A sokpárti külpolitikai konszenzus szerint a legjobb biztonság­politikai célállapot Magyarország számára a teljes jogú NATO­-tagság; függetlenül attól, hogy ki más kerül még be régiónkból (bár nem lenne baj, ha a szomszédainkat is felvennék, leszá­mítva persze az ukránokat és talán a szerbeket). A tagság el­nyerése – amihez a Békepartnerség nagy lépést jelent már – garantálja, hogy soha senki nem fog bennünket megtámadni, és ezért – ha elvárják tőlünk – akár a nukleáris fegyverek behoza­talát is vállalnunk kell. Az A változat szerint nem érdekel ben­nünket, hogy mit szólnak mindehhez az oroszok; a B változat szerint meg fogjuk győzni őket, hogy a NATO kiterjesztése és az amerikai fegyvereknek az orruk elé telepítése az ő biztonsá­gukat is szolgálja.

Az alábbiakban a külpolitikai célok és várakozások realitásá­nak megítéléséhez próbálunk adalékokkal szolgálni.¹

NATO-mánia és EUfória

Az 1990-es évek közepén a hazai külpolitikai diskurzus megha­tározó motívumává vált a kelet-közép-európai országok közötti rivalizálás elemzése. Vajon melyik volt szocialista ország a re­formfolyamat és az átmenet „éltanulója"; melyikük épített ki leg­több kapcsolatot a nyugati világgal; melyikük válhat a NATO és az EU tagjává az első kibővítés alkalmával? Magyarországot a 80-as években mindvégig a legnyugatiasabb keleti országnak tekintették (leszámítva a Varsói Szerződésen kívüli Jugoszlávi­át), a rendszerváltás kezdete óta azonban vita folyik arról, hogy Csehország, Lengyelország vagy Magyarország, esetleg Szlo­vénia, netán a tökéletes pénzügyi stabilitást élvező Észtország érdemes-e erre a címre.

Jeles külpolitikai újságírók időnként megírják, hogy – megbíz­ható források szerint – a csehek és a lengyelek a legesélyeseb­bek az EU- vagy NATO-tagságra; máskor elmagyarázzák, hogy a fenti kettő helyett hogyan lehetnénk inkább a szlovénekkel együtt mi a kibővítés „kedvezményezettjei". Léteznek továbbá olyan kiszivárogtatások is, amelyek szerint nem kettő, hanem három ország beléptetését hagyná jóvá Moszkva, amelynek vé­tójoga ugyan nincs az ügyben, véleménye azonban nagyban befolyásolja a nyugati döntést. Időnként azt a kérdést is felte­szik egyes szerzők, hogy valóban a NATO kibővítése-e a leg­jobb biztonságpolitikai forgatókönyv Magyarország, illetve északi, keleti, nyugati és déli szomszédai számára. Arról azonban vég­képp minimális terjedelemben olvashatunk a hazai sajtóban, hogy az EU-integráció milyen változásokat hozhat majd a min­dennapi életben, milyen alternatívákról kell vagy érdemes gon­dolkodnunk az EU-tagság lehetőségén belül, vagy akár azzal szemben.

A magyar televíziónéző meghatározó euro-élménye a Játék határok nélkül című szórakoztató műsor. Az ország különböző pontjain kultúrprogramokkal és gasztronómiai élményekkel egy­bekötött Európa-napok nyújtanak szigorúan objektív tájékozta­tást az érdeklődő polgároknak. A napilapok egyre gyakrabban jelennek meg európai integrációval foglalkozó rovatokkal, mel­lékletekkel, az iskolások számára pedig a Külügyminisztérium már le is bonyolította – talán a Ki tud többet a Szovjetunióról című vetélkedő mintájára – az első Robert Schuman Középis­kolai Tanulmányi Versenyt, amelynek jelszava: „Európa Te Vagy!"

A kampány legalábbis ambivalens. Európát úgy jeleníti meg, mint egyfajta objektív, külső modernizációs kényszert, amelyre hivatkozva a belső rendszerátalakítás legapróbb részletei is iga­zolhatók. Amennyiben „extra Európám non est vita", úgy a be­látható jövőn belüli csatlakozást ígérő politikai erők úgy állíthat­ják be saját magukat, mint amelyek – az átmeneti siralomvölgy után – az ígéret földjére, a paradicsomba tudják vezetni a ma­gyar társadalmat. Abból azonban, hogy a Nyugat-Európához való felzárkózás jelszava eleve hamis,² nem lenne helyes levonni azt a következtetést, hogy Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődése nemzetközi illeszkedés, alkalmazkodás és kötelezett­ségek nélkül elképzelhető. A külső normák vállalása és önma­gunkra erőltetése – akár egyfajta Európa-fétis formájában – le­het korlátja az önálló, demokratikus útkeresésnek, de ugyanak­kor a politikai kultúra lezüllesztésének is. A mérleg valószínűleg csak utólag lesz megvonható.

Valószínű azonban, hogy a nemzetközi illeszkedés program­jának euro-atlanti integrációs folyamatként történő megfogalma­zásával a magyar külpolitika saját mozgásterét szűkíti, lemond­va a különféle alternatívák mérlegeléséről és a jövőbeni döntési lehetőségekről. Sajátos árukapcsolás történik, holott a NATO és az EU kérdéseinek szétválasztásán túl magát az európai integ­rációs csomagot is részekre kell bontani, megkülönböztetve a jelenleg működő, erőteljes újraelosztással alátámasztott egysé­ges piacot a tervek szerint 2002 után kialakítandó monetáris uniótól, amelyben az újraelosztás szerepe jelentősen gyengül­het.

Mindenekelőtt azonban emeljük ki a csomagból az észak-at­lanti katonai szövetséghez való tartozás kérdését. A NATO-tag­sággal kapcsolatos vitákban, a hosszú távú biztonságpolitikai döntések meghozatalánál egyetlen kérdéstől lehet elindulni: ki és mi fenyeget bennünket? Az orosz rém (1849, 1945, 1956) mellett régiónk legkomolyabb fenyegető tényezőjeként a kisebb­ségi probléma megoldatlanságát szokták konfliktusforrásként emlegetni. Nos, az orosz hadsereg mindhárom említett alkalom­mal nyugati hívásra, de legalábbis nyugati egyetértéssel nyo­mult be Magyarországra. Azt pedig nagyon nehéz,.elképzelni, hogy miként segíthetne a kisebbségi feszültségek kezelésében az amerikai légierő (márpedig az emberanyaggal történő szigo­rú elszámolás miatt a nyugati szövetség a bombázáson kívül más segítségnyújtásra nem nagyon szokott vállalkozni).

Odaát jól tudják ezt, és ezért is hangoztatják oly gyakran, hogy a felvétel feltétele a kisebbségi feszültségek enyhítése, az ilyen-olyan jogok tiszteletben tartása. Csak arról feledkeznek meg, hogy például a szlovákiai és a romániai magyar kisebb­ség abban különbözik egyes brit és spanyol alattvalóktól, hogy még egyetlen szállodát vagy bankot sem robbantott fel politikai nyomásgyakorlás céljából. Ha 1989 után fölmerült is a közép­kelet-európai területi revízió igénye, az nem a volt szocialista államok között történt, hanem bizonyos német politikai erők részéről a csehek és a lengyelek irányában, valamint olasz rész­ről Szlovénia irányában. Köztudott az is, hogy nem a Lajtától keletre szavaz az állampolgárok tizenöt-huszonöt százaléka különféle szélsőjobboldali, soviniszta pártokra. Nyugodt szívvel mondhatnánk tehát, hogy addig nem kívánunk csatlakozni az „euroatlanti" szervezetekhez, amíg nem rendeződik az Egyesült Királyság katolikus ír alattvalóinak, meg a Spanyol Királyság baszk kisebbségének helyzete. Elvégre nem vehetünk új gon­dokat a nyakunkba, épp eleget importáltunk már a rendszervál­tás során (munkanélküliség, szervezett bűnözés, kábítószere­zés stb.).

Ráadásul a kétpólusú világrend megszűnése óta egyértelmű, hogy ha érdekei úgy diktálják, az USA és a NATO hadereje a tagországok területén kívül is hezitálás nélkül beavatkozik az emberi jogok (a multinacionális befektetői és kereskedelmi ér­dekek) védelme érdekében. Adott esetben tehát – mint a Bal­kánra vagy a Közel-Keletre – hozzánk is bármikor ledobhatnak néhány fegyelmező célzatú bombát, miközben az esetleges új tagországok esetében is szemet hunyhatnak az állami terror gya­korlata fölött – amint azt a török példa is mutatja.

A NATO-párti propaganda helyenként kifejezetten gyermeteg (de legalább mulattató) érveket ad elő a tagság előnyeiről. Ilyen például az, hogy a NATO-tagság megnövelné a külföldi befekte­tők biztonságérzetét, és így számottevően felerősödhetne a tő­kebeáramlás. Akkor vajon miért jött eddig a tőke, és miért áram­lott oly tömegesen Dél-Kelet-Ázsiába a számos NATO-tagország befektetőitől? Vajon nem törpül-e el a katonai szövetségi tag­ság szerepe a közgazdasági tényezők mellett, különösen akkor, amikor a transznacionális beruházások garantálására 1985 óta létezik egy szervezet, a MIGA, amelynek Magyarország is tag­ja? Amennyiben a NATO-tagság és a külföldi tőke bejövetele között mégis lenne kapcsolat, úgy azon kellene elgondolkodni, hogy efféle militarista feltételekkel szükségünk van-e a külföldi tőkére, különös tekintettel arra, hogy Magyarország a térség ve­zető működőtőke-importőreként lényegesen alacsonyabb gaz­dasági növekedést tud felmutatni, mint a kevesebb külföldi tőkét bevonó Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia vagy akár Románia.

Hallható továbbá, hogy NATO-konform (értsd: profi) hadsereg esetén csak az lenne katona, aki ezt az életformát szereti. Tud­valevő persze, hogy nem minden NATO-tagállamnak van profi hadserege; a többség a jövőben is alkalmazni fogja a sorozást. A legszebb azonban az, hogy olyan értelmiségiek is részt vesz­nek a ködösítésben, akik huszonöt évvel ezelőtt – akkor még a kelet-ázsiai szocializmussal szimpatizálva – ugyanilyen lelkesen emelték fel szavukat a vietnami háború ellen, és ha máshonnan nem, hát a Hair című filmből értesülhettek arról, hogy háború esetén a legprofibb hadsereggel rendelkező ország is besoroz­za a fiatalokat. Mellesleg a profi hadseregbe is rendszerint azok jelentkeznek nagy számban, akik a civil gazdaságban nem ta­lálnak munkaalkalmat és megélhetést, de egyébként ugyanúgy gyűlölik a háborút és a katonáskodást, mint egy popzenész vagy egy politológus.

Profi hadsereg esetén a polgár pénzért váltja meg a katonai szolgálatot, hogy az ő ellenőrzése alatt, az általa ellenőrzött par­lament utasítására, az ő érdekében áldozhassa életét a fizetett katona. A „civilizált" polgári hadviselés kétes etikai normáit rög­zíti az ún. Genfi Konvenció, amely a hadifoglyokkal szembeni bánásmód szabályozása mellett garantálja azt is, hogy a hábo­rút indító, megszavazó, kirobbantó, finanszírozó, irányító stb. polgárt még véletlenül se lehessen hadviselő félnek, ellenség­nek tekinteni.

A honvédelem piacosításának útjára lépve – különösen a mai, „globalizálódó" világban – nehéz lenne érveket találni a külföldi zsoldosok alkalmazásával szemben. Amennyiben elfogadjuk az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munka szabad áramlását, és amennyiben elsődleges szempont a hadsereg olcsósága (már­pedig ez igen fontos), akkor a haza védelmében a korábbinál nagyobb szerep hárulhatna a határon túli magyarságra (az el­csatolt területek ismerete külön előny lehet), vagy akár más föld­részekről havi egy-kétszáz dollár reményében is boldogan szer­ződő fiatalokra.

Tudomásul kell azonban venni azt is, hogy zsoldoshadsereg esetén a katona lojalitása csak addig tart, amíg az őt alkalmazó állam fizetőképessége.³ Nem csekély optimizmus kell ahhoz a feltételezéshez, hogy az államháztartási reformmal és a vége­láthatatlan kamattengerrel küzdő magyar állam az előttünk álló évtizedek során nem fog fizetési problémákkal küzdeni.

A pszichológusok elemezhetnék, vajon a NATO iránti magyar lelkesedés párhuzamba állítható-e a szabolcsi munkanélküli be­hívó utáni vágyakozásával. Ha jól nem is élhet, legalább foglal­kozzon vele valaki, legyen fedél a feje fölött, táplálkozhasson rendszeresen és legyen egy váltás ruhája – mindez más költsé­gén. „Úgyis kamu az egész." Nos, ez utóbbi nem biztos. Onnan­tól kezdve, hogy érdekeink közösekké válnak a világgazdaság fölött uralkodó államokéval, a szimbolikus hozzájáruláson túl esetleg nekünk is ki kell vennünk részünket az Öböl-háborúhoz hasonló műveletekből. Mindenki azzal járul hozzá a közös si­kerhez, ami van neki: ők a technikával, mi az emberanyaggal. Á la carte EU még lehet, á la carte NATO nem.

Az „euroatlanti" csatlakozás ügyében fennálló pártpolitikai kon­szenzus feltételezi, hogy ha mi minden áldozatot meghozunk a felvételért, a nyugati fél pedig folyamatosan ígéretet tesz a ki­bővítésre, akkor az meg is fog történni. Valójában azonban a bővítés ténye alig függ a hazai viták érvanyagától és a közvéle­ménytől. Lényegében minden az amerikai, illetve a nyugat-eu­rópai bel- és külpolitika állásán múlik. Ez a NATO esetében explicitebb, hiszen oda tulajdonképpen jelentkezni sem lehet (a belépési szándékaikat kinyilvánító országok meghívót kaphat­nak), de lényegében az EU esetében sincs másképp (nem ak­kor szokott bővülni, amikor arra a jelentkezőnek szüksége van, hanem amikor a szervezetnek van szüksége új tagokra).

A NATO kérdése az amerikai pártpolitikában

A hazai NATO-propaganda gyakran hangoztatja, hogy az észak­atlanti szervezetben konszenzusos döntési mechanizmus műkö­dik – azt azonban sohasem teszik hozzá, hogy ez a konszenzus azt jelenti, hogy az amerikai véleménnyel (akarattal) senki sem helyezkedik szembe. Az Egyesült Államokban pedig az utóbbi néhány évben erőteljes támadás indult (döntően a Republikánus Pártból, de máshonnan is) az USA mindenféle nemzetközi köte­lezettségvállalásai ellen. Az elnök mögött álló demokraták fenn akarják ugyan tartani a nemzetközi intézményeket, de semmikép­pen sem akarják felmérgesíteni az oroszokat.

Az USA mindkét nagy pártja a NATO bővítése mellett "foglalt állást, de más-más megfontolásból, ami eltérő eredményekre vezethet. A republikánusok a lehető legnagyobb mértékben el akarják jelentékteleníteni az ENSZ-t, amely – legalábbis formá­lisan, mint univerzális szervezet – az USA fölött áll, a Biztonsági Tanács keretében több-kevesebb kontrollt gyakorol az amerikai törekvések fölött. A globális biztonság szervének a NATO-t szán­ják, amelynek székhelye és főtitkára lehet európai, mégis egy­értelműen és félreérthetetlenül az Egyesült Államok irányításá­val működő szervezet. Olyan birodalomépítési szándék mutat­ható itt ki, amelyhez szorosan kötődik az USA hadiiparának nem­zetközi marketing-tevékenysége is.

A („realista") hegemonizmus nem idegen a demokratáktól sem, ideológiájuk azonban – Woodrow Wilson óta folyamatosan – a („liberális") univerzalizmust hirdeti. Ez tette lehetővé a Népszö­vetség és az, ENSZ megalakítását, a különféle szakosított szer­vezetekkel együtt. A lehetőségekhez képest most is a globális szervezetek fenntartására törekednek (a szükséges reformok­kal stb.), de nem mondanak határozott nemet a NATO bővítésé­re sem. Egyrészt azért, mert egyes szövetségeseik – különö­sen az egyre ambíciózusabb Németország – ezt szorgalmaz­zák, másrészt pedig azért, mert egyfajta erkölcsi adósságot érez­nek a második világháború után „cserbenhagyott" lengyelek, cse­hek, magyarok stb. iránt.

A demokraták óvatosságát illusztrálja Sam Nunn szenátor nyi­latkozata 1996 szeptemberében. A Szenátus hadügyi bizottsá­gában korábban elnöklő politikus szerint Kelet-Közép-Európát nem fenyegeti veszély, és ezért felesleges politikai és gazdasá­gi megfontolásokból siettetni a NATO bővítését. Ráadásul Nunn szerint térségünk politikai és gazdasági stabilizálása elsősorban Nyugat-Európa érdeke, márpedig az EU láthatóan nem siet az új tagok felvételével. Ha pedig ez így van, akkor értelmetlen eről­tetni a NATO bővítését is, amivel nem a biztonság nőne, hanem az orosz-nyugati feszültség – véli a szenátor."⁴

Ennek ellenére Bill Clinton az elnökjelöltség elfogadásakor ígé­retet tett arra, hogy a kelet-közép-európai „új demokráciák" kö­zül néhányat felvesznek majd a NATO-ba a második elnöki peri­ódusa alatt. Amikor kérdezték, Bob Dole republikánus elnökje­lölt is a kibővítés mellett foglalt állást: tőle akár Oroszország is tagja lehetne a NATO-nak. Ezt a „nagyvonalúságot" leginkább az amerikai hadiipar korlátlan piacbővítési igényei magyarázhat­ják.

Mindebből a legvalószínűbb eshetőség az, hogy – talán a szer­vezet megalakulásának ötvenedik évfordulóján, vagyis 1999-ben – a NATO egyfajta szimbolikus bővítésére kerülhet majd sor, anél­kül, hogy túl sok német érdekeltségű szatellitet vonna be, és anélkül, hogy túlzottan megzavarná Moszkva lelki nyugalmát. Ez pedig azt jelenti, hogy minisztereink még évtizedekig „dobozol­hatnak" a NATO „őrnagyaival" anélkül, hogy a meghozott áldo­zatok (infrastruktúra átengedése, erkölcsi kompromisszumok stb.) ellenére egy centivel is közelebb kerülnénk a száz száza­lékos biztonsági garanciavállaláshoz. A szimbolikus bővítés ugyanis – amint azt jólértesült külpolitikai újságírók megírták, többnyire kiszivárgott amerikai dokumentumokra hivatkozva – valószínűleg az ismét „német-római" tagállamként kezelt Cseh­országot, és a műholdakról egyetlen nagy harckocsi-gyakorló­pályának látszó Lengyelországot érintené.

Az EU-bővítés a nyugat-európai politikában

A NATO-bővítésnél még sokkal zűrzavarosabb az EU újbóli bő­vítése körüli vita. Az 1996 tavaszán megnyílt és nagyjából egy év hosszúságúra tervezett Kormányközi Konferencia feladata az, hogy egyrészt áttekintse a monetáris unió előrehaladásának üte­met, meghatározza az ezzel kapcsolatos feladatokat, esetleges módosításokat, másrészt pedig megteremtse az újabb bővítés feltételeit – már amennyiben ezt a jelenlegi tagországok komo­lyan gondolják, és a konkrét részletekről meg tudnak egyezni.

A hivatalos nyilatkozatok egybehangzóak a tekintetben, hogy bizonyosra veszik az 1991 után társulási szerződést kötött or­szágok majdani csatlakozását. A kelet-európai jelentkezők szün­telenül a felvétel időpontját próbálják kicsikarni az EU-tisztviselőkből és a vezető nyugat-európai politikusokból, a válasz azon­ban vagy csend, vagy valami, amit rövid úton megcáfolnak vagy megváltoztatnak.⁵ A színfalak előtt, de még inkább mögött erő­teljes lobbyzás folyik, aszerint, hogy a különféle érdekcsoportok potenciális riválist vagy szövetségest látnak a jelentkezőkben.

Az eddigi EK- és EU-bővítések során alapvetően kétféle or­szágot vettek fel: amely nettó befizetőként hozzájárult a Közös­ség költségvetéséhez (északi bővítések Írország kivételével), il­letve amelyek politikai stabilizálása a hidegháborús körülmények miatt fontos volt, de csak a Közösségbe való integrálás útján volt lehetséges (déli bővítések). Kelet-Közép-Európa a nettó befi­zetéstől igen távol van, a csatlakozási törekvések egyik fő motí­vuma éppen az összeurópai újraelosztásból való részesedés. A hidegháborús körülmények pedig minden bizonnyal elmúltak, forradalmi helyzet, rivális társadalmi rendszer vagy katonai tömb vonzása nem ösztönzi a nagy gazdasági áldozatok árán törté­nő konszolidációt.

Az Unió jogrendje szerint akár egy kormány vétója is meg­akadályozhatja új tagok felvételét. Ezt pedig a legkönnyebb el­képzelni. A nettó recipiensek (az újraelosztás élvezői: spanyo­lok, portugálok, görögök, írek) megakadályozhatják az újabb for­ráshiányos gazdaságok belépését. Az agrártermelők – az elmúlt évek rombolása ellenére – még mindig tarthatnak egyes jelent­kezők, így Magyarország konkurenciájától. Az atlanti hatalmak (az Egyesült Királyság és Franciaország) tarthatnak attól, hogy a visegrádi országok felvétele még jobban megerősítené a né­met hegemóniát, az északiak pedig azért nehezményeznének egy ilyen négyes vagy – Szlovéniával kiegészített – ötös felvé­telt, mert ők szeretnék a balti érdekeket képviselni. A sérelmek, a kifogások, az aggodalmak és a panaszok sora végtelen lehet.

Közgazdasági szempontból a nyugat-európai tőke két fontos dolgot várhat térségünk integrálásától. Egyrészt piacbővítési le­hetőséget, amelyet azonban a társulási egyezmény és az érin­tett országok többségének laissez fairé külgazdasági politikája következtében a tényleges tagság elérése nélkül is többé-kevés­bé megkap. Másrészt nyerhet azzal, hogy a régió olcsó munka­ereje versenyt támaszt a helyenként még mindig erős nyugat-eu­rópai munkaerőnek, és – a szociális dömping felerősítésével – drasztikus húzóhatást gyakorolhat lefelé a nyugat-európai bér­színvonalra. Látjuk azonban, hogy ez is folyamatban van, a nyu­gat-európai munkavállalói érdekképviseletek hallatlanul gyengék, a szakszervezetek utóvédharcokat folytatnak korporatív jogosít­ványaik és a jóléti vívmányok megtartásáért.

Egészen konkrétan pedig azt kell megvizsgálni, hogyan hat­na a bővítés az integráció már kialakított menetrendjére, milyen viszonyban áll annak kritériumaival. Ezt tette Malcolm Rifkind is, a zürichi egyetemen 1996. szeptember 18-án elmondott be­szédében.⁶ A pártvezéri szerepre aspiráló brit külügyminiszter – Winston Churchill egykori fellépésének színhelyén – előadta, hogy a monetáris unió programja eleve kettéosztja az EU-t, ami pedig eredetileg távol állt az „alapító atyák" szándékaitól. Külö­nösen nyilvánvalóvá tenné ezt a megosztottságot, ha felvennék a társult kelet-közép-európai országokat, amelyek még messze nem értek meg a tagságra. A britek persze elsősorban azt fáj­lalják, hogy amennyiben német-osztrák-francia-benelux körben megvalósulna a monetáris unió, ők a kívül maradó második li­gában kapnának csak helyet, és most már semmivel sem lehet­ne megmagyarázni, hogy ezt nem gyengeségből, hanem vala­miféle „fényes elszigeteltség" jegyében teszik.

Az északi EU-tagok elvileg kevés fáradsággal alkalmassá te­hetők a monetáris unióra, úgy tűnik azonban, hogy mára ők vál­tak az á la carte integráció legharcosabb szószólóivá. Fontos látni azt is, hogy – szemben a hazai politikai elit álláspontjával – az EU-ba legutóbb belépett három országban az uniópártiak je­lentős része sem az euro-atlanti integrációhoz kívánt csatlakoz­ni, hanem csak az EU-hoz. A svéd, de még inkább a finn politi­kai elitek körében nem kifejezetten népszerű a NATO-csatlako­zás gondolata, mert attól szerintük a kelet-európai feszültségek növekedése, az európai megosztottság mélyülése várható, és nem a fokozottabb stabilitás.⁷ Kétségtelen, hogy mind az észak­európai két országban, mind Ausztriában vannak olyan politikai erők, amelyek már a NATO-csatlakozás útját egyengetik, bár a közvélemény meggyőzése ez esetben még sokkal nagyobb fel­adat lesz, mint az utólag csalódásként értékelt EU-népszavazás esetében.

Ritkán esik szó a hazai sajtóban arról, hogy a legutóbbi EU-bővítés során felvett három ország közvéleménye hogyan véle­kedik ma a csatlakozásról. Svédországban és Ausztriában ugyanis igen hasonló a helyzet: a többség csalódott, sőt becsap­va érzi magát. Svédországban, ha most, két év után ismét nép­szavazást rendeznének, a többség nemcsak hogy elutasítaná a belépést, de a közvéleménykutatók által megkérdezettek ötven százalékánál többen hagynák jóvá azt is, hogy az ország lépjen ki az EU-ból. Ausztriában a közvélemény többsége hallani sem akar az egységes európai valuta bevezetéséről, azaz a schilling megszüntetéséről.

A nyugat-európai közvéleményre általában is a megosztott­ság jellemző a monetáris unió ügyében. Az összkép azt mutat­ja, hogy az erős valutával rendelkező országokban a többség inkább az unió ellen van, míg a gyenge valutával rendelkező or­szágokban a többség inkább elfogadja az egységes valuta be­vezetését, saját valutája megszüntetését.⁸ Az erős valutával ren­delkező Dániában és Franciaországban már a Maastrichti Szer­ződés népszavazáson történő jóváhagyatása is csak üggyel-bajjal sikerült, szemben a lényegesen lelkesebb Írországgal. Nagy-Britanniában a kormány nemcsak azért zárkózik el a szer­ződés népszavazásra bocsátásától, mert az ellenkezik az ország íratlan alkotmányával (egyébként az EK-tagság ügyében egy­szer, 1975-ben már volt egy népszavazás ott is), hanem azért, mert a britek nagy valószínűséggel leszavaznák a font sterling megszüntetését.

Gazdaság és biztonság

A sajtóviták már csak terjedelmi okokból sem juthatnak túl az ad hoc jellegű, adok-kapok érvelésen, holott a napirenden levő kérdések általános elméleti szinten is gondolkodásra késztetnek.⁹ Mind a gazdasági fejlődés, mind a biztonságpolitika területén szükség lenne pedig a közkézen forgó érvek és szólamok mö­göttes tartalmának, filozófiájának kibontására, az így felvázol­ható paradigmák, nézetrendszerek összevetésére. A NATO és az EU kérdésével kapcsolatos publicisztika egyik jellegzetes el­lentmondása például az, hogy bár egyetlen csomag részeként beszél a két szervezethez való csatlakozásról, úgy tekinti a nem­zetbiztonság (katonai-politikai) szféráját és a gazdaság világát, mint önálló területeket, nem elemzi a kettő közötti szerves kap­csolatokat.¹⁰

Elemi történelmi tények maradnak figyelmen kívül. így példá­ul az, hogy ahhoz, hogy a NATO-t 1949-ben az Egyesült Álla­mok meg tudja szervezni, szükség volt a szövetkezni kívánó or­szágok gazdasági talpraállítására. Nem állítható, hogy a Marshall-terv kidolgozói egyértelműen egy katonai tömb meg­alapozásaként dolgozták ki az újjáépítés finanszírozásának meg­oldásait, az azonban kétségtelen, hogy e sokat emlegetett, sok­funkciós segélyprogram nélkül Nyugat-Európa egyszerűen nem kerülhetett volna abba az állapotba, hogy egy ütőképes katonai szervezetet állíthasson fel.

A NATO déli bővítései során az Európai Közösségbe való fel­vétel biztosította azt, hogy a katonai rekonstrukció terheit a nem­zetgazdaságok elviseljek. Ez alól Törökország lett az örökös ki­vétel, neki azonban a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbank­tól álltak rendelkezésére bőséges források. Ez úgy értelmezhe­tő, hogy a geostratégiailag kiemelkedő fontosságú ország fölötti befolyást az Egyesült Államok még Nyugat-Európái szövetsé­geseivel sem kívánta megosztani.

Még fontosabb azonban látni azt, hogy a második világhábo­rú után a Nyugat-Európán belüli stabilitás megvalósításának leg­főbb eszköze nem a NATO, hanem a gazdasági integráció volt. Ennek első lépéseként valósult meg az Európai Fizetési Unió (EPU, 1950) és a Szén- és Acélközösség (Montánunió, 1951). Mindkettő az Egyesült Államok kezdeményezésére és útmuta­tása mellett alakult meg, és fejlődött az 1957-es Római Szerző­dés aláírása után Európai Gazdasági Közösséggé.

A nyugat-európai integráció biztonságpolitikai jelentőségét fej­tegette nemrég a hazai sajtóban Dr. Habsburg Ottó, egykori oszt­rák-magyar trónörökös, aki jelenleg a Páneurópai Mozgalom el­nöke. Szerinte a „fő feladatunk az, hogy elérjük Magyarország teljes jogú tagságát az Európai Unióban. Ez mindenekelőtt egy biztonsági közösség és csak másodsorban egyfajta gazdasági rend."¹¹ Függetlenül attól, hogy Dr. Habsburg e cikkben is „or­szágunk" jövőjéről beszél, és pozitív fejleménynek állítja be a közbiztonság összeomlását és a maffiauralmat, e megállapítá­sa figyelmet érdemel. Svájccal példálódzik, amelynek gazdasá­gi virágzását az ország sok évszázadon át tartó politikai stabili­tásának, békés viszonyainak tulajdonítja.

A fejlődés és a biztonság valóban összetartozó és egymást erősítő kategóriák, még akkor is, ha időnként – intézményi szin­ten – ellentmondásba kerülnek egymással. Az elemi összefüg­gés nyilván az, hogy egy lerongyolódott gazdasággal nem lehet drága fegyverrendszereket megvásároltatni. Nem szabad azon­ban itt a biztonság fogalmát leszűkíteni a nemzetbiztonság (ka­tonai-politikai) kategóriájára, hiszen az nem egyszerűen a nem­zetközi politika tárgyát képezi; minden időben konkrét társadal­mi tartalommal rendelkezik. Végső soron a nemzetbiztonság kérdései és válaszai mindig lefordíthatok a szociális biztonság problémáira, hiszen a nemzetbiztonság nem egyszerűen az ál­lamhatárok védelméről szól, hanem egy konkrét társadalmi rend őrzéséről, meghatározott társadalmi csoportok irányításával és szintén meghatározott társadalmi csoportok áldozatvállalásával. (A kettő közötti átfedést nyilván nem zárjuk ki.)

A szociális biztonság¹² azonban a tranzitológiában nem mint az általános stabilitás egyik alapköve szerepel, hanem éppen ellenkezőleg, a gazdasági fejlődés gátjaként értelmeződik, ami­nek végül is negatívan kellene hatnia a nemzetbiztonságra is. A tranzitológia által javasolt biztonsági struktúra ezért – szemben például az egykori Charta 77 szellemiségével – éppen hogy nem tekinti a békesség feltételének az államokon belüli igazságta­lanságok megszüntetését, sőt azok konzerválására tesz javas­latot.

Ebből az összefüggésből következik, hogy a monetáris unió, amely egyet jelent a szociális biztonság (társadalombiztosítás) felszámolásával, a stabilitás legfőbb fenyegetőjének tekinthető, különösen a gyenge versenyképességű gazdaságok esetében. Ha elfogadható is tehát, hogy bizonyos feltételek mellett Magyar­országnak a jelenlegi EU-hoz való csatlakozása több előnnyel, mint hátránnyal járna, nem mondható ez el az EU előkészítés alatt álló új formájáról, a monetáris unióról. Valójában – különö­sen ha „kétsebességű" integráció alakul ki – a monetáris unió feltételeinek teljesítése nem is lesz elvárás Magyarországgal szemben, bár nemritkán előfordul, hogy tekintélyes személyisé­gek (Donald Blinken USA-nagykövet, Alexander Lámfalussy EMI­vezér stb.) úgy nyilatkoznak, mintha ez reális követelmény le­hetne.

A monetáris unió feltételeinek teljesítésére való törekvés, va­gyis a pénzügyi stabilizáció programja már eddig is-a társadal­mi destabilizáció legkülönbözőbb formáihoz vezetett Nyugat-Európában. Ilyennek tekinthető az 1995 végén lezajlott három­hetes sztrájk Franciaországban, valamint az észak-olasz sze­paratizmus fellángolása 1996 kora őszén. Alternatívák pedig vannak, amint azt például az Európai Parlament szocialista és zöld képviselői és szakértőik hosszabb ideje próbálják bizonyí­tani.¹³

A ciklikus pénzügyi stabilizáció térségünkben is már hosszabb ideje az egyik legjelentősebb destabilizáló tényezőnek tekinthe­tő. Nem egy nyugati szakértő mutatott rá arra a párhuzamra, hogy a Valutaalap és a Világbank által diktált stabilizációs és szerkezet­átalakító programok egészen hasonló jelleggel vezettek el a tár­sadalmi stabilitás és az államrend összeomlásához különböző afrikai országokban és Kelet-Európában, különösképpen az egy­kori Jugoszláviában.¹⁴

Az esetleges EU-tagság fontos hozadéka lehetne Magyaror­szág számára, hogy kiszabadítaná a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank öleléséből. Ezek a szervezetek ugyanis alapvetően a fejlődő országokkal, illetve újabban az „éledő" (emerging) gaz­daságokkal foglalkoznak intenzíven, az EU-n belüli ügyekről azonban legfeljebb szerény véleményt mondhatnak. Nem volt ez mindig így. 1976-ban például – és azt megelőzően többször is – a Valutaalap beavatkozott Nagy-Britannia gazdaságpolitiká­jába, de kliensei között szerepelt Olaszország vagy Franciaor­szág is. Ez azonban megváltozott azóta, hogy az EK létrehozta az Európai Monetáris Rendszert (EMS, 1979), és a nyugat-eu­rópai valutaügyek fő iránymutatójává a Bundesbank vált. (A jö­vőre nézve ezt a szerepet a már létező Európai Monetáris Inté­zetnek, illetve az ebből létrejövő európai központi banknak szán­ják.) Az EU-tagság tehát ebből a szempontból védettséget je­lentene, de csak monetáris unió nélkül, hiszen azzal csöbörből vödörbe kerülne a magyar gazdaságpolitika (ha egyáltalán ilyen­ről beszélni lehetne).

Közép-Európa visszatér?

Ha egy pillanatra elfogadjuk is, hogy hosszú távon az EU- és a NATO-csatlakozással egyértelműen jobban járunk, mint nélkü­lük, akkor is gondolkodóba ejthet bennünket a folyamat lassú­sága, az ígérgetések végeláthatatlan folyama. Meg kell néznünk, hogy milyen perspektívát kínál közép távon a valóban létező ál­lapot. Nevezetesen, hogy mi minden szívességet felajánlottunk a felvétel érdekében, a nyugatiak mindezt igénybe is veszik, emel­lett állandóan hangoztatják a bővítés szükségességét, ami vi­szont egyre jobban felzaklatja a tőlünk keletre lakókat, miköz­ben egyetlen feltétel hiányzik csak politikusaink boldogságához: a bővítés ténye maga. Az egyetlen feltétel hiánya miatt ez nem­hogy nem optimális, de felettébb költséges, kockázatos és er­kölcsileg is kétséges helyzetnek tekinthető.

Mivel az EU- és NATO-tagság igényének szüntelen hangoz­tatása végső soron nem más, mint a nyugati politika iránti lojali­tás kifejezése, politikusainktól akkor sem várhatjuk el e retorika megváltoztatását, ha esetleg ők is tisztában vannak e hangoz­tatott törekvések egy részének irrealitásával. Mindaddig azon­ban, amíg nem kerül sor a bővítésre, Közép-Kelet-Európa (a NATO és a FÁK közötti térség) objektíve egy régióvá válik, a kérdés csak az, hogy a régióba beleértendő országok felisme­rik-e az összetartozás tényét és kialakítják-e az ebből követke­ző együttműködés formáit vagy sem.

Gazdasági szempontból ez a CEFTA-beli együttműködés mé­lyítését jelenti anélkül persze, hogy ezt a szervezetet bárki is az EU alternatívájaként fogná fel. Biztonságpolitikai szempontból pedig olyan zóna kialakítására célszerű törekedni, amelyben az államhatárok megváltoztatása deklaráltan senkinek sem célja, és ezért azokat a kétoldalú alapszerződések mellett a keleti és a nyugati védelmi blokk közösen garantálja, törekedve egyúttal arra is, hogy a térség atomfegyverektől mentes maradhasson. Nem látszik, milyen elvi szempont szól az ellen, hogy a térség biztonságát a regionális tömbösödés helyett az EBESZ-re és a Békepartnerségre építsük, hogy a külpolitikától e partnerség gazdasági oldalának erősítését várjuk el, a stabilitást pedig az újbóli militarizálás helyett a gazdasági újjáépítéstől reméljük.

Jegyzetek

¹ Az európai gazdasági integrációval részletesen foglalkoztak az Esz­mélet 26. számának egyes cikkei, a NATO-val pedig az Eszmélet 29. számának egyes részei. Ez az írás nagymértékben támaszkodik az ott kifejtettekre.

² Lásd az Eszmélet 30. számának kislexikon rovatát.

³ Hegedüs hadnagy is az ostrompénzt hiányolta Dobó kapitánytól, mi­előtt árulásra adta fejét. (Gárdonyi Géza: Egri csillagok.)

⁴ Lásd: F. O.: Lassabb lesz a NATO-bővítés? Népszabadság, 1996. szeptember 16.

⁵ A könnyelmű hitegetés lelepleződésének ritka példája a/elt, amikor 1995 őszén Helmut Kohl kancellár Lengyelországban bejelentette, hogy Lengyelország 2000-re az EU tagjává válhat. A lengyel sajtó hihetetle­nül lelkes lett, nem győzték nyugtatni őket a német kormánytisztviselők, akik szerint a kancellár valójában azt mondta, hogy a lengyelek 2000-re már tudni fogják, mikor lehetnek az EU tagjai.

⁶ Magyar Hírlap.

⁷ L.: Népszabadság, 1996. szeptember 21,

⁸ A felmérések szerint a magyar közvéleménynek is alig egyötöde ra­gaszkodna a forint megtartásához.

⁹ A jelenlegi szemellenzős meneteléshez képest a tizenöt-húsz évvel ezelőtti ellenzéki békemozgalmak is komplex, árnyalt képpel rendelkez­tek a biztonságpolitika összefüggéseiről. Egy ilyen dokumentumban pél­dául ezt olvashatjuk: „A béke garantálásához szükség van az államo­kon belüli erőszak és igazságtalanság megszüntetésére, valamint arra, hogy az állami hatóságok minden országban tiszteletben tartsák az emberi és polgári jogokat, mégpedig a politikai meggyőződéssel és a vallásos hittel kapcsolatos emberi szabadságot és méltóságot, a gyüle­kezési és szólásszabadságot stb." A béke oszthatatlansága. A Charta 77 dokumentuma a békéről, szabadságról és demokráciáról. Prága, 1982. március 29.

¹⁰ Ritka kivétel volt ez alól Horn Gyulának a Szocialista Internacioná­lé 1996. szeptemberi kongresszusán elmondott referátuma, amelyben az MSZP elnöke arról értekezett, hogy amennyiben a Nyugat térségünk országait kirekeszti a világgazdaságból, nem részelteti a nemzetközi gazdasági kapcsolatok előnyeiből, akkor a diktatórikus hatalomgyakor­lás visszatérésének veszélye jelentősen megnő. Jellemző módon ez a tézis nem váltott ki semmilyen visszhangot a hazai szellemi életben.

¹¹ L: Nő a fa, avagy bizalom a jövőben. Népszabadság. 1996. szep­tember 6.

¹² A magyar nyelvben itt a fogalomhasadás példájával állunk szem­ben, ami az összefüggést némiképp elrejti. Az angolban azonban a szo­ciális biztonságot és a társadalombiztosítást ugyanaz a kifejezés jelöli (social security), ami jobban érzékelteti, hogy végül is milyen intézmé­nyek között keressük a kapcsolatot.

¹³ Gondolunk itt elsősorban Ken Coats teljes foglalkoztatást célzó prog­ramjára (a Stuart Holland, Michael Barratt Brown és mások közreműkö­désével végzett műhelymunkára), valamint az Alternative Economic Po­licy In Europe munkacsoport Maastricht II and European Monetary Union című kiadványára. (Németül Kopf Oder Zahl: Wem nützt der EURO?)

¹⁴ Lásd: John Walton – David Seddon: Free Markets and Food Riots. Blackwell, 1994.; Michael Barratt Brown: Adósság és háború Jugoszlá­viában. Eszmélet, 21-22.sz. Erről a kérdésről szólnak Michel Chossudovsky különböző írásai is, többek között az Eric Toussaint és Peter Drucker által szerkesztett IMF-World Bank-WTO: The Free Market Fiasco című kötetben.

Az osztály, a nem és az etnikum (az angolszász világban az utób­bi szinonimájaként előszeretettel használják a faj kifejezést) nem önmagukban álló jelenségek. Különböző tudományágak vizsgál­ják bonyolult belső összefüggéseiket, kölcsönös kapcsolódása­ikat. E kutatások lassan-lassan Magyarországon is előtérbe ke­rülnek, mindenekelőtt a nem (gender) és az etnikum probléma­köre vált ki bizonyos intellektuális érdeklődést nálunk is. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ma a nem és az etnikum körüli konfliktusok élesebbek, mint korábban, és a mai világban egyre inkább háttérbe szorítják a „színtiszta" osztálykérdéseket. Az et­nikum a társadalmi konfliktusokban és a politikában mindenütt a világon egyre fontosabb szerephez jut. A nemek kérdésének élénk hangoztatása a politika és a tudomány berkeiben a való­ságban nemritkán éppenséggel csupán a probléma megkerülé­sét jelzi. A kérdés erőteljesebb felvetése inkább az ún. fejlett or­szágokban végbemenő társadalmi változásokban gyökerezik, még akkor is, ha az olcsó női munkaerő világszerte egyre na­gyobb szerepet játszik – például úgy, hogy a turizmus üzletágá­nak profitját növelve a nyugat-európai férfi szakmunkások és vállalkozók egyre növekvő mértékben a délkelet-ázsiai és ke­let-európai nőket prostituálják. A nem és az etnikum előtérbe kerülésének másik megjelenése az, hogy a nemzetközi, azaz a domináns tudományos és publicisztikai diskurzusban_a. szociá­lis és a gazdasági egyenlőtlenségekről folyó régi, „unalmas", „földhözragadt" vitát – közvetlenül politikai érdekektől vezettet­ve – felcserélik a divatba jött etnoszról szóló magasröptű elmél­kedésekkel.

Mindennek ellenére bizonyos értelemben a tudomány ma még­is kifelé tart a régi módszertani zsákutcákból. A vulgármarxista gondolkodás tipikus tévedése volt az a probléma-megoldási mód, amely a három jelenség közül az osztálymeghatározottságot mechanikusan a másik kettő fölé emelte; elfeledve vagy háttér­be szorítva azt a momentumot, hogy mindegyik jelenségnek megvan a maga önálló világa és világtörténete. És ezzel együtt figyelmen kívül maradt, hogy mindhárom jelenségcsoport ma­gának a kapitalista viszonyrendszernek a megjelenése nemzetileg, regionálisan és egyetemesen is. Másfelől – a hivatalos le­gitimációs ideológia tükrében – az a benyomás keletkezett, mint­ha az államszocialista rendszerek már túlléptek volna e problé­mákon, s csak a „régi rendszer" maradványairól lett volna szó.

Függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem az osztálykom­ponens elsődlegességét, a vulgáris osztályszemlélet e tekintet­ben történelmileg meghatározott funkciót töltött be: nevezetesen azt, hogy leértékelje a nemzeti-nemzetiségi-etnikai kérdésnek és a nemek kérdésének jelentőségét, s e problémakörök meg­oldását a (soha el nem ért) jövőbe utalja. A gender-kérdés e mindenkori „jövőbe utaltságának" háttere az, hogy a nemzetkö­zi munkásmozgalom minden kétséget kizáróan a férfi munkás­ság és a férfi értelmiség dominanciája mellett fejlődött, mert az ehhez fűződő közvetlen és mindennapi, kulturális, szervezeti és „magán" jellegű érdekek voltak a meghatározók. Miközben cél­ként mindig megfogalmazták, hogy a nőknek majd utol kell érni­ük a férfiakat, a mindenkori gyakorlatban éppen ezt akadályoz­ták meg. Elsőbbséget élvezett a férfiasan „megkomponált" világ a politikában és otthon, a pártban és a szakszervezetben, a gyár­ban és a felsőoktatásban.

Napjaink „újpolgári világában" Nyugaton és Keleten a társa­dalomtudományok a nem és az etnicitás kérdését sokszor kifor­gatják a gazdasági összefüggésekből, vagy nem hozzák rend­szeres összefüggésbe őket a gazdasági folyamatokkal. Így pél­dául az etnikai konfliktusokat gyakran a gazdasági háttértől és összefüggésrendszertől függetlenül vizsgálják, a nők jogi egyen­lőségét pedig abszolutizálják. Vagyis figyelmen kívül hagyják e jogok gazdasági és szociális realizálhatóságának egész prob­lémakörét, vagy ha érzékelik is a problémát, nem festenek reá­lis képet az egyenjogúság gazdasági alapjainak megteremthetőségéről a kapitalista világban. A mostani neoliberális gazda­sági kurzusra például semmiképpen nem lehet olyan szociálpo­litikát építeni, amely Nyugat-Európában a jóléti állam fejlődésé­nek csúcspontján lehetséges volt. Egy ilyen szociálpolitikai ja­vaslat nem tud mit kezdeni például azzal a problémával, hogy a világon a nőknek csak igen kis százaléka képes a jogi egyenlő­séget anyagi egyenlősséggé transzformálni, nem tud mit kez­deni a rosszul fizetett nők és az egyedül álló anyák növekvő tö­megével.

Mindennek fényében ma a baloldal számára az osztály-etni­kum-nem problémával kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy a termelési és újratermelési folyamatok, a gazdasági és társadalmi különbségek és ellentétek mennyiben „etnicizálódnak" és „feminizálódnak" világméretekben, függetlenül attól, hogy mi­ként Ítélkezünk az osztály kérdésének elsőbbségéről. A tárgyalt problémák összefonódása és nem hierarchikus egymásra épü­lése kifejeződik abban a tényben, hogy például egy német szak­munkás életnívójában nagy valószínűséggel közelebb áll egy orosz menedzserhez vagy egy burmai kisvállalkozóhoz, mint egy ózdi munkanélküli acélöntőhöz. Miképpen a budapesti értelmi­ségiek jelentékeny része kultúrájában, értékrendjében és anya­gi viszonyaiban közelebb áll egy New York-i értelmiségihez, mint a magyar paraszthoz vagy agrárbérmunkáshoz. Ez a „zavaros" helyzet fejeződik ki abban is, hogy a magyar társadalom legal­ján lévő etnikum, a cigányság és a zömében felsőbb rétegek­hez tartozó zsidóság egyidejűleg áll az előítéletek, a rasszizmus kereszttüzében. A nemben is kifejeződik ez a bonyolult ellent­mondás. Például lehetséges, hogy egy osztrák szakmunkás ház­tartásbeli feleségének jobban megy a sora, mint egy a maga ide­jén jól kereső tanár özvegyének. Ugyanakkor mindkét nő hely­zete legalább annyira determinált a nembeli, mint az osztálybeli hovatartozás által. A munkásfeleség a férj fizetésétől függ, a ta­nár özvegyének viszont a családi munkával töltött évtizedei mi­att nem jár önálló nyugdíj, csak az özvegyi. Vannak ellenkező jellegű példák, amikor az osztályhoz tartozásból következő mo­mentumok lesznek a meghatározók. A baloldali gondolkodás és praxis számára fontos feladat, hogy ezeket a szempontokat és tényezőket ne engedje egymás ellen kijátszani.

Ugyanakkor az egyének és a társadalmi csoportok szociális, etnikai és nemek szerinti hierarchiája is vizsgálható, amely sok évszázados társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként szilárdult meg. Tudománytörténeti konszenzus van a tekintetben, hogy e hierarchikus viszonyok éppen úgy megnyilatkoznak a ter­melés és munkavégzés struktúrájában, mint a világrendszer egyes régiói közötti nemzetközi munkamegosztásban. E rend­szer differentia specifica-ja, hogy állandóan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek – változó korokban változó mó­don – egyes társadalmi csoportok esetében hátrányként, má­sok esetében előnyként halmozódnak fel.

A kapitalista világrendszer fejlődési sajátosságának látszik, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitást mindig nagyobb ará­nyú lesüllyedés kíséri. A legutóbbi hanyatlás a mi régiónkban is alátámasztja, hogy a hátrányos helyzet sajátosan halmozódik. A szociális, az etnikai és a nemi differenciálódás új előnyöket és új hátrányokat hozott létre. Magyarországon például a szub-proletár lét kiterjedése leginkább a más összefüggésben már említett cigány etnikumot sújtja, míg az Egyesült Államokban leg­erősebben a fekete nők esetében halmozódnak fel a hátrányok. Különleges problémája a világrendszernek, hogy a leginkább hát­rányos helyzetű százmilliók képesek a legkevésbé érdekeiket megvédeni vagy akár csak kifejezni.

A fentebb vázolt bonyolult problémakör a kelet-európai rend­szerváltás folyamatában – új formában – ismét előtérbe került. A régió számára a régi, a preszocialista valamint az államszo­cialista korszakból örökölt egyenlőtlenségek és hierarchiák mel­lett megjelentek a pénz- és általában a szabad tőkeviszonyokra jellemző „új" egyenlőtlenségek, illetve uralmi viszonyok is. A prob­lémák egyidejű kiéleződése elválaszthatatlan a háború utáni jó­léti államok szerkezeti „dekonstrukciójától", „demontázsától", ami­nek az elméletre és ideológiára gyakorolt közvetlen hatása könnyen kimutatható. A jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a szociáldemokrácia korszaka mint a tőke és munka közötti osz­tálykompromisszum fogalmazódott meg a polgári ideológiában is. A politikai szociológia irányadó személyiségei (Seymour Martin Lipset, Stein Rokkan stb.) ugyanolyan természetességgel, bár nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használták az osz­tály kifejezést, mint a marxista elemzők. A hetvenes évek végén bekövetkezett neokonzervatív fordulat – amely az új nemzetkö­zi munkamegosztás kialakulásával, a munkásosztály hagyomá­nyos struktúráinak felbomlásával, szervezeteinek meggyengü­lésével összefüggésben jelentkezett – ezt az osztálykompro­misszumot felborította. A kilencvenes évekre a társadalomkuta­tók napirendjéről levették az osztályelemzés feladatát. A politi­kai diskurzusnak a nemek és a fajok viszonya felé való terelése (utóbbi jellegzetes esete Huntington tevékenysége) az új status quo szentesítésének programjába is illeszkedik, ami csak tovább bonyolítja a progresszív politika útkeresését.

A szociális és gazdasági javak csökkenése új elosztási mó­dozatokat involvál a neoliberális világrendben, melyben tör­vénnyé emelkedett: több munkáért kevesebb bért. Különöskép­pen a kelet-európai munkaerő ára értékelődött le a rendszervál­tás folyamatában. Ha csökken a javak piaci és állami újraelosz­tása, akkor a rendszer a társadalmi ranglétra alsó csoportjait hozza hátrányos helyzetbe, amelyek – mint jeleztük – kevésbé tudják érdekeiket artikulálni. Ebben az összefüggésben is egyi­dejűleg merül föl az „osztály, etnikum, nem" problematika. Ele­mezni kell tehát, hogy a növekvő arányú meg nem fizetett mun­ka kinek a rovására nyert teret, és a fogyasztás csökkentése ki­ket sújt.

Ma a szociális kérdés etnizálódásának vannak más, új di­menziói is. A különféle „Bokros-csomagok" és megszorító in­tézkedések következményei világszerte nemcsak a tömegmé­retű elszegényedéssel járnak együtt. Az államok az állampol­gárok számára átláthatatlan módon – részben vagy egészben – elveszítik a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésüket és be­avatkozási lehetőségeiket is. Ennek részeként a nemzetgaz­daságokban a korábbi évtizedekben sehol sem tapasztalt egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek alakulnak ki. Az állami bürokratikus és nemzetgazdasági kollektivitás helyét így egyre inkább új „imaginárius", kulturálisan és szociálisan újra és újra megformált, ám nagyon is valóságos önvédelmi funkci­ókat betöltő közösségek foglalják el. Még sohasem éltünk egy annyira közösség nélküli világban, mint ma, és még sohasem halt meg annyi ember egy ilyen világ megteremtéséért, mint századunkban. Tovább élezi az etnikai konfliktust a nemzetközi tőke hatalmi centralizációja, aminek következtében a kis és adós országok parlamentjei gyakorlatilag elveszítették a hagyományos parlamentek számos funkcióját; a nemzetgazdasági létezés maga vált kérdésessé. Ez a folyamat maga is az etnikai ellenté­tek gerjesztőjévé vált, mivel az ellenállás a tőke uralmának ki­terjedésével szemben – a Szovjetunió és általában a kelet-eu­rópai államszocializmus összeomlása után – jórészt nemzeti-etnikai zászló alá vonult. A szociális-szocialista ellenállás periferizálódott. Minél inkább peremre szorított egy régió, annál erősebb ott a társadalmi ellenállás etnikai jellege, noha a „tör­zsi-vallási" ellentétként interpretált konfliktusoknak mind a cent­rum, mind a periféria térségeiben kimutathatók a gazdasági gyö­kerei (ír és baszk szeparatizmus, flamandok és vallonok vitája, skótok és angolok, szerbek, horvátok, bosnyákok és_…szlovének, tuszik és hutuk stb.).

Az osztályellentétek csökkentése érdekében a nyertes cso­portok, olykor saját frakciójukon belül, mindenütt megpróbálnak bűnbakokat állítani. így lesznek bűnbakok – régiónként eltérő módon – a kaukázusiak Oroszországban, a kurdok Törökország­ban és a törökök valamint az ossik (kelet-németek) Németor­szágban, a horvátok vagy a szerbek, a hutuk és a palesztinok stb. Valamely oknál fogva kevésbé kellemetlen arról beszélni, hogy az alsó osztály „néger" vagy „cigány", mint arról, hogy az alsó osztály szegény. A nacionálpopulizmus, annak magyar for­mája, a csurkizmus a „dologtalan szegények" (cigányok) és a „parazita gazdagok" (zsidók) kategóriáival az egész szociális és osztálykérdést eltorzítja, és etnikai kérdéssé transzformálja. A nacionálpopulizmus a munkaerőpiacon a konkurenciát is etni­kai (és nemi) színben tünteti fel. Nem a munkanélküliséget elő­idéző kapitalista struktúrákat és a gazdagokat preferáló magán­tulajdonos-rendszert bírálja, hanem az „idegen" munkavállalók ellen támad.

Az a jelenség, hogy a nőkérdés is újra reflektorfénybe került, számos ponton más okokra vezethető vissza, mint az etnikai kérdés kiéleződése. A nők a háború utáni prosperitás évtizedei­ben Nyugaton és Keleten történelmileg példátlan intenzitással integrálódtak a piaci, illetve az államszocialista termelésbe. A politikai és az állampolgári jogok tekintetében – mint fentebb más összefüggésben hangsúlyoztuk – de facto majdnem mindenhol elérték a teljes egyenjogúságot. Emellett azonban otthon, vagy­is a magánszférában sok tekintetben megmaradtak a patriarchá­lis viszonyok, és érintetlen maradt az egyenlőtlen, hierarchikus munkamegosztás a két nem között. Az integrálódás a hivatalos vagy formális gazdaságba és nyilvánosságba az államilag sza­bályozott szociális biztonságot nyújtó körülmények között történt. A 80-as évektől az itt jelzett „jóléti hátország" fokozatosan le­épül, és így a nők történelmileg egy új szituációval néznek szem­be: a „patriarchális", családi védőhálóból sokan kiszorultak. így a szociális háló összezsugorodása korszakában, a deregulált, kemény, „szabad piaci" viszonyok között sokan a legalsóbb szfé­rákban találják magukat, és szexuális értelemben is – tömege­sebben mint valaha – áruvá válik a női test. A nők szociálisan vesztes rétegeit azért kell külön is kiemelni, mert a periferizálódás kettős vesztesei ők, amennyiben mind a termelésben, mind az otthon végzett munka tekintetében megnövekedtek a terhek. Kelet-Európában sem véletlen a jelszó: vissza a családba, a gye­rekhez, a fakanálhoz. Ez a jelszó ma kevésbé jelenti azt, hogy a nők háztartásbeliekként tényleg visszamenjenek a hagyományos családba. Inkább azt, hogy a munkaerő piaci konkurenciahar­cában perifériális helyzetbe lehessen őket kényszeríteni, és hogy a nők nagy többségének társadalmi státuszát az emlegetett jogi egyenlőség ellenére meggyengítsék.

Vannak persze az utóbbi évtizedek fejlődésének a nők között nyertesei is (főleg a jog és az oktatás terén). Például az értelmi­ségi nők egy része határozottan jobb feltételekhez jutott, mint korábban. Ugyanez igaz, főleg Nyugaton, a politikai és állami szférára nézve is.

A baloldal számára alapvető történelmi tapasztalat, hogy a nemek kérdését nem kezelheti a liberalizmus tartozékaként, mi­ként megbocsáthatatlan bűn lenne, ha az etnikai problémák kö­rét a nacionalisták kompetenciájának tekintené. Ennek tükrében az osztály kérdésköre is sokkal bonyolultabban vetődik fel, mint a hagyományos munkásmozgalom korszakában. A baloldal alap­vető politikai és elméleti feladata a fejlődés e három dimenziójá­nak összekapcsolása annak érdekében, hogy a gazdasági-anya­gi és a kulturális egyenlőtlenségeket mérsékelni lehessen a vi­lágrendszer egészében. Más szavakkal: a baloldalnak többé nem szabad a nemek és az etnikumok kérdését elválasztania a gaz­dasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolásának célkitű­zéseitől. Minden program megfogalmazását e három alapkérdés egyidejű megoldásának kell alárendelni.

Az elméleti válaszkeresés ugyanakkor nem helyettesít­heti a gyakorlati lépéseket. Hogy a feladatok sürgetők, azt né­hány alapvető összefüggés könnyen megvilágítja. Elegendő fel­mérni, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szerveze­tekben, üzemekben, illetve általában a munkahelyeken a nők és a férfiak, a különböző etnikumok milyen arányban vannak kép­viselve; a különféle vezető csoportok nemi és etnikai összetéte­le megfelel-e a vezetettek nemi és etnikai összetételének. Van­nak-e jogi és törvényes garanciák arra, hogy minden tőkés vál­lalkozó vagy állami intézmény azonos munkáért azonos bért fi­zessen nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül? Vajon szót emel-e bárki is, ha a nemzetközi pénzügyi és politikai szerveze­tekhez való alkalmazkodás ezeken a területeken a kedvezőtlen tendenciákat erősíti fel?

L. Gy.: Az, hogy a Condorcet Kör vitát rendez a nők helyzeté­ről, úgy vélem, magától értetődő gondolatnak mondható. Isme­retes, hogy névadónk nem egy kérdésben, így a nők egyenjo­gúsítása ügyében is megelőzte korát. Condorcet márki a mo­dern európai gondolkodásban elsőként lépett fel azért, hogy a nők a férfiakkal egyenlő jogokat kapjanak, s hogy oktatásuk, kép­zésük társadalmi feladat legyen.

E nőnapi vitaesten természetesen mégsem a múltba kívánunk tekinteni, hanem a nők társadalmunkban elfoglalt helyének té­makörén keresztül elsősorban a jelen közállapotaival szeretnénk foglalkozni. Bevezetőmben egy manapság ritkábban idézett XIX. századi társadalomtudóstól kölcsönöznék egy gondolatot. „A fér­finak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való leg­természetesebb viszonya… Benne tehát megmutatkozik, mennyi­re lett az ember természetes viszonyulása emberivé, vagy meny­nyire lett az emberi lényeg neki természetes lényeggé, mennyi­re lett emberi természete neki természetté. Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete em­beri szükségletté, mennyire lett tehát neki a másik ember mint ember szükségletté…" Vajon milyen ma a férfinak a nőhöz való viszonya? Mielőtt azonban eljutnánk az efféle „végső" kérdések­hez, azt kérdezném vendégeinktől: milyen szociológiai, közgaz­dasági, társadalomlélektani és filozófiai jelenségeket, tényeket, tendenciákat tartanak a legfontosabbnak a mai úgynevezett nő-kérdésben?

A. M.: A leltár valószínűleg hosszú lenne. Én most a számomra legfontosabbakat mondom. A magánélet értékei és annak szer­vezése mintha egyre távolabbra kerülnének a racionálisan mű­ködő gazdasági-politikai szférától, és ennek a távolodásnak ál­dozatul esnek az emberi kapcsolatok, többek közt a férfi-nő vi­szony is. Ez a jelenség a világ összes régiójában megfigyelhe­tő. Ami sajátosan magyar, az a prostitúció reflektálatlansága, no meg az, hogy a gyermekekről és az idősekről való gondosko­dás nem tárgya a politikai eszmecserének, holott mindkettő igen­csak érinti a nők életét.

B. E.: Én – a beszélgetés meghívója szerint – mint nyelvész ülök itt, és számomra mindenekelőtt az az érdekes, miért me­rül fel azonnal Magyarországon, ha nőről és férfiról beszélnek, hogy az illető nőies, illetve férfias-e. Engem nagyon zavar, hogy a különböző orgánumok – a Nők Lapjától a Kiskegyedig, a Pú­dertől a Szájfényig – és a különböző rádiós meg televíziós műsorok olyan értékrendeket sugallnak, amelyek logikája egy­fajta heteroszexuális normára épül, mintha csak nők és férfiak élhetnének együtt, és ők is csupán egyfajta általánosításban. Holott, szerintem, az az izgalmas kérdés, hogy melyik nő és melyik férfi, hogy melyik nőcsoport és melyik férficsoport ho­gyan él együtt.

J. M.: „Tanár úr, én nem készültem…"; vagyis nem gondoltam igazából végig a szóbajöhető problémákat, mert túl sok ilyen van. Bár ma épp e témáról beszélgettem a diákjaimmal Platón kap­csán: ő volt az, aki először mondta ki a filozófiatörténetben, hogy a férfi és a nő természete azonos, adottságaik, képességeik egyenlőek. Tehát e tekintetben ő volt az első emancipator.

Ami most leginkább irritál, az nem egyéb, mint a rendszervál­tással bekövetkezett konzervatív fordulat. A nőnek újból elsőd­leges feladata lesz az anyaság, a gyermeknevelés, a háztartás vezetése és az idilli környezet biztosítása a felnövekvő generá­ció számára. Persze nem vonom kétségbe, hogy az anyaság a nőszerep fontos része, az azonban nagyon zavar, hogy ezt egyedüli értékként, mindenféle eszközzel és ideológiákkal alá­támasztva forszírozzák többszázezres példányszámú lapokban. December 1-jén megjelent az Élet és Irodalomban egy cikk „Böl­csőínség" címen, s ebben egy orvos a tudomány teljes súlyával minden visszásságot – az ökológiai válságtól a magas halálozási rátáig, a kötődésképtelenségtől a fogyasztói társadalomig – arra vezet vissza, hogy az emancipált, férfias nők nem maradnak a bölcső mellett, nem szentelik minden energiájukat és szabad­idejüket a gyermeknevelésnek. Úgy gondolom, hogy ez nem egyéb, mint erkölcsi zsarolás.

F. Zs.: Véleményem szerint az igazán érdekes az, hogy miért nincs Magyarországon feminizmus, miért nincs nőmozgalom, noha vannak nők, akik ilyen vagy olyan ernyők alatt időnként összekapaszkodnak.

Az eltelt negyvenvalahány év alatt, mint ember, sokszor érez­tem elnyomva magam, de mint nő nem, bár tudtam, hogy „macho" társadalomban élek. Amikor Heller Ágnesek feszegetni kezdték, hogy férfiak is vehessék igénybe a gyest, akkor a par­lamentben – megvitatandó az ötletet – szerveztek egy nőértekezletet. A felszólalások után (ahol én az apai jogosultságról beszéltem) odajött hozzám két miniszter, és megkérdezte: „Zsu­zsa kedves, mondja már meg, ki fog akkor ebben az országban dolgozni?" A férfi-nő viszony soha nem tematizálódott, semmit nem beszéltünk meg. Az egyetemen pont annyi lány volt„ahány fiú, s amikor elkezdtünk dolgozni, kb. negyedével kevesebb volt a fizetésünk, mint a férfiaké. Dehát Svédországban és Francia­országban is ilyenek voltak a különbségek. Aztán jött a rend­szerváltás és vele a konzervatív törekvések a nők visszaszorí­tására a háztartásba. Ennek persze már az „átkosban" is voltak nyomai, hisz Fekete Gyula és társai mindig ugyanazt mondták – de most ez az áporodottság parlamenti szintre került. A máso­dik választás után ez a törekvés eltűnt ugyan a politikából, de azért a bölcsődék bezárása, ami mégiscsak az egyenjogúság egyik feltétele, folyik tovább. A legújabb gyes-rendelkezés pél­dául szegénységi támogatást csinál a gyes-bői.

A kérdésem az volna, vajon nőkérdés van-e ma Magyarorszá­gon vagy munkanélküliségi-kérdés, nyomorkérdés. Köztudott, hogy nálunk a hivatalos női munkanélküliség egy kicsit alacso­nyabb, mint a férfi, holott az eltűnt 1,5 millió munkahely zöme női volt. Hogy a magyar nők önként és dalolva vonultak-e vissza a háztartásba, avagy csak nem voltak hajlandók a deklarált mun­kanélküliek keserű kenyerét enni, és együttműködni a munkaerő hivatallal, azt nem lehet tudni. Nehéz értelmezni ezt a „dalolva kivonulást" a munkaerőpiacról. Nem lehet tudni, hányan élték meg úgy, hogy végre felszabadultak, nem kell dolgozniuk, il­letve úgy, hogy nem akartak a férfiak a versenytársai lenni – hiszen rájuk szabják, nekik írják ki a pályázatokat. Nem tudjuk, mi történt a 40 év alatt, nem tudjuk, mi történt az Antall-kormány 4 éve alatt, és arról se beszélünk igazán, hogy most mi van az országban. A nőmozgalom hiánya tény, ennek belső, társadal­mi okai vannak, de most sem tudjuk az okokat.

L. Gy.: Nekem az az érzésem, hogy bár keletkezőben van Magyarországon nőmozgalom, ennek a „deficitje" épp olyan nagy, mint bármilyen más mozgalomé. A „civil társadalmiság" ugyanis nálunk egyelőre csupán jelszó, kívánalom, s ezen belül a nők ügyeinek képviselete sincs nagyobb apályban, mint más érdekeké.

A prostitúció problémájához – amelyet Adamik Mária szóba hozott – azt tenném hozzá, hogy mintha egyre szaporodna azok­nak a kérdéseknek a száma, melyeket a társadalom adminiszt­ratív úton, a kezelés szintjén próbál megoldani. Ilyen maga a szegénység, az elnyomorodás problémája, amely intoleranciát, sőt rasszizmust szül, ilyen a kábítószer fogyasztás és a prostitú­ció terjedése is; mindezek „igazgatási" kérdéseknek látszanak. Vajon nincs-e ellentmondás az önvezérelt, piacközpontú társa­dalom kiépülése, meg a között a tény között, hogy a felmerülő társadalmi problémáknak nem vizsgáljuk meg a kiváltó okát, csu­pán igazgatási-rendészeti jelleggel „kezelni" törekszünk őket?

Marton Imre: Szeretném megkérdezni önöktől, hogy azokban az országokban, ahol kiterebélyesedett a feminista mozgalom, ennek mi volt az oka. Netán a nők társadalmi helyzete változott meg, az anyagi helyzetük lett jobb, vagy a női méltóság iránti igény lett erősebb? Egyszóval, szeretném tudni, milyen lélekta­ni, politikai, társadalmi tényezőkkel magyarázható a jelenség. A másik gondolat, ami a vita kapcsán felmerült bennem, az az, hogy az elszegényedő, elnyomorodó családokban a nők szere­pe felértékelődik. És ez nem konzervatív megjegyzés, nem azt jelenti, hogy „a nők térjenek vissza a bölcsőhöz" – ez csupán tapasztalati tény. Jómagam emigrációs családban nőttem fel, és azt vettem észre, hogy amikor édesapám léte bizonytalanná vált, anyám kitüntetett szerephez jutott. A harmadik világ problémái­val foglalkozván is megfigyeltem, hogy a nagycsaládokban a nők igen fontosak a közösség számára, mert az ő tisztük a minden­napi élet feltételeinek biztosítása. Kérdezem: milyen, következ­tetéseket lehet ebből elméletileg, politikailag levonni?

Kozma Zsuzsa: Én a felszabadulás után nőttem fel, és ismer­tem meg azt az „emancipált társadalmat", amelyben szabad volt az anyámnak 8 órát dolgoznia, majd szabad volt bevásárolnia, főznie, háztartást vezetnie, és szabad volt engem egyedül hagy­nia. Vagyis tényleg jelentős változások következtek be a női sze­repek megítélésében. Az itt felmerülő számtalan kérdésből, mint „gyakorló anya" és „munkaerő", most egyre koncentrálnék. Szóba jött a konzervatív családkép újbóli divatja, hogy mi nők legyünk ismét csak gyermeknevelők. Szerintem nem az a baj, ha valaki ezt az utat választja, hanem az, hogy ezzel párhuzamosan má­sodosztályú állampolgárrá lesz. Emlékszem, ha valaki az isko­lában azt mondta, hogy az anyja háztartásbeli, akkor azt min­denki a takarítónővel egy szinten képzelte el. A probléma tehát az, hogy ha én a családanyaságot választom, akkor már nem is lehetek „emancipált nő". Nőmozgalom hiányában ugyanis nincs átjárás a családanya-szerep és a munkaerő-szerep között. Ná­lunk nincs részmunkaidős foglalkoztatás, nincsenek olyan mun­kafeltételek, amelyek mellett ez az átjárás létezhetne. Pedig jó lenne, ha választhatnék, ha szabadon eldönthetném, hogy X idő­ben családanya leszek, azután Y időben folytatom a karrierem építését.

Nagy Tamásné: Én nagyon avantgárdé nő voltam és nagyon avantgárdé anya: Mátészalkán tartottam nagygyűlést, aztán sür­gettem a sofőrt, hogy érjünk haza az esti fürdetésre… Egész éle­tem egy küzdelem volt, hogy dolgozzak és ugyanakkor ne hagy­jam egyedül a gyerekeimet. A szomorú az, hogy felnőtt lányaim szerint szülőként megbuktam, mert csak a „kanyarban" fordul­tam elő. Nem akarnak engem utánozni, másképp akarják csi­nálni. A kisebbik lányom – noha egészen különleges intelligen­ciájú nő -, nem hagyja ott a rossz középiskolát, amelyben tanít, mert közel van a lakásukhoz, és hamar haza tud érni. Az államszocialista emancipációt azonban nem lehet letagadni. Vegyük például a koedukációt! Az én fiatalkoromban a lányok nem ugyanazt tanulták, mint a fiúk. Az általános iskolában lé­nyegesen szegényebb volt a tananyagunk. A gimnáziumban vi­szont a koedukáció már lehetővé tette, hogy mi is ugyanazt ta­nuljuk, mint a fiúk, s ez nem kevés. Majd megjelentek a közért­ben, 1965 után, a félkész, illetve készételek, s ez szintén az emancipáció alapját jelentette egy réteg számára. Most a kapi­talizmusban leépülnek azok a szociális intézmények, melyek el­viselhetőbbé tették annak idején az életünket. A metrón, a villa­moson utazva nézem, hogy ki mit olvas. Most, kérem, nem az „arccal a vasút felé!" a jelszó, hanem az „arccal a Nyugat felé!" A régi Nők Lapja át volt politizálva, a mainak egészen más a hangulata. A mai média célcsoportja a piac, a „Hausfrau"? A lá­nyok elé odaállítják a Barbie-babát, a nők elé a Dallast, hogy legyenek szexisek és elégítsék ki a felnövekvő generáció kapaszkodási ösztönét. Erre szükség is van, mert ha olyanok az óvodák meg az iskolák, amilyenek, akkor csak a szülőbe lehet kapaszkodni. De van a kérdésnek egy másik oldala is. Amikor a Műszaki Egyetemen megalakult az informatikai szak, oda lány szinte egyáltalán nem jelentkezett. Amikor divatba jött a hullám­lovaglás, csak fiúk kezdték űzni ezt a sportot. Pedig senki nem tartotta vissza a lányokat sem az informatikától, sem a hullám­lovaglástól. Emlékszem tanár koromból, hogy érdekes problé­mákat mindig fiúk vetettek fel, noha általában ők voltak a rosszabb tanulók. A lányok célja alapvetően a férjhez menés volt, és ezt nem is szégyellték.

Bíró Ildikó: Egy ombudsman-nőprogram munkatársa vagyok. Rettenetesen zavar, hogy minden gonddal meg kell birkóznunk, hogy „szupernőkké" kell válnunk. Ám hol vannak a férfiak, akik segítenek nekünk? Nem elég a partvonalról szurkolni vagy pfujozni, bár sok nőtársunk is ezt teszi. Közhely, de a két nem kö­zös érdeke, hogy az említett problémákat, meg a nők elleni erő­szak és a prostitúció kérdését megoldja. Ha mi nők alkalmazko­dunk, ha képesek vagyunk erőfeszítésekre, akkor itt az ideje, hogy férfitársaink is felülvizsgálják saját hagyományos szerepe­iket.

J. M.: Valóban, miért csak a nőkről beszélünk, amikor vannak férfiak is? Miért evidencia a dolgozó nő rossz lelkiismerete, mi­ért nem jut eszébe az idősebb nőnemzedéknek, hogy a gyerek­nek apja is van? A szülés után a gyerekkel való törődés felada­tát a férfi és a nő egyaránt teljesítheti. Az apa is pelenkázhat, etethet, mesélhet a gyereknek. A fiatal generáció már tudja ezt. Csak az idősebb nők fejében él még a klasszikus szerepelvá­rás, hogy mindent neki kell megcsinálnia. Át kell alakulnia a gon­dolkodásunknak, oda kell engednünk a pólyázó asztalhoz az apá­kat is, beszélni kell az új férfiszerepekről stb.

Felmerült a vitában, hogy miért van Nyugaton nőmozgalom. Több évig éltem Németországban, és láttam, hogy elég jól áll­nak e téren. Ott a férfi és a nő, vagyis minden ember nagyobb öntudattal rendelkezik, mint nálunk. Kinn még a háziasszonyok polgári öntudata is fejlettebb. Szóvá merik tenni az érdekeiket, szembe mernek szállni az uralkodó normákkal, frau-házakat építenek, és ott összejönnek megbeszélni a gondjaikat. Támo­gatják egymást. Nálunk közröhej tárgya lenne, aki nőcsoportot akarna szervezni. Az elmúlt negyven évben nem alakult ki a pol­gári öntudat, ezért nincs semmilyen polgári mozgatom, komoly civil szerveződés nálunk. A nők öntudata pedig még fejletlenebb, mint a férfiaké, s ezért kevésbé tudják az uralkodó normákkal szemben képviselni önnön érdekeiket.

B. E.: A jelenlévők főleg személyes élményeiket mesélik, s ezt – másokkal ellentétben – én nem tartom hibának, hisz annak van hitele, amit az emberek megéltek. Egyesek rossz néven veszik, ha egy nő a magánéletét emlegeti: szívesebben vennék, ha a köz számára is fontos – teszem azt, politikai jelentőséggel bíró – dolgokról szólna. Holott épp annak kellene kiderülnie, hogy mi történik a négy fal között. Ezt nem szabad agyonhallgatni, mert különben sohasem lesz politikai súlya a kérdésnek, soha nem fognak a parlamentben arról beszélni, mit is jelent ma Magyarországon – különböző társadalmi csoportokban – nőnek lenni.

Szerintem azért nincs nőmozgalom, mert nincs olyan, hogy „magyar nő". Az én érdekeim bizonyos kérdésekben sokkal in­kább egybeesnek egy férfi érdekeivel, bár nem tudom mit jelent az, hogy „férfi", mint egy nőével, noha nem tudom igazából, hogy mi az a „nő". Ha valaki az identitását próbálja megfogalmazni, akkor azonkívül, hogy nő, szólnia kell a műveltségéről, a társa­dalmi csoporthoz, a fajhoz való tartozásáról, mert egészen biz­tos, hogy más egy nyolcgyerekes mátészalkai cigány nőnek az élete, mint például az enyém. A kilencvenes évek elején Auszt­riában éltem, és azt tapasztaltam, hogy az egyetem falain belül a nemiség kutatása igen fejlett, de nincs mögötte nőmozgalom. Nekem az okoz problémát itt, a pódiumon ülve meg az egyete­men kutatva, hogy személy szerint mennyire vagyok bűnrészes abban, hogy a kérdés nem mint politikai kérdés merül fel. Az előttem szólók említették, hogy a családok egy részében csak a nő érzi magát felelősnek a gyermeknevelésért. Sok helyütt fel sem merül, hogy a férfi is vigyázhatna a gyerekre. A megoldás nem az öntudat fejlődése: inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy addig nem is lesz öntudatra ébredés, amíg a társadalom nem ismeri el, hogy nem csak az a munka, amiért munkabért fizetnek. Nehezményezem a nők nyugdíjkorhatárának felemelé­sét 62 évre. Az intézkedés látszólag emancipációnak hat, mivel így a nők a férfiakkal egy időben vonulnának vissza a munka­erőpiacról. De ha tradicionális családban élnek, ez azt jelenti, hogy két állással a hátuk mögött mehetnek ugyanakkor nyugdíj­ba, mint a férfiak. Az egyenlőség gyakorlatilag egyenlőtlensé­get takar. Úgy gondolom, mindez politikai kérdés – a tőke ter­mészete már csak olyan, hogy azt tekinti munkának, ami elad­ható, fogyasztható terméket gyárt, és így a háztartásbeli_j5zük-ségszerűen másodosztályú állampolgár marad. Amíg ez a prob­léma nem jut egyetlen parlamenti képviselő eszébe sem – szán­dékosan nem képviselőnőt mondtam -, addig nem tudunk elő­relépni egy jottányit sem.

A. M.: Ezek a klasszikus viták a fizetett és a nem fizetett mun­káról joggal vetődnek fel, bár ezt most globálisabb perspektívá­ból kell nézni. Tulajdonképpen egyetértek azzal, hogy az itt fel­vetődő kérdések politikaiak, és akként is kellene kezelni őket, de tudni kell, hogy nem nemzetpolitikaiak. Nem nemzetállami politikákon múlik, hogy, teszem azt, egy erős afrikai feminizmus percek alatt tönkremegy a globálissá vált világpiac hatására, füg­getlenül attól, hogy milyen célokat tűzött ki maga elé, és milyen erős mozgalom volt. Ma már nem lehet csak Magyarországról, csak Európáról beszélni. Az ismétlés kedvéért újra leszögezném, hogy mindig férfi- és nőkérdésről, azaz egy viszonyról beszé­lek, amellyel tetszőlegesen játszik egy világpiaci rend. Úgy, ahogy az neki tetszik, és mindig ki tudja zsákmányolni – a szó klasszi­kus marxi értelmében – azt a felet, amelyik gyengébbnek mu­tatkozik. Ezek többnyire kétségtelenül a nők, mert a nagy „fehér üzemmód" egész jutalmazási rendszere – a különféle dominan­ciák fenntartásával meg a tradicionális mentalitások miatt is – olyan, hogy mindig a férfiaknak kedvez.

A nő-férfi-társadalom háromszögben vizsgálódva a nem fo­galma sohasem biológiai értelemben használatos, hanem tár­sadalmilag kidolgozottan. Úgy tűnik, a nők gondolkodását nem formálta át a puszta munkába állás, mert benne rekedtek a bűn­tudatban. Nekem is van egy 18 éves lányom, akit nehéz meg­győzni arról, hogy az anyai szeretet nem arra való, hogy őt nap nap után teljes mértékben kiszolgálja; hogy szükségem van arra, hogy autonóm lénynek tartson, és hogy nem zsarolhat a szere­tetével. Azért nem értjük magunkat, mert elfogadtuk azt a néző­pontot, miszerint a nőkérdés szociálpolitikai kérdés. Mintha a nők élete, a férfiak és a nők viszonya a családi pótlékon, a gyesen, a gyeden, a nyugdíjkorhatáron stb. múlna.

A szexualitás problémáját a vita során nagyon kikerültük, ho­lott érdemes lenne megkérdezni a nőket, hogy mi fáj jobban: ha nem jár a gyes, vagy ha a partner a reciprocitás elvét a magán­szférában mindig felrúgja. A kérdéshez ne csak a politikai rend­szer, hanem az individuum felől is közelítsünk! Az említett le­szűkítő értelmezés, a szociálpolitikára koncentrálás miatt esik például a prostitúció látókörünkön kívül. E jelenség megértése szempontjából nem elég azzal foglalkozni, hogy zömmel állami gondozottak és munkanélküliek lesznek prostituáltak, hanem beszélni kellene arról az évtizedek óta érintetlenül hagyott, megkérdőjelezetlen férfiszexualitásról is, amely itt a brutálisan mohó keresleti oldalt jelenti, s mindezt nem lehet a nyugdíjkorhatár kérdéskörben megtárgyalni.

F. ZS.: Egyre nehezebb folytatni a vitát, mert nagyon sok min­denről kellene beszélni, ugyanakkor válaszolni – legalább is én – semmire sem tudok, legfeljebb tovább tudom görgetni a kér­déseket. Elhangzott egy csomó személyes dolog: lelkiismeret-furdalás, szülők elleni düh… Franciaországban, ahol a nőknek közel akkora hányada dolgozik, mint Magyarországon, szintén nincs részmunkaidő, foghíjas a bölcsőderendszer (bár az' óvo­darendszer tökéletes). Nem tudom, hogy élik meg a munkába állást a francia nők és a francia gyerekek. Kényszerként? Elhagyatottként? Több amerikai vizsgálatot ismerek. Az USA-ban kevesebb nő dolgozik, mint Franciaországban, de aki dolgozik, annál inkább létezik az önvád vagy a lelkiismeret furdalás, mert a női munkavállalás nem norma, a gyermekek helyzete pedig alig megoldott: kevés a gyermekintézmény és inkább a szegények­re szabott. Magyarországon több korszak volt, mélyen változó ideológiákkal. Kering egy kérdés a levegőben: a negyvenvala­hány év retorikája a nők emancipációjáról vagy akár a munkás­osztály vezető szerepéről csak üres és hazug ideológiai szólam volt, vagy modernizációs hatása volt az emberek közötti viszony­ra? A háború előtt a feleség magázta a férjét, az meg tegezhet­te. Ez azért elmúlt. A cselédlány keresztnéven szólításából annyi maradt, hogy a nőket könnyebben hívják a keresztnevükön. Va­lami azért változott nálunk is; kicsit hasonlít a folyamat arra, ami 200 éve történt Franciaországban. A francia forradalom előtt a „Madame", „Monsieur" stb. aszimmetrikus társadalmi viszonyt fejezett ki. Alulról fölfelé a megszólítás „Madame" volt, föntről le­felé viszont nem. Ezért vált kötelezővé a „citoyen" megszólítás. Eltelt jó 30 év, és visszatért a „Monsieur" és a „Madame", csak e megszólítás vertikálisból horizontálissá vált. Ugyanez a válto­zás játszódott le nálunk az „úr" megszólítással. A kérdés tehát az, hogy a bevezetett intézkedések – pl. a nők munkába állása, a koedukációs iskolák elterjedése – mennyire volt csak ránk eről­tetett kényszer, illetve mennyire volt emberközi viszonyokat mo­dernizáló valami. Ha csak fölülről kényszerítették ránk az egyen­jogúságot, akkor az el fog tűnni. A választ e kérdésünkre majd 10-20 év múlva fogjuk megkapni. Azért remélem, hogy nem ez lesz a helyzet. Annál kevésbé, mert ami az emberek közötti vi­szonyban a fenti értelemben történt, az nem valamilyen mester­séges szocialista találmány, hanem egy normális polgári fejlő­dési folyamat része. Teljes nem volt, hiszen a polgárosodás sok eleme hiányzott. Nekünk nem volt polgártudatunk se a háború alatt, se a háború után, de valami azért történt. Hallom Gönczöl Katalintól, hogy az emberek fejlett jogérzékről tesznek tanúbi­zonyságot. Százszámra kapják a leveleket az ombudsman-iroda munkatársai. Számtalan jogsérelem ér bennünket. Eddig eze­ket lenyeltük. Most az emberek kezdenek tiltakozni. Igaz ez egyé­nileg is, a civil társadalom csoportjainak szintjein is. A nyugdíja­sok már artikulálják érdekeiket, a nagycsaládosok és a mozgás­korlátozottak szintúgy. A folyamat a világban is zajlik. Ha egy kisebbség kezdi megjeleníteni az érdekeit, abból előbb-utóbb ENSZ-év lesz… Azt hiszem, a nők éve volt az első ENSZ-év. Nálunk, sajnos, az állampolgári mozgalmakat az igencsak mes­terséges nő-, illetve szakszervezeti mozgalom pótolta. Ezért tar­tunk itt, ahol tartunk.

Hozzászólás, név nélkül: Örülök, hogy a férfiak is bejöttek a képbe, mert a mindenkori magyar politika éppen olyan rossz helyzetbe hozza őket, mint bennünket. Ezért nem szeretem, ha a nőkérdést a férfiak ellenében fogalmazzák meg. Persze elis­merem, hogy a nőket egy plusz politikai és szociális nyomás is sújtja, ami hol erősebb, hol gyengébb. Noha Angliában belesze­rettem a részmunkaidőbe, arra kérek mindenkit, hogy hagyja a külföldi példákat, mert mi itt élünk. Rajtunk nem igazán segít, ha tudjuk, hogy Franciaországban vagy Ukrajnában miként ha­tározzák meg magukat a nők. Mi itt élünk, 1996-ban és Magya­rországon.

B. E.: Pedig borzasztó fontosak a külföldi tapasztalatok abból a szempontból, hogy miként lehet megélni azt, hogy az ember nő, illetve hogy az ember férfi. Más szóval: hogyan lehet átélni a kettőjük közti kapcsolatot. Az emberközi viszonyok moderni­zációján gondolkodva mindig az jut az eszembe, hogy milyen őrületes pszichológiai torzulásokat okozott mindkét nemben, hogy senki nem lehetett önmaga.

Szálai Krisztina: Azon töprengek, miért nem alakult ki negy­ven év alatt nőmozgalom, hogy mi fojtotta el a tízes, húszas évekbeli – Acsádi Judit által leírt – kezdeményezéseket. Legin­kább ugyanis az izgat, hogy a rendszerváltás óta eltelt már pár esztendő, és még mindig nincs nőmozgalom. Pedig egyes ér­dekcsoportok sokkal partikulárisabb érdekek mentén is megszer­vezik magukat. Jómagam egy éve nagyon intenzíven dolgozom egy nőcsoportban és háromnegyed éve kevésbé intenzíven egy másikban. Sok külföldi példát hozunk innen-onnan, de roppant kevés feminista tudja, hogy mi van itthon. A felmérésekből is az derül ki, hogy a nők 75%-a egyetért azzal, ami nekünk, itt az asztalnál ülőknek nem tetszik.

Magam is anglista vagyok, az ELTE angol tanszékén dolgo­zom, de zavar, hogy a magyar nőmozgalom zászlóvivői, a bu­dapesti értelmiségi nők az angolszász kultúra felől közelítenek a problémához, és nem is annyira a brit, mintsem az amerikai ideológiát, propagandát, modelleket veszik át. Mégcsak nem is London a minta, hanem New York. Ne értsenek félre, nem áll szándékomban Amerika-ellenes kirohanást intézni, hiszen sok­ra becsülöm az amerikai demokrácia bizonyos vonásait, de úgy vélem, nem az amerikai feministák javaslatait kellene lefordíta­nunk. Tudom, hogy ez nehézségekbe ütközik, mert a nőszerve­zetek és a civil szervezetek egyaránt az USA-ból kapják a legtöbb pénzt, így aztán illik átvenni tőlük ezt-azt. Mindenesetre fur­csa, hogy nem Berlin, Róma, Madrid felé tekintünk, holott pl. a spanyol nőmozgalom igen energikus, aktivistái sok szép és ér­dekes dolgot csinálnak. A minap egy a családon belüli erőszak­kal foglalkozó konferencián két kiváló osztrák előadást hallot­tam. Csak kapkodtam a fejem, hogy az osztrák pszichológusnő és bírónő által említett példák mennyivel közelebb állnak hoz­zánk. Egyébként az osztrákok számára a nőmozgalom tágabb kategória, mint a feminizmus, s ezzel én egyetértek. A kettő csak Amerikában és az angolszász országokban fedi egymást. Saj­nos mi, akiknek szem előtt kellene tartanunk a nők érdekeit, csak bőszítjük őket azáltal, hogy nem a gondjaikról beszélünk. Ezért itt és most „tetemre hívom" önöket, hogy kutassák ki, mi van ma Magyarországon, hogy ne érjék be a külföldi statisztikák át­vételével, mert ha tudjuk, mi van Amerikában a válás után, ha tudjuk, milyen a bántalmazott svéd gyerek helyzete, attól még nem tudjuk, hogy hogyan érzi magát a magyar nő 1996-ban. Ne feküdjünk az amerikai dömper alá, ha segíteni akarunk.

Lurenszky Ernő: Az emancipációban nagy szerepe volt 1945 után annak, hogy mind a nők, mind a munkás-paraszt gyerekek előtt megnyíltak az iskolakapuk. Aki a tanulás révén magasabb társadalmi rétegbe került, az valóban emancipálódott. De ez nem volt cél, nem érintett nagy tömegeket. A társadalom számára az extenzív iparfejlesztés, a munkaerő utánpótlása volt a fontos, ezért kergették be a nőket meg a földjeikről elűzött parasztokat a gyárakba. Ugyanakkor a férfiak bérét olyan alacsonyan tartot­ták, hogy fokozatosan kialakult a kétkeresős családmodell. A pedagógusok soha nem voltak túlfizetve, de azért a Horthy-kor­szakban egy középiskolai tanár el tudta tartani a feleségét meg a két gyermekét, s fenn tudott tartani egy kétszobás lakást ház­tartási alkalmazottal. Ez a helyzet nem jött vissza a rendszer­változással, noha a szellemi tőke vonzza ide a külföldi befekte­tőket, és az általunk „termelt" szellemi tőkéből lesz a magyar új-burzsoáziának Mercedesé. A helyzetet egyszer rendezni kell. A társadalom többsége bérből és fizetésből él, – tehát nem tartható fenn sokáig a svéd adórendszer meg az albán bérszínvonal. A férfiak azzal tudják támogatni a nők emancipációját, ha mint apák, tanárok, munkahelyi vezetők vagy katonatisztek férfiakat nevelnek a fiúkból. A férfi sokkal inkább erkölcsi, mintsem nemi kategória. Petőfivel vallom: „ha férfi vagy, legyen helyed, hited…" A férfi mivolt leglényegesebb alkotóeleme a felelősségérzet, s ebben, ha modern módon gondolkodik valaki, az is benne van, hogy részt vállal a családi munkamegosztásban. dr Sas Judit kutatásai szerint a gyermekek tanáraik közül a férfias férfiakat és a nőies nőket szeretik a legjobban. A koedukáció nagyszerű dolog, de van hátulütője: a fiúkat néha nyafkává, a lányokat meg durvává teszi. Ezen változtatni kell a szülők, főként az apák se­gítségével. S ez nem idő kérdése! Mert egy jó családban olyan az élet rendje, olyan a szülők példája, hogy az akkor is hat, ha távol vannak, vagy már örökre eltávoztak. Befejezésül: a férfi és a nő közötti harmóniába mindig belekerül egy disszonáns ténye­ző, mert ahogy Karinthy Frigyes írja, tökéletesen soha nem ért­hetik meg egymást. Mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő meg a férfit.

J. M.: Én is érzékelem az amerikai tőkekultúra iránti nagyfokú érdeklődést, és nem helyeslem, hogy olyan vitákat importálnak hozzánk, amelyek teljesen lejáratják a feminizmust a magyar köz­vélemény előtt, mert szélsőséges történetek kapcsán ismerjük meg, és így rögvest kiábrándulunk belőle. Olyasmire gondolok, hogy pl. egy amerikai folyóirat potenciális erőszakolóként mutat be egy magyar kisfiút. Ha azután egyes tudósok ebből megalkot­ják a biopolitika fogalmát, és a feminizmust mint valami rassziz­must határozzák meg, akkor végképp sikerül lejáratniuk. Nem sza­bad tehát amerikai példákat importálnunk, mert nekünk az euró­pai kultúrához és nőmozgalmakhoz kell csatlakoznunk. Igyekez­nünk kell olyan eszmecseréket folytatni, amilyeneket az európai országokban folytatnak, lásd a Szálai Kriszta említette osztrák példát, hogy ne nyögjünk az amerikai szellemi import igája alatt.

B. E.: Elhangzott, hogy nincs nőmozgalom, de van nőkutatás. A kettő persze nincs ok-okozati összefüggésben egymással, de kérdés, kaphat-e az ember pénzt az egyetemen ilyen jellegű ku­tatásra. Lehet, hogy a tudományos akadémia X intézetében meg­tűrnek egy ilyen csoportot, hogy jelezzék, folyik ilyen kutatás is, de hogy abból a kis összegű kutatási pénzalapból, ami az egye­temekre szivárog, kapunk-e, az már megint más kérdés. Én az utolsó magnókazettáig az égvilágon mindent saját zsebemből fizetek, még adóvisszatérítést se kérhetek az államtól, támogat­hatom magam mint tudóst a tanári fizetésemből, ha érdekel a nőmozgalom, s beleölhetem az egész időmet ingyen. De amit még aggasztóbbnak tartok, az az, hogy előbb kapok egy ameri­kai szervezettől vagy klubtól pénzt, semmint hazai erőforrásból. És nem csak azért, mert eleve kevés jut kutatásra. Jó, hogy ki­felé fordulunk, de miért nem Kelet-Európa felé tekintünk? A po­litikai változások ezt a régiót nagyjából ugyanúgy érintettek, sok hasonlóságot lehet felfedezni, sőt ez az elmúlt negyven évre is vonatkozik, arra ami történt, illetve nem történt, illetve ahogy tör­tént. Mégsem egy temesvári, egy szófiai vagy egy kijevi kutató­val dugjuk össze a fejünket, mert akkor a szakma nem ismer el bennünket, akkor nem tudjuk megtartani az állásunkat. Ha azt akarjuk, hogy ne tegyenek lapátra bennünket, akkor olyan kap­csolatokra kell szert tennünk, ami pénzt hoz. Az egésznek van tehát egy kőkemény politikai-hatalmi vetülete. Ha mint „impro­duktív munkaerő" herdálom az adófizetők forintjait, akkor már úgy kell herdálnom, hogy ki lehessen tenni a kirakatba – tehát angolszász folyóiratba kell írnom.

F Zs.: Azt hiszem, hogy Nyugaton a nőmozgalmak a válasz­tójog, az „egyenlő munka – egyenlő fizetés", a több bölcsőde és óvoda, valamint a magasabb fokú iskolázottság problémája kö­rül forognak. Ezeket a nagyszerű dolgokat nekünk a pártállam idején fölülről öntötték a nyakunkba, nem kellett kivívnunk. így kevesen érzik, hogy közös az érdekük a másik nővel (talán a nyugdíjkorhatár emelése az egyetlen kivétel). Borzasztóan meg­osztott az ország, borzasztóan globalizálódott a világpiac. Mit csináljunk? Az IMF meg a Világbank létezik, a hiteleket ők ad­ják, a mintákat ránk kényszerítik. S ha beszivárog az ötlet, hogy meg kell újítani – teszem azt – a magyar zsidó életet, akkor nem makói, hanem brooklyni módon kell majd megújítani. S ez nem vicc, mert onnan jön a pénz. Tetszik a javaslat, hogy forduljunk Olaszország, Franciaország és Spanyolország felé, de nehéz megvalósítani, mert itt bizony gyarmatosítás folyik. A következő áldozat a magyar nyugdíjrendszer lesz. Iszonyú nyomulás van az ügyben. A nők közös érdeke nem egyéb, mint az, hogy em­berek maradhassanak, s ugyanaz természetesen a férfiak ér­deke is. Ezért kellene összefogniuk a megmaradásért. Igaz, a nők helyzete előnytelenebb, mint a férfiaké, de a társadalom két­harmadának (a munkanélkülieknek, a létminimum alatt élőknek stb.) is rosszabb lett a helyzete, és mégsem szervezik meg ma­gukat. Szétesik a világ kis lokális csoportokra. Milyen az ideális nőmozgalom? Nem tudok erre válaszolni, de ideje legalább a kérdéseket feltennünk.

Hegedűs Ferencnél Titkárnőként dolgozom és „gyakorló" anyja vagyok egy már majdnem felnőtt lánynak. Azt mondják, nem le­het tudni, hogyan élnek a mai asszonyok. Az adatgyűjtést, a sta­tisztikák elkészítését, szerintem, el lehet kezdeni az önkormány­zatoknál. Tőlük meg lehet tudni, hogy hányan járnak segélyért, ki mennyi gyereket nevel és milyen körülmények között teszi ezt. Újpesten és még pár helyen már elindult valami. A nagycsalá­dosok már szerveződnek, nem várnak az amerikai segítségre. Valahol el kell kezdeni. Ha mi nem segítünk magunkon, akkor senki sem segít rajtunk. Örülök, hogy nem most nevelem egye­dül a gyerekem, mert most nem boldogulnék. A szüleim is öre­gek, támogatnom kellene őket, és a csontjaimat is egyben kel­lene tartanom immáron 62 éves koromig.

A. M.: Ebben az országban tíz- vagy százezer gyerekét egye­dül nevelő nő van: helyzetük most összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint korábban, és sem a politikusok, sem a parlamenti képviselők nem próbálják érdekeiket artikulálni. A nyugdíjasok gondjairól tud a társadalom, az ő problémáikról viszont nem. Miért? Benne van ebben mindaz a bűntudatkeltés, ami folyama­tosan hat, ami miatt a nők nem mernek előjönni, megszerve­ződni, noha őket nem támogatja a Soros Alapítvány vagy más nemzetközi szervezet, mint az elvált apákat. Hogy miért nem szervezik meg magukat? Az az agyonterhelt nő, akinek még a problémáit sem ismerik el, nemcsak pénzbeli támaszt, de esz­mei támogatást sem kap. Nem biztatják, hogy érdemes össze­ülnie és csinálnia egy önsegítő csoportot, s így minden legitimi­tás ki van véve a talpa alól. Ez pedig összefügg a nőmozgalommal, pontosabban annak hiányával. Mi most egy budapesti ér­telmiségi klubban ülünk, s problémáink – mind az emberiek, mind a nőiek – összevethetetlenek a nem középosztálybeliekével. El kellene gondolkoznunk azon, miért nincs bennünk szolidaritás a saját nemünk iránt, ami persze nem kellene hogy ellenséges érzületet jelentsen a férfiakkal szemben, hanem csupán annak a vállalását, hogy bele tudjuk képzelni magunkat egy szabolcsi nő helyzetébe.

Én igyekszem a kutatást és a mozgalmat együtt csinálni, bár­milyen szerényen értendő az, amit mozgalomnak tudok magam körül. Nem akarok a tudománynak abba csapdájába esni, hogy az íróasztal mögött kitalálok valamit, ami nincs a valóságban. A „Nővonal" segítségével lehet némi információhoz jutni. Ami itt az amerikai kulturális gyarmatosítás kapcsán elhangzott, azt én úgy fogalmaznám meg, hogy lehet, hogy a magyar nők, a potenciá­lis nőcsoportok érzik ezt, és mivel nem akarnak csapdába esni, nem szervezik meg magukat. Holott hihetetlenül nagy igény van a gyermeküket egyedül nevelők csoportjának megszervezésé­re. Csakhogy ezt nem támogatja a tudomány, nem támogatják a pártok – amelyekhez amúgy sem kapcsolódnak szívesen az emberek -, s nincsenek anyagi források sem, ami pedig nem nélkülözhető, mert kell egy hely, ahol le lehet ülni. Lehet, hogy megrettentünk az említett befolyástól: a kutatás ahelyett, hogy a feminizmus lehetséges formáiról szólna, ahelyett, hogy a „nagy fehér üzemmódnak" nevezett globalizálódó valamit kritizálná, mindenütt – Keleten, Nyugaton és Amerikában is – csak rész­letkérdésekkel foglalkozik, mintha egy női szubkultúra problémá­járól lenne szó. Megszűnt a nyugat-európai feminizmus társa­dalomkritikai potenciálja, arra való képessége, hogy maga alá gyűrje ezt a rossz irányba haladó társadalmi trendet, fölmutatva embertelen vonásait. Meglehet, hogy csak erre a tehetetlenségre nem vagyunk vevők. Látjuk, hogy milyen jól betagozódnak ebbe a hanyatló világba a nyugat-európai és az amerikai feministák, s talán ezért nézzük őket kívülről. Természetesen jó lenne, ha lennének saját erőforrásaink, mert tényleg túl sok és túl nehéz szociális kérdés megoldása vár ránk. Ha hinnénk női identitá­sunkban, abban, hogy vannak a többi nővel közös érdekeink, akkor a szolidaritásnak ez a gondolata előbb-utóbb megszülne egy nőmozgalmat.

Hozzászólás, név nélkül: Gyermekkoromban alig volt egyedül­álló nő, mert akkor a feleség elviselte a férjét legalább papíron, hiszen szégyen volt egyedül maradni. Most elválhatunk, de 35 év fölött felakaszthatjuk magunkat. Meg kell nézni az Expressz újság álláshirdetéseit: 35 fölött lehetetlen elhelyezkedni, mégis felemelik a nyugdíjkorhatárt. 20-25 év körüli nő kell a munka­helyeken, aki csörög és röfög öt nyelven, de ha véletlenül gye­reket szül, akkor ő is ki van rúgva. Teljesen ki vagyunk szolgál­tatva a teremtés koronáinak.

Hozzászólás, név nélkül: Nekem inkább az a problémám, hogy elvették tőlünk a választás szabadságát, amikor olyan alacsony lett a férfiak munkabére, hogy nekünk is el kellett mennünk dol­gozni. Amerikában eldöntheti egy nő, hogy munkába áll vagy sem; nálunk nem, mert egy fizetésből éhen hal a család. Tanár vagyok, szeretem a hivatásomat, s a nyugdíjkorhatár felemelé­se nem azért zavar, mert nem akarok dolgozni, hanem mert magam szeretném eldönteni, hogy elmegyek-e nyugdíjba vagy sem. S ha elmegyek, akkor részmunkaidőben dolgozom tovább, vagy ha fizikailag már nem bírom, akkor ad hoc munkát végzek. Nekem az a bajom, hogy a politika keményen beleszól a ma­gánéletünkbe, és ránk kényszerít valamit, amit nem akarunk. Vagyis elveszi tőlünk a döntés jogát, a választás szabadságát.

Hozzászólás, név nélkül: Vajon ki veszi el tőlünk a választás szabadságát? Az általunk épített kapitalizmus jelszava: a sza­bad választás. És tényleg sok minden között szabadon választ­hatunk, a Volvo és a Mercedes, a Prill és a Tip között, de az életünk legfontosabb kérdéseiben nem dönthetünk, csak hibáz­tathatjuk az államot vagy a személytelen piacot. Ne felejtsük el, hogy a férfiak sem választhatnak nyugdíjkorhatárt, Hegyeshalom­tól nyugatra is csak 65-70 éves korukban mehetnek nyugdíjba. Az a mulatságos ebben az új ideológiában, hogy miközben a választás szabadságát bálványozza, épp a leglényegesebb dol­gokban nem engedi az állampolgárt dönteni. Régebben hibáz­tathattunk ezért egyeseket, most meg többnyire azt mondjuk, hogy „ilyen az élet". Az a döbbenetes, hogy az emberek bele­nyugszanak abba, hogy munkanélküliek, hogy szegények. És a nők is belenyugszanak elnyomott helyzetükbe, holott öntudatra kellene ébredniük: nekik, a nyugdíjasoknak, a munkanélküliek­nek, az egytized bérrel rendelkezőknek.

Nem könnyű 1989 után marxista-feminista gondolkodásról írni. A marxizmus, legalábbis világméretű formájában, teljesen eltűnt a történelem színpadáról. Ami maradt, az a sok lerombolt re­mény és gesztus, ahogy megmerevedett a harcban. Mint jelzé­sek ezek nehezen megfejthetők, mivel az ellentétes pozíciók annyira áttekinthetetlenné váltak, akárcsak egykor a női szem­pont érvényesítése a tudományokban. 1989 azonban esélyt is jelent. A pártpolitikai küzdelmektől megszabadulva immár job­ban felmérhető, hogy a marxista örökségből mi az, ami számunk­ra használható, s mi az, ami elmúlt, vagy aminek még van jövő­je.

Hogy kit rejt a számunkra kifejezés? Nos, ez az írás irányult­ságát és alanyát firtató kérdés, vagyis az álláspontra és a pers­pektívára vonatkozó kérdés az egyik olyan vonás, amely össze­köti a marxista és a feminista gondolkodást.¹ Eszerint gondol­kodni és cselekedni a felszabadulás igényével kell, vagyis min­denfajta uralom ellen irányulva, tehát azt a szempontot, amely­ből mindez történik, be kell vonni a gondolkodásba, s nem sza­bad elfedni egy vélt objektivitás nevében. A megnevezendő ke­retfeltételek már maguk is tartalmazzák azoknak a vitás ppntok-nak jó részét, amelyek a hetvenes és nyolcvanas években mar­xizmus és feminizmus között léteztek.²

Mindenekelőtt annak az elismertetéséről volt szó, hogy ne csak a tőkés kizsákmányolás ellen lehessen lázadni, hanem a patri­archális uralom ellen is. E ma már szinte érthetetlennek tűnő vita mögött – mely kezdetben magának a patriarchátusnak a lé­tezéséről, később pedig a patriarchátus és a kapitalizmus össze­függéséről folyt – tudományelméleti és politikai paradigmaváltá­sok húzódtak meg. Támadni kezdték az uralomról való kauzális gondolkodást, s egyúttal azt az egyszerű feltételezést is, mely szerint mindig csak egyetlen fajta uralom van, az egymást köl­csönösen támogató uralmi viszonyok rendszere helyett. A tota­litárius és ugyanakkor ökonomista indíttatású gondolkodás elvetésével a feministák számára megnyílt a tér a kultúr- és hatalomelméletek rendkívül termékeny recepciója előtt. Nem akarván kizárólag a tőkés kizsákmányolásra összpontosítani, kétségbe vonták, hogy a munkásosztály lenne a változás egyet­len lehetséges történelmi alanya. E korábbi legitimitás megtagadását az új társadalmi mozgalmak – melyek közül a nőmoz­galom bizonyult a legnagyobbnak, a legtartósabbnak és a leg-radikálisabbnak – különféle gyakorlati alternatívák felvetésével társították. Amikor a nőmozgalom ilyesfajta állásfoglalásai első ízben a nagy nyilvánosság elé kerültek (hozzávetőleg a hetve­nes évek közepétől), a munkásmozgalom akkori szervezetei – főként a kommunista és szociáldemokrata pártok és szakszer­vezetek – egyértelműen megfogalmazták indulatos ellenérvei­ket. Állításuk szerint a marxizmust és a munkásmozgalmat be­lülről kritizáló feministák gyengítik a mozgalmat, összekeverik a fő irányt egy mellékszállal, s mint kártékony polgári erőkkel fel kell lépni velük szemben. A feminista beavatkozások határozott visszautasításaként értelmezhető például egy tudományos el­kötelezettségű csoport, a Marxista Diákszövetség programja, amely a nők figyelmébe ajánlja, hogy a marxizmus a nőkérdés vonatkozásában megbízható elméleti alapot és megoldást kínál, s minden egyéb töprengés fölösleges. (Ez az álláspont a mun­kásmozgalom továbbra is férfiak által vezetett más csoportjai­ban mind a mai napig viszonylag érintetlenül megőrződött.) A vita szinte valamennyi, akkor még meglévő médiában hangot kapott, s jószerivel minden esetben a harcias feministák kire­kesztésével vagy kilépésével végződött. A marxista érvkészlet erejét bizonyítja, hogy ezek a feministák többnyire ezután is összekötötték egymással a marxista és a feminista gondolko­dást, átalakítva és a nőkérdés számára alkalmassá, téve a mar­xizmust. Pedig az elutasítás gyakorlatilag kétfelől is érintette őket, hiszen a hetvenes és nyolcvanas években a nőmozgalom kép­viselőinek zöme – belefáradva a megmerevedett munkásmoz­galommal való huzakodásba, vagy el se jutva igazán a vele való kapcsolatig – elfordult a marxista gondolkodástól. Nagyobb be­folyásra tett szert a pszichoanalízis (Lacan nyomán), valamint az erőszakkal, a szexualitással, a testiséggel, a nyelvvel és a jelképekkel kapcsolatos irányzatok sokfélesége. A marxista fe­ministák tehát szembefordultak mind a pártos marxizmussal, mind azzal a fajta feminizmussal, amely nem vagy csak alig foglalkozott a gazdaság, a profit és a kizsákmányolás kérdé­seivel.

Visszatekintve könnyen megállapítható, hogy az elutasí­tás, illetve az elfordulás nem erősítette sem a nőmozgalmat, sem a munkásmozgalmat. A vitában feltáruló ellentétek a poli­tikai hatalomvesztést jelezték, jóllehet nem állítom, hogy oksági összefüggés lenne a nőmozgalom gyengülése és a munkásszer­vezetek csökkenő befolyása között.

A feminista-marxista elmélet terén különösen Észak-Ameri­kában fontos viták elindítója lett a kérdésfeltevés és kutatás szempontjának problémája. A női szempont érvényesítése a tu­dományban mint jelszó nagyobb súlyt kapott, mint a tudomány megközelítésének kérdése bármikor a marxizmuson belül. Le­gitimált egy önálló feminista tudományt, a meglévő tudományel­méletek heves kritikájához vezetett, s végül – nem utolsósor­ban a fekete feministák heves beavatkozása következtében – az ismeretszerzés sokféle útját határozta meg (situated knowledges).³

Alekszandra Kollontajtól az autonóm nőmozgalmon keresztül a „tettes és áldozat" elméletéig

Századunk elején Alekszandra Kollontaj, orosz marxista és fe­minista ezt írta: „Az új típusú nő nemcsak a külső láncok ellen lázad, hanem a 'szerelmi börtön' ellen is tiltakozik, fél azoktól a béklyóktól, melyeket a szerelem a korunkra jellemző elkorcso­sult pszichológia folytán a szeretőkre rak." Az új típusú nő sze­rinte „szabad, mint a szél, és magában áll, mint a sztyepp füve. Senkinek sem drága, senki sem védi meg." Ő az, aki „ismeri a szeretett lényhez való alkalmazkodás határát, s az önmegtaga­dás és a szerelemben való feloldódás iránti atavisztikus hajlam összeütközik benne a már kifejlett, határozott emberi személyi­séggel".⁴

Miről is beszél Alekszandra Kollontaj? Mai fogalomvilágunk­ra lefordítva kapcsolatokról, érzelmekről, a nők önismeretéről és megváltozásáról, valamint ennek áráról (a magányosságról), a szerelem és védelem kétarcúságáról egy olyan társada­lomban, amely bár más, mint a miénk, de a nőket illetően ha­sonló kérdéseket vet fel. Privát dolgokról beszél úgy, mint­ha azok a politika aktuális problémái lennének, s ezzel fel­ismerhető módon feministaként beszél. De vajon úgy is, mint marxista? Ha felidézzük a munkásszervezetekben tevé­kenykedő nők tanúvallomásait a késő nyolcvanas évekig, ez utóbbi kérdésre nemmel kell felelnünk. Az államszocialista or­szágok önfeladásáig a marxizmusra hivatkozó publikációkban az szerepelt, hogy a nőkérdés a termelési eszközök magántu­lajdonából fakad, ennélfogva a nők igazi elnyomója a tőke, va­gyis a harcot a férfi munkásokkal együtt a tőke ellen kell foly­tatni, s a termelési eszközök köztulajdonba vételével a nőkér­dés meg fog szűnni. A napi politika szintjén ez azt jelentette, hogy követelni kell a női munka azonos bérezését és szociális biztosítását, továbbá tiltakozni az ellen, hogy nőkkel duzzasszák fel az ipari tartaléksereget. A kutatás a szociális helyzetet tük­röző adatok felmérésére irányult; a politika az állammal szem­ben támasztott egyik követelmény volt, a stratégia pedig a ka­pitalizmus ellen folytatott szocialista harc része. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb fogalmak, úgymint tulajdon, termelőerők, termelési viszonyok, érdek, osztály; vagy egy szinttel lejjebb – munkanélküliség, bér, anyavédelem, óvodák, nyugdíj éppoly távol álltak az új típusú nő Kollontaj által leírt elképzelésétől, mint az emancipált anyával kapcsolatos követelés, melyet glo­bálisan így fogalmaztak meg: „Mindent akarunk – hivatást, csa­ládot, politikát!"⁵

Most, amikor ezt írom, még mindig érzem, hogy a társadalom­ban nőkérdésként artikulált problematika milyen szorongató kö­töttséget jelentett az uralmi viszonyok és a női alárendeltség megértése szempontjából, s újra érzem azt a nyugtalanságot is, amely bennünket, akik már korán olvastuk Kollontajt, fogva tar­tott. Az ő mondatai ugyanis nem csak lelkesedést váltottak ki belőlünk. Mintha olyasvalamit próbáltak volna elvenni tőlünk, amiről nem akartunk lemondani: a szerelmet, a páros életet, a függőséget, a védelemre szorulást. Ugyanakkor kicsit unalmas­nak éreztük mindazt a tevékenységet, amelyet magunk is politi­kának tartottunk. Egyszóval valami nem volt velünk rendben. A hetvenes évek végén jártunk ekkor. Az autonóm nőmozga­lom, amely egyik szervezet mellett sem kötelezte el magát, ad­digra már bőséges tapasztalatokra tett szert mint politikai médi­um; tömegrendezvényeken határolta el magát az önvádra hajla­mos női gyengeségtől is, felháborodottan hibáztatva a férfiakat. A mozgalom képviselői szerint a nő nemcsak a körülmények ál­dozata, mint azt a hagyományos munkáspolitika állította, hanem a férfiaké is. Alekszandra Kollontaj számára pedig megint nem maradt hely.

A munkásmozgalommal, az autonóm nőmozgalommal és nem utolsósorban az önmagammal kapcsolatos tapasztalatok alap­ján az ezt követő időben kialakítottam két hatékony tételt, illetve módszert, melyet marxista-feminista fogalomnak nevezek: a „tet­tes és áldozat tételét" és az emlékezés módszerét (ez utóbbit itt nem fejtem ki).

Abból kiindulva, hogy bosszantott a nőmozgalomban hallott bénító áldozattörténetek tömege; feszített az a nyugtalanság, hogy ismert, de igazi felismeréssé át nem alakított mozzanatok találhatók Marxnál, Gramscinál, Kollontajnál és másoknál; fel­háborított a munkásmozgalmon belül folytatott nőpolitika korlá­tozó szándéka; valamint, hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttem magam és azok a nők is, akikkel a Nyugat-berlini Szocialista Nőszövetségben találkoztam, a következő kutatásvázlatot⁶ ké­szítettem:

Ha egy társadalmi rend már nem pusztán a kényszeren ala­pul, meg kell szereznie tagjai egyetértését. A mi társadalmunk­ban, ahol a nők teljesen alárendelt helyzetben vannak, s csak kis mértékben vesznek részt a gazdasági, a politikai, a tudomá­nyos és a kulturális döntésekben, ahol többnyire rá vannak utal­va egy férfi támogatására, a nők felszabadítása szempontjából az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mindezt miért tűrik el. Miért nem vetettek véget a nők már régen ennek az igazságta­lanságnak, miközben ők alkotják a többséget? Az önfeláldozás is tett – hangzott a válasz arra a kérdésre, hogy vajon a nők áldozatokként vagy tettesekként vesznek-e részt elnyomatásuk­ban.

Engem az elnyomatás kérdésének megfordítására indított Marx néhány tétele. Először is a Feuerbach-tézisek, amelyek­ben az emberi lény a társadalmi viszonyok összességeként je­lenik meg, aztán az a tétel, mely szerint az emberek nem csi­nálják ugyan szabadon történelmüket, de ők csinálják – ahogy ezt később Lassalle, majd Rosa Luxemburg is a magáévá tet­te. Végezetül az, hogy az emberek meghatározott formákban valósítják meg életüket, amely gúzsba köti, gátolja és önma­guk ellen fordítja őket, s amelyet le kell rombolniuk, hogy fel­szabaduljanak. Azt a marxi tételt, mely szerint a munkásnak meg kell döntenie az államot személyiségének érvényesítéséhez, úgy változtattam meg, hogy a nőknek meg kell dönteniük a családot személyiségük érvényesítéséhez. A kutatás során megválaszolandó kérdés pedig így hangzott: hogyan alkal­mazkodnak a nők adott életfeltételeikhez? Öntudatosan, el­lenkezéssel, egyetértőn, megalkuvón, netán harcok közepet­te? A hétoldalas kis vázlat⁷ egy tizenöt évig tartó vita elindítója lett, amelyet a DKP-től az SPD-ig a munkásmozgalom legkü­lönbözőbb szárnyainak képviselő(nő)ivel folytattam.⁸ A „tettes és áldozat" elmélete és vitája máig fontos helyet foglal el a marxista-feminista gondolatvilágban és az ilyen orientációjú társadalmi szerveződések körében.

A házimunka-vitától a munkatársadalom térnyeréséig. Új szerződést a nemek között!

A legnagyobb visszhangot kiváltó vita, amely a marxista gon­dolkodásból indult ki, majd hamarosan túllépett rajta és szem­befordult vele, a hatvanas évek elején kezdődött Maria Rosa dalia Costa írásával a házimunkáról.⁹ Mindenekelőtt aziránt támadt kétség, hogy a marxista értékelmélet és az annak részét alkotó munkafogalom használható-e, illetve megfordítva, nem ezekből ered-e a nők és a női munka vitatható kezelése a marxista gon­dolkodástól áthatott munkásszervezetekben. A marxista gondol­kodás gerince elleni támadást megelőzte a klasszikusok egyfaj­ta trónfosztása, egy olyan felszabadító tett, amely nélkül nem is lett volna lehetséges ez a radikális kételkedés. A kritika ugyanis legelőször a klasszikusok férfi mivoltát vette célba. Például A nőkérdés mesebeli bácsikái¹⁰ című könyv igyekezett feltárni a két tanítómester, Engels és Bebel életbölcsességeinek patriar­chális stílusát, összegyűjtötte elszórt megnyilatkozásaikat a nők­ről, és köznevetség tárgyává tette ezeket. Való igaz, elég csak nekilátni, s hamarosan gazdag leletre bukkanunk, ha mondjuk egy olyan nagy becsben álló szöveget, mint A Kommunista Párt kiáltványa, feminista szemmel olvasunk. Az a megfogalmazás, hogy „a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, ame­lyek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegy­vereket forgatni fogják – a modern munkásokat, a proletárokat", éppoly magától értetődő módon rekeszti ki a nőket, mint ahogy az a követelés, mely szerint „arról van szó, hogy megszüntes­sük a nőknek azt a helyzetét, amelyben puszta termelési szer­számok", a passzív áldozat szerepére kárhoztatja őket,¹¹ Az ilyes­fajta feltáró és deheroizáló tettek bár felszabadító hatásúak, hosszú távon korlátozott ismeretekkel szolgálnak. Hiszen ily módon megbizonyosodhatunk ugyan arról, hogy Marx és Engels gondolkodása is férfiközpontú volt, ám keveset vagy épp sem­mit sem tudunk meg az elméleti alapról, amelyre a nőkérdés rá­épülhet vagy nem épülhet rá. Jómagam közismert tényként fel­tételezem, hogy Marx ahhoz a saját korában elterjedt elképze­léshez kapcsolódott, mely szerint a munka a társadalmi gazdag­ság forrása, s ebből dolgozta ki, hogy a tőkés kizsákmányolás olyan alapon folyik, hogy áruként veszik meg a munkaerőt, amely több értéket képes termelni, mint amennyire a saját reproduká­lásához szüksége van. A feminista kritika ezzel szemben azt állítja, hogy az ingyenes női munkát, amely lényegében a munkaerőáru újratermelésével csak általánosan körülírt területen folyik, s amely össztársadalmilag láthatatlan, a marxi elmélet egyenesen szisztematikusan eltünteti. A hosszas nemzetközi vita célja lényegében az volt, hogy meg­találják a politikai gazdaságtan kritikájának vakfoltját, máskép­pen szóval bebizonyítsák, hogy a háziasszonyok egyrészt pro­duktív munkát végeznek, másrészt munkájuk ingyen beolvad a munkaerőáru értékébe, hiszen ők is több munkát végeznek, mint amennyi a reprodukciójukhoz szükséges. A női munka­erő e folyamatos ingyenes elsajátítását¹² állandó „eredeti tőke­felhalmozásnak" tekintették, és sürgették az értékelmélet át­alakítását, minthogy az túl erősen támaszkodik az ipari mun­kára.¹³ Az akadémikus stílusú értékelméleti vita végül olyan politikai követelésekbe torkollott, mint a házimunka bérezése vagy az össztársadalmi munkamegosztás gyökeres megváltoz­tatása, és olyan elméletiekbe, mint a nem bérmunka bevoná­sa a produktív munka kategóriájába. Bár a házimunkával kap­csolatos vita visszatekintve meglehetősen különösnek tűnhet, megerősítette azt a tudatot, hogy ez a szektor a kapitalizmus konstitutív része.

A magam részéről javaslom, hogy folytassuk a házimunka le­becsülésének bírálatát, s hozzuk kapcsolatba a házimunka for­máját más létező munkaformákkal. A mi társadalmunkban a házimunkát a bérmunka viszonyában értelmezhetjük leginkább. Ily módon figyelembe vehetjük a történelmi változásokat, s konk­rét politikai lépéseket dolgozhatunk ki. A házimunka nemcsak alárendelt szerepet játszik a bérmunkával szemben, de egyúttal bizonyos fokig anakronizmus is egy olyan társadalomban, ahol az emberek rendszerint saját jövedelmükkel biztosítják létfenn­tartásukat. A „csak" háziasszonyok eszerint olyan nők, akiknek nincs valamilyen kereső foglalkozásból származó, saját jövedel­mük, ezért nem is tudnak a „szokásos" pénzzel fizetni. Mindazt, ami létfenntartásukhoz szükséges, nemileg specifikus módon kell megszerezniük: a férjnek és a gyermek(ek)nek nyújtott, szemé­lyes szolgáltatásokkal. Ez személyes függést, továbbá (történel­mileg fokozódó mértékben) kiszámíthatatlanságot és bizonyta­lanságot jelent ebben a munkaviszonyban. Nincs közvetlen kap­csolat a munka és a létfenntartás között. Ha például a férj mun­kanélküli, a háziasszony munkája megszaporodik, míg az élet­színvonal és a háztartási pénz csökken.

A háziasszonyt strukturálisan és személyesen is akadályozza a házimunka abban, hogy egyenjogú részese legyen a társa­dalmi folyamatoknak. Másfelől fontos azokat az előnyöket is lát­nunk, amelyeket a „csak" háziasszonyi lét a nők számára jelent, mivel másképp nehéz lenne befolyásra szert tennünk. Először is előnynek tartom, hogy a háziasszony szabad a bérmunkától, amelynek korlátozó hatása van az időbeosztás, az utasítási struktúra, a lehetséges kompetencia, a munka mennyisége és minősége tekintetében. Másodszor a háziasszony számára fenn­tartott területek – az élet óvása, őrzése és védelme – a szó pa­tetikus értelmében véve nagyon emberi szférák. A nők épp ezek miatt az előnyök miatt viselik el az alárendeltséget meg a két­ségbeesést, s ugyanakkor táplálják a közösségi életben való re­ményt.

Számomra itt most az a kérdés, hogy mennyire cselekvőké­pesek a nők társadalmunkban, s milyen lépéseket kell tennünk, hogy meg tudjuk szólítani őket. Ebben az összefüggésben sze­retném leszögezni, hogy egy bizonyos életformában – a házi­asszonyéban – annál nehezebb élni, minél elterjedtebb egy bi­zonyos másik forma: a szabályozott bérmunka, a jövedelemmel biztosított létfenntartás. A bérmunka általános érvényűsége tár­sadalmunkban anakronizmussá teszi a házimunka formáját, a nő illetékességi területét pedig peremszélivé és ily módon sajá­tosan elnyomottá. Azt javaslom tehát, hogy a házimunkát a min­denkori társadalom uralkodó életformájához s a létfeltételekkel való rendelkezés kérdéséhez mérjük. Ezáltal új aktualitást kap az a régi követelés, hogy a házimunkát vonjuk be a társadalmi keresőmunka modelljébe.

Ma, mintegy két évtizeddel a házimunka-vita kezdete után, a munkatársadalom átalakításáról folyó vitában általánosan elis­mert dolog a házimunkának a társadalmi összmunkában elfog­lalt helyéről beszélni. Mindenekelőtt azért van ez napirenden, mert áttörés történt a következő két ponton: a mikroelektronika révén a munka bizonyos módon átalakul, úgy is mondhatnánk, „feminizálódik". Az automatizált munka információ feldolgozó te­vékenység, s jellegét tekintve a hagyományos irodai munkához hasonlítható. A tipikusan „női munka" jegyei jobban illenek rá, mint a tipikusan „férfimunka" jegyei. A munkahelyekért folytatott harcban két dolog ellen kell küzdenünk: általában a munkanél­küliség ellen (többek között a munkaidő-csökkentés eszközével) és azellen, hogy az új technológiai berendezésekkel felszerelt munkahelyeket kizárólag férfiak foglalják el. Vagyis meg kell vál­toztatni a képzést és a munkakultúrát, s offenzív munkapolitikát szükséges folytatni a nők érdekében.¹⁴ A változás előtt álló-má­sik terület a széles értelemben vett „házimunka". A konzervatív kormányok több tevékenységet és szolgáltatást is megpróbál­nak újra a családhoz kötni, például az öregek és fogyatékosok gondozását, a gyereknevelést vagy a munkanélküliek fizikai és lelki ellátását. A „kétkeresős" szónak pedig máris konjunktúrája van. Ez ellen a stratégia ellen határozottan fel kell lépni, hogy a válságtól érintett területekre kiterjedjen a társadalmi felelősség. A házimunkával kapcsolatos mai politika azt mutatja, hogy válságban van a tőkés termelési mód, amelyben a profitcé­lú élelmiszer-termelés kiemelt társadalmi tevékenység, míg az élet óvása, őrzése és védelme, vagyis az életmód kérdé­sei magánügynek számítanak, olyan mellékes dolognak, ame­lyért elsősorban a nőket teszik felelőssé. Pedig épp ez a mo­dell, azaz az állítólag csak eszközként szolgáló élelmiszer-ter­melésnek az élet kárára történő megvalósítása jutott válságba. Megsemmisüléssel fenyeget a föld, amit „környezetrombolásnak" neveznek, pedig ez egyúttal az életmód lerombolása is.

A fenti megfontolások miatt lényeges, hogy az új társadalmi szerződés körüli vitákba bevonjuk a nemek közötti új szerződés kérdését. Ez a vita most még csak az elején tart. Nehézséget jelent maga a szerződés gondolata, amelyet a feminista kritika mint férfimesét elvet, de amely ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy egy új társadalmi modell megteremtéséhez a nők saját ta­pasztalataikból és társadalmi helyzetükből kiindulva alternatívá­kat vessenek fel, amelyeket nyilvánosan meg lehetne vitatni mint egyfajta társadalmi szerződést a nemek közötti viszonyban. Már­pedig általános nagy válságok idején az ilyesféle viták lehetsé­gesek és szükségesek is.

A kapitalizmus és a patriarchátus összefüggéséről és az államszocializmus összeomlásáról

Mivel a marxista feministák – még mielőtt elkezdték feminista­ként értelmezni magukat, s az ennek megfelelő elméleti kritikát folytatni – bírálták a kapitalizmust, számukra mindvégig közép­pontban állt a kapitalizmus és patriarchátus összefüggésének kérdése. Jóllehet el akarták vetni azt a feltételezést, hogy a nők elnyomása egyenesen a tőke logikájából következik, s vele együtt el is tűnik, ez nem jelentette azt, hogy ne láttak volna köztük valamilyen belső összefüggést, noha persze tudták, hogy a nők elnyomása régebb óta létezik, mint a kapitalizmus.¹⁵

Az uralmi rendszerek együttéléséről és/vagy összefonódásá­ról folytatott észak-amerikai vita – a dual economy debate – leg­inkább abból a könyvből¹⁶ ismerhető meg, amelynek sokatmon­dó alcíme: A marxizmus és a feminizmus boldogtalan házassá­ga. A frontok addigra régen megmerevedtek. A feminizmus szá­mára a marxizmus nagyrészt érdektelenné vált, az önmagukat marxistának definiáló pártok és csoportosulások pedig nem kí­vánták feminista értelemben tágítani látókörüket. Csak a „bielefeldi iskolához"¹⁷ tartozó nők keltettek feltűnést és váltot­tak ki némi kritikát. Ők Rosa Luxemburg felhalmozás-elméleté­re hivatkozva a nők elnyomását folyamatos eredeti tőkefelhal­mozásként határozták meg, a nőket pedig mint szükséges bel­ső gyarmatot, amely nélkül a kapitalista növekedés lehetetlen. Természetesen ezek a szerzők hamarosan teljes mértékben el­vetették a marxi álláspontot.¹⁸

Az egyszerre marxista ós feminista igényű nézetek és mun­kák elvesztették a produktív vita lehetőségét. Különösen Néme­tországban volt ez így, ahol a szocializmus közelgő összeomlá­sa már előrevetítette árnyát.

A négy évtizedig tartó antikommunista vita 1989 után fonák helyzetbe hozta a nőket Nyugaton. Miközben harcoltunk a nők foglalkoztatásáért, a gyermekek megfelelő ellátásáért, olyan or­szágot akartunk, amelyben a nemek egyenjogúsága magától ér­tetődő, és ugyanakkor kevésbé szürke és kispolgári dologra gon­doltunk, mint ami az NDK-ban megvalósult. Mai ésszel talán azt mondhatnánk, hogy olyan felszabadulásra vágytunk, amelynek eredményeképp a nők szépek és okosak, fantáziadúsak és ele­venek, életörömmel téliek és érzékiek, tettvágyók és közösségi elkötelezettségűek lehetnek. És az antikommunista szorításban, amely a mi nőeszményünk ellen is irányult, nem vettük észre, mit hibázott el az NDK. Mindenesetre úgy éreztük, hogy a fal leomlásával éppen ez a dimenzió nővéreinkben is felszabadít­ható. Nem részletezem, hogyan temették el reményeinket a va­lóságosan létező nők és azok a nyomasztó kényszerek, ame­lyek közé a nők nyomban azután kerültek, hogy az NSZK meg­kezdte a gyarmatosítást. Mindez közismert és gyakran kifejtett téma.

A rákövetkező időkben megpróbáltam feldolgozni azt, hogy az NDK-ban élő nőkből hiányzott a feminizmus, amire mi nem vol­tunk felkészülve. Elkezdtem tehát a szocialista patriarchátus elemzésével foglalkozni, vagyis azzal, hogy miképpen tartozott hozzá a kelet-európai szocializmus alapjaihoz a nők elnyomá­sa. A válaszok¹⁹ ismét arra késztettek, hogy elgondolkodjam a nők elnyomása és a különféle termelési módok közötti lényeges összefüggésen. Most, amikor úgy tűnik, hogy világszerte a ka­pitalizmus az egyetlen alternatíva, úgy érzem, a stratégiai meg­fontolások alapjaként még fontosabb megvizsgálni azt a kérdést, hogy mint termelődik újra a kapitalista patriarchátus. E célból felelevenítettem és átgondoltam azokat az ismereteimet, ame­lyeket az elmúlt két évtizedben a politikáról, a gazdaságról, a kultúráról, az ideológiáról és a nők szocializációjáról szereztem. Végül a következő, bár itt sajnos csak erősen rövidített formá­ban visszaadható megállapításokra jutottam:

A nők elnyomása csak a két nem együttes közreműködé­seként érthető meg, abból a módból, ahogyan az életüket „termelik" – vagyis a nemek közötti viszonyból és a terme­lési viszonyokból. Ezek átszövik az egész társadalmat, struk­túrává s egyúttal mindennapi gyakorlattá váltak. Mozgásuk és a körülöttük folyó harc állandó. Tele vannak ellentmondással, aszinkronitással, miközben szüntelenül újratermelik magukat. Alapjukat az a munkamegosztás alkotja, amely a lét és a lét­fenntartási eszközök termelése során valósul meg. A történe­lem folyamán a különféle tevékenységekhez szociális jelen­tés tapad, ez pedig összeforr az egyes személyekkel. Kultu­rális evidenciák egész hálója tartja fenn a termelési és a ne­mek közti viszonyokat mint uralmi viszonyokat, az öröklött alá- és fölérendeltségekkel együtt. A nők elnyomása a politi­ka, a gazdaság, az erkölcs és a kultúra összhatásaként jön lét­re; minden szférában minden érintett személy cselekvően részt vesz benne, s megváltoztatni Is csak általuk lehet. De ugyanígy igaz megfordítva, hogy a fenti területek egyikén sem képzelhető el szabadság, önrendelkezés, demokrácia, egyéni fejlődés és kibontakozás, sőt a világ és az emberiség túlélése sem lehetsé­ges anélkül, hogy a női nem ne vívná ki emberi teljességét.

A kapitalista patriarchátus kifejezés (amelyhez a patriarchá­tus fogalmának érthető kritikája ellenére ragaszkodnék) önma­gában is érzékeltet bizonyos dominanciákat, bár nem indokolja őket. Olyan nyugati társadalmi rendszerekről van szó, amelyek­ben a férfiuralom sajátosan és sikeresen kapcsolódott össze egy gazdasági móddal, nevezetesen a kapitalizmussal. (Ennek meg­felelően kellene a „szocialista patriarchátus" specifikumát is fel­tárni, jóllehet a dolgok kimenetele eleve azt mutatja, hogy az összekapcsolódás ebben az esetben nem bizonyult annyira si­keresnek.) A nyugati gazdaság kritikájának tehát mindkét irány­ban érvényesülnie kell: a nemek közötti viszony kérdésében, de egyúttal és ezzel összefüggésben olyan kérdésekben is, mint munka és osztályok, növekedés és erőforrások, piac és teljesít­mény, profit és kizsákmányolás. Az egész összefüggésrendszert civilizációs modellnek nevezném. Ez a fogalom alkalmasnak tű­nik arra, hogy a lét és a létfenntartási eszközök termelésének elemzésével a civilizáció folyamatát minden kulturális dimenzió­jával és legitimáló elágazásával elgondoljuk és megértsük mint sajátos fejlődési folyamatot és valódi létezést, de egyúttal elkép­zelhetőnek, átélhetőnek, megvalósíthatónak és mindenekelőtt szükségesnek tartsuk a civilizáció valamely más modelljét.

A szocialista országok összeomlása után még inkább kényte­lenek vagyunk szembesülni a civilizációs fejlődés által teremtett piaci modellel. Úgy tűnik, világszerte ez az egyetlen regulációs rendszer, amely megőrzi a gazdaság termelékenységét és ér­tékelhető teljesítményre ösztönzi az egyéneket. Csak az él kel­lemesen, aki megállja helyét a piacon. Vagyis csak annak van esélye, hogy részesüljön a társadalmi gazdagságból, aki ener­giáit a megfelelő, társadalmilag átlagosnak tekintett idő alatt (vagy ennél gyorsabban) produktív tevékenységgé alakítja, a kész ter­méket piacra viszi, ahol mások mint eladót megkeresik őt. Ma már persze ez nem közvetlenül történik. A munkaerőpiac köz­vetít, a tőke kedvező terepre irányítja az energiákat. Az alapté­tel azonban továbbra is érvényes: a teljesítőképesség és a tel­jesíteni akarás, az Idő egyre racionálisabb, gazdaságosabb, ha­tékonyabb és termelékenyebb eltöltése határozza meg civilizá­ciónkat, annak szabályozó rendszereit és fejlődését, ily módon pedig az egyének cselekvési elveit is, amíg csak át nem esnek ezen a hálón.

De mi történik mindazzal a tevékenységgel, szférával, szük­séglettel, amelyet nem lehet ilyen számításnak alárendelni? Hi­szen könnyen belátható, hogy szinte minden, ami az embereket közvetlenül érinti, a gondozásuk és ápolásuk, de éppígy a ter­mészettel való bánás is szabályozhatatlan vagy csak igen nagy árért szabályozható ezzel az időtakarékossági logikával. A sze­retet, a gyengédség, a mesélés és odafigyelés, a tanulás és tanítás területén az idő felgyorsítása csak hiányosságokat teremthet, nem pedig könnyen eladható termékeket vagy halhatatlan műveket. Az általános képmutatást és perverzitást, amely az emberi kapcsolatokat olyankor jellemzi, ha keveredik egymással a profit, a piacképesség és az emberség, Bertolt Brecht a Mahagonny-dalban gúnyolja ki. A tengerészek sorban állnak a bordélyház előtt, és érzelgős hangon éneklik: átszere­lem nincs időhöz kötve, majd munkaritmusban folytatják: Johnny igyekezz, minden perc számít. Az eltérő időlogíkák összeüt­közése mindkét nem esetében az életminőség rovására megy. Össztársadalmi méretekben persze lehetővé válik az időmodellek együttélése, mégpedig a nők alávetettsége ré­vén. Minden olyan tevékenységet, amelyet időtakarékossággal nem lehet hatékonyabban elvégezni, elhanyagolnak, vagy egy társadalmi „peremcsoportra" hagynak: a nőkre. Maga a struktú­ra, amelyben a társadalmilag domináns terület folyton tovább­fejlődik és profitszempontok szerint szerveződik meg – azaz a piacmodell állandó ideológiai legitimációt kap. Nem csak az irodalomról, bizonyos örök értékekről vagy az erkölcsről van szó. Megfigyelhetjük és tapasztalhatjuk ezeket az ideológiai harco­kat olyankor is, amikor arról folyik a vita, hogy mit szokás mun­kának tekinteni, mi az, ami egyáltalán mint társadalmilag szük­séges tevékenység figyelmet kap – másfelől annak ellenére, hogy a házimunkához képest a bérmunka valójában jóval nagyobb tekintélyt élvez, hogyan osztogatnak elvont morális minősítése­ket, melyek a pénzért végzett kiábrándító tevékenységről, illet­ve a szeretetből való szolgálatról szólnak. Mindkét szféra kísér­tésekkel teli. Ki ne szeretne elegendő pénzzel rendelkezni, hogy kiszolgálhassa magát a kívánságokat beteljesítő piacon, eltekint­ve most attól a rangtól és számos társadalmi lehetőségtől, amellyel a keresőfoglalkozású ember bír a reprodukcióban részt vevő szerető nőhöz képest? De ki ne szeretne ugyanakkor olyan területeken tevékenykedni, ahol nem vizsgálnak meg minden rezdülést a piacképesség szempontjából?

A legtöbb ember számára nem jelent alternatívát az a válasz­tás, hogy pénzért vagy „szerelemből" végezze a dolgát; épp a nők szembesülnek nagy számban mindkét követelménnyel. Ezért megerősítést kell kapniuk, nehogy áldozatul essenek valamely szféra kísértésének a másik rovására. Ilyesfajta megerősítése­ket, amelyeknek elég rugalmasnak kell lenniük ahhoz, hogy az egyik nap egyformán fontosnak nevezzék mindkét területet, a másik nap pedig előnyben részesítsék az egyiket a másikkal szemben, s mindezt állandóan váltakozva tegyék, minden tár­sadalmi szinten találunk. A belső megerősítést a nők szociali­zációja jelenti, megtámasztva az erkölccsel és a különféle érté­kekkel; a külsőt pedig az, hogy a nők számára ténylegesen el­érhetetlenek a kielégítő és jól megfizetett munkahelyek, ráadá­sul rájuk várnak az elvégzetlen házimunkák és a reprodukciós feladatok is.

Ha feminista oldalról vizsgáljuk ezt a társadalmi rendszert, ki­derül, hogy a nők sajátos ellentmondásban élnek. Egy rögzített értékekkel bíró legitimációs rendszerben működnek, amely mind­addig érvényes rájuk nézve, amíg általában embernek tekintik magukat, de érvénytelenné válik nyomban, mihelyt a társada­lom nőtagjaiként lépnek fel. Azt, hogy ne mindig csupán ember­ként viselkedjenek, s az uralkodó értékeket általános érvényű­nek véljék, szintén ügyesen biztosítani kell. Feminista szempont­ból így felismerhető az, ami egyébként csak nehezen érthető, vagyis hogy a polgári társadalomban miért szorítanak be oly sok mindent jogi keretek közé. A sok sajátos törvény, amely az élet, a test és az emberi szervek kérdéseit hivatott szabályozni – pél­dául a magzatelhajtással, a családdal, a házassággal és annak felbontásával, a prostitúcióval, a homoszexualitással, a gyerek­gondozással és a járadékokkal kapcsolatban -, tulajdonképpen csak úgy érthető meg, ha tudatosítjuk, hogy egyébként az egész társadalmat a piac és a profit elvei irányítják, s ez számít általá­nos emberi cselekvésnek. Ahol ezek az elvek nem alkalmazha­tók, vagy akár ellentétes hatással járnak, ott a beavatkozást tör­vények sora biztosítja. Mindez nyilvánvalóvá válik az abortusz körüli vitában. Az a téves megközelítés, hogy a nő itt élet és ha­lál, illetve gyilkosság között dönt, teljesen elfedi, hogy egyálta­lán ezt a kérdést csak azért kell államilag szabályozni, mert a kapitalista-patriarchális civilizáció nem számol az emberi élet reprodukciójának bonyolult összességével. Ezért kell a nőket törvénnyel kényszeríteni, hogy testük és életük bevonásával pri­vát törődjenek ezzel a problémával. A törvény gátat szab an­nak a kísértésnek, hogy a nők a társadalomban amúgy ural­kodó életelvek, a produktivitás, a teljesítmény, a bér és a pro­fit szempontjai szerint viselkedjenek, s ebből következően a gyermeknevelést időpocsékolásnak, nem kifizetődő, nem haté­kony dolognak, életük megrablásának tartsák.

Az ilyesfajta civilizációs modellnek szükségszerű alapja a nők alárendelése. Puszta természeti lényként való besorolásuk le­hetővé teszi, hogy a férfiak saját természetüket legyőzhetőnek gondolják, s következésképp mint uralkodók a természet fölé emelkedjenek. Míg a termelést önmagáért valónak, az állandó növekedés és profitszerzés érdekében végzett tevékenységnek képzelik, a természetet egyfajta kőbányának vélik, melyet nye­reségesen ki kell aknázni. Ez érvényes mind a női, mind általá­ban az emberen kívüli természetre. A férfi-természetet ugyan­akkor absztrakt erővé, például munkaerővé stilizálják.

Ez a rendszer nem utolsósorban az egész emberiség fejlődé­sének kárára válik. Egy olyan társadalom, amelyben csak azok a tevékenységek s a velük kapcsolatos igények fejlődhetnek, amelyek a piacon megállják a helyüket, vagyis amelyek az idő­ráfordítás szempontjából kifizetődőek, elhanyagol minden olyan produkciót és tevékenységet, amelynek sajátossága az exten­zív időráfordítás, megfelelően eladható termék nélkül. A dolog logikájában benne rejlik, hogy a mezőgazdasági tevékenységek legnagyobb része, valamint az erdő- és természetvédelem, de különösen az emberek felnevelése összeegyeztethetetlen a „ter­melékenység fokozásának" kapitalista észjárásával. (A mezőgaz­daság kemizálása, melyet kísérletnek tekinthetünk a természeti folyamatokba való gyorsító és „hozamnövelő" beavatkozásra, nemcsak használatiérték-minőségek óriási mérvű megsemmi­süléséhez vezetett, hanem ökonómiai és ökológiai katasztrófák­hoz is.) Amíg az így létrehozott termékek akár csak rövid távon is nélkülözhetetlenek, a fejlődés az emberiség kettészakadását eredményezi, egyfelől olyanokra, akik mint termelők és fogyasz­tók képesek megkapaszkodni, illetve kielégíteni igényeiket a pi­acon, másfelől olyanokra, akik a piackonform termelők szintje alatt dolgoznak és fogyasztanak. Ide tartozik a harmadik világ és egész elnyomorodása.

Eközben az úgymond időrabló reproduktív tevékenységek nagy része elvégzetlen marad. A tőkés országokban ezért az ipari termelőerőnek és szükségleteinek fejlődése együtt jár a roppant eldurvulással. A bűnözés, a kábítószer élvezet és az alkoholizmus csupán látható jelei egy olyan civilizációnak, amelyben az ember fejlődése alárendelt szerepet kap a rend­kívül racionalizált munkaidő-ráfordítás és a csak ily módon készülő termékek vagy szükségletek fejlődésével szemben. Az anyagi termelőerők növekedése egyáltalán nem szabadítja fel az embereket, hogy emberi fejlődésükkel foglalkozzanak. Ez az általános ipari fejlődésnek mintegy mellékterméke marad – és a nők dolga. így továbbra is aktuális az a tétel, mely szerint az emberiség fejlődésének foka a női emancipáció fokán mérhető le. Vonatkozik mindez az emberek egymás közötti kapcso­lataira, szükségleteikre, arra, hogy milyen a viszonyuk az érzéki örömökhöz, a körülöttük lévő természethez, kezük és elméjük művéhez, valamint önmagukhoz mint egyénekhez.

A marxista és a feminista gondolkodás sokféle terepen jele­nik meg, és különböző elméleti iskolák eredményeit alkalmaz­za. Arra a kérdésre, hogy mi kapcsolja őket össze különösen, egyelőre azt válaszolnám, hogy mindkettő a termelési viszonyok és azok újratermelése tükrében vizsgálja az uralkodást és az alárendeltséget. Jómagam a nemek közötti viszonyt a termelési viszonyok dimenziójaként fogom fel, s ez az elméleti keret to­pábbra is termékenynek tűnik számomra ahhoz, hogy a nőkkel kapcsolatos kutatást a felszabadulás perspektívájától lehessen folytatni.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Mivel a marxizmust általában összekapcsolják a pártos marxizmus­sal és a marxizmus-leninizmussal, a nagyobb nyitottság érdekében a továbbiakban marxista gondolkodásról beszélek, szem előtt tartva a le­hetséges álláspontok sokféleségét. És mert feminizmus nincs, hanem ezzel kapcsolatban is csak érvek és ellenérvek léteznek, itt szintén a jelzős formát részesítem előnyben.

² Az irodalomjegyzék magyarázatot igényel. Feltételezve némi törté­nelmi emlékezetet, nem akartam túl rövidre fogni a listát, hogy az elmé­lettörténethez is támpontot adjak. A válogatásba bekerültek egyrészt olyan szövegek, amelyeknek nagy hatásuk volt, sok nőt foglalkoztattak, és jelentős változásokat indítottak el, másrészt olyanok is, amelyek sa­ját elméleti fejlődésem szempontjából fontosnak bizonyultak. Ennek el­lenére ez csupán egy rövid válogatás, a marxista-feminista elmélet bib­liográfiájának összeállítása továbbra is kívánatos lenne.

³ Vö.: Patricia Hill Collins: The Social Construction of Black Feminist Thought. Signs, 14. sz. 745-773.; Ann Ferguson: Women as a New Revolutionary Class. In: Pat Walker (szerk.): Between Labor and Capital. Boston, 1979.; Donna Haraway: Situated Knowledges. The Science Question in Feminism and the Privilege of Partial Perspective. In: Uő.: Simians, Cyborgs and Women. The Reinvention of Nature. London, 1991.; Sandra Harding: The Science Question in Feminism. Milton Keynes, 1986.; Nancy Hartsock: Money, Sex and Pover. Toward a Feminist Historical Materialism. Boston, 1983.; Dorothy E. Smith: Eine Soziologie für Frauen. In: Elisabeth List – Herlinde Pauer-Studer (szerk.): Denkverháltnisse. Frankfurt am Main, 1989. 353-422.

⁴ Alexandra Kollontai: Die neue Moral und die Arbeiterklasse. Münster, 1977. 39., 12., 20.

⁵ Ez volt az elnevezése a Marxista Tanulmányok és Kutatások Intéze­te által 1982-ben rendezett konferenciának, melynek anyagai 1983-ban jelentek meg ugyanezen címen. Wir wollen alles! Beruf – Familie – Politik. Frauenarbeit und Frauenbewegung. Frankfurt am Main, Institut für marxistische Studien und Forschungen, 1983.; Vö.: Wir wollen alles. Marxistischer Studentenbund Frauenaktionsprogramm. Bonn, 1984.

⁶ Frigga Haug: Frauen. Opfer oder Täter. Das Argument, 123. sz. 643-­649.; vagy In: Uő.: Erinnerungsarbeit. Hamburg, 1993. 9-20.; Uő.: Mánnergeschichte, Frauenbefreiung, Sozialismus. Das Argument, 129. sz. 649-664.

⁷ Vö.: Haug: Frauen. I. m.

⁸ A kutatás során a nők egy közös témáról írták meg szociális tapasz­talataikat. E közösségekben számos kötet született különféle kérdések­ről, mint például nőiség, szexualizálódás, a nő mint alany, ellenállás, politika, félelem, teljesítmény, filmélmények.

⁹ Maria Rosa dalia Costa: Die Frauen und der Umsturz der Gesell-schaft. In: Uő. – Selma James (szerk.): Die Macht der Frauen und der Umsturz der Gesellschaft. Berlin, 1973. 27-66.

¹⁰ Roswitha Burgard – Gaby Karsten: Die Márchenonkel der Frauen-frage. Friedrich Engels und August Bebel. Eine feministische Kritik an Klassikern der sozialistischen Theorie. Berlin, 1973.

¹¹ A Kommunista Párt kiáltványa. In: Marx és Engels Művei. 4. k. Bu­dapest, 1959. 447., 457.

¹² Vö.: Heidi Hartmann:The Unhappy Marriage of Marxism and Femi­nism. In: Lydia Sargent (szerk.): Women and Revolution. London, 1981.

¹³ Összességében véve kritikusan írt erről Gábrielé Dietrich: Die unvollendete Aufgabe einer marxistischen Fassung der Frauenfrage. In: Geschlechterverháltnisse und Frauenpolitik. Projekt sozialistischer Feminismus, Berlin, 1984. 24-41. Ismertté vált még Wally Seccombe: The Housewife and Her Labor under Capitalism. New Left Review, 83. sz., 3-24.; Claudia von Werlhoff: Frauenarbeit. Der blinde Fleck in der kritik der politischen Ökonomie. Beitráge zur feministischen Theorie und Praxis, 1. sz. 18-32.; Veronika Bennholdt-Thomsen: Subsistence Production and Extended Reproduction. In: Kate Young és mások (szerk.): Of Marriage and the Market. London, 1981.16-29.; Maria Mies: Marxistischer Sozialismus und Frauenemanzipation. Den Haag, 1981.; Uó'.: Subsistenzproduktion, Hausfrauisierung, Kolonialísierung. Köln, 1983.; Sigrid Pohl: Entwicklung und Ursachen der Frauenlohndiskrimi-nierung. Ein feministisch-marxistischer Erklárungsansatz. Frankfurt am Main, 1983.

¹⁴ Gerhard Brosius – Frigga Haug (szerk.): Frauen/Männer/Computer. EDV im Biiro. Empirische Untersuchungen. Argument-Sonderband 151. Berlin, 1987.

¹⁵ Ezen a ponton utalnék még a következő munkákra: Michele Barret: Das unterstellte Geschlecht. Umrisse eines materialistischen Feminis­mus. Berlin, 1983.; Ursula Beer (szerk.): Klasse Geschlecht. Feminis-tische Gesellschaftsanalyse und Wissenschaftskritik. Bielefeld, 1987.; Barbara Ehrenreich: Zum Verháltnis von Sozialismus und Feminismus. Pelagea, 9. sz. 9-23.; Frigga Haug – Kornélia Hauser: Geschlechterver­háltnisse. Zur internationalen Diskussion am Marxismus-Feminismus. In: Geschlechterverháltnisse, 65-102.; Rada Ivekovic: Noch einmal zu Marxismus und Feminismus. In: Uo. 103-112.; Carla Pasquinelli: Feministische Bewegung, neue Subjekte und Krise des Marxismus. In: Wolfgang F. Haug – E. Elfferding (szerk.): Neue soziale Bewegungen und Marxismus. Berlin, 1982. 159-170.; Carla Ravaioli: Frauenunter-drückung und Arbeiterbewegung. Feminismus in der KPI. Hamburg, 1977.; Rossana Rossanda: Einmischung. Frankfurt am Main, 1980.; Sheila Rowbotham: Nach dem Scherbengericht. Berlin, 1994.

¹⁶ Hartmann: I. m.

¹⁷ Claudia von Werlhof és mások: Frauen, die letzte Kolonie. Reinbek, 1983.

¹⁸ Christel Neusüss: Die Kopfgeburten der Arbeiterbewegung. Oder: Die Genossin Luxemburg bringt alles durcheinander. Hamburg-Zurich, 1985.

¹⁹ Frigga Haug: Ökonomie der Zeit, darin lost sich schliesslich alle Ökonomie auf. Neue Herausforderungen an einen sozialistischen Femi­nismus. Das Argument, 184. sz. 879-894.

Az uralkodó közgazdaságtudomány a munka fogalmát a bérmun­kára, illetve keresőtevékenységre, a gazdaságét pedig a piac­gazdaság, illetve a pénzgazdaság területére szűkíti le. Ezek a félrevezető közgazdaságtudományi meghatározások nemcsak a gazdasági eredményesség értékeléséhez szükséges közgazda­sági mutatószámokban csapódnak le (mint például a bruttó ha­zai termék), hanem a gondolkodásban, az emberek mindenna­pi kommunikációjában, valamint a gazdaságpolitikai döntések­ben és intézkedésekben is.

A pénzgazdaság vezető gazdasági teoretikusai egyetértenek abban, hogy gazdaság az, amit pénzben mérnek. Ami ezen kí­vül van, az számukra egyben a gazdaságon is kívül van; ide tar­tozik minden, ami szociális, kulturális, magánjellegű vagy politi­kai. A magánháztartásokban végzett, a jólét és a jó közérzet szempontjából alapvető jelentőségű gazdasági jellegű tevékeny­ségek, amelyeket főleg nők végeznek, következésképpen nem jelennek meg a bruttó hazai termékben mint a jólét állítólagos fokmérőjében. Ezzel szemben a „javítási szolgáltatások" emelik a bruttó hazai termékkel mért jólétet. Egy autóbalesetet követő munkák – az orvosi ellátás, az autóval kapcsolatos javítási mun­kák, az ügyvédek, bírák és a kár megállapításánál eljáró kár­szakértők alkalmazása -, csupán azért, mert van áruk, taövelik a bruttó hazai terméket; az éppen aktuális gazdasági elmélet szerint tehát társadalmi gazdagságot teremtenek!

A hivatalos közgazdasági elméletnek a munka és a gazda­ság fogalmának megragadásához kapcsolódó egyik fontos elő­feltételére, mintegy dogmájára hívja fel a figyelmet Elmar Altvater (1995. 17.): a munka a forrása értéknek és értéktöbbletnek, jó­létnek és gazdagságnak; munkamegosztással és a munkafolya­mat részekre bontásával, tehát a munka társadalmi megszerve­zésével jelentős mértékben lehet növelni a termelékenységet. Döntő jelentősége van azonban annak, amit már Karl Marx is megfogalmazott a produktív (termelő-) munka fogalmával kap­csolatban a Politikai gazdaságtan bírálatában: „Kapitalista viszo­nyok között nem számít minden olyan munka produktívnak, amely valamilyen módon hozzájárul a gazdagság növeléséhez, hanem csak az a munka, amely értéktöbbletet és ebből követ­kezőleg tőkét állít elő,"

A „munkának és gazdaságnak" a kapitalizmus szellemében történő effajta megragadásával kapcsolatban – amely egyébként a szakszervezetekben és a szociáldemokrácián belül is megha­tározó erővel bír – jegyzi meg Ingrid Kurz-Scherf (1993.), hogy ez a megkurtított munkafogalom a munka megszervezésének mind a kapitalista, mind a patriarchális formáját magában fog­lalja. E kapitalista szemlélet átvétele miatt sok szakszervezeti tag számára szinte elképzelhetetlen, hogy a munka kategóriái­ban gondolkodva olyan munka is szóba jöhessen, amely nem bérmunka. A szakszervezeti mozgalom és a „baloldal" teljesen egyértelmű ellenségképpel rendelkezik. Ez-az ellenség a tőke. Igaz, hogy ez ellen a kapitalizmus keretein belül lépnek fel vala­milyen formában, de azzal a távlati céllal, hogy egyszer ugyan­ennek a túloldalára érkezzenek meg. A tőke a szakszervezetek esetében a munkaadók konkrét formájában jelenik meg, és ez­zel a konkrét formával a tőke egyben „gazdasággá" is válik. Ily módon kerül sor „munka és gazdaság" szembeállítására, és a munkának egy olyan értelmezése alakul ki, amely azt konflik­tusba állítja „gazdasággal", és elhatárolja attól. Emiatt nem si­kerülhet munka és bérmunka megkülönböztetése, és az sem, hogy olyan önálló felfogás alakuljon ki a „gazdaságról", amely azt a társadalmi munkafolyamat részeként értelmezi. A baloldal ezáltal figyelmen kívül hagyta, hogy az olyan kérdések, mint a termelékenység és a munkamegosztás, nemcsak a tőkének mint uralmi viszonynak tudhatók be, hanem önmagukban is a gaz­daság megszervezésének kérdései. Emellett ráadásul Marx óta, aki megírta a tőke politikai gazdaságtanának bírálatátfsenki sem vállalkozott arra, hogy megírja a munka politikai gazdaságtaná­nak kritikáját. Ebből következően a baloldal egészének aligha van bármi fogalma arról, hogyan kell a társadalmi munkafo­lyamatot értelmesen, emberi, ökológiai és társadalmi krité­riumok alapján igazságosan és hatékonyan kialakítani.

Háztartás és cselekvő egyén?

Az 1980-as évektől kezdve az uralkodó neoliberális és neo­klasszikus gazdasági elméletek megtévesztő alapfeltevéseit fo­kozott mértékben vetik alá kritikai elemzésnek. A bírálatok első­sorban a neoliberális gazdasági modell központi feltevései, te­hát az autonóm egyén és a racionális döntések, illetve válasz­tások feltételezései ellen irányulnak. A nemek közötti viszonyo­kat tekintetbe véve elsősorban annak a ténynek van jelentősé­ge, hogy a családi háztartásban tanúsított magatartásról meg­fogalmazott mikroökonómiai szempontú kijelentések alkotják a magvát a neoklasszikus makroökonómiai elméletnek is, és hogy a „háztartást" cselekvő és döntéshozó egyénként kezelik. Mind­ennek az a következménye, hogy nem tesznek különbséget sze­mélyes kapcsolatok és társadalmi viszonyok, személyes elkép­zelések, tulajdonságok és társadalmi struktúrák között.

Gertraude Mikl-Horke (1995.) a gazdaságot társadalmi gyakor­latként és történelmi-kulturális folyamatként értelmezi, és ebből kifolyólag a közgazdászok gazdaságfogalmáról úgy beszél, mint a „szándékok és elképzelések piacgazdaságáról". Ennek érzékel­tetésére idéz egy a piacgazdaság rejtelmeibe bevezető ismeret­terjesztő könyvből, amelyet elsősorban a volt kommunista orszá­gok érdeklődő olvasóinak szántak. A piacgazdaság eszerint „az egyének és az egyéni szükségletek létéből indul ki. Ezen gazda­ságszervezési forma elsőrendű célja tehát a gazdaság megszer­vezését úgy megoldani, hogy az egyéni kívánságokat, amennyi­re csak lehet, ki lehessen elégíteni… A gazdaság egyes szerep­lői (háztartások, vállalatok, állam) gazdasági terveiket tehát önál­lóan állítják fel, és az egyes piacokon lépnek egymással kapcso­latba. Az áru- és szolgáltatáscsere szabad megegyezések alap­ján, a kereslet és kínálat által meghatározott árnak megfelelően történik." (Feldmann; idézi Mikl-Horke, 1995., 118.). Az a szemlé­let, amely erre az elméletben felállított piaci mechanizmusra kor­látozódik, teljes mértékben eltekint attól, hogy mi zajlik a valóság­ban, és egyúttal teljesen általánosítva, tértől és időtől függetlenül örökérvényűnek nyilváníttatik. Mikl-Horke ezzel szemben azt ál­lapította meg, hogy az ember helyzetét, különösen anyagi életfel­tételeit meghatározott időre és meghatározott térre vonatkoztatva kell vizsgálni, és hogy maga a piaci mechanizmus is számtalan olyan tényező függvénye, mint az élet- és munkaformák, az adott struktúrák, a technikai-szervezeti fejlődés, a törvény szabta ke­retek, az informális hálózatok.

John Kenneth Galbraith (1974.47-56.) kimerítően tárgyalja az egyén és a háztartás összemosását, illetve az egyéni döntés szerepének túlhangsúlyozását, amelyekkel az előbb ismertetett tankönyvidézetben is találkozhattunk. A „fogyasztás és a ház­tartás fogalmával" kapcsolatos fejtegetéseiben elsősorban arra utal, hogy a fogyasztás s ezáltal a termelés számára nem léte­zik semmiféle határ, ha léteznek olyan emberek, akikre a fogyasz­tással összefüggő munkák felelősségét át lehet hárítani. A ren­di agrártársadalmakból a demokratikus ipari társadalmakba való átmenet során a cselédek pótlására „kitalálták" a nőt és a csa­ládot. „Minél nagyobb a jólét, minél nagyobb a jövedelem, annál kiterjedtebbekké és fontosabbakká válnak a háztartásban a szol­gáltatások, a fogyasztáshoz kapcsolódó munkák – a kiválasz­tás, a szállítás, az elkészítés, a javítás, a karbantartás, a tisztí­tás, a felszolgálás, a tárolás, és sok minden más, ami az áruk fogyasztásával összefügg" (Uo. 51.).

Galbraith szerint a tőkés ipari társadalmak számára a nő cse­lédmunkájának pusztán „házias erényből" történő, kvázi termé­szetes szolgáltatásként való átértelmezése – a háziasszony ki­találása – „elsőrendű közgazdasági teljesítmény volt. Az ipari társadalmakat megelőzően csak nagyon kevesen tudták meg­engedni maguknak, hogy szolgálót tartsanak az alacsonyabb rendű munkák elvégzésére; a demokratizálódás következtében szinte az egész férfitársadalom számára rendelkezésre áll szol­gálólányként egy feleség. Ha ezeket a munkákat pénzzel jutal­maznák, akkor a háziasszonyok képeznék a munkásság messze legnépesebb csoportját" (Uo.).

Galbraith folytatja: „A neoklasszikus modell azonban a nő sze­repe elkendőzésének nagyon ravasz módjával áll elő, nevezete­sen a háztartással. Már nem egyszer hangsúlyoztuk, ahogyan a neoklasszikus modell a gazdasági folyamatban hozott egyéni dön­tések szerepét a középpontba állítja. Ezt az erkölcsi alapállást nagy mértékben aláásná, ha ez a döntés a nők kizsákmányolá­sára támaszkodna – és ha a nőknek a döntéshozási folyamatban 'a férfiakkal szemben alárendelt szerepet tulajdonítanának.

Ezek a nehézségek áthidalhatók a háztartás fogalmával. Bár egy háztartáshoz több egyén tartozik – férj, felesé§, gyerekek, néha szülők vagy rokonok is -, akiknek a szükségletei, vélemé­nyei és vonzódásai eltérnek egymástól, a neoklasszikus elmé­let mégis egyenlővé teszi azt az egyénnel. Az egyén és a ház­tartás akarat-megnyilvánulásai gyakorlatilag felcserélhetők egy­mással. (…) Nem könnyű megvédelmezni azt az elképzelést, mi­szerint gazdasági rendszerünk a felnőttek körülbelül felét alá­rendelt státuszba kényszeríti. Ezt nem lehet minden további nél­kül összeegyeztetni egy olyan társadalmi gondolati modellel, amely nemcsak az egyén szerepét hangsúlyozza, hanem an­nak hatalmát explicit módon is elismeri. Ebből következően a neoklasszikus közgazdaságtan ezt a problémát úgy oldja meg, hogy az egyén alávetését a háztartás 'sírjába temeti', és annak belső kapcsolatait figyelmen kívül hagyja, ily módon új formá­ban megalkotva a háztartást mint egyéni felhasználót. A problé­mát sikerült megoldani. A közgazdászok azonban nem hatolnak be a háztartás privát szférájába. … Még meghatározóbb az a körülmény, hogy egy társadalomban, amely olyan nagy értéket tulajdonít a gazdasági teljesítménynek, természetes tekintélyt az a személy élvez, aki a pénzt megkeresi." (Uo. 52., 53.)

A fenti elemzés ismeretében senkit sem fog meglepni Galbraith azon kijelentése, hogy „a háztartás… az elfogadott gazdaságel­méletben alapvetően a férfiúi autoritás gyakorlásának elpalás-tolására szolgál", vagy az az utalás, hogy „a nőknek a fogyasz­tás megkönnyítése érdekében hozott fáradozásait sem a nem­zeti jövedelem, sem a bruttó nemzeti termék meghatározásakor nem veszik tekintetbe. Ez is a dolgok elkendőzését szolgálja, hiszen amit nem számolnak meg, azt gyakran nem is vesszük észre." (I. m. 54.)

Ezekhez a kijelentésekhez a munka és a gazdaság fogalmá­nak uralkodó felfogásait tekintetbe véve a következőket kell nyo­matékosan hozzáfűzni: nemcsak az egyének – elsősorban a nők és a gyerekek – alárendelését rejtették el a háztartás fogalmá­val, hanem a háztartásnak a privátszférába utalásakor a nővel együtt eltűnik a gyereknevelés tevékenysége és a házimunka is. Egyúttal a háztartásnak mint döntéshozó egyénnek a „felta­lálásával" a gazdasági döntések összességükben – tehát makro-ökonómiai értelemben nemzetgazdasági szinten is – a nemek szempontjából látszólag semlegessé válnak. Ám a nemzetközi termelőhelyek közötti versenynek köszönhető költségvetési ta­karékossági csomagok elemzése ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. így például az egészségügy területén hozott kiadás­csökkentő intézkedések következtében sok nő kénytelen a ko­rábbinál több időt fordítani meg nem fizetett ápolási munkákra; az alacsony bérek pótlólagos munkát igényelnek a háztartás­ban: a nők mossák ki a ruhákat, ahelyett, hogy a tisztítóba vin­nék őket; még akkor is otthon készítik el az ebédet, ha dolgozó nők, mert így olcsóbb stb.

Miközben más közgazdasági elméletekben mind ez ideig a családi munkamegosztásnak a nemek közötti viszonyokra irá­nyuló hatásait nem vagy csak nagyon érintőlegesen elemezték, a neoliberális közgazdasági iskola már behatóan tanulmányoz­ta a munkamegosztást az egyes családokon belül. A munkameg­osztást a háztartás családi jellegével összefüggésben a biológi­ai különbségek talaján magyarázta, ezzel mintegy rögzítve azt.

Gary S. Becker nem véletlenül kapott 1992-ben Nobel-díjat azért, mert a racionális haszonmaximalizálást – elméleti síkon termé­szetesen – alkalmazta a házasságra és a családi munkameg­osztásra, valamint olyan kérdésekre is, mint a drogfogyasztás. Ő a legprominensebb képviselője a New Home Economics-nak, azaz a háztartástudományoknak. Becker alapvető tételeit Friederike Maier (1993. 556.) a következőképpen foglalja össze: „Az emberek háztartásokat képeznek saját munkaerejük újra­termeléséhez és gyermekeik felneveléséhez. A család mint 'két­személyes vállalat' megválaszthatja, hogy miként osztja fel mun­kapotenciálját (értsd idejét) a kereső munka, a házimunka és a szabadidő között. A specializáció által elérhető komparatív elő­nyök tanának megfelelően a munka felosztása egyénileg és a háztartás tagjai között is úgy történik, hogy az a háztartás szá­mára a legnagyobb hasznot eredményezze. Eközben természe­tesen figyelembe kell venni az alternatív költségeket is, tehát hogy ki milyen bért kaphat a munkaerőpiacon. A bérek a ház­tartás számára exogén adottságnak tekinthetők. A tapasztala­tok azt mutatják, hogy a férfiak bére átlagosan magasabb, mint a nőké, utóbbiak tehát a házimunkára szakosodnak. Mivel a nők anticipálják ezt a munkamegosztást, inkább a házimunkára irá­nyuló preferenciákat alakítanak ki, és kevesebbet fektetnek be a munkaerőpiacon jól értékesíthető humántőkébe. Mivel a mun­kaerő termelékenységét meghatározza annak humántőkével való ellátottsága, a nők a munkaerőpiacon kevésbé termelékenyek, és ebből kifolyólag jogosan kapnak kevesebb bért (mert a bér a termelékenység függvénye)."

A kör bezárult: családi munkamegosztás – lecsökkent rész­vétel a kereső tevékenységben – kevesebb humántőke – ala­csonyabb bérezés – a családi munkamegosztás tehát racioná­lis. Hasonló eredményre jutunk, akár a nők alacsonyabb bére­zésénél, akár a családi munkamegosztásnál kapcsolódunk be ebbe az ok-okozati láncolatba.

A New Home Economics és a humántőke-elmélet megfogal­mazása óta a gazdaságban cselekvő egyéneknek nemük is van – legalábbis a háztartáson belül. A piacon a háztartás továbbra is mint semleges egyén hozza döntéseit.

Termelőhelyek versenye és költségvetési megtakarítások

Függetlenül attól, hogy neoliberális vagy marxista hagyományon alapuló közgazdasági elméletről van-e szó, a vásárlás és a ja­vak elkészítése, valamint az ezzel kapcsolatos tervezés nem­zetgazdasági szemszögből nézve fogyasztást jelent, olyan pénz­nek az elköltését, amelyet a hivatalos gazdaság termelt meg. Eközben senki sem kérdezi meg, és senki sem vizsgálja azt, hogy mely munkáknak van értelmük, és mely struktúrák szük­ségesek ahhoz, hogy az ipari társadalmakban az életszínvona­lat biztosítsák. Mivel állítólag csak a szó általában használatos értelmében vett „gazdasági" tevékenységek eredményezhetnek jólétet és magas életszínvonalat, ebből fakadóan minden, ami a „munkatársadalom" értelmében nem munka – mondjuk a szoci­ális tevékenységek -, az az uralkodó, neoliberális elméleti megalapozottságú nemzetgazdasági számbavétel alapján pusz­tán kiadást jelent. A szociális ügyekre fordított pénz – a családi segélyektől a nyugdíjakon keresztül egészen az oktatási intéz­ményekkel kapcsolatos költségekig, beleértve az óvónők és pe­dagógusok díjazását – a gazdasági szakemberek által döntően befolyásolt társadalmi vitákban csak kiadást jelentenek az ál­lam számára.

A hivatalos gazdaság képviselői azzal a gazdaságpolitikai tö­rekvéssel összhangban, hogy az ország területét a világgazda­ság keretein belül mint ipari telephelyet biztosítsák, az uralkodó nemzetgazdasági számbavételből kiindulva arról beszélnek, hogy „a lehetőségei felett él az ország", és hogy szükség van arra, hogy „lefaragjuk a járulékos bérköltségeket". Meghirdették a költség­vetés kiadásoldali megtakarításának programját. Az uralmon lévő gazdasági irányzat képviselői a média befolyását felhasználva a telephely-vita során igyekeznek az embereket meggyőzni arról, hogy jólétük növekedésének kulcsa a piacok világméretű kiter­jesztésében rejtőzik. A politika, az állam feladata pedig az, hogy gondoskodjon róla: országunk és vállalataink mint ipari telephe­lyek versenyképesek legyenek a nemzetközi porondon. Ez a cél­ja minden ipari nemzetnek, aminek következtében aztán a szoci­ális ellátások terén kölcsönösen egymás alá kínálnak.

Az óvodai és az iskolára felkészítő képzésben véghezvitt ki­adásoldali megtakarítások kapcsán jól megvilágítható a fizetett és meg nem fizetett – tehát a társadalmi és magánjellegű – mun­ka megkülönböztetésének fontossága, valamint a szociális ellá­tásban dolgozók alacsony bérszintjének kiemelt jelentősége az uralkodó gazdasági rendszer számára. A kisgyermekek megfe­lelő képzése és nevelése kétségkívül fontos foglalkozás, amely megkívánja azt, hogy az illetőnek legyenek ismeretei a fejlődési és a tanulási folyamatok működéséről, és hogy képes legyen ösztönző környezetet teremteni a gyermekek számára. E tevé­kenységeket nem lehet bizonyos technológiák segítségével ra­cionalizálni vagy helyettesíteni a profit növelése érdekében. A gazdasági szakemberek ezeket a tevékenységeket tehát mint a szociális rendszer elemeit kezelik. Mint ahogy már láttuk, az ural­kodó gazdasági felfogás ezeket a munkákat a háztartáson belül elméletileg és gyakorlatilag is a nő számára „utalja ki" a nő bio­lógiai természetére hivatkozva, a nők pedig állítólag szabad, ra­cionális döntésük alapján végzik el ezeket a feladatokat. Foglal­kozásként pedig a gyermekgondozás szintén majdnem kizáró­lag női tevékenység.

Ha a jólétre vonatkozó nemzetgazdasági mutatószámokat ki­zárólag a piacgazdasági nézőpont alapján határozzák meg, ak­kor a fejlett ipari országokban az általános jólét a költségvetési szakemberek mutatószámai alapján látszólag akkor lesz magas szintű, ha minél kevesebb pénzt kell kiadni a szociális szférára (beleértve az itt dolgozók bérét is). Ha a gazdasági szakembe­rek – az uralkodó gazdasági elmélet elképzelései szerint – azt tűzik ki elsődleges célul, hogy az ország képes legyen vonzó telephelyet biztosítani a nagy iparvállalatoknak, és ezáltal a vál­lalkozói szemléletet általánosítják, akkor annak a költségvetési kiadások visszafogása lesz a következménye az óvodák és az iskolai előkészítők esetében.

Az óvodákon és iskolai előkészítőkön való takarékoskodás példája alapján világossá válik, hogy miért érintik kétszeresen a nőket az ilyen irányultságú politikák. A kiadásoldali megtaka­rítások egyrészről kevesebb állami férőhelyet jelentenek ezek­ben az intézményekben, ami viszont pótlólagosan a nők több otthoni (privát!) gyermeknevelési munkáját igényli. A közgazda­ságtudomány és a politika pénzre korlátozott gazdaságértelme­zése a nők meg nem fizetett munkájára épít, ami a munka fo­galmának általuk adott értelmezése alapján nem is munka. A nemzetgazdaság ezáltal teljesen nyilvánvalóan úgy tartja szá­mon a nőket, mint egy olyan kapacitást, amellyel tetszés szerint lehet manőverezni. Mascha Madörin (1995.) ezzel kapcsolatban „a végtelen anyai szeretet álmának különösen regresszív válto­zatáról" beszél.

A költségvetési kiadások megkurtítása ezen gyermekintézmé­nyek esetében másrészt kevesebb munkahelyet és/vagy keve­sebb órabért is jelent, valamint azt eredményezi, hogy a szerve­zett gyermekgondozás félig magánjellegű kezdeményezései lép­nek a korábban állami intézmények helyébe. A kiadáscsökken­tő programok iránti igény növekedésével minden olyan tevékeny­ség, amely kívül esik a piacon, egyre inkább az ipari országok között zajló telephely-póker áldozatává válik.

Altvater (1995. 17.) magyarázatot ad arra, hogy a politikusok és a munkavállalói érdekképviseletek miért lépnek fel a vállalati érdekek képviselőiként a telephelyek biztosításának mint első­rangú célnak az érdekében. A termelékenység növekedése „szol­gál alapjául a munkatársadalmak minden szereplője – szakszer­vezetek, vállalatok és kormányzatok – közös 'termelési érdekei­nek'. A termelékenység növekedésével nő a tőke profitrátája és a gazdasági növekedés üteme, ugyanakkor tágul a béremelé­sek tere is."

Paul Kellermann (1994. 1991.) ennek a teljesen egyöntetű magatartásnak abban látja a döntő okát, hogy a köztudat csak az ipari termelésre és annak termelékenységére, valamint a pénz(jövedelem)re koncentrál. Ez ahhoz vezet, hogy a pénzt nem a teljesítmény szimbólumaként tekintik, hanem megtévesztő módon azt tartják magának a teljesítménynek. Kellermann fel­vázolja ennek végzetes következményeit. A fenyegető munka­nélküliségre irányuló jogos félelem, valamint „a rövidlátás vagy taktikai számítások következtében… az úgynevezett munkavál­lalók részéről megjelennek a munkaidő rövidítésére és a mun­ka újraelosztására irányuló követelések, a munkaadók és a hoz­zájuk közel álló kormányzatok oldalán pedig megjelennek a szo­ciális államnak az egyéni-partikuláris 'felelősség' javára való visszaszorítására és reprivatizálására (a 'deregulációra') irányuló politikai törekvések." (1991. 13.)

Látható, hogy a munkatársadalom gazdagságának és jólé­tének alapjairól alkotott téves felfogás, valamint a gazdaságel­méletbe vetett megingathatatlan hit teljesen félrevezeti a gon­dolkodást és a cselekvést, és veszélyezteti a jövedelmek biz­tonságát, amely pedig sok ember egzisztenciájának alapja. A piacgazdaságba vetett hit, amely szinte már vallási fanatizmus­ra emlékeztet, azt is elfedi, hogy az uralmi viszonyok, „amelye­ket az olyan objektivált és intézményesített mechanizmusok, mint az 'önszabályozó piac', az oktatási rendszer vagy az igazság­szolgáltatás közvetítenek, átláthatatlanok lesznek és olyan tar­tósak, mint a tárgyak, … és az egyes ember tudata és hatalma képtelen lesz megragadni őket." (Bourdieu, 1977. 238.) Aki azt hiszi, hogy a társadalmi rendet egy akarati lépéssel létre lehet hozni – amit Mikl-Horke ironikusan a „piacgazdaság mint akarat és képzelet" szlogenjével érzékeltetett -, az nem veszi figyelem­be az intézményesített mechanizmusok hatásosságát. Az intéz­mények objektiválódása és az olyan relatíve független területek megléte, mint a „szabad önszabályozó piac", amelyek szigorú, szerződésben rögzített mechanizmusok szerint működnek, az uralkodó jognak megfelelően képes a cselekvés szubjektumai­ra – akik hisznek a „szabad piac" helyességében és megfontolt­ságában – ráerőszakolni szükséges voltát. Ennek következté­ben „az, aki birtokolja az e mechanizmusok uralásához valamint a működésük során létrejött materiális és szimbolikus nyeresé­gek megszerzéséhez szükséges eszközöket, megtakaríthatja magának, hogy a mások feletti uralomra irányuló.közvetlen és nyilvánvaló stratégiákat kelljen alkalmaznia." (Bourdieu, 1987. 239.) Az uralkodó gazdasági rend alapjaínak helyességébe ve­tett hit sokféle módon rögzült a társadalom struktúráiban, törvé­nyeiben, technológiáiban és szimbólumaiban, és ezáltal nem­csak legitimitást kölcsönöz e gazdasági berendezkedésnek min­den szereplő szemében, hanem annak hatalmasait anélkül hagy­ja uralkodni, hogy uralkodóként meg kellene jelenniük. Ezen in­tézményesült mechanizmusok része az is, hogy a nemzetközi telephely-verseny kritikusai szinte alig jutnak szóhoz a napilap­okban vagy az elektronikus sajtóban.

Schunter-Kleemann (1995.51.) szerint az embereket meg kell nyerni a politikai irányvonalat meghatározó nagytőkés érdekek­nek a telephely-vita és az egységes belső piac érdekében foly­tatott offenzív propaganda során egyaránt: „A belső piaci eufóri­át kísérő gazdasági recesszió láttán meg kell tehát tanulnunk, hogy a világot az egyes vállalkozó szemszögéből tekintsük. Vál­lalkozóként kell gondolkodnunk, ezt verik a fejünkbe nap mint nap. Meg kell próbálnunk elfojtani, hogy nekünk, dolgozó és fo­gyasztó nőknek mint eleven, gondolkodó embereknek szociális és kulturális igényeink vannak – olyan létező érdekek, amelyek nem esnek egybe a vállalkozók rövid távú költségkalkulációival.

Mindannyian, nemcsak a szakszervezetek, címzettjei vagyunk ezen új propaganda-hadjáratnak, amely mérgező keveréke a versenyéthosznak, a rasszizmusnak és a nacionalizmusnak. Meg kell tanulnunk, hogy a társadalomban farkastörvények uralkod­nak. … Nyomasztó és veszélyes ez a politika azért, mert kimon­datlanul a telephely-sovinizmusra, a mindenkivel szemben való harckészségre épít…. Az exportsikerek növelése válik a gazda­ságpolitika megszentelt céljává. … Az a logika, hogy a gazdál­kodásnak a szükségletek kielégítését és mindenféle értelmes tevékenységet kellene szolgálnia, és a természetet kímélve kel­lene funkcionálnia, háttérbe szorul a belső piaci vagy világpiaci sikerek utáni hajszával szemben. A nemzetközi versenyképes­ség az új isten, akinek minden áldozatot meg kell hoznunk. Ez az új államvallás!"

Ezen agresszív offenzívával szemben – amely a gazdaság uralkodó felfogásába mélyen be van ágyazva – összefoglalás­képpen megállapíthatjuk: ha a demokratikus ipari társadalmak politikai célja a jólét megteremtése mindenki, de legalábbis mi­nél több ember számára, akkor el kell gondolkodni azon, hogy mely társadalmi cserefolyamatokat kell regionális szinten, me­lyeket nemzetállami keretek között és melyeket a világpiacon sza­bályozni, és ezt hogyan lehet megvalósítani. Ennek érdekében közelebbről meg kell határozni az általános jólét valódi alapjait. A bruttó hazai termék mint a jólét fokmérője nemcsak a meg nem fizetett munka jelentőségét nem veszi figyelembe, ha­nem az általános gazdagságot és életszínvonalat meghatá­rozó formális – állami – és informális infrastruktúra szere­pét sem.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Források

Altvater, Elmar (1995): Die Arpeitsgesellschaít vor den Herausforder-ungen von Geld und Natúr. Das Parlament, 1995. 15. sz. melléklete, 16-24.

Bourdieu, Pierre (1987): Sozialer Sinn. Frankfurt am Main. Bourdieu, Pierre (1992): Die verborgenen Mechanismen der Macht, Hamburg.

Galbraith, John Kenneth (1974): Wirtschaft für Staat und Gesellschaft. München.

Kellermann, Paul (1994): Bodürfnis, Arbeit, Geld und Paradigmata. In: Kellermann-Mikl-Horke (szerk.): Betrieb, Wirtschaft und Gesellschaft. Klagenfurter Beitráge zur bildungswissenschaftlichen Forschung 27., Klagenfurt, 87-117.

Kellermann, Paul (1991): Gesellschaftlich erforderliche Arbeit und Geld. Klagenfurt.

Kurz-Scherf, Ingrid (1993): Fragen an eine Kritik der politischen Öko­nomie der Arbeit. Das Argument, 1993. 3. sz. 339-348.

Madörin, Mascha (1995): Ökonomie aus Frauensicht. In: 10 Jahre Frauenreferat – Amt der Vorarlberger Landesregierung. Bregenz 28-33.

Maier, Friederike (1993): Homo Oeconomicus. Zur geschlechtspezifischen Konstruktion der Wirtschaftswissenschaften. Prokla. 1993. 4.sz. 551-571.

Mikl-Horke, Gertraude (1995): Wirtschaft als sozialer Prozess. In: Kellermann-Mikl-Horke: I. m.

Schunter-Kleemann, Susanne (1994): Frauen und Sozialstaat – Alternativen gegen das Ptriarchat. Wien, Renner-lnstitut, Frauen-Dok. 1995. 2. sz. 42-57.

[A szerző tanulmányának erősen rövidített változata. Eredetileg meg­jelent: Wissenschaftliche Grenzziehungen – Geschlechterverháltnisse – Frauenpolitik. In: Klagenfurter Beiträge zur bildungswissenschaftlichen Forschung. 29. k. (szerk.: Peter Kellermann), Klagenfurt, 60-95.]