Bevezetés

A világgazdaság néhány hónapig a teljes összeomlás szélén állt. 1998 szeptemberében az Egyesült államok pénzügyi irányítása úgy határozott, hogy a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek – ennek a rendkívül befolyásos, kétes hírű alapnak az alapítói sorában két Nobel-díjas is van – lehetőséget ad arra, hogy “privát” egérúton előre meneküljön, és ezzel megakadályozta a globális pénzügyi rendszer katasztrófáját. 1992 januárjában a brazil valuta drasztikus leértékelése nyomán újra felsejlett az árucikkek árának teljes összeomlása, ami tovább erősítette volna a világgazdaságra nehezedő deflációs nyomást. Mint írásunkból is kitetszik majd, meglehetősen kétséges, vajon a világgazdaság képes lesz-e az idén vagy jövőre elkerülni a súlyos visszaesést.

A globális gazdasági hanyatlás nem túl vidám perspektíváján túl azonban létezik egy másik, hasonlóan baljós forgatókönyv is, mely sajnálatos módon megvalósulással fenyegeti világunkat. Ez pedig az a lehetőség, hogy a pénzügyi világrendszer irányítóinak – az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának és a Nemzetközi Valutaalap vezetőinek – erőfeszítései eredményeképpen egyidejűleg útját lehet állni a globális visszaesésnek és a jelenlegi “globális pénzügyi felépítmény” bármiféle strukturális reformjának. Ennek következményeként még inkább felgyorsul majd az a folyamat, amelyben – John Gray szavaival (in False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London, Granta, 1998) – a “rossz kapitalizmusok” megfojtják a “jó kapitalizmusokat”. A hasonló álláspontot képviselő washingtoni “piaci fundamentalisták” megittasultak attól, hogy sikerült a rendszert egyben tartaniuk, és azt szeretnék, ha az európai és ázsiai kapitalizmusok fokozatosan lemondanának azokról a védekező mechanizmusokról, amelyekkel ezek a társadalmak megkísérelték megszelídíteni a piacot. E forgatókönyv szerint a globális összeomlás veszélye továbbra is kísért, de közeledésének tempója lefékezhető mindaddig, amíg a szociális jóléti intézményeket a világgazdaságnak nem sikerül teljes egészében ellehetetlenítenie.

E súlyos veszélyeket látva valóban meglepő, milyen gyenge azoknak a hangja, akik a világgazdaság radikális átszervezését javasolják. Bár a világgazdaság különböző színterein időről időre fellángol a neoliberalizmussal szembeni tiltakozás, a szembenállók gyakorlatilag elszigetelten tevékenykednek. úgy tűnik, a neoliberalizmust elutasítók mögött nem áll szervezett, nemzetek fölötti mozgalom, mely a kezdeményezéseket összehangolná, vagy a neoliberalizmussal szemben koherens alternatívát dolgozna ki. Röviden, a probléma nem annyira az, hogy a közvélemény támogatja–e, esetleg megadással elfogadja-e a neoliberális elképzeléseket, hanem sokkal inkább az, vajon az értelmiség és a politikacsinálók miért nem képesek a neoliberális fölénynek meggyőző alternatíváját kidolgozni.

Ez a sikertelenség még zavarba ejtőbbnek tetszik, ha figyelembe vesszük az Európában és Észak-Amerikában az 1960-as évek társadalmi mozgalmaiban született baloldali értelmiség intellektuális kifinomultságát és létszámát. Vajon miért van az, hogy az én generációm teoretikus és militáns elméi – akiket intellektuálisan az új baloldal formált – nincsenek ott a neoliberalizmus elleni világmozgalom frontvonalában? Ez a tanulmány két, idevágó kérdést fogalmaz meg. Először is választ keres arra, miért maradtak némák a neoliberalizmus kritikusai. A tanulmány ezen a ponton a társadalomelmélet politikai vetületeire utal majd, vagyis arra, milyen gyakorlati következményekkel járnak az értelmiség tökéletesen elvont, teoretikus döntései. Másodsorban, megkísérel felvázolni egy alternatív támadási tervet a neoliberalizmussal szemben, ami lehetőséget adna arra, hogy egyként mozgósítsa a kritikus értelmiséget és azokat a milliókat, akik a neoliberális rendszer jelenlegi vagy jövőbeli áldozatai.

Az első megközelítés abból a megállapításból indul ki, melyet J.K. Gibson-Graham fogalmaz meg a The End of Capitalism (As we Knew It) – Cambridge, Mass.: Blackwell, 1996 – című művében. E szerint a marxizmus ma lefegyverzi a tömegmozgalmakat. Támadhatatlan e logika – a marxizmus a kapitalizmus globális, koherens és egységes rendszerét posztulálja, amit felszámolni is csak mint egészet lehet, nincsenek olyan részleges reformok, melyek a jövőbeli küzdelmek biztos alapjául szolgálhatnak. Ezért van az, hogy amikor a fejlett vagy a fejlődő világban azt mondják a munkásoknak és a parasztoknak, hogy az őket sújtó jelenlegi bajok a világkapitalizmus termékei, akkor erre nem a radikális kapitalizmusellenes harc a tipikus válasz, hanem a legmélyebb kétségbeesés, mert még akik felismerik is a jelenlegi rendszer igazságtalan mivoltát, azok sem látják a status quo semmilyen gyakorlati alternatíváját.

De vigyük egy lépéssel tovább ezt az állítást. Intellektuális fejlődésem az 1960-as években az Egyesült államokban formálódott, amikor a “kapitalizmus” kifejezést jó társaságban nem illett használni. A “kapitalizmus” kétes fogalom volt, amit csak az orosz és a kínai kommunisták vettek a szájukra. A konzervatívok “szabad vállalkozásról” beszéltek, a liberálisok pedig “vegyes gazdaságot” emlegettek. De még ennél is alapvetőbb, hogy “vulgármaterialistának” nevezték, és ezért egyértelműen elutasították azt a magyarázatot, hogy a társadalom gazdasági szerveződése adja a szélesebben vett társadalom kereteit. Ebben a történelmi kontextusban elképesztően radikális lépésnek minősült, amikor az újbaloldal “kapitalizmusnak” nevezte társadalmi rendszerünket.

ám lehetetlen volna eltúlozni azokat a változásokat, amelyek az utóbbi harminc évben mentek végbe. Ma azok nevezik a rendszert kapitalizmusnak, akik védelmezőiként lépnek fel. Az üzleti sajtó rutinszerűen beszél a kapitalizmus fogalmáról, és mára a terminológia el is vesztette minden kritikai élét. Sőt, odáig jutottunk, hogy ma már nem “vulgármaterializmus”, hanem a józan hétköznapok elfogadott magyarázata az, hogy a szélesebben vett társadalom kereteit a gazdasági struktúra határozza meg. Ennél is fontosabb azonban, hogy azt a meghatározó marxi tételt, miszerint a kapitalizmus mint rendszer globális, egységes és koherens, ma már a neoliberalizmus apostolai hangoztatják a leglelkesebben. Ebből a tételből indulnak ki, amikor azt állítják, hogy az egyes nemzeteknek nincs más választásuk, mint hogy végigjárják a szokásos utat: privatizálnak, deregulálnak, és megszorítják a közszférák kiadásait, ha az egyre kompetitívebb kapitalista világrendszerben meg akarnak élni.

Egyszóval, a világ burzsoáziájának mára már Marx lett az első számú teoretikusa, a baloldali értelmiség pedig elveszettnek érzi magát. Ifjúkori ábrándjainkat, legvérmesebb reményeinket, hogy megváltoztassuk a társadalmainkról folyó vitákat, várakozáson felül sikerült beváltanunk. ám ahelyett, hogy a tömegek kezébe saját felszabadításukat szolgáló, kritikai eszközöket adtunk volna, a neoliberálisokat segítettük hozzá ahhoz a terminológiához és magyarázathoz, mely igazolja kinyilatkoztatásukat, hogy a történelem az ő oldalukon áll. Hogyan lehetséges az, hogy a marxizmus, miután jó egy évszázadon át a kapitalizmusellenes küzdelmek hathatós mozgósító eszköze volt, egyszerre csak váratlanul a világ burzsoáziájának kedvenc ideológiájává lépett elő?

Vissza Marxhoz

Vissza kell térnünk Marxhoz, hogy megértsük, hogyan kerültünk a jelenlegi helyzetbe. Elméleti műveiben Marx komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy “denaturalizálja” a kapitalizmust; bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a kapitalizmus kialakult, szembeállítja a társadalom termelőerőinek másféle szerveződéseivel, és foglalkozik azzal, hogyan lehet meghaladni. De politikai természetű írásaiban Marx ettől eltérő úton jár: itt inkább úgy tekinti a kapitalizmust, mint valami természeti erőt, mint egy hurrikánt vagy egy árvizet, mely minden útjába kerülő dolgot átformál. E természeti képek egyik legkülönösebb példájára a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című művében bukkanhatunk, ahol a polgári forradalmakat szembeállítja a proletárforradalmakkal. A polgári forradalmak diadalmasan halmoznak sikert sikerre,

“…A proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:

"Hic Rhodus, hic salta!

Itt a rózsa, itt táncolj!”

(MEM, 8. kötet, 108. oldal)

A fenti bekezdés Herkulesnek az óriással, Anteusszal vívott küzdelmét idézi fel. Az óriás újra meg újra erőre kap, valahányszor a földre zuhan. Marx itt a kapitalizmust Anteusszal azonosítja, emberek feletti természeti erőnek látja, amely erőt és kitartást merít ellenfele minden erőfeszítéséből. Meglepő ez a kép, mivel a kapitalizmus legyőzését iszonyatosan nehéz küzdelemnek ábrázolja: Marx valójában azt teszi, amit a fentebb említett Gibson-Graham a kapitalizmus ellen fellépő tömegek lefegyverzésének nevez.

Amikor azonban Marx a kapitalizmust természeti rendszerként megjelenítő retorikai fordulatokat használ, azzal egészen sajátos célja van. Hogy a kapitalizmust a társadalom minden elemét átható, a társadalmon szisztematikusan uralkodó rendszernek ábrázolta, annak elsődleges célja az volt, hogy eleve ellehetetlenítse azokat a reformista stratégiákat, amelyek a társadalom alapvető gazdasági struktúráit érintetlenül hagyják. Marx úgy látta, a munkásmozgalmat állandóan kísérti a reformok szelleme, és ezért kitartóan hangsúlyozta meggyőződését, hogy csak a radikális forradalom, a gyökeres átalakulás képes a munkásmozgalom céljait megvalósítani. Hogy tehát a kapitalizmust természeti rendszerként ábrázolta, azzal azt hangsúlyozta, hogy csak egy jóval súlyosabb ellenerő – a proletárforradalom ereje – képes megtörni a kapitalista egyeduralmat.

Marx azonban egyáltalában nem tartott attól, hogy a feladat monumentalitásának hangsúlyozása elerőtleníti a munkásosztályt. Nem is jelenthetett Marx számára semmiféle kockázatot, hogy a kapitalizmus megdöntésének nehézségeit emelte ki, hiszen a kapitalista fejlődés szünet nélkül és nyilvánvalóan tovább gyarapította a proletariátus létszámát. A kapitalizmus természeti erőnek mutatkozott, de lényegi sajátossága volt, hogy állandóan növeli sírásóinak tömegeit. Az ipari munkásság száma évről évre nőtt, e puszta mennyiségi növekedés volt a szocialista mozgalom döntő, bátorító tényezője. Ez a kézzelfogható valóságos tény adta a szocialista erőfeszítések sikereinek jövőbeli ígéretét még azokban a társadalmakban is, amelyekben az ipari munkásság pillanatnyi lélekszáma az összlakosságnak csak kis hányadát jelentette.

Ha azonban az ipari munkásság számbeli növekedésén állt vagy bukott a marxizmus mozgósító ereje, akkor egyértelmű a következmény. A huszadik század második felében az ipari munkásság számaránya minden fejlett országban az összlakosságon belül csökkenő tendenciát mutat. Ez a tendencia azonban önmagában még nem volna akadálya egy hathatós antikapitalista politika kimunkálásának. Más társadalmi csoportokkal szövetségben az ipari munkásság még mindig meg tudná határozni a választási eredményeket számtalan országban. Inkább az a probléma, hogy amikor az ipari munkásság fejlődési pályája azzal kecsegtetett, hogy hamarosan a társadalom többségét alkotják, a munkásosztály pártjainak politikai egyeduralma egyértelműnek és természetesnek tűnt. Komolyabb politikai erőfeszítés nélkül is össze lehetett állítani egy győztes koalíciót; az ember könnyedén el tudta képzelni, hogy a kapitalista fejlődésből ez automatikusan következik. Amikor azonban megtorpant ez a számbeli növekedés, a politikai feladat sokkal félelmetesebb lett, mert most eltérő érdekeket hordozó, különböző társadalmi csoportokat kellett egységes politikai erővé formálni. Ebben az új összefüggésben jelentett problémát Marxnak az az elképzelése, mely a kapitalizmust természeti rendszerként szemléli, hiszen az ember többé nem bízhatott abban, hogy a rendszer természetes fejlődése majd kitermeli a rendszer sírásóinak politikailag egységes tömegét.

Az újbaloldali mozgalom

Nem szabad elfelejtenünk, hogy kezdetben az újbaloldal – főként az Egyesült államokban – sem politikai céljait, sem optimizmusát nem a marxizmusból eredeztette. Az újbaloldal radikalizmusa számtalan forrásból táplálkozott – mindenekelőtt a déli emberjogi mozgalmak, a Ghandi-féle erőszakmentesség, illetve a New Deal radikálisabb áramlatai (a törvényi realizmus maradványait is beleértve) alkották a gyökerét. Az újbaloldal egyes dokumentumaiban, például a Port Huron-i Nyilatkozatban egyértelműen arról van szó, hogy adott egy erősen strukturált rendszer, melyet át kell alakítani, ám hiányzik az elemzésből a marxizmus nyelvezete és az a képzet is, hogy a gyökeresen átformálandó rendszer természeti erejű, mindent átható jellegű.

Csak az 1960-as évek végén fordult a marxista elemzéshez az újbaloldal, akkor, amikor saját korlátaiba ütközött. Amikor a mozgalom még virágában volt, jellemző volt rá a nem marxista indíttatású radikalizmus és a strukturális reformok stratégiája. ám amikor a mozgalom megtapasztalta a vereség ízét, és merev elutasításra találtak kísérletei a hathatós politikai szövetségek kialakítására, akkor fordult a marxizmus felé, mely a kapitalista intézmények megrögzöttségét és mindent átható jellegét hangsúlyozta.

Az újbaloldal hamar elvesztette ugyan politikai jelentőségét, de ez az új marxista szemlélet fontos szerepet játszott a tudományos megközelítés átformálódásában. A legkirívóbb példája annak, hogy a marxizmus vette át a meghatározó áramlat funkcióját, valószínűleg Immanuel Wallersteinnek a kapitalista világrendszert elemző műve volt, melynek első kötete 1974-ben jelent meg, és az Amerikai Szociológiai Társaság nagydíjjal jutalmazta. Egy évtized sem telt el, és az elemzések központi fogalma lett a kapitalizmus. Egy újabb évtized pedig még ennél is jelentősebb változást hozott. A fogalom elvesztette minden kritikai jelentését, mert a neokonzervatívok, a Reagan-hívők és a thatcheristák kapitalistának nevezték magukat, sőt, még büszkék is voltak rá.

A jobboldalnak ez a retorikai elmozdulása többről szólt, mint annak idején a “Black is beautiful – A fekete szép” jelszava, mely a korábban elutasítást kifejező fogalomnak adott új jelentést. A jobboldal továbbment, és szabadon, saját logikája és igényei szerint integrálta a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a marxista felfogását. Míg a századelőn a polip – e sokkarú szörny – hatásos antikapitalista képzetként működött, most a jobboldal nyíltan vállalta, hogy e képnek megfelelően láttassa, amint a kapitalizmus csápjai elérnek a világ minden sarkába és a társadalmi élet minden zugába. Persze, szándékuk az volt, hogy ezáltal is igazolják tézisüket, mely szerint a világ népei számára “nincs más alternatíva”, mint engedelmeskedni e mindenható rendszer logikájának.

A kapitalizmus változatai

Az elmúlt évtizedben sok értelmiségi folyamodott új elméleti megközelítéshez és retorikai eszközökhöz, amikor rádöbbentek, hogy a fogalomhasználat radikálisan megváltozott. Ma azt a jól ismert állítást hangoztatják, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata létezik, tehát hibás a neoliberálisoknak az az állítása, hogy a kapitalizmus egyetlen, egységes logikájú rendszer volna. Elsősorban a kapitalizmus japán és “rajnai modellje” alapján számos meggyőző tényt gyűjtöttek össze, hogy a fejlett piaci társadalmakban a legfontosabb intézményi variációk felvázolhatók legyenek. Ezáltal persze jelentősen fejlődött elméleti közelítésünk, de e nézetnek a neoliberális állításokkal szembeni hatékonysága enyhén szólva korlátozott.

Az első nehézséget az a probléma okozza, melyet Gray így jellemzett: vannak “rossz kapitalizmusok, melyek jót eredményeznek”. Az angol–amerikai típusú kapitalizmus aránytalanul nagy mértékben határozta meg a pénzügyi és kereskedelmi tranzakciók nemzetközi játékszabályait. Egy darabig az Egyesült államok tudatosan arra használta ezeket a játékszabályokat, hogy csökkentse a kapitalizmus különböző típusai közötti távolságot.

Nyilvánvaló ez például akkor, amikor az Egyesült államok kitartóan próbálja Japánt pénzügyi piacainak liberalizálására rábírni, illetve amikor az Egyesült államok és az IMF megkísérli a súlyosan eladósodott kelet-ázsiai kapitalista modellt megmenteni. De e folyamatnak vannak hanyagul működő elemei is. Például az európai pénzügyi egységesülés folyamatai azzal a veszéllyel járhatnak, hogy aláássák a munkaerő és a menedzsment közötti kooperációt, azaz a kapitalizmus német változatának alapjait rendítik meg. Továbbá, amikor európai és japán részvénytársaságok igazgatótanácsai elkezdenek irigykedni az egyesült államokbeli igazgatótanácsok felduzzasztott béreire, akkor járványszerűen kezd terjedni az Egyesült államokban és Nagy-Britanniában tapasztalható “betegség”, a növekvő jövedelmek és a vagyoni egyenlőtlenség kórja. Nem nagy dolog olyan forgatókönyveket írni, melyek szerint a kapitalizmusnak a kooperatívabb és kevésbé egyenlőtlen formáit fokozatosan meggyengítik e társadalmak egyre mohóbb felső osztályai. A legtragikusabb végű forgatókönyv szerint csak azért sikerült még a kapitalizmus különböző típusait regisztrálnunk, hogy múzeumokban és könyvtárakban megmentsük őket az utókor számára, arról viszont lekéstünk, hogy megóvjuk őket a kapitalista integráció természeti erőinek pusztító hatásaitól.

A második probléma abban áll, hogy az eltérő típusú kapitalizmusokról szóló elméletek fokozatosan leszoktak a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a kritikai megközelítéséről. Pontosabban, alig-alig kísérelték meg megmagyarázni, hogy a kapitalizmusnak ezek az eltérő változatai hogyan illeszkednek bele valamilyen nagyobb rendszerbe. Meg kell hagyni, a kapitalizmus sokféleségét hangoztató elméletben implicite ott van, hogy nincs olyan egységes rendszer, amely természeti erőként működne. De a marxista képzet súlya és ereje – melyet most a neoliberális érvelés szégyentelenül hasznosít – hamar elsodorja az implicit jelentést. Ez az oka annak, hogy a kapitalizmus sokféleségének elmélete nem tudott kitörni a tudományos elszigeteltségből.

Az egyik alternatíva: a kapitalizmus mint konstruált rendszer

A különféle kapitalizmusok létezéséről szóló koncepció elmélyítésének és továbbfejlesztésének módszere az, ha átformáljuk a nemzetközi kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek a fogalmát, és ezzel egyidejűleg elutasítjuk a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek a képzetét. Amikor a nemzetközi kapitalizmust természetes rendszernek tekintjük, akkor a különböző társadalmakat egyetlen egységes és koherens nemzetek feletti mechanizmusnak tételezzük, mely saját, erőteljes logikája szerint működik. Immanuel Wallerstein például kimutatta, hogy hihetetlenül erős folytonosság mutatkozik abban, ahogyan a rendszer logikája az elmúlt három évszázadban érvényesült. Végső soron a kapitalista világrendszer olyan organizmushoz hasonlít, mely meghatározott ciklusokban nő és fejlődik, de alapvető jellemvonásai nem változnak az idők folyamán. Mihelyt a rendszer beindul, már csak egyetlen lényeges változás állhat be: a rendszer pusztulása, amikor is egy másik rendszernek adja át a helyét. Emiatt van az, hogy a változás természete a dupla vagy semmi; vagy megsemmisül a teljes rendszer, vagy logikája fennmarad és tovább él. Elképzelhető, hogy a rendszerrel szembeforduló mozgalmak jelentős győzelmeket aratnak, de ezek a győzelmek nem módosítják a rendszer alapvető logikáját, ezért e győzelmek nagyon könnyen visszafordíthatók.

Az alternatív álláspont ezzel szemben azt állítja, hogy mind az egyes társadalmak keretein belül, mind nemzetközi rendszerként a kapitalista berendezkedés nem természetes állapot, hanem újra meg újra szüksége van a megtervezésre és újragondolásra. A kapitalizmus nem hagyatkozhat a puszta folytonosságra az idők során, mert állandóan újabb ellenmondásokat és konfliktusokat szül, melyeket meg kell oldani vagy tudatos cselekvéssel el kell fojtani. E nézetet Polányi fejti ki a fiktív árucikkekről szólva. A piaci rendszer azon az illúzión alapul, hogy minden termelési tényező – beleértve a földet, a munkát és a pénzt – áru, melyet azért termelnek, hogy a piacon eladják. Ezt az áru-státuszt garantálni kell, máskülönben nincs biztosíték arra, hogy az ármechanizmus egyensúlyban fogja tartani a keresletet és a kínálatot. A föld, a munka és a pénz azonban nem valódi áruk; nem azért jönnek létre, hogy a piacon eladják őket. “A kapitalizmus megtervezésének” szükségessége nem más, mint állandó erőfeszítés a valóság és a piaci modell között tátongó űr felszámolására. Nem pusztán a hiátus elfedése a kérdés, hanem olyan korrekciós intézményi szerveződés létrehozása, mely működteti a rendszert az elmélet és a valóság közötti eltérés ellenére is.

E tervező tevékenység egyik lényeges területe a gyakran vitatott pénzügypolitika kérdésköre. A társadalmakban nem lehet arra számítani, hogy a piaci mechanizmusok majd maguktól meghatározzák a pénz- és hitelkínálatot. Ha a pénzkínálat növekedése túl gyors vagy túl lassú, az egyaránt katasztrofális hatással jár. Tehát állandóan szükség van a pénzkínálatot szabályozó menedzsment politikai tapasztalatára, hogy a piacgazdaságok működjenek, és ezeknek a tapasztalatoknak állandóan változniuk és fejlődniük kell, hiszen a pénzügyi újítások és egyéb változások mindig megmásítják a helyzetet. ám e pénzügyi irányítás politikai gyakorlatának a puszta ténye is új problémák sorát szüli, mivel állandóan ellentmondásba kerül egymással a rendszernek a politikai menedzsment iránti igénye és az az alapvető ideológiája, hogy hagyni kell, a piac szabályozza önmagát.

A pénzügypolitika nemzetközi szinten még ennél is sokkal vitathatóbb kérdés, hiszen itt egymásba fonódnak a következő problémák: a globális pénzkínálat növekedési rátájának megállapítása, a nemzetközi kifizetések lebonyolítása, valamint a nemzetgazdaságok és a világgazdaság működésének összehangolása. A XIX. században az aranyalapnak szánták azt a szerepet, hogy automatikusan egyidejűleg megoldja mindezeket a problémákat, de ez csak ideológiai tételezés volt. Valójában, az aranyalap mechanizmusának működtetése azt kívánta, hogy Nagy-Britannia állandóan latba vesse politikai és katonai hatalmát. Miután pedig a rendszer soha nem is tudta betölteni a neki szánt szerepet, ezért további nemzetközi és nemzeti erőfeszítéseket kívánt az életben tartása. Mint azt az elmúlt húsz évben a nemzetközi óvadékok és adósság-átütemezések története mutatja, a nemzetközi pénzügyi rendszer irányítása állandó politikai erőfeszítéseket igényel, ha el akarják kerülni a végzetes hibákat és az eszkalálódó pénzügyi válságokat.

A kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek ebből a felfogásából az következik, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata van, és ezeket az eltérő formációkat sokféleképpen lehet a világrendszerbe beilleszteni. A beillesztés néhány formája – például a neoliberálisok által olyannyira kedvelt forma is – abba az irányba hat, hogy ha csak lehet, csökkentse a kapitalizmus változatainak számát a nemzeti vagy a regionális szinteken. De más integrálási rendszerek sokkal jobban elviselik a sokféleséget az egység szintjén. Továbbá a fentiekből az is következik, hogy miként a kapitalizmus eltérő formáinak megdöbbentően eltérő hatása lehet a szegények és a dolgozók gazdasági kiszolgáltatottságára és egyenlőtlenségére, a nemzetközi integráció különböző típusai éppen annyira össze is egyeztethetők a kizsákmányolt osztályokat támogató reformokkal.

Mindebből logikusan adódik a következtetés, hogy míg a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek van egy állandó, lényegi eleme, amelyet csak gyökeres átalakulás tud megváltoztatni, addig a megtervezett rendszerként elgondolt kapitalizmust meg lehet reformálni, illetve békés úton is át lehet alakítani. Kétségtelen, az ilyen reformkísérletek merev ellenállásba ütköznek, és még akkor sem garantált a tartós fennmaradásuk, ha győzedelmeskednek. A status quo védelmezői bizonyosan mindig fel fognak lépni a reformok ellen, mondván, azok ellentmondanak a rendszer alapvető logikájának, és a reformok visszavonását követelők valószínűleg évtizedekig kitartanak meggyőződésük mellett. De egy megtervezett rendszernek a lényegéhez tartozik, hogy állandóan át kell alakítani, ez pedig azt jelenti, hogy elképzelhetőek olyan forgatókönyvek, melyek szerint az átalakítás lépései egyre közelebb viszik a rendszert egy egalitariánusabb formához, különösen abban az esetben, ha ezek a reformtörekvések módosítani tudják a globális integráció formáját is.

Lépések a rendszer átalakítása érdekében

Nyilvánvalóan nem elég kimondanunk, hogy a kapitalizmus megszerkesztett rendszer. A feladat az, hogy megvilágítsuk, hogyan van megszerkesztve – vagyis hogy láthatóvá váljon, az eltérő és gyakran ellentmondásos gyakorlat hogyan ötvöződik egybe valamivé, mely az egységes és természetes entitás benyomását kelti. Ha megtaláljuk ezeket az illesztékeket, akkor képesek lehetünk az átalakítás munkáját elvégezni. Még tovább feszítve e metafora határait, kimondhatjuk, hogy a közös cselekvés akkor a leghatékonyabb, ha ezekre az illesztékekre gyakorolunk nyomást, hiszen a struktúra itt a leggyengébb. És ha a szerkezeten repedések mutatkoznak, akkor alaposan megnő a lényegi változás esélye. ám hangsúlyoznunk kell a XX. század egyik lényegi tanulságát – a szemmel látható törések jelentősen megnövelik annak veszélyét, hogy a jobboldali mozgalmak önkényuralmi vagy fasiszta formára szabják át a társadalmat. Vagyis minden, az átalakítást kezdeményező felelős politikai stratégiának tisztában kell lennie a jobboldali veszéllyel.

Most pedig három olyan illesztékre vagy törésvonalra fogok koncentrálni, amelyek azt a képzetet erősítik, hogy a kapitalizmus koherens és természetes rendszer. Ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen kapcsolódást számításba veszek, bizonyosan vannak még fontos mechanizmusok, melyekre nem térek ki. Nem akarom azt a látszatot sem kelteni, hogy az alábbiakban leírt három törésvonalnak egyforma jelentősége lenne – némelyik inkább jellemző az egész struktúrára, mint a többi. De az alábbi mechanizmusok mindegyike mellé rendelhetünk olyan politikai stratégiát, melynek eredményeképpen újabb látható és funkcionális repedések keletkeznek.

Az első törésvonal: az önszabályozó piacok elmélete

A kapcsolódási mechanizmusok közül erről már esett szó. Az önszabályozó piacok elmélete nem valami struktúra feletti elem, melyet intellektuális erőfeszítés hívott életre, hogy a már létező piacgazdaságoknak értelmet adjanak. Éppen ellenkezőleg, az önszabályozó piac elmélete kezdettől jelentős szerepet játszott a kapitalizmus megformálásában és abban, hogy a rendszer koherensnek tűnjék. Ez az egyik központi tétele Polányi A nagy átalakulás (The Great Transformation) című művének – vagyis hogy a történelem menete 1795 és 1933 között gyökeresen eltérő utat járt volna be, ha a gazdasági liberalizmus nem játszott volna központi szerepet az angol–amerikai gondolkodásban. De még ennél is jelentősebb e gondolkodásmód hatása az 1944 óta tartó korszakra – egyébként ebben az évben jelent meg Polányi A nagy átalakulás és Hayek út a szolgasághoz című műve. Igaz, Hayek műve 1944 poklában emberi hangot jelentett, ám az önszabályozó piacok teóriájának feltámasztására épült elméletének a legvérmesebb reményeit is túlszárnyalva sikerült igazolnia a piaci erők szerepének megnövekedését mind az egyes társadalmakon belül, mind pedig a különböző társadalmaknak a világgazdaságba való beilleszkedésének folyamatában.

De ha elismerjük az önszabályozó piacok elméletének kiemelkedő jelentőségét, akkor az inkább meghökkenésünket növeli. Miért is tud egy mélységesen helytelen világszemlélet ilyen elképesztő hatással lenni hosszú történelmi periódusokra? Elég, ha csak a “sokkterápia” katasztrofális következményeire gondolunk a korábbi szovjet blokk országaiban, hogy megerősödjünk abban a hitünkben, az önszabályozó piacok elmélete kimondottan alkalmatlan eszköz a világ értelmezésére. Ebben az esetben azonban egyértelmű, hogy az önszabályozó piacok elmélete bátorságot öntött a politikai döntéshozókba, hogy olyan irányvonalat kövessenek, amely teljesen figyelmen kívül hagyta a számtalan figyelmeztető jelet, melyek mind arra intettek: ez a politika aligha hozza meg a kívánt eredményt. Kedvenc példám a The Wall Street Journal egyik cikkéből vett idézet, ebben egy pénzügyes professzor ír a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek (LTCM), e kétes hírű alapnak a közeli összeomlásáról, mely végtelenül kifinomult matematikai modellek alapján kötött óriási pénzügyi fogadásokat.

“Sorozatban történtek olyan események, amelyeket nem lehetett előre kalkulálni. Megesnek az ilyen katasztrófák. De nem a modellekben van a hiba.”

A logika támadhatatlan – a Hosszú Távú Tőke Menedzsment vezető tudósai az önszabályozó piacok elméletére alapozták modelljeiket, amelyek kétségtelenül helyesek, a valóságban van a hiba, mert előre nem látható katasztrófákat produkált.

Legjobb tudásunk szerint az önszabályozó piacok elmélete két forrásból meríti erejét. Az első, hogy nemcsak arról beszél ez az elmélet, hogyan működnek a piacok, hanem az emberi természet és az emberi szabadság elmélete is, mely Locke és Newton gondolatain alapul. Mélyében az a nézet munkál, melyet “társadalmi naturalizmusnak” nevezhetnénk, és ami a piacot tekinti természetesnek, az államot pedig a kultúra önkényes birodalmának.¹ Ebből fakad, hogy a piacok azért képesek önmagukat szabályozni, amiért a természet is engedelmeskedik az ember által meg nem változtatható törvényeknek. A társadalmi naturalizmus logikájának a kegyelemdöfést Malthusnak a szegények törvényét elemző klasszikus kritikája adta meg. Ha a szegényeket támogatásban részesítjük, akkor az felerősíti azokat a természeti folyamatokat, melyek az éhezés veszélye vagy valósága révén szabályozzák a lélekszámot, vagyis a szegények helyzete így bizonyosan rosszabb lett, mint a segítség hiányában lett volna. Az a tény, hogy ez az érvelés továbbra is érezteti hatását az USA és Nagy-Britannia jóléti politikájának alakulásában, ékes bizonyítéka annak, hogy a társadalmi naturalizmus befolyással van a valóságról kialakított képre.

Másodszor, a társadalmi naturalizmust szinte megszakítás nélkül támogatja az üzleti érdekből alkalmazott önszabályozó piaci elmélet stratégiai használata. Tudjuk, az ilyen retorika használata a legtöbbször erősen szelektív, hiszen bizonyos üzleti érdekek a legkülönbözőbb formában tartanak igényt az állami támogatásra. De az önszabályozó piacokra való hivatkozás segítségül hívása még mindig gyümölcsöző vállalkozás, mert korlátozza a lehetőségét is annak, hogy az állam és az üzleti érdekek kölcsönösségi rendszere kiépülhessen. Például, logikus volna, ha az állam irányítói jelentős összegeket ajánlanának fel a közös tudományos kutatások támogatására, cserében pedig mondjuk azt kérnék, hogy az üzleti körök emeljék fel az alacsony keresetűek bérét és javítsák munkakörülményeiket. De az önszabályozó piacokra hivatkozva az üzleti érdekek képviselői követelik az előbbit, és ezzel egyidejűleg megtagadják az utóbbit.

Ez volt az a két sajátosság, amely az önszabályozó piacok elméletét mind a klasszikus, mind a neoklasszikus gazdaságtanok központi elemévé tette. És ahogyan Michel Callon nemrég emlékezetünkbe idézte (“Introduction”, in Michel Callon, ed. The Laws of the Market, Oxford: Blackwell, 1998), a közgazdaság tantárgy hozzájárult az ésszerű gazdasági szereplők kiformálódásához, akiknek a meglétét ezen teóriák axiomatikusan kezelik. Igaz ugyan, hogy az önszabályozó piacok elméletét a gazdaságtudomány bűnrészessége tartja életben, de a dolog ennél bonyolultabb. Az illeszkedési vonal valójában kettévágja ezt a tudományágat, mert a közgazdaságtan egyfelől magába foglalja az önszabályozó piacok elméletét, másfelől viszont innen indul ki ennek az elméletnek a kritikája is. Kétségtelen, az elmúlt kétszáz évben ez a kritika az angol–amerikai gazdaságelméleteknek kisebbségi és heterogén irányzata maradt. Ismeretes azonban az is, hogy közgazdászok számos generációja azonosult az önszabályozó piacok elméletét megkérdőjelező Keynes gondolatrendszerével, és hogy milyen óriási intellektuális erőfesztést igényelt Keynes örökségének kilúgozása. Sőt, manapság – annak a válságnak a hatására, amely 1997–ben Thaiföldön kezdődött – ismét megfigyelhető, hogy egyesek elfordulnak a gazdaságelmélet fővonalától abban az alapvető kérdésben, vajon valóban rábízhatjuk–e magunkat az önszabályozó piacokra. Bár nincsenek Keyneshez hasonló szellemi nagyságok soraikban, de mégis fontos, hogy a divatos nézeteket valló közgazdászok közül például Joseph Stiglitz, Paul Krugman és Jagdish Bhagwati megkérdőjelezték azt a vélekedést, hogy a világgazdaság rendszere képes az önszabályozásra. Azt állítják, ha az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának sikerülne is elérnie azt a célt, hogy megerősödjék az IMF, illetve hogy az egyes országok között erősödjék a politikai együttműködés, és ezáltal a nemzetközi piacok áttekinthetőbbek és kiszámíthatóbbak legyenek, ezek a lépések akkor sem biztosítanák a globális pénzügyi stabilitást. Ezek a kritikus hangok azt bizonyítják, hogy ez az illeszkedési vonal is gyengül, és egyre törékenyebb lesz.

Hogy milyen politikai előnyökkel jár a társadalmi naturalizmus és az önszabályozó piac elméletének megkérdőjelezése, azt jól megmutatták az 1930–as, 1940–es évek tapasztalatai. Abban a korszakban csekély politikai hatása volt azoknak a megállapításoknak, hogy bizonyos politikai kezdeményezések nem vágnak egybe az önszabályozó piacgazdaság természetes fejlődésével, hiszen szavazók millióinak rendült meg a bizalma a piaci önszabályozás racionalitásában és hasznosságában. Ez viszont másrészt azt eredményezte, hogy az üzleti élet sokkal visszafogottabban tudta csak aduját, az önbeteljesítő proféciák módszerét kijátszani. A mai feltételek közt a konzervatív ellenfelek azt fogják állítani, hogy a kormányzatnak a munkanélküliség csökkentésére irányuló kezdeményezése például beleavatkozik a piac önszabályozásának mechanizmusába, és ezért káros következményekkel jár, például a fizetési mérleg válságát vagy a kamatok emelkedését okozza. Aztán pedig, amikor az üzleti élet ezekre a figyelmeztetésekre úgy reagál, hogy külföldre menekíti a tőkét, akkor a jóslat beteljesedett, és íme, újra világossá válik mindenki számára, hogy a kapitalizmus természeti erőit nem lehet megfékezni, és általában a kormányok kihátrálnak az aktívabb politizálás rövid flörtjéből.

Amikor azonban a közvélemény elveszti bizalmát a piaci önszabályozás tökéletességében, akkor az önbeteljesítő proféciák politikája még összetettebben lép működésbe. Fennáll annak a veszélye, hogy a progresszív kormányzati törekvések hatására bekövetkező tőkeexportot szándékos politikai szabotázsnak tekintsék és a gazdasági hatalommal való visszaélésnek. Az ilyen akcióknak tehát lehetnek olyan politikai következményei is, hogy a kormány az üzleti szabadságot korlátozni tudja, az üzleti életnek akár azt a területét is, hogy szabadon külföldre küldheti a tőkét.

Röviden, ha az önszabályozó piacok elméletét sikerül meggyengíteni, akkor nagy lépést tettünk előre annak a játéktérnek az elsimítására, ahol a kormányzati politika formálódik. A gazdasági hatalommal rendelkezőknek ez az ideológia megkönnyíti, hogy hatalmukat saját politikai céljaik érdekében használják fel. De ha elvesszük tőlük ezt az ideológiát, problematikussá válik a pőre gazdasági hatalom használata, és jelentősen nő a lehetőség, hogy az egyes javaslatokat, érveket valóságos értékük, nem pedig az minősíti, vajon összeegyeztethetőek-e a XVIII. századi társadalmi naturalizmus elméletével.

A második töréspont: a tőkepiacok és az árupiacok egyensúlya

Marx írásaiban a pénzügyi tevékenység általában szoros kapcsolatban áll az anyagi termeléssel, amiből az következik, hogy mind a tőke, mind az áruk körforgását az értéktörvény szabályozza. Kétségtelen, a Marx nyomdokában járó gondolkodók (Lenin, Buharin) felismerték a pénztőke növekvő jelentőségét, de a kapitalizmust továbbra is egységes rendszernek tekintették. Keynes alapvető felismerése volt, hogy az árupiacokat valóban egyensúlyban tartja a kereslet és a kínálat, ám semmi nem igazolta azt a vélekedést, hogy a tőkepiacoknak akár rövid távon, akár hosszú távon egyensúlyban kell lenniük. A híressé vált bekezdésben ez az a veszély, amikor “a vállalkozás a spekuláció örvényében buborékká válik”. Keynes azt javasolta, hogy válasszák ketté a kétféle piacot, és különbözőképpen szervezzék meg őket, ezt a gondolatot tartalmazza a “beruházás társadalmasítására” vonatkozó javaslat. Röviden, Keynes felismerte, hogy nincs szükségszerű és megkérdőjelezhetetlen kapcsolat az árupiacok és a tőkepiacok szervezeti felépítése között. Keynes eme felismerését az “eltérő típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalom az utóbbi időben tovább finomította, amikor azt vizsgálta, a fejlett piacgazdaságokban a pénzügyi rendszer eltérő struktúráinak milyen politikai és gazdasági következményei vannak.

Igaz, hogy Keynes feltárta az elméletnek ezt a gyenge pontját, de a neoliberalizmus képviselői fáradságot nem kímélve dolgoztak e pont megerősítésén. A neoliberálisok egyszerűen axiomatikusnak tekintik, hogy a szabad piacok kívánatosak az áruk számára, de még fontosabbak a tőkének. A neoliberálisok tudatosan használják faltörő kosnak a pénzügyi liberalizációt, hogy meggyengítsék az angol–amerikai normáktól különböző gazdasági struktúrákat. Az 1980-as és 1990-es években sok országban paradigmatikus volt a tőke ellenőrzésének felszámolása. A közvéleményt gyakorlatilag kihagyták ebből a pénzpolitikai irányváltásból, melynek hatására pedig iszonyatosan megcsappant a kormányok azon képessége, hogy sikerrel ellenállhassanak a világpiaci erők nyomásának.

Egyszóval, miközben a neoliberálisok nagy vehemenciával gyakorolták a pénzügyi liberalizációt, addig ezzel szemben gyakorlatilag nem létezett olyan irányzat, amely a nemzetközi pénzügyi folyamatok újraszabályozását követelte volna. Nem tűnnek nagyon meggyőzőnek azok a magyarázatok, hogy ezek a problémák túl bonyolultak vagy túl misztikusak a társadalmi mozgalmak számára. A környzetevédelmi mozgalom tömegtámogatásra tudott szert tenni olyan, viszonylag elvont környezeti problémák felvetésében, mint például a globális felmelegedés – ebben a kérdésben az embereknek meg kell érteniük a jelenlegi viselkedésük és annak jövőbeli következményei közötti bonyolult kapcsolatot.

Nem sokkal nehezebb megértetni azt a problémát sem, hogy a pénzügyi liberalizáció növeli a pénzügyi összeomlás lehetőségét, aminek egyenes következménye a szegénység és a létbizonytalanság milliókat fenyegető veszélye. Véleményem szerint azért nem alakultak ilyen mozgalmak, mert mind az értelmiség, mind az aktivisták alábecsülték e kritikus illeszkedési pont jelentőségét.

A harmadik törésvonal: az osztályhatalom és a hatékonyság

Ez az alapvető illeszkedési vonal vezeti le azokat a feszültségeket, amelyek elsősorban “az új osztályelméletekben” és “a posztindusztrializmus elméleteiben” öltöttek testet. E szemlélet szerint – melynek gyökerei Veblenig és Marxig nyúlnak vissza – a tudomány és technológia egyre nagyobb szerepet játszik a termelőfolyamatokban, és ez eltávolítja egymástól a technológiát működtetőket és azokat, akik csak le akarják aratni a profitokat. Sokan naívan azt gondoltuk, hogy ez az ellentmondás majd automatikusan megoldódik valahogy úgy, ahogy a XIX. századi ipari munkásság kiformálódott, ám a feszültségek nem oldódnak.

E korábbi megfogalmazásoknak két lényegi hibája volt. Az első az, hogy ezeket a feszültségeket kizárólag technológiai fogalmakkal írták le – mintegy a termelőerők versus termelési viszonyok marxista gondolat kiterjesztéseként. Az új technológiák elsajátítása csak egyike annak a sok területnek, ahol a tehetősek osztályérdekei összeütközésbe kerülhetnek a gazdaság hatékony működésével. A második hiba pedig az volt, hogy a konfliktust elsődlegesen osztálykategóriákban, nem pedig intézményi kategóriákban gondolták el. Ha a feszültségeket intézményi fogalmakkal írjuk körül, akkor lehetőség nyílik olyan stratégiák kimunkálására, amelyek az uralkodó osztályról le tudják választani természetes szövetségeseiket. Különösen is jól láthatóvá válik, hogy a nagy korporációk és a gazdagok szövetsége mentén miképpen formálódik egy újabb törésvonal, amely feltűnően érzékeny minden külső nyomásra.

A lehetséges konfliktusok egyik színterét már leírtuk. A tehetőseknek érdeke a tőke szabad mozgása, de ez kétségtelenül a valuta árfolyamok ingadozását és a gazdasági tevékenység szintjének változását eredményezi, s ezzel megnehezíti a hatékony egyéni és vállalati tervezést. Ezért a legtöbb nonfinancial részvénytársaság könnyen tudott hasznot húzni az olyan rezsimekből, amelyek szabályozták a tőkemozgásokat, és sokkal stabilabb valuta árfolyamokat biztosítottak. Hasonló feszültségek fordulnak elő az adópolitika területén is. Míg a gazdagok általában tiltakoznak a progresszív adórendszer ellen, és inkább az állami kiadások növekedését nyirbálnák meg, ezzel szemben a részvénytársaságok sokszor nyernek a progresszív adózási rendszerrel, mert ez a módszer nagyobb vásárlóerőt hagy az átlagos fogyasztó kezében, illetve a növekvő állami költségvetésből nagyobb összegek jutnak az infrastruktúra fejlesztésére, a részvénytársaságoktól való vásárlásokra.

Tágabb értelemben a “különböző típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalomban jónéhány munka vizsgálja a japán gazdaságot – különösen Dore ezen témájú műve –, és ezek mind azt hangsúlyozzák, hogy a japán részvénytársaságok inkább az “érdekeltek” (stakeholders) – köztük az alkalmazottak – érdekeit érvényesítik, mint a részvényesekét. Ez arra mutat, hogy intézményi reformok a részvénytársaságok igazgatásának módszereiben is változásokat hozhatnak. És egyre több jel utal arra, hogy a közvélemény pontosan körülhatárolt szabályokat igényel, melyek az angol–amerikai modellben körülírják a kormányzatnak a nagy részvénytársaságok menedzsmentjéhez való viszonyát. A felsőbb körök vitát folytatnak a részvénytársaságok irányításának szabályairól. E viták előzményeit a részvénytársaságok átvételekor lecsapódott tapasztalatok, illetve a részvénytársasági üzletpolitika rövid távú perspektívái miatti aggodalom jelentette. Széles körű vita folyik a részvénytársasági felelősségről, és terítékre kerülnek olyan elképzelések, mint például a kisbefektetők korporációja kibővített választmánnyal vagy a részvénytársaságok újjáalakítása. Sőt, a munkásmozgalom még az Egyesült államokban is egyre többet vitázik a “tőkestratégiákról” – azaz olyan módszerekről, amelyek a cég irányítóinak magatartását pénzügyi eszközökkel tudják befolyásolni.

Mindez persze csak egy nagyszabású kísérlet bevezetőjének tekintendő, e kísérlet nyilvánvalóvá teszi majd, hogy a részvénytársaságok olyan társadalmi konstrukciók, amelyekben specifikus pénzügyi és jogi szabályok szervezik a profit előállítását. A legutóbbi időkig azonban az ilyen kísérleteket naivaknak minősítették, mondván, arra akarják a leopárdot rávenni, hogy vegetáriánus legyen, mert a részvénytársaságoknak csak és kizárólag a profit maximalizálása a céljuk. Mivel pedig mind a neoliberalizmus, mind a marxizmus természeti rendszernek tekinti a kapitalizmust, ezért nem voltak képesek a részvénytársaságokban tudatosan szervezett intézményeket látni, amelyeket át lehet alakítani. A korporációk átalakítása ugyanakkor a legdöntőbb eleme az átfogóbb folyamatnak, azaz a kapitalizmus mint rendszer lebontásának.

Következtetés: a dekonstrukció felé

Mihelyt a kapitalizmust megszerkesztett rendszernek tekintjük, mely szervezettségében sokkal logikusabbnak és koherensebbnek mutatja magát, mint amilyen a valóságban, lehetővé válik a tudatos átalakítás stratégiáját végiggondolni, és ezek a lépések különböznek a jelenlegi progresszív stratégia bevett gyakorlatától.

Kétségtelenül ez a tanulmány csak néhány elemmel járult hozzá ahhoz, hogy ez az alternatíva konkrét formát nyerjen. Nem beszéltem például arról a kritikus pontról, hogyan lehet mozgalmakat szervezni ezen töréspontok mentén. Sok munka van még hátra, mielőtt kitűzőket kezdenénk gyártani és kampányokat indítanánk. És persze nincs kizárva az sem, hogy ez az elemzés túlságosan absztrakt, és ezért lefordíthatatlan a politikai konfliktusok valóságos nyelvére.

Mégis úgy vélem, létezik “harmadik út” a neoliberalizmus és a szocializmus hagyományos elképzelése között, mely gyökeresen különbözik Clinton és Blair lapos apologetikájától. Emiatt is szükséges megkülönböztetni az általam felvázolt dekonstruktív stratégiát más politikai irányzatoktól, például a szociáldemokráciától és a New Deal liberalizmusától. Egyfelől megegyezik ezekkel az irányzatokkal abban, hogy szintén a reformizmus útját kívánja járni. Nem azon van a hangsúly, hogy a töréspontokra akkora nyomást gyakoroljunk, hogy mint Sámson tette, az egész struktúra összeomoljon. Ellenkezőleg, miután feltártuk ezeket a törésvonalakat, új helyükre új tartópilléreket kell tenni, hogy a szerkezet súlyát elviseljék. Egy reformista mozgalomnak egyszerre kell működésben tartania a rendszert olyan profitteremtő reformok bevezetésével, melyek egyidejűleg stabilizálják a rendszert és politikai teret biztosítanak a további reformok számára.

A különbség abban van, hogy a szociáldemokrácia és a New Deal liberalizmus baloldalibb változata egyként azon a premisszán alapult, hogy a kapitalizmus természetes rendszer, melynek logikáját egy erős állam kiegyenlítő nyomása ellensúlyozza. Mintha csak a kapitalizmus szeszélyes folyamrendszer volna, mely minden tavasszal megárad, tehát a reformereknek az volna a dolga, hogy gátakat és csatornákat építsenek az áradás pusztítását lefékezendő. Ha az áradások nem húzódnak vissza, akkor a gátrendszert magasabbra és erősebbre kell építeni. Ez a logika késztette a szociáldemokráciát arra, hogy az állammal mint intézménnyel szemben túl nagy igényeket támasszon.

Az általam vázolt dekonstruktív politika nem irányul az állam ellen, sőt, sok tekintetben továbbra is az állam erejére épít. Az állam lehetőségein múlik, hogy a nemzetközi tőkemozgást ellenőrizze és a progresszív adózást kikényszerítse. Mi több, a testületi irányítás átalakítása szintén az állam jogi és szabályozó szerepén múlik. E dekonstruktív politika sokkal kevésbé központosított mechanizmusokkal számol a szociális szolgáltatások, az infrastruktúra kiépítése, a megfelelő munkahelyek teremtése és a többi biztosítása terén, mert már nincs szükség a központi államhatalomra, ami az egyetlen ellensúlya lehet a természeti erőként működő kapitalizmusnak.

Más szóval, míg a szociáldemokrata reformstratégiák az államot szükséges ellenerőnek tekintették a kapitalizmussal mint természeti rendszerrel szemben, a lebontás politikája inkább a cselgáncs stratégiájára épül, melyben az ellenfél saját súlya és ereje egyben a sebezhetőség forrása – vagyis szöges ellentéte a Marx által a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című műben felvázoltaknak. Egyes esetekben ez úgy zajlik majd, hogy az üzleti életről leválasztjuk természetes szövetségeseit, máskor pedig úgy, hogy kihasználjuk az üzleti közösségben már meglévő megosztottságot. De gyakorta előfordul az is, hogy az állam teljesítőképességének viszonylag kis növekedése nem várt lehetőségeket nyit meg a reformok előtt. Az Egyesült államok történetében például a Munkások és Munkáltatók Nemzeti Tanácsának létrehozásához nem volt szükség az állam szerepének nagyarányú kiterjesztésére. Ellenkezőleg, e viszonylag korlátozott szervezeti és szellemi kapacitásokkal rendelkező ügynökség jelentős mértékben megváltoztatta az üzlet és a munka relatív hatalmát.

Végül, a lebontás politikája nem fogadja el azt az álláspontot, hogy tiszta fogalmi választóvonal létezne a kapitalizmus és egy gyökeresen eltérő társadalmi rendszer között. A reformfolyamatok kimenetelét sokesélyesnek tekinti. Mivel a kapitalizmus nem saját logikával megáldott, koherens rendszer, hanem egymásnak ellentmondó gyakorlatok együttese, melynek mesterséges egysége és koherenciája van, ezért lehetetlen előre tudni, mikor hagytuk magunk mögött a kapitalizmus birodalmát. A valódi kérdés az, vajon a jelenlegi állapotokból kiindulva kiépíthetők-e olyan társadalmi intézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy lépésről lépésre kiterjesszük az egyenlőség, a demokrácia és az egyéni szabadság horizontját. Most, az évezred végén, ebben a kockázatokkal teli pillanatban is igennel válaszolnék.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzet

¹ A “társadalmi naturalizmus” fogalma a Margaret Somers-szel közösen végzett kutatásainkra támaszkodik, illetve Margaret Somers korábbi cikkeire: “What’s Political or Cultural about Political Culture and the Public Sphere? Toward an Historical Sociology of Concept Formation”, Sociological Theory 13:2 July 1995, “Narrating and Naturalizing Civil Society and Citizenship Theory: The Place of Political Culture and the Public Sphere”, Sociological Theory 13:3 November 1995.