a kritikák hiányosak is. Szóba sem jön például közösségi értékeknek, a közösség, mégpedig a dolgozó emberek (és természetesen az általukjogosan eltartottak, azaz a munkaképtelen, idős vagy tanuló családjaik) közösségének érdeke. A közvetlen és közvetett, másképpen mondva a rövid és hosszú távú közösségi érdek. Azok a kritikák, amelyek ezt a közösségi mozzanatot -még egyszer hangsúlyozom: itt a közösségképző ismérv a munkavégzés – nem tartalmazzák, szükségképpen tautologikusak: ha abból indulunk ki, hogy közösség nincs (csak olyan irracionális közösség, mint pl. a nemzet és származékai: nemzetgazdaság, nemzeti piac, magyarság stb., amely alapvető anyagi érdekellentétekkel terhes), akkor nem lehet hatékony az a társadalom, amely tartalmazza a közösség mozzanatát, arra törekszik (még ha kevés sikerrel is), hogy ez legyen a társadalmi cselekvés vezérfonala.

Az 1989-es rendszerváltás az írmagját is kiirtotta a közösségi szem­pontnak nemcsak a társadalmi gyakorlatból, hanem – persze ebben nincs semmi meglepő – az ideológiából is. Ma már nem kevés intellektuális bátorság kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán kiejtse a száján (pláne, leír­ja!), hogy létezik a dolgozó emberek közössége, akár tudatában vannak ennek, akár nem, hogy ez a közösség az ember legbensőbb lényege, természetének magja stb., és hogy ezért minden társadalmi cselekvést (az egész történelmet) ennek a közösségi érdeknek való megfelelésen kell mérni.

Az alábbi írás két részből áll. Az elsőben konkrét, hétköznapi példákkal illusztráljuk a piaci gazdálkodás sokféle formában megjelenő pazarlását, a másodikban pedig általános elméleti szempontból igyekszünk megadni ennek a pazarlásnak az okát, s itt derül fény arra is, mi köze mindehhez a pöttyös labdának.

A hétköznapok tanulságai

Az elmélet a mindennapok gyakorlatából alakul ki, még ha ahhoz, hogy elmélet legyen, szükségképpen le kell is vetkeznie a mindennapok korlátait. A kapitalizmus hatékonyságáról az elmúlt évtized(ek)ben ki­alakult – lesújtó – véleményem is részben a mindennapokból sarjadt, részben ott került éles megvilágításba.

Vegyünk legelőször is egy egyszerű példát, az üvegvisszaváltás meg­szüntetését! A befőttesüveg mehet a szemétbe, jó esetben a szelektív hulladékgyűjtőbe, mely utóbbi pedig nem más, mint az üvegvisszaváltás visszahozatala olyan, vállalati költséget kímélő, azaz profitnövelő formá­ban, ahol a kész üveg árát a fogyasztóval fizettetik meg.

1. Az üveget kifizettetik a vásárlóval, de áremelés és nem betétdíj formájában. Az üveg árát tehát a vásárló nem kaphatja vissza. (Itt a munkaerőáru árának erodálása megy végbe: reálbércsökkentés.)
2. A már kifizetett üveget a jóravaló dolgozó elhelyezi a szelektív hul­ladékgyűjtőbe, amelyet egy profitorientált cég működtet (de ha az állam működteti, akkor is meg kell felelnie a költség-bevétel köve­telményeknek a kapitalizmus körülményei között).
3. Az üvegeket 2-3 különböző konténerbe kell gyűjteni színük sze­rint. A konténerek tartalmát tetemes költségen és pénzben nem mérhető károkozással (üzemanyag, levegőszennyezés) a recikláló cég telephelyére szállítják. Ott válogatják, tisztítják, darálják stb.² A visszaváltható (pl. boros-) üvegekkel ugyanez történik: válogatás, szállítás, mosás, szárítás, ismét szállítás a töltőüzemekbe.
4. Mindez az áru-pénz viszonyok közvetítésével történik, tehát a begyűjtő cég profitja, közterhei, adói rárakódnak az árra, amiért a konzervgyár az üveghez jut.

Az 1989-et megelőző átmeneti jellegű társadalomban,³ ahol tehát a piaci viszonyok nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben érvénye­sülhettek, üveg-visszaváltási rendszer működött: az üvegek közvetlenül a konzervgyárba kerülhettek, amely saját üvegválogató-tisztító kapacitásá­val a helyszínen használhatta fel újra azokat. Miért volt ez lehetséges?

1. Először is azért, mert az egész rendszert egy tulajdonos, az állam üzemeltette tervek alapján.
2. Másodszor azért, mert nagy üzemekről volt szó, amelyeknél egy-egy üvegtípus nagy szériában került felhasználásra.
3. Harmadszor azért, mert nem volt piaci verseny, ami arra kényszerí­tette volna a gyártókat, hogy saját termékeiket még az üveg formá­jával, mintájával is megkülönböztessék egymástól, és a másik cég termékétől.

És rögtön itt jön a következő példa, a csomagolás, amely a kapitalista marketing bevett eladásserkentő eszköze. Vállalatkutatásaim során mondta el az egykor nagy hírű magyar csokigyár (ma külföldi tulajdonban lévő) maradványüzemének vezetője, hogy a különböző igények kielégí­tése végett ugyanakkora bonbonmennyiséget nagyobb, díszesebb do­bozba raknak, mert az úgy látványosabb, mint a kisebb (alkalmasabb pl. ajándékozási célokra). A piaci verseny tehát hulladékgyártásra ösztönöz. (Lásd még előrecsomagolt termékek garmadája.)

Az üveg és a doboz példája következő példánkra, a szelektív hul­ladékgyűjtés kérdésére mutat. Az „átkos"-ban (1989 előtt) a papírt jelképes összegért átvette az állami MÉH. Az iskolások, úgy is, mint úttörők, képezték a papírgyűjtés derékhadát. Érdemes volt félrerakni a papírt – legalábbis városon -, mert a gyerekek menetrendszerűen megjelentek érte. (Külön kellett gyűjteni a fekete-fehér, és külön a színes papírt, külön a göngyöleget – más volt az ára is). Minden kerületben volt MÉH-felvevőhely, több is, kiskocsit mindig lehetett e célra szerezni. Ma a papír leginkább a szemétben landol, esetleg az iskolák gyűjtik be – ha tudják hol tárolni, vagy a szelektív hulladékgyűjtőben és akkor hasonló vele a helyzet, mint az üveggel. A MÉH természetesen a fémhulladékot is átvette. (Ez még ma is értékes, lopják is a vezetékeket, mégpedig iparszerűen.)

De mindezen túlmenően valószínűleg sokkal környezetkímélőbb lenne, és a társadalmi munkaidőalapot is kevésbé venné igénybe, ha egyfelől egyszerű, egynemű, a lehetőségekhez képest egyforma (minél kevésbé variábilis) csomagolóanyagokat használnánk, és azokat nagy, korszerű szűrőberendezésekkel ellátott szemétégetőkben hatástalaníta­nánk- amely szemétégetők még energiát is termelhetnek-, ellátva azt a helységet, amelyiknek a közelében fekszenek. De ki építse fel az ilyen üzemeket, amelyek egyenként is igen drágák, lassan térülnek meg, s amelyeknek piaci viszonyok között kellene értékesíteniük szolgáltatása­ikat: úgy a szemétégetést, mint a keletkezett energiát? A piaci értékesítés során a költségekre profit, bérterhek, adók rakódnak, amit a lakosságnak kell megfizetnie. E problémák miatt egyelőre kevés ilyen beruházásra van példa, de még ezeket is nehezítik, sőt megakadályozzák a környéken lakók. Bizalmatlanságuk jogos, hiszen a szemétégető elsősorban nem szemetet éget, hanem profitot termel, a környezet óvása ezért csak mint költség jelenik meg számára.

Idevágó probléma a fenyőfák esete. Az „átkos"-ban központilag terve­zett erdőgazdálkodás kereteiben meghatározott számú fenyőfát szállí­tottak, a lakosság száma szerint elosztva az értékesítő helyekre, olcsón. Fenyőfa nem maradt eladatlanul. Ma a privát vállalkozók sokszorosát vágják ki (lopják el) az igényeknek, a fákat drágán adják el (éppen mert a veszteség elkerülésére játszanak), és sok kerül a belőlük a szemétbe. A „megoldást" keresők a gyökeres fák visszaválthatóságát propagálják alapítványi pénzen. Néhány fa így valóban visszakerül a földbe (megint csak nem országos szintű erdőgazdálkodás alapján eltervezett helyre, hanem a „civilek" elképzelése alapján), a lakásokban szerzett károsodás (különböző fertőzések) terjesztésének veszélyét hordva magában. A meggyötört kis fát tehát többszörösen szállítják (költség, benzingőz) a „természet megóvása" érdekében, közpénzen.⁴

Vagy vegyük a tömegközlekedést! A vasútvonalak megszüntetése, a tömegközlekedés piaci alapokra helyezése és a vele járó tarifaemelé­sek mind-mind megdrágítják és időben megnövelik a társadalmi újra­termeléshez elengedhetetlenül szükséges közlekedést. Egyre többen kényszerülnek autóba, ami miatt a város egyre zsúfoltabb; a tömegköz­lekedés állapota tehát egyre romlik. A kisfalvak elnéptelenednek, régiók lesüllyednek, és ha ezt a kormány meg akarja állítani, akkor – közpénzek felhasználásával – igyekszik ipart telepíteni oda (szubvenciók, kedvez­mények). A MÁV és a BKV nyereségessé válik, a dolgozók pedig többet költenek bérükből a közlekedésre (reálbércsökkenés), többet töltenek el utazással. így kevesebb idő marad a házimunkára, pihenésre, nő a drágább kész- és félkész ételek fogyasztása (ez ismét reálbércsökkenést jelent, illetve a diszkrecionális jövedelem arányának csökkenését), a kimerültség, stressz okozta megbetegedések miatt munkaórák esnek ki, romlik a dolgozók teljesítménye, nő a kórházi kezelések iránti kereslet, bővül a gyógyszerek és káros élvezeti cikkek fogyasztása (ez utóbbi hatásai újra az egészségügyet terhelik), csökken az igény a komolyabb kikapcsolódási lehetőségekre (könyv helyett marad az akciófilm stb.).

És itt van a Rakéta porszívó. Akár évtizedekig bírta; ha mégis elromlott, a trafó egyszerű újratekercselésével javítható volt.

További példákat szolgáltatnak az ipari-technológiai fejlesztés terüle­téről Szász Gábor mérnök kutatásai. A Szovjetunió által gyártott VEGA rádió nehéz, csúnya és az elemcsere szempontjából nagyon nehezen kezelhető volt, de „távoli adók műsorát is torzításmentesen és nagy hang­erővel sugározta". Az 1976-os szovjet radar az akkor már általánosan használt félvezetők helyett elektroncsövekkel működött, és mégis „szo­katlanul erős volt, és kevésbé volt érzékeny az elektromos zavarokkal szemben, mint bármely radar, amelyet addig repülőgépbe építettek".⁵

Szász Gábor munkájából meg lehet érteni, hogy a technológiai fejlesz­tésben is érvényesül az ideológia, tehát tükröződik az adott társadalom célja, érték- és érdekrendszere: „A szovjetek abban tűnnek ki, amiben akarnak. A korlátozott források egyszerűen azt követelik tőlük, hogy csak bizonyos területekre koncentráljanak. Más szóval úgy tűnik, hogy az elégségesség szabálya működik, vagyis csak olyan jól kell elkészíteni valamit, ami ahhoz szükséges, hogy az adott célt szolgálja."⁶ Ez azt jelenti, hogy mérnökeik a legegyszerűbb megfelelő technikára koncent­rálhattak. Ennek folyománya volt például az is, hogy az adott éghajlati viszonyokhoz illeszkedő üzemeket építettek a fejlődő országokban (pl. India, Kína), ahelyett hogy a saját, mérsékelt övi megoldásaikat expor­tálták volna oda.

Éles megvilágításba helyezi a közösségi/tervszerű és az egyéni/ piaci gazdálkodás közti különbséget a tmk esete. Szász elmondja,⁷ hogy a nyereségérdekeltség bevezetésével a tmk merev, központi kötelezettsége megszűnt, a spórolás végett a vállalatok fel is hagytak ezen szolgáltatás igénybevételével, ami a termelőeszközökkel folytatott rablógazdálkodáshoz vezetett (a gépek „rövid ideig tartó, karbantartás nélküli, túlzott igénybevétele").

A gépek ilyen „lerablása" természetesen nem érdeke a nyereségori­entált vállalattulajdonosnak. Csakhogy: ahol a technikai fejlesztés is a versenynek alárendelt, ott nem az elégségesség, hanem az eladhatóság szabálya működik, ami azzal jár, hogy a technikák elavulása gyors (az életciklus rövid), és már fizikai élettartalmuk teljes (vagy akárcsak meg­közelítő) kihasználása előtt lecserélésre kerülnek. Ezért tehát a karban­tartás elhanyagolása vagy minimumra szorítása nem jár veszteséggel. Ez a szemlélet a termékfejlesztésre és gyártásminőségre is kihat, és ismer­jük következményeit a fogyasztási cikkek piacán, ahol eleve a termékek (autók, háztartási gépek) gyakori cseréjéhez mérik a gépek élettartamát – önbeteljesítő jóslatként váltva ki a termékek gyakori cseréjét. Példa erre Philips turmixgépünk immáron porladó műanyag fedele, ellenpélda pedig 18 éves Videoton televíziónk képcsöve, amelyhez foghatóan jót a tapasztalt tv-szerelő szerint már nem fogunk tudni vásárolni.

A gyermekek. A közösségi szempont negligálása, a viszonyok köz­vetítettsége, a verseny az individualizmust tolja előtérbe. A közösségi intézményrendszer (ingyenes vagy kvázi-ingyenes iskolai sport, szak­körök, kisdobos- és úttörőmozgalom, központilag/államilag szervezett/ fenntartott/ellenőrzött üdülőtáborok, általános, egységes és kötelező iskolai tanterv és kiegészítő programrendszer – pl. osztálykirándulások) hiánya támasz nélkül hagyja a fiatalokat, akik így szabadidejüket a piacon elégítik ki: az internet és a média kínálta színvonaltalan időtöltéssel, csel­lengéssel és vásárlással. Az új információk felszívására legalkalmasabb fiatal agy eltompul, az egyszerű válaszokra kondicionálódik, érdeklődését veszti. Az individualizmus az elbutulás, beszűkülés táptalaja, a fejlődés ellensége. A saját tükörképének élő Nárciszt semmi nem gazdagíthatja. Holott József Attilától tudjuk: „Hiába fürösztöd önmagádban, / Csak másban moshatod meg arcodat".

A munkanélküliség. A vállalati versenyképesség alapszabálya, hogy minél kisebb költségen minél több értéket állítsanak elő. A költségek központi eleme az élőmunka, tehát minél kevesebb embernek minél több (értékű) terméket kell előállítania. Ezért ha egy termelékenyebb eljárás kerül bevezetésre, a feleslegessé váló munkaerőt elbocsátják. A többi pedig a tartaléksereg nyomása alatt mind több (intenzívebb) munkára kényszerül. A termelőerők fejlődésével a termelésből felszabadult idő ellenséges módon fordul szembe a társadalommal, a munkanélküliek oldalán halmozódva fel. Ez a szabadidő az igazi „élet" helyett valósággal az élet ellenségeként, munkaidőfaló kis gömböcként viselkedik. A par­lagon heverő munkaerő nem csak nem termel semmit, de – hasonlóan a fokozott teljesítményre kényszerülő dolgozókhoz – a stressztől és a nélkülözéstől pusztul, egészségi állapota romlik, a devianciák nőnek (drog, bűnözés), aminek az elhárítására-kezelésére a társadalomnak jövedelmet kell elkülöníteni és munkaidőt kell fordítani (rendfenntartás, bűnüldözés, egészségügyi ellátás, drogmegelőzés stb.). Ez a fejlemény részben a mainstream által „második munkaerőpiacnak" és „szociális gazdaságnak" nevezett szférában ölt testet. (Szociális és környezetvé­delmi, lakóhelyszépítő, ifjúságvédelmi stb. programok és szervezetek közpénzből támogatott működtetése, helyi szolgáltatószektor szélesítése stb.) A fizikai-szellemi állapot romlását azonban ez sem akadályozza meg. Persze nem is nagyon kell: a tartaléksereg azt is jelenti, hogy az idősebb emberek munkájára már nincs szükség. így aztán nem baj, ha a munkában hamarabb elhasználódnak: helyüket – miként az erkölcsileg gyorsan kopó technológiákét – úgyis fiatalabbakkal töltik be…

Az ifjúság közösségi nevelésének hiánya és a munkanélküliséggel képződő tartaléksereg eredményeként a legfőbb termelőerő, az ember messze lehetőségei alatt működik, képességei kihasználatlanul hever­nek, elpazarlódnak.

A pazarlás oka: a pőttyőslabda-effektus

Ezután a kis, illusztrációnak szánt tapasztalati kaleidoszkóp után meg kell válaszolni a kérdést: miből adódik mindez a pazarlás?

A mindenre kiterjedő pazarlás oka a kapitalista hatékonyság pöttyös­labda-módszere: az elkülönültségi viszonyok, amelyek egyben szülik és táplálják az individualizmust is. A pöttyös labda fehér foltjai a gazdál­kodás elkülönült egységeit (a vállalatokat), a piros „alap" a társadalom ettől különböző erőforrásait szimbolizálják. Az elkülönültség alapját a kapitalizmusban a termelőerők magántulajdona adja: a profittermelésre hivatott (magán)vállalat (fehér folt) csak a termelésébe vont erőforrás­okkal gazdálkodik, a megtakarításokat, mint valami „űrszemetet", kilöki a társadalom holt vizébe (a pirosba).

Költséggazdálkodási alapon tehát a szocialista állami vállalatok és a magántőkés vállalatok összehasonlításából csak az utóbbiak kerülhet­nek ki győztesen. A különbség a számbavétel alapjában van. A vállalat szempontjából az a hatékony, ha minél kevesebb ember minél többet dolgozik. Társadalmi szempontból azonban pont fordított a helyzet: minél több ember minél kevesebbet dolgozik, annál hatékonyabb a társadalmi munkaerőalap felhasználása.

Magyarországon, például, ha minden munkaképes korú ember dolgoz­na, ugyannyi termék (GDP) előállításához mindenkinek 32-33%-kal keve­sebbet, azaz napi 8 óra helyett csak 5 és felet (!) kellene dolgozni. Több idő maradna pihenésre, kulturálódásra, továbbképzésre, ami azzal járna, hogy nőne az egy órára jutó teljesítmény. Nem egyszerűen ugyanannyit, de többet termelnének, minden egyéb tényező változatlansága mellett, pusztán attól, hogy mindenki dolgozik, de csak napi 6 órát. Többet, egy­részt mert a 6 óra alatt kevésbé fárad el az ember, mint 8 alatt (tehát az első 6 óra átlagtermelékenysége nagyobb, mint az utolsó kettőé, amit elhagynánk), másrészt azért, mert jobb kedvvel dolgoznának. Továbbá: Kevesebb lenne a stressz, a megbetegedés, a bűnözés, csökkennének a devianciák stb., tehát csökkennének az ezzel kapcsolatos társadal­mi szintű kiadások is. Kevesebbet kellene fordítani ezek kezelésére, vagyis ugyanannyi munkakifejtés mellett több jutna jóléti kiadásokra, fejlesztésekre, vagy tovább csökkenhetne a munkaidő. Az igazságosabb teherelosztás és kisebb terhelés erősítené a közösségi szellemet, az emberek egymás és környezetük iránti felelősségérzetét, empátiáját, to­leranciáját és önzetlenségét, minek következtében olyan tevékenységek elvégzésére is hajlandóak lennének megnövekedett szabadidejükben, amelyre most csak pénzért, vagy még azért sem. Mindeközben kevesebb kárt tennének. (Pl. rongálások csökkenése, közvetlen lakókörnyezet ápolása, betegápolás stb.) Itt ismét felszabadulna az az idő, amit most ezek hiányának pótlására, az okozott károk helyreállítására kénytelen fordítani a társadalom. Ezt megint csak többlettermékre/-szolgáltatásra vagy pihenésre válthatná fel.

Ha csak a 20-59 évesek dolgoznának, akkor a mai GDP-t 6,5 óra alatt lehetne előállítani. Ennek 9,7%-a 32-38 perccel egyenlő. Tehát, ha az 5,5, illetve 6,5 vagy a 7,5 órához mindenki önként és ingyen hozzátenne még napi fél órát, akkor a 2006-os „óriási" költségvetési hiány 10-12 hónap alatt kitermelhető lenne. Napi 1 órai önkéntes többletmunkával 6-7 hónap is elegendő lenne ehhez. Megszorításokra, beláthatatlan ideig tartó életszínvonal-csökkenésre pedig senki nem gondolna.

Mindezt azonban az elkülönültségi viszonyok nem engedik: a vállalatok nem a társadalom rendelkezésére álló munkaerőalappal gazdálkodnak (az egész pirossal), hanem annak csak egy részével (mindenki a saját fe­hér foltjával): ha kevesebb munkaórában több embert foglalkoztatnának, nőnének a költségeik, romlana versenyképességük. Nem tehetik.

Fontos hangsúlyozni, hogy a döntő mozzanat itt az elkülönültség. Ennek alapformája természetesen a magántulajdon, de imitálni lehet a helyzetet vállalati önállósággal, az önigazgatással, dolgozói tulajdonnal, önkormányzati tulajdonnal stb. is. Ezek az elkülönültségi formák pon­tosan azzal a pazarlással járnak, amivel a magántőkés gazdálkodás: csak a saját körükbe vont erőforrásokra irányul munkájuk, csak a saját erőforrásokon és eredményeken mérik e munka hatékonyságát, miköz­ben versenyben állnak egymással. A közösségi cél, az egész társadalom jóléte (szükségletei), a társadalom munkaerőalapjával (végső soron termelőerejével) való gazdálkodás háttérbe szorul, sőt (a társadalmi stabilitás végett mégiscsak elengedhetetlen közfeladatokhoz szükséges adók formájában) puszta nyűggé válik.

Nem véletlenül tudták Magyarországon kétszer is (1956-ban és 1989/90-ben is) eltéríteni a munkástanácsokat a benne résztvevők egy részének jó szándéka ellenére a „szocialista" útról. És éppen ezért voltak életveszélyesek a történelmi perspektívára nézve az 1968-as piaci reform lépései, majd a 80-as évek kisvállalkozási formái, vállalati gazdasági munkaközösségei (vgmk-k) is.

Helyesen állapította meg tehát Marx, hogy a kapitalizmus méregfoga a magántulajdon, és helyesen utasították el ugyanezért a marxi elmélet gyakorlati követői az elkülönültséget szintén újratermelő munkás-ön­igazgatást.

Jegyzetek

¹ A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

² Édenkert magazin. így kerek a történet, http://www.edenkert.hu/cikkek/vilagos-zold/igy-kerek-a-tortenet/

³ Az 1989-et megelőző rendszer átmeneti jellegéről lásd: Rozsnyai Ervin: Szoci­alizmus volt vagy valami más? Budapest, a szerző kiadása, 2002; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

⁴ http://www.greenfo.hu/forum/topic/php?topic=60

⁵ Szász Gábor: A kelet-európai országok műszaki fejlődésének sajátossága 1945-1990. PhD-értekezés, 1999. 46.

⁶ Szász: i. m. 46. (idézet Newmantól).

⁷ Uo. 63.