Bevezetés

A rendszerváltó kelet-közép-európai országokban zajló gaz­dasági átalakulási folyamatnak kétségkívül legmélyebben szántó mozzanata a tulajdonviszonyok átalakulása. E folya­matot – pontatlanul – szokták a privatizáció kifejezéssel jelöl­ni. A privatizáció (amely eredetileg állami tulajdon eladás útján történő magánkézbe kerülését jelenti) legszűkebben értelme­zett fogalma a konszolidált tőkés gazdaság evolúciós jellegű változásait írja le. Érdemes itt megjegyezni, hogy piacgazda­ságokban lezajló privatizációs folyamatoknak is van egy tá­gabb értelmezése. Eszerint privatizációról van szó minden olyan esetben, ha állami vállalat kilép a piaci verseny színte­rére, vagy a különböző közjavak, szolgáltatások nyújtását az állam piaci szereplőkre bízza. Ezek az esetek azonban nem változtatnak a gazdaság és társadalom alapszerkezetén és működési módján. Éppen emiatt alkalmatlan az átalakuló or­szágok revolutiv tulajdoni változásainak leírására.

A tulajdoni átalakulás, vagy az általam korábban használt rendszerváltó privatizáció kategóriája éppen a változások mi­nőségi vonatkozásait próbálja kifejezni. Itt a tulajdonviszo­nyokban, a piaci szereplők számában, összetételében lezajló módosulások megváltoztatják a társadalom szerkezetét, a gazdasági szereplők motivációit, a gazdasági hatalom elosz­tását, végül is változik a gazdaság működési módja.

Az átmeneti gazdaságokban a magántulajdon kialakulása több formában mehet és megy is végbe. Az egyik csatorna a meglévő magánszektor (ezen belül a második gazdaság) saját tőkefelhalmozásán alapuló bővülése. E folyamat meglehető­sen összetett. A magántulajdonosi viszonyok bővülésével a magánszektor egyik kiindulópontját jelentő második gazdaság folyamatosan felszámolódik, hiszen megszűnnek azok a spe­ciális tényezők, amelyek e szektor létalapját biztosították. A másik oldalon e tőkefelhalmozás korántsem mentes az állami támogatástól. Az állam magánszektort „nevelő" tevékenysége igen sokrétű és szofisztikáit. Beletartoznak ebbe az adórend­szer olyan „finom szabályai", amelyek egy bennfentes „értő" körnek megfelelő adóelkerülési játékteret engednek, biztosítva ezzel a tőkésedést. Az adórendszer különböző megoldásokkal diszpreferálja az állami szektort (az adó és társada­lombiztosítási járulék viszonylag könnyű behajthatósága) és kedvezményezi a magánszektort, amely sajátos tőke átszivattyúzást eredményez az előbbiből az utóbbiba. A magán­szektor tőkefelhalmozását tehát erőteljesen ösztönzik a „rejtett privatizáció"¹ különböző csatornái. E folyamat negatív hatásait abban látom, hogy a kialakuló piacgazdaság intézmény­rendszerébe eleve beépülnek azok a magatartásformák, amelyek a kapitalizmus legkevésbé civilizált formáját jel­lemzik. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy az államilag ösztön­zött adócsalás nyomán kialakult gazdasági magatartások a szabályok és az ellenőrzés erősítésével könnyen megváltoz­tathatók.

A magántulajdon izmosodásának másik csatornáját a köz­vetlen külföldi tőkebefektetések jelentik. A külföldi működőtőke befektetések három formája valósult meg eddig. Egy ré­szük egyértelműen spekulációs célzatú. Erre utal az a tény is, hogy a vegyesvállalatok mintegy 60%-a a minimálisan megkövetelt alaptőkével jött létre. E „vállalkozások" alapításá­nak célja, hogy a forint- és devizaszámlavezetés lehetősége­inek felhasználásával a hazai viszonylag magas kamatszint­ből, illetve az árfolyamváltozásokból adódó spekulációs lehe­tőségek kihasználását legalizálja. E csoportba sorolandó a pénzmosási szándékkal ideáramló tőke is.

A privatizációs jellegű (magyarán vállalatfelvásárlási célú) befektetésekről a későbbiekben lesz szó. E kategórián belül sajátos átmenetet jelent a harmadik típusú tőkebefektetés felé, amikor a külföldi tulajdonossal végrehajtott privatizáció tőkeemeléssel megy végbe. Ebben az esetben ugyanis az eladott vállalat tőkeereje nő.

A harmadik forma az úgynevezett „zöldmezős" beruházá­sok, illetve a már működő külföldi érdekeltségű vállalatokban keletkezett profit újra beruházása. Ezek révén a magántulaj­don kétségtelenül teret nyer. Ugyanakkor egyáltalán nem biz­tos, hogy az ilyen típusú befektetések nyomán létrejött kapa­citások a nemzetgazdaság integrált részévé válnak. Reális annak a veszélye, hogy ezen új vállalatok nem tagolódnak a nemzetgazdasági munkamegosztásba, inkább enklávé-szerűen a transznacionális munkamegosztás részei lesznek. A kül­földi tőkebefektetések szerepének, (el-)várható hatásainak megítéléséről a politikai életben meglehetősen szélsőséges (és így szükségszerűen egyoldalú) vélekedések vannak for­galomban. A magyar gazdaság számára ma nem úgy merül fel a kérdés, hogy kell-e a külföldi befektetés, vagy nem. A kérdés az, hogy a politika és a gazdaságpolitika milyen feltételeket tud kiharcolni a külföldi befektetőknél. A tőke viselkedését ugyanis az a konstelláció határozza meg, amely­ben működik. Nem nehéz belátni, hogy egy súlyosan eladó­sodott, közepesen fejlett, tőkeszegény gazdaságban a külföldi befektetésektől nem várható ugyanaz a – zömmel pozitív – gazdasági hatás, mint egy fejlett országban.

A magántulajdon térnyerésének harmadik útja maga a pri­vatizáció. A rendszerváltó privatizációk és a piacgazdaságok­ban több hullámban végrehajtott privatizációk közötti lényeges különbségek egyben behatárolják a felhasználható privatizá­ciós technikák körét. Az átalakuló poszt-szocialista országok­ban elvileg a következő főbb megoldások jöhettek szóba. Leg­kézenfekvőbbnek látszott, de sem politikailag, sem gazdasá­gilag nem volt megvalósítható, a reprivatizáció fő szabályként való érvényesítése. Néhány országban hoztak úgynevezett restitúciós törvényeket, de ezek a privatizáció karakterét se­hol sem befolyásolták. A másik elvi lehetőség az állami tulaj­don decentralizálása. Itt az állami tulajdon bizonyos körének a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítási alapok, vagy közalapítványok részére történő ingyenes átadásáról vol­na szó. Ilyen típusú, az állami tulajdon döntő részére vonat­kozó államtalanítási elképzelések baloldali körökből származ­tak, és a társadalmi igazságosság érvényesítését célozták. A rendszerváltás azonban – a dolgok természetéből adódóan – nem a társadalmi egyenlőség és igazságosság megvalósítása érdekében valósult meg. Az ilyen típusú megoldásokkal szem­beni „ellenérv" a gazdasági racionalitásra apellál, amennyiben ezen intézményi tulajdonosokat nem találják „igazi" tulajdo­nosnak. Az állami tulajdon részleges decentralizációja több ország privatizációs folyamatában jelen van, bár döntően a versenyszférán kívüli állami vagyonrészeket érintette. (Példa­ként említhető a magyar eset. Itt megtörtént a települési ön­kormányzatok részére az ingyenes vagyonátadás. Bár az An­tall-kormány az Alkotmánybíróság által kifogásolt Lakástör­vényben megpróbálta e tulajdon egy részét újra államosítani. A társadalombiztosítás számára való ingyenes vagyonátadás azonban évek óta húzódik.)

A harmadik elvi lehetőség az úgynevezett piaci privatizációs technikák alkalmazása. Ezek gazdag tárházát itt felsorolni fö­lösleges volna. Lényegük, hogy az állami vagyonátadás tény­leges, de legalább formai adásvételen alapul. A tényleges adásvételen alapuló privatizáció a megfelelő kínálat mellett megfelelő keresletet feltételez. A poszt-szocialista országok korábbi fejlődési modelljéből adódóan az állami vagyon érté­kesítéséhez szükséges pénztőkék nem álltak rendelkezésre. Tényleges készpénzes kereslet csak külföldi befektetőktől je­lentkezett. A piaci privatizációt fő szabályként azok az orszá­gok alkalmazták, amelyek érdekeltek voltak konvertibilis devi­zabevételük növelésében.

A negyedik elvi lehetőség az úgynevezett tömegprivatizáci­ós technikák alkalmazása. Ennek legkifejlettebb megvalósult formájával a cseh privatizáció kapcsán találkozhatunk.

Az egyes országok gyakorlatának vizsgálata azt mutatja, hogy az átmeneti gazdaságok speciális adottságai azt kény­szerítik ki, hogy a tényleges folyamatok a harmadik és negye­dik elvi lehetőség kombinációjával menjenek végbe. Ez azt jelenti, hogy a tisztán a piaci privatizáció elvét alkalmazó Ma­gyarország kénytelen volt mesterséges privatizációs keresle­tet teremtve a tömegprivatizációs technikákra emlékeztető megoldásokhoz nyúlni. (A kárpótlási jegy-részvény csere, vagy a Kisbefektetői Részvényvásárlási program.) A másik ol­dalon a cseh privatizációban is jelentős vagyonrészt kivontak a kuponos privatizáció alól.

A magyarországi privatizáció tapasztalatai

A magyarországi privatizáció a politikai rendszerváltás előtt elkezdődött. E folyamat mögött akkor két meggondolás hú­zódott. Az egyik a gazdaságpolitikai kényszer. A"külső adós­ság finanszírozása nem volt megoldható a folyó bevételekből, így a termelővagyon egy részének külföldi tőkével való priva­tizálása jelenthetett – legalábbis átmeneti – kiutat e helyzet­ből. E számítások beváltak, az Antall-kormány egyik gazda­ságpolitikai sikere alapozódott itt meg. A külföldi tőkével le­folytatott privatizáció azonban más gazdasági előnyt nem eredményezett. A várt korszerűsítési hatás elmaradt, a hazai monopolpozíciók jó részét meg-, illetve átvette a külföldi be­fektető. A megvásárolt vállalatok ágazati szerkezete és a kialkudott ár azt is lehetővé tette, hogy viszonylag kis be­fektetéssel a gazdaság jó néhány kulcsterületét a külföldi tőke ellenőrizze, oly módon, hogy a gazdaság e tranzak­ciók révén pótlólagos erőforrásokhoz sem jutott. Az or­szág pozícióját és külföldi megítélését jól mutatja az a tény, hogy eddig kizárólag szakmai befektetők jelentkeztek, akik, szemben a pénzügyi befektetőkkel, nem, vagy nem elsősor­ban az adott vállalat jövedelmező és bővülő működésében érdekeltek, hanem saját versenypozíciójuk javításában, ami adott esetben a megvásárolt vállalat leépítését is jelentheti. A privatizáció elkezdésének másik mozgatórugója az akkori ve­zető elit egy csoportjának az a törekvése volt, hogy a magyar gazdaságot fokozatosan egy vegyes tulajdonú modell felé te­relje.

A szocialista világrendszer igen gyors összeomlásával a fo­kozatos átmenet lehetősége megszűnt. A politikai rend­szerváltással megindult az „osztályharc" a tulajdonért. A for­málódó új burzsoázia több csoportból rekrutálódik. Az egyik „frakció" a Kádár-rendszer utolsó időszakában kitermelődött vállalkozói réteg. Ezek részben a második gazdaságból nőttek ki, részben az 1980-as években adódott lehetőségeket kihasz­nálva lettek relatíve gazdagok. A másik csoport az úgyneve­zett „új technokrácia", amelybe a szocialista állami vállalatok menedzsmentjének és a központi gazdaságirányítási appará­tusnak egy része tartozik. E réteg (amelyet szokásos nómenk­latúra burzsoáziának is nevezni) a vállalatvezetésben elfoglalt pozícióját, illetve a gazdaságirányításban szerzett jártasságát igyekezett több-kevesebb sikerrel kamatoztatni. Az új tőkés­osztály további alkotóját jelentik a második világháború előtti uralkodó osztály két „frakciója", az ún. urbánus polgárság és az „úri osztály" leszármazottai.

Az elmúlt négy esztendő privatizációs történései periodizálhatók ezen „osztályharc" alakulása alapján.² Ennek főbb sza­kaszai a következők:

1. A választásokat megelőző és azt közvetlenül követő idő­szak a „paktum" bomlásáig. Ekkor az MDF és SZDSZ a nó­menklatúra megtörésén munkálkodott.
2. 1990 kora őszétől a koalíció kísérlete a centralizált pri­vatizáció megvalósítására. A keresztény nemzeti középosz­tály, illetve a kormány hátteréül szolgáló klientúra kiépítésének elindítása.
3. 1991 végén – 1992 elején kiegyezési kísérlet a kormány részéről a főbb szereplőkkel. Erre az időszakra világossá vált, hogy a gazdaság működőképessége nem tartható fenn a gazdasági elit összefogása nélkül. A kormánykoalíció felvilá­gosultabb képviselői (Széles Gábor és Bogár László) világo­san látták a kiegyezés szükségességét. Ekkor lazultak a cent­ralizált privatizáció kötöttségei, a folyamatnak egy szélesebb (bár nem abszolút széles) kör lehetett haszonélvezője.
4. 1992 második fele, a piaci privatizáció kifulladásával a politikai és gazdaságpolitikai csapdahelyzet felismerése. Itt a legnagyobb kormánypárt belső megosztottsága is láthatóvá vált. E csapdahelyzet felismerése inspirálta Csurka István em­lékezetes fellépését is. Végül nem sikerült (nem is sikerülhe­tett) négy esztendő alatt megteremteni, pontosabban reprodu­kálni a második világháború előtti úri középosztály modern változatát.

Gazdasági hatások

A privatizáció, a privatizációs politika egyszerre eszköze az új rend társadalmi alapjai megteremtésének és a gazdasági válságkezelésnek. Az Antall-kormány legelső lépései között volt az Állami Vagyonügynökség szerepének és függelmi vi­szonyainak megváltoztatása. Az ÁVÜ, amely eredeti mandá­tuma alapján a privatizáció ellenőrzését volt hivatott parlamen­ti kontroll alatt végezni, a kormány privatizációs és tulajdonosi minisztériumává alakult át. 1990 nyarán sikertelen rohammal (az állami tulajdonú vállalati tanácsok irányította üzemek me­nedzsereinek leváltását igazgatóválasztások kierőszakolásá­val kísérelte meg) egy lépésben próbálta leváltani a régi me­nedzsmentet. E kampány sikertelensége után az állami válla­latok társasági formába való átalakítása volt a befolyás kiter­jesztésének fő eszköze. Az „új" társaságok menedzsmentjébe és tulajdonosi testületébe (igazgatóságaiba) tömegesen kerül­tek kormánypárti politikusok. Mind az Állami Vagyonügynök­ség, mind az 1992-ben létrehozott állami szuperholding: az Állami Vagyonkezelő részvénytársaság szervezetén belül fon­tos szerep jut a „humánpolitikai" részlegeknek a „rátermett" vállalati vezetőréteg kiválasztásában.

A privatizáció központosításának és parlamenti kontroll alóli kivonásának eszköze volt a decentralizált állami tulajdon „visszaállamosítása", a területi önkormányzatok kihagyása a működési területükön folyó ügyletek előkészítéséből és lebo­nyolításából, a korábbi tanácsi vállalkozói vagyon államosítá­sa. 1992 nyaráig nem születtek meg a privatizáció törvényi keretei. Az adott évi privatizáció és állami vagyonkezelés jog­szabályi kereteit biztosító Vagyonpolitikai irányelvek két évig nem léteztek. Azóta „haladó hagyománnyá" vált, hogy ezen országgyűlési határozatot a tárgyév végén fogadják el. Ez biz­tosítja a kormányzat számára a szükséges önállóságot és ru­galmasságot.

Az Antall-kormány privatizációs politikáját és gyakorlatát több fordulat jellemezte. 1990 őszétől kísérlet történt a cent­ralizált privatizáció megvalósítására. Itt mintegy a spontán privatizáció ellentéteként központi és ágazati privatizációs programokat hirdettek meg annak érdekében, hogy a régi vállalati menedzsmentet kihagyják a privatizáció előkészí­téséből és megvalósításából. Elfogadást nyert az előpriva­tizációs törvény és az önkormányzatok vagyonát rendező tör­vény. A centralizált privatizáció kudarca két dolgot bizonyított. Egyrészt, hogy a menedzsment ebben az ügyben kikerülhe­tetlen, másrészt, hogy sem a belföldi, sem a külföldi privati­zációs kereslet nem elégséges a gyors áttöréshez. 1991 vé­gétől 1992 közepéig az MDF gazdaságpolitikusainak körében teret nyert az a nézet, hogy a nómenklatúra burzsoáziával a kiegyezést és nem a konfrontációt kell keresni. Ebben az idő­szakban született az „önprivatizáció" konstrukciója, amely nemcsak a menedzsereknek, de a lebonyolításban közremű­ködő pénzügyi tanácsadó cégeknek is jó lehetőségeket és anyagi előnyöket biztosít. Ebben a két periódusban a döntő szerepet a külföldi vásárlások játszották. A hazai kereslet biz­tosítására egyedül az egzisztencia-hitel és a privatizációs hitel – ekkor még a kamatlábak miatt nem túl vonzó – konstrukciója állt rendelkezésre. A kormány nem számolta föl, sőt bővítette a „rejtett privatizáció" csatornáit. Az állami vállalati szférára nehezedő pénzügyi nyomás a csődtörvény bevezetésével erő­södött. Nőtt a felszámolási eljárások keretében zajló privati­záció, ami valószínűsíti egy meghatározott kör igen kedvező feltételek melletti tulajdonhoz jutását. A vagyonosodé réteg sa­ját tőkéjét és a kedvezményes „E" hitelt felhasználva az ala­csony piaci értékű tőkeelemeket, vagyonrészeket megszerez­ve tud tovább lépni a vagyonosodás útján.

A privatizáció a válságkezelésben fontos szerepet tölt(ött) be. A devizában befolyt bevételek a külső adósságszolgá­lati kötelezettségek teljesítését szolgálták. Tulajdonkép­pen egy csendes adósság-tulajdon csere zajlott. E folya­matot rejtette magában az, amikor a privatizációs bevételeket a belső államadósság törlesztésére használták.

1992 nyarán elfogadták az ideiglenesen állami tulajdonban és a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon hasznosítá­sára és kezelésére vonatkozó törvényeket. Ezek formálisan is kettéválasztják a gyorsan értékesítésre szánt és az állam stratégiai készletébe tartozó vagyont. Ez utóbbi kezelését egy társasági formában működő, így a parlament ellenőrzése alól kivonható szuperholdingra (ÁV RT.) bízták. 1992-ben világos­sá vált, hogy az addig követett úgynevezett piaci (tehát for­mális adásvételen alapuló) privatizáció kifulladóban van. En­nek oka részben az elégtelen hazai és külföldi keresletben, részben a privatizációs kínálat rohamos romlásában keresen­dő. A kínálat romlásában egyfelől szerepet játszott, hogy a jó vállalatok már elkeltek, másfelől a meglévő állami vagyon gyorsuló értékvesztése. Ez utóbbi jelenség a vállalati szféra elhúzódó pénzügyi válságával van összefüggésben. A kiala­kuló gazdaságpolitikai csapdahelyzetet mi sem bizonyította jobban, mint a privatizációt a kormánykoalíción belülről ért tá­madások. Ezen támadások egy része (például a keresz­ténydemokratáké) azt a felismerést tükrözte, hogy az átgon­dolatlan privatizáció a gazdasági válságot tovább mélyíti. A támadások másik része az addig megvalósult privatizációk­ban azt kifogásolta, hogy túlzott szerep jutott a külföldi tőké­nek és a kormánykoalícióhoz nem közel álló hazai tőkés cso­portoknak (Csurka István, Monopoly csoport fellépései). Eb­ben a helyzetben kerültek előtérbe azok a hazai viszonylatban új technikák, amelyek a válságkezelést és a koalíció társada­lmi preferenciáit a következő időszakban hatékonyabban moz­díthatják elő. A tőkeemeléses privatizációt elsősorban a to­vábbra is szükséges külföldi források korábbinál célszerűbb formájának szánják. A vállalatok működőképességének meg­őrzését szolgálják az MRP, a lízing és az MBO technikák be­vezetése. E technikák bevezetése mellett jelentősen könnyebbedtek az „E"-hitel feltételei. A privatizációs bevételek visszaforgatása a vállalati reorganizációk pénzügyi feltételeit hivatott biztosítani. A politikai preferenciák teljesülését szolgálják a kistulajdonosi részvényvásárlási program ki­dolgozása és a kárpótlási jegy-részvény csere számára kiemelt kínálati portfolió biztosítása.

Azt gondolom, hogy igaztalanok azok a vádak, amelyek az Antall-Boros-kormányt a privatizáció általános lassításával vá­dolják. A privatizációs bevételek képződésének lassulása csak a piaci privatizációt minősíti. A kormány legitimitásának fontos forrása a magántulajdon terjesztése. A kisvállalkozásokból, a gyors megtérülésű tevékenységekből akkumulált tőkék tulaj­donosai a mai privatizációs technikák és ösztönzők mellett igen kedvező feltételekkel gyarapíthatják vagyonukat alacsony piaci értékű vagyontárgyak megszerzésével. A felszámolás alatt lévő vállalatok vagyonának kedvezményes hitelekkel való megszerzése új lökést adhat az eredeti tőkefelhalmozásnak. A magánszektor izmosodása így a saját vállalkozásból történő tőkefelhalmozás és a privatizáció kombinációjának eredménye lesz. E folyamat számára kedvező feltételeket biztosít a kö­vetkező részben ismertetésre kerülő válságkezelő politika.

A kormány kétségtelenül nem kívánt belátható időn belüli privatizációt néhány kiemelt területen. Ezt saját politikai és gazdaságpolitikai cselekvőképességének megőrzése érdeké­ben tette. Ez a taktika nemcsak hazai és külföldi érdekcso­portok elképzeléseivel ütközik, de bizonyos esetekben a gaz­dasági stabilizáció követelményeivel is. A legjobb példa erre a kereskedelmi bankok privatizációja. A mai magyar gazda­sági helyzetben a kereskedelmi bankok külföldi tulajdon­ba kerülése nem egyszerűen a banküzem elidegenítését jelenti, hanem ennél sokkal többet. A kiterjedt pénzügyi vál­ság miatt a bankok birtokában nemcsak betétek és hitelek vannak, hanem a rossz hitelek fejében elzálogosított vagyon­részek, kényszerbefektetések, vagyis jelentős vállalkozói va­gyon. A pénzügyi válság megoldásának döntő feltételei össz­pontosulnak a bankszektorban.

A kör ördögi. A hazai bankszektor alultőkésítettsége, vala­mint a gazdasági válság miatt felhalmozódott kétes és rossz követelései okán újratőkésítésre szorul. A hazai bankrendszer ebben a helyzetben fokozatosan kiszorul a legjobb hazai vál­lalatok hitelezéséből. Ezek igényeit ugyanis a vegyes bankok és a külföldi bankok közvetlen hitelezéssel kielégítik, mivel pozíciójuknál fogva kedvezőbb hitelfeltételeket tudnak kínálni. A friss tőke tehát elengedhetetlen. Ezt elvileg két úton sze­rezhetik meg. Külföldi stratégiai befektető közreműködésével végrehajtott tőkeemeléses privatizációval. A bankok jelen helyzetében azok részvényeinek piaci értéke alacsony. A pri­vatizáció során az állam jelentős tőkeveszteséget könyvelne el plusz elveszíti az előbb említett, nem közvetlenül a bank­üzemhez tartozó vagyont és a pénzügyi válság kezelésének kulcsintézménye feletti meghatározó részesedést. A friss tőke bevonásának másik útja az állami tőkeemelés, amelynek for­rása a kormány által felvett külföldi hitel. Ez a megoldás az állam tulajdonosi szerepét konzerválná a bankszektorban, ugyanakkor jelentős további külső eladósodással járna.

Más vállalkozói vagyonelemek állami tulajdonban tartása (stratégiai megfontolásokból, vagy privatizáció előtti reorga­nizáció céljából) is hasonló dilemmákat vet fel. Ez ugyanis azt jelenti, hogy e vállalati kör ebben a helyzetben csak a kormány által garantált hitelfelvétellel juthat friss forráshoz, és, ráadásul, az állami vagyonkezelés mind intézményeit, mind személyi feltételeit illetően meglehetősen rossz helyzetben van.

1993-ban világossá vált az úgynevezett piaci privatizá­ció régi módon való folytathatatlansága. A gazdasági vál­ság elhúzódásával a feltételek romlottak. Egyfelől a privatizá­ciós kereslet – megfelelő hazai vásárlóerő és a külföldi tőke érdeklődésének csökkenése miatt – nem biztosítja a gazda­ságpolitika által korábban célul kitűzött privatizációs ütemet. A készpénzben befolyó privatizációs bevételek nagyságrendi­leg maradtak el az államháztartás hiányának finanszírozásá­hoz szükséges összegektől, a belföldi államadósságról nem is beszélve.

Másfelől a kínálati oldalon is jelentős átrendeződések men­tek végbe. Romlott a kínálat minősége azzal, hogy a csődök és felszámolások miatt rohamos az állami vagyon értékvesz­tése. Az ÁV RT. felállásával jelentős vagyontömeg vonódott ki a privatizálást közvetlenül végző ÁVÜ hatóköréből. Jelentős és viszonylag értékes vagyontömeg kivonódása kezdődött meg a piaci privatizáció hatóköréből azzal, hogy különböző alapítványok és a TB alapok számára ingyenes vagyonjutta­tást határozott el a kormány.

1993-tól változtak a kormány privatizációs politikájának pri­oritásai. A kormányzat felismerte, hogy a privatizáció gyorsí­tásának a reorganizáció a feltétele. Ezek a privatizációs kíná­lat javítását célzó akciók azonban szakmailag nem voltak kel­lően kiérleltek, ezért a gazdaságpolitika ambivalensen fogadta őket. Ez a tény eleve magában rejtette ezen akciók sikerte­lenségének lehetőségét. Pozitív változásnak tekinthető azon­ban, hogy a privatizációs megoldásoknál előtérbe kerültek a tőkeemeléses konstrukciók. A privatizációs politika változásá­nak másik eleme, hogy a gazdaság külső egyensúlyi viszo­nyainak drasztikus romlása miatt újból előtérbe került a kész­pénzes devizabevételek szerzésének kényszere. Ennek lé­nyege, hogy a külső fizetési pozíció megrendülése esetén a külföldi tőke bevonásának ösztönzésére néhány nagyvállalat (nagybankok, nagy közszolgáltatók stb.) gyors privatizálására kerülhet sor. Mivel e területen a működőképesség a tőkeeme­léses megoldást követeli, a költségvetés helyzetén ezen ak­ciók nem segítenének, de mint azt 1993 végén a MATÁV el­adása mutatja, ezen a módon jelentős devizabevételekhez le­het jutni. További bevételi tartalékot jelentenek a koncesszióba adásból származó díjbevételek.

1993-ban a privatizáció folyamataiban tendenciaváltás tör­tént. Ennek lényege, hogy alig nőtt az értékesített vagyonér­ték. Míg 1992-ben 74,5 milliárd forint volt, addig (a MATÁV privatizációját nem számítva) ugyanez 1993-ban 78 milliárd. 1991-1992 között ez az érték megduplázódott. Ráadásul ezen belül (ugyancsak figyelmen kívül hagyva a MATÁV-akciót) abszolút számokban is visszaesett a készpénzbevétel. Ez 1992-ben 63 milliárd, 1993-ban 43 milliárd forint volt. Nagy szerephez jutott ugyanakkor a kárpótlás és a kedvezményes technikák alkalmazása. A táblázat e szerkezetváltozásokat mutatja.

1994 első felében tovább folytatódott a kedvezményes konst­rukciókkal történő vagyonértékesítés. Ez zömmel az ÁVÜ port­foliójába tartozó vagyont érinti. A kárpótlás céljára felajánlott vagyon egy része az ÁV RT-hez tartozik. A már meglévők mellé csatlakozik az eléggé vérszegényre sikeredett Kisbefek­tetői Részvényvásárlási Program. Az új koalíciós kormány ezen akciókat várhatóan a legrövidebb időn belül lezárja. Az ÁVÜ 1994-re tervezett készpénzbevétele 47 milliárd forint kö­rüli. Ennek realitása kérdéses. Az összes vagyoneladás 72 milliárd forint értékűre tervezett. Ez 65%-os készpénzhánya­dot jelent. E készpénzbevételek zöme az államháztartáson belül kerülne elköltésre.

Az 1994-es privatizációs folyamatok másik – lehet mondani, meghatározó – eleme az ÁV RT. portfolióját érintő „nagypri­vatizáció", vagyis a stratégiai készletek kiárusítása. A féléves fizetési mérleg adatok arra utalnak, hogy az új kormány rá­kényszerül ilyen akciókra.

Néhány következtetés

Az eddigi folyamatok tapasztalatai alapján legalább a követ­kező következtetések vonhatók le:

1. 1990 és 1994 között az új politikai elit érdekérvényesítési törekvései a privatizáció során, jó néhány ponton ellentmon­danak a gazdasági stabilizáció szempontjainak. Ezért nem kö­zömbös, hogy a kialakuló új tulajdonosi osztály milyen összetételű lesz.
2. Nem helyes a gazdaságpolitikai célrendszerben a pri­vatizációt első, vagy domináns helyre tenni. Úgy tűnik, hogy a gazdaság stabilizálását mindent megelőző prioritás­ként kell(ene) kezelni. A leköszönt kormány sikerleltárának az a kitétele, hogy sikerült a magánszektort uralkodóvá tenni, legalábbis megkérdőjelezhető. A közvetlen állami tulajdon ki­mutatható csökkenése mögött ott van egy igen jelentős köz­vetett állami tulajdoni rész. A privatizált társaságoknál (is) a rossz hitelek mögött végül is a döntően állami tulajdonú ke­reskedelmi bankok explicit vagy implicit tulajdonosi jogosítvá­nyai állnak.
3. A tulajdonváltás rövid- és középtávon biztosan nem jelent pótlólagos növekedési hajtóerőt a gazdaságban, ső inkább pótlólagos terhet a működésben. Az alkalmazott priva­tizációs technikák az érintett vállalatok tőkehelyzetét nem­hogy stabilizálták volna, inkább destabilizálták. A hitelekkel privatizált vállalatokból a hitelek visszafizetése és a kamatfi­zetési kényszer miatt tőkekivonásra kerül sor. További prob­léma, hogy a privatizációs hitelterhek miatt az érintett társa­ságok nem hitelképesek, így forgóeszköz szükségleteiket és fejlesztési elképzeléseiket hitellel megvalósítani nem tudják. Súlyos problémát jelent a gazdasági növekedés szempontjá­ból az is, hogy az állami vagyonkezelés minősége igen ala­csony szintű.
4. A tulajdonváltásból adódó bizonytalanságok akadályoz­zák a gazdasági „jogállamiság" megszilárdulását (ez a piac­gazdaság alapfeltétele volna), valamint a piaci privatizáció ed­digi útja akadályozza a piaci intézmények „rendeltetésszerű" működését. A tulajdonváltás a már privatizált szektorban sem teremtett stabil tulajdonosi struktúrát, hiszen a hitelezési technikákkal privatizált szférába egy későbbi csődhullám szinte be van programozva. Ennek eredményeként nem zár­ható ki a tulajdonrendszer térképének újrarajzolása.

Jegyzetek

1 A rejtett privatizáció fogalma Kopácsi Sándortól származik.

2 Erre tettem kísérletet „A magyarországi privatizáció fordulatai" című cikkemben. Valóság, 1993. 6, szám

A tanulmány az OTKA 4624. számú projekt keretében készült.

1. Bevezetés

A volt kommunista országokban zajló privatizációval kapcso­latos viták – csakúgy, mint a szovjet típusú gazdaságok át­alakulásával vagy az ott végbemenő reformokkal kapcsolatos részletesebb elemzések – teljesen figyelmen kívül hagyták a jelenlegi tőkés világ egyik legalapvetőbb vonását, nevezete­sen a gazdasági tevékenység fokozódó transznacionalizáló­dását.¹ Kelet-Európa külkereskedelmével és külföldi fizetése­ivel már számos tanulmány foglalkozott, valójában azonban arra van szükség, hogy a figyelem középpontja a külföldi tőke szerepére helyeződjön át. E tanulmány ezt a szemléletváltást igyekszik elősegíteni, mégpedig egy szempont, a főleg transz­nacionális társaságokon keresztül a régióba irányuló közvet­len külföldi beruházások elemzése révén.

2. Az átalakulás világméretű összefüggései

Széles körben ismert, hogy a nemzetközi fizetések kiegyen­súlyozása az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai probléma, amellyel a volt kommunista országoknak szembe kell nézniük, figyelembe véve a kemény valutában felhalmozódott örökölt adósságállományukat és a KGST összeomlását. A figyelem arra összpontosult, hogy növeljék a kemény valuta beáram­lását, hogy biztosítsák az EK piacaihoz való könnyebb hoz­záférést, és hogy a közkiadások mérséklését célzó intézke­dések bevezetésével, a kereskedelem liberalizációjával, vala­mint a valutakonvertibilitás felé tett lépésekkel megszerezzék az IMF „hitelességi pecsétjét" (jóváhagyását). Mindazonáltal, hogy megértsük e külső fizetési kényszer okait és a válasz­ként hozott intézkedéseket, nagyobb kitekintésre van szük­ség, először is a régiónak a tőkés világgazdaságban elfoglalt helye, majd pedig az elmúlt évek során a világgazdaságban lezajlott változások kapcsán.

a. Az új nemzetközi munkamegosztás

A térségnek a világgazdaságban elfoglalt pozícióján alapve­tően azt értem, ahogyan az a nemzetközi munkamegosztásba illeszkedik. Az „új nemzetközi munkamegosztás" tétele – ame­lyet olyan szerzők vezettek be, mint Frobel és társai (1980) – egy olyan általános eltolódásra mutat rá, amely az ipari és nyersanyagtermelő országok közötti kétoldalú Észak-Dél fel­osztás felől a komparatív termelési költségeken alapuló, lé­nyegesen összetettebb modell irányába ment végbe. Az ipari termelés világméretű elterjedése, a globális piacok létrejötte sok szolgáltatási ágazatban, valamint a nyersanyagtermelés szerkezetváltása (főként az agráriparban) nemcsak az olyan „későn iparosodó" országok felemelkedését segítették, mint a kelet-ázsiai NIC-országok, hanem az „Északhoz hasonló" és Északhoz kapcsolódó termelés – és főleg fogyasztás – szi­geteit is létrehozták szerte a fejlődő világban. Kelet-Európa szempontjából a fő kérdés az, hogy a régió, illetve a térséget alkotó nemzetgazdaságok el tudják-e érni egy Dél-Korea vagy egy Brazília szintjét – törekedvén legalább a gazdasági és technológiai függetlenség elfogadható szintjére az új nemzet­közi munkamegosztás egy közbülső szintjén – vagy széttöre­deznek a termelő folyamat olcsó munkaerő-forrásává, ezzel együtt kizárva a lakosság többségét a modern termelésből és fogyasztásból.²

Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy az új nemzetközi munkamegosztásra vonatkozó apokaliptikus előrejelzések – elsősorban a munkaigényes termelés Északról Délre való el­tolódásának tendenciáját illetően – nem igazolódtak be: az ipari termelés, a kereskedelem és a közvetlen külföldi beru­házások túlnyomó része minden iparág esetében az OECD országokban zajlik. Ennek részben az az oka, hogy gyakran eltúlozzák a munkaigényes elemeknek a termelés egészétől való elválaszthatóságát, és alábecsülik a szállítási költségek és az agglomerációs előnyök fontosságát. A helyzetet tovább bonyolítja a szolgáltató szektor növekvő szerepe a világke­reskedelemben és a befektetések áramlásában (UNCTC 1988). Ezek az ágazatok különösen fejletlenek Kelet-Európá­ban. A kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatások esetében nyilvánvaló következmény, hogy növekszik a termelés világ­piacba való integrálódásával járó költség és kockázat. Végül a világgazdaság egészének – s ezáltal az egész világra ki­terjedő struktúrákkal és stratégiákkal rendelkező fő transzna­cionális társaságok és bankok – szempontjából Kelet-Európa (beleértve a FÁK egészét) nem különösebben jelentős, a ré­giónak a világ össztermeléséből és a világkereskedelemből való alacsony részesedése miatt.

b. Erősödő transznacionalizálódás

Az új nemzetközi munkamegosztás kialakulása közben azon­ban sok más változás is végbement az Észak-központú tőkés világgazdaságban – olyan változások, amelyek együttesen a növekvő transznacionalizálódással kapcsolatos kijelentésem­nek az alapját képezik. Ezek a változások magukba foglalják a közvetlen külföldi beruházásoknak, licenc utáni gyártásnak, alvállalkozásoknak stb. a hagyományos kereskedelemhez vi­szonyított gyorsabb növekedését; a nem szabályozott nem­zetközi tőkepiacok kibővülését; a munkaerő-áramlás új hullá­mait vagy annak fenyegetését; valamint a nemzetközi gazda­sági élet növekvő összehangoltságát, történjen az regionális szervek (EK, NAFTA), univerzális szervek (IMF, Világbank, GATT) vagy kormányközi ad-hoc összejövetelek (a Hetek ta­lálkozói) révén. A transznacionális magángazdasági tevékeny­ség és az államközi rendszer párhuzamos elmélyülése együt­tesen azt jelenti, hogy bármely nemzeti vagy regionális gaz­daság elemzésének sokkal inkább a világgazdaság elem­zésében kell gyökereznie, semmint hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat egyszerűen „hozzáférceljük" egy lényegében nemzeti modellhez (ezzel kapcsolatban bővebb érvelést I. Radice 1984).

Ezeket a világgazdaságban zajló változásokat alapul véve, bármely adott nemzetgazdaság vagy regionális gazdaság hely­zetének és kilátásainak elemzésekor a kereskedelem hagyomá­nyos szempontjai helyett a külföldi tőke tágabb értelemben vett szerepére kell nagyobb figyelmet fordítani. A kereskedelmi ver­senyképesség egyre inkább a modern technológiák megszerzé­sétől függ, amelyek azonban egyre inkább a transznacionális vállalatok kezében halmozódnak fel (UN 1992). A helyi tőkepia­cok nem képesek előteremteni az igényelt tőkemennyiséget a megfelelő feltételekkel, és nem tudják a szükséges struktúrákat és infrastruktúrát létrehozni. Az állami hitelfelvételek révén -még ilyen nagymértékű eladósodás idején is – az országok szo­ros kapcsolatba kerülnek a transznacionális bankok és más pénzügyi szolgáltató cégek által uralt világméretű tőkepiaccal. Ily módon a külföldi tőke minden ország fejlődési útjának kiala­kításában jelentős szerepet játszik – elsősorban azon országok esetében, amelyek valamilyen oknál fogva gazdaságilag és po­litikailag gyengébbek.

3. A Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások jellegzetességei

a. Általános folyamatok

A régióba irányuló közvetlen külföldi beruházásokra vonatkozó statisztikák rendkívül megbízhatatlanok, mivel e beruházások­nak általában sem a magán-, sem a kormányzati számbavé­tele nem tesz különbséget egyrészt a megállapodások és azok teljesítése, másrészt az általánosan elfogadott jövőbeli befektetési elkötelezettségek és a tényleges tőkeáramlások között. A hivatalos adatok legmegbízhatóbb forrása az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának East-West Investment and Joint Ventures News című kiadványa, az itt található elemzés azonban alapvetően a sajtóban közölt adatokra épül.³ Az UNECE jelentése szerint 1992. október 1-jén a volt KGST területén (az NDK-t kivéve) a regisztrált külföldi beruházások száma elérte az 52 779-et, amelynek összértéke 12,4 milliárd dollár volt, és további 830 millió dollár irányult Szlovéniába (1. táblázat).

Megfigyelhető néhány általános jellegzetesség. Az egyes or­szágokba irányuló tőkeáramlást természetesen befolyásolta a „koronaékszerek" (kiemelkedő jelentőségű vállalatok) léte vagy nemléte, valamint a külföldi beruházásokra vonatkozó törvények időzítése és tartalma. Egy másik tényező az állami vagyon kezelésének módja, azaz a privatizációs folyamat ter­mészete és eredményessége; ezzel a kérdéssel bővebben alább, az 5 b. pontban foglalkozunk.

1991 elején a külföldi beruházásoknak csak Magyarorszá­gon volt komoly súlya a gazdasági tevékenységben, ahol az összes vállalat által foglalkoztatott munkaerő 4,5%-a, a válla­latok által termelt hozzáadott érték 9,2%-a és az export 16%-a esett a külföldi beruházásokra (UN, EWJVIN no. 11, 1992. március, 25. o.). Mindazonáltal a legnagyobb egyedi befekte­tés a Volkswagen részéről történt a Skoda személygépkocsi részlegének átvételével.

1991-ben és különösen 1992-ben a közvetlen külföldi be­ruházásokkal kapcsolatos ügyletek száma jelentős mértékben nőtt, elsősorban a Visegrádi-csoporthoz tartozó Magyarorszá­gon, Lengyelországban és Csehszlovákiában. A befektető cé­gek nagy különbségeket mutattak a származási ország és a megcélzott ágazat tekintetében. A legtöbben Nyugat-Európá­ból (főleg Németországból, Ausztriából, Franciaországból és Olaszországból) és az USA-ból, valamint – jóval kevesebben – Japánból érkeztek. A megcélzott ágazatok: pénzügyi szol­gáltatások, turizmus és infrastruktúra csakúgy, mint a könnyű-és nehézipar, a kitermelőipar, valamint a mezőgazdaság.

A nyugati befektetők indítékait tekintve gyorsan túlléphetünk az ún. „opportunistákon", akik a piac olyan közvetlen gyenge­ségeit igyekeznek kihasználni, amelyek nagyon gyors megté­rülést ígérnek komolyabb beruházások és hosszú távú köte­lezettségek nélkül. Ebbe beleértendő sok kereskedelmi válla­lat és pénzügyi tanácsadó cég ugyanúgy, mint magánszemé­lyek és kisebb cégek, amelyek nómenklatúra-privatizálók, spekulánsok és különféle bűnözők külföldi partnereiként tevé­kenykednek. A külföldi befektetések két fő stratégiai célja a piac növelése és az alacsony költségű termelés biztosítása, habár e kettő gyakran egymás kiegészítője.

b. Közvetlen külföldi beruházások a piac növelésére

Sok beruházás irányul olyan gyorsan növekvő területekre, ahol komparatív előnyeiket középtávú beruházásokkal tudják kihasználni. Az egyik nagyon fontos és kézenfekvő terület a márkás nem-tartós fogyasztási javak csoportja, így a cigaretta (BAT, RJR, Philip Morris), a tisztítószerek (Henkel, Procter & Gamble, Unilever), a farmer ruha (Levi Strauss, VF), a borot­vapenge (Gillette) és az élelmiszer (Nestlé, Parmalat, Pepsico, Unilever, United Biscuits). A tartós fogyasztási javak pia­cán több ágazat esetében nem sok kilátás van jelentős regi­onális piacnövelésre, mivel a piac telítettsége már magas, és a megszerezhető jövedelmek nem elégségesek a készletek folyamatos feltöltésére. A legfőbb kivétel ez alól az autó (GM, Volkswagen, Fiat, Suzuki). Ugyanilyen lényegesek azonban az üzleti, pénzügyi és személyi szolgáltatások – ezeken a területeken az ellátás közismerten szegényes ebben a régió­ban -, úgy mint biztosítás (Aegon, American International, Allianz, Sedgwick), légi közlekedés (Air Francé, Alitalia), kiske­reskedelem (Delhaize, K-Markt, Tengelmann), gyorsétkeztetés (McDonalds) és hirdetés szervezés (Lintas, Leo Burnett, Ipsos). Számos nyugati bank, vezeti tanácsadó, könyvelő és jogi cég nyitott fiókot vagy hozott létre társulást a térségben.

Léteznek olyan viszonylag elmaradott ipari és infrastruktu­rális ágazatok, ahol várhatóan nagy piaca lesz a termékek és eljárások minőségének javítását célzó, vagy a gyorsan növek­vő feldolgozóipari igényeket kielégíteni hivatott modern tech­nológiának. Ebben az esetben a helyi érdekek akadályozhat­ják az importot, miközben a közvetlen külföldi beruházások gyakran nagyobb járadékot eredményeznek, mint a licenc utá­ni gyártás. Erre példa a telekommunikáció (Alcatel, AT & T), az energetikai ipar (ABB, Siemens), a felvonók (OTIS, Schindler), az acélipar (Voest-Alpine), az üveggyártás (Glaverbel, Pilkington), a vegyszerek (Cabot, Columbian Chemicals, Rhone-Poulenc) és a tehergépkocsik (MAN, Mercedes, Renault, Scania).

Végül a környezet javítását célzó beruházások magukba foglalják a szennyvíztisztítást (E Allén), a környezetkímélő vegyszerek gyártását (Great Lakes Chemical Production) és a vízgazdálkodást (Halcrow).

c. Közvetlen külföldi beruházások alacsony költségű termelés reményében

Sok cég keres olcsó munkaerőt vagy más olyan forrást, amely az egész világra kiterjedő piacainak ellátásához szükséges. Ez rendszerint megint csak hosszabb távú elkötelezettséggel jár. Először is a munkaigényes ágazatokban a bér töredéke a német szintnek, a munkaerő képzettsége pedig viszonylag magas fokú. Innen a Business Week egyik szalagcíme, mi­szerint „minden egyszerű termelés Keletre tart" (1992. szept. 14., 46. o.). Erre példa a bútor (Ikea, Schieder), a fehéráru (Electrolux, Whirlpool), a szórakoztató elektronika (Philips, Samsung) és az autóalkatrész (Audi, Ford, Loranger). Még ha kevés munkaerőre van is szükség, mint például a Magyar­országra tervezett Audi motor összeszerelő üzem esetében, ahol a 200 millió dolláros beruházás mindössze 200 munka­helyet teremt majd, a bérkülönbségek meghatározóak az au­tóipar erősen kompetitív jellege miatt.

Fontos megjegyezni, hogy a textil-, ruházati és cipőiparban, amelyek rendkívül fontos helyet foglalnak el a régió Nyugat felé irányuló, olcsó munkaerőt tartalmazó exportjában, a nyu­gati termelők, valamint kis- és nagykereskedők inkább szer­ződéses megállapodásokhoz folyamodnak a közvetlen tőke­befektetések helyett, ami azzal magyarázható, hogy a nyugati partnerek vállalat specifikus előnyei sokkal inkább a piacok megszerzésében, mintsem a védjegyzett technológiák birtok­lásában vagy a termelésirányításban rejlenek.

Másodsorban, azon ágazatok is nagy jelentőséggel bírnak, ahol a világgazdasági recesszió ellenére olcsó kapacitásokra lehet szert tenni bizonyos cégeknek a világméretű piacra irá­nyuló stratégiáival összefüggésben: pl. műszál (Dow), acél (Voest-Alpine), golyóscsapágy (SKF) és szerszámgép (Dorries Scharmann) esetében. Végezetül sok nyersanyag és félkész termék olcsón hozzáférhető ebben a térségben, gyak­ran éppen a krónikus regionális túlkínálat következtében. Ha­bár pontosan ezeket lehet kereskedelmi vállalatokon keresztül is megvásárolni, talán mégis a közvetlen külföldi beruházás a legjobb módja a hozzáférhetőség és a termékminőség biz­tosításának, mint például a színesfémek (Alcoa) és az építő­anyagok (Wimpey, Ciments Francais) esetében.

d. A „koronaékszerek"

Bizonyos szektorok vagy egyedi befektetési lehetőségek kü­lönösen vonzók az ágazatba tartozó nyugati transznacionális vállalatok uralkodó globális stratégiája szempontjából, főleg olyan szektorokban, ahol úgy jelennek meg, mint amelyeknek kettős stratégiai szerepük van a vonzó helyi, illetve regionális piacok és a világpiacon versenyképes termelési költségek összehangolásában.

Néhány esetben, mint például az autóiparban, a hatalmas összeszerelő üzemek központi szerepe az 1990-es évek jel­legzetes „késői iparosodás" stratégiájában hosszú időre óriási profitlehetőségeket teremtett, és ehhez a befogadó államok kormányai igyekeztek előnyös beruházási feltételeket biztosí­tani. Ez a magyarázata a Skoda személygépkocsi-részleg, a cseh tehergépkocsi-gyártó cégek, sőt még a lengyel FSO üzem megvétele körüli lázas versenynek is. Más esetekben, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások területén, a piac telje­sen új, és így az elsőnek érkezők monopolista profitot élvez­hetnek, és hosszú távú piaci részesedést szerezhetnek, fel­használva a korábbi világszintű expanzió során nyert tapasz­talatokat. Harmadszor, a Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások fontos szerepet játszhatnak az egész Európára kiterjedő stratégiai versenyben és szerkezetváltás­ban, mint például a fehéráruk, ruházati cikkek, dohányipari termékek és az energetika területén.

További lehetséges koronaékszer a régió tekintélyes védel­mi szektora (UN, EWIJVN, no. 14., 1992. december). Nem­csak a volt szovjet blokk modem technológiájának nagy része összpontosult a hadiiparban, de egyúttal a hadiipar átalakítása olyan terület is, amelyhez nyugati multilaterális támogatás szerezhető. E hadiipari kapacitás nagy része a volt Szovjet­unió területén található, ahol ugyan nagymértékű közvetlen külföldi beruházásokra a termelésben még nem nagyon került sor, de vannak már olyan esetek, ahol a kelet-európai partner átalakított hadiipari kapacitást használ, így például a telekom­munikációban (Standard Electric Lorenz, Siemens, Alcatel), az űrkutatásban (Deutsche Aerospace, Rolls Royce), a fizikai ku­tatásokban (AT & T) és a számítástechnikában (Sun Microsys­tems).

e. Tulajdonjog szerzésével nem járó jelenlét

Az 1989 óta a régióban történt beruházásoknak mindkét ol­dalon egyik fontos tényezője volt az ipari együttműködés tu­lajdonosi érdekeltség nélküli formái során korábban megszer­zett tapasztalat (lásd alább a 6 c. pontban). Fontos megje­gyezni, hogy jónéhány nyugati cég egyszerűen továbbra is fenntartotta a már hosszú ideje fennálló kooperációs megál­lapodásokat, elsősorban ott, ahol a tőkeérdekeltségtől nem vártak különösebb előnyöket. Ennek fényében a külföldi tőke szerepe valójában jóval nagyobb, mint ahogy azt a közvetlen külföldi beruházások önmagukban mutatják.

4. A külföldi beruházások hatása Kelet-Európában a. Makrogazdasági hatások

E tőkebeáramlás makrogazdasági hatását ma még nem lehet igazából felmérni. Az a gyorsaság, amellyel a visegrádi orszá­gok exportjukat a nyugati piacokra irányították, és exportjuk mennyiségét növelték – legalábbis Magyarország esetében -, bizonyos részben a külföldi beruházásoknak is betudható. A valódi növekedés azonban csak 1992-ben indult meg, és jócs­kán visszaeshet a nyugati recesszió mélyülésével. A nettó közvetlen működőtőke-beáramlás csak Magyarország eseté­ben nyújtott jelentősebb segítséget a fizetési mérleggel kap­csolatos problémák kezelésében, munkahelyteremtő hatása pedig minimális volt, mivel a legtöbb beruházás részben vagy teljes egészében a már meglévő kapacitásokat vásárolta fel.

b. A helyi tőkére gyakorolt hatások

A modern kapitalizmus realitásai az egész régióban romba dön­tik a leendő tőkések illúzióit: az export-piacok összeomlása, fe­gyelmezetlen munkások, döntésképtelen politikusok – valamint a nyugati cégek hatalmas versenybeli fölénye. E körülmények között a külföldi beruházók a térség sok állami vállalatát men­tették meg a csődtől és a teljes megsemmisüléstől. E vállalatok pénzügyi értelemben élvezték a technológia, a márkanevek, a vezetés stb. biztosította előnyöket. A helyi kistőkések gyakran hatalmas profitokat halmoztak fel ügynökként, vagy bármiféle, nehezen megszerezhető üzleti szolgáltatás révén.

A külföldi tőke szerepe azonban ennél sokkal nagyobb. Mint ahogy a brit autóalkatrész-gyártóknak a japán beruházók be­jövetelét követően, ugyanúgy a kelet-európai eladóknak is meg kell felelniük a fogyasztók szigorú elvárásainak. Mivel hozzászoktak a túlkereslet világához, még hiányzik a felelős­ségtudat és a kreatív gondolkodás, de kisebb állami vállalatok – a nagyok állandó politikai befolyásának megszűntével – igen elszántnak mutatkoznak az üzlet tekintetében. Mindenesetre a szovjet típusú rendszer kitermelt magából egyfajta vál­lalkozót – az ezermestert, aki mindig meg tudta szerezni a szükséges készleteket a régi rendszert behálózó szürke vagy feketepiacon. Ők alkotják majd az új vezetői réteget, gyorsan megszerezve a BMW-ket és MBA-kat, mint a felemel­kedéshez tartozó státusszimbólumokat.

Ugyanilyen jelentős és sokkal kevésbé vitatott a nyugati transznacionális vállalatoknak az üzleti szolgáltatásokra és az üzletmenetre gyakorolt hatása. Az üzleti szolgáltatások terü­letén a biztosítási és a bankszféra mellett a könyvelés és a kereskedelmi ingatlanforgalmazás vonzott még sok külföldi befektetőt. E területeken nemcsak a helyi vetélytársak hiá­nyoznak szinte teljesen, hanem ezenkívül a szolgáltatásnyúj­tás természete is olyan (párhuzamos termelés és fogyasztás), hogy beruházást és rendszeres személyes kapcsolatokat egyaránt igényel. Ráadásul e területeken, a kormányzati tör­vényhozás és gazdaságpolitika által különösen sebezhető pontok jelentkeznek, nemcsak politikai érzékenységük miatt (pl. privatizációs tanácsadás kereskedelmi bankoknak vagy in­gatlanforgalmazás a kárpótlási politika fényében), hanem azért is, mert nemzeti szabványokat kell meghatározni (pl. a könyvelésben), és szabályozó rendszereket kell kiépíteni (pl. a banki szférában). Itt lépnek színre a mindenhová bejáratos tanácsadók, akik a tudományos körök, a befogadó és az anyaország kormánya, az EBRD, valamint a magánszektor között ide-oda cikázva fontos szerepet játszanak a külföldi tőke befolyásának kiterjesztésében és megszilárdításában.

Általánosságban, a régióban létezik egy jelentős vállalkozói réteg, amelynek érdekei nagymértékben kötődnek a külföldi tőke sikereihez, azaz – Baran kifejezésével élve – egy komp­rádor burzsoázia van kialakulóban (lásd a 6 c. pontot).

c. A munkaerőre gyakorolt hatások

A külföldi beruházások munkaerőre gyakorolt hatásával szinte alig foglalkozik az üzleti sajtó, és még kevésbé a tudományos szakirodalom. Csak találgatásokba bocsátkozhatunk azt ille­tően, hogy vajon a külföldi tőke magához vonzza-e a legszín­vonalasabb munkaerőt. Minden bizonnyal hajlamosak többet fizetni, mint a helyi cégek, ahogyan az másutt is szokás. A munkások vásárlóereje jelentősen gyengült a munkanélküli­ség következtében, a szakszervezeti mozgalmak pedig még nem rázták le magukról a múlt örökségét. Csehszlovákiában a nagyobb szakszervezetek, mint például a Fémmunkások Szövetsége, a bársonyos forradalom után gyorsan leváltották a „cinkos" vezetőségeket, de üzemi szintű szervezettségüket nem voltak képesek tényleges politikai képviseletté átalakítani. Lengyelországban a szakszervezeti mozgalom megosztott marad a Szolidaritás, a megfiatalított OPZZ (a korábbi hiva­talos mozgalom) és a kisebb szakszervezetek között. Magyar­országon a nem-hivatalos szervezetek, amelyek még 1989 előtt alakultak és részt vettek a régi rezsim tárgyalásos úton való lebontásában, csak kevés előrelépést mutatnak, és még üzemi szinten is gyengének bizonyulnak a munkások szerve­zetei. Ezen gyengeségek ellenére, néhány beruházónak ne­met kellett mondania a létszámfelettiek elbocsátására (pl. a CPC Lengyelországban és a Siemens Csehszlovákiában), míg az Asea Brown Boveri-nek egy lengyel kazángyártó üzem megvételére tett ajánlata elutasításra került a dolgozói-mene­dzseri kivásárlás javára.

A volt szovjet blokk országaiba irányuló közvetlen külföldi beruházások hatással vannak a nyugati országok munkásaira is. Az olcsó munkaerő vonzza a beruházókat, és gyakran ha­zai üzemeikből is átcsoportosítják a munka egy részét a kül­földi leányvállalatokhoz, habár a hazai és a helyi termelés közötti helyettesíthetőség csak korlátozott lehet, mivel a tér­ség még nem tagja sem az EK-nak, sem az Európai Gazda­sági Térnek. Az Audi magyarországi motorüzemének létrejötte esetén munkahelyek megszűnésével kell számolni Ingolstadtban (Bajorország); a munkások ott végkielégítésben részesül­nek, amit a vállalat költségmegtakarításaiból kell majd finan­szírozni (European 1993. febr. 4., 34. o.). Habár ezen mun­kahely-átcsoportosítások lehetséges hatásai nyilvánvalóan el­törpülnek a recesszió vagy még inkább a kelet-ázsiai import­verseny következtében megszűnő munkahelyek hatásaihoz képest, nyugat-európai nemzeti megmozdulások és nemzet­közi szakszervezeti mozgalmak (pl. ETUC) egyaránt olyan kapcsolatokat kezdenek létrehozni Kelet-Európával, amelyek tényleges együttműködéshez vezethetnek a szakember­képzésben és az információcserében.

d. Ideológiai és kulturális hatás

A média területén – beleértve a sajtót, a TV-t, a rádiót és a hirdetéseket – a külföldi tőke egymással szemben álló erőket talált. A párt ellenőrzésének megszűnésével gombamód sza­porodtak el a sajtóba történő külföldi beruházások, mint pl. Maxwell, Murdoch, Bertelsmann és Hersant befektetései, amelyek néha nem kínáltak mást, mint hazai termékeik töké­letes utánzatát, de ugyanakkor gyakran rendelkezésre bocsá­tották az annyira áhított technológiát és pénzügyi forrásokat olyan vezető lapoknak, mint a Magyar Hírlap Magyarországon, vagy a Smena Szlovákiában. Ezzel egyidőben a TV és a rá­dió, valamint, esetenként, a sajtó feletti ellenőrzés kényes politikai kérdéssé vált, mivel szilárd politikai intézmények hiányában ezek a közvélemény befolyásolásának fő esz­közei. Habár az elektronikus sajtó állami tulajdonban marad, a műholdas és kábeltévék, valamint egyéb rádió- és tévécsa­tornák a külföldi beruházások célpontjai lehetnek.

A reklámozás már 1989 előtt is igyekezett a nyugati mintá­kat követni, elsősorban Magyarországon, de a változás ezen a területen így is nagyon gyors volt, és jelentős mennyiségű külföldi tőkét vonzott. Ez megszilárdította a nyugat-európai fo­gyasztási szokásoknak a régióban már amúgy is erős befo­lyását, és serkentette a magánfogyasztás növekedését a köz­fogyasztás rovására.

Mindez előremutat a nyugati intézményeknek a felsőfokú oktatásba és szakképzésbe való bekapcsolódásai-felé, első­sorban kormányzati és kormányközi programok révén, de gyakran összekapcsolódva a kereskedelmi képzés és más szolgáltatások marketingjével is (mint pl. a Know-How Fund Nagy-Britanniában). Az üzleti tanulmányok gyors expanziója maga is erősíti a tőkés szemlélet elterjedését, és segít igazolni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedésé­nek jogosságát, valamint a privatizációs intézkedések helyes voltát.

5. A külföldi tőkével kapcsolatos kormányzati politikák

A térség kormányainak a külföldi beruházásokhoz való álta­lános pozitív hozzáállása teljesen nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük az általuk hozott törvényeket, valamint a beruházá­sok növekedésének már fentebb említett ütemét. Létezik ugyan szórványos, de széles körben elterjedt nyugtalanság a külföldi dominancia kapcsán, amit például a jobboldali magyar nacionalista politikus, Csurka István is hangoztatott. Hasonló nézeteket vallanak szervezett politikai pártok és irányzatok Lengyelországban, Szlovákiában, természetesen Oroszor­szágban és a Szovjetunió többi volt tagországában is. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a régió bármely fejlettebb or­szága olyan politikát alkalmazzon, amely nyíltan szembeszállna a külföldi tulajdonnal.

a. A külföldi beruházásokra vonatkozó törvények

A külföldi beruházásokra vonatkozó törvényeket nemrég te­kintette át az ENSZ (EWIJVN no. 13, 1992. szeptember). Az ellenőrzési rendszer tekintetében a legtöbb országban jóvá­hagyásra vagy legalább regisztrálásra van szükség, kivételt ez alól Magyarország, valamint Lengyelország néhány ága­zata képez. 100%-os külföldi tulajdon Litvánia kivételével min­denhol engedélyezett, de egyes ágazatok esetében korláto­zások vannak érvényben Csehszlovákiában és Romániában (hadiipar, védelmi szektor), és komolyabb megszorításokat al­kalmaznak néhány volt szovjet tagállamban (Oroszországban azonban nem). Az adózás utáni nyereség és a felszámolásból eredő bevételek repatriálása Albánia kivételével sehol sincs korlátozva, míg Moldáviában a licencdíjak repatriálása esik korlátozás alá.

Az ösztönzők tekintetében létezik bizonyos kedvezmény a nyereségadó esetében a helyi cégekhez viszonyítva; általá­ban akkor, ha a külföldi részesedés egy bizonyos szint felett van, így Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lettországban és Türkmenisztánban, más országok viszont eseti alapon változ­tatják a kedvezmény mértékét. A teljes vagy részleges adó­kedvezmény azonban széles körben elterjedt, és bizonyos ágazatokban gyakran elérheti a 100%-ot is egészen 5 évig terjedően, ebben az esetben is bizonyos minimális külföldi ré­szesedéshez kötve.

Az itt bemutatott ellenőrzési és ösztönzési rendszerek szin­te teljesen összhangban vannak a tőkés világ jelenlegi gya­korlatával, ahol majdnem mindenütt jelentős elmozdulás tör­tént a liberalizáció és az ösztönzők irányába, elsősorban né­hány nagyobb, korábban meglehetősen restriktív fejlődő or­szág, így Mexikó és India esetében (ENSZ 1992).

b. A külföldi tőke és a privatizáció

A régió kormányainak gazdaságpolitikája középpontjában a nagy állami vállalatok privatizációja állt.⁴ Nyilvánvaló jelek mu­tatnak arra, hogy – legalábbis a visegrádi országok esetében – a privatizációs program megvalósítása kapcsán felmerülő problémák megoldásában a politikusok egyre nagyobb szere­pet szárinak a külföldi tőkének.

Lengyelországban a külföldi beruházások fellendülése egy­beesett a Suhocka-kormány nagyobb fokú stabilitásával. Az úgynevezett tömeges privatizáció programját egy cseh típusú kupon-rendszeren alapuló programmá alakították, azzal a kü­lönbséggel, hogy a lengyel kormány közvetítőként Nemzeti Beruházási Alapokat hozott létre, míg ezek Csehszlovákiában spontán alapon szerveződtek (European, 1993. febr. 4., 41. o.). A kormány ugyanakkor nemrég jutott egyezségre az IMF-fel, amely nagy valószínűséggel jelentős mennyiségű többlet­tőke beáramlását teszi lehetővé.

Csehszlovákiában az 1992-ben lebonyolított privatizációs ügyletek nagy része külföldi beruházást is tartalmazott, így a tulajdonjog a külföldi tőke, a helyi állami szervek – mint a nyugdíjbiztosítók és más helyi hatóságok -, valamint az új, magánkézben levő beruházási alapok között oszlott meg. A Harvard Capital and Consultingnak például kisebbségi része­sedése van a Tabakban, amelyet a Philip Morris felügyel, va­lamint a Cokoladnyban, amelyben pedig a Nestlének van többségi részesedése (Financial Times, 1993. febr. 17., 13. o.). A kormány felállította a Czechlnvestet is, hogy minél több külföldi tőkét csalogasson az országba (Guardian, 1993. jan. 9., 37. o.). A szlovák kormány eközben inkább az állami vál­lalatok közvetlen eladása felé hajlik, kimondottan a külföldi befektetőknek meghirdetett versenytenderek révén (Europe­an, 1993. márc. 11., 38. o.).

Magyarországon a „felülről irányított privatizáció" programja, amely a „spontán" privatizációval kapcsolatos elégedetlensé­gekre született válaszként, 1991 közepére nyilvánvalóan meg­bukott. Két új módszert alkalmaztak: az „önprivatizációt", amit az állami vállalat saját maga kezdeményezett, valamint a be­ruházók által felajánlott privatizációt. Mindkettő meglehetősen népszerűvé vált a külföldi beruházók körében (Frydman és mások 1993, 135-140. o.).

c. Egyéb kapcsolódó politikák

A külföldi befektetőknek azonban intézmények és gazdaság­politikák egész sorának általános hatásaival kell számolniuk. Először is: a beruházások értékét és hozamát nemcsak a kül­földi befektetésekről szóló törvények befolyásolják, hanem az árfolyam szintje, a konvertibilitás foka és a helyi költségvetési politika is. Másodszor: sok beruházót érintenek majd a mak­rogazdaságra vonatkozó intézkedések, amelyeknek a konkrét körülmények függvényében hátrányos hatásaik lehetnek. Har­madrészt: szembekerülnek a privatizáció mellett a piac mű­ködését szabályozó más intézményi és törvényi szempontok­kal is, így például a versenypolitikával vagy az árpolitikával. Negyedszer: a legtöbb esetben szükségük lesz olyan termé­kekre és szolgáltatásokra, amelyek importálása nehézkes, és amelyek forgalmazása látszólag állami kézben marad. Sok pénzügyi és technikai szolgáltatás korábban egyáltalán nem is létezett. Mindent egybevetve tehát, a külföldi beruházók kapcsolatba kerülnek az összes gazdaságpolitikai intézkedés­sel és intézménnyel, amit a térség kormányainak – akár egy csapásra, akár fokozatosan – most kell megalkotniuk.

Az itt felmerülő rengeteg kérdés közül kettő bír különös je­lentőséggel, amit a visegrádi országok példáján mutatok be.

Az első probléma a vállalatok finanszírozásának és felügye­letének intézményi kereteivel, azaz a vállalatirányítási rend­szerrel kapcsolatos. Corbett és Mayer (1991) szerint a törvényes magántulajdon még csak az első kis lépés az üzleti vállalatok hatékony rendszerének kiépítése felé: szükség van az intézményrendszer fejlesztésére is. Figyelmüket egy banki alapú finanszírozási rendszer viszonylagos előnyeire fordítják, szemben az amerikai és brit tanácsadók által javasolt, érték­piacon alapuló finanszírozási rendszerrel. Japán és Németor­szág mint sikeres ipari országok példájával érvelnek, ahol egyaránt támaszkodtak a banki finanszírozásra és a közvetlen tulajdonosi ellenőrzésre is.

Úgy tűnik, hogy a régióban jelenleg kialakulóban levő vál­lalatirányítási rendszer nem közelít annyira az amerikai-angol modellhez, mint ahogyan attól Corbett és Mayer tartott. A bu­dapesti tőzsde szinte teljes mértékben a kötvénypiacra épül, Lengyelországban pedig a jelenlegi tervek szerint csak a Be­fektetési Alapokon keresztül lehet jegyezni a varsói tőzsdén, a vállalatok személyesen csak később jelenhetnek meg. Csehszlovákia már közelebb áll ahhoz, hogy működő érték­tőzsdéje legyen, de a tulajdonosi jogoknak a befektetési ala­pok, a külföldi tulajdonosok és a közvetlenül érintett állami testületek kezében való koncentrálódása azt mutatja, hogy in­kább a német modellhez igazodik. Ez a modell felelne meg a térség háború előtti hagyományainak is (Teichova 1985, 282-290. o.).

A második kérdés a versenypolitikával kapcsolatos. Nyilván­való, hogy a jelentős, bár nem feltétlenül domináns piaci ré­szesedés fontos vonzerő a – régió politikai ós gazdasági koc­kázataitól félő – külföldi vállalatok számára, ugyanakkor nincs összhangban a monopolellenes törvények szellemével, amit Magyarországon és Lengyelországban már 1990-ben, Cseh­szlovákiában pedig 1991-ben elfogadtak (Financial Times, 1991. szept. 26.). Két, a közelmúltban történt eset illusztrálja a probléma lényegét. A domináns piaci részesedéssel rendel­kező Tabak cég eladása a Philip Morrisnak heves vitákat vál­tott ki Csehszlovákiában és a többi külföldi ajánlattevő között egyaránt. Az ellenérvek úgy szóltak, hogy a céget eladás előtt fel kellene darabolni (ahogyan az a magyar dohányipar ese­tében történt) (Financial Times, 1992. ápr. 23., 8. o.). A lengyel kormány elutasító álláspontja az Asea Brown Boverinek a Rafako kazángyártó cég megvételére vonatkozó ajánlatával szemben részben annak a félelemnek volt tulajdonítható, hogy pozitív döntés esetén az ABB uralta volna a lengyel piacot, lévén hogy már így is nagy lengyel holdingok felett rendelkezik (Financial Times, 1992. jan. 28., 1993. jan. 14.,,25. o.)

d. Stratégiai szemlélet felé?

A gazdaságpolitikai intézkedések áttekintése azt sugallja, hogy a kelet-európai kormányok pragmatikus és fokozatos lépéseket tettek a külföldi tőke felé. Bár számszerű adatokkal nem szol­gálhatunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a térségben a ke­reskedelem és ipar „fellegvárai" külföldi tulajdonban van­nak vagy külföldi ellenőrzés alá esnek. Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e sürgősen szükség egy tu­datos stratégiai szemléletre a külföldi tulajdonlást illetően.

6. Állam, osztályok és nemzetgazdaság Kelet-Európában

Az átalakulással foglalkozó szokásos irodalom nagy része burkoltan elfogadja a hagyományos közgazdaságtan és nem­zetközi kapcsolatok felfogását az államot illetően, nevezete­sen, hogy az állam nemzeti érdekek által vezérelt racionális döntéshozó. Ez a felfogás elfogadhatatlannak tűnik, különö­sen, ha figyelembe vesszük a térségben zajló, mindenre ki­terjedő politikai és intézményi változásokat.

a. A szovjet típusú állam

A szovjet típusú állam Kelet-Európában egy olyan régóta lé­tező történelmi irányzat kiteljesedése volt, amely a kapitaliz­muson belül a gazdaság nagyobb állami szabályozása és el­lenőrzése felé irányult. Úgy tűnt, hogy a központi tervezés és az egypártrendszer kombinációja határozott szakítást jelent a piaci anarchiával, a magántulajdonon alapuló tőkés osztály uralmával és a „burzsoá demokrácia" politikai rendszerével. Mindemellett a leginkább bonapartista kommunista vezetők tö­rekvései ellenére az abszolút ellenőrzés logikai véglete – amely a totalitarianizmus fogalmában összegződik -, soha nem volt elérhető a rendszer alapjain. A demokrácia teljes hiánya azt jelentette, hogy bármiféle csoportérdek kifejeződé­se csak egy egyedülálló társadalmi-politikai hierarchián ke­resztül történhetett, amely állandóan szembefordította egy­mással az irányítókat és irányítottakat. Hiába az irányítók jó­indulata és az irányítottak elkötelezettsége, az eredmény tár­sadalmi megosztottság és elidegenedés lett.

A szovjet típusú államra vonatkozó számtalan elméletből két vonás rajzolódik ki, amely alapvető jelentőségű a szovjet típusú állam történelmi fejlődését tekintve (ezen elméletek bővebb áttekintését I. Westoby 1981, II. rész). Először is a szovjet típusú állam a látszólag teljes politikai ellenőrzés mellett sem hozta létre a társadalmi alapjait annak, hogy saját legitimitását a hősi forradalom korszakán kívül újratermel­je. Általánosságban, semmiféle logikai vagy etikai torzítás nem tudta palástolni a demokrácia tagadását. Magában a pártállami apparátusban a vertikális és horizontális megosz­tottság volt a jellemző; vertikálisan a kölcsönös függőség szo­kásos vezető-beosztott problémája miatt, horizontálisan pedig a központilag elosztott források megszerzésére létrehozott, egymással versengő – gyakran ágazati vagy területi – koalí­ciók következtében. Csak – valódi vagy kitalált – külső fenye­getettség tudta időlegesen leküzdeni a centrifugális erőket, és ez a veszélyérzet volt képes létrehozni egy uralkodó osztály­hoz hasonló képződményt.

Másodszor: a közigazgatás túlközpontosítása a gazdasági szférában hazugságok és féligazságok homályos világát hoz­ta létre, ami teljesen értelmetlenné tette a racionális tervgaz­daság ideálját. Hiányzott az alsóbb szintek tervek iránti el­kötelezettsége, s így az ösztönző és ellenőrző rendszerek gyakran a komplex tervfeladatok, a felülről jövő, részletekbe menő utasítások és az érintettek felelősség-elhárításának zűr­zavarába torkolltak. A tehetetlenség, meg a munkások és fo­gyasztók felől érkező nyomás fenntartotta a gazdasági rend minimális szintjét, de nem tudta a technikai haladásnak olyan önfenntartó ütemét biztosítani, amely a kapitalizmus egyéni felhalmozásának dinamikájához fogható lett volna.

b. A tőkés állam építése

A kommunista rendszer összeomlásával az állam politikai alapzata széttöredezett, még akkor is, ha gyakran ugyanazok a hivatalnokok maradtak ugyanazokban a minisztériumi épü­letekben, azonos munkakörökben, mint azelőtt. A nyílt kom­munista uralom megszűnése – beleértve a pártszervezetek képviselte „párhuzamos" politikai ellenőrzés rendszerét is – arra ösztönözte a régi elit tagjait, hogy igyekezzenek helyet biztosítani maguknak az új rendszerben. Ahol 1988-89 során a társadalmi erőknek sikerült egy többé-kevésbé független „ci­vil" társadalmat létrehozniuk, ott az új rendnek formáját és funkcióit tekintve kevésbé monolitikusnak és sokkal differen­ciáltabbnak kellett lennie.

Az új állam nem a disszidens értelmiségiek ábrándjai­nak talaján jött létre, hanem a magánérdekeid társadalmi kifejeződése révén. Ez a kifejeződés tisztán elsősorban nem­zeti, regionális, etnikai vagy vallási formában ölthetett testet, de ezektől elvonatkoztatva, elsősorban a gazdasági érdekek mentén. Mind az állami vezetők, mind a kisvállalkozói réteg (amely már 1989 előtt is jelentős volt Magyarországon és Len­gyelországban) arra törekedett, hogy tagja lehessen a meg­újult, magántulajdonon alapuló tőkésosztálynak. E törekvésü­ket azonban csak azáltal tudták megvalósítani, hogy politika­ilag támogatták a szükséges törvények és gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalát, mégpedig a hirtelenjében átvett nyugati stílusú demokratikus alapszabályok keretei között. Bár az általános politikai légkör kedvezett a szabad piacgazdaság ideológiájának, a feltörekvő tőkéseknek platformokat és poli­tikai pártokat kellett létrehozniuk, hogy támogatni tudják e fo­lyamatokat. Ellenzékként nemcsak az itt maradt kommunis­tákkal kellett szembenézniük, hanem a hivatalnoki réteg és az értelmiség azon tagjaival is, akik nem élvezhették a priva­tizáció előnyeit, valamint a munkásokkal, akik hamar veszé­lyeztetve érezték anyagi és szociális biztonságukat. Ez utóbbi csoportok azonban képtelenek voltak olyan alternatív szemlé­lettel előlépni, amely lényegileg különbözött volna a régi re­zsimétől.

Teljesen nyilvánvaló, hogy még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az osztályérdekek következetesen politikai pár­tokon és civil szervezeteken keresztül nyilvánuljanak meg.⁵ Magyarországon például szinte lehetetlen különbséget tenni a négy legnagyobb párt gazdasági programja között, és mind­egyikük szinte minden társadalmi rétegből kap támogatást. Mindezek ellenére, ami kifejlődőben van, az kétségkívül nem más, mint egy tőkés politikai rendszer és egy tőkés állam. Világos azonban, hogy Kelet-Európában az államnak még hosszú ideig a gazdasági források egyik jelentős tulajdo­nosának és menedzserének kell maradnia. A feltörekvő tő­kések nem rendelkeznek olyan intézményi bázissal és állami támogatással sem, hogy valóban osztályként működhesse­nek: kénytelenek az állam segítségét sokkal közvetlenebb for­mában igénybe venni érdekeik érvényesítése céljából, mint ahogy az az úgynevezett fejlett demokráciákban szokás. E térség helyzetét leginkább a Harmadik Világ országainak a gyarmati sorból való felszabadulás utáni helyzetéhez lehet hasonlítani (I. Alavi, 1972 és Afrika helyzetéről Saul, 1974, Beckmann, 1982 stb.).

c. Állam, nemzetgazdaság és külföldi tőke Kelet-Európában

Az elmaradottsággal foglalkozó radikális irodalomban már Le­nin és Luxemburg óta központi helyet foglal el a külföldi tőke. Baran elemzésében (1957) ez a komprádor burzsoázia fogal­mában összegződik, és azt a helyi tőkésosztályt jelenti, amelynek gazdasági érdekei szorosan kapcsolódnak a gyar­mati típusú nemzetközi munkamegosztáshoz. Ez a szemlélet tükröződik a dependencia-iskola írásaiban is, mint például

Sunkelnek a transznacionális tőke függőséget erősítő szere­péről szóló tanulmányában (1970). Evans Brazíliával kapcso­latos munkája (1979) a (militarizált) állam, valamint a hazai és külföldi tőke hármas szövetségét ábrázolja, mivelhogy mindhárom tényező fontos a növekvő felhalmozáshoz a „füg­gő kapitalizmusban". Olyan afrikai szerzők, mint Shivji (1973), úgy érvelnek, hogy az államnak helyettesítenie kell a nagy­részt hiányzó (vagy javíthatatlanul komprádor) hazai tőkés osztályt – a fejlődés motorját – főleg a külföldi tőke gazdasági erejének leküzdésében.

A „késői iparosodással", ezen belül is a főleg Dél-Koreával foglalkozó irodalom szerint az állam feladata egyrészt egy ha­tékony hazai tőkésosztály „felnevelése", másrészt az, hogy megfelelő tulajdonformákkal, árpolitikával, pénzügy- és devi­zapolitikával rábírja a külföldi tőkét arra, hogy alkalmazkodjon a nemzeti fejlesztési stratégiához (pl. Wade, 1990; Amsden, 1989).

Ezen érvek jelentősége Kelet-Európára nézve elsősorban abban áll, hogy 1989-ben a hazai magántőke súlyos hiánya volt jellemző az egész régióra. A privatizációs folyamatot töb­bek között arra használták, hogy a kisvállalkozások szerves fejlődését akadályozván jelentős vagyonátcsoportosításokkal gyorsítsák a hazai tőkefelhalmozódást. Eltekintve a privatizá­ciós folyamat fent bemutatott törvényi és intézményi formáitól, nemcsak tőkéből van súlyos hiány, hanem tőkés vállalkozók­ból is. Természetesen nem azokról a hivatalnokokról és ve­zetőkről van szó, akik – kihasználva a belső információkat és az államhatalomhoz való könnyebb hozzáférést – jelentős va­gyonra tettek szert. Figyelembe véve azonban a térség folya­matos és mindent átható politikai és gazdasági bizonytalan­ságait, valamint az új tőkések tapasztalatlanságát, szinte biz­tosra vehető, hogy a kisüzemi termelésben és kereskedelem­ben igazi tulajdonosként való részvételük vagy ellenőrzésük az állammal történő szoros együttműködéstől és annak támo­gatásától függ.

A hazai tőke gyengeségének tükrében az állam által irányí­tott iparosítás kelet-ázsiai stratégiájának sikeressége nagyon is kézenfekvőnek tűnik.⁶ Az elemzés céljából feltételezve, hogy e stratégia sikeres és nemcsak Kelet-Ázsiában alkal­mazható, felmerül a kérdés, hogy érdemes-e követni Kelet-Európában?

A Harmadik Világ fejlesztési stratégiáival és az állam sze­repével kapcsolatos viták egyik fő kérdése az volt, hogy mi­lyen típusú államra van szükség a késői iparosítás hatékony megvalósítása érdekében. Az érvek szerint nem egyszerűen egy „erős államra" van szükség, hanem olyanra, amely képes speciális érdekektől független stratégiát létrehozni (Jenkins, 1991), és hosszú távú strukturális célok érdekében a piac íté­leteit teljesen figyelmen kívül hagyni. Ehhez olyan állami hi­vatalnokrétegre van szükség, amely a megfelelő technikai és vezetői gyakorlattal kellőképpen elszigeteli magát az érdekek közvetlen politikai és gazdasági nyomásától, de mégis képes egyezségre lépni ezen érdekekkel a hosszú távú előnyök kö­zös megegyezésen alapuló elosztása terén, cserébe a „köz­érdek" rövid távú elfogadásáért. Bár elképzelhető, hogy Ke­let-Európában megvannak az ilyen állam kiépítéséhez szük­séges források, nemigen látni olyan politikai irányzatot vagy erős osztályérdeket, amely képes lenne ezt megszervezni. Különösen a piaci jelzések felülbírálatának gondolatától ódz­kodik a posztkommunista gazdasági szemlélet, nem is beszél­ve az IMF előírásairól.

A külföldi tőke esetében például a kelet-ázsiai modell kife­jezetten a közvetlen részesedést korlátozó szabályozással él. Corbett és Mayer is úgy érvel, hogy az általuk támogatott vállalatirányítási modell is – amely nagyrészt tartalmazza az ázsiait – megköveteli ezt (Corbett & Mayer, 1991, 68. o.). Nyil­vánvalóan minél kevésbé képes az állam a tőkét mobilizálni, a hazai technológiai bázist létrehozni és hatékonyan megszer­vezni a technológia külföldről történő beszerzését licencek ré­vén, annál inkább valószínű, hogy a direkt külföldi beruházá­sok központi helyet foglalnak el az iparosításban, mint ahogy az Brazília vagy Mexikó esetében történt (Jenkins 1991, Gereffi & Evans, 1986). Minden esetben, még Dél-Korea eseté­ben is hosszú utat kell végigjárni ahhoz, hogy megszűnjön a japán technológiától való függőség (Business Week, 1992. nov. 30.).

A külföldi tőkétől való függetlenség azonban radikális sza­kítást jelentene a kelet-európai iparosítás történetével. A kül­földi tőke központi helyet foglalt el a háborút megelőző idő­szakban (Teichova, 1985, Teichova & Cottrell, 1983). Az 1920-as években „a hazai tőkeforrások hiánya, valamint az ipar tőkeszükségletének nagyrészt közvetlen vagy közvetett állami beavatkozástól, külföldi beruházóktól, vagy mindkettőtől való függősége következtében a kelet-európai iparba áramló kül­földi tőkebefektetések nagysága és iránya nemcsak hatást gyakorolhatott, hanem hatást is kellett gyakorolnia arra, hogy mit termelt az ipar és hogyan szervezték meg azt". (Teichova, 1985 296. o.)

Az állam, valamint a külföldi és hazai tőke közötti stratégiai kapcsolatok legjobb példája Csehszlovákia, ahol a kormány támogatta a francia és angol beruházásokat, hogy így pótolja a kiűzött német és osztrák tőkét, és egyben partnere legyen Csehszlovákiának a dél-kelet európai gazdaságok felé irányu­ló saját beruházásaiban (Teichova, 1985 295. o.). 1938 és 1945 között a térség gazdaságai természetesen szorosan in­tegrálódtak a német hadigazdaságba.

Az 1960-as évek közepe óta – és különösen az 1970-es évek közepének enyhülési időszakában – a kelet-európai ipar­ágak többsége vegyesvállalatok és ipari kooperációs megál­lapodások révén állt kapcsolatban a külföldi tőkével, gyakran úgy, hogy a kapott technológiáért termékekkel fizettek (UNE-CE, 1973, Radice, 1981, McMillan, 1986). Sok ország már jóval 1989 előtt engedélyezte a külföldiek tulajdonosi érdekelt­ségét. Bár a közvetlen beruházások mennyisége nem volt je­lentős, a nyugati cégekkel kötött kooperációs megállapodások és különösen a technológiai transzferek fontos szerepet ját­szottak a modernizációs stratégiákban, amelyeket az 1960-as évek elejének gazdasági hanyatlását követően az egész tér­ségben alkalmaztak. Ezzel egyidőben a Nyugat felé irányuló – az importált berendezések és technológiák kifizetését lehe­tővé tevő – export bővítésének szükségessége nemcsak a külső eladósodásban, hanem a világpiacra orientált ágazatok megjelenésében is fontos szerepet játszott, legalábbis Ma­gyarország és Lengyelország esetében. Ezek a fejlemények viszont arra ösztönözték Kelet-Európát, hogy olyan stratégiát dolgozzon ki, amelyben a KGST a fejlett nyugati gazdaságok és a Szovjetunió „puha" piaca közötti közvetítő elemmé válhat. A nyugati tőkéhez való kapcsolódás ily módon meghatározó lett a térség gazdaságpolitikájának kialakításában a Brezsnyev-korszak alatt.

Bármilyen vonzónak tűnik azonban a kelet-ázsiai modell az elméletben, drámai és nagyon valószínűtlen változásokra len­ne szükség Kelet-Európa külső körülményeit illetően, hogy a világgazdaságba való integrálódás hagyományos liberális stratégiájával szemben más politikai és gazdasági irányultság váljon meghatározóvá. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az in­tegráció eredményeként a régió függő és félperiferiális helyet foglal majd el a nemzetközi munkamegosztásban. Ez nem feltétlenül akadályozná a gazdasági haladást, és nem zárná ki az EK-tagságot sem, hiszen az már most is szám­talan fejlettségi szintet foglal magában. Ez azonban minden történelmi bizonyíték szerint megfosztja Kelet-Európát a fejlett ipari államok sorába való csatlakozás lehetőségétől.

7. Következtetések és megjegyzések

Annak ellenére, hogy a kelet-európai kormányok örömmel fo­gadják a beérkező külföldi tőkét, és hogy 1992-ben már ha­talmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a térségbe, az erő­södő aggodalom jelei mutatkoznak a külföldi tulajdonlást ille­tően. A helyi munkások és a helyi tőkések is igyekeznek ta­pasztalataik alapján egy önálló és következetes nézetrend­szert kialakítani, valamint e nézeteket politikailag képviselni tudó intézményeket létrehozni. Ily módon befolyásolni tudják a kormányzati döntéseket, ahogyan az az ABB esetében Len­gyelországban történt, vagy amikor a magyar kormány eluta­sította a transznacionális vállalatok valutaleértékelésre irányu­ló nyomását. Eddig azonban nem került sor semmiféle jelen­tősebb, „protekcionista" irányba való elmozdulásra a gazda­ságpolitikában vagy a törvényhozásban, de ezen nem is lehet csodálkozni, ismerve az IMF szigorúságát.

Úgy tűnik, hogy sem a jelenben, sem a belátható jövőben nincs alapja egy a külföldi tőke közvetlen részvételét korlátozó átfogó stratégia megvalósításának. Sokkal inkább valószínű, hogy a külföldi beruházások gyorsan növekednek a térség­ben, feltéve, ha a gazdasági és politikai stabilitás minimális szintje biztosítva van. A következmény a tőkés világgazdaság­ba integrálódott, függő nemzeti kapitalizmusok megszilárdulá­sa lesz, amelyek elviselhető életszínvonalat nyújtanak a la­kosság nagy részének, de ugyanakkor a térséget állandóan magas munkanélküliségi ráta és a félperiférián gyakori egyen­lőtlenségek fogják jellemezni. Hosszabb távon csak az aktív munkásmozgalom újbóli megjelenése kínálhat bármiféle alter­natívát.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A „transznacionalizálódás" kifejezést kellő körültekintéssel válasz­tottam. A „globalizáció" sokak számára azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenység átlépi a nemzeti határokat, és nem vesz tudomást a nem­zeti politikai rendszerekről; az „internacionalizáció" fogalma viszont mindössze azt tükrözi, hogy kapcsolatok jöttek létre a nemzetgazda­ságok között, amelyeket azonban elvileg egymástól függetlenül lehet vizsgálni. A „transznacionalizáció" kifejezés éppen e két, egymást köl­csönösen kizáró fogalmat igyekszik egyesíteni.

2 Egy korábbi kísérletet ír le a volt KGST országok elhelyezésére az új nemzetközi munkamegosztásban Radice (1980).

3 A leggyakoribb források a Financial Times, Guardian, European Business, Business Week. Hivatalos adatok Bulgáriára, Csehszlová­kiára, Magyarországra, Lengyelországra és Romániára vonatkozóan találhatók még Frydman és társai (1993).

4 Frydman és mások (1993) részletes országszintű elemzést nyújt a privatizációs programokról egészen 1992-ig. Lásd még az Oxford Re-view of Economic Policy (1991) és az Eastern European Economics (1991) különszámait.

5 Az Oroszországban felemelkedő tőkés osztályról nyújt részletes elemzést Flaherty (1991).

6 A volt szovjet társadalmakra való elméleti alkalmazást lásd Lo (1993), egy gyakorlatiasabb megközelítést pedig Katz (1991) művé­ben.

Irodalom

Alavi, H. (1972) 'The state in postcolonial societies: Pakistan and Bangladesh', in: New Left Review, 74.

Amsden, A. (1989) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialisation, Oxford UP.

Baran, P. (1957) The Political Economy of Growth, Monthly Review Press.

Beckmann, B. (1982) 'State and capitalist development in Nigeria', in: Review of African Political Economy, 23.

Business Week (1992), 'Asia's high-tech quest: can the tigers compete worldwide?', 1992. nov. 30.

Eastern European Economics (1991), M. Jackson ed. Privatization in Central Europe, Jan. 30.

Evans, P. (1979) Dependent Development: the Alliance of Multinational, State and Local Capital in Brazil, Princeton UP.

Corbett, J. es Mayer, C. (1991) 'Financial reform in Eastern Europe: progress with the wrong model', in: Oxford Review of Economic Policy IIA, tel.

Flaherty, P. (1991) 'Perestroika and the neo-liberal project' in: R. Milibrand & L. Panitch ed. Socialist Register 1991: Communist Regimes – the Aftermath, Merlin Press.

Frobel, R, J. Heinrichs & O. Kreye (1980) The New International Division of Labour, Cambridge UP.

Frydman, R. és mások (1993) The Privatization Process in Central Europe, Central European University Press, London.

Gill, S. és D. Law (1988) The Global Political Economy, Wheatsheaf.

Jenkins, R. (1991) 'The political economy of industrialization: com­parison of Latin American and East Asian Newly Industrializing Coun­tries, in: Development and Change, 22, pp.197-231.

Katz, S. S. (1991) 'East Europe should learn from Asia', in: Financial Times, 1991. ápr. 24.

Lo, D. (1993) 'Economic theory and transformation of the Soviet-type system: the challenge of the late industrialization perspective', in: Uni­versity of Leeds School of Business & Economic Studies Discussion Papers, 1993. 01.

McMillan, C. H. (1986) 'Trends in direct investment and the transfer of technology', in: Csikós-Nagy B. & D. G. Young ed.: East-West Eco­nomic Relations in a Changing Global Environment, lEA/Macmillan.

Oxford Review of Economic Policy (1991), Microeconomics of Tran­sition in Eastern Europe, vol. 7, no. 4.

Radice, H. K. (1980) 'East-West economic relations and the inter­national division of labour', in: Z. M. Fallenbuchl & C. H. McMillan, ed. Partners in East-West Economic Relations, Pergamon Press.

Radice, H. K. (1981) 'Industrial cooperation between Hungary and the West', in: Hare, P. G., Radice, H. K. es Swain, N., ed. Hungary: a Decade of Economic Reform, Allen & Unwin.

Radice, H. K. (1984) 'The national economy – a Keynesian myth?' in: Capital & Class 22, tavasz.

Saul, J. (1974) 'The state in post-colonial societies: Tanzania', in: Socialist Register.

Shivji, I. (1973) 'Tanzania: the silent class struggle', in: L. Cliffe és J. S. Saul, ed. Socialisms in Tanzania, vol. 2.

Sunkel, O. (1973) 'Transnational capitalism and national disintegra­tion in Latin America', in: Social and Economic Studies 22/1, március.

Teichova, A. (1985) 'Industry' in: Kaser, M. es Radice, E. A., ed. (1985) The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975: Yol I, Clarendon Press.

Teichova, A. es P. L. Cottrell ed. (1983): International Business and Central Europe, 1918-1939, Leicester UP.

United Nations (1992) World Investment Review 1992, U.N.

United Nations Centre of Transnational Corporations (1988): Trans­national Corporations in World Development: Trends and Prospects, U.N.

United Nations Economic Comission for Europe (1973): Analytical Report on Industrial Co-operation among ECE Countries, U.N.

UNECE, East-West Investment and Joint Ventures News bizonyos számai.

Wade, R. (1990) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton UP. Westoby, A. (1981) Communism since World War II, Harvester.

Több mint két évtizedes múltra tekint vissza a brit szocialista köz­gazdászok elméleti folyóirata, a Capital and Class (Tőke és Osztály). A negyedévente megjelenő lap története összefonódik a Szocialista Közgazdászok Konferenciájáéval (CSE). E történetet az 1994-es kon­ferencia alkalmával az alábbiakban foglalta össze Hugó Radice (aki­nek írását közöljük a kelet-európai privatizációval kapcsolatban is az Eszmélet e számában).

„A CSE története onnan indul, amikor az »újbaloldal« és a szak­szervezeti baloldal egymásra talált a 60-as évek végén. A diákmoz­galom, az üzemi bizalmik mozgalma, a Május Elsejei Kiáltvány és a Munkásellenőrzésért Intézet típusú szervezetek mind a kapitalizmus jelenkori trendjeinek elemzésén fáradoztak, törekedve a szocialista elmélet és a politikai gyakorlat összekapcsolására. 1969 májusában tett javaslatot egy kis csoport a szocialista közgazdászok konferen­ciájának megrendezésére, a baloldali politikai közgazdászok össze­hozására. Erre a konferenciára 1970 januárjában került sor London­ban, ahol döntöttek egy állandó szervezet létrehozásáról. Egy 1970 végén megrendezett újabb konferencia után fogtunk hozzá, hogy írá­saink egy részét közzétegyük a Bulletin of the Conference of Socialist Economists című kiadványban, mely először 1971 decemberében je­lent meg.

Az 1970-es évek során a CSE folyamatosan bővült, és 1979-ben érte el az 1.400 fős csúcsot. Addigra a BCSE már Capital and Class-á változott, CSE Books név alatt könyveket, Head and Hand címmel pedig könyvrecenziókat adtunk ki. Az 1979-es konferencia több mint ötszáz főnyi részvevőt vonzott. A CSE 70-es évekbeli történetéből öt fő vonás emelhető ki. Először is sikerült a szektásságtól mentesnek maradnunk, fórumot kínálva a baloldal különböző irányzatai közötti vitáknak. Másodszor: erősen nemzetközi jelleget öltöttünk, hiszen tagságunk 40 százaléka az Egyesült Királyságon kívülről jött. Har­madszor: sikerült felelevenítenünk és az elemzés alapjává tennünk a marxi tradíció klasszikus témáinak széles körét, miközben hozzászól­tunk fontos aktuális politikai kérdésekhez is. Negyedszer: a »politikai gazdaságtan« általunk adott gyakorlati meghatározása elég tág volt ahhoz, hogy – diákjaink és értelmiségi kollégáink soraiból – a leg­különbözőbb tudományterületekről vonjunk be részvevőket, beleértve a szociológiát, a jogot, az építészetet, az oktatást és a termé­szettudományokat. Végül pedig: a CSE gerincét olyan munkacsopor­tok és helyi csoportok alkották, amelyek rendszeresen találkoztak, és dolgoztak a konferenciák és a kiadványok számára. Ugyanakkor el kell mondani, hogy kísérleteink a CSE tevékenységének a munkás­mozgalmi és más szociális küzdelmekkel való összekötésére csak esetenként voltak sikeresek, bár sok CSE-tag hasznosította vitáink eredményeit más, közvetlenül aktív szervezetekben és csoportokban.

Az 1980-as években a CSE tevékenysége élesen visszaesett, ha­sonlóan a legtöbb brit baloldali csoportéhoz. Lehetetlenné vált a könyvkiadásunk a korábbi önkéntes alapon, és ezért elhatároztuk a CSE Books megszüntetését. A taglétszám és a folyóirat példányszáma csökkent, a helyi és munkacsoportok megszűntek. Megszűnt a poli­tikai gazdaságtanon túlmenő' tevékenységeink jelentó's hányada, rész­ben azért, mert új folyóiratok és csoportok jöttek létre más területe­ken. Az 1980-as évek közepére a CSE lényegében egyet jelentett a Capital and Class folyóirattal és az éves konferenciával. Másrészt viszont a CSE tagjai igen aktívan vettek részt a helyi tervezés és demokrácia kísérleteiben, a Nagy-Londoni Tanács (GLC) és más helyhatóságok égisze alatt.

A legutóbbi években valamelyest ismét nőtt a taglétszám. Ez a thatcherizmus elmúlásának tulajdonítható, és annak az űrnek, amit a szovjet típusú államszocializmus összeomlása hagyott a baloldalon."

Csak most, a 24. konferencia alkalmával került sor a CSE írott alkotmányának elfogadására. Eszerint a szervezet három választott testületének egyike gondozza és szerkeszti a folyóiratot.

Néhány cím a közelmúlt lapszámaiból: A szocializmus válsága vagy az állam válsága?; Osztályelemzés és az új társadalmi mozgal­mak politikája; Új utópiák öregek számára: fordista álmok és poszt-fordista fantáziák; A transznacionális vállalat és a nemzetállam; Adós­ságválság és osztálykonfliktus Latin-Amerikában; Frank Lloyd Wright és a fordizmus elmúlása; A szakképzés politikuma Nagy-Bri­tanniában. Tavaly, a Capital and Class ötvenedik, jubileumi számá­ban a mozgalom egyik alapítója, Micliael Barratt Brown tekintett vissza az addig megjelent félszáz számra. (Az Eszmélet 21-22-es szá­mában az ő írását közöltük Adósság és háború Jugoszláviában cím­mel.)

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

E tanulmány célja, hogy a kelet-közép-európai függőség elméletének fel­vázolásával és a Magyarország külkapcsolatainak szerkezetében a hábo­rú óta bekövetkezett átalakulások (egyes elemeinek) vizsgálatával – leg­alábbis néhány szempontból – hozzájáruljon azoknak a nagyarányú tár­sadalmi változásoknak a megfogalmazásához, amelyek ezekben a társa­dalmakban előbb a félperifériás államszocializmus idején, majd az attól va­ló eltávolodás során végbementek. Érvelésem alapvető menete a követ­kező lesz:

1. a háború utáni államszocialista Kelet-Közép-Európának a világgaz­daságban elfoglalt helyzetét a kettős függőség fogalmával ragadhatjuk meg;
2. a kettős függőség birodalmi és piaci összetevői közötti viszony alapján a kelet-közép-európai államszocializmus három alperiódusa kü­lönböztethető meg;
3. a külső kötődések szerkezetében lejátszódott változások döntő mó­don befolyásolták a különböző függő rezsimek létrejöttét és fennmaradá­sát;
4. az első, ill. második gazdaság ellentétpárja, valamint a formális, ül. in­formális kapcsolatok közötti distinkció egyaránt hasznos eszköze a külön­böző elrendeződésű külső kötődések irányultság és intenzitás alapján való megkülönböztetésének; végül
5. Magyarország formális külső kötődéseinek átrendeződése jelenleg főként a világrendszer centruma (elsősorban Nyugat-Közép-Európa) felé mutat, miközben informális kapcsolatainak társadalomföldrajzi eloszlása egyenletesebb (beleértve a többi kelet-közép-európai országokkal való korlátozott mértékű „horizontális" integrációt is).

A Kelet-Közép-Európa külső kötődéseiben végbemenő átalakulások elemzése szükséges és időszerű, mert a függőségi viszonyok struktúrájá­ról alkotott világos konceptuális kép nélkülözhetetlen a régióban jelenleg végbemenő átmenet megértéséhez. A kelet-közép-európai társadalmak államszocializmus utáni átalakulása nem légüres térben megy végbe: a külső függőség öröksége drámai módon szűkíti az e társadalmak számára elérhető alternatívák körét. Ugyanakkor Kelet-Közép-Európának külső környezetével való szoros összekapcsolódása maga után vonja, hogy ezek az átalakulások döntő hatással lesznek az európai integrációra, a ke­let-nyugati kapcsolatokra és a világgazdaság szerkezetére is. A kelet-kö­zép-európai államszocializmussal foglalkozó tudományos munkák jelentős része teljesen elsiklik a külső függőségi viszonyok problémá­ja fölött. Másfelől viszont a Kelet-Közép-Európa külső függőségével fog­lalkozó eddigi tudományos művek értékét nagymértékben csökkenti, hogy a külső függőség politikai vagy gazdasági összetevőjének a jelentőségét fi­gyelmen kívül hagyják vagy alábecsülik, illetve hogy Nyugat-vagy Dél-Eu­rópában, netán Latin-Amerikában kifejlesztett elméleti modelleket erőltet­nek rá Közép-Kelet-Európatörténelmére anélkül, hogy a régió sajátos tör­ténelmi tapasztalatait különösebben tekintetbe vennék.¹ E tanulmány olyan megközelítést javasol, amelynek révén a függőségelmélet nyelve kibővíthető úgy, hogy az államszocialista Kelet-Közép-Európa II. világhá­ború utáni tapasztalatai is hozzáférhetővé váljanak számára.

Kettős függőség

Az elmúlt körülbelül 45 év során a kelet-közép-európai társadalmak a külső függőség egyedülálló rendszerében léteztek. Ennek az új rendszer­nek a kialakulása a Szovjetunió ezen államok területén elért katonai sike­reinek következménye volt. A II. világháború végén a Szovjetunió állam­szocialista entitás volt – azaz olyan társadalom, ahol a termelőeszközök közvetlen-személyi magántulajdonát a tőke-munka viszony fölötti etatisztikus-bürokratikus kontroll váltotta fel. E tulajdonformát a tulajdonosok mint osztály eltávolítása és az államnak a magántulajdonosi viszonyok így sza­baddá vált .üres terébe" való benyomulása hozta létre.² Az államszocia­lista tulajdonrendszer lényege az volt, hogy az állam szabaddá teszi, meg­szállja és ezzel részlegesen megőrzi a magántulajdoni viszonyoknak a ko­rábbi társadalomban betöltött helyét.

Ez az államszocialista entitás a törvényesen védett, közvetlen, szemé­lyes magántulajdonon alapuló és a piaci mechanizmus által koordinált vi­lággazdaságba ágyazódva működött, ugyanakkor a tulajdonviszonyok megváltoztatása útján inkompatibilis minőséget hozott létre.³ Következés­képpen a háború utáni Szovjetunió és a világgazdaság centrumának hegemonikus helyzetben lévő szereplői közötti viszonyt a könyörtelen versen­gés és az antagonisztikus együttműködés egyfajta kombinációja jelle­mezte.⁴

Az államszocialista kormányzási formalétrehozása Kelet-Közép-Euró­pában – a „szocializmus egy országban" helyzetéből a „szocializmus egy tömbben" status quojára való átmenet – ennek a háború utáni sajátos vi­szonynak a következménye volt. A függőségek rendszere, melynek Euró­pa szovjet ellenőrzés alá került felének társadalmai alárendelődtek, közvet­lenül ezt az ellentmondásos viszonyt fejezte ki. Az ellentmondás abból a tényből származott, hogy a helyi uralkodó hatalom grandiózus, jóllehet hiá­bavaló kísérletet jelentett egy politikailag integrált és a világpiacba beágya­zott államszocialista világbirodalom megteremtésére.

Az államszocialista blokk létrehozása radikálisan átrajzolta az ezen tár­sadalmakat a világrendszerhez fűző kapcsolatok hálóját. Ez az új háló fo­galmi szempontból sokkal bonyolultabb volt, mint a többi centrumon kívüli régió kapcsolatainak a rendszere. Kelet-Közép-Európa bekebelezésének módja a régió egész államszocialista periódusán át a „kettős identitás" kép­zetével ragadható meg. Strukturális terminusokban kifejezve a kelet-kö­zép-európai államszocialista államok helye a világrendszerben fogalmilag úgy írható le, minikét alkotóelem keveréke: (1) egy birodalmi központtól va­ló részlegesen kiépített – így „tökéletlen" – elsődlegesen politikai jellegű függés, amelyet katonai eszközökkel hoztak létre és tartottak fenn, és (2) egy ezzel bonyolult módokon összefonódó, lényegében gazdasági függés a világgazdaság centrumának tőkéscsoportjaitól és államaitól.

E tézis kiterjeszthető minden, a Szovjetunió létrejötte után államszocia­lista átalakuláson átment társadalomra: a világgazdaságba való beépülé­sük differentia specificáját a világ két különböző csoportjától való külső függőség politikai és gazdasági aspektusainak párhuzamos jelenléte és fo­lyamatos egymásra hatása jelentette. Ami itt egyedülálló, az nem a politikai és gazdasági elemek összefonódása önmagában – ez nyilvánvalóan je­len van a külső függőség minden más formájánál is – hanem az a körül­mény, hogy ez a két elem nemcsak az elemzés szintjén, hanem empiriku­san, történelmi alakzatként is elkülönül egymástól. Kelet-Közép-Európa tapasztalata azt látszik igazolni, hogy a függőség politikai és gazdasági összetevői mindaddig a szereplők két elkülönült csoportjához köthetőek, míg a két pólus közötti viszonyt a katonai antagonizmus zárt rendszere jel­lemzi. Ennek eredményeként Kelet-Közép-Európa függőségi tapasztalata jelentős, minőségi szempontokból különbözik más félperifériák tapasztala­taitól.⁵

A kettős függőség periodizálása

A kelet-közép-európai államszocializmus történetének korszakokra bon­tását is a kettős függőség birodalmi-politikai és piaci-gazdasági összetevői közötti viszonyra alapozhatjuk. Az államszocializmus első – általában sztálinizmusnak nevezett – korszaka Kelet-Közép-Európában a 40-es évek végén azzal kezdődött, hogy a kommunista pártok gyakorlatilag sa­ját kezükbe vették az állami politika irányítását. A kettős függőség sztáli­nista formáját a birodalmi-politikai összetevő túlnyomó dominanciája jelle­mezte. A sztálinista időszak totalisztikus etatizmusa megteremtette azt, amit Jan Gross (1988) „mindenbe belerondító államnak" nevezett, amely­nek hatalma abból ered, hogy biztosítani tudja, hogy semmi sem történhet hatáskörén kívül. A helyi állam hatalma a birodalmi elképzelés szolgálatá­ban álló „helytartói" bürokráciaként működött. A félperiferiális sztálinizmus megteremtette a kívülről legitimált államnak, a birodalmi központ csatlósá­nak modelljét, amelyre a jelen szerző egy másik munkájában (Böröcz, 1992) a politikai-birodalmi blokkot átszövő külső függőségi struktúrák heurisztikus-összehasonlító elemzésének céljából a „komprádor állam"el­nevezést javasolta.

A sztálinizmust követő, többek által kádárizmusnak nevezett perió­dusban a kettős függőség két összetevője egyfajta kényes egyen­súlyba került egymással. Miután Magyarország birodalomellenes forra­dalmát elfojtották, a birodalom uralkodó államának a közvetlen vezérlésre való igénye az egész államszocialista blokkban lényegesen csökkent. Az 1960-as évekre ugyanakkor újból megjelentek a tőkés centrumtól való köz­vetlen függés bizonyos formái, különösen a fejlettebb technológiától való függés és a centrum hitelezőitől felvett állami kölcsönök formájában. E be­rendezkedés meglehetősen kifinomult kompromisszumot jelentett, amely­nek stabilitását mint egymást kölcsönösen kiegészítő megoldások eredmé­nyét foghatjuk fel. A viszonylag mérsékelt, de mégis kétségkívül kiterjedt politikai elnyomás jól megfelelt a hitelezők által az adós ország belső stabili­tása iránt támasztott igénynek, miközben a keményvaluta-infúziók hozzá­járultak a nyugodt politikai klíma fenntartásához.

A kelet-közép-európai államszocializmus harmadik – hanyatló – kor­szakában a 80-as évek végén a függőség két komponensének egyensúlya tovább módosult a gazdasági függőség javára, a birodalmi kötődés lazulá­sával a centrum vonzása megerősödött. Az államszocializmus utáni át­menetnek kevés köze volt a kelet-közép-európai társadalmak endo­gén fejlődéséhez: ezt a folyamatot olyan külső folyamatok dinamikája hozta mozgásba és befolyásolta, minta szovjet birodalom belső összeomlása, az Egyesűit Államok világgazdasági hegemóniájának ha­nyatlása és a tőke-állam viszony átstrukturálódása az Európai Közös­ségben. Az államszocializmus „kohli" periódusa az államszocialista irányí­tási mechanizmusokat – megint csak a hatalmi tényezők két különböző cso­portjától való gazdasági és politikai függés egyfajta kombinációját – hasz­nálta fel arra, hogy lerombolja a birodalmi komponenst és helyreállítsa a ré­gióban a centrumtól való függőség „hamisítatlan", a függőségelméleti iro­dalom kézikönyveinek megfelelő formáját A függőség mindkét vonalán végbemenő átalakulás dinamikájának sikeres koordinálása volt az a külső feltétel, mely biztosította az államszocializmusból való kihátrálás békés jel­legét.

Kötődések, formális és informális szektorok, első és második gazdaság

A „kötődés" (linkage) szót legalább két, egymással távolról rokon, de mégis jól megkülönböztethető módon használják a függőséggel kapcsolatos tu­dományos vizsgálódásokban és általában a makro-komparatív társada­lomtudományokban. Albert O. Hirschman (1977) „általános kötődéselmélete" a gazdasági növekedésre összpontosító, meglehetősen leszűkítő fo­galmi alapra támaszkodik. Az ő számára a „kötődésekkel kapcsolatos ha­tások" a gazdaságban egy-egy új iparág vagy ágazat megjelenése által előidézett nettó többletberuházást jelentik.⁶ Egy sokkal szélesebb körben elterjedt és jóval lazább, metaforikusjellegű szóhasználat „kötődésnek" te­kinti az emberek, áruk, pénz és információk érintkezéseinek és áramlása­inak viszonylag stabil, intézményesült és strukturált együttesét.

Ez utóbbi használatnak a határokon keresztülnyúló, azaz „külső'' kötődéseket jelölő változatát fogjuk itt alkalmazni.⁷ Formálisan szólva: az így felfogott külső kapcsolatok létezése a külső függőség elemi struk­turális feltétele.

Az alábbi érvelés céljából hasznos lesz meghatároznunk két további fo­galompárt. A gazdaságszociológiában a formális és informális szektor szembeállítását arra használjuk, hogy a szabályozott kapitalizmus viszo­nyai között megkülönböztessük egymástól az állami ellenőrzés, szabályo­zás vagy adóztatás mellett, illetve az ezek megkerülésével végzett gazda­sági tevékenységeket. Az első gazdaság-második gazdaság fogalompárt viszont Gábor R. István vezette be, és az utolsó tíz évben széles körben használták arra, hogy megkülönböztessék az államszocialista gazdaságok két alapvető szektorát aszerint, hogy az adott jövedelemtermelő tevékeny­séget a tervezett és/vagy állami tulajdonban lévő és államilag ellenőrzött módon-vagyis „első'' szektoron belül-avagy azon kívül végzik. A két foga­lompár közötti viszony magával hozza, hogy az államszocializmusból az ál­lamilag szabályozott kapitalizmusba való bármilyen átalakulás egyszer­smind nagyarányú átmenetet jelez az első és a második gazdaság ellenté­tétől a formális és az informális szektor szembenállásához. A „kohlizmus" fenti meghatározása, az államszocialista projektum felszámolása és az „egyszerű" félperiferiális függőség helyreállítása pontosan ezt az átmene­tet mutatja.⁸

A formális-informális szektor és az első-második gazdaság fogalom-párjainak nincs semmiféle olyan belső sajátossága, amely elemzésük ér­vényét az egyes államokon belüli viszonyokra korlátozná Az új amerikai institucionalista gazdaságszociológia már próbálkozott is azzal, hogy a ha­tárokat átszelő érintkezések és áramlások társadalmi-gazdasági specifiku­mait formális-informális ellentétpár segítségével ragadja meg. Gondolat­menetünk során a formális külső kötődések kifejezés azokra a határokon átívelő stabil kapcsolatokra és folyamatokra vonatkozik, amelyeket az ál­lam nyilvántart, szabályoz és adóztat (azaz, ez esetben, megvámol). Az in­formális külső kötődések fogalma azokat a kapitalista államok határain át zajló érintkezéseket és áramlásokat jelenti, melyek kívül esnek az állami el­lenőrzés, szabályozás és az államilag kirótt kötelezettségek hatókörén. Az első gazdaság külső kötődései azok, amelyek az államszocialista gazda­ság „tervezett" (azaz állami tulajdonban lévő) szférájában jelennek meg, míg a „második gazdaság külső kötődései" azok, amelyek az államszocia­lizmusban az állami szférán kívül mennek végbe.

Magyarország külső kötődései

Kapcsolatok a sztálinizmus alatt

A birodalmi hatalom sztálinista rendszerének lényege a termelőeszközök államosítása volt, ami maga után vonta magának a formális-informális el­lentétpárnak (a közvetlen-személyes tulajdonlás eltörlése révén való) fel­számolását, valamint az izolacionizmust, azaz az összes külső kötésnek az állam közvetlen-totális kontrollja alá vetését. (Az izolacionizmus alapja az államosítás kiterjesztése a külső kötődések területére.) A külső kapcso­latok manipulálása az államszocializmus sztálinista verziójának egyik alaptétele és működésének logikai feltétele volt.

Az összes, a határokon át zajló kapcsolat és folyamat államosítása biro­dalmi erőfeszítést jelentett arra, hogy a kelet-közép-európai államok kap­csolatrendszerét kétféle értelemben is átszervezzék: a) egyfelől elvágja­nak minden korábbi szálat a világgazdaság nemszocialista részéhez és b) hogy megszüntessék a régió társadalmainak egymáshoz fűződő „horizon­tális" kapcsolatait, birodalmi közvetítéssel váltva fel azokat. Ennek ered me­nyeként Kelet-Közép-Európát erőszakosan leválasztották függőségének történelmi fókuszáról (azaz Nyugat-Közép-Európáról, ezen belül különö­sen Németországról és Ausztriáról). Időközben a régión belüli, organiku­san kialakult szimbiotikus kapcsolatokat – melyeket már amúgy is meg­rendített a két világháború és a nagy gazdasági világválság -szintén szét­rombolták, amikor a régió gazdaságait alávetették a sztálinizmus projektu­mának. A cél lényegében az volt, hogy a régió valamennyi államszocialista társadalma külső kötéseinek struktúráját egyetlen birodalmi központ felé irányítsák.⁹ A sztálinista időszak szélsőséges izolacionizmusa a külső kötődések összes „második-gazdaság"-beli típusát értelemszerűen illegá­lisnak nyilvánította. A sztálinizmus e vonatkozásban tehát nem volt más, mint egy óriási birodalmi erőfeszítés minden, a határokon átívelő kapcsolat és folyamat államosítására, illetve betiltására.

Külső kötődések a Kádár-korszakban

A Kádár-rendszert Magyarország külső kötődés-struktúrájának nagyará­nyú átalakulása jellemezte. A korábbi rendszer által a határokon keresztüli érintkezésekre és áramlásokra vonatkozóan bevezetett szigorú korlátozá­sok fellazítása egyik alapvető elemévé vált a korszak puha, a lakossággal „összekacsintó" diktatúrájának. A kádári kompromisszum azonban sem­miképpen sem jelentette a külső kötések korlátozásának teljes feladását.

A külső kötődések új rendszere konfliktusokon, és a „kádárizmus" egész időszaka alatt bevezetett fokozatos, gyakran habozó és felemás reformo­kon keresztül alakult ki.

A külső kötődések sztálinista rendszeréből a „kádárizmusba" való átme­net a következő három fő elem kombinálódásaként foglalható össze:

1. Az állam saját külkapcsolatainak részleges reorientációja.
2. Az első gazdaság óvatos megnyitása a világpiac európai centru­mával és a többi kelet-közép-európai államszocialista állammal való horizontális kapcsolatok felé, és
3. A korai második gazdaságban kialakult hallgatólagos politikai-gaz­dasági engedmények fokozatos kiterjesztése a külső kötődésekre is.

Először az állam saját kapcsolatai rendeződtek át. A helyi államszervezet működésének napról-napra való birodalmi irányítása átadta a helyét az el­lenőrzés hatékonyabb, „stratégiai"rendszerének. A megszálló katonai erő visszafogott magatartást vett föl, a külföldi politikai tanácsadók tevékeny­sége az átfogó politikai kérdések eldöntésének és a vezető személyiségek kijelölésének területére szőrűit vissza. Időközben újból létrejöttek az állam kétoldalú gazdasági kapcsolatai a szomszédos kis csatlósállamokkal. Végül, és ez nagyon jelentós körülmény volt, a korai 1970-es évek reálpolitikájának és az enyhülésnek az általános atmoszférája a kádárista államot hatalmas összegű, elsősorban magánhitelezőktől származó kölcsönökhöz juttatta; 1970 és 1979 között a magyar állam adósságállománya há­romévenként megduplázódott, és 1987-re elérte a 17,7 milliárd dolláros szintet (Világgazdaság, 1989, a Magyar Nemzeti Bank jelentése). Lénye­gében a centrumországok tőkéje „valorizálta" a magyar munkaerőt a szocialista államnak a Kádár-korszakban adott kölcsönökkel.

A magyar első gazdaság érintkezése a centrumországok gazdaságá­nak formális szektorával növekvő kereskedelemhez vezetett mind a beru­házási javak, mind pedig a fogyasztási cikkek terén. A hagyományosan ke­lendő magyar termékek újra megjelentek a nyugat-európai piacokon, és a magyar első gazdaság egyes szereplői képesek voltak magukat az ilyen bevételekből modernizálni. A magyar gazdaság a világ nem államszocialis­ta részével való kereskedelem felé orientálódott. A keményvalutában lebo­nyolított üzletek részesedése Magyarország teljes külkereskedelmében 1960-as mélypontjáról (30%-os arány az importon, 29%-os az exporton be­lül) 1970-re38 és39%-ra, 1980-ra50és 57%-ra és 1988-ra57, illetve 58%-ra emelkedett. (A KSH számításai, 1965, 1970, 1975, 1980 és 1989a.) 1990-ben a keményvalutában lebonyolított tranzakciók részesedése mind az exportban, mind pedig az importban 70%-ra kúszott fel (Heti Világgazda­ság, 1991). A nem konvertibilis valutában folyó külkereskedelmet 1991. ja­nuár 1-jén szüntették meg.

A munkaerő migrációja is megindult a határokon keresztül, különösen Magyarországról a Német Demokratikus Köztársaságba, illetve Lengyelor­szágból, Vietnamból, valamint Kubából Magyarországra (az érintett orszá­gok állami és pártszerveinek irányítása és szigorú felügyelete alatt). Ma­gyar munkásokat azért küldtek Kelet-Németországba, hogy ezzel enyhít­sék a magyar ipari munkaerőpiac strukturális feszültségeit, egyszersmind biztosítva a magyar munkaerőnek a fejlettebb kelet-német iparban való to­vábbképzését. Az ezzel kapcsolatos kétoldalú állami megállapodást 1967 májusában írtákalá.¹⁰ E munkaerő-szállítások kétéves szerződéseken ala­pultak, és 1972-73-ban érték el csúcspontjukat, amikor összesen 12 ezer magyar dolgozott külföldön (KSH, 1975b; 1989), legtöbbjük a NDK-ban

(Hölczl és Szakács, 1989). Ez a szám 1981-re 4.000-re esett vissza (KSH, 1989). A magyar munkaerő állami megállapodás által szabályozott Kelet-Németországba áramlása 1983 végén szűnt meg. Az eme megállapodás keretében az NDK-ban dolgozott összes magyarok száma kb. 40.000-re becsülhető.

A lengyel munkaerő – különösen bányászok és építőmunkások – Ma­gyarországon való elhelyezéséről külkereskedelmi egyezmény keretében állapodtak meg, amelynek révén Lengyelország halmozódó magyar adós­ságát törleszthette a szakképzett munkaerő közvetlen exportjával. (Még a Magyar Építőipari és Városfejlesztési Minisztérium épületét is lengyel mun­kások renoválták.) 1985-ben a Magyarországon dolgozó lengyel vendég­munkások száma elérte a 8.000-es számot. 1991-re ez a szám 3.000-re csökkent.

A Kubával és Vietnammal kötött megállapodások, amelyeket képzésre és technológiaátadásra vonatkozó intézkedésekkel kombináltak, hasonló jellegűek voltak, mint a magyar-kelet-német megállapodás. 1985 és 1987 vége között összesen 3.200 kubai vendégmunkás érkezett Magyarország­ra, négyéves munkára, elsősorban a textiliparban. A vietnami munkásokat is főleg a textiliparban alkalmazták.

A lengyel vendégmunkásokat gyakran jobban fizették magyar kollégáik­nál: egyes esetekben ugyanazoknak a feladatoknak ugyanazzal az intenzi­tással való végzéséért négyszer olyan magas órabéreket fizettek a lengye­leknek, mint a megfelelő magyar munkásoknak (Hölczl-Szakács), úgy­hogy szükségképpen kialakult egy sor üzemi bérkonfliktus, amelyeket to­vább súlyosbítottak a különböző határokon keresztüli szakszervezeti konf­liktusok. A lengyel szakszervezet, a Szolidaritás jelenléte tovább bonyolí­totta a dolgokat. Hölczl és Szakács (1989) három vállalatról közöl adatokat, melyek azt mutatják, hogy-ellentétben a lengyelekkel – a kubai és vietna­mi tanoncokat és munkaerőt magyar kollégáikkal egyenlően vagy rosszab­bul fizették. Munka- és életfeltételeik szintén rosszabbak voltak.

A Magyarországról a centrumországok munkaerőpiacára irányuló, nem az állam által közvetített munkaerő-áramlás viszonylag jelentéktelen volt, ami a kádárista utazási szabályozás .rövid tartózkodás vagy nincs vissza­térés" elvének tulajdonítható: hogy hosszabb időt tölthessen külföldön, a magyar dolgozónak disszidálnia kellett.¹¹ Az egyetlen említésre méltó kivé­tel ez alól az 1980-as évek elején aláírt magyar-nyugat-német kormánykö­zi egyezmény volt, mely szerint maximum 2.500 magyar munkásnak le­hetővé tették, hogy Nyugat-Németországban dolgozhasson.

(Ez a kvóta 1990-ben 5.000-re, 1991-ben pedig 10.000-re emelkedett.) Lényegében ez a megállapodás csak a német és magyar cégek alvállalko­zási szerződései révén végzett munkát tette lehetővé: a munkást továbbra is a magyar cég alkalmazta és fizette. A Nyugat-Németországban való köz­vetlen, magyar cég részvétele nélküli munkavállalás nem tartozott bele eb­be a megállapodásba, és 1990. elejéig a magyar jog szerint formailag illegá­lisvolt.

A pihenést szolgáló utazás korlátozott lehetőségének a külföldi legális munkába állásra vonatkozó állami tilalommal való kombinálása kizárta a Magyarországra való visszatérést mindaddig, amíg a disszidens új állam­polgárságot nem szerzett. Ez az ár elég magas volt ahhoz, hogy a potenciá­lis spontán külföldi munkavállalók nagy részét eltántorítsa szándékától, úgyhogy viszonylag kevés magyar folyamodott ehhez a megoldáshoz.

Az 1980-as évek elejére Magyarország vált a világon a legnagyobb egy főre eső turistaforgalmat lebonyolító államszocialista országgá, mind turis­ta érkezések, mind pedig a turisták által Magyarországon töltött éjszakák számát tekintve. Magyarország turizmusa meghaladta a nem államszocia­lista Európa átlagát.¹² 1988-ban a Magyarországra érkezett külföldiek szá­ma elérte a 17,9 milliót, ami fejenként kb. 1,7 turistaérkezésnek felel meg.

A növekvő számú külföldi látogatónak és különösen a keményvalutával fizető turistáknak a megjelenése – jegyezzük meg, hogy a konvertibilis va­lutabevételek 1988-ban az összes, turizmusból származó nyilvántartott jö­vedelem kétharmadát tették ki (KSH, 1990) – jelentős lökést adott a magyar „második gazdaságnak", különösen a szállást, élelmet, orvosi ellátást és más hasonló szolgáltatásokat nyújtó szektorokban. Azok a magyar fogor­vosok, kozmetikusok és fodrászok például, akik az osztrák, nyugat-német, vagy amerikai látogatók kiszolgálására specializálódtak, a centrumországokbeli informális fogyasztási szektor és a félperiferiális Magyarországon kialakult államszocialista második gazdaság kombinálásának kreatív útját fedezték fel. A hetvenes évek közepére az ország idegenforgalmi szállás­kapacitásának jóval több, mint a felét „fizetővendéglátók" tették ki. E mini­vállalkozások rendes körülmények között nem kereskedelmi alapon hasz­nált, gyakran erősen támogatott áron az államtól bérelt lakóegységek bér­beadására szakosodtak. 1989-ben nagyon mérsékelt becslés szerint az idegenforgalmi szektor nem állami tulajdont képező, nem tervezett, az ál­lam által semmilyen formában nem ellenőrzött része adta a teljes helyiség-kapacitás 68,55%-át, amelyből 48,95 % sohasem tartozott semmiféle nyil­vántartás, szabályozás vagy adóztatás alá (Népszabadság 1991). Becslé­sek szerint az ország turizmussal kapcsolatos jövedelmének legalább két­harmada az állami szektoron kívül keletkezett, úgyhogy a jövedelmek so­hasem kerültek be az első gazdaság pénzügyi csatornáiba (Népszabad­ság, 1991). Az állami tulajdonban lévő nagy szállodahálózatoknak és más, a turizmussal kapcsolatos szolgáltató vállalatoknak – ezek gyakran multi­nacionális cégekkel együtt létrehozott vegyes cégek voltak, vagy ilyen szerződéses kapcsolatláncok végén helyezkedtek el – majdnem teljes mo­nopóliumuk volt a turizmus piacának viszonylag kicsiny 4 és 5 csillagos felső szektorában. Időközben az alacsonyabb kategóriájú idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb fizetőképes ke­resletnek örvendtek a nyugat-közép-európai és kelet-közép-európai, illet­ve a magyar turisták között-szinte teljesen kívül kerültek az állami tulajdon, tervezés és irányítás struktúráin.¹³ Ezalatt egy ellentétes folyamat is zajlott: a magyarok hatalmas „bevásárló kiruccanásai" Bécsbe a magyar második gazdaságból származó valutajövedelmeket áramoltatták vissza az osztrák gazdaság formális és informális szektoraiba. Magyarország második gaz­daság típusú, a turizmushoz kapcsolódó külső kapcsolatainak beszámítá­sa nélkül lehetetlen lenne megmagyarázni, honnét származott a magyar tu­risták vásárlóereje a bécsi kereskedelmi szektorban.

A magyar látogatók körében ennek az áradatnak a tetőpontján készített felmérésünk eredményei azt jelzik, hogy a bevásárlóknak csaknem afelé nem éjszakázott Ausztriában (ez közvetve jelzi, hogy a rövid bevásárlóutak voltak a jellemzőek), és több mint 80%-ukabevásárlástjelörte meg utazása elsődleges céljaként. A magyar válaszadóknak több mint a fele legalább negyedszer járt Ausztriában az adatfelvétel idején. Ez annál is inkább figye­lemre méltó, mivel a gyakori magyar Bécsbe látogatók átlagos összjövedel­me kevesebb mint havi 160 dollár volt, ami az akkori osztrák minimálbérnek megközelítően az egyharmada. Ezek az adatok azt mutatják, hogy létezett a magyaroknak egy csoportja, amely erősen érdeklődött a fogyasztási cik­kek Ausztriából való, kis tételben és legalább részben informális csatorná­kon át zajló behozatalában, és amely ugyanakkor rendszeresen jutott leg­alább részben keményvalutában kapott jövedelemhez a második gazda­ságból. (Böröcz, 1989 nyomán).

Ezzel párhuzamosan erősödtek a magyar első és második gazdaságot a szomszédos államszocialista országok első és második gazdaságaival összekötő „horizontális" kötődések. Az elsőgazdaság vállalatai közötti bila­terális kereskedelmen túl ezen időszak alatt alakultak ki a stabil intézmé­nyes keretei a Magyarországon szarkasztikusan „KGST-piacnak" nevezett jelenségnek. Főleg lengyel, csehszlovák és magyar állampolgárok találták fel ezt a kereskedelmi intézményt – az engedélyezett, és nagyon ritkán a nem engedélyezett árucikkek kis tótelekben való csempészését. Ez a ke­reskedelem három feltételen alapult: (1) a régió gazdaságai bizonyos as­pektusainak komplementer jellegén, (2) a különböző árufajták támogatásá­nak struktúrájában az egyes országok között mutatkozó különbségeken, melyek jelentős árkülönbségeket eredményeztek, és (3) a „hivatalos" KGST-kereskedelem merev, rugalmatlan jellegén, amely nem volt képes alkalmazkodni az első két körülményből adódó piaci nyomáshoz.

A korszak végére főleg a Magyarországra jövő lengyelek – sokan közü­lük vendégmunkások, akik ily módon jól ismerték az itteni második gazda­ságot éppúgy, mint a piaci kereslet dinamikáját – szilárdan megalapozták helyüket mint állandó tényezők a magyar második gazdaság olcsó fo­gyasztási cikkekkel való ellátásában – a gyermekcipőktől a kisebb szer­számgépekig, a textilárutól az autóalkatrészekig és a tömény italoktól a keményvalutáig. Ugyanakkor vajdasági, észak-horvátországi és kelet-szlo­véniai jugoszláv polgárok-együtt a burgenlandi osztrákokkal a Magyaror­szágról való nagyarányú „privát" élelmiszer-behozatalra specializálták ma­gukat. A határokon kérészül ívelő regionális integrációnak hasonló formája alakult ki az úgynevezett „kishatárforgalomra" vonatkozó kétoldalú megál­lapodások védelme alatt a magyar-szlovák és a magyar-román határ mentén is. Az 1980-as évek végére ezekhez az informális kiskereskedelmi kapcsolatokhoz csatlakoztak a nyugat-ukrajnaiak. Hasonló módon a Bala­ton környéke az 1970-es évek közepére a NDK-NSZK határ által elvá­lasztott német családok viszonylag nyugodt találkozóhelyévé vált. Az ilyen „család-újraegyesítő" vakációk ellátása a magyarországi idegen­forgalom második gazdaságának elkülönült, stabil és intézményesült ágazatává vált.

Ennek az időszaknak már az első éveiben a magyar forint nagyra érté­kelt, „majdnem kemény" fizetőeszköz rangjára emelkedett a KGST-n belüli, a második gazdasághoz tartozó fogyasztásicikk-kereskedelemben – an­nak ellenére, hogy a magyar állam szigorúan korlátozta a készpénzkivitel lehetőségét. A forint vált az egyetlen olyan államszocialista valutává, ame­lyet az összes nagyobb bécsi bank váltópultjainál jegyeztek. A szerző inter­júi azt mutatják, hogy a bécsi bankok magyar fizetőeszköz-kínálata elsősor­ban a lengyel turistáktól származott, míg a keresletet főleg azok a bécsi al­só-középosztálybeli és munkáscsaládok alkották, akik olcsó nyaralási le­hetőséget kerestek Magyarországon, túl azokon a viszonylagos előnyö­kön, amelyek a két társadalom átlagjövedelme közötti, a hivatalos magyar árfolyam szerint is öt-tízszeres különbségből származtak számukra. Ez a sajátos jelenség meglehetősen komplex integrációs rendszer kialakulását jelzi: (1) az osztrák formális szektor – ez esetben a bankok és a turisták – és (2) a magyarországi idegenforgalmi és egyéb szolgáltatások első és máso­dik gazdasága, valamint (3) a – főleg a lengyel turisták által közvetített – má­sodik gazdaságbeli kelet-közép-európai határkereskedelem között.

A „kohlizmus" és Magyarország külső kötődései

A külső kötődések struktúrájának átalakulása fontos eleme volt a „kádá­rizmusból" való politikai átmenetnek. Az ország külső kötődéseinek rend­szerében végbemenő átalakulás fő összetevőivel kapcsolatban a követ­kező előzetes megfigyelések fogalmazhatók meg:

1. Az állam saját külső kötései „hátra arcot" hajtottak végre: radikálisan csökkent a szovjet komponens súlya az ország külkapcsolataiban, lénye­gesen csökkentek és ugyanakkor minőségileg új formát öltöttek a régió töb­bi, korábban alávetett országához fűződő államközi kapcsolatok, és, ami a legfontosabb, szoros kapcsolatok épültek ki a nyugat-európai centrumor­szágokkal, azzal a hangsúlyozott végcéllal, hogy az ország teljes jogú tag­ságot kapjon az Európai Közösségben.
2. A magyar állam kivonult a magyar gazdaság és a külföldi (centrum) tőke közötti kapcsolatokból, és
3. az első és második gazdaság ellentótét fokozatosan felváltja a formá­lis és informális szektor ellentétpárja-sok tekintetben a világgazdaság töb­bi félperifériájának a mintájára. Ezt az tette lehetővé, hogy a régió legtöbb állama teljesen felhagyott az egyének földrajzi mozgásszabadságának korlátozásával.

A magyar állam saját kapcsolatainak e teljes fordulata kettős külső kö­töttség feltételei között ment végbe. A szovjet komponensnek az államkőzi kapcsolatokból való eltávolítása a szovjet komponens ellenőrzése alatt ment végbe. Mind a külföldi csapatok kivonulására, mind pedig a végrehaj­tás részleteire vonatkozó döntést teljesen az idegen megszálló hatalom ál­tal szabott feltételek határozták meg. A vízumkötelezettséget eltörölték a legtöbb nyugat-európai és észak-amerikai centrumország polgárai számá­ra, miközben Magyarországon komolyan fontolgatják a vízumrendszer be­vezetését a szovjet és talán még más kelet-közép-európai állampolgárok számára is.¹⁴

Az újonnan szuverénné várt magyar állam viselkedését a maga részéről továbbra is jócskán befolyásolja az állam külső adósságterhe, amely elsősorban az állami költségvetés és a több gazdasági kérdések feletti szi­gorú IMF-ellenőrzésben nyilvánul meg. Ugyanakkor a volt Szovjetunió – korábban a magyar áru messze legnagyobb exportfelvevő piaca – jelenleg gyakorlatilag fizetésképtelen, miközben továbbra is elsődlegesen a szovjet utódállamok látják el Magyarországot olyan, életfontosságú energiaforrá­sokkal, mint az olaj és a földgáz. A magyar kormány bonyolult és nehéz helyzetét jelzi, hogy a magyar-FÁK kereskedelem fenntartása, és a Szov­jetunió utódállamainak mint Magyarország stabil, erős exportpiacának a megőrzése döntő kérdéssé vált a Magyarország és a nyugat-európai, va­lamint észak-amerikai centrumállamok közötti tárgyalásokban. Az ener­giahelyzetet tovább súlyosbítja az a tény, hogy Magyarország egyetlen, nem szovjet kőolajimport-vezetéke a háború sújtotta Horvátországon át húzódik.

Magyarország hazai tőkehiányának, a külföldi beruházók számára a ha­zai vállalkozással szemben kedvező feltételeket biztosító magyar törvény­hozásnak és a magyar állam súlyos adósságterhének következtében nö­vekedés tapasztalható a közvetlen külföldi beruházások mértékében a ma­gyar gazdaság formális szektorában. A vélemények e beruházás mérté­kéről megoszlanak: annyi bízvást állítható, hogy a közvetlen külföldi beru­házás – mely 1990 májusa és 1991 májusa között 335,1 millióról 890,5 milli­óra növekedett (Heti Világgazdaság, 1991) valójában sokkal kevesebb, mint amit sokan vártak, illetve amitől sokan tartottak.

Bár a magyar gazdasági törvényhozásban nincs semmi, ami kifejezet­ten tiltaná a régió többi, korábban a keleti tömbhöz tartozó gazdaságából jövő közvetlen beruházást – azaz a horizontális kapcsolatok kialakulását ezen a területen- az egész régióban általános tőkehiány bizonyosan ab­ban az irányban hat, hogy akadályozza a regionális integráció ilyen új for­máinak kialakulását. (A politikai nacionalizmus tovább súlyosbítja ezt a problémát.) Ráadásul a külföldi hitelezők gazdaságpolitikai nyomása alatt a Magyar Nemzeti Bank nemrégiben véget vetett annak a gyakorlatnak, amely korábban garantálta a régió fizetőeszközeinek közvetlen beváltását Magyarországon – az utolsó pénznem, amely ennek „áldozatul esett", a csehszlovák korona volt. Ez a kelet-közép-európai regionális integrációt arra kényszeríti, hogy a régióban legjelentősebb három keményvaluta-fajta – a német márka, az osztrák schilling vagy az amerikai dollár – közvetítésé­vel menjen végbe, s a régión belül utazó fogyasztóknak jóformán kizárólag az informális kapcsolatokat hagyja meg mint a külföldi fizetőeszköz forrá­sát. Kelet-Közép-Európa áttérése a „keményvaluta-alapú külkereskedelmi elszámolásra" nagyban hozzájárult a formális szektor regionális kereske­delmének összeomlásához, tekintettel a Kelet-Közép-Európa-szerte ural­kodó keményvaluta-hiányra. A gazdasági együttműködés valamilyen – a megszűnt KGST-t felváltó – alternatív regionális keretéről folyó tárgyalá­sok nagyon kezdeti stádiumban vannak. A politikai áramlatok és az álta­lános instabilitás a regionális gazdasági integrációt kevéssé teszik kívá­natossá ama államok politikai elitjei számára, melyek potenciálisan részt vehetnének benne.

Az informális külső kötődések kialakuló struktúrája, úgy tűnik, némileg különbözik a formális folyamatoktól: az informális kötődések nemcsak vertikális (centrum-félperiféria), hanem horizontális (régión belüli) irányult­ságú kapcsolatokat is tartalmaznak.

A nem nyilvántartott munkaerőmozgás a mai Magyarországot kétféle­képpen érinti: emelkedett a nem nyilvántartott magyar munkaerő létszáma Kelet-Ausztriában és kisebb mértékben az Európai Közösség közép-euró­pai országaiban. Ugyanakkor megjelent a magyar informális munkaerőpia­con a dokumentálatlan külföldi munkaerő – különösen Romániából és Nyugat-Ukrajnából. Egyes szabadtéri piacok és közlekedési csomópontok Budapesten egyfajta informális munkástoborzó központtá fejlődtek, és a nem nyilvántartott munkaerő használata terjed a városi építőiparban, az idényjellegű idegenforgalmi szolgáltatásokban és a kisüzemi mezőgazda­ságban. A folyamat 1987-ben kezdődött (Sík, Tarjányi és Závecz, 1989; Sík, 1991) a romániai állampolgárok (többnyire, de nem kizárólag magyar nemzetiségűek) beáramlásával, akiknek számát 25-40 ezerre, vagyis a népesség 0,25-0,4 százalékára becsülték. Legtöbbjük valamilyen formá­ban engedélyt kapott arra, hogy Magyarországon maradjon. Nagyjából súrlódásmentesen beolvadtak a magyar társadalomba, amely az „előnyös" befogadó közeg iskolapéldáját nyújtó bánásmódban részesítette őket (Portes és Böröcz, 1989, 620-651), hasonlóan a kelet-európai németeknek az NSZK-ba, és a zsidóknak Izraelbe való bevándorlásához. A forint korláto­zott romániai konvertibilitásának és a fogyasztási cikkek ottani általános hi­ányának következtében pénzküldeményeik kisebb jelentőségűek, a Ma­gyarországról Romániába áramló családias rokoni támogatás a közvetlen áruküldemények-hiánycikkekből összeállított rendszeres ajándékcsoma­gok-formájában megy végbe (Sík és mások, 1989.25. o.). Eme – némileg félrevezetően „menekülteknek" nevezett – bevándorlók beáramlásának óriási az elméleti jelentősége: ez jelentette az első olyan külső „behatolás" által létrehozott társadalmi kapcsolatot a „kádárizmusban", amely legalább részlegesen a formális-informális szektor ellentótén alapult (az első és má­sodik gazdaság közötti distinkción túl).

Nagyon lényeges, hogy a nem hivatalos munkaerő-bevándorlás Ma­gyarországra folytatódott a román diktátor bukása után is. Ez még világo­sabban az informális szektorra jellemző vonásokat mutat. Résztvevői kö­zött találunk újabb romániai magyarokat, ezenfelül olyan nem magyar ro­mán állampolgárokat, akik még nem kaptak politikai menedékjogot vala­melyik centrumországban, újabb magyar és más bevándorlókat Kárpát-Ukrajnából és máshonnét Közép-Kelet-Európából – köztük a szovjet had­sereg néhány tagját, akik megtagadták a kivonuló csapatokkal való hazaté­rést -, továbbá egy maroknyi nem európait, akik különböző bizonytalan be­vándorlói státusokban élnek Magyarországon, a hallgatói vízumuk lejárta után továbbra is az országban maradt egyetemistáktól kezdve egészen azokig, akiknek nemrégiben beadott politikai menedékjog-kérelméről még nem született döntés. Tekintettel arra, hogy a bevándorlás új jelenség a mai Magyarországon, az állami bevándorlási törvényhozás és politika megle­hetősen határozatlan ebben a tekintetben, különösen, ami a menekült stá­tus nem magyarok számára való megadásának a kritériumait és a munka­vállalási engedélyhez szükséges jogi eljárást illeti. Ennek következtében az új magyar politikai pártok retorikája a mindenkit befogadás és az abszolút korlátozás végletei között ingadozik. A helyzet szükségképpen ki fog éleződni a munkahelyekért folytatott küzdelemnek a magyar gazdaságban várható intenzívebbé válásával és a szovjet utazási rendelkezések küszö­bönálló liberalizálásával. Egy további fejlemény a lengyel vendégmunká­sok ukránokkal való felváltása új kétoldalú egyezmények révén, valamint a háborús menekültek jelenlegi beáramlása a volt Jugoszláviából.

Az államhatárokon keresztül zajló informális kiskereskedelem teljes erővel folytatódik. A nemzetiségi hovatartozás jelentós szerepet játszik e határokon átívelő kötődések specifikumainak meghatározásában: a külön­böző útlevelekkel rendelkező lengyelek, ukránok, cigányok, szerbek, hor­vátok, szlovákok és magyarok különböző árukra specializálódtak és külön­böző hálózati struktúrákat vesznek igénybe. A magyar forint keményvalu­tákkal szembeni meglepő stabilitásának egyik fő magyarázata a behozott keményvaluta túlkínálata, amely párosul még az új budapesti vegyesválla-latok valutában fizetett alkalmazottai részéről jövő további kínálattal és a keményvaluta iránti magyar kereslet kimerülésével, ami viszont a mozgó­sítható magyar forintjövedelmek csökkenésének tudható be.

Összefoglalás

Mivel az izolacionizmus-a külső kötődések államosítása – meghatáro­zó jellemzője a kapitalista világgazdasági közegbe ágyazott sztálinizmus­nak, a külvilághoz fűződő kapcsolatok bármilyen megnyitása elmozdulást jelent ettől a modelltől, és a külső kötések meghatározott konfigurációi meghatározó aspektusait jelentik bármilyen létező államszocialista beren­dezkedésnek. Magyarországon a külső kötődések megnyitása a Kádár­korszakban korán megkezdődött, a konfliktusok egyik központi kérdésévé és a következő időszak egymást követő, felemás, „összekacsintó" politikai kompromisszumainak egyik fő összetevőjévé vált. A kádárista külső kötődésstruktúrát a centrumállamokkal való kapcsolatnak az állam ellenőrzése alatt történt helyreállítása jellemezte – azaz a birodalom vezető állama fokozatosan kivonult a magyar államnak a nyugat-európai centrummal, különösen a centrumbeli tőkével fenntartott kapcsolataiból; valamint a tervezett szektoron kívüli külső kapcsolatok korlátozott rendsze­rének a hallgatólagos elfogadása mindaddig, amíg ez nem járt a munka­erőnek a centrumtőke általi közvetlen felhasználásával, közvetlen beruhá­zás vagy munkaerő-vándorlás révén. A munkaerő értékesülését e rend­szer a magyar állam közvetítésével tette lehetővé, mely sikeresen ékelte be magát a centrumtőke és a magyar munkaerő közé. A államszocializ­mustól való jelenlegi eltávolodás olyan intézményes berendezkedés kiala­kulásával jár, melynek célja a centrumtőke és a magyar munkaerő közötti közvetlen kapcsolatnak a közvetlen beruházás és az állam által nem köz­vetített munkaerő-migráció révén való helyreállítása, azaz a formális kap­csolatok 180 fokos fordulata. Eközben az informális kapcsolatok egyenle­tesebb földrajzi megoszlásban működnek, mint formális megfelelőik, ma­gukba foglalva a régión belüli horizontális integrációt éppúgy, mint a ver­tikális szálakat.

A magyar társadalom soha, még a sztálinista időszak legsötétebb évei­ben sem „lépett ki" teljesen a világrendszerből. Amik változtak, azok a külső függőség sajátos feltételei voltak, amelyek között ez a világrendszerbe való betagozódás végbement. A sztálinizmusból a „kádárizmusba" való át­menet egyik legjelentősebb meghatározó vonása a külső kötődések újbóli kialakulása volt, ami a magyar pártállam és a magyar társadalom közötti politikai kompromisszumok hosszú sorába illeszkedett. A külső kötődések kádárista szabályozása során az állam stratégiája a magyar munkaerő centrumtőke általi közvetlen felhasználásának a megakadályo­zására összpontosult, oly módon, hogy a hatalom önmagát a két pólus közé iktatta. Ez sok tekintetben összhangban volt a kádári állam belső magatar­tásával, amely a pénzjövedelmek tőkésülésének megakadályozására irá­nyult oly módon, hogy hátráltatta a vállalkozást, egyszersmind hallgatóla­gosan bátorította a pénzjövedelem-többlet elpazarlását. Az államszocializ­musból való „kohlista" átmenet során ez a kádári kompromisszumos beren­dezkedés bomlik fel.

Az államszocializmusból való átmenet magyar esete azt mutatja, hogy a centrumtőkétől való közvetlenebb, egyértelmű függőség makrostrukturalis folyamatával szembeni ellenállás lokális stratégiái és a horizontális alterna­tívák keresése nagyjából az informalitás bizonytalan világára korlátozód­nak. Magyarország államszocializmus utáni Jövőjének egyik fő kérdése, hogy vajon az a hatalmas, informális szektor, amely kialakulóban van, a „flexibilis specializáció" típusába fog-e tartozni – ezzel az olasz Emilia Romagna híres „pozitív" forgatókönyvét követve -, vagy pedig a világ legtöbb részéből jól ismert, sokkal borúsabb képet nyújtó „túlélési" típust erősíti.

A szovjet birodalomba való bekebelezésük idején gyakorlatilag az összes kelet-közép-európai ország fejlettebb volt, mint Keletről jövő politikai gyarmatosítójuk, és kevésbé fejlett, mint nyugati szomszédjaik. A régió csaknem két nemzedéken át tartó kiszolgáltatottsága a politikai kolonizációnak nem változtatta meg ezen egyenleg alapvető társadalmi-gazdasági képletét. A függőség birodalmi komponensének megszűnésével Kelet-Kö­zép-Európa, úgy tűnik, olyan átalakulási folyamaton megy keresztül, mely­nek eredményeképpen az európai színpadon az államszocializmus előtt betöltött szerepéhez hasonló szerepet játszik. Amennyiben az Európai Kö­zösség keleti határa hamarosan egybeesik majd azzal a vonallal, mely ko­rábban Európát Keletre és Nyugatra osztotta, a kelet-közép-európai orszá­gok és Nyugat-Európa közötti viszony egyre inkább hasonlóvá válhat az Európai Gazdasági Közösség, valamint Portugália, Spanyolország és Gö­rögország között ez utóbbiak tekintélyuralmi-konzervatív diktatúráinak fel­számolása után kialakult kapcsolathoz. Ez azt implikálja, hogy Kelet-Kö­zép-Európa korábbi államszocialista országainak jövője attól függ, hogy képesek lesznek-e megszerezni a teljes jogú tagságot az Európai Közös­ségben – ami azt jelentené, hogy korlátlanul hozzáférnének a világ legna­gyobb egységes piacához éppúgy, mint bizonyos infrastrukturális fejleszté­si alapokhoz -, valamint attól, hogy milyen mértékben lesznek képesek ki­dolgozni saját régiójuk integrációjának működőképes formáját.

Jegyzetek

1 Böröcz (1992) részletesebb áttekintést ad a kelet-közép-európai államszocialista függőséggel kapcsolatos tudományos munkáról.

2 Részletesebben 1.:Casals (1980), Böröcz (1980b) és Böröcz (1992).

3 Azállamnakamagántulajdonosiviszonyokbavaló behatolása az a momentum, amely az államszocialista egységet részlegesen antinomikus viszonyba helyezi a vi­lággazdasággal.

4 A katonai együttműködés közvetlenül a szövetségeseknek a tengelyhatalma­kon aratott győzelme után megszűnt, de hamarosan, a stratégiai nukleáris egyensúly következtében kialakult az antagonisztikus együtt működés.

5 A „világbirodalom" kifejezést wallersteini értelemben használjuk. Olyan politi­kai-gazdasági rendszert jelöl, amelyben számos állam elsődlegesen egy szuperállam átfogó hatalma révén integrálódik egy egységes egészbe. A kelet-közép-európai biro­dalmi berendezkedés maga után vonta az állami szuverenitásnak a helyi központokból a birodalmi központba való részleges áthelyeződését.

6 Hirschman definíciója pontosan így hangzik: „Egy adott gyártási folyamat kötődéseinek hatásait úgy definiálom, mint beruházást eredményező erőket, melyeket akkor hoznak mozgásba, input-output relációk révén, amikor azok a termelési kapaci­tások, amelyek ezt a folyamatot Inputokkal ellátják vagy outputjait felhasználják, elég­telenek vagy nemlétezőek" (1977. 72. o.).

7 E cikk terjedelmi korlátai kizárják, hogy tárgyaljuk az ezen kapcsolatokból és áramlásokból kialakuló eszmék, ideológiák, értékek, információk, preferenciák, ízlé­sekés moralitás szerepének fontos problémáját.

8 Az első és második gazdaság közötti ellentétről a formális-informális ellenlétre való átmenet problémája és annak implikációi nyilvánvalóan az államszocializmusból kilépő kelet-közép-európai átmenet legdöntőbb kérdését jelentik. Ezt a kérdéskomplexumot itt nem tudjuk feltárni. Ez a cikk néhány olyan alapvető következményre össz­pontosít, amellyel ez a változás a külső kapcsolatok vonatkozásában együtt járt.

9 Ennek az elképzelésnek a nyilvánvaló kudarca és gyors feladása szorosan összefüggött a birodalom központjának politikai félgyarmataihoz képesti viszonylagos technológiai és gazdasági alulfejlettségével.

10 Ha külön nem jelzem a forrást, az állami szerződések révén közvetített vagy államilag szabályozott munkaerő-áramlásra vonatkozó információk a Hárs Ágnes (Magyar Munkaerőkutató Intézet) által a Magyar Munkaügyi Minisztérium (korábban Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal) tisztviselőivel folytatott beszélgetések révén összegyűjtött anyagból származnak.

11 A diplomataszolgálat és egy maroknyi, külföldi beruházásokat is folytató ma­gyar cég kereskedelmi képviselői és alkalmazottai kivételt jelentenek e szabály alól.

12 Böröcz (1990) a Seniortól (1983) származó adatokkal végzett számítások alapján jut erre az eredményre.

13 Az idegenforgalmi szolgáltatások egyetlen számottevőrészét, amely az állami redisztributív „tervezett" intézményrendszer égisze alatt maradt, a szigorúan el­lenőrzött szakszervezetek által fenntartott és gyakran az ő tulajdonukban lévő, állami­lag támogatott üdülők képezték.

14 Csehszlovákia a románok beutazásának korlátozásában nemrégiben zárkó­zott fel az Európai Közösséghez, Ausztriához és Lengyelországhoz. Ezzel Magyaror­szág maradi a régió egyetlen olyan országa, ahová a román állampolgárok bármilyen vízum nélkül beutazhatnak.