…A napirend 4. pontja: Javaslat a főváros közterein elhelyezett politikai tar­talmú képzőművészeti alkotások sorsának további rendezésére. Előadó: dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke.

Előadó: elmondja, hogy bizottságuk majd egyéves előkészítő munka után készítette el az előterjesztést. A kerületekkel, képzőművészekkel szakmai és po­litikai egyeztetés történt. Felhívja a Közgyűlés figyelmét arra a szabályozásra, hogy a budapesti köztéri szobrok, emlékművek, domborművek esetében a Fővá­rosi Közgyűlésnek van döntési joga, a kerületekkel egyetértésben. Többször ki­kérték a kerületek véleményét, azonban képviselőtestületi állásfoglalás csak né­hány kerületből érkezett. A Közgyűlés döntéséről valamennyi kerület képvi­selőtestületét tájékoztatni kell arról, hogy mely képzőművészeti alkotást java­solnak lebontásra, és ezt a kerületi képviselőtestületeknek meg kell erősíteni. […] Néhány pontosításra hívja fel a figyelmet az előterjesztésben; miután a ke­rületeket is értesíteni kell a Közgyűlés döntéséről, értelemszerűen dr. Szegvári Péter főjegyző is felelős a határozati javaslat 1. pontjában. A határozati javaslat pontját kiegészíti azzal, hogy ,,a Budapest Galéria útján" szövegrész kerüljön a mondat végére. A határozati javaslat 3/b pontjában szereplő XXII. kerületi Önkormányzatot mint felelőst törlésre javasolja, mivel egyeztetni kell velük. Az előterjesztésen belül pontosítást ismertet az 1. sz. melléklet 2. oldalán Hűvös­völgy-Szépjuhászné (volt Ságvári Liget) Kiss István: Munkásmozgalmi, illetve Munkás gyermekkel emlékműveknél, a kerület esetében tehát nem a-c, hanem a-a, a kerület eltávolítást javasol. A Kulturális Bizottság álláspontja mind a két esetben a megtartás, tehát c-c. Ilyen pontosítás még az 1. sz. melléklet 5. oldalán a Gellért-hegyi Emlékműnél b-b, a nőalakra vonatkozik a fentmaradás, átalakí­tással, amit mind a kerület, mind a Kulturális Bizottság javasol. Az átalakítás arra vonatkozik, hiszen ez nem derül ki tételesen az előterjesztésből, miszerint a nőalak maradjon meg, ellenben a szovjet címer és a szovjet feliratok kerülje­nek levételre az emlékműről.

A bizottság megtartani javasolta az Osztapenkó* kapitány és a Steinmelz ka­pitány szobrát. Egy általános elvből kiindulva, hogy azokat a szobrokat kell közterekről eltávolítani, amelyeknek a politikai tartalma köztereken ma már nem vállalható. A két szobor megtartását javasolják a kerület eltávolítási véle­ményével szemben. Az indítvány lényege, hogy az Osztapenkó kapitány szobor megy a szoborkertbe.

Manninger Jenő (MDF): szintén javasolja, hogy a XI. ker. Osztapenkó kapi­tány szobra eltávolításra kerüljön.

dr. Rubovszky György (KDNP): Elhangzott egy javaslat, hogy az Osztapen­kó kapitány szobor eltávolításra kerüljön, ugyanezt indítványozza a Steinmetz szoborral kapcsolatban. Tudomása szerint a főpolgármester urat is megkereste a Széchenyi Társaság, ezzel kapcsolatban szeretne egy olyan bejelentést tenni, hogy a Széchenyi Társaság a főváros területére egy olyan társadalmi akciót szervezeti, amely szerint ingyen közreműködne minden térítés ellenében, szak­mai irányítás mellett a szobrok eltávolításában. A Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű kérdése megoldódott, a másik két szoborral kapcsolatban is megvan az ő felajánlásuk.

Vas József (FIDESZ): Osztapenkó szobrával kapcsolatban a kerületi testületi határozat ismeretében – mivel indokolást nem tartalmaz a Kulturális Bizottság előterjesztése – szeretné tudni, hogy mi indokolná egyáltalán Osztapenkó szob­rának a fenntartását? Mint szovjet katonát és felszabadítót akarja-e a Kulturális Bizottság megtartani, vagy mint a szovjet hadsereg áldozatát? Ezt is el kell dön­teni. Úgy gondolja, hogy Osztapenkó, ha valamiről híres mostanában, akkor ar­ról, hogy a város bejáratánál áll. Ugyanez vonatkozik Steinmetz kapitány szob­rára is. Javasolja, hogy a kerület álláspontját fogadja el a Közgyűlés.

Ráday Mihály (SZDSZ): Az I. ker. Szentháromság utca 2. sz. kapu alatt el­helyezett emléktábla ügyében úgy gondolja, ami történelmi eseményre emlékez­tet – ott alakult meg a Munkás- és Katonatanács -, meg lehet hagyni, nem köz­téri szobor. A történelemnek a különböző emléktábláit nem tartaná helyesnek eltávolítani, mert azok történelmi tényeket rögzítenek. Az ilyen típusú emlék­táblák – elmondja, hogy a bizottsági szavazástól eltért a véleménye – szerinte meghagyhatok, külön szavazást kér erre a táblára. A Steinmetz és az Osztapen­kó kapitány szobor közül az utóbbi az, amelyik jobban a városhoz nőtt. Szemé­lyesen az Osztapenkó-szobor megtartása mellett dönt a kettő közül, bár mind a kettőt megtartásra alkalmasnak tartja, több okból is. Számtalan alkalommal le­írva, elmondva, megfestve elhangzottak legendák különböző szobrokról, azon­ban nincs mód kiválasztani, hogy melyik az igazi történet a sok közül. Egy do­log azonban történelem, ha a felszabadulási emlékművet elviszik, a felszabadí­tást emlékszobrokat elviszik, a szovjetek dicsőségét hangsúlyozó emlékműveket elviszik, úgy gondolja, valamilyen módon mégiscsak meg kellene hagyni annak az emlékét, hogy ebben a városban és ebben az országban nem egy progresszív irányzat uralkodott. Nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot előbb, ha­nem Magyarország a Szovjetuniót, ebben a harcban a győztes nem egyedül a Szovjetunió, hanem az amerikaiak, az angolok és a franciák is közrejátszottak benne, legyőzték a fasiszta Magyarországot. Hogy itt maradtak 1945. április 4-e után, mint tudják, szintén egy legenda, egy másik kategória, de véleménye az, hogy valamilyen emléket hagyni kell a főváros területén; hogy ez a háború úgy ért véget, ahogy, ezt el lehet fogadni, vagy nem elfogadni, ez egy más kérdés. Ügy gondolja, hogy az Osztapenkó kapitány szobor egy találkozópont a város­ban. Az Osztapenkó kapitány szobránál szokták elhagyni a várost, ott szoktak bejönni, és nem kétséges az, hogy az megjelöli a városnak valamely határát, ahol a harcok kezdődtek, folytatódtak, tehát valami történt. Ezért az Osztapen­kó- és a Steinmetz-szobor is meghagyható; úgy véli, a Kulturális Bizottság is amellett szavazott, hogy ezek a szobrok maradjanak.

Sáska Géza (FIDESZ): nem csinál titkot abból, hogy az Osztapenkó- és a Steinmetz-szobrok megmaradása mellett fog szavazni, indoklása rendkívül egy­szerű, meg van arról győződve, hogy az a jó világ, amelyik depolitizál, az a jó világ, ahol a város építményei, városszobrai nem politikához, hanem az utca emberének érzületeihez kapcsolódnak. Meghatározó volt számára, hogy hiába szavaztak úgy, hogy Ferenciek tere legyen a Felszabadulás tér, az emberek „fel­szab" térnek nevezik még mindig, nem Ferenciek terének. A város lakosságának véleménye a döntő, meggyőződése szerint, és ezért azt hiszi, hogy erre kellene a Közgyűlésnek elsősorban építkezni. Az Osztapenkó-szobor volt a találkozási pont a Balatonra menő stopposoknak a 60-as években, ebben igaza van Ráday képviselőtársának. Ezt az élményt, ezt az érzületet nem szabad elvenni. Meggyőződése szerint ott kell maradnia, és nem is szólva arról, hogy ér­deklődött ez ügyben, megkérdezve számos embert, hogy mi a véleményük akár a Kun Béla-szoborról, akár erről a két szoborról. A Kun Béla-szoborral kapcso­latosan általában a dolog esztétikai részét kritizálták és nem a politikai részét. Ahogy ma reggel a borbélya azt mondta, hogy maradjon nyugodtan a két szo­bor. A szobor tulajdonképpen a város és az emberek életét egyáltalán nem befo­lyásolja, ami nem befolyásol, abból pedig nem kell politikai ügyet generálni.

Dr. Szeszlér Tibor (FIDESZ): Túlnyomó részben elhangzottak azok az érvek amiket mondott volna, ezért csak röviden kiegészíti azzal, hogy megítélése sze­rint az Osztapenkó és Steinmelz kapitányok szobra a városnak oly mértékben részévé váltak, hogy azok eltávolítása súlyos sebet ejtene a városon, nem lebon­tani, hanem megőrizni kell. Politikai tartalomtól teljesen függetlenül a városnak oly módon vált jelképévé, hogy ennek az eltávolítása hiányt jelentene. Ha a po­litikai tartalmat is keresik, a Kulturális Bizottság, előterjesztéséből is kitűnően, igen nagy körültekintéssel, és szakemberek, szaktekintélyek bevonásával adta meg a Közgyűlésnek javaslatát. A Kulturális Bizottság javaslatával kivételesen minden pontban egyetért, a két szobor megőrzésében is. Ráday képviselőtársa elmondta, hogy a legendákra tekintet nélkül ott valami megtörtént, és ez a város tényleg 1945. február 13-án valamitől megszabadult. Ennek valamilyen módon emlékét fenntartani, az igenis akkor is kötelességük, hogyha ennek történetesen két szovjet állampolgárságú parlamenter esett, vagy nem esett, áldozatául. Azt sem tudják pontosan, hogy honnan lőtték le ezt a két embert, melyik irányból, de ez a két ember áldozat volt, és az emlékük megőrzése megítélése szerint kö­telességük. Határozottan arra tesz indítványt, hogy ennek a két szobornak [az ügyét], de az összes többi indítványt is, amit a Kulturális Bizottság előterjesz­tett, a Közgyűlés támogassa, és ne indulatból szavazza ezt a kérdést.

Beluszky Pál (SZDSZ): Személyesen már végigélt egy hasonlóan buzgó emléktelenítést az 1940-es évek végén, mint a nagykanizsai piarista gimnáziumnak a tanulója. Emlékszik, hogy mivel járt az iskolának az ún. államosítása a meg­lévő szobroknak kidobásával, olyan tárgyú festményeknek a lemeszelésével, amelyeknek valamiféle vallásos vonatkozása volt. Ez az előterjesztés akaratla­nul ezeket az emlékeket élesztette benne, mint ahogy a különböző utcaelneve­zésekkel is foglalkoznak. Az eddig elhangzott, vitatott emlékművek mellett még egyet megemlít, az V. kerületi Marx-Engels szobrot, amelynek eltávolításához vonatkozó javaslatnak köze van, továbbá akinek valamiféle kapcsolata van a társadalomtudományokkal, kénytelen azt mondani, lehet, hogy az a marxizmus­leninizmus, amit Marxra és Engelsre hivatkozva itt előállítottak, az termé­szetesen elvetendő, de két igen jelentős társadalomtudósról van szó. Támogatja Nyíri Tamás véleményét, aki azt mondta, hogy a marxizmus útját, ő legalábbis úgy véli, hogy el kell vetniük, de Marxszal és Engelsszel foglalkozni kell. Nem akarja ezt részletezni, Nyugat Európában a társadalomtudományoknak igen je­lentős ága az, amelyik vagy ezeket a megállapításokat fejlesztette tovább, vagy éppen azt kritizálta. Javasolja, hogy külön szavazzanak az V. kerületi szobor esetében.

Előadó: A Marx-Engels-szobor kapcsán speciális álláspontja volt a bizott­ságnak, mégpedig az, hogy a Marx-Engels-szobrot a jelenlegi helyéről áthelye­zésre javasolja. Azonban, ha valamelyik fővárosi kerület képviselőtestülete be­fogadja, és helyet biztosít számára, akkor álljon továbbra is köztéren, ha nem, akkor kerüljön be a szoborparkba.

dr. Szabó Lajos Mátyás (MSZP): Frakciója nevében szól, először is elisme­rését hangoztatja, nevezetesen azt, hogy valóban ez az előterjesztés európai kompromisszumra törekszik, amit azért hangsúlyoz, mert amikor végignézte ezt az 5-6 oldalas előterjesztést – ami több mint 50 szoborra vonatkozik -, első pillanatra személyesen úgy ítélte meg, hogy talán egy kicsit több szovjet em­lékmű marad, mint ami indokolt lenne. Ugyanakkor nagyon egyetért azokkal, akik véleményüket kifejtették arról, hogy nem kell abba a hibába esni, hogy most mindent, ami esetleg valamilyen baloldali történelmi események mentén marad meg ebben a városban, teljesen eltüntessék. Pontosan azért nem, mert hisz az, amit ún. létező szocializmusként éltek meg, történelmileg bukott meg, és ez a történelmi bukás azt is jelenti, hogy nem jön vissza többé. Viszont azzal sem ért egyet, hogy más módon értékel képviselő dolgok eltűnjenek, hiszen az az emlék, amelyhez a jövőben kötődni fognak, egészen új és más tartalommal fog telítődni. Azzal ért egyet, aki az Osztapenkó- és Steinmetz-szobrok megőrzése mellett érvelt, azzal ért egyet; aki a Munkás- és Katonatanács emlék­tábla megőrzése mellett érvelt. Azt is hozzá kell tennie, hogy talán megmoso­lyogják, de a munkás- és katonatanács egy hatalmi vákuumhelyzetben létrejött szervezetként működött, a direkt demokrácia szervezeteként. Nem került emlí­tésre a Budai Önkéntes Ezred emlékművének megőrzése. Egyértelműen megőrzésre javasolja a XI. kerületben Szakasits Árpád szobrát. A XIV. kerületi Dózsa György úton álló „vöröskatonák előre" plakát alapján készült az az em­lékmű, amelyet a Tanácsközlársaság-emlékműként emlegetnek. Hangsúlyozza, hogy ez annak a Vörös Hadseregnek az emlékműve, amelyik az ún. északi had­járatot vívta meg. Egy sajátos öngólja az elmúlt évtizedek történetírásának, hogy a Tanácsköztársaság nemzeti mozzanatát buta internacionalizmusa miatt nem hangsúlyozta, ugyanakkor mégis történelmi tény, hogy a Trianon után lét­rejött határok nagysága idézőjelben egyértelműen köszönhető az ún. északi hadjáratnak is. A vöröskatonák mellett azok a magyar parasztok és munkások voltak, akik a hadseregbe elsődlegesen hazájuk védelme miatt mentek be, ezért javasolja ezen szobor sorsának alapos megfontolását és a megőrzését. A Köztár­saság téren álló ún. emlékműegyüttest lebontásra ítélik az előterjesztők, el­mondja, hogy a Köztársaság térre éppen a Közgyűlés elfogadott október 10-én egy ún. alapkőletételt. Az a kérése, hogy ezt egy egységes megoldás körébe utalja a Közgyűlés, és önállóan tárgyalja, hiszen pontosítani kell azt, hogy a téren nagyobb építkezések történnek-e vagy sem. Javasolja, hogy a Köztársaság teret komplex egészben kezelve külön önálló pontként kezeljék majd annak idején.

Király László (MDF): az elmúlt 15-20 percben pro-kontra érvek hangzottak el, köztük az Osztapenkó és Steinmetz kapitány szobrok azok, amik az élesebb vitái kiváltották. Sáska Géza képviselőtársa említette, ismeretségi körében amellett vannak, hogy az említett két szobor maradjon, mert ez most már a főváros szimbóluma. Személyesen abban a helyzetben volt, hogy hosszú éveken keresztül nap mint nap eljárt a Steinmetz-szobor mellett, és akikkel abban az időszakban és még ma is ismeretségben van, azokat meglehetősen irritálta a Steinmetz-szobor. Díszpompa övezte ezt a két szobrot, bizony díszőrséget áll­tak, rendőrök őrizték ezeket a szobrokat. Többször meg akarták csonkítani a Steinmetz-szobrot; meg is csonkították. Az ismeretségi köre igenis ragaszkodik ahhoz, hogy ezek a szobrok legyenek eltávolítva. Természetesen egy emlékhely, javaslata, hogy emléktábla őrizze az emlékhelyeket. Meggyőződése, hogy azok vannak többen, akiket a szobor irritált, mert, mondjuk, nem a felszabadulás, ha­nem az elnyomás jelképének tekintették, és nem amögé a szimbólum mögé néz­tek, hogy itt haltak meg ezek a parlamenterek. A két szobor kerüljön eltávolítás­ra és kapjon táblát, hogy itt estek el, és majd a történelem ki fogja deríteni, hogy milyen körülmények között. További észrevétele, hogy elhangzott a Kulturális Bizottság vezetője részéről, hogy a Kulturális Bizottság is egyetért azzal, hogy a II. kerületben a Ságvári Endre szobra ott maradjon. Ezt egy kicsit ellentmon­dásosnak tartja, mert ugyanakkor az V. kerületben a Városházánál áll Ságvári Endre szobra. Nem értek egyet azzal, hogy a Kulturális Bizottság nem javasolja az egyik helyen az eltávolítást, a másik helyen pedig javasolja. Az előterjesztés­ben szerepel, hogy 1992. december 31-ig kell ezt a műveletsori végrehajtani. Úgy gondolja, hogy itt rangsorolni kell, mert vannak olyan emlékművek mint pl. az I, kerületi Kun Béla-emlékmű, amit idén is és tavaly is becsomagoltak, mert irritálja a lakosságot. Javasolja, hogy egy ütemtervet készítsenek annak megfe­lelően, hogy egyes szobrok eltávolítására rövidebb határidót szabnak meg, és amelyek folyamatossággal 1992. december 31-ig eltávolíthatók.

Vargha Márton (SZDSZ): Király László képviselőtársa felszólalásához annyit kíván hozzátenni, hogy többször használta azt a szót, hogy irritálja. Itt egy olyan rendszer volt, amely igyekezett a magyar történelemből sok mindent kitörölni. A Horváth Mihály térre járt a Fazekas Gimnáziumba, amely valami­kor Mária Terézia tér volt, és otthon őrzi a „Mária Terézia 8." háztáblát, amit a Fazekas Gimnázium pincéjében talált. Úgy gondolja, hogy akik itt most egyes dolgokat, amelyek tényleg a város részévé váltak, el akarnak távolítani, azok egy kicsit arra a minisztériumra hasonlítanak, amelyről az 1984 című regényben van szó, az igazság minisztériumára, ahol folyamatosan újraírják a történelmet. Kéri ezeket az embereket, hogy gondolják végig, ha Osztapenkót eltávolítják onnan, és ha 10 év múlva arra járnak, vajon nem fog eszükbe jutni, hogy itt állt az Osztapenkó-szobor?

Elnök: véleménye szerint nem az említett üzenetnek a szellemében kell dön­teniük.

dr. SoósLászló (MDF): Nehezen érti azt a logikát, amelyik ezeknek a szob­roknak a védelmében szól, tudomása szerint szobrot azért szoktak állítani, mert annak a szobornak a gazdáját meg akarják becsülni, mert egy történelmi szemé­lyiség volt. De, hogy politikai kalandoroknak, politikai tömeggyilkosoknak em­lékműveket tartsanak fenn, ezt a logikát nem tudja követni. Szabó Lajos Mátyás észrevételére reagálva, ami az északi hadsereget illeti, nagyon hiányosak a tör­ténelmi ismeretei. Tudniillik a frontról hazajövő magyar hadsereget tulajdon­képpen a Tanácsköztársaság szétverte, a székely hadosztályt feloszlatta, a cél tulajdonképpen az volt, hogy a határok védtelenek legyenek. A Vérmezőn Liendner ezredes jelentette ki, hogy nem akar több katonát látni, nem kell többé hadsereg. Ami az ország megcsonkítását illeti, abba – ezt nagyon jól tudják – belejátszott az a körülmény és az a tény, hogy a nyugat-európai hatalmak nem akartak egy vörös Magyarországot nyitni a Kárpát-medence kellős közepén. Ha nem lett volna Tanácsköztársaság, nagy a valószínűsége annak, hogy ennyire nem csonkítják meg az országot.

Elnök: nem javasolja a történelmi viták folytatását a Közgyűlésnek.

Szabó Béla István (SZDSZ): megkérdezi dr. Soós László képviselőtársát, tudja-e, hogy Liendner Béla ludovikás ezredes hány napig volt hadügyminiszter a Károlyi-kormányban? Hat napig.

dr. Soós László (MDF): véleménye szerint ez a hat nap elég volt arra, hogy a Vérmezőn kijelentse, hogy nem akar több katonát látni.

Elnök: felkéri a képviselőket, hogy ez ügyben zárják le a vitát.

Kaló Jenő (FIDESZ): véleménye szerint a köztéren elhelyezett szimbólu­mok, amelyek szobrok, emléktáblák, továbbra is valamilyen erőt, emlékezetet árasztanak jelenlétükkel, mert ösztönösen felidézik az emlékeket. Nagyon meg kell gondolni azt, hogy melyek azok a szimbólumok, amelyeket soha többet nem kívánnak látni a köztereken, továbbá azokat is, amelyek kifejezetten nega­tív hatással vannak az állampolgárokra. Mindezeket figyelembe véve nagyon alapos és megfontolt döntést kell hozni. Természetes dolognak tartja azt, hogy minden kormány az általa hitt legjobbjainak szobrot állít, továbbá azt is, hogy minden rendszerváltást követően a kormány az előző rendszer jelképeit meg akarja változtatni. Azonban úgy véli, hogy ezekhez a jelképekhez rendkívül sok energia fűződik, ezért kell és fontos eldönteni, hogy melyek azok, amelyek az elmúlt 40 év mementójaként fennmaradnak, és melyek azok, amik kifejezetten károsak fennmaradásukkal.

Manninger Jenő (MDF): szerint Ráday Mihály és dr. Szabó Lajos Mátyás érveit akceptálni lehet, még akkor is, ha nézőpontjaik eltérőek. Sáska Gézának megjegyzi – bár nem jár fodrászhoz -, hogy nem ismeri pontosan a közvéle­mény-kutatások eredményeit. Elfogadhatóbbnak tartja, ha erre vonatkozóan pontos közvélemény-kutatási eredmények lennének, s nem személyes eredmé­nyek alapján döntenének. Továbbra is a kerület véleményének álláspontját tá­mogatja. A határozati javaslat 3/c pontját javasolja kiegészíteni azzal, hogy a tervpályázat kiírása előtt vegyék figyelembe a társadalmi szervezetek és egye­sületek, továbbá az állampolgárok felajánlásait. A napirend szavazásának mód­jára javasolja, hogy ahol vita nincs, egyben történjen a szavazás, ahol vita me­rült fel, azt a végén szavazzák meg.

Vas József (FIDESZ): nem érti az orwelli hasonlatot, ami itt elhangzott, mert az a bizonyos hazugság – a történelem megváltoztatása – éppen ezeknek a szob­roknak a felállítása volt, hiszen felállításuk pillanatában is hazudtak, mert nem az igazságot terjesztették róluk. Az, hogy a II. világháborús vereség emlékét a két szoborral mementóként megtartják – úgy gondolja, hogy még számos ilyen emlék fog megmaradni, ezzel együtt megmarad az ország elmaradottsága is, to­vábbá az is, hogy kik nyerték meg a háborút, melyik győztes vonult be, s mit valósított itt meg, ez mind mementóként megmarad. Marx és Engels szobrát in­kább el tudná fogadni fennmaradónak, mert ők legalább valamit tettek – egy szellemi irányzat megalapítói voltak, a filozófiában, közgazdaság terén eredmé­nyeket értek el. Amiért mégis el kell távolítani, annak az az oka, hogy annak a jelképévé váltak, ami minket megnyomorított. Az Osztapenkó kapitány szobrát nem tudja politikamentes szobornak elfogadni, ezért a város bejáratánál politi­kamentes szobor felállítását javasolja, (pl. egy Balatonra igyekvő stoppos szo­bor, vagy egy női akt stb.). A Felszabadulás teret véleménye szerint ma is azért hívják így, mert ez a neve. Úgy gondolja, a XI. kerületi képviselőtestület több mint 90%-os többséggel meghozott döntése nagyobb súlyt kell, hogy kapjon, mint Sáska Géza fodrászának véleménye – bár lehet, hogy az a fodrász tisztelet­re méltó úriember -, a XI. kerület képviselőtestület véleményét támogatja. Vé­gezetül tiltakozik a XI. kerület nevében az ellen, hogy a kerületben álljon az utolsó szovjet katona.

Kovács Kálmán (SZDSZ): meggyőződése szerint a köztereken „rendesen" akkor és olyan közterületi alkotást szoktak elhelyezni, amit ázott lévő közösség igényel, szeret. A problémát abban látja, hogy az említett szobrokat nem a kö­zösség igénye alapján helyezték oda, miközben 40 év eltelt, és reálisabb értéke­lést gyakoroltak az emberek, talán meg is szerették időközben ezeket az alkotá­sokat. A köztéri szobrok esztétikai és politikai céllal kerültek felállításra, amit természetesnek tart, viszont talán meggondolandó az, amikor egy közösségre rá­erőltetnek ilyen alkotást, hiszen más a véleménye az ott lakónak, és más annak, aki nem a közvetlen közelében van. A kérdés eldöntése több szempontból, több síkon vizsgálható, ezért nem tudja, hogy erről egyáltalán a Fővárosi Közgyűlés­nek kell-e szavazni, bár tudja, hogy kell és muszáj. Javasolja, hogy a Közgyűlés próbálja mindezeket a problémákat végiggondolva beleélni magát ebbe a hely­zetbe, hogy mégiscsak egy több dimenziós kérdésről van szó.

dr. Csiha Judit (MSZP): őszinte csodálattal hallgatja képviselőtársai maga­biztos érvelését, bátorságát, ami kezd hasonlítani ahhoz a parlamenti bátorság­hoz, amikor közvélemény, nép-nemzet véleményét közvetítik. A közvéleményt sajnos nem ismeri – lehet, hogy benne van a hiba -, akikkel folyamatos kapcso­latban áll, azoknak a véleményét ismeri. A különböző köztéri alkotások, jelké­pek sorsát a rendszerváltás után rendezni kell, anélkül, hogy ez a város megta­gadja múltját, kivéve azt a részét, amit érdemesnek minősít a megtagadásra. Vé­leménye szerint ebben a kérdésben egy olyan politikai testületnek kell dönteni, mint a Fővárosi Közgyűlés. Kételyei vannak abban, hogy az előkészítők – nem vitatva a szakmai hozzáértést – minden [érintett] szervezettel, illetve nagyobb társadalmi erővel, vagy nagyobb közvéleményt reprezentáló társadalmi szerve­zettel [tárgyaltak] a szóban forgó alkotások kezeléséről. Úgy gondolja, hogy ezek a kételyek mondatnak a képviselőtársaival egymásnak ellentmondó véle­ményeket. Javasolja, hogy [minthogy] a felszólalások alapján is vannak olyan köztéri szobrok, amelyeknek a sorsa még javaslat szinten sem igazán kiérlelt, azokat most tegyék félre, ahol konszenzus van, azokról pedig szavazzanak. Egyetért azzal is, hogy állítsanak fel erre egy ütemtervet, amiben az 1992. év folyamán az elszállításokat, átalakításokat, megőrzéseket, díszkivilágításokat tudják kezelni.

Elnök: a napirend vitáját javasolja lezárni, majd indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1235/1991

A Fővárosi Közgyűlés a napirend vitáját lezárja. (38 igen, 0 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: az előadónak megadja a szót, hogy az elhangzottakra ismertesse vé­leményét.

Előadó: kéri, hogy Zsigmond Attilának egy perces hozzászólást adjon a Közgyűlés, hogy a műszaki választ megadhassa az ütemterv és a civil szerveze­tekre vonatkozó felvetésre. Utána összefoglalóját megtartja.

Elnök: dr. Baán László indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1236/1991

A Fővárosi Közgyűlés Zsigmond Attilának a Budapest Galéria főigazgató­jának hozzászólási jogot ad. (43 igen, 0 ellenszavazat, 4 tartózkodás.)

Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója szerint ez a kérdés egyér­telműen politikai döntés, ezért természetesen csak a szakmai kérdésekhez kíván hozzászólni. Az ütemtervre vonatkozó javaslattal teljes mértékben egyetért, azonban ennek feltétele az, hogy kiderüljön, a Közgyűlés biztosítani tudja-e az ehhez szükséges pénzeszközöket. Nyilván ismeretes mindenki előtt, hogy ennek igen magas költségkihatása van. A másik feltétel, hogy a szoborparkot létrehoz­zák, és a szobrokat egyenesen oda áttelepítsék, mert ha nem, akkor a tárolás, illetve közbenső megoldás további költségekkel járna. A Budapest Galéria ké­szen áll arra, hogy ezt az ütemtervet kidolgozza és a Kulturális Bizottságnak benyújtsa. A bontásokkal kapcsolatos felajánlásokról (a bontásban való részvé­telre vonatkozóan): természetesen feladatuk az, hogy a legolcsóbb, de a legszak­szerűbb megoldásokat alkalmazzák. Erre utal a pályázati lehetőség, melyben le­hetőség lesz arra, hogy szakszerű pályázók végezzék el. Elsősorban arra gon­dol, hogy szállítójármű, emelőeszköz stb.-re vonatkozó felajánlások beépít­hetők a szakszerű munka elvégzésébe.

Elnök: javasolja, hogy abban az esetben, ha a kerületi vélemény eltér a bi­zottság véleményétől, szavazzanak akkor is, ha most nem érkezett be módosító indítvány, majd szavazásra teszi fel.

Határozat: 1237/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért azzal, hogy a politikai tartalmú köztéri alko­tásokról külön szavazzanak, amennyiben a kerületi képviselőtestületnek az előterjesztésbe foglalt bizottsági véleménytől eltérő állásfoglalása van. (42 igen, 2 ellenszavazat, 4 tartózkodás.)

Előadó: javaslata az, hogy pontonként szavazzanak a határozati javaslatokról, s ahol vita merült fel, azoknál egy-egy mondatban válaszol.

Elnök: az előterjesztés 1. sz. mellékletében az I. kerület véleménye azonos a bizottság javaslatával az 1., 2., 3., 4. sorszám alatt megjelölt köztéri szobrok tekin­tetében. Módosító javaslata van dr. Szabó Lajos Mátyás és Ráday Mihály képvi­selőknek: a Szentháromság u. 2. kapu alatt elhelyezett Munkás- és Katonatanács emléktáblát javasolják megtartani; majd a módosító indítványt szavazásra teszi fel.

Határozat: 1238/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás-Ráday Mihály módosító indítvá­nyát – amely az I. kerület Szentháromság u. 2. Munkás- és Katonatanács emléktáb­la megtartására vonatkozik – elfogadja. (35 igen, 14 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: a II. kerület Budakeszi u. 5. sz. alatt lévő Ságvári Endre mellszobor megtartását javasolja a bizottság, a kerület pedig bontást, illetve áthelyezést kér.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy Ságvári Endre mellszobrát ott azért java­solják megtartani, mert ott lőtték le; funkciója van.

Elnök: szavazásra teszi fel Ságvári Endre mellszobrának megtartását a II. kerü­letben.

Határozat: 1239/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a II. kerület Budakeszi u. 5. Ságvári Endre mellszobor megtartásával. (27 igen, 18 ellenszavazat, 12 tartózkodás.)

Elnök: a II. kerület Hűvösvölgyi út-Tárogató u. A budai önkéntes ezred em­lékműve megtartását javasolja dr. Szabó Lajos Mátyás, a bizottság pedig bontást javasol.

Előadó: felhívja a figyelmet arra, hogy ezen kívül van még a Vérmezőn is egy emlékműve, amit a bizottság megtartásra javasol.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1240/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát – amely a II. kerületi, a budai önkéntes ezred emlékműve megtartására vonatkozik – nem fogadja el. (3 igen, 39 ellenszavazat, 14 tartózkodás.)

Elnök: Hűvösvölgy, Munkásmozgalmi emlékmű esetében a II. kerület képvi­selőtestülete bontást javasol, a bizottság a megtartását javasolja.

Előadó: megjegyzi, hogy vita nélkül szavazták meg a kerület eltérő vélemé­nyét, azonban csak a III, XI. és XVII. kerületeknek van képviselőtestületi állásfog­lalása. A többi esetében polgármesteri, bizottsági stb. véleményeket tükröz, ame­lyek nem olyan legitimek, mint azt vélik.

Elnök: Hűvösvölgy Munkásmozgalmi emlékmű vonatkozásban a bizottság ja­vaslatát, az emlékmű megtartását teszi fel szavazásra.

Határozat: 1241/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem fogadja el a bizottság javaslatát, amely a Hűvös­völgy, Munkásmozgalmi emlékmű megtartására vonatkozik. (20 igen, 19 ellen­szavazat, 14 tartózkodás.)

Előadó: újra kér ügyrendi szavazást abban, amelyeknél nem volt vita, füg­getlenül attól, hogy a kerületnek eltérő véleményük van.

Elnök: erről már történt szavazás, még egyszer nem szavaztatja meg azt, amiben a Fővárosi Közgyűlés már egyszer döntött.

Vargha Márton (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy a kerületi javaslat szava­zása után a bizottság javaslatáról is szavazzanak, mert nem ért egyet azzal, hogy az egyik javaslatot megszavazzák, a másikat nem.

Elnök: Vargha Márton ügyrendi javaslatát, hogy a bizottság javaslata után a kerület javaslatáról is szavazzanak, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1242/1991

A Fővárosi Közgyűlés Vargha Márton ügyrendi javaslatával – mely szerint a bizottság és a kerület állásfoglalásáról külön szavazással dönt – egyetért. (43 igen, 4 ellenszavazat, 9 tartózkodás.)

dr. Szeszlér Tibor (FIDESZ): véleménye szerint nem szavaztak olyan ügy­rendi kérdésről, mely értelmében a bizottság előterjesztésével szemben a kerü­let opponáló véleményét szavazásra kell feltenni. Emlékezete szerint ilyen nem volt, vagy számára félreérthető volt, ennek ellenére a kerület véleményét csak módosító javaslatként lehet figyelembe venni.

Elnök: a Közgyűlés két alkalommal is szavazott már ez ügyben, s most Var­gha Márton indítványát is elfogadták, mely szerint vissza kell térni, és a bizott­ság javaslatát, majd azt követően a kerület javaslatát is meg kell szavazniuk.

Kovács Kálmán (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy tekintsék a Kulturális Bizottságnak mint előterjesztőnek a javaslatát alapjavaslatnak, a kerületi eltérő állásfoglalást pedig módosító indítványnak. Személy szerint a kerületi vélemé­nyek beterjesztését vállalja – az indítványhoz nem adja nevét -, ami kb. még 8 módosító indítványt jelent. Ezzel úgy gondolja, hogy lezárható az ügyrendi vita, még javasolja, hogy először a módosító indítványokat szavazzák meg – a kerü­letit -, majd azt követően az előterjesztő Kulturális Bizottságét.

dr. Szegvári Péter főjegyző szerint joga van a Közgyűlésnek úgy dönteni, hogy egy bizottsági előterjesztéssel kapcsolatban bármilyen módon igenis igényli az előterjesztés indokait. Megítélése szerint – tisztelve a Kulturális Bi­zottságot és a Városrész-közterület-elnevezésekkel foglalkozó Ideiglenes Bi­zottságot – a Közgyűlés nem kapott arról előterjesztést – csak néhány esetben -, hogy mi az eltérés indoka. Amennyiben a Kulturális Bizottság minden esetben ismertetné az eltérés indokait, illetve megmagyarázná a Közgyűlés számára, senkinek nem okozna problémát, hogy milyen alapon hozta meg állásfoglalását a kerületi képviselőtestület döntésével szemben. Nem az a lényeg, hogy ki tette azt a kerületi állásfoglalást, hanem, hogy mit tartalmaz az eltérő vélemény. Megítélése szerint helyesen, a közgyűlési előterjesztések rendjének megfelelő szabályok szerint igényelte a Közgyűlés, hogy minden esetben döntsön a testület annak ismeretében, mi volt a kerületi vélemény, amelyet a bizottság elnöke is­mertetett szavazás előtt, s ennek alapján a Közgyűlés egyenként mérlegelje azt, hogy döntésével a kerületi vagy a bizottsági véleményt akceptálja. Nem kell vé­leménye szerint ilyen értelemben módosító indítványként figyelembe venni a kerületi véleményeket.

Barsiné Pataky Etelka (MDF): megkérdezi a bizottság elnökét, hogy mi volt az oka annak, hogy sok esetben a kerületek nem nyilvánítottak véleményt, mi­lyen formában történt az előkészítés?

Előadó: még januárban levélben kérte fel a kerületi polgármestereket és a Kultu­rális Bizottságok elnökeit a kerületükben lévő politikai szobrok további sorsának véleményezésére. Erre a felkérésre a kerületek 2/3-a válaszolt, majd áprilisban újból fel­kérte őket a véleményük megtételére.

Kovács Kálmán (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy zárják le a vitát, mindössze 8 ilyen javaslatról van szó, melyből 2 javaslatra már szavaztak.

Kollár György (SZDSZ): ismerteti, hogy a II. kerület április 4-én kelt javaslata nem a képviselőtestület, hanem a megbízott polgármester véleményezése volt.

Elnök: szavazásra teszi fel D. kerület Hűvösvölgy, Ságvári Endre mellszobor le­bontására tett javaslatot, melyet a kerület indítványozott.

Határozat: 1243/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a II. kerület Hűvösvölgy, Ságvári Endre mell­szobrának lebontásával. (21 igen, 21 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: megállapítja, hogy a Közgyűlés ebben a kérdésben nem döntött, ami azt jelenti, hogy a kerület dönt a szobor sorsáról.

dr. Szegvári Péter főjegyző: tekintettel arra, hogy ilyen helyzet előfordulhat, még az elkövetkezendő szavazáskor is, javasolja, hogy a Közgyűlés fogalmazzon meg egy olyan határozatot, hogy ahol nem született érvényes döntés, arra vonatkozóan a Kultu­rális Bizottság a kerület előzetes egyeztetésével újabb javaslatot terjesszen a Köz­gyűlés elé.

Elnök: a II. kerületben lévő Kiss István: Munkásmozgalmi emlékmű bontását teszi fel szavazásra, amelynek a megtartásáról szavaztak és azt elvetették.

Határozat: 1244/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a II. kerület Hűvösvölgy, Kiss István: Munkásmoz­galmi emlékmű lebontásával. (30 igen, 8 ellenszavazat, 13 tartózkodás)

Elnök: a II. kerületben Kucs Béla: „Munkás gyermekkel" szobor lebontását ja­vasolja a kerület, amelyet szavazásra tesz fel, előtte azonban a Bizottság elnöke ismerteti a bizottsági véleményt.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy a szobor nem hordoz semmiféle politikai tartalmat, ezért megtartását javasolja.

Elnök: a szavazás során megállapítja, hogy nem határozatképes a Közgyűlés, 44-en vannak jelen, ezért a szavazást meg kell ismételni.

Marosi Soós Ágnes (MDF): jelzi, hogy most azért nem szavazott, mert a politi­kai tartalmú köztéri szobrokról döntenek; miért terjesztették be ezt a szobrot, ha nem politikai tartalmú köztéri szobor?

Előadó: válasza, hogy az előkészítés során minden szobor-javaslatot belevett a bizottság, nehogy valamiféle cenzúra valakiben is felmerüljön. A végső döntésé­ben kinyilvánította azt a véleményét, hogy nincs olyan politikai tartalma, ami miatt el kellene távolítani ezt az emlékművet. Ez két külön kategória véleménye szerint.

Elnök: létszámellenőrzést tart, megállapítja, a Közgyűlés határozatképessé­gét, majd szavazásra teszi fel a II. kerület „Munkás gyermekkel" emlékmű le­bontását.

Határozat: 1245/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a II. kerület. Kucs Béla: Munkás gyermekekkel emlékmű megtartásával. (45 igen, 0 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: III. kerület Vasútsor, Ifj. Szabó István: Felszabadulási emlékmű lebontását javasolja a kerület, a bizottság átalakítást javasol.

Előadó: a bizottság javaslata, hogy a nőalak pálmaággal maradjon meg, a tetején elhelyezett kis bronzcsillag kerüljön levételre.

Kovács Kálmán (SZDSZ): visszavonja módosító javaslatát.

Elnök: a II. kerület Felszabadulási emlékmű átalakítását szavazásra teszi fel.

Határozat: 1246A991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a IV. kerület Vasútsor, Ifj. Szabó István: Felszabadu­lási emlékmű átalakításával. (41 igen, 4 ellenszavazat, 2 tartózkodás.)

Elnök: az V. kerület Jászai Mari téren lévő Marx-Engels szoborra módosító indít­ványt terjesztett elő dr. Szabó Lajos Mátyás, a szobor megtartására jelenlegi helyén.

Előadó: a bizottság javaslata az, hogy felajánlja a kerületeknek, amennyiben nem fogadják a kerületek, akkor átkerül a szoborparkba, ami speciális vélemény.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1247/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványával, hogy az V. ker. Jászai Mari téren Marx-Engels szobor maradjon, nem ért egyet. (16 igen, 27 ellenszavazat, 12 tartózkodás.)

Elnök: az  „E" változatot, amely a bizottság speciális véleménye, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1248/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért azzal, hogy az V. ker Jászai Mari téren lévő Marx-En­gels szobor a befogadó kerületben, illetve a szoborparkban kerüljön elhelyezésre. (47 igen, 4 ellenszavazat, 6 tartózkodás.)

Elnök: a VIII. ker. Köztársaság téri szobor emlékmű és dombormű esetében dr. Szabó Lajos Mátyás javaslata alapján az „E" változatot, a speciális véleményt fogadja el a Közgyűlés.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy megvizsgálva ezt, nincs a két dolog össze­függésben, a két emlékmű lebontását javasolja, illetve van a Közgyűlésnek egy érvé­nyes határozata, amelyben engedélyezte a „Megbékélés" alapkő letételét. Mindezeket figyelembe véve, egyértelműen a lebontást javasolja a bizottság.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1249/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát nem fogadja el arra vonat­kozóan, hogy a Köztársaság téren a Mártír emlékmű (szobor) és a Néphatalom hőse­inek emlékhelye (dombormű) maradjon. (3 igen, 44 ellenszavazat, 9 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság arra vonatkozó javaslatát, hogy a VIII ker. Köztársaság téri szo­bor és a dombormű bontásra kerüljön, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1250/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a VIII. ker. Köztársaság tér Kalló Viktor: Már­tíremlékmű szobor és a Néphatalom hőseinek emlékhelye dombormű lebontásá­val. (47 igen, 0 ellenszavazat, 3 tartózkodás.)

Elnök: a X. ker. Kőbánya-Óhegy, Malinovszkij-mellszobor, és a Szovjet-Magyar Barátság emlékműve tekintetében a kerületi polgármester véleménye, hogy nem javasol változtatást.

Előadó: a bizottság politikai tartalma miatt nem tartotta indokoltnak a Malinovszkij-mellszobor megtartását. A Szovjet-Magyar barátság emlékmű tekin­tetében pedig esztétikai, politikai, tartalmi kifogások merültek fel, azért mindkét emlékmű bontását javasolják.

Kovács Kálmán (SZDSZ): visszavonja javaslatát.

Elnök: a X. ker. Kőbánya-Óhegy mellszobor és emlékmű bontását teszi fel együttesen szavazásra.

Határozat: 1251/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a X. ker. Kőbánya-Óhegy: Malinovszkij-mellszobor és a Szovjet-Magyar barátság emlékműve bontásával. (49 igen, 1 ellen­szavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: a XI. ker. Kerényi Jenő: Osztapenkó kapitány szobrával kapcsolat­ban Manninger Jenő-Vas József módosító javaslata, hogy eltávolításra kerül­jön; majd szavazásra teszi fel az indítványt.

Határozat: 1252/1991

A Fővárosi Közgyűlés Manninger Jenó-Vas József módosító indítványát – amely az Osztapenkó kapitány szobor eltávolítására vonatkozik – nem fogadja el. (28 igen, 18 ellenszavazat, 11 tartózkodás.)

Elnök: aki egyetért azzal, hogy Osztapenkó kapitány szobra maradjon, igennel szavazzon.

Határozat: 1253/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a XI. ker. Osztapenkó kapitány szobrának megtartásával. (17 igen, 29 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: megállapítja, hogy a Közgyűlés ezt a határozatot sem fogadta el, te­hát további egyeztetést kell a kerületnek és a bizottságnak lefolytatni. – Dr. Sza­bó Lajos Mátyás módosító indítványt terjesztett elő a XI. ker. Szakasits-szobor megtartására.

Előadó: a bizottság állásfoglalását az indokolja, hogy politikai tartalma mi­att nem javasolja megtartását, a másik pedig, hogy ami indokolta a szobor felál­lítását, a róla elnevezett út, annak nevét is megváltoztatta a kerület, ezért sem tartják indokoltnak megtartását.

Király László (MDF): jelzi, hogy volt egy módosító indítványa, mely sze­rint az Osztapenkó kapitány és Steinmetz kapitány szobrok lebontását javasolja, helyette pedig emléktáblák elhelyezését. Ezt nem szavazták meg, pedig módosí­tó indítványként terjesztette elő hozzászólásában.

Előadó: véleménye szerint lebontás nélkül emléktáblát nem lehet elhelyezni.

Király László (MDF): a Közgyűlés sem a lebontását, sem a megtartását nem fogadta el, azért terjeszti elő a kompromisszumos javaslatát ismét, hogy a két szobrot távolítsák el, és helyezzenek emléktáblát a helyükre. A módosító indít­ványt kötelező megszavaztatni az SZMSZ szerint.

Elnök: Király László módosító indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1254/1991

A Fővárosi Közgyűlés Király László módosító indítványával egyetért, a XI. ker. Osz­tapenkó kapitány szobrának lebontásával, helyette emléktábla elhelyezésével. (29 igen, 20 ellenszavazat, 6 tartózkodás.)

dr. Nagy Gábor Tamás (FIDESZ): véleménye szerint egy szavazási formát elfo­gadtak, amit ezzel a szavazással megváltoztattak. Eddig a kérdésről két formában sza­vaztak, tehát ha állító formában szavaztak róla, annak az ellenkező oldaláról is szavaz­ni kell. Amennyiben most ez nem történik meg, akkor véleménye szerint érvénytelen az a szavazat, amit most hoztak.

Elnök: ezzel kapcsolatos indítvány nem hangzott eL más esetben azért kell több­ször szavazniuk, mert tartalmilag eltérő módosításokról van szó. Csupán tévedés, hogy nem szavaztak Király László indítványáról is.

dr. Beluszky Pál (SZDSZ): felhívja a figyelmet arra, hogy ezek szerint két egy­másnak ellentétes határozatot hoztak, kiegészítve azzal, hogy az ilyen esetekben to­vábbi egyeztetés szükséges a bizottság és kerület részéről.

Elnök: nem hoztak egymásnak ellentétes határozatokat, mert arra, hogy az ilyen esetekben a bizottság és a kerület egyeztetése szükséges, még nem határozat formájá­ban döntöttek, csak elhangzott. Dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát a Szakasits-szobor megtartására vonatkozóan szavazásra teszi fel.

Határozat: 1255/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványával – a XI. ker. Szakasits szobor megtartásával – nem ért egyet. (3 igen, 39 ellenszavazat, 9 tar­tózkodás.)

Elnök a bizottság javaslatát, amely a Szakasits-szobor eltávolítására vonatkozik, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1256/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XI. ker. Etele u., Marton László: Szakasits- szobor lebontásával. (41 igen, 0 ellenszavazat, 10 tartózkodás.)

Elnök: a XIII. ker. Béke tér, Felszabadulási emlékműmegtartását javasolja a kerü­let, a bizottság pedig a lebontását.

Előadó: a kerület véleményét csupán egy osztályvezetői levél képviseli, a legki­sebb legitimációt képviseli a kerületek közül. A bizottság viszont a szobor lebontását javasolja.

Elnök a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely a szobor lebontását indít­ványozza.

Határozat: 1257/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XIII. ker. Béke tér, Kalló Viktor: Felszabadulási em­lékmű bontásával. (49 igen, 0 ellenszavazat, 3 tartózkodás.)

Elnök a XIV. ker. Dózsa György út, Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű megtartását javasolta dr. Szabó Lajos Mátyás.

Előadó: a bizottság a szobor politikai tartalmára, valamint tekintettel arra, hogy van egy elfogadott határozat a IV. kerületben lévő Tanácsköztársasági emlékmű fenn­maradására, ezt bontásra javasolja.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1258/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát, amely a XIV. ker. Dózsa György út, Tanácsköztársasági emlékmű megtartására vonatkozik, nem fogadja el (3 igen, 35 ellensza­vazat, 9 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely az emlékmű eltávolítására vonatko­zik.

Határozat: 1259/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XIV. ker. Dózsa György út, Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű bontásával. (37 igen, 3 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: a XVI. ker. Jókai u. 4. Konyoresik János Ülő munkás szobrát a kerület bontásra, a bizottság megtartani javasolja.

Előadó: a bizottság úgy ítélte meg, hogy semmiféle politikai tartalma nincs a szobornak, ezért megtartását javasolja.

Elnök: szavazásra teszi föl az Ülő munkás szobor bontását.

Határozat: 1260/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a XVI. ker. Konyoresik János: „Ülő munkás szobor bontásával. (0 igen, 24 ellenszavazat, 24 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely a szobor megtartására vonatkozik

Határozat: 1261/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XVI. ker. Konyoresik János: Ülő munkás szobor megtartásával. (39 igen, 0 ellenszavazat, 10 tartózkodás.)

Elnök: a XVII. ker. Rákoskert, Szovjet hősi emlékmű kérdésében eltérés van a kerület és a bizottság álláspontjában.

Előadó: a kerület változtatást javasol, azonban a feladat műszaki szempontból megoldhatatlan. A bizottság a szobor lebontását és a szovjet temetőbe való átvite­lét javasolja.

Elnök: a bizottság javaslatát – az emlékmű lebontását és a szovjet hősi sírkert­be való átvitelét – teszi fel szavazásra.

Határozat: 1262/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XVII. ker. Rákoskert, Szovjet hősi emlékmű le­bontásával és a szovjet hősi sírkertbe történő áthelyezésével. (31 igen, 0 ellensza­vazat, 15 tartózkodás.)

Elnök: a XVIII. ker. Mikus Sándor: Steinmetz kapitány szobrával kapcsolato­san módosító indítvány érkezett. Dr. Rubovszky György a szobor eltávolítását ja­vasolja, Király László pedig eltávolítását és emléktábla elhelyezését. A bizottság nem javasol változtatást.

Előadó: nem kíván hozzászólni.

Elnök: Király László módosító indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1263/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért Király László módosító indítványával, a XVIII. ker. Steinmetz kapitány szobrának eltávolításával és emléktábla elhelyezésével. (27 igen, 13 ellenszavazat, 11 tartózkodás.)

Elnök: a határozati javaslat 1. pontját teszi fel szavazásra.

Határozat: 1264/1991

A Fővárosi Közgyűlés úgy dönt, hogy a jegyzékben szereplő politikai tartalmú köztéri alkotások sorsa az ülésen elhangzott módosítások figyelembevételével kerüljön rende­zésre. (38 igen, 3 ellenszavazat, 12 tartózkodás.) Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. MarschaU Miklós főpolgármester-he­lyettes, dr. Szegvári Péter főjegyző.

Elnök: a határozati javaslat 2. pontját teszi fel szavazásra.

Határozat: 1265/1991

A Fővárosi Közgyűlés a megvalósításhoz szükséges költségkeretet a Fővárosi Közgyűlés 1992-es költségvetésében biztosítja. (35 igen, 15 ellenszavazat, 4 tar­tózkodás.) Határidő: 1992-es költségvetés elfogadása. Felelős: Székely Gábor főpolgármester-helyettes.

Elnök: a határozati javaslat módosított 3 pontját együttesen szavazásra teszi fel.

Határozat: 1266/1991

A Fővárosi közgyűlés

a) megbízza az illetékes főpolgármesterhelyettest és a Kulturális Bizottsá­got, hogy a Budapest Galéria útján a jegyzékben szereplő művek lebontásáról kivitelezői pályázat útján gondoskodjon. Határidő: a pályázaté: a Közgyűlés döntésétől folyamatos; a bontásoké: 1992. december 31. Felelős: dr. Marschall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke.

b) megbízza a főpolgármester-helyettest, a Kulturális Bizottság elnökét és a Buda­pest Galéria főigazgatóját, hogy a lebontott szobrok számára szoborpark létesítéséhez szükséges intézkedéseket tegyék meg. Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. Mars­chall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László a Kulturális Bizottság elnöke, Zsigmond Attila, a Budapest Galéria Főigazgatója.

c) megbízza a főpolgármester-helyettest, a Kulturális Bizottság elnökét és a Temetke­zési Intézet igazgatóját, hogy a szovjet hősi emlékművek halottainak temető kerti elhelye­zését, szovjet emlékhely kialakítását tervpályázat keretében oldja meg, figyelembe véve a társadalmi szervezetek, egyesületek, továbbá az állampolgárok felajánlásait. Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. Marschall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke, Ladányi Jenő igazgató – Fővárosi Temetkezési Intézet. (43 igen, 0 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

[…]

A napirend 5. pontja: Javaslat a Nemzeti Emlékhely Alapítvány támogatására. Előadó: dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke. Hozzászólók dr. Soós László, Demeter Ervin, Vargha Márton.

dr. Soós László (MDF): emlékeztetőül elmondja, hogy az elmúlt Közgyűlés ülésén ismertette azt a levelet, melyet három volt 1956-os halálraítélt küldött a főpolgármester úrnak. E kezdeményezésre terjesztette elő indítványát, hogy az 1956-os Alapítvány ré­szére a Közgyűlés a költségvetéséből 2 millió Ft-ot biztosítson az emlékmű megvalósításá­hoz. Kéri, hogy a javaslatát támogassa a képviselőtestület.

Előadó: ismerteti, hogy a bizottság számára nem volt teljesen egyértelmű, hogy az indítványban megjelölt 2 millió Ft támogatást dr. Soós László képviselő a már jóváhagyott költségkeretből, vagy pedig plusz 2 millió Ft költségkeret biztosítá­sából javasolja támogatásra. A bizottság úgy ítélte meg, hogy plusz 2 millió Ft költ­ségkeretről van szó. Mivel közvetlen nincs kulturális jellege az indítványnak, ezért nem érezte magát illetékesnek a Kulturális Bizottság az állásfoglalásra.

Demeter Ervin (MDF): szerint akkor még nem volt a döntés a Kulturális Bi­zottság hatáskörébe utalva, amikor az Alapítvány kérése ismertetésre került, il­letve a javaslat megszületett. Eredetileg arra az összegre gondoltak, de mivel a bizottság megjelölte, milyen célra kívánja felhasználni, így amellett más forrás­ból javasolják biztosítani ezt az összeget. Ezt tükrözi a határozati javaslatban megfogalmazott határidő megjelölése is, tudatosan 1992. március 31-e, hogy le­gyen lehetőség a jövő évi költségvetésben biztosítani, mivel nem tartja való­színűnek, hogy az 1991. évben erre lehetőség lesz.

Vargha Márton (SZDSZ): úgy gondolja, hogy a jövő évi költségvetés terhére az ilyen jellegű indítványok – ötletszerű és folyamatosan történő – előterjeszté­se nem hasznos az ügyek átgondolása szempontjából sem. Javasolja az előter­jesztőknek, hogy vonják vissza javaslatukat; amennyiben nem vonják vissza, akkor véleménye szerint legalább 45 szavazat szükséges hozzá, mivel 1992 költségvetéséről van szó.

Elnök: az eredeti határozati javaslatot szavazásra teszi fel.

Határozat: 1267/1991

A Fővárosi Közgyűlés az 1956-os forradalom emlékének megünneplésére fordítható 2 millió Ft-os költségvetési tétellel a Rákoskereszt Köztemető 301-es parcellájába készülő emlékművet, Jovanovics György alkotását támogatja. Fenti összeget átutalja a Nemzeti Emlékhely Alapítvány számlaszámára. (45 igen, 0 ellenszavazat, 0 tartózkodás.) Határidő: azonnal. Felelős: dr. Baán László el­nök, dr. Nagy Lajosné ügyosztályvezető. …

Jegyzet

* A jegyzőkönyvben végig hibásan: „Osztyapenkó". – Itt jegyezzük meg hogy tekintettel s szöveg doku­mentum jellegére, a nyilvánvaló elgépelések kijavításának, a pongyola központozás némi korrekciójának (és a legszükségesebb esetben egy-egy szögletes zárójelben feltüntetett pótlás beszúrásának) kivételévet nem állt módunkban kiküszöbölni a különböző megfogalmazásbeli és stilisztikai zökkenőket. (A szerk.)

A bűnözéssel foglalkozó különböző módszerű statisztikák egybehangzó tanúsága szerint Magyarországon – ellentétben a korábbi helyzettel – valamikor az 1980-as évek legelején elszabadult a pokol. 1980-1985 között ugyanis az ismertté vált közvádas bűncselekmények abszolút száma meredeken emelkedett. (1975: 120.889 = 100%, 1980: 130.470 = 107,9%, 1985: 165.816 = 137,2%, 1975-höz viszonyítva 37,2%-os emelkedés), és a felderítetlenül maradt bűncselekmények száma is (1975: 25.488 = 100%, 1980: 34.022 = 133,5%, 1985: 52.700 = 200,6%) 100,6%-kal nőtt. Az ismertté vált bűncselekmények legjelentősebb, így az összbűnözés terjedelmét is jelentős mértékben meghatározó bűncse­lekménycsoportja, a vagyon elleni bűnözés is ugyanilyen tendenciát mu­tatott: (1975: 69.385 = 100%, 1980: 78.643 = 113,3%, 1985: 101.778 = 146,6%). Ez utóbbin belül egyébként a legnagyobb arányban a lopás (1975: 55.324 = 100%, 1980: 64 595 = 116,7%, 1985: 86.214 = 155,8%), ezen belül is a betöréses lopás (1975: 11.946 = 100%, 1980: 15.807 = 132,3%, 1985: 25.104 = 211%) fordult elő.

Emelkedő tendenciát mutatott továbbá a személy elleni bűnözésen belül a szándékos súlyos testi sértések száma, a közlekedési bűncselek­ményeken belül pedig a súlyos testi sértést és a halált okozó közúti bal­eset bűncselekményének száma is.

1985-tól már nemcsak elszabadult, de ránk is szakadt a pokol. Az eddig meredeken emelkedő mutatók ebben az időszakban már draszti­kus növekedést mutattak.

Az ismertté várt közvádas bűncselekmények (1989: 225.239) 1970-hez viszonyítva (122.289) 84,3%-kal – de 1985-höz (165.816) képest is 35,9%-kal – emelkedtek, a felderítetlenül maradt bűncselekmények szá­ma 1970-hez képest (1970: 19.541, 1989: 101.080) 417,2%-kal növeke­dett. A vagyon elleni bűncselekmények száma (1989: 160.644) 1970-hez képest (1970: 68.298) 135,2%-kal, 1985-höz képest (1985: 101.778) 57,8%-kal emelkedett, ezen belül a lopások (1970: 29.599 = 100%, 1985: 86.214 : 291,3%, 1989: 143.073 = 483,4%), és még ezen belül is a betöréses lopások (1970: 6.516 = 100%, 1985 : 25.104 =384,7%, 1989: 43.074 = 660,0%) száma mutatott igen jelentős növeke­dést. A vagyon elleni bűncselekmények drasztikus elszaporodását szemlélteti az is, hogy a közösségi tulajdon elleni bűncselekményekkel okozott kár 1989-ben 7,13-szorosa, a személyek javaiban keletkezett kár pedig 34,05-szorosa az 1970-ben okozott kárnak. A személy elleni bűnözésen belül a szándékos súlyos testi sértések száma ebben az időszakban minden évben meghaladta az 5.000-et, sőt 1986-ban a 6.000-et is. Figyelemre méltó, hogy a befejezett emberölések száma is 1986-ban érte el az eddigi legmagasabb értékeket.

Az 1989-ben ismertté várt 88 932 bűnelkövető 36,3%-a volt büntetett előéletű, és 17,1%-a visszaeső. A bűnözők e legveszélyesebb csoport­jának száma az előző évhez képest 5,3%-kal nőtt (1988: 14.399, 1989: 15.163).

Az 1988. évhez viszonyítottan 11,5%-kal emelkedett a fiatalkorú bűnelkövetők száma (1988: 8.667, 1989: 9.661), a 10.000 fiatalkorú la­kosra jutó gyakoriság 146,4-ről az 1989. évben 154,8-re nőtt.

A bűnözés minőségi változása

A bűnözés nem csupán mennyiségében változott, hanem minőségében is, és ezek a változások is igen riasztóak. A bűncselekmények nagyság­rendjében, súlyában, társadalmi veszélyességében, az egyes bűncse­lekmények és az elkövetők felderítésében olyan negatív folyamatok ér­vényesülnek, amelyek nem csupán a régebbi kedvezőtlen tendenciák egyszerű felerősödését jelzik, hanem a bűnözésen belüli minőségi válto­zásokra irányítják a szakemberek figyelmét. Olyan lényeges minőségi változásokra, amelyek ma már önálló mozgásformával bírnak, és ame­lyeknek csupán kísérő jelenségei a felvázolt negatív tendenciák. E minőségi változások sorában kiemelkedő szerepe van a bűnözés szer­vezettsége fokozódásának, a szervezett bűnözés egyes elemei megjele­nésének, elterjedésének, egyes területeken történt megerősödésének.

A szervezett bűnözés

A vagyon elleni bűnözés területén a szervezett bűnözés egyes elemei mind a személyi kapcsolatrendszerben, mind a tárgyi oldalon markán­san megragadhatók. A személyi oldal funkcionális viszonyrendszerében megjelentek az ötletadók (tippadók), a megrendelők, a bűnszervezők, a végrehajtók, a segédkezők, a bűnös vagyon tisztára mosói, a védeke­zést és a védelmet segítők. E személyek sajátos strukturálódása alapján jöttek létre a sorozat jellegű, igen jelentős kárt okozó, relatíve hosszabb ideig működő bűnöző társulások. A végrehajtásban megjelenő sajátos elemek – a sértettek céltudatos kiválasztása, a munkamegosztás techni­kai specializálódása, a kifelé és befelé megnyilvánuló magas fokú kons­piráció, a modern technikai eszközök alkalmazása, a modern infrastruktú­ra erőteljes kihasználása, a raktározás, az őrzés, az önbiztosítás, a va­gyonszerzés legalizálása stb. – mind azt bizonyítják, hogy a szervezett bűnözésnek nyugati szakirodalmából megismert jellemzői a hazai bűnö­zés e szűk szelvényénél is jelen vannak.

A prostitúció területén az elit szállodák, éjszakai bárok és az illegális nyilvánosházak tekintetében mutatható ki a szervezett bűnözés külön­böző fokozatainak jelenléte. E bűnöző társulások személyi köre a biz­tonságos partnerválasztás, az aktus kulturált színhelyének biztosítása, a valuta kockázatmentes beváltása érdekében formálódott vállalkozássá.

Az idegenforgalommal összefüggő bűnözés tekintetében különösen a csempészet terén jelentek meg jól szervezett bűnöző társulások. Meg­kockáztatható az a kijelentés, hogy az e területen kialakult csempészhá­lózatok már a szervezett bűnözés magasabb szintű megjelenési formái­nak jellemzőit mutatják. Elkülönült egymástól a beszerzésre, behozatal­ra, az értékesítésre, a fizetőeszköz-átváltásra és a valuta kijuttatására szervezett hálózat.

A szervezett bűnözés alapvetően vagyonszerző bűnözés, így a jelen­léte kimutatható mindazon eszközcselekmények körében, amely akciók közvetlen anyagi haszonnal járnak. A vagyon elleni bűncselekmények köréből a lopás, ezen belül is a betöréses lopás, a gépkocsilopás és a műkincslopás, az erőszakos bűncselekmények közül a rablás ós a zsa­rolás, az élősdi bűncselekmények közül a tiltott szerencsejáték és a prostitúció, az intellektuális bűncselekmények közül pedig a „fehér gallé­ros" bűnözést alkotó cselekmények egy része (uzsorakölcsön, hitel-, adó- és ingatlanmanipuláció) emelhető ki.

A fiatalkorúak bűnözése

A bűnözés minőségi változása körében elengedhetetlenül szükséges a fiatalkori bűnözés alakulásának áttekintése is. Régóta ismert tudomá­nyos „közhely", hogy amilyen a ma fiatalkori bűnözése, olyan a holnap felnőttkori bűnözése, és hasonlóképpen, amilyen a ma gyermekkori, olyan a holnap fiatalkori bűnözése. Az adatok egyértelműen azt jelzik, hogy mind a fiatalkorú bűnelkövetők, mind az ezek stabil utánpótlását jelentő gyermekkorú bűnelkövetők száma lényegesen emelkedett az el­múlt években, ós ez a kedvezőtlen trend valószínűleg hosszú távú folya­mat. A fiatalkori bűnözés elsősorban vagyon elleni bűnözést jelent, de a társadalmi beilleszkedési problémák kiéleződésére utal az erőszakos és garázda jellegű elkövetők viszonylag stabil és, sajnos, magas aránya, valamint a fiatalkorúaknál a garázdaságot elkövetők számának draszti­kus emelkedése.

A bűnözés változása mögött meghúzódó összefüggések

Az eddigiek alapján logikusan merül fel az a kérdés, vajon milyen társa­dalmi, pszichológiai és szociálpszichológiai összefüggések húzódnak meg a bűnözés mennyiségi és minőségi változása mögött? Amennyiben a bűnelkövetők társadalmi hátterét vizsgáljuk, megállapítható, hogy egy­re homogénebbé válnak, vagyis többségük az „alsóbb" társadalmi réte­gekbe tartozik. A megállapítás bizonyításához az szükséges, hogy egy ún. „tisztított bűnözés" fogalmat alkalmazzunk a vizsgálatnál (a termino­lógia bevezetése és értelmezése dr. Tauber István nevéhez fűződik). A „tisztított bűnözés", mint vizsgálandó halmaz, úgy kapható meg, hogy az összes bűncselekmény számából levonjuk azokat a bűncselekményeket, amelyek mögött egészen más társadalmi, pszichológiai és szociálpszi­chológiai összefüggések húzódnak meg (a közlekedési bűncselekmé­nyek döntő többsége, a gondatlan bűncselekmények többsége ós az ún. technikai jellegű gazdasági bűncselekmények), mint a bűnözés többsé­gét kitevő ún. klasszikus bűncselekmények (elsősorban erőszakos és vagyon elleni bűncselekmények) mögött. A tisztítás elvégzését követően a fennmaradó szándékos „klasszikus" bűncselekmények elkövetői köré­nek vizsgálata azt igazolja, hogy kb. 70-75%-uk a társadalom legalsóbb rétegeiből kerül ki.

Az természetesen továbbra is kérdés, hogy milyen összefüggés mu­tatható ki a hátrányos helyzet és a bűnözéshez vezető út között? Ez kü­lönösen annak az összefüggésnek az ismeretében érdekes, amelyre már többen is (Vígh József, Gönczöl Katalin, Tauber István) utaltak: a hátrányos társadalmi helyzetű rétegbe tartozó személyek többsége nem bűnöző, de a bűnözők többsége (itt is a klasszikus fogalmat alkalmazva) a hátrányos helyzetű személyek közé tartozik. Ez az összefüggés még-inkább igaz, ha a meghatározásokat sarkítjuk: azaz valaki minél hátrá­nyosabb helyzetű (többszörösen vagy halmozottan hátrányos helyzetű) pozícióban van, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy bűnelkö­vetővé válik. A kérdés logikusan itt is csak az lehet, hogy ez milyen fo­lyamatokon keresztül realizálódik?

A jelenséget több, korábban lezajlott, de hatásaiban ma is érvénye­sülő, valamint egyes, a közelmúltban kibontakozó folyamat együttes ha­tása magyarázza. Nevezetesen:

a) Makroökonómiai folyamatok

b) Mikroökonómiai folyamatok

Az említett feszültségek mikroközösségi szinten (márpedig az egyes em­ber szocializációja szempontjából a leglényegesebb – elsődleges – cso­port: a család) speciális családtípusokat hoztak létre.

1980-1985 között többek között az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke is részt vett „A fiatalkori bűnözés és a fiatal­kori spontán csoportok összefüggései" című empirikus kutatásban. Kuta­tásuk során 453 bűnelkövetővel és közel 200 nem bűnelkövető, de a bűnelkövetőkhöz hasonló rétegmutatókkal rendelkező fiatalkorúval ké­szítettek speciális interjút. A kutatás eredményeire támaszkodva meg le­het kísérelni egy családtipológia felállítását. A szülők együttélése és a családszerkezet alapján öt csoportot lehet képezni, és a második lépcsőben az egy-egy típus mögött meghúzódó mélyebb összefüggések elemzésére is van lehetőség.

Az első csoportba azokat lehet sorolni, akiknél a szükségszerűen adott családban kiegyensúlyozott viszonyok uralkodtak. A közösséget eredetileg nem terhelték problémák, konfliktusok. Később azonban sú­lyos ellentmondások keletkeztek, és ezek jelentős mértékben befolyá­solták a gyermek sorsát. A feszültségek ugyan nem vezettek a család felbomlásához, de eltávolították a szülőktől a gyermekeket, és az esetek egy jelentős részében negatív értékekkel rendelkező csoportokhoz so­dorták, vagy egyszerűen a gyermek elmagányosodott, nem rendelkezett igazi mikroközösségi viszonyokkal.

A második csoportot azok alkotják, akiknek a családja születésétől fogva vagy huzamosabb ideje dezintegrált, belső konfliktusokkal terhelt. Itt a legkülönbözőbb gazdasági, szociális és életmódbeli problémákkal lehet találkozni. Az esetek túlnyomó többségében a fiatalkorú olyan csa­ládba születik, amely a társadalom perifériáján helyezkedik el, s amely­ben a hátrányos helyzet szimptómái halmozottan vannak jelen. Ponto­san fezek miatt nagyon gyakori, hogy a szülők válása vagy életközössé­gük megszakítása folytán a családi viszonyok felbomlanak. Az egyik vagy mindkét szülő új élet- vagy házastársi kapcsolatot, illetve kapcsola­tokat létesít, és számára (számukra) ez az új viszony válik elsősorban fontossá. A fiatalkorú emiatt kirekesztettnek, háttérbe szorítottnak érzi magát. Igyekszik menekülni e szituációból, a számára megalázó családi háttérből, s elsősorban a hasonló korúakból kialakult közösségek jelen­tik számára a biztonságot. E problémák fokozzák a gyerek belső pszi­chés feszültségét, és ez a magyarázata annak, hogy gyakran deviáns vagy halmozottan deviáns módon reagál bizonyos helyzetekre.

A fenti csoportba tartozó családok túlnyomó többsége hosszabb-rövi­debb ideje hátrányos helyzetű. A különböző társadalmi problémák vagy éppen a deviáns megnyilvánulások (alkoholizmus, bűnözés, idegbetegség, öngyilkosság stb.) náluk halmozottan fordulnak elő. A felbomló csa­lád, a dezintegrált körülmények az esetek egy jelentős részében tör­vényszerűen ezen jelenségek újratermelődéséhez vezetnek. A problé­más, hátrányos társadalmi helyzetű családok utódaikban újratermelik társadalmi viszonyaikat. Gyakran tapasztalható az is, hogy a család szétesése vagy átalakulása, felbomlása a volt családi közösség szinte valamennyi tagja számára az életút végleges kisiklását eredményezi. Úgy tűnik, képtelenek, vagy egyáltalán nem készültek fel, új közösségi viszonyok kialakítására. Infrastrukturális problémák miatt (pl. lakáshiány) a válást követően valamelyik volt házastárs olyan gazdasági, szociális helyzetbe kerül, amely szinte megoldhatatlan feladatokat hárít rá. Külö­nösen az alacsony jövedelmű rétegek esetében érzékelhető igen mar­kánsan ez az összefüggés.

Azokban az esetekben, amikor az elvált szülők valamelyike vagy mindegyike új családi közösséget alakít ki – amely egy idő után jól is funkcionál – megfigyelhető egy további összefüggés is. A régi családi viszonyok leépülése és az új kialakítása közötti időszakban a gyermek átmenetileg, de nagyon gyakran véglegesen eltávolodik a családi közös­ségtől. Ez az átstrukturálódás tehát a gyermek sorsának további alaku­lása szempontjából óriási veszélyeket rejt magában.

A harmadik kategóriába azokat lehet sorolni, akiknek a családja látszó­lag ép, de mégsem rendelkezik integráló erővel. Erre a körre döntően az jellemző, hogy a családi viszonyok rendezettek, ennek ellenére a szülők súlyos nevelési hibákat követnek el. Ennek az lesz a következménye, hogy a gyermek egyre inkább más mikroközösségekhez csapódik, és ez lesz számára a meghatározó. Így a család megszűnik integráló té­nyezőként funkcionálni. E családtípus további altípusokra is bontható:

A negyedik csoportba a csonka család tartozik. Ezzel a fogalommal az olyan családot jelöljük, ahol a gyereket vagy gyerekeket – az egyik szülő halála, illetve a szülők válása következtében – hosszabb ideig vagy végle­gesen csak az egyik szülő neveli. A félreértések elkerülése végett rögtön szeretnénk leszögezni, hogy e megjelölés nem tartalmaz negatív értékítéletet (Sajnos eléggé általános mind a bűnügyi, mind az egyéb társada­lomtudományi tanulmányokban, cikkekben az a felfogás, amely szerint a csonka család általában a szocializáció szempontjából valamilyen rosszul működő, negatív irányba determináló közösség. A valóságban erről szó sincs. A külföldi és a hazai szociológiai kutatások eredményei egyér­telműen bizonyítják, hogy a csonka család is képes betölteni szocializációs funkciót, egy sor esetben még jobban, mint a látszólag ép, de működésé­ben dezintegrált család. Mégis e családtípusnál olykor komoly problémák, ellentmondások keletkeznek. Előfordul, hogy a családban – a legkülön­bözőbb okok miatt – már a felbomlás előtt olyan mértékben megromlottak a viszonyok, a családtagok egymás közötti kapcsolata, a légkör, hogy a gyerek már teljesen kiszakadt a közösségből, eltávolodott a szülőktől. Ilyen esetekben a közösség felbomlása már szinte közömbös a gyerek további sorsának alakulása szempontjából.)

Az ötödik csoportba azokat lehet sorolni, akiknek nincs családjuk. E ka­tegóriába is többfajta életsors tartozik. Ide sorolhatjuk a leányanyák intézet­be, állami gondozásba adott, illetve utalt gyermekeit, a később – szintén számtalan ok miatt – züllötté, vagy deviánssá várt családtagok, valamelyik vagy mindkettő halála miatt, vagy más nevelési problémák következtében idekerülő gyerekeket és az ilyen, illetve hasonló okok miatt születésüktől vagy kiskoruktól rokonoknál vagy máshol nevelkedő gyerekeket. Azonban itt sem lehet csak az intézmények vagy az életsorsok negatív értelmezé­séből kiindulni. Az intézetek, a nevelőszülők az esetek többségében vi­szonylag jól funkcionálnak. Tény azonban az is, hogy az ilyen körülmények között nevelkedő gyerekek közül a rendezett családi viszonyok kőzött ne­velkedőkhöz képest többen kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, sót ezek egy része biztosítja a konok, többszörösen visszaeső bűnözők stabil utánpótlását.

A folyamat eddigi elemei alapján tehát megállapítható, hogy a makro­környezet egy meghatározott mikrokörnyezetet produkál, a mikrokörnyezet pedig kitermeli a fent említett családtípusokat. A családon kívül nincs igazi mikroközösség (olyan hagyományos értelmű baráti közösség, amelynek a szabadidő közös eltöltésén túl jellemzője volna olyan pszichológiai kap­csolatok megléte, amely a társadalomba történő integráció lehetőségét is biztosítja).

Az intézmények szerepe

A folyamat tetjeskörű leírásához az intézményrendszer problémáit is vizsgálat alá kell vetni. Az intézményrendszer „ideológiai csapdába" esett, mert azt vélelmezte, hogy mikroközösséget hatalmi – rendeleti – úton is létre lehet hozni. Nem vették figyelembe, hogy ezeknek a „frá­nya" mikroközösségeknek egyik ontológiai sajátossága, hogy leginkább önszerveződés keretében szeretnek létrejönni.

A fiataloknak – és itt nemcsak a bűnelkövetőkről van szó – jelentős há­nyada elutasítja a nem önszerveződés keretében létrejött intézmények által szervezett tevékenységi formákat. Nem pusztán az intézménnyel szemben megnyilvánuló ellenszenvről van szó, hanem arról is, hogy ezek az intéz­mények egyszerűen nem tudják megfelelően felmérni az ifjúság igényeit, érdeklődési körét, vagy ha igen, akkor sem mindig az ifjúság réteg specifi­kus és területileg is eltérően tagolt sajátosságainak megfelelően.

Végigtekintve most már a folyamatot, az eddigi empirikus kriminológiai kutatások alapján a következő kép rajzolódik ki előttünk.

A diszfunkcionális hatásokkal járó makrostrukturális összefüggések kö­vetkeztében bomlik a család; egyéb mikrostruktrurális közösség nincs, vagy csak formálisan működik; az egyes ember mikroközösségi kapcsolat nélkül az összes problémájával magára marad, és így hajlamosabb arra, hogy de­viáns magatartást tanúsítson.

Ha ezt megkíséreljük lefordítani a magyar társadalmi valóságra és in­tézményrendszerre, a folyamat még inkább érzékelhetővé válik. A külön­böző negatív hatások szétbomlasztják a családi közösségét. Hogyan tudja ezt a társadalom, az állam kompenzálni? Sehogy! Amikor egy gyer­mek kikerül a családi közösségből, sokkal nagyobb a valószínűsége an­nak, hogy deviáns magatartást fog tanúsítani, mintha megfelelő mikro­közösségben élne. Az intézményrendszer a gyermek társadalmi vissza­illeszkedését nem tudja megoldani, és nem képes a szülő-gyermek kö­zötti (egyébként pótolhatatlan) pszichológiai viszonyt, kapcsolatot helyet­tesíteni sem. Azokat a gyermekeket, akik ilyen szituációba kerülnek, a társadalom általában még tovább stigmatizálja. „Jobb esetben" ők lesz­nek a rossz családból kikerülő, az állami gondozott, az intézetben ne­velkedett gyerekek, rosszabb esetben viszont a deviáns, az alkoholista, a bűnöző fiatalok.

Az iskolarendszer egész egyszerűen nem tud mit kezdeni ezekkel a gyerekekkel. Természetesen ennek is megvan a maga oka. Gazsó Fe­renc már régen megállapította, hogy az iskolarendszerben ugyanúgy ér­vényesülnek a társadalmi ellentmondások, egyenlőtlenségek, mint ma­gában a társadalomban, az iskola a társadalmon belül nem egy „üveg­ház". Ez azt jelenti, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek ezen a szűrőn általában nem jutnak át, kiesnek, kibuknak. Ez olyan további törést okoz az életükben, amit semmi más nem tud kompenzálni. Nem véletlen, hogy a fiatalkorú bűnözők között igen magas azoknak a gyerekeknek a szá­ma, akik valamilyen szinten megszakították iskolai tanulmányaikat. Igaz ez akkor is, ha ma már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az iskolarend­szer nem tud megfelelni a tőle elvárt funkcióknak. Még így is többet tud azonban nyújtani, mint amit azok kapnak, akik még innen is kiszorultak.

Értékrendszer- változások

Az eddig érintett, a bűnözés irányába determináló hagyományos hatáso­kat más folyamatok is befolyásolták. Már az 1970-es évek közepén, de különösen az 1980-as évek elején tért hódított Magyarországon az a je­lenség, amit úgy nevezünk, hogy a második gazdaság szférája.

A második gazdaság megjelenése – többek között – annak is a kö­vetkezménye, hogy a társadalom értékrendszerében egyre inkább a tel­jesítmény, és azon belül is a pénz vált a leginkább orientáló tényezővé. Ez alapvetően felborította a korábbi értékrendszert. Azok a családok, amelyek legalábbis megkísérelték az új társadalmi elvárásokhoz igazodó „szinten tartást", kénytelenek voltak egyre aktívabban közreműködni e szférában. Ennek azonban (a most nem említett pozitív hatásai mellett) alapvetően negatív hatásai is voltak:

A második gazdaság rendszere, a pénzre és az anyagi javakra ori­entált értékszemlélet egy új, Individualista „látásmódot" is eredmé­nyezett. Ez a szemlélet alapvetően felerősítette a „mindenáron" va­gyonhoz jutás „szükségletét". Az eddigiekből törvényszerűen adódik, hogy felerősödött a szervezett bűnözés is.

Amennyiben dr. Dános Valér definícióját vesszük kiindulópontként, amely szerint a szervezett bűnözés „az összbűnözés alstruktúrája, társu­lásos, foglalkozásként űzött hivatásos bűnözés, munkamegosztáson és magas fokú konspiráción alapuló vagyonszerző és egzisztenciateremtő bűnözés", úgy a téma szempontjából két elem érdemel külön figyelmet. A bűnöző életprogramot megtestesítő szervezett bűnözést hivatásosan, foglalkozásszerűen folytató bűnismétlő a bűncselekményt anyagi haszon­szerzés céljából követi el. Ezek a vagyoni haszonszerző cselekmények mint eszközcselekmények a szervezett bűnözés keretében mindig újabb és újabb, folyamatos sikerrel kecsegtetnek, és mindenkor mérhető előnnyel járnak. Az elkövetők vagyonszerző foglalkozásnak tekintik a bűnözést, amely magas életnívót, luxus-életkörülményeket biztosít szá­mukra. Hamar eljutnak annak a felismeréséhez, hogy szükségleteik tör­vénysértő módon, a szokásosnál kevesebb erőfeszítés árán is kielégít­hetők, nem is akármilyen színvonalon. A „bűnös vagyont" már csak tisz­tára kell mosni, és a külső szemlélő előtt mint legális és tisztességes tőke jelenik meg, amely igazolja az érintett személyek jobb életminőségét. A képlet igen egyszerű: bűncselekmény + a pénz tisztára mosása = jólét. Kialakul a bűnöző életprogramot igazoló és vonzóvá tevő nézetrendszer, és a szervezett bűnözés „kemény magja" így válik a szervezett bűnözés­ben érintett és az azon kívüli bűnözők számára is referenciacsoporttá. Leegyszerűsítve tehát megállapíthatjuk, hogy a szervezett bűnözés az in­dividualizált szemlélet bűnözésre lefordított reagálási módja.

*

A bűnügyi tudományok történetében az 1947-es óv hozott fordulópontot. Ebben az évben tették közzé a Wallenstein-féle szondázás eredményét. Ez a tanulmány egy olyan kérdőív segítségével készült, amely 40 bűncse­lekményt tartalmazott (beleértve az emberölést is). A kérdőívet 1.020 „tisz­tességes", még el nem ítélt férfi és 678 ugyanilyen nő töltötte ki. A megkér­dezett személyek 91 %-a ismerte el, hogy a megjelölt bűncselekmények kö­zül egyet vagy többet elkövetett. A férfiaknál átlagosan 18, a nőknél pedig 11 bűncselekmény jutott egy főre.

A bűnügyi gondolkodásmódban ettől kezdve jelentós változás állt be. A bűnügyi tudományok képviselői egyre inkább azt a nézetet követték, hogy a bűnözés réteg specifikus voltán kívül az is jelentős tényező, hogy a bűnüldö­zés, a büntető igazságszolgáltatás szervezete mintegy szűrőként működik, vagyis az intézményrendszer mindig a könnyebb ellenállás irányába halad. Fritz Sack például a következő megállapítást tette a kriminális populáció körét illetően: „Egy társadalom tagjainak mintegy 80-90%-a életében leg­alább egyszer elkövetett valami olyan cselekményt, amelyet a törvény bün­tetni rendel. Ugyanakkor ezeknek a cselekményeknek csak egész kis há­nyada kerül az állami szankciók malmai közé." Sutherland és Mannheim már konkrétan arról ír tanulmányaiban, hogy a társadalom „védtelen" réte­gei sokkal esélytelenebbek a bűnüldöző és igazságszolgáltató szervekkel szemben, és jóval nagyobb az esélyük a büntetőeljárásba történő bekerü­léshez, mint a társadalom közép- és felső rétegeinek.

Ez a mechanizmus valószínűleg napjainkban is így érvényesül. Leg­alábbis erre utal az a német-magyar összehasonlító vizsgálat, amelyet az ELTE Állam és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke és a Hamburgi Egyetem Kriminológiai Tanszéke közösen végzett A kutatás eredményei alapján ugyanis a következőket lehet regisztrálni: Hamburgban a fiatalko­rúak bűnözése átlagban mintegy 6-6,5%-kal magasabb, mint Budapesten, és egyes területeken eléri a 8-10-szeresót is. Ilyen eltérő volumenű bűnö­zés láttán mindkét ország hivatalos intézményrendszere késztetést érzett a reagálásra. Nem váratlan módon lényeges interpretációs különbség alakult ki közöttük. A német vélemény szerint nem ennyivel magasabb náluk a fia­talkori bűnözés, pusztán Magyarországon rossz a feljelentési készség. A magyarok viszont az eltérő jogrendszerrel magyarázzák ezt a jelentős kü­lönbséget (a két országban nem egyforma a szabálysértések ós a bűncse­lekmények köre, egyes szabálysértési alakzataink Németországban bűncselekménynek számítanak).

A vizsgálat legérdekesebb megállapítása azonban az volt, hogy ha a büntető eljárást nyomon követjük, belép az ún. filter-system, vagyis a lé­nyeges eltérés ellenére az eljárások végén kb. ugyanannyi fiatalkorút ítél­nek végrehajtható szabadságvesztésre Hamburgban is, mint Budapesten. Mindezek arra ösztönzik a kívülálló szakembert, hogy levonja azt a követ­keztetést, miszerint egy-egy társadalom végső soron közel azonos mennyiségű bűnözőt tud csak elviselni.

A jobboldali radikális csoportosulások az „újraegyesítéssel" hátszelet kapnak. A „Negyedik Birodalom" mozgósítja mindazon erőket, amelyek az NDK-t és az NSZK-t nem tartják az egész Németországnak, az össznémet államnak, hanem a keleti terület visszanyeréséről és (az 1937/41-es határok szerinti) Nagy-Németországról álmodoznak. Az a tény, hogy 1994-ig a korábbi NDK területén az orosz katonák és a nyu­gati Szövetségi Államban a NATO-egységek tovább állomásoznak, éb­ren tartja a Szovjetunió elleni gyűlölködést, tápot ad az úgynevezett Új Birodalom „liberális-nemzeti" jelszavainak, amelyek Németország szu­verenitását korlátozva látják, és „semleges-militarista" irányzatokat tá­mogatnak.

Természetesen felmerül a kérdés, vajon a szélsőjobboldaliság témái mely területeket érintenek, milyen fogalmakat értelmeznek újra, és ho­gyan folyik a „küzdelem az emberek eszéért és szívéért". „Alapideológiá­ikat" tekintetbe véve a következő területek kínálnak ma számukra táma­dási lehetőségeket: a szociáldarwinizmus (antiegalitarizmus); rasszizmus (antiszemitizmus), nacionalizmus (szovjetellenesség, Amerika-ellenesség), autoritarizmus (antiparlamentarizmus), militarizmus (antipacifizmus) és szexizmus (antifeminizmus).

A nemzeti állam és a rasszizmus és/vagy egy új internacionalizmus (multikulturalizmus) reneszánsza?

A kelet-nyugati szembenállás megszűnése és a két német állam újra­egyesítése után nem lehetetlen a visszaesés a háború előtti nacionalizmus­ba, mert a „nemzeti államok tévútja", ahogy Péter Glotz fogalmaz, újra meg­nyerő eszménynek tűnik a kapitalizmus globalizálása, azaz az európaiasítás (EK-belső piac) átláthatatlan tendenciájának ellenében. A körülményeken nem változtat az sem, hogy a nacionalizmus történelmi alapjai szétzúzód­nak, a szupranacionális konszernek, kereskedelmi kapcsolatok és intézmé­nyek világában anakronisztikussá válnak. A jelen átalakulási helyzetben a természettudományos-technikai, gazdasági és politikai fejlődés aszinkronitása figyelhető meg, amelyről Eric Hobsbawm a következőt írja: „Ma a XX. század végi technológia, a XIX. századi szabad kereskedelem és a közép­kori világkereskedelem viszonyaira emlékeztető államközi központok újjá­születésének sajátos kombinációját éljük át".

Az egyesített Németországban két olyan eltérő életritmusú társadalom ütközik egymással, amely csak lassan hangolódhat össze. A fejlődési tendenciák ilyen aszinkronitásából nőnek ki azok a szociális ellenté­tek, területi és szerkezeti ütközések, amelyekre a szélsőjobboldal következetesen támaszkodik.

A mai szélsőjobboldal sikere – akárcsak a történelmi fasizmusé – azo­kon az ígéreteken alapul, amelyekkel az aszinkronitások megszüntetésé­nek reményét keltik, készen arra, hogy az időt – amikor az szükséges – elemi erővel „megállítsák". A Szövetségi Köztársaság ma a „klasszikus" ipari társadalomból a „kockázatvállaló társadalomba" való átmenetét éli, amely azután a magántőkés tulajdon- és konkurenciaviszonyok között működik; átfogó modernizálási folyamatát atomizáció, tömegesedési és anonimitási tendenciák jellemzik. Sok embernek ezzel szemben óhaj­tott elképzelése a konkurencia (negatív kísérőjelenségei) nélküli ka­pitalizmus, mint az egyének mozgásformája a polgári teljesítményelvű társadalomban, amelyben a (különösen a bürokratikus kényszergaz­dasággal összehasonlítva) hatékony piacgazdaság áldásalt élvezhe­tik, anélkül, hogy farkastörvényei kihatásait és következményeit el kellene viselniük.

A szociális kockázatvállalások szabályozatlansága, a szociális viszonyok reprivatizációja

A német egység a szélsőjobboldaliságra a Német Szövetségi Köztársa­ságban először nem felszabadítóan hatott, hanem éppenséggel mérsé­kelte azt. Többen a szélsőjobboldaliság visszaesésével összefüggésben egyfajta „érzelmi depresszióról" beszélnek, amelynek következtében az ilyen jobboldaliság a legvégső hatalmat csak nehezen képes megsze­rezni, hiszen „hirtelen és váratlanul elveszett az, ami a nemzeti gyűlöle­tet évtizedekig ébren tarthatta volna" (Th. Assheuer-H. Sarkowicz).

Ám egy rövid várakozási idő után a revansizmus kiheverheti azt a Nyugat és „Közép-Németország" egyesítéséhez vezető sokkot, amely a liberális konzervativizmus jegyében törtónt, és az Öböl-háború következ­tében újraéledő nagyhatalmi sovinizmus által – a német világhatalmi ál­mokkal támogatva – Kelet-Európa gyarmatosításának kiszélesedő tervé­vé fejlődhet. Az úgynevezett Új Hatalom az újraegyesítés egy „második lépcsőjének" a keretében visszaköveteli a valamikori német keleti terüle­teket, továbbá egy „második forradalom" segítségével le szeretné rázni a nyugati Németországban is a „megszállók igáját", amiért is – az elhalvá­nyuló szovjet-, illetve kommunizmusellenességet továbbfejlesztve – az Amerika-ellenességet helyezi előtérbe. Az Öböl-háború és a fiatalok tilta­kozó magatartása az amerikaiak háborús tevékenysége ellen kiindulási pontot kínál számukra, de főképp az, hogy a militarizmus bizonyos mér­tékű rehabilitálása látszik kirajzolódni. A tömegtájékoztatáson keresztül közvetített gondolkodás harciasabbá válását figyelhetjük meg.

A rasszizmus szintén terjed, főképp, hogy a kelet-európai és Szovjetunióbeli gazdasági és rendszerválságok következtében várhatóan em­berek milliói indulnak el Németországba Ehhez jönnek a valamikori euró­pai gyarmatosító hatalmak tengerentúli területeinek a lakosai, akik az EK-belsőpiacon mint egyenjogú gazdasági tényezők versengenek a belföldi konkurenciával. Már most megosztó vonalat hoz létre a lakosság köré­ben a gyűlölködés a törökökkel és a lengyelekkel szemben.

A „külföldiekkel szembeni ellenségességnek" szó szerinti tartalma nincs: amit – egyébként csak Németországban – így jelölnek, az egyfelől széles körben elterjedt félelmet jelent az idegenekkel szemben, akik mint vetélytársak jelennek meg a munkaerőpiacon és a lakáspiacon, közöttük azonban etnikailag nem tesznek különbséget (vonatkozik ez a bevándor­lókra és az áttelepülőkre egyaránt); másfelől kétségkívül különlegesen erős az ellenszenv a sötétbőrű ékkel, jobban mondva a „másfajtákkal" szemben, ez viszont nem vonatkozik az indogermán külföldiekre (olya­nokra, mint az angolok, skandinávok, észak-amerikai fehérek stb.). A „külföldi-ellenesség" fogalma így a rasszizmus, a kisebbségellenesség álcája és elbagatellizál ója

Ahhoz, hogy a rasszizmus ellen küzdeni tudjunk, tudnunk kell, min ala­pul. Az első lépés az emberiség e réme feletti győzelemhez annak meg­értése, hogy milyen okokra vezethető vissza, milyen vágyakat és remé­nyeket ébresztett a múltban. Nekem úgy tűnik, hogy a rasszizmus alap­vetően két forrásból táplálkozik, és két oldala működik: az euro-amerikai rasszizmus „fentről jövő" nagyhatalmi törekvések következménye­ként jön létre, amelyek kifelé és a világ meghódítására irányulnak, s amelyek érvényesítésekor az erőszakosan rájuk erőltetett hatalmi és ter­melési viszonyok a leigázottak egy részét (az etnikailag lebecsülteket) el­nyomják. A rasszizmus létrehozta ideológiai vezérfonalát, és a naciona­lizmuson és szociáldarwinizmuson keresztül jut érvényre, a modern imperializmus/gyarmatosítás legfontosabb legitimálójaként. „Mivel az im­perializmus csak mint rasszizmus tudott átváltozni egyszerű hódító vállal­kozásból univerzális hatalmi rendszerré, így az imperialista nemzeteket egy magasabb küldetés különleges eszközeként vagy mint egy maga­sabb végzet letéteményesét tekintik és mutatják be, a többi népnek pedig egyáltalán nem adják meg az elismerést" (E. Balibar).

A rasszizmus terjeszkedési ideológiaként szolgál, de másfelől az in­tegráció, a beolvasztás koncepciója is – mások kirekesztése révén. Álta­lában az ember igényli bizonyos embertársainak származásuk alap­ján való lebecsülését, ha egy kizsákmányolt, elnyomott népességen belül akarja a rivalizálást elhárítani. A rasszizmus reál- és szociáltörténete azt mutatja, hogy konjunktúrája akkor tetőzik, amikor a válságjelek felhalmozódnak, katonai visszaesés és/vagy rendszerválság fenyeget, továbbá egyes rétegek egzisztenciálisan fenyegetette válnak. Ilyenkor e rétegek az idegen embercsoportok lefokozásával mintegy „lefelé" továb­bítják az őket terhelő nyomást.

Az idegengyűlölet konkrét problémákból következik, elvont Ideá­lok által igazolja magát, szimbolikus erőszakban nyilvánul meg, és ütközik a polgári magatartással. A faji korlátok elfedik az osztálykorlá­tokat, álcázzák és egyidejűleg reprodukálják azt. Ám, ha a faji megkülön­böztetés és a fajgyűlölet általában visszavezethető is szociális és gazda­sági okokra, válságokra és konkurencia-viszonyokra – nem szűkíthető le azokra, Ha igaz az, hogy a rasszizmus főleg a szocioökonómiai konfliktu­sok eredménye a társadalomban és a társadalmak között, akkor az is vi­lágos, hogy csupán az alapjául szolgáló érdekellentétek legyőzésével és ezen összefüggések magyarázatával szorítható vissza. A rasszista beál­lítottságon érvekkel nehéz kifogni: „Nem elegendő a rasszizmus formális érveit megcáfolni, hanem fel kell tárni az érzelmek és meggyőződések összességét, amelyek ezeket az érveket és magatartásformákat vezérlik" (A. Memmi).

A külföldiek számára több jogot kell biztosítani, „honosítani" kell őket, és bevonni a döntésekbe. Intézkedéseket kell foganatosítani a jogi bizto­sítékok megteremtésére. A szociális egyenlőség és politikai részvétel va­lóságos integrációihoz létre, amelyet nem szabad az erőszakos asszimi­lációval összetéveszteni. Az olyan integrációs kínálatok, mint a valami­lyen formájú képviselet vagy a kommunális választójog a külföldiek szá­mára, szükségesek, de csak köztes lépések, és alig elégségesek ahhoz, hogy a rasszista ideológiának elejét vegyék. A megkülönböztetés min­denféle módját, még ha pozitív is, el kell kerülni, mivel ahol az etnikai vagy kulturális kisebbséget akár megkárosítják, akár előnyben ré­szesítik, ott kialakul a rasszista/nacionalista gondolkodás- és visel­kedésmód.

Az ellenstratégia sarokkövei: fejlett civil társadalom, össznémet szo­ciális állam és modern soknemzetiségű köztársaság, a szociális kérdé­seknek a nemzetiekkel, a demokratikus kérdéseknek a szociálisakkal és a nemzeti kérdéseknek a demokrácia kérdéseivel való összekötése.

„Meg kell gondolnunk – figyelmeztet A. Klönne -, vajon az egységes ,haza' álmát, a patrióta összetartozás érzését tekintjük-e a történelmi és a jelenlegi szélsőjobboldali nézetek autentikus hajtóerejének? Benyomá­som szerint egészen más elképzelések és érdekek fejeződnek ki a szélsőjobboldali áramlatokban: kábultság és hatalomvágy, félelemekés – egyidejűleg – agresszió, amely aztán nem a nemzetben, hanem a nacio­nalizmusban keresi feloldását. Nem a közösség iránti, a nemzet iránti fe­lelősségben, hanem sokkal inkább egy tagadó jellegű nemzeti identitás­ban, az elhatárolódást és kirekesztést szolgáló belső és külső barát-el­lenség meghatározásban.

Több közvetlen demokráciát?

A 90-es évek részvételi és képviseleti viszonyaihoz

Milyen legyen a jövő demokráciája – ez a jelen fő kérdése. A politikai rendszerek válsága nem csak Kelet-Európára korlátozódik, hanem Nyu­gat-Európát is sújtja, ahol vita folyik a népakarat és népképviseleti de­mokrácia közötti viszonyról, a parlamentarizmus jövőjéről és megújításá­nak lehetőségéről. Klasszikus államfilozófusok ünneplik a vidám ősállapotokat – Montesquieu államhatalommegosztás-tanát Keleten, Rous­seau demokrácia-elméletét Nyugaton.

A leghatékonyabb eszköz a szélsőjobboldaliság visszaszorítására a demokrácia, nem mint az állami intézmények szabályozó mechanizmusa és a politikai és társadalmi status quo védelmezője, hanem mint az ígére­tek beváltása, a már oly régóta hirdetett demokrácia szó szerinti megva­lósítása (=népuralom). A demokrácia csak elindul, de nem fejeződik be a választási aktussal. Újólag át kell gondolni a részvételi jogot és az önigaz­gatás lehetőségeit, tekintettel többek között a szövetkezeti mozgalom le­hetséges újjáéledésére is.

A polgárok állampolgári tudata a szövetségi köztársaság alapítása óta tetemesen átalakult. A kritikátlan identifikáció szakaszát (1949-1966/67) követte a puszta elfogadás fázisa (1968-1974/75) és a növekvő távol­ságtartás. A harmadik évezredbe történő átmenettel a parlamenti-képviseleti és állampolgári-részvételi viszonyok megváltoznak. A közvetlen demokrácia elemeinek és mechanizmusának ma sokkal nagyobb je­lentősége van, mint korábban, mert a gazdasági újratermelés mindinkább közös döntések alapján jön létre, aminek a „felépítményben" is érvénye­sülnie kell. Az új, a modern információs és kommunikációs technoló­giák bevetésével előállt felhalmozási forma megfelel az új részvételi formának: aki kvalifikált képzettsége alapján a számítógépet kezeli és robotot irányít, egyaránt résztvevője a termelésnek és az irányí­tásnak. A tudományos-technikai forradalom mélyreható változáso­kat követel a politikai-parlamentáris képviselet jellegében is.

A népszavazás az állampolgárok emancipációjának egy további esz­köze lehet. A választási fásultság leküzdéséhez jó alkalmat kínálnak a szélsőjobboldali pártok. Ezért is kell az embereknek több demokráciát nyújtani (a vele járó kockázat ellenére), nehogy a jövőben a szélsőjobb előretörése folytán a mainál kevesebb legyen a demokrácia.

A főleg fiatal emberek kritikája a képviseleti demokráciával szemben igazán nem irányul sem a demokrácia, sem a parlamentarizmus ellen, ahogy a konzervatív állami teoretikusok sejtetik. Itt egy olyan „félreér­tésről" van szó, amely tudatosan ignorálja azt a valóságos összefüggést, hogy a bázisdemokrácia a parlamentáris-demokratikus államot nem le­rombolja, hogy valamiféle anarchiával helyettesítse, sokkal inkább böl­csen kiegészíti, működőképesebbé és válságérzékenyebbé teszi.

A helyzet valóságos parancsa: Több közvetlen és gazdasági demok­ráciát! Az élet minden területének demokratizálása – nem kevesek szerint ez a legjobb válasz a szélsőjobboldaliság helyzeti előnyére. A német egyesítéskor a népet nem kérdezték meg – ez jellemző az ország politikai kulturáltságára (kulturálatlanságára). Pedig a közvetlen demokrácia igen lényeges lenne a személyiség cselekvési és döntési autonómiájának helyreállításához is. A munkás és alkalmazotti rétegtől kezdve mindenütt a társadalomban, ahol erős hierarchia és merev „parancsstruktúra" áll fenn, s (a bérfüggőség miatt) csak minimális szabad tér marad a munka-és életszükségletek megteremtéséhez, igen nagy szükség lenne erre az autonómiára, a termelés résztvevőitől a lakóterületi, a kommunális és re­gionális döntéshozókon át egészen a központi állami és szupranacionális szintig.

A részvételt és a döntési jogot minden szinten ki kell alakítani, a nép­képviseleti alkotóelemek: népi kezdeményezések, népakaratnyilvánítás és népszavazás bevezetése révén, s mivel ezek lehetőséget kínálnak, több polgárt tesznek érdekeltté a politikában, a szélsőjobboldaliság és a neofasizmus elleni küzdelem fegyverévé is válhatnak. Egy „szemlélődő de­mokrácia" esetében (R. Wassermann) nem szabad csodálkozni, ha a „nézősereg" a szélsőjobboldali demagógia után fut, azt követi. A demok­rácia kérdéseinek a nemzeti kérdésekkel való összekapcsolása azt jelen­ti, hogy az egyesített Németország – többé már nem ideiglenes – alkot­mányt kap, amely népszavazás, népakarat révén fog jogerőre emelkedni. És itt válik döntő kérdéssé, hogy mit értünk ezen a „népen". Az egyesített Németországban minden azon fordul majd meg, hogy a „nép" fogalmá­nak a demokratikus vagy egy soviniszta változata válik-e döntő té­nyezővé a tömegtudatban.

A 80-as évek elejétől a nemzeti-konzervatív újságírók és tudósok el­terjesztették azt az érvet, miszerint tartósan nem fogadható el egy olyan Nyugat-Németország, amely gazdaságilag „óriás", de politikailag „törpe"; Németországnak újra nagyhatalmi szerepet kell betöltenie, illetve átven­nie. A keleti blokk széthullása, nemkülönben az NDK bevonása a Német Szövetségi Köztársaság rendszerébe megerősíti a német politika súlyát a nemzetközi küzdőtéren; ez csökkenti a német szuverenitás eddigi meg­szorításait, amelyek a nyugati szövetségi rendszerből adódtak. A jövőben már nem annyira a külső befolyástól vagy támasztól, mint inkább önma­gunktól függ, hogy a németek képesek lesznek-e a külpolitikát úgy irányí­tani, hogy az javára váljon a népek közötti nemzetközi egyezményeknek és egyetértésnek. Ennek másfelől belpolitikai feltételei vannak. A háború utáni rend vége azt is eredményezi, hogy a szélsőjobboldali tendenciák előtt már nem állnak azok a korlátok, amelyeket a valamikori megszálló hatalmak állítottak fel mind Nyugat-, mind Kelet-Németországban. A né­meteknek maguknak (belső) társadalmi vitában kell olyan szociális vi­szonyokról és politikai kultúráról gondoskodniuk, amely nem ad esélyt a szélsőjobboldaliságnak, hogy befolyásos vagy éppen hatalomképes erővé lehessen.

(Ford.: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10., rövidítve.

A marxizmus (vagy legalábbis egy bizonyos marxizmus) hirdette és hitte magáról, hogy „a szocialista forradalmakban” és „a szocializmus fölépí­tése során” megvalósult – s ezt a priori nem vethetjük el. Az elmélet és az „átmenet” bármely eltorzulását tapasztaltuk és még tapasztaljuk is a „létező szocializmus” társadalmaiban, ezek mégiscsak a marxizmusra támaszkodtak, amikor magukat hivatalosan „osztály nélküli” vagy leg­alábbis „osztályharc nélküli” társadalmaknak tekintik. A marxizmus egyes elemei, mindenekelőtt ezen a normatív módon, megmásíthatatlanul beépültek a fennálló intézményekbe. De hogy ezeknek a társadal­maknak a második világháborút követően is van története, hogy politika­ilag nem statikusak, ennek elsősorban az az oka, hogy e térségben időnként a legklasszikusabb értelemben vett osztályharcokra került sor (munkásfelkelésekre), sőt forradalmi osztályharcokra (Lengyelországban és Kínában), ahol is ezek összekapcsolódtak a monopolisztikus állam­párt elleni demokratikus harcokkal. A marxizmus itt úgy jelenik meg – és ez egy újabb paradoxon – mint a társadalmi ellentéteknek egy olyan tematizálása, amely tulajdon „megvalósulását” mindig megelőzni látszik.

A marxizmus egészen sajátságosan kapcsolódik mai történelmünk szociális ellentéteihez és társadalmi formáihoz; egyrészt még mindig kettéosztani látszik a világot, másrészt azonban az osztályharcok, ame­lyeknek „törvényszerűségeit” posztulálja, amelyeket a történelem ma­gyarázó elvévé tesz, sohasem ott törnek ki, ahol szerinte ki kellene tör­niük…

Ehhez a döntő fontosságú kérdéshez még vissza kell térnünk. Rövi­den szólva: világos, hogy a marxizmus identitása teljesen az osztályok­ról és osztályharcokról adott definíciójától, ennek érvényességétől és ter­jedelmétől függ. E nélkül az elemzés nélkül nincs többé marxizmus, sem a társadalmi viszonyok egy specifikus, elméleti áttöréseként, sem pedig egy politikai-történeti „stratégia” kifejeződéseként. És megfordítva, mind­addig legalábbis a marxizmus néhány elemét nem lehet ad acta tenni, amíg az osztályharc olyan magyarázó elv marad, amely értelmezhetővé teszi a társadalmi változásokat – ha nem is ez bizonyul a történelmi mozgalmak egyetlen „alapvető meghatározójának” vagy motorjának -, mert mindenképpen kifejezésre juttat egy kibékíthetetlen, univerzális el­lent etet, amelyre minden politikának reagálnia kell. Ez az elv tehát érvé­nyes, függetlenül azoktól a korrekcióktól, amelyekkel ki kell egészíte­nünk az osztályharcok és tendenciaszerű törvényszerűségeik leírásakor.

Ma azonban éppen ez az elv várt vitatottá, és ezen tört meg a mar­xizmus tényeken alapuló evidenciája. Az általa kidolgozott fogalmak kö­zül egyesek, amelyek koherens tömböt képeztek, a végletekig banálissá váltak: például a forradalom, és mindenekelőtt a válság. Az osztályharc ezzel szemben – legalábbis a „kapitalista” országokban – egyszerűen le­került a napirendről. Talán azért, mert azok, akik hivatkoztak rá, mind jobban elszakadtak a társadalmi élet komplexitásától, talán mert – s ez az előbbivel együtt jár – az emberek többségének gyakorlatában és a politikailag fontosabb intézményekben az osztályok elvesztették látható identitásukat. Ez az identitás egyre inkább mítosszá válik; egy elmélet-teremtette mítosszá, amelyet szervezetek (elsősorban a mun­káspártok) ideológiája vetített a történelemre, és amelyet heterogén tár­sadalmi csoportok ideológiája csaknem teljesen „kisajátított”, mégpedig olyan – mára már többnyire eltűnt – feltételek között, ahol e mítosz le­hetővé tette számukra, hogy jogok és kötelességek hordozóinak tekint­sék magukat. De ha ezeknek az osztályoknak már csak mitikus identitá­sa van, nem kellene-e akkor az osztályharcnak is elveszítenie minden realitását?

Erre a következtetésre többféleképpen juthatunk. A fönti kérdésre adandó legradikálisabb igenlő válasz az utóbbi kétszáz év történelmé­nek olyan átértékelése, amely szerint a társadalom két (vagy három) osztályra polarizálódása mindig is pusztán mítosz volt; ez esetben csak az imaginárius politikai konstrukciók történeti és pszichológiai vonatko­zása marad meg.

El lehet azonban azt is ismerni, hogy az osztályellentétek sémája leg­alábbis megközelítőleg megfelelt az „ipari társadalmak” XIX. század végi realitásának, bizonyos változások miatt azonban ma már nem, vagy egyre kevésbé. Gondoljunk csak egyrészt a bérmunka általá­nossá válására, a munka intellektualizálódására, a szolgáltató szektor fejlődésére, amely folyamatok a „proletariátus” eltűnéséhez vezettek; másrészt a vezetői és tulajdonosi funkciók csaknem teljes szétválására, a gazdaság fölötti társadalmi (azaz állami) kontroll kiszélesedésére, ami a „burzsoázia” felbomlásához vezet. Ha a „középosztályok”, a „kispol­gárság”, a „bürokrácia”, az „új, bérből élő rétegek” – a marxizmus eme elméleti és politikai „botránykövei” – egyszer csak a társadalom többsé­gét alkotják, és mellékszereplővé fokozzák le a munkás meg a kapitalis­ta vállalkozó típusát, az osztályok és az osztályharc politikai mítosszá, a marxizmus pedig mitológiává válik, még ha ezáltal a kizsákmányolt mun­ka és a pénztőke nem tűnik is el.

Mégis, akadhat valaki, aki megkérdezi, vajon nem végzetes hiba-e az osztályok eltűnését egy olyan pillanatban meghirdetni (a hetvenes és nyolcvanas években) és egy olyan kontextusban (a világgazdasági vál­ság közepette, amelyet a közgazdászok a harmincas évek válságához hasonlítanak), amikor számos olyan társadalmi jelenség tapasztalható, amelyet a marxizmus a kizsákmányolással és az osztályharccal kapcsol össze: jelentős elszegényedés, munkanélküliség, a kapitalista termelés régi ipari fellegvárainak megszüntetése – vagyis akkor, amikor a tőke megsemmisítése egybeesik a vadul burjánzó pénz-, és valutaspekuláció­val. Eközben az állam olyan politikát folytat, amely a nem marxista meg­figyelő szemében is szükségképpen „osztálypolitikaként” jelenik meg, amelynek hangosan propagált célja immár nem a közjó (mint össztársa­dalmi érdek), hanem az egészséges vállalkozás, a gazdasági harc, az „emberi töke” rentabilitása, az emberek mobilitása stb. Nem vegytiszta osztályharc ez?

Hiányzik azonban (joggal mutattak rá többen is,) a szociális, a politi­kai és az elméleti szempontok összekapcsolása. E nélkül a látható osz­tályellentétek ködbe vesznek. A neoliberális és neokonzervatív politikai áramlatok, bár tendenciájukban kormányozhatatlansághoz és a nemzet­közi kapcsolatok instabilitásához vezetnek, és saját populizmusuk (és moralizálásuk) ellentmondásaiba gabalyodnak, mégis eredményesek voltak, ha negatíve is: sikerült fölbomlasztaniuk a munkásmozgalmat, és bizonytalanná tenniük intézményi formáinak, a szervezett osztályharc­nak a legitimitását. Hogy ez tudatos és kitartó fáradozást igényei, annak is lehetne a jele, hogy a mítosz ellenállást fejt ki. De ezeket a sikereket akkor érték el, amikor a munkásmozgalom a legtöbb kapitalista ország­ban évtizedes szervezeteket, tapasztalatokat és elméleti vitákat tudott már maga mögött. A legszívósabb és legkitartóbb munkásfelkelések kö­zül több (az angol bányászoké, a francia vasmunkásoké és vasutasoké) ágazati („rendi”) és ténylegesen defenzív harcként jelenik meg, becsület­beli ügyben esett pengevágásként, amelynek a kollektív jövő számára nincs jelentősége. A társadalmi konfliktusok ezzel egyidejűleg más for­mákat öltenek, amelyek közül némely – intézményi instabilitása ellenére vagy éppen emiatt – nyilvánvalóan sokkal jelentősebb. A konfliktusok formái a generációk közöttiektől a környezet technológiai fenyegeté­séből eredőkön át az „etnikai” (vagy „vallási”) konfliktusokig, a háborúk és a nemzetközi terrorizmus szüntelen dúlásáig terjednek.

Az „osztályharc eltűnésének” nem az a legradikálisabb módja, ha egyszerűen megszűnnek a szociális-gazdasági harcok és a bennük ki­fejeződő érdekek, hanem ha veszítve központi politikai jelentőségükből, föloldódnak a sokoldalú konfliktusok szövevényében, amelyben a kon­fliktusok jelenléte nem jár együtt hierarchizálódással, a társadalom éle­sen két táborra szakadásával, egy „végső instanciával”, amely meghatá­rozza a viszonyokat és további fejlődésüket, és amely konfliktusokban nincs a változásoknak semmilyen más forrása, mint a technológiai kény­szereké, az állam ideológiai passzióié és érdekeié. Egyszóval, ez inkább egy á la Hobbes mint á la Marx szituáció volna, ami visszatükröződik a politikai filozófia új irányzataiban.

Ha ezen a helyzeten eltöprengünk, nézetem szerint nem a marxiz­mus teoretikus posztulátumainak érvényességére vonatkozó „ítéletet kell fölfüggesztenünk”, hanem az idősíkokat kell egymástól világosan elhatá­rolnunk: a fogalmak és történeti formák elemzésének valamint a progra­mok és jelszavak meghirdetésének idősíkjait. Mert jó okunk van föltenni, hogy „egybemosásuk” mindenkor befolyásolta a marxizmus alkalmazá­sát, posztulátumainak „univerzalitását” és „objektivitását”, azáltal, hogy kezdettől a gyakorlati igazságok státuszát adományozta nekik. Ha fölad­juk ezt az „egybemosást”, ez nem jelenti azt, hogy a „tiszta” elméletbe menekülünk, hanem hogy ezzel egy szükséges – ha nem is elégséges – föltételnek teszünk eleget annak érdekében, hogy elgondolhassuk el­mélet és gyakorlat egybekapcsolódását, amely nem a spekulatív empi­rizmusnak, hanem a stratégiai gondolkodásnak köszönhető.

*

Végkövetkeztetésként – Rosa Luxemburggal – azt vonhatnánk le, hogy a proletariátus identitása csak magában a forradalmi aktusban áll fönn. De ezek a pontosítások pusztán az identitás elvét igazolják, amely az azonosságban lehetőség szerint már adva van: a munkásosztály objek­tív egysége, amelyet a kapitalizmus fejlődése hoz létre, és szubjektív egysége, amely helyzetének radikális negativitásából fakad, azaz abból, hogy egzisztenciája és érdekei összeegyeztethetetlenek azzal a fejlődéssel, amelynek ő az eredménye. Vagy a munkásosztály objektív individualitása (amelynek minden olyan ember részese, aki a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye alapján ehhez az osztályhoz tarto­zik) és egy társadalmi átalakulás autonóm terve közötti diszkrepancia, amelyet csak ezen egyének közvetlen érdekeinek védelme és a kizsák­mányolás véget érése (azaz az osztály nélküli társadalom, a szocializ­mus vagy kommunizmus) tesz elgondolhatóvá és végrehajthatóvá.

Az a mód, ahogy a marxizmus az osztályharcok történelmileg meg­határozott jellegét bemutatja, és az a mód, ahogyan ezen osztályok (mindenekelőtt a proletariátus) szubjektív és objektív identitását elképze­li, kölcsönösen feltételezik egymást. Ugyanez vonatkozik a történelmi változások irányára és az osztályok – amelyek a történelem színpadán saját drámájuk szerzőiként jelennek meg – folyamatos egzisztenciájára és identitására vonatkozó elképzelésére.

Ennek a körforgásnak a premisszái, mint már említettem, magánál Marxnál adottak – a forradalmi szubjektivitás eszméjében, mint a radiká­lis negativitás egyszerű megismerésében, amit a kizsákmányolási hely­zet implikál; és abban az elképzelésben, hogy ez a helyzet, fokozatosan és különböző szakaszokban, egy egységes proletarizálódási folyamatot hív életre, amelynek elemei kivétel nélkül egyazon logikának felelnek meg. Így nem csodálkozhatunk, ha a kibékíthetetlen ellentét strukturális fogalmát szakadatlanul az osztálykapcsolatok leegyszerűsítésének törté­nelmi fikciójára vetítik, amelynek végén az emberiség kalandjának lét­kérdései (kizsákmányolás vagy felszabadulás) világméretekben tisztán jelennek meg.

E kör megszakításához – és az elméleti kifejtés valamint ama chilia­sztikus ideológiai elemek szétválasztásához, amelyek a marxizmus el­lentmondásos egységében összeolvadtak – elegendő, ha ábrázoljuk a proletarizálódás különböző szempontjai között megállapítható empirikus diszkrepanciát, amely nem esetleges, hanem a „történelmi kapitalizmus”

(Wallerstein) konkrét feltételeiben adott. A burzsoázia Engels és Kautsky illúziójával szemben természetesen nem gondolható el „fölösleges osz­tályként”; társadalmi funkciója ugyanis nem korlátozódik arra, hogy a tőke gazdasági funkcióinak „hordozója” legyen. Más szóval: „burzsoá­zia” és „kapitalista osztály” nem fölcserélhető kifejezések, a meghatáro­zó frakció tekintetében sem. Végül – és nem ez a legcsekélyebb aka­dály – a forradalmi (vagy ellenforradalmi) ideológia történetileg nem egy egyértelmű és egyetemes öntudat számára van, hanem a külső körül­mények, kulturális formák és specifikus intézmények aktív terméke.

Mindezek a korrekciók és torzítások a történelmi tapasztalatok és a történészek munkái révén váltak láthatóvá, és ezek vezettek az eredeti marxista elmélet szabályszerű lebontásához. De azt jelenti-e ez, hogy ezzel a marxizmus elemző elveit is el kellene vetnünk? Okkal kérdezhet­jük, hogy nem éppenséggel ezáltal nyílik-e meg ezen elmélet alapos át­dolgozásának lehetősége; az ideológiai előfeltevések radikális kritikája nyomán, hiszen ezek az előfeltevések vezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy a kapitalizmus fejlődése kiváltja „az osztályellentétek leegy­szerűsödését” (és „magában” hordja az osztály nélküli társadalom szük­ségességét). Ehelyett a fogalmak most egy előre adott cél nélküli transz­formációs folyamatot jelölnének, más szóval a társadalmi osztályok foly­tonosan változó identitásának felelnének meg. Ilyen feltételek mellett egy marxista mégis azonosulhatna az osztályok megszűnésének elmé­letével, s elhatárolhatná magát attól az eredeti felfogástól, amely az osz­tályokat olyan cselekvő szerzőknek tekinti, amelyek mitikus identitással és folytonossággal rendelkeznek. Egyszóval fölállíthatná az „osztályok nélküli osztályharc” történeti s egyben strukturális hipotézisét.

Marxot Marxszal meghaladva

Térjünk vissza még egyszer az osztályharc „gazdasági” és „politikai” in­terpretációjának marxista váltakozására. A történelmi komplexitást mind­kettő leegyszerűsíti. Kialakulásuk jól ismert, így egyikükből részben re­konstruálhatjuk a másik valóságát.

A kommunista hagyomány (Lenintől, Gramscin, Maón át Althusserig) azt az álláspontot képviselte, hogy az „ortodox” marxizmus, gazdasági evolucionizmusa okán, félreismerte az állam szerepét a kizsákmányolás föltételeinek újratermelésében, amely a munkásosztály szervezeteinek integrációja révén az államapparátus rendszeréhez kapcsolódik (vagy, Gramsci kifejezésével élve, alárendelt a polgári hegemóniának). Más­részt ez a tradíció – imperializmus-elemzésében – összekapcsolta ezt a kizsákmányoltak megosztottságával, ami a nemzetközi munkameg­osztás eredménye. Ez a kritika azonban, a voluntarista „hatalom­megragadás” és a „politika primátusának” voluntarista gyakorlata révén, olyan államapparátusokhoz vezetett, amelyek kevésbé de­mokratikusak, mint azon országokéi, amelyekben a szociáldemok­rata munkásmozgalom fejlődött. Egy vezető párt monopóliuma, amely maga lépett az osztály helyébe, kapcsolódott itt össze a termelékenység fetisizmusával és a nacionalizmussal.

Ezeket a jelenségeket (ellentétben a „totalitarizmus” elméletekkel) nem valamilyen eleve adott logikából vezetem le, mégis úgy szeretnék néhány tanulságos elemet kiemelni, hogy a marxista elmélet problémái­val szembesítem őket, Megpróbálom megmutatni, hogyan teheti ez a szembesítés lehetővé számunkra, hogy „Marxot meghaladjuk”, mégpe­dig saját fogalmai segítségével (hogy Negri e szép kifejezését hasz­náljam).

A gazdasági és politikai kifejtés többértelműsége Marxnál nem rejtheti el előlünk azt a szakítást, amelyet Marx végrehajt. E többértelműség, bi­zonyos értelemben, csak az érte fizetett ár. A fölfedezés révén, hogy ti. a munkaviszonyok szférája nem .privát” szféra, hanem közvetlenül konstitutív a modern társadalom számára, Marx nemcsak véglegesen szakított a politikai tér – mint a jog, a „közigazgatás”, a „közvélemény” szféráinak liberális fölfogásával, hanem anticipálta az állam szociális át­alakulását is, amely visszafordíthatatlannak bizonyult. Egyúttal arra is rá­mutatott, hogy politikai eszközökkel – akár autoriter eszközökkel, akár szerződések révén – lehetetlen megszüntetni a termelés ellentmondásait vagy az érdekek stabil egyensúlyát, elérni a „hatalom” társadalmi erők közötti „megosztását” a kapitalizmusban. Így nem hagy mást az állam­mal szemben támasztott várakozásokból, mint hogy az végső soron „szabad és egyenlő” egyének közössége legyen, ami elsősorban a nem­zeti államra érvényes. Itt említendő meg, hogy a tizenkilencedik és a hu­szadik század valamennyi „szociális állama” (a „szocialista”állam is) nem pusztán nemzeti, de nacionalista is. Ebben az értelemben helyezi Marx e rejtélyes eszmét történeti bázisra, mert az, ami összeköti egymással a tár­sadalmi csoportokat és egyéneket, az nem valamilyen közjó vagy azt szol­gáló jogrend, hanem egy állandóan továbbfejlődő konfliktus. Innen van az, hogy az osztályharc és az osztályok mint „gazdasági” fogalmak éppenség­gel és mindenekelőtt mindig eminensen politikai fogalmak, ami azonban potenciálisan a politika hivatalos fölfogásának teljes megváltozását jelenti. Ezt a szakítást azonban mind az „ortodox” ökonomizmus és evolucioniz­mus, mind pedig a forradalmi etatizmus elfedi, és csaknem teljesen igno­rálja; így az osztályharc fogalma végül szervezeti technikák és állami dikta­túrák sztereotip hivatkozási alapjává válik. Ez annak a viszonynak közeleb­bi vizsgálatára késztet, ami az osztályidentitások, szervezeti formák és az állam között szervezetileg fönnáll.

Ehhez állítom fel először is az első tézist: azt, ami a tizenkilencedik és a huszadik században relatíve autonóm „proletár identitásként” jelent meg, úgy kell felfognunk, mint egy „objektív ideológiai effektust”. Egy ideológiai effektus nem mítosz, legalábbis nem redukálható arra. Éppily kevéssé lehet egy társadalmi erő politikai jelenlétét egy mítoszra redu­kálni, amely erő magát „munkásosztályként” definiálja, és ekként is jele­nik meg – bármilyen ingadozásokat mutasson is fogalmi megragadható­ságát, egységét és széttagolódását illetően. Éneikül a jelenlét nélkül ért­hetetlen a szociális kérdés tartós, meghatározó jelentősége és szerepe az állam átalakulásaiban. Ezzel szemben – a történészek munkái nyo­mán – tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy ez az ideológiai effektus nem spontán, automatikus és változatlan, hanem a munkások tevékeny­ségi és szervezeti formái közötti permanens dialektikából származik, amelyekben nemcsak az „élet- és munkafeltételek” és a „gazdaság kon­junkturális változásai” játszanak közre, hanem azok a forrnák is, amelye­ket a nemzeti politika az állam kereti között vesz föl (például az általános választójog, a nemzeti egység, a háború, az állam és az egyház kérdé­se stb.). Vagyis egy folyamatosan túldeterminált dialektikáról van szó, amelynek eredményeként egy relatíve individualizált osztály pusztán azon kapcsolatok révén konstituálódik, amelyek őt – intézmények szöve­dékébe ágyazva – a többi osztályhoz fűzik.

A nézőpont e megfordítása arra a megállapításra utal vissza, hogy – a dolgok felszínén történetileg megfigyelhető jelenségeknek megfelelően – a „munkásosztály” nincs eleve adva egy többé-kevésbé homogén szociális helyzet bázisán, hanem csak ott jön létre, ahol munkás-mozgalom van, és ezen túlmenően munkásmozgalom csak ott van, ahol munkásszervezetek (pártok, szakszervezetek, munkatőzsdék és szövetkezetek) vannak.

És éppen ezen a ponton válik a dolog nehézzé és érdekessé. Ne kö­vessük el azt a hibát, hogy a redukcionizmus révén – amely egyszerűen csak megfordítja azt a viszonyt, amelyen az osztály „szubjektumként” értelmezése alapul – a munkásmozgalmat azonosítjuk a munkásszerve­zetekkel, és az osztály egységét (ha csak megközelítőleg is) a munkás­mozgalommal. E három momentum között mindig szükségképpen van­nak átfedések, amelyekből ellentmondások fejlődtek ki, és amelyek az osztályharc valóságos politikai és társadalomtörténetét alkotják. A mun­kásszervezetek (megkülönböztetetten: az osztálypártok) így nem­csak sohasem „képviselték” a munkásság egészét, hanem ezzel rendszeresen és szükségképpen kerültek ellentétbe; egyfelől, mert fellépésük az „összmunkásság” egyes olyan csoportjainak ideali­zálására támaszkodott, amelyeknek központi szerepük az ipari for­radalomnak csak egy meghatározott szakaszában volt, másfelől ez az ellentét az állammal kötött kompromisszum következménye. Így mindig adódtak időszakok, amelyekben a munkásmozgalomnak a fenn­álló tevékenységi és szervezeti formákkal szemben kellett újjáalakulnia. A széttagolódás, az ideológiai konfliktusok (reformizmus vagy forradalmi szakítás) és a „spontaneitás” vagy „fegyelem” mindig visszatérő dilem­mája nem tekinthető véletlen kisiklásnak, ezek e viszony tulajdonképpe­ni lényegét fejezik ki.

Éppígy nem fejezte és nem merítette ki a munkásmozgalom sem az osztály gyakorlatának egészét (azt, amit a munkások társadalmi érintke­zési formáinak nevezhetnénk), mindazt, ami az élet- és a munkafeltéte­lekhez kötődik, ahogyan azok a gyárban, a családban, a lakóterületen, a szakmai szolidaritásban kibontakoznak. Ennek oka nem az öntudat el­maradottsága, hanem az érdekek, az életkifejtési formák összeegyeztet­hetetlen különbsége, amely a proletarizált egyéneket jellemzi, s amelyet nem közömbösít a kizsákmányolás rájuk egyaránt nehezedő súlya (nem is szólva arról, hogy a kizsákmányolásnak is különböző formái vannak).

Másrészt éppen az osztály különböző tevékenységi formái azok – szak­mai szokások, kollektív ellenállási stratégiák, kulturális szimbolikák -, amiknek szervezőereje a mozgalomba és a szervezetekbe ment át.

De menjünk még tovább. Nemcsak állandó diszkrepancia van a tevé­kenységi formák, a mozgalmak és a szervezetek között, ami relatív tör­téneti folyamatosságában az „osztályt” alkotja, de még csak e momentu­mok egyike sem lép föl tisztán. Egyetlen osztályszervezet (elsősorban egyetlen tömegpárt) sem volt soha „tisztán munkásszervezet”, még ha kidolgozott is egy kezdetleges ideológiát. Éppen ellenkezőleg, egy ilyen szervezet mindig egyes „avantgárdé” munkás- és értelmiségi cso­portok összejöveteleiből, többnyire konfliktusokkal terhes összeolvadá­sából ered, s ezek az értelmiségi csoportok vagy kívülről csapódtak eh­hez, vagy pedig magából a szervezetből emelkedtek ki mint „organikus értelmiség”. Éppígy nem fogalmazott meg egyetlen jelentós társadalmi mozgalom sem (még ha kimondottan proletár jellege volt is) tisztán anti­kapitalista célokat és követeléseket, hanem mindig csak antikapitalista és demokratikus vagy nemzeti, pacifista, kulturális célok tágabb értelem­ben vett kombinációját. És éppen így volt az alapvető szolidaritás – mi­liőtől és történelmi korszakoktól függően – mindig szakmákhoz és gene­rációkhoz kötve, az osztály tevékenységi formáinak, az ellenállásnak és a szociális utópiának jegyében; meghatározták a nemek, a nemzeti ho­vatartozás, a szomszédsági viszony városon és falun, a katonai bajtársi közösség. (Az 1914 utáni európai munkásmozgalom formái nem volná­nak érthetők a „régi harcosok” tapasztalatai nélkül.)

A történelem ebben az értelemben mutatja tehát meg nekünk, hogy a szociális kapcsolatok nem zárt osztályok között fejlődnek, hanem át­hatolnak ezeken az osztályokon – így a munkásosztályon is – illetőleg, hogy az osztályharc zajlik magukban az osztályokban is. De abban az értelemben is, hogy az állam (intézményei, közvetítő funkciói, ideáljai és megnyilvánulási formái révén) az osztályok képződésében mindig is részt vesz.

Ez érvényes először is a „burzsoáziára”, ami különös nehézséget okozott a marxizmusnak. Ez utóbbi ugyanis az államapparátust a „pol­gári társadalomtól” idegen organizmusnak vagy „gépnek” – majd az ural­kodó osztály szolgálatába állított eszköznek vagy egyszerűen parazitá­nak – tekinti; ez a koncepció (egy, a liberális ideológiától kölcsönzött, de a közjó eszméjétől megfosztott felfogás) lehetetlenné teszi az állam konstitutív szerepének meglátását.

Az én nézetem szerint minden „burzsoázia” lényegét tekintve ál­lami burzsoázia. Ez azt jelenti, hogy a polgári osztály nem magával hozza az állami hatalmat, miután magát gazdaságilag uralkodó osztály­ként már konstruálta, hanem éppen ellenkezőleg, csak abban a mérték­ben válik gazdaságilag (társadalmilag és kulturálisan) uralkodóvá, aho­gyan az államapparátust kialakítja, fölhasználja és ellenőrzi. Éppen ezért alakul át és terjed ki, vagy kapcsolódik össze olyan más társadalmi cso­portokkal, amelyek az állam működését biztosítják – így a katonasággal, az értelmiséggel -, hogy erre képes legyen. Ez a Gramsci alkotta hege­mónia-fölfogás egy lehetséges értelmezése, konzekvensen végiggon­dolva. így tehát, a szó szűkebb értelmében, nincs „kapitalista osztály”, csupán különböző kapitalisták (gyárosok, kereskedők, pénztőkések, já­radékosok stb.) vannak, akik csak abban az esetben képeznek osztályt, ha olyan más társadalmi csoportokkal egyesülnek, amelyek kívül állnak „az alapvető társadalmi viszonyon”: értelmiségiekkel, hivatalnokokkal, káderekkel, földbirtokosokkal stb. A modern történelem jórészt ennek az „egyesülésnek” a változásait tükrözi vissza. Ami nem jelenti azt, hogy a burzsoázia a tőke vagy a kapitalista vállalkozó nélkül konstituálódna, ha­nem azt jelenti, hogy maga a kapitalisták egysége, érdekeik kiegyen­lítődése, „szociális” funkcióik gyakorlása – mindaz tehát, ami nélkül a ki­zsákmányolható munkaerő nem lenne megszerezhető és fönntartható – lehetetlen lenne az állam folytonos közvetítő tevékenysége nélkül (aho­gyan ez abban az esetben is meghiúsulna, ha a kapitalisták nem lenné­nek képesek – és nem mindig azok – az állam „hordozóivá” válni, és a nem-kapitalista burzsoáziával az állam igazgatásában és fölhasználásá­ban osztozni).

Határesetként azt látjuk, hogy egy történelmi burzsoázia saját (eset­legesen erőszakos) átalakulásaiért időnként új államformák létrehozásá­val fizet. Így például csak a „keynesiánus” állam segítségével lehetett a pénztőke profitja és a vállalkozói funkció közötti ellentmondásokat kibé­kíteni. És éppen ez az állam teremtette meg azokat a „strukturális tormá­kat” (Aglietta), amelyek lehetővé tették a munkaerő újratermelése fölötti polgári uralmat, eljutva a tizenkilencedik század paternalizmusától a hu­szadik század szociálpolitikájáig. így jobban megmagyarázható, hogy a polgári osztályon belüli óriási jövedelmi, életstílusbeli és presztízskülönb­ségek, vagy a gazdasági es technikai irányítás elválása a tulajdontól (amit „technostruktúrának” neveznek), vagy pedig a privát és az állami tulajdon közötti fluktuáció – noha az uralkodó osztályon belüli ellentétek­hez vezethetnek – ha a politikai szféra ténylegesen él szabályozó funk­ciójával, mégsem veszélyeztetik az osztály egzisztenciáját.

De ami a burzsoáziára érvényes, érvényes a kizsákmányolt osztályra is, ha nem is úgy, ahogyan azt a marxista ortodoxia tételezi föl. Ez az osztály is az „államban” van, ha szívesebben mondanánk is, hogy az ál­lam van „benne”. Mindenesetre kiindulhatunk a tényből, hogy bár a pro­letarizálódás Marx elemezte három jellemzője jelen van minden kapita­lista formációban, mégsem képesek a modern korszak kezdete („az ere­deti felhalmozás”) óta állami közvetítés nélkül összekapcsolódni egy­mással. És nemcsak abban az értelemben, hogy ehhez a társadalmi rendet külsőleg biztosító rendőrállam vagy az „elnyomó apparátus” köz­reműködésére volt szükségük, hanem abban az értelemben is, hogy igényeltek egy belső közvetítést is. Ez a közvetítés a proletarizálódás va­lamennyi összetevője számára valóban szükséges (a bérnormák és a munkajog megállapításához, a munkaerő behozatalához és kiviteléhez, tehát a munkásosztály mobilizálásához és területi elosztásához), és szükséges mindenekelőtt ahhoz, hogy ezek, mindenkori fejlődésük meg­határozott pontján, egymással összekapcsolódhassanak (a munkaerőpi­ac, a munkanélküliség, a szociális biztonság, az egészség- és iskolaügy, a szakképzés szabályozásában); éneikül nem volna állandóan újrater­melt és a piac rendelkezésére álló „munkaerő-áru”. Az állam nélkül a munkaerő nem lenne áru. Másfelől viszont a munkaerőnek egy áru stá­tuszára redukálhatatlansága — függetlenül attól, hogy ez lázadásban, válságban vagy mind a kettőben fejeződik-e ki – arra kényszeríti ezt az államot, hogy folytonosan átalakuljon.

A kezdettől fogva meglévő állami beavatkozások a szociális állam fejlődésével csupán szervezettebb és bürokratikusabb formát öltöttek, tervekbe integrálódtak, amik révén legalábbis megkísérlik a lakosság, a pénz és az áruk áramlását nemzeti keretekben összehangolni és szabá­lyozni. A szociális állam és a szociális kapcsolatok rendszere ugyanak­kor az osztályharc olyan terepévé válik, ahol a „válság” gazdasági és po­litikai hatásai közvetlenül csapódnak le. Annál inkább ez az eset, ha a termelési viszonyok növekvő államosodása (Henri Lefebvre odáig megy, hogy „állami termelési módról” beszél) együtt jár a bérviszonyok ugyan­ilyen irányú változásaival; a bérmunka formálisan átterjed a társadalmi funkciók túlnyomó többségére, a pályaválasztási tanácsadás mind köz­vetlenebbül az oktatástól függ (ami azt jelenti, hogy az iskola mint intéz­mény nemcsak hogy reprodukálja, hanem maga is termeli az osztály­egyenlőtlenségeket); a közvetlen bér (amelyet személyre szólóan a „munka” és a „kvalifikáció” alapján állapítottak meg) tendenciájában köz­vetett bérré változik (amelyet kollektíve, az „igények” és a „státusz” alap­ján határoznak meg), végül a nem-termelői feladatok felparcellázása és mechanizálása (a szolgáltatások, kereskedelem, tudományos kutatás, felnőttképzés, tömegkommunikáció területén), ami lehetővé teszi, hogy ezek egy olyan folyamatba rendeződjenek, amelyben az állam és a ma­gántőke invesztálta értékek egy generalizált gazdaság keretei között ér­tékesülnek. Mindezek a változások a liberalizmus halálát jelzik – vagy, job­ban mondva, második halálát és politikai mítosszá válását -, mivel a nö­vekvő állami és a növekvő áru-jelleg már nem választhatók el egymástól.

Ez a leírás, amit még pontosíthatnánk, egy nyilvánvaló hiányosság­ban szenved, „kifelejtettünk” belőle ugyanis egy semmi esetre sem mel­lékes körülményt, aminek figyelembe vétele nélkül meghiúsulna minden olyan elemzés és kísérlet, amely politikai konzekvenciákat akarna levon­ni belőle. Nevezetesen az iménti gondolatmenetet hallgatólagosan (aho­gyan ezt a társadalmi formákról szórva, majdnem mindig, Marx is teszi) a nemzeti keretekre korlátoztam, az osztályharc terepét és az osztályok képződését nemzeti keretekben tárgyaltam. Más szóval eltekintettem attól, hogy a kapitalista társadalmi viszonyok egyszerre nemzeti keretek között (a nemzeti államokban) és világméretekben bontakoznak ki.

Hogyan lehetne mármost pótolni ezt a hiányosságot? Nem volna elég, ha egyszerűen „nemzetközi” termelési és kommunikációs viszo­nyokról beszélnénk. Egy olyan fogalomra van szükségünk, amely jobban kifejezi a gazdasági-politikai folyamatok eredendően nemzetek fölötti jellegét, amelytől az osztályharc képződményei függenek. Erre a célra veszem kölcsön Braudeltól és Wallersteintől a világgazdaság fogalmát – anélkül azonban, hogy ezzel azt akarnám mondani, hogy a nemzeti for­mációkat egyoldalúan a világgazdaság struktúrái határozzák meg, vagy fordítva. Az előbbi leíráshoz, a leglényegesebbre szorítkozva, csupán két kiegészítést fűzök, ezek azonban lehetővé teszik, hogy megnevezzem azokat az ellentmondásokat, amelyek részt vesznek az osztályellentétek konstruálódásában, és amelyeket a klasszikus marxizmus nem vett fi­gyelembe (még az imperializmus tárgyalásakor sem). Ha a kapitalizmust mint „világgazdaságot” vizsgáljuk, fölvetődik a kérdés, hogy létezik-e olyasvalami is, amit világ-burzsoáziának nevezhetnénk. És ezzel eljutottunk az első ellentmondáshoz, s nemcsak azért, mert a burzsoáziát világméretekben mindig olyan konfliktusok osztják meg, amelyek többé-kevésbé a nemzeti határokkal esnek egybe – hiszen a nemzeti burzsoázián belül is állnak fönn végső soron érdekkonfliktusok -, hanem egy sokkal fontosabb szempontból is.

Az a térség, amelyben a modern kapitalizmus kezdetei óta érték halmozódik föl, mindig világméretű térség. Braudel mutatott rá, hogy a pénzprofit gazdasága a pénz és az áruk nemzetek vagy még inkább különböző civilizációk és termelési módok közötti forgalmát tételez föl, mégpedig nem csupán „előtörténete” és az „eredeti felhalmozás” időszakában (ahogyan azt Marx leírta), hanem összfejlődése egészében. E forgalom sajátos társadalmi csoportoknak köszönhetően megnö­vekszik, és kiváltja a termelőközpontok specializálódását, amelyek mindig számtalan „terméknek” és „igénynek” felelnek meg. Wallerstein rész­letes történelmi elemzésben fejtette ki, hogyan egyesítette ez a forgalom lassanként az összes termelési ágat, történjék ez a centrum bérviszonyaiban vagy a periféria tőkeviszonyaiban (de nem a bérviszonyaiban Ez a folyamat a pénzgazdaságoknak a nem pénzgazdaságok fölötti, . centrumnak a periféria fölötti hatalomra kerülését hozza magával. És ezek között a keretek között vártak a nemzeti államok stabil individualitásokká, amelyek közül a legrégebbiek az újabb politikai-gazdasági köz­pontok kialakulását akadályozzák. Ebben az értelemben valóban azt mondhatjuk, hogy az imperializmus a kapitalizmus kortársa, még akkor is, ha a termelés egésze csak az ipari forradalmat követően irányul a világpiacra.

Mármost megfigyelhető egy fordulat a kapitalisták társadalmi funkció­ját illetően. Kezdetben egy „nemzetek fölötti” csoportot képeztek (a pénztőkések, illetőleg az uralkodó és az elnyomott nemzetek közötti közvetítők továbbra is ide sorolandók). Megállapíthatjuk, hogy azok, akik világméretekben érvényesültek, azonosak azokkal, akiknek sikerült más „polgári” csoportokat tartósan maguk köré gyűjteni, az államhatalmat el­lenőrizni, és a nacionalizmust életre kelteni (ha nem éppenséggel fordít­va igaz, mármint hogy az állam segítette dó a kapitalista burzsoázia ki­alakulását, hogy helyt tudjon állni a nemzetközi politikai harcok küzdőte­rén). A burzsoázia társadalmon belüli funkciói és részvétele a külső kon­kurenciában kiegészítették egymást. Ideiglenes végkövetkeztetésként ebből egy – már kezdetben meglévő – ellentmondás kiéleződése adó­dik. A nagyvállalkozók multinacionálissá válnak, az iparosítás alapvető jegyei bukkannak fel szétszórtan az egész világon, a munkaerő vándor­lása intenzívebbé válik, más szóval már nemcsak a pénztőke áramlása nemzetközi, de a termelőtőke áramlása is azzá válik. Ennek megfe­lelően közvetlenül világméretekben zajlik mind a finánctőke forgása, mind pedig a pénztőke újratermelése (ez a tendencia érvényesül – a komputerizáció, a tőzsde és a legfontosabb bankok összekapcsolódása révén – a közeljövőben, ahogyan az „előre látható” távolabbi jövőben is).

Mégsem jöhet létre azonban sem egy világállam, sem pedig egy nemzetközi fizetőeszköz. A tőke nemzetközivé válása nem vezet egy egységes, szociális és politikai „hegemóniához”; legföljebb egyes nemzeti burzsoáziák azon hagyományos próbálkozásaihoz, hogy maguknak nemzetközi uralmat biztosítsanak, azáltal, hogy kapitalis­tákat, gazdaságpolitikát és kommunikációs rendszereket saját stratégiá­juknak rendelnek alá, azáltal, hogy az állam gazdasági és katonai funk­cióit mindinkább összekapcsolják (amit a „szuperhatalmak” kialakulása­ként tárgyal a szakirodalom, és amit magam a szuperimperializmus ki­alakulásaként írtam le). Ezek a stratégiák azonban megtartják tisztán nemzeti jellegüket, még akkor is, ha olyan ellentmondásos próbálkozá­sokat foglalnak magukban, amelyek a nemzeti állam egyes jellegzetes­ségeit csak nagyobb léptékben rekonstruálnák (az egyetlen gyakorlati példa: Európa). De ezek nem tekinthetők azonosnak a mai korszakra jellemző, még csak kezdetleges politikai formák kialakulásával, amelyek magukat csaknem teljesen kivonják a nemzeti állam monopóliuma alól.

A burzsoázia társadalmi (vagy „hegemoniális”) funkciói jelenlegi formáikban nemzeti vagy kvázi-nemzeti intézményekhez kötődnek. A régi paternalista struktúrák modern ekvivalensei (például az állami vagy privát nemzetközi humanitárius szervezetek tevékenysége) csak csekély mértékben látják el a társadalmi konfliktusszabályozás feladatát, amelyet a jóléti állam magára vállalt. Ugyanez érvényes a lakosság és a pénz áramlásának tervezésére, amely a „szupranacionális” intézmények növekvő száma ellenére nem szervezhető és valósítható meg világmé­retekben, így az a látszat keletkezik, mintha a tőke nemzetközivé válása, legalábbis tendenciájában, nem egy magasabb szervezettségi szinthez vezetne, hanem a burzsoázia relatív fölbomlásához. Az iparilag elmara­dott és az „új ipari országok” kapitalista osztályai már nem tudnak egy protekcionista és kolonialista belső piac vagy állam védelmében „szociá­lis”, „hegemoniális” burzsoáziává szerveződni. A „régi ipari országok” ka­pitalista osztályai pedig (a leghatalmasabbakéi sem) nem tudják a társa­dalmi konfliktusokat világméretekben megoldani. Ami a „szocialista” or­szágok állami burzsoáziáját illeti, ezeket gazdaságaiknak a világpiachoz kötődő növekvő integrálódása és a szuperimperializmus dinamikája arra kényszerítette, hogy „modernizálódjanak”, azaz igazi kapitalista orszá­gokká alakuljanak át; egységük és hegemóniájuk azonban éppen ezáltal vált veszélyeztetetté (legyen ez a hegemónia represszív vagy ideológia­ilag megalapozott, gyakorlatilag mégis e kettő kombinációja, a legitimi­tásnak ama foka szerint, amelyet a forradalmi esemény ruházott rájuk).

És most egy második kiigazításnak kell következnie. A tőke nemzet­közivé válása kezdettől fogva együtt él az uralmi és kizsákmányolási stratégiák feloldhatatlan sokszínűségével. A hegemónia formái közvetle­nül ettől függnek. Sartre-ral szólva: minden burzsoázia a kizsákmá­nyolási stratégiák terméke, legalább abban a mértékben, vagy még in­kább, mint amennyire ezek a stratégiák a burzsoázia „termékei”. Mert minden kizsákmányolási stratégia egy gazdaságpolitika kifejeződése, amely technikák, finanszírozási lehetőségek, többletmunkára kénysze­rítő eszközök egy meghatározott kombinációjához kötődik, és egy szoci­álpolitikához, amely a lakosság intézményi igazgatására és ellenőrzésé­re irányul. A kapitalizmus fejlődése azonban nem szünteti meg a kizsák­mányolási formák sokféleségét, hanem éppen ellenkezőleg, serkenti azokat, azáltal, hogy folytonosan „új típusú” technológiai felépítményeket és vállalkozásokat teremt. Ahogy másutt már kifejtettem, a kapitalista termelés ismérve nem az egyszerű kizsákmányolás, hanem a többletki­zsákmányolás tartós tendenciája, amely nélkül nem lehet sikerrel szem­beszállni a profitráta csökkenésének tendenciájával, illetve egy adott ter­melési alakzat „csökkenő jövedelmezőségével”, azaz a kizsákmányolás költségeinek növekedésével. De a többletkizsákmányolás nem kapcsol­ható össze mindenütt azonos módon magával a kizsákmányolás racio­nális szervezetével; például ha ez azt követeli meg, hogy munkások tö­megei egy igen alacsony életszínvonalon és szakképzettségi szinten maradjanak, vagy hogy ne legyen semmiféle szociális törvényhozás, sem demokratikus jogok, amelyek pedig másutt szerves feltételeivé let­tek a munkaerő újratermelésének és alkalmazásának (ha ugyan nem éppen az állampolgári jogok egyszerű megtagadása a gyakorlat, mint az apartheid esetében).

Ezért a világgazdaság „centruma” és „perifériája” megkülönböztetés a kizsákmányolási stratégiák földrajzi és politikai, „kulturális” felosztásá­nak is megfelel. A „fejlődés” politikai illúzióival szemben, amelyek abból indultak ki, hogy az egyenlőtlenség és az elmaradottság je­gyeinek megszűnése pusztán idő kérdése, a tőke értékesülése a vi­lággazdaságban azt implikálja, hogy gyakorlatilag az összes törté­neti kizsákmányolási formát egyidejűleg alkalmazzák, az archaikus­tól (a megfizetetlen gyermekmunkától a marokkói vagy a török szőnyeggyárakban) a „legmodernebbekig” (a számítógépes adatfeldolgozó rend­szerek alapján dolgozó csúcsiparágak „egységesített” munkamódjáig), a legerőszakosabbtól (a napszámtól a brazil ültetvényeken) a legcivilizál­tabbig (a tarifa-szerződésig, a tőkerészesedésig, az állami szindikaliz­musig stb.). Ezeknek a (kulturális, politikai, technikai szempontból) több­ségükben összeegyeztethetetlen formáknak elkülönülten kell maradniuk, vagy legfeljebb oly mértékben kapcsolódhatnak egybe, terjedhetnek el, hogy ne vezessenek „duális társadalmak” kialakulásához, amelyekben nem kortárs szociális tömbök robbanásveszélyesen szemben állnak egy­mással. Ha a fogalomnak wallersteini jelentését kissé módosítjuk, azt mondhatjuk, hogy a „félperiféria” éppen a nem-kortárs kizsákmányo­lási formák ugyanazon állami térségben lezajló konjunkturális talál­kozásának felel meg. Egy ilyen konstelláció hosszú ideig (évszázado­kig) fönnállhat, mégis bizonytalan marad (talán ezért a félperiféria az a terület, ahol kiváltképpen történik az, amit „politikának” nevezünk).

Nem vezet-e azonban a munkaerő vándorlása, a tőketranszfer, a munkanélküliség exportjának a politikája ahhoz, hogy ez a helyzet las­sanként általánossá váljék – a „régi” nemzeti államokban is, amelyek nemzeti szociális államokká vártak? A duális társadalmak proletariátu­sa is „duális”, ami azt jelenti, hogy nincs a klasszikus értelemben vett proletariátusuk. Függetlenül attól, hogy csatlakozunk-e olyan szerzők véleményéhez (mint például Claude Meillasoux), akik szerint a dél-afri­kai apartheid az általános helyzet paradigmája, be kell vallanunk, hogy a kizsákmányolási stratégiák és formák, legalábbis tendenciájukban, egy­beesnek a munkaerő újratermelésének globálisan két módozatra hasa­dásával. Az egyik ezek közül integrálva van a kapitalista termelési mód­ba, s a tömegfogyasztáson, az általános iskolakötelezettségen, a közve­tett bér különböző formáin és a munkanélküli segélyen alapul, még ha ez utóbbi hiányos és bizonytalan is (de mindezek a jegyek bár intézmé­nyi, mégis megváltoztatható erőviszonyoktól függnek). A másik teljesen vagy részben átengedi ezt a reprodukciót (mindenekelőtt az „életkorok” szerintit) a kapitalizmus előtti termelési módoknak (vagy jobban mondva azoknak, amelyeket ugyan a kapitalizmus határoz meg és old el eredeti struktúrájuktól, de mégsem a szabad bérmunkán alapulnak), és közvet­len kapcsolatban áll az „abszolút túlnépesedéssel”, a destruktív kizsák­mányolással és a faji diszkriminációval.

E két újratermelési mód manapság ugyanazon nemzeti formációk je­lentós részében együtt van jelen. A választóvonal nem egyszer s min­denkorra meghatározott. Egyfelől terjed az „új szegénység”, másfelől az „egyenjogúságot” követelik. Az egyik fajta proletariátust tendenciájá­ban a másik kizsákmányolása termeli újra (ami persze nem zárja ki, hogy mégis ez a proletariátus válik dominánssá). A gazdasági válság (a kérdés tulajdonképpen az, milyen értelemben van szó válságról, és hogy ez kinek a számára jelent válságot) nem mintegy a munkásosztály újraképződéséhez vezet, hanem a proletarizálódás különböző össze­tevőinek még radikálisabb szétválásához a földrajzi, etnikai, generációs, nemek szerinti különbségek mentén. Jóllehet a világgazdaság az osz­tályharc valódi terepe, még sincs (csak „eszmeileg”) világproletari­átus, és még kevésbé van világburzsoázia.

Próbáljuk meg mármost összekötni az egyes szálakat, és vonjunk le egy időleges végkövetkeztetést. Az általam fölvázolt kép komplexebb annál, mint amit a marxisták régóta képviselnek, és mindenáron védel­meznek. Amennyiben a leegyszerűsítés programja áthatja a marxista történetfelfogást (teleológiai), kijelenthetjük, hogy egy ilyen kép nem-marxista, hogy általa a marxizmus tulajdonképpen megszűnt. Eközben azt is látnunk kell, hogy ez a program a dolgoknak csak egy aspektusát fejezi ki, még ha ez Marxnál (aki soha nem mondott le róla) mindenütt jelen volt is. Azoknak, akik emlékeznek még a „történeti” és a „strukturá­lis” marxizmus közötti vitákra a hatvanas és hetvenes években, azt mon­danám, hogy a valódi alternatíva nem a struktúra és a történelem között van, hanem a teleológia (legyen az szubjektív vagy objektív) és a struk­turális történelem között. Ezért, és a történelem jobb megértése kedvé­ért próbáltam meg az eredeti marxizmus néhány strukturális fogalmát annak implikációival és konzekvenciáival együtt ábrázolni.

Ebben a képben egy lényeges ponton korrigáltam a marxizmust. Egyáltalában nincs (tendenciaszerűen sem) határozott választóvo­nal a társadalmi osztályok között, ellentétüket már nem lehet a „két tábor” katonai vagy vallási metaforájában ábrázolni (éppígy nincs már meg a „polgárháború” vagy „konszenzus” alternatívája sem). Az osztályharc csak kivételes esetekben ölti a polgárháború alakját – eszmei vagy fizikai értelemben -, és ezt is csak abban az esetben, ha az osztályharc vallási vagy etnikai konfliktusokkal terhes, vagy országok közötti háborúval kapcsolódik össze. De olyan más alakokat is ölt, ame­lyek sokasága a priori nem határolható el egymástól, és amelyek nem kevésbé lényegesek, mint ó maga — azon jó oknál fogva, hogy az osz­tályharcnak nincs „esszenciája” (többek között ezért nem tartom kielé­gítőnek Gramsci megkülönböztetését a mozgó- és állóháború között, ez még mindig az előbbi metaforához kapcsolódik). Szabaduljunk meg egy­szer s mindenkorra attól az elképzeléstől, hogy az osztályok objektu­mok, és szubjektumokként társadalmi szuperindividualitások. Más szó­val, lássuk be, hogy nincsenek kasztok. Az osztályok, legalábbis rész­ben, strukturálisan és történetileg összefonódnak, de legalább érintkez­nek egymással. Ahogyan szükségképpen van polgárosodott proletár, ugyanúgy kell lennie proletarizálódott polgárnak is. Ez az érintkezés ugyanis mindig materiális megosztottsággal jár együtt. Tehát a relatíve homogén „osztályidentitások” nem eleve elrendeltek, hanem mindenkor a külső körülményekből fakadnak.

Az osztályok megjelenési formája konjunkturális adottságokra vezet­hető vissza, ami természetesen nem jelenti azt, hogy érvénytelennek nyilvánítjuk az antagonizmust. Ha elválunk is a „két tábor” metaforától (amely egyébként szorosan kötődik ahhoz a fölfogáshoz, hogy az állam és a civil társadalom egymástól elkülönült szférát képeznek, amiért is a Marx gondolkodásában megmaradó liberalizmus hibáztatható, jóllehet forradalom-fölfogása összekapcsolja egymással a gazdaságot és a poli­tikát), ez az elválás nem jelentheti azt, hogy átvesszük egy szociális kontinuum, egy egyszerű „rétegzettség” vagy agy „általános mobilitás” képét. Az, hogy a proletarizálódást részben független, részben ellent­mondásos folyamatok határozzák meg, nem jelenti azt, hogy meg­szűnik. A modern társadalmak tagjai kevésbé egyenlőek, mint valaha, mind a munka nehézségét, az autonómiát és függetlenséget, az élet biz­tonságát és a halál méltóságát, mind pedig a fogyasztást és a képzést (tehát a tudást) illetően. A társadalom tagjainak ezek a különböző „szo­ciális” dimenziói egy minden eddiginél teljesebb kollektív egyenlőtlen­séghez kapcsolódnak a hatalomgyakorlás és a döntési szabadság terü­letén, függetlenül attól, hogy a közigazgatás, a gazdasági szervezet, a nemzetközi kapcsolatok vagy a háború és béke kérdésérői van-e szó. Mindezek az egyenlőtlenségek az értékforma kiterjedésének olyan köz­vetett formái, amelyek a fölhalmozás végtelen folyamatához kapcsolód­nak, éppen úgy, ahogyan a politikai elidegenedés újratermeléséhez is, ahhoz a módhoz, ahogyan az osztályharc formái – a szociális konfliktu­sok szabályozásának keretében, az állam révén – a tömegek hatalom­nélküliségébe fordíthatók.

Ezt a helyzetet kettős kötésnek nevezhetnénk, amelyben az egyéni és a kollektív praxist az árutermelés (beleértve az „immateriális” árukat is) és az állami szocializáció ejti foglyul: a kizsákmányolással szembeni ellenállás lehetővé teszi ennek kiszélesítését, a biztonság és az autonó­mia követelése pedig elősegíti a kollektív bizonytalanságot és az ural­mat, legalábbis „válságos” időszakokban. Nem szabad megfeledkez­nünk róla, hogy ez a körforgás nem „helyben jár”, ellenkezőleg, elmoz­dul az előre nem látható mozgások befolyására, amelyek nem redukál­hatok az általános gazdasági logikára, és amelyek aláaknázzák azt a nemzeti és nemzetközi rendet, melyet maga ez a körforgás teremt. Ez következésképp nem esik a determinizmus hatókörébe, nem zár ki ugyanis sem tömegharcokat, sem pedig forradalmakat, bármilyen politi­kai formát öltsenek is.

Az „osztályok eltűnése”, szubsztancia- és identitásvesztésük, alapjá­ban véve egyszerre realitás és illúzió. Realitás, mert az antagonizmus tényleges univerzalitása eloszlatja egy univerzális osztály mítoszát, azál­tal hogy széttöri azokat a helyi intézményi formákat, amelyekben egy­részt a munkásmozgalom, másrészt a polgári állam majd egy évszázad alatt relatív egységekké olvasztotta össze a nemzeti burzsoáziát és a nemzeti proletariátust. És mégis illúzió is, mert az osztályok szubsztan­ciális identitása mindig is pusztán társadalmi praxisuk visszahatásának eredménye volt, és mert ebből a szempontból semmi sem változott; ha elveszítjük ezeket az „osztályokat”, tulajdonképpen semmit nem veszí­tünk. A jelenlegi „válság” az osztályharc adott megjelenítési formá­inak és praxisának válsága; ekként jelentékeny történelmi hatást gyakorolhat. Mindez azonban nem jelenti magának az antagonizmus­nak az eltűnését, illetőleg az osztályharc antagonisztikus formáinak megszűntét.

De ez a válság kedvező az elmélet számára, mert megteremti annak a lehetőségét, hogy a kizsákmányolásmentes társadalomba történő át­menetet vagy a kapitalizmussal történő szakítást végre elválaszthassuk a kapitalista termelési mód határainak kérdésétől. Ha egyáltalában van­nak ilyen határok – ami legalábbis kétséges, mert mint láttuk, a munká­sok és proletarizálódásuk társadalmi integrációjának formái, a technoló­giai újítások és a többletmunka intenzifikálása közötti dialektika szaka­datlan -, akkor sincs közvetlenül közük ehhez a szakításhoz, amely csak akkor következhet be, ha az osztályviszonyok maguk – vagyis a gazda­sági-állami komplexum instabillá válása – kedvező politikai alkalmat te­remtenek e változásokhoz. így újra föl kell tennünk a kérdést: kinek a számára van „válság”, és miben áll a „válság”?

A múlt forradalmai valójában mindig egyszerre függtek a társadalmi egyenlőtlenségektől, a polgári jogok követelésétől és a nemzeti állam történelmi sorskérdéseitől. Az az ellentmondás váltotta ki őket, amely a nemzeti állam „közösséget” alkotni akaró törekvése, és az ebből a kö­zösségből való kirekesztés különböző formáinak realitása között feszült. A marxista kritika egyik legmélyebb, legáttörőbb vonatkozása az, hogy az emberi társadalmakat nem olyasvalamikként ragadja meg, mint amik a közjón, hanem mint amik az antagonizmus szabályozásán alapulnak. Mint már mondtam, Marx antropológiája az ember „lényegét” a munká­ból, a fundamentális praxist pedig a társadalmi viszonyokból vezette le, s ez határozza meg egyedül az antagonizmust. Éneikül a redukció nél­kül nem lehetett volna radikálisan kétségbe vonni a liberális ideológiát, amely a szabadságot a magántulajdonnal azonosítja. Vajon el tudunk-e szakadni ma ettől a fölfogástól anélkül, hogy azt képzelnénk, a munka és a munkamegosztás eltűnik, miközben ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: új és új tevékenységi formákat kerítenek hatalmukba, olya­nokat is, amilyeneket hagyományosan nem a „termeléshez”, hanem a „fogyasztáshoz” sorolunk. Kétségtelen, hogy a munkamegosztás érint­kezik a társadalom más megosztottságaival – anélkül, hogy velük egy­beesne -, s ezek hatásai egymástól pusztán az absztrakció szférájában választhatók el. Az „etnikai” konfliktusok (pontosabban a rasszizmus ha­tásai) épp annyira univerzálisak, mint a néhány civilizációban meglévő azon antagonizmus, amely a nemek különbségén alapul (ahol is ez a megosztás a szervezet egészének alapeleme, egy szociális csoport alapszabályzatának egészéé – beleértve a munkásosztályt is, ha elfo­gadjuk F. Duroux elemzését). Az osztályharcot egy meghatározó struktúraként lehet és kell elgondolnunk, amely átfogja valamennyi társadalmi praxisformát, anélkül azonban, hogy ez volna az egyet­len struktúra. Jobban mondva éppen csak annyiban fogja át az össze­sét, amennyiben szükségképpen más struktúrák univerzalitásával talál­kozik. Az univerzalitás nem azonos az egyszeriséggel, ahogyan a túldetermináltság sem azonos az indetermináltsággal.

Talán most kezdünk eltávolodni attól, amit marxizmusnak neveznek. Azzal, hogy mégis megfogalmazzuk az antagonizmus univerzalitásának tótelét, rámutatunk egyidejűleg arra is, hogy a marxista problémafölve­tés minden eddiginél kevésbé ignorálható. Ezt, nézetem szerint, semmi sem mutatja jobban, mint az a mód, ahogyan ma az osztályok és a na­cionalizmus problémái újraképződnek. Bebizonyosodott, hogy a nacio­nalizmusnak mind liberális-demokratikus, mind pedig populisztikus-autoriter válfaja éppúgy összeegyeztethető a gazdasági individualiz­mussal, mint az állami tervezéssel, vagy e kettő különböző kombináció­ival. Ez a kulcsa a partikuláris életmódok és ideológiák egyetlen domi­náns ideológiává olvadásának, amely képes volt fönnmaradni, elfogad­tatni magát a „domináns” csoportokkal is, és politikailag neutralizálni a gazdasági „törvények” destruktív hatásait. A burzsoázia nélküle sem a gazdaságot, sem pedig az államot nem tudta volna megszilárdítani. Á rendszerelemzés terminológiájává! úgy fogalmazhatnánk, hogy a mo­dern történelemben a „komplexitás redukciójának legfontosabb té­nyezője” a nemzeti és nacionalista állam lett Innen ered a nacionaliz­musnak az a tendenciája, hogy „totális” világnézetnek adja ki magát (és saját, akár hazug jelenlétét, mindenhol, ahol ilyen világnézetek válnak hivatalos doktrínává). De, mint már rámutattam, kevéssé valószínű, hogy az itt-ott mutatkozó szupranacionális nacionalizmusok épp ilyen to­tális jelleget öltsenek (függetlenül attól, mire hivatkoznak: „Európára”, a „Nyugatra”, a „szocialista közösségre”, a „harmadik világra” stb.). Meg kell jegyeznünk másrészt, hogy az osztályok és az osztályharc szocialis­ta ideológiája, amely a nacionalizmussal szembeni konfrontációban fejlődött ki, egy történelmi utolérési effektus folytán mégis ehhez idomult. Így ez is a „komplexitás redukciójának tényezőjévé” vált; a társadalmi praxis sokrétű formáinak összefoglalásában (amely az „osztályállam” föl­fogásává forrott egybe) az állam kritériumát egyszerűen az osztály {sőt, az osztályszármazás) kritériumával helyettesítették. Ebben áll a jelenlegi helyzet bizonytalansága: hogy a nacionalizmus válsága ne vezessen ex­cesszív nacionalizmushoz és ennek bővített újratermeléséhez, az osz­tályharcnak el kell foglalnia az őt megillető helyet a társadalmiság leírá­sában, de egy irreduktibilis más(ik)ként; az osztályok ideológiájának és harcának tehát, bárhogy nevezzék is őket, vissza kell szerezniük auto­nómiájukat, azáltal, hogy minden „utolérési effektustól” megszabadul­nak. „Merre tart a marxizmus?” Semerre. Elégedjünk meg annyival, hogy e paradoxont minden implikációjával együtt ábrázoljuk.

(Ford.: Seress L. Attila)

A tanulmány eredetileg a New School for Social Research által New Yorkban szervezett Hannah Arendt Memorial Symposion in Political Philosophy című konferencián hangzott el (1987. április 15-16.), majd megjelent E. Balibar és I. Wallerstein: Race, Nation, Class – les identités ambiguës című kötetében, a La Découverte kiadásában, 1988-ban. Mi itt a gondolatmenet két hosszabb, össze­függő részletét közöljük. (A szerk.)

Immanuel Wallerstein hovatovább az Eszmélet „házi szerzőjévé" lesz [6., 7., 8. szám], aminek csak örülhetünk, mivel mindig ké­pes olyan termékeny szempontokat felvetni, olyan egyedi és ere­deti megközelítéseket felvillantani, amelyek továbbgondolásra érdemesek, sőt szem elől már nem is téveszthetek, ha érvényeset akarunk mondani korunk világtörténelmi léptékű folyamatairól.

Lenyűgöző és gondolatgazdag okfejtései mellé azonban olyan megállapítások is társulnak, amelyek ugyan elméleti rendszeré­nek személeti kereteiből – határozott és egyéni kapitalizmus-kri­tikájából – következnek, mindazonáltal erősen vitathatók. Újabb fejtegetéseinek oldalvizén például a haladás kérdésének évszázados dilemmájában foglal állást: az Eszmélet 7-es számában (66. o.) a „haladás ideológiáját" a XIX. (és a XVIII.) század bizonyosságaként minősíti elavultnak, s nevezi teljesség­gel hamisnak általában a kikerülhetetlen haladás gondolatát. Ez szorosan összefügg azzal a megállapításával, hogy „szétesett a XIX. századra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a tár­sadalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás szín­tereibe vetett kettős hit". (Eszmélet, 8. 65. o.) Ha azonban valóban csak a múlt század haladás-fogalmának bírálatát adná, s állítása kizárólag a „kikerülhetetlen" haladás szimplifikált nézőpontjára vonatkozna, nem is lenne gond. A Mozgó Világ 1990/9-es számá­ban közölt rövid írása azonban a kritikát kiterjeszti a haladás-fo­galom egészére. Ám e lépéssel eredetinek tekinthető nézetei fel­oldódnak a korábbi és kortárs haladás és fejlődés-értelmezések szkep­tikus vonulatának hagyományos megközelítéseiben és érveiben, s ez a tény visszamenőleg is kiemeli Wallerstein kapitalizmus- és haladáselemzésének egyoldalúságait. A következőkben ezeket igyekszünk számba venni: ehhez részletesen idézzük Waller­stein cikkének legfontosabb állításait. (A további utalások nélkül zárójelben megadott számok a Mozgó Világ-beli szöveg hely re utalnak.) Kérem az olvasó türelmét és megértését: száraznak tűnő, de korántsem tét nélküli szövegértelmezések után kerülhet csak sor az (éppen Wallersteinnel szemben kialakított) pozitív kifejtésre. (A fáradás legelső jeleinél jusson eszünkbe: a haladás kérdésében kialakított állásfoglalás túlmutat egy elvont kategó­ria érvényességi körének kijelölésén: a történetszemlélet és a jövőkép-formálás legelzártabb tartományaihoz vezeti a gondol­kodást.)

1

A haladás/fejlődés fogalma par exellence viszonyfogalom. Nem abban az értelemben, hogy két vagy több; időben, egymást kö­vető rendszer vagy részrendszer meghatározott paramétereik összevetésével állítható „fejlődési" sorrendbe, hanem az össze­hasonlítás eredményének elkerülhetetlen viszonyító mozzanata révén, amely egy előzetesen megfogalmazott értékszempont alap­ján minősíti haladásnak, vagy nem haladásnak a vizsgált válto­zást.¹ Az emberiség történetére vonatkozó kérdés feltevésekor nyilvánvaló, hogy egy jól körülírt „emberi lényeg" vagy „ember­eszmény"-kép alkalmas e viszonyítási feladat ellátására. Amennyiben a tárgyalt történeti szakaszok a fenti minőség foko­zatos kiteljesedésének stációit írják le, minden további nélkül jo­gosult a haladás/fejlődés fogalmaival való meghatározás. Amennyiben nem, úgy csakis a változatlanság (stagnálás) vagy a visszalépés (hanyatlás) kategóriái alkalmazhatók a megközelí­téskor.

Wallerstein nem használ explicit viszonyfogalmat, de érvelése körülírja azt. Számára az osztályellentétek „elmosódása" a haladás tétje és esélye: mindaddig, amíg ez nem következik be, nem is beszélhetünk haladásról. (34) A wallersteini osztályfogalom sajá­tosan épül fel: kételemű rendszer, amely csak burzsoát és prole­tárt ismer, attól függően, hogy az egyének a megtermelt érték­többletből és javakból miképpen részesülnek. A világrendszer­szintre vetítve ugyanilyen dichotóm szerkezetként fogja fel a fej­lett és „kizsákmányoló" centrum ill. az elmaradott és „alávetett" periféria viszonyát. Mindebből egyenesen jut el ahhoz a követ­keztetéshez, hogy a (világ)rendszer e két szignifikánsan elkülö­níthető csoportja közötti különbség változása a (világ)rendszer egészének minősítő szem-pontja. Wallerstein csak a kapitalizmu­son belül értelmezi a fenti kettősséget (amelyre a világtörténelem korábbi szakaszaiban minden további nélkül használható az uralkodó-alávetett fogalompár), s ebből következően a haladás gondolatáról is kijelenti, hogy kizárólag a „modern" (tőkés) kor terméke. (30) Végkövetkeztetése nem újszerű, de váratlan: „a jó­zan értékelés egyetlen módja az", ha „a szocialista-egalitarista tár­sadalomba való átmenetért folytatott harcot" emeljük ki viszo­nyítási pontként. (35) A kapitalizmus történetét és napjaink vi­lágméretű m unka megosztását vizsgálva a munkaerő növekvő részének helyzet-rosszabbodását konstatálja, új keletű, elsősor­ban „ideológiai" béklyókat (rasszizmus, szexizmus) lát az aláve­tettekre fonódni. így nem csoda, hogy az általa cáfolt haladás-fo­galomnak csak a jövőben ad – és ott is csak alternatív – kifejlődési lehetőséget. Azt az óriási szakadékot azonban, amely a mégis optimista wallersteini jövőkép (a „kapitalizmusból a szocializ­musba való átmenet korát éljük") valamint az éppen általa és kö­vetői² által megállapított növekvő méretű egyenlőtlenség (és „a proletariátus abszolút elnyomorodása") között tátong, már nem lehet a világrendszer-vizsgálat fogalmi keretein belül áthidalni. A „kilépést" egy korábbi tanulmányában Wallerstein Schumpetert idézve teszi meg, amikor az átmenetet a „dolgok és lelkek" olyan átalakulásának tekinti, amelynek eredményeképpen azok „egyre inkább befogadják a szocialista életformát".³ Amennyi­ben ez a befogadás sikeres, akkor beszélhetünk haladásról, mert így teremtődhet meg az előzőtől „erkölcsi téren gyökeresen külön­böző", fejlettebb állapot. (34) A haladást az „anyagiakban mérő marxistákkal (valójában vulgármarxistákkal Z. K. L.) szemben". (30) Így jut el jó néhány gondolat-előd után Wallerstein is az „er­kölcsi haladás" elkülönített szempontjához, s válik a nemzetközi baloldali gondolkodás egyik leghatározottabb hangú irányzatá­nak apostolává, amelynek hitvallását a legtömörebben Rajni Kothari béke Nobel-díjas tanulmánya (Túlélés egy átmeneti korban, 1985) fogalmazza meg a következőképpen: „korunkban alapvető társadalmi és emberi törekvés mutatkozik egy átfogó tí­pusú egyenlőség elérésére, azaz a nemzetközi rend hatalmi struktú­rájától elszakadva haladni a világ erőforrásainak hozzáférhetősége és elosztása felé, olyan társadalmi struktúrák és a különböző tár­sadalmak olyan erkölcsi megalapozása felé, amely együttesen a vi­lág politikai folyamatával szemben az elvárások és követelések teljesen új skáláját és típusát jelenti; a világ politikai, menedzseri és technokrata elitje a hegemóniával szemben megnyilvánuló ki­hívások és fenyegetések súlya alatt bizonytalanul érzi magát és összeomlóban van, a forradalmi erőkkel szemben a represszió, a terror és a kényszer archaikus módszereihez folyamodik, mégpe­dig (többek között) … a fejlődés nevében."⁴

A továbbiakban először Wallerstein kiindulópontjait ideiglene­sen elfogadva mutatunk rá haladás-fogalmának belső ellentmon­dásaira, majd egy következő részben e kiindulópontokat is vitat­va foglalunk állást az inspiráló esszé által feltett kérdésekben.

2

„Egészen egyszerűen hamis az az állítás, amelynek értelmében a kapi­talizmus mint történelmi rendszer fejlődést jelentett volna az előző tör­ténelmi rendszerekhez képest, amelyeket megdöntött vagy átalakított." (30)

„Engedtessék meg nekem az az állítás, hogy mai világunk (és ez a legenyhébb, amit mondhatunk) nyilvánvalóan nem szabadabb, nem biztosít nagyobb egyenlőséget, sem testvériséget, mint az ezer évvel ezelőtti világ." (31)

„Az egyetlen kérdés, amelyet felteszek magamnak, az, hogy megtud­juk, vajon a történelmi kapitalizmus ebben a tekintetben haladást, vagy éppen ellenkezőleg, hátralépést jelentett-e?" (31)

Előttünk állnak Wallerstein szikár egyszerűséggel megfogal­mazott állításai és kérdése.

Válaszai félre nem érthető módon a „hátralépés"(visszafejlődés) mellett foglalnak állást: rövid felsorolása a munkaerő társadalmi-politikai elnyomásának súlyosbodását igyekszik igazolni a kizsák­mányolás szédületes mértékű emelkedésének árnyékában, rom­ló táplálkozási feltételekkel, a munkára fordított idő növekedésé­vel, a munkakényszer szigorodásával. (32) S bár kiemeli, hogy „semmiképpen sem arra törekszik, hogy idilli képet fessen a tör­ténelmi kapitalizmust megelőző világokról", a hátralépés melletti voksával implicite amazok „haladottabb" állapotát tételezi, még ­ha ott „bizony csak igen-igen kis mértékben ismerték is a sza­badságot, egyenlőséget, testvériséget". (A kapitalizmus hátralé­pést jelentő világában eszerint még annál az igen-igen kis mér­téknél is kisebb mértékben ismerik.)

Ne higgyük azonban, hogy ez a – Wallerstein által már vállal­ni nem mert, de végső soron képviselt – állítás önmaga súlya alatt omlik össze. Mivel a wallersteini viszonyítási pont – mint láttuk – az osztálykülönbségek változása, s mivel e különbségek szakadatlan növekedése jelenti a hátralépés tendenciáját, a prekapitalista osztályviszonyok „haladottabbnak" (mert kisebb ki­zsákmányolást jelentőnek) való tételezésével újra helyreáll a gondolati egyensúly. Érdekes különben, hogy az elméleti kerethez való következetes ragaszkodás igénye éppen saját, történeti vizsgálódá­sainak bizonyos eredményeit hagyatja figyelmen kívül Wallersteinnel: egy korábbi tanulmányának⁵ izgalmas fejtegetésében mondja ki, hogy Afrikának a világgazdasági rendszer perifériájába való be­emelése vezetett több áttétellel a rabszolgák értéknövekedésé­hez, s ezáltal a rabszolgaság megszüntetéséhez – vagyis egy olyan változáshoz, amelyet a modern világgazdasági rendszer kialakulása idézett elő, amely a bérmunkássá lett rabszolga egy­kori osztálykülönbségeit csökkentette, s így mutatis mutandis ha­ladásnak tekintendő a wallersteini kritériumok alapján. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy a kapitalizmus történetének jó-néhány további eleméről hasonlóképpen kimutassuk ezt az összefüggést. Ezzel Wallerstein is tisztában van, s a gyülekező ellentmondás-felhőket egy alig észrevehető módszertani rakétá­val igyekszik szétoszlatni.

Mivel a mindenkori osztálykülönbség viszonyítási ereje ily módon legyengült, s az általános szerkezet homogén tömbjét konk­rét történeti ellenpéldák kezdték bontogatni, az osztálykülönb­ség-tényező mellé azonos súllyal emeli be a mindig újrater­melődő aluliévá osztályok egyes generációi közti eltérések vizsgálatá­ból leszűrt következtetéseket, vagyis a relatív viszonypont mellé az abszolút viszonypontot (és az abszolút elnyomorodás tételét) állítja. Ha azonban ily módon önálló életre kelt az alullévők osz­tálya, a továbbiakban nem lehet eltekinteni a felüllévők önálló vizsgálatától sem, ha meg akarjuk őrizni a tudományos pontos­ságot. Ezt pedig nem lehet elintézni azzal, hogy (33) mivel „a társadalom- és történettudományok eddig minden figyelmüket a 10-15 százaléknyi középosztályra fordították" (ami egyébként nem is fedi a valóságot Z. K. L), éppen itt az ideje a fennmaradó 85 százalékkal foglalkozni. Ráadásul ezzel a korábbi kételemű osztálystruktúrát kényszerűen négyeleművé kell növelni, hiszen a centrum és a periféria országai külön-külön is felmutatják a dichotóm szerkezetet. De a dolog Wallensteinnél még bonyolul­tabb, úgyhogy érdemes önállóan körüljárni ezt a problémát.

Sivatag és oázis

A wallersteini 15 kontra 85 százalék, mint állandó mennyiség­arány történetileg egyetlen kiegészítő megjegyzéssel tartható fenn: ha ez a szám kizárólag a világrendszer egészére vonatkozik, mert egyedül ily módon lehet eltekinteni egyes fejlett régiók vagy országok teljesen más arányokat (akár éppen fordított vi­szonyt) mutató adataitól.

Ezzel viszont egy sajátos világtörténelmi emberiség-kép re­konstruálható: ez a világrendszer elosztási viszonyainak kiszol­gáltatott óriási tömegű elnyomorodott népességet („sivatagot") tételez, amellyel szemben áll a többlettermék, elfogyasztásának kedvezményezett kisebbsége (az „oázis"). Wallerstein szerint a sivatag és az oázis változatlan belső aránnyal termelődik újra, mivel az oázis növekedésének (a felfelé irányuló mobilitásnak) a „velejárója a legkedvezőtlenebb helyzetben levő rétegek tömegé­nek a megnövekedése", amely vagy „új népességeknek a világ­gazdaságba való bevonásával", vagy a „demográfiai robbanás­sal" állítja folyamatosan helyre az egyenlőtlen szerkezetet (33). S bár Wallerstein a világrendszer-modellt és osztályfogalmát kizá­rólag a kapitalizmusra vonatkoztatva használja, s a prekapitalista struktúrával szándékosan nem foglalkozik, rendszere mégis a kifejtés logikájából fakadóan, óhatatlanul az időben visszafelé is építkezik. Amikor ugyanis a kapitalizmus kialakulását a földbir­tokos arisztokrácia által vezérelt „sebészeti beavatkozásként" mutatja be (34), s ezt úgy interpretálja, mint a közvetlen ter­melők feletti kizsákmányoló hatalom fenntartásának és kiterjeszté­sének eszközét, ezzel már a kapitalizmus előtt is önálló létet tulaj­donít az oázisnak, azzal a kiegészítéssel, hogy a kapitalizmusba való átmenet során érvényessége regionális, s majd csak a világ­rendszer kialakulásával és a periféria maradéktalan „befűzésé­vel" lesz globálissá.

Mindezek nyomán a világtörténelem meghatározó tendenciá­ja Wallersteinnél az oázis és a sivatag közötti különbség növekedé­se; minek következtében az ebből a szempontból az átmenetet fémjelző forradalmak (s elsősorban a polgári forradalom) elvesz­tik megkülönböztetett helyüket és progresszív minősítésüket, hi­szen nem mások, mint az oázis metamorfózisai, változatlan sivatag­gal. Mi több, a forradalmak retrográdak, mert mindig a kizsákmá­nyolás mértékének és technikájának kiterjesztését hozták (34) De akkor mi késztetné a különbséget fenntartani – sőt, Waller­stein szerint növelni – igyekvő oázist (jelen esetben a világrend­szer centrumának polgárságát) egy egalitáriusabb világrend­szerbe való átmenet elfogadására? (35)

A dolog úgy fest, hogy vagy az egalitarizmus lassú megvalósí­tásának tendenciáját bontja ki a kapitalizmus története – és akkor Wallerstein tételei érvénytelenek; vagy valóban a különbségek nö­vekedéseként kell értékelni az elmúlt ötszáz évet (32) – de akkor a fejlettebb viszonyokba való átmenet nem a világburzsoázia alterna­tíva-választásának eredménye lehet (35), hanem kizárólag a dichotóm oszt oly szerkezet totális megszüntetésének következménye.

Wallerstein gondolati építményének belső logikája szerint te­hát az osztálytársadalmak története a kizsákmányolási fok szakadatlan növelésének története, s mint ilyen, erkölcsileg folyamatosan hát­rálva jut el abba az állapotba, amikor a különbségek növekedé­sével arányosan duzzadó sivatag a magát mindinkább szűkítve újratermelő oázis végső felszámolásával éli meg az osztálykü­lönbségek megszűnését. Ebben az esetben viszont azzal a para­dox helyzettel találjuk szemben magunkat, hogy a kizsákmányolás mértékének növekedését progresszívnek kell tekintenünk, mert végső soron éppen ez vezet el az osztálykülönbségek megszüntetéséhez. Ez viszont kizárja a kizsákmányolás bizonyos mértékű csökkentését, mint haladónak tekintett ellenőrzött átalakulást (34), mert az, mint olyan, ily módon hosszú távon az osztálykülönbségek meg­szűnése ellen hat – vagyis az egalitárius (világ)rendszer-ellenes mozgalmak időleges eredményei retrográd epizódokká szürkül­nek. Amennyiben ettől elborzadva az egalitarizmus sikereit mégis haladásként akarjuk értékelni, akkor viszont Wallerstein-nek az egész abszolút elnyomorodásra és a kapitalizmus „visszafejlődő" mivoltára vonatkozó konstrukciója omlik össze.

Quod erat demonstrandum – Wallerstein kiinduló állításait elfo­gadva zsákutcába jutottunk: rendszerének inkonzisztenciája nyil­vánvalóan valamelyik tételének tarthatatlan voltából fakad.

3

Mielőtt erre részletesen rámutatnánk, felhívjuk a figyelmet Wal­lerstein ki fej lésének arra a csalafinta mozzanatára, amelyben a haladás-pártiak, általa formába öntött (és így tudatosan elsekélyesített) állításait cáfolja nagy erővel és elbizonytalanító erejűnek szánt kérdésekkel. (30-31)

Mire kellett Wallersteinnek ez a felvezetés? Nyilvánvalóan ar­ra, hogy a mesterséges kérdőjelek erdeje eltakarja az általa vá­lasztott haladás-viszonypont (az osztálykülönbség-növekedés, il­letve az abszolút elnyomorodás) tarthatatlan voltát.

Az egalitarizmus eszménye nem alkalmas különböző történeti ál­lapotok összevető minősítésére. Három okból nem az. Egyrészt bár­mely korszakban vesszük nagyító alá az emberiséget vagy az egyes embert, az adott viszonyok közt megragadható létminőség legfontosabb komponenseit nem az ellenlábas osztályhoz való vi­szony fokozati eltéréseiben, hanem a mindennapi élet újratermelésének alapkörülményeiben és feltételeiben találjuk meg. Másfelől az egalitárius gondolat csak mozgalommá szervezett formáiban tör a való­ság- és történelemalakítás színpadára, s miközben évezredes „vörös fonalként" húzódik végig az emberiség történelmén, a két „főszerep" (pl. felkelés) közti hosszabb szünetekben csak a nézőtéren foglal helyet. Ilyenkor könnyebb pszichés kisülésként megragadni, mint az egyetemes viszonyítási pont szerepét tulaj­donítani neki. És harmadszor: még ha meghatározott körben ér­vényesnek fogadjuk is el az abszolút elnyomorodás tételét, a konkrét történeti vizsgálatok számtalan példát szolgáltatnak a si­vatag magasabb kizsákmányolási fok melletti magasabb életminőségé­nek meglétére. Ez a másutt tapasztalható alacsonyabb kizsákmá­nyolási szinttel leírható (és így Wallerstein számára fejlettebb) viszonyok sivár körülmények közé kényszerített proletárjainak állapotával összevetve lehetetlenné teszi az osztálykülönbség mérést mint viszonypont-kialakítást.

A rosszul megválasztott viszonypont egyenes folyománya a világtörténeti folyamat egészére érvényes látószögnek, amit egy 1981-es interjúban maga Wallerstein „békaperspektívának" ne­vező,⁶ s amelyet a világot a „Nagy Ember" optikájával szem­lélők leszűkített és hamisnak érzett megközelítésével szemben tart autentikusnak. A világot a periféria szempontjából vizsgálni – természetes igénye a „sivatag" életviszonyait megtapasztaló gondolkodó fők számára. De a békaperspektíva kiterjesztése a világtörténelemre ugyanúgy torzít, mint a „Nagy Ember" kizáró­lagos nézőpontja vagy az oázis arisztokratikus fölényű kristály­tükre. Csakis a mindkét pólust egyaránt magába foglaló vizsgálati po­zíció alkalmas tárgyszerű leírásra, és csakis ily módon lehet ér­tékszempontokat is beemelni a képbe. így tud ugyanis elválni egymástól a fennálló osztálykülönbségek apológiája és az egyenlőtlenségek értelmének és funkciójának érzelemmentes elemzé­se. Ahogy ugyanis az értékszempont már a leírásba is beáramlik, úgy idomul a valóság a mindenkori prekoncepcióhoz. így lesz a hasonlóképpen haladás-ellenes Toynbee „teremtő kisebbsége" (az oázis) nem csupán a civilizáció élesztő-alkotó csoportja, ha­nem egyúttal a tömegek (a sivatag) által „spontán módon tisztelt és szeretett ereje" is; és így lesz a sivatag ideológusainak kezé­ben a kapitalizmus mint rendszer a haladás antitézise. Mindkét kiindulópont a maga mítoszai köré rendezi a valóságot, és an­nak történeti sokszínűségét látványos, de leegyszerűsítéseiben hamis sémákkal váltja fel.

Az abszolút elnyomorodás wallersteini teóriájához így járul például a sajátosan értelmezett rasszimusnak és szexizmusnak a bi­zonyító érvek közé való emelése. Így lesznek ezek „soha nem lá­tott elnyomó és megalázó ideológiai béklyók" (32-33). A rassziz­mus itt a rendszeren belüli munkaerő-elkülönítés újfajta ideoló­giája, amely az elnyomott csoportok újratermelését az alacso­nyabb bért az alacsonyabb kvalifikációval indokoló szemforgató manőverrel vezérli. Ez az ítélet azonban éppen a „rasszizmus" kárvallottjainak attitűdjével nem számol: ti. hogy számukra – még ha kiszolgáltatottként is – kívánatos a rendszerbe való betagoló­dás. A vendégmunkás a jobb élet reményében törekszik a még­oly alantas (és valóban alacsonyabban kvalifikált) munkák el­végzésére, s a tradicionális agrártársadalmak alsó néprétegének mobilitása is a rendszerbe való tudatos beáramlás irányába mu­tat. A két állapot közötti minőségkülönbség olyan alapkörül­mény, amit a kedvezményezettek arcpirítóan történetietlen ön­tömjénezése is legfeljebb csak színez.

Másrészt éppen a sivatagból az oázisba való mozgás a legna­gyobb robajjal végbemenő eseménye a XX. század végének – új és soha nem látott méretű népvándorlások indulnak meg, a rela­tív életminőség-javulás elementáris igényétől hajtva, a centrum felé. (Erről – megegyező értelemben – 1. még Wallerstein állás­pontját az Eszmélet 7. sz. 68-69. oldalán.) A centrum pedig vagy igyekszik feltartóztatni ezt az elsöprő erejű hullámot a ha tárai­nál – de akkor a tőkeműködés természetének ellentmondva és a kölcsönös, de aszimmetrikus viszonyból adódó előnyöket el­vesztve izolálódik; vagy pedig a kiváltságokat fenntartó asszimiláció ösvényeire igyekszik terelni az áradatot – ám ezzel perspek­tivikusan saját gazdasági-etnikai „feloldódását" segíti elő. (Ebből a szempontból rendkívül tanulságos bonckés alá venni az USA elmúlt negyven évének népmozgalmi mutatóit vagy Jean-Marie Le Pen mozgalmának „rasszista" ideológiáját.) Ily módon a rasszizmus „béklyóvalósága" inkább a soha nem látott esélyek vi­lága. (Ugyanez áll egyébként Wallerstein másik példájára, a szexizmusra is.⁷ )

Mi hát a valódi helyzet a béklyókkal és az elnyomorodással? Itt van például Cornelius Castoriadis, a nemzetközi baloldali gondolkodás egy másik reprezentánsa: ő pontosan Wallenstein­nel ellentétesen érzékeli az átalakuló kapitalizmus mozgásirá­nyait.⁸ A reálbérek emelkedését, a munkaidő hosszának csökke­nését, a tömegfogyasztás növekedését és a belső piacok bővülé­sét konstatálja, szemben Wallerstein rosszabbul táplált, többet dolgozó, alacsonyabb összjövedelmű proletárjaival.

Pro és kontra – az elméleti rendszerektől a leírásig kell vissza­lépnünk.

Egy kis demográfia, némi statisztika

A már-már áttekinthetetlen számdzsungelből néhány különösen jellemző adatot emelünk ki.⁹

A demográfiai robbanás harmadik világbeli elképesztő ará­nyainak árnyékában talán kevésbé közismert, hogy a kapitaliz­mus első négyszáz évében a centrum népességnövekedése jóval dinami­kusabb volt a perifériáénál, és csak a XX. század első felében for­dult meg ez az arány – igaz, akkor szédületes mértékben. S mi­közben a második világháború után a fejlett országok szaporo­dási üteme lelassult, a fejlődőknél a halandóság jelentős csökke­nése eredményezett változatlan termékenység mellett ugrás­szerű növekedést. A halandóság az elmúlt 200 évben a világ tel­jesen eltérő fejlettségű pontjain nagyjából azonos, 70%-os csök­kenést mutat. (Többek között ezeknek az adatoknak a fényében bizonyul tarthatatlannak Wallensteinnek az életben maradás na­gyobb esélyeit kétségbe vonó gyanúja.)

Mármost ha abszolút mértékben vizsgáljuk a fejletlen régiók életkor-mutatóit, kiderül, hogy csupán az elmúlt harminc évben (1950 és 1980 között) Afrikában 11, Ázsiában 18 (!) évvel nőtt az átlag-élettartam.

Az életkor-növekedés szikár mutatói cáfolják az abszolút el­nyomorodás tételét, hiszen furcsa lenne „a nehezedő életkörül­ményeket és a fokozódó elnyomást" az élet minőségét ked­vezően befolyásoló tényezőként tárgyalni.

Ezen a ponton válik bizonytalanná Wallerstein osztályfogal­ma is, és mutatós kérdőjelek lesznek írhatók az osztálykülönbsé­gek szakadatlan növekedésének állítása mellé. Ha ugyanis az 1650-től kb. 1927-ig terjedő közel 300 évet vizsgálva a centrum egyedülálló demográfiai lendületét konstatáljuk, akkor csakis egy belső sivatag-oázis viszony felállításával kerülhetjük el az önellentmondást, mondván: a magas arányok a proletarizált tö­megeknek, és nem a kibővített oázisnak köszönhetők. De még ha egy adott történeti keresztmetszetben mindez érvényes is, mostanra a nagyvárosi pauper rétegek kivételével a centrum majdnem teljes népessége felmutatja az „abszolút haladás" képle­tét. Ezt Wallerstein nem is vitatja. Számára a centrum proletárjá­ból a periféria burzsoája lesz: az oázisba való bejutásának az ára ugyanis a sivatagon való élősködése. Kérdés ezek után, hogy a periféria „őshonos" burzsoája a kétpólusú világrendszerre alkal­mazott wallersteini osztályfelosztás melyik oldalára kerül? Nem lehet kérdéses, hogy legfőbb mutatói az oázisba sorolják. Ho­gyan áll azonban a helyzet a perifériának azokkal az országai­val, ahol a helyi-nemzetállami szinten meglévő osztálykülönb­ségek és egyenlőtlenségek viszonyai közepette az alullévők élet­minősége a társadalmi alakulat egészével együtt kétségkívül fejlődik? A perifériát ebből a szempontból feltétlenül két részre kell osztani: egyes országcsoportok – körülbelül a periféria né­pességének egyharmada – állítják elő a periféria együttes társa­dalmi termékének kétharmadát. A „harmadik világ", a világ­rendszer sivataga tehát szintén differenciálódik, akárcsak függőle­gesen az egyes társadalmak! Wallerstein számára nem kétséges, hogy az alullévők nagy száma miatt az átlag semlegesíti a fenti népességcsoportok pozitív (haladás-szerű) mutatóit, és így a rendszer egészére a visszafejlődés jellemző. Itt válik egészen bi­zonytalanná az abszolút elnyomorodásról vallott nézete: érvé­nyessége bizonyos régiók bizonyos csoportjaira terjedhet ki, s ha mégoly szerény mértékben is, de a legfejletlenebb országok is fel tudjak mutatni a növekedés jól körülírható elemeit. Mi több, ha jövedelemközpontú a vizsgálat, akkor a népességszaporulat üte­mével versenyt futni képes egy főre jutó GDP-növekedés generá­cióról generációra jelzi a fejlődést. S bár a centrum egy főre eső GDP-növekedése nagyjából a perifériához hasonló ütemű volt 1955 és 1980 között, a XIX. század elején meglévő 2:1-es arány 1975-re 15:1-re nőtt. Mindez a periféria „relatív elnyomorodását" iga­zolja a periféria-népesség jelentós hányadának abszolút életminőség-emelkedése mellett.

A számok tanulsága kettős: a merev kételemű osztály- és rendszerszemlélet nem alkalmazható a fejlettség különböző szem­pontjai szerint különböző módon sorba rakható régiók és országok amúgy is eleve többrétegű népességének egységes leírására. Ha viszont mégis mindent átfogó szempont alá akarjuk rendezni a vi­lág lakosságát, akkor a határvonal(ak) pontos megállapítása, az elkülönítés technikai-módszertani mozzanatai kulcsfontosságú­vá nőnek.

A Wallerstein által felvetett alapkérdések mindazonáltal meg-kerülhetetlenek, s a jövőt fürkésző tekintet bizonyosságokat elsősorban a múltban keres.

Másodszor is: oázis és sivatag

„A történelem angyala… arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi ese­mények láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."¹⁰

Walter Benjamin Új Angyalának tragikus haladás értelmezése vagy fél évszázaddal megelőzte Wallersteinét, és különös mó­don mégis mindketten az optimizmus irányába mozgósítanak: Wallerstein az egalitárius mozgalmak szívós aprómunkájától és a kapitalizmus önellentmondásainak kifejlődésétől várja az /(er­kölcsileg „magasabb rendű" és osztálykülönbségektől kevésbé szétszabdalt állapot megteremtését, Benjamin Marx-parafrázisa szerint pedig a felszabadítás művét az „utolsó szolgaságba ve­tett osztály" viszi véghez „a legyőzöttek összes korábbi nemze­dékeinek nevében".

A felszabadítás művének beteljesítése és az egalitárius moz­galmak világméretű győzelme új erkölcsi minőség kialakulását jelenti a különféleképpen fogalmazó próféta tudósoknál. Arra azonban – éppen egalitárius vonzalmaik miatt – alig fordítanak figyelmet, hogy az általuk a jövőbe helyezett embereszmény jelenko­ri letéteményesei a mindenkori oázis tipikus polgárai: hogy meglévő korlátaik és az elkerülhetetlen elidegenedettségi állapotok elle­nére leginkább ők valósítják meg a teljesebb emberi életről szőtt örök álmokat. A nem közvetlen egzisztenciális kényszerből vég­zett munka, a kultúra különböző ágainak befogadása és művelé­se, testi és pszichikai egészség, hiány-nem-torzította emberi kap­csolatok, harmonikus és teremtő magán- és közélet – esély és le­hetőség minderre, külső kényszerektől mind kevésbé korlátozot­tan. Ezek azok a vonások – mondja Julián Huxley -, amelyek az emberi fajon belül történt haladást a jövő nagy haladásának csírája­ként mutatják be.¹¹

A világtörténelem három esetben hozott létre olyan zöldellő oázist, amelyek kulturális „oxigénjét" mind a mai napig lélegez­zük. Az antik Görögország néhány polisza – körötte az Oikumené sivatagával – a modern embereszmény megteremtője lett. Polgá­rai egyszerre voltak tudósok, művészek és atléták, értékek értői, teremtői és őrzői. A reneszánsz Itália – körötte a Mediterráneum és a kereskedelmi útvonalakkal elért régiók sivatagával – Bem véletlenül nyúlt mintákért az ókori oáziselődhöz; polihisztorai katona-tudósai, művész-politikusai és kalandorai az emberben rejlő képességek soha nem tapasztalt méretű kibontakoztatásá­nak zászlóvivői és egyben alanyai lettek- És végül itt vannak a tőkés centrum kedvező anyagi és társadalmi körülmények között élő, akadályt, távolságot és országhatárokat nem feltétlenül is­merő, testüknek, elméjüknek pallérozására idővel és lehetősé­gekkel bíró polgárai – köröttük a fejlődő országok sivatagával.

A nagy kérdés az, vajon az oázis nagyságának kétségtelen növeke­dési tendenciája milyen viszonyban van a mindenkori sivataggal? Eze­ket a számításokat – jól definiált és pontosan körülírt kategóriák­kal – még el kellene végezni. Az azonban egyértelműen mond­ható, hogy az oázis létszámában gyarapodó, területében növekedő ré­sze az emberiségnek. Éppen ezért plauzibilis lehet egy olyan jövőkép is, amely a majdani „haladottabb" állapothoz az oázis bővített újratermelésével látja közeledni a világot. A wallersteini haladás-kritika folyamatos hátrálás-képzetének és a sivatagban feloldódó oázis modelljének lefelé nivelláló felfogásával szemben ez az állapot az oázissá váló sivatag felfelé nivelláló képletével szemléli a történelmi folyamatot. Szinte hihetetlen, de a 180 fo­kos különbség ellenére mégis mindkét nézetrendszer a konkrét egalitárius mozgalmak újraértékelését jelenti. Wallersteinnek sa­ját paradox haladásfogalmának csapdájában a pozitív értéktarta­lommal felruházott egalitárius mozgalmaknak implicite retrográd szerepet kellene tulajdonítania. A „táguló oázis" képe viszont át­tétel nélkül minősíti retrográdnak az egalitárius mozgalmakat, mert lényegükben hordozzák az oázis megszüntetésének, az ak­kumulált javak „szétterítésének" lefelé nivelláló fenyegetését – és győzelem esetén valóságát.

Mindemellett az egalitárius mozgalmak egy további kettőssé­get is felmutatnak. Haladásellenes mivoltukat valóban fokozni lát­szik a sikeres harcaik eredményeképpen létrehozott hatalmi struktúrák elidegenítő, szükségletet megszabó, diktatórikus és új egyenlőtlenségeket termelő gyakorlata, de a politikai porond egyik szereplőjeként vívott küzdelmeiknek progresszív, a haladás felé mutató iránya is van. Nevezetesen az, hogy az „ellenzéki" pozícióból sikeresen kényszeríthetik a mindenkori hatalmat olyan lépések megtételére, amelyek eredménye kedvező a haladás szempontjából – például az oázis növekedését segíti elő. (E kettősség egyébként egybevág Wallerstein erről szóló állításá­val.) (35)

Ezzel együtt azonban az egalitárius mozgalmak világtörténeti szerepe legalábbis újraértékelendő: a rabszolga-, paraszt- és pro­letár mozgalmak sora jelentős vonulata, de nem feltétlenül egye­düli magashegysége a históriának. Szimpátiánk ugyan a min­denkori elnyomottaké, kiszolgáltatottaké; de ha szemeink előtt a haladás dimenziói rajzolódnak ki, már jóval nehezebb a határo­zott állásfoglalás. Barikádok ritkán emelkednek. És különben is: mit csináljunk két barikád között?

Jegyzetek

1 A két különböző gondolati művelet érzékeltetésére álljon itt egy hét­köznapi példa. Tíz vizsgált háztartás az általuk egységnyi idő alatt „ter­melt" háztartási hulladék mennyisége szempontjából sorba állítható. A rangsor azonban önmagában értékmentes. Környezetvédelmi értékszempont beemelésével a kevés hulladékot előállító háztartás kapja a legjobb minősítést; fogyasztásközpontú szemlélettel a legnagyobb fogyasztásra utaló legnagyobb hulladékmennyiség kerül az élre; azonos fogyasztási szinten a technológia-függő értékelés megint csak a kisebb hulladékmennyiséget preferálja, mint a magas hatásfokát végtermék-kibocsátásának alacsony szintjével bizonyító feldolgozási rendszer eredményét.

2 Az iskola (valójában jó néhány iskola) legfontosabb képviselőit és irányzatait a Fejlődés-tanulmányok 9. kötete gazdag válogatásokkal és árnyalt elemzésekkel mutatta be.

3 Immanuel Wallerstein: A feudalizmusból a kapitalizmusba. Átme­net vagy átmenetek? Világtörténet, 27. (1977) pp. 27-28.

4 Megjelent: Válság. (Fejlődés-tanulmányok, 9.) Budapest, 1987. p. 124. Természetesen Kothari is éppen „a haladás mítoszával" igyekszik leszá­molni, bár eltérő kiindulópontról: a gépek ember feletti uralmának, a függés és kiszolgáltatottság növekedésének kérdéseitől lépkedve a „mo­dernista világszemlélet" csődjének bejelentéséig. (Erről lásd még Miszlivetz Ferenc Besavanyodott modernizáció című bevezető tanulmányát uo. p. 10.)

5 Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Az összehasonlító vizsgálat szempontjai. Világtör­ténet, 27. (1977) p. 14.

6 Miszlivetz Ferenc: Interjú Immanuel Wallersteinnel. Elmaradottság és modernizáció. MTA Szociológiai Intézet, 1981.

7 Wallerstein csak töredékesen fejti ki szexizmus-koncepcióját, de an­nak központi állítása (a nők száműzetése az improduktív munkaterüle­tekre) legalábbis kérdéses. Árnyalt és pontos kifejtést azonban minden­képpen igényel.

8 Lásd legújabban: A marxizmus-leninizmus összeomlása. Le Monde, 1990. április 24-25. Magyarul megjelent: Valóság, 1990/9. pp. 122-127.

9 Talán a leginkább hozzáférhető számsorok a Tények Könyvének egyes kiadásaiban találhatók A hivatkozott adatok az 1980-as kiadás dr. KIinger András által összeállított fejezetéből valók (pp. 157-172).

10 Walter Benjamin: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. p. 966.

11 Julian Huxley: Haladás. In: Élet és halál. (Világkönyvtár, é. n., p. 182.)