A legutóbbi GATT-fordulót mind Észak, mind Dél ortodox („mainstream") közgazdászai abban a reményben támogatták, hogy az egyaránt növeli a jólétet az ipari és a fejlődő orszá­gokban. Feltételezéseik szerint, a nemzeti protekcionista in­tézkedések eltörlésével és a piacok megnyitásával Északon és Délen a felpörgetett világkereskedelem 2002-től évi 213 milliárd dollárral növeli a világ „összjövedelmét". Ez a növe­kedés pedig – állítják a közgazdászok – mindenkinek auto­matikusan javára válik majd.

E feltételezés egyrészt azon a hiedelmen alapszik, mely szerint a források leghatékonyabb és leginkább versenyképes ágazatokba való koncentrálása lehetővé teszi, hogy egy adott ország a szabadkereskedelem során versenyelőnyét maxima­lizálhassa, másrészt azon a meggyőződésen, hogy a növekvő világkereskedelem már önmagában is valami jó dolog.

Természetesen nem minden hiedelemre vár beteljesedés. Először is: a „komparatív költségelőnynek" sokkal több köze van az abszolút árelőnyhöz, mint a közgazdasági tankönyvek által oly gyakran hangoztatott gazdasági környezethez. Akik minimalizálják a béreket, valamint a szociális és környezetvé­delmi ráfordításokat, azok seprik be a legnagyobb profitot és ők szerzik meg a legnagyobb piacokat termékeik számára. Másodszor pedig: nem egyéni vevők és eladók állnak' azon nemzeti és nemzetközi szabályok mögött, amelyek eldöntik, hogy ki profitál a világkereskedelemből. Ezt a szerepet már régen kisajátították maguknak a nagyhatalmú kormányzatok és politikai szövetségeseik, mindenekelőtt a multinacionális vállalatok, amelyek a világkereskedelem 80%-át ellenőrzik, így tehát nem meglepő, hogy az új GATT-határozatok is az ő érdekeiket tükrözik.

A GATT-megállapodás fő haszonélvezői az Észak ipari or­szágai lesznek. A Világbank és az OECD egy közös jelentése alapján a GATT-egyezmények következményeként várható „összjövedelem" növekmény 2/3-a valójában az OECD orszá­goknak jut, ahol a világ összlakosságának mindössze 1/3-a él. Indonéziában, Afrikában és a mediterrán országokban vi­szont a reáljövedelem csökkenése várható – ezen országok összesen évi 7 milliárd dollárt veszítenek majd. Az afrikai or­szágok GDP-növekedési üteme 0,2-0,5%-ra fog csökkenni. Ezek a veszteségek nagyrészt a mezőgazdaság liberalizálá­sára vonatkozó GATT-klauzulákra vezethetők vissza.

A támogatások csökkentése

A GATT azon céljának megvalósításában, hogy a tisztesség­telen protekcionista gyakorlatot kiküszöbölje, két intézkedés­csomagra támaszkodik: a belföldi mezőgazdaság támogatá­sának csökkentésére, valamint az exportszubvenciók lefara­gására. A GATT a fejlődő országoktól a földművesek támoga­tásának 13,3%-os mérséklését várja el az elkövetkező 10 év­ben, az ipari országoktól pedig 20%-os csökkentést követel­nek meg az elkövetkező 6 évre vonatkozólag. Ebben benne foglaltatik a termelői ártámogatás, valamint a takarmányok, a műtrágya és a hitelek szubvenciója. Az ipari országoknak ezenkívül a közvetlen exporttámogatás 36%-os, a fejlődő or­szágoknak pedig 24%-os mérséklését írják elő. Mindettől azt remélik, hogy véget vet majd a szubvencionált élelmiszerek dömpingjének a világpiacon.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy mindkét intézkedés a har­madik világ földműveseit támogatja. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, akkor világossá válik, hogy a belföldi mezőgazdaságra vonatkozó szabályok nem érintik a közvetett támogatásokat. Ennek következtében nem érintettek sem az EK agrártámogatásai, sem az USA farmereinek jutta­tott kiegyenlítő kifizetések, amelyek az agrármultik által meg­szabott alacsony árakat hivatottak ellensúlyozni.

Az OECD becslései alapján az EK ilyen jellegű"kifizetései a mezőgazdaság 49%-os támogatását teszik lehetővé (ugyan­ez az arány az USA-ban 30%, Kanadában pedig 41%). A leg­több harmadik világbeli kormány nem tud lépést tartani ezek­kel a megengedett jövedelemszubvenciókkal. Az a tény, hogy e szabályozások nem esnek a GATT-megállapodás alá, telje­sen nevetségessé teszi a GATT azon törekvését, hogy meg­akadályozza a fejlődő országok piacainak elárasztását az ipari országokból származó szubvencionált élelmiszerekkel.

(New Internationalist)

A piacok megnyitása

A támogatások eltörlésén kívül a GATT azt is megköveteli a fejlődő országoktól – a legszegényebbek kivételével -, hogy a hazai élelmiszerfogyasztás legalább 2%-áig nyissák meg piacaikat, és ennek az aránynak 10 éven belül 3,3%-ra kell emelkednie. Ugyanez az elvárás az ipari országok esetében is, de 3-, illetve 5%-os értékekkel.

Első pillantásra ebben az esetben is úgy tűnik, hogy ez az intézkedés is a fejlődő országoknak kedvez, akik számára – tisztán az arányokat tekintve – nagyobb fokú protekcionizmus „engedélyezett" piacaik védelmében. A számok azonban csal­nak. Egyrészről, az alapvető élelmiszerek piaca a fejlődő or­szágokban sokkal nagyobb arányú a piac egészéhez képest, mint Északon. Az összfogyasztás 2%-a a fejlődő országokban tehát relatíve nagyobb piacot jelent, mint az ipari országokban a 3%. Tanzániában a mezőgazdaság a GDP 18%-át teszi ki, az USA-ban mindössze 0,5%-át, tehát a 2%-os importrészesedés Tanzánia agrárpiacán sokkal nagyobb érvágás az or­szág gazdaságának, mint a 3%-os részesedés az USA agrár­piacán. Másrészről, az Észak által exportált élelmiszerek nagy része alapvető élelmiszer – főleg gabonafélék -, így közvet­lenül konkurenciát jelentenek a fejlődő országokban előállított élelmiszereknek; a Dél által exportált agrártermékek viszont általában luxuscikkek, és összességében semmi hatásuk nincs az ipari országok mezőgazdasági áraira.

Ráadásul az ipari országok exportja – még a számos me­zőgazdasági termék esetében várható áremelkedés mellett is – árelőnyt élvez a már említett rejtett exportszubvenciók miatt. Az exportárak így továbbra is alatta maradnak majd a Délen termelt alapvető élelmiszerek árainak, s ez parasztok milliói­nak megélhetését fogja veszélyeztetni, akiket még inkább sújt majd a szegénység, az éhezés és az alultápláltság. Az élel­miszerimporttól való függőség a városi lakosság számára is „komoly kockázatot jelent az ellátásbiztonságban, mivel kiteszi őket a kiszámíthatatlan világpiacnak".¹

Ezen túlmenően, a megnövekedett élelmiszerimport csak növelheti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, amit a har­madik világ országai közül már amúgy is sokan tapasztalnak. Az indonéziai mezőgazdasági minisztérium egy képviselője így kommentálja: „A hazai rizspiac 3%-os megnyitása évi 1,5 millió tonna importot jelent. Olyan időkben, amikor az adós­ságszolgálat exportbevételeinknek már 34%-át felemészti, a rizsimporthoz szükséges deviza előteremtése komoly hatással lenne fizetési mérlegünkre."²

Sokan az amerikai külpolitika kezét látják amögött, hogy a GATT ennyire ragaszkodik a belső élelmiszerpiacok megnyi­tásához. Attól tartanak, hogy az USA arra használja fel az Uruguay-fordulót, hogy „erősítse az élelmiszerimporttól való függőséget".³ Amerikai politikusok a 60-as évektől fogva gyak­ran hangsúlyozzák, hogy a táplálék politikai fegyver. Bár a beszéd mára már változott, a lényeg ugyanaz maradt. John Block egykori mezőgazdasági miniszter így fogalmazott az Uruguay-forduló kezdetén: „Letűnt idők anakronizmusa már az az elképzelés, hogy a fejlődő országok saját erőből el tudnák látni magukat élelmiszerrel. Sokkal jobban tudnák biztosítani élelmiszerellátásukat, ha az USA agrártermékeit preferálnák, amelyek általában alacsonyabb áron hozzáférhetők."⁴

Olyan feltörekvő országok politikusai, mint Dél-Korea – amely egy ideje már gazdasági fenyegetést jelent az USA számára -, átkozni fogják a napot, amikor az „ellátásbiztonság kereskedelem útján" jelszó mellett döntöttek. Koreában az im­port oly mértékben gyengítette a saját termelést, hogy az önel­látás aránya gabonából az 1967-es 27%-ról 1983-ra 6%-ra esett vissza, míg a szójabab esetében 100%-ról 25,7%-ra süllyedt. Korea időközben az USA harmadik legnagyobb mezőgazdasági termék importőrévé vált, s ezáltal nagyon is se­bezhető kereskedelmi pozíciót „vívott ki magának".

Az export mítosza

Korábbi példáinkhoz hasonlóan az az állítás sem támasztható alá, miszerint a liberalizálási politika és a megnövekedett vi­lágkereskedelem inkább a harmadik világ szegényeinek hasz­nál majd, mint a jómódúaknak. Hogy egy ország a kereske­delem során mennyit nyer, az nem annyira a kereskedelem volumenétől függ, hanem sokkal inkább attól, hogy milyen fel­tételek között tud kereskedelmet folytatni. Ezek a feltételek pedig a fejlődő országok esetében inkább csak romlanak.

A Világbank és az OECD egy 1990-ben megjelentetett kö­zös kiadványa számba vette India exportorientált alkalmazko­dási politikájának hatásait, és azt jósolta, hogy 2000-re 26,2%-kal csökken a lakosság által fogyasztott mezőgazda­sági termékek mennyisége. Az éhezők száma viszont 5,6%-kal lesz magasabb, mint a liberalizálási politika nélkül. Ennek ellenére M. S. Gill, India mezőgazdasági minisztere a GATT-megállapodások eredményeként „süteményt és kaviárt" ígért népének…

[Blätter des IZ 3W, Nr. 196.]

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 K. Watkins: Fixing the Rules: North-South Issues in International Trade and the GATT Uruguay Round, London 1992.

2 R. Watson: The GATT Negotiations on Agriculture: What are the Implications for Developing Countries? Norwich 1993.

3 Watkins i. m. 70.

4 L. ugyanott

1. Bevezetés

A volt kommunista országokban zajló privatizációval kapcso­latos viták – csakúgy, mint a szovjet típusú gazdaságok át­alakulásával vagy az ott végbemenő reformokkal kapcsolatos részletesebb elemzések – teljesen figyelmen kívül hagyták a jelenlegi tőkés világ egyik legalapvetőbb vonását, nevezete­sen a gazdasági tevékenység fokozódó transznacionalizáló­dását.¹ Kelet-Európa külkereskedelmével és külföldi fizetése­ivel már számos tanulmány foglalkozott, valójában azonban arra van szükség, hogy a figyelem középpontja a külföldi tőke szerepére helyeződjön át. E tanulmány ezt a szemléletváltást igyekszik elősegíteni, mégpedig egy szempont, a főleg transz­nacionális társaságokon keresztül a régióba irányuló közvet­len külföldi beruházások elemzése révén.

2. Az átalakulás világméretű összefüggései

Széles körben ismert, hogy a nemzetközi fizetések kiegyen­súlyozása az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai probléma, amellyel a volt kommunista országoknak szembe kell nézniük, figyelembe véve a kemény valutában felhalmozódott örökölt adósságállományukat és a KGST összeomlását. A figyelem arra összpontosult, hogy növeljék a kemény valuta beáram­lását, hogy biztosítsák az EK piacaihoz való könnyebb hoz­záférést, és hogy a közkiadások mérséklését célzó intézke­dések bevezetésével, a kereskedelem liberalizációjával, vala­mint a valutakonvertibilitás felé tett lépésekkel megszerezzék az IMF „hitelességi pecsétjét" (jóváhagyását). Mindazonáltal, hogy megértsük e külső fizetési kényszer okait és a válasz­ként hozott intézkedéseket, nagyobb kitekintésre van szük­ség, először is a régiónak a tőkés világgazdaságban elfoglalt helye, majd pedig az elmúlt évek során a világgazdaságban lezajlott változások kapcsán.

a. Az új nemzetközi munkamegosztás

A térségnek a világgazdaságban elfoglalt pozícióján alapve­tően azt értem, ahogyan az a nemzetközi munkamegosztásba illeszkedik. Az „új nemzetközi munkamegosztás" tétele – ame­lyet olyan szerzők vezettek be, mint Frobel és társai (1980) – egy olyan általános eltolódásra mutat rá, amely az ipari és nyersanyagtermelő országok közötti kétoldalú Észak-Dél fel­osztás felől a komparatív termelési költségeken alapuló, lé­nyegesen összetettebb modell irányába ment végbe. Az ipari termelés világméretű elterjedése, a globális piacok létrejötte sok szolgáltatási ágazatban, valamint a nyersanyagtermelés szerkezetváltása (főként az agráriparban) nemcsak az olyan „későn iparosodó" országok felemelkedését segítették, mint a kelet-ázsiai NIC-országok, hanem az „Északhoz hasonló" és Északhoz kapcsolódó termelés – és főleg fogyasztás – szi­geteit is létrehozták szerte a fejlődő világban. Kelet-Európa szempontjából a fő kérdés az, hogy a régió, illetve a térséget alkotó nemzetgazdaságok el tudják-e érni egy Dél-Korea vagy egy Brazília szintjét – törekedvén legalább a gazdasági és technológiai függetlenség elfogadható szintjére az új nemzet­közi munkamegosztás egy közbülső szintjén – vagy széttöre­deznek a termelő folyamat olcsó munkaerő-forrásává, ezzel együtt kizárva a lakosság többségét a modern termelésből és fogyasztásból.²

Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy az új nemzetközi munkamegosztásra vonatkozó apokaliptikus előrejelzések – elsősorban a munkaigényes termelés Északról Délre való el­tolódásának tendenciáját illetően – nem igazolódtak be: az ipari termelés, a kereskedelem és a közvetlen külföldi beru­házások túlnyomó része minden iparág esetében az OECD országokban zajlik. Ennek részben az az oka, hogy gyakran eltúlozzák a munkaigényes elemeknek a termelés egészétől való elválaszthatóságát, és alábecsülik a szállítási költségek és az agglomerációs előnyök fontosságát. A helyzetet tovább bonyolítja a szolgáltató szektor növekvő szerepe a világke­reskedelemben és a befektetések áramlásában (UNCTC 1988). Ezek az ágazatok különösen fejletlenek Kelet-Európá­ban. A kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatások esetében nyilvánvaló következmény, hogy növekszik a termelés világ­piacba való integrálódásával járó költség és kockázat. Végül a világgazdaság egészének – s ezáltal az egész világra ki­terjedő struktúrákkal és stratégiákkal rendelkező fő transzna­cionális társaságok és bankok – szempontjából Kelet-Európa (beleértve a FÁK egészét) nem különösebben jelentős, a ré­giónak a világ össztermeléséből és a világkereskedelemből való alacsony részesedése miatt.

b. Erősödő transznacionalizálódás

Az új nemzetközi munkamegosztás kialakulása közben azon­ban sok más változás is végbement az Észak-központú tőkés világgazdaságban – olyan változások, amelyek együttesen a növekvő transznacionalizálódással kapcsolatos kijelentésem­nek az alapját képezik. Ezek a változások magukba foglalják a közvetlen külföldi beruházásoknak, licenc utáni gyártásnak, alvállalkozásoknak stb. a hagyományos kereskedelemhez vi­szonyított gyorsabb növekedését; a nem szabályozott nem­zetközi tőkepiacok kibővülését; a munkaerő-áramlás új hullá­mait vagy annak fenyegetését; valamint a nemzetközi gazda­sági élet növekvő összehangoltságát, történjen az regionális szervek (EK, NAFTA), univerzális szervek (IMF, Világbank, GATT) vagy kormányközi ad-hoc összejövetelek (a Hetek ta­lálkozói) révén. A transznacionális magángazdasági tevékeny­ség és az államközi rendszer párhuzamos elmélyülése együt­tesen azt jelenti, hogy bármely nemzeti vagy regionális gaz­daság elemzésének sokkal inkább a világgazdaság elem­zésében kell gyökereznie, semmint hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat egyszerűen „hozzáférceljük" egy lényegében nemzeti modellhez (ezzel kapcsolatban bővebb érvelést I. Radice 1984).

Ezeket a világgazdaságban zajló változásokat alapul véve, bármely adott nemzetgazdaság vagy regionális gazdaság hely­zetének és kilátásainak elemzésekor a kereskedelem hagyomá­nyos szempontjai helyett a külföldi tőke tágabb értelemben vett szerepére kell nagyobb figyelmet fordítani. A kereskedelmi ver­senyképesség egyre inkább a modern technológiák megszerzé­sétől függ, amelyek azonban egyre inkább a transznacionális vállalatok kezében halmozódnak fel (UN 1992). A helyi tőkepia­cok nem képesek előteremteni az igényelt tőkemennyiséget a megfelelő feltételekkel, és nem tudják a szükséges struktúrákat és infrastruktúrát létrehozni. Az állami hitelfelvételek révén -még ilyen nagymértékű eladósodás idején is – az országok szo­ros kapcsolatba kerülnek a transznacionális bankok és más pénzügyi szolgáltató cégek által uralt világméretű tőkepiaccal. Ily módon a külföldi tőke minden ország fejlődési útjának kiala­kításában jelentős szerepet játszik – elsősorban azon országok esetében, amelyek valamilyen oknál fogva gazdaságilag és po­litikailag gyengébbek.

3. A Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások jellegzetességei

a. Általános folyamatok

A régióba irányuló közvetlen külföldi beruházásokra vonatkozó statisztikák rendkívül megbízhatatlanok, mivel e beruházások­nak általában sem a magán-, sem a kormányzati számbavé­tele nem tesz különbséget egyrészt a megállapodások és azok teljesítése, másrészt az általánosan elfogadott jövőbeli befektetési elkötelezettségek és a tényleges tőkeáramlások között. A hivatalos adatok legmegbízhatóbb forrása az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának East-West Investment and Joint Ventures News című kiadványa, az itt található elemzés azonban alapvetően a sajtóban közölt adatokra épül.³ Az UNECE jelentése szerint 1992. október 1-jén a volt KGST területén (az NDK-t kivéve) a regisztrált külföldi beruházások száma elérte az 52 779-et, amelynek összértéke 12,4 milliárd dollár volt, és további 830 millió dollár irányult Szlovéniába (1. táblázat).

Megfigyelhető néhány általános jellegzetesség. Az egyes or­szágokba irányuló tőkeáramlást természetesen befolyásolta a „koronaékszerek" (kiemelkedő jelentőségű vállalatok) léte vagy nemléte, valamint a külföldi beruházásokra vonatkozó törvények időzítése és tartalma. Egy másik tényező az állami vagyon kezelésének módja, azaz a privatizációs folyamat ter­mészete és eredményessége; ezzel a kérdéssel bővebben alább, az 5 b. pontban foglalkozunk.

1991 elején a külföldi beruházásoknak csak Magyarorszá­gon volt komoly súlya a gazdasági tevékenységben, ahol az összes vállalat által foglalkoztatott munkaerő 4,5%-a, a válla­latok által termelt hozzáadott érték 9,2%-a és az export 16%-a esett a külföldi beruházásokra (UN, EWJVIN no. 11, 1992. március, 25. o.). Mindazonáltal a legnagyobb egyedi befekte­tés a Volkswagen részéről történt a Skoda személygépkocsi részlegének átvételével.

1991-ben és különösen 1992-ben a közvetlen külföldi be­ruházásokkal kapcsolatos ügyletek száma jelentős mértékben nőtt, elsősorban a Visegrádi-csoporthoz tartozó Magyarorszá­gon, Lengyelországban és Csehszlovákiában. A befektető cé­gek nagy különbségeket mutattak a származási ország és a megcélzott ágazat tekintetében. A legtöbben Nyugat-Európá­ból (főleg Németországból, Ausztriából, Franciaországból és Olaszországból) és az USA-ból, valamint – jóval kevesebben – Japánból érkeztek. A megcélzott ágazatok: pénzügyi szol­gáltatások, turizmus és infrastruktúra csakúgy, mint a könnyű-és nehézipar, a kitermelőipar, valamint a mezőgazdaság.

A nyugati befektetők indítékait tekintve gyorsan túlléphetünk az ún. „opportunistákon", akik a piac olyan közvetlen gyenge­ségeit igyekeznek kihasználni, amelyek nagyon gyors megté­rülést ígérnek komolyabb beruházások és hosszú távú köte­lezettségek nélkül. Ebbe beleértendő sok kereskedelmi válla­lat és pénzügyi tanácsadó cég ugyanúgy, mint magánszemé­lyek és kisebb cégek, amelyek nómenklatúra-privatizálók, spekulánsok és különféle bűnözők külföldi partnereiként tevé­kenykednek. A külföldi befektetések két fő stratégiai célja a piac növelése és az alacsony költségű termelés biztosítása, habár e kettő gyakran egymás kiegészítője.

b. Közvetlen külföldi beruházások a piac növelésére

Sok beruházás irányul olyan gyorsan növekvő területekre, ahol komparatív előnyeiket középtávú beruházásokkal tudják kihasználni. Az egyik nagyon fontos és kézenfekvő terület a márkás nem-tartós fogyasztási javak csoportja, így a cigaretta (BAT, RJR, Philip Morris), a tisztítószerek (Henkel, Procter & Gamble, Unilever), a farmer ruha (Levi Strauss, VF), a borot­vapenge (Gillette) és az élelmiszer (Nestlé, Parmalat, Pepsico, Unilever, United Biscuits). A tartós fogyasztási javak pia­cán több ágazat esetében nem sok kilátás van jelentős regi­onális piacnövelésre, mivel a piac telítettsége már magas, és a megszerezhető jövedelmek nem elégségesek a készletek folyamatos feltöltésére. A legfőbb kivétel ez alól az autó (GM, Volkswagen, Fiat, Suzuki). Ugyanilyen lényegesek azonban az üzleti, pénzügyi és személyi szolgáltatások – ezeken a területeken az ellátás közismerten szegényes ebben a régió­ban -, úgy mint biztosítás (Aegon, American International, Allianz, Sedgwick), légi közlekedés (Air Francé, Alitalia), kiske­reskedelem (Delhaize, K-Markt, Tengelmann), gyorsétkeztetés (McDonalds) és hirdetés szervezés (Lintas, Leo Burnett, Ipsos). Számos nyugati bank, vezeti tanácsadó, könyvelő és jogi cég nyitott fiókot vagy hozott létre társulást a térségben.

Léteznek olyan viszonylag elmaradott ipari és infrastruktu­rális ágazatok, ahol várhatóan nagy piaca lesz a termékek és eljárások minőségének javítását célzó, vagy a gyorsan növek­vő feldolgozóipari igényeket kielégíteni hivatott modern tech­nológiának. Ebben az esetben a helyi érdekek akadályozhat­ják az importot, miközben a közvetlen külföldi beruházások gyakran nagyobb járadékot eredményeznek, mint a licenc utá­ni gyártás. Erre példa a telekommunikáció (Alcatel, AT & T), az energetikai ipar (ABB, Siemens), a felvonók (OTIS, Schindler), az acélipar (Voest-Alpine), az üveggyártás (Glaverbel, Pilkington), a vegyszerek (Cabot, Columbian Chemicals, Rhone-Poulenc) és a tehergépkocsik (MAN, Mercedes, Renault, Scania).

Végül a környezet javítását célzó beruházások magukba foglalják a szennyvíztisztítást (E Allén), a környezetkímélő vegyszerek gyártását (Great Lakes Chemical Production) és a vízgazdálkodást (Halcrow).

c. Közvetlen külföldi beruházások alacsony költségű termelés reményében

Sok cég keres olcsó munkaerőt vagy más olyan forrást, amely az egész világra kiterjedő piacainak ellátásához szükséges. Ez rendszerint megint csak hosszabb távú elkötelezettséggel jár. Először is a munkaigényes ágazatokban a bér töredéke a német szintnek, a munkaerő képzettsége pedig viszonylag magas fokú. Innen a Business Week egyik szalagcíme, mi­szerint „minden egyszerű termelés Keletre tart" (1992. szept. 14., 46. o.). Erre példa a bútor (Ikea, Schieder), a fehéráru (Electrolux, Whirlpool), a szórakoztató elektronika (Philips, Samsung) és az autóalkatrész (Audi, Ford, Loranger). Még ha kevés munkaerőre van is szükség, mint például a Magyar­országra tervezett Audi motor összeszerelő üzem esetében, ahol a 200 millió dolláros beruházás mindössze 200 munka­helyet teremt majd, a bérkülönbségek meghatározóak az au­tóipar erősen kompetitív jellege miatt.

Fontos megjegyezni, hogy a textil-, ruházati és cipőiparban, amelyek rendkívül fontos helyet foglalnak el a régió Nyugat felé irányuló, olcsó munkaerőt tartalmazó exportjában, a nyu­gati termelők, valamint kis- és nagykereskedők inkább szer­ződéses megállapodásokhoz folyamodnak a közvetlen tőke­befektetések helyett, ami azzal magyarázható, hogy a nyugati partnerek vállalat specifikus előnyei sokkal inkább a piacok megszerzésében, mintsem a védjegyzett technológiák birtok­lásában vagy a termelésirányításban rejlenek.

Másodsorban, azon ágazatok is nagy jelentőséggel bírnak, ahol a világgazdasági recesszió ellenére olcsó kapacitásokra lehet szert tenni bizonyos cégeknek a világméretű piacra irá­nyuló stratégiáival összefüggésben: pl. műszál (Dow), acél (Voest-Alpine), golyóscsapágy (SKF) és szerszámgép (Dorries Scharmann) esetében. Végezetül sok nyersanyag és félkész termék olcsón hozzáférhető ebben a térségben, gyak­ran éppen a krónikus regionális túlkínálat következtében. Ha­bár pontosan ezeket lehet kereskedelmi vállalatokon keresztül is megvásárolni, talán mégis a közvetlen külföldi beruházás a legjobb módja a hozzáférhetőség és a termékminőség biz­tosításának, mint például a színesfémek (Alcoa) és az építő­anyagok (Wimpey, Ciments Francais) esetében.

d. A „koronaékszerek"

Bizonyos szektorok vagy egyedi befektetési lehetőségek kü­lönösen vonzók az ágazatba tartozó nyugati transznacionális vállalatok uralkodó globális stratégiája szempontjából, főleg olyan szektorokban, ahol úgy jelennek meg, mint amelyeknek kettős stratégiai szerepük van a vonzó helyi, illetve regionális piacok és a világpiacon versenyképes termelési költségek összehangolásában.

Néhány esetben, mint például az autóiparban, a hatalmas összeszerelő üzemek központi szerepe az 1990-es évek jel­legzetes „késői iparosodás" stratégiájában hosszú időre óriási profitlehetőségeket teremtett, és ehhez a befogadó államok kormányai igyekeztek előnyös beruházási feltételeket biztosí­tani. Ez a magyarázata a Skoda személygépkocsi-részleg, a cseh tehergépkocsi-gyártó cégek, sőt még a lengyel FSO üzem megvétele körüli lázas versenynek is. Más esetekben, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások területén, a piac telje­sen új, és így az elsőnek érkezők monopolista profitot élvez­hetnek, és hosszú távú piaci részesedést szerezhetnek, fel­használva a korábbi világszintű expanzió során nyert tapasz­talatokat. Harmadszor, a Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások fontos szerepet játszhatnak az egész Európára kiterjedő stratégiai versenyben és szerkezetváltás­ban, mint például a fehéráruk, ruházati cikkek, dohányipari termékek és az energetika területén.

További lehetséges koronaékszer a régió tekintélyes védel­mi szektora (UN, EWIJVN, no. 14., 1992. december). Nem­csak a volt szovjet blokk modem technológiájának nagy része összpontosult a hadiiparban, de egyúttal a hadiipar átalakítása olyan terület is, amelyhez nyugati multilaterális támogatás szerezhető. E hadiipari kapacitás nagy része a volt Szovjet­unió területén található, ahol ugyan nagymértékű közvetlen külföldi beruházásokra a termelésben még nem nagyon került sor, de vannak már olyan esetek, ahol a kelet-európai partner átalakított hadiipari kapacitást használ, így például a telekom­munikációban (Standard Electric Lorenz, Siemens, Alcatel), az űrkutatásban (Deutsche Aerospace, Rolls Royce), a fizikai ku­tatásokban (AT & T) és a számítástechnikában (Sun Microsys­tems).

e. Tulajdonjog szerzésével nem járó jelenlét

Az 1989 óta a régióban történt beruházásoknak mindkét ol­dalon egyik fontos tényezője volt az ipari együttműködés tu­lajdonosi érdekeltség nélküli formái során korábban megszer­zett tapasztalat (lásd alább a 6 c. pontban). Fontos megje­gyezni, hogy jónéhány nyugati cég egyszerűen továbbra is fenntartotta a már hosszú ideje fennálló kooperációs megál­lapodásokat, elsősorban ott, ahol a tőkeérdekeltségtől nem vártak különösebb előnyöket. Ennek fényében a külföldi tőke szerepe valójában jóval nagyobb, mint ahogy azt a közvetlen külföldi beruházások önmagukban mutatják.

4. A külföldi beruházások hatása Kelet-Európában a. Makrogazdasági hatások

E tőkebeáramlás makrogazdasági hatását ma még nem lehet igazából felmérni. Az a gyorsaság, amellyel a visegrádi orszá­gok exportjukat a nyugati piacokra irányították, és exportjuk mennyiségét növelték – legalábbis Magyarország esetében -, bizonyos részben a külföldi beruházásoknak is betudható. A valódi növekedés azonban csak 1992-ben indult meg, és jócs­kán visszaeshet a nyugati recesszió mélyülésével. A nettó közvetlen működőtőke-beáramlás csak Magyarország eseté­ben nyújtott jelentősebb segítséget a fizetési mérleggel kap­csolatos problémák kezelésében, munkahelyteremtő hatása pedig minimális volt, mivel a legtöbb beruházás részben vagy teljes egészében a már meglévő kapacitásokat vásárolta fel.

b. A helyi tőkére gyakorolt hatások

A modern kapitalizmus realitásai az egész régióban romba dön­tik a leendő tőkések illúzióit: az export-piacok összeomlása, fe­gyelmezetlen munkások, döntésképtelen politikusok – valamint a nyugati cégek hatalmas versenybeli fölénye. E körülmények között a külföldi beruházók a térség sok állami vállalatát men­tették meg a csődtől és a teljes megsemmisüléstől. E vállalatok pénzügyi értelemben élvezték a technológia, a márkanevek, a vezetés stb. biztosította előnyöket. A helyi kistőkések gyakran hatalmas profitokat halmoztak fel ügynökként, vagy bármiféle, nehezen megszerezhető üzleti szolgáltatás révén.

A külföldi tőke szerepe azonban ennél sokkal nagyobb. Mint ahogy a brit autóalkatrész-gyártóknak a japán beruházók be­jövetelét követően, ugyanúgy a kelet-európai eladóknak is meg kell felelniük a fogyasztók szigorú elvárásainak. Mivel hozzászoktak a túlkereslet világához, még hiányzik a felelős­ségtudat és a kreatív gondolkodás, de kisebb állami vállalatok – a nagyok állandó politikai befolyásának megszűntével – igen elszántnak mutatkoznak az üzlet tekintetében. Mindenesetre a szovjet típusú rendszer kitermelt magából egyfajta vál­lalkozót – az ezermestert, aki mindig meg tudta szerezni a szükséges készleteket a régi rendszert behálózó szürke vagy feketepiacon. Ők alkotják majd az új vezetői réteget, gyorsan megszerezve a BMW-ket és MBA-kat, mint a felemel­kedéshez tartozó státusszimbólumokat.

Ugyanilyen jelentős és sokkal kevésbé vitatott a nyugati transznacionális vállalatoknak az üzleti szolgáltatásokra és az üzletmenetre gyakorolt hatása. Az üzleti szolgáltatások terü­letén a biztosítási és a bankszféra mellett a könyvelés és a kereskedelmi ingatlanforgalmazás vonzott még sok külföldi befektetőt. E területeken nemcsak a helyi vetélytársak hiá­nyoznak szinte teljesen, hanem ezenkívül a szolgáltatásnyúj­tás természete is olyan (párhuzamos termelés és fogyasztás), hogy beruházást és rendszeres személyes kapcsolatokat egyaránt igényel. Ráadásul e területeken, a kormányzati tör­vényhozás és gazdaságpolitika által különösen sebezhető pontok jelentkeznek, nemcsak politikai érzékenységük miatt (pl. privatizációs tanácsadás kereskedelmi bankoknak vagy in­gatlanforgalmazás a kárpótlási politika fényében), hanem azért is, mert nemzeti szabványokat kell meghatározni (pl. a könyvelésben), és szabályozó rendszereket kell kiépíteni (pl. a banki szférában). Itt lépnek színre a mindenhová bejáratos tanácsadók, akik a tudományos körök, a befogadó és az anyaország kormánya, az EBRD, valamint a magánszektor között ide-oda cikázva fontos szerepet játszanak a külföldi tőke befolyásának kiterjesztésében és megszilárdításában.

Általánosságban, a régióban létezik egy jelentős vállalkozói réteg, amelynek érdekei nagymértékben kötődnek a külföldi tőke sikereihez, azaz – Baran kifejezésével élve – egy komp­rádor burzsoázia van kialakulóban (lásd a 6 c. pontot).

c. A munkaerőre gyakorolt hatások

A külföldi beruházások munkaerőre gyakorolt hatásával szinte alig foglalkozik az üzleti sajtó, és még kevésbé a tudományos szakirodalom. Csak találgatásokba bocsátkozhatunk azt ille­tően, hogy vajon a külföldi tőke magához vonzza-e a legszín­vonalasabb munkaerőt. Minden bizonnyal hajlamosak többet fizetni, mint a helyi cégek, ahogyan az másutt is szokás. A munkások vásárlóereje jelentősen gyengült a munkanélküli­ség következtében, a szakszervezeti mozgalmak pedig még nem rázták le magukról a múlt örökségét. Csehszlovákiában a nagyobb szakszervezetek, mint például a Fémmunkások Szövetsége, a bársonyos forradalom után gyorsan leváltották a „cinkos" vezetőségeket, de üzemi szintű szervezettségüket nem voltak képesek tényleges politikai képviseletté átalakítani. Lengyelországban a szakszervezeti mozgalom megosztott marad a Szolidaritás, a megfiatalított OPZZ (a korábbi hiva­talos mozgalom) és a kisebb szakszervezetek között. Magyar­országon a nem-hivatalos szervezetek, amelyek még 1989 előtt alakultak és részt vettek a régi rezsim tárgyalásos úton való lebontásában, csak kevés előrelépést mutatnak, és még üzemi szinten is gyengének bizonyulnak a munkások szerve­zetei. Ezen gyengeségek ellenére, néhány beruházónak ne­met kellett mondania a létszámfelettiek elbocsátására (pl. a CPC Lengyelországban és a Siemens Csehszlovákiában), míg az Asea Brown Boveri-nek egy lengyel kazángyártó üzem megvételére tett ajánlata elutasításra került a dolgozói-mene­dzseri kivásárlás javára.

A volt szovjet blokk országaiba irányuló közvetlen külföldi beruházások hatással vannak a nyugati országok munkásaira is. Az olcsó munkaerő vonzza a beruházókat, és gyakran ha­zai üzemeikből is átcsoportosítják a munka egy részét a kül­földi leányvállalatokhoz, habár a hazai és a helyi termelés közötti helyettesíthetőség csak korlátozott lehet, mivel a tér­ség még nem tagja sem az EK-nak, sem az Európai Gazda­sági Térnek. Az Audi magyarországi motorüzemének létrejötte esetén munkahelyek megszűnésével kell számolni Ingolstadtban (Bajorország); a munkások ott végkielégítésben részesül­nek, amit a vállalat költségmegtakarításaiból kell majd finan­szírozni (European 1993. febr. 4., 34. o.). Habár ezen mun­kahely-átcsoportosítások lehetséges hatásai nyilvánvalóan el­törpülnek a recesszió vagy még inkább a kelet-ázsiai import­verseny következtében megszűnő munkahelyek hatásaihoz képest, nyugat-európai nemzeti megmozdulások és nemzet­közi szakszervezeti mozgalmak (pl. ETUC) egyaránt olyan kapcsolatokat kezdenek létrehozni Kelet-Európával, amelyek tényleges együttműködéshez vezethetnek a szakember­képzésben és az információcserében.

d. Ideológiai és kulturális hatás

A média területén – beleértve a sajtót, a TV-t, a rádiót és a hirdetéseket – a külföldi tőke egymással szemben álló erőket talált. A párt ellenőrzésének megszűnésével gombamód sza­porodtak el a sajtóba történő külföldi beruházások, mint pl. Maxwell, Murdoch, Bertelsmann és Hersant befektetései, amelyek néha nem kínáltak mást, mint hazai termékeik töké­letes utánzatát, de ugyanakkor gyakran rendelkezésre bocsá­tották az annyira áhított technológiát és pénzügyi forrásokat olyan vezető lapoknak, mint a Magyar Hírlap Magyarországon, vagy a Smena Szlovákiában. Ezzel egyidőben a TV és a rá­dió, valamint, esetenként, a sajtó feletti ellenőrzés kényes politikai kérdéssé vált, mivel szilárd politikai intézmények hiányában ezek a közvélemény befolyásolásának fő esz­közei. Habár az elektronikus sajtó állami tulajdonban marad, a műholdas és kábeltévék, valamint egyéb rádió- és tévécsa­tornák a külföldi beruházások célpontjai lehetnek.

A reklámozás már 1989 előtt is igyekezett a nyugati mintá­kat követni, elsősorban Magyarországon, de a változás ezen a területen így is nagyon gyors volt, és jelentős mennyiségű külföldi tőkét vonzott. Ez megszilárdította a nyugat-európai fo­gyasztási szokásoknak a régióban már amúgy is erős befo­lyását, és serkentette a magánfogyasztás növekedését a köz­fogyasztás rovására.

Mindez előremutat a nyugati intézményeknek a felsőfokú oktatásba és szakképzésbe való bekapcsolódásai-felé, első­sorban kormányzati és kormányközi programok révén, de gyakran összekapcsolódva a kereskedelmi képzés és más szolgáltatások marketingjével is (mint pl. a Know-How Fund Nagy-Britanniában). Az üzleti tanulmányok gyors expanziója maga is erősíti a tőkés szemlélet elterjedését, és segít igazolni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedésé­nek jogosságát, valamint a privatizációs intézkedések helyes voltát.

5. A külföldi tőkével kapcsolatos kormányzati politikák

A térség kormányainak a külföldi beruházásokhoz való álta­lános pozitív hozzáállása teljesen nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük az általuk hozott törvényeket, valamint a beruházá­sok növekedésének már fentebb említett ütemét. Létezik ugyan szórványos, de széles körben elterjedt nyugtalanság a külföldi dominancia kapcsán, amit például a jobboldali magyar nacionalista politikus, Csurka István is hangoztatott. Hasonló nézeteket vallanak szervezett politikai pártok és irányzatok Lengyelországban, Szlovákiában, természetesen Oroszor­szágban és a Szovjetunió többi volt tagországában is. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a régió bármely fejlettebb or­szága olyan politikát alkalmazzon, amely nyíltan szembeszállna a külföldi tulajdonnal.

a. A külföldi beruházásokra vonatkozó törvények

A külföldi beruházásokra vonatkozó törvényeket nemrég te­kintette át az ENSZ (EWIJVN no. 13, 1992. szeptember). Az ellenőrzési rendszer tekintetében a legtöbb országban jóvá­hagyásra vagy legalább regisztrálásra van szükség, kivételt ez alól Magyarország, valamint Lengyelország néhány ága­zata képez. 100%-os külföldi tulajdon Litvánia kivételével min­denhol engedélyezett, de egyes ágazatok esetében korláto­zások vannak érvényben Csehszlovákiában és Romániában (hadiipar, védelmi szektor), és komolyabb megszorításokat al­kalmaznak néhány volt szovjet tagállamban (Oroszországban azonban nem). Az adózás utáni nyereség és a felszámolásból eredő bevételek repatriálása Albánia kivételével sehol sincs korlátozva, míg Moldáviában a licencdíjak repatriálása esik korlátozás alá.

Az ösztönzők tekintetében létezik bizonyos kedvezmény a nyereségadó esetében a helyi cégekhez viszonyítva; általá­ban akkor, ha a külföldi részesedés egy bizonyos szint felett van, így Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lettországban és Türkmenisztánban, más országok viszont eseti alapon változ­tatják a kedvezmény mértékét. A teljes vagy részleges adó­kedvezmény azonban széles körben elterjedt, és bizonyos ágazatokban gyakran elérheti a 100%-ot is egészen 5 évig terjedően, ebben az esetben is bizonyos minimális külföldi ré­szesedéshez kötve.

Az itt bemutatott ellenőrzési és ösztönzési rendszerek szin­te teljesen összhangban vannak a tőkés világ jelenlegi gya­korlatával, ahol majdnem mindenütt jelentős elmozdulás tör­tént a liberalizáció és az ösztönzők irányába, elsősorban né­hány nagyobb, korábban meglehetősen restriktív fejlődő or­szág, így Mexikó és India esetében (ENSZ 1992).

b. A külföldi tőke és a privatizáció

A régió kormányainak gazdaságpolitikája középpontjában a nagy állami vállalatok privatizációja állt.⁴ Nyilvánvaló jelek mu­tatnak arra, hogy – legalábbis a visegrádi országok esetében – a privatizációs program megvalósítása kapcsán felmerülő problémák megoldásában a politikusok egyre nagyobb szere­pet szárinak a külföldi tőkének.

Lengyelországban a külföldi beruházások fellendülése egy­beesett a Suhocka-kormány nagyobb fokú stabilitásával. Az úgynevezett tömeges privatizáció programját egy cseh típusú kupon-rendszeren alapuló programmá alakították, azzal a kü­lönbséggel, hogy a lengyel kormány közvetítőként Nemzeti Beruházási Alapokat hozott létre, míg ezek Csehszlovákiában spontán alapon szerveződtek (European, 1993. febr. 4., 41. o.). A kormány ugyanakkor nemrég jutott egyezségre az IMF-fel, amely nagy valószínűséggel jelentős mennyiségű többlet­tőke beáramlását teszi lehetővé.

Csehszlovákiában az 1992-ben lebonyolított privatizációs ügyletek nagy része külföldi beruházást is tartalmazott, így a tulajdonjog a külföldi tőke, a helyi állami szervek – mint a nyugdíjbiztosítók és más helyi hatóságok -, valamint az új, magánkézben levő beruházási alapok között oszlott meg. A Harvard Capital and Consultingnak például kisebbségi része­sedése van a Tabakban, amelyet a Philip Morris felügyel, va­lamint a Cokoladnyban, amelyben pedig a Nestlének van többségi részesedése (Financial Times, 1993. febr. 17., 13. o.). A kormány felállította a Czechlnvestet is, hogy minél több külföldi tőkét csalogasson az országba (Guardian, 1993. jan. 9., 37. o.). A szlovák kormány eközben inkább az állami vál­lalatok közvetlen eladása felé hajlik, kimondottan a külföldi befektetőknek meghirdetett versenytenderek révén (Europe­an, 1993. márc. 11., 38. o.).

Magyarországon a „felülről irányított privatizáció" programja, amely a „spontán" privatizációval kapcsolatos elégedetlensé­gekre született válaszként, 1991 közepére nyilvánvalóan meg­bukott. Két új módszert alkalmaztak: az „önprivatizációt", amit az állami vállalat saját maga kezdeményezett, valamint a be­ruházók által felajánlott privatizációt. Mindkettő meglehetősen népszerűvé vált a külföldi beruházók körében (Frydman és mások 1993, 135-140. o.).

c. Egyéb kapcsolódó politikák

A külföldi befektetőknek azonban intézmények és gazdaság­politikák egész sorának általános hatásaival kell számolniuk. Először is: a beruházások értékét és hozamát nemcsak a kül­földi befektetésekről szóló törvények befolyásolják, hanem az árfolyam szintje, a konvertibilitás foka és a helyi költségvetési politika is. Másodszor: sok beruházót érintenek majd a mak­rogazdaságra vonatkozó intézkedések, amelyeknek a konkrét körülmények függvényében hátrányos hatásaik lehetnek. Har­madrészt: szembekerülnek a privatizáció mellett a piac mű­ködését szabályozó más intézményi és törvényi szempontok­kal is, így például a versenypolitikával vagy az árpolitikával. Negyedszer: a legtöbb esetben szükségük lesz olyan termé­kekre és szolgáltatásokra, amelyek importálása nehézkes, és amelyek forgalmazása látszólag állami kézben marad. Sok pénzügyi és technikai szolgáltatás korábban egyáltalán nem is létezett. Mindent egybevetve tehát, a külföldi beruházók kapcsolatba kerülnek az összes gazdaságpolitikai intézkedés­sel és intézménnyel, amit a térség kormányainak – akár egy csapásra, akár fokozatosan – most kell megalkotniuk.

Az itt felmerülő rengeteg kérdés közül kettő bír különös je­lentőséggel, amit a visegrádi országok példáján mutatok be.

Az első probléma a vállalatok finanszírozásának és felügye­letének intézményi kereteivel, azaz a vállalatirányítási rend­szerrel kapcsolatos. Corbett és Mayer (1991) szerint a törvényes magántulajdon még csak az első kis lépés az üzleti vállalatok hatékony rendszerének kiépítése felé: szükség van az intézményrendszer fejlesztésére is. Figyelmüket egy banki alapú finanszírozási rendszer viszonylagos előnyeire fordítják, szemben az amerikai és brit tanácsadók által javasolt, érték­piacon alapuló finanszírozási rendszerrel. Japán és Németor­szág mint sikeres ipari országok példájával érvelnek, ahol egyaránt támaszkodtak a banki finanszírozásra és a közvetlen tulajdonosi ellenőrzésre is.

Úgy tűnik, hogy a régióban jelenleg kialakulóban levő vál­lalatirányítási rendszer nem közelít annyira az amerikai-angol modellhez, mint ahogyan attól Corbett és Mayer tartott. A bu­dapesti tőzsde szinte teljes mértékben a kötvénypiacra épül, Lengyelországban pedig a jelenlegi tervek szerint csak a Be­fektetési Alapokon keresztül lehet jegyezni a varsói tőzsdén, a vállalatok személyesen csak később jelenhetnek meg. Csehszlovákia már közelebb áll ahhoz, hogy működő érték­tőzsdéje legyen, de a tulajdonosi jogoknak a befektetési ala­pok, a külföldi tulajdonosok és a közvetlenül érintett állami testületek kezében való koncentrálódása azt mutatja, hogy in­kább a német modellhez igazodik. Ez a modell felelne meg a térség háború előtti hagyományainak is (Teichova 1985, 282-290. o.).

A második kérdés a versenypolitikával kapcsolatos. Nyilván­való, hogy a jelentős, bár nem feltétlenül domináns piaci ré­szesedés fontos vonzerő a – régió politikai ós gazdasági koc­kázataitól félő – külföldi vállalatok számára, ugyanakkor nincs összhangban a monopolellenes törvények szellemével, amit Magyarországon és Lengyelországban már 1990-ben, Cseh­szlovákiában pedig 1991-ben elfogadtak (Financial Times, 1991. szept. 26.). Két, a közelmúltban történt eset illusztrálja a probléma lényegét. A domináns piaci részesedéssel rendel­kező Tabak cég eladása a Philip Morrisnak heves vitákat vál­tott ki Csehszlovákiában és a többi külföldi ajánlattevő között egyaránt. Az ellenérvek úgy szóltak, hogy a céget eladás előtt fel kellene darabolni (ahogyan az a magyar dohányipar ese­tében történt) (Financial Times, 1992. ápr. 23., 8. o.). A lengyel kormány elutasító álláspontja az Asea Brown Boverinek a Rafako kazángyártó cég megvételére vonatkozó ajánlatával szemben részben annak a félelemnek volt tulajdonítható, hogy pozitív döntés esetén az ABB uralta volna a lengyel piacot, lévén hogy már így is nagy lengyel holdingok felett rendelkezik (Financial Times, 1992. jan. 28., 1993. jan. 14.,,25. o.)

d. Stratégiai szemlélet felé?

A gazdaságpolitikai intézkedések áttekintése azt sugallja, hogy a kelet-európai kormányok pragmatikus és fokozatos lépéseket tettek a külföldi tőke felé. Bár számszerű adatokkal nem szol­gálhatunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a térségben a ke­reskedelem és ipar „fellegvárai" külföldi tulajdonban van­nak vagy külföldi ellenőrzés alá esnek. Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e sürgősen szükség egy tu­datos stratégiai szemléletre a külföldi tulajdonlást illetően.

6. Állam, osztályok és nemzetgazdaság Kelet-Európában

Az átalakulással foglalkozó szokásos irodalom nagy része burkoltan elfogadja a hagyományos közgazdaságtan és nem­zetközi kapcsolatok felfogását az államot illetően, nevezete­sen, hogy az állam nemzeti érdekek által vezérelt racionális döntéshozó. Ez a felfogás elfogadhatatlannak tűnik, különö­sen, ha figyelembe vesszük a térségben zajló, mindenre ki­terjedő politikai és intézményi változásokat.

a. A szovjet típusú állam

A szovjet típusú állam Kelet-Európában egy olyan régóta lé­tező történelmi irányzat kiteljesedése volt, amely a kapitaliz­muson belül a gazdaság nagyobb állami szabályozása és el­lenőrzése felé irányult. Úgy tűnt, hogy a központi tervezés és az egypártrendszer kombinációja határozott szakítást jelent a piaci anarchiával, a magántulajdonon alapuló tőkés osztály uralmával és a „burzsoá demokrácia" politikai rendszerével. Mindemellett a leginkább bonapartista kommunista vezetők tö­rekvései ellenére az abszolút ellenőrzés logikai véglete – amely a totalitarianizmus fogalmában összegződik -, soha nem volt elérhető a rendszer alapjain. A demokrácia teljes hiánya azt jelentette, hogy bármiféle csoportérdek kifejeződé­se csak egy egyedülálló társadalmi-politikai hierarchián ke­resztül történhetett, amely állandóan szembefordította egy­mással az irányítókat és irányítottakat. Hiába az irányítók jó­indulata és az irányítottak elkötelezettsége, az eredmény tár­sadalmi megosztottság és elidegenedés lett.

A szovjet típusú államra vonatkozó számtalan elméletből két vonás rajzolódik ki, amely alapvető jelentőségű a szovjet típusú állam történelmi fejlődését tekintve (ezen elméletek bővebb áttekintését I. Westoby 1981, II. rész). Először is a szovjet típusú állam a látszólag teljes politikai ellenőrzés mellett sem hozta létre a társadalmi alapjait annak, hogy saját legitimitását a hősi forradalom korszakán kívül újratermel­je. Általánosságban, semmiféle logikai vagy etikai torzítás nem tudta palástolni a demokrácia tagadását. Magában a pártállami apparátusban a vertikális és horizontális megosz­tottság volt a jellemző; vertikálisan a kölcsönös függőség szo­kásos vezető-beosztott problémája miatt, horizontálisan pedig a központilag elosztott források megszerzésére létrehozott, egymással versengő – gyakran ágazati vagy területi – koalí­ciók következtében. Csak – valódi vagy kitalált – külső fenye­getettség tudta időlegesen leküzdeni a centrifugális erőket, és ez a veszélyérzet volt képes létrehozni egy uralkodó osztály­hoz hasonló képződményt.

Másodszor: a közigazgatás túlközpontosítása a gazdasági szférában hazugságok és féligazságok homályos világát hoz­ta létre, ami teljesen értelmetlenné tette a racionális tervgaz­daság ideálját. Hiányzott az alsóbb szintek tervek iránti el­kötelezettsége, s így az ösztönző és ellenőrző rendszerek gyakran a komplex tervfeladatok, a felülről jövő, részletekbe menő utasítások és az érintettek felelősség-elhárításának zűr­zavarába torkolltak. A tehetetlenség, meg a munkások és fo­gyasztók felől érkező nyomás fenntartotta a gazdasági rend minimális szintjét, de nem tudta a technikai haladásnak olyan önfenntartó ütemét biztosítani, amely a kapitalizmus egyéni felhalmozásának dinamikájához fogható lett volna.

b. A tőkés állam építése

A kommunista rendszer összeomlásával az állam politikai alapzata széttöredezett, még akkor is, ha gyakran ugyanazok a hivatalnokok maradtak ugyanazokban a minisztériumi épü­letekben, azonos munkakörökben, mint azelőtt. A nyílt kom­munista uralom megszűnése – beleértve a pártszervezetek képviselte „párhuzamos" politikai ellenőrzés rendszerét is – arra ösztönözte a régi elit tagjait, hogy igyekezzenek helyet biztosítani maguknak az új rendszerben. Ahol 1988-89 során a társadalmi erőknek sikerült egy többé-kevésbé független „ci­vil" társadalmat létrehozniuk, ott az új rendnek formáját és funkcióit tekintve kevésbé monolitikusnak és sokkal differen­ciáltabbnak kellett lennie.

Az új állam nem a disszidens értelmiségiek ábrándjai­nak talaján jött létre, hanem a magánérdekeid társadalmi kifejeződése révén. Ez a kifejeződés tisztán elsősorban nem­zeti, regionális, etnikai vagy vallási formában ölthetett testet, de ezektől elvonatkoztatva, elsősorban a gazdasági érdekek mentén. Mind az állami vezetők, mind a kisvállalkozói réteg (amely már 1989 előtt is jelentős volt Magyarországon és Len­gyelországban) arra törekedett, hogy tagja lehessen a meg­újult, magántulajdonon alapuló tőkésosztálynak. E törekvésü­ket azonban csak azáltal tudták megvalósítani, hogy politika­ilag támogatták a szükséges törvények és gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalát, mégpedig a hirtelenjében átvett nyugati stílusú demokratikus alapszabályok keretei között. Bár az általános politikai légkör kedvezett a szabad piacgazdaság ideológiájának, a feltörekvő tőkéseknek platformokat és poli­tikai pártokat kellett létrehozniuk, hogy támogatni tudják e fo­lyamatokat. Ellenzékként nemcsak az itt maradt kommunis­tákkal kellett szembenézniük, hanem a hivatalnoki réteg és az értelmiség azon tagjaival is, akik nem élvezhették a priva­tizáció előnyeit, valamint a munkásokkal, akik hamar veszé­lyeztetve érezték anyagi és szociális biztonságukat. Ez utóbbi csoportok azonban képtelenek voltak olyan alternatív szemlé­lettel előlépni, amely lényegileg különbözött volna a régi re­zsimétől.

Teljesen nyilvánvaló, hogy még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az osztályérdekek következetesen politikai pár­tokon és civil szervezeteken keresztül nyilvánuljanak meg.⁵ Magyarországon például szinte lehetetlen különbséget tenni a négy legnagyobb párt gazdasági programja között, és mind­egyikük szinte minden társadalmi rétegből kap támogatást. Mindezek ellenére, ami kifejlődőben van, az kétségkívül nem más, mint egy tőkés politikai rendszer és egy tőkés állam. Világos azonban, hogy Kelet-Európában az államnak még hosszú ideig a gazdasági források egyik jelentős tulajdo­nosának és menedzserének kell maradnia. A feltörekvő tő­kések nem rendelkeznek olyan intézményi bázissal és állami támogatással sem, hogy valóban osztályként működhesse­nek: kénytelenek az állam segítségét sokkal közvetlenebb for­mában igénybe venni érdekeik érvényesítése céljából, mint ahogy az az úgynevezett fejlett demokráciákban szokás. E térség helyzetét leginkább a Harmadik Világ országainak a gyarmati sorból való felszabadulás utáni helyzetéhez lehet hasonlítani (I. Alavi, 1972 és Afrika helyzetéről Saul, 1974, Beckmann, 1982 stb.).

c. Állam, nemzetgazdaság és külföldi tőke Kelet-Európában

Az elmaradottsággal foglalkozó radikális irodalomban már Le­nin és Luxemburg óta központi helyet foglal el a külföldi tőke. Baran elemzésében (1957) ez a komprádor burzsoázia fogal­mában összegződik, és azt a helyi tőkésosztályt jelenti, amelynek gazdasági érdekei szorosan kapcsolódnak a gyar­mati típusú nemzetközi munkamegosztáshoz. Ez a szemlélet tükröződik a dependencia-iskola írásaiban is, mint például

Sunkelnek a transznacionális tőke függőséget erősítő szere­péről szóló tanulmányában (1970). Evans Brazíliával kapcso­latos munkája (1979) a (militarizált) állam, valamint a hazai és külföldi tőke hármas szövetségét ábrázolja, mivelhogy mindhárom tényező fontos a növekvő felhalmozáshoz a „füg­gő kapitalizmusban". Olyan afrikai szerzők, mint Shivji (1973), úgy érvelnek, hogy az államnak helyettesítenie kell a nagy­részt hiányzó (vagy javíthatatlanul komprádor) hazai tőkés osztályt – a fejlődés motorját – főleg a külföldi tőke gazdasági erejének leküzdésében.

A „késői iparosodással", ezen belül is a főleg Dél-Koreával foglalkozó irodalom szerint az állam feladata egyrészt egy ha­tékony hazai tőkésosztály „felnevelése", másrészt az, hogy megfelelő tulajdonformákkal, árpolitikával, pénzügy- és devi­zapolitikával rábírja a külföldi tőkét arra, hogy alkalmazkodjon a nemzeti fejlesztési stratégiához (pl. Wade, 1990; Amsden, 1989).

Ezen érvek jelentősége Kelet-Európára nézve elsősorban abban áll, hogy 1989-ben a hazai magántőke súlyos hiánya volt jellemző az egész régióra. A privatizációs folyamatot töb­bek között arra használták, hogy a kisvállalkozások szerves fejlődését akadályozván jelentős vagyonátcsoportosításokkal gyorsítsák a hazai tőkefelhalmozódást. Eltekintve a privatizá­ciós folyamat fent bemutatott törvényi és intézményi formáitól, nemcsak tőkéből van súlyos hiány, hanem tőkés vállalkozók­ból is. Természetesen nem azokról a hivatalnokokról és ve­zetőkről van szó, akik – kihasználva a belső információkat és az államhatalomhoz való könnyebb hozzáférést – jelentős va­gyonra tettek szert. Figyelembe véve azonban a térség folya­matos és mindent átható politikai és gazdasági bizonytalan­ságait, valamint az új tőkések tapasztalatlanságát, szinte biz­tosra vehető, hogy a kisüzemi termelésben és kereskedelem­ben igazi tulajdonosként való részvételük vagy ellenőrzésük az állammal történő szoros együttműködéstől és annak támo­gatásától függ.

A hazai tőke gyengeségének tükrében az állam által irányí­tott iparosítás kelet-ázsiai stratégiájának sikeressége nagyon is kézenfekvőnek tűnik.⁶ Az elemzés céljából feltételezve, hogy e stratégia sikeres és nemcsak Kelet-Ázsiában alkal­mazható, felmerül a kérdés, hogy érdemes-e követni Kelet-Európában?

A Harmadik Világ fejlesztési stratégiáival és az állam sze­repével kapcsolatos viták egyik fő kérdése az volt, hogy mi­lyen típusú államra van szükség a késői iparosítás hatékony megvalósítása érdekében. Az érvek szerint nem egyszerűen egy „erős államra" van szükség, hanem olyanra, amely képes speciális érdekektől független stratégiát létrehozni (Jenkins, 1991), és hosszú távú strukturális célok érdekében a piac íté­leteit teljesen figyelmen kívül hagyni. Ehhez olyan állami hi­vatalnokrétegre van szükség, amely a megfelelő technikai és vezetői gyakorlattal kellőképpen elszigeteli magát az érdekek közvetlen politikai és gazdasági nyomásától, de mégis képes egyezségre lépni ezen érdekekkel a hosszú távú előnyök kö­zös megegyezésen alapuló elosztása terén, cserébe a „köz­érdek" rövid távú elfogadásáért. Bár elképzelhető, hogy Ke­let-Európában megvannak az ilyen állam kiépítéséhez szük­séges források, nemigen látni olyan politikai irányzatot vagy erős osztályérdeket, amely képes lenne ezt megszervezni. Különösen a piaci jelzések felülbírálatának gondolatától ódz­kodik a posztkommunista gazdasági szemlélet, nem is beszél­ve az IMF előírásairól.

A külföldi tőke esetében például a kelet-ázsiai modell kife­jezetten a közvetlen részesedést korlátozó szabályozással él. Corbett és Mayer is úgy érvel, hogy az általuk támogatott vállalatirányítási modell is – amely nagyrészt tartalmazza az ázsiait – megköveteli ezt (Corbett & Mayer, 1991, 68. o.). Nyil­vánvalóan minél kevésbé képes az állam a tőkét mobilizálni, a hazai technológiai bázist létrehozni és hatékonyan megszer­vezni a technológia külföldről történő beszerzését licencek ré­vén, annál inkább valószínű, hogy a direkt külföldi beruházá­sok központi helyet foglalnak el az iparosításban, mint ahogy az Brazília vagy Mexikó esetében történt (Jenkins 1991, Gereffi & Evans, 1986). Minden esetben, még Dél-Korea eseté­ben is hosszú utat kell végigjárni ahhoz, hogy megszűnjön a japán technológiától való függőség (Business Week, 1992. nov. 30.).

A külföldi tőkétől való függetlenség azonban radikális sza­kítást jelentene a kelet-európai iparosítás történetével. A kül­földi tőke központi helyet foglalt el a háborút megelőző idő­szakban (Teichova, 1985, Teichova & Cottrell, 1983). Az 1920-as években „a hazai tőkeforrások hiánya, valamint az ipar tőkeszükségletének nagyrészt közvetlen vagy közvetett állami beavatkozástól, külföldi beruházóktól, vagy mindkettőtől való függősége következtében a kelet-európai iparba áramló kül­földi tőkebefektetések nagysága és iránya nemcsak hatást gyakorolhatott, hanem hatást is kellett gyakorolnia arra, hogy mit termelt az ipar és hogyan szervezték meg azt". (Teichova, 1985 296. o.)

Az állam, valamint a külföldi és hazai tőke közötti stratégiai kapcsolatok legjobb példája Csehszlovákia, ahol a kormány támogatta a francia és angol beruházásokat, hogy így pótolja a kiűzött német és osztrák tőkét, és egyben partnere legyen Csehszlovákiának a dél-kelet európai gazdaságok felé irányu­ló saját beruházásaiban (Teichova, 1985 295. o.). 1938 és 1945 között a térség gazdaságai természetesen szorosan in­tegrálódtak a német hadigazdaságba.

Az 1960-as évek közepe óta – és különösen az 1970-es évek közepének enyhülési időszakában – a kelet-európai ipar­ágak többsége vegyesvállalatok és ipari kooperációs megál­lapodások révén állt kapcsolatban a külföldi tőkével, gyakran úgy, hogy a kapott technológiáért termékekkel fizettek (UNE-CE, 1973, Radice, 1981, McMillan, 1986). Sok ország már jóval 1989 előtt engedélyezte a külföldiek tulajdonosi érdekelt­ségét. Bár a közvetlen beruházások mennyisége nem volt je­lentős, a nyugati cégekkel kötött kooperációs megállapodások és különösen a technológiai transzferek fontos szerepet ját­szottak a modernizációs stratégiákban, amelyeket az 1960-as évek elejének gazdasági hanyatlását követően az egész tér­ségben alkalmaztak. Ezzel egyidőben a Nyugat felé irányuló – az importált berendezések és technológiák kifizetését lehe­tővé tevő – export bővítésének szükségessége nemcsak a külső eladósodásban, hanem a világpiacra orientált ágazatok megjelenésében is fontos szerepet játszott, legalábbis Ma­gyarország és Lengyelország esetében. Ezek a fejlemények viszont arra ösztönözték Kelet-Európát, hogy olyan stratégiát dolgozzon ki, amelyben a KGST a fejlett nyugati gazdaságok és a Szovjetunió „puha" piaca közötti közvetítő elemmé válhat. A nyugati tőkéhez való kapcsolódás ily módon meghatározó lett a térség gazdaságpolitikájának kialakításában a Brezsnyev-korszak alatt.

Bármilyen vonzónak tűnik azonban a kelet-ázsiai modell az elméletben, drámai és nagyon valószínűtlen változásokra len­ne szükség Kelet-Európa külső körülményeit illetően, hogy a világgazdaságba való integrálódás hagyományos liberális stratégiájával szemben más politikai és gazdasági irányultság váljon meghatározóvá. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az in­tegráció eredményeként a régió függő és félperiferiális helyet foglal majd el a nemzetközi munkamegosztásban. Ez nem feltétlenül akadályozná a gazdasági haladást, és nem zárná ki az EK-tagságot sem, hiszen az már most is szám­talan fejlettségi szintet foglal magában. Ez azonban minden történelmi bizonyíték szerint megfosztja Kelet-Európát a fejlett ipari államok sorába való csatlakozás lehetőségétől.

7. Következtetések és megjegyzések

Annak ellenére, hogy a kelet-európai kormányok örömmel fo­gadják a beérkező külföldi tőkét, és hogy 1992-ben már ha­talmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a térségbe, az erő­södő aggodalom jelei mutatkoznak a külföldi tulajdonlást ille­tően. A helyi munkások és a helyi tőkések is igyekeznek ta­pasztalataik alapján egy önálló és következetes nézetrend­szert kialakítani, valamint e nézeteket politikailag képviselni tudó intézményeket létrehozni. Ily módon befolyásolni tudják a kormányzati döntéseket, ahogyan az az ABB esetében Len­gyelországban történt, vagy amikor a magyar kormány eluta­sította a transznacionális vállalatok valutaleértékelésre irányu­ló nyomását. Eddig azonban nem került sor semmiféle jelen­tősebb, „protekcionista" irányba való elmozdulásra a gazda­ságpolitikában vagy a törvényhozásban, de ezen nem is lehet csodálkozni, ismerve az IMF szigorúságát.

Úgy tűnik, hogy sem a jelenben, sem a belátható jövőben nincs alapja egy a külföldi tőke közvetlen részvételét korlátozó átfogó stratégia megvalósításának. Sokkal inkább valószínű, hogy a külföldi beruházások gyorsan növekednek a térség­ben, feltéve, ha a gazdasági és politikai stabilitás minimális szintje biztosítva van. A következmény a tőkés világgazdaság­ba integrálódott, függő nemzeti kapitalizmusok megszilárdulá­sa lesz, amelyek elviselhető életszínvonalat nyújtanak a la­kosság nagy részének, de ugyanakkor a térséget állandóan magas munkanélküliségi ráta és a félperiférián gyakori egyen­lőtlenségek fogják jellemezni. Hosszabb távon csak az aktív munkásmozgalom újbóli megjelenése kínálhat bármiféle alter­natívát.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A „transznacionalizálódás" kifejezést kellő körültekintéssel válasz­tottam. A „globalizáció" sokak számára azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenység átlépi a nemzeti határokat, és nem vesz tudomást a nem­zeti politikai rendszerekről; az „internacionalizáció" fogalma viszont mindössze azt tükrözi, hogy kapcsolatok jöttek létre a nemzetgazda­ságok között, amelyeket azonban elvileg egymástól függetlenül lehet vizsgálni. A „transznacionalizáció" kifejezés éppen e két, egymást köl­csönösen kizáró fogalmat igyekszik egyesíteni.

2 Egy korábbi kísérletet ír le a volt KGST országok elhelyezésére az új nemzetközi munkamegosztásban Radice (1980).

3 A leggyakoribb források a Financial Times, Guardian, European Business, Business Week. Hivatalos adatok Bulgáriára, Csehszlová­kiára, Magyarországra, Lengyelországra és Romániára vonatkozóan találhatók még Frydman és társai (1993).

4 Frydman és mások (1993) részletes országszintű elemzést nyújt a privatizációs programokról egészen 1992-ig. Lásd még az Oxford Re-view of Economic Policy (1991) és az Eastern European Economics (1991) különszámait.

5 Az Oroszországban felemelkedő tőkés osztályról nyújt részletes elemzést Flaherty (1991).

6 A volt szovjet társadalmakra való elméleti alkalmazást lásd Lo (1993), egy gyakorlatiasabb megközelítést pedig Katz (1991) művé­ben.

Irodalom

Alavi, H. (1972) 'The state in postcolonial societies: Pakistan and Bangladesh', in: New Left Review, 74.

Amsden, A. (1989) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialisation, Oxford UP.

Baran, P. (1957) The Political Economy of Growth, Monthly Review Press.

Beckmann, B. (1982) 'State and capitalist development in Nigeria', in: Review of African Political Economy, 23.

Business Week (1992), 'Asia's high-tech quest: can the tigers compete worldwide?', 1992. nov. 30.

Eastern European Economics (1991), M. Jackson ed. Privatization in Central Europe, Jan. 30.

Evans, P. (1979) Dependent Development: the Alliance of Multinational, State and Local Capital in Brazil, Princeton UP.

Corbett, J. es Mayer, C. (1991) 'Financial reform in Eastern Europe: progress with the wrong model', in: Oxford Review of Economic Policy IIA, tel.

Flaherty, P. (1991) 'Perestroika and the neo-liberal project' in: R. Milibrand & L. Panitch ed. Socialist Register 1991: Communist Regimes – the Aftermath, Merlin Press.

Frobel, R, J. Heinrichs & O. Kreye (1980) The New International Division of Labour, Cambridge UP.

Frydman, R. és mások (1993) The Privatization Process in Central Europe, Central European University Press, London.

Gill, S. és D. Law (1988) The Global Political Economy, Wheatsheaf.

Jenkins, R. (1991) 'The political economy of industrialization: com­parison of Latin American and East Asian Newly Industrializing Coun­tries, in: Development and Change, 22, pp.197-231.

Katz, S. S. (1991) 'East Europe should learn from Asia', in: Financial Times, 1991. ápr. 24.

Lo, D. (1993) 'Economic theory and transformation of the Soviet-type system: the challenge of the late industrialization perspective', in: Uni­versity of Leeds School of Business & Economic Studies Discussion Papers, 1993. 01.

McMillan, C. H. (1986) 'Trends in direct investment and the transfer of technology', in: Csikós-Nagy B. & D. G. Young ed.: East-West Eco­nomic Relations in a Changing Global Environment, lEA/Macmillan.

Oxford Review of Economic Policy (1991), Microeconomics of Tran­sition in Eastern Europe, vol. 7, no. 4.

Radice, H. K. (1980) 'East-West economic relations and the inter­national division of labour', in: Z. M. Fallenbuchl & C. H. McMillan, ed. Partners in East-West Economic Relations, Pergamon Press.

Radice, H. K. (1981) 'Industrial cooperation between Hungary and the West', in: Hare, P. G., Radice, H. K. es Swain, N., ed. Hungary: a Decade of Economic Reform, Allen & Unwin.

Radice, H. K. (1984) 'The national economy – a Keynesian myth?' in: Capital & Class 22, tavasz.

Saul, J. (1974) 'The state in post-colonial societies: Tanzania', in: Socialist Register.

Shivji, I. (1973) 'Tanzania: the silent class struggle', in: L. Cliffe és J. S. Saul, ed. Socialisms in Tanzania, vol. 2.

Sunkel, O. (1973) 'Transnational capitalism and national disintegra­tion in Latin America', in: Social and Economic Studies 22/1, március.

Teichova, A. (1985) 'Industry' in: Kaser, M. es Radice, E. A., ed. (1985) The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975: Yol I, Clarendon Press.

Teichova, A. es P. L. Cottrell ed. (1983): International Business and Central Europe, 1918-1939, Leicester UP.

United Nations (1992) World Investment Review 1992, U.N.

United Nations Centre of Transnational Corporations (1988): Trans­national Corporations in World Development: Trends and Prospects, U.N.

United Nations Economic Comission for Europe (1973): Analytical Report on Industrial Co-operation among ECE Countries, U.N.

UNECE, East-West Investment and Joint Ventures News bizonyos számai.

Wade, R. (1990) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton UP. Westoby, A. (1981) Communism since World War II, Harvester.

Bevezetés

A rendszerváltó kelet-közép-európai országokban zajló gaz­dasági átalakulási folyamatnak kétségkívül legmélyebben szántó mozzanata a tulajdonviszonyok átalakulása. E folya­matot – pontatlanul – szokták a privatizáció kifejezéssel jelöl­ni. A privatizáció (amely eredetileg állami tulajdon eladás útján történő magánkézbe kerülését jelenti) legszűkebben értelme­zett fogalma a konszolidált tőkés gazdaság evolúciós jellegű változásait írja le. Érdemes itt megjegyezni, hogy piacgazda­ságokban lezajló privatizációs folyamatoknak is van egy tá­gabb értelmezése. Eszerint privatizációról van szó minden olyan esetben, ha állami vállalat kilép a piaci verseny színte­rére, vagy a különböző közjavak, szolgáltatások nyújtását az állam piaci szereplőkre bízza. Ezek az esetek azonban nem változtatnak a gazdaság és társadalom alapszerkezetén és működési módján. Éppen emiatt alkalmatlan az átalakuló or­szágok revolutiv tulajdoni változásainak leírására.

A tulajdoni átalakulás, vagy az általam korábban használt rendszerváltó privatizáció kategóriája éppen a változások mi­nőségi vonatkozásait próbálja kifejezni. Itt a tulajdonviszo­nyokban, a piaci szereplők számában, összetételében lezajló módosulások megváltoztatják a társadalom szerkezetét, a gazdasági szereplők motivációit, a gazdasági hatalom elosz­tását, végül is változik a gazdaság működési módja.

Az átmeneti gazdaságokban a magántulajdon kialakulása több formában mehet és megy is végbe. Az egyik csatorna a meglévő magánszektor (ezen belül a második gazdaság) saját tőkefelhalmozásán alapuló bővülése. E folyamat meglehető­sen összetett. A magántulajdonosi viszonyok bővülésével a magánszektor egyik kiindulópontját jelentő második gazdaság folyamatosan felszámolódik, hiszen megszűnnek azok a spe­ciális tényezők, amelyek e szektor létalapját biztosították. A másik oldalon e tőkefelhalmozás korántsem mentes az állami támogatástól. Az állam magánszektort „nevelő" tevékenysége igen sokrétű és szofisztikáit. Beletartoznak ebbe az adórend­szer olyan „finom szabályai", amelyek egy bennfentes „értő" körnek megfelelő adóelkerülési játékteret engednek, biztosítva ezzel a tőkésedést. Az adórendszer különböző megoldásokkal diszpreferálja az állami szektort (az adó és társada­lombiztosítási járulék viszonylag könnyű behajthatósága) és kedvezményezi a magánszektort, amely sajátos tőke átszivattyúzást eredményez az előbbiből az utóbbiba. A magán­szektor tőkefelhalmozását tehát erőteljesen ösztönzik a „rejtett privatizáció"¹ különböző csatornái. E folyamat negatív hatásait abban látom, hogy a kialakuló piacgazdaság intézmény­rendszerébe eleve beépülnek azok a magatartásformák, amelyek a kapitalizmus legkevésbé civilizált formáját jel­lemzik. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy az államilag ösztön­zött adócsalás nyomán kialakult gazdasági magatartások a szabályok és az ellenőrzés erősítésével könnyen megváltoz­tathatók.

A magántulajdon izmosodásának másik csatornáját a köz­vetlen külföldi tőkebefektetések jelentik. A külföldi működőtőke befektetések három formája valósult meg eddig. Egy ré­szük egyértelműen spekulációs célzatú. Erre utal az a tény is, hogy a vegyesvállalatok mintegy 60%-a a minimálisan megkövetelt alaptőkével jött létre. E „vállalkozások" alapításá­nak célja, hogy a forint- és devizaszámlavezetés lehetősége­inek felhasználásával a hazai viszonylag magas kamatszint­ből, illetve az árfolyamváltozásokból adódó spekulációs lehe­tőségek kihasználását legalizálja. E csoportba sorolandó a pénzmosási szándékkal ideáramló tőke is.

A privatizációs jellegű (magyarán vállalatfelvásárlási célú) befektetésekről a későbbiekben lesz szó. E kategórián belül sajátos átmenetet jelent a harmadik típusú tőkebefektetés felé, amikor a külföldi tulajdonossal végrehajtott privatizáció tőkeemeléssel megy végbe. Ebben az esetben ugyanis az eladott vállalat tőkeereje nő.

A harmadik forma az úgynevezett „zöldmezős" beruházá­sok, illetve a már működő külföldi érdekeltségű vállalatokban keletkezett profit újra beruházása. Ezek révén a magántulaj­don kétségtelenül teret nyer. Ugyanakkor egyáltalán nem biz­tos, hogy az ilyen típusú befektetések nyomán létrejött kapa­citások a nemzetgazdaság integrált részévé válnak. Reális annak a veszélye, hogy ezen új vállalatok nem tagolódnak a nemzetgazdasági munkamegosztásba, inkább enklávé-szerűen a transznacionális munkamegosztás részei lesznek. A kül­földi tőkebefektetések szerepének, (el-)várható hatásainak megítéléséről a politikai életben meglehetősen szélsőséges (és így szükségszerűen egyoldalú) vélekedések vannak for­galomban. A magyar gazdaság számára ma nem úgy merül fel a kérdés, hogy kell-e a külföldi befektetés, vagy nem. A kérdés az, hogy a politika és a gazdaságpolitika milyen feltételeket tud kiharcolni a külföldi befektetőknél. A tőke viselkedését ugyanis az a konstelláció határozza meg, amely­ben működik. Nem nehéz belátni, hogy egy súlyosan eladó­sodott, közepesen fejlett, tőkeszegény gazdaságban a külföldi befektetésektől nem várható ugyanaz a – zömmel pozitív – gazdasági hatás, mint egy fejlett országban.

A magántulajdon térnyerésének harmadik útja maga a pri­vatizáció. A rendszerváltó privatizációk és a piacgazdaságok­ban több hullámban végrehajtott privatizációk közötti lényeges különbségek egyben behatárolják a felhasználható privatizá­ciós technikák körét. Az átalakuló poszt-szocialista országok­ban elvileg a következő főbb megoldások jöhettek szóba. Leg­kézenfekvőbbnek látszott, de sem politikailag, sem gazdasá­gilag nem volt megvalósítható, a reprivatizáció fő szabályként való érvényesítése. Néhány országban hoztak úgynevezett restitúciós törvényeket, de ezek a privatizáció karakterét se­hol sem befolyásolták. A másik elvi lehetőség az állami tulaj­don decentralizálása. Itt az állami tulajdon bizonyos körének a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítási alapok, vagy közalapítványok részére történő ingyenes átadásáról vol­na szó. Ilyen típusú, az állami tulajdon döntő részére vonat­kozó államtalanítási elképzelések baloldali körökből származ­tak, és a társadalmi igazságosság érvényesítését célozták. A rendszerváltás azonban – a dolgok természetéből adódóan – nem a társadalmi egyenlőség és igazságosság megvalósítása érdekében valósult meg. Az ilyen típusú megoldásokkal szem­beni „ellenérv" a gazdasági racionalitásra apellál, amennyiben ezen intézményi tulajdonosokat nem találják „igazi" tulajdo­nosnak. Az állami tulajdon részleges decentralizációja több ország privatizációs folyamatában jelen van, bár döntően a versenyszférán kívüli állami vagyonrészeket érintette. (Példa­ként említhető a magyar eset. Itt megtörtént a települési ön­kormányzatok részére az ingyenes vagyonátadás. Bár az An­tall-kormány az Alkotmánybíróság által kifogásolt Lakástör­vényben megpróbálta e tulajdon egy részét újra államosítani. A társadalombiztosítás számára való ingyenes vagyonátadás azonban évek óta húzódik.)

A harmadik elvi lehetőség az úgynevezett piaci privatizációs technikák alkalmazása. Ezek gazdag tárházát itt felsorolni fö­lösleges volna. Lényegük, hogy az állami vagyonátadás tény­leges, de legalább formai adásvételen alapul. A tényleges adásvételen alapuló privatizáció a megfelelő kínálat mellett megfelelő keresletet feltételez. A poszt-szocialista országok korábbi fejlődési modelljéből adódóan az állami vagyon érté­kesítéséhez szükséges pénztőkék nem álltak rendelkezésre. Tényleges készpénzes kereslet csak külföldi befektetőktől je­lentkezett. A piaci privatizációt fő szabályként azok az orszá­gok alkalmazták, amelyek érdekeltek voltak konvertibilis devi­zabevételük növelésében.

A negyedik elvi lehetőség az úgynevezett tömegprivatizáci­ós technikák alkalmazása. Ennek legkifejlettebb megvalósult formájával a cseh privatizáció kapcsán találkozhatunk.

Az egyes országok gyakorlatának vizsgálata azt mutatja, hogy az átmeneti gazdaságok speciális adottságai azt kény­szerítik ki, hogy a tényleges folyamatok a harmadik és negye­dik elvi lehetőség kombinációjával menjenek végbe. Ez azt jelenti, hogy a tisztán a piaci privatizáció elvét alkalmazó Ma­gyarország kénytelen volt mesterséges privatizációs keresle­tet teremtve a tömegprivatizációs technikákra emlékeztető megoldásokhoz nyúlni. (A kárpótlási jegy-részvény csere, vagy a Kisbefektetői Részvényvásárlási program.) A másik ol­dalon a cseh privatizációban is jelentős vagyonrészt kivontak a kuponos privatizáció alól.

A magyarországi privatizáció tapasztalatai

A magyarországi privatizáció a politikai rendszerváltás előtt elkezdődött. E folyamat mögött akkor két meggondolás hú­zódott. Az egyik a gazdaságpolitikai kényszer. A"külső adós­ság finanszírozása nem volt megoldható a folyó bevételekből, így a termelővagyon egy részének külföldi tőkével való priva­tizálása jelenthetett – legalábbis átmeneti – kiutat e helyzet­ből. E számítások beváltak, az Antall-kormány egyik gazda­ságpolitikai sikere alapozódott itt meg. A külföldi tőkével le­folytatott privatizáció azonban más gazdasági előnyt nem eredményezett. A várt korszerűsítési hatás elmaradt, a hazai monopolpozíciók jó részét meg-, illetve átvette a külföldi be­fektető. A megvásárolt vállalatok ágazati szerkezete és a kialkudott ár azt is lehetővé tette, hogy viszonylag kis be­fektetéssel a gazdaság jó néhány kulcsterületét a külföldi tőke ellenőrizze, oly módon, hogy a gazdaság e tranzak­ciók révén pótlólagos erőforrásokhoz sem jutott. Az or­szág pozícióját és külföldi megítélését jól mutatja az a tény, hogy eddig kizárólag szakmai befektetők jelentkeztek, akik, szemben a pénzügyi befektetőkkel, nem, vagy nem elsősor­ban az adott vállalat jövedelmező és bővülő működésében érdekeltek, hanem saját versenypozíciójuk javításában, ami adott esetben a megvásárolt vállalat leépítését is jelentheti. A privatizáció elkezdésének másik mozgatórugója az akkori ve­zető elit egy csoportjának az a törekvése volt, hogy a magyar gazdaságot fokozatosan egy vegyes tulajdonú modell felé te­relje.

A szocialista világrendszer igen gyors összeomlásával a fo­kozatos átmenet lehetősége megszűnt. A politikai rend­szerváltással megindult az „osztályharc" a tulajdonért. A for­málódó új burzsoázia több csoportból rekrutálódik. Az egyik „frakció" a Kádár-rendszer utolsó időszakában kitermelődött vállalkozói réteg. Ezek részben a második gazdaságból nőttek ki, részben az 1980-as években adódott lehetőségeket kihasz­nálva lettek relatíve gazdagok. A másik csoport az úgyneve­zett „új technokrácia", amelybe a szocialista állami vállalatok menedzsmentjének és a központi gazdaságirányítási appará­tusnak egy része tartozik. E réteg (amelyet szokásos nómenk­latúra burzsoáziának is nevezni) a vállalatvezetésben elfoglalt pozícióját, illetve a gazdaságirányításban szerzett jártasságát igyekezett több-kevesebb sikerrel kamatoztatni. Az új tőkés­osztály további alkotóját jelentik a második világháború előtti uralkodó osztály két „frakciója", az ún. urbánus polgárság és az „úri osztály" leszármazottai.

Az elmúlt négy esztendő privatizációs történései periodizálhatók ezen „osztályharc" alakulása alapján.² Ennek főbb sza­kaszai a következők:

1. A választásokat megelőző és azt közvetlenül követő idő­szak a „paktum" bomlásáig. Ekkor az MDF és SZDSZ a nó­menklatúra megtörésén munkálkodott.
2. 1990 kora őszétől a koalíció kísérlete a centralizált pri­vatizáció megvalósítására. A keresztény nemzeti középosz­tály, illetve a kormány hátteréül szolgáló klientúra kiépítésének elindítása.
3. 1991 végén – 1992 elején kiegyezési kísérlet a kormány részéről a főbb szereplőkkel. Erre az időszakra világossá vált, hogy a gazdaság működőképessége nem tartható fenn a gazdasági elit összefogása nélkül. A kormánykoalíció felvilá­gosultabb képviselői (Széles Gábor és Bogár László) világo­san látták a kiegyezés szükségességét. Ekkor lazultak a cent­ralizált privatizáció kötöttségei, a folyamatnak egy szélesebb (bár nem abszolút széles) kör lehetett haszonélvezője.
4. 1992 második fele, a piaci privatizáció kifulladásával a politikai és gazdaságpolitikai csapdahelyzet felismerése. Itt a legnagyobb kormánypárt belső megosztottsága is láthatóvá vált. E csapdahelyzet felismerése inspirálta Csurka István em­lékezetes fellépését is. Végül nem sikerült (nem is sikerülhe­tett) négy esztendő alatt megteremteni, pontosabban reprodu­kálni a második világháború előtti úri középosztály modern változatát.

Gazdasági hatások

A privatizáció, a privatizációs politika egyszerre eszköze az új rend társadalmi alapjai megteremtésének és a gazdasági válságkezelésnek. Az Antall-kormány legelső lépései között volt az Állami Vagyonügynökség szerepének és függelmi vi­szonyainak megváltoztatása. Az ÁVÜ, amely eredeti mandá­tuma alapján a privatizáció ellenőrzését volt hivatott parlamen­ti kontroll alatt végezni, a kormány privatizációs és tulajdonosi minisztériumává alakult át. 1990 nyarán sikertelen rohammal (az állami tulajdonú vállalati tanácsok irányította üzemek me­nedzsereinek leváltását igazgatóválasztások kierőszakolásá­val kísérelte meg) egy lépésben próbálta leváltani a régi me­nedzsmentet. E kampány sikertelensége után az állami válla­latok társasági formába való átalakítása volt a befolyás kiter­jesztésének fő eszköze. Az „új" társaságok menedzsmentjébe és tulajdonosi testületébe (igazgatóságaiba) tömegesen kerül­tek kormánypárti politikusok. Mind az Állami Vagyonügynök­ség, mind az 1992-ben létrehozott állami szuperholding: az Állami Vagyonkezelő részvénytársaság szervezetén belül fon­tos szerep jut a „humánpolitikai" részlegeknek a „rátermett" vállalati vezetőréteg kiválasztásában.

A privatizáció központosításának és parlamenti kontroll alóli kivonásának eszköze volt a decentralizált állami tulajdon „visszaállamosítása", a területi önkormányzatok kihagyása a működési területükön folyó ügyletek előkészítéséből és lebo­nyolításából, a korábbi tanácsi vállalkozói vagyon államosítá­sa. 1992 nyaráig nem születtek meg a privatizáció törvényi keretei. Az adott évi privatizáció és állami vagyonkezelés jog­szabályi kereteit biztosító Vagyonpolitikai irányelvek két évig nem léteztek. Azóta „haladó hagyománnyá" vált, hogy ezen országgyűlési határozatot a tárgyév végén fogadják el. Ez biz­tosítja a kormányzat számára a szükséges önállóságot és ru­galmasságot.

Az Antall-kormány privatizációs politikáját és gyakorlatát több fordulat jellemezte. 1990 őszétől kísérlet történt a cent­ralizált privatizáció megvalósítására. Itt mintegy a spontán privatizáció ellentéteként központi és ágazati privatizációs programokat hirdettek meg annak érdekében, hogy a régi vállalati menedzsmentet kihagyják a privatizáció előkészí­téséből és megvalósításából. Elfogadást nyert az előpriva­tizációs törvény és az önkormányzatok vagyonát rendező tör­vény. A centralizált privatizáció kudarca két dolgot bizonyított. Egyrészt, hogy a menedzsment ebben az ügyben kikerülhe­tetlen, másrészt, hogy sem a belföldi, sem a külföldi privati­zációs kereslet nem elégséges a gyors áttöréshez. 1991 vé­gétől 1992 közepéig az MDF gazdaságpolitikusainak körében teret nyert az a nézet, hogy a nómenklatúra burzsoáziával a kiegyezést és nem a konfrontációt kell keresni. Ebben az idő­szakban született az „önprivatizáció" konstrukciója, amely nemcsak a menedzsereknek, de a lebonyolításban közremű­ködő pénzügyi tanácsadó cégeknek is jó lehetőségeket és anyagi előnyöket biztosít. Ebben a két periódusban a döntő szerepet a külföldi vásárlások játszották. A hazai kereslet biz­tosítására egyedül az egzisztencia-hitel és a privatizációs hitel – ekkor még a kamatlábak miatt nem túl vonzó – konstrukciója állt rendelkezésre. A kormány nem számolta föl, sőt bővítette a „rejtett privatizáció" csatornáit. Az állami vállalati szférára nehezedő pénzügyi nyomás a csődtörvény bevezetésével erő­södött. Nőtt a felszámolási eljárások keretében zajló privati­záció, ami valószínűsíti egy meghatározott kör igen kedvező feltételek melletti tulajdonhoz jutását. A vagyonosodé réteg sa­ját tőkéjét és a kedvezményes „E" hitelt felhasználva az ala­csony piaci értékű tőkeelemeket, vagyonrészeket megszerez­ve tud tovább lépni a vagyonosodás útján.

A privatizáció a válságkezelésben fontos szerepet tölt(ött) be. A devizában befolyt bevételek a külső adósságszolgá­lati kötelezettségek teljesítését szolgálták. Tulajdonkép­pen egy csendes adósság-tulajdon csere zajlott. E folya­matot rejtette magában az, amikor a privatizációs bevételeket a belső államadósság törlesztésére használták.

1992 nyarán elfogadták az ideiglenesen állami tulajdonban és a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon hasznosítá­sára és kezelésére vonatkozó törvényeket. Ezek formálisan is kettéválasztják a gyorsan értékesítésre szánt és az állam stratégiai készletébe tartozó vagyont. Ez utóbbi kezelését egy társasági formában működő, így a parlament ellenőrzése alól kivonható szuperholdingra (ÁV RT.) bízták. 1992-ben világos­sá vált, hogy az addig követett úgynevezett piaci (tehát for­mális adásvételen alapuló) privatizáció kifulladóban van. En­nek oka részben az elégtelen hazai és külföldi keresletben, részben a privatizációs kínálat rohamos romlásában keresen­dő. A kínálat romlásában egyfelől szerepet játszott, hogy a jó vállalatok már elkeltek, másfelől a meglévő állami vagyon gyorsuló értékvesztése. Ez utóbbi jelenség a vállalati szféra elhúzódó pénzügyi válságával van összefüggésben. A kiala­kuló gazdaságpolitikai csapdahelyzetet mi sem bizonyította jobban, mint a privatizációt a kormánykoalíción belülről ért tá­madások. Ezen támadások egy része (például a keresz­ténydemokratáké) azt a felismerést tükrözte, hogy az átgon­dolatlan privatizáció a gazdasági válságot tovább mélyíti. A támadások másik része az addig megvalósult privatizációk­ban azt kifogásolta, hogy túlzott szerep jutott a külföldi tőké­nek és a kormánykoalícióhoz nem közel álló hazai tőkés cso­portoknak (Csurka István, Monopoly csoport fellépései). Eb­ben a helyzetben kerültek előtérbe azok a hazai viszonylatban új technikák, amelyek a válságkezelést és a koalíció társada­lmi preferenciáit a következő időszakban hatékonyabban moz­díthatják elő. A tőkeemeléses privatizációt elsősorban a to­vábbra is szükséges külföldi források korábbinál célszerűbb formájának szánják. A vállalatok működőképességének meg­őrzését szolgálják az MRP, a lízing és az MBO technikák be­vezetése. E technikák bevezetése mellett jelentősen könnyebbedtek az „E"-hitel feltételei. A privatizációs bevételek visszaforgatása a vállalati reorganizációk pénzügyi feltételeit hivatott biztosítani. A politikai preferenciák teljesülését szolgálják a kistulajdonosi részvényvásárlási program ki­dolgozása és a kárpótlási jegy-részvény csere számára kiemelt kínálati portfolió biztosítása.

Azt gondolom, hogy igaztalanok azok a vádak, amelyek az Antall-Boros-kormányt a privatizáció általános lassításával vá­dolják. A privatizációs bevételek képződésének lassulása csak a piaci privatizációt minősíti. A kormány legitimitásának fontos forrása a magántulajdon terjesztése. A kisvállalkozásokból, a gyors megtérülésű tevékenységekből akkumulált tőkék tulaj­donosai a mai privatizációs technikák és ösztönzők mellett igen kedvező feltételekkel gyarapíthatják vagyonukat alacsony piaci értékű vagyontárgyak megszerzésével. A felszámolás alatt lévő vállalatok vagyonának kedvezményes hitelekkel való megszerzése új lökést adhat az eredeti tőkefelhalmozásnak. A magánszektor izmosodása így a saját vállalkozásból történő tőkefelhalmozás és a privatizáció kombinációjának eredménye lesz. E folyamat számára kedvező feltételeket biztosít a kö­vetkező részben ismertetésre kerülő válságkezelő politika.

A kormány kétségtelenül nem kívánt belátható időn belüli privatizációt néhány kiemelt területen. Ezt saját politikai és gazdaságpolitikai cselekvőképességének megőrzése érdeké­ben tette. Ez a taktika nemcsak hazai és külföldi érdekcso­portok elképzeléseivel ütközik, de bizonyos esetekben a gaz­dasági stabilizáció követelményeivel is. A legjobb példa erre a kereskedelmi bankok privatizációja. A mai magyar gazda­sági helyzetben a kereskedelmi bankok külföldi tulajdon­ba kerülése nem egyszerűen a banküzem elidegenítését jelenti, hanem ennél sokkal többet. A kiterjedt pénzügyi vál­ság miatt a bankok birtokában nemcsak betétek és hitelek vannak, hanem a rossz hitelek fejében elzálogosított vagyon­részek, kényszerbefektetések, vagyis jelentős vállalkozói va­gyon. A pénzügyi válság megoldásának döntő feltételei össz­pontosulnak a bankszektorban.

A kör ördögi. A hazai bankszektor alultőkésítettsége, vala­mint a gazdasági válság miatt felhalmozódott kétes és rossz követelései okán újratőkésítésre szorul. A hazai bankrendszer ebben a helyzetben fokozatosan kiszorul a legjobb hazai vál­lalatok hitelezéséből. Ezek igényeit ugyanis a vegyes bankok és a külföldi bankok közvetlen hitelezéssel kielégítik, mivel pozíciójuknál fogva kedvezőbb hitelfeltételeket tudnak kínálni. A friss tőke tehát elengedhetetlen. Ezt elvileg két úton sze­rezhetik meg. Külföldi stratégiai befektető közreműködésével végrehajtott tőkeemeléses privatizációval. A bankok jelen helyzetében azok részvényeinek piaci értéke alacsony. A pri­vatizáció során az állam jelentős tőkeveszteséget könyvelne el plusz elveszíti az előbb említett, nem közvetlenül a bank­üzemhez tartozó vagyont és a pénzügyi válság kezelésének kulcsintézménye feletti meghatározó részesedést. A friss tőke bevonásának másik útja az állami tőkeemelés, amelynek for­rása a kormány által felvett külföldi hitel. Ez a megoldás az állam tulajdonosi szerepét konzerválná a bankszektorban, ugyanakkor jelentős további külső eladósodással járna.

Más vállalkozói vagyonelemek állami tulajdonban tartása (stratégiai megfontolásokból, vagy privatizáció előtti reorga­nizáció céljából) is hasonló dilemmákat vet fel. Ez ugyanis azt jelenti, hogy e vállalati kör ebben a helyzetben csak a kormány által garantált hitelfelvétellel juthat friss forráshoz, és, ráadásul, az állami vagyonkezelés mind intézményeit, mind személyi feltételeit illetően meglehetősen rossz helyzetben van.

1993-ban világossá vált az úgynevezett piaci privatizá­ció régi módon való folytathatatlansága. A gazdasági vál­ság elhúzódásával a feltételek romlottak. Egyfelől a privatizá­ciós kereslet – megfelelő hazai vásárlóerő és a külföldi tőke érdeklődésének csökkenése miatt – nem biztosítja a gazda­ságpolitika által korábban célul kitűzött privatizációs ütemet. A készpénzben befolyó privatizációs bevételek nagyságrendi­leg maradtak el az államháztartás hiányának finanszírozásá­hoz szükséges összegektől, a belföldi államadósságról nem is beszélve.

Másfelől a kínálati oldalon is jelentős átrendeződések men­tek végbe. Romlott a kínálat minősége azzal, hogy a csődök és felszámolások miatt rohamos az állami vagyon értékvesz­tése. Az ÁV RT. felállásával jelentős vagyontömeg vonódott ki a privatizálást közvetlenül végző ÁVÜ hatóköréből. Jelentős és viszonylag értékes vagyontömeg kivonódása kezdődött meg a piaci privatizáció hatóköréből azzal, hogy különböző alapítványok és a TB alapok számára ingyenes vagyonjutta­tást határozott el a kormány.

1993-tól változtak a kormány privatizációs politikájának pri­oritásai. A kormányzat felismerte, hogy a privatizáció gyorsí­tásának a reorganizáció a feltétele. Ezek a privatizációs kíná­lat javítását célzó akciók azonban szakmailag nem voltak kel­lően kiérleltek, ezért a gazdaságpolitika ambivalensen fogadta őket. Ez a tény eleve magában rejtette ezen akciók sikerte­lenségének lehetőségét. Pozitív változásnak tekinthető azon­ban, hogy a privatizációs megoldásoknál előtérbe kerültek a tőkeemeléses konstrukciók. A privatizációs politika változásá­nak másik eleme, hogy a gazdaság külső egyensúlyi viszo­nyainak drasztikus romlása miatt újból előtérbe került a kész­pénzes devizabevételek szerzésének kényszere. Ennek lé­nyege, hogy a külső fizetési pozíció megrendülése esetén a külföldi tőke bevonásának ösztönzésére néhány nagyvállalat (nagybankok, nagy közszolgáltatók stb.) gyors privatizálására kerülhet sor. Mivel e területen a működőképesség a tőkeeme­léses megoldást követeli, a költségvetés helyzetén ezen ak­ciók nem segítenének, de mint azt 1993 végén a MATÁV el­adása mutatja, ezen a módon jelentős devizabevételekhez le­het jutni. További bevételi tartalékot jelentenek a koncesszióba adásból származó díjbevételek.

1993-ban a privatizáció folyamataiban tendenciaváltás tör­tént. Ennek lényege, hogy alig nőtt az értékesített vagyonér­ték. Míg 1992-ben 74,5 milliárd forint volt, addig (a MATÁV privatizációját nem számítva) ugyanez 1993-ban 78 milliárd. 1991-1992 között ez az érték megduplázódott. Ráadásul ezen belül (ugyancsak figyelmen kívül hagyva a MATÁV-akciót) abszolút számokban is visszaesett a készpénzbevétel. Ez 1992-ben 63 milliárd, 1993-ban 43 milliárd forint volt. Nagy szerephez jutott ugyanakkor a kárpótlás és a kedvezményes technikák alkalmazása. A táblázat e szerkezetváltozásokat mutatja.

1994 első felében tovább folytatódott a kedvezményes konst­rukciókkal történő vagyonértékesítés. Ez zömmel az ÁVÜ port­foliójába tartozó vagyont érinti. A kárpótlás céljára felajánlott vagyon egy része az ÁV RT-hez tartozik. A már meglévők mellé csatlakozik az eléggé vérszegényre sikeredett Kisbefek­tetői Részvényvásárlási Program. Az új koalíciós kormány ezen akciókat várhatóan a legrövidebb időn belül lezárja. Az ÁVÜ 1994-re tervezett készpénzbevétele 47 milliárd forint kö­rüli. Ennek realitása kérdéses. Az összes vagyoneladás 72 milliárd forint értékűre tervezett. Ez 65%-os készpénzhánya­dot jelent. E készpénzbevételek zöme az államháztartáson belül kerülne elköltésre.

Az 1994-es privatizációs folyamatok másik – lehet mondani, meghatározó – eleme az ÁV RT. portfolióját érintő „nagypri­vatizáció", vagyis a stratégiai készletek kiárusítása. A féléves fizetési mérleg adatok arra utalnak, hogy az új kormány rá­kényszerül ilyen akciókra.

Néhány következtetés

Az eddigi folyamatok tapasztalatai alapján legalább a követ­kező következtetések vonhatók le:

1. 1990 és 1994 között az új politikai elit érdekérvényesítési törekvései a privatizáció során, jó néhány ponton ellentmon­danak a gazdasági stabilizáció szempontjainak. Ezért nem kö­zömbös, hogy a kialakuló új tulajdonosi osztály milyen összetételű lesz.
2. Nem helyes a gazdaságpolitikai célrendszerben a pri­vatizációt első, vagy domináns helyre tenni. Úgy tűnik, hogy a gazdaság stabilizálását mindent megelőző prioritás­ként kell(ene) kezelni. A leköszönt kormány sikerleltárának az a kitétele, hogy sikerült a magánszektort uralkodóvá tenni, legalábbis megkérdőjelezhető. A közvetlen állami tulajdon ki­mutatható csökkenése mögött ott van egy igen jelentős köz­vetett állami tulajdoni rész. A privatizált társaságoknál (is) a rossz hitelek mögött végül is a döntően állami tulajdonú ke­reskedelmi bankok explicit vagy implicit tulajdonosi jogosítvá­nyai állnak.
3. A tulajdonváltás rövid- és középtávon biztosan nem jelent pótlólagos növekedési hajtóerőt a gazdaságban, ső inkább pótlólagos terhet a működésben. Az alkalmazott priva­tizációs technikák az érintett vállalatok tőkehelyzetét nem­hogy stabilizálták volna, inkább destabilizálták. A hitelekkel privatizált vállalatokból a hitelek visszafizetése és a kamatfi­zetési kényszer miatt tőkekivonásra kerül sor. További prob­léma, hogy a privatizációs hitelterhek miatt az érintett társa­ságok nem hitelképesek, így forgóeszköz szükségleteiket és fejlesztési elképzeléseiket hitellel megvalósítani nem tudják. Súlyos problémát jelent a gazdasági növekedés szempontjá­ból az is, hogy az állami vagyonkezelés minősége igen ala­csony szintű.
4. A tulajdonváltásból adódó bizonytalanságok akadályoz­zák a gazdasági „jogállamiság" megszilárdulását (ez a piac­gazdaság alapfeltétele volna), valamint a piaci privatizáció ed­digi útja akadályozza a piaci intézmények „rendeltetésszerű" működését. A tulajdonváltás a már privatizált szektorban sem teremtett stabil tulajdonosi struktúrát, hiszen a hitelezési technikákkal privatizált szférába egy későbbi csődhullám szinte be van programozva. Ennek eredményeként nem zár­ható ki a tulajdonrendszer térképének újrarajzolása.

Jegyzetek

1 A rejtett privatizáció fogalma Kopácsi Sándortól származik.

2 Erre tettem kísérletet „A magyarországi privatizáció fordulatai" című cikkemben. Valóság, 1993. 6, szám

A tanulmány az OTKA 4624. számú projekt keretében készült.

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

A rendszerváltás kezdete óta igyekszem figyelemmel kísérni az egyes pártok, politikai szervezetek és vezetőik megnyilvánulása­it, az új magyar politikai stílus alakulását. Kezdetben jóleső meg­nyugvással tapasztaltam, ahogy a magyar közélet akkori fakópi­ros köntösén megjelentek és terjeszkedni kezdtek az élénk másszínü foltok. El is nyelték hamarosan a fakópirosat. Narancsos-agyagbadöngölős fiatal demokraták, szabad(on szárnyaló) demokraták, nyugodt(an erős) fórum-demokraták, egészen kicsi kisgazdák, újrakezdő szociáldemokraták, szánom-bánom szocia­listák, meg még sokan mások, dicséretesen igyekeztek, hogy ki­eszeljék, kik is ők tulajdonképpen, és kiket is képviselhetnének saját magukon kívül. Pont úgy, ahogy a politikai eszmék piacán annak lennie illik. Ha ezt az igyekezetet nem koronázta is mindig teljes siker, abban mindannyian bizonyosak voltak – és velük alig­hanem a magyarság döntő többsége -, hogy mit nem akarnak. Azt, ami addig volt: pazarló, fenyegetőző egypárti diktatúrát, amelyben sem arisztokraták, sem demokraták nem lehettek, leg­feljebb csak – Petri György szóhasználatával – „szarokraták". Az arisztokrácia ideje – bár úgy tűnik, ez nem tudatosodott minden­kiben – egyébként is lejárt, így nem maradt más hátra, mint, jól felfogott nemzeti érdekből is, demokratává válni. Ezt diktálta az irányadónak elfogadott nyugat-európai modell is: parlamentáris képviseleti rendszer és szociális piacgazdaság.

A modell átvételével átkerült a magyar politikai gondolkodásba a liberális eszmekör egyik legjellegzetesebb eleme, a diktatúrák és demokráciák antagonisztikus szembeállítása, amely csupán ideológiai normativitáson nyugszik, történetileg viszont nem iga­zolható, s ezért számos akadémikus vitát kavart más nyugati or­szágokban is.¹ Hogy a példaképül elfogadott modern Nyugat szá­mos, önmagát demokratának tudó politikusa pillanatnyi vagy perspektivikus célok érdekében percig sem habozott diktatórikus rendszereket támogatni, az csak a gyakorlati politikus mélyebb bölcsességből táplálkozó fölényét igazolja az akadémikus faksznikkal szemben. Nem volt nehéz megjósolni, hogy a diktatúra kontra demokrácia vita itthon és a szomszéd országokban dús másodvirágzását fogja élni. Hogy a probléma visszatért a tudo­mányos köztudatba, azt már 1987-1989 táján lehetett tudni. Elég ha fellapozzuk a Valóság c. folyóirat akkori számait.² Nagy Imre és mártírtársainak ravatalánál Orbán Viktor mondta ki először nagy nyilvánosság előtt a bűvös „totalitarizmus"szót Totalitariz­mus. Mi tagadás, jól esett akkor hallani ezt a fogalmat. Bizonyí­téka volt annak, hogy ami még a 80-as évek elején is csak csen­des fél-magánbeszélgetésekben, egyetemi tanszékek folyosóján vagy a „repülő egyetem" előadásain hangozhatott el, arról ezentúl nyíltan lehet írni és beszélni. Bizonyítéka volt annak, hogy a Nyu­gat értékrendje és fogalmai fogják alakítani az új magyar politikai stílust. Ezt akkor már önmagában is értéknek tartottuk. A kelet-európai rendszerek lavinaszerű összeomlása rövid időre fényesszellős hangulatokat idézett fel. Egy pillanatig hihettük, hogy „holnapra megforgatjuk az…", hogy egyszerre ütött az igazság és a kibékülés órája, hogy most talán bekövetkezhet az itteni szom­szédnépek összeborulása is.

Az akkori érzületből sok minden tünékeny illúziónak bizonyult. A totalitarizmus-fogalom pedig bekerült a jobbra hajló politikai csoportok szellemi fegyvertárába, ahol politikai célokat követve folytatták a totalitarizmus-publicisztika legnegatívabb ha­gyományát: nem magyaráznak, nem összehasonlítanak, csupán állítanak. Azt állítják, hogy a létező szocializmus és a fasizmus lényegileg azonosak. A két világháború között meg­szokott szóhasználattal: a bolsevizmus vörös fasizmus, a fasiz­mus barna bolselvizmus (F. Borkenau).

Az újsütetű magyar totalitarizmus-gondolat számos ékes da­rabját sorolhatnánk itt fel. Tekintve, hogy nem egyes szerzőkkel akarunk vitatkozni, hanem egy mind tudományos, mind politikai szempontból negatív jelenséget elemzünk összességében, nem kerestük vissza az összes ilyen értelmű megnyilvánulást, azok­nak csupán lényegi elemeire reflektálunk.³

Kezdjük mindjárt egy fogalomzavarral. A totalitarizmus-tézis hívei szinte kivétel nélkül a fasizmus fogalmát használják, de a nemzetiszocializmust értik rajta. Elfelejtik vagy éppen feledtetni akarják, hogy a fasizmus fogalmával elsősorban Mussolini moz­galmát és rendszerét szoktuk jelölni, míg másodsorban a Musso­linit példaképnek tekintő szervezetek gyűjtőfogalmaként szoktuk használni. Figyelembe véve az ezek között mutatkozó, gyakran lényegbevágó különbségeket, az újabb szakirodalomban inkább a fasizmusok többes számú alak honosodott meg. (A 60-as évek közepe óta élénk vita folyik a kutatók körében arról, vajon a ná­cizmus besorolható-e egyáltalán a fasizmusok kategóriájába.⁴ A vitában való állásfoglalás helyett szögezzük le, fasizmus és nem­zetiszocializmus rokon, de nem azonosítható jelenségek. Az olasz fasizmus természetesen nem felel meg a totalitarizmus­szerzők céljainak, mert nem kínálja azokat az analógiákat, ame­lyeket ők fel szeretnének mutatni.)

Érvénytelennek, sőt komolytalannak minősítik a közismert ún. dimitrovi fasizmus-definíciót. Igazuk van, a fasizmusok lényegét az nem meríti ki, csupán egyetlen egyet ragad meg és általánosít a fasizmusok számos arculata közül, ezért elmélyült történeti vizsgálat alapjaként semmi esetre sem szolgálhat. Mégsem volna helyes elfeledni, hogy mind Mussolini, mind Hitler az ipari nagytőke és a politikai elit egyes csoportjainak aktív támoga­tásával került hatalomra, és a nagytőke Igényelt legalábbis beépítették rendszereikbe, iII. összhangba hozták saját poli­tikai céljaikkal. A fasiszta vezéreket nem politikai stílusuk tette szimpatikussá egyes uralkodó körök számára, hanem az a meggyőződés, hogy érdekeik egybeesnek a fasiszta célok egy részével. Úgy gondolták, hogy a majd általuk kordában tartott ve­zér lesz a „megfelelő ember kényes feladatra". Ezért a kommu­nista fasizmusértelmezés ugyan hamis általánosítás, a benne rejlő részigazság azonban nem tagadható.⁵

Kapóra jön a totalitarizmus-tézis számára az az – egyébként először szocialista gondolkodók által felvetett – teória, amely a fa­sizmusokat kispolgári gyökerűnek minősíti, sőt bennük egyene­sen kispolgári szocializmust vél megpillantani.⁶ Ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a fasizmus lényegileg szocializmus, az meg „mindegyformán" totalitarizmus. Ez esetben ugyancsak egy rész­mozzanat túláltalánosításával van dolgunk. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocialista mozgalom tömege és szavazótábora nagy­részben az alsóbb középosztályból származik. A bökkenő azon­ban ott van, hogy a többi polgári párt szavazói ugyancsak; ez azonban mégsem bizonyítja ezek kispolgári gyökereit vagy jelle­gét. A hatalomra került fasizmusról és nácizmusról sok mindent el lehet mondani, de azt aligha, hogy valamiféle kispolgári szocia­lizmust valósítanának meg. Éppen ellenkezőleg. Háttérbe szorít­ják a szocialisztikus nézeteket. Baj van a fogalommal is, tisztázat­lan a tartalma. Ki a kispolgár? A kistulajdonos, a hivatalnok, a ta­nító, vagy akinek a szülei e foglalkozásokat űzték? A totalitariz­mus-szerzők egynémelyike, talán érezve a kispolgárság-tézis tarthatatlanságát, úgy érvel, hogy a fasizmus és a szocializmus hatalomformáló tényezője a vérszomjas lumpenproletár tömeg.⁷ Hogy a tömeg a fasizmusokban és a létező szocialista rend­szerekben nem hatalomformáló tényező, hanem csupán a hatalom eszköze, azt aligha kell bizonyítani. A totalitárius rend­szerekben és a velük bizonyos rokonságot mutató populista dik­tatúrákban a tömegpolitika funkciója éppen abban áll, hogy azt a látszatot keltse, mintha a politikai döntésekben a tömeg által megjelenített többség akarata kelne életre, és az uralkodó elit nem volna más, mint ennek a közakaratnak a végrehajtója.

A konzervatív ihletésű totalitarizmus-felfogás igyekszik elhitet­ni velünk, hogy a fasizmus és bolsevizmus vezető gárdája per­verz, szadista, munkakerülő, deviáns, bűnöző alakokból állt, akik még haló poraikban is méltók a megvetésre és a gyűlöletre. Nos, ami a bolsevik párt első generációját illeti, nehéz díszesebb, műveltebb értelmiségi klubot elképzelni. A fasiszta vezetők legtöbbike szintén olvasott, tájékozott ember volt, ha nem is rendel­kezett akadémikus ismeretekkel. Hitler sok tekintetben igen hiá­nyos műveltsége inkább kivételnek, mint jellemzőnek mondható. Joachim Fest egy Ismert tanulmányában a náci vezetők lelkialka­tát vizsgálva a legjobb akarattal sem tud egyiküknél sem több tor­zulást kimutatni, mint bármely átlagembernél.⁸ Eichmannt a pszi­chiáter szakértő Jeruzsálemben szintén épelméjűnek találta.⁹ Jó okunk van tehát azt hinni, hogy ezek az emberek nem voltak deviánsabbak, mint a kor, amelyben éltek. Erkölcsiségüket nem a bűnözők etikája határozta meg, hanem az a gondolat, hogy a ma­gasabb cél szentesíti az alantas eszközt. Az ebben a szellemben fogant politikai tett persze sokszor a kriminalitással határosnak látszhat. Pedig Mussolinit, a bolsevikokat, Röhmöt, Rauschninget egy magasabbrendű politikai erkölcsiség igénye, népért-nemzetért érzett felelősség, valódi problémaérzékenység és változtatni akarás is mozgatta. Züllöttségüket nem bizonyítja, hogy kedvelték az alkoholt vagy az azonos nemet. Igaz ugyan, hogy Sztálin nyakalta a konyakot és a vodkát, Churchill viszont a whisky nagy barátja volt, Hitler pedig tudvalévőleg absztinens. (Egyébként minden forradalmi átalakulás sajátja, hogy felszínre kerülnek ad­dig többé-kevésbé marginális helyzetben levő csoportok. Ez még a mai magyar rendszerváltásra is igaz. Ezeket azonban súlyos té­vedés volna sommásan lumpennek minősíteni, jóllehet ilyenek is akadnak közöttük.)

Mindezek azonban csak járulékos, illusztratív elemek. A tota­litarizmus-elmélet egyik központi tézise, hogy fasizmusok és bol­sevizmus lényegileg azonosak. De felbukkant az újabb magyar totalitarizmus-összhangzatban egy másik tézis is, miszerint fasiz­mus és bolsevizmus a társadalmi patológia vagy méginkább a társadalmi atavizmusfogalmával írhatók le.¹⁰ Mindkét tézis a leg­korábbi időktől kezdve folyamatosan jelen van a liberális fasiz­muskritikában. E meg nem értett, meg nem emésztett fogalmak­kal való dobálódzás a legtöbb esetben csak szánalmas szellemi bénaságot takar.

Vizsgáljuk meg, vannak-e komolyan vehető érvek, amelyek a fasizmusok és szocializmusok atavisztikus jellegét bizonyítanák. E modernkori totalitarizmusokat egyesek az európai feudalizmus, mások az ókori keleti nagybirodalmak társadalom- és gazdaság­szerkezetével szokták párhuzamba állítani.¹¹ Ez az összehason­lítás azonban nem a történeti, társadalmi szerkezet és környezet mélyebben fekvő szimilaritásai után kutat – ilyeneket aligha is tudna felmutatni -, hanem felületi hasonlóságok ideologikus ki-sarkításával etikai tartalmú értékítéleteket kreál. Hogy a modern­kori totalitarizmusok egy idő elteltével bürokratikus uralmi szerke­zetekké válnak, nem vitatható, ez azonban nem bizonyítja ata­visztikus jellegüket. Ugyancsak súlyos tévedés volna azt gondol­ni, hogy a fasizmusok bürokráciája azonos a szocializmusok bü­rokráciájával.¹² Az előbbi esetben a hagyományos szakapparátu­sok mellé felépül egy részben konkurens, részben kooperatív új politikai apparátus, amely egyre inkább a hagyományos appará­tusokhoz asszimilálódik, magáévá teszi azok szakmai és hétköz­napi ethoszát. A bolsevik politikai rendszer ellenben teljes szakí­tást jelent mind a hagyományos elitekkel, mind a hagyományos bürokráciával, és önmagából igyekszik kitermelni az új adminiszt­rációt. Ennek megfelelően az ancien régime szakapparátusainak maradványai – inkább csak személyekről van szó, mintsem szer­vezeti zárványokról – a szocialista hatalom első periódusában ro­hamosan, később fokozatosan lemorzsolódnak. A bekövetkező generációváltással a szakapparátusok hivatali ethosza teljesen háttérbe szorul a politikai elit ideologikus ethosza ellenében (és csak az azt követő generációban tér vissza). Ez az első pillantás­ra talán kis súlyú különbség is messzemenő, de a két rendszer esetében merőben eltérő, sőt ellentétes következményekkel jár. A fasiszta rendszerek – a szocialista rendszerekkel ellentétben – a tulajdonviszonyok és az igazgatási rendszer részbeni megőrzésével is bizonyos kontinuitást képviselnek a hagyo­mányos polgári berendezkedésekkel, ennek köszönhetően nagyobb zökkenő nélkül képesek újra beilleszkedni a nyuga­ti társadalmak közé.

Egy másik hasonlóan magvas megállapítás szerint a totalita­rizmusok mindenkori típusjegye a szinte már intézményesült kor­rupció, a balkáni és keleti despotizmusok baksis-rendszere. Aki valamelyest is ismeri a szocializmusok és a fasizmusok történe­tét, tisztában lehet azzal, hogy mindkét rendszerben, de különö­sen a létező szocializmusokban hányszor és miféle módon igye­keztek elejét venni a funkcionáriusok harácsolásának. A közjavak magáncélra való felhasználását fasizmusban is, szocializmusban is sikkasztásnak, korrupciónak hívják. A korrupció nemcsak fasiz­mus és szocializmus, hanem általában a diktatúrák szokásos ve­lejárója, de a demokrácia sem nyújt teljes védelmet ellene. A szovjet típusú rendszer egyik érdekessége éppen az, hogy a po­litikai elit kezén nem halmozódnak fel olyan mesés magánvagyo­nok, amelyekre egyébként a közjavak pazarl(ód)ásából következ­tetni lehetne. A reálszocializmus nem a funkcionáriusok harácsolásába rokkan bele, hanem a nem piac-racionális gazdálkodási rendszerbe. Abba, hogy a tőkejavakat erőszakosan fogyasztói ja­vakká alakítja, valamint a meg nem termelt javakat igyekszik új­raelosztani. (Owen is ebbe bukott bele a maga korában.) Rövi­den: szűkített újratermelés folyik. Ez sem atavizmus. Az ókori Ke­let nagycivilizációinak emlegetése e tekintetben teljesen hamis analógia. Ezek jellemzője az egyszerű, pontosabban az igen las­san bővülő újratermelés. Szélsőséges esetektől és periódusoktól eltekintve e birodalmak adminisztrációja a helyi hatalmasságok­kal karöltve, de némelykor ezek ellenében is, féltékenyen őrkö­dött azon, hogy az „istenadta nép" illendően részesüljön az általa megtermelt javakból. E patriarchálisán szervezett és gondolkodó rendszerekben jelen volt a társadalmi szerződés egy ősváltozata (ezt őrizte a kollektív emlékezet is), amely feltételezte a hatalma­sok felelősségét alávetettjeikkel szemben. (Valahogy úgy, ahogy az érett középkor hűbér- ill. földesurát számos kötelezettség ter­helte hűbéreseivel ill. jobbágyaival szemben.)

Az előző bekezdésben mondottakat logikusan végiggondolva kitűnik, mennyire elhibázott az az álláspont, amely, ismét csak az ókeleti birodalmakra utalva, úgy véli, a fasiszta és bolsevista rendszerekben egyaránt relativizálódnak a tulajdonviszonyok. A fasiszta rendszerekben mind elvben, mind gyakorlatban fennma­radnak a magántulajdonon nyugvó viszonyok. Az egyes fasiszta rendszerek különböznek atekintetben, milyen mértékben befolyá­solják a tulajdon feletti rendelkezést és a piacgazdaság működését. De egyetlen fasiszta rendszer sem tesz kísérletet ezek megszüntetésére, sőt, a tulajdonos-pozíciókat éppen hogy megtámogatja. Saját társadalmi bázisát pedig úgy igyekszik megszilárdítani, hogy eddig tulajdonnal nem rendelkező híveit va­lódi tulajdonossá teszi. A létező szocializmusok alaptendenciája ezzel éppen ellentétes. Míg a fasizmusok esetében a rablott ja­vak, félig-meddig intézményesített csatornákon, egykettőre a „régi harcosok", kisebb és nagyobb potentátok magántulajdonát gya­rapították, addig a szocialista rendszerek vezető funkcionáriusai általában nem tesznek szert olyan magánvagyonra, amely meg­haladná az európai mértékkel mért tisztes jólét, esetleg a szerény fényűzés határait. A közjavak elbirtoklása csak a rendszerek ké­sei, dezintegrációs szakaszában válik tömegessé és tünet­szerűvé. (Tanulságos lenne megvizsgálni e tekintetben a magyar­országi rendszerváltást megelőző és követő egy-két esztendő tendenciáit.) Tulajdonnal bírni és azzal rendelkezni, az tudva­lévőleg két különböző dolog. A demokráciák – különösen a szociális gazdaságok – jogrendszere is korlátozza bizonyos ese­tekben és bizonyos mértékben a tulajdonosi jogok gyakorlását (vö. a németországi bérháztulajdonosok esetében). A modern polgári berendezkedésekben szintén relativizálódik a tőkés tulaj­don mint ilyen, mert egyrészt nagy tömegek és eredetileg piac­idegen szervezetek lesznek formailag (sokszor csak szimbolikus értelemben) tőketulajdonossá, így a tőke anonimmá válik; más­részt egyre inkább elválik egymástól a tőke tulajdonlása és a fö­lötte való rendelkezés. A szocialista rendszerekben, ha részben más okokból és más következményekkel is, hasonló folyamat zajlik le. Itt a tőke állami tulajdonba kerül. A tulajdonból adódó jo­gokat az állam gyakorolja. Az államot kizárólagos Igénnyel meg­szállva tartja egy hatalmi elit. Ezért úgy tűnik, mintha ez az elit volna a tulajdonos. Ez azonban csak látszat, formailag, jogi érte­lemben nem igaz. Az elit a tőkejavak feletti rendelkezést átengedi a vele kényszerűen összefonódott bürokrata-technokrata réteg­nek. A probléma lényege azonban nem a tulajdonlás – rendelke­zés viszonylatban rejlik, hanem abban, hogy a tőkejavak összessége a fasizmusok esetében továbbra is tőkeként műkö­dik, a reálszocializmusokban pedig nem. Ez persze ismét nem atavizmus, hanem egy utópikus társadalomkísérlet része, amely megpróbálta átugrani saját árnyékát.

Teljesen légből kapottnak tűnik az az állítás is, miszerint a to­talitarizmus, a szovjet és a náci rendszer megakasztja a gazda­sági fejlődést, és 19. századi gazdaságszerkezetet eredményez. Érthetetlen, mitől volna egy ultramonopolista gazdaság 19. szá­zadi. Igaz, hogy mindkét gazdaságot – természetesen merőben eltérő okokból – a nehézipartúlsúlya jellemzi. Németország gaz­dasága a túlkapitalizáltságtól szenved, tőkefeleslegét a totális há­borúra való felkészülésre fordítja. Szovjetoroszországot a tőke, az ipar, az infrastruktúra hiánya nyomasztja, 20. századi gazdasági kör­nyezetben 19. századi feladatokat kellene megoldania. Gazdasága egyebek között azért is megy tönkre, mert egyidőben akar eleget tenni a rapid tőkefelhalmozást követelő modernizációkényszernek és saját szociális ideológiájából adódó követelményeknek. Gazda­ságának szerkezete a nyugat-európai piacgazdaság mércéjével mérve tényleg elmaradott, torz és irracionális, de nem 19. századi.

A valódi kérdés persze nem ez, hanem az, hogy a totalitárius rendszereknek sikerült-e véghezvinniük vagy elindítaniuk a társa­dalom valamely területén a modernizációt. E tekintetben mind a fasizmusokat, mind a szocializmusokat illetően hosszú ideje fo­lyik a vita.¹³ Hogy a szocialista rendszerek a kelet-európai társa­dalmak relatív fejlettségét visszavetették, megőrizték vagy növel­ték-e, ma még, történelmi távlat híján, aligha megítélhető. Ma a legtöbb becslés visszaeséssel számol, ez azonban egzakt mó­don nem igazolható. Ellentmond ennek, hogy a szovjet rendszert a nyugati szakirodalom is egészen a 80-as évek elejéig szinte egyöntetűen modernizációs diktatúraként fogta fel. Itt nem kívá­nunk állást foglalni ebben a vitában. Megítélésünk szerint a volt Szovjetunióban 1917-től máig részleges – szociális és életformabeli – modernizáció zajlott le.¹⁴ Eközben azonban a szovjetizált közép-kelet-európai társadalmak fejlődése legalábbis megre­kedt.

A tulajdoni és társadalmi viszonyok tekintetében az ázsiai nagybirodalmak valóban kínálnak analógiákat a szovjet rendszer bürokratikus szakaszához. Bizonyos fajta látens kontinuitást sem zárhatunk ki. Hogy a szovjet államban visszaköszönnek a cári Oroszországból, sőt még régebbről, a tatár uralom idejéből ismert mozzanatok, az csak azt bizonyítja, hogy a történelmet nem lehet kiradírozni a társadalmak mindenkori jelenéből. A ma a moder­nizáció modelljeiként elfogadott nyugati társadalmakban garma­dával lelhetünk archaikusabbnál archaikusabb mozzanatokat. (Elég, ha az Egyesült Királyságra gondolunk, ahol például még nem is olyan régen egy bankigazgatói kinevezés előfeltétele az volt, hogy a jelölt történész diplomát szerzett Oxfordban.) A fasiz­musok esetében legfeljebb az európai középkor kínál analógiá­kat. De jó lesz vigyázni az analógiákkal. Túlértékelésük – egyfajta bornírt struktúrfunkcionalizmus – már sokszor tévútra vitte a meg­értő gondolkodást. Ha találunk is analógiákat a közelebbi vagy tá­volabbi múltból, az még nem bizonyít semmiféle történelmi reg­ressziót. Tévedés volna azt gondolni, hogy alakra hasonló struk­túrák feltétlenül azonos funkciót töltenek be merőben különböző társadalmi rendszerek esetében.

Megszívlelendő tanulság ez azok számára, akik úgy vélik, hogy az állatvilágból hozott horda-szellem – egyesek szent ha­ragjukban csorda-szellemet emlegetnek – reinkarnálódik a fajel­méletben és a totalitárius pártok mítoszaiban.¹⁵ A nemzeti-szo­cialista fajelméletnek valójában semmi köze sincs a hordához, sokkal inkább a 19. századi hatalmi egyensúly megbomlásához, a nacionalista, imperialista ideológiákhoz, a kontinentális Európa nyugati végétől a keleti sarkáig virágzó kulturális antiszemitiz­mushoz, a nemzettudatok labilitásához, valamint ahhoz a súlyos értékválsághoz, amely szétporlasztotta a társadalmi lét szellemi tartóoszlopait. Közvetlen köze viszont a wilhelminus Németor­szág háborús vereségéhez van. Mítoszokat másfelől sem a mar­xizmusban, sem annak leninista változatában nem találunk. A szovjet típusú rendszerek elitje posztulálja ugyan a párt vezető szerepét, de ez nem egyéb, mint egy politikai uralom történetfilo­zófiai racionalizmussal megalapozott axiómája. A mítoszképzés a fasizmusok, különösen a nácizmus sajátossága. Ideológiáik összehasonlításával tettenérhető a fasiszta és forradalmi szocialista gondolat döntő különbsége: míg az egyik irracio­nális-partikuláris utópia, addig a másik racionális-univerzális-emancipatórikus utópia. Az elit legitimációja felől nézve: a nácizmus tisztán antidemokratikus, a bolsevizmus ellen­ben gyökerében tisztán demokratikus célképzetekkel és legi­timációkkal rendelkezik. (Az olasz fasizmus e tekintetben átme­net a kettő között.) A náci elit legitimációja egy zárt közösség pa­razitizmushoz való jogát deklarálja. A bolsevik elit mindenfajta szociális élősdiség megszüntetéséből meríti önigazolását. Hogy a szovjet rendszer alapelvei a gyakorlatban visszájukra fordul­nak, még messze nem jelenti azt, hogy fasizmus, nemzeti-szocia­lizmus és szocializmus közös vonásai nem csupán formai jel­legűek.

Ahogy a totalitarizmus-kánon nem differenciálja a fasizmus fo­galmát, ugyanúgy nem differenciálja a szocializmus-fogalmat sem. így közvetve azt állítja, hogy mindenféle szocializmus lénye­gi azonosságot mutat a nemzeti-szocializmussal. Itt a konzervatív liberális közgazdák – Mises, Hayek, Röpke – gondolata köszön vissza. Emlékeztetőül: náluk az általánosítás alapja kizárólag az állami tervezésen nyugvó gazdasági rendszer vagyis szemükben minden államilag vezérelt, tervszerű gazdaság szocializmus. A tervgazdaság kizárólag ökonómiai szempontú kritikájából kiindu­ló, a fasizmusokat és a szocializmusokat azonosító álláspontjukat a későbbiekben részben maguk finomították, részben revideál­ták, ezért az ma már semmiképpen sem tekinthető mérték­adónak.¹⁶ A fogalmi tisztázatlanság egyébként egymagában is kitűnő táptalaja a téves vagy szándékoltan hamis általánosítások­nak. Végzetesen összekeveredik „szocializmus", „létező szocia­lizmus", „marxizmus", „leninizmus", „bolsevizmus", „sztálinizmus", és akkor a különféle – gyakran anakronisztikus – szóösszetéte­lekről még nem is szóltunk. E fogalmi bizonytalanság tartalmi funkciója, hogy azt sugallja: a sztálinizmus nem egyfajta szo­cializmus, a sztálinizmus „a" szocializmus. Vagyis minden lé­tező vagy elvi szocializmus – legalábbis következményében – szükségszerűen sztálinizmus. Alig hiszem azonban, hogy egyko­ri tekintélyekre való hivatkozás megalapozná mondjuk Sztálin, Kádár és Pozsgay szocializmusának összekeverését. Legalább ugyanekkora különbség választja el Maurrast Mussolinitői, azt meg Hitlertől.¹⁷

Térjünk vissza az a atavizmus-problémához! Fasizmusok és bolsevizmus valóban történelmi atavizmust jelentenek? Az állítás mögött egy ma már meghaladott történetfilozófiai gondolat rejlik. Nevezetesen az, hogy a történelem célbajutó – lineáris, teleolo­gikus – folyamat, amelyben törések ill. visszacsúszások követ­kezhetnek be. Nemigen találnánk ma történészt, aki ezt így ko­molyan venné. Magam is roppantul sajnálom, de úgy tűnik, nem létezik hegeli világszellem, és nincsen üdvtörténet. Az emberi tár­sadalmat aligha tekinthetjük másnak, mint homeosztatikus problémamegoldó rendszemek – illetve ilyenek összességének -, amely a think-try-success/error elve alapján működik.¹⁸ Egy­szerűbben szólva, társadalom és a benne foglalt kisebb rend­szerek, az egyént is beleértve, a mindenkori kihívásokra olyan vá­laszt igyekeznek találni, amely számukra a legkedvezőbb ered­ményt hozza. A helyes megoldás megtalálásához téves megol­dási kísérleteken keresztül vezethet az út. Ilyen téves – zsákutcás – megoldási kísérleteket képviselnek a fasizmusok és a bolseviz­mus is. Miután kimerítették lehetőségeiket, felbomlásuk külső be­avatkozás nélkül is szükségszerűen bekövetkezik. Tehát nem atavizmusok, legfeljebb időleges megrekedések, amelyekre újabb, sikeres vagy ismét sikertelen megoldási kísérletek fognak követ­kezni. Mint utaltunk rá, azok a szerzők – E. Bloch, Sh. Eisenstadt stb. -, akik a fasizmusokkal kapcsolatban felvetették az ataviz­mus gondolatát, azt maguk is inkább képletesen, értékítéletként értették.¹⁹ (Magától értetődik, hogy az atavizmus fogalmát és le­hetőségét az itt vázolt történetfilozófiai sémából nem zárhatjuk ki eleve. Elvben bekövetkezhet olyan történelmi szituáció, amikor a társadalom vagy alrendszerei feladataik megoldásában rég meg­haladott módszerekhez kénytelenek folyamodni. Ez történne egy atomháború vagy egy világméretű természeti katasztrófa esetén. Ez történt időről időre az ókori nagycivilizációk esetében, ha nem tudtak ellenállni a náluknál primitívebb, de valamilyen okból még­iscsak fölényben lévő külső nyomásnak. így köszöntenek be az ún. „sötét korok". Ilyen esetekben jogosan beszélhetünk atavizmusról, mert meghaladott formák és meghaladott tartalmak együttesen jelenhetnek meg újra. Minden társadalmi jelenségnek csak saját társadalmi-történeti kontextusában van értelme. Meg­értéséhez a kialakulás, a szerkezet, a funkció interdiszciplináris eszközökkel történő elemzése nyújthatja a kulcsot. Rendkívüli haszonnal kecsegtet a komplex összehasonlítás módszere is. Azok, akik ma idehaza a totalitarizmus-gondolatból igyekeznek újra politikai ideológiát faragni, nem ezt az utat járják, helyette csak felületi jegyeket általánosítanak. Pedig tudhatnák, hogy az analógiás gondolkodás – bár nem haszontalan – egy tudomány előtti szellemiségnek a jellegzetessége, így a 20. század végén akár atavizmusnak volna nevezhető.)

*

Vizsgáljuk meg: az eddigieket figyelembe véve, rokonítható-e fa­sizmus és bolsevizmus? Bizonyos értelemben igen, hiszen az európai mintájú társadalmak különbségeik ellenére is lénye­gében összefüggő gazdasági-szociális-eszmerendszert al­kotnak. Erinek megfelelően e nagyrégió történései igen szo­ros összefüggésben állnak egymással. A látszólag ellentétes jelentésű mozzanatok mélyrétegeiben közösség lehet, és meg­fordítva. Az aktuális tudományos feladat – egyben aktuális politi­kai feladat is – e bonyolult összefüggésrendszer felmutatása.

Fasizmus és bolsevizmus hasonló mértékben radikális, de ra­dikálisan ellentétes érték- és társadalomutópiák hordozói. Ideoló­giáik születésének hátterében Európa politikai, társadalmi rendjé­nek és értékrendszerének szétzilálódása áll. A fasizmus eszme­isége nagyobbrészt az európai konzervatív hagyomány radi­kális továbbvitele, a bolsevizmus a liberális eszmei hagyo­mányból eredő következtetések radikális továbbgondolása. Eltérő axiómák alapján ez is, az is a – monoteista, de már Isten nélküli – szakrális világrend helyreállítására törekszik. Mindkettő totális világ- és társadalommagyarázatot, ill. abból levezetett társadalommodellt kínál. Kizárólagosságigényük szükségképpen esküdt ellenségekké teszi őket. Ugyanaz, aminek folytán szerve­zeti szinten összeegyeztethetetlenek, az egyének szintjén szim­pátiát kelthet közöttük, és átjárást biztosíthat a két mozgalom kö­zött. Minden, az övékével nem megegyező értékvilágot elvi ellen­ségnek tekintenek, amelynek elpusztítása csak késhet, de nem múlhat. Ugyanez a totalitásigény követeli meg a társadalom min­den tagjától a feltétlen lojalitást. A két utópia transzcendens-me­tafizikus jellegéből érthető meg, miért tekintik önmagukat elkerül­hetetlenül és halaszthatatlanul bekövetkező szükségszerűség­nek. A belőlük következő politikai tett elsősorban a végcélra, az utópia megvalósítására irányul. Idegen tőle a hagyományos poli­tika közvetlen célracionalitása, kompromisszumkészsége, prag­matizmusa és konvencionalitása, ezért tűnhet gyakran meztelen gengszterizmusnak.

A történelmi hátteret a 19. század második felében az egész kontinentális Európát átható, de meg is rázkódtató modernizációs robbanás adja. A gazdaságban és az infrastruk­túrák területén hihetetlen fejlődés és az igényszint hihetetlen megemelkedése következik be. Nincsen olyan társadalmi réteg, amely egészében véve ne profitálna jelentékenyen a fejlődésből. Ez a meredeken felfelé ívelő tendencia és a belőle fakadó vá­rakozások eleve, mind politikai mind szociális értelemben, radikalizmusra hajlamosító tényezőként működtek az euró­pai társadalmakban. A rohamos változások három nagy kérdést tettek fel a társadalmak számára. A nemzeti (és hatalmi) kérdést, a szociális kérdést és a modernizáció kérdését. A kor ideológiá­inak mindhárom kérdéssel számot kellett vetnie. Aszerint külön­böznek, melyik kérdést kívánják a középpontba állítani, ill. hogy a kérdés megoldásában kooperatív vagy radikális agresszív eszkö­zöket javasolnak. Az első világháború nagyon szűken vett lénye­ge: az európai „későnjövök" radikális eszközökkel, a többiek ro­vására igyekeznek megváltoztatni nemzeti-hatalmi státuszukat. A háború előkészületei és szociális következményei erőteljes radikalizálódást indítanak be a szociális rendszer több szintjén is, ugyanakkor újra, fokozott élességgel vetik fel a három korkérdést. Európa nyugati régiójáról általánosságban elmondható, hogy modernizációja lassan, fokozatosan ment végbe, ezért annak fe­szültségei részben kisebbek voltak, részben nem együttesen je­lentkeztek. A nemzeti kérdés megoldottnak tekinthető, a hatalmi kérdés e régió javára dől el. Ezért mind belső szociális feszültsé­geinek, mind külső konfliktusainak megoldásában a kooperatív módszerek kielégítő eredményt ígérnek. A középső európai terü­let mondernizációja – elsősorban Németországé, de Itáliáé is – rövidebb idő alatt, gyorsabban zajlik, görbéje jóval meredekebb. Megtörése súlyosabb traumához, hisztériás radikalizálódáshoz vezet, amelyet az orosz forradalom közvetve gerjeszt. Itália hatal­mi aspirációi nem elégülnek ki. A hagyományos elltek által is támogatott nemzeti radikalizmus, a modernizáció kérdését is felvállalva, a hatalmi kérdést helyezi előtérbe, és megtöri a szociális radikalizmust. Viselkedése – adottságainak megfe­lelően – befelé totalizáló tendenciát mutató autoritarizmus, kifelé korlátozott gyarmati imperializmus. A nácizmus hatalomra jutásá­val lényegében ugyanaz történik Németországban, azzal a kü­lönbséggel, hogy ott korábban sikeresen – sőt, túl sikeresen – megoldódott a modernizáció-probléma. A német eset tehát vegy­tisztán nemzef/-hafa/m/radikalizmus. Totalitarizmusa a kontinen­tális imperializmus szolgálatában áll. A közép-kelet-európai ki­sebb államok hagyományos diktatúrái szintén a szociális radika­lizmust nyomják el. Horizontjukon nemzeti-hatalmi és modern­izációs célok lebegnek. A nemzetközi nagy- és kishatalmi viszo­nyok miatt azonban ezek csak kooperatív módon oldhatók meg. Ugrásra készen vár viszont a nemzeti radikalizmus. A forradalmi Oroszországban győz a szocialista radikalizmus, és kény­szerűen felvállalja a modernizáció feladatát. A nemzeti kérdés részben a birodalmias berendezkedés, részben a nyelvidegen népek fejletlen nemzettudata miatt csak korlátozottan aktuális. A hatalmi kérdést háttérbe szorítja a szociális-modernizációs utó­pia kivitelezése. Ezt szolgálja totalitarizmusa. A fasiszta és a szovjet totalitarizmus tehát eltérő gyökerekből, eltérő okok­ból és eltérő célok érdekében keletkezik. Hasonlóak annyi­ban, hogy funkciójuk a célok eléréséhez szükséges fokozott társadalmi integráció és mobilizáció. Mindkettő utópikus, de eltérő tartalmú politikai praxis. A totalitarizmus tehát nem önálló funkció, hanem csak módszer.

A totalitarizmus jelensége természetesen számos részmozza­natból táplálkozik. Jelen van benne a technokrácia és a bürokrá­cia önabszolutizálásra való hajlama és sok más egyéb. Itt csak a legfontosabb mozzanatot szeretném vázlatosan megragadni. Lé­nyegében az értelmiség válságáról van szó egész Európá­ban.²⁰ Már a századfordulóra széthullik mind a túlvilági, mind az evilági metafizika értékrendszere. Az értékek szélsőséges relativizálódásától csak egy lépés az értéknihilizmus. Ez majd csak az olasz fasizmusban válik bevallottá, jelei azonban már 1914-ben igencsak kézzelfoghatóak. Ezzel megszűnik a hagyományos ér­telmiségi azonosságtudat talaja, lehetetlenné válik a tisztán me­tafizikai praxis, megkérdőjeleződik a kultúra is. (Ilyen összefüg­gésben mondja az egyébként, igen művelt, jó házból való Göring: „Ha azt a szót hallom, kultúra, a pisztolyomhoz kapok".) Az értel­miség szerepvesztetté válik, azt mondhatjuk, szellemi értelem­ben marginalizálódik. Nem marad számára más biztos fogódzó, mint a „tett", az érték nélküli aktivizmus, amelyet „vak radikaliz­musnak" nevezhetnénk. Ez azonban vállalhatatlan. A tetthez eszmét kellett találni, mégpedig olyat, amely helyreállítja a metafizikai világrendet Ez csak az értékrelativizmus mögött meghúzódó értékpluralizmus totális tagadásával történhe­tett. Erre két irányzat mutatkozott alkalmasnak. A marxista és a nacionalista hagyomány. Mindkettőben megtestesült egyfajta ra­dikalizmus, mindkettő posztulált egyfajta léttörvényt, és mindkettő nagy tömegeket mozgósított. A köréjük szervezett totalitárius eszmerendszerek a fasizmus és a bolsevizmus.

Az értelmiség szellemi radikalizmusát csak fokozta, hogy az első világháború végén és azt követően jelentős számú értelmi­ségi szociális szempontból is marginalizálódik. Köszönhető ez részben az értelmiségiek túltermelésének annak hogy a veszte­sek elcsatolt területeiről az értelmiség tömegesen az anyaorszá­gokba áramlik, valamint annak is, hogy a politikai-társadalmi földrengések egyébként nem az értelmiséghez sorolható csoportokban is értelmiségi attitűdöket keltenek életre. A megszerveződött elitek radikalizmusa talál szövetségest és anyagot a tömegek elégedetlenségében. Ezek az elitek elin­dulnak a hatalom felé, miközben egymás és a hatalom birtokosai ellen is küzdenek. A harc eredménye a mindenkori politikai szo­ciális környezet erőviszonyaitól, érdekeitől és szükségleteitől függ. A fasiszta vagy bolsevik elit viselkedését a hatalom birtoká­ban mindezek, de főként saját célrendszere határozza meg. Te­hát igaz ugyan, hogy bolsevizmus és fasizmus némely tekintet­ben hasonló szociális anyagból építkezik, mégsem „jegyesek", hanem formai hasonlóságaik ellenére is lényegileg különbözőek, sőt ellentétesek.

A fenti – sokban leegyszerűsített és sematikus – elemzéssel bizonyítani igyekeztem, hogy: 1) A politikai totalitarizmus-elmélet következtetései hamisak, prekoncepción nyugszanak. 2) A tota­litarizmus-elmélet politikai célokat követve visszájára fordítja a fo­galmak hierarchiáját. A helyes kiindulás: a fasizmusnak és a bolsevizmusnak eleme a totalitarizmus, nem pedig a totalita­rizmusnak a bolsevizmus és a fasizmus. Vagyis a fasizmus-el­mélet és a bolsevizmus-elmélet alárendelt része a totalitarizmus­kutatás, és nem megfordítva. (A fasizmus és bolsevizmus kutatói a totalitariánus-elméletet döntően eddig is alárendelten kezel­ték.)²¹ 3) A totalitarizmus mint jelenség kutatása, a róla való tu­dományos vita továbbra is időszerű. Ezért a totalitarizmus elmé­letét nem egészében elvetni, hanem újragondolni kell. Meg kell tisztítani ideologikus tartalmaitól. El kell vetni viszont minden olyan kísérletet, amely az 50-es és 60-as évek politikai (értsd: azonosító) totalitarizmus-elméletét akarja feleleveníteni és a napi politikában kamatoztatni.

*

A 70-es évek utolsó harmadától egészen a közelmúltig ezirányban látszott haladni a fejlődés. A totalitarizmus-elméletek „politi­kai" változata eredetileg a hagyományos konzervativizmus és li­beralizmus ideológiai önvédelme volt, először jobb- majd baloldali ellenlábasaival szemben. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a két világháború között keletkezett fasiszta ill. kommunista diktatúrák visszafejlődést eredményeznek a 19. század végi európai libera­lizmus gazdasági és politikai vívmányaihoz képest Ugyancsak a politikái fegyver szerepét játszotta a totalitarizmus-elmélet a kon­zervatív és liberális gondolat konkurenciaharcában. A konzerva­tívok 1789 eszméire és forradalmi hagyományára, a Jakobinizmusra mutogatva a liberálisokat tették meg a totalitariz­musok, különösen a bolsevizmus nemzőatyjának. A liberáli­sok ezzel szemben a konzervatív hagyományt és a filofasiszta konzervatív politikusokat vádolták a fasizmusokkal bekö­vetkező társadalmi „üzemi balesetek" miatt. A liberálisok a társadalom patologikus elváltozásáról, a konzervatívok a szeku­larizációban gyökerező morális eltévelyedésről értekeztek.²²

A második világháborút követő hidegháborús légkörben fokozatosan háttérbe szorultak a liberálisok és konzervatí­vok minapi ellentétel. Ennek megfelelően egybeolvadnak a li­berális és a konzervatív totalitarizmuskritika mozzanatai. A totalitarizmus-elmélet ekkor nyeri el klasszikus formáját.²³ Ural­kodó politológiai irányzatként most már a Nyugat egységes szembeállását fejezte ki a szovjet típusú rendszerekkel szemben. Eszmei támaszt nyújt a tőkés piacgazdaság belső és nemzetközi rekonstrukciójához, az európai integráció első lépéseihez, a Truman-doktrína érvényesítéséhez, valamint a baloldallal szimpati­záló értelmiség diszkreditálásához és a hatalomból való kiszorí­tásához. A korábban fasiszta berendezkedésű vesztes államok előszeretettel fordultak a totalitarizmus-elmélet felé, mivel alkal­mas volt arra, hogy a szovjet rendszerrel való összehasonlítás ré­vén tompítsa, de legalábbis relativizálja saját félmúltjuk sötét szí­neit. Alkalmasnak tűnt arra is, hogy a fasizmussal vagy nácizmus­sal való kollaborációt az antibolsevizmussal lehessen magyaráz­ni, és a patriotizmus tévelygésévé szépíteni.²⁴ Számosan azzal érveltek, hogy a fasizmus, mint a bolsevizmussal szembeni pol­gári önvédelem, kényszerből lesz totalitárius, mivel az ellenség fegyvereit kényszerül alkalmazni a harcban.²⁵ Innen már csak egy verébugrásnyit jelentett (volna) átcsúszni a nácizmus (ön)igazolásába és kimondani: a fasizmus általában, de különö­sen a nemzeti-szocializmus, a Nyugat védőbástyája volt a keleti barbarizmussal szemben, a Szovjetunió elleni támadás pedig preventív háború. A kérdés körül kirobbant politikai vihar a nyu­gati tudóstársadalom nem egy tekintélyes, vastagtörzsű „fáját" is kettéroppanással fenyegette.²⁶

A nyugati társadalmak konszolidációjával, az átlagpolgár anyagi és morális biztonságérzetének megnövekedésével csök­kent a veszélyeztetettségre apelláló, mesterséges politikai iden­titásképzés hatékonysága. A hidegháború enyhültével, a szovjet rendszer fellazulásával, vagyis a politikai motívumok gyengülésé­vel a totalitarizmus-gondolat egyre inkább veszített jelentősé­géből. Lényeges szerepet játszott ebben a folyamatban a hangját újra hallatni képes baloldali értelmiség kíméletlen ideológiakritiká­ja.²⁷ Mindennek köszönhetően a 70-es évek végére a totalitariz­mus-elmélet – bár számos részeredménnyel gazdagította a kuta­tást – gyakorlatilag felbomlik. A fasizmus- és kommunizmus-ku­tatás önálló részdiszciplinaként fejlődik tovább. A totalitarizmus­probléma pedig a politikából visszakerül oda, ahova való, a tár­sadalomtudósok íróasztalára.²⁸

*

Az „azonosító" totalitarizmus-elmélet felmelegítése a mai magyar publicisztikában szintén politikai célokat szolgál. A rendszerváltás békés, egyezményes formája az új politikai rendszert elég súlyos legitimációs hiányokkal terhelte meg. A hatalomváltásra olyan időszakban került sor, amikor a pártállami rendszer még nem me­rítette ki összes tartalékait. A hatalom átengedésével még bizo­nyos erkölcsi nyereséget is elkönyvelhetett, miközben nem ered­ménytelenül és nem is egészen alaptalanul keltette azt a látsza­tot, hogy a „kerekasztalnál" üldögélő exkluzív értelmiségi klub csupán a hatalomra ácsingózik, és nincs sem megfelelő gyökér­zete a társadalomban, sem kivihető koncepciója. Alátámasztotta ezt a látszatot, hogy az ellenzéki csoportosulások olyan eszmei vonulatok mentén szerveződtek, amelyek tartalma a politikai te­kintetben iskolázatlan többség számára mind a mai napig rejtély maradt. Az sem javította az új politikai szervezetek reputációját, hogy prominenseik többsége azért a régi rendszerben is volt „va­laki", de semmi esetre sem az egyik börtönből a másikba vándor­ló vérbeli ellenálló. E távolról sem teljes felsorolás legfontosabb eleme azonban az, hogy a kormányzat kényszerűen restriktív gazdaságpolitikája, a népesség anyagi helyzetének romlása az új rendszerbe fektetett bizalmi tőke rohamos erózióját vonja ma­ga után. Más ideológiai elemekkel együtt ezek kompenzálására is szolgál a kis hazai totalitarizmus-elmélet.

Segítségével a kormánypártok diszkriminálni igyekeznek a parlamenti baloldalt. Ez egyben a liberálisok elszigetelésére is szolgál, mivel meg szeretnék gátolni egy valódi súllyal bíró balkö­zép ellenzéki tömörülés kialakulását. Ez annál is sürgetőbbnek tetszhet, mivel hosszabb távon nem zárható ki a liberális pártok közeledése a szakismeretekkel továbbra is jól vértezett szocia­lista baloldal felé, amely egyre otthonosabban mozog „eredeti", ellenzéki-érdekvédő szerepében. E baloldallal szembeni aver­ziókeltés egyik célja megakadályozni, hogy az szervező erőként eredményesen léphessen fel az előző rendszer által adományo­zott, de a gazdaság mai teljesítőképességével arányban nem álló szociális jogok és juttatások visszavételével szemben. Egy balol­dali fordulat (értsd: diktatúra) veszélyének felemlegetésével a jobbközép a társadalom demokratikus „ösztöneit" igyekszik moz­gósítani saját pozíciói védelmében. Egy igen régi és jólbevált po­litikai trükkel van itt dolgunk, amely a felgyülemlett indulatokat egy már gyakorlatilag legyőzött, vagy egyáltalán nem is létező ellen­ségre tereli. Fasizmus és szocializmus összemosásával viszont igyekszik semlegesíteni az ancien régime jóléti politikája iránti nosztalgiákat, és elterelni a figyelmet és kritikát a rendszerváltás fiaskóiról. Eközben két állítást kombinál. Az egyik szerint a létező szocializmus kádári formája is totalitarizmus volt. A másik szerint a rendszerváltást a régi rendszer megmaradt vagy visszaszivár­gott emberei akadályozzák. Az első állítás teljesen hamis, cáfo­latával foglalkozni is fölösleges. A szakirodalom szinte teljesen egyetért abban, hogy a kádári rendszer a megtorlások múltával a külpolitikai determinánsok adta szűk mozgástérben lavírozó, kon­szenzuskereső autoritarizmus volt, amely az összes kelet-euró­pai megbízásos diktatúra közül a legnagyobb szabad mozgáste­ret biztosította az egyén számára. A második állítás pedig, azon túl, hogy egyén és rendszerviszonyában megfordítja az ok-oko­zat sorrendjét, perszonalizálja a nehézségeket. Ezzel alkalmas légkört teremt ahhoz a „tisztogató" káderpolitikához, amely a kor­mánnyal szembeni lojalitást a szakmai felkészültség és szemé­lyes flexibilitás elé látszik helyezni. Az MDF vezette koalíció szemmel láthatóan nevelési rendszernek fogja fel önmagát, amely arra hivatott, hogy a nemzetet el- vagy visszavezesse a „helyes" útra. A mai jobboldal pártjaiban számosan akadnak, akik – mintegy kádári mintára – az egész társadalmat, de különösen az értelmiséget és a munkásságot meg szeretnék büntetni az 56 utáni konszolidációban való „kollaborálásért". Ehhez a nemzetpe­dagógiai elhivatottsághoz azonban egy eltévelyedett, balútra té­vedt, bűntudatos nemzet képzete szükséges. Kapóra jön ehhez is a totalitarizmuselmélet sematizmusa, csakúgy, mint egyes, a hatalom sáncain kívül maradt szélsőjobbos politikai csoportok ér­dekharcához. Sorolhatnánk bőven, hogy még mi mindenhez.

De osztja-e vajon a nemzet azt a bűntudatot, amelyet bele akarnak plántálni? Vajon sokan vannak-e, akik hajlandóak ismét ideológiáknak engedelmeskedni? Vajon elhisszük-e, hogy mi nem vagyunk Európában? Vajon a rendszerváltás azt jelenti-e, hogy a nyugat-európai konzervativizmus és liberalizmus tévútjait is végig kell csinálnunk? Vajon szükségszerű-e, hogy az állam­szocializmus zsákutcája után most a jobboldaliság zsákutcájába is besétáljunk? Hisszük-e, ha mondják, hogy az ökör is tehén?²⁹

Jegyzetek

1 A totalitarizmus-elmélet történetéhez lásd: B. Seidel -S. Jenkner (hrsg): Wege der Totalitarismusforschung. Darmstadt. 1974.; M. Greiffenhagen – R.Kühnl – J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.; W. Schlangen: Totalitarismus-Theorie; Entwicklung und Probleme, Stuttgart 1976. Póczik Sz.: Fejezetek a fasizmusértelmezések történetéből (befejezés előtt álló kézirat).

2 Tallár R: Sztálinizmus és reszakralizáció, in: Valóság, 32. éf. 2. sz. 1989/2. pp.32-51.; Horváth – Szakolczai: A párt különös hatalma., in: Va­lóság, 32. éf. 1989/10. pp. 26-37; Becskeházy: Avilágképpé kövült ráció…; uo. 1989/8. pp. 52-61.

3 A számos megnyilatkozás közül kiemelném Gazdag László: Sztá­linizmus és fasizmus jegyesek c. cikkét (Magyar Nemzet 1991. aug. 24.), amely állatorvosi lóként példázza a totalitarizmus-tézis minden gyengéjét. Kónya Imre a Népszabadság húsvéti számában, a vele készült riportban minősíti egylényegűnek a fasizmust a bolsevizmussal.

4 A kérdést már a kortársi értelmezők is felvetették Az újabb kutatás­ból vö: Ormos Mária: Nácizmus – Fasizmus. Budapest 1987.10. ff.; E. Nolte: Der Faschismus in seiner Epoche. München 1963. pp. 32-42.

5 Vö. H. Mommsen: Zur Verschrankung traditioneller und faschistischer Führungsgruppen in Deutschland… In: W. Schieder (Hrsg): Faschis­mus als soziale Bewegung, Deutschland und Italien im Vergleich. Ham­burg 1976. pp. 1571, 167. A. Schweitzer. Big Business in the Third Reich; Bloomington 1964. pp. 133. ff. vö. C. Zetkin: Der Kampf gegen den Fa­schismus…; in: E. Nolte: Theorien… pp. 88-111., P. Togliatti: Zur Frage des Faschismus (1928), in: vö: Reden und Schriften, Frankfurt a.M. 1967. pp. 22-42.; L. Salvatorelli: Nationarfascismo, Torino, 1923.

6 Lásd a fentiekben említett szakirodalom zömét.

7 A tézis egyik legelső képviselője: Ortega y Gasset: A tömegek for­radalma. Budapest é. n., vö. még H. Arendt: Elemente totaler Herrschaft; Frankfurt a M. 1958.pp. 68-75.

8 J. C. Fest: Das Gesicht des Dritten Reiches; München 1963.

9 H. Arendt: Eichmann in Jerusalem. New York 1963.

10 Gazdag: idézett cikk

11 Vö. pl.: R. Koehl: Feudal Aspects of National Socialism. In: The American Political Science Review 1960. December, pp. 921-933.

12 Gazdag. uo.

13 Amodernizációelméletifasizmusvitáhozvö: H. Matzerath-H. Volkmann: Modernisierungstheorie und Nationalsozialismus. In: Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft3. Göttingen 1977.; Póczik Sz.: Modernizá­cióelmélet és fasizmusértelmezés. In: Társadalmi Szemle, XLV. éf. 1990. 8-9. sz. pp. 32-43.

14 Vő. D. Rüschemeyer: Partielle Modernisierung, in: W. Tapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. pp. 382-395. ós D. Ler-ner: Die Modernisierung des Lebensstils: eine Theorie. Uo: pp. 362-381.

15 Gazdag: i. m.

16 Vö: F. Jelűnek: Die Krise des Bürgers. Zürich 1935.; L. Mises: Die Ursachen der Wirtschaftskrise. Tübingen 1931. Uó: Omnipotent Governe-ment, New Haven 1944.; F. A. v. Hayek: The Road to Serfdom, London 1944.; Röpke: Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart. Zürich 1944.

17 Vö. E. Nolte: i. m.

18 A társadalom rendszerelméleti felfogásáról szóló könyvtárnyi iro­dalomból lásd: W. Zapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. P. Flóra: Modernisierungsforschung, Opladen 1974. magyarul: Pó­czik Sz.: Módszerek és elméletek a modernizációkutatásban (Kézirat) 1989. (MTATMB-Archivum).

19 E. Bloch: Erbschaft diesor Zeit, Frankfurt a M. 1962., Sh. Eiserv stadt: Breakdowns of Modernisation. In: Economic Development and Cultural Change, XII. No. 4. July 1964.349. ff.

20 Vö. K. Mannheim: Ideológia und Utopie, Frankfurt a. m. 1952.

21 Vö. R. De Felice: Die Deutungen des Faschizmus. Göttrigen1960,

22 Vő. de Felice: I. m. 80. ff.

23 Vö. C. J. Friedrich-Z. K. Brzezinsld: Totalitarian dictatorship and autocrathy. Cambridge 1956.; H. Arendt: The origins of totalitaism. New York 1951.

24 Ez a magyarázat a fasizmusok számos társutasa esetében meg is állja a helyét, de a rendszer egészét se nem magyarázza, se nem menti.

25 Nolte: I. m.

26 Vö. a német történészvita anyagát Összefoglalja: H. Senff: Kein Abschied von Hitler. Ein Blick hinter die Fassaden des Historikerstrikes, Hamburg 1990.

27 Vö. M. Greiffenhager-R. Kühnl-J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.

28 E folyamat záróakkordja az utolsó totalitarizmuskonferencia Tota­litarismus und Faschismus. Eine wissentschaftliche und politische Begriffskontroverse. Kollokvium im Institut für Zeitgeschichte 24. 11. 1978. München-Wien 1980.

29 Vö. a pesti viccel: Pistike: Nézze, tanító bácsi, milyen szép ökrök! Tanító: Azok nem ökrök, Pistikém, hanem bikák… Pistike: Az mindegy, ta­nító bácsi, ökör vagy bika, az mindegyformán tehén.