Az ezredfordulón jelentkező gazdasági válság Kínát sem kerülte el: a kínai export mind volumenében, mind értékében jelentősen csökkent. A kínai vezetés a kedvezőtlen folyamatokkal a belső piac élénkítését szegezte szembe: ez viszont megkívánta a fogyasztói mentalitás kialakítását a kínai népességben. „Így történt, hogy Kína történelmében először a fogyasztás fogalma mint olyan teljes erkölcsi legitimitást kapott. A fogyasztói életmód nemzeti ideológiává nőtte ki magát." A kínaiak pedig egyre inkább rádöbbennek, hogy névleg még „szocialista" társadalmukban is egyre mélyebbé válik a szakadék a mindennapos túlélésért küzdő szegények és a luxustermékeket fogyasztó gazdagok között .

A XX. század utolsó éveiben a legerősebb ázsiai országokat egymás után érték utol a súlyos gazdasági válságok, amelyek eredete a pénzügyi szférában található. Innen való e válságok elnevezése: "pénzügyi viharok". Ilyen "pénzügyi viharok" rázkódtatták meg néhány évvel később Oroszországot, Brazíliát és még jó pár országot, ami már az egész világgazdaságot megingatta. Kínát is elérte az ázsiai pénzügyi válság, és tapasztalnia kellett, hogy exportjának növekedési rátája éppúgy csökken, mint abszolút értéke. Az ország azonban képes volt rá, hogy azonnali választ adjon a válságra, amikor is egy sor olyan költségvetési és monetáris intézkedést hozott, amelyek a háztartások fogyasztását ösztönözték. A célja pedig az volt, hogy a külkereskedelmi megtorpanással a nemzetgazdaság növekedését állítsa szembe.

 

A pénzügyi válságtól a fogyasztói ideológiáig – a társadalmi egyenlőtlenségek növelésével

 

A kormány közel két éven át több százmilliárd jüant ruházott be az infrastrukturális munkákba, és nem takarékoskodott semmilyen erőfeszítéssel, hogy ösztönözze a háztartások fogyasztását, s ekképp mindenáron fenntartsa a gazdasági növekedés évi 8%-os rátáját. Akkor úgy tetszett, hogy a csaknem 1,3 milliárd lakosú, de szűkös erőforrásokkal rendelkező országra nézve a legfőbb fenyegetés a háztartások gyenge kereslete és a piac pangása. Ezért hozott a kormány számos olyan intézkedést, és jelölt ki olyan politikai irányvonalat, amely a fogyasztás és a belső kereslet növelését és új fogyasztói piac kialakulását célozta. Konkrétabban: ezek az intézkedések tervbe vették a közhivatalnokok fizetésének emelését, a banki kamatok csökkenését, különadók kivetését, országszerte számos infrastrukturális projekt megvalósulását, hatalmas "végkiárusításokat", a vásárlási hitelek aktív fejlődését és a fogyasztói környezet jelentős javítását.

Az alacsony fogyasztási szint Kína első számú ellenségévé vált. A kínai gazdasági körök minden erejükkel azon voltak, s éjt nappallá téve tanácskoztak, hogy lökést adjanak a háztartások fogyasztásának. Ennek volt köszönhető, hogy 1998 és 2000 között Kína meg tudta tartani 7%-os gazdasági növekedését. Mára az ország visszavonhatatlanul belépett a tömegfogyasztás korszakába (az egy főre eső igen alacsony átlagjövedelem, a 900 millió szegény paraszt és a nagyszámú, gyenge anyagi helyzetben élő városlakó ellenére). A kínai gazdaság éppúgy, mint a társadalom egésze átvette a világméretű termelés és újratermelés logikáját.

Az említett időszak alatt a kínai vezetés égető szükségét érezte, hogy a gazdasági növekedés érdekében ne csak stabilizálja, hanem fokozza is a fogyasztás mértékét. E stratégiának azonban az lett az eredménye, hogy Kína makroszinten valósította meg gazdaságában a túltermelést, és immár magán viseli egy fogyasztói társadalom minden fontosabb vonását. Annak érdekében, hogy az ország mihamarabb kilábaljon a pénzügyi válságból, a kormány mindvégig arra biztatta a kínai családok millióit, hogy háztartásukat találékonyan és takarékosan vezessék, ne feledjék a kemény munka kínai hagyományát, miközben a vezetés mindent megtett azért, hogy lényegesen növelje fogyasztásuk szintjét. Így történt, hogy Kína történelmében először a fogyasztás fogalma mint olyan teljes erkölcsi legitimitást kapott. A fogyasztói életmód nemzeti ideológiává nőtte ki magát.

Mindez rávilágít arra, hogy a fogyasztás a gazdasági növekedés "fő mozgatóerejévé" vált, a termelői szféra és a nemzetgazdaság egésze pedig csak akkor marad életképes, ha közben bátorítja és ösztönzi a fogyasztást. Le kell azonban szögezni, hogy Kínában e logika premisszája az ellentététébe fordult: nem a termelés hat a fogyasztásra, hanem ellenkezőleg, a fogyasztás befolyásolja a termelést! Vagyis minden mesterségesen generált kereslet racionálisnak és ésszerűnek számít, mert azt feltételezik, hogy kedvező hatással van a gazdasági növekedésre. És ez a körülmény vezetett ahhoz az ellentmondásos helyzethez, hogy a fogyasztói életmód alapja ahelyett, hogy megszilárdult volna, valójában meggyengült.

Tulajdonképpen ez ideig sem a piac ideológiája, sem valóságos megléte nem oldott meg egy alapvető problémát: nevezetesen, hogy legyen valamilyen logika a társadalom közös érdeke, az egyes fogyasztók partikuláris igényei és a termelők érdekei között. Gyakori az a vélekedés, hogy egy piacgazdaságban az egyének, miközben saját jól felfogott érdekeik szerint ésszerűen választanak, végső soron ahhoz járulnak hozzá, hogy a társadalom egészének érdekei jussanak érvényre a lehető legteljesebben. A valóság azonban nem olyan egyszerű és ragyogó, mint amilyennek a gazdaságpolitika igyekszik beállítani. Kínának ma csak csekély hányada alkot fogyasztói társadalmat, túlnyomó része továbbra is megrekedt a régi szinten. Ez a kettősség, amely egyszerre érinti a jövedelmek és a termelés struktúráját, abba hajszolta bele a gazdaságot, hogy a fogyasztást erőltesse a súlyos ellentmondások ellenére is.

Mindamellett, hogy Kínában erős nyomás nehezedik a környezetre és a természeti erőforrásokra, az alacsony jövedelmű lakosság hatalmas tömegeinek még mindig nincs semmilyen lehetőségük, hogy megszerezzék az országban fölöslegben megtermelt fogyasztási javakat. A többség mindenekelőtt és komoly szorongások között azon emészti magát, hogy miképp fizesse meg a társadalombiztosítási díját, a gyermekei taníttatását, az orvosi költségeket, a lakbért, vagy hogy nyugdíjas korára tartaléka legyen. Arról nem is szólva, hogy szüntelenül ott lebeg szemük előtt az elbocsátás és a munkanélküliség rémképe. Ezzel éles ellentétben a gazdagabb társadalmi csoportokat csak gépkocsik, luxuslakások, mobiltelefonok és ehhez hasonló javak, illetve szolgáltatások vásárlása érdekli mind nagyobb mértékben. Miután merőben egyéni érdekeik a luxusjavak, különösen pedig az importcikkek iránt nyilvánulnak meg, csak igen kis mértékben erősítik a háztartási keresletet.

Ennélfogva azután a gazdasági növekedés és a nyitás érdekében a fogyasztást erőltető utolsó húsz év legszembeszökőbb eredménye nem más, mint az a mély szakadék, amely a jövedelmi kategóriákat elválasztja egymástól, továbbá a gazdasági válság miatt bekövetkezett nagy társadalmi törés. Társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlen lehetőségek jellemzik ma már a pénzügyi manővereket és a kockázatmegosztást, valamint azt is, ahogyan a tőketulajdonosok felvásárolják és kisajátítják a köztulajdont. A pénzügyi válság kezdete óta a kínai dolgozók hatalmas tömegei – elsősorban azok, akik nagy létszámú munkaerőt alkalmazó vállalatoknál találtak munkát – mind nehezebb és nehezebb helyzetbe kerülnek. Nem beszélve a parasztok szüntelenül romló helyzetéről.

Ha nemzetközi összefüggések fényében vizsgálódunk, azt mondhatjuk, hogy a pillanatnyi gazdasági válságot az Egyesült Államok befolyása alatt álló pénztőke idézte elő. Az ázsiai pénzügyi vihar idején néhány délkelet-ázsiai ország, amelyet nem sokkal előtte még a teljes körűen megvalósult piacgazdaság legújabb iskolapéldáinak tekintettek, sorozatban szenvedte el valutája leértékelődését, vállalatai bezárását, a bankcsődöket, a személyi elbocsátásokat, a szociális forrongásokat vagy egyes estekben kormánya bukását. Ugyanakkor nem kevesebb, mint 600 milliárd dollár lett átutalva az Egyesült Államokba!

Mivel akkoriban a fogyasztói piac és a háztartások kereslete kevés összefüggést mutatott egymással, a kínai közgazdászok figyelmen kívül hagyták a körülményt, hogy a kínai gazdaság többlettermelése tulajdonképpen egyenetlen és alacsony színvonalú. A gyenge gazdasági többletet és a fogyasztói piac eltorzult struktúráját Kínában mindenekelőtt a kereslet szintjén megnyilvánuló súlyos zavarok illusztrálják. Miközben az alacsony jövedelmű lakosság hatalmas tömegei továbbra sem képesek arra, hogy alapvető létszükségleteiket kielégítsék (nevezetesen megfelelő orvosi ellátásban és oktatásban részesüljenek), lesz, ami lesz alapon követni kezdték a média által színre állított tehetős fogyasztók példáját, s mindinkább hagyják magukat elcsábítani a megcsillogtatott új életmódtól.

A népesség magas jövedelmű, elenyésző kisebbsége jelenleg számlálatlanul költi a pénzét, bőséggel vásárolva meg magának a luxusfogyasztási javakat, azzal az egyetlen céllal, hogy fitogtassa hovatartozását, státuszát és társadalmi tőkéjét. Jól példázza ezt, hogy a sanghaji ingatlanpiacon teljes egészében elkelt egy olyan lakóház, amelyben egy lakás 130 millió jüanba került. Pedig minden logika szerint ésszerűbb lenne a figyelmet az alacsony, nem pedig a magas szintű többlettermelésre fordítani – ha már mindkettő lényege végső soron egy és ugyanaz, vagyis az elérhető legmagasabb profit kisajtolása a termelésből. A profitot hajszoló termelés vált minden gazdasági tevékenység legfőbb elvévé, és ez már így is marad. A kultúra/ideológia pedig azzal, hogy tömjénezi a kérkedő életmódot és fogyasztást, legitimálja a felállított fejlődési modellt, amely a gazdasági növekedésre koncentrál.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a fogyasztói kultúra önmagában véve ésszerű. Csakis akkor lehetne az, ha olyan szerepet játszana, amely lehetővé teszi saját alapjainak a megőrzését. A nagyarányú fogyasztás csak akkor lényeges elem, ha mint a tőke újratermelésének elengedhetetlen feltétele jelenik meg. Csakhogy a fogyasztói kultúra térhódítása és a fejlődés harácsoló eszménye elfed vagy letagad egy alapvető dolgot. Mégpedig azt, hogy a növekedésnek e típusa valójában nem ismer természetes fejlődést, amely az ember választásától függ. Márpedig a társadalmi célok és a fejlődési módok megválasztását többnyire a nagy hatalommal rendelkező érdekcsoportok preferenciái befolyásolják.

Persze az is lehet, hogy a tőke érdekei egybeesnek az egész társadalom érdekeivel. Jelen írás nem általános szembeszegülés a tőke érdekeivel, és különösen nem a piacgazdasággal, csak nem hajlandó figyelmen kívül hagyni a dolgozók érdekeit. Mindössze azt állítja egyszerűen, hogy az uralkodó politikai és a jelenlegi világgazdasági rendszerben a tőke érdekei leggyakrabban nyílt konfliktusban állnak a társadalom, az átlagdolgozók és a leghátrányosabb helyzetű rétegek érdekeivel, és működésükben legerősebben a piacgazdaság elidegenítő hatásai és aránytalanságai ütköznek ki. És ez a fejlődés nem természetes és nem szükségszerű.

 

A fogyasztói modell társadalmi és környezeti korlátai

 

A fogyasztói kultúra és ideológia mint a világtőke érdekeinek kulturális megnyilvánulása a gazdasági növekedés érdekében arra csábítja – mi több, abba lovallja bele – a lakosságot, hogy keressék és szakadatlanul vásárolják a felesleges fogyasztási javakat, még akkor is, ha ezek a fogyasztási javak semmivel sem járulnak hozzá életkörülményeik javulásához. Ez a fajta tömegméretű fogyasztás csak olyan többlettermelésre épülhetett, amelynek feltétele a munkaerő és az erőforrások nagyarányú kizsákmányolása, nem beszélve az irtózatos környezeti károkról. Ezzel párhuzamosan megteremtette azt a jelentés- és értékrendszert, amelynek célja, hogy újratermelje az egyenlőtlen érdekek modelljét. Azzal pedig, hogy rátelepedett a kultúrára/ideológiára, maga alá gyűrte a társadalom egészét, s bűvkörébe vonta az egyéneket, a vállalatokat, sőt a nemzet egészét is.

Az ázsiai gazdasági válság kirobbanása óta a különböző országok kormányai magukévá tették azt a politikát, amely a növekvő fogyasztást bátorítja. Ez arra utal, hogy a fogyasztói kultúra jelensége mögött álló gazdasági és politikai erők az adminisztratív funkciók kérdésében objektíve egyezségre jutottak az állammal és a kormánnyal. Nem nehéz belátni, hogy a fogyasztói kultúra ipara olyan eszközzé vált, amelyet az állam politikai és gazdasági céljai megvalósítására használ. A második világháború után az állam és a fogyasztói kultúra házassága nyilvánvaló tény volt a fejlett nemzeteknél. Az átmenet állapotában lévő országokban ez csak az 1990-es évek közepe után következett be, elsősorban az ázsiai pénzügyi válság kitörése után, amikor ezen országok elindultak a fogyasztás útján. Mindeközben a fogyasztói kultúra és ideológia, szemlélet és életmód új legitimitást kapott.

Amellett persze, hogy távol tartjuk magunkat a domináns politikai, gazdasági és kulturális erők örömujjongásától, azt is látjuk, hogy Kína mint a fejlődés útjára lépett ország valójában nem maga választott. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kellett újítania a fejlődésről alkotott felfogását és fejlődési modelljét. Annál is inkább, mert az elkövetkező 50 évben lakóinak száma várhatóan eléri az 1,6 milliárdot. Miután Kína korlátozott pénzügyi alapokkal, gyenge színvonalú, elmaradott technológiával és viszonylag szegényes erőforrásokkal rendelkezik, s mindinkább számolnia kell a környezet növekvő károsításával, előbb-utóbb kénytelen lesz elébe állni és megbirkózni a hatalmas kihívással, amelyet a fogyasztói szemlélet és életmód bevezetésének következményei követelnek meg tőle.

Van-e esélye a kínai népnek, hogy résztvevője legyen a fogyasztás fényes ünnepségének? A Kínai Társadalomtudományi Akadémia Gazdaságkutató Intézetének vezető kutatói 1988 és 1995 között tanulmányozták a jövedelemeloszlást a vidéki és a városi népesség körében, és kimutatták, hogy ez alatt az időszak alatt a Gini-együttható – az a mutató, amely a nemzeti jövedelem megoszlását jelzi – Kínában 0,382-ről 0,445-re emelkedett. És ez a tendencia folytatódott az 1990-es évek vége után is. A Világbank egyik jelentése, amely a "Jövedelem eloszlása állandó növekedés mellett" (Sharing the Continuously Rising Income) címet viseli, és 1997-ben jelent meg, kimutatta, hogy Kína Gini-koefficiense az 1980-as évek elején 0,28 volt, 1990-re 0,38-ra nőtt, hogy azután az 1990-es évek végére átlépje a 0,43-as határt. A gazdagok és szegények közötti szakadék, amelyet ezek a számok mutatnak, mélyebb lett, mint a fejlett nemzeteknél, mint Kelet-Ázsia más országaiban, a volt Szovjetunióban és Kelet-Európában.

Ezek az adatok komoly ellentmondásban állnak a jelentés valódi tárgyával. Igaz, hogy a "torta" mind nagyobb és nagyobb lett, de a növekvő termelés igazságos és racionális elosztási eszközeinek a kérdése egyre égetőbbé válik. Az 1990-es évek óta a gazdagok és szegények közti szakadék folyamatosan nő. Az 1990-es évek végére hatalmas vagyonok halmozódtak fel, csakhogy eloszlásuk nem arányos és nem hatékony. Ráadásul az új fogyasztói kultúra erőteljesen rombolja a társadalmi etikát és morált, s táptalaja a kormányzati korrupciónak. A fogyasztást taglaló legújabb kutatások azt mutatják, hogy a tartós fogyasztási javak (televízió, hűtőgép, mosógép, hifi stb.) piaca Kínában az 1980-as évek első felében lendült mozgásba, és az 1990-es évek végére vált telítetté. Jelenleg a városi lakosok kereslete az efféle termékek iránt abban nyilvánul meg, hogy a legújabb modelleket keresik és vásárolják. A családi fogyasztás a nagy értékű fogyasztási javak területén erősödött. A drága lakások, berendezések és gépkocsik vásárlása állandó növekedésben van. A városi lakosság igényei az ilyen és ehhez hasonló fogyasztási javakban fogalmazódnak meg, és ezek az igények irányítják fogyasztási gyakorlatukat.¹

A magas jövedelmű csoportok olyan helyzetbe kerültek, hogy gondolkodás nélkül adnak ki több százezer jüant, miközben a hatalmas tömegeket kitevő falusi családok nem engedhetnek meg maguknak egy 1000 jüan értékű színes televíziót sem. A háztartási gépek, televíziók, hűtőgépek, mosógépek és videomagnók birtoklásának kérdése a vidéki családoknál háromszor vagy négyszer kevésbé fontos, mint a városi családoknál. A közepes és nagyobb vásárlóerőt megjelenítő rétegek habzsolják a Coca-Colát, a tejet, a gyümölcsleveket, a márkás cigarettákat, szemben azzal az 50-60 millió vidéki emberrel, aki szüntelenül az ivóvíz problémájával küzd. A közepes és nagy vásárlóerejű rétegek több száz, sőt több ezer jüant költenek kozmetikai és higiéniai cikkekre, miközben az ország közel 900 millió vidéki lakosa és az alacsony fizetésű városi népesség az alapvető orvosi ellátásban sem részesül. A vidéki övezetekben a gyér jövedelmű csoportoknak arra sincs lehetőségük, hogy orvost lássanak és kezeltessék magukat, legfeljebb, ha súlyos a betegség, de akkor is csak ritkán.

Ezeknek az alacsony jövedelmű tömegeknek, amelyek a legalapvetőbb fogyasztási javakkal is csak ritkán találkoznak, a fogyasztói életforma új divatja semmire sem kínál megoldást. Ellenkezőleg, azzal, hogy a közepes és az alacsony jövedelmű csoportokat is befolyása alá vonja, nemcsak gazdasági, hanem pszichológiai teherként is rájuk nehezedik. Nem elég, hogy a hétköznapok megélhetési gondjaival küszködnek, a kísértésnek is ellent kell állniuk a mai modern sztenderdekkel és fogyasztási szokásokkal szemben.

 

Társadalmi feszültségek és a követendő út járhatósága

 

Az igen rossz gazdasági feltételek, amelyeket tetéznek az egymástól jelentősen eltérő jövedelemkülönbségek, már most erősen borzolják a kedélyeket, és számos frusztráció, elégedetlenség, indulat és ellentét okai, ezt pedig veszélyes lenne alulbecsülni. A jövedelemelosztás súlyos egyenlőtlensége és a fogyasztói életforma elharapózása számottevő politikai, gazdasági, kulturális és pszichológiai feszültség eredője. A kínai társadalom egyre nagyobb mértékben differenciálódik. A társadalmi csoportok között új antagonizmusok fejlődnek ki. A párt és a nép, a vezetők és a tömegek, a munkáltatók és munkavállalók közötti feszültségek közvetlenül utalnak ezekre a különbségekre és ellentétekre. Növekvő számukat mérni lehet a szaporodó illegális tevékenységeken, letartóztatásokon, a legfelsőbb vezetéshez intézett mind gyakoribb felhívásokon, a tiltakozásokon, az egyre tömegesebb és súlyosabb tüntetéseken és zavargásokon.

Néhány közgazdász azt állítja, hogy ezek az események nem többek, mint a jelenleg Kínában zajló társadalmi és intézményi "átmenet" fázisának szükségszerű és természetes velejárói. Mindenekelőtt azt a tényt tükrözik, hogy a "torta" még nem elég nagy, és hogy még nem született egyetlen olyan szabály sem, amely elosztását és újraelosztást ésszerű keretek közt tartaná. Az a szemlélet, amely "átmenet"-ről beszél, minden bizonnyal azt feltételezi, hogy Kína fejlődése egy meghatározott és pontosan kijelölt útvonalon halad előre. Na most, ha tényleg így van, akkor egyszeriben számos alapvető kérdés is felmerül. Vajon milyen modell felé tart ez a kínai "társadalmi és intézményi átmenet"? Az amerikai modell felé? Vagy a nyugat-európai modell felé? Esetleg a japán modell felé, a kelet-európai, az észak-európai, netán az orosz vagy a dél-amerikai modell felé?

Ha az európai fejlett országok és az Egyesült Államok történetét vizsgáljuk tüzetesebben, akkor könnyűszerrel listát készíthetünk azokról a körülményekről, amelyek szükségesek voltak fejlődésükhöz, és máris újabb kérdések tolakodnak előtérbe: hozzámérhető-e Kína helyzete – akár csak egyetlen vonásában – eme népek helyzetéhez, nevezetesen az egy főre jutó természeti erőforrások (termőföld, édesvíz, erdők stb.) és a történelmi lehetőségek tekintetében (beleértve a tengerentúli gyarmatosítást, a kivándorlást és a nemzetközi méretű hódító háborúkat)? Mennyi időre volt szükségük ezeknek a népeknek, hogy ilyen feltételek mellett megvalósítsák céljaikat, és akkor mennyi időre lesz szüksége Kínának a saját céljai elérésére?

Már húsz éve annak, hogy a reform és a gazdasági nyitás korszaka elkezdődött. Az utolsó ötven, sőt inkább száz esztendőnket arra vesztegettük, hogy vaktában keresgéltük a modernizáció útját. Kína "intézményes átmenete" immár húsz éve tart. Mennyi időre lesz még szükség? 20, 50 vagy 100 esztendőre? És nem mellesleg, Kína meddig viseli még el ezt a "rendhagyó" állapotot, a már jelenleg is széles körben terjedő korrupciót, a mértéktelen környezetszennyezést és az egész nemzet morális züllését csak azért, hogy elérje "intézményi átmenetének" céljait? És még ha ez alatt az elkövetkező ötven vagy akár száz év alatt valóban megvalósítjuk is eme "intézményi átmenetet", s ha Kína esetleg egy második Egyesült Államokká növi is ki magát, ez vajon azt jelenti, hogy ettől a kínai nép történelme révbe ér?

Emellett a "torta" nagyságának kérdése is felvetődik. Az Egyesült Államok és más fejlett nemzetek gazdagsága az egész világ "támogatására" épül. Azután beérik egy ekkora gazdagsággal? Kérdezzük csak meg a fejlett országokat, hogy tökéletesen elégedettek-e, vagy sem. Végül marad még egy megkerülhetetlen kérdés: ki alkotja meg azokat a szabályokat, amelyek a torta felszeletelését és elosztását irányítják? Vajon a fejlett országok szabályai, amelyek a világtorta felszeletelésére és elosztására készültek, alkalmazhatók a mi belső és külső szükségleteink kielégítésére? Az az igazság, hogy Kína sohasem szűkölködött szabályozásokban és normákban, még az "átmenet időszakában" sem. Kínában mindig bőségesen voltak kéznél "normák", hogy praktikusan irányítsa velük saját tevékenységét. Balszerencse azonban, hogy ezek a normák az igazságos és tartós fejlődés minden szükséges kritériumát nélkülözik!

A fogyasztói kultúra és ideológia jelenleg egy olyan politikai és gazdasági rendszert legitimál, amely az Egyesült Államokat utánozza, és a tömegfogyasztásra épül. Azzal nyerte meg ügyének a lakosságot, hogy egy "boldog élet" ábrándképét szállította neki. Az Egyesült Államoknak és a többi fejlett nyugati országnak bizonyos fokig még sikerült is kézzelfoghatóvá tenni ezt a képet. Erre azonban csak a világ erőforrásainak összeharácsolásával és a környezet nagymértékű feldúlásával volt képes. Miközben az Egyesül Államokat – az egyenlőtlen cserekereskedelem mellett – továbbra is olyan erőforrások táplálják, amilyenekre éppen szemet vet, Kína jelenleg ott tart, hogy igyekszik rátenyerelni az alacsony jövedelmű csoportok és az alulfejlett régiók erőforrásaira, miközben gondosan ügyel rá, s ennek érdekében az egyenlőtlen csere ugyanazon eljárásaihoz folyamodik…

Ezen az áron azonban csak arra van esélye, hogy népességének egy elenyésző része megengedhesse magának a magas jövedelmű nemzetek fogyasztói életmódját. Ahhoz, hogy több mint egymilliárdos lakossága ugyanígy átvehesse ezen életmódot, Kínának jóval több és minden rangú-nemű erőforrásra volna szüksége. Azokhoz pedig más áron nem juthat hozzá, mint a környezet lerombolásával. Ha a dolgok ebben az irányban mennek tovább, akkor a politikai, gazdasági, társadalmi és környezeti problémák csak fokozódni fognak. És idővel akad-e rájuk megoldás? Ha azt feltételezzük, hogy igen, akkor is megfogalmazódik a komor gyanú: az alacsony jövedelmű csoportok és a vidéki népesség túlnyomó része örökre el fog tűnni a süllyesztőben.

Ezen a ponton újabb paradoxon bukkan fel. Ha egyszer Kína történelmi, politikai, gazdasági korlátok, a szűkös erőforrások és a környezeti feltételek hiánya miatt nem tudja megvalósítani népei számára azt a "boldog életet", amelyet a fogyasztói szemlélet lefest, akkor a fogyasztói kultúra előbb-utóbb a feje tetejére állítja a valóságot. Hadd utaljunk itt Nyikita Hruscsov és Richard Nixon híres történelmi vitájára. A vita tárgya szándékosan a fogyasztásra épülő társadalmi igazságosságra és haladásra terelődött, amely a Nyugat legfőbb szólama volt. A vitának ezen a pontján Hruscsov kénytelen volt bedobni a törülközőt.

A valóságos tények láttán szabad-e szorgalmazni a piacgazdaságot és a fogyasztói kultúrát, mint a kínai gazdasági fejlődés megoldását? A vásárlóerő tekintetében mutatkozó jelentős eltérések akadályokként magasodnak az elé a stratégia elé, amely a gazdasági növekedést a fogyasztás révén gondolja megvalósítani. A fogyasztási javak termelése mindinkább a jelentős vásárlóerővel bíró csoportok által támasztott keresletre – a magas profitráták fő forrására – válaszol, miközben a közepes és alacsony vásárlóerőt képviselő csoportok igényeit teljességgel figyelmen kívül hagyja. Kínában az olcsó, praktikus és tartós fogyasztási cikkek termelésében meglévő hatalmas kapacitás sokáig nem fogja tartani magát, vissza fog esni, sőt, alighanem meg is szűnik.

Ezért aztán a kínai kormány új termelési kapacitásokat teremtett úgy, hogy magas áron számos berendezést vásárolt, kielégítendő a fogyasztásban számottevő módon részt vevő csoportok igényeit. Ez is óhatatlan torzulásokat fog okozni a gazdasági növekedésben. Ma már érzékelhető az a tendencia, hogy a magas vásárlóerőt képviselő rétegek fogyasztásában lassú telítődés áll be. Márpedig újabb ösztönzés csak úgy adható a fogyasztónak, ha újfajta javak és új elárusítóhelyek jelennek meg. Az új fogyasztási termékek előállításának nálunk ismert módja, amely a népesség csak egy jelentéktelen részét célozza meg, csakis strukturális egyensúlytalanságba és a piac eltorzulásába torkollhat. Idővel Kína képtelen lesz fokozni gazdasági növekedését. Másfelől előbb-utóbb a máris korlátozott erőforrások elherdálásába kezd, mert racionális felhasználásukhoz nem lesz eszköz a kezében.

Az alapvető cikkek kínálata kétségkívül a városi fogyasztásra apellál. Az állam képes rá, hogy hatalmas vagyonokat mozgósítson az olimpiai játékok szponzorálására, hogy szerte az országban autópályákat építtessen, állandóan frissítse a köztisztviselőket kiszolgáló gépkocsiparkot, hatalmas irodaépületeket emeljen, és javítsa adminisztratív tevékenységét, annál inkább fukarkodik viszont a pénzügyi alapokkal, amelyek a hatalmas vidéki, de különösen a legszegényebb övezetek elemi oktatására és az elemi egészségügyi ellátására kellenének. Ez talán normálisnak tekinthető?

 

A növekedés logikája és buktatói Kínában és a világ többi részén

 

Az első probléma itt az erőltetett gazdasági növekedéssel és a belőle adódó intézményi modellel kapcsolatos, ahol is csupán egyetlen szempont a mértékadó. A fejlődés nálunk úgy értendő, mint válasz a termelők igényeire és a kormánytisztviselők preferenciáira a gazdasági növekedésben. Objektíven nézve, a fejlődésnek ez a modellje a jövőben kétségtelenül keserves választás elé állítja majd az országot. Kína rohamosan fejlődik ugyan, de igen kevés tőkét és technológiai előnyt mondhat magáénak. Jelenleg az egy főre eső megművelt földterület mennyisége a világátlag egyharmadát éri el; édesvízforrásokban a világátlag egynegyedét, a kőolajforrások terén pedig az egynyolcadát. A mi úgynevezett előnyünk, nevezetesen az olcsó munkaerő egy igazságtalan és embertelen cserére épül, amit valóságos fosztogatásnak is lehet nevezni. Egy ilyen "előny" széles körű kihasználása, tetézve annak minden következményével, csak súlyos problémákat eredményezhet az országban, mindamellett, hogy Kína akkor is a partvonalra kerül a munkamegosztás nemzetközi piacán.

Tételezzük fel mégis, hogy Kína képes lesz utat törni magának a különféle politikai és gazdasági megszorítások között, amiket a világrendszer diktál, hogy átvészeli a jelenlegi fejlődési modell által rá kényszerített negatív társadalmi és gazdasági hatásokat, és elviseli az árat, amelyet a fejlett országok modelljéért kérnek. Kína ez esetben 50-100 év alatt négyszer-nyolcszor erősebb lesz, mint jelenleg Japán. Tárgyilagosan nézve, a világ vajon vállalna egy ilyen eshetőséget? Nyugodtan tudomásul venné egy akkora gazdasági volumen és fogyasztási kínálat megjelenését, ami kétszer nagyobb, mint Nyugat-Európáé, Japáné és az Egyesült Államoké együtt? A világon már nagyon sok helyütt elemzik behatóan az úgynevezett "kínai (gazdasági) veszély"-t, bár ennek a félelemnek a nagy részét voltaképpen a mi felelőtlen kérkedésünk gerjeszti.

A fejlett nemzetek és a világ más régióiban kialakult országok Kínához hasonló módon mindent elkövetnek fennmaradásukért és fejlődésükért. Minden növekedés óhatatlanul politikai, gazdasági és környezeti problémákat szül. Így az a kérdés vetődik fel, hogy miként lehet megoldani ezeket a problémákat a fejlődés jelenlegi körülményei között és a fennálló intézményi modellben. Ahhoz, hogy a fent említett problémákat konkrétabban vizsgáljuk, és közelebbi képet adjunk a tömegfogyasztást szorgalmazó gazdasági növekedésről és következményeiről, néhány példa elegendő is lesz.

Az Egyesült Államokban csak a légkondicionáló berendezések működtetésére fordított villamos áram mennyisége meghaladja Kína teljes egyévi áramfogyasztását. Ahhoz, hogy egy ember átlagos életszínvonalat tartson, az Egyesült Államokban nem kevesebb, mint 10,3 hektár termőföldet használnak, egy hongkongi lakosra 6 hektárt, egy pekingi lakosra pedig 3,8 hektárt. A McDonald's marhahúsigényének kielégítésére minden évben hatalmas területeken irtják ki az őserdőt, hogy állattenyésztésre alkalmas legelőket nyerjenek. Minden egyes hamburger akkora erdőterületet emészt fel, mint egy konyha alapterülete. A magas jövedelmű országok népessége a föld össznépességének 16%-át teszi ki, viszont a világ összes erőforrásának majdnem 60%-át fogyasztja el, hogy megtartsa pillanatnyi életszínvonalát. Százalékos hozzájárulásuk az üvegházhatáshoz – és az ózonréteg megsemmisüléséhez – a világ egészéhez mérten eléri az 50%-ot.

Az amerikai életmód egy széles skálán mozgó erőforrás-kiaknázásra és mérhetetlen környezetrombolásra épül fel. Az a fehérjemennyiség, amennyit egy amerikai naponta fogyaszt, megközelíti egy afrikai ember heti fogyasztását. Egy egyesült államokbeli csecsemő háromszor annyi hulladékot termel, mint egy brazil, 35-ször többet, mint egy indiai és 28-szor többet, mint egy haiti. Egy amerikai állampolgár 20-szor annyi széndioxidot bocsát a levegőbe, mint egy indiai (jelenleg az Egyesült Állomok széndioxid-kibocsátása a világ egészének a 24,8%-a); az iparosodott országok energiafogyasztása 54,9%, miközben a fejlődő országoké csupán 30,9% világviszonylatban. A Földön minden évben 10 milliárd tonna hulladék termelődik (ebből 500 millió tonna toxikus). És ennek a hulladékmennyiségnek a 90%-a származik a fejlett országokból. 1990-ben az Egyesült Államok egymaga nem kevesebb, mint 571 000 tonna toxikus hulladékot produkált.

Kínában az egy főre jutó bruttó hazai termék több mint 25-ször kevesebb, mint az Egyesült Államokban, és népessége a következő 50 évben el fogja érni az 1,6 milliárd főt. Ebből következően, ha a jövőben a kínai gazdaság és az egy főre eső fogyasztás eléri az egyesült államokbeli hetedét vagy nyolcadát, akkor lesz azonos az utóbb említett ország jelenlegi gazdasági és fogyasztási volumenével. Ha az úgynevezett totális gazdasági hányados Kínában elérné az egyesült államokbeli felét, akkor a világnak egy másik Egyesült Államokkal kellene számolnia, amely a gazdasági termelékenység, az összfogyasztás és a szennyezés tekintetében hatszor múl felül bennünket. Mi történne akkor, ha az egész világ a fogyasztói életmódnak megfelelően kezdene termelni és fogyasztani?

A piac romantikus vagy fundamentalista hívei azt sugallják, hogy a fent említett problémákra maga a piac kínál megoldásokat sajátos mechanizmusa jóvoltából. Másfelől gyakran azt halljuk, hogy az új világfalu megépítése, amely amerikai értékeken és kultúrán fog alapulni, irányítását pedig a WTO végzi majd, feltétlenül az egész világ felvirágoztatásához vezet. Ez a beszéd a kínaiakban általában, de sok tudósban és kormányhivatalnokban is leginkább egyetértést, illúziót és fetisizmust vált ki, mintsem józan kritikai gondolkodást az WTO-val és a nyugati piacrendszerrel szemben. A fogyasztói kultúra és ideológia befolyása nagyban hozzájárul Kínában az amerikai kultúra fetisizálásához és a piacról alkotott liberális eszmény kialakuláshoz.

Kína jelenleg engedelmeskedik a fejlett világ által befolyásolt WTO-nak, ahelyett hogy ténylegesen részt venne annak munkájában. Az egyenlő részvételre hivatkozva az WTO vezet egy titkos naptárt, kihasználva az éppen létező viszonylagos előnyöket arra, hogy megszilárdítsa a munkamegosztás jelenlegi világpiacát és az érdekérvényesítést. Természetesen az is lehet, hogy Kína a WTO kebelében zajló verseny győztese lesz. Ám ha így lesz is, akkor sem biztos, hogy az a sokféle gazdasági és társadalmi baj, amit a fogyasztói életmód elfogadása hozott magával, el is tűnik. A Kínában eluralkodott fogyasztói szemlélet csakis negatív hatásokat eredményezhet a világ közös és tartós fejlődésében.

 

Irányváltás a fejlődésben

 

Összegezve tehát, a jelenlegi gazdasági rendszer és a javasolt politikai modell, a magas jövedelmű országokét utánzó fogyasztói életmód mindenki számára nem teremthet "boldog életet". Eddig a pillanatig azok a nemzetek, társadalmi rétegek és egyének, akik "élvezték" ennek az életmódnak az áldásait, úgy jelennek meg, mint a fejlődés fő kedvezményezettjei, amely elsősorban a közös erőforrásoknak és mások javainak a kisajátításán alapul. És a fogyasztói stílus és életforma nem ismeri a termelést kisajátítás és a privatizáció nélkül. A társadalmon belüli igazságos elosztásra épülő tömegfogyasztás korszakának beköszönte mindig is álomkép volt. Az 1990-es évek óta világ a tanúja volt a gazdasági globalizáció és a fogyasztói kultúra/ideológia gyors terjedésének, ami magával hozta a gazdagok és szegények közötti különbség növekedését és a mind egyenlőtelenebb fejlődést a világ különböző térségeiben. Bizonyos értelemben a fogyasztói kultúra és ideológia a felelős az emberi egyenlőtlenség legitimálásért, sőt megszilárdulásáért. Egyszóval a fejlett nyugati országok fogyasztói életstílusa szerint modellált "boldog élet" képe előttünk úgy jelenik meg, mint egy illúzió vagy mint egy keveseknek osztályrészül jutó kiváltság.

A fogyasztói kultúra és ideológia egyeduralma tette azt az emberekkel, hogy ne vegyék figyelembe, sőt felejtsék el azokat az utolsó két évszázadban született gazdaságpolitikai elméleteket, amelyek közelről vizsgálták a fogyasztói társadalmat. S ezért az emberiség rettenetes nagy árat fizetett, politikai és gazdasági szempontból éppúgy, mint a környezet terén. A politikai egyenlőtlenség, az óriási jövedelmi és erőforrásbeli különbségek és a környezet rombolása együtt alakította át az emberiség történelmét az egyenlőtlen fejlődés történelmévé. Ebben az időszakban élte meg az ember a gyarmatok kirablását, a nemzetközi kommunista mozgalmon belüli vitákat, a két világháborút, az 1930-as évek nagy depresszióját, a kőolajválságot és a kapitalista világ általános gazdasági recesszióját az 1970-es évek óta, a latin-amerikai adósságválságot az 1980-as években, az ázsiai pénzügyi vihart az 1990-es évek végén és számtalan ökológiai katasztrófát (a levegő, az óceánok, a partvidékek és a talaj szennyezését, a biológiai fajok gazdagságának veszélyeztetését, az üvegházhatást és a lyukat az ózonrétegben). A közeljövőben azonban nem lesz rá lehetőség, hogy változatlan formában elégítsük ki a fogyasztás ellenőrizetlen emberi igényeit. Elsősorban azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés perspektíváját tekintve nem marad anyagi bázis, amelyre ez a széles skálájú és szabadjára eresztett fogyasztói életmód támaszkodhatna. A fejlett országok életvitele tehát nem irányíthatja a fejlődést a világon, és nem határozhatja meg a közös életmódot. Másfelől nem létezik valóságos pozitív belső összefüggés a fogyasztói életmód és az emberi élet minőségének javítása között. A világ népességének ötödét-negyedét kitevő lakosságát nézve Kína "szuperhatalom", következésképpen gazdasági és társadalmi fejlődése globális megközelítést igényel. A jövőben, e globalizált világban Kína bármit kezdeményez a maga fejlődési folyamatában, annak visszhangja lesz mindenütt a világon, és vice versa. Mielőtt Kína a piacgazdaságot választotta volna elsődleges opcióként a fejlődésére, elsősorban saját céljait lett volna köteles tisztán meghatározni.

Kritikai elemzésünk a fogyasztói kultúráról, ideológiájáról és fejlődéséről azt igyekszik megmutatni, hogy a fogyasztói termelési és életmód nem az egyetlen útja a modern idők társadalmi fejlődésének, csak egy sajátos változat, amely szűk érdekek erőszakos érvényesítésére épül, és a tőke újratermelését célozza. Kína kötelessége az – és kötelessége is marad -, hogy miután kritikus módon végigelemezte a nyugati országok fejlődésének módját és megtett útját az utolsó 300 évben, jelentős erőfeszítéseket tegyen, hogy előrevigye, megújítsa és gazdagítsa az emberi fejlődés jövőbeli modelljének elméletét és gyakorlatát. Kínának – és az egész emberiségnek – jelenleg erre van a legnagyobb szüksége.

 

Jegyzetek

 

¹ A fogyasztási cikkek terén a háztartások kereslete a lakások és a gépkocsik helyett a háztartási gépek iránt nyilvánult meg először a legerősebben. A városi családok kereslete a gépkocsik iránt 2001 óta élénkült meg. Szakértők kimutatták, hogy a városi lakosok jövedelmének és vásárlóerejének állandó növekedésével átlagos fogyasztásuk 1000 jüanról 10 000 jüanra nőtt. Lassanként minden "hétköznapi" család tervezi egy gépkocsi megvásárlását. A statisztikák szerint 2001 első tizenegy hónapjában Kínában 2,14 millió autót gyártottak, ami 13%-kal több, mint 2000-ben. A gépjárműgyártás és -eladás terén két szembeszökő változás volt megfigyelhető 2001-ben. Az egyik az, hogy a kínai piac alapvetően a kis kategóriájú gépkocsikra épül, ezek teszik ki az össztermelés 57,5%-át. Az év első tizenegy hónapjában megnövekedett termelésével az autóipar a kínai növekedés motorjává vált: a 100 000 tétellel több eladás az összes eladások 37%-át jelenti; és miután az eladások száma ugyanebben az évben 120 000 autóval nőtt, az összes eladások tiszta növekedése elérte a 42%-ot. Másfelől az is érdekes, hogy a közepes és kis kategóriájú autók vásárlói többségükben magánszemélyek voltak. Vegyük példának a pekingi Yayuncun [Jajüncun] autópiacot. Pekingben márkás autókat korábban kizárólag a kormány magas tisztségviselői vásároltak, most viszont a gépkocsik több mint 50%-a magánemberek birtokába került, ami példa nélkül álló jelenség a kínai piac történetében. A "magánmegrendelések" lassan kiszorítják az "állami megrendelések"-et, és a magánszemélyek válnak az első számú autóvásárlókká Kínában. Az ingatlanpiacnak is meglehetősen nagy boomja van az országban. 2001 első tizenegy hónapjában az ingatlanbefektetések összege 485,7 millió jüannal 2,9%-osra nőtt. A lakáspiacon 30%-kal lett magasabb az eladások száma. A bankok nem termelői hiteleinek nagy részét a lakáshitelek teszik ki. A közgazdászok azt hangoztatják, hogy ez a gazdasági növekedés természetes velejárója. Mára a 10 000 jüan értéket meghaladó fogyasztási javak váltak a legkeresettebbekké. Az 1970-es években az átlagcsaládoknál "három fontos fogyasztási cikk" (a kerékpár, a karóra és a varrógép) vitte a pálmát 100 jüan értékben. Az 1980-as és 1990-es években a háztartások 90%-ában a legkeresettebb "három irányadó cikk", a televízió, a hűtőszekrény és a mosógép értéke 1000 jüan körül mozgott. Az új generáció számára nemsokára már a 10 000 jüanos autó és lakás lesz a "slágercikk".

Az Egyesült Államok elitje szemében a viharos gyorsasággal fejlődő Kína egyre inkább potenciális gazdasági és politikai vetélytársként jelenik meg. Ezért az USA részéről erősödnek a kínai exportnövekedés adminisztratív eszközökkel történő korlátozására, illetőleg a Kína nemzetközi elszigetelésére irányuló törekvések. Ám a jelek szerint mindkét törekvés kudarcra van ítélve. Kína diplomáciai offenzívája a világ egyre több régiójában emel gátat az amerikai imperializmus hegemóniatörekvései elé.

Nemrégiben Francesco Sisci, a népszerű olasz La Stampa című napilap Ázsia-rovatának szerkesztője cikket írt "Miért kell a Nyugatnak újraorientálódnia" címmel.¹ A cikk komoly visszhangot keltett Európa-szerte. Sisci amellett érvel, hogy az EU-nak és az Egyesült Államoknak váltania kell, "mivel a kínai gazdasági növekedés rendszerszintű változásokat idéz elő a világ egészében". Kína táplálja az ázsiai növekedést, és ez Sisci állítása szerint "egy új világot vetít előre, amelyben – legalább két évszázada először – a Nyugat gazdasági értelemben kisebbséggé válik".

A történelemhez visszanyúlva, Sisci emlékeztet rá, hogy William Shakespeare az Othellóban, A velencei kalmárban és a Rómeo és Júliában – sokakhoz hasonlóan – Velencét ábrázolta "a világ legfejlettebb országaként", holott "a valóságban Anglia járt élen az európai fejlődésben, míg Velence hanyatló korszakába lépett". A tanulság Sisci szerint az, hogy "gyakran kizárjuk a számunkra kellemetlen lehetőségeket; ha a valóság túl fájdalmas, gyakran hajlamosak vagyunk félremagyarázni".

Valami hasonló történik most, amikor az EU és az USA, amelyek lakóinak száma kevesebb, mint Kínáé, szembetalálja magát a nemzetek legnagyobbikának felemelkedésével, amely ráadásul egy kommunista párt vezénylete alatt zajlik. Ironikus módon az USA billiókat költött a Szovjetunió legyűrésére, szövetségben a maoista Kínával, hogy az "iszlám fundamentalistákkal" kötött szövetségről ne is beszéljünk. Most pontosan ez a végzetes döntés, amely magában foglalta Kína megnyitását a masszív külföldi tőkebeáramlás előtt, eredményezte, hogy Kína az előzősávba került, és ennek az imperializmusra, a fehér szupremáciára és általában a globális fejlődésre gyakorolt roppant hatását még nem mértük fel teljes terjedelmében.

Persze ostobaság lenne azt feltételezni, hogy a világimperializmus passzívan elfogadja sorsát, habár az Egyesült Államok elitjén belül jól látható a szakadás a tekintetben, hogy miként viszonyuljanak Kínához: akiknek nagy értékű befektetéseik vannak Kínában, azok önmérsékletre intenek, míg a kívül maradók az ország destabilizációját sürgetik.

Eközben a washingtoni héják igyekeznek felkorbácsolni a Peking-ellenes érzelmeket Tajvanon, Kína lázadó szigettartományán, amelynek jelenlegi rezsimje időnként függetlenségét hangoztatja. De óvatosabb hangok arra figyelmeztetnek, hogy a Tajvanra irányuló hatalmas fegyverszállítások végül lehet, hogy Kína arzenálját fogják gyarapítani, mivel mostanra a Tajpej és Peking közti gazdasági kapcsolatok annyira átfogóakká váltak, hogy az események jelenleg inkább a tajvani antikommunista rezsim trónfosztása és egy Kína-barát kormányzat hatalomra jutása felé mutatnak. Ez a dilemma jól példázza azt a fogós problémát, amellyel Washington Kína-politikáját illetően küszködik. Ahogy a jól informált elemző, a befolyásos Asia Times állandó publicistája, Henry C. K. Liu megállapítja egyik cikkében, "az USA haditengerészete mostanra Ázsiától, végső soron Kínától függ új hajói építésekor, és a méretgazdaságosság szempontja idővel az amerikai légierőt is rákényszeríti majd, hogy repülőgépeit Ázsiában gyártassa, és Kínában szereltesse össze".

Ám azok, akik szeretnének véget vetni Kína békés felemelkedésének, nem zavartatják magukat e kellemetlen igazságtól. A demokrata Charles Schumer New York-i szenátor és a konzervatív republikánus Lindsey Graham dél-karolinai szenátor kétpárti duója benyújtotta a "kínai valutatörvény-tervezetet", amelynek értelmében 27,5%-os vámot vetnének ki minden Kínából érkező termékre, amennyiben Kína nem hajlandó 27,5%-kal felértékelni valutáját a dollárhoz képest 180 napon belül. A törvénytervezet meghökkentően széles körű támogatást kapott mindkét párt körében, és egy hasonló törvénytervezetet egy hasonló kétpárti duó a képviselőházban is benyújtott.

Ám Liu erőteljesen érvel amellett, hogy "eljön a nap, amikor" a kínai valuta árfolyamának "technikai problémája" "másképpen fog felvetődni, mivel a kínai jüan természetes módon tartalékvalutává lép elő, tükrözve a változó világkereskedelmi erőviszonyokat", és kérdésessé teszi majd a dollár jelenlegi hegemóniáját. Amikor ez bekövetkezik, az megrázza majd az amerikai imperializmus egész monetáris és pénzügyi építményét. Az Egyesült Államok nem lesz képes olyan könnyedén a bankóprésre hagyatkozni sürgető gazdasági problémáinak kezelésekor, hanem a többi nemzethez hasonlóan kénytelen lesz a régi vágású módon, azaz munka és termelés révén külföldi devizához jutni. Ráadásul a kínai export megadóztatása pusztán az inflációt fogja felhajtani – különösen a fogyasztói javak esetében -, és súlyos csapást mér a Wal-Martra, a KMartra, a Sears Roebuckra és sok más hasonló vállalatra.

Valójában a Schumer-Graham-törvénytervezet közelebb hozza a napot, amikor a kínai jüan "árfolyamát egy valutakosárhoz kötik majd, amelynek a dollár csak az egyik eleme lesz a sok közül", írja Liu. Ekképpen "Kínának kevesebb dollárt kell tartania", aminek következtében mérséklődni fognak Peking jelenleg óriási volumenű amerikai kincstárjegy-vásárlásai. Márpedig ez utóbbiak tartják felszínen az amerikai költségvetést, figyelembe véve a kormányzó republikánus pártot eluraló adócsökkentési mániát. Ha Kínának vissza kell vonulnia az amerikai kincstárjegyek piacáról, akkor az Egyesült Államokban vagy az adókat kell majd emelni, vagy pedig a védelmi, egészségügyi, oktatási stb. programokat kell lefaragni.

Liu figyelmeztet rá, hogy két évtizeddel ezelőtt a Japánra irányuló hasonló nyomás az "1985-ös Plaza-egyezményhez" vezetett, amely "lerombolta a japán exportorientált gazdaságot, és stagflációt idézett elő az Egyesült Államokban, amelynek eredménye az 1987-es tőzsdekrach lett". "Jó esély van arra", hogy a Schumer-Graham-törvénytervezet "legyen a szikra, amely az elkövetkező években pusztító tűzvészt idéz elő az eladósodott amerikai gazdaságban".

Mindezek ellenére a Kína félreállítására irányuló kísérletek folytatódnak. Nemrégiben a Chicago Tribune hívta fel harsányan a figyelmet a kínai tulajdonban lévő autóalkatrész-gyártó Wanxiang Társaságra, amely üzletet nyitott az Illinois állambeli Elginben. "Csillogó-villogó, 42 000 négyzetméteres amerikai vállalati központja van az Interstate Highway 90 mentén", és igyekszik utánozni a Cnooc nevű kínai olajóriást, amely megpróbálta kivásárolni az amerikai Unocal olajcéget, illetve a Haier kínai elektromoskészülék-gyártó vállalatot, amely megpróbálta megvásárolni amerikai vetélytársát, a Maytagot. A Wanxiang a Delphivel verseng a General Motors alkatrészvásárlásaiban való nagyobb részesedésért. A Delphi ideje jelentős részét inkább munkásai kisemmizésével, illetőleg a csődtörvény manipulációjával, semmint a félelmetes kínai ellenféllel való versenyzéssel töltötte. Mindenesetre a chicagói központi bank figyelmeztetett, hogy az amerikai Közép-nyugatot jelentős állásleépítés fenyegeti az autóiparban, nem utolsósorban amiatt, hogy a Toyotához vagy a Nissanhoz hasonló "ázsiai autógyártók a déli államokban létesítettek összeszerelő üzemeket az utóbbi években". Ez "jelenti a legvalószínűbb strukturális fenyegetést a régió gazdaságára", mondja a pénztőkének ez eszköze, figyelmen kívül hagyva saját közreműködését e folyamatban. A Kia, a Hyundai és a Samsung – mind dél-koreai és mind hatalmas transznacionális vállalatok – szintén erős versenyt támasztottak az amerikai vállalatokkal szemben, és ez kivívta Washington rosszallását.

E gazdasági fejleményeket az Egyesült Államok és Dél-Korea viszonyában beállt óriási változás kísérte. Habár az amerikai héják szeretnék felvenni Észak-Koreát a rendszerváltó akciók célpontjainak listájára, a dél-koreai elnök figyelmeztetett, hogy nemzete és az USA közti viszony megszenvedné, ha az Egyesült Államok megkísérelné megdönteni az észak-koreai rendszert. Ebben részben Kína is szerepet játszik, hiszen a Szöul és Peking között drámai mértékben megjavult viszony Dél-Koreát az Egyesült Államokkal szembeni bizonyos fokú távolságtartásra ösztönzi. Nemrégiben az USA dél-koreai nagykövete felzúdulást idézett elő, mikor Észak-Koreát "bűnöző rezsimnek" nevezte. Le kellett mondania egy találkozót Szöul központjában, miután a Szakszervezetek Koreai Konföderációja (amelynek szintén vannak irodái az épületben) blokádot képeztek az épület körül, és nem voltak hajlandóak szavatolni a nagykövet biztonságát.

Ennek nyomán a Pentagon visszavonta a Dél-Koreában állomásozó, durván 37 000 fős amerikai kontingens közel egynegyedét. Egy 2004. januári felmérés azt mutatta, hogy a dél-koreaiak jelenleg az Egyesült Államokat nagyobb fenyegetésnek tartják, mint Észak-Koreát. A közhangulatnak ez a változása rábírta a Fehér Házat, hogy visszavegyen azokból a kirohanásokból, amelyek Phenjant a "gonosz tengelyének" központi szereplőjeként bélyegezték meg.

Kína kétségkívül örömmel veszi, hogy északi határánál csökken a feszültség, mivel Peking a békés fejlődést szorgalmazza. Az enyhülő feszültség kétségkívül növeli Peking mozgásterét Kubával kapcsolatban. A mélyülő kapcsolatok jeleként kínai buszok, vonatok és fogyasztási cikkek áramlanak Kubába, nem is beszélve a kínai néphadseregből érkező magas szintű látogatókról.

Az Egyesült Államok Indiát is szeretné felsorakoztatni a Kína-ellenes blokk mögé, és ennek érdekében márciusban Bush ellátogatott Új-Delhibe. India azonban korábban is az amerikai hegemóniával szembeszálló nemzetek élvonalába tartozott. Új-Delhi az egykori Szovjetunió egyik legfőbb szövetségese volt a hidegháború alatt, és sokat is szenvedett emiatt, mivel Pakisztán és az Egyesült Államok "iszlám fundamentalistákat" uszított az észak-indiai Kasmír tartományra. Mindenesetre nehéz lenne Indiát Kína ellen fordítani, mivel Indiában két militáns kommunista párt is van, amely ellenségesen viszonyul az USA-val való szövetséghez. Így hát India és Kína fő olajvállalatai épp nemrég egyesítették erőiket, hogy impozáns összegért, 573 millió dollárért megvásárolják a Petro-Canada 37%-os részesedését a szíriai olajmezőkben. Erre az akcióra úgy tekintenek, mint amely csak az első a világ két legnépesebb nemzetének összefogásával végrehajtott jövőbeli közös akciók sorában.

Egy olyan nemzetnek, amelyet a fehér felsőbbrendűség-tudat mérge úgy átjár, mint az Egyesült Államokat, igencsak nehezére fog esni a szorosabb együttműködés kialakítása azzal az Indiával, amelynek lakosai túlnyomórészt sötétebb bőrűek. Vegyük csak példának az indiai származású, amerikai állampolgárságú Neelima Tirumalasetti esetét, aki nemrégiben nyújtott be keresetet Texasban egy amerikai cég ellen, amelynek alkalmazottjaként állítólag ismétlődő rasszista zaklatásokban és diszkriminációban volt része, miután a vállalat bizonyos tevékenységek Indiába való kihelyezése mellett döntött. Indiában immár komoly problémát jelentenek azoknak az amerikai vásárlóknak a gyalázkodó és rasszista kirohanásai, akik számítógépükkel vagy valami mással kapcsolatos segítségért hívnak fel indiai telefonos ügyfélszolgálatokat. Tirumalasettit kollégái "barna bőrű szukának" és "mocskos indiainak" nevezték Texasban. Ezt megelőzően Indra Nooyit, a Pepsico indiai születésű elnökét, az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmú üzletasszonyát még durvább rasszista inzultusok érték, miután egy manhattani beszédében bírálta az amerikai globális politikát. Léteznek olyan honlapok, amelyek az amerikaiakat megtanítják a legdurvább becsmérlő szavakra hindi nyelven, hogy legyen mivel szitkozódniuk, ha az ügyfélszolgálatnál indiai alkalmazott veszi fel a telefont.

Ha India felsorakoztatása a Kína-ellenes blokk mögé nem is tűnik egykönnyen kivihetőnek, még mindig ott van Japán, amelynek viszonya Pekinggel felettébb ellentmondásos, nem utolsósorban Tokiónak a XIX. századig visszanyúló erőfeszítései miatt, amelyek a legnagyobb ázsiai nemzet kizsákmányolására irányultak, Afrika és a két Amerika brit kizsákmányolásának mintájára. Ám, mint azt Tim Shorrock megállapítja, "a kínai-japán kereskedelem gyors bővülése, illetőleg a Japán és az ázsiai kontinens között szövődő kulturális kapcsolatok meglepő ütemű fejlődése enyhítik Kínában a japánellenes érzelmeket, és sok japánt meggyőznek arról, hogy a Kínával való kapcsolatok szorosabbra fűzése számukra is komoly előnyöket tartogat".² Példaképpen Shorrock megjegyzi: "Mérföldkőnek bizonyul, hogy tavaly a japán-kínai kereskedelem értéke elérte a 168 milliárd dollárt, amivel Kína – a második világháború óta először – Japán legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált, maga mögé utasítva az Egyesült Államokat. Az amerikai imperializmus hegemóniájának fennmaradása jelentős mértékben a Kína és Japán közti feszültség kiéleződésétől függ, ám ez pillanatnyilag valószínűtlennek látszik.

Ráadásul, hasonlóan ahhoz, mint amikor a kenőcs kiemeli a bőrhibákat, amelyeket el kellene tüntetnie, a körmönfont amerikai stratagémák csak még inkább aláássák az amerikai imperializmus globális pozícióit. Ez kétségkívül elmondható az illegális iraki invázióról. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdásznak egy nemrégiben született becslése szerint (lásd: http://www.josephstiglitz.com/ ) a háború tényleges költsége valahol 1 és 2 billió dollár közé tehető, vagyis durván tízszerese annak, mint amennyit eredetileg terveztek. A többletkiadások időben egybeestek a folytatódó adócsökkentésekkel; rohamléptekkel folyik az amerikai hitelfelvétel, mindenekelőtt Japántól, Kínától és Dél-Koreától, és az amerikai hadsereg leragadt az iraki kátyúban, aminek következtében az USA képtelen erőszakos választ adni a világ egyéb pontjain felmerült kihívásokra.

A csapatok visszahívására vagy átcsoportosítására vonatkozó tervek süket fülekre találnak. Ezért a hadsereg ismétlődően képtelen teljesíteni a toborzási előirányzatokat, noha egyre inkább a gazdaságilag leromlott agrárterületekre és a munkáskerületekre koncentrálja erőfeszítéseit. Ám az iraki mocsár léte immár köztudott, és a megnyomorodott vagy hullazsákban hazaérkező katonák látványa nem kimondottan ideális reklám a toborzáshoz. A Zogby International által készített márciusi felmérés kimutatta, hogy az Irakban szolgálatot teljesítő katonák 72%-a az Irakból való egy éven belül történő kivonulás mellett foglal állást. E véleményhez csatlakozott két nyugalmazott, magas rangú katonatiszt; egyikük úgy jellemezte az iraki háborút, mint "az Egyesült Államok történetének legnagyobb stratégiai külpolitikai katasztrófáját". Még olyan jobboldali ideológusok is, mint Brent Scowcroft, Georg W. Bush elnök egykori tanácsadója, vagy William F. Buckley Jr. és Pat Buchanan is bírálta a háborút.

Ráadásul az amerikai hadsereghez köthető különféle botrányok sokat ártottak az USA nemzetközi megítélésének. Egy friss ENSZ-jelentés kimondta, hogy a Guantanamo-öbölbeli fogolytábort be kellene zárni, mivel az ottani fogva tartási körülmények kimerítik a "kínzás" fogalmát. Az Amnesty International hasonló atrocitásokkal vádolta meg az Egyesült Államokat és szövetségeseit Irakban. Ezzel összhangban a Human Rights Watch kijelentette, hogy Washington a foglyokkal való kegyetlen bánásmódot tudatos stratégiaként használja, vagyis az nem "a rossz kiképzés, a fegyelmezetlenség vagy a hanyagság, hanem tudatos döntés eredménye".

Az egyre kellemetlenebb helyzetbe kerülő amerikai imperializmus elkezdte szítani a feszültséget Iránnal, hogy az iraki kudarcról elterelje a figyelmet. Ráadásul Irán maga is jelentős olaj- és földgázkincset birtokol, amelyre a texasi olajbárók már jó ideje fenik a fogukat.

Ám Irán vonatkozásában ismét csak Kína az egyik lehetséges fő akadály, mivel a kínai, állami tulajdonú energetikai vállalat nemrég kötött meg egy 100 milliárd dolláros szerződést, amelynek értelmében vezető szerephez jut az egyik óriási iráni olajmező feltárásában. Kína egyezséget kötött a brit energetikai céggel, a BP-vel is, amely ezáltal Peking legnagyobb tengerentúli partnerévé vált; ez némileg bonyolítja az Egyesült Államok és tradicionális szövetségese, Nagy-Britannia viszonyát is. Ezek után Abdullah király, Szaud-Arábia 82 éves uralkodója határkőnek számító látogatást tett Pekingben, hogy aláírjon egy átfogó energetikai együttműködésről szóló egyezményt. Ez egyben szaúdi figyelmeztetés is volt a washingtoni héják felé, hogy Rijádnak más opciói is léteznek az amerikai imperializmus előtti hajbókoláson kívül.

Mindeközben Li Csao-hszing kínai külügyminiszter meglátogatta a Zöldfoki-szigeteket, Szenegált, Malit, Libériát és Nigériát, szorosabbra fűzve a kapcsolatokat a bolygó legszegényebb földrészével – e kapcsolatok Kína afrikai kereskedelmének megnégyszereződéséhez vezettek az elmúlt öt évben. Talán a legjelentősebb állomása e látogatásoknak a nigériai út volt: Nigéria Afrika legnagyobb olajtermelője és egyben legnépesebb országa. A látogatás során megegyezés született arról, hogy Kína 2,5 milliárd dollárért megkapja egy tengerparti olajmező 45%-os részesedését. Li ezenkívül meghívta az afrikai vezetőket az abban az évben megrendezett pekingi Kína-Afrika találkozóra. 2000-ben negyvenöt afrikai nemzet vett részt a találkozón, és ezt követően ugrott meg Kína kereskedelme a kontinenssel. Ezek a kapcsolatok emblematikus példái a Kína által kezdeményezett "dél-dél" együttműködésnek.

Összességében, az amerikai imperializmus minden oldalról kihívásokkal szembesül, és ez a tény érthetőbbé teszi azokat a vitákat, amelyek az Egyesült Arab Emirátusból való Dubai Ports Worldnek egyes amerikai kikötők felvásárlására irányuló kísérletével kapcsolatban robbantak ki. E viták során kevés szó esett a közjavak privatizációjával kapcsolatos általános elvi problémákról; ehelyett az arabgyalázás valóságos orgiája szabadult el.

Ám ahogy a Financial Times egyik publicistája megjegyezte: "A globalizáció következő fázisának, az amerikai National Intelligence Council szavaival, ázsiai arca lesz. Az amerikaiak és az európaiak ezt felettébb kellemetlennek fogják találni."³ Ez így valószínűleg túlságosan általános megfogalmazás, habár tartalmaz egy alapvető igazságot. A fehér felsőbbrendűség elvének alapján kikovácsolódott nemzeteknek, mint például az Egyesült Államoknak, nehezére fog esni a XXI. század realitásához való alkalmazkodás, amelyben olyan nemzetek veszik át a globális vezető pozíciót, mint Kína és India.

Továbbá, a 2001. szeptember 11-i Manhattan elleni tragikus támadás nyomán kirobbant "iszlamofóbia" megnehezíti az USA számára, hogy megbéküljön azzal a helyzettel, amelyben a tartósan 70-80 dolláros olajár következtében mintegy félbillió dollár fog Szaúd-Arábia, Kuvait, Irán és más olajországok koffereiben landolni. Ezek a nemzetek gyakran az Egyesült Államokban fektetik be újra ezeket a dollárokat – lásd például az említett dubaii kikötőüzletet – és ha az ilyen beruházásokat az amerikaiak blokkolják, az csak tovább nehezíti majd az amerikai imperializmus helyzetét.

Ennek egyik példája lehet Irán, amely azért áll most Washington támadásainak középpontjában, mert úgy döntött, hogy áttér az euró alapú olajkereskedésre. Irán azt tervezi, hogy a nemzetközi olajkereskedelem területén versenybe száll a New York-i Nymexszel és a londoni IPE-vel,⁴ euró alapú mechanizmust használva. Ez nyilvánvaló csapás lenne az amerikai dollár hegemóniájára, és talán a vég kezdetét jelenti a dollár mint a világ egyetlen tartalékvalutája számára. Ez a terv csak fokozza Washington vérszomját, amely a Teheránnal való feszült viszony mögött meghúzódik.

Kína Oroszországgal való kapcsolatait is erősíteni igyekszik, amelynek az Egyesült Államokkal való viszonya amúgy is megromlott. Jack Kemp és John Edwards, két egykori alelnökjelölt együttesen elnökölt egy kékszalag-bizottságban, amelynek jelentése élesen bírálta a Putyin-rezsimet, különösen annak energiapolitikáját. Mások Washingtonban Oroszországnak a G8-ból való kigolyózását szorgalmazzák, miközben a G8-ak idén nyáron Szentpétervárott tartják összejövetelüket.⁵ Moszkva a maga részéről az USA vezette katonai szövetségnek, a NATO-nak az Oroszország határai felé való terjeszkedése, illetve az Oroszország szomszédainál, például Ukrajnában és Grúziában végbement rezsimváltások NATO-támogatása miatt aggódik. Ennek közvetlen következménye a Peking és Moszkva között kötött szövetség lett.

Összegezve, lett légyen Európa, Afrika, Latin-Amerika vagy Ázsia, mindenütt Kína áll a megkérdőjelezhetetlen amerikai hegemónia útjába. Vajon tényleg túl korai lenne felvetni, hogy Nixon úttörő jellegű, jó 35 évvel ezelőtti pekingi látogatása talán mégsem a zsenialitás megnyilvánulásaként fog majd bevonulni a történelembe,, hanem úgy, mint ami a vég kezdetét jelentette az amerikai imperializmus számára?

 

(A cikk eredeti megjelenési helye: Political Affairs, 2006. május 25.)

 

Jegyzetek

 

¹ Why the West must reOrient, La Stampa, January 28, 2006, http://www.wwm.cn/Resources_E/f_06-01-28_sisci.htm

² Shorrock, Tim: Slowly but surely, China-Japan ties deepening, http://www.ipsnewsasia.net/bridgesfromasia/node/69

³ Stephens, Philip: A perilous collision of ideas, Financial Times, March 2 2006. Lásd: http://economistsview.typepad.com/economistsview/2006/03/will_economics_.html

⁴ Why the West must reOrient, La Stampa, January 28, 2006, http://www.wwm.cn/Resources_E/f_06-01-28_sisci.htm

⁵ A találkozóra július 15-17-én került sor. (A ford.)

A szerző az Eszméletben lefolytatott államszocializmus-vitával kapcsolatban érdekes felvetéssel áll elő: a szocializmus nem a múlt, hanem a jövő reális kérdésfelvetése Európában. Az európai szocialista-szociáldemokrata baloldalt képesnek tekinti a szocializmus kibontakoztatására. Kiindulópontja vitaként is felfogható azokkal a szerzőkkel, akik nem látnak esélyt az európai szociáldemokrácia megújulására.

A szocializmus elméletéről sok bonyolult fejtegetés leírható, és könyvtárakat lehet megtölteni az ilyen dolgozatokkal. De végső gyökere mégis az a megejtően egyszerű kérdés, hogy miért ne lehetnének egyenlők az emberek, miért kell természetesnek elfogadnunk az embereket elválasztó anyagi és hatalmi korlátokat? Ez a kérdés a nyugati világban kétezer esztendőn át alapvetően erkölcsi gondolatként merült fel, s jórészt az antik hagyomány és a jézusi tanítás szuverén értelmezésére épült. Az emberi egyenlőség gondolata összefonódott a vallási megtisztulók, az eretnekek, a lázadó parasztok, a lelkes diákok és a kiugrott papok mozgalmaival, és sokáig egyszerre tekintette céljának az emberi társadalom és a hit megújítását. Csak a francia felvilágosodással és aztán Marx megjelenésével vesztette el vallásos ihletettségét. De a "tudományos szocializmus" államilag ránk erőltetett dogmáinak kimúlásával ismét világossá vált, hogy a baloldali gondolkodás alapélménye az erkölcsi felháborodás a világ igazságtalansága miatt.

Az egyenlőség természetesen olyan erkölcsi kategória, amely a maga éteri tökéletességében sohasem érvényesülhet. Az emberek fizikai és szellemi képességeiket, szépségüket és egészségüket, sőt, erkölcsi szilárdságukat tekintve sem egyenlők egymással. Még vér szerinti testvérek között is akad Káin és Ábel, vagy egyszerűen jó matematikus és számtan-analfabéta. Az osztálytársadalmakban a rang és a vagyon vérségi ágon öröklődik apáról fiúra, lányra, esetleg oldalági leszármazókra. Ezt tagadva sok utópista valójában nem teljes egyenlőséget akart, hanem olyan társadalmat, amelyben minden gyermek hasonló nevelésben részesül, s utóbb nem származása, hanem tehetsége alapján részesül pénzből, dicsőségből és hatalomból. Minden utópiák őse, Platón Az állam című műve ezért tűnik egyszerre az ideális kommunizmus és egy merev kasztrendszer modelljének. Nem számít, ki milyen apától és anyától született, tehetsége alapján jut feljebb vagy lejjebb a származás szerint nyitott, egyébként annál zártabb társadalmi hierarchiában. Ezt a rendszert "meritokráciának", az érdemekre épülő rendszernek is szokták nevezni.

Bár nem sokat gondolunk rá, a huszadik század második fele sok tekintetben megvalósította a meritokráciát. Kétségtelenül vannak elit iskolák, és a gazdagabb családok gyermekeinek nagyobb esélyük van az előmenetelre, de a karakteres tehetség szerencsés esetben származásától függetlenül érvényesülhet a rendszerben. Hazánk két vezető politikusa, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor nagyon mélyről emelkedett tehetsége révén a magasba, s ugyanez mondható el a jelenlegi harmincas-negyvenes politikai és gazdasági elit számos más képviselőjéről. De ez nem csak a volt szocialista országokat jellemzi, az egész nyugati világ tele van mélyről felemelkedett politikusokkal, üzletemberekkel, csúcsértelmiségiekkel. Az új kapitalizmus egyik jellegzetessége, hogy az ásványi nyersanyagnál is éhesebb az emberi tehetségre, s ha azt megtalálja, akkor meg is csiszolja a maga (s persze az illető) hasznára. Az iskolarendszer, a tudományos intézmények és az üzleti körök közötti anyagi kapcsolatrendszer sok helyen intézményessé teszi a tehetségek tudatos felfedezését. Mindez nemzetközi méretekben is működik, a kiemelkedő tehetségű fiatalok a szegényebb országokból is áttelepülhetnek a leggazdagabb államokba, a vezető egyetemekre és a vállalatbirodalmak menedzsmentjébe. Másfelől az egész gazdasági és társadalmi rendszer folyamatos mozgásban, átalakulásban van, s ezért az örökölt vagyonok és kiváltságok nagyon gyorsan leértékelődnek a tehetségtelenek és ügyetlenek kezén. Ha egyénileg talán akad is rá példa, társadalmi jelenségként elképzelhetetlen, hogy egy gazdag apa "magánzónak", szelvényvagdosónak, tőkejáradékokból munka nélkül élőnek szánja a fiát vagy akár a lányát. Minél feljebb jut valaki a társadalmi és gazdasági hierarchiában, annál inkább folyamatos és intenzív munkával kell napról napra megvédenie a státuszát a versenytársak elől. S ehhez alapvetően tehetségre van szükség.

Mindez természetesen messze áll az esélyegyenlőségtől, hiszen az indulási esélyek továbbra sem egyenlők, a szegények gyermekei közül sokan nem jutnak el a startkőhöz sem, s a szerencsés családból származók a verseny számos pontján számíthatnak még segítő hátszélre. Ám ez sem változtat azon, hogy a modern kapitalista társadalom vezető posztjain olyanok állnak, akik állandó és kegyetlen versenyben, döntően tehetségük alapján választódtak ki. Amíg a hatalom és a gazdagság csúcsai öröklődtek, amíg az emberek sorsa már azzal eldőlt, hogy milyen családba születtek, mindez utópiának tetszett. Megvalósulását erkölcsi előrehaladásnak is értékelhetjük, de fő oka mégsem az igazságosság igénye, hanem a hatékonyság parancsa. A fokozódó versenyben, a globális kapitalizmus egyre gyorsabban pörgő mókuskerekében csak a legtehetségesebbek tudnak helytállni, s ehhez minden eddiginél mélyebb merítésre van szükség a vezetők és szakértők kiválasztásában. Csak ennek ismeretében érthetjük meg azt az ellentmondást, hogy a meritokrácia megjelenésével párhuzamosan a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek. Vagyis egyesek kiemelkedése egyáltalán nem jelenti társadalmi osztályuk felemelkedését.

Az elmúlt évtizedekben hasonlóképp megváltozott a munka szerepe is a modern kapitalista társadalmakban. A "dologtalan", "léhűtő gazdagok" kora elmúlt. Egyéni kivételt nyilván fel lehet hozni. De fő szabályként mégis elmondható, hogy a társadalmi és gazdasági elithez való tartozás egyik alapfeltétele az intenzív (vagy legalábbis annak látszó) munka lett. Aki ad magára, aki "valaki", az fontos helyen dolgozik, több funkciót is betölt, és napi nyolc óránál többnyire jóval több időt tölt el munkával. Ennek megfelelően a nyugdíjba vonulás kora is összefügg a társadalmi státusszal. Minél magasabban áll valaki a társadalmi hierarchiában, annál később kezdi öregnek érezni magát az aktív élethez. A munkás ötvenöt évesen már a nyugdíjra készül, a szociológus és az orvosprofesszor hatvanöt évesen még vidáman dolgozik, a tőzsdei guru és a nagyiparos pedig nyolcvanöt évesen is tanácsokat ad, és több évre előre teleírja az előjegyzési naptárát. Az elit munkakörülményei persze kényelmesek, tiszta és elegáns irodák, luxusautók, gyakori fogadások, munkaebédek és egzotikus utazások színesítik az elfoglaltságát. Hozzájutnak olyan egészségügyi ellátáshoz, amely elképzelhetetlen a szegények számára. A diplomások (s nem csak a gazdagok) Magyarországon átlagosan tíz-tizenöt évvel tovább élnek, mint az alacsony képzettségűek. De akárhogy is van, a gazdag ember tekintélyét bizonyos anyagi szint fölött már nem a puszta vagyona, netán származása, hanem a funkciója vagy a hivatala adja. Míg régen a dologtalanság a gazdagokhoz kötődött, és a szegényekre maradt a munka, addig mai világunkban a tartós és öröklődő munkanélküliség a szegényeket sújtja.

A munka felértékelődése nemcsak az elit köreiben érzékelhető. Marx korában az emberek többsége még piszkos, kényelmetlen és megalázó munka végzésére kényszerült a pőre megélhetési kényszer miatt. Az európai és észak-amerikai országokban a mai állások nem jelentéktelen része fizikailag kényelmes, és nem feltétlenül elidegenítő jellegű. Olyannyira, hogy sok ember jobban érzi magát a munkahelyén, mint az otthonában. Igaz ez számos egyedülálló emberre éppúgy, mint azokra, akik rossz házasságban, szűkös lakáskörülmények között, állandó otthoni konfliktusok között élnek. A legrosszabb főnök sem tud olyan kegyetlen lenni a beosztottjához, mint egy alkoholista férj, házsártos feleség, idegbeteg családtag. A munkahelyeken – különösen az állami szférában és a családias kisvállalkozásokban, ahol nem érvényesül az állandó verseny kényszere – mindmáig léteznek olyan közösségek, amelyek olykor több emberséget adnak, mint a kényszeres rokoni kapcsolatok. Sok ember van, akik a munkahelyén "valaki", akinek munka közben adnak a szavára, és tisztelik a tudását, otthon viszont szűkösen vagy szorongva él családi körülményei miatt.

A klasszikus elidegenedésnek mond ellent a munkahelyi tevékenység és az otthoni szabadidő eltöltése közti kiáltó ellentét is. Az értelmiségi és hivatali munkák, a szolgáltatások, vagy az igényes szakmunka szellemi színvonala és bonyolultsági foka messze felette áll a tömegszórakoztatásnak, a kereskedelmi televíziók népbutító műsorainak. Néha szentségtörő módon úgy érzem, hogy korunk embere nem a munkahelyén, hanem a szabadidejében idegenedik el igazán. A számítógépet installáló fiú, a szerkesztőségi titkárnő, a villamoskalauz, az autószerelő, az angoltanár és az önkormányzati képviselő a maga módján egyaránt összetett, komoly tudást és figyelmet igénylő munkát végez. Amikor hazamegy, és napi több órára bekapcsolja a televíziót, akkor a munkájánál messze igénytelenebb és primitívebb módon "szórakozik". Ráadásul a szórakozási szokások már nem feltétlenül függnek össze a végzett munka szellemi szintjével. A bevásárlóközpont polcait éjszakánként feltöltő lány nappal olvashat filozófiát, a rasztafrizurás kerékpáros futár szabad idejében foglalkozhat kísérleti zenével, míg könnyen lehet, hogy a fogorvos és a minisztériumi előadó otthon már csak a legostobább tévésorozatokat nézi.

Az igazi elidegenedés azokat sújtja, akik tartósan kívül rekednek a munka világán. A modern társadalom egész menete a munka ritmusára épül. Munkanapokon az emberek reggeltől estig dolgoznak, hétvégén pedig szabad idejük van, s ehhez igazodnak a szolgáltatások, a közlekedési menetrendek és a kulturális programok. A városok légszennyezési ábráin ugyanúgy kimutatható a munkába járás üteme, mint a baleseti statisztikákban, a víz- és áramfogyasztásban, vagy az internethasználatban. A kisgyereket ugyanolyan óraműpontossággal adják be hétfőtől péntekig az óvodába és aztán az általános iskolába, ahogy a kamasz jár a gimnáziumba, a felnőtt fiatal az egyetemre, s a városi alkalmazott vagy a bankigazgató a "dolgozóba". Természetesen vannak, akik éjszaka vagy hétvégén dolgoznak, de az ő munkarendjük is szigorú beosztást követ. A piszkos, nehéz és embertelen munkakörülmények között élőket sajnáljuk, egyebekben azonban széles körű konszenzus uralkodik szocialisták, liberálisok és konzervatívok, ateisták és hívők, szegények és gazdagok között abban a tekintetben, hogy (legalábbis a nyugdíjkorhatárig) mindenkinek dolgoznia kell. A munkahely nemcsak a megélhetés, hanem a függetlenség garanciája is. A dolgozó nő nyolc órára kiszabadul családi kötelezettségeiből, más jellegű ismeretségekre tesz szert, s ha elviselhetetlen a házassága, akkor saját keresetére alapozva bármikor kezdeményezheti a válást. A többgyermekes anyák egész életre szóló mentesítése a munkába járástól (ami egy marslakó szemében akár rokonszenves szociális vívmánynak is tűnhetne) a mi világunkban ezért őskonzervatív és szélsőséges ötletnek, a női egyenjogúság sárba tiprásának számít.

A tartósan munka nélküliek mindebből családjukkal együtt kirekesztődnek. Néhány évi próbálkozás után mindennapi életritmusokat tekintve is kikopnak a munka menetrendjéből, s valóban alkalmatlanok lesznek arra, hogy időre dolgozni menjenek és "végiggályázzák" a heti negyven vagy akárhány óra munkaidőt. Ettől kezdve pedig semmilyen társadalmi szolidaritásra sem számíthatnak. Aki dolgozhatna, de úgymond "nem akar dolgozni", az a társadalom peremére szoruló, gyanús, antiszociális személy lesz. A tartósan munka nélküli szülők gyermekei úgy nőnek fel, hogy nem is érzékelik otthon a munka mindent meghatározó ritmusát. Munkanap és ünnepnap, munkahét és nyári szabadság, munkába indulás és hazatérés számukra semmit sem jelent. Az iskola ugyan megpróbálja rájuk kényszeríteni a dolgozó társadalom menetrendjét, de nagyon nehéz úgy reggel fél nyolckor iskolába indulni, hogy a felnőttek és az idősebb testvérek még fel sem keltek az ágyból, s egész napra semmit sem terveznek. Aki pedig idő előtt kihullik az iskolából, annak esélye sincs arra, hogy valaha normális, rendszeresen fizető és jogi védelemmel körülbástyázott munkahelyet szerezzen magának. Marad a segély, az alkalmi munka és a bűnözés-közeli életforma. A szövetkezetek széthullásával a magyar falun gyorsan újratermelődött az egyszer már meghaladottnak remélt cselédrendszer. A nagygazdák és a fekete "vállalkozások" félállati sorban dolgoztatnak olyan embereket, akiknek a fentiek miatt esélyük sincs normális munkahely elnyerésére. Sokak az uzsorakamatra felvett kölcsönök, a "kamatos pénz" miatt adósrabszolgaságba is kerülnek gyermekeikkel együtt. A fekete cselédmunka, a "adósrabszolgaság" és a gyermekszegénység mind a munka szabályozott világából történő kirekesztődés következménye. Ennyiben elmondható, hogy a mai magyar (és nyugat-európai) társadalomban az igazi elidegenedés a tartós és öröklött munkanélküliségből ered. S megjelenési formája a szociális kirekesztés, a többségi társadalom szokásrendjéből való kihullás, az emberhez méltó életforma hiánya, az a fajta archaikus szegénység és kiszolgáltatottság, amely az állam által elérhető és szabályozható élettérben egyszerűen nem következhet be.

Ha a szocializmus huszonegyedik századi esélyeit latolgatjuk, akkor az egyenlőség és a munka új értelmezése mellett át kell gondolnunk az állam szerepét is. A huszadik század nagy tragédiái és nagy sikerei egyaránt az államhoz kötődnek. A totális állam terrorisztikus kalandja arra figyelmeztetett minket, hogy az államnak semmi köze sem lehet hitünkhöz, kulturális és politikai meggyőződésünkhöz, szokásainkhoz és életformánkhoz. Egyéni szabadságjogainkat a legmosolygósabb államtól is meg kell védenünk. Még a "jó erkölcsöket" propagáló állam is gyanús, s az egyház és az állam bármilyen összefonódása ellentétes az európai civilizáció fejlődési irányával. A jóléti állam sikertörténete ugyanakkor azért születhetett meg, mert demokratikus körülmények között az államnak igenis pozitív szerepe van nemcsak a gazdaság élénkítésében, hanem a társadalmi különbségek mérséklésében, a munkahelyi jogviszonyok rendezésében és a szociális biztonság megteremtésében. A nyugat-európai jóléti államot alapvetően a szociáldemokrácia teremtette meg szívós politikai munkával, kemény bérharcokkal és sztrájkokkal, több évtizedes kitartó küzdelemben. Az Egyesült Államokban pedig a Demokrata Párt liberális szárnya vitte diadalra többé-kevésbé ugyanazt a modellt. (Tanulságos, hogy a neoliberális ellenforradalom idején ott sikerül jobban megvédeni a jóléti államot, ahol nem fentről "osztották le", hanem maguk a dolgozók vívták ki sokszor igen kemény harcban.) De nem lebecsülhető a Szovjetunió, a kelet-európai kommunista kísérlet közvetett hatása sem. A nyugati polgárság elég hamar megértette, hogy ha nem akar az orosz burzsoázia sorsára jutni, s elejét kívánja venni a szovjet példa másolásának, akkor társadalmi megegyezésre kell jutnia a munkavállalókkal, pártjaikkal és szakszervezeteikkel. Ahogy Márai Sándor írta, Buda romjait szemlélve, a magyar uralkodó osztály önzéséről: "Nem fizették meg teljes értékükben az adókat, amelyeket a nyugati társadalmak gazdagjai – mindig nyögve, néha békés evolució törvényeinek engedelmeskedve, néha forradalmi kényszer következtében – nagyjából mindenütt máshol már megfizettek. Nem akartak belenyugodni, hogy fizetni kell, mert nincs harmadik út – vagy reáladózás, vagy anarchia és bolsevizmus." A nyugati burzsoázia kelet-európai társaival szemben megértette ezt a leckét, de mostanában a neoliberális próféták mintha megpróbálnák kitörölni a köztudatból ezt a fájdalmasan megtanult igazságot.

A második világháború óta eltelt hatvan év bebizonyította, hogy a polgári demokratikus állam alkalmas a jövedelmi különbségek mérséklésére, a dolgozók munkajogi védelmének biztosítására és a nagy szociális rendszerek működtetésére. Ehhez természetesen állandó nyomásra van szükség a szakszervezetek és a baloldali pártok részéről. De szerintem e nyomásgyakorlásnak – szemben bizonyos szélsőbaloldali kritikákkal – van értelme. A dolgozók élet- és munkakörülményeinek mégoly szerény léptékű emelése is többet ér az elvont értelmiségi vitáknál. Nem véletlen, hogy a jóléti társadalom szétverésére és a nagytőke gátlástalan profitérvényesítésére törekvő neoliberális erők össztüze nem a szakszervezetekre, s nem is a baloldali pártokra, hanem az erős államra irányul. Demokratikus körülmények között az állam a saját munkájukból élők és a szociális transzferre szorulók jogainak legfőbb védelmezője. Az Európai Szociális Charta szellemében úgy is fogalmazhatunk, hogy a szociális jogok biztosítása végső soron az állam feladata. Az államnak kell garantálni, hogy minden polgára emberhez méltó körülmények között él és megfelelő szociális jogokkal rendelkezik. Aki igent mond a szocializmusra, az nem retten vissza a "gondoskodó állam" kifejezéstől. Ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy az állam természetes feladata megvédeni a dolgozó embert a munkaadók túlkapásaitól, az államnak kell gondoskodnia a szegényekről, a betegekről és a védtelenekről, az állam hivatása a társadalmi különbségek folyamatos mérséklése. Ehhez pedig az államnak eszközökre is szüksége van. Ilyen eszköz a progresszív adózás, az össztársadalmi érdekeket szolgáló gazdaságpolitika és a nagy szociális ellátórendszer. Mivel ma ezeket éri a leghevesebb támadás a vadkapitalizmus, az "ember embernek a farkasa" szellemét képviselők részéről, a szocializmus híveinek itt és most az államnak ezeket az eszközeit kell megvédeniük. A polgári demokrácia akkor tekinthető társadalmilag progresszívnak (s egyáltalán demokráciának), ha a nép által választott testületek érdemben beleszólhatnak a társadalmi újraelosztásba. Ahol ezt kicsavarják az állam kezéből, ott kiüresedik a demokrácia intézménye.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy a huszadik század átértékelte a baloldali gondolkodás néhány alappillérét. Az egyenlőségen ma már nem a teljesen azonos életkörülményeket, hanem az esélyek és a lehetőségek méltányos kiegyenlítését értjük. S elfogadjuk, hogy a tehetséges embereknek maguk és a közösség hasznára előbbre kell jutniuk a társadalomban. A verseny nem nulla összegű játék, és megfelelő újraelosztás esetén nem csak a nyertes vállalkozót, hanem az egész társadalom javát szolgálhatja. A munka csak akkor elidegenítő hatású, ha piszkos, megalázó, embertelenül nehéz, vagy igazságtalanul alulfizetett. Egyebekben azonban társadalmi létezésünk legfontosabb dimenziója és szociális jogaink forrása. Az államot pedig nem megszüntetni, hanem erősíteni és demokratizálni kell, hogy minél több jogot és újraosztott jövedelmet biztosítson a társadalom saját munkájából élő többségének és a rászorulóknak. Ez a három peremfeltétele annak, hogy az úgynevezett "kommunista rendszerek" bukása után is értelme legyen a szocializmusról mint a jövő társadalmáról beszélni.

 

Az államszocializmus mérlege

 

Könnyű lenne "államkapitalizmusnak", a szocializmus felszabadító eszményétől tökéletesen idegen rendszernek minősíteni a Lenin által kialakított, Sztálin alatt rémuralommá torzított, s utóbb "puha diktatúrává" enyhült bolsevik kísérletet. Önfelmentő módon látszólag ügyes ötletnek látszik a huszadik századi államszocialista rendszerek bűnét áttolni a kapitalizmusra. Ennek a bűvészkedésnek azonban kevesen dőlnek be. S a szocializmus megvalósíthatóságába vetett hitünket kérdőjelezi meg, ha nem dolgozzuk fel a huszadik század szocialista kalandjának tapasztalatait. A kelet-európai és ázsiai államszocializmusok alapvetően modernizációs diktatúrák voltak, amelyben minden a gyorsított ütemű iparosítást, a fejlett nyugati országok erőltetett ütemű beérését szolgálta. Ezt részben kétségkívül indokolta az állandó külső fenyegetés, amely szükségessé tette a katonai-ipari potenciál gyors fejlesztését. Az államszocialista rendszerek jellegzetes bűnei – vagyonelkobzások, bizonyos társadalmi rétegek üldözése, a parasztok ipari munkára kényszerítése – sok tekintetben hasonlítottak azokra, amelyek a kapitalizmus kialakítását kísérték Angliában, az indiánoktól meghódított Észak-Amerikában, vagy éppen a gyarmatokon. II. Lipót belga király hajcsárai több mint tízmillió kongóit gyilkoltak meg a gumi- és az ásványkincsek kinyerése közben Belga-Kongóban. A napi normát nem teljesítő bennszülöttek kezét levágták, s a belga tisztviselők esténként lelkiismeretesen összeszámolták a kosárban eléjük rakott, több száz emberi kezet. Nem a sötét középkorban, hanem száz esztendeje, amikor Belgium a liberális demokrácia modelljének számított a korabeli Európában. A profit utáni hajsza jegyében, kapitalista viszonyok között a történelem során sokkal több embert gyilkoltak meg, mint ahányat a kommunista rendszerek öltek meg.

De ez nem bizonyít semmit, a bolsevizmus bűneit nem menti semmilyen történelmi párhuzam. Modernizációs diktatúraként az államszocialista rendszerek a fejlődés első, extenzív szakaszában mindenesetre látványos eredményeket produkáltak. De a határozott állami döntéseket igénylő reformok és ipari nagyberuházások megvalósulása után az intenzív fejlődésre már nem tudtak átállni. Ehhez a kutatás és a verseny szabadságára, demokratikus viszonyokra és az államhatalom korlátozására van szükség – ami ellentétes a diktatúra lényegével. Modernizációs, ipari diktatúraként az államszocialista rendszerek imponáló fejlődése egy bizonyos szint elérése után szükségszerűen lelassult és megtorpant, s a hidegháborús fegyverkezési versenybe a szovjet blokk végső soron egyszerűen belerokkant.

Az európai államszocialista rendszerek ugyanakkor – talán Csehországot és Németország keleti részét leszámítva – olyan országokban jutottak hatalomra, amelyekben még a polgári átalakulás sem történt meg teljesen a szovjet csapatok megjelenéséig, illetve a kommunista hatalomátvételig. A kommunista és a baloldali mozgalmak a félfeudális viszonyok között a haladó polgári értelmiségre is nagy hatást gyakoroltak, s az 1945-ös felszabadulás széles körben az újrakezdés, a nagy illúziók "nulla órája" volt. Magyarországon fél évszázadon át nemcsak a baloldali és népi mozgalmak, de a jobboldal jelentős része is szorgalmazta a földreformot, de ezt hosszú évtizedek alatt sem sikerült megoldani. Az agrárkérdés 1848 és 1945 között lényegében egy évszázadon át "befagyott". A szovjet csapatok megérkezése után alig néhány hét alatt sikerült törleszteni ezt a régi adósságot. A magyar történelem első valóban szabad és titkos választását is 1945-ben rendezték meg. A nyolcosztályos általános iskola, a feudális címek eltörlése, a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás, a nők és a férfiak teljes jogi egyenlősége szintén az új rendszer vívmányai közé tartozott. Ezek polgári demokratikus reformok voltak, de a felszabadulásig egyetlen kormány sem szánta el magát a meghozatalukra. A régi úri Magyarország több évszázados tabui és beidegződései néhány év alatt megdőltek, széles néptömegek emelkedtek ki az öröklött szolgaságból. Az 1956-os forradalom önigazgató, ideális szocialista követelései jól mutatták, hogy a magyar társadalom alig egy évtized alatt végérvényesen leszámolt 1945 előtti múltjával, amiben a magyar kommunista mozgalomnak jelentős része volt.

Bár sokan szeretnék letagadni, tény, hogy a magyar történelem első igazán szabad választásán a szocializmust igenlő erők – a szociáldemokraták, a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt – megszerezték a szavazatok 42 százalékát. Ha nem is teljes, de jelentős legitimációt kaptak a szocialista fordulatra. Ezzel együtt a szocialista kísérletet alapvetően a geopolitikai átrendeződés, a világháborús vereség és a szovjet bevonulás tette lehetővé. Ugyanúgy, ahogy négy évtizeddel később egy újabb geopolitikai átrendeződés, a Szovjetunió meggyengülése és összeomlása buktatta meg az államszocialista rendszert, utat nyitva a kapitalista restaurációnak. Ebben nincs semmi újdonság. Az 1848-as és az 1918-19-es magyarországi forradalmakat is a geopolitikai változások indukálták. Bár a "mi lett volna?" kérdése történelmileg felettébb ostoba, a Kádár-rendszer reformjainak története azt valószínűsíti, hogy ha nem omlott volna össze a Szovjetunió, akkor a magyar államszocialista rendszer tovább araszol a szemérmes piaci átalakulás irányába. Ma már nehéz elhinni, de a Kádár-rendszerben a piaci reformok ügye széles társadalmi konszenzust élvezett, a társadalom zöme el sem tudta képzelni, hogy a piacgazdaságnak nem csak nyertesei, hanem vesztesei is lehetnek. 1985 táján a magyar társadalom nagy többsége (beleértve a "munkáspárt" zömében hivatalnok tagjait) fenntartás nélkül elhitte és hirdette a ma megvetően neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikai tanokat. ("A magántulajdon hatékonyabb, mint az állami, a piac jól elszabályozza önmagát és a társadalmat, az államot le kell építeni, némi munkanélküliség serkenti a gazdaságot.") A reformkommunisták eszményképe nem Nagy Imre, hanem Thatcher asszony volt, aki a világon talán sehol nem volt olyan népszerű, mint a magyar "kommunisták" között.

A magyar baloldalnak nem kell különösebben szégyellnie az államszocialista kísérletet, hiszen azt geopolitikai kényszer erőltette az országra, s az 1956-os forradalom után a nemzetközi lehetőségek között a "legkevésbé rossz" modelljévé fejlődött. De visszatérni hozzá semmilyen módon sem lehetséges, s aki ezt nem veszi tudomásul, azon könyörtelenül átlép a történelem. A legfontosabb szó, ami a magyar államszocializmusról és a Kádár-rendszerről elmondható, így hangzik: elmúlt. E szó visszavonhatatlan igazságához képest minden más csak magyarázat, széljegyzet, elvont okoskodás.

 

A jövő szocializmusa

 

A jövő szocializmusának esélyeiről szólva három rövid állítással kell kezdenem.

(1) A jelenlegi világrend súlyos válsága esetén a szocialista fordulat történelmileg belátható időn belül megvalósítható.

(2) Szocialista kísérletbe egy országban elszigetelve lehetetlen belekezdeni. Magyarországon csak Nyugat-Európával együtt lehet bármilyen értelme a szocialista átalakulásnak.

(3) Európában szocialista fordulatra akkor van esély, ha újabb geopolitikai átrendeződés történik a világban. Magyarán, ha az Egyesült Államok megrendítő vereséget szenved, s megszűnik a világ csendőre lenni.

E három állítás csakis együtt érvényes. A baloldali, progresszív erőknek azért is erkölcsi kötelességük felkészülni erre, mert "az Egyesült Államok veresége" negatív forgatókönyv a nacionalista, rasszista, fasiszta mozgalmak győzelmét is hozhatja Európa-szerte. A magyar baloldalnak tudnia kell, hogy egy újabb geopolitikai fordulat esetén félelmetes erők szabadulnak el, s jó eséllyel az győz majd, aki gyorsabban tud reagálni a viharos változásokra. Ne legyenek illúziónk: szélsőjobboldali fordulatra is van esély a nyugati kapitalizmus megrendülése esetén. Az Egyesült Államok a maga sajátos érdekeit követve Európában nemcsak a valóban baloldali, hanem a nacionalista és fajgyűlölő erők hatalomra jutását is megakadályozza. (Függetlenül attól, hogy a világ többi részén általában a legsötétebb jobboldalt támogatja.) Az Egyesült Államok veresége természetesen nem feltétlenül következik be a huszonegyedik században. "Nem jósolok nagy jövőt Amerikának", mondta egy bizonyos Adolf Hitler nevű ember 1941-ben, és jóslata szerencsére éppúgy csődöt mondott, mint a rendszere. De a geopolitikai átalakulás úgy is elképzelhető, hogy az Egyesült Államok saját belső változásai miatt önként mérsékli világcsendőri aktivitását.

Számos jel mutatja, hogy a világot a következő két-három évtizedben egymást erősítő válságok hulláma rázkódtatja majd meg. A globális klímaváltozás és a vele járó természeti katasztrófák évről évre súlyosabb csapást jelentenek, s egyelőre remény sincs arra, hogy a majdani tragédiák miatt a legnagyobb gazdasági hatalmak mérsékeljék a környezetszennyezést. Egy idő után a folyamat visszafordíthatatlanná válik, s akkor már csak a katasztrófa elhárítására és mérséklésére lesz lehetőség. Ez világméretű konfliktusokat indukálhat, hiszen a katasztrófák jelentős részét (árvíz, aszály, tornádó és a velük járó éhínség) csak úgy lehet elhárítani vagy mérsékelni, ha a károkat másokra hárítják át. Erre mindig az erősebbnek van lehetősége. Nagyjából ugyanekkorra várható a könnyen kitermelhető kőolaj mennyiségének látványos csökkenése, ami ugyancsak a "struggle for life"-ot, a túlélésért folytatott harcot szítja majd. A genetikai kísérletek, a betegség terjedését korlátozó, utazási korlátok leomlása és más okok miatt újabb, világméretű járványokat valószínűsítenek. A rémült és tehetetlen lakosság vagy bűnbakkereséssel, vagy teljes apátiával reagál a járványokra, amire az AIDS afrikai terjedése máris plasztikus példákat mutat.

2030-ra a nyugati társadalmak a demográfiai trendek miatt vészesen elöregednek, a jelenlegi nyugdíjrendszer összeomlással fenyeget, s jelentős bevándorlás nélkül a mindennapi civilizáció működtetése is gondokat jelenthet. Az iszlám országokban ugyanakkor minden korábbinál több fiatal él majd, akik a nyugati iszlámfóbia és a rá reagáló iszlám fundamentalizmus szellemében, Amerika és a Nyugat szélsőséges gyűlöletében nőnek fel. Félő, hogy egyre többen így gondolkodnak majd a Nyugat-Európában élő, sok millió muzulmán fiatal soraiban is. A nyugat-európai "intifáda" a kontinens legnagyobb városait változtatná élő pokollá. A dzsihád nem történelmi szükségszerűség, de ha a szellemét mindkét oldalon folyamatosan szítják, akkor a sokféle válságtól megroggyant és elöregedett Nyugattal szemben valóban kirobbantható lesz.

Mai világunkban a környezetvédelem ügye az egyik legdöntőbb bizonyíték a szocialista fordulat szükségessége mellett. A szabad verseny, a tőke és a profit logikája a környezeti erőforrások korlátlan felhasználását diktálja, ez ugyanakkor hosszabb távon katasztrófát jelent mindenki, így a tőkések számára is. A profitról való önkéntes lemondás azonban a világméretű verseny és a neoliberális gazdaságpolitika közegében elképzelhetetlen. A kapitalizmus motorját az állandó növekedés hajtja, s e növekedés korlátozására a rendszer résztvevői nyilvánvalóan alkalmatlanok. Erre csak egy külső erő képes. Ez a külső erő lehet az erőforrások végső kimerülése és a vele járó környezeti katasztrófa, s lehet egy olyan közösségi akarat, amely az emberi élet természeti és környezeti feltételeinek megóvása érdekében már előbb megállítja az ökológiai pusztulást. A környezetszennyezés egy része – elsősorban a szegény országokban – a túlnépesedés következménye, s a helybeli népesség fizikai fennmaradását szolgálja. Ez nemzetközi együttműködéssel megszüntethető, ha a gazdag országok megértik, hogy a globális környezeti egyensúly érdekében tiszta levegőért és háborítatlan természetért cserébe érdemes ingyen élelmiszert és iparcikket adni a legszegényebb nemzeteknek. Ez némi kormányzati ráhatással kapitalista körülmények között is működhet, hiszen többlettermelést igényel. A szennyezés nagyobbik része azonban a felesleges túltermelésből, a kapitalista rendszer által keltett hamis igény kényszerű kielégítéséből származik. Az árucikkekbe beépített gyors elavulási idő, a szemétre termelő civilizáció, a természetes emberi kapcsolatokat fogyasztói javakkal helyettesítő konzumidiotizmus a modern kapitalizmus lényegéből fakad. A globális környezeti egyensúly felborításáért döntően a mesterséges igény és annak perverz kielégítése a felelős. Ezt a halálos körforgást csak egy másféle, közösségi elven működő, szelídebb és békésebb erkölcsű társadalmi rendszer tudja leállítani.

Marx és Engels A Kommunista párt kiáltványa (közkeletűen a Kommunista Kiáltvány) lapjain zseniális képet adott a tőkés globalizációról, amely akkor még csak az angol kapitalizmus méhében készülődött életre kelni. "Az ősrégi nemzeti iparok elpusztultak és napról-napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket helyükből, melyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik: olyan iparok, amelyek már nem a hazai nyersanyagot dolgozzák fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelynek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem valamennyi világrészben egyképp fogyasztják." E globalizáció a huszonegyedik századra közhelyes valósággá vált. A globalizáció helyi vagy nemzeti tagadása ezért szükségszerűen bukásra van ítélve. Bezárkózást, elmaradást, diktatúrát és végül csődöt jelent azoknak, akik egy ilyen kalandot elszenvedni kényszerülnek. A helyes válasz csakis a globalizáció szocializálása lehet. A világgazdaság intézményei fölé olyan demokratikus kontrollt kell rendelni, amely a globalizáció motorját az emberek és a természet érdekében működteti. A szükséges reform szociális részét a profit elvonása és újraelosztása jelentené egy globális, az egész világgazdaságra kiterjedő adórendszer segítségével, környezetvédelmi részét pedig a fenntartható fejlődés megvalósítása, a természeti környezetet károsító tevékenység megszüntetése alkotná. A szociális és a környezeti értékek között némi érdekellentét mindig lesz, s a megfelelő arányok kialakítása a demokratikus szocializmus egyik izgalmas feladata.

Az Európai Unió intézményrendszere minden csökevényességével és bürokráciájával együtt potenciálisan csírája lehet a szociális globalizációnak. Ez annyira kézenfekvő gondolat, hogy sokaknak el is siklik a tekintete felette. Az EU viszonylag jól működő intézményrendszert állított fel a regionális különbségek kiegyenlítésére és részben a szociális igazságtalanságok mérséklésére is. Határain kívül egyáltalán nem számít természetesnek, hogy a gazdag országok és régiók jövedelméből fejlesztési forrásokat biztosítsanak a szegényeknek, s jusson pénz a munkanélküliek, a hátrányos helyzetűek átképzésére. Rendeletekkel és irányelvekkel szabályozza a környezet védelmét, biztosítja az Unión belüli élelmiszertermelést, a tiszta ivóvizet, a nők és férfiak egyenjogúságát, a munkaidő maximumát, a nemzetközi diákcserét és megannyi más üdvös dolgot. Thatcher asszonynak valamiképp igaza volt abban – bár ő ezt elrettentésül, mi pedig dicséretként mondjuk -, hogy az Európai Unió maga a "megvalósult szocializmus". Jelen pillanatban persze csak jelképesen, embrió-állapotban, hiszen az egész rendszer működtetésére a tagállamok csak nemzeti jövedelmük egy százalékát fordítják. Ha a már említett nemzetközi konstelláció esetén az európai nemzetek a szocializmust választják, akkor az Európai Unió intézményeinek jelenlegi vázára ráépíthető lesz az európai szocializmus első, átmeneti változata. Ebben az esetben természetesen nem a nemzeti jövedelmek egy, hanem akár tíz-húsz százalékát is a regionális és szociális különbségek kiegyenlítésére lehet majd fordítani, egyetlen jóléti állammá (államszövetséggé) formálva Európát. A magyar baloldalnak ezért, és más okokból is, a föderatív, államszövetséggé alakuló Európai Unió mellett kell elköteleznie magát. Nyugat-Európa az esetek nagy többségében progresszívabb utat jelent, mint amit a magyar belpolitika lehetővé tesz, s ha Magyarország kivételesen mégis előbbre lép a Nyugatnál, akkor ez a kísérlet a történelmi tapasztalatok szerint elbukik a belső reakció és a nemzetközi közöny miatt.

Az Európai Unió két nagy szellemi vezérelve a francia államrezon és a német-Benelux jóléti állam modellje. Az egyik a francia forradalom, a másik pedig a huszadik századi szociáldemokrácia öröksége. Mindkettő alkalmas arra, hogy – radikális politikai változások révén – egy szocialista fordulat kiindulópontja legyen. Ezzel tehát elutasítom az "állam megszűnéséről" szóló teóriákat. Az állammal mint a társadalom biztonságát, a javak újraelosztását és a környezet védelmét garantáló intézménnyel szemben a nemzetállam jelentősége ugyanakkor valóban elhalványul. Funkcióinak egy része alacsonyabb szintre, a régiókhoz települ, más részük pedig uniós szintre kerül. A régió, a nemzetállam és az uniós államszövetség együttesen alkotja azt az állami mechanizmust, amelynek birtoklása révén a szocializmus demokratikus eszközükkel is létrehozható és fenntartható.

A jövő társadalmi modelljének felvázolása szükségszerűen utópia, s mint ilyen, messze áll a tényektől és a realitásoktól. Ha a feltételek megérnek a szocializmus európai bevezetésére, akkor a szocialista mozgalom képviselői és a tömegek a maguk igényei szerint alakítják majd ki az új társadalmat. Néhány jóslat azonban megkockáztatható. A marxi szocializmus és a huszadik századi szociáldemokrácia tapasztalatai egyaránt tanulságosak lesznek a jövő szocialistái számára. A nagy nemzetközi vállalatbirodalmak társadalmi tulajdonba vétele, illetve irányításuk demokratikus kontrollja és profitjuk újraelosztása a szocialista rendszer elengedhetetlen feltétele. E nélkül sem a szociális igazságosság, sem a környezet hatásos védelme nem biztosítható. A jövő hordja ki magában azt a tulajdonformát, mely a társadalmi kontrollt és a versenyképességet egyaránt biztosítja. A legnagyobb vállalatbirodalmak esetében ez azonban valószínűleg nem a magántulajdon lesz. A kelet-európai államszocializmus gyakorlatával szemben a kis- és középvállalkozások esetében azonban súlyos hiba lenne mindenféle államosítás. Versenyre a jövő szocializmusában is szükség lesz, s ennek motorja az emberi találékonyság, a vállalkozó kedv, a profitérdekeltség. E szektorban a profit újraelosztása alapvetően a skandináv jóléti állam modellje szerint történhet majd, melyben a progresszív adózás bizonyos határ fölött a jövedelem- vagy profithányad nagyobbik részét elvonja. Ilyen értelemben – amennyire múltbeli kategóriák egyáltalán felhasználhatók a jövő modellezésére – az európai szocializmus az államszocializmus és a szociális piacgazdaság ötvözetét jelenti majd. Új elemként jelenik viszont meg a környezet védelme és a világméretű szolidaritás. Nem csak humánus jókívánságként, hanem a fenntartható európai jólét biztonsági feltételeként is. Akármilyen társadalmi rendszerek is legyenek Európán kívül, kontinensünk elemi érdeke a globális környezeti egyensúly és az elviselhető szociális, egészségügyi, közbiztonsági állapotok biztosítása világszerte. Már csak az "Európa-erőd" elleni rohamok és menekülthullámok visszafogása céljából is.

Az új társadalom feltehetően az egyenlőséget is az élet természetes törvényeihez illeszkedve, s nem falanszter-rendszerként teremti meg. Mind a skandináv szociáldemokrácia, mind a kádári rendszer olyan társadalmat hozott létre, amelyben a lakosság leggazdagabb és legszegényebb tíz-tíz százaléka közti jövedelemkülönbség nagyjából háromszoros-négyszeres volt. Az egyéni tehetséget, munkabírást és a vállalkozó kedvet figyelembe ez az a normális és egészséges arány, amelyet a társadalom még elviselhetőnek érez. Csak arra kell vigyázni, hogy a nagy ellátórendszerekben – oktatás, művelődés, egészségügy – mindenki legalább nagyjából egyenlő színvonalú ellátáshoz juthasson. S természetesen generációkként újrateremtődő esélyegyenlőség érvényesüljön a szakképzésben és a pályaválasztásban. A hetvenes-nyolcvanas években az Európát kettészelő vasfüggöny mindkét oldalán láttuk csíráit egy ilyen társadalomnak, a közösségi és a piaci elvet kiegyenlítő, demokratikus szocializmusnak. A diktatórikus államszocializmustól a piaci reformok és a demokratizálás, a svéd jóléti államtól pedig a nagytőke fokozatos társadalmasítása felé tapogatódzott a baloldali gondolkodás. A reformkommunista és a Blair előtti szociáldemokrata modell számára a hetvenes, kora nyolcvanas évek nemcsak az "aranykort", hanem az egymáshoz közelítés, a "konvergencia" reményét is jelentették. Végső soron a neoliberális ellenforradalom törte meg ezt a folyamatot, s kényszerítette ki az államszocialista országok radikálisabb és a jóléti államok visszafogottabb mértékű visszatérését a vadkapitalizmus irányába. Ez a neoliberális ellenforradalom áll a világméretű környezetszennyezés, az agresszív amerikai hegemónia, a tömeges szegénység és a világ többi nyomorúsága mögött is. Bukása egyszer történelmi szükségszerűség lesz. Ha az európai baloldal elég bátor, elszánt és felkészült, ha humanizmusa ellenáll a szélsőséges kalandoknak, akkor a felszabaduló térben lehetségessé válik a szocializmus. Ehhez azonban fel kell készülnünk elmélettel, gyakorlati programokkal és nem utolsósorban a baloldali ethosz ébrentartásával. Egyebekben cudar és barbár világ köszönt néhány évtized múlva ránk és utódainkra.

Igen, Rosa Luxemburg mondása ma igazabb, mint valaha. Európa a jelenlegi világrend megrendülése esetén csak a barbárság és a szocializmus között választhat.

E lapszámunk egyik nagy témája az ún. civil társadalom hazai és nemzetközi működésének dilemmái, különös tekintettel arra a kérdéskörre, hogy a tőkerendszer hogyan formálja a maga képmására a civil szféra szervezeteit. Európában és Latin-Amerikában a problémák ugyan eltérőek, a baloldal számára azonban az alapkérdés fennmarad: képesek-e a baloldali civil szervezetek mozgalommá alakulni, vagy a tőke és az állam játékszerei maradnak.
A másik nagy tematikai egység a modern Kína gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének alapkérdéseit vizsgálja – főképpen autentikus, rendszerkritikai kínai szerzők munkáinak a fényében. Ezek végkövetkeztetései között szerepel, hogy a kínai fejlődés egyik alapvető specifikuma abban áll, hogy a kommunista párt maga vezeti be a kapitalista fejlődés alapvető struktúraformáit.
E számunkban is folytatódik az államszocializmus-vita, s két írás erejéig visszatérünk a spanyol polgárháború, népfront történetével kapcsolatos vitakérdésekre.

 

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai „civilmozgalmak” jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében
2. Henry Veltmeyer, James Petras : Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak
3. Claus Leggewie : Nemzetek feletti mozgalmak és a demokrácia kérdése
4. Szigeti Péter : Civil társadalom
5. Tütő László : Ahol demokrácia van, ott zsarnokság van? Csodaváró rendszerváltás – csalódások demokráciája. Vásárhelyi Mária: Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben című könyvéről
6. Farkas Miklós : További megjegyzések a spanyol polgárháborúról
7. Harsányi Iván : Népfront, Spanyolország, anarchisták. Megjegyzések az Eszmélet 70. számának Népfront-összeállításához
8. Konok Péter : ARENA (Asian Regional Exchange for New Alternatives) – Asian Exchange
9. Vámos Péter : Beteg a sárkány? Kína belső gondjai és a megoldási kísérletek
10. Lau Kin Chi : Az értelmiségi kritika körülményei Kínában
11. Wen Tiejun : A vidéki fejlődés mérlege és perspektívái Kínában a XXI. század hajnalán
12. Huang Ping : A vidék problémája és az egyenlőtlen fejlődés Kínában
13. Chen Xin : A fogyasztói kultúra és a kínai növekedés logikája, illetve buktatói
14. Gerald Horne : Made in China? Az amerikai imperializmus válsága
15. Hegyi Gyula : A szocializmus lehetséges. Egyenlőség, munka és állam

Magyarországon a civil szféra betagozódása a politikai társadalomba végbement; a szervezetek, amelyek mozgalmi célokkal jöttek létre a baloldalon, elenyésznek, s a jobboldali szervezetek mutatnak föl mozgalmi jellegzetességeket. A civil társadalom rendszerkritikai erői, amelyek elvileg még fenntartják a társadalmi ellenhatalom távlatos célkitűzését, nem kerülhetik el erőik egyesítését.

Jelen írás célja¹ , hogy ösztönözze mindazoknak a szervezeteknek, irányzatoknak a tudatos és szervezett összefogását, akik fenntartás nélkül vállalják rendszerkritikai mivoltukat abban a sokszínű, de antikapitalista összefüggésrendszerben, amely az elmúlt 18 évben Magyarországon talán a legtudatosabban az Eszmélet folyóirat hasábjain fogalmazódott meg. Nem szívesen ír az ember még oly önkritikai hangnemben sem a civil társadalom szervezeteinek mai fejleményeiről, mert azokban oly sok odaadó, ellenszolgáltatás nélkül dolgozó ember vesz részt, hogy bizonyos empátia nélkül nem lehet e témakörhöz nyúlni. Ám a megújulás, az új feltételek figyelembevétele állandó (ön)kritikai felülvizsgálatra késztet. Az Eszmélet folyóirat hasábjain publikált elemzések tükrében is régebb óta világos, hogy az antikapitalista ellenállás utóbbi két évtizedének története során két világos irányzat artikulálódott: provizórikusan nevezzük a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus irányzatainak. E két fejlemény között van-e életképes harmadik? A válaszhoz ismernünk kell e két irányzatos fejleményt, hogy elkerüljük annak útvesztőit a jövőre nézve. Az alapprobléma persze a régi: hogyan lehet úgy szervezkedni, hogy ne kerüljünk a rendszer, az állam vagy a magántőke járszalagjára, és ugyanakkor mégis kihasználjuk a polgári demokrácia adta lehetőségeket.

 

Ha Franciaországgal vagy Olaszországgal vetjük össze Magyarországot, de akár Oroszországot is, különösen szembeszökő, hogy nálunk, Kelet-Európában mennyire jelentéktelen és erőtlen a tőke önkényuralmával szemben fellépő tiltakozási mozgalom. Az egyenlőtlen fejlődés sajátos megnyilatkozása, hogy Latin-Amerikába tevődött át az antikapitalista társadalmi mozgalmak epicentruma, noha ott sem fenyegeti közvetlen veszély a tőkés uralmi formák létezését. Ezzel szemben Nyugat-Európában is a munkásmozgalom apályáról beszélünk sok év óta, hiszen a hagyományos munkásmozgalom szétesése helyébe igazi munkás tömegmozgalom nem lépett, a szakszervezetek taglétszámának radikális visszaesése is általános európai jelenség.

A rendszerváltás nyomán kisarjadt ún. civil mozgalmak Magyarországon (és Kelet-Európában) egyre határozottabban mutatják ama sajátosságokat, amelyek kétségessé teszik a rendszerkritikai baloldaliaknak a "civil mozgalmakhoz" mint az antikapitalista ellenállás új bázisához fűzött reményeit. Jól emlékezünk még eredeti elképzeléseinkre, amelyeket megfogalmaztunk Budapesten és Bécsben, Moszkvában és Párizsban, Prágában és Ljubljanában: a sztálinista restauráció és a kapitalista restauráció között olyan alternatíva nyitható, amely a társadalmi önszerveződés, magyarán "a civil társadalom" mint társadalmi ellenhatalom tertium daturként (harmadik lehetőségként) felemelkedik. Ennek a fejlődésnek voltak szerte a régióban csírái, emlékezzünk például Lengyelországban és Magyarországon vagy a Szovjetunióban, illetve Oroszországban az öntevékeny munkástanácsokra, munkásbizottságokra, amelyek az állami tulajdon magánkisajátításával szemben annak társadalmasítását szorgalmazták. Az ilyen valóban radikális, antikapitalista "civil" kísérletek elenyésztek a neoliberális világrend és a hazai tőkés restauráció szorításában. A rendszerváltás, az államszocializmus bukása maga alá temette ezeket a civil kezdeményezéseket; világossá vált, hogy a civil társadalom szervezetei mint az antikapitalista ellenhatalom intézményei nem maradhatnak fenn. Azóta már egy generáció nőtt föl, amely megtapasztalhatta a neoliberális világrend tíz- és tízmilliók egzisztenciáját, munkahelyeket, nemes kulturális hagyományokat, a társadalmi önvédelem intézményeit elsöprő viharát. Ezt a példátlan hanyatlást az uralmi elitek a rájuk jellemző cinikus módon mindenütt folyamatosan a (polgári) parlamenti demokrácia árának, alapjában egyfajta sikertörténetnek mutatták be. Ezek az új rezsimek a baloldali alternatíva előtt mindenütt elzárták a kapukat, jobbra kinyitottak, megjelentek – legálisan – nyíltan rasszista, szélsőjobboldali civil szervezetek² is, még ha komolyabb tömegmozgalommá nem is szerveződtek.

Ennek az állapotnak a következménye, hogy napjainkban a neoliberalizmus-neokonzervativizmus nyilvánvaló válsága – még a kapitalizmus "szocialista-szociáldemokrata" menedzselése esetén is – nem balról, hanem jobboldalról-szélsőjobboldalról fenyegeti a rendszer működését. A munkásmozgalom apálya tartósabb, mint ahogyan azt 1989-ben bárki feltételezte, noha az összeomlás okai, a globális világtrendek jellemzői már akkor csaknem ugyanolyan világosak voltak, mint napjainkban.³ Ám mindaz, ami hatásosnak látszó baloldali politikaként felemelkedett a világban, nem igazán segítette az antikapitalista mozgalom elmélyülését Európában, de Seattle-hez képest ugyancsak sokat veszített erejéből a 90-es években felemelkedő globalizációkritikai szociális (társadalmi) világmozgalom is.

 

Miközben 1989 óta elméletileg letisztult a kapitalista világrendszer működésének leírása, a gyakorlatban, a politikában a baloldal újfajta neopopulista formában jelentkezik, összeadva magát, régiónként eltérő módon, hol liberális, hol nacionalista, hol vallásos mozgalmakkal. A baloldal perspektíváinak homályosságát jelzi az a tény is, hogy a tőkerendszer és a rendszerváltást követő új politikai rezsimek Kelet-Európában is saját képmásukra formálták a "civil társadalmat". Ezekre a kiábrándító fejleményekre a rendszerkritikai baloldal, amely ma szerte a mi régiónkban kis értelmiségi csoportocskákat jelent, nyilvánvalóan nem találták meg a maguk gyakorlati válaszait, noha elméleti síkon, a dolgok megértése terén történt előrelépés.⁴

1. A két irányzat: a nemzeti romantika és romantikus kommunizmus. Viszonyuk a politikához

 

A Kelet-Európában létrejövő "civil társadalom" (országonként több tízezer szervezet "zavaros" együttese) tehát nemcsak hogy a rendszer integráns részeként jött létre, hanem két alapvető, a rendszert kritikailag értelmező szervezetei – egymással nehezen kibékíthető – irányzatokat produkáltak az elmúlt csaknem két évtizedben. Az egyik irányzat romantikusan ragaszkodik ahhoz az előítélethez, hogy a "nemzeti tőke" kedvezőbb a munkavállalók számára, mint a multinacionális tőke (a nemzet mint illuzórikus közösség létezését összekeverik a nemzettel mint gazdasági közösséggel, amely már a múlté), és ez globalizációkritikájában minduntalan felszínre is kerül. A másik irányzat nem kevésbé romantikusan a 70-es évek antiimperialista előfeltevéseiből indul ki, nem is reagálva arra a tényre, hogy komolyan vehető antiimperialista mozgalmak nem élték túl a 80-as éveket, a Szovjetunió összeomlását, ráadásul – szintén erős múlthoz kötöttség jegyében – saját szervezeteiket, mozgalmi kezdeményeiket "agyonideologizálják", s ezzel legyengítik a lehetséges szervezeti hátterüket. Magyarországon vagy Lengyelországban – a rendszer logikájának megfelelően – a nemzeti romantikus irányzat könnyebben jut állami támogatáshoz, mert jobban kötődik a rendszer logikájához és elvárásaihoz, a romantikus kommunisták pedig, megirigyelve amazok több száz fős mozgalmi hátterét, e sikeresebbnek tűnő irányzat "farvizén" igyekeznek érvényesülni, miközben múltba forduló vitáikkal legyengítik magukat. (A valódi feladat az volna, ha először saját maguk elméleti, politikai és mozgalmi megszervezését, az eddigi történelmi tapasztalatok értékesítését tartanák szem előtt – félretéve mind a "hurráforradalmi", giccses és magamutogató frázishősök forradalmi felhívásait, mind a "keresztény-nemzeti" szirénhangokat hallató "paposkodó" irányzatokat. Új irányok keresése nyilvánvalóan a szövetségi politikájuk előtt is új lehetőségeket nyitna meg.)

A "nemzeti romantika" küldetéstudattól hajtott, de vállaltan rendszerkritikai vagy ilyen igénnyel fellépő "civil szervezeteit" mára az újkapitalista rendszer – finanszírozási és politikai technikákkal – lényegében betagozta oda, ahova "valók", a "politikai társadalomba". (Nem véletlen, hogy egyes civil szervezetek, a legőszintébbek, pártokká szerveződtek vagy direkt politikai funkciókat látnak el, köztársasági elnököt jelölnek, vagy direkt "civil" hátteret adnak pártoknak, politikai tömörüléseknek.) A különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szervezetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely "politikai szekértábor" része. Kvázi pártokként viselkednek, de úgy tesznek, mintha az a politikai közeg, amelyben tevékenykednek, tevékenységük célját nem módosítaná, nem határozná meg. E valóságos helyzet ideológiai elködösítésére szolgál, sőt ennek a szituációnak a közvetlen kifejeződése az a tézisük, hogy ezek a civil szervezetek már "túl vannak a pártokon és a politikán", sőt a politikával szembeni igazi ellenállás tűzfészkei. Ám a valóban "politikaellenes" civil szervezetek ismérve, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni. Noha ezt a törekvést elvben jobboldali szervezetek is a zászlaikra írhatják, de ők sohasem követelik az államtól és a piactól "elvett" hatalmi jogosítványoknak a termelő osztályokhoz való letelepítését. Ezt a fejlődést a rendszer mind a mai napig meggátolta – olyképpen, hogy a civil szervezeteket, mint jeleztük, beépítette a maga struktúráiba, sikeresen meggátolta, hogy a szervezetekből valódi, tömegeket szervező mozgalmak szülessenek.⁵ Magyarországon (is) fontos deklarálni a mozgalommá szerveződést, mert itt ezt a fejlődést mint eredeti célt és perspektívát 1988-89-ben a Baloldali Alternatíva Egyesülés meg tudta fogalmazni, de a régióban másutt is vereséget szenvedtek a valódi mozgalmak (is), gondoljunk csak a lengyelországi Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnyának vereségekkel teli történetére. Más a helyzet e tekintetben Latin-Amerikában, ahol a vidék is forrongásban van, és táptalaja a társadalmi mozgalmak kialakulásának.

A nemzeti romantika civil szervezetei "forradalmi" jellegüket, "politikán való felülállásukat", "igazi", "rendszerkritikai" természetüket általában azzal is igazolják (ez sem magyarországi találmány), hogy már túlléptek a tradicionális jobb- és baloldalon, ezek a "régi" megkülönböztetések kvázi értelmüket vesztették. Noha általában azt hangoztatják, hogy a sztálinista vagy "ókommunista" baloldaltól való megszabadulás a cél ("döglött oroszlánt rugdosnak"), valójában az antikapitalista hagyomány kisöprése itt a tét. Egy "más világ lehetőségéről" szőtt álmaikat a rendszer (a piacgazdaság) "emberarcú" reformálhatóságának utópiájával legitimálják. "Kritikai elméleteikben", politikai platformjaikban olyan fogalmak, mint kapitalizmus, tőke, profit, piac, kizsákmányolás már nem is igen szerepelnek. A "globalizmus" mint "kulturális probléma" önmagában válik ellenséggé – a lokalitással szembeállítva jelenik meg, eloldva a tőkés világrendszer, a tőkerendszer radikális kritikájától és a rendszerrel való tudatos szembehelyezkedéstől. Vagyis nem a kapitalizmus meghaladása mint civilizációs (gazdasági-társadalmi, kulturális-mentális) fordulat válik alapvető és távlatos perspektívává, hanem a rendszer valamely részleges reformja. A megtagadott (párt)politika elutasításának zászlaja alatt a Politika logikájához térnek vissza hol rejtettebb, hol kevésbé rejtett formában.

A romantikus, utópista kommunisztikus irányzatok sokkal világosabban vetik fel a kapitalizmus mint rendszer meghaladásának problémáját, de általában vagy megvalósíthatatlan, a mai világban nehezen értelmezhető politikai célokat tűznek ki (a "hatalom megragadásától" a "proletár ellenhatalomig"), vagy maguk is feloldódnak a hatalom, a pártok által felkínált alternatívákban, és gyakran felőrlődnek a forradalmi felhívások absztrakcióinak irrealitása és a valóságosan létező konkrét politikai választások között feszülő ellentmondások nyomása alatt. Ezek az ellentmondások ugyanis szinte lehetetlenné teszik az ellenmozgalommá való szerveződést.⁶

 

 

2. A feladatok specializálódása a rendszer következménye

 

 

E szervezetek általában együgyűek a szó szoros értelmében, életüket és vérüket egyetlen nagy ügy szolgálatába állítják, többnyire erkölcsileg evidensen igazolható és fontos feladatok megoldását hirdetve meg: a környezetvédelem⁷ , a nők, a cigányok, a kisebbségek, a szegények stb. Sok embernek segítenek, és le is vesznek az állam nyakáról némi gondot, ám ennek fejében félretolják a többi lényeges probléma megoldásának világos felvetését és kölcsönös összefüggéseiket, nemhogy a problémák valóságos megoldásába kezdenének. Így önfeláldozó társadalmi munkában – ismét pozitíve hangsúlyozva: sok embernek segítenek karitatív tevékenység révén – leveszik az állam válláról a gondot, anélkül hogy rendelkeznének az állam bizonyos hozzájuk letelepített jogaival, eszközeivel, lehetőségeivel. Pedig a mozgalommá és ellenhatalommá szerveződésnek ez sarokköve. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ezek a szervezetek bizonyos közösségi szükségleteket is ellátnak; furcsa mód főképp a jobboldalon álló szervezetek kínálnak érzelmi közösséget tagjaiknak a nemzet és a vallási (ami majdnem ugyanaz) elkötelezettség vonzásában. Míg a közösségi társadalom értékrendjében gondolkodó baloldalon – talán éppen a közösségi kísérletek 20. századi összeomlásának visszahatásaként is – nehezebben szerveződnek a közösségek, igaz, itt a közösségi ideológia bonyolultabb, mint a jobboldalon. (E közösségek alapítói többnyire el is várták, hogy a tagok elméleti és politikai érdeklődése túlmutasson a napi szervezeti tennivalókon. Még előttünk álló feladat egy szociális és egyetemes humanista értékeken nyugvó érzelmi közösség "kimunkálása".) A jobboldal utánzása, a nacionalista húrok pengetése számottevő csoportokat nem hódít meg a baloldal számára, noha nyilván a nemzeti identitás elutasítása a szektás elzárkózás egyébként is meglévő tendenciáit erősítené. A néhány fős baloldali rendszerellenes csoportokat, amelyek sokban hasonlítanak a vallási kisközösségekre, meg kell becsülni, mert azok is kikristályosodási pontokként szolgálhatnak az antikapitalista mozgalom kibontakozásának periódusában. Az antiszektás beállítódás fontosságát aláhúzza a XX. század egész története.

 

 

3. A szervezeti kérdés

 

 

Paul Bleackledge igen helyesen írta az Eszmélet 68. számában az "antileninista antikapitalistákról" szóló tanulmányában, hogy azok a modern "antiglobalisták", akik tagadják "a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők" szerepét a modern termelő tevékenységben, és a "nem materiális munka dominanciájáról" elmélkednek (gondoljunk csak Magyarországon a "szellemi termelési mód" ideológiájára), gyakorlatilag nem vesznek tudomást a modern társadalom és a termelő osztályok belső tagozódásáról és az ebből fakadó szervezeti problémákról. Így valóban elmosódnak, felszívódnak, eltűnnek a modern társadalom olyan fontos társadalmi különbségei, mint a bérből-fizetésből élők és a tőkejövedelemből élők, az értelmiségi és a munkás, a munkavállaló és a munkanélküli között létező valódi különbségek. Az ilyen megközelítésekben a társadalmi struktúra a "rossz elit" és a "jó nép", néhány nemzetközi intézmény és a "civil társadalom" ellentétére egyszerűsödik. Ezek az antikapitalisták (olykor csak "szalonforradalmárok") olyan absztrakt tiltakozási mozgalmak létrehozására képesek, amelyek ezen ellentmondások meg nem értése miatt, a parcialitás, a részlegesség jegyében strukturálatlanul támadják a tőkés világrendszer "igazságtalanságait", elitjeit, anélkül hogy világos elméleti-politikai és szervezeti irányvonallal rendelkeznének. Nem is rendelkezhetnek ilyennel, mert ideológiai, politikai és szervezeti strukturálatlanságuk következtében még társadalmi bázisuk meghatározására sem képesek (hacsak elemzésüket nem pótolják a munkásosztályra való általános és frázisszerű hivatkozással). Mindennek megfelelően perspektívameghatározásuk kimerül az elvont negációban. Az ilyen típusú kapitalizmuskritikai mozgalmak, nevezzük őket "strukturálatlan" mozgalmaknak, fokozatosan "felszívódnak" az interneten, és a végén egyfajta turisztikai látványossággá szelídülnek a periférián néhány felgyújtott autóval, hogy a polgári médiának alkalmat adjanak arra, hogy az egész szociális (társadalmi) világmozgalmat széles embertömegek szemében, mint "erőszakosat", lejárassák. Mindez a zavarosság tükröződik a megszámlálhatatlanul sokféle és átláthatatlan, kaotikus (olykor egymást is legyengítő) organizációs forma létezésében, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a helyi ellenállások gyengesége vetül ki a nemzetközi síkra.

 

 

4. Az új antikapitalista szervezetiség

 

 

Létrehozható(k)-e a mai világban valóban antikapitalista szervezeti centrum(ok)? Egy ilyen centrum létét nem valamiféle bürokratikus értelemben kell fölfogni. A már Leninnél felbukkanó "hálózati szervezkedés" mind ideológiai-elméleti, mind gyakorlati-politikai értelemben szervező "géniusz" volt, amely a tőkés rendszer "gyenge pontjait" kereste.⁸ A mai kispolgári radikális utópisták – tagadva minden fegyelemre épülő szervezetiséget – a maguk küldetéstudatával arra sem képesek, amit az orosz szociáldemokraták több mint egy évszázaddal ezelőtt felismertek (aminek éppen az internet korában lenne igazán aktuális jelentősége). Míg ott és akkor ez a "centrum" – napjainkban már megvívhatatlan – konkrét politikai forradalomra (is) szerveződött, a mai helyzetben Európában egy alternatív "kultúra" elméleti, társadalmi önvédelmi, vagyis gazdasági-politikai szervezeti képességeinek "megtanulására" jöhet létre nemzeti és nemzetközi keretekben. Ismételjük a történelmi tapasztalatot: "objektíve" nem lehetséges semmiféle hatásos antikapitalista mozgalom munkásmozgalom nélkül. Mármost a munkásokkal való "kapcsolatteremtés" – miután a tőke, illetve az állam mint össztőkés kizárja a társadalmi mozgalmakat (is) a munkahelyekről – a legbonyolultabb problémává vált. Felértékelődik tehát a munkahelyeken túlnyúló szervezkedés szükségessége, ám a rendszerkritikai szervezetek még a munkásfiatalokon keresztül sem tudták ezt a feladatot nemhogy megoldani, de még világos fogalmakban felvetni sem. Alapjában megnehezíti persze a szervezeti feladatot, hogy a tőkés rendszer által működtetett munkamegosztás szétforgácsolja a munkásság szervezett ellenállását a tőkés elnyomással szemben, másfelől pedig az, hogy a munkásosztály tudatát a rendszer manipulatív struktúrái uralják. Ám a felismert feladat előbb-utóbb elkerülhetetlenül életre hívja, "kitermeli" a fentebbi értelemben említett "szervezeti centrumot". Mint hangsúlyoztuk, e "centrumok" természetesen nem lehetnek olyanok, mint Lenin idején, hiszen egy teljesen más világ eltérő sajátosságai jellemzik a tőkés rendszer viszonyait. Ám egy "hálózatszervező" centrum idővel kikristályosodhat egy vagy több szervezet körül, akár egy folyóirat vagy egy újság körül. Lehet, hogy ezek már létre is jöttek. Meg kell őket találni.⁹ A valóságos kísérletek nemzeti síkon már 1989-től egyúttal regionális és egyetemes szervezkedések voltak, mert a globális tőkeuralommal szemben a nemzeti és regionális szeparálódás, elkülönülés csírájában ássa alá a sikeres mozgalommá válást. Persze, a dolog fordítva is igaz: sem európai, sem világméretekben nem lehetséges tartós mozgalmi előretörés a helyi "centrumok" létezése nélkül, csakis azokra támaszkodva lehetséges sikeres nemzetközi "építkezés".

Egy bizonyos: a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus nem adekvát válaszok a kapitalizmus globális meghaladásában érdekelt társadalmi kísérletek számára. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egyetemes társadalmi ellenállás megformálására van szükség, de annak nincsenek esélyei erős helyi "centrumok" nélkül. Döntő tanulság az is, hogy ilyen szervezeti centrumok nem akármikor és nem néhány értelmiségi szabad elhatározásából hozhatók létre, hanem az érdekvédelmi, szociális és politikai küzdelmek, tehát az osztályharc egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, kulturális és politikai-ideológiai mozzanataként nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt. Kétségtelenül a szervezeti feltételek létrehozásának idejét éljük, a tanulás és az elemzés korszakát, amelyben az egyik legnagyobb "bűn" a dolgok szükségtelen leegyszerűsítése, a cselekvési formák és irányzatok sokszínűségének tagadása, de mindennél nagyobb vétek a rendszerkritikai baloldal különböző szekcióinak egymással való torzsalkodása, "marakodása", mert az éppenséggel az állandó megújulás, a mozgalommá szerveződés képességét ássa alá.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A szerző az 1988 óta Magyarországon és nemzetközileg felhalmozódott tapasztalatainak egy részét foglalja össze a lehető legnépszerűbb formában, Magyarországra koncentrálva. Jelezve egyúttal, hogy tartózkodik mindenfajta személyes vitától, ennek érdekében nem említi meg sem egyének, sem szervezetek nevét, hogy a vita elvi keretek között induljon, és így is folytatódhasson.

² A szélsőjobboldali mozgalmakat – noha érvelésük Kelet-Európában a jobboldali mozgalmak érvelésében is felbukkan, mivel e régióban a szélsőjobboldal és a jobboldal nem válik el egymástól – nem tekintem rendszerkritikai mozgalmaknak, mert nem céljuk a kapitalizmus mint rendszer meghaladása, legfeljebb egy "újközépkori kapitalizmus" megvalósítására törnek, mint például a politikai iszlámizmus radikális irányzatai. Az ilyen rendszer prototípusa az iráni iszlám köztársaság.

³ Ha valaki átlapozza az Eszmélet első számait, meglepve fogja tapasztalni e kijelentés igazságát.

⁴ Természetesen nincs arról szó, hogy a rendszerkritikai szervezetek Nyugat-Európában a mozgalommá szerveződés és az elméleti felkészülés értelmében előbbre tartanának, noha a szabad szervezkedés terén tapasztalataik számosabbak, gazdagabbak.

⁵ E világméretű fejleményről alapos áttekintést nyújt mostani számunkban James Petras és Henry Veltmeyer "Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak" című írása.

⁶ Megjegyzendő itt, hogy mindez természetesen nem szól a lehetséges politikai szerepvállalás ellen, hiszen "hajózni kell", "jelen kell lenni". De mindig tudatában kell lenni a tevékenység valóságos irányával és a rendszerhez való viszonyával.

⁷ Példának okáért jelzem csak, hogy a "humanista" vagy környezetvédelmi jellegzetesség, tevékenységforma illeszkedik a hivatalos kapitalista politika napirendjéhez, amelyben a környezetvédelem az egyik legprofitábilisabb üzletág, "szívó hatása" elérte a civil szervezeteket.

⁸ Részletesebben értekeztem e történelmi tapasztalatról egy szigorúan történeti tanulmány keretei között az Eszmélet 69. számában.

⁹ Példának okáért Magyarországon tudatosan ilyen céllal jött létre 1988-ban a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az Eszmélet című folyóirat. Moszkvában ezt a szerepet igyekszik betölteni az Alternativi című elméleti orgánum. Megjegyzendő, hogy ezek és a hasonló "centrumok" kezdettől regionális és egyetemes szinten szervezkedtek, illetve rendezkedtek be, fennmaradásuknak ez volt az egyik záloga.