I.

A történelem szüntelenül összekuszálja azt a csinos kis nézet­rendszert és azokat a többé-kevésbé elegáns elméleti eszme­futtatásokat, amelyek segítségével a minket körülvevő világ múlt­ját próbáljuk megérteni, egyben jövőjét megjósolni. Az elmúlt évek során két esemény haladta meg különösen gondolkodá­sunk és fantáziánk erejét: a Szovjetuniónak – mint a két fő vi­lághatalom egyikének – hirtelen eltűnése és Kelet-Ázsia központi szerepének fokozatos kialakulása a tőkefelhalmozás világméretű folyamatában. Noha mindkét jelenséget a maga súlyánál na­gyobb figyelemben részesítette a szakma, a legsúlyosabb fogalmi és elméleti következtetéseket, amelyek a két jelenség összefüg­gő voltából erednek, elmulasztotta levonni.

Ez a két esemény között fennálló összefüggés valószínűleg egyaránt fogja forradalmasítani a világrendszerek tanulmányo­zásának, valamint a történelmi kutatások bármely más területe­inek a kiinduló szempontjait.

Andre Gunder Frank ezért azt állította, hogy:"… a 'szocialista rendszer' napjainkban végbement összeomlása és számos ázsi­ai ország növekvő gazdagsága új megvilágításba helyezi annak a világgazdasági rendszernek az eredetét és fejlődését, «mely az egész földgolyót átfogja. Itt a megfelelő pillanat arra, hogy kritikus szemmel újraolvassuk Fernand Braudel és Immánuel Wallerstein műveit, amelyekben mindkét szerző azt a nézetet hirdeti, hogy a világgazdasági rendszer Nyugat-Európában ala­kult ki legkésőbb 1450-re, majd innen indult el földkörüli hódító útjára." (1994. 259.)

Abban az új felfogásban, amelyet Frank ajánl, az Eurázsiára és Afrika egyes részeire kiterjedő nemzetközi gazdasági rend­szer kialakulása 1450 előtt több évezreddel ment végbe. En­nek az ókori világgazdasági rendszernek a szemszögéből néz­ve Európa nem „kebelezhette be" Ázsiát a modern korban. In­kább arról van szó, hogy 1500 után – az Amerikából szerzett ezüst révén – be tudott kerülni az ázsiai irányítású kereskedel­mi rendszerbe. „Európa behatolása Ázsiába… még így is mint­egy három évszázad elteltével sikerült, amikor az Ottomán, a mogul és Csing uralkodók, más okoknál fogva, meggyengül­tek. A világgazdaságban ezek és más gazdaságok versenyez­tek egymással, mígnem Európa győzött." (Frank, 1994. 273., 275.)

Frank nem részletezi ennek a „győzelemnek" a hátterét. Két dolgot viszont hangsúlyoz. Az első, hogy a győzelem gyökerei­nél nem beszélhetünk „sem hirtelen, sem fokozatos átmenetről a kapitalista gazdálkodásba, és természetesen semmi ahhoz hasonlóról, ami Európában a XVI. században kezdődött meg". (1994. 275.) A második, hogy ma már ez a győzelem igencsak rövid életűnek tűnik. „A jelenlegi kelet-ázsiai gazdasági felfutás, kezdve Japánnal, a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országokon (NIC-eken) keresztül egészen – úgy tűnik – Kína partvidéki te­rületeiig, egy visszatérés kezdeteit jelölheti (egy olyan világrend­szerhez), amelyben Ázsia egyes részei veszik át újra a jövő irá­nyítását, amint azt a nem is oly messzi múltban tették." (Gills -Frank, 1994. 6-7.)

Egy tökéletesen más álláspontról kiindulva, bizonyos japán történészek, közülük Hamashita Takeshi és Kawakatsu Heita a legkiemelkedőbbek, újraértelmezték a Kelet-Ázsiában lejátszó­dó „modernizáció" folyamatát. Főbb megállapításaik szempont­jából ez egybecseng Frank bírálatával az újkori világrendszer kialakulásáról és elterjedéséről szóló bevett nézetekkel kapcso­latban. Franktól eltérően Hamashita és Kawakatsu nem a világ­történelmet, csupán Kelet-Ázsia történelmét helyezte a közép­pontba. Ugyanakkor, Frankhoz hasonlóan, ők is tagadják, hogy a terjeszkedő európai gazdasági rendszer valaha is „bekebelezte" volna azt, amit ők Kelet-Ázsia Kína-központú (sinocentrikus) hűbérajándék-kereskedelmi rendszerének neveznek. Hamashita felfogásában az a számos tengeri övezet, amely Ázsia észak­keleti vidékétől délkeleti területeiig húzódik, legalább egy évez­rede olyan egységet alkot a különböző régiók (tájegységek), or­szágok és nagyvárosok között, amelyet a Kínára koncentrálódó hűbérajándéki kereskedelmi rendszer tartott össze. Ezek a régi­ók, országok és nagyvárosok, amelyek az egyes tengeri öveze­tek szomszédságában terülnek el, „elég közel helyezkednek el egymáshoz ahhoz, hogy hatással legyenek egymásra, ugyan­akkor ahhoz túlságosan távol, hogy beolvasszák egymást vagy beolvadjanak egymásba". A sinocentrikus hú'bérajándék-keres­kedelmi rendszer olyan kölcsönös kapcsolódáshoz teremtett politikai-gazdasági keretet, amely mindezek ellenére sem volt elég laza ahhoz, hogy a periférián helyet foglaló tényezőknek a központi Kínával szemben tekintélyes önállóságot biztosítson. (Hamashita, 1995. 5-8.)

Ebben a rendszerben a hűbérajándéki missziók „uralkodói cím­adományozó" funkciót töltöttek be, amely egyszerre volt hierar­chikus és versenyeztető. Korea, Japán, a Ryukyuk, Vietnam és Laosz, másokkal együtt, rendszeres ajándékvivő küldöttségeket indítottak Kínába. De a Ryukyuk és Korea Japánba is küldött missziókat; Vietnam pedig ajándékokat követelt Laosztól. Japán és Vietnam tehát mindketten egyben végállomásszerű tagjai is voltak ennek a Kína-központú rendszernek, egyben Kína ver­senytársai a császári címadományozás gyakorlatában. (Hama­shita, 1994. 92.)

A hűbérajándéki küldemények rendszere egybefonódott és szimbiózisban élt a szerteágazó kereskedelmi hálózatokkal. Azt mondhatjuk, hogy a kereskedelem és a hűbéri ajándékozás kö­zött olyan szoros kapcsolat állt fenn, hogy „joggal tekinthetjük az ajándékcserét kereskedelmi műveletnek".

„Maga a kínai császári rendszer is … üzletfélként működött közre. A fizetés módja is gyakran kínai volt: papírpénz vagy ezüst. Gazdasági szempontból a hűbéri ajándékozás tulajdonképpen adásvétel volt, melyben a cserejavak 'árait' előre rögzítették. Az 'árak' színvonalát, jóllehet igen lazán, a pekingi piaci árak szab­ták meg. Ennek a műveletnek a természeténél fogva kimutatha­tó, hogy a teljes hűbérajándék-kereskedelmi komplexum alapját a kínai árszerkezet jelölte ki; az ajándékkereskedelmi övezet egy olyan egységes 'ezüst övezetet' jelentett, amelyben a kereske­delmi manőver közvetítő eszköze az ezüst volt. Az ajándékke­reskedelem rendszerszerű működésének kulcsa a [kínai] áruk iránt mutatkozó óriási [külföldi] igényben rejlett, …. valamint a kínai belföldi és a külföldi árak között fennálló különbségben." (Hamashita, 1994. 96-7.)

Európa betörése Ázsiába nem jelentette a sinocentrikus hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer végét. Pusztán csak belső működésére volt hatással: leginkább megerősítette a perem­országok már meglévő hajlandóságát, hogy a központtal (Kíná­val) folytatott kapcsolataik számára kedvezőbb feltételeket teremt­senek, sőt, hogy Kína helyett esetleg mást tegyenek a rendszer középpontjává.

Ám a nemzettudat kialakulása ezekben az országokban sok­kal megelőzte az európai hatást, és saját sinocentrizmus-felfogásukra alapult. (Hamashita, 1994. 94., 1995.6., 8-9., 13.) En­nek következtében, az Edo-korszak (1603-1867) elkülönülési po­litikája folytán „Japán mind ideológiai, mind anyagi értelemben kis Kínává próbált válni. A Meidzsi-restaurációt követő iparosí­tás sem annyira a Nyugathoz való felzárkózást célozta, mint amennyire az Ázsián belüli többévszázados vetélkedés eredője volt." (Kawakatsu, 1995. 6-7.)

Ismereteim szerint sem Hamashita, sem Kawakatsu.nem árul el sokat arról, mi is maradt meg ebből a Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszerből a II. világháború végére, és mi történt vele a hidegháború idején. Elemzéseik mifíclazonáltal nemcsak Kelet-Ázsia történelmének értelmezését befolyásolják alaposan, de a térség belső, ill. a térség és a külvilág közötti kapcsolatok jelenlegi – és valószínűleg jövőbeli – fejlődését is (Id. például Hamashita, 1995. 4-5.). Bár a hatásokat nem fejtik ki részletesen, mégis – legalábbis Hamashitánál – úgy látni, hogy ezek két szempont köré csoportosíthatók.

Egy: a jelenlegi kelet-ázsiai politikai, gazdasági és kultu­rális helyzet annak a hűbérajándék-kereskedelmi rendszer­nek az öröksége, amely évszázadokon át szabályozta a vi­szonyokat a régió eltérő politikai fennhatóságai között, mielőtt az a modern államközi rendszerbe ágyazódott. Ez a beágyazó­dás nagyon is friss jelenség, és nem várhatjuk tőle azt, hogy már kimozdította vagy éppenséggel eltörölte volna az államközi kapcsolatoknak azt a közös értelmezését, amely mélyen gyö­keredzik a térség földrajzában és történelmében. Ezek az elfo­gadott nézetek továbbra is hatással lesznek arra, ahogy az ál­lamközi kapcsolatok Kelet-Ázsián belül, valamint Kelet-Ázsia és a többi térség között működnek.

Kettő: a Kína-központú hűbérajándék-kereskedelmi rend­szer öröksége várhatóan inkább rányomja bélyegét a ré­gió üzleti vállalkozásainak szövetére, mint a kormányok közötti viszonyokra – minthogy a hűbérajándék elválasztha­tatlan volt a helyi kereskedelmi rendszertől, amely az idők fo­lyamán egyre inkább elkülönült a tényleges hűbéri ajándékkül­déstől. Ez a függetlenedés legjobban azoknak a nagy közbül­ső üzleti közösségeknek a növekedésében mutatkozott meg – ezek közül is kiemelkedett egy tengeren túli kínai vállalkozói diaszpóra -, amelyek komplementer jelleggel összekapcsolták a térség helyi gazdaságait egymással, miközben egyre élese­dő versenyben álltak az ajándékküldöttségekkel (Hamashita, 1994. 97-103., 1995. 12., 15-16.) Amikor a Kína-központú hűbérajándéki rendszer a belülről fakadó nacionalizmus és az Európa-központú államközi rendszer kívülről jövő beolvasztá­sának közös hatására sorvadásnak indult, ezek a közbülső üzleti közösségek életben tudtak maradni. Sőt, továbbra is „lát­hatatlan", de erős kapcsolatokat tartottak fenn a kelet-ázsiai régió gazdaságai között.

A kelet-ázsiai történelem efféle értelmezése magában foglal­ja az elfogadott világrendszer-elméletek burkolt bírálatát, ame­lyek részben megegyeznek, részben eltérnek Frank kritikájától. A két bírálat megegyezik abban, hogy a hangsúlyt egyfelől a je­lenlegi világrendszer premodern eredetére, másfelől a nyugati hegemónia Ázsiára általában, de különösen Kelet-Ázsiára érvényes látszólagosságára helyezi. Minthogy a modernizáció és a nyugati hegemónia Braudel és Wallerstein világtörténelem-fel­fogásában összekapcsolódik az Európa-központú kapitalista vi­lágrendszer felemelkedésével és terjeszkedésével, ez a nyoma­tékosítás egyet jelent a kapitalizmusnak mint a világtörténelem társadalmi változásainak elemzésére alkalmas fogalomnak a ta­gadásával. Frank nyíltan elutasítja a fogalmat, mint már láttuk; Hamashita csupán burkoltan teszi ezt azáltal, hogy művében, amelyben a Kína-központú világrendszert és annak a Nyugat hatása alatt végbement átalakulását ismerteti, egy szóval sem utal a kapitalizmusra.

Minden hasonlósága ellenére a két elemzés egy fontos rész­letben eltér egymástól. Frank bírálatának legfőbb célja az, hogy kiemelje egyetlen globális világrendszernek az időbeli folyto­nosságát az európai felfedezések, Észak- és Dél-Amerika meg­hódítása előtt és után (Frank, 1994.273., Id. még Gills – Frank, 1992; Frank – Gills, 1993.) Hamashita burkolt kritikája ezzel szemben azoknak a helyi világrendszereknek a térbeli diszkon­tinuitását kívánja nyomatékosítani, amelyek megőrzik geo-his-torikus azonosságukat még azután is, hogy egy egységes glo­bális világrendszer részévé válnak. Durván fogalmazva: Frank bírálatának lényege az újkori (és kapitalista) történelem eltör­lése a mindenkori globális gazdaság térképéről. Ezzel szem­ben Hamashia bírálatának lényege éppen az, hogy a minden­kori világtörténelem középpontjába a helyi geopolitikát kell ál­lítanunk.

Jelen tanulmány célja azt bebizonyítani, hogy ezek a bírála­tok – vegyük őket bár együttesen vagy külön-külön – míg egyfe­lől túl messzire merészkednek, addig mégsem hatolnak elég mélyre. Túl messzire mennek akkor, amikor jogos kitartásuk a modern világrendszer újkor előtti gyökerei mellett elutasítja a modern kor tagadhatatlan jelentőségét. Ez fogalmazódik meg az Európa-központú rendszer önmagában vett, ill. a Kína-közpon­tú rendszerhez mért hihetetlenül erőszakos szándékának kife­jezésében. Wallerstein elmélete egy természetéből eredően ter­jeszkedő tőkés rendszer európai felvirágzásáról magát a jelen­séget kívánta megvilágítani és értelmezni. Ennél fogva nem uta­síthatjuk el, hacsak nem nyújtunk (egy) másik, ennél elfogadha­tóbb magyarázatot.

Sem Frank, sem Hamashita nem tesz ennek eleget, ezért mondhatjuk, hogy bírálatuk az elterjedt világrendszer-elméletek­ről nem elég mélyreható. Ha elutasítjuk (mint Frank), vagy figyel­men kívül hagyjuk (mint Hamashita) a kapitalizmusnak a ben­nünket körülvevő világ formálásában betöltött szerepét, nem vesszük észre, hogy napjaink nagy változásai miként ingatják meg a kapitalizmusról mint a világtörténelem egyik társadalmi rendszeréről alkotott felfogásunkat.

A tanulmány alábbi két fejezetében ennek a kételynek a ter­mészetét kívánom vázolni, ahogyan az Kelet-Ázsiából érzékel­hető. Azután majd visszatérek az itt felvetett kérdésekre, hogy kísérletet tegyek a történelmi kapitalizmus olyan irányú újra­fogalmazására, amely képes befogadni Frank és Hamashita jo­gos álláspontját a jelenkori világrendszer premodern eredeté­től.

II.

Miként tanulmányom címe is sugallja, Kelet-Ázsia felmelkedése és a nemzetállamok közötti rendszer látható válsága egy­mással szoros összefüggésben álló jelenségek. Általános­ságban elmondható, hogy ez a szoros kapcsolat mind ez ideig észrevétlen maradt. A szakértők külön-külön vitatták őket, mintha nem állnának meghatározó viszonyban egymással.

Mióta Charles Kindleberger (1969. 6. fej.) a nemzetállamról kijelentette, hogy „éppen megszűnőfélben van mint gazdasági egység", a nemzetállami rendszer válságát – eredetét tekintve is – összekapcsolják olyan vállalatok nemzetközi rendszerének kialakulásával, amelyek – Kindleberger leírása szerint – egy or­szágnak sem tartoznak nagyobb lojalitással, mint a másiknak, miként egy országban sem érzik magukat teljesen otthon (erről Id. még többek között, Hymer- Rowthorn, 1970. 88-91., Barnet – Müller, 1974.15-16.; Reich, 1992. 3.). Az utóbbi esztendőkben a nemzetállamok elerőtlenedésének más tünetei is előtérbe ke­rültek. Peter Drucker (1983.141-156.) ugyancsak három ténye­ző közös hatásának tulajdonítja az erővesztést. Ezek: egyrészt a multilaterális békeszerződések és az államközi szervezetek „nemzetközisége", ideértve a nemzetközi vállalatokat is; más­részt a gazdasági tömbök, mint például az Európai Unió és az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) „regionalizmusa"; harmadrészt a különbözőség, ill. önállóság fo­kozott nyomatékosításában rejlő „törzsiesség". Bármelyiket is nézzük, a nemzetállamok rendszerét napjainkban jellemző vál­ság tüneteit és okait a világ minden táján kereshetjük és meg is leljük – Kelet-Ázsia külön kiemelt vizsgálata nélkül.

A kelet-ázsiai térség gazdasági növekedéséről szóló elemzé­sek voltaképpen nem úgy tekintenek a nemzetállamok meggyen­gülésének fényére, mint a jelenség egyik fontos vetületér-e"(ez alól részben kivételt képez Bemard – Ravenhill, 1995.). Erinél súlyosabb következménnyel járhat, hogy az a neoliberális elkép­zelés, amely nagyobb tekintélyben és bizalomban kívánja része­síteni a gazdaságilag sikeres kelet-ázsiai kormányok önszabá­lyozó piacait, rossz irányba terelte a vitát. Miközben Chalmers Johnson (1987., 1988.), Alice Amsden (1989.) és Robert Wade (1990.) hitelesen és hatásosan szedték ízekre ezt az elképze­lést, másokkal együtt annak a benyomásuknak adtak hangot, amely szerint a nemzetállamok válsága, ha egyáltalán beszél­hetünk ilyenről, nem érinti Kelet-Ázsiát, ahol is az államok épek és erősek.

Félretéve a kérdést, hogy vajon Kelet-Ázsia államai épek és erősek-e (egyesek igen, míg mások nem annyira), először is hadd jegyezzük meg, hogy a kelet-ázsiai államok igen különös­nek tűnnek, ha a nemzetállam eszményi/ideális típusával vetjük őket össze. Három vonásuk különösen kiemelkedik a többi kö­zül:

1. a térség gazdaságilag legsikeresebb államainak „kvázi-állam" jellege;
2. azoknak az informális (nem hivatalos) üzleti hálózatoknak a szerepe, amelyek az egyes kvázi-államok gazdaságait kötik össze egymással, ill. a térség többi gazdaságával;
3. a térségben működő államok katonai, pénzügyi és demog­ráfiai forrásainak szélsőségesen egyenlőtlen megoszlása.

A „kvázi-állam" elnevezést Robert Jackson (1990. 21.) hozta be a köztudatba. Azokat az államokat jelölte meg így, amelyek jogilag ugyan megkapták az államiságot, ennél fogva bekerül­tek az államközi rendszerbe, de nélkülözik azokat a képessé­geket, amelyek történelmileg az államisághoz kapcsolódó kor­mányzati feladatok ellátásához szükségesek.

Jackson a kifejezést elsősorban a harmadik világ kevésbé si­keres államaira alkalmazza, amelyek a II. világháború utáni dekolonializációs hullám során kerültek a felszínre. Ezzel együtt, igaz eltérő mértékben és módozatokban, de Kelet-Ázsia öt leg­sikeresebb kapitalista állama – Japán és az ún. négy „kis tigris" – is mind kvázi-államnak minősül.

Tudniillik a nemzeti önállóságról vallott kül- és belföldi néze­tek leginkább csak elméletek a hatalom legitimitásáról. Az el­mélet az államokba szerveződő nemzeti irányítást a legitim ha­talom csúcsának tekinti, amely „nincs alárendelve sem a világ­politikának, sem a helyi irányításnak vagy szervezeteknek". Az elméletet azonban „gyakran kikezdik a valóság tényei". (Boli, 1993. 10-11.) Amint azt majd látni fogjuk, a modenTvilágrend-szer történelmének éppenséggel legfontosabb tényei állnak el­lentétben a nemzetállamról mint a legitim hatalom csúcsáról szóló elmélettel. A világkapitalizmus egy kibontakozó központjának a léte a XVI. század óta még soha nem zavarta szembetűnőbben ezt az elméletet, mint napjaink Kelet-Ázsiájában.

A térség legsikeresebb kapitalista államai közül csak a leg­nagyobb, Japán nevezhető a szó teljes értelmében nemzet­államnak. Ugyanakkor mind helyi, mind globális szemszögből nézve Japán még mindig amerikai katonai ellenőrzés alatt áll. Mutatis mutandis, tökéletesen illik rá a „félig önálló/félfüggetlen állam" megjelölés, amellyel Peter Katzenstein (1987.) a Német

Szövetségi Köztársaságot jellemezte. Dél-Korea és Tajvan, a két közepes nagyságú állam, ugyancsak az Egyesült Államok kato­nai protektorátusa. Ráadásul egyikük sem nemzetállam a szó szoros értelmében. Dél-Korea szüntelen félelemben vagy – ha úgy tetszik – reményben él, hogy mikor fogják északi felével egyesíteni. Tajvan ugyancsak reménykedik, illetve retteg, hogy a szárazföldi Kínának vajon ura vagy szolgálója lesz-e. Végül pedig a két területileg legkisebb, de jelentőségben semmikép­pen sem a legcsekélyebb állam, a félig önálló Hong Kong és Szingapúr egyáltalán nem nemzet-, hanem városállamok. Alv hoz hasonlatos feladatokat látnak el a kelet-ázsiai térségben, mint Genova vagy Velence a kora újkori Európában: Szingapúr kereskedelmi-ipari központ-funkciója Velencére emlékeztet, a hong kongi kereskedelmi-pénzügyi központ Genovát idézi. (Arrighi, 1994. 78.)

A kelet-ázsiai kapitalista államoknak ez a sajátos helyzete a térség üzleti szervezeteinek hasonlóan különös helyzetével pá­rosul. A legutóbbi időkig Kelet-Ázsia (főként Északkelet-Ázsia) a közvetlen külföldi befektetéseknek másodlagos forrása, illetve célállomása volt. Ez nemcsak Észak-Amerikával vagy Nyugat-Európával, de Latin-Amerikával, Dél- és Közép-Afrikával, Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel összevetve is igaz. Követke­zésképpen a gazdálkodói tevékenységeknek és a politikai hata­lomgyakorlásnak az a vertikális egybekapcsolódása, amely az egyesült államokbeli vállalati kapitalizmusra jellemző, soha nem vált Kelet-Ázsiában olyan számottevővé, mint a nem kommunista világ térségeinek legtöbbjében.

A külföldi közvetlen beruházások mértéke a '70-es, de főként a '80-as évek folyamán meredeken emelkedett mind Kelet-Ázsián belül, mind pedig Kelet-Ázsia és más térségek között. (Petri, 1993. 39-42.) Ennek ellenére, a térség üzleti vállalkozásainak ország­határokon keresztül húzódó szervezete döntően jogilag függet­len egységek informális hálózatára támaszkodott, nem pedig egyetlen, ám szerteágazó vállalkozáson belüli vertikális integrá­cióra. A '70-es években és a '80-as évek elején japán kereske­delmi és termelő cégek jártak az élen ezeknek a regionális üzleti hálózatoknak a kialakításában. így régiószerte el tudták terjesz­teni a náluk honos sokszintű szerződési/alvállalkozói rendszert. (Arrighi, Ikeda – Irwam, 1993.) A '80-as évtized derekától kezdve azonban a japán cégek vezető szerepét a regionális üzleti háló­zatok létrehozásában kiegészítette, sőt, bizonyos kulcsfontossá­gú területeken háttérbe is szorította a tengeren túli kínai üzleti di­aszpóra tevékenysége (Arrighi, 1994/b.; Irwan, 1995.)

Ez a két csoportosulás a Deutsche Banknak a tokiói tőzsde­piacon dolgozó vezető közgazdásza szerint „voltaképpen nem olvad egybe, hanem inkább jól kiegészítik egymást. A tenge­ren túli kínaiak a 'kenőanyag' – ők olajozzák meg az üzletme­netet. A japánok adják az ecetet – a technológiát, a tőkét és az irányítást, amely az igazi ütőerőt biztosítja." (Idézi Kvaar, 1993. 40.)

Po-keung Hui (1995.) tanulmányában nyomon kíséri annak a kínai kapitalista diaszpórának a létrejöttét, amely a kelet-ázsiai tőkefelhalmozás folyamataiban vezető szerephez jutott azok között az üzleti közösségek között, amelyek a Kína-központú hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer repedezései mentén az eu­rópai hatás előtt és alatt kialakultak. Hui elemzése megerősí­tést nyújt Hamashita álláspontjának, amely szerint a Kína-köz­pontú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer ismerete nélkül nem érthetjük meg a kelet-ázsiai térség jelenkori és jövőbe­li fejlődését. Ugyanakkor összehasonlítást is kínál azokkal a hasonlóan szerveződő üzleti tényezőkkel, amelyek döntő sze­repet játszottak az Európa-központú kapitalista világgazdaság kialakításában és kezdeti terjeszkedésében.

Hadd emeljem ki ezek közül külön a genovai kapitalista/vál­lalkozói diaszpórát, amely – társulva Portugália és Spanyolor­szág területszerző uralkodóihoz – a XV-XVI. század fordulóján elősegítette és megszervezte az európai gazdasági rendszer térnyerését az óceánon túl. (Arrighi, 1994/a. 2. fej.) Később még visszatérek ennek a genovai-ibériai „társulásnak" a jelentősé­géhez, hogy jobban megérthessük az Európa-központú kapita­lista világrendszer gyökereit. Itt most elég csupán két feltűnő hasonlatosságra rámutatni a XVI. századi genovai és a XX. szá­zad végi kínai kapitalista diaszpórák között.

Egyrészt: azoknak a kereskedelmi és pénzügyi közvetítőhá­lózatoknak a mintájára, amelyek a XVI. szazadbarfa genovai diaszpóra irányítása alatt álltak, a kínaiak felügyelte üzleti háló­zatok ugyancsak területeket foglalnak (Hong Kong, Tajvan, Szingapúr, de idetartoznak még Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína főbb kereskedelmi központjai is), ám mégsem az elfoglalt terület alapján határozzák meg őket. A hálózatokra ennél lénye­gesen jellemzőbb az az áramlás (a kereskedelmi és pénzügyi műveletek sora), amely összeköti azokat az egyes helyszíne­ket, ahol a diaszpóra tagjai, vagy kisebb csoportjai a maguk ügy­leteit lebonyolítják (vö. Arrighi, 1994/a. 82-84.).

Másrészt: a XVI. századi genovai üzleti hálózatokhoz hason­lóan, a tengeren túli kínaiak üzleti hálózatai szintén olyan köz­bülső képződmények, amelyek jól ki tudják használni az anya­ország területén működő óriási szervezetek nehézkességét és ellentmondásosságait. Azokról a szervezetekről van szó, ame­lyeknek hatalmi hálózatai olyan szélesek, hogy már nem nem­zetállamokra, hanem kora újkori világbirodalmakra emlékeztet­nek.

Ezzel el is érkeztünk a kelet-ázsiai térség közgazdaságtaná­nak harmadik sajátosságához: nevezetesen a politikai hatalom­gyakorlás erőforrásainak szélsőséges megoszlásáról van szó. Ez a szélsőséges egyenlőtlenség a már tárgyalt két másik sajá­tosság fordítottja. Nagy vonalakban úgy is fogalmazhatunk, hogy a régió legsikeresebb kapitalista államainak „félfügget­lensége" adja az érem egyik oldalát, míg a másik oldalt az a tény jelenti, hogy ezen államok az Egyesült Államok hatal­mi hálózatainak részét képezik. A tengeren túli kínaiak foko­zódó szerepe a térség gazdasági növekedésének és integráci­ójának elősegítésében csupán az egyik vetülete a szárazföldi Kína visszatérésének a helyi, illetve a világpiacra.

A térség katonai erőinek szélsőséges megoszlása elsősorban Japán II. világháborús vereségének, valamint az Egyesült Álla­mok Szovjetunió ellen irányuló hidegháborús megfékezési poli­tikájának a következménye. Japán 1945-ös egyoldalú amerikai katonai megszállása és a térségben öt évvel később kialakuló két, egymással szöges ellentétben álló blokk – Bruce Cumings szavaival – az Egyesült Államoknak „alárendelt kormányzatot eredményezett, amelyet a [Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és a Fülöp-szigetekkel kötött] kétoldalú védelmi szerződések szi­lárdítottak meg, és annak a State Departmentnek [az USA Kül­ügyminisztériuma] az irányítása alatt állt, amely az érintettjiégy ország külügyminisztériumait mind méreteiben, mind jelentősé­gében messze felülmúlta". (1994. 23.)

„Mindannyian fél-független államokká váltak, amelyekbe^mé-lyen beépültek az amerikai katonai funkciók (a dél-koreai fegy­veres erők operacionális kontrollja, a Hetedik flotta járőrözése a tajvani szorosban, mind a négy ország védelmi függősége, a területeiken létesített támaszpontok), és amelyek így nem vol­tak képesek sem önálló külpolitikai, sem pedig védelmi intéz­kedésekre. Bizonyos szempontból mindannyian modern 'remetekirályságok' voltak egymáshoz viszonyítva, ha nem te­kintjük az USA-hoz fűződő kapcsolataikat. Az '50-es évek kö­zepétől a katonai (vas-)függöny ellenére tettek kisebb diplomá­ciai lépéseket, például alacsony szintű kereskedelmi kapcso­latok jöttek létre Japán és Kína, vagy Japán és Észak-Korea között. A jellemző tendencia mindazonáltal az az egyoldalú amerikai kormányzati rendszer maradt, amely a kapcsolattar­tásnak főként a katonai formáit igyekezett tudatosítani." (Cumings, 1994. 23-24.)

Érdemes megfigyelni, hogy ez az „egyoldalú amerikai rezsim" miként olvasztotta kezdettől fogva egybe azokat a vonásait, amelyek az újkor előtti, Kína-központú hűbérajándék-kereske­delmi rendszerre emlékeztettek, és azokat, amelyek az uralko­dás és a (tőke)felhalmozás kora újkori genovai-ibériai rendsze­rét idézték. A Kína-központú rendszerre leginkább az emlékez­tetett, ahogyan a hűbéri és kereskedelmi viszonyok át- meg átszőtték azt a hatalmi központot, amelynek belső gazda­sága összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a vazal­lus államoké. Ebből a szempontból nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pax Americana Kelet-Ázsiában az egykori Kína-közpon­tú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériáját egy USA-központú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériájává tette.

Az USA-központú kelet-ázsiai rendszer ugyanakkor sürgette az államok hatalmi és a vazallus funkciók szerinti szétválását. Ennek a funkciók szerinti szakosodásnak nem találjuk előzmé­nyét a régi, Kína-központú berendezkedésben. Ez inkább a XVI. századi genovai-ibériai kvázi-hatalmi rendszerre emlékeztet. Erre az a váltakozó erőviszonyból fakadó állapot volt a legjel­lemzőbb, amelyet a két politikai tényező – egyfelől a védelem biztosítására és a hatalom átvételére „szakosodott" (ibériai) te­rületszerző szervezetek, másfelől a kereskedelemre és a profit­szerzésre „szakosodott" (genovai) kapitalista szervezetek – idé­zett elő. Egyértelműen hasonló viszonyt mutathatunk,ki az ame­rikai-japán kapcsolatokban a hidegháború teljes ideje alatt. A félfüggetlenség alkalmat teremtett, hogy a japán tőke áthárítsa a védelmi költségeket, és csupán a profitszerzésre „szakosodjék". Ezt viszont olyan sikeresen hajtotta végre, miként azt a genovai tőke tette négy évszázaddal korábban. (Arrighi, 1994/a. 120., 338.)

„Megszabadulva a védelmi kiadások terhétől, a japán kormá­nyok minden forrásukat és energiájukat abba a gazdasági ex­panziós politikába 'gyömöszölték', amely aztán meghozta a jó­létet Japán számára, egyben üzleti tevékenységét a világ legtá­volabbi csücskére is kiterjesztette. A háború kérdése pusztán annyiban merült fel, hogy a lakosság és a konzervatív kormány nem avtkozott bele más országok, például Korea vagy Vietnam háborúiba. Teljesítve mindazokat a kötelezettségeket, amelye­ket az amerikaiakkal kötött biztonsági szerződés előírt, Japán kizárólag olyan ügyekben vett részt, amelyek gazdasági profitot hoztak." (Schurmann, 1974. 143.)

Minden hasonlósága mellett is az újkor előtti, illetve kora új­kori uralkodási és felhalmozási szokásokhoz, a II. világháború utáni, USA-központú kelet-ázsiai rendszer egy szempontból biz­tosan nagyon különbözik elődeitől. Ez pedig a területén felsora­koztatott amerikai hadiipari felszerelések összehasonlíthatatla­nul nagyobb tömege és technológiai kifinomultsága.

Azoknak a gyakorlatilag állandó tengeren túli támaszpontok­nak a hálózata, amelyeket az Egyesült Államok telepített, illetve tartott fenn a II. világháborút követően, „példa nélkül állt a törté­nelemben; megelőzőleg egyetlen állam sem állomásoztatta bé­keidőben katonai egységeit más államok felségterületein ilyen nagy létszámban és ilyen hosszan". (Krasner, 1988. 21.) A csá­szári Kína és a birodalmi Spanyolország uralkodói legvadabb ál­maikban sem tudták volna elképzelni, hogy egy ilyen nagy ki­terjedésű és potenciálisan romboló hatású haderő felvonul­tatására valaha is sor kerülhet.

Mindezekkel együtt, az Amerika-központú kelet-ázsiai rendszer éppen a katonai szférában indult romlásnak. A vi­etnami háború ugyanis lerombolta mindazt, amit a koreai háború teremtett. A koreai háború léptette hivatalosan életbe az USA-központú kelet-ázsiai rendszert azáltal, hogy a száraz­földi Kínát kereskedelmileg és diplomáciailag egyaránt elszi­getelte a térség nem-kommunista részeitől: blokáddal és há­borús fenyegetések révén, amelyeknek „az amerikai katonai arzenál szigetecskéi" (Cumings, 1994. 23.) álltak a hátterében. A vietnami háború, ezzel ellentétben, visszájára fordította az Egyesült Államok és Japán gazdasági viszonyait. Az idők fo­lyamán az amerikai világhatalom egyre inkább a japán pénz­ügyi körök függvényévé vált. Sőt, az Egyesült Államok kényte­len volt elismerni a szárazföldi Kína rendes kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatainak újra-felvételét Kelet-Ázsia egyéb államaival (vö. Arrighi, 1994/b).

Ez az új állapot úgy jött létre, hogy közben a térség hatalmi erőforrásainak korábbi egyenlőtlen megoszlása változatlanul fennmaradt. Japán felemelkedése a világ ipari és pénzügyi nagy­hatalmai közé a korábbi, egyoldalúan vazallusi politikai és gaz­dasági viszonyt az Egyesült Államokkal kölcsönös hűbériséggé alakította. A katonai védelem szempontjából Japán továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodott, ugyanakkor az Egyesült Államok még erőteljesebb függőségbe került a japán pénzügyi és hadiipari köröktől, hogy védelmi felszereléseinek újraterme­lését biztosítani tudja. Más szóval: jóllehet a hatalmi erőforrás­ok már egyenlőbben oszlottak meg az Egyesült Államok és Ja­pán között, mégis a két állam között fennálló rendszerbeli kü­lönbségek, amelyek politikai viszonyukat alapjában meghatároz­ták, tovább éleződtek.

A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdaságaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek de­mográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési po­tenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi álla­mé közül, az Egyesült Államokat is ideértve. Alig húsz eszten­dővel Richard Nixon pekingi látogatása és kevesebb mint ti­zenöt évvel az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság diplomáciai kapcsolatainak hivatalos helyreállítása után, ez az óriási „munkaerő-tartály", úgy tűnt, ismét a fizetőeszközök olyan hatalmas begyűjtőjévé válik, mint volt a pre-modern, illetve a kora újkori időkben. Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapita­lista világgazdaság forgalmiadó-hierarchiájának csupán legala­csonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai. Annak ellenére, hogy hazai termelése és külkereskedelme hi­hetetlen lendületet vett az utóbbi tizenöt évben, egy főre jutó GNP-je a világpiaci árakhoz viszonyítva változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. (Lu, 1995.) Ugyanakkor az is igaz, hogy az a tény, hogy az egy főre jutó GNP nem volt képes növekedésnek indulni, tovább fokozta a népi Kína óriási munkaerő-tartalékainak vonzerejét a külföldi tőke és vállal­kozások szemében. Ezt tükrözi a külföldi tőke Kínába áramlá­sának robbanásszerű élénkülése a '80-as évtized vége óta. (Arrighi, 1994/b.)

Amennyiben a Kínai Népköztársaság legfőbb vonzereje a kül­földi tőke számára valóban óriási és maximálisan versenyképes munkaerő-tartalékaiban rejlik, akkor a „házasságközvetítői" sze­repet, amely megkönnyítette a külföldi tőke és a kínai munkaerő egymásra találását, a tengeren túli kínai kapitalista diaszpóra töltötte be.

„Kína tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jóképességű munkaerejének állományából és a világ össznépes­ségének egyötödét jelentő piaci növekedési potenciáljából ere­dően a külhoni befektetők továbbra is öntik a pénzt Kínai Nép­köztársaságba. Ennek a tőkének mintegy 80%-a a tengeren túli kínaiaktól érkezik, akik a szegénység, az anarchia és a kommu­nizmus elől menekültek el. Ők most – és ez korunk egyik pikan­tériája – Peking kedvelt pénzügyi partnerei, egyben a moderni­záció példaképei. Még a japánok is sokszor a tengeren túli kí­naiak közreműködése révén 'olajozzák meg' Kínával kötendő üzleteiket." (Kraar, 1993. 40.)

Tulajdonképpen a korszak legpikánsabb ellentmondása nem is az, hogy Peking a tengeren túli kínaiakra támaszkodva könnyíti meg a szárazföldi Kína visszakerülését a térség és a világ pia­caira. Miként arra Alvin So és Stephen Chin (1995. 11. fej.) rá­mutatott, az a szoros politikai szövetség, amely a '80-as évtized folyamán a Kínai Kommunista Párt és a tengeren túli kínai tőké­sek között kiépült, tökéletes körülményeket teremtett mindkét fél érdekei számára. Egyrészt kiváló lehetőségeket kínált a tenge­ren túli kínaiaknak, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítői tevékenységük révén profithoz jussanak. Másrészt a Kínai Kom­munista Párt kezébe is hatékony eszközt adott, hogy két legyet üssön egy csapással: miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nem­zeti egységesítés eszméjét is az „egy nemzet – két rendszer" elv alapján.

A helyzet legpikánsabb ellentmondását inkább az jelenti, ahogy a „posztmodern" premodern jelleggel ölt testet a kapitalista világrendszer legdinamikusabbá váló térségében. A legtöbb elemzés szerint a posztmodern egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy benne a nemzetállamiság értelme és ereje fokozato­san csökken.

„A politikai és nemzetközi ügyek kulcsfontosságú önálló sze­replője az utóbbi néhány évszázad során, úgy tűnik, nemcsak önuralmát és erkölcsi tartását veszíti el, hanem alkalmatlan egy­ségnek is bizonyul az újabb körülményekhez való alkalmazko­dás szempontjából. Bizonyos kérdések hatékony megoldásához túl nagy, másokhoz túl kicsi. Következésképpen kényszerek mutatkoznak 'a hatalom újratelepítésére/elhelyezésére' mind ala­csonyabb, mind magasabb szintekre. Olyan rendszereket kell kialakítani, amelyek jobban képesek a ma, illetve a holnap vál­tozásainak megfelelni." (Kennedy, 1993. 131.; kiemelés az ere­detiben.)

Amennyiben a nemzetállamokkal az a probléma, hogy a ha­tékony működéshez vagy „túlságosan nagyok", vagy „túlságo­san kicsik", a történelem és a földrajz a kérdés megoldásának lehetőségével ajándékozta meg Kelet-Ázsiát: számos olyan szu­verén és nem szuverén szerveződést adományozott számára, amelyek vagy kevesebbet, vagy többet, esetleg mást hordoznak magukban, mint,a tisztán nemzetállamok. Van itt városállam, kvázi-állam, kvázi-birodalom; olyan nemzetek, amelyek nem al­kotnak államot, mint például a tengeren túli kínaiak. De a térség legjelentősebb szerveződései között legfőképpen az a szerke­zeti különbség a meghatározó, amely meghagyta az Egyesült Államok fegyverek feletti ellenőrzését, Japán és a tengeren túli kínaiak pénzügyek feletti ellenőrzését és a népi Kína munkaerő­piaci felügyeletét. Ebben a kissé „zűrös", bár a tőke szempont­jából nagyon is sikeres közgazdasági alakzatban számtalan nem­zetállam szerepel. Ám ezek vagy a térség peremén foglalnak helyet – a maguk módján ilyenek: Thaiföld, Indonézia, Vietnam, Laosz, Kambodzsa és a Fülöp-szigetek -, vagy pedig nem il­leszkednek pontosan a nemzetállam fogalmának koordinátáihoz, amelyekkel a modern világ múltját és jelenlegi változásait pró­báljuk meg leírni.

III.

A mai Kelet-Ázsiára jellemző sajátos közgazdasági helyzet­kép két fő ponton áll ellentétben a hagyományos világrendszer­elméletekkel. Először: lehetséges, hogy egyedi vonásai közül néhány, esetleg mind, voltaképpen inkább tekinthető a törté­nelmi kapitalizmus rendes vonásának, mint ahogyan azt mi el­ismerni szeretnénk vagy tudjuk. Másodszor: amennyiben ez így van, milyen elméleti szerkezet volna a legalkalmasabb arra, hogy megragadhassuk Kelet-Ázsia felvirágzásának és a nem­zetállamok – mint világpolitikai kulcstényezők – korunkban ta­pasztalható eltűnésének logikáját és következményeit. Ebben a részben az első kérdésre szándékozom összpoptosítani. A másodikra dolgozatom zárófejezetében kívánok röviden vissza­térni.

Jelen tanulmány, amely Kelet-Ázsia közgazdasági-helyzeté­nek sajátosságait mutatja be, az előzőekben már nyomatékosí­tani igyekezett, milyen nehéz Kelet-Ázsia „olvasztótégelyében" egymástól különválasztani modernt és pre-modernt, a szerve­ződések keleti, illetve nyugati módját. Már rávilágítottunk arra, hogy egyfelől a XX. század végi Kelet-Ázsia vezető kormányza­ti és üzleti intézményei – stratégiájuk és felépítésük szempont­jából – mennyire emlékeztetnek XVI. századbeli európai megfe­lelőikre. Másfelől viszont felhívtuk néhány olyan szembeötlő ha­sonlóságra is a figyelmet, amely a hidegháborús, Amerika-köz­pontú kelet-ázsiai rendszer és a régi idők Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszere között fennáll.

A fentieket most még azzal kell kiegészítenünk, hogy az Eu­rópa-központú kapitalista világrendszer teljes történelmén végig­húzódó közgazdasági helyzet éppen olyan „zűrös", sőt, „zűrö­sebb", mint a jelenlegi kelet-ázsiai kapitalizmus. Nevezetesen az a felfogás, hogy a nemzetállamok kulcsfontosságú szerepet töl­töttek be az Európa-központú kapitalista rendszer kialakulásá­ban és elterjedésében, legalább annyira borítja homályba a fo­lyamat lényegét, mint amennyire megvilágítja azt. A városálla­mok, a diaszpórában élő kapitalista osztályok, a kvázi-államok és kvázi-birodalmak tudniillik ugyanolyan meghatározó szerepet játszottak benne, mint a nemzetállamok.

Az eredeti rendszer létrehozásában a városállamok jártak az élen. Ahogy azt Mattingly (1988.), Cox (1959.), Lane (1966., 1979.), Braudel (1984. 2. fej.) és McNeill (1984. 3. fej.) is – bár eltérően, de kiegészítő jelleggel – hangsúlyozták: a Velence, Fi­renze, Genova és Milánó köré kiépült városállamok késő kö­zépkori rendszere számos lényeges vonásában két évszázad­dal vagy még többel is megelőzte az európai nemzetállami rend­szert, amelyet az 1648-as westfaliai béke intézményesített. Mattingly szerint (1988. 178.) a westfaliai békeszerződés az 1454-es lodi békeszerződés mintájára jött létre, amely az olasz­országi városállamok hatalmi egyensúlyát rögzítette.

Az a mintegy két évszázadnyi távolság, amely 1648-at 1454-től elválasztja, szinte pontosan megfelel Braudel és Wallerstein „hosszú" XVI. századának. A korszak kezdetén a kapitalizmus mint uralmi, illetve felhalmozási mód még kétségtelenül részét képezte az olasz városállami rendszernek, s mint ilyen megma­radt az európai gazdasági rendszer kötőszövetszerű formáció­jának. A korszak vége felé már az Európa-szerte elterjedt nem­zetállami rendszerbe ágyazódott be, és így vált a teljes európai gazdasági rendszer domináns uralmi és felhalmozási módjává. A belső struktúrának ez az átalakulása – az amerikai földrészek meghódítása, az Indiai-óceán gazdaságának világába való sú­lyosabb behatolások és a Kína-központú hűbérajándék-keres-kedelmi rendszerrel felvett közvetlen kapcsolatok révén – az eu­rópai gazdasági rendszer külső határait rendkívüli mértékben kiszélesítette. (Arrighi, 1994. 32-47.)

A jelenleg igen kedvező kelet-ázsiai közgazdasági helyzet né­zőpontjából ennek a terjeszkedéssel együtt járó átalakulásnak az a legizgalmasabb vetülete, hogy végrehajtói vagy kisebbek, vagy nagyobbak, vagy mások voltak, mint nemzetállamok. Kétségte­len, hogy a folyamatból a nemzetállamok húzták a legtöbb hasz­not. Ám azt elő nem segítették, sem közre nem működtek benne.

Kezdetben a folyamat élharcosa a korábban már említett ge­novai-ibériai közösség volt. Ezt az a kölcsönösen előnyös poli­tikai viszony hozta létre és tartotta életben, amely a genovai ka­pitalista diaszpóra és a hamarosan birodalommá váló Spanyol­ország területszerző uralkodói között kialakult.

Ahogy az európai gazdasági rendszer a genovai-ibériai irá­nyítás alatt átszerveződött és terjeszkedésnek indult, az ún. el­sődleges nemzettudat számos alakban jelent meg az érintett te­rületeken, kifejezve a tiltakozást a területszerző spanyol uralko­dók birodalmi viselkedésével és a genovai kapitalista diaszpóra központosító szándékaival szemben, amelyeket az vezető eu­rópai pénzügyi körökben kívánt érvényesíteni. Ennek az ellen­erőnek a legfőbb székhelyei és megtestesítői ugyanakkor nem az ebben az időben már kialakulóban lévő nemzetállamok vol­tak, mint például Franciaország, Anglia vagy Svédország. Inkább az a hollandiai kvázi-állam, amely a félfüggetlenség állapotában még a jogszerű államiság megszerzéséért küzdött, és amely több közös vonást mutatott a már hanyatló városállamokkal, mint a felvirágzó nemzetállamokkal. (Arrighi, 1994/a. 109-158., 177­195.).

A westfáliai békekötés után ténylegesen a nemzetállamok ját­szották a főszerepet az Európa-központú világrendszer átalakí­tásában. Mégis, az a nemzetállam, amely a rendszer külső ter­jeszkedésének elősegítésében a legaktívabbnak, egyben legsi­keresebbnek is bizonyult, nevezetesen Anglia, nagymértékben támaszkodott olyan kormányzati és üzleti módozatokra, amelye­ket a városállamok, az üzleti diaszpórák, a kvázi-birodalmak és kvázi-államok vezettek be. Ez a pre-modern és kora újkori örök­ség különösen a XIX. században vált kézzelfoghatóvá, amikor is Anglia – röviden szólva, de szinte szó szerinti értelmezve -az egész világ uralkodója lett azoknak a hatalmi technikáknak a párhuzamos alkalmazása révén, amelyeket egyfelők-a városál­lami Velencétől és Hollandiától, másfelől a nagyhatalmi ambíci­ókat tápláló Genovától és a Spanyol Birodalomtól tanult. (Arrighi, 1994/a. 57-58., 167-171., 195-213.)

Anglia fél-hódító, fél-kapitalista világbirodalma végül saját belső ellentmondásainak súlya alatt roppant össze. Igaz, hogy össze­omlása idejére az őt körülvevő világ már a felismerhetetlensé­gig megváltozott, és a talaj már elő volt készítve az utóbb bekö­vetkező általános növekedésnek és az európai nemzetállami rendszer egyidejű felbomlásának.

A hadviselés, a közlekedés és a hírközlés „iparosodása" az idő- és térbeli korlátok az ideig példa nélkül való leomlását von­ta maga után a világgazdaság korábban különálló térségein be­lül és között egyaránt. Amikor bekövetkezett, ez az „idő- és tér­zsugorodás" – miként David Harvey (1989. 240-241.) nevezte a jelenséget, gyökeresen átalakította azokat a körülményeket, amelyek közepette az államok létrejöttek, illetve addig egymás­sal kapcsolatban álltak.

Egyfelől az államiság és a nemzetgazdaság kialakítását a ko­rábbiaknál sokkal nagyobb méretekben lehetett hatékonyan vég­rehajtani. Ennek az lett a következménye, hogy a tipikus, Euró­pa központjában fekvő nemzetállam már „túlságosan kicsinek" tűnt ahhoz, hogy akár katonailag, akár kereskedelmileg meg tud­jon birkózni azokkal a kontinens-nagyságú nemzetgazdaságok­kal, amelyek az Orosz Birodalom keleti és az Egyesült Államok nyugati partvidékén voltak kialakulóban. Németország „Lebensraum"-rögeszméje – amely a Kína-központú rendszerben Ja­pán „tairiku"-rögeszméjével csengett egybe – nem más, mint ennek az érzésnek egyik megnyilvánulását; ez azután – az I., majd all. világháborút előidéző konfliktusok továbbélezése foly­tán – önmagát beteljesítő jóslattá vált. Még mielőtt a II. világhá­ború befejeződött volna – írja Paul Kennedy (1987. 337.) -, „megvalósult a XIX. és XX. században oly sokszor megjósolt kétpólusú világ, a nemzetközi berendezkedésben (DePorte sze­rint) 'rendszerváltozás következett be'. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe került a világ feletti ellenőrzés, és … az amerikai 'szuperhatalom' volt."

Másfelől viszont, az a csekély számú és laza kapcsolat, amely Afroeuroázsia gazdasági rendszereit és világbirodalmait a pre-modern idők óta és az újkorban is távolról egymáshoz és az amerikai földrészekhez – később Ausztráliához is – fűzte, most mind mennyiségben, mind intenzitásban példátlan lendületű fej­lődésnek indult. Következésképpen a világ gazdaságai olyan kölcsönös függőségi viszonyba kerültek egymással, arftelyben egyszerűen anakronizmusnak tűnt az önálló nemzetgazdaság gondolata. Meglepő, de a kölcsönös gazdasági függőség glo­bális megjelenését legelőször azok jósolták, akik végül a szoci­alizmus elszigetelt nemzetgazdaságra törekvő irányzatának let­tek önkéntelenül alapító atyjai. „Az ősi nemzeti iparok elpusztul­tak és napról napra pusztulnak" – jelentette ki Marx és Engels még abban az időben, amikor a XIX. század derekának nagy közlekedési és hírközlési (ipari) forradalma még alig vette kez­detét. „Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet élet-halál kérdésévé válik; olyan ipa­rok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmá­nyait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják… A régi helyi és nemzeti önellátás és elzár­kózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymás­tól való sokrétű függése lép."

Mint Robert Wade (megjelentetés alatt) megállapította, a globalizációról és a nemzetállamok elenyésző jelentőségéről szóló vélemények nagy része egyszerűen azokat az érveket használja fel újra, amelyek egy évszázada voltak divatban. Ugyanakkor a két kor valósága – vagy csak annak érzékelése között? – két jelentős különbség fedezhető fel abból a szempont­ból, hogy miként múlik el az idő ma a nemzetállamok felett, illet­ve miként történt ez a XIX-XX. század fordulóján. Először is, száz évvel ezelőtt a nemzetállamok válságának valósága – és nagymértékben érzékelhetősége – a régi Európa magvát alkotó államokat csak azoknak a kontinens-nagyságú államoknak az összefüggésében érintette, amelyek az Európa-központú rend­szer külső peremén voltak születőben, különös tekintettel az Egyesült Államokra. Az USA ellenállhatatlan hatalmi és gazda­sági felemelkedése és a szovjet hatalom erősödése (itt gazda­godásról nem beszélhetünk) a két világháború folyamán és azt követőleg annak a széleskörű várakozásnak a helyességét erő­sítette meg, amely szerint a régi Európa magvát adó nemzetál­lamok a két, őket szegélyező óriás árnyékában kénytelenek to­vább élni, amennyiben nem szereznek maguknak az egész föld­részre kiterjedő jelentőséget. A nemzetállamok válságának mai valósága – és kisebb mértékben látszata – ezzel szemben ép­pen azt mutatja, hogy ezek az óriásállamok maguk vannak baj­ban.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása a válságnak ezt az új ve­tületét egyszerre világítja meg, illetve fedi el. Megvilágítja ezt az új vetületet, amikor megmutatja, hogy még a legffágyobb, legönellátóbb, második legerősebb katonai hatalom is mennyire kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erejével szemben. Ám elfedi a válság valódi természetét, ami­kor általános amnéziát próbál előidézni azzal a ténnyel kapcso­latban, hogy az Egyesült Államok világhatalmának válsága meg­előzte a Szovjetunió széthullását, és hullámvölgyek-hullámhe­gyek váltakozásával túlélte a hidegháború végét.

A második különbség a nemzetállamok mai és száz évvel ezelőtti válsága között az, hogy az Egyesült Államok hideghá­z borús korszakbeli hegemóniájának stratégiái és működése el b mélyítette és kiszélesítette a válságot azáltal, hogy a kis, illetve közepes méretű államokat kvázi-államokká tette, egyben megteremtette a feltételeket egy új idő- és térzsugorodáshoz, amely már a nagyobb államok hatalmát is megingatta. Tény, hogy az amerikai hegemónia alatt a nemzetállam lett a po­litikai szerveződés általános formája. Ugyanakkor a nem­zeti függetlenség formai kiszélesedése tartalmának még soha nem látott mértékű szűkülésével párosult. (Arrighi, 1994. 66-69.)

Ez részben közvetlen következménye volt a „világkormány" fogalom intézményesülésének és annak, hogy ezeket a világ­kormányzati funkciókat az Egyesült Államok ténylegesen gya­korolta is. A „világkormány" fogalom intézményesülése az ENSZ és a Bretton Woods-i egyezmény szervezeteinek megalakítá­sában öltött testet, amelyek különféle korlátozásokat léptettek életbe a legtöbb tagállam önállósága felett. A legszigorúbb meg­szorításokat mindazonáltal az USA-központú regionális kato­nai szövetségek sora és az USA-központú pénzügyi világrend­szer foganatosította. Általuk az Egyesült Államok – hatalmá­nak teljében – valósággal az egész világ kormányzója lehe­tett.

Részben, ugyanakkor, a nemzeti önrendelkezés fogalmának kiüresedése közvetetten a helyi, illetve világgazdasági integ­ráció új formáiból fakadt, amelyek az USA katonai és pénzügyi hatalmának védőpáncélja alatt fejlődtek ki. Szemben a XIX. szá­zadi angliai központú és eredetű világgazdasági integrációval, az a helyi, iiletve világgazdasági integrációs rendszer, amely az Egyesült Államokból indult ki, illetve aköré épült a hideghá­ború éveiben, nem a hegemón hatalom egyoldalú szabadke­reskedelmére, vagy egy tengerentúli birodalom hűbéri kizsákmányolására támaszkodott. Ellenkezőleg: két- és több­oldalú kereskedelem-liberalizációs folyamaton alapult, amelyet az Egyesült Államok szigorúan figyelemmel kísért és irányított. Ezt legfőbb politikai szövetségeseivel egyeztette, velük közö­sen hajtotta végre, az amerikai vállalatok vertikálisan egybeol­vadt szervezeti struktúráinak globális átültetésével. (Arrighi, 1994/a. 69-72.)

Az irányított kereskedelmi liberalizáció és az amerikai vállala­tok nemzetközivé tétele kettős célt kívánt szolgálni: egyfelől meg­őrizni és kiterjeszteni az USA világhatalmát, valamint újjászer­vezni az államközi kapcsolatokat úgy, hogy azok már ne csak a kommunista forradalom erőit „öleljék fel", de a XIX. századi vi­lággazdasági integráció angliai rendszerét szétziláló, végül le­romboló nacionalizmus erőit is.

Ezeknek a céloknak a kivívása közben az amerikai vállalatok tengeren túli kitelepítése elsőbbséget élvezett a kereskedelem liberalizációjához képest. Tehát, ahogyan azt Robert Gilpin (1975. 108.) az USA Európa-politikájával kapcsolatban hangsúlyozta, Amerika alapvetően azért támogatta a nyugat-európai gazda­sági egységesülést, hogy ezáltal erősödjék az ő, illetve a Nyu­gat hatalma a Szovjetunióéval szemben. Ebben a törekvésében az Egyesült Államok még azt sem bánta, hogy áruinak importja bizonyos fokú korlátozást szenved az újonnan megalakított Kö­zös Piacon. Ám azt már nem volt hajlandó ilyen készséggel el­tűrni, hogy amerikai vállalatok ne települhessenek be korláto­zás nélkül ennek a piacnak a falai közé.

Gilpin véleménye szerint ezek a vállalatok nem viszonyultak másként az amerikai világhatalomhoz, mint az egykori szaba­dalmazott részvénytársaságok az angol hatalomhoz a XVII-XVIII. században: „az amerikai multinacionális vállalat – keres­kedelmi elődjéhez hasonlóan – fontos szerepet töltött) be az Egyesült Államok hatalmának fenntartásában és kiterjesz­tésében". (1975. 141-142.) Ez a megállapítás kétségtelenül helyes, de csak egy bizonyos pontig. Az amerikai vállalatok glo­bális átültetése valóban megőrizte és kiszélesítette az Egye­sült Államok világhatalmát, amikor az jogot formált arra, hogy más országok jövedelmeivel szabadon gazdálkodhasson, egy­ben erőforrásaik felett is rendelkezzék. Ezeknek a követelések­nek és korlátozó szándékoknak a jelentőségét nem szabad alá­becsülni. Végső soron ezek alkották az egyetlen igazán súlyos különbséget az Egyesült Államok és a Szovjetunió világhatal­mi rendszerei között. Ebben kereshetjük azt az egyetlen valódi okot is, amely miatt az amerikai világhatalom hanyatlása – el­térően a Szovjetunióétól – fokozatosan és nem zuhanásszerű­en következett be (ennek a különbségnek korai felismeréséről Id. Arrighi, 1982. 95-97.)

Akárhogy is, a viszony az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése és az amerikai állam hatalmának megőrzése és kiszélesítése között egyszerre ellentmondásos és megke­rülhetetlen. Például az idegen ország jövedelme feletti ren­delkezés igénye, amelyet az amerikai vállalatok leányvállala­tai támasztottak, nem vonta maga után az ott élő amerikaiak jövedelmének, illetve az amerikai kormány adóbevételeinek arányos növekedését. Éppen ellenkezőleg: pontosan akkor, amikor az amerikai „katonai-jóléti állam" pénzügyi csődje a vietnami háború hatása alatt kiáltóvá vált, az amerikai válla­latok bevételei és adósságtörlesztése egyre nagyobb arány­ban szállt át kedvezőbb adózású külföldi pénzpiacokra, ahe­lyett, hogy hazaszármaztatták volna őket. Eugene Birnbaum a Chase Manhattan Bank részéről így fogalmazott: végered­ményben „óriási mennyiségű likvid tőke és piac felhalmozá­sáról van szó; az eurodolláros pénzügyi világ jött itt létre, amelynek szabályozására már nem terjedt ki az egyes orszá­gok vagy résztvevők hatásköre" (idézi Frieden, 1987. 85.; ki­emelés az eredetiben).

Igen érdekes, hogy ez az eurodolláros pénzügyi világszerve­zet – a XVI. századi genovai üzleti diaszpórához és a kínai üz­leti diaszpóra pre-modern időktől napjainkig érvényes gyakorla­tához hasonlóan – szintén területeket foglal, ám őket sem az elfoglalt területek alapján határozzák meg. Az ún. euro-dolláros piac – ahogy Roy Harrod (1969.319.) még jóval a hírközlés min­dent elsöprő térhódítása előtt jellemezte – „nem rendelkezik sa­ját központtal, vagy épületekkel… Felszerelését tekintve kizáró­lag telefonok és telexgépek alkotják világszerte, amelyeket más célokra is fel lehet használni, nemcsak az eurodollar üzleti ügye­ire." Ez a térbeli tőke- és információáramlás nem képez(het)i az egyes államok törvénykezésének tárgyát. És bár az USA élvez bizonyos előjogokat a szolgáltatások, valamint a források meg­szerzésében, az utóbbi huszonöt év általános tendenciája min­den nemzetállam szempontjából, az USA-t is ideértve, az, hogy a nemzetközivó vált magas pénzügyi köröknek ők nem az urai, hanem szolgái lettek. Ugyanilyen fontosságú tény az is, hogy az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése versenyszelle­mű válaszokat hívott elő a tőkefelhalmozás régi és újkeletű cent­rumaiból, amelyek előbb gyengítették, végül visszájára fordítot­ták az USA-nak azt a jogát, hogy idegen államok bevételei és erőforrásai felett rendelkezzék.

Alfred Chandler (1990. 615-616.) rámutatott, hogy mire Servan-Schreiber felszólította európai társait, hogy szálljanak szembe az „amerikai kihívással" – amely szerinte nem pénzügyi vagy technológiai jellegű volt, hanem „egy olyan szervezet kiter­jesztése Európára, amely még mindig rejtélyt jelent a számunk­ra" -, addigra már egyre több európai vállalkozás találta meg hatékony módszereit és eszközeit arra, hogy állja ezt a kihívást, és hogy maga váljék kezdeményezővé a régi alapítású ameri­kai vállalatokkal szemben, akár még az Egyesült Államok pia­cán is. A '70-es években a nem-amerikai (főként nyugat-euró­pai) külföldi közvetlen befektetések együttes értéke másfélszer gyorsabban növekedett, mint a külföldre irányuló amerikai köz­vetlen befektetések értéke. 1980-ra úgy becsülték, hogy nem­zetiségét tekintve több mint 10.000 különféle nemzetközi válla­lat van életben. A '90-es évtized kezdetéig ez a szám a három­szorosára emelkedett. (Arrighi, 1994/a. 73, 304.)

A nemzetközi vállalatok arányának ez a robbanásszerű növe­kedése egyfelől együtt járt az Egyesült Államok mint külföldi köz­vetlen beruházó jelentőségének drámai fogyatkozásával, miköz­ben másfelől igénye a külföldi közvetlen befektetések iránt egy­re fokozódott. Más szóval, az üzleti szerveződés nemzetközi for­mái, amelyeket az amerikai tőke vezetett be, hamarosan már nem jelentettek rejtélyt sok és egyre több külföldi versenytárs számára. A '70-es évekre a nyugat-európai tőke az amerikai vál­lalatok minden titkát felfedte, és kezdte azokat a versenyből ki­szorítani mind bel-, mind külföldön. A '80-as évekre elérkezett az idő, hogy a kelet-ázsiai tőke szorítsa ki egyszerre az ameri­kai és a nyugat-európai tőkét; újfajta nemzetközi üzleti szerve­ződésének kialakítása révén olyan szervezetet alakított ki, amely mélyen a térség történelmi és földrajzi adottságaiban gyökere­dzik, és amely a vertikális együvé válás előnyeit az informális üzleti hálózatok rugalmasságával kapcsolja össze. Az nem szá­mít, hogy a tőke mely komponense nyert név szerint. A verseny­szerű küzdelem egyes fordulóinak kimenetele nagyságban és intenzitásban azoknak a kapcsolatoknak a szövedékét erősítet­te tovább, amelyek a politikai fennhatóság határait átlépve kö­tötték össze az embereket és a területeket, helyi és globális ér­telemben egyaránt.

IV.

Így hát visszaérkeztünk Kelet-Ázsia felemelkedésének és „zű­rös" közgazdasági helyzetképének kérdéséhez. Az utóbbi most már külön esetnek tűnik a kapitalista vílágrendszer még „zűrö­sebb" közgazdasági alakzatán végigtekintve. Mindkét konfigu­rációban, a kapitalista világrendszer kialakításában és kiszéle­sítésében, úgy tűnik, azok a szerveződések vitték a vezető sze­repet, amelyek vagy kisebbek (városállamok és kvázi-államok) vagy nagyobbak (kvázi-birodalmak) vagy mások (üzleti diasz­pórák, területen kívüli kapitalista szerveződések) voltak a nem­zetállamokhoz képest. Az Európa-központú kapitalista világrend­szer fejlődése során egy döntő pillanatban valóban belágyazódott a nemzetállami rendszerbe. De további terjeszkedése változat­lanul saját szerveződéseinek létrehozásán függött, amelyek új­kor előtti és kora újkori elődeire emlékeztettek. Sőt, ahogy az Európa-központú kapitalista rendszer végül az egész Földet átfogta, a nemzetállamok úgy veszítették el fokról fokra köz­ponti szerepüket, amelyet a világhatalom fő központjaiként be­töltöttek. A világhatalom ezután szerkezetileg elkülönített kor­mányzati és nem-kormányzati szervezetekben összpontosult, amelyek sokkal szélesebb körben és összehasonlíthatatlanul összetettebb formákban reprodukálják a premodern és kora új­kori uralkodási és felhalmozási módozatok számos jellegzetes vonását.

Ez a „zűrös" történelmi formáció nem illeszkedik tökéletesen a „kapitalista világgazdaságnak" ahhoz a felfogásához, amely a vi­lágrendszerekről szóló tanulmányokban uralkodóvá vált. Ahhoz, hogy megragadhassuk a nemzetállami rendszer felvirágzásának és napjainkban tapasztalható hanyatlásának lényegét, ezt a fel­fogást úgy kell felülvizsgálnunk, hogy az kiegészítse azt az új „vi­lágbirodalom" fogalmat, amelyet Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall alkotott. Chase-Dunn és Hall azt vallják, hogy Wallerstein állítása, miszerint a modern világrendszer egyedisé­gét az adja, hogy ez az egyetlen olyan világgazdaság (politikai nézetek csatároznak egyetlen gazdasági rendszeren belül), amely nem alakult át világbirodalommá (egyetlen politikai irányvonal, amely a teljes gazdasági rendszert átfogja), nem egészen egye­zik a tapasztalati vizsgálatokkal. „Látszólag a modern (újkori) vi­lágrendszer a leghosszabb életű világgazdaság, de voltak már mások is, amelyek több száz évig éltek… Ez, többek között, azt is jelenti, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt nemzetközi rend­szere nem olyan újszerű, mint azt olykor állítják."

Ennek megfelelően, a szerzők azt javasolják, hogy a „világbi­rodalom" fogalma helyett vezessük be a „magbirodalom" fogal­mát, amely figyelembe veszi azt a tényt, hogy a premodern, ál­lam-alapú világrendszerek oda-vissza cikáztak a magbirodalmak és a nemzetállami rendszerek között (Chase-Dunn – Hall. 1993/ b.; Chase-Dunn, megjelenés alatt).

Az az újrafogalmazás, amit mi javasolunk, ezzel ellentétben, éppen a „kapitalista világgazdaság" fogalmára vonatkozik. Mi­ként Chase-Dunn és Hall több „modern" jellegzetességet fede­zett fel a premodern világrendszerben, mint amennyit Wallerstein „világbirodalom" kontra „világgazdaság" ellentéte megenged, úgy mi is több „premodern" vonását fedeztük fel a modern világrend­szernek, mint amennyit ugyanez a szembeállítás lehetővé tesz. A magyarázat, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt állam­közi rendszere miért nem olyan újszerű, ahogyan azt Wallerstein beállítja, nem pusztán abban rejlik, hogy jellegzetes vonásai kö­zül több már a premodern világrendszerekben is megjelent. A magyarázathoz az is hozzátartozik, hogy a premodern magbi­rodalmak több jellegzetessége meghatározó szerephez jutott a modern államközi rendszer kialakulásában, elterjedésében és jelenkori diadalában.

A kora újkori Nyugat-Európa és a késő újkori Kelet-Ázsia ta­nulmányozása egyaránt azt sugallja, hogy szükségünk van egy olyan „kapitalista világgazdaság" fogalomra, amely a kapitalizmust egyszerre határozza meg a premodern és mo­dern idők köztes alakzataként. A kapitalizmus mint uralko­dási és felhalmozási mód valóban dominánssá vált – először Európában, később az egész világon. Ám soha nem veszítette el teljesen köztes jellegét, amely ugyanolyan szembeötlő a vi­lágkapitalizmus napjainkban kialakuló központjában (Kelet-Ázsia), mint volt eredeti, XVI. századbeli központjában (Nyu­gat-Európa). A kettő között húzódik az újkori államközi rend­szer időszaka. Ám mindaddig, amíg lángoló szerelmet táplá­lunk e kor jellegzetes hatalmi egységei iránt, ugyanúgy nem leszünk elegendő tudással felvértezve saját világunk jövőjének előre látásához, miként múltjának és kialakulásának megérté­séhez sem vagyunk.

(Fordította: Battyán Katalin)

[A tanulmány az Amerikai Szociológiai Társaság 90. Éves Találkozó­jának (Washington, DC, 1995. augusztus 19-23.) „Globális gyakorlat és a világrendszer jövője" c. munkacsoportja számára készült.]

Irodalom

Amsden, Alice (1989): Asia' s Next Giant: South Kor§a~and Late Industrialization. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni (1982): A Crisis of Hegemony. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank and I. Wallerstein: Dynamics of Global Crisis, 55-108. New York, Monthly Review Press.

Arrighi, Giovanni (1994a): The Long Twentieth Century. Money, Power and the Origins of Our Times. London, Verso.

Arrighi, Giovanni (1994b): The Rise of East Asia. World-Systemic and Regional Aspects. Femand Braudel Center, State University of New York, Binghamton, NY.

Arrighi, Giovanni – Satoshi Ideda – Alex Irwan (1993): The Rise of East Asia: One Miracle or Many? In: R. A. Palat (szerk.): Pacific-Asia and the Future of the World-System. Westport, CT, Greenwood Press, 41-65.

Barnei, Richard J. – Ronald E. Müller (1974): Global Reach. The Power of the Multinational Corporations. New York, Simon & Schuster.

Bernard, Mitchell – John Ravenhill (1995): Beyond Product Cycles and Flying Geese: Regionalization, Hierarchy, and the Industrialization of East Asia. World Politics, 47., 2„ 171-209.

Boli, John (1993): Sovereinty from a World Polity Perspective. Tanul­mány az Amerikai Szociológiai Társaság Éves Találkozójára. Miami, FL.

Braudel, Fernand (1984): The Perspective of the World. New York, Harper and Row.

Chandler, Alfred (1990): Scale and Scope. The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge, MA, The Belknap Press.

Chase-Dunn, Christopher (megjelenés alatt): World Systems Analysis. In: S. C. Chew – R. Denemark (szerk.): The Underdevelopment of Development.

Chase-Dunn, Christopher-Thomas D. Hall (1993a): Comparing World-Systems: Concepts and Working Hypotheses. Social Forces, 71., 4., 851-886.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (1993b): The Historical Evolution of World-Systems. Tanulmány az Amerikai Szociológiai Tár­saság Éves Találkozójára. Miami, 1993. augusztus.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (megjelenés alatt): Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO, Westview.

Cox, Oliver (1959): Foundations of Capitalism. New York, Philosophical Library.

Cumings, Bruce (1994): Japan and Northeast Asia into the 21st Century.Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, NY, 1994. május.

Drucker, Peter F. (1993): Post-Capitalist Society. New York, Harper and Row. i

Frank, Andre Gunder (1994): The World Economic System in Asia Before European Hegemony. The Historian, 56., 2., 259-76.

Frieden, Jeffry A. (1987): Banking on the World. The Politics of. American International Finance. New York, Harper and Row.

Gills, Barry-Andre G. Frank (1994):The Modern World System under Asian Hegemony. The Silver Standard World Economy 1450-1750. Ki­adatlan tanulmány.

Gilpin, Robert (1975): U.S. Power and the Multinational Corporation. New York, Basic Books.

Hamashita, Takeshi (1994): The Tribute Trade System and Modern Asia. In: A. J. H. Latham – H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Indus­trialization and the Asian Economy. London és New York, Routledge, 91-107.

Hamshita,Takeshi (1995): The Intra-Regional System in East Asia. 19th-20th Centuries. Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, Ithaca, NY, 1995. március-április.

Harrod, Roy (1969): Money. London, Macmillan.

Harvey, David (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell.

Hui, Po-keung (1995): Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective. Doktori dissz., State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Hymer, Stephen – Robert Rowthorn (1970): Multinational Corporations and International Oligopoly: The Non-American Challenge. In: C. P. Kindelberger (szerk.): The International Corporation: A Symposium, 57­91. Cambridge, Ma, The M.l.T. Press.

Irwan, Alex (1995): Business Networks and the Regional Economy of East and Southeast Asia in the Late Twentieth Century. Doktori dissz. State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Jackson, Robert (1990): Quasi-States: Sovereignty, International Relations and the Third World. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1987): Political Institutions and Economic Performance: The Government-Business Relationship in Japan, South Korea, and Tajvan. In: F. C. Deyo (szerk.): The Political Economy of the New Asian Industrialization. Ithaca, Cornell Univ., 136-64.

Johnson, Chalmers (1988): The Japanese Political Economy: A Crisis in Theory. Ethics and International Affairs, 2., 79-97.

Katzenstein, Peter (1987): Policy and Politics in West Germany: The Growth of a Semisovereign State. Philadelphia, PA, Temple University Press.

Kawakatsu, Heita (1986): International Competitiveness in Cotton Goods in the Late Nineteenth Century: Britain versus India and East Asia. In: W. Fischer – R. M. Mclnnis – J. Schneider (szerk.): The Emergence of aWorld Economy, 1500-1914, 619-43.Weisbaden, Franz Steiner Verlag.

Kawakatsu, Heita (1994): Historical Background. In: A.J.H. Latham -H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Industrialization and the Asian Economy, 4-8. London és New York, Routledge.

Kennedy, Paul (1987): The Rise and Fall of the Great.Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York, Random House. Magyarul: A nagyhatalmak tündöklése elbukása. Gaz­dasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000. Akadémiai, 1992.

Kennedy, Paul (1993): Preparing for the Twenty-First Century. New York, Random House.

Kindleberger, Charles (1969): American Business Abroad. New Haven, CT, Yale University Press.

Kraar, Louis (1993): The New Power in Asia. Fortune, October 31, 38-44.

Krasner, Stephen (1988): A Trade Strategy for the United States. Ethics and International Affairs, 2., 17-35.

Lane, Frederic (1966): Venice and History. Baltimore, The John Hopkins University Press.

Lane, Frederic (1979): Profits from Power. Readings in Protection Rent and Violence-Controlling Enterprises. Albany, N. Y., State University of New York Press.

Lu, Aiguo (1995): China's Reintegration in the World Economy: A Preliminary Assessment. UNU/WIDER, Helsinki.

Marx, Karl – Engels, Friedrich (1847): A kommunista kiáltvány.

Mattingly, Garrett (1988): Renaissance Diplomacy. New York, Dover.

McNeill, William (1984): The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago, The University of Chicago Press.

Petri, Peter A.: The East Asian Trading Bloc: An Analytical History. In: J. A. Frankéi – M. Kahler (szerk.): Regionalism and Rivalry. Japan and the United States in Pacific Asia, 21-52. Chicago, IL, The University of Chicago Press.

Reich, Robert (1992): The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, Random House.

Schurmann, Franz (1974): The Logic of World Power. An Inquiry into the Origins, Currents, and Contradictions of World Politics. New York, Pantheon.

So, Alvin Y. – Stephen W. K. Chiu (1995): East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA, Sage.

Wade, Robert (1990): Governing the Market. Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Wade, Robert (megjelenés alatt): Globalization and Its Limits: The Continuing Economic Importance of Nations and Regions. In: S. Berger – R. Dore (szerk.): Convergence or Diversity? National Models of Production and Distribution in a Global Economy. Ithaca, NY, Cornell University Press.

Az autentikus, Marx elméleti és gyakorlati munkásságára támasz­kodó marxizmus, minden más antikapitalista mozgalomtól és te­óriától mindenekelőtt abban különbözik, hogy a hegeli Aufhebung értelmében viszonyul a polgári társadalom anyagi, politikai és szellemi kultúrájához. Ennek megfelelően élesen szembenáll mindenfajta múltba tekintő nosztalgiával, az elveszett aranykort sirató romantikus antikapitalizmussal, még akkor is, ha az nem egyszer nagy agitatív erővel leplezte le a tőkés rendszer kiala­kulásának borzalmait, kiáltó ellentmondásait, sőt akkor is, ha a magántulajdon eltörlésére épülő egalitariánus kommunizmussal párosult.

Ez a magyarázata annak, hogy Marx a maga elméletének forrásairól szólva, az antikapitalista irányzatok közül nem a XVII-XIX. század kommunista utópiáit, hanem a nagy utópi­kus szocialistákat tekintette forrásának. Azt a Saint-Simont és Owent, aki a dinamikus ipari fejlődést, a nagyipar által te­remtett új lehetőségeket akarta a termelők összességének a szolgálatába állítani, és azt a Fouriért, aki a szektás aszkétákkal szemben az ember gazdagságra, szerelemre, sikerre törő hajlamaira, a versengésre, kifejezetten az egyenlőtlenségek haj­tóerejére építette álmát a megvalósult civilizációnál összehason­líthatatlanul nagyobb szabadságot és gazdagságot biztosító har­monikus társadalmi kooperációról.

Marx már fiatalkori írásaiban is visszautasította azokat a sze­mélyiséget elnyomó és nivelláló elképzeléseket, melyek a ter­melőerők fejlődéstendenciáitól függetlenül, legtöbbször az evan­géliumra utaló frázisokkal vélték megoldani a szociális problé­mákat. (Ismeretes, hogy ezt az aszkétikus, egalitariánus és ugyanakkor autoritatív kommunizmusfelfogást eredetileg szerze­tesek és papok honosították meg, mint Münzer, Campanella, Meslier, Mably, Deschamps.) Velük ellentétben Marx számára a magántulajdon megszüntetésének követelése kezdettől fogva az emberi lehetőségek, a minden értelemben gazdag személyiség kibontakozásának, kiteljesedésének, nem pedig aszkétikus ta­gadásának álláspontjáról fogalmazódott meg. „Hogy a magán­tulajdonnak ez a megszüntetése mennyire nem valóságos elsa­játítás – írta erről az aszkétikus, szerzetesi kommunizmusról a Gazdasági-filozófiai kéziratokban – azt éppen a művelődés és a civilizáció egész világának elvont tagadása, a szegény és szük­séglet nélküli ember természetellenes egyszerűségéhez való visszatérés bizonyítja, aki nemcsak hogy nem jutott túl a ma­gántulajdonon, hanem még csak el sem jutott hozzá". Az utópi­kus kommunistákkal szemben tehát Marxnál a polgári világ­rend tagadása éppen annak a fejlődésfolyamatnak a folyta­tása, amelynek a polgári progresszió volt a zászlóvivője.

Ha a termelőerők fejlődése, a személyiség szabadságának és gazdagságának a kiteljesítése vonatkozásában, ez már az utópi­kus szocializmusnak mint forrásnak az elfogadása kapcsán is ki­derült, még nyilvánvalóbb a polgári progresszióhoz kapcsolódás a liberalizmus gazdasági megalapozójához, Adam Smith-hez és általában a klasszikus angol közgazdaságtanhoz mint forráshoz való viszony esetében. A liberalizmus megalapozójánál (akit Marx – tőle szokatlan familiáris gyengédséggel – nem egyszer csak „Adam"-nak nevez írásaiban) a szabad verseny ugyanis, mint az egyéni érdek és a közérdek összhangjának megteremtését biz­tosító „láthatatlan kéz", korántsem az a spontán automatizmus, mely az apologetikus szándékú vulgáris közgazdaságtanban vagy az utilitarista morálfilozófiában eleve biztosítja a harmóniát. Smith nagyon is határozottan utal az egyéni érdek és a közérdek össz­hangjának akadályaira, egyfelől a polgári fejlődést, szabadságot korlátozó feudális jellegű törvényekre, céhszabályokra, másfelől maguknak a vállalkozóknak, üzletembereknek a versenyt minél szűkebb keretek közé szorító törekvésére és ezzel a „természe­tesnél" nagyobb profitot biztosító érdekeire. Bármit javasol is ez a réteg – írja A nemzetek gazdagsága… – „nagy elővigyázatosság­gal", sőt „kifejezetten gyanakvó éberséggel" keJI fogadni, mert olya­noktól származik „akiknek az érdeke sohasem fedi teljesen a köz érdekét, sőt általában az az érdekük, hogy a közösséget megté­vesszék és bizalmával visszaéljenek". Hasonlóképpen mutat rá Smith a munkáltatók és a munkások egyenlőtlen helyzetére ab­ban, hogy míg az előbbiek – kisebb számuknál fogva amúgy is könnyebb – szövetkezését a munkabérek leszorítására a törvény megengedi vagy legalább is nem tiltja, addig a munkások össze­fogását bérük emelésére „igenis tiltja". Pedig a bérvitákban „egyéb­ként is a munkáltatóknak van nagyobb kitartásuk" – írja.

Ez az érv Marx Gazdasági-filozófiai kézirataiban is visszatér, ahogy általában is a klasszikus közgazdaságtan könyörtelenül tár­gyilagos álláspontjáról írja le a kapitalizmus empirikus valóságát, előttünk feltáruló jelenségvilágát, hogy azután a maga filozófiai elemzéseivel világítsa meg e viszonyok tendenciáját, konzekven­ciáit, s mindezek lényegét az emberi fejlődés szempontjából, ak­kor még a filozófiai antropológia terminusaiban (nembeliség, illet­ve ennek elidegenült formái, majd a bennük rejlő előrehaladás visszanyerése az elidegenedés viszonyainak meghaladása, po­zitív tagadása által). A polgárság későbbi ideológusainál hiába keresnénk a klasszikus közgazdaságtan kendőzetlen, a burzso­áziát sem kímélő igazságra törekvését, amely nem fél az általa felismert osztályellentétek nyílt beismeréséről. Erre csak annak a polgárságnak a szószólói voltak képesek, amely tudatában volt az általa képviselt új világrend feltétlen progresszív jellegének, bármily nagy áldozatokkal járjon is ez. Éppen e magabiztos meg­győződés hiányában tapasztaljuk a mai újburzsoázia képviselői­nél a kendőzetlen tárgyilagosság helyett a kendőzetlen apologetika legvisszataszítóbb formáit. A pálmát e téren valószínűleg Ko­losi Tamás szociológus vihetne el, aki a közelmúltban a televízió nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy egyes tőkések lehetnek ugyan ellenszenvesek, de a tőkéseket mint osztályt szeretni kell.

A fiatal Marx zseniális műve, a Gazdasági-filozófiai kéziratok mutatja a legvilágosabban kapcsolódását a liberális közgazdaság­tan klasszikusaihoz, a tőlük kapott indítás nélkülözhetetlen sze­repét gondolkodásának új pályára állításában, életműve alapgon­dolatainak politikai gazdaságtani kifejtésében. Hasonló összefüg­gést tapasztalhatunk a klasszikus német filozófiának, legfőkép­pen Hegelnek mint a marxizmus filozófiai forrásának az eseté­ben is. Hegel számára a dialektika – amely ma ismét gúny tár­gya, csakúgy, mint Marx idejében – annak kifejtését szolgálta, hogy a világtörténelem a szabadság fejlődéstörténete, amelyben az emberiség fokozatosan megvalósítja potenciális lehetőségeit, „elő­teremti magából összes nembeli erőit". S e folyamatfian, az ob­jektum és a szubjektum ellentmondásos egységének alapgondo­latában, amely szerint az igazat nem csak mint szu|jsztanciát, hanem éppannyira mint szubjektumot kell felfognunk és kifejez­nünk, Hegel feldolgozta, – az ő kifejezésével élve – megszüntetve-megőrizte elődeinek, Kantnak és Fichtének a szubjektum va­lóságformáló, történelemalkotó szerepéről vallott felfogását is. Erre, valamint a klasszikus angol politikai gazdaságtan örökségére tá­maszkodva fejtette ki Marx a személyiség szabadságának és szu­verenitásának legforradalmibb felfogását a társadalmi törvénysze­rűségek feltárásának tudományos bázisán, felismerve immár a hegeli eszmemisztika nélkül, hogy az emberek a maguk drámá­jának szerzői és szereplői. Ugyanis maguk az aktív, szubjektív célokat követő, különböző erejű és irányú múltbeli és egyidejű emberi tevékenységek milliói rendeződnek objektív – az érdek­és osztályerőviszonyoknak megfelelő – „vektormennyiségekbe", hogy azután kölcsönösen semlegesítve vagy felerősítve egymást, történelmi eredőbe szintetizálódjanak.

Bármennyi egoizmust, agyafúrt számítást produkálnak, vagy éppen öntudatos szolidaritással és áldozatkészséggel tűnnek is ki a tőkés termelés alanyai, ellentétesen összetartozó tevékeny­ségük gazdasági mozgástörvényeinek feltárását mégis lehető­vé tette az a marxi absztrakció, amely szerint „személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóri­ák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és érde­kek hordozói".

A „szubjektumnak" és a „szubsztanciának" ezt az egységét a történelmi folyamatban, vagy Marx nyelvére fordítva, az emberi tevékenység aktivitásának, szabadságának és ugyanakkor anya­gi létérdekei általi determináltságának megértését persze hiába várnánk azoktól, akik számára Hegel nem élt, sőt már Spinoza sem, aki szintén összekapcsolta a szabadságot és a szükség­szerűséget, rámutatva, hogy az szabad, amit egyedül önmaga determinál cselekvésre. Éppen ilyen értelemben szabad az em­ber mindenfajta – akár spiritualista, akár naturalista értelemben vett – transzcendens meghatározottságtól és kizárólag saját nembeli létének, önmagát teremtő tevékenységének szükség­szerűsége határozza meg. S ha az eredmény mégis szabadsá­gukat megcsúfoló külső, idegen hatalomként áll szemben létre­hozóinak szándékaival, céljaival, erről kizárólag az érdekantagonizmusokból fakadó élettevékenységek egymást kölcsönösen keresztező, semlegesítő jellege tehet, melyet az emberiségnek módja van tudatos előrelátó lényegének megfelelő, a homo sa­pienshez méltó történelmi szabadsággá változtatni. Azoknak, akik ezt utópiának, földi mennyországnak csúfolják, már Hegel megfelelt, mondván: a szabadság „nem nyugvó lét, hanem ál­landó tagadása annak, ami a szabadságot megszüntetéssel fe­nyegeti". Vagy ahogy kor- és szellemtársa, Goethe írta a Faust II. részében: „szabadság, élet nem jár csak azoknak, kiknek na­ponta kell kivívniuk". Csakhogy míg eddig a szabadság, a gaz­dag és művelt élet kivívása feltételezte mások elnyomását, sze­génységben és műveletlenségben tartását, korunkban megnyílt a lehetőség ennek az elfogadhatatlanná vált dzsungeltör­vénynek a meghaladásához, a mindig újrakeletkező társa­dalmi ellentmondások humánus feloldásához.

Marx már tanulóéveiben is az előzőekben vázolt szabadság­felfogáshoz, vagyis a legprogresszívebb liberális tradícióhoz kap­csolódott, amikor Prométheusz hitvallását lette magáévá, aki nem tér ki a földi létezés elől, nem zárkózik el a mindenki számára közös világtól az elvont egyedi öntudat szabadságának világá­ba, mint Marx ifjúhegeliánus kortársai. Az emberek számára lopja el a tüzet az égből, „elkezd házakat építeni és letelepedni a föl­dön" – írta doktori disszertációjának előmunkálataiban. S már ezt megelőzően is az vezette – mondhatni akarata ellenére – a hegeli filozófia felé, hogy „magában a valóságban" kereste az eszmét, elfogadhatatlannak tartva a Sein és a Sollen, a valósá­gos és a kellő, kanti-fichtei szembeállítását. Mint Hegel epig­rammájában írta: „Kant és Fichte az éter körében/Jár, bízván, új földre lel;/Én csak azt kívánom: jól megértsem/Ami – az úton hever!" Mindezt azért is érdemes felidézni, mert – az ismét ter­jedő filiszteri váddal ellentétben – világosan bizonyítja, hogy Marx már tanulóéveiben is idegenkedett az utópiáktól, láttuk, hogy nemcsak az idealista filozófiai, hanem a kommunista utópiáktól is, s ez közelítette a hegeli filozófia „ideálrealizmusához", az ön­magát máslétével, a valósággal birkózó fejlődésfolyamatban szüntelenül tökéletesítő szabadságeszméhez.

Mindez Marx politikai fejlődésében is nyomon követhető. Már első újságcikkeiben, majd mint lapszerkesztő is a „német nyo­morúság", a feudális elmaradottság ostorozójaként, a sajtó­szabadság és általában a demokratikus szabadságjogok harcosaként lépett fel, bírálva a fennálló viszonyokkal megal­kuvó filiszteri szellemet is. Ezzel kapcsolatban 1843 májusában azt írta A. Rugénak, hogy „a német Arisztotelész, aki Politikáját a mi állapotainkból akarná meríteni, műve élére ezt írná: 'Az ember társas, de teljességgel apolitikus állat'." (Vajon mit szólt volna a fiatal, radikális demokrata Marx Vajda Mihálynak ahhoz a disszertációs téziséhez, hogy „kit érdekel a nagypofitika?") A fiatal Marx ugyanis A hegeli államjog kritikájában úgy értelmezi a demokráciát mint „az ember lényegének" megfelelőjpolitikai berendezkedést, amely nemcsak lényege, hanem valósága sze­rint is „állandóan vissza van vezetve valóságos alapjára, a való­ságos emberre, a valóságos népre, és mint ennek saját műve van tételezve… Ahogyan nem a vallás teremti az embert, ha­nem az ember a vallást, úgy nem a berendezkedés teremti a népet, hanem a nép a berendezkedést." Ennek megfelelően igen hamar eljut annak a felismeréséhez, hogy a polgári társada­lom és a politikai állam szétválasztásának körülményei kö­zött nem jöhet létre a nép által teremtett, saját műveként megvalósuló demokrácia, mert a burzsoá és a citoyen elkülö­nülésében az állampolgári közérdeket szolgáló citoyen is csak politikai oroszlánbőrbe bújt burzsoá lehet. Jól mutatja ezt a leg­radikálisabb polgári alkotmánynak, az 1793-as franciának az elemzése, amelyben a szabadság szintúgy nem az emberek közös tettére, együttműködésére, hanem elkülönülésére épül, hiszen olyan jogként van meghatározva, amely szerint mindent szabad, ami nem sért másokat. („Amerikaiul" ez úgy hangzik, hogy öklöm szabadsága véget ér a másik ember orrá előtt.) Ez a felfogás – bármennyire is rokonszenves az önkényuralmi álla­potokhoz vagy az ököljoghoz viszonyítva – arra késztet, hogy a másik emberben ne szabadságunk megvalósulását, hanem ép­pen a korlátját lássuk – mutatott rá a fiatal Marx.

A vázolt kritikai szempontok azonban csak Németországot el­hagyva, a polgári világrend centrumában, Párizsban, Brüsszel­ben és főleg Londonban érlelődtek új világnézetté. A modern tőkés társadalmat, termelést, az általa teremtett proletariátust megismerve lett Marx a kapitalizmust valóban meghaladó szocializmusfelfogás klasszikusa, a hozzá hasonló utat bejáró Engelsszel együtt, míg Németországban maradt egykori elvba­rátaikat és mestereiket, L. Feuerbachtól B. Baueren és A. Rugén keresztül a kommunista M. Hessig, minden kezdeti radikalizmu­suk ellenére visszahúzta magához a „német nyomorúság".

Négy évtizeden keresztül tanulmányozta Marx a tőkés terme­lést, néhány kezdeti évtől eltekintve Londonban, az akkori világ műhelyében, anélkül, hogy be tudta volna fejezni főművét, A tő­két. Hatalmas mennyiségű anyagot, gazdaságtörténeti, statisz­tikai, szociológiai adatot és gazdasági elméletet tanulmányozott át és dolgozott fel ebben az elmélettörténetileg példátlan mére­tű és intenzitású kutatómunkában, mert az utópiagyártás vádjá­val ellentétben kizárólag a tőkés termelés fejlődéstörvényei­ből akarta levezetni a kapitalizmus meghaladásának törté­nelmi szükségszerűségét.

Máre kutatómunka programjának megfogalmazásakor is, még Németországból való távozása előtt leszögezte: „…mi nem akar­juk dogmatikusan anticipálni a világot, hanem csak a régi világ kritikája útján akarjuk megtalálni az újat… A jövőt megkonstruál­ni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dol­gunk… nem doktriner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le… A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket." Marx egész életműve ennek a profession de fo/-nak a megvalósítása, haláláig ezen dolgozott. 1877-ben, egy narod-nyik kritikusának szánt válaszában azt írta, hogy Á tőkében a Nyugat-Európában kifejlődött tőkés termelés elemzésével fog­lalkozott, e fejlődésút történelmi tendenciájából vonja le azt a következtetést, hogy a tőkés termelés maga teremti meg egy új gazdasági rend elemeit, amikor a legnagyobb lendületet adja a társadalmi munka termelőerőinek és ezzel egyidejű­leg az egyéni termelők mindenirányú fejlődésének, s hogy „a tőkés tulajdon, amely ténylegesen már egyfajta kollektív ter­melésen alapszik, csak társadalmi tulajdonná alakulhat át".

Hogy mindebben igaza volt-e Marxnak, azt mindaddig vitatni lehet, amíg létre nem jön a társadalmi tulajdonra és ezzel az egyéni termelők mindenirányú fejlődésére épülő társadalom. Csak két dolgot nem tehet egy tisztességes elemző ezzel kap­csolatban. Az egyik az a napjainkban általánosan elterjedt gya­korlat, amely azonosítja a Marx által felvázolt fejlődésperspektí­vával a megbukott államszocialista rendszereket, amelyek tár­sadalmi tulajdon és az egyéni termelők mindenirányú fejlődése helyett az ázsiai termelési mód új variánsát hozták létre. A má­sik pedig az, hogy e történelmi zsákutca gyakorlatára hivatkoz­va fensőbbségesen vagy bölcs rezignáltsággal utópiának nyil­vánítják a modern termelőerők fejlődéstendenciájára épülő, min­den egyén teljes és szabad fejlődését feltételező marxi kommu­nizmusfelfogást. Marx ugyanis, mint láttuk, ezt a fejlődéspers­pektívát szigorúan a tőkés termelés gazdasági-társadalmi elem­zéséből, a kapitalizmusnak a liberális teoretikusok által is kiemelt történelmi vívmányaiból vonta le, csak valóban történelmi jelle-gűeknek, tehát nem meghaladhatatlanoknak fogta fel e vívmá­nyok továbbfejlődését gátló termelési viszonyokat. Éppen a fent idézet 1877-es írásában szögezte le, hogy kritikusának állításá­val ellentétben az általa Nyugat-Európáról adott elemzés nem alakítható át „történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is".

Ma többnyire éppen azok hangoztatják Marxszal szemben az utópia vádját, akik az elmúlt évtizedekben az általa kategoriku­san visszautasított történelemfilozófiai elméletté és ezzel valóban utópiává változtatták felfogását, s az így értelmezett marxizmus­ban „utazva" könyvtárakat megtöltő műveket hoztak létre, anél­kül, hogy a Marx által elvégzett konkrét gazdasági-társadalmi ku­tatások volumenének ezredrészével is hozzájárultak volna a va­lóság új jelenségeinek megértéséhez. Pedig ezek az új jelensé­gek, beleértve a legutóbbi évtizedekben kibontakozó, a hagyo­mányos értelemben vett ipari termelést és fizikai munkát háttérbe szorító, a munka szellemi tartalmát döntő termelési tényezővé változtató modernizációt is, fényesen igazolták Marxnak több mint ötnegyed évszázaddal ezelőtti elemzéseit, melyeket főleg a Grundrissében fejtett ki. Ezek rezüméje ugyanis éppen az, hogy miközben a tőke a gépi berendezésen nyugvó termelésben az emberi munkát, erőkifejtést egy minimumra redukálja, megterem­ti a munka felszabadulásának anyagi előfeltételét. Egyfelől ugyanis a gazdagság megteremtése már sokkal inkább a munkaidő alatt működtetett, a tudomány és a technológia színvonalától függő hatóerőktől függ, semmint a munkaidőtől és az alkalmazott mun­ka mennyiségétől. A munkás mindinkább „őrzőként és szabályo­zóként" viszonyul a termelési folyamathoz, ahelyett, hogy „fő ágen­se" lenne. Másfelől ugyanez a tudományos és technológiai fejlő­dés megteremti a lehetőségét és egyben szükségszerűségét a társadalmi egyén kifejlődésének, ami – minthogy a munka szelle­mi tartalma vált döntővé – a termelés és a gazdagság alappillér­évé válik, ugyanis a valóságos gazdagság itt már „nem a szüksé­ges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén". Vagyis a való­ságos gazdagság „az egyéniségek szabad fejlődése", „valamennyi egyén kifejlődött termelőereje". Így maga a termelőerők fejlődé­se, az anyagi gazdagság minden eddiginél magasabb szint­jének megteremtése követeli meg minden egyén teljes és sza­bad fejlődését, ami már az egyes országok civilizációs szintje és a lakosságuk iskolázottságának színvonala közötti korreláción is lemérhető.

A Grundrisse vázolt kiegészítő elemzései alapján válik A tőke megállapítása, nevezetesen, hogy a tőkés rendszert meghaladó magasabb társadalmi forma „alapelve minden egyén teljes és sza­bad fejlődése" – szigorúan tudományos állítássá. Akik valóban elkötelezett hívei a liberalizmus legjobb hagyományainak, csak önmaguk ellenére, a felvilágosodásba visszanyúló gyökereik ön­gyilkos kitépésével tagadhatják meg a származási viszonyt attól az elmélettől, amely minden egyén teljes és szabad fejlődésének megvalósítását tűzte zászlajára. Láttuk, hogy korunkban ennek megvalósítása korántsem pusztán morális kötelesség, még ke­vésbé az elmúlt századok egyenlőség eszméjének tett enged­mény, mint szintén állítani szokták, hiszen Marxnál az egyének teljes és szabad fejlődése az osztálymeghatározottságokba zárt­ság uniformisának levetését, minden eddiginél nagyobb szemé­lyes, egyéni különbségek kialakulását tételezi fel.

Marx még az elosztási viszonyok vonatkozásában is a szük­ségletek szerinti részesedésről beszélt, nem pedig az_egyenlő elosztásról, mint a kommunista utópiák szerzői. Marcuse zseni­ális elemzései tudatosították azt a mindnyájunk által érzékelt ta­pasztalatot, hogy éppen a modern kapitalizmus tömegtársa­dalmai teremtették meg a végletekig manipulált, a standar­dizált igények sztereotípiáiba zárt, perspektíva nélküli „egy­dimenziós embert", újabb bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a tőkés termelési viszonyok alkalmatlanok a termelőerők fejlett­ségének megfelelő gazdag személyiség kibontakoztatására.

Az államszocializmus csődjének tapasztalatait, tanulságait le­vonva nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy a mo­dern kapitalizmus úgynevezett fogyasztói vagy jóléti társadalmai is csődbe jutottak, minden bizonnyal éppen azért, mert nem tud­ták megteremteni sem a gazdagság, sem a szabadság korunk­nak megfelelő emberi tartalmát. Ehhez ugyanis olyan demok­ráciára van szükség, amely mindenki személyes ügyévé, dolgává teszi a társadalmi jólét és a szabadság fejlesztését, irányainak, tartalmának meghatározását, ami tőkés tulajdonvi­szonyok között lehetetlen. Ahogy Lincoln mondta: „A demokrá­cia: kormányzat a népnek, a nép számára, a nép által." S ahogy ezzel egybecsengően Marx írta az általa és valódi követői által politikai paradigmának tekintett párizsi kommünről: ez „a nép saját társadalmi életének a nép által a nép számára történő új­rakezdés volt". Bizony, a közvetlen demokrácia gondolata Marx­nál szintúgy a legforradalmibb polgári tradíciók folytatását jelen­ti. S ebben a vonatkozásban még nemzetközi rangú hazai szer­zőkre is hivatkozhatunk a polgári demokrata Bibó István és a marxista Donáth Ferenc ugyancsak egymásra rímelő elképze­léseiben, mint ezt Miszlivetz Ferenc fejtette ki a Kritika 1993/4-es számában. Alig néhány évvel ezelőtt a haladó polgári gon­dolat legjelentősebb élő hazai képviselője, Konrád György szá­mára is természetes volt, hogy az államszocializmussal szem­ben ne a tőkés viszonyokra épülő polgári demokrácia, hanem az önigazgató szocializmus alternatívájára hivatkozzék. Idézzük csak fel Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, Szelényi Ivánnal közösen írt művének konklúzióját:

„Tanulnunk kell tehát az államszocialista társadalmak kritiká­jából, de nem azért, hogy elvessük a szocializmus eszméjét. Legfontosabb soron következő feladatunk, hogy munkálkodjunk a szocializmus egy alternatív modelljének az elméletén… az ál­lamszocializmus szociológiai kritikájával hozzá kívántunk járul­ni egy új, önigazgató szocializmus elméletéhez, mely nem újraelosztó, központi tervező apparátus körül szerveződő osz­tály uralma, hanem a 'közvetlen termelők szabad társulása'."

Meggyőződésem szerint a magyar társadalom világtörténel­mi lehetőséget mulasztott el, amikor az 1956-os munkástanács­ok hagyományát is ignorálva, nem ezen az úton indult el egy valódi rendszerváltás felé. Az emberek túlnyomó részét jellem­ző, a gazdasági kibontakozásnak is legfőbb akadályát jelentő politikai közömbösség, érdektelenség is ennek az újabb, a Ká­dár-rendszer depolitizáló törekvését folytató, történelmi zsákut­cának a következménye. Ám Eörsi Istvánnal együtt magam is úgy vélem, hogy a „közvetlen demokrácia ügyében a történe­lem még nem mondta ki az utolsó szót".

A közgazdasági, szociológiai vagy politológiai eredetű definíci­ókkal leírt világrendszer-teóriák a történettudomány kulcskérdé­seire keresik a választ, kísérletet tesznek az emberi történelem maximálisan átfogó, szintetikus értelmezésére, egyúttal pedig hátteret és összehasonlítási alapot teremtenek a specialisták számára. Az Eszmélet láthatólag nagy súlyt fektet a témakör elemzésére: fennállása óta, 26 számában összesen 15 tanul­mányt és 2 kislexikon-cikket közölt (felerészt külföldi szerzők tol­lából), melyek a Föld gazdasági-politikai régióival, illetve ezek egymással fenntartott kapcsolatával foglalkoznak, avagy a gaz­dasági fejlődés lehetőségeit vizsgálják. Az említett írásművek -a lap arculatából következően – elsődlegesen baloldali teoreti­kusok nézeteit tükrözik, ám a különböző elméletek között nem feltétlenül uralkodik összhang; mivel a külföldi és hazai cikkírók személyes vagy sajtó útján történő kapcsolattartása nehezen biztosítható, a tanulmányok jelentős hányada nem számíthat szakértői reagálásra (igaz, a hazai szerzők is inkább kívülálló kutatókkal, mintsem egymással folytatnak vitát az Eszmélet ha­sábjain). E recenzió célja az eltérő teóriák rendszerbe foglalá­sa, egyúttal pedig bizonyos kutatási területek jelentőségének ki­emelése.

Régió-fogalmak

A világrendszer tagolásában a legtöbb szerző a gazdasági in­terakciókból indul ki. Peter Gowan¹ véleménye szerint az orszá­gok három alaptípusba sorolhatók (centrum, félperiféria és pe­riféria) annak alapján, hogy melyikük milyen technológiai szin­ten termel, s hogyan rendelődik alá a legfejlettebb övezeteknek. A félperiféria egyik modelljét a távol-keleti „sikerországok" má­sodik vonalú termelésében látja, míg a másikat alvállalkozói stá­túszként határozza meg (példa erre az 1945 utáni osztrák-NSZK viszony). A perifériális állapot megmutatkozhat a multinacioná­lis cégek gépezetébe való integrálódásban („támaszpont"-stá-tusz), avagy egy centrumállam parazita jellegű, a perifériális ál­lam erőforrásait elszívó dominanciájában (USA és Mexikó). Ha­sonló hármas csoportosítás figyelhető meg Szegő Andreánál² , Marco Bonzionál³ és Giovanni Arrighinél⁴ (a séma eredetét Immánuel Wallerstein időközben továbbfejlesztett – más oldal­ról pedig hevesen bírált – teóriája képezi). Arrighi hangsúlyoz­za, hogy az egyes régiókat az árucserén kívül a tőke és a mun­kaerő áramlata is összeköti. A gazdaságelvű világrendszer-el­méletet legrészletesebben és legátfogóbban Andre Gunder Frank⁵ , illetve Barry K. Gills⁶ fejti ki, ők azonban nem élnek a félperiféria fogalmával: a centrum és a periféria mellett a hátor­szágnak nevezett területekkel egészítik ki világrendszerüket. Szintén hiányzik a félperiféria-gondolat Tamás Pál⁷ tanulmányá­ból, de periféria osztályozásának egyik kategóriája, a „kiegyen­súlyozott periféria", bizonyos mértékig megfeleltethető ennek. Tamás a „kiegyensúlyozott periféria", Wallerstein⁸ pedig a fél­periféria maghatározásánál nemcsak a vizsgált országok belső társadalmi-kulturális sajátosságaira is.

Az utóbbi megközelítés elvezet a „régió" terminus egy más jel­legű értelmezéséhez. Krausz Tamás⁹ , Niederhauser Emil¹⁰ és Bodács Emil¹¹ Kelet-, illetve Közép-Európa definiálásánál és jel­lemzésénél szinte kizárólagosan a szociálstruktúrára, a politikai mechanizmusokra és a vallási-kulturális elemekre összponto­sítanak; problematikusnak tekinthetjük, hogy például a felsorolt társadalmi sajátosságok, melyek alkalmasak az európai cent­rum és az Elba-Lajta-vonalon túl fekvő övezet elkülönítésére, nem határolják el egyértelműen Kelet-Európát Ibériától és Dél­Itáliától (az idevágó komparatisztikai irodalom bővítése felettébb kívánatos). Megemlítendő egyúttal, hogy Arrighi mindkét régiót Európa félperifériá.jaként osztályozza, míg Bodácsnál és Nieder-hausernél Kelet-Európa a nyugat-európai centrum perifériájaként jelenik meg. Másfelől az itt tárgyalt régió-értelmezés mutatóit használja a szakirodalom az egy országon belül található, elté­rő tulajdonságokkal bíró területek leírására, melyeket szintén régió névvel szoktak illetni; az utóbbi esetben célszerűbb a „szubrégió" kifejezés alkalmazása.

Visszatérve a gazdaságcentrikus kategorizálásra, a különbö­ző szerzőknél szereplő azonos kifejezések értelme igen gyak­ran élesen eltér egymástól, így az egységes terminológiai rend­szer megalkotása jókora lépéssel vinné előbbre e tudományág fejlődését. A probléma érzékeltetésére elegendő néhány példa: a fejlett elektronikai stb. iparral rendelkező Tajvan és Dél-Korea Gowannál és Arrighinél a félperifériához tartozik (Arrighi ide so­rolja a függetlenségét frissen elnyert, agrár-monokultúrás Ghánát is!), ugyanakkor Tamás Dániával és Hollandiával együtt a perifé­riához sorolja őket, miáltal a periféria-terminus még differenciá-latlanabbá válik, mint a „harmadik világ" fogalma. Wallerstein az 1914-es Oroszországot – ipari kapacitása, városi humán infrast­ruktúrája és fegyveres ereje alapján – félperifórikus helyzetűnek minősíti, bár a cári birodalom egyértelműen agrárexportőrként és tőkeimportőrként kapcsolódott be a világgazdaságba.

(Arrighi szerint a félperiféria a perifériával folytatott kereskede­lem által tesz szert nettó profitra, de ennek kevés jele tapasztal­ható az Orosz Birodalom esetében – amennyiben egy államhatá­rain belül fekvő elmaradott övezetet nem tekintünk perifériának, mely megközelítés viszont ellentmond a hagyományosan orszá­gok közötti viszonyokat vizsgáló világgazdasági elméleteknek.)

Törökország és Mexikó Gowan szemében az USA perifériáját képezi (mégpedig igen kedvezőtlen státuszban), ugyanakkor Arrighi csoportosításában a félperiférián láthatjuk őket – némi­leg meglepő módon Jamaica, Costa Rica, Izrael, Dél-Afrika és Hongkong társaságában. Arrighi kísérletet tesz Latin-Amerika államainak differenciált vizsgálatára, Tamás ellenben az egész térséget a perifériára helyezi.

A centrum jellemzőinek ismertetését általában a szűkszavú­ság hatotta át, ugyanakkor igen alapos elemzéseket találtunk az említett írásművekben a félperiféria, a periféria és a hátor­szág mibenlétéről. Bonzio így definiálja a félperifériát: „Olyan országokról van szó, amelyek a tőke centrifugális hatása követ­keztében megőrizték (vagy megszerezték) speciális funkcióju­kat a munka tőkés megosztásának keretében, s ezáltal fokoza­tosan stabilizálódnak a tőkés világgazdaságban"¹² -'szemben a „leszakadás", a „leértékelődés" által fenyegetett perifériával.

E perifériameghatározás egybevág Gunder Frank hasonlatá­val, melyben a mai Fekete-Afrika a centrum által kifacsart cit­romként jelenik meg (további példák: Északkelet-Brazília, Bang­lades, Közép-Amerika). Arrighi találóan fogalmazza meg a félperiferiális országok alapvető fejlődési dilemmáját: a periféri­ához képest „több profitot halmoznak fel annál, mint amennyi a nemzetközi munkamegosztásban való hosszú távú részvételhez minimálisan elég, ám keveset ahhoz, hogy felzárkózzanak a cent­rum országainak állandósult gazdasági szintjéhez¹³ ". A felsorolt meghatározások hozzásegítik a kutatót az olyan államok kate­gorizálásához, melyek nem illenek bele a differenciálatlan peri­féria-képbe.

A „kis tigrisekének szerzőink többsége figyelmet szentelt, ám például a közel-keleti régió olajexportőr arab országairól gyakor­latilag nem esett szó. Szaúd-Arábia, Kuvait, Omán vagy Bahrein világgazdasági integráció szempontjából perifériának minősül, amennyiben az egyoldalú nyersanyagszállítás-késztermék­behozatal viszonyt szemléljük.¹⁴ Másfelől, az exportált nyers­anyag magas ára és többé-kevésbé biztos piaca lehetővé teszi a fenti államoknak, hogy jelentékeny külföldi beruházásokat lé­tesítsenek, a „harmadik világ" átlagához képest magas életszín­vonalat biztosítsanak lakosságunknak, s viszonylag független külpolitikát folytassanak. (A Washington és Riyad közötti rend­kívül szoros kapcsolat dacára a szaúdiak évtizedekig hatalmas összegeket áldoztak arra például Fekete-Afrikában, hogy Izrael befolyását visszaszorítsák.) Sőt, miként az „olajsokk" megmu­tatta, gazdaságilag is képesek (legalábbis ideiglenesen) haté­konyan képviselni érdekeiket a centrummal szemben.

Gunder Frank, Bonzio és Arrighi mellett Tamás Pál nyújt átfo­gó definíciót a perifériáról: „Gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenzív termékekkel, szerke­zetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált, életszínvo­naluk és életminőségük alacsonyabb, kulturális importőrök is. Társadalomszerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hi­ányoznak, világképük saját miliőjükben reked."¹⁵ Az ismertetés egyedüli gyenge pontja, hogy nem fedi le teljesen azt a térsé­get, melyet szerzőnk periféria névvel illet, hanem csak a nála szereplő „kiegyensúlyozatlan perifériára" vonatkozik. (Az ellent­mondásra maga Tamás hívja fel a figyelmet, midőn így ír: „A pe­riféria-lét a nemzetközi helyzetben azonban nem jelent automa­tikusan gazdasági elmaradottságot."¹⁶ Ausztrália, Új-Zéland, Ka­nada „nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ foglalkoztatottsági szintjét és jövedelemskáláját tud­ták társadalmuk számára biztosítani".¹⁷ Tamás kiemeli, hogy a „perifériák alacsony fajlagos értékű termékek exportőrei, nyers­anyag- és félkésztermék-kiszállítók és berendezésimportőrök"¹⁸ , továbbá egymással lényegében csak a centrum közvetítésével kerülnek gazdasági kapcsolatba. A hátország fogalma csupán Gunder Frank és Gills tanulmányában szerepel, a következő jel­lemzéssel: „A hátországba a centrum kizsákmányoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmo­zási folyamatával…. olyan természeti erőforrásokat, többek kö­zött emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria fel­használ…. népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletértékelvonás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a 'periferizáció' folyamata."¹⁹ (Gunder Frank megemlíti, hogy Wallerstein értelmezésében a „hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent".) Hozzáfűzhetjük azonban a definícióhoz, hogy a Föld bizonyos régiói évszázadokon át minimális kapcsolatot sem tartottak fenn az eurázsiai-arfikai világrendszerrel, s így komolyan mérlege­lendő Wallerstein felfogása, aki a tényleges világgazdasági rend­szer kiépülését Amerika meghódításától számítja (ellenkező esetben egy trikontinentális övezetet azonosítanánk, némileg Európa-centrikusan, az emberlakta Földdel). A prekolumbiánus Amerika nem illik bele Gunder Frank centrum-periféria-hátor­szág (CPH)-képletébe, s esetleg önálló világrendszernek is fel­fogható. Másfelől, a politikai alárendelődés megelőzheti a gaz­dasági dependenciát, sőt attól függetlenül is érvényesülhet (lásd bizonyos fekete-afrikai gyarmatok; orosz és szovjet hódítások Kelet-Európában).²⁰

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a világrendszer átfogó leírásához sem a centrumra és perifériára korlátozódó duális, sem pedig a CPH-elvű, illetve centrummal, félperifériával és perifériá­val számoló trilaterális képlet nem tűnik elégségesnek, hanem a felsorolt négy fogalom mindegyikét önálló és szerves alkotóelem­nek tekinthetjük a túlságos felaprózódás veszélye nélkül.

A világrendszer kialakulása és belső feszültségei

Gunder Frank koncepciója szerint a világgazdaságTrendszer körülbelül 5000 éve létezik, s megszületését az egyiptomi, me­zopotámiai és elő-indiai civilizációk kapcsolatba kerülése tette lehetővé. E felfogás, eltérően a korábbi nézetektől, a XVI. szá­zad előtti kor CPH-elvű tanulmányozása felé is utat nyitott. Gunder Frank megállapítja, az egységes világazdasági rendszer kiépülése mindmáig nem vezetett az egész földre kiterjedő egy-központú politikai birodalom létrejöveteléhez, s elutasítja a „vul­gáris" gazdasági determinizmust:,a gazdasági láncolat nem fel­tétlenül szabja meg „az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát".²¹ Szerzőnk hangsúlyozza, hogy a világ­rendszer fejlődését kezdettől fogva a tőkefelhalmozás folyama­tos és kumulatív folyamata hajtotta előre. A politikai terjeszke­dést is a gazdasági haszon elve motiválja, a politikai és ideoló­giai elemeknek Gunder Frank csak félautonóm szerepet tulaj­donít. Egy terület addig vonzó a hódító számára, amíg leigázá­sa rentábilis; ellenkező esetben a nagyhatalom idejében sorsá­ra hagyja.

A politikai és gazdasági tényezők függetlenségének, illetve prioritásának kérdésére érdemes különös figyelmet fordítani. Bár e motivációk, miképpen Gunder Frank hangsúlyozza, szorosan összefonódnak, bizonyos államok és társadalmak esetében az expanziós külpolitikában a várható profit csak korlátozott szere­pet játszott. Mi több, nem csupán gazdasági okok válthatnak ki politikai lépéseket, hanem merőben kül-, katona-, sőt belpoliti­kai célkitűzések is messzemenően irányt (például kényszerpá­lyát) szabhatnak magának a gazdasági fejlődésnek. Gondoljunk itt Nagy Péter vagy Mohamed Ali reformjaira! A XIX. századi ja­pán modernizációt sem belső vagy külső gazdasági tényezők indították be, hanem a katonai fenyegetettség érzése.²²

A történelem iróniája továbbá, hogy az ún, államszocialista rendszerek – Marx elveit talpáról fejére állítva – a gazdasági éle­tet (kevés kivétellel) a politika szolgálóleányaként kezelték. A „klasszikus" és a fasiszta olasz imperializmus, vagy az afganisz­táni háború magyarázata meglehetősen kívül esik a racionalitás és rentabilitás birodalmán, s valószínűleg meghatározó mérték­ben a nagyhatalmi presztízsféltésben rejlik. Japán 1945 utáni sikerei elválaszthatatlanok a kritikus periódusban nyújtott ame­rikai segítségtől, pedig egy lehetséges vetélytárs támogatása aligha nevezhető gazdasági érdeknek (a State Department vi­szont nagyobb veszélyt látott Japán válságba süllyedésében).

A centrum – (fél)periféria viszonyt szerzőink eltérően értéke­lik. A „pesszimisztikus" szemlélet hívei Gunder Frank, Bodács Emil, Szegő Andrea, Kapitány Ágnes és Kapitány Gáber.²³ ők úgy vélik, a centrum a periféria elmaradottságának tartósításá­ban érdekelt, így a függőség közvetlen okozója (lehet) az alul-fejlettségnek; a fejlett világ a perifériát pusztán kizsákmányolandó objektumnak tekinti. Minderre a gyarmatosítás története bősé­ges bizonyítékkal szolgált, a Kapitány-szerzőpáros azonban a koncepciót – némi túlzással – az 1848-as Európára is kiterjesz­ti: az akkori szabadságmozgalmak, úgymond, „proletár nemze­tek harcai voltak a tőkés centrumok ellen".²⁴ Az osztrák-magyar és osztrák-olasz konfliktusra még ráillik a definíció, ám Oroszor­szágot aligha érezhetjük „tőkés centrumnak", a szerb, román, szlovák felkelőkről nem is beszélve.

Kedvezőbb képet alakít ki a periféria esélyeiről Marco Bonzio („egyáltalán nem a periféria nyomora a centrum fejlődésének alapvető feltétele"),²⁵ Arrighi („vitatható feltevés az, hogy a cent­rum-periféria kapcsolatok kizárólag egyenlőtlen cseréből áll­nak")²⁶ és Balogh András,²⁷ aki hangsúlyozza a „kis tigrisekének nyújtott nagy nyugati segítséget. Tamás Pál Furtado és Sunkel nézetét említi, akik nem mondanak le a „periféria megújulási, fej­lődési potenciáljáról".²⁸

Zalai²⁹ cáfolja Wallerstein ama koncepcióját, miszerint a cent­rum sikere csak a periféria helyzetének romlásából következ­het. E szerzőcsoport nézetei különösképpen a perifériáról a félperifériára kerülő országok útjának elemzését segítik elő.

Létezik- e fejlődés?

A tanulmányok a felzárkózás esélyeiről háromféle felfogást fogal­maznak meg. Gunder Frank és Arrighi stabilnak, arányaiban ál­landónak látják a világrendszert, melyben az országok túlnyomó többsége nem lép ki jövedelmi zónájából, illetve a státuszváltoz­tatást más állam(ok) ellenkező irányú mozgása egyenlíti ki. Gunder Frank szerint a történelem folyamán sorozatos helycserék zajla­nak le a CPH-zónákon belül (semminemű vezető pozíció nem áll fenn örökké), ám a világ hármas megoszlása változatlanul fenn­marad. E szituáció nyomán vonja le következtetését Arrighi: a fejlődés – illúzió. (Más kérdés, hogy a Balogh András által felso­rolt mutatók – például egy főre jutó össznemzeti termékérték, is­kolázottság szintje, gyermekhalandóság – globális mértékben is egyértelműen javultak az évszázadokkal korábbi állapotokhoz képest; Anglia az ipari forradalom idején szuperhegemonikus he­lyet foglalt el a világrendszerben, ugyanakkor lakosainak nem biz­tosított a maihoz mérhető életkörülményeket.)

Zalai K. László, Balogh András, Ernest Mandel³⁰ és Tamás Pál kiemeli a sikeres modernizációkat, bár némileg eltérő szemlé­lettel: Mandel az NSZK és az 1945 utáni Japán élre törését szá­mottevően a technológiaimporttal magyarázza, míg Tamás sze­rint a XX. század fejlett technológiája inkább akadályt képez a felzárkózni akarók számára. Zalai hisz a centrum gyarapodásá­ban, s éles kritikának veti alá Wallerstein teóriáját, mely a cent­rum-periféria viszony végletes kiéleződésétől az osztálykülönb­ségeket felszámoló forradalmat „reméli". Wallerstein, John Ross³¹ és kisebb mértékben Gunder Frank a „pesszimista" koncepció hívei, akik a fejlődésben fokozódó marginalizálódást és elsze­gényedést fedeznek fel a periféria oldalán.

Ross tanulmányával érdemes külön is foglalkozni. Állítása sze­rint 1960-1988 között megnégyszereződött azon országok szá­ma, melyekben az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút mértékben csökkent (sajnálatos módon egyéb mutatókkal nem él). A differenciálatlan szemlélet következtében egyaránt hanyatló országnak minősül Haiti, Mali, Szomália, Szaúd-Arábia, Líbia, Kuvait és Dél-Afrika, nem tartozik viszont e kategóriába Csád, Afganisztán, Guinea és Burundi az 1960-1970-es periódusban. Szerzőnk a kontinensek fejlődéséről, illetve hanyatlásáról is be­számol, így például Ázsia rendkívül gyors gazdasági növekedé­sét említi – Japánnal, Tajvannal, Nepállal, Laosszal együttvéve. Ennek kapcsán utalhatunk arra a körülményre, hogy a világrend­szer-irodalom rendszerint erősen kötődik a politikai határokhoz és országokban „gondolkozik", pedig például a Szovjetunió, Kína, India, Indonézia és Brazília egyes szubrégiói között rendkívüli­ek a fejlettségi különbségek (a szerzők közül Gunder Frank ké­pez kivételt).

Gunder Frank „helycsere-elmélete" alkalmasabbnak tűnik a centrumon belül lejátszódó mozgások értelmezésére, mint Wallerstein „szűkülő oázis"-koncepciója. 1880 és 1980 között Anglia fokozatosan hátrább került a fejlett országok rangsorá­ban, míg. az Egyesült Államok, Németország és Japán az élre tört; az 1970-es évektől fogva viszont az USA veszít teret Ja­pánnal és az NSZK-val szemben, amint azt Szegő Andrea szemléltetően ábrázolja. Figyelemreméltó probléma, hogy amíg számos kutató a centrum és a periféria közötti, az utóbbira néz­ve deficites kereskedelmet kizsákmányolásként jellemzi, vajon beszélhetünk-e hasonló viszonyról az iparcikkeket exportáló Ja­pán s az őt nyersanyagokkal (is) ellátó Amerika között?

Andre Gunder Frank kételkedik a „kis tigisek" sikereinek le-másolhatóságában („a világpiac nem tudná felvenni egy Kína méretű Hongkong exportját"³² ), s úgy véli, az említett államok­ban kezd megtörni a dinamikus fejlődés üteme. Arrighi szerint pedig a félperiféria által elért eredmények gátolják más, perifé­rikus országok felzárkózási törekvéseit. A „kis tigrisek" jelenlegi exportnehézségei azonban nem egyedül a centrum protekcio­nizmusából következnek, hanem a periféria oldaláról is szem-lélhetők: a „sárkányok harmadik nemzedéke" (Malaysia és Thai­föld) alacsonyabb béreket fizetve egyre komolyabb vetélytárssá emelkedik, éppen annak a mechanizmusnak a segítségével, amely Dél-Koreának, Tajvannak, Szingapúrnak, Hongkongnak tette lehetővé a betörést bizonyos japán iparágak piacaira (a lép­csősor utolsó fokát maga Japán képezi, hiszen az itteni bérek még mindig elmaradnak a nyugati keresetek mögött). Másfelől a „második generációs sárkányok" maguk is számottevő beru­házásokat létesítenek Malaysiában és Thaiföldön, hasonló (bár mérsékeltebb) szerepet játszva az utóbbi országok gazdasági életében, mint korábban Japán (és az USA) a tajvaniban, kore­aiban stb.

Alternatív fejlődési stratégiák

Gunder Frank, Balogh András és Szegő Andrea egyaránt meg­határozó tényezőként említi a „kis tigrisekének adott centrum­támogatást a „take-off" periódusában. (Tamás Pál is úgy találja, lényeges, hogy „az adott történelmi pillanatban a központokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó progra­moknak a központ számára kívánatos voltáról".³³ ) Sőt, Szegő Andrea egyenesen így fogalmaz: „gazdaságuk minden szekto­rát döntően meghatározta a külföldi működő tőke",³⁴ „nem Dél-Korea helyes világgazdasági alkalmazkodási politikája a magya­rázat, hanem az, hogy Dél-Koreában a japán (és részben az amerikai) tőke sikeresen alkalmazkodik – önmagához."³⁵ A kül­földi tőke befolyása Thaiföldön és különösképpen Malaysiában még kiterjedtebb, s az 1980-as években felfuttatott elektronikai ágazatok működtetése nélküle valószínűleg még évtizedekig tel­jesen megoldhatatlan lesz. Mégis, a modern szektorokat mono­polizáló külföldi tőke korántsem feltétlenül a fejlődés ösztönző­je, amennyiben az érintett ország állami és egyéb intézményei nem hajtanak végre bizonyos, a modernizálásban létfontossá­gú intézkedéseket – a negatív példát többek között Mexikó, Bra­zília, a századforduló Oroszországa és egyes fekete-afrikai ál­lamok szolgáltatják.

A tőkebeáramlás irányára és jellegére a perifériális átfam (oly­kor) képes pozitív hatást gyakorolni, amennyiben politikája nem a duális társadalomszerkezet kialkítására, hanem a lakosság al­sóbb rétegeinek (mindenekelőtt oktatás útján történő) integrálá­sára törekszik. Az első esetben, miként Trockijt idézve Mandel említi, az országban egymás mellett él a modern és a rendkívül elmaradott tradicionális szektor, míg a másodikban nem csak egy szűk elit részesül hosszú távon a prosperitásból. A „kis tigrisek" munkaügyi lépései a bérek leszorításához és a szakszerveze­tek (gyakran brutális) meggyengítéséhez vezettek, de nem tar­tósították a tömeges szakképzetlenséget, mely a modernizáló­dás egyik legfőbb akadálya. 1978-ban a GNP-ből az oktatásra fordított összeg arányát tekintve a világranglistán Szingapúr a 33., Malaysia a 44., Dél-Korea a 76. helyen állt, míg Burma, Thai­föld, India, a Fülöp-szigetek, Pakisztán, Banglades és Indoné­zia a 101. és a 127. között. Az oktatás jelentőségére Balogh And­rás is felhívja a figyelmet. Másfelől a szó szoros értelmében vett éhbérek és a rendkívül hosszú munkaidő tette versenyképesssé ezekben az országokban a „take-off" periódus idején a munkaerőigényes ágazatokat, melyek nagyobb foglalkoztatott­ságot teremtettek a tőkeintenzív vállalkozásoknál, szintén elő­segítve a szociális integrálódást. Végül pedig Tajvanon és Dél-Koreában a prosperitás – nem pedig latin-amerikai stílusú vál­ság – járult hozzá a diktatúrák felszámolásához.

Gunder Frank és Pinochet valószínűleg egyaránt tévedett, ami­kor úgy vélte, a chilei, argentin stb. neoliberális-monetarista rezsimek Dél-Koreát igyekszenek másolni. Latin-Amerikában az ortodox módon felfogott neoliberális doktrínát nem „betegség­megelőző" irányelvrendszernek, hanem válságkezelési modell­nek tekintették. A költségvetési deficit mérséklése nevében pél­dául az infrastruktúrán és az oktatáson takarékoskodtak, a tár­sadalom alsó kétharmadának leszakadását pedig elkerülhetet­len végzetnek fogták fel. Míg a „kis tigrisek" fejlődése bizonyos értelemben a „nulláról indult", a latin-amerikai (és kelet-európai) gazdaságok csak egy mind súlyosabbá váló strukturális válság hatására, annak (és az eladósodásnak) terhét már az indulás pillanatától magukkal hurcolva kísérelték meg követni a távol­keleti példát. (A „sikerországok" és Japán egyébként sem az im­portliberalizálást, sem a protekcionizmust nem abszolutizálták, így módjukban állt mind új ágazatok kifejlesztése, mind – az ex­portorientáltság következtében – a versenyképesség megőrzé­se.) Szegő Andrea rámutat az IMF által előírt stabilizációs prog­ramok latin-amerikai hatására" „A keserű pirulát ugyan minde­nütt lenyelték, de a kibontakozásnak még a távoli reménye is szertefoszlott",³⁶ „a fejlett régió óriási jövedelmet szív el az adó­soktól".³⁷

Balogh András véleménye szerint a világgazdasági verseny­ben hátrányos helyzetbe kerültek azok az ázsiai országok (In­dia, Pakisztán, Burma, Banglades), melyek nem részesültek je­lentékeny külföldi segélyben és tőkebefektetésben, a kelleténél kisebb súlyt helyeztek az infrastruktúra és a közoktatás fejlesz­tésére, nem ösztönözték következetesen a magánkezdeménye­zést, valamint rugalmasabb munkaügyi politikát folyattak. A Fü­löp-szigetek, Dél-Vietnam és Laosz szemléltetően példázza, hogy az igen nagy összegű nyugati segély sem gyakorol kedve­ző hatást a társadalmi-gazdasági viszonyokra, amennyiben szin­te kizárólagosan az elit gazdagságát gyarapítja, elmélyítve a szo­ciális különbségeket. Mindamellett az országcentrikus megkö­zelítés, a belpolitikai mozgások figyelmen kívül hagyása téve­dés volna: Li Szin Man dél-koreai vagy Csang Kaj-sek kínai ural­ma sokkal inkább Ngo Dinh Diem vagy Ferdinand Marcos kor­rupt diktatúrájával hozható párhuzamba, mint a koreai Pak Csöng Hi-juntával avagy a tajvani Kuomintang-rezsimmel.

Arrighi a periféria felzárkózási stratégiáit két alaptípusra oszt­ja: a kirekesztés elleni sikeres harc eredményeképpen az ország specializált formában, intenzív fokon kapcsolódik be a világkeres­kedelembe, míg az árat a bérek lenyomásával, a külföldtől való függés fokozódásával fizeti meg; a kizsákmányolás elleni autar­chies, protekcionista törekvések viszont a piacokról és az inno­vációkból való kirekesztődéssel járhatnak.

Balogh András kiemeli, hogy az autarchiát szorgalmazó or­szágok végül a külkereskedelem helyett a dependencia sokkal negatívabb formájának elfogadására kényszerültek: kölcsönfel­vételre és állandósuló segélykérésre. Az Arrighi által utóbb em­lített modellről szólva kiemeli, hogy az még a hatalmas Kína ese­tében sem bizonyult alkalmazhatónak, a Szovjetunió pedig nem tudott alternatív „szocialista világrendszert" létrehozni.

Jegyzetek

¹ Peter Gowan: A fejetlenség hegemóniája. Az euro-atlanti szerveze­tek szerepe Kelet-Közép-Európában. Eszmélet, 26. sz.

² Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmé­let, 1. sz.

³ Marco Bonzio: Az Öböl és az imperializmus. Gondolatok és feltevé­sek a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszáról. Eszmé­let, 15-16. sz.

⁴ Giovanni Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Eszmélet, 15-16. sz.

⁵ Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. sz.

⁶ Barry K. Gills – Andre Gunder Frank: A felhalmozódás felhalmozó­dása. Eszmélet, 11-12. sz.

⁷ Tamás Pál: Függőség és állami szerepvállalás. A globális perifériák államának mozgásteréről. Eszmélet, 18-19. sz.

⁸ lmmanuel Wallerstein: A XX. századi szocialista kísérletről. Eszmé­let, 8. sz.

⁹ Krausz Tamás: Kelet-Európa konzervatív forradalmai. Eszmélet, 4.sz.

¹⁰ Niederhauser Emil: Európaiság – tegnap és ma. Európa történelmi és geopolitikai fogalmának változásai. Eszmélet, 15-16. sz.

¹¹ Bodács Emil: Európaiság – tegnap és ma. Európa történelmi és geopolitikai fogalmának változásai. Eszmélet, 15-16. sz.

¹² Bonzio, 99.

¹³ Arrighi, 150.

¹⁴ Az Öböl menti államokra emellett a szakképzett és szakképzetlen munkaerő nagyarányú importja, illetve a társadalomszerkezet középko­ri elemeinek szívós továbbélése jellemző.

¹⁵ Tamás, 190.

¹⁶ Tamás, 196.

¹⁷ Tamás, 196.

¹⁸ Tamás, 190. – A „kis sárkányok" exportcikkei közé tartoznak a gé­pek, elektromos berendezések, híradástechnikai és számítástechnikai eszközök, melyek Japánban is piacra találnak.

¹⁹ Gills-Gunder Frank, 212.

²⁰ Ennek ellenkezője: a modern Szíria, Líbia és Algéria kül- és kato­napolitikai téren egyértelműen NATO-ellenes vonalat követett, míg gaz­daságilag nem szakították meg nyugati kapcsolataikat. Hasonló kettős kötődés mutatkozik az 1970-80-as években Kelet-Európában: a szovjet politikai fennhatóság dacára fokozatosan kialakult a Nyugattól való gaz­dasági függés.

²¹ Gills – Gunder Frank, 230.

²² Sokatmondó a reformprogram jelszava: „Gazdag ország, erős had­sereggel."

²³ Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Hová mégy, Kelet-Európa? Esz­mélet, 4. sz.

²⁴ Kapitány Á. – Kapitány G., 7. – A „proletár nemzet" kifejezés Gentile óta használtatik, nem feltétlenül baloldali interpretációval.

²⁵ Bonzio, 98.

²⁶ Arrighi, 146.

²⁷ Balogh András: Integráció és felzárkózás. Eszmélet, 23. sz.

²⁸ Tamás, 194.

²⁹ Zalai K. László: A valóság mítosza. Wallerstein haladás-k'ritikájá-nak szemléleti-módszertani fogyatékosságairól. Eszmélet, 15-16. sz.

³⁰ Ernest Mandel: Egyenlőtlen fejlődés. Eszmélet, 25. sz.

³¹ John Ross: Növekvő világszegénység. Eszmélet, 15-16. sz.

³² Gunder Frank, 239. – Másfelől egy Indonézia, India, Kína, Pakisz­tán, Banglades vagy Brazília méretű ország modernizálásához eleve sokkal több tőkére van szükség, és sokkal hatalmasabb az elmaradón körülmények között élő agrárnépesség száma – az utóbbi probléma Szin­gapúr és Hongkong esetében teljesen hiányzott.

³³ Tamás, 199.

³⁴ Szegő, 67.

³⁵ Szegő, 79.

³⁶ Szegő, 70.

³⁷ Szegő, 72.

Tartalomjegyzék

1. Gazdag Ferenc, Lugosi Győző, Balogh András, Krausz Tamás, Keleti György : Kell-e nekünk NATO? – Kellünk-e a NATO-nak?
2. Jochen Hippler : A demokratizálás mint uralmi forma – A harmadik világ a hidegháború után
3. Szelényi Iván, Eric Hanley, Fodor Éva : Baloldali fordulat a volt szocialista országokban – újjáéled-e az osztályszemlélet?
4. Thoma László : Kelet-európai liberálisok
5. Krausz Tamás : Futball és rasszizmus Magyarországon – avagy miről szól az Ajax-Fradi ellentét?
6. Alan Freeman : A nyugati rasszizmus anyagi gyökerei
7. Stephanie Rosenfeld : A chilei gazdasági csoda mítosza
8. Emily Morris : Gazdasági reformok Kubában – Külső feltételek és gazdaságpolitikai lehetőségek
9. Jonathon W. Moses : Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája
10. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Utószó 1993 októberéhez
11. Oliver Tolmein : A NATO és Csonka-Oroszország – A keleti bővítés terveinek hátteréről
12. Szalontay Balázs : Titkosrendőrség, terror és tolerancia a modern diktatúrákban
13. Néhány ötletes tanács a privatizációs többletbevétel felhasználására avagy hogyan őrizzük meg a pénzügyi egyensúlyt?

Keleti György, Balogh András, Gazdag Ferenc és Krausz Tamás vitatkozik arról, hogy Magyarország számára van-e alternatívája a NATO-hoz való csatlakozásnak, milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a belépés.

A Budapesti Condorcet Kör és az Eszmélet nyilvános vitaestje a Kossuth Klubban, 1995. október 26-án.

Felkért résztvevők: Balogh András (B. A.), a Külügyi Intézet főigaz­gatója, Gazdag Ferenc (G. F.), a Stratégiai és Védelmi Kutató Inté­zet igazgatója, Keleti György (K. Gy.) honvédelmi miniszter és Krausz Tamás (K.T.), a Politikatörténeti Intézet főmunkatársa. Vi­tavezető: Lugosi Győző (L. Gy.).

L. Gy: Tegnap este egy késői televíziós beszélgetésben, a hazai liberális gondolkodás jeles képviselői között teljes egyet­értés mutatkozott abban, hogy Magyarország külpolitikájára s egész nemzetközi státuszára súlyos csapást jelentene, ha a NATO-csatlakozásról (esetlegesen) kiírandó népszavazáson negatív eredmény születne. Nyugati partnereink – fogalmazták meg a beszélgetés résztvevői – ezt az Európának való hátat for­dítás gyanánt értelmeznék. Kérdésem: a NATO-ba való belépés vajon tényleg elválaszthatatlan-e az európai integrációba, jele­sül az Európai Unióba való bekapcsolódásunktól? Előszobája-e a NATO az EU-nak? És ha számunkra igen, miért nem volt az Ausztriának, Finnországnak, avagy – az érem másik oldalán – Törökországnak?

K. Gy.: Az európai integrációnak természetesen nem feltétele a NATO-hoz csatlakozás. A két folyamat párhuzamosan zajlik majd. De gazdasági okokból – szerintem – hamarabb fogunk belépni a NATO-ba, mint az Európai Unióba, mert a tőke köztu­dottan odamegy, ahol biztonságban érzi magát. Ugyanakkor e csatlakozásnak negatív gazdasági vonzata is van: pénzbe fog kerülni.

B. A.: Úgy gondolom, igenis korreláció van a két európai, pon­tosabban euro-atlanti szervezethez való csatlakozás között. Ez akkor is igaz, ha a NATO-tagság nem fedi teljesen az EU-tagságot. Az Egyesült Államok a NATO vezető hatalma, miközben nem tagja az Európai Uniónak. Az újonnan felvett EU-tagok pedig nem tagjai a NATO-nak. Igaz, Ausztriában most lett nyílt politikai disz­kusszió tárgya, hogy csatlakozni kell-e a NATO-hoz, Finnország­ban pedig a politika boszorkánykonyhájában ügyködők váltak a belépés híveivé. Törökországnak viszont, noha régóta NATO-tag, esélye sincs arra, hogy bekerüljön az Európai Unióba. Sem a régi, sem a jelenlegi NATO-felvétel követelményeinek nem felel meg, annak idején csupán a hidegháborús légkör fogadtatta el a NATO-val. Ma viszont nincs olyan külső fenyegetettség, ami miatt a NATO lemondana a maga támasztotta kikötésekről. A politikai döntéshozók Magyarországon tehát kétféle megoldást követhetnek. Elutasíthatják Európát az Európai Unióval és a NATO-val együtt, vagy kereshetik az utat az integrációs szerve­zetekhez, de ez esetben egyiket sem hanyagolhatják el a másik rovására.

K. Gy: Ausztria egyébként 1994 márciusában aláírta a NATO által útjára bocsátott ún. békepartnerség-programot. Ez egyfelől lépés a NATO irányába, másfelől arra utal, hogy az osztrákok különleges kapcsolatot akarnak kiépíteni a szomszédos orszá­gokkal.

K.T:Én egy egészen más logikában gondolkodom. Most egy kísértetiesen régi struktúrát állítunk helyre. A törleszkedést a NATO-hoz Magyarország és a régió egésze szempontjából ká­rosnak tartom. Ha egyszer a rendszerváltásra igent mondtak az orosz vezetők, akkor nem értem, hogy mi a NATO funkció­ja. Ha összeomlott a kommunizmus, akkor a NATO mint védel­mi szervezet, vajh' ki ellen irányul? Miféle történelmi előnnyel jár a peremországok számára, ha ütköző pozícióba kerülnek Oroszországgal? Mindenki jövőre utaló valószínűségeket em­leget, de nem nevez meg semmilyen garanciát. Ha az oroszok­kal szemben álló katonai táborhoz fogunk csatlakozni, azt meg­sínylik gazdasági kapcsolataink. Ezt az oroszok és az ukránok be is jelentették. Az a gazdasági erő viszont, amelyet a Közös Piac ígér nekünk, vagy lesz vagy nem lesz. A Nyugatnak ép­pen az az érdeke, hogy szétválassza a katonai és a gazdasá­gi csatlakozást. Nekem úgy tűnik, a NATO-ba lépést ők sugall­ják, ők határozzák meg azokat a feltételeket, amelyek között haladnunk kell, és majd meglátjuk, származik-e ebből valami­lyen gazdasági haszon vagy sem. Katasztrofálisnak tartom, hogy a politikában nincs erről vita. A másik problémám a NATO-val kapcsolatban az, hogy ha NATO-ország leszünk, akkor had­ba kell lépnünk mindazokkal az országokkal szemben, ame­lyekkel a NATO egy adott pillanatban katonailag konfrontálód­ni akar. Mármost itt a térségben, ahol jócskán vannak magyar kisebbségek, érdemes-e újra kitenni magunkat egy katonai ve­szélyforrásnak, és mondjuk nem egy 68-as, csehszlovákiai in­vázióban, hanem egy talán sokkal gyilkosabb invázióban részt venni? Ezt megfontolandónak és egy társadalmi vitára alkal­mas gondolatnak tartom.

G. E: Szeretnék itt visszatérni a vitaindító kérdésre, neveze­tesen arra, hogy mennyire kötődik egymáshoz az Európai Uni­ós tagság, illetve a NATO-tagság. Magyarország nagyságrend­jénél, földrajzi helyzeténél meg egy sor más dolognál fogva olyan ország, amelynek politikájára az átlagosnál nagyobb erő­vel hatnak a külső tényezők. Kérem ezt tudomásul kell venni. Akárcsak azt a szabályrendszert, amelyet a már működő in­tézmények kialakítottak. A nyugat-európai intézmények között van ugyanis egyfajta, jogilag is tetten érhető harmónia. Hatá­rozottan törekednek arra, hogy tagságukat szinkronizálják, a társult és a meghívott tagok tevékenységét összehangolják. Tehát ha valaki EU-tagságban gondolkodik, akkor annak tud­nia kell, hogy az Európai Unió a Maastrichti Szerződés 5. cik­kelyének értelmében bármely katonai és biztonságpolitikai kér­désben számíthat a NATO illetékes szerveinek tanácsaira, se­gítségére stb. Az Európai Uniós tagság ugyanazt a családot jelenti, mint a NATO-tagság, bár ezt általában nem veszik ész­re. Moszkvában is vitába keveredtem az orosz kollégákkal, amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem ellenezték Finn­ország csatlakozását az Európai Unióhoz, hogy miért nem vet­ték észre azt a csapdát, ami a két szervezet átjárhatóságából ered. A másik megjegyzésem, hogy tisztázni kellene az alap­kérdéseket, például azt, hogy mi ma a NATO. 1995 végén sze­rintem a NATO jobbára nem katonai, hanem egyre növekvő mértékben politikai jellegű szervezet. Intézetünk megpróbál in­formációkat terjeszteni, mert hamis az a NATO-kép, amelyik csupán az előjel megfordításából áll, vagyis abból, hogy ami azelőtt negatívum volt, az most kritikai csodálat tárgya. A do­log egyszerűen nem így működik.

B. A.: Az elhangzottak fényében visszatérek az alapkérdés­hez. A közép-európai társadalmakban van egy nagyfokú illúzió-kergetés, él egy teljesen hamis felfogás Európáról. Tulajdonkép­pen az egész közép-európai térség közvéleménye azt feltétele­zi az Európai Unióról, hogy az elsősorban gazdasági együttmű­ködés, amely az emberi kapcsolatok szabaddá válásával, a tőke mozgásával és a kulturális értékek cseréjével jár. Nem tudato­sodik kellő keménységgel senkiben, hogy az Európai Unió igenis politikai jellegű közösség, saját védelmi, biztonságpolitikai kon­cepcióval. Miután Európa védelmi, biztonsági struktúrája kez­detleges, miután nem tudja megállni a helyét a világban, Nyu­gat-Európa egyértelműen elkötelezte magát a NATO mellett. Il­lúzió, hogy a világban megszűntek az ellentétek, hogy perspek­tivikusan ezekkel nem kell számolni. Mindenki pontosan tudja, hogy Európa nyugati részén törékenyek az államok, a gazdasá­gok, a társadalmak, hogy a katonai elemnek továbbra is meg­van a maga szerepe. Azzal is mindenki tisztában van, hogy Nyu­gat-Európa nem nélkülözheti hosszú időn keresztül az Egyesült Államok jelenlétét. Ezért Magyarországnak, ahogy más közép­európai országoknak is, őszintén el kell döntenie, lát-e lehető­séget arra, hogy az európai környezettől függetlenül saját utat válasszon. Ha igen, akkor ezt az alternatívát mielőbb ki kell dol­goznia. Én nem látom, hogy ennek a független útnak az alap­elemeit bárki kimunkálta volna; amivel – akár szakértői, akár politikai szinten – foglalkoznak, az kizárólag a létező európai struktúrákhoz való illeszkedés. Jelenleg nincs realitása az ön­erőre támaszkodásnak, annak, hogy a kelet-ázsiaiakkal szoro­sabb kapcsolatot alakuljon ki, vagy hogy helyreálljon Oroszor­szággal együtt valamiféle külön közösség. Ha pedig ezt tudo­másul vesszük, akkor ki kell mondani, hogy Nyugat-Európa nem egyszerűen gazdasági, kulturális, humanitárius klub, hanem po­litikai, katonai entitás. Aki á-t mond, annak b-t is kell mondania. Hezitálni, habozni nem lehet. Nem azt kell nézni, hogy mennyi­be kerül a NATO-tagság, milyen előnyei vagy hátrányai vannak, mert ezek hamis kérdésfeltevések. Azok az országok ugyanis, amelyekhez gyakorlatilag minden magyar politikai csoportosu­lás csatlakozni akar, fönn akarják tartani a katonai szövetséget, mert bizonytalanok, mert félnek a jövőtől stb. Márpedig ha ezek­nek az országoknak az a véleménye, hogy csatlakozni kell a NATO-hoz, akkor ezt a szándékot mi nem ignorálhatjuk, nem vehetjük semmibe.

K. Gy: Krausz Tamás hozzászólására szeretnék reagálni. Nemrég találkoztam egy NATO-gyakorlaton azzal a francia tá­bornokkal, aki két évvel ezelőtt vezette az ENSZ békefenntartó csapatait. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy annak idején nem kapott engedélyt a bombázásokra, mert így az elmúlt két esz­tendő pusztításait meg lehetett volna spórolni. A probléma tehát az, hogy kinek és mikor kell belépnie egy háborúba. Meg kell nézni, hogy az ENSZ kötelékében kik avatkoznak be például a délszláv válságba. Akik ezt vállalják. Nincs semmiféle kötele­zettség. Például a németek Tornádó-repülőgépekkel derítik föl a légvédelmi tüzelőállásokat, a lokátorokat, viszont fegyverrel nem vesznek részt a békefenntartásban. Van különbség a NATO és a Varsói Szerződés között. Az a bevonulás 1968-ban, amire Tamás utalt, amiből csak a románok maradtak ki, kötelező inter­nacionalista fellépés volt. Ám abban az akcióban, ami most kö­vetkezik, jelesül a boszniai béketerv NATO-felügyelet melletti végrehajtásában, csak azok az országok fognak részt venni, akik ezt a szándékukat Brüsszelben jelzik. Én ezt nagyon fontos el­térésnek tartom. Ha Magyarország azt az értékrendet kívánja magáénak vallani, amely a NATO-tagországokat jellemzi, akkor a NATO-ban a helye. Elsősorban nem katonai értékrendre gon­dolok itt, hanem azokra a politikai, gazdasági, társadalmi minő­sítésekre, amelyekkel a NATO-országokat azonosítani szokták. Az amerikai védelmi miniszter szerint, öt elengedhetetlen felté­tele van a NATO-tagságnak. Az ország legyen demokratikus be­rendezkedésű, legyen híve a piacgazdaságnak, legyen jó vi­szonyban a kisebbségeivel meg a szomszédos országokkal, és csak ezután beszélt a katonai kompatibilitásról meg a hadsereg nagyságáról. E felsorolásból is látható, hogy a NATO egyre in­kább politikai szervezet, s talán ezért ítéli meg egységesen a parlament valamennyi pártja, függetlenül attól, hogy a patkó melyik oldalán ül.

B. A.: Találtam egy idevágó Clinton-idézetet:…..elnyomó poli­tikai rendszerben élő országok, szomszédaikra fenekedő álla­mok, civil ellenőrzés nélküli haderővel és zárt gazdasági rend­szerrel bíró országok ne folyamodjanak felvételért a NATO-ba".

K.T.: Tulajdonképpen egyetértek Balogh Andrással abban, hogy a nagyhatalmak rákényszeríthetik az akaratukat Közép-Kelet-Európára. Az utóbbi évtizedeknek ez a tanulsága. De ké­telkedem a miniszter úr szavaiban, miszerint mi dönthetjük el, hogy milyen akciókban kívánunk majd részt venni. Amikor belé­pünk egy katonai szervezetbe, akkor a kívánságok-már negyed­ötödleges dolgok. A szervezeten belüli erőviszonyok fogják el­dönteni, hogy egyáltalán mit kívánhatunk. Akkor miben külön­bözik az álláspontom az Andrásétól? Van egy kitűnő írása az Eszméletben az európai integrációról, és abban felvet egy na­gyon fontos gondolatot, nevezetesen, hogy Európa több régió­ból áll, de kettőből mindenképp, a privilegizált és az alávetett nemzetek régiójából. Meglehet, hogy Ausztria is folyamodni fog a NATO-tagságért, de nem azokkal a lehetőségekkel és jogok­kal fog majd belépni, mint Magyarország. Ezért én Andrással szemben azt szorgalmazom, hogy építsünk föl egy másik alter­natívát (ami azért a nemzetközi irodalomban nem ismeretlen gondolat), a közép-kelet-európai országok viszonyuljanak alrégióként Nyugat-Európához, egyeztessék érdekeiket a gaz­daságban, a politikában és a kultúrában, mert az adott törté­nelmi feltételek között nincsenek nemzeti megoldások. A magyar is intézi a maga dolgát, a cseh is, a szerb is, és így minden egyes nemzet külön-külön kerül alárendelt pozícióba. Újra kellene Vi­segrádról beszélni, ha már szó van az Európához csatlakozás­ról. Fennen kellene hirdetnünk az alrégiót, mint lehetőséget a kooperációra. Ebben ugyan nincs benne Oroszország, de én mégsem tenném teljesen zárójelbe, hiszen Németország abszo­lúte együttműködik vele. Miért gondolja mindenki, hogy az oro­szok ugyanúgy fogják tolerálni a magyar politikát, mint a néme­tek? Kis ország vagyunk, nem számítunk. Igaz, Oroszország­ban van egy Zsirinovszkij, de hát Ausztriában is van egy Haider, aki sokkal veszélyesebb, mint a mi Csurkánk, mert nem a la­kosság 5%-a, hanem 11%-a támogatja. Holott szélsőjobboldali, idegengyűlölő és rasszista. Egyébként Zsirinovszkij nem fog ha­talomra kerülni Oroszországban, hacsak Európa el nem taszítja magától Oroszországot, de akkor jaj nekünk, akkor ütköző pozí­cióba kerülünk. Egy szó mint száz, ki kellene dolgoznunk egy alternatív koncepciót a többi közép-kelet-európai országgal, amíg nem késő.

L. Gy: Az 1993-ban kiadott NATO-kézikönyv előszavában Gazdag Ferenc ezt írja: „…a bipoláris világrend hajdan irigyelt osztrák vagy finn utat ígérő modelljének követése az új körül­mények között nemcsak lehetetlen, hanem az egypólusú világ­ban értelmetlen is". Kérdésem: vajon tényleg egypólusú-e a mai világ? S ha igen, nem az-e a benyomása az uraknak, hogy Oroszország mintha erről nem tudna, s emiatt a NATO kiterjesz­tését fenyegetésként éli meg? Ha pedig így van, előnyös-e Ma­gyarország biztonsága szempontjából, ha a NATO s a vele szem­ben – potenciálisan – ellenséges Oroszország harapófogójába kerül? Nem kéne mégis inkább az osztrák semlegesség földraj­zi meghosszabbítása mellett döntenünk?

G. F: A semlegességnek – abban az értelemben, ahogy ezt a bipoláris rendszer idején használtuk – nincs értelme. A konfe­renciákon a kollégák tréfásan azt szokták mondani, hogy „sem­leges, de ki ellen?" A semlegesség furcsa módon működő vala­mi. Ha megnézzük az európai államokat a semlegesség szem­pontjából, akkor azt látjuk, hogy nincs két egyforma jogi alapú semlegesség, teljesen különböző esetekkel állunk szemben. Önmagában a semlegesség kinyilvánítása egy garast sem ér. Azok az államok, amelyek megpróbálták a politikájukat erre ala­pozni, szomorú tapasztalatokra tettek szert. Utalnék Belgiumra, ahol a semlegesség formulájával kísérelték meg a II. világhábo­rú előtt elkerülni azt, ami elkerülhetetlen volt. A nagyhatalmak nem szokták figyelembe venni a semlegességet. Ha jól emlék­szem, Ausztria semlegessége sem volt tabu a Varsói Szerző­dés hajdani tervezői számára. Finnország például a gyakorlat­ban soha nem volt semleges állam, egy 48-as szerződés kon­zultációs kötelezettséget írt elő számára Moszkvával. Vagyis csu­pán kvázi semleges, – nyugati szóhasználattal – „finnlandizált" ország volt. Az említett jelző csak a magyar olvasatban pozitív terminus, eredendően nem volt az. Pillanatnyilag a semleges­ség útja szerintem járhatatlan.

K. Gy: Az oroszok véleményéről mondanék valamit. Horn Gyu­la ez év (1995) márciusában járt Moszkvában, és ott Jelcin el­nök közölte vele, hogy a NATO-csatlakozás magyar belügy. A hivatalos álláspont tehát ez. Ha Oroszország változtatja a véle­ményét, ha a sajtó útján próbál üzengetni, az rendkívül veszé­lyes dolog. Egy nagyhatalom külpolitikája nem lehet ennyire vál­tozékony, nem tehet száznyolcvan fokos fordulatokat, mert az komoly zavarokat okozhat a világban. Egy nagyhatalom politi­kája legyen kiszámítható! Sok újságíró, hozzáértő szerkesztő tudja persze, hogy ezek a nyilatkozatok nem nekünk szólnak, hanem a belpolitikának. Hiszen az oroszok duma- és elnökvá­lasztás előtt állnak, és a mostani vezetésnek valahogy bizonyí­tania kell az erejét. Üzennie kell a közvéleménynek, hogy látjá­tok, mi megmondjuk a lengyeleknek, a magyaroknak, még a NATO-nak is. Várjuk meg a választások végét, akkor majd ki­derül, mi a legújabb hivatalos álláspont a NATO-csatlakozást il­letően, és döntsünk majd akkor. Továbbmegyek, ha mi most ezt a fenyegetőzést komolyan vesszük, akkor egy hónap múlva, ha az Moszkvának nem tetszik, az Európai Unióhoz se csatlako­zunk? Ha Jelcin ezt követően azt mondja, hogy szüntessük be a nyugati kereskedelmet, és csak Oroszországnak szállítsunk, mit tudom én, hogy milyen feltételekkel, akkor azt is komolyan kell vennünk? El kell hinnünk, hogy szuverén ország vagyunk és dönthetünk szuverén módon.

G. R: Három dolgot szeretnék az eddigiekhez hozzátenni. Az első borzasztóan személyes valami. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Örülök, hogy vitapartnereim itt az asztal kö­rül, beleértve a miniszter urat is, az általunk megjelentetett kiad­ványokból idéznek. Ez azt jelenti, hogy nem dolgozunk hiába. De nem olvassák elég figyelmesen a könyveinket. Többet kell tehát publikálnunk vagy több kiadványt kell ingyen kiosztanunk. A második megjegyzésem az, hogy a témához hihetelenül sok tévképzet társul. A NATO 1949-es Alapokmányának cikkelyei szerint, konkrétan a 10. paragrafusra gondolok, akkor vehető fel egy ország, ha hozzájárul az adott térség biztonságához. Ez vi­szont nincs ingyen. Nemcsak a NATO-tagállamokra, hanem a semleges országokra vonatkozó adatsorokat is közzé kellett vol­na tennünk. Akkor mindenki tudná, hogy fegyverkezésre a sem­legesek költenek a legtöbbet, hogy egy hadsereget olcsóbb fenn­tartani egy szövetségi rendszeren belül, mint önállóan. Az a leg­drágább, ha magunk akarunk mindent csinálni.

Közbeszólás: Nem kell hadsereg! Sok fehér lepedővel gaz­daságosan megoldható a biztonság.

G. R: Kérem szépen, amikor a sztrádán haladva nyugati ven­dégeim látják, hogy Belgrád 300 akárhány vagy Zágráb 260 km, akkor enyhe borzongással kérdik; nem lesz baj, ha tovább me­gyünk? Aki tehát azt mondja, hogy nem kell hadsereg, az pont olyan felelőtlen, mint Linder Béla, aki 1918-ban hazaküldte a katonákat. Ezért húzódnak a határaink ott, ahol húzódnak…

K. T.: Na ne; történészként ne mondd már, hogy azért volt az I. világháborús vereség, mert hazaküldték a katonákat!

Susan Zimmermann: Ausztriából költöztem ide. Ott is évek óta kőkeményen gyúrják a közvéleményt, a társadalmat, hogy be kell lépni a NATO-ba. Szeretném felhívni a figyelmet a miniszter úr fejtegetésének egy paradoxonára. Úgy véli, hogy be kell lép­nünk a NATO-ba, mert ha Magyarország felett gépek röpköd­nek, akkor szerinte hamarább befejeződik a délszláv válság. Ér­velése előfeltételezi, hogy a NATO-beavatkozás megoldja a dél­szláv krízist. Úgy gondolom, előbb ezt az előfeltételezést kelle­ne megvitatni. Ugyanakkor Keleti úr azt is állítja, hogy ha majd benne leszünk a NATO-ban, nem muszáj belépnünk a háború­ba. Egyfelől le kell tennünk a voksot egy bizonyos oldalon, más­felől senki nem kötelez bennünket semmire. Ez az enyhén szól­va önellentmondó érvelés ismerős Ausztriából. Végül feltennék egy erkölcsi kérdést: részt kell-e venni egyáltalán egy háború­ban bármelyik oldalon? Kérdezem: háború esetén mikor volt Magyarországnak haszna abból, hogy valamelyik nagyhatalom­mal szövetségben állt? '

G. F: A NATO nem a saját szakállára megy Boszniába rendet teremteni, erre az ENSZ kérte fel. Az ENSZ-nek pedig éppúgy tagállama Oroszország, mint Magyarország. Amikor a Biztonsági Tanácsban döntöttek a beavatkozásról, akkor ehhez a határo­zathoz kellett egy moszkvai igen is. Ezt senki ne felejtse el!

K. Gy.: Feltennék a hölgynek egy kérdést. Ha kialakul a világ­ban egy fegyveres konfliktus, Ön mit tenne a legszívesebben, a szemben álló felek közé állna? A fegyveres konfliktusokat álta­lában erőszakkal szokták megállítani. Valahová le kell tenni a voksot. Az Öböl-háború idején Ausztria a szövetséges haderőre szavazott. Emlékeztetném, hogy 1991 nyarán négy dandárral védte a határát. Mi miért nem tehetjük meg azt, amit Ausztria? Az az érdekünk, hogy minél előbb véget érjen a háború, hisz a határaink mellett pusztítanak.

Susan Zimmermann: Először azt kellene tisztázni, hogy a NATO-beavatkozás révén gyorsabban fejeződik-e be a délszláv háború?

K. Gy: Nekem az a véleményem, hogy igen.

Szabó János: A vita tökéletesen tükrözi a hazai helyzetet. Ki­mondatlan kérdések léteznek a NATO-val kapcsolatban, de ezek­nek nincs fóruma, nyilvánossága. Ilyen körülmények között ne­hezen választható el, hogy ki intéz kiáltványt a néphez, illetve ki végez racionális elemzéseket. Holott a két dolog nem ugyanaz. Módszertanilag nagyon közel áll egymáshoz az, amikor egy ha­talmi grémium, mondjuk a kormányzat, a társadalom megkér­dezése nélkül dönt egy ilyen fontos kérdésben, vagy ha úgy akar­nak egyesek népszavazást, hogy előzőleg nem készítették erre fel a társadalmat. Mind a két esetben csak hangulati érvek alap­ján igyekeznek befolyásolni az embereket. Mondandóm lénye­ge, hogy növelni kell a társadalom kompetenciáját a döntésben, vagyis be kell vonni az embereket a NATO-vitába. Fel kell tárni, hogy a belépés és a nem-belépés mögött milyen implicit számí­tások rejlenek. A belépés mögöttiek előjöttek a vitában, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a semlegesség nadrágja lyukas, de a nem-belépés mögötti implicit számításokra nem derült fény. A megteremtendő regionális egység gondolata igen érdekes, csak elfelejtkezik arról a konkurrencia-helyzetről, amelyben élünk, amelyből ezt az önvédelmi aspektust nehéz kibontani. Felme­rült, hogy nem jó nekünk a NATO-ban, mert itt van a Balkán mel­lettünk, de ha nem lépünk be a NATO-ba, akkor vajon a Balkán elmegy innen? A kérdések tisztázását mindenképp folytatni kell.

Csapody Tamás: Téziseim a következők: 1. Nem tudok egyet­érteni azzal, hogy Magyarország csatlakozása Európához egy katonai integráció mentén történjen meg, ez a fajta modernizá­ciós paradigma egy nagyon rossz, militarista szellemiséget ta­kar. 2. A NATO egyértelműen katonai szervezet, a politikai vo­natkozások hangsúlyozása csak a legitimizációt célozza. 3. Ami a békefenntartást illeti, a NATO csak keresi a helyét, csak el akar­ja fogadtatni magát, de funkciója valójában nem változott. 4. Kö­zép-Kelet-Európában a békét nem a Partnerség a békéért prog­ram tartja fönn, ezért ez a fajta katonai beállítódás erősen kifo­gásolható. 5. A magyar hadsereg az elmúlt öt évben korántsem a GDP 1,5 %-át emésztette fel, hanem elköltötte legalább an­nak 4-5 %-át.

Sebestyén György: Van néhány civil szervezet, amelyik intel­lektuális alapon és érzelmileg is érintetten felvállalja a NATO-ellenességet, mert – ellentétben a magyar és a nyugati politikai elittel – úgy ítéli meg, hogy ez nekünk káros. Miért nem rakott rendet a NATO ugyanolyan gyorsan a Balkánon, mint a Közel-Keleten? Vajon nem az érdekek különbségével magyarázható a dolog? A Közel-Kelet fontos volt számára valami miatt, ezért rögtön rendet csinált, itt a Balkánon viszont ráért megvárni, hogy az emberek kiirtsák egymást. Jó-e nekünk, ha atomfegyvereket telepítenek ide, ha létrehoznak hazánkban egy potenciális cél­pontot? Aztán amikor idelőnek, nekünk kell majd feltartóztatnunk azokat a hadseregeket, amelyek rajtunk keresztül akarnak be­vonulni valahová. Vesztesek leszünk-e, ha megpróbáljuk magun­kat ettől távol tartani?

K. Gy.:A kérdés bonyolultabb, mint ahogy Ön felveti. A Közel-Keleten érdekelt volt a tőke abban, hogy mentse az olajat, a Bal­kánon meg tagadhatatlanul nem volt ilyen érdekeltsége, de a népeket nem ezért hagyta kicserélődni. A Közel-Keleten siva­tag van és bombázásra alkalmas lakatlan terület, a Balkán vi­szont ideális hely partizán jellegű hadműveletekre. Emlékeztet­ném Önt, hogy a II. világháborúban 40 német hadosztálynak sem sikerült a Tito-féle partizánmozgalmat legyőzni. Egy háború meg­nyerése nemcsak szándék, hanem terepviszonyok kérdése is. Bizonyára elkerülte az Ön figyelmét a katonai szakértők véle­ménye, akik szerint, ha a NATO hasonló ütemben rakott volna rendet Boszniában, mint az Öböl-háborúban, akkor kb. 240 ezer fős hadseregre lett volna szüksége. Helyeselte volna, ha 240 ezer katona Boszniába vonul?

G. F.:A magyar közgondolkozás szinte vallásos módon hisz a rendcsináló hatóságokban, az intézkedő külső erőkben. De a kérdést úgy kell feltenni, hogy kinek van jogosítványa beavat­kozni a jugoszláv belügyekbe? A válasz: egyetlen létező nem­zetközi szervezetnek sincs. Ha a jugoszlávok lerohanták volna például Albániát, akkor az ENSZ-nek a vonatkozó passzusok értelmében kötelező lett volna interveniálnia. De nem ez tör­tént. Az történt, hogy egyes szervezetek felvállalták a Jugosz­lávián belüli tagállamok, népcsoportok közötti vita levezénylé­sét. Furcsa játék volt. Először az EBÉÉ vállalta fel a közvetí­tést, aztán az Európai Unió, de egyiknek sem volt erre felhatal­mazása. Végül az ENSZ elé került a probléma. Ott pedig úgy döntöttek, ahogy általában a nemzetközi konfliktusokban dön­teni szoktak. így került a kérdés – a tagállamok konszenzusá­val, illetve a Biztonsági Tanács döntése alapján – a NATO-hoz. Tehát a NATO nem önálló cselekvő, nem önálló szereplő Boszniában. Legyünk nyíltak, a NATO-beavatkozásról egy ENSZ-mandátum határozott, így tehát Moszkva is felelős érte.

K.T.: A szakértők – arisztokratikus módon – azt hiszik, hogy a magyar társadalmat szakmai érvekkel kell meggyőzni, holott a kérdés maga politikai. Szakértői vélemények pro és kontra léteznek, de a végső szót az érdekek mondják ki. A történelem nem a racionális döntések mentén halad, mert ha így lenne, nem lennének etnikai háborúk a volt Jugoszláviában. A kommuniz­mus bukása után mindenki azt hitte, hogy a béke szigetei szol­gáltatnak majd örök boldogságot a kelet-európai népeknek. Nem ez következett be. A magyar társadalom józan része, amelyik nem hagyja magát manipulálni, nem szeretne egyetlen szom­szédos országgal sem háborús konfliktusba kerülni. Ha mi a NATO-val részt veszünk a szerbek bombázásában, akkor hiába akarunk jót, hiába akarjuk megfékezni a szélsőjobboldali szer­beket, a horvátok mellé állva elköteleződünk a háborúban.

Szűcs Mihály: Szeretnék a vitában egy harmadik dimenziót nyitni. Volt nyugat-európai, jugoszláv dimenzió, de a hazai pá­lyáról még nem beszéltünk. Kérdés: fejlettség tekintetében va­jon a gazdaság van-e közelebb a Közös Piachoz vagy a hadse­reg a NATO-hoz? Mert ha a gazdaság olyan messze van a Kö­zös Piactól, mint a hadsereg a NATO-tól, akkor soha nem en­gednek be minket a Közös Piacba. Nincs ugyanis hadra fogha­tó seregünk. A tisztikar progresszív része öt éve próbál egy nor­mális hadsereget összehozni, cikkezgetünk, javaslatokat teszünk fűnek-fának, de a politikai vezetés nem támogat bennünket. NATO-t akarnak, NATO-elvek nélkül. Ez így nem fog összejön­ni. Az orosz problémához csak annyit tennék hozzá, hogy az éhes elefánt eltaposhatja a jóllakott egeret.

Hozzászóló, név nélkül: Három irányból szeretném megköze­líteni a kérdést. 1. Választhatunk szövetségeseket, de ezzel el­lenséget is választunk. A NATO hívei azt feltételezik, hogy akik ellenzik a NATO-tagságot, azok vagy oroszbarátok vagy szélső­baloldaliak. Engem egyikkel sem lehet vádolni, miután az édes­anyámat 18 éves korában, mint erdélyi kisebbségit, kényszer­munkára vitték a Szovjetunióba. Oroszország nem kellemes el­lenfél: sem 1849-ben, sem 1914 és 1918 között nem volt az. Sokan Franciaországot hibáztatják Trianonért, holott jórészt az ortodox pánszláv előrenyomulás volt a szellemi szerző. A II. vi­lágháború után pedig a rossz békefeltételeket is elsősorban Oro­szországnak köszönhetjük. Tehát nem szabad vele szembeke­rülnünk. 2. Mitől véd meg bennünket a NATO? Magyarországon nincsenek elszakadni akaró kisebbségek, hacsak a pilisi szlo­vákok meg nem őrülnek… Ha viszont Erdélyben vagy Szlováki­ában hatalomra kerülne valamilyen szélsőséges erő, a NATO nem akadályozná meg a népirtást, mint ahogy Törökországban sem védi meg a kurdokat. így biztonságpolitikai érv nemigen hozható fel a NATO-csatlakozás mellett. 3. A magyar elit, lett lé­gyen bármelyik pártban, bizonyos szempontból egységes: tekin­télyelvű rendszerben szocializálódott és így megszokta, hogy a társadalom beleegyezése nélkül dönt. Nem arról van-e szó, Hogy nem akar, úgymond, kettesben maradni a társadalommal, és ezért külső támaszt keres a NATO-ban?

B. A.: Azzal a megközelítéssel, hogy a magyar fegyveres erők érik-e el előbb a NATO-standardot vagy inkább a magyar gaz­daság színvonala az Európai Unió standardját, nem sokat lehet kezdeni. A NATO elvárásai alapvetően nem a fegyveres erők fel­készültségére, ellátottságára, azaz minőségére vonatkoznak, ha­nem az átláthatóságra, a civil és politikai kontroll megvalósítá­sára stb. Az Európai Unió viszont a felvételt a gazdaság struk­turális reformjához, teljesítőképességéhez, no meg például a jogharmonizációhoz köti, ezért döntött a magyar politikusok több­sége úgy, hogy először a NATO-ba kell bejutni, mert oda könnyebb, mint az EU-ba. Itt jegyzem meg, hogy akik európai­ságról beszélnek, akik el akarják fogadni az európai mintákat, akik honosítani akarják az európai intézmények szellemét és közben azt hirdetik, hogy hallani sem akarnak a NATO-ról, azok irracionálisán viselkednek, tudniillik a nyugat-európai országok egész politikai fölépítményéhez szervesen hozzátartozik a NATO mint katonai szervezet. Egyetértek azokkal, akik csalást emle­getnek, amikor a NATO-t egyesek politikai szervezetként aposzt­rofálják. Tudomásul kell venni, hogy a NATO kemény katonai szervezet, sőt, azt is, hogy a nyugati demokratikus rendszerek­ben benne van az erőszak eleme belül is, kívül is. Nincs szük­ség semmiféle ködösítésre, ez része a játéknak. Ennek alapján kell dönteni. A nyugati demokráciák ismerik mind a belső, mind a külső kényszert. Szigorú kompetitív rendszert képeznek, amely­ben a fegyveres erőknek ma is döntő szerepük van. Tehát Nyu­gat-Európát azonosítani egy demilitarizált, pacifista rendszerrel – egyszerűen szemfényvesztés.

G. F.: Gondolom, a vita során mindenkiben felmerült a kérdés, hogy egyáltalán miről szól a mese. Lehet-e önmagában a NATO-tagság egy ország politikai stratégiájának a célja? Nem, ez sza­márság lenne. Ennyi erővel beléphetnénk az OECD-országok közé, és boldogok lehetnénk, hogy minden rendben van. A ré­gió valamennyi politikai elitjének arra kell válaszolnia, hogy mi­képp modernizálja az országát. Úgy tűnik, az összes politikai erő körülöttünk, és itt Magyarországon is, a fejlett centrum felé akar menni. A NATO-tagság és az EU-tagság tehát nem cél, csu­pán a modernizáció eszköze.

K. T.: Feri, ne csapjuk be a társadalmat! Nem sikerült sem gaz­dasági, sem szociális szinten felzárkózni a Nyugathoz. Akármi­lyen mutatót nézel, a különbségek csak nőttek. Inkább András­sal értek egyet, hogy kényszerek vannak, és ezeknek a kény­szereknek megvan a maguk konzekvenciája. De ne öltöztessük már ezeket ideológiai köntösbe!

Kepecs Ferenc: Elhangzott, hogy a NATO-ba lépés Magyar­ország számára azt jelentené, hogy idegen érdekekért sodródik veszélyes katonai kalandokba. Ezzel szemben én azt állítom, ha egyszer szükségünk lesz arra, hogy dán, holland, norvég meg amerikai katonák védjenek meg bennünket, akkor nem enged­hetjük meg magunknak az elegáns kívülállást. A délszláv vál­ság megoldásával kapcsolatban éreztem egy olyan hangulatot, különösen a béketábor hívei részéről, mintha a NATO-egységek­kel a Wehrmacht vonult volna be Boszniába. De hát, uraim, az ENSZ nem azért avatkozik be, hogy szétválassza a nacionalis­tákat, hanem hogy megvédje azokat a szarajevói civileket, aki­ket az orvlövészek lelőnek az utcákon, hogy megvédje azokat a muzulmán, horvát, szerb polgárokat, akiket még lemészárolná­nak, és nőket, akiket még megerőszakolnának. Hagyjuk ezt, ne avatkozzunk közbe?

Hozzászóló, név nélkül: Azt kérdezném a miniszter úrtól, ha az Alkotmánybíróság nem talál kivetnivalót a népszavazási kez­deményezésben, és tegyük fel, hogy a népszavazás eredmé­nyes lesz, s az ország lakói nem akarják majd, hogy belépjünk a NATO-ba, akkor mit fog tenni? Lemond, vagy behívja a NATO-t azok ellen, akik leszavazták?

Marton Imre: Keleti úr, Ön azt mondta, hogy a NATO legutób­bi brüsszeli dokumentuma határozza meg, hogy kell-e atomfegy­vereket telepíteni a kelet-európai országokba vagy sem. Mivel magyarázza akkor, hogy a dokumentum közzététele után, szin­te néhány nap múlva, Csehország és Lengyelország azonnal felajánlotta, hogy hajlandó atomfegyvereket telepíteni. Mi van végül is ebben a dokumentumban? A közvélemény nem ismeri. Tartalmaz világos elvárásokat vagy sem?

K. Gy: Hamarosan, a Külpolitika következő számában min­denki elolvashatja ezt a dokumentumot, és megtudhatja a nuk­leáris erőkről szóló IV. fejezetből, hogy a frissen felvett NATO-országok területén az atomfegyverek számára nincs kötelező állomásoztatási előírás. Amiről Ön beszél, azt csupán az a sze­rencsétlen közép-kelet-európai rivalizálás sugallja, amely túl akarja teljesíteni a normákat. De ismétlem, ilyen követelmény nincs, hacsak valaki nem akar eminens tanuló lenni.

Marton Imre: Néhány évtized múlva előfordulhat, hogy az a gazdasági háború, ami ma folyik a világban, szembeállítja majd az atlanti szövetséget és az ázsiai térséget. Kérdés, mennyire egységes ma a NATO, amikor az Egyesült Államok megtudja akadályozni, hogy az európai országok maguk rendezzék ügye­iket, és be tudja bizonyítani, hogy nélküle sehol sem találják a jó megoldást. Azt mindenáron el kell kerülnünk, hogy a térség Oroszország és az Egyesült Államok alkudozásának terepe le­gyen, mert ez a veszély, sajnos, fennáll. Egy globalizálódó világ jövője szempontjából érdemes lenne megvizsgálni, hogy hogyan alakul az emberiség jövője a NATO segítségével, illetve a NATO ellenére? Mennyire képvisel egyetemes érdekeket a NATO, avagy mennyire csupán privilegizált klubok katonai, politikai és gazda­sági szervezete?

Sz. Bíró Zoltán: Két megjegyzésem lenne. 1. Nem gondolják-e az urak, hogy a NATO-val kapcsolatos szkepszis azzal függ össze, hogy a lakosság gazdagodó csoportjai bekerülnek az európai centrumba, más csoportjai viszont távolodnak tőle? Amíg nem lesz Magyarországon arányos közteherviselés, addig ez a helyzet nem fog változni. 2. A minap Sumejko úr, a felsőház elnöke, Oroszország harmadik legfontosabb közjogi méltósága méltóztatott Bonnban, a televízió kamerájába belenyilatkozni, hogy azért nem szeretnék a NATO kibővítését, mert nem akar­ják elveszíteni az orosz katonai piacokat. Ez az érvelés, noha racionális, meglehetősen otromba. így, ami engem illet, az orosz ernyő alá se szeretnék tartozni.

B. A.: A kolléga által felvetett probléma a legkardinálisabb, ez­zel érdemes foglalkozni. Nem kevesebbről van szó, mint a nyu­gati orientáció megkérdőjelezéséről. Látjuk, hogy a jelenlegi mo­dernizációs folyamat polarizálja a társadalmat, hiszen a privati­záció ellenére csökkent mind a gazdaság teljesítőképessége, mind a lakosság életszínvonala. Az emberek számára a demokrácia így kiüresedik. Főleg itt Magyarországon, ahol azok a szabadság­jogok, amelyekkel általában az utca embere élni szokott, többé-kevésbé már a 80-as években is megvoltak, nem úgy, mint Cseh­szlovákiában. Krausz Tamás barátom egy esztendeje zseniálisan fogalmazott. Egyesek – mondta – már most Nyugat-Európában vannak, ami a fogyasztásukat, az ízlésüket, a lehetőségeiket ille­ti. Mások valahol a Közel-Keleten, megint mások pedig mintha Indiában élnének. Ne értse félre senki, nem napsütötte honfitár­sainkra gondolok, hanem egy bizonyos életformára, stílusra. Nem csak a marxizmus, hanem a modern demokratikus eszmék is el­veszítették támogatottságukat, és a kiábrándulás hatalmas űrhöz, bizonytalan helyzethez vezetett. El kell gondolkodnunk azon, hogy ha a lakosság egy tekintélyes része, legalábbis az első körben, ki marad is a nyugati típusú modernizációból, el kell-e utasítanunk a mostani westernizációt egy ismeretlen ugrás kedvéért. A nyu­gati modernizáció esetlegesen és hosszú idő múlva fog bekövet­kezni. Ugyanakkor félő, hogy az ismeretlen ugrás fundamentalis­ta irányt vesz. Nem véletlenül indult el Irán az iszlám forradalom felé, miután a társadalom többségét nem tudta bekapcsolni a nyu­gati modernizációba. Persze van különbség Közép-Európa és a Közel-Kelet között, de a káosztól a mi térségünkben is lehet tar­tani, mert a kiszámíthatatlanság elemeit viszi be a társadalmak­ba. A nyugati modellben rengeteg elfogadhatatlan mozzanat van, de nincs más járható út. Ahogy a régi pesti vicc mondja: az értel­miség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan. Tehát a westernizáció útja nagyon göröngyös, nagyon sok buktatóval jár, de egy létező modell. A másik út feltehetően egy közel-keleti vagy dél-amerikai típusú fundamentalizmushoz, esetleg anarchiához vezet. Ilyen körülmények között, tudatában a lehetséges ellenérveknek, azt javaslom, hogy a nyugati út mel­lett foglaljunk állást. Ennek viszont része, akárhogy csűrjük-csavarjuk, a NATO-hoz való csatlakozás. De az ajánlatommal tulaj­donképpen én sem vagyok elégedett.

Balázs István: Szocialista önkormányzati képviselőként naponta találkozom Zuglóban a választóimmal, és azt tapasztalom, hogy az embereket nem érdekli különösebben a NATO. Munkahelyet és létbiztonságot szeretnének. Ehhez vissza kellene szerezni ke­leti piacainkat, mert nyilvánvaló, hogy a Nyugat a jövőben sem fog piacokat biztosítani számunkra. Álságosnak tartom az emlí­tett alternatívanélküliséget, hogy vagy beleszaladunk a NATO kar­jaiba, vagy nincs más megoldás. Én el tudok képzelni egy oro­szokkal egyeztetett Nyugathoz közeledést, amibe még a NATO-hoz csatlakozás is belefér. Szeretnék egy konkrét példát hozni arra, hogy mennyire nyitottak. Az utóbbi hónapokban – Nemzet­közi Kongresszus néven – „újjászervezték" a KGST-t, amelynek ma az a célja, hogy megtalálja a kommunikáció módját a nyugati világgal. Nyáron itt volt Budapesten Vinogradov főtitkár, de egyet­len hivatalos személyiség sem fogadta. Sajnálatos.

K. T.: Röviden reagálnék a közönség felvetett kérdéseire. 1. Mi köze van a NATO-nak a Balkánhoz? Attól függ, hogy például Németországot beleértem-e a NATO-ba. Ugyanis Németország, ellentétben Amerikával, elismerte annak a Horvátországnak a függetlenségét, amelyik nem tisztázta e függetlenség feltételeit a többi köztársasággal. így tulajdonképpen Németország vetette el a balkáni konfliktus magvát. Ezt az amerikai szakírók is' elis­merik. 2. Merre tart a világ fejlődése? Kelet-Európa realitása András szerint a Nyugathoz való csatlakozás. De hát nincs sem­miféle jele annak, hogy a nyugati centrumba tartanánk. Ha nem dolgoz ki alternatívát, az a hatalmi elit történelmi bűne lesz. Olyan nincs, hogy csupán egy lehetőség van a történelemben! De az igaz, hogy általában nem az valósul meg, amit az emberek el­terveznek. Ezért vagyok kicsit optimista, hátha egyszer jobb irányba megy a történelem az eltervezettnél. Hallottuk, hogy a térség népei konkurrálnak egymással. A fenét! A hatalmi elitek versenyeznek egymással, védik az érdekeiket és állítják szem­be a népeket. A népek még soha nem háborúztak maguktól. Az előző kormány ideje alatt húszezer géppisztolyt szállítottunk Horvátországba, és ezért mind a mai napig súlyos felelősség terheli a hatalmi elitet. Az új kormány igyekszik ezt a konkurren-ciát különböző szerződésekkel a kooperáció felé tolni. Egyébként Németországnak is érdeke egy regionális összefogás Közép-Ke­let-Európában. Számára is átláthatóbbá válna így a régió. De ne­künk is szimpatikusabb a német modell, mint az amerikai, mert a németeknél még van valamilyen jóléti állam. 3. Mi következik ab­ból, ha a társadalom végképp kiábrándul a demokráciából? A csa­lódás Kelet-Európában egyetemes. A baloldal által nem realizált programokat, törekvéseket mindenütt ki fogja használni a szél­sőjobboldal és a jobboldali nacionalista populizmus. Erre minden normálisan gondolkodó társadalmi csoportnak fel kell készülnie. Egyelőre nem látom a választ e kihívásra.

K. Gy.: Nemrég a Honvédelmi Minisztérium csináltatott egy fel­mérést, meglehetősen nagy, azt hiszem, 1.800 fős mintavétel­lel, hogy megtudja hogyan viszonyul a lakosság a NATO-hoz. A vizsgálatból kiderült, hogy a NATO-t támogatók száma az utol­só fél évben 51%-ról 49%-ra csökkent. Bár ez a két százalék betudható felmérési pontatlanságnak is. Vagyis inkább stagnál a dolog megítélése. A lakosság 14%-a ellenzi a NATO-tagsá­got, 36-40%-a pedig bizonytalan az ügyben. Ha a kormány, a parlamenti pártok egyetértésével, valóban be akar lépni a NATO-ba, akkor az eddiginél jóval intenzívebb propagandát kell mel­lette folytatnia. No persze, ha a népszavazás, ami kb. két milli­árdba fog kerülni, nem-et mond a csatlakozásra, akkor annak eredményét, bármilyen fájdalmas számunkra, hisz ez külpoliti­kánk alappillére, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

G. R: Ha kiírjuk a népszavazást, rajtunk fog röhögni a világ. A spanyol kormány is majdnem belebukott a NATO-val kapcsolatos népszavazásba. A dolog a valóságban úgy működik, hogy a NATO meghív egy országot, azután az vagy elfogadja a felkérést, vagy nem. Amikor a svájciak és a norvégok arról döntöttek, hogy csat­lakozzanak-e az Európai Unióhoz költségvetésben, jogharmoni­zációban, az infláció mértékében és egy sor más dologban mind a két ország megfelelt azoknak a kritériumoknak, aminek alapján felvételt lehet nyerni. A magyar kormány döntése NATO-ügyben most virtuális döntés lenne, mert sem a magyar gazdaság, sem a magyar hadsereg nincs olyan állapotban, hogy beléphetnénk. Egyébként senki sem mondta, hogy csatlakozzunk. Maradjon az ország legalább egy tisztességes utcalány szintjén, várja meg, amíg hívják. A másik dolog, amit fontosnak tartok az utolsó szó jogán itt elmondani, hogy az ország lehetőségeivel, illetve sorsá­val kapcsolatban optimistább vagyok a többieknél. Öt-hat év telt el Magyarországon a rendszerváltás óta, ez történelmi léptékkel mérve semmi. Nem vagyok közgazdász, de azt tudom, hogy a gazdasági fejlődésben az eredmények leghamarabb kb. egy ge­neráció múlva érzékelhetők, hogy egy Kondratyev nevű emberre hivatkozzam, akit még az Eszmélet is leközölne. Azt várni öt év után, hogy radikális változás következzen be az ország gazdasá­gi helyzetében, teljesen irreális kívánság. Nyilvánvalóan politikai motívumok gerjesztik ezt az igényt. No persze a lakosság elhitte, hogy a demokrácia beköszönte Magyarországon a jóléti társadal­mak beköszöntét fogja jelenteni, holott ez csupán a politikai pár­tok által sugallt optikai csalódás volt. A pártok nem mondták meg a népnek, hogy a határ kinyitása nem jelenti azt, hogy lesz pénze Bécsben vásárolni. Ennek ellenére bizakodóbb vagyok, mint a többség.

B. A.: Ne felejtsük el, hogy azt a magyar elitet, amelyikről ilyen rossz a véleményünk, az a populáció termelte ki, amelyikre Ta­más hivatkozik, és amelyik tulajdonképpen nem sokkal jobb a megbírált elitnél. Amikor a nyugati orientációval szemben egye­sek alternatívaként állítják fel a közép-európai regionális egysé­get, és megpróbálnak holmi konföderációs terveket felelevení­teni (amit, való igaz, a németektől kezdve sokan pártfogolnak), elfelejtik, hogy most nem a „nyugati imperialisták", nem az orosz „bolsevik fasiszták", még csak nem is a térség elitjei akadályoz­zák meg ezek létrejöttét, hanem a Duna menti népek (bocsá­nat, hogy ironizálok!) „mély, testvéri rokonszenve". Tudom, hogy annak idején a csendőrök uszították egymás ellen az embere­ket, de miért időt állóbb a hatásuk majd ötven év internaciona­lista befolyásánál? Önkritikusan be kell vallanunk, hogy a tér­ség integrációs készsége fejletlen, és ezért nincs alternatíva a nyugati orientációval szemben. Hiába igyekszünk Visegrádba életet lehelni, szándékunkat nem sikerül megvalósítani. Klaus úr – eléggé el nem ítélhető módon – barbároknak becéz ben­nünket, és nem akar velünk együttműködni, de valljuk be, mi is hisztérikusan viselkedünk, ha a románokkal vagy az ukránokkal való kapcsolat bővítését ajánlja valaki. Látni kell, hogy a térség­ben nem csupán objektív akadályai vannak az együttműködés­nek, hanem szubjektív feltételek is gátolják a kooperációt. És akkor még nem említettem a gazdasági különbségekből adódó nehézségeket! Miután mindegyik országnak ugyanarra van szük­sége – tőkére, technológiára, modern infrastruktúrára -, nem tud­ják egymást pótolni. A regionális egység gondolata tehát szim­patikus számomra, melengeti a szívemet, de ezzel együtt, saj­nos, nem létező alternatíva.

L. Gy: Köszönöm a beszélgetést minden résztvevőnek.