1988 óta a fogyasztói árindex évente kétszámjegyűen emelkedik. A megélhetési terhek azonban a fogyasztói árindex által jelzettnél na­gyobbak, mert a fogyasztói árindexben – szükségszerűen – meg nem jelenő egyéb kiadások (hitelkamatok növekedése, biztosítási és hitelfel­tételek változása, korábban ingyenes szolgáltatások térítésessé válása stb.) is állandóan nőnek. A családok jövedelmeit tehát nemcsak az áremelkedés, hanem a növekvő egyéb elvonások, kötési kényszerek is megsarcolják.

Közgazdasági evidencia, hogy a növekvő kiadásokra a lakosság fogyasztási szerkezetének változásával, fogyasztói magatartásának módosításával reagál, természetesen rétegenként eltérő módon. Az el­múlt időszakban kétévente készült háztartás-statisztikai felmérések las­san, megkésve jelezték ezeket a folyamatokat. Felmerült és erősödött az a nézet, hogy az alkalmazkodóképesség kimerülőben van, a lakos­ság nagy többségénél már nincsenek tartalékok az infláció negatív ha­tásainak kivédéséhez. Minthogy ebben a kérdésben inkább csak hitek, mint adatok ütköztek, szükségesnek látszott a probléma adatszerű megközelítése. Ez indokolta a Szakszervezetek Gazdaság- és Társa­dalomkutató Intézetének felmérését, amelyet a Miskolci Egyetem Számviteli és Statisztikai Tanszékének közreműködésével végzett el, és amelyhez az apropót az 1990. év eleji áremelés szolgáltatta.¹

Anyagi helyzet, megélhetési költségek

A kérdőív közérzetvizsgálatot is szolgált. Az elején azt tudakoltuk, hogy – a megkérdezettek véleménye szerint – a háztartás (család) helyzete az előző évihez képest hogyan változott, ezt minek tulajdonítja, illetve a megélhetési költségek milyen mértékben növekedtek.

Anyagi helyzetük idén a válaszadók 48,8%-a szerint erősen rom­lott; 34,2% szerint kicsit romlott; 12,5% szerint nem változott, 2,2% szerint némileg javult és 0,6% szerint javult.

Különféle rétegjellemzők szerint nézve anyagi helyzetük erős rom­lását leginkább a 60 év felettiek (hiszen nekik nyilván már kevesebb a lehetőségük a jövedelemkiegészítő tevékenységre, a jövede­lemnövelésre), az alacsonyabb iskolai végzettségűek, kevésbé kvalifi­kált munkát végzők (segédmunkások)² , a többgyermekesek³ , illetve a több eltartottról gondoskodó háztartások panaszolták a legnagyobb arányban.

A helyzet megítélése a fő tendenciákat tekintve ugyan a vizsgálat minden helyszínén lényegében hasonló volt, az arányokat tekintve azonban már elég jelentős különbségek adódtak.

 Az anyagi helyzet romlásának legfőbb okaként szinte kivétel nélkül mindenhol (97,9%-os arányban) az árak növekedését jelölték meg, il­letve azt, hogy a bérek, keresetek ezzel a növekedéssel nem tudtak lé­pést tartani.

Arra a kérdésre, hogy ez a romlás miben mutatkozott meg, a vála­szok széles skálán mozogtak. A leggyakoribb válasz az volt, hogy az élelmiszerek drágulása mástól von el pénzt. Az, hogy mitől (ruházko­dás, kultúra, nyaralás, megtakarítás stb.), különbözött. A ruházat mint másik alapvető kiadás gyakran került említésre. Nem volt kevés azon­ban azoknak a száma sem, akik az élelmiszerek megvásárlásának gondját jelölték meg az életszínvonal romlásának jeleként. Voltak, akik helyzetük rosszabbodásának megnyilvánulásaként azt említették, hogy kölcsön kell kérniük, illetve máról holnapra élnek. Az árak növekedé­sén (és az azokkal lépést tartani nem tudó béreken) túl viszonylag kis mértékben számoltak be az anyagi helyzet romlását előidéző egyéb okokról, mint több eltartott vagy jövedelemcsökkenés. Összességében a helyzet romlásának áremelkedésen kívüli okaiként a keresők számá­nak csökkenését 8,7%; a főállásból származó jövedelem csökkenését 9,2%; a külön jövedelem csökkenését 5,0%; a külön jövedelem meg­szűnését 3,7%; az eltartottak számának növekedését 6,6%, egyéb részletezett okot 3,1% említett. (Az a kisebbség, amely anyagi hely­zetét változatlannak vagy javulónak ítéli, többnyire jövedelmeinek az áremelkedésnél nagyobb növekedésével, illetve a megfontoltabb köl­téssel magyarázza azt. Sokan értelmezték azonban úgy, hogy miután eddig is csak a legszükségesebbekre futotta és jelenleg is csak azokra telik, a helyzetük kilátástalanul változatlan. A helyzet változatlanságá­ról, illetve javulásáról beszámolók 53,9%-a a főállású jövedelem növe­kedésére hivatkozott. Többen jelezték, hogy vállalkozásba fogtak. Egyéb okként 9,7% a keresők számának növekedését, 15,3% a külön-jövedelem növekedését, 11,7% valamilyen új különjövedelemhez ju­tást, 7,0% az eltartottak számának csökkenését és 11,7% az ún. egyéb okot jelölte meg.)

Statisztikailag nehezen értelmezhetők azok a válaszok, amelyeket a megkérdezettek a jelenlegi életszínvonaluk valamely korábbi időszak­hoz hasonlítására, illetve a számukra „aranykornak” tekinthető, vagyis nekik legmagasabb életnívót biztosító évekre adtak. Gyakran visszaté­rő válasz volt, hogy ilyen rossz még soha nem volt. Viszont azok, akik ennél pontosabb válaszokra törekedve valamely időpontot igyekeztek megadni (ennek a horizontja a II. világháború előtti időktől napjainkig terjed) legalább olyan számban jelöltek meg bizonyos éveket, korsza­kokat a jelenlegihez hasonló rosszként, mint ahányan ugyanazt az idő­szakot „aranykornak” nevezték. A jó anyagi helyzet időszakaként mindazonáltal leginkább a 60-as évek végét, a 70-es éveket és a 80-as évek elejét említették sokan. Minden megyében és Budapesten is előfordult az 50-es évek mint legjobb időszak említése.

A megélhetési költségek tavalyihoz mért növekedésénél ugyan­csak széles skálán mozogtak a válaszok. Úgy tűnik, hogy a válasz­adók jelentős része elfogadja a statisztikai közleményekben és újsághírekben közzétett információkat, és azt saját véleményként adja vissza. Az említések gyakoriságát tekintve ugyanis a legtöbbször a 30% és a 40%, illetve a köztes értékek szerepeltek. Összességében a válaszadók 42%-a tette a megélhetési költségek növekedését e hatá­rok közé. Érdekes, hogy a válaszadók 2-3%-a szerint nem nőttek a megélhetési költségek. (Itt feltehetően arról is szó lehet, hogy a válasz­adók a jövedelemkímélő megoldásokkal tulajdonképpen az árnöveke­dést kivédő stratégiájukat ítélték nagyon jónak.) Országos átlagban a 45% körüli értéket kaptuk. Ezen belül a városokban magasabb (46-47%), a községekben alacsonyabb (kb. 44%) volt az átlag. Az iskolai végzettség szerint azonban lényegesebb volt a különbség. A felsőfokú végzettségűek átlagosan 40%, a kevesebb iskolával rendelkezők in­kább 46% körüli megélhetési költségnövekedést valószínűsítettek.⁴ A kérdés megítélésében a területi elhelyezkedés sem volt elhanyagol­ható.

A fogyasztásban bekövetkezett változások a drágulás hatására

A rosszabbodó körülményekre adott magatartásbeli válaszok szerint az alkalmazkodás nagyon differenciált, ami nyilvánvalóan azon múlik, hogy mennyire alapvető vagy kevésbé alapvető szükségletet érint a fo­gyasztáskorlátozási kényszer, illetve, hogy az embereknek milyen lehe­tőségeik vannak a jövedelem kímélésében. Ebbe az alkalmazkodási folyamatba beletartozik a fogyasztáson belüli jövedelemátcsoportosítás a kevésbé fontostól a nagyon fontoshoz. De beletartozik az is, hogy a családok berendezkednek az önellátásra, gyümölcsöt, zöldséget ter­melnek, disznót nevel(tet)nek, maguk tapétáznak, javítják az autót, vagy éppen ruhát varrnak, kötnek otthon. Ezenkívül megkeresik az ol­csóbb piacokat, kéz alatti, használtcikk-vásárlás, KGST-piacok, fusizók révén. Bár a vizsgálat erre nem terjedt ki – mert őszinte válaszokat aligha lehetett volna kapni -, a külföldi vásárlások egy része is a relatí­ve olcsó piacok keresését jelenti, még a feketén vásárolt deviza maga­sabb árfolyama ellenére is.

A családok tehát legnagyobb arányban ott jeleztek kiadás-növe­kedést, ahol a takarékoskodásnak, a fogyasztásról való lemondásnak a legszűkebb lehetőségét érezték. így az élelmiszereknél, rezsinél, tisztí­tószereknél, közlekedésnél, gyermekneveléssel kapcsolatos kiadások­nál (úgymint óvodai, bölcsődei díjak, tanszerek, iskolaköpeny, tankönyvek, tanulmányi kirándulások stb.). Jelentős arányban említettek csökkenést azonban például a minőségibb élelmiszereknél és a kultú­ránál is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a legalapvetőbb szükségletek ki­elégítése folyamatosan csökkenti a szabadon elkölthető jövedelmet (így a megtakarítást is), másrészt azt, hogy – már ahol eddig sem volt ilyen – megindul egy szellemi és fizikai leépülést hozó átrendezés a fogyasztáson belül. E kiadások csökkenését jelző családok arányát tekintve azonban nem mellékes, hogy a háztartások mekkora százalé­ka jelezte: nincs ilyen kiadása. Ez az élelmiszereknél 0 (de azt is te­kintetbe kell venni, hogy a hús, zöldség, gyümölcs, burgonya fogyasztását egy elég jelentős réteg a saját termeléséből biztosítja), ugyanakkor a kultúránál már meglehetősen magas. Az átcsoportosítás irányait és arányait a következő táblázat mutatja.

 Az egyes rétegjellemzők a fogyasztási struktúraváltásra adott válaszo­kat elég jelentősen meghatározták. A városokban élők például az élel­miszerkiadások (erőteljes) növekedéséről csaknem 87%-ban, a községekben élők alig 84%-ban szóltak. A (nagyobb) növekedést jel­zők aránya a közlekedési kiadásoknál városokban csaknem 60%, vidé­ken kb. 39%, a gyermekekkel összefüggő kiadásoknál városban 52%, vidéken 47% körül volt. Figyelemre méltó, hogy kulturális kiadásaik csökkenéséről, illetve erőteljes csökkenéséről szólt 13,1% vidéken, mi­közben 52,5%-nak nincs ilyen kiadása. Budapesten azok aránya, akik­nek nincsenek kulturális kiadásaik: 38,4%.

Az életkor szerint vizsgálva a kiadási szerkezetváltozást, élelmi­szer-kiadásaik növekedését a legkisebb arányban a 70 év felettiek (akiknél tudvalevően az elfogyasztott mennyiség iránti igény csökken) és a legnagyobb arányban a 18-30 évesek (ahol viszont a gyermekek születésével nő a család élelmiszer-fogyasztása) jelezték. Gyógyszer­kiadásaik emelkedéséről a 70-en felülieknek 70,5%-a, viszont a 18-30 év közöttieknek csak 32,9%-a adott számot. Ezzel szemben a hiteltör­lesztési terhek növekedéséről (nyilvánvalóan a családalapítással, la­káshoz jutással, berendezkedéssel összefüggésben) a 18-30 évesek 34%-a, míg a 60 felettieknek már csak 5-7%-a szólt. A gyermekneve­léssel kapcsolatos kiadások növekedését természetszerűen a legna­gyobb arányban (67,9%) a 30-40 év közöttiek jelezték.

A családfő szakmai besorolását nézve az élelmiszer-fogyasztásra fordított kiadások növekedéséről a legnagyobb arányban a szakmunká­sok (88,0%), de érdekes módon hozzájuk hasonló arányban nem a többi fizikai munkát végzők, hanem a vezetők (87,2%) és az önállóak (87,0%) számoltak be. A legkisebb mértékben e kiadásuk növekedé­séről a nyugdíjasok nyilatkoztak.

Az újsággal és folyóirattal kapcsolatos kiadásaik emelkedését leg­nagyobb arányban (53,3%) a vezetők, legkisebb arányban (19,9%) a segédmunkások jelezték. Ez utóbbiak 24,7%-a mondta, hogy nincs ilyen kiadása, 4,8% azt, hogy erősen csökkent és 14,8% azt, hogy csökkent az ilyen irányú költsége.

Miközben az élelmiszer-fogyasztás a legmerevebb keresletet rep­rezentáló fogyasztási elem, a fogyasztási szolgáltatások a legrugalma­sabb keresletű javak közé tartoznak. Ezek azok, amelyeket legkönnyebb házi munkával kiváltani; természetesen erre csak azok­nak van módjuk, akik korábban még igénybe tudták őket venni. A kér­dőíven megkérdezett öt szolgáltatásfajta (fodrász, kozmetikus, mosoda, lakástakarítás, étterem) igénybevétele többnyire már 1989-ben is elég szűk körű volt. A fodrászt leszámítva 80% vagy afelett volt azoknak az aránya, akik e szolgáltatást már tavaly sem vették igénybe.⁷ A fodrász esetében ezek aránya 23% volt. A „struktúraváltás” azonban elsősorban nem ezek arányának növekedésében, hanem az igénybe­vétel gyakoriságának csökkenésében mutatkozott meg.

Kiegészítésül az előbb leírtakhoz, a növekedésre-csökkenésre vo­natkozó kérdést két-két változatban tettük tel. Majd a „nőtt”, „kicsit nőtt”, „csökkent”, „jelentősen csökkent” kategóriák értelmezéséhez megkérdeztük, hogy mit értenek e fogalmak alatt. A nőtt fogalom 1% szerint 10%-os, 3% szerint 100%-os, 42% szerint 30-40%-os növeke­déssel egyenlő, de a két szélső érték között minden mérték előfordul. Az átlagként kapott érték 44%. A kicsit nőtt 4% szerint 5%-kal, 1% szerint 60%-kal egyenlő. Az átlagos érték itt 19% volt. A csökkent fo­galmát a legtöbben a 10%-kal, illetve a 20%-kal azonosították. Azon­ban 6% szemében ez 5%-ot, míg 1% szemében 80%-ot jelent. Az átlagos érték itt 20% volt. Végül a jelentősen csökkent megjelölés a legtöbbeknél 50%-ot képvisel. A két szélső értéket itt is a 10% és a 100% jelentette. Átlagosan csaknem 39%-ot adott ki az összesítés.

Kivédési stratégiák

Amint szó volt róla, az alkalmazkodásnak – a jövedelmek kiadásnemek közötti átcsoportosításán kívül – számos egyéb módja is van. Ilyen pél­dául az önellátás.

Az önellátásra való berendezkedést jelzik azok az arányok, ame­lyeket a házilagosan végzett munkákra adott válaszokból kaptunk. A kapott válaszok alapján országosan a családok több mint 40%-a termel magának zöldséget, gyümölcsöt. Ez az arány tavalyról idénre csaknem egy százalékponttal nőtt. Vagyis mintegy 30 ezerrel több család pró­bálkozik az árnövekedés ezen részének kivédésével.

Az állattenyésztés városon belüli korlátai is közrejátszanak abban, hogy ilyen típusú jövedelemkiegészítő tevékenységről már csak 26% nyilatkozott. Ezen belül a községekben 65% körül, a városokban csak 7% körül van azok aránya, akik ezzel foglalkoznak. Bár itt is volt némi növekedés, de az nyilvánvalóan azért csekély mértékű, mert a helyi adottságok ebben meghatározóak. Tehát úgy tűnik, aki tehette, az már eddig is tette. A növekedés egyértelműen a községekben élőknél kö­vetkezett be, a középfokú végzettségű háztartásfővel rendelkező csalá­doknál, illetve ott, ahol a háztartásfő betanított munkás kategóriába esik.

A többi megkérdezett jövedelemkímélő tevékenységet folytató ház­tartás aránya 20% körül mozog: szabás-varrás, kötés 24%, szerelések házilagos elvégzése 18,7%. Érdekes, hogy az ilyen jövedelemkímélő megoldásokkal inkább a városokban élők és a magasabb iskolai vég­zettségűek élnek. A szabás-varrást házilag végzők aránya városban 27% felett, a községekben 16% körül van, a javító-szerelő munkáknál kisebb a különbség: 20%, illetve 15%. Az iskolai végzettség emelkedé­sével egyenes arányban nő e tevékenységek aránya a családokban. Ugyancsak a várakozással ellentétes, hogy ezeket a munkákat a nyug­díjas háztartásokban is kevéssé végzik el. A házilagos szerelést kb. 9%-os, a szabás-varrást mintegy 12%-os arányban említették a nyug­díjas háztartásoknál.

Ezeken túl a családok mintegy 3%-ánál fordul elő ún. egyéb, nem részletezett, kiadásmegtakarító tevékenység. E kérdésekre adott vála­szok nem zárták ki egymást, tehát egy család több jövedelemkímélő, házilagos munkavégzésnél is megjelenhetett a vizsgálatban. Ezért lé­tezhet és minden bizonnyal létezik is a családoknak egy olyan, nyil­vánvalóan szűkebb, köre, amelyik valamennyi jövedelemkímélő megoldással él. Az állattenyésztésnél és a zöldség-, gyümölcs­termelésnél csaknem bizonyos az egybeesés.

Az olcsóbb piacok keresésének elemeként említettük a fusizók (számla nélküli szolgáltatók) igénybevételét bizonyos szolgáltató-javító munkáknál. Mégis, arra a kérdésre, hogy a fogyasztott szolgáltatások hány százalékát végeztetik számla nélküli szolgáltatóval, nagyon cse­kély volt a válasz aránya. Ennek eredményeként a számla nélküli szol­gáltatásra kifizetett összeg is meglehetősen alacsony volt, havi átlagban 285 forint.

Az olcsóbb piacok keresésének másik módja az alkalmi árusoktól, használtcikk-boltokból, piacokon történő vásárlás vagy annak növelése. Azt, hogy van egy nem elhanyagolható mértékű eltolódás ebbe az irányba, a következő táblázat mutatja.

Az alkalmi árusoktól szürkepiacokon történő vásárlások jelentősége te­hát növekvő a gazdaságunkban. Erre utal az is, hogy az átlagként ha­vonta ilyen célokra költött 660 – Ft-ból – a kiadást jelzők arányának megfelelően – éves szinten az összlakosságra nézve 6,8% milliárd Ft költés adódik. 1986-ban a Gazdaságkutató Intézet és a KSH közös fel­méréséből⁸ még csak 4,5 milliárd Ft ilyen típusú költést lehetett számí­tani.

Végül az árnövekedésre válaszul az is kivédési reakció, hogy a fo­gyasztó takarékoskodik az ún. nem kötelező kiadásokkal. Nálunk köz­ismerten nem elhanyagolható a rejtett gazdaság, a láthatatlan jövedelmek mérete és ezen belül a borravalók, árkiegészítésképpen fi­zetett hála- és csúszópénzek mennyisége. Ez utóbbi kiadások azon­ban még a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatásfogyasztásoknál is nagyobb rugalmassággal bírnak. Az ilyen típusú kiadáscsökkentés – mint kivédési mechanizmus – megmutatkozik azon szolgáltatások iránti igény visszafogásában, amelyeknél e kiadás szükségszerű (pl. fodrász, kozmetikus, étterem). Ha a szolgáltatást egyáltalán nem vagy leg­alábbis ritkábban veszik igénybe, akkor az ilyen járulékos kiadás is csökken.

Van azonban a szolgáltatásoknak egy olyan köre, amelynek az igénybevétele többnyire messze nem az igénybevevő döntésén múlik, mégpedig az egészségügy. Mivel a hálapénz – mint láthatatlan jövede­lem – elterjedt kiadásnem, külön kérdeztünk erre. Persze az erre a kérdésre adott válaszok értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az anyagi áldozatot itt a legdrágább kincs, az egészség visszaszerzéséért adják. így esetenként a nagyon alapvető kiadások (pl. ruha-, élelmiszervásárlás) rovására is fönntartják. Ezért nem meg­lepő, hogy a hálapénz és borravaló kiadásainak növekedéséről 19%-nál, míg annak csökkenéséről csak 4%-nál van szó. Az arányok értékeléséhez azonban az is hozzátartozik, hogy csaknem 56% azt említette, hogy nincs ilyen kiadása, miközben a családoknak csupán 14%-a mondta, hogy nem jár orvoshoz a tagjai közül senki, és mintegy 36%-uknál van, aki állandó orvosi kezelés alatt áll, illetve rendszeresen jár orvoshoz. Ezzel együtt az orvosnak (illetve az egészségügyben) adott hálapénz egy (adakozó) családra számított éves átlagos összege ma (1.013 Ft) lényegesen alacsonyabb, tekintve a közben végbement több mint 80%-os inflációt, mint a már említett 1986-os felmérés idején volt, ahol akkor 1.300 Ft jött ki átlagként.

Vagyoni helyzet, megtakarítások

Az adatgyűjtés során arról is kérdeztünk, hogy a háztartások mennyire látják kielégítőnek használati eszközökkel való ellátottságukat, illetve megtakarítási lehetőségüket. Ezzel összefüggésben azt is kérdeztük, mennyire áll szándékukban tartós fogyasztási cikk vásárlása, illetve mennyire valósították azt már meg idén.

Arra a kérdésre, hogy miért nem vesznek tartós fogyasztási cikket idén, eléggé magas (8,3%) volt a válaszmegtagadás. Egyébként az ok 4,0% szerint, hogy minden jó minőségben megvan a háztartásban; 26,4% szerint minden megvan, ami kell; 58,3% szerint kellene bizo­nyos dolgokat vásárolni, de nincs rá pénz, és 3,0% szerint e döntésük­ben egyéb okok játszanak közre. A kereső végzettsége szerint nagyobb különbségek vannak e kérdés megítélésében. A háztartásfő iskolai végzettségével egyenes arányban nőtt azoknak a válaszoknak a száma, hogy a háztartás jól van felszerelve, illetve minden megvan, ami kell.

Mindenfajta kivédési stratégia, fogyasztási, kiadási szerkezetátcso­portosítás ellenére a lakosság egyre szűkebb rétege képes megtakarí­tani. Egyetlen év alatt több mint 20%-kal nőtt azon családok aránya, amelyek 1989-ben még tudtak, 1990-ben azonban már nem voltak ké­pesek megtakarítani. Így ebben az évben a megtakarítani nem tudó háztartások aránya már 62,6%-ra nőtt a korábbi 40,7%-ról. Emellett egy bizonyos körben megkezdődött a megtakarítások felélése is. Nem arról van szó, hogy mindazok, akik azt jelezték, hogy kénytelenek vol­tak megtakarításaikhoz hozzányúlni (37,8%), fel is élték azt. Hiszen so­kan közülük tartós cikkek vásárlása, lakáscsere, lakásfelújítás miatt vettek ki pénzt a korábbi betéteikből. Ám azoknak a száma sem elhanyagolható, akik valóban az életszínvonal tartása, az esetenkénti elővásárlások, a megélhetési terhek fokozódása következtében kény­szerültek ilyen lépésre.

A megtakarítani képesek számának csökkenése, illetve a tarta­lékaikat valóban felélni kezdők arányának emelkedése viszont azt je­lenti, hogy nő az egyik napról a másikra élők, vagyis egy váratlan esemény (tartós betegség, az egyik kereső munkanélkülivé válása, ha­láleset stb.) esetén sebezhetővé váló, azaz társadalmi gondoskodásra szoruló családok száma, illetve csökken az önerőből lakáshoz jutni, gyermekeiket lakáshoz juttatni, illetve vállalkozni képesek köre.

Következtetések

A felmérésből kiderült, hogy az elmúlt évek sok, a lakosság helyzetére vonatkozó közgazdasági hitvitája viszonylag egyszerűen letesztelhető, eldönthető.

Az állandó és egyre nagyobb arányú áremelések a lakosságot a megtakarítások csökkentése, az autarchizálódás, a szolgáltatásokról való lemondás és a rejtett gazdaságbeli fogyasztói részvétel felé taszít­ják. A rejtett gazdaságbeli munkavállalás és jövedelemszerzési tenden­ciák vizsgálata e tanulmánynak nem volt célja.

A lakosság különböző rétegei eltérő módon, eltérő arányban rea­gálnak az árnövekedésekre. Az áremelkedés nem igényel lemondást, fogyasztás-átcsoportosítást attól a szűk körtől, amelyik a jövedelmeit az inflációnál nagyobb mértékben tudta növelni. Ennek a rétegnek a jelenlétét, méretét mutatják azok a válaszok, amelyek az anyagi hely­zet javulásáról vagy kisebb mértékű javulásáról szóltak; akik szerint a megélhetés költségei nem nőttek idén (vagyis ők nem érzékelték azt); akik arról számoltak be, hogy több húst, sajtot, déligyümölcsöt, édes­séget, üdítőt, sört, bort stb. vásárolnak, mert többre van igény; akik „több jut a szórakozásra” típusú válaszokat adtak.

Ezzel szemben sokkal szélesebb és folyamatosan növekvő réteget képeznek azok, akik a megélhetési terhek növekedését nagynak, anyagi helyzetük romlását jelentősnek érzékelik, és emiatt különféle életstratégiák alkalmazására kényszerülnek.

A középréteg vékonyodását, onnan sokaknak a lecsúszását muta­tó jelenségek (pl. értelmiségi családokban nagyarányú szabás-varrás ruhavásárlás helyett és az autarchizálódás egyéb jelei; az újság-, fo­lyóirat-vásárlásra, a kultúrára fordított kiadások csökkentése minden társadalmi rétegnél, illetve azok magas (43%-os) aránya, akik azt mondták, hogy ilyen kiadásuk nincs; a megtakarítások csökkentése, esetenként felélése stb.) azért nagyon veszélyesek, mert a gazdaság, az állam tartópillére minden polgári demokráciában a középosztály Széles, jómódú középréteg mellett az állam az adókból könnyen elő tudja teremteni a szociális biztonságot jelentő feltételeket a társadalom hierarchiájában alsó szintre szorultak számára, anélkül, hogy emiatt a legfelső réteget olyan arányú adókkal sújtaná, hogy azok vállalkozó­kedvét ezzel elvegye. A jómódú középréteg léte egy országban tehát egyszerre érdeke a középrétegnek, a vagyonosoknak, a szegényeknek és a politikusoknak. Ennek hiányában a társadalom és vele a gazda­ság is – hiszen annak teljesítménye (a technikai fejlődés ellenére még mindig) alapvetően a társadalom tagjainak képességein múlik – leszál­ló pályára kerül. Természetszerűen nem lehel magas vagy emelkedő szellemi vagy fizikai teljesítményt várni olyanoktól, akik rend­szeresen nem jutnak kikapcsolódáshoz, szellemük műveléséhez, akiknek tájékozódási lehetőségei beszűkülnek, akik a rossz lakás­körülmények miatt még igazi pihenéshez sem jutnak, a táplálkozá­sukban az ún. egészséges megoldásokat pénz hiányában nem tudják megvalósítani, esetleg kifejezetten rosszul tápláltak stb. A lehetőségek hiányából adódó rossz teljesítmények következtében pe­dig egyre kisebb lesz a jól értékesíthető (mert jó minőségű) javak mennyisége, vagyis csökken az elosztható érték. Ezen nem változtat az, hogy vannak, lesznek kiemelkedő eredményeket elérő üzemek is, amelyek a teljesítményt jól megfizetik, és így annak újratermelését biz­tosítják. Változás csak akkor várható, ha ez tömegméretűvé válik.

A középrétegek lecsúszása mellett a lentről is lejjebb csúszók nö­velik az önmagukról gondoskodni nem képesek számát. Így az állam szociális kötelezettségei nőnek, miközben az azok ellátásához szüksé­ges források – éppen a jómódú középréteg csökkenése miatt – folya­matosan apadnak. Így a kormány választás elé kerül: vagy nem teljesíti szociális gondoskodási feladatait (amely pedig ma már minden magát polgári demokratikusnak valló kormányzat számára küszöbér­ték), tehát magára hagyja a szegényeket, vagy pedig fokozza az elvo­násokat azoktól, akiktől még lehet. Mindkét esetben a negatív tendenciák felerősödése várható. Az első változat esetén ugyanis a szociális biztonság hiánya, az emiatti elégedetlenség, a rossz teljesít­mények olyan gazdasági-politikai atmoszférát teremthetnek, amely a külföldi tőkét elriasztja. A második esetben viszont a jövedelmeket ter­helő magas és növekvő elvonások riasztják el mind a vállalkozóképes magántőkét, mind a külföldi tőkét a struktúraváltást lehetővé tevő beru­házásoktól, termelésnöveléstől, munkahelyteremtéstől. A vállalkozók már ma is úgy ítélik meg, hogy a jelenlegi elvonás mértéke vállalkozás­ellenes, tehát aligha fognak beruházni ennél is magasabb elvonások esetén.

A középréteg további csökkenése mindenképpen elkerülendő. A már említetteken túl ugyanis ez azzal jár, hogy éppen a magánerőre fokozottan építeni kívánó gazdaságpolitikai irányzat meghirdetésével egy időben szűkül azoknak a köre, akik még képesek megtakarítani és abból idővel tőkét képezni. Az autarchizálódó háztartások pedig a be­ruházásoknak is a motorját képező belső piac szűkülését jelentik. Ez persze az utóbbi évtizedben cél is volt. Azonban a piacgazdaságra va­ló áttérés igényének megfogalmazódásával, a múlttal való szakítani vá­gyással egy időben talán ez a tétel is felülvizsgálatot igényelne. Főként azért is, mert a lakosság a feltétlenül szükségesnél legfeljebb olyan tő­le független okokból fogyaszt többet, mint a távfűtés egyes lakásokon belül nem korlátozható energiafelhasználása vagy az elöregedett és eleve magas üzemanyag-igényű autóállomány benzinfogyasztása és hasonlók.

A kormányzatnak tehát végül is nem az előbbi két lehetőség kö­zött kell választania. Az igazi válasz a csak szavakban, illetve a való­ban antiinflációs politika között van. Az infláció ugyanis folyamatosan rendezi át a jövedelmeket a középen és alul levőktől a magas jövedel­műekhez, ezzel számos egyébként ki nem alakuló problémát okozva. (Jó tudni: 1986 és 1988 között a legmagasabb keresetű 4,6% a teljes bér- és bérjellegű jövedelem 1,4%-át csoportosított át magához a töb­biektől.) Ugyanakkor az infláció már kifejezetten fontos fogyasztási ele­mektől von el jövedelmet a nagy többségnél, és ezzel az új struktúra kialakulását is segítő fogyasztást akadályozza. Ennek egyik tipikus jele a szolgáltatások iránti kereslet csökkenése, ami nem teszi lehetővé ilyen munkahelyek teremtését, miközben a fejlett országokban a szol­gáltatási szféra a legnagyobb munkaadó. Éppen ezért a legfontosabb feladat az infláció megállítása, hogy a középrétegek további vékonyodását, illetve a lakossági megtakarítások elfogyását és elértéktelenedé­sét elkerüljük.

Jegyzetek

1 A kérdezés Komárom-Esztergom, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyében folyt Az országos adatok a felvétel eredményeinek – KSH-rétegadatokra épülő – súlyo­zásával készültek.

2 Az ő kerestük egy-két éve kevésbé nő. 1990 első félévében az anyagi ágakban a fizikai dol­gozók nettó keresete az 50-300 fős szervezetekben 19,5%-kal emelkedett, a szellemieknél az arányok 22,5, ill. 26,5% voltak.

3 A gyermekcikkek árai az átlagosnál jóval nagyobb ütemben nőttek.

4 Ez azért érdekes, mert ma általában az értelmiségiekre mondják, hogy elégedetlenek, tehát pesszimistábbak.

5 „Nőtt” – azaz erősen emelkedett – és „kicsit nőtt” válaszok együttesen.

6 „Csökkent” és „erősen csökkent” válaszok együttesen.

7 Ebben közrejátszhatott, hogy a vezetők és az önállóak többször veszik igénybe az éttermi szolgáltatásokat, és ezeknek árai igen gyorsan nőnek.

8 A lakosság egyes láthatatlan jövedelmei. GKI 1987. június.

1990-ben többpártrendszerű választásokat tartottak Magyarországon. Ezeket önmagukban nem lehet értékelni, ezért bevezetőként azt szeretném kérdezni, milyen szituációban került sor a többpártrendszer bevezetésére, majd a válasz­tási kampányra?

Közismert, hogy a politikai vagy államszocializmus korszaká­ban a politikai berendezkedést az egypártrendszer jellemezte, azokban az államokban is, amelyekben formálisan több párt működött. Ennek feltehetően az volt az alapvető oka, hogy az új társadalmi forma nem szilárdult meg, legitimációja gyenge volt, s ezt az ellentmondást – a korai polgári liberális társadal­maktól eltérően – nem a választójog, hanem a politikai szerve­zetalakítás szabadságának korlátozásával próbálták megoldani. Az egypártrendszer ugyanakkor akadályozta az új társadalmi forma bázisának kiszélesítését, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy a formális demokrácia terén a legfejlettebb tőkés államok jelentős előnnyel rendelkeznek. A közvéleményt kevéssé érde­kelte, hogy a polgári demokrácia mai formája jórészt a mun­kásmozgalom több évtizedes harcának eredményeként alakult ki, s azt sem mérlegelte, hogy e berendezkedés az alapvető osztályok társadalmi konszenzusán nyugszik. A 80-as évek vé­gén a közép-kelet-európai társadalmak politikai rendszerük át­alakítására kényszerültek; a formális demokrácia hiányából fakadó társadalmi elégedetlenség mellett a folyamatban a leg­fejlettebb tőkés országok közvetlen politikai nyomása is közre­játszott, amit főleg az eladósodás nyomán fellépő gazdasági függőség alapozott meg. Ezt a beavatkozást Magyarország esetében különösen tisztán megragadhatjuk. 1989 elején a Va­lutaalap, a Világbank és a mögöttük levő amerikai kormányzat már nem egyszerűen gazdasági engedményeket követelt az MSZMP vezetőitől, hanem a politikai rendszer gyökeres átala­kítását is. Alapvető követelésük az volt, hogy hivatalosan is­merjék el a többpártrendszert, s a politikai hatalmat az ún. szabad választásokon győztes pártnak, illetve pártkoalíciónak adják át. 1989. február 10-11-én a Központi Bizottság – mint közismert – elfogadta a többpártrendszer bevezetését. Az már kevésbé ismert, hogy az új pártokat nem kizárólag Magyaror­szágon szervezték, s a többpártrendszer bevezetését a Valuta­alap ultimátumszerűen követelte, kilátásba helyezve a készenléti hitelek folyósításának megszüntetését. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a régi MSZMP – rendkívül szorult helyzetében – maga is kísérletet tett egy olyan többpárti struk­túra kialakítására, melyben az egyes pártok valamilyen formá­ban mégis elfogadják az MSZMP hegemóniáját. Ezzel függ össze, hogy a Szociáldemokrata Pártot – mint az a sajtóban megjelent írásokból is nyilvánvalóvá vált – az MSZMP székhá­zából segítették újraéledni, az MDF létrehozásában pedig Pozsgay Imre mindenki által ismert kiemelkedő szerepet ját­szott. Ha ilyen nyilvánvalóan nem is lehet bizonyítani, de egyes háttér-információk számomra azt jelzik, hogy a régi MSZMP a Szabaddemokraták Szövetsége, sőt a Kisgazdapárt megszer­vezésében is közreműködött. A pártpluralizmus hivatalos elis­merését követően felgyorsultak a politikai válságfolyamatok, a háromoldalú egyeztető tárgyalások eredményeként végrehajtott alkotmánymódosítás pedig megteremtette egy polgári típusú politikai berendezkedés kialakításának feltételeit. Ugyanakkor az MSZMP támogatottsága a közvélemény-kutatások adatai szerint hullámzóan alakult. 1989. április végén, május elején a szociológiai adatfelvétel eredményei még azt jelezték, hogy az MSZMP a legerősebb pártként kerülhet ki egy többpártrendsze­rű választásból; ezt mind budapesti, mind vidéki – Győr, illetve Debrecen környéki – vizsgálatok nyomán rendelkezésre álló adatok bizonyították. Másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy egy egységes ellenzékkel szemben az MSZMP relatív győzelme nem lenne elegendő a kormányzáshoz. Az MSZMP tekintélyét átmenetileg súlyosan gyengítette a Nagy Imre-temetés után ki­alakult közhangulat, ami azonban a Kádár-temetés során gyö­keresen megváltozott. Az 1989. július második felében lefolytatott vizsgálatok mutatták a régi MSZMP legmagasabb fokú támogatottságát; ekkor a választásra elmenni szándéko­zók 37%-a nyilatkozott úgy, hogy az MSZMP-re adná szava­zatát. Második helyre a Magyar Demokrata Fórum került, a Szabad Demokraták Szövetsége viszont rendkívül gyenge tá­mogatottságot élvezett. Az ellenzék azonban az e nyáron lebo­nyolított – részben képviselő-visszahívásokkal kierőszakolt – időközi választásokon mindenhol győzött, aminek az volt az oka, hogy az új pártok többnyire egységesen léptek fel, illetve a második fordulóra egyesítették erejüket. Az MSZMP politikai vezetése pártjának 20-30%-os szavazati részesedését kudarc­ként fogta fel, s ennek következtében a párt centruma is hajlott a reformkörök véleményének elfogadására, miszerint a válasz­tási siker egy új párt megalakítását feltételezi. Az 1989. október 6-9. között lebonyolított Kongresszus '89 ezeknek az igények­nek megfelelően megszüntette azt a pártot, amely akkor még relatív többséget élvezett, de legalábbis egy második helyre mindenképpen esélyes volt, s létrehozta helyette az akkor még tagok nélküli Magyar Szocialista Pártot. E változtatás több szempontból is súlyos nehézségeket okozott a baloldalnak. Egyfelől azért, mert a politikai egyeztető tárgyalások során megalkotott új választójogi törvény egyértelműen a nagy, sőt, a legnagyobb pártoknak kedvezett, olyan választási rendszert alakítván ki, melyben a relatív többség abszolúttá változtatható. Másfelől az új párt nem rendelkezett sem tagsággal, sem meg­felelő számú aktivistával, s az ily módon létrejött politikai váku­umban ott is megjelentek az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, ahol korábban nem működtek. Az új párt megszervezé­se ráadásul azt az érzetet keltette a politika iránt közömbösek számára, hogy a vezetés nem bízik saját kormányzóképessé­gében. Mindez közrejátszott abban, hogy az MSZP létrehozása a párt tekintélyének hanyatlását csak rövid időre állította meg. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ok­tóber 18-23. között lebonyolított közvélemény-kutatás még azt jelezte, hogy az MSZP több mint 30%-os szava­zatrészesedéssel az első helyen végez. Döntő fordulatot végül is a november 26-i népszavazás jelentett; s noha a köztár­sasági elnök megválasztási módjának kérdésében mindössze 6100 szavazattal veszített az MSZP álláspontja, ez is azt bizo­nyította a társadalom számára, hogy a párt már teljes mérték­ben elvesztette kontrollját a politikai folyamatok felett, s ez presztízsének soha nem látott zuhanásához vezetett. A nép­szavazást követő közvélemény-kutatás szerint az MSZP már csupán 7%-os támogatottságot élvezett, s ez ugyan december­ben 13-16%-ra emelkedett, ám a máig tisztázatlan Dunagate-botrány ismét a párt tekintélyének hanyatlásával járt, s támogatottságának mértéke folyamatosan tovább csökkent.

A választások előtti folyamatok vizsgálatát azonban nem korlátozhatjuk a régi MSZMP, illetőleg az MSZP politikai súlyá­nak alakulására. Azt is látnunk kell, hogy október és március között az ellenzéki pártok erőviszonyaiban is jelentős változá­sok történtek. 1989 nyarán ugyan minden időközi választáson az „egyesült ellenzék” győzött, de az ellenzéki pártok közül egyedül a Magyar Demokrata Fórum mutatott fel komoly ered­ményt, négy képviselőt juttatva a parlamentbe, más pártok az MSZMP-nél gyengébben szerepeltek. Ebben a helyzetben az SZDSZ és a FIDESZ számára úgy merült fel a kérdés, hogy vagy képesek egy éles kommunistaellenességre alapozott lát­ványos politikai akcióval szűk bázisukat kibővíteni, vagy margi­nális szereplői maradnak a politikai színtérnek. A két párt az előbbi utat választotta; már a politikai egyeztető tárgyalások zá­ródokumentumát sem írták alá, majd a hozzájuk kapcsolódó kisgazdák és szociáldemokraták támogatásával népszavazást erőszakoltak ki. A népszavazási sikert kihasználva az SZDSZ és a FIDESZ kitört politikai bezártságából, s fokozatosan mind­kettő nagy párttá vált. A népszavazási kampány során az MDF kétarcú politikát folytatott. A bojkott meghirdetésével élesen szembefordult az SZDSZ-el és a FIDESZ-szel, tulajdonképpeni célja azonban a Szocialista Párt lejáratása volt. Ezt a párt egyik szélsőséges teoretikusa, Csengey Dénes, egy évvel ké­sőbbi írásában el is ismerte. Mindamellett a népszavazási ku­darc nemcsak a Szocialista Pártnak, hanem az MDF-nek is ártott; a közvélemény-kutatási adatok az SZDSZ, a FIDESZ és a Kisgazdapárt előretörését jelezték, sőt a Dunagate-botrány után még azt a lehetőséget sem tartották kizártnak, hogy a két liberális párt választások nélkül is megszerzi a hatalmat. Az SZDSZ és a FIDESZ előretörése március elejéig tartott, ekkor azonban a március 15-i ünnepségekkel kapcsolatos viták és a marosvásárhelyi események, valamint az MDF egyre erősödő kommunistaellenes propagandája e folyamatot lefékezte, majd megfordította. A választás előtti utolsó két hétben az MDF is­mét vezető politikai erőnek látszott.

Mit értenél azon, hogy a liberális pártok esetleg választások nélkül is megsze­rezhették volna a hatalmai?

1989 novemberében már felmerült egy olyan elképzelés, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek stabil, számukra megfelelő kormányt igényelnek, függetlenül attól, hogyan alakulnak a vá­lasztási eredmények. Ezt a gondolatot a nyilvánosság előtt Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes fogalmazta meg 1989. november 10-én, amikor arra utalt, hogy egy sajátos összetételű nemzeti kormányt kell alakítani, s a választások után is ennek kell gyakorolnia a hatalmat. E kormány, mely el­sősorban a központi állami szervekben dolgozó liberális beállí­tottságú hivatalnokokra kívánt támaszkodni, előnyös lehetett volna az SZDSZ számára is. Másrészt a két liberális párt hely­zetét a népszavazás után tovább erősítette a Dunagate-bot­rány, melyet e politikai erők robbantottak ki. E botrány hatására azt sem lehetett kizárni, hogy a kormány összeomlik, s az álta­lános politikai zavar közepette az SZDSZ és a FIDESZ veszi át a hatalmat. Azt, hogy 1990 januárjában, februárjában a háttér­ben milyen folyamatok zajlottak le, ma még kevéssé tudjuk. Biztos azonban, hogy Mark Palmer nagykövet visszahívása sú­lyosan érintette a liberálisokat, nyilvánvalóvá téve, hogy az MDF és más magyar politikai erők nem kívánják az amerikaiak által támogatott SZDSZ-FIDESZ érdekcsoport győzelmét.

1990. márciusában hogyan állt elő az az eredmény, amely májusban az új kor­mány megalakulásához vezetett?

1990. március 25-ón még nem született meg az az eredmény, amely a parlament végleges összetételét meghatározta, mert a szavazást két fordulóban bonyolították le. A magyar választási rendszer közismerten három elemből tevődik össze: az ország­gyűlési képviselőket részben egyéni választókerületben vá­lasztják, részben pedig területi, illetve országos listáról szerzik mandátumukat. A politikai egyeztető tárgyalások nyomán kiala­kult kompromisszum eredményeként, majd az országgyűlési döntés következtében, amely e kompromisszumon csekély mértékben változtatott, 176 egyéni választókerületet hoztak lét­re és 152 képviselő került volna be területi, további 58 pedig országos listáról a parlamentbe. A területi lista sajátosságai kö­vetkeztében azonban 32 mandátum „felcsúszott” az országos listára, így végeredményben erről összesen 90 képviselő került az országgyűlésbe. Az egyéni választókerületi rendszer a rela­tív többséget abszolúttá változtatja, s ezáltal a viszonylag legje­lentősebb politikai befolyással rendelkező párt a mandátumok akár kétharmadát, sőt háromnegyedét is megszerezheti. A lista alapvető sajátossága viszont az, hogy meglehetősen pontos képet ad a tényleges politikai tagozódásról, s a választók aka­ratnyilvánításának megfelelő összetételű testületet eredmé­nyez. A történelem paradoxona, hogy a tárgyalóküldöttségek közül leghatározottabban az MSZMP harcolt az egyéni válasz­tókerületi rendszerért, az ellenzéki pártok többsége pedig a lis­táért. A választásokon viszont kiderült, hogy az MSZMP helyébe lépő MSZP (egyetlen kivételtől eltekintve) egyéni vá­lasztókerületben nem tudott képviselői helyhez jutni, 33 mandá­tumából 32-t területi, illetve országos listáról szerzett. (Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a régi MSZMP tárgyalóküldöttsége két feltételezésből indult ki. Az egyik az volt, hogy a legnagyobb pártként vesz részt a választásokon ­ezt a Kongresszus '89 keresztülhúzta – a másik pedig az, hogy az ismert személyiségek nagy szerepet játszanak majd a választói magatartás alakításában. A választási eredmények azonban azt mutatták, hogy a személyiség, az ismertség – egy-két kivételtől eltekintve, mint például Németh Miklós vagy Czoma László – egyáltalán nem befolyásolta a szavazókat. Ezt bizonyítja egyfelől a független képviselőjelöltek igen gyenge szereplése, másfelől pedig a „méltóságteljes” emberek szerve­zeteként fellépő Hazafias Választási Koalíció tizenegyedik he­lyezése.)

A politikai tagoltságot tehát leginkább a területi listás ered­mények alapján tudjuk feltárni. A területi listán 24,73%-os sza­vazati részesedésével az MDF győzött, míg a második helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, 21,39%-os teljesít­ménnyel. A február végi közvélemény-kutatások szoros MDF-SZDSZ versenyt jeleztek, sőt, volt olyan vizsgálat is – bár ez az SZDSZ-szimpatizáns „Mediántól származott -, amely SZDSZ-győzelmet feltételezett. A választások előtt lebonyolított közvélemény-kutatások azt is sugallták, hogy a Független Kis­gazdapárt akár 20%-os eredményre is képes, ami a választá­sok megnyeréséhez is elegendő lehet. Ez a vélekedés nem igazolódott be, de a Független Kisgazdapárt – az előző évi vá­rakozástól eltérően – jól szerepelt, és 11,73%-os eredményé­vel a harmadik helyre került. Negyedik helyen végzett a Magyar Szocialista Párt, 10,89%-kal. Gyenge választási sze­replése egyenes következménye volt az előbb már említett eseményeknek, a pártkongresszusi határozatoknak, a népsza­vazási kudarcnak, illetőleg a Dunagate-botránynak. A gyenge eredményben azonban az is közrejátszott, hogy a párt vezetői szinte mindvégig reménykedtek a nemzeti centrummal, különö­sen az MDF-fel való együttműködésben, noha október után az MDF a Szocialista Párttól éppoly egyértelműen elzárkózott, mint a népszavazás kiskoalíciós pártjai. A választások megle­petésének tekintették a FIDESZ és a KDNP feltételezettnél jobb eredményét; a FIDESZ 8,95%-os eredménnyel lett ötödik, a KDNP pedig 6,46%-ossal hatodik. Ez utóbbi még szervezeti­leg sem épült ki a választásokig, az egyház azonban helyette­sítette a pártszervező munkát, sőt, azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a papok prédikációi sok helyen nagyobb befolyást gyako­roltak a pártok választási propagandájánál.

A területi listás eredmények elemzésekor nem állhatunk meg a parlamenti pártok helyzetének bemutatásánál. (A vá­lasztójogi törvény szerint az a párt, amely a területi listákon a szavazatok 4%-át sem érte el, csak egyénileg juttathat képvi­selőt a parlamentbe, s valamennyi területi listás, illetőleg orszá­gos mandátumától elesik.) Hetedik helyre került, 3,68%-kal a megújult MSZMP, amely az MSZP létrejöttét követően szerve­ződött újjá, s alakuló kongresszusát 1989 decemberében tartot­ta meg. (E párt, ahhoz képest, hogy néhány vezetője, s tagsága szervezte meg ismét, kielégítően szerepelt. Ha azon­ban azt nézzük, hogy elődpártja az ország legnagyobb politikai erejeként működött, választási teljesítményét rendkívül gyengé­nek kell tekintenünk.) Sokak számára meglepetésnek látszott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nyolcadik helyezése és 3,55%-os szavazati részesedése. Ez azért tűnt váratlannak, mert a szakirodalomban és a politikai közvéleményben egya­ránt feltételezték, hogy a magyar társadalom elfordult ugyan az ún. kommunista értékektől, de annál nagyobb a hajlama a szo­ciáldemokrata eszmék és értékek befogadására. A választási eredmények e feltételezést a legkevésbé sem igazolták. A köz­vélemény-kutatók, a politikusok és az újságírók meglepetésüket azzal próbálták palástolni, hogy az MSZDP gyenge választási eredményéért Petrasovits Anna politikai magatartását tették fe­lelőssé. Ez azonban a probléma nagyfokú leegyszerűsítésének tűnik. Az MSZDP ugyanis egy olyan nyugat-európai jobboldali szociáldemokrata irányvonalat követett, amely azokban az or­szágokban is, ahol hasonló beállítottságú pártok működnek, ugyanilyen mértékű támogatottsággal rendelkezik. (Ilyen ered­ményt tud felmutatni például az Olaszországi Szociáldemokrata Párt, valamint az 1970-es évek elején létrejött Luxemburgi Szo­ciáldemokrata Párt. Mindkét pártot, a Petrasovits Anna-féle MSZDP-hez hasonlóan, éles kommunistaellenesség és liberális gazdaságfilozófia jellemzi.) Még gyengébb eredményt ért el az Agrárszövetség, amelyet az egykori ellenzéki erők a régi MSZMP harmadik utódpártjának tekintettek. E párt a téesz-vezetőket és a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó agrárér­telmiséget tömörítette. 3,13%-os szereplése többek között azzal is összefügg, hogy a városokban nem tudott igazán bá­zist szerezni, és Budapesten még listaállítással sem kísérlete­zett. Az országos listán induló pártok közül a 10-12. helyre a 2% alatti eredményt elért Vállalkozók Pártja és a Hazafias Vá­lasztási Koalíció, valamint az 1%-nál kevesebb szavazatot szerzett Magyar Néppárt került. Ez utóbbi választási eredmé­nye – tulajdonképpen nem igényelne elemzést. A Néppárt kép­viselte azonban Magyarországon az ún. harmadik utas erőket, melyek azt állították magukról, hogy politikai tevékenységüket 1945 előtt a jobboldal, 1945 után pedig a baloldal akadályozta. 1990-ben viszont sem a jobb-, sem a baloldal nem emelt for­mális, adminisztratív akadályokat ezen irányzat elé, ennek elle­nére történelmük leggyengébb választási eredményét érték el. Ezt aligha magyarázhatjuk kielégítően pusztán a párt gyenge szervezeti felépítésével, rossz propagandájával s anyagi esz­közeinek valóban igen alacsony szintjével, hiszen az MDF-en belül is éppen azok a képviselőjelöltek szerepeltek a legrosszabban, akik a Néppárthoz közelálló nép-nemzeti irányzatot követték. E politikusok, amennyiben a parlamentbe bekerültek, kizárólag listáról jutottak mandátumhoz. Mindez a harmadik utas álláspont rendkívül csekély támogatottságát jelzi.

A választási eredmények átfogó értékelése azonban szá­mos, politikai szempontból alapvető jelentőségű kérdésre nem ad igazán választ. Nem tudjuk ugyanis, hogy mely társadalmi rétegek támogatták az egyes pártokat, s így tulajdonképpen azt sem, hogy az adatok milyen politikai tagozódást fejeznek ki. Ennek feltárása a választási eredmények sokkal részletesebb, településsoros elemzését igényli, valamint azt, hogy a válasz­tási kutatást politikai és értékszociológiai vizsgálatokkal egé­szítsük ki. A választási eredmények kerületi bontásban történő elemzéséből azonban mégis levonhatunk bizonyos következte­téseket, mert az egyes megyék társadalmi összetétele és politi­kai hagyományai jelentősen különböznek egymástól. A pártok megyei szintű „választási” térképe ennek megfelelően valóban sajátos vonásokat mutat. A Magyar Demokrata Fórum elsősor­ban az ország középső és keleti megyéiben, a Dunántúlon Veszprém és Zala megyében, valamint sokak számára megle­petésként Budapesten ért el jó eredményt. A Szabad Demok­raták Szövetsége főként a nyugat-dunántúli megyékben, az ország legfejlettebb ipari régiójában szerepelt sikeresen, míg a Kisgazdapárt Dél-Magyarországon rendelkezik jelentős bázis­sal: az öt déli megyében, Baranyában, Somogyban, Bács-Kis­kunban, Békésben és Csongrádban a községi településeken a szavazatok 1/4-ét szerezték meg. A Magyar Szocialista Párt ki­elégítően szerepelt Budapesten, Borsod, Somogy és Hajdú-Bi­har megyében, viszont rendkívül gyenge eredményt ért el a Duna-Tisza közötti térségben, valamint a nyugati határszélen, különösen Vas és Győr-Sopron megyében. A Keresz­ténydemokrata Néppárt, amely öt megyében még listát sem tu­dott állítani, Észak-Magyarországon, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mutatott fel viszonylag jó eredményeket. Ez egyben azt is jelzi, hogy a falusi keresztény­nemzeti beállítottságú szavazókat az ország déli részén a Kis­gazdapárt, az északin pedig a KDNP vonzotta, a kelet-nyugati megosztottság mellett tehát egy észak-déli is érvényesül. A FI­DESZ viszonylag kiegyensúlyozottan szerepelt, de számos egyéni választókerületben nem indított jelöltet. Ez is közreját­szott abban, hogy kizárólag a soproni körzetben szerzett egyé­ni választókerületi mandátumot, ott viszont Szájer József Pozsgay Imrét győzte le.

A területi bontás mellett azt is érdemes megnézni, hogy a város-falu megoszlás milyen mértékben befolyásolja a válasz­tói magatartást. E szempontot figyelembe véve megállapíthat­juk, hogy az országban három tipikusan falusi párt működik. A megyei adatok város-falu bontásban történő vizsgálatakor ugyanis kiderül, hogy a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, és az Agrárszövetség általában sokkal jobban szere­pelt a községi jogállású településeken, mint a városokban, a többi párt viszont inkább a nagyobb településeken ért el ered­ményeket. Figyelemre méltó, hogy a keresztény-nemzeti irány­zat vezető ereje, a Magyar Demokrata Fórum sem jutott el a kis falvakig; ezek egy részében még szervezeti egységei sem jöttek létre. A Kisgazdapárt viszont, noha a szokványos pa­raszti óvatosság következtében a nagy ellenzéki tömörülések közül legutolsóként szerveződött meg, a leggyorsabban építet­te ki a kisközségekig lefutó hálózatait, s ez döntő mértékben hozzájárult falusi sikeréhez. A régi MSZMP szétesése után vol­tak olyan térségek, amelyekben egyedüli politikai erőként a Kisgazdapárt működött.

Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a baloldal egésze ho­gyan szerepelt a választásokon. A kampány során a baloldalt az egykori ellenzéki erők az MSZMP négy utódpártjaként tá­madták, s ez az adott politikai helyzetben, a Kongresszus '89 után, rendkívül kedvezőtlen társadalmi hatást gyakorolt. A bal­oldalt sújtotta a már említett 4%-os választási határ is, amely eredetileg éppen az MSZMP érdekeit szolgálta volna. A törté­nelem paradoxona volt az is, hogy az egyes baloldali pártok saját hitelességüket a másiktól való elhatárolódással kívánták bizonyítani. Az MSZP állandóan arra törekedett, nehogy össze­keverjék előd-utód pártjával, az MSZMP-vel, s így az új MSZMP-nek a két párt közötti kapcsolat kialakítására irányuló kísérletei szükségszerűen meghiúsultak. Az Agrárszövetség, és az akkor még működő Hazafias Népfront keretében megszer­veződött Hazafias Választási Koalíció viszont oly módon kíván­ta képviselőjelöltjeinek pártállami múltját feledtetni, hogy a Szocialista Párttól határolódott el. Ezért, egyes kivételektől elte­kintve, a baloldali pártok között sehol sem jöttek létre választá­si szövetségek, s a szétforgácsoltság következtében a HVK, az Agrárszövetség és az MSZMP egyaránt a 4%-os határ alatt maradt. Arányos választási rendszer esetén a baloldal össze­sen 77 képviselőt juttatott volna a Parlamentbe, így azonban meg kellett elégednie az MSZP 33 és az Agrárszövetség egy képviselőjével. Az MSZMP szétesése és a választási rendszer – még a rendkívül gyenge márciusi támogatottságot is figye­lembe véve – csaknem félszáz képviselőtől fosztotta meg a magyarországi baloldalt.

A tavaszi választások eredményeit viszonylag sokan látták előre. Az volt a kérdés, hogy az MDF vagy az SZDSZ válik-e meghatározó kormányzati erő­vé. Milyen folyamatok játszódtak le március 25. és április 8. között? Miért módosultak látszólag lényegesen az erőviszonyok? Itt elsősorban Budapestre gondolok.

A kérdésben a válasz is benne rejlik, hiszen a megfogalmazás szerint az erőviszonyok látszólag módosultak. Valójában az áp­rilis 8-i eredményeket a március 25-iek már magukba foglalták, csak az SZDSZ és a FIDESZ vezetői ezt nem vették figyelem­be. Az első fordulóban ugyanis, ha az MDF és a KDNP szava­zatszámait összeadjuk, nyilvánvalóvá válik a keresztény nemzeti centrum jelöltjeinek győzelme a liberálisokkal szemben a fővárosban. Ez volt a helyzet vidéken is, elsősorban Nyugat-Magyarországon. Ezen túlmenően a keresztény irányzatú pár­tok eredményét javította az is, hogy az SZDSZ és a FIDESZ szavazóbázisa kevéssé fogott össze, a FIDESZ-re szavazók gyakran nem támogatták az SZDSZ jelöltjét, s fordított esetben sem mindig érvényesült a liberális szolidaritás. Végezetül az MDF helyzetét tovább erősítette, hogy az SZDSZ és a FIDESZ hangos antikommunista propagandájától megrettent szocialista párti, sőt esetenként MSZMP-szavazók egy része a második fordulóban – távolmaradás helyett -, kisebbik rosszként az MDF-et támogatta. Ezt egyértelműen kimutathatjuk Újpesten, a IX. kerületben, valamint Csepelen. Ez utóbbi helyeken a balol­dali erők azért harcoltak, hogy vezető liberális politikusok, mint például Tölgyessy Péter és Orbán Viktor, egyéni választókerü­letből ne jussanak be a parlamentbe. Nyilvánvaló volt ugyanak­kor, de a választók ezt nem vették figyelembe, hogy e támogatásért az MDF-től cserébe semmit sem kaphatnak. A baloldal politikai dezorientációját jelezte tehát ez a fejlemény is. A helyzetet egyébként az is bonyolította, hogy főleg a Tiszántúlon az SZDSZ és a Kisgazdapárt is választási szövetség létre­hozására törekedett. Noha a Kisgazdapárt országos vezetése az MDF-fel és a KDNP-vel próbált a második fordulóban együttműködni, Békés, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a kisgazda, illetőleg a sza­baddemokrata jelöltek egymás javára léptek vissza. Ez a választási szövetség azonban a gyakorlatban alig működött; a liberális orientációjú választópolgárok nem voltak hajlandóak a kisgazda jelölteket támogatni, sőt az is előfordult, hogy a visszaléptetett SZDSZ-FIDESZ-jelölt a kisgazdákkal szemben álló baloldali politikus támogatására szólította fel választóit. (Ennek eredményeként került a parlamentbe egyedüli agrárszövetségi jelöltként Vargáné Piros Ildikó, a Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyei 10-es választókerületből.)

A tavaszi választások igazán nagy szenzációval nem szolgáltak. Az őszi vá­lasztások eredménye viszont a politikai elemzők többségét is meglepte.

A tavaszi választások után csaknem az egész ország várta az új parlament, az új kormányzat tevékenységét. Nagyon sokan reménykedtek abban, hogy Magyarország a többpártrendszerű parlamenti berendezkedés hatására kijut a válságból, vagy leg­alábbis megkezdődik a válságból való kilábalás folyamata; a baloldal pedig politikai defenzívába szorult, amihez az MDF-SZDSZ paktum is hozzájárult. A baloldalon – nem indokolatla­nul – olyan hangulat alakult ki, hogy nincs tényleges cselekvési terük, és minden áramlatukkal szemben kemény, erőszakos, esetleg megtorló jellegű kormányzati fellépések várhatók. Ezt a vélekedést a kormánykoalíció számos prominens politikusának kijelentései is alátámasztották. Olyan helyzet alakult ki, mely­ben a kormánypártok elsöprő győzelmet értek volna el a helyi választásokon is, ha azokat június 8-ára írják ki, amikor a taná­csok mandátuma lejár. A három koalíciós párt azonban nem ezt a megoldást választotta. Annyira meg voltak győződve ar­ról, hogy az országban a keresztény nemzeti irányzat túlsúlyba került, hogy nem törekedtek helyzeti előnyük kihasználására, hanem azt tartották alapvető jelentőségű politikai kérdésnek, hogy ne tanácsi, hanem önkormányzati választásokat bonyolít­sanak le. Az új önkormányzati törvény elfogadása azonban időt igényelt, s ezért a parlament május 24-én 3 hónappal meg­hosszabbította a tanácsok mandátumát, amely így szeptember 8-án járt le. Ugyanakkor e pártok is érezték, hogy a Valutaalap nyomására mindenképpen meghozandó gazdasági megszorító intézkedések még a magyar társadalom tradícióinak leginkább megfelelő keresztény-nemzeti kormányzat presztízsét is ront­ják, s ezért az őszi választások mielőbbi megtartására töreked­tek. Pozícióikat azzal is erősíteni kívánták, hogy egy olyan választási törvényjavaslatot terjesztettek a parlament elé, amely az egyéni választókerületeket preferálta. Az ország­gyűlési választásokon ugyanis az MDF nagyarányú győzelmét az egyéni választókerületekben elért siker alapozta meg, s a kormányzat feltételezte, hogy az őszi választási eredmények lényegében a tavasziakhoz hasonlítanak majd, sőt, a keresz­tény nemzeti erők még szavazatokat is nyerhetnek. A választó­jogi törvény elfogadása azonban a képviselők 2/3-ának támogatását igényli, s ez lehetővé tette, hogy a három parla­menti ellenzéki párt jelentős módosításokat vezessen keresztül a tervezeten. E pártok kikényszerítették, hogy a polgármestert a tízezernél kisebb népességszámú településeken közvetlenül válasszák – a tervezetben kétezres létszámhatár szerepelt -, s azt is elérték, hogy az egyéni választókerületek helyett e tele­püléseken kislistás módszert alkalmazzanak, a többiek eseté­ben pedig 50-50% legyen az egyéni választókerületi és a listás mandátumok aránya. (Az eredeti elképzelés 2/3-1/3 megoszlást tartalmazott, az egyéni választókerületek szerepét azzal is növelve, hogy egy szavazatot kétszer számolnak el, vagyis a listára nem történt volna külön szavazás.)

A kormánypártok a nyári időszakban sajátos politikai ma­gatartást tanúsítottak; egyfelől többször is kísérletet tettek a keresztény-nemzeti társadalom alapvető intézményeinek helyreállítására, így például a kötelező hitoktatás bevezetésével próbálkoztak, a jelenleginél szigorúbb abortuszkorlátozást, ne­tán abortusztilalmat szerettek volna elérni, a Trianon-emlékmű visszaállítására törekedtek, s ekkor még – legalábbis a nyilvá­nosság előtt – az MDF is támogatta a kisgazdák eredeti föld­törvény-koncepcióját. Ugyanekkor vált egyértelművé az is, hogy a kormánypártok a leszámolást egy egységes koncepció, az ún. Justitia-terv keretében kívánják megvalósítani. A kor­mányzat azonban nagyon óvatosan járt el; mihelyt társadalmi ellenállást tapasztalt, visszahúzódott, és demokratikus szándé­kairól kívánta meggyőzni a közvéleményt. Ehhez az is hozzájá­rult, hogy a koalícióra ezekben az ügyekben is bizonyos fokú külföldi nyomás nehezedett, hiszen Nyugaton a kapitalizmus, nem pedig a Horthy-rendszer restaurációját kívánták elérni. Ez az óvatos politika az MDF belső megosztottságával is össze­függött; a nemzeti liberális áramlat ugyanis ellenezte a túlzot­tan konzervatív elképzeléseket. A felemás lépések ugyanakkor mind a jobboldalt, mind a centrumot és a baloldalt kiábrándítot­ták, a kormány népszerűsége érezhetően csökkent. A kisgaz­dák és az MDF populista politikusai érezték, hogy a helyi választások előtt eredményeket kell felmutatni, s ezért arra tö­rekedtek, hogy a parlament augusztus 20-a előtt döntsön a földtulajdonviszonyok 47-es alapon történő rendezéséről. Ami­kor ennek lehetetlensége kiderült (amihez az is hozzájárult, hogy az önkormányzati és az önkormányzati választási tör­vényjavaslatok vitája egyszerűen elvette az időt más terveze­tek megtárgyalása elől), a kisgazdák támadásba próbáltak lendülni, országos megmozdulásokkal jelezve földosztási igé­nyeiket. Ezt azonban a Kisgazdapárt kormányban ülő képvise­lői – a miniszterelnök nyomására – megakadályozták, s ugyanakkor az MDF populista szárnya is visszaszorult; így a helyi tanácsi és termelőszövetkezeti vezetőkkel való közvetlen konfrontáció elmaradt. Ily módon ez utóbbiaknak lehetőségük nyílt arra, hogy a tavaszi vereség sokkhatásait kiheverjék, a rendszerváltást politikailag túléljék. A gazdasági stagnálás, va­lamint a baloldali és mérsékelt beállítottságú választópolgárok kiábrándulása a jobbra tartó MDF-ből már jelezte, hogy a nagy­városokban a helyi választásokon a kormánypártok nem érnek el igazán jó eredményeket. Ugyanakkor fenyegetett az a ve­szély, hogy falusi szervezettségük és a választási rendszer sa­játosságai miatt a Kisgazdapárt fölényesen győz a tízezernél alacsonyabb népességszámú településeken. Amikor a válasz­tási kampány megkezdődött és lezajlott a jelöltállítás, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a pártok közül a falusi térsé­gekben valóban a Kisgazdapárt a legerősebb szervezett politi­kai erő. Az adatok azonban azt is jelezték, hogy a legtöbb polgármester, illetőleg helyi képviselőjelölt a községekben a függetlenek közül került ki, s ez már megkérdőjelezte a kisgaz­dák egyértelmű túlsúlyát.

Szerinted végül is milyen eredmények születtek az őszi önkormányzati válasz­tásokon?

Az eredmények értékelése komoly nehézségekbe ütközik, amit a választási rendszer bonyolultsága idéz elő. Az első forduló­ban – annak ellenére, hogy a törvény az érvényességet, csu­pán 40%-os részvételhez kötötte – a 162 tízezer főnél nagyobb népességszámú település közül a szavazás csak 13 egység­ben volt érvényes. A többi településen viszont az első forduló általában sikeresnek bizonyult, ami azt bizonyítja, hogy az ön­kormányzati választások a falvakban sokkal nagyobb érdeklő­dést váltottak ki, mint a városokban. A polgármesteri és a kislistás választások a függetlenek nagyarányú győzelmét hoz­ták – amennyiben ezekről mint csoportról egyáltalán beszólni lehet, hiszen a „független” igen sokféle alapállású embert takar -, míg a pártok közül a várakozásoknak megfelelően a Kisgaz­dapárt került az első helyre. A nagy meglepetést az MDF gyen­ge választási eredménye okozta; a városokban a liberálisok, a községekben a függetlenek és a kisgazdák előzték meg a Fó­rum jelöltjeit. A második fordulóban tovább csökkent a részvé­tel, 40,16%-ról 28,94%-ra esett vissza. Alsó határ nem lévén, ez is elegendőnek bizonyult a képviselőtestületek és a polgár­mesterek megválasztására.

Amennyiben a megszerzett polgármesteri helyeket, vala­mint a kislistás, az egyéni választókerületi és a listás mandátu­mokat összeadjuk, első helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, második helyre a Független Kisgazdapárt került, és a tavaszi választások nyertese, az MDF, csupán a harmadik helyet foglalta el. Negyedik helyezést ért el a KDNP s ötödiket a FIDESZ, amely kiemelkedő nagyvárosi eredmé­nyét igen gyenge községi szerepléssel társította. A Magyar Szocialista Párt hatodik lett, a hetedik helyre az Agrárszövet­ség került, amely a választási rendszer sajátosságai folytán a községekben érvényesíteni tudta viszonylagos befolyását. Elő­retört a Vállalkozók Pártja; a tízedik helyről a nyolcadikra jött fel. Tovább csúszott lefelé az MSZMP, és megsemmisítő vere­séget szenvedett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A baloldali pártok gyengülését viszont ellensúlyozta, hogy szá­mos független jelöltet az MSZP, illetőleg az MSZMP támoga­tott, sőt, ezek egy része a választás idején is e pártok valamelyikének tagja volt. Más függetlenek viszont – s az érté­kelés során ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a kisgazdák támogatását élvezték.

A bonyolult választási rendszer miatt a politikai tagoltságot csak a fővárosi közgyűlés választási eredményei alapján lehet igazán feltérképezni. A budapesti listán az első, még érvényte­len fordulóban az SZDSZ került az első helyre, az MDF pedig, tavaszi teljesítményéhez képest 3,5%-ot vesztve, a második helyre szorult. Az október 14-i fordulóban az SZDSZ tovább erősödött, s az MDF is növelte szavazatainak számát; április 8-ához hasonlóan a kereszténydemokraták és kisebb mértékben a kisgazdák hívei az MDF-re szavaztak. A második fordulóban 34,68%-ot ért el az SZDSZ, 27,35%-ot az MDF, 18,16%-kal a harmadik helyre került a FIDESZ, az MSZP pedig 7,25%-os szavazati részesedéssel a negyedik lett, ami az országgyűlési választásokhoz képest igen komoly visszaesést jelentett. Az ötödik helyet a Kereszténydemokrata Néppárt foglalta el 5% alatti eredménnyel. Gyengébb szereplésében döntően közreját­szott az, hogy a második fordulóban – amint erre előbb utaltam – szavazóbázisának egy része az MDF-et támogatta. A hatodik helyen végzett MSZMP már nem érte el a 4%-os határt, s így nem küldhetett képviselőket a fővárosi közgyűlésbe. Budapes­ten megsemmisítő vereséget szenvedtek a kisgazdák, szava­zóbázisuk csaknem 80%-át elvesztették. A szociáldemokrata szavazatok száma – ezt csak érdekességként jegyzem meg – 37.000-ről 3.000-re esett vissza. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a választáson nagyarányú relatív győzelmet szer­zett SZDSZ is csaknem 100 ezer támogatót vesztett, és a sza­vazati részesedését leginkább növelő FIDESZ bázisa is több mint 20 ezerrel csökkent.

A politikai közömbösség növekedését nem csupán a pár­tok magatartására vezethetjük vissza. A szeptemberi, októberi választások már azt jelzik, hogy a magyar társadalom széles rétegei rádöbbentek arra: az államszocialista kísérlet megbu­kott, a helyébe lépő restauráció, rekapitalizáció viszont a társadalom túlnyomó többségének életszínvonal- és egyéb problémáit nem tudja megoldani, sőt, számukra a teljes el­szegényedést, a tömeges proletarizálódási jelentheti. Egyes közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a ma­gyar társadalom jelentős része sem kapitalizmust, sem szocializmust nem akar, hanem egy olyan berendezkedést igényel, amelyben „meg tud élni”. Ez jelenik meg a pártoktól való függetlenedés szándékában, a pártpolitika elvetésében is, hiszen ma minden párt a privatizációt, illetőleg a reprivatizációt hirdeti, az MSZMP-t pedig az államszocialista berendezkedés­sel azonosítják. A pártoktól való függetlenedés szándéka tehát véleményem szerint nem egyszerűen a pártok helytelen, a vá­lasztókat riasztó taktikai magatartásából következik, hanem an­nak felismerését jelzi, hogy a többpártrendszerű formális demokrácia bevezetése és a tőkés piacgazdasághoz való visszafordulás, ha az egyéni szabadságjogok oldaláról bizo­nyos fokú előrelépésnek látszik is, a társadalom jó része szá­mára csak egy letűntnek vélt rendszer ellentmondásainak visszahozatalát jelenti. Ám abban, hogy az államszocializmus és a kapitalista restauráció helyett a történelem egy demokrati­kus, szocialista alternatívát is kínál, a társadalomnak csupán igen kis töredéke reménykedik.

Az alábbiakban a modernitás egy elméletének alapvonalait sze­retném itt kifejteni, amely legutóbbi könyvem témája.¹

Tézisem az, hogy a marxizmust egy szélesebb elméleti keretbe, a modernitás általános elméletébe kell integrálni,² egy „metamarxizmusba” (szemben a „posztmarxizmussal”).

Ez az általános elmélet az eklekticizmust elkerülve kapcsol­ná össze a marxizmus és a politikai liberalizmus elemeit, meg­mutatva a kettő közötti rokonságot. Meg kívánja őrizni a mar­xizmus elemzési és kritikai lehetőségeit valamint programjának radikalizmusát, de a marxizmustól eltérően magába foglalna egy politikai filozófiát is.

Ennek az elméletnek lehetővé kellene tennie annak megér­tését, hogy mi módon alkotnak a kapitalista és az etatista tár­sadalmak egyetlen, egységes modern világot, és hogy jóllehet modernek, mégis miért nem mondhatóak az etatista társadal­mak „kapitalistának”. Másrészt ez az elmélet egyidejűleg lehe­tővé tenné azt is, hogy felvessük a leglényegibb normatív kér­dést, a szocializmus kérdését (ezt a modern világot egy egy­séges egésznek véve).

Marxból kiindulva

Marx megsejtette ezt a problémát. A tőke első fejezetében leírja a tőkés viszonyok legáltalánosabb keretét: a piaci viszonyok rendszerét. Először nagyon tökéletlen módon fejti ki ezt „áru és pénzelmélet” formájában, mint a csere elméletét. Egymást kö­vető írásaiban, a Grundrissétől A tőkéig az általában vett piaci rendszerek elméletének (mint a csere és a termelés a kapitalista gazdasági társadalom „legabsztraktabb” szintjét alkotó rend­szerei elméletének) egy megfelelőbb kifejtése felé halad. Ha Marx megvalósította volna ezt a feladatot, általános elméletébe bele­foglalta volna az általában vett verseny összes kategóriáit is.

De a piac általános „marxi” elméletét ki kell egészíteni a következőkkel. Nincs piaci viszonyrendszer, ha nincs olyan köz­ponti akarat és hatalom, amely biztosítja ennek a viszonyrend­szernek a működését, kezdve azzal, hogy gondoskodik róla, hogy mindenki visszafizesse az adósságát. Ám ez a központi hatalom akarhat egyúttal valami mást is e funkciók ellátásán kívül – például megszervezni a társadalmat, privilegizálni egye­seket, vagy tervezni a gazdasági életet. A marxi írásokból egy ezen az absztrakciós szinten megfogalmazott államelmélet nyil­vánvalóan hiányzik.

Milyen típusú központi hatalmat követel meg a piac? Ha feltételezzük, hogy egy piaci kapcsolat szerződéses viszonyt jelent az egyének között, és hogy ennek a viszonynak a logikája egyben az egész társadalom működési logikája, ebből az kö­vetkezik, hogy a központi akaratnak szintén szerződésen kell alapulnia. Erre a pontra még visszatérek. De, ha én szerződöm, B-vel, akkor szerződhetem C-vel, és E-vel is. Így az individuu­mok között és a központi hatalmat konstituáló (társadalmi) szer­ződések között van egy harmadik szerződés jellegű terminus is: a társulás. Bizonyos emberek szerződnek más emberekkel, általában azért, hogy közös erőre tegyenek szert, és különösen azért, hogy ellenőrizzók a központi hatalmat.

Ez az első lépés abba az irányba, hogy megalkossuk a modernitás egy általános, vagy „meta”-struktúrájának fogalmát.

A modernitás antinómiája

A modern világnak ez az általános strukturális formája antinómikus abban az értelemben, hogy a központi szerződés korlá­tozza az individuumok közötti szerződéseket, és megfordítva. Például a közakarat eldöntheti, hogy a föld mélyét stb. kollektív módon kell kiaknázni, vagy hogy a béreknek legyen egy mini­mális szintje stb. De dönthet a közakarat az ellentétes irányban is, vagy korlátok kényszeríthetők reá.

Ennek az antinómiának két radikális elméleti megoldása született. A liberalizmus formálisan elfogadta a politikai társa­dalmi szerződést, megőrizve a gazdaságot mint olyan szférát, ahol a „természetes” egyének közötti piaci viszony uralkodik; ez a piaci viszonyok „természeti viszonyok” rangjára emelése. A másik oldalon az etatizmus (a történelmileg létező kommu­nizmus) természetivé tette a tervezést, azaz egy szerződésen alapuló közös rendet, az ideális társadalom természeteként. A probléma a liberalizmussal az, hogy egy igazi liberális értelem­ben vett közakarat valami mást is akarhat, mint piaci viszonyo­kat. A probléma a kommunizmussal az, hogy a kollektív akarat akarhatja a piaci viszonyok kialakítását is.

Ez az antinómia nem csak egy specifikusan modern általá­nos társadalmi ellentmondást eredményez, hanem egyben a modern osztálytársadalmi rendszert is. Hogy ezt az összefüg­gést meg tudjuk ragadni, először látnunk kell, milyen értelemben egyszersmind uralmi viszony is a szerződésnek ez a modern viszonya.

Szerződéses/uralmi viszonyok

Két tézist kívánok összekapcsolni.

Az első: a modernitást azzal is definiálhatjuk, hogy a szer­ződéses viszonyra utalunk. A „modernitás” az emberiség tör­ténelmének egy olyan korszaka, amelyben bármilyen nem szerződéses jellegű, azaz bármilyen, nem a kölcsönös egyetértés végső alapelvére épülő viszony elveszti legitimi­tását. Más szavakkal, amelyben nem veszünk tudomást töb­bé semmiféle feltételezett természeti állapotkülönbségről az emberek között (és ez lassan alakul ki az európai középkor­ban, ahogyan a feudalizmus homlokzata mögött a piaci viszo­nyok teret hódítanak). Ennek a szerződéseken alapuló viszony­nak a fent említett hármas struktúrája van: egyének közötti, köz­ponti és társulásos jellegű szerződés.

Másodszor, ez a szerződéses viszony kombinálódik az uralommal. Az egyének közötti szerződéses viszony egyen­lőtlen. Szerződéses jellegű, amennyiben közvetlenül nem ve­szi igénybe az erőszakot, és amennyiben nem hivatkozik sem­miféle természettől adott különböző jogállásra a két személy között. De olyan egyének (vagy társulások) között kerül rá sor, akiknek a hatalma – különösen aszerint, hogy a természet mi­lyen részét sajátították el – különböző. Ez a körülmény nem szerződéses jellegű szituációkat szül: valaki nem választja a piacon betöltött helyének az elvesztését, hanem kiszorítják, de találnia kell egy másik „szerződéses” jellegű helyet a piacon. Továbbmenve, a szerződéses viselkedés magába foglalja a szerződés visszavonásának fenyegetését. Mindegyik fél azzal fenyegetőzik, hogy visszavonja a szerződést, ha a másik fél nem teljesíti az ő feltételeit. És az a partner, akinek nincs tulajdona, vagy minden tulajdonától megfosztották, úgy éli meg ezt az úgynevezett szerződéses viszonyt, mint a leg­tisztább erőszakot.

A társulásos viszony azokat kapcsolja össze, akik hajlanak rá, hogy szövetségre lépjenek saját érdekeik másokéival szem­beni érvényesítése céljából, különösen a központi hatalom el­lenőrzése révén. A központi hatalmi viszony (az államot létre­hozó szerződés) tehát egyszerre az a viszony, amelyben a leg­erősebb társulás képes lesz akaratát másokra rákényszeríteni, és egyben az, amelyben a népesség, mint egész, akaratát egy szerződéssel legitimált hatalomra bízhatja, amelyben a szerző­désre irányuló igény alapot és garanciát keres.

A modernitás tehát e három aspektusában egy szerző­déses-uralmi viszony. Ahogyan Marx megfogalmazza, olyan viszony, amelyben az uralom és a kizsákmányolás a sza­badságon és az egyenlőségen alapszik.

Hátravan, hogy megmutassuk, hogyan lesz ez a szerződé­ses-uralmi metastruktúra a modern osztálystruktúra alapelve.

A két modern osztály-alapelv

Térjünk át a metastruktúráról a struktúrára (ahogyan A tőkében Marx is a piaci viszonyok elemzésétől továbblép a specifikusan kapitalista viszonyok elemzéséhez [A tőke első könyve első fejezetétől a harmadikhoz]). Vagy – analogikusabb módon ki­fejezve – érkezzünk meg az úgynevezett „termelési módok” szintjére.

Itt már látható, hogy a modernitás az osztálytársadalom ket­tős alapelvét foglalja magába. A kapitalizmus a termelőeszkö­zök tulajdonosainak társulásához az egyének közötti szerződé­ses viszony továbbfejlődéseként kapcsolódik, amely lehetővé teszi számukra, hogy megvásárolják a munkaerőt, így a sza­badság bázisán létrehozva a kizsákmányolás és az uralom vi­szonyait. Az etatizmus a központi hatalom (mint politikai, gaz­dasági, ideológiai centrum) irányítóinak társulásához kapcsoló­dik, amellyel ezek az irányítók folyamatos kiváltságos, uralkodó helyzetet biztosíthatnak maguknak.

Az első típusú (liberális) társadalomban a központi szer­ződéses viszony hatáskörét elvileg a minimumra korlátoz­zák, mivel kitiltják a gazdasági szférából. A második típusú (etatista) társadalomban hivatalosan maximális szerephez juttatják, mivel az egyének közötti szerződés helyettesítő­jének tételezik fel. Ezek az osztálytársadalmi rendszer szélső típusai a modern világban. Közöttük számos közbülső réteget találunk.

A kapitalista társadalom természetesen maga is egy „állami” társadalom, még ha van is egy arra irányuló tendencia, hogy elleplezzék ezt a tényt. Az uralkodó osztály, érdekeinek meg­felelően, megszervezi a piac uralmát s ugyanakkor ennek az uralomnak a manipulálását. De ez sohasem válik teljessé, mert jelen van a modernitásnak egy dinamizmusa, az instabilitás, a dialektikus körforgás elve.

A modernitás dialektikája

Kísérletet teszek arra, hogy megszabaduljak attól a lineáris idő­szemlélettől, amelyet a haladás filozófiájától és annak a szo­cialista mozgalmon belüli újjáélesztésétől örököltünk. Különösen szeretném elkerülni az olyan fogalomsorok használatát, mint „feudalizmus­-kapitalizmus­-szocializmus” vagy „piac előtti­-piaci­-piac utáni társadalom”.

Rehabilitálni szeretném a ciklikus gondolkodást, mint a tör­ténelemben való cselekvéshez szükséges gondolkodás propedeutikáját. (Megemlíteném itt azt a tényt, hogy a „piac utáni” ugyanakkor alakul ki, amikor a piac: a korporációk, mint a piaci viszonyok „megszervezői” jó példák erre. De most itt meta-, illetve strukturális, nem pedig történelmi kérdésekkel kívánok foglalkozni.)

Induljunk ki a klasszikus kapitalista szituációból. A bérmun­kások nemcsak a bérekért harcolnak, hanem egyben a központi hatalom feletti ellenőrzésért is, hogy elérhessék először azt, hogy viszonyuk a kapitalistához kevésbé kereskedelmi jellegű, inkább egy társadalmi szerződés által közvetített legyen; majd fokozatosan azt is, hogy maga a termelés is egy központilag, megállapodások által közvetített folyamattá váljék. Eredmény­ként a tőke kisajátítását és egy feltehetően demokratikus etatizmus bevezetését várhatjuk.

A szerződéses jellegű központosítás a központi hatalom irá­nyítói által gyakorolt hatalomhoz vezet, akik uralkodó pozíció­jukban fokozatosan társulnak egymással, egy új uralkodó osz­tályt képezve. De ez a folyamat is megteremti saját sírásóit. Az ellentmondás addig a pontig fejlődik, ahol a bérből élők tömege fellázad, és követeli az egyéni kezdeményezéshez való jogát. És így tovább. Forradalmi fordulat. Az egyéni kezdeményezés megjelenik a külföldi tőke formájában. Gyorsan kialakul egy új kapitalista osztály. Új szakszervezetek sora, új baloldal jön létre, igényt tartva a központi hatalom feletti ellenőrzésre.

Amint láthatjuk, a modernitásnak ezt a dialektikus terét az általam a szerződés és az uralom terminusaiban leirt három­elemű metastrukturális mátrix és a benne kialakuló poláris struk­túrák (osztálystruktúrák) közötti viszony határozza meg.

Kapitalizmus

Egy metastrukturális megközelítés nem pótolhatja a strukturális megközelítést. Ehhez ragaszkodnom kell: én nem azt javaslom, hogy a kapitalizmus egy szerződésközpontú megközelítése vált­sa fel a kizsákmányolás fogalmát középpontba állító megköze­lítést. A modernitás elmélete nem töltheti be a kapitalizmus el­méletének helyét. Csak azt az általános keretet adhatja meg, amelyen belül az utóbbit megérthetjük és értékelhetjük.

Marx azt mondja, hogy a kapitalizmusban a munkaerő áru. Ez az állítás igaz egy nagyon fontos értelemben: a munkaerő értékének fogalma teszi lehetővé, hogy meghatározzuk a ki­zsákmányolás fogalmát (a munkaérték­-elmélettől az értéktöbb­let-elméletig vezető logikai összefüggés, jóllehet nem könnyű alkalmazni a tulajdonképpeni magva a kapitalizmus marxi el­méletének – lásd a könyvemben kifejtett újraértelmezését).

De egy másik értelemben a munkaerő mint áru fogalma csak metaforikus. Mert ez az úgynevezett „áru” nem teljesen a tőke eszköze. A munkaerő csak egy potenciális szolidaritás, egy potenciális „társulás” formájában létezik. És ez a tény kor­látozza a kapitalizmus hatalmát, nemcsak a béreket, de a mun­kaerő felhasználását, magának a termelésnek az irányítását illetően is. Korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát. Ve­gyük észre, hogy ezt az összefüggést megemlítve csak tovább­fejlesztettem a marxi axiómát, amely szerint a bérmunkás „sza­badon”, egyénileg szerződik egy kapitalistával, de mindig az (informális vagy szervezett) társulások formájában, amelyek (expliciten vagy sem, de) arra törekszenek, hogy befolyást gya­koroljanak a központi hatalomra. Ez az oka annak, hogy a bér­munkási viszony dinamikus, forradalmi, globális társadalmi vi­szonyként jellemezhető.

Két konkrét ponton szeretném, ha nem értenének félre.

Először is, amikor a szerződés fogalmának elemzéséből in­dulok ki, akkor nem kívánom tagadni azt a tényt, hogy a kapi­talista társadalmak egyszersmind a lehető legnagyobb mértékű erőszak színhelyei is. Most nem tudom kifejteni ezt a kérdést, csak egyszerűen aláhúznám, hogy a különbség ezek között a társadalmak és a korábbiak között az, hogy e társadalmakban az erőszak és a hatalom egy szerződésre való hivatkozás alap­ján, egy expliciten állított demokratikus alapon jön létre. Ezen az alapon a hatalomnak (ós gyakran az erőszaknak) egy addig példátlan méretű koncentrációja válik lehetségessé. De ugyan­ennek az alapnak a természetében benne rejlik ennek az óriási hatalomnak a törékenysége is.

Másodszor: az általam alkalmazott megközelítés rokonság­ba hozható a „világkapitalizmus” iskolájának (l. Wallerstein) az álláspontjával. A nemzetállam területe az, ahol ez az uralmi-szerződéses viszony valamiképpen uralkodik. De a szerződés klasszikus elmélete már megmutatta a maga határait: az álla­mokról mint olyanokról egymáshoz való kölcsönös viszonyukat tekintve azt mondja, hogy megmaradnak a „természetes” álla­potban. Így a modernitás elmélete, a szerződés ezen fogalmá­nak vonatkozásában, elvezet azoknak a viszonyoknak a tanul­mányozásához, amelyek sokkal inkább uralmi, mint szerződé­ses jellegűek; különösen vonatkozik ez a centrum és a periféria közötti viszonyra. Ebben az értelemben mindez felveti egy vi­lágállam kérdését is. És nem pusztán úgy, mint normatív kér­désfeltevést. Mert a kapitalizmus csak úgy létezhet, mint egy gazdasági világ, „économie-monde” (Braudel), mint államok so­kaságának a rendszere és a világpiac kifejlődése, amely hosszú távon lerombolja ezt a pluralitást, éppen ezért megteremti az emberiség valamiképpen egyesített akaratának, a legitim erő­szak monopóliumának, egy bolygóméretű szerződésességnek a feltételeit.

Az etatizmus (a történelmi kommunizmus)

A kommunista államok kérdését hasonló metastrukturális termi­nusokban kell megközelítenünk. Három pontot fogok említeni.

Meghatározhatjuk őket úgy, mint kapitalista államokat, mint „a kapitalizmus egy másik formáját”, mivel nem a piaci racio­nalitáson (és az egyének közötti szerződéses-uralmi viszony kialakulásán) alapulnak, hanem a modem társadalomszervezés másik fő alapelvén, a központi tervezésen. Ennek eredménye­ként a termelékenység és a termelékenység-hiány a klasszikus kapitalizmustól igen különböző formáit, a „civilizáció” (iskolázta­tás, urbanizáció, egészségügy, egyéni életpályák stb.) egy na­gyon eltérő típusát figyelhetjük meg bennük. De ez a társadalom „modern” abban az értelemben, ahogyan én értem ezt a fogal­mat (lásd alább).

Az etatista társadalom a másik modern osztálytársadalmi alapelven nyugszik. Mert, ha teljesen megszüntetjük a piacot, akkor az, ami a modernitás antinómiájának alapelveként meg­marad, szükségszerűen a „totális”³ tervezés, amely piramis­szerű hierarchiaként szerveződik. Ez a szervezet, jóllehet elvi­leg nem elképzelhetetlen, hogy a társadalom valamiféle demok­ratikus kontrollt gyakoroljon fölötte, mindazonáltal hajlik rá, hogy . szakadást hozzon létre azok között, akik gyakorolják a hatalmat és akik nem, azok között, akik inkább vezetők és akik inkább ve­zetettek. Általában egyfajta társulás alakul ki a vezetők között. Az egyetlen Párt távolról sem történelmileg véletlen képződ­mény, hanem a totális tervezésnek funkcionálisan megfelelő tár­sulás. Ez biztosítja a szükséges ideológiai egységet, az egyéni előrejutást és az osztályközi konszenzus feletti kontrollt. Ez a társulás – egyetlen lóvén – hajlamos rá, hogy „átfedésbe” ke­rüljön az állam (elvileg) szerződéses jellegű rendszerével,⁴ le­rombolva így a jogállamot”, azaz a szerződésen alapuló államot.

De sohasem képes teljesen lerombolni. Mert ez az állam egy modern állam, amely a társadalmi szerződésre való hivat­kozáson alapul, azaz egy formailag demokratikus alkotmányon. Ez a hivatkozás egy erősen koncentrált hatalom kiépülésé­nek alapja, egy olyan hatalomé, amely kész arra, hogy erő­szakba (tömeges elnyomásba) forduljon át. Ugyanakkor azonban egyszersmind az ennek ellentmondó elv is ebben a társadalomban, amely strukturálisan magába foglalja a bérmunkát, mégpedig nem egyszerűen mint „munkaerőpi­acot” (mint az egyik piacot a többi között), hanem mint egy szabad egyének közötti viszonyulást, amely nélkül a köz­ponti hatalomra vonatkozó szerződés nem lenne elképzel­hető, és amely szükségszerűen az önigazgatásra „hívja fel” a munkásokat, mivel a közéletről és különösen a gazdasági tevékenységről a rendszer feltételezi, hogy mindenkinek az ügye. A szabad participáció eme szükségszerűen felmerülő elve nem formálisabb, mint a „polgári szabadság” elve a kapitalista vállalatoknál: ugyanaz a fajta dinamizáló hatása van azáltal, hogy felkelti a valódi szabadságra való törek­vést. Azok a társadalmak, amelyeknek Ilyen a belső struk­túrájuk, éppen ezért nem gondolhatok el mozdulatlanként; és amikor bizonyos anyagi és környezeti feltételek hatására megváltoznak, az okok nem kizárólag rajtuk kívül, más rendszerek felismerni vélt magasabbrendűségében találha­tók meg.

A modernitástól a szocializmusig

Hátravan még, hogy megmutassuk, ezen az elméleti alapon hogyan fejthető ki a szocializmus eszméje? A szocializmusé, tehát azé a valamié, aminek lennie kellene, az igazságosság világáé, a jobb világé, amelyet akarunk.

Egy Marx és a liberálisok számára közös pontból indultam ki, úgy határozva meg a modern viszonyokat, mint amelyek vég­ső soron szabadnak, szerződésesnek tételezik magukat. Meg­mutattam – Marxot követve -, hogyan fejlődnek a szerződéses viszonyok kapitalista viszonyokká, majd – túlmenve Marxon – azt is, hogyan fejlődnek etatizmussá. Az elméletnek ez a kiter­jesztése evidens, ha – ahogyan ón tettem az előbbiekben – a szerződés fogalmát a maga három dimenziójában (egyének kö­zötti, társulásos jellegű és központi-társadalmi) fejtjük ki, és ki­mutatjuk lényegi kapcsolatát az uralommal.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy ugyanezen a para­digmán, e paradigma egységén belül maradva, de az (állítólag „hegeliánus”) zűrzavart elkerülve fogjuk fel a társadalmi „van” és „legyen”, az analitikus és a normatív szféra, a magyarázat és a megértés kérdéseit.

Ebből a szempontból tekintve az (igazi) szocializmus programja szükségképpen egy, az uralomtól mentes szer­ződéses viszony, egy szabad és egyenlő emberi lények kö­zötti, valóban szabad és egyenlő viszony programja. Ez nem lehet egy másik általános társadalmi forma, egy másik vi­lág, ahogy Marx kifejezte: egy piac utáni világ felfedezésének programja. De ugyanakkor úgy sem határozható meg, mint egy igazságos demokratikus piaci társadalom, „piaci szocializmus”. Ha a modernitásnak az a sémája, amelyet javasoltam, helyes, akkor a szocialista forradalmat ebben a világban kell megva­lósítani, amelynek két általános dimenziója a piac és a tervezés, amelyek a poláris (egyének közötti és központi hatalmi jellegű) szerződéses és szervezési lehetőségekhez kapcsolódnak, ezek ugyanis egyszerre alapelvei az (osztály)uralomnak és az eman­cipációnak.

Mint a modern metastruktúrában antinomikusan összekap­csolódó és kereszteződő elveket, a tervezést és a piacot nem tekinthetjük (természetes vagy ideális) társadalmi törvények­nek, a gazdaság illetve a politika törvényeinek, azaz nem fog­hatjuk fel őket „közvetítésnek”, ahogyan Habermas teszi, hanem csak szabályoknak, amelyeket az emberi lények megválaszt­hatnak, kombinálhatnak és uralhatnak. De demokratikus keze­lésük kérdése nem redukálható technikai kombinálásuk problé­májára. A szocializmus eme szerződéses definíció szerint nem fogható fel egyszerűen úgy, mint piaci szocializmus, amelyet valamiképpen egy központi szabályozás tart egyensúlyban.

A szocializmus politikai filozófiája

A szocializmus politikai filozófiájának három fő feladatot kell megvalósítania.

Először is, meg kell határoznia az igazságosság „modern” elveit (szemben állva azzal az állásponttal, amely a posztmodern társadalom egy új általános formáját igyekszik meghatározni).

Az igazságosság alapelveinek elmélete eddig egy liberális ál­láspont kontextusában fejlődött (Rawls). De az igazságosság követelése nem a liberalizmus sajátja. Az igazságosság igénye – radikálisabb formában, mint valaha – a modern emberiség sajátja, amennyiben nem fogad el semmilyen természettől adott egyenlőtlenséget vagy tekintélyt. A rawlsi megközelítés hasznos lehet úgy is, mint elméleti ösztönzés és úgy is, mint kihívás. De a kérdést radikálisan újra kell értelmezni, mégpedig a modernitással és a modernitáson belüli osztálystruktúrával (illetve a modern társadalom centrum-periféria jellegű viszonyaival) foglalkozó elmélet gyökeresen új bázisán. Az igazságosság szocialista elmélete – egyéb átfogalmazások mellett – a fentebb adott elemzés fényében elvetné a politikában uralkodó első és a gazdaságban uralkodó második alapelv közötti különbségté­telt, és az emberek közötti különbségek problémáját nem az egyszerű elosztásnak, hanem a hatalomnak és a valódi eman­cipációnak (az elosztásnál alapvetőbb) terminusaiban fogalmaz­ná meg.

Az alapelvek elméletéhez szükségszerűen kapcsolódik a kommunikáció és az érvelés elmélete. Fontos cél meghatározni azt a pontot, ahol a kommunikáció egyszerűen az uralom álar­cává válik, és feltárni azt, hogy a modern szerződési elvből milyen feltételek között következik a forradalmi harc (a törvény­es renddel kapcsolatos feltételezett konszenzus megtörésének és egy valóban szerződéses jellegű konszenzus megteremtésének értelmében). Ezeket a kérdéseket itt nem fejthetem ki.

Egy második feladat a terv és a piac közötti területre, a társulás (azaz a sem nem piaci, sem nem piramisszerű-hier­archikus viszonyok) szférájára való reflektálás. Erről a terület­ről kiindulva, ahol a szabad és egyenlő emberek közötti együttműködésnek a legközvetlenebb lehetőségei vannak, lehetne humanizálni a másik két dimenziót, átalakítani őket igazi „civil” társadalommá. Nem fejthetem itt ki ezt a kérdést, de rámutatnék arra – mint a fentebbi elemzés következményére -, hogy a társulásnak ez a szférája, nem lehet (ahogyan Marx vélte, amikor a szocializmust „a munkások társulásaként” írta le) a modern világnak, a piacnak vagy a piac és a terv összekapcsolásának alternatívája, hanem csak egy harma­dik, dialektikus terminus (a piac és a terv, mint a társada­lom meghatározó alkotóelemei mellett). A társulás mint olyan – és ez a fogalom különböző neveket kaphat: önigazgatás, köz­vetlen demokrácia – önmagában nem alternatívája a kapitaliz­musnak.

Az elmélet harmadik feladata bolygónkkal mint egésszel kapcsolatos. A neoliberalizmus jelenlegi előrenyomulása alkal­mas azt az illúziót kelteni, hogy a szocializmus kollektív célki­tűzései idejüket múlták. Ezek az elvek itt és a jelen pillanatban ténylegesen megrázkódtatáson mennek át, nemcsak a szovjet kommunizmus összeomlása, de ama nemzeti keretek általá­nos (a piacok nemzetközivé válása következtében végbemenő) felbomlása miatt is, amelyek között megszülettek. Különösen ez a helyzet Nyugat-Európában. De az éppen ezekkel a prog­ramokkal adekvát és végérvényes dimenzió, az egyetlen világ­tér mindennap közelebb és közelebb kerül hozzánk, mint az emberiség egészének tere, a maga potenciális szerződéskötő (kollektív döntések végrehajtására irányuló) képességével, és a maga tragikus végzetével, azzal, hogy rákényszerül a végső döntések meghozatalára.

Mert amiről ezentúl döntenünk kell, és amit kezelnünk kell, az nemcsak az, amit Marx szem előtt tartott – a termelés és a termelési eszközök kérdése -, hanem egyáltalában az emberi­ség és a bolygó kapcsolata. Vörös és zöld együtt halad.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 Théorie de la modernité, suivi de Marx et la marché. 1990. Paris, PUF, p. 320. Jelen előadás (amely a Torontói Egyetem Filozófia Tan­széke számára készült) túl rövid ahhoz, hogy megfelelő elemzéseket és bizonyításokat foglaljon magába; kevés ahhoz is, hogy bemutassa ezt a könyvet: mindössze bevezetésfélének tekinthető ahhoz.

2 A modernitás ideológiájának kritikáját l. az Eszmélet 9-10. számában, Márkus Péter írásában. (A szerk.)

3 Ezen nem egyszerűen központi vagy átfogó, hanem integrális terve­zést értek.

4 Átvegye annak saját funkcióit.

Ez a tanulmány amellett kíván érvelni, hogy a világrendszer fejlődése nem annyira 500, mint inkább 5.000 éve kezdődött.

A világrendszer fejlődésének kezdettől fogva a tőkefelhalmo­zás volt a motorja/hajtóereje. A világrendszert úgy definiáljuk, mint a gazdasági többlettermók politikai régiók közötti átcsopor­tosításának olyan rendszerszintű hálózatát, amely e régiók „he­lyi” kizsákmányolási és felhalmozási rendszereit a kölcsönösen mindegyiküket átható és kompetitív jellegű szuperfelhalmozás átfogó rendszeróvó kapcsolja össze. A világrendszer e kritériu­mok szerint mezopotámiai egyiptomi és Indus-völgyi kezdeteitől az „afroeurázsiai világig” fejlődött, és i. u. 1500 körűire beke­belezte a nyugati féltekét. Történelmi fejlődése során a régiók közötti kölcsönös anyagi-technikai ellátási kapcsolatok rendkí­vül jelentősek voltak a világrendszer kiterjedésének, illetve a hatalomgyakorlási és felhalmozási minták változásának szem­pontjából. Meg fogjuk vizsgálni annak a három, a Közel-Keleten áthúzódó kereskedelmi útnak különösen jelentős szerepét, amelyek a Meditteráneum körüli világot összekapcsolták Ázsiá­val. Egyszersmind kimutatjuk Közép-Ázsia központi szerepét a világrendszer fejlődésében.

A tanulmány az egész világrendszer fejlődésének jellegét meghatározó ciklusokat és trendeket vizsgálja. Ezek közé tar­toznak a világrendszernek az infrastrukturális beruházások és a technológiai innováció terén kimutatható ciklusai. Ezek a cik­lusok kapcsolódnak a kompetitív gazdaság és a katonai konf­liktusok rendszereihez. Azt állítjuk, hogy a centrum-periféria-hátország komplexum alkotja a világrendszer alapvető hierar­chikus rendezőelvét. Jelentős figyelmet szentelünk a „civilizált” és a „barbár” népek közötti rendszeres kapcsolatnak, amely sok mindent megmagyaráz a rendszer átfogó változásai tekinteté­ben. Bevezetjük a „felhalmozási módok” fogalmát azon ug­rásszerű változások értelmezésére, amelyek a történelem során a világrendszer egészén belül a felhalmozás módszerében kö­vetkeztek be. Alapvető gazdasági/politikai ellentmondás mutat­ható ki a világrendszer egész fejlődése során, amennyiben a gazdaság szerveződése a világrendszer egészének szintjén kiterjedtebb és integráltabb, mint a világrendszer politikai szerveződése, amely lokálisabb és regionálisabb jellegű. Mi a felhalmozás és a hegemónia ciklusainak a világrendszer egé­szére kiterjedő azon szabályszerűségeit fogjuk vizsgálni, ame­lyek a világrendszer egészének szintjén a felhalmozás centra­lizálásához vezetnek, és hozzájárulhatnak egyfajta szuper-he­gemónia kialakulásához.

Ily módon tehát a rendszer egészére vonatkozó szabály­szerűségek megfigyelése mellett érvelünk a pusztán összeha­sonlító elemzéssel szemben. A világrendszer történetében fo­lyamatos és kumulatív felhalmozási folyamatot figyelhetünk meg, amely több mint az egész részeinek puszta összeadódása. Ezért egy olyan, a világrendszer egészét átfogó történelmi materialista politikai gazdaságtanra van szükségünk, amelynek számításba kell vennie az egész világra kiterjedő felhalmozási minta gazdasági, politikai és kulturális aspektusait. Célunk a világrendszer történetének emberközpontú tanulmányozása, amely a rendszert átalakító társadalmi-politikai gyakorlat szá­mára az eddiginél megfelelőbb alapokat tud nyújtani.

I. A világrendszer eredete

1. Az eredet problémája

A világrendszer eredetének az időfolyamban való elhelyezése sok tekintetben attól függ, hogy a rendszernek milyen fogalmát alkalmazzuk. Ezt a problémát egy nagy folyórendszer eredeté­nek problémájával illusztrálhatjuk. Nézzük meg például a Mis­souri-Mississippi folyamrendszert. Bizonyos értelemben mind­egyik fő ágának megvan a maga eredete. Mégis, azt mondhat­juk, hogy a Mississippi folyónak van egy későbbi, ezekből származó eredete is, nevezetesen ott, ahol a két ág összeta­lálkozik: a Missouri állambeli St. Louis közelében. Konvencio­nálisan a folyót Mississippinek nevezik, és azt mondják rá, hogy Minnesotában ered. A nagyobb és hosszabb ágat, amely a Sziklás-hegységben, Montanában ered, mégis „a Missouriénak hívják. Természetesen mindezeknek megvannak a maguk ki­sebb mellékfolyói, és ezeknek is megvan a maguk eredete. A probléma mármost az, hogyan jelöljünk ki egy fix pontot, ahon­nét a folyam ered, amikor valójában, a folyamrendszer egészét tekintve, nem létezik egyetlen ilyen pont. A világrendszer ese­tében lehetséges lenne a folyam eredetét valahol messze fent, a neolit korban kijelölni. Azonban talán megfelelőbb, ha a sokkal lejjebb lévő eredetet tárgyaljuk, azt, ahol a folyam ágai egymás felé tartanak.

A folyamrendszer analógiájánál maradva, felismerhetjük a sumér, az egyiptomi és az Indus-völgyi ág egymástól független kialakulását, valamikor az időszámításunk előtti harmadik-ne­gyedik évezredben. A világrendszer e három ág későbbi talál­kozásával kezdődik. David Wilkinson¹ a „központi civilizáció” születését (Mezopotámia és Egyiptom civilizációjának politikai-konfliktusos jellegű, egyetlen átfogó államrendszerbe torkolló ta­lálkozása révén) i. e. 1500 körűire datálja. Wilkinson munkája nagyon értékes hozzájárulás a világrendszer történetének elem­zéséhez. Lényegében „Mezopotámia” és „Egyiptom” találkozása hozta létre a világrendszert. Azonban a rendszerszerű kapcso­latok fentebb megvilágított kritériuma szerint a két civilizáció összeolvadása i. e. 1500-nál jóval korábbra tehető. Az „össze­fonódó felhalmozás” gazdasági kritériumát alkalmazva azt lát­juk, hogy az „ágak” összefolyása magában foglalta az Indus völgyét, valamint Szíria és a Levante térségét. Így az „össze­folyás” valamikor az i. e. harmadik évezred első felében vagy közepe táján, i. e. 2400-2700 körül történt.

2. Az ökológiai bázis

A történelmi materializmus politikai gazdaságtana azzal a felis­meréssel kezdődik, hogy az emberi társadalom szervezetének a végső alapja az emberek megélhetésének, a „kenyérnek” a biztosítása. A megélhetés biztosításának végső alapja viszont ökológiai jellegű. Az újításoknak a mezőgazdaságban való be­vezetése számottevő fölösleg megtermelését tette lehetővé. Gordon Childe² tette híressé a „neolitikus forradalom” kifejezést, mégpedig azoknak a mély hatásoknak a leírására, amelyeket az emberi társadalom szervezetében a mezőgazdasági többlet­termék létrejötte okozott. Az erre következő „városok forradal­ma” és az ennek bázisán létrejött államok járultak hozzá a legdöntőbben világrendszerünk kialakulásához.

Ennek a társadalmi szervezetnek a kiindulástól kezdve volt egy – a környezethez való új típusú viszonyon alapuló – gaz­dasági imperatívusza. Egyiptom, Mezopotámia és az Indus gya­kori áradásnak kitett síkságai hasonlítanak egymáshoz abban, hogy bőséges vízkészletük és termékeny talajuk, ha a termelési tényezőket megfelelően megszervezik, hatalmas mezőgazdasá­gi többlettermók megtermelését teszi lehetővé. Ugyanakkor mindhárom területről hiányzik számos természeti erőforrás (az olyanok, mint a fa, a kő és bizonyos fémek). Ezért az az ökológiai alapokon nyugvó gazdasági kényszer állt e kultúrák előtt, hogy bizonyos természeti erőforrásokat a saját ökológiai térsé­gükön kívülről szerezzenek meg, saját termelési ciklusaik „ki­egészítése” céljából. A városi civilizáció és az állam létrejötte megkövetelte a komplex munkamegosztást, meghatározott po­litikai apparátus és a közvetlenül az állam irányítása alatt állónál sokkal szélesebb körű kereskedelem vagy gazdasági kapcso­latrendszer fenntartását. így a világrendszer ökológiai forrásai egyben a világrendszert létrehozó városi civilizációknak és ál­lamoknak belső lényegükhöz tartozó stabilitáshiányára is utal­nak. Ez az instabilitás egyszerre volt ökológiai-gazdasági és stratégiai jellegű, ráadásul a kétféle instabilitás kezdettől fogva összefonódott.

A gazdasági és stratégiai stabilitáshiány és bizonytalanság az összes szükséges természeti erőforrás folyamatos beszer­zését biztosító erőfeszítésekhez vezetett, még abban az eset­ben is, ha a beszerzéshez szükséges távolsági kereskedelmi utak az állam közvetlen politikai ellenőrzése alatt álló területen kívül helyezkedtek el. Ez csak a kereskedelem manipulálása, illetve az ellátást biztosító térségek fölötti közvetlen politikai ura­lom megszerzése révén volt lehetséges. Az első városi közpon­tok demográfiai stabilitása és/vagy demográfiai terjeszkedése ily módon a természeti erőforrások beszerzésének biztonságá­tól függött.

Ám egy olyan cselekvési terepen, ahol számos központ egy­idejűleg terjeszkedett, el kellett érniük egy ponthoz, ahol befo­lyási övezeteik érintik, majd átfedik egymást. Ahogyan az első városi civilizációk és államok gazdasági kapcsolatai kiterjedtek és elmélyültek, egyre inkább kiéleződött a stratégiai fontosságú anyagok lelőhelyei és a megszerzésükre szolgáló kereskedelmi utak feletti ellenőrzésért folyó versengés és konfliktus is. így például a bizonyos fémekkel való rendelkezés alapvető jelen­tőségű volt a korabeli riválisokkal szembeni technológiai és ka­tonai fölény eléréséhez. Ha egy kultúrának nem sikerült lépést tartania a legfejlettebb technológiával, ez akkor is – éppúgy, mint ma – stratégiai hátrányt jelentett.

A világrendszer eredetének végső magyarázata tehát a vá­rosbázisú államokra ható gazdasági imperatívuszokban rejlett. Egyre szélesebb és szélesebb körű gazdasági kapcsolatrend­szer épült ki. A komplex munkamegosztáson belül fokozódott a specializáció; miközben az egész kapcsolatrendszer területi­leg „kifelé” bővült; egyre több és több ökológiai térség olvadt bele egyetlen összefüggő gazdasági rendszerbe. Ezáltal a vi­lágrendszer, ahogyan terjeszkedett, sorra lerombolta és magá­ba olvasztotta az önálló kultúrákat.

Az időszámításunk előtti harmadik évezredre az afroeurázsiai kapcsolatrendszer, amelyen a világrendszer alapult, már megfelelően kiépült. A világrendszer egyes központjai között le­zajlott folyamatos pozícióváltások ezután már nem érthetők meg igazán azoknak az ökológiai és technológiai tényezőknek az elemzése nélkül, amelyek a cselekvés bizonyos irányvonalait „kikényszerítették”. A városi központok és államok felemelkedé­se és hanyatlása is azzal tehető érthetőbbé, ha a világrendszer kontextusában helyezzük el őket. Ez magában foglalja, hogy figyelmet fordítsunk a gazdasági kapcsolatokban betöltött sze­repükre, különös tekintette1 a kulcsfontosságú áruk forrásaira és kínálatára, valamint a természeti erőforrásokra. A világrend­szer politikai struktúrájának logikája olyan, hogy az őt alkotó államok biztonsága és többlet-felhalmozási képessége állandóan a lerombolás veszélyének van kitéve. Ez a helyzet hozta létre a folyamatos rivalizálás dinamikáját: állandó kísérletek történnek arra, hogy a politikai ellenőrzést kiterjesszék az átfogó gazda­sági kapcsolatrendszer ellátása szempontjából stratégiai jelen­tőségű térségekre.

3. Gazdasági kapcsolatok

Újabb történelmi bizonyítékok azt sugallják, hogy mind a keres­kedelmen és a migráción, mind a fosztogatáson és a hódításon keresztül létesülő gazdasági kapcsolatok sokkal elterjedtebbek voltak és sokkal szélesebb területet érintettek, egyszersmind sokkal távolabbra nyúlnak vissza a világtörténelemben, mint azt korábban feltételezték. Ugyanígy a gyártás, a szállítás, a keres­kedelmi és más szolgáltató tevékenységek is régebbiek és el­terjedtebbek, mint gyakran állítják. Ezeknek a gazdasági kap­csolatoknak a hosszú története és rendszeres jellege közel sem részesült annyi figyelemben a kutatók részéről, amennyire meg­érdemelték volna.³ Még inkább elhanyagolták e kereskedelmi kapcsolatok messzire ható jelentőségét a „társadalmak” társadal­mi, politikai és kulturális életében és a világrendszeren belüli kölcsönviszonyaikban. Még azok is, akik tanulmányozták a ke­reskedelmi kapcsolatokat, mint például Philip Curtin,⁴ akinek munkássága elsősorban a kultúrák közötti kereskedelmi érint­kezések feldolgozására irányult, gyakran elhanyagolják e ke­reskedelmi kapcsolatok világrendszer-méretű komplexumának következetes tanulmányozását.

Adatolható történelmi bizonyítékok jelzik, hogy a Közel-Ke­leten a gazdasági kapcsolatok nagyon nagy területre terjedtek ki már néhány évezreddel az első városállamok megjelenése előtt is. Az anatóliai települést, Catal Hüyüköt gyakran említik, mint a nagy távolságokra kiterjedő kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező, hét-nyolcezer évvel ezelőtti település jellegzetes példáját. Egy másik gyakran felhozott példa Jerikó. A Mezopo­támia és Egyiptom közötti kereskedelmi vagy gazdasági kap­csolatok i. e. 3000 előtt nyilvánvalóan némileg időszaki jellegűek voltak, és ezért feltehetően nem is rendszeresek. Azonban mind Egyiptom, mind Mezopotámia már nagyon korán gazdasági kapcsolatot fejlesztett ki Szíriával és a Levantéval, amelyek összekötő folyosót alkottak a két fő civilizációs zóna között. Az egyesített Egyiptom feltehetően első fáraójának, Narmernek va­lószínűleg gazdasági kapcsolatai lehettek a Levantéval. Bizo­nyos, hogy i. e. 2700-ra Egyiptom hivatalos gazdasági és poli­tikai kapcsolatokat épített ki a levantei parton Büblosz városá­val. Büblosz valószínűleg a legkorábbi olyan kapuja a gazdasági kapcsolatoknak, amelyet az egyiptomi és a mezopotámiai tör­ténelmi források egyaránt megemlítenek.

Ugyanis mind Egyiptom, mind Mezopotámia számára a Szí­riával és a Levantéval való háború és kereskedelem magában foglalta azt a törekvést is, hogy hozzájussanak olyan stratégiai fontosságú és egyéb anyagokhoz, mint a fa, fémek, olaj és egyes luxusfogyasztási cikkek. Az akkád birodalmi terjeszkedés nyilvánvaló célja az volt, hogy megszerezze azokat az előnyö­ket, amelyeket a Földközi-tengertől a Perzsa-öbölig nyúló ha­talmas területsávon lévő összes stratégiailag jelentős útvonal­nak a maga kizárólagos ellenőrzése alá vonása nyújthatott. Bi­zonyítékok vannak rá, hogy Akkád, a Perzsa-öbölbeli kikötők révén, tengeri gazdasági kapcsolatokat tartott fenn a lakosai által „Meluhha” néven ismert Indus-völggyel, így Akkád megszi­lárdította kiváltságos helyzetét az átfogó gazdasági kapcsolat­rendszeren belül. Szíria és a Levante városállamai az Egyiptom és Mezopotámia közötti intenzív rivalizálás tárgyává váltak. Tör­ténelmi ingamozgás mutatkozott az e területek fölötti ellenőr­zésben: ez az ellenőrzés az első és a második egyiptomi dinasztiától átkerült Akkádhoz, azután a harmadik Ur-beli di­nasztiához. Az i. e. tizenkilencedik századra Egyiptom újból be­folyást gyakorolt a Levante nagy része mint saját vazallusálla­mai fölött. Nyilvánvaló, hogy egy jelentős történelmi korszakon át, egészen az asszír, majd a perzsa birodalom koráig, Szíria és a Levante mint anyagi-technikai összekötő zónák alapvető szerepet játszottak a világrendszeren belül. Ők kapcsolták össze a mezopotámiai, egyiptomi és Indus-völgyi zónákat egyetlen egységes világrendszerré.

4. A világrendszer kiterjedése

A felhalmozás az egyik ösztönzője és a végső oka a világrend­szer gazdasági, politikai és katonai terjeszkedésének és a ben­ne létrejövő kölcsönös kapcsolatoknak. Ezért a felhalmozás fo­lyamata és annak terjeszkedése jelentős mértékben szintén a világrendszer kereteinek bővülésével kapcsolódik össze. A ter­jeszkedés két alábbi analógiája segítségünkre lehet a folyamat megértésében. Keletkezésének folyamata során a világrendszer egyrészt egy gleccserhez hasonlóan terjeszkedett, részben al­kalmazkodva a már korábban létező topológiai viszonyokhoz, részben úgy, hogy átstrukturálta ezt a topológiát. Tintafolthoz is hasonlíthatnánk a világrendszert, amely saját korai egysége­sülésének területén túl ahhoz képest kifelé is terjeszkedett. En­nek a terjeszkedésnek valószínűleg a leglátványosabb egyedi példája az Újvilág és később Óceánia felfedezése. David Wil­kinson⁵ is úgy ábrázolja a Központi Civilizációt, mint más terü­letek és társadalmak felé terjeszkedő és azokat magába beke­belező rendszert. Bizonyos értelemben a folyamat valóban egy­szerűen a korábban különálló területek bekebelezését jelenti, mint mondtuk, hasonlóan egy tintafolt szétterjedéséhez.

Egyes régióknak a világrendszerbe való bekebelezése azonban olyan folyamatokat is magába foglalt, amelyek jobban hasonlítanak összeolvadáshoz, mint puszta asszimiláláshoz; va­lahogy úgy, ahogy két szétterjedő tintafolt egybeolvad. Például Indiának és különösen Kínának a világcivilizációba való beépü­lése is inkább össze-, mintsem beolvadásnak tűnik. Az Indus­völggyel való mezopotámiai kereskedelem nyilvánvalóan jól ki­épített gazdasági kapcsolat volt az akkád birodalom idején. Többszörösen bizonyított az Indiával való – jóllehet jelentős idő­szaki szünetekkel váltakozó – gazdasági kapcsolat, jóllehet ezek az átmeneti megszakítások nehézzé teszik, hogy egyér­telműen datálhassuk Indiának a világrendszerrel való összeol­vadását. A kínai városi központok és államok, úgy tűnik, az ősi Sang korszakban lényegében önállóan fejlődtek. Azonban a központi világrendszerhez, azaz nyugat fele vezető szárazföldi utak, különösen mint Közép- és Belső-Ázsia népeinek vándor­lási útvonalai, már az i. e. második évezred elején megnyíltak. A kínai civilizációs egységeknek a világrendszerrel való tényle­ges egybeolvadása csak azután következett be, hogy az állam kialakulása Kínában a késői Csou-korszak idején fejlettebb szin­tet ért el. A laza hegemóniák sora Csi Huan fejedelemmel kez­dődött (i. e. 685-643), és a kisebb hűbéri államok nagyobb területű államokká való egyesülésének folyamata ment végbe. Wolfram Eberhard szerint⁶ Csin állam végső győzelmét és az első központosított kínai birodalom létrehozását nagymértékben befolyásolták a Csin és Közép-Ázsia közötti szoros kereskedel­mi kapcsolatok. Ezek a gazdasági kapcsolatok lehetővé tették Csin számára, hogy számottevő, kereskedelemből származó profitot halmozzon fel. Csin állam Wei és Tao völgyei voltak „az egyetlen átjutási lehetőség keletről nyugatra. Minden köz­lekedésnek Közép-Ázsiából és Közép-Ázsiába ezt az utat kellett választania.”⁷

A tengerentúli és szárazföldi kereskedelmi utak állandósá­gának és a fő zónák közötti térségekben elhelyezkedő népek­nek az összekötés és az ellátás biztosítása révén kulcsszerepe volt az egybeolvadás folyamatában. A világrendszer kialakulása során a fejlett civilizációnak a törzsi népekkel való interakciója – különösen Belső- és Közép-Ázsiában, de Arábiában és Afri­kában is – döntő, de a történészek által rendszerint figyelmen kívül hagyott szerepet játszott, amelynek tárgyalására alább még visszatérünk.

II. Kereskedelmi utak és kapcsolatok a világrendszerben

1. Tengeri utak

Paul Johnstone nemrég megjelent The Sea-Craft of Prehistory [A hajózás mestersége a történelemelőtti időkben]⁸ című köny­vének kiadói hirdetése így szól: „A történelemelőtti idők hajózá­sának kérdései nem kaptak akkora figyelmet, amennyit megér­demeltek volna… Az újabb kutatások kimutatták, hogy az ember nagyobb távolságokra és sokkal korábban utazott, mint eddig lehetségesnek tartották. E tények némelyike úgy magyarázható, hogy az ember a legkorábbi időktől fogva értett a vízi úton való szállításhoz.” Általánosságban a tengeri utak a szárazföldi utak­nál olcsóbbak és kedveltebbek voltak. Néhány különösen jelen­tős tengeri utat az alábbiakban fogunk tárgyalni.

2. A selyemutak

A selyemutak a világrendszernek egyfajta gerincoszlopát és bordázatát – vagy inkább talán vérkeringését – alkották az i. sz. 1500 előtti közel 2000 évben. Ezek az utak a szárazföldön Kí­nától Belső- és Közép-Ázsián keresztül a „Közel-Keletig” (Nyu­gat-Ázsiáig) nyúltak, innét a Mediterráneumon keresztül Afriká­ba és Európába vezettek. Ehhez a szárazföldi útkomplexumhoz azonban több tengeri „selyemút” is csatlakozott, amelyek a Mediterráneumon, a Fekete-tengeren, a Vörös-tengeren, a Perzsa­öblön keresztül és számos folyó mentén húzódtak. A túlnyomó­an szárazföldi selyemút-komplexumot kiegészítette az a hatal­mas tengeri selyemúthálózat is, amely az Indiai-óceán köré összpontosult, magába foglalva az Arab-tengert, a Bengáli-öblöt és a Dél-kínai-tengert. Ezeket a tengeri selyemutakat viszont a Maláj-félszigeten a Kra-földszoroson keresztüli szárazföldi szál­lítás kötötte össze, éppen úgy, ahogyan ezt meg a Molukka-szoroson keresztül folyó hajózás kapcsolta Szumátrához és így tovább.

A selyemutak természetesen Kína legfontosabb nyugatra exportált termékéről kapták a nevüket. Azonban az árucikkekkel és emberekkel való kereskedés messze túlterjedt magán a sely­men. A selymet nagyszámú más nyersanyaggal és luxusáruval egészítették ki, illetve fizették meg, pénzzel és szolgáltatások­kal, beleértve az utóbbiakat végrehajtó rabszolgákat és más személyeket is. így a selyemutak egyszersmind úgy működtek, mint a hatalmas és bonyolult nemzetközi munkamegosztásnak és a kultúra terjedésének kereskedelmi útjai, városi és admi­nisztratív központjai és katonai, politikai valamint kulturális haj­tóerői.

3. Közép-Ázsia

Ha ránézünk Eurázsia térképére, világossá válik, hogy Közép-Ázsia (a jelenlegi Afganisztán és Szovjet-Közép-Ázsia) elhe­lyezkedése megfelelő volt ahhoz, hogy a világrendszer legfon­tosabb csomópontjául szolgáljon. Közép-Ázsiában kereszteződ­tek annak a világrendszernek az útjai, amelynek Kína, India, Perzsia, Mezopotámia, a Levante és a Földközi-tenger meden­céje mind részesei voltak. Közép-Ázsia kulcsszerepet játszott például abban, hogy a Han-Kína, a Gupta-India, a párthus Per­zsia és a római birodalom egyaránt bekapcsolódott a világrend­szerbe.

Közép- és Belső-Ázsia ugyanakkor több is volt, mint más kultúrák találkozásának helye. Belső- és Közép-Ázsia létrehozta saját, kifelé, minden irányban végbemenő támadási és népván­dorlási mozgalmainak ciklusait is. Ezek a ciklusok átlagban két­száz évig tartottak, és nagyjából félévezredes időközökben lép­tek fel. Például inváziós hullámok indultak ki a térségből i. e. 1700-1500, 1200-1000, 500, időszámításunk kezdete, i. u. 400-600, és 1000-1200/1300 körül. Mindegyik belső hullám külső hullámokat váltott ki, kivéve az utolsót, a Dzsingisz Kán és Timur Lénkig következő utódai által vezetett hullámot, amely valamennyiükön túltett.

Akár megfeleltek az éghajlatváltozásoknak mindezek a hul­lámok, akár nem, feltehetően egyszerre voltak okai és követ­kezményei a népességnövekedés és csökkenés rátájában bekövetkezett változásoknak, melyeknek viszont esetleg az ég­hajlatváltozások voltak az okai. Ugyanakkor e hullámokat egy­szersmind a civilizált szomszéd térségekkel való ökológiai, szociálökonómiai és politikai kapcsolatok is okozták -, miközben hatással is voltak mindezekre, így Közép-Ázsia és népességé­nek ciklikus mozgása különleges figyelmet igényel a világrend­szer történetének vizsgálata során. Mennyire volt központi Kö­zép-Ázsia jelentősége a világrendszer története szempontjából? Milyen mértékben volt Közép-Ázsia, nem pedig elsődlegesen a többi civilizált térség, valamiféle hajtóereje az egész rendszer változásainak? Hogyan kapcsolódott ezen a területen a külön­böző városok és államok felemelkedése és hanyatlása (vö. pl. Szamarkand) a kereskedelemnek az egész rendszer szélessé­gében végbemenő fejlődéséhez?

Közép-Ázsia helye és szerepe éppen annyira jelentős, mint amennyire elhanyagolják. A világrendszer egész fejlődését mé­lyen érintették az egymást követő, az eurázsiai sztyepékről jövő és az agro-ipari területek pereme felé irányuló inváziós hullá­mok. Ez a „robbanás a rendszerben” döntő fontosságú jelenség, amely rendszeres tanulmányozás és magyarázat után kiált. Ezek a rendszeren belüli robbanások nem deus ex machinát jelentettek, hanem szervesen hozzátartoztak a világrendszer terjeszkedési pályájának fejlődési logikájához. Különösen a Bel­ső- és Közép-Ázsiából jövő inváziók és népvándorlások voltak mindig meghatározó feltételei a velük szomszédos civilizációk gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élete átalakításának és faji-etnikai jellegük kiformálásának. Közép-Ázsiának a világ­rendszerben közvetítő zónaként betöltött rendkívül jelentős sze­repe sem kapott eddig a tudomány részéről olyan rendszeres elemzést, amelyet funkciói miatt megérdemelne. Más nomád és törzsi népek, például az Arab-félszigeten a Mohamed előtti idő­ben vagy Afrika nagy részén, szintén resztvettek a világrend­szer történetében és a világméretű felhalmozásban, olyan mó­dokon, amelyeket a nagyon kevés specialistán kívül senki sem ismer.

4. A három folyosó és az ellátási kapcsolatok

A politikai-gazdasági terjeszkedést főként három dolog vonzza. Az első: azoknak az emberi (munkaerő) és/vagy anyagi valamint technikai inputoknak a forrásai, amelyek beépíthetők a világfelhalmozás folyamatába. A második: a piacok, amelyeken el lehet helyezni egy terület többlettermékét, hogy több inputért cseréljék el, és megszerezzék a felhalmozott értéket. A harmadik és talán a legjelentősebb: a zónaközi kereskedelem kiemelt jelentőségű kapcsolatai avagy ellátási vonalai. A szoros ellenőrzés lehetősége a nyersanyagokkal, különösen fémekkel és más stratégiai alapanyagokkal való ellátást biztosító utak fölött kulcssze­repet játszik abban, hogy a nagyhatalmakat csábítják az ilyen területek. Ez alapot adhat a birodalmi hatalom kiter­jesztésére tett kísérleteknek is. A gazdasági, politikai és ka­tonai konfliktus és vagy a kulturális, „civilizációs”, vallási és ideológiai befolyás mind speciális előnyöket jelent. Kü­lönleges előnyöket abból a szempontból, hogy egy hatalom bekapcsolódhat más zónák felhalmozásába és kizsákmá­nyolási rendszerébe – a saját maga által végrehajtott fel­halmozás érdekében. Éppen ezért nem pusztán történelmi vé­letlen, hogy az a három összekötő térség, amelyről most szó lesz, ismételten a versengés, a kereskedelem, a terjeszkedés vallási és más kulturális formáinak a támaszpontja volt.

Bizonyos stratégiai fontosságú helyen elhelyezkedő ré­giók és folyosók különösen jelentős szerepet játszottak a világrendszer fejlődésében. Mágnesek voltak, amelyek ma­gukhoz vonzották a terjeszkedő hatalmak, egyszersmind a vándorlók és támadók figyelmét is. A gondolat főbb áram­latai szintén rajtuk haladtak át. Ez a nekik jutott figyelem az értéktöbbletnek a világrendszeren belüli átcsoportosításában betöltött szerepükön alapult (amely nélkül a világrendszer nem létezne). Bizonyos metropoliszok önmagukban és önmaguk mi­att válnak vonzási központtá, a kereskedelmi összekötő folyo­sók melletti elhelyezkedésüknek, a városon belüli piac növeke­désének és saját felhalmozott vagyonuknak köszönhetően. A nagy regionális világvárosi központok felemelkedése és bukása, valamint „utódlási” sorrendje azokat a régión kívüli változásokat tükrözi, amelyeknek részeseivé váltak. Például a városi centru­mok sora Egyiptomban Memfisztől Alexandriáig és Kairóig a világrendszer struktúrájában végbement alapvető mögöttes vál­tozásokat tükröz. Éppígy a mezopotámiai sorrend, a központ átkerülése Babilonból Szeleukiába és Bagdadba.

Három összekötő folyosó játszott különösen döntő és köz­ponti ellátási összekötő szerepet a világrendszer fejlődésében:

1. A Nílus-Vörös-tenger korridor (csatornákkal vagy szá­razföldi kapcsolatokkal köztük és a Földközi-tenger között és nyílt kijutási lehetőséggel az Indiai-óceánhoz és azon túlra).
2. A Szíria-Mezopotámia-Perzsa-öböl korridor (szárazföldi utakkal, melyek a Földközi-tenger partját Szírián keresztül, az Orontész, Eufrátesz és Tigris folyók mentén a Perzsa-öbölhöz kapcsolják, amely utóbbi viszont nyílt kijárást biztosít az Indiai-óceánhoz és azon túlra). Ez az összekötőút egyszersmind kap­csolatokat tesz lehetővé a Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utakkal is.
3. Az égei-fekete-tengeri–közép-ázsiai összekötő folyosó (amely a Mediterráneumot a Dardanellákon és a Boszporuszon keresztül a Közép-Ázsiába és Közép-Ázsiából vezető selyem-utakhoz kapcsolja, ahonnan a hozzájuk kapcsolódó további utak a szárazföldön Indiáig és Kínáig vezetnek).

A két elsődleges tengeri összekötőút között legtöbbször a Perzsa-öbölre esett a választás. Topográfiai és éghajlati szem­pontok miatt egyaránt jobban kedvelték a Vörös-tengeri útnál. Ráadásul a Perzsa-öböl korridorjához Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utak csatlakoztak; ezek váltak a világrendszer fő zó­nái közötti többlet-átvitel centrális csomópontjaivá.

E három összekötőút nem egyszerűen kereskedelmi út volt. Ismétlődően a gazdasági és politikai fejlődés integrált zónái, és új meg új birodalomépítő kísérletek kiindulópontjai voltak. Aho­gyan a világrendszer terjeszkedett és mélyült, egyes hatalmak kísérleteket tettek arra, hogy az összekötő folyosók közül vala­melyik kettőt – esetleg mind a hármat – egyetlen birodalmi struktúra uralma alá vonják. Egy ilyen hatalom így ellenőrizhette azokat az alapvető ellátási összekötő utakat, amelyek a világ­rendszer számára központi jelentőségűek voltak. Az asszír bi­rodalom például megkísérelte ellenőrzése alá vonni mind a szír-mezopotámiai, mind a Nílus-vörös-tengeri korridort, de ez csak rövid időre és szórványosan sikerült. A Perzsa Birodalom ha­sonlóképpen egy ideig mindkét összekötő folyosót uralma alatt tartotta, és ugyanakkor részleges ellenőrzést gyakorolt az égei-fekete-tengeri-közép-ázsiai korridor fölött is. (A Perzsa Biroda­lom ezáltal az első történelmi példája a mindhárom összekötő folyosó fölött gyakorolt hegemóniának.) Nagy Sándor nagy stra­tégiai terve egy világbirodalom vagy „világrendszer fölötti hege­mónia” létrehozására magában foglalta a mindhárom korridor, plusz az Indus-völgyi civilizációs komplexum és a Földközi-ten­ger nyugati medencéje fölötti ellenőrzés megszerzésére irányu­ló szándékot is. Utódai a makedón hódításokat majdnem pon­tosan a három korridorral egybeesőén osztották fel birodalmak­ra. Megengedték, hogy az Indus-völgy kicsússzon a Szeleukida befolyás alól, és átkerüljön a Maurja Birodalomhoz, a Földkö­zi-tenger nyugati medencéjét pedig Karthágó és Róma uralja. A hellenisztikus kor folyamán a visszatérő rivalizálás a Ptole-maiosz és a Szeleukida dinasztiák között jelzi a folytatódó har­cot az egyes korridorok között a világrendszer felhalmozási fo­lyamatában betöltött kiváltságos helyzetért. S még a római bi­rodalom sem egyesítette teljesen a három korridort, mivel a Mezopotámia fölötti uralom, előbb a párthusok, azután pedig a Szasszanida perzsák miatt, nem adatott meg Rómának. Az utóbbiak a terület feletti ellenőrzésüket arra használták fel, hogy számottevő hasznot húzzanak a Róma és India valamint Kína között folyó kereskedelemből.

Természetesen a három fő útvonal mindegyikének voltak egymással versengő és egymást kiegészítő variánsai, és hoz­zájuk csatlakozó saját mellékútjai. Például volt néhány selyemút Kelet és Nyugat között is, és különböző mellékutak Kelet- és Közép-Ázsiába, valamint Dél-Ázsiába és onnan visszavezető utak Voltak Nyugat- és Észak-Európát a Balti-tengeren keresz­tül, a Dnyeper, Don, Volga és más oroszországi és ukrajnai utak révén összekapcsoló útvonalak is. Voltak az Adriai-tenger vidékét a kontinentális Európához és a keleti Mediterráneumot a nyugati Mediterráneumhoz kapcsoló útvonalak. Hasonlókép­pen a topológiai és más faktorok kedveztek bizonyos útvonalak és pontok vonzásközpontként, illetve ellátási vonalként való mű­ködésének Ázsiában és Ázsia körül is. Sokkal több figyelmet érdemelnének, mint amennyit eddig kaptak a világtörténelem­ben. Ahogyan az afroeurázsiai kapcsolatok rendszere terjesz­kedett és elmélyült, ezeknek az utaknak és létfontosságú ellá­tási pontoknak a száma és szerepe növekedett. Ugyanakkor a világrendszer fejlődésének eredményeként relatív jelentőségük egy­máshoz képest megváltozott. Az olyan földrajzi területeknek, mint a Maiakká- és a Ceyloni-szoros, jelentős ellátási szerepük volt a világrendszer fejlődésének nagyon hosszú korszakán keresztül.

A három, szárazföldi és tengeri útvonalakat egyaránt ma­gába foglaló korridor volt a legjelentősebb kapcsolat Európa és Ázsia között két évezreden keresztül, amíg az óceáni utakra való áttérés a tizenötödik és tizenhatodik században végbe nem ment. Ez a történelmi váltás – a három korridor központi sze­repéről az óceánokon át vezető ellátási vonalak felhasználására való áttérés – valószínűleg az ellátási vonalakkal kapcsolatos legjelentősebb váltás volt a világtörténelemben és a világrend­szer fejlődésében. Azonban ahelyett, hogy megteremtette volna azt, ahogyan Wallerstein⁹ véli, a váltás a már létező világrend­szeren belül történt.

III. Infrastrukturális beruházás, technológia és ökológia

1. Infrastrukturális beruházás és felhalmozás

A felhalmozás infrastrukturális beruházást és technológiai fej­lesztést feltételez. Az infrastrukturális beruházás számos formát ölt a sokféle különböző gazdasági szektorban, az olyanokban, mint a mezőgazdaság, a szállítás, hírközlés, a katonai, ipari és gyártási infrastruktúra és a hivatali adminisztráció. Van beruhá­zás még az ideológiai (szimbolikus) infrastruktúrába is, mind az állami, mind a vallási kultuszokba. A felhalmozás állami for­mája esetén az állam arra törekszik, hogy társadalmi gaz­dagságot teremtsen, annak kiaknázása céljából. Azzal, hogy lerakja a termelés növelésének az alapjait és meg­könnyíti a felhalmozást, az állam növeli saját többlethez ju­tási lehetőségeit és ezzel a rivális államokkal szembeni ha­talmi lehetőségeit is. Ez viszont segíti abban, hogy megvé­delmezze „azt, amit megszereztünk”, és hogy még többhöz Jusson. A magántulajdonosi forma esetén a tulajdonnal ren­delkező elitek hasonlóképpen vagyont teremtenek, hogy hasznot húzzanak belőle, és beruháznak az Infrastruktúrá­ba, hogy elősegítsék a termelést, és ezáltal a felhalmozást. Az Ilyen beruházás végső Indoka minden esetben az, hogy megőrizzék, gyarapítsák és kiterjesszék magának a felhal­mozásnak a bázisát. Az infrastruktúra és a benne foglalt tech­nológia fejlesztése visszakapcsolódik az értéktöbblet létrehozá­sához és a felhalmozási folyamathoz. A többletnek ez a növe­kedése viszont kumulatív módon serkenti a további növekedést és az infrastruktúra és technológia fejlesztését. A fejlődés spi­rális mintát követ, amelyen keresztül maga a világrendszer nö­vekszik, és válik szilárdabban „megalapozottá” az infrastruktu­rális beruházás és felhalmozás révén.

2. Technológiai innováció

A technológiai haladás a termelés, a szervezés és a kereske­delem mind katonai, mind polgári célokat szolgáló technikáiban hosszú ideje jelentős és gyakran a történészek által megint csak elhanyagolt szerepet játszott a világrendszer történetében és a részei közötti változó kapcsolatokban. A technológiai előreha­ladás és fölény meghatározó volt a történelem során a fegy­verzet, a hajózás és más szállítóeszközök vonatkozásában épp­úgy, mint az építkezésben, a mezőgazdaságban, a fémmeg­munkálásban és más gyártási módszerek és berendezések terén. A haladás, az előrelépések és lemaradások hatásaikkal mindezeken a területeken jelentősen hozzájárultak, a világrend­szeren belüli regionális és egyéb egyenlőtlen viszonyokhoz, sőt egyenesen okai is lehettek ezeknek (másfelől viszont ezek kö­vetkezményei bizonyos hatásokkal voltak rájuk). Néhány példát erre William Mc. Neill vizsgál meg The Pursuit of Power [Haj­sza a hatalomért]¹⁰ c. könyvében.

Az infrastrukturális beruházás a technológiai változáshoz és a szervezési újításokhoz kapcsolódik. A technológiai változás persze az őskori, az ókori és még a középkori időkben is las­sabban ment végbe, mint a modern ipari társadalom korában. A technológiai innováció, az infrastrukturális beruházási ciklusok és a felhalmozás és hegemónia alább tárgyalandó ciklusai kö­zött kialakult viszonyok lényege azonban valószínűleg szerepet játszott az egész történelem során. Mikor és melyek voltak a legjelentősebb technológiai újítások a világrendszer törté­netében? Milyen innovációk eredményezték a felhalmozás és a hegemónia világrendszeren belüli átstrukturálódását, és me­lyek változtatták meg az alapvető ellátási kapcsolatokat? A technológia terjedése a világrendszerben újabb fontos területe a szisztematikus és rendszerszintű elemzésnek.

Az egy időben létező római/bizánci, párthus/perzsa/szasszanida, indiai maurja/gupta és kínai Han birodalmak korszaká­ban a felhalmozódó infrastrukturális beruházások e birodalmak mindegyikét egyetlen világrendszerbe integrálták. A rend­szerszintű integrációnak ez a magas szintje a megfelelően fej­lett ellátási kapcsolatok és a birodalmi terjeszkedés egyidejű bekövetkezte révén vált elérhetővé. Ennek a korszaknak a vé­gén a világrendszer egésze általános válságot élt át. A civilizá­ciók hátországát jelentő területekről, Belső- és Közép-Ázsiából érkező népek megtámadták Rómát, Perzsiát, Indiát és Kínát. E támadások hanyatlást okoztak (vagy azt követték) az infrastruk­turális beruházások terén, valamint a világrendszer ellátási kap­csolatainak a megelőző korszakhoz viszonyítva igen komoly (időleges) összeomlását eredményezték.

Hogyan kapcsolódott az infrastrukturális beruházás a terme­lékenységhez és a termelékenység növekedése a világrendsze­ren belüli felhalmozási folyamatokhoz? A technológiai innová­ciónak és a technológiai változásnak átható jelentősége volt a világrendszer fejlődésében. Gordon Childe¹¹ úttörő volt a tech­nológia ókori gazdaságra gyakorolt hatásainak materialista elemzése területén. A beszerzési lehetőségek (például a tengeri kereskedelemhez kapcsolódóak) a technológiai lehetőségektől függtek. Éppígy a katonai versengés dinamikája is. Mi több, a világrendszer terjeszkedése kezdettől fogva a technológiai le­hetőségektől függött. A „barbár” perifériáról a civilizált központok felé irányuló támadások a barbárok technológiai és katonai fö­lényén múltak. Az ilyen támadások mindaddig nem szűntek meg, amíg a „civilizáltak” technológiai fejlődése nem tette a ka­tonai fölény kivívását a barbárok számára gyakorlatilag lehetet­lenné. Egy új típusú katonai-technológiai fölény érvényesítésé­vel az orosz és mandzsu birodalmak az i. sz. tizenhetedik és tizennyolcadik században végleg véget vetettek a Belső-Ázsiá­ból fenyegető stratégiai veszélynek.

Az ipari forradalom megadta az európai hatalmaknak a ka­tonai lehetőséget arra, hogy lerombolják vagy maguk alá ren­deljék a világrendszer olyan, velük egy időben létező birodal­mait, mint a Mogul Birodalom Indiában, a Csing Birodalom Kínában és az Oszmán Birodalom a három fő „korridor” régió­jában.

3. Ökológia

A technológia mindig szorosan összefüggött a világrendszer ökológiai határaival és természetes erőforrás-bázisával. A föld­művelés technológiái például létrehoztak egy olyan korszakos trendet, hogy az emberek egyre több és több területet vonjanak mezőgazdasági művelés alá, megnövelve így a mezőgazdasági többlettermók forrásait. Egyes technológiai újítások drámai mó­don érintették az ökológiai határterületeket, különösen az ipari termeléssel összefüggők. Bevezetésük óta érvényesül az a trend, hogy e technológiák a világrendszer egyre nagyobb és nagyobb részén terjedjenek el – gyakran pusztító ökológiai kö­vetkezményekkel.

Voltak esetek, amikor a környezeti feltételek hoztak létre fontos, nagy változásokat a világrendszer fejlődésében. Például a talaj szikesedése és az öntözőművek eliszaposodása komo­lyan érintette bizonyos zónák relatív gazdasági hatalmát. Így Bagdadnak a mongolok általi, 1258-ban bekövetkezett kifosz­tása előtt, és még inkább utána, Mezopotámia relatív gazdasági hanyatlást élt át, ami részben az ilyen környezeti tényezőknek, részben pedig a világrendszeren belüli beszerzési kapcsolatok­ban bekövetkezett váltásoknak a következménye volt.

Bizonyos területeket rendkívül nehéz volt a világrendszerbe bekebelezni, elsődlegesen ökológiai és/vagy topográfiai okok miatt. Ezek a nehézségek jellemzik (még ma is) a Tibeti-felföld, az Amazonas-medence, Kanada és a Szovjetunió arktikus ré­szei ill. az Antarktisz helyzetét. A belső-ázsiai népek társadalmi ökológiája – ellentétben az egy helyben lakó, mezőgazdasági termelést folytató népekével – az egyik fő tényezője volt a vi­lágrendszer fejlődésének a világtörténelem legtöbb korszaká­ban. Az ipari civilizáció jelenlegi ökológiai krízise emlékeztet bennünket arra, hogy az ökológia és a természetes környezet végső soron határokat szab a világrendszer terjeszkedésének, továbbá a termelési és felhalmozási szint fenntartásának. Ha vannak a történelemben valamilyen ökológiai ciklusok, ritmikus mozgások vagy trendek, meg kell vizsgálnunk, milyenek is ezek, és hogyan érintették a világrendszer fejlődését.

IV. A többlet-átvitel és a felhalmozási viszonyok

1. Többlet-átvitel és kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás

Az, hogy egy A elit itt kisajátítja egy másutt működő B elit által elvont többletérték egy részét (akár annak itteni újraelosz­tásával, akár anélkül), annyit jelent, hogy A és B között „köl­csönösen egymásba hatoló felhalmozás” áll fenn. A többletérték ilyen átvitele vagy cseréje nem csupán a két elitet köti össze, hanem „társadalmaik” gazdasági, szociális, politikai és ideoló­giai szervezetét is. Vagyis: a többletérték átvitele, cseréje vagy „megosztása” az itteni A elitet nem csupán az ottani B elithez köti. A többlet-átvitel ugyanis kapcsolatot teremt a „társa­dalmak” megfelelő többletkezelő eljárásai, osztály- és réteg­elnyomó struktúrái, illetve állami és gazdasági intézményei között is. Így a többletérték átvitele vagy cseréje nem va­lamiféle társadalmilag „semleges” viszony, lévén nagyon is rendszerszerű. Azáltal, hogy a többletértéket egymás között megosztják, az itteni A elit, valamint az általa kizsákmányolt osztályok, rendszerszerűén kapcsolódnak a B-beli „terme­lési módhoz”, vagy még inkább: az ottani felhalmozási módhoz. Továbblépve: ha a B elit a maga többlethasznát – egyenlő vagy gyakrabban egyenlőtlen csere révén – egy ismét másutt működő C elit által felhalmozott többletértékre cseréli, akkor nemcsak B és C, hanem A és C is rendszerszerű kap­csolatba kerül egymással, a köztes B révén. Így tehát A, B és C valamennyien kapcsolatban állnak egymással a felhalmozás egyazon általános rendszerén belül.

Mindez annyit jelent, hogy a többletérték elvonása vagy felhalmozódása „megosztódik” illetve „kölcsönösen egy­másba hatoló” jellegű lesz az egyes, máskülönben elkülö­nülő politikai egységek között. Következésképpen ezek elitjei részt vesznek egymás kizsákmányoló rendszereiben, a termelő osztályok rovására. E részvétel történhet gazdasági csereviszo­nyok útján a piacon keresztül, illetve politikai viszonyok révén (pl. sarc), avagy ezek kombinációival. E viszonyok közül vala­mennyi jellemző például Kína és Belső-Ázsia népeinek ezer­éves kapcsolatára. Ez a kölcsönösen egymásba hatoló felhal­mozás tehát kétirányú oksági függőséget teremt a felhalmozási struktúrák és a politikai entitások között. Következésképpen a világrendszer valamennyi alkotóelemére lényeges befolyása van ennek a kölcsönös egymásba hatolásnak. A rendszerszerű kapcsolatok kimutatásának tehát minimális feltétele, hogy tény­szerűen meggyőződjünk az ilyen többlet-átcsoportosítás révén megvalósuló kölcsönös egymásba hatolásról. Ezzel összhang­ban arra is bizonyítékot kell keresnünk, hogy e kölcsönhatás legalább részben oka a megfelelő zónák gazdasági és/vagy politikai átstrukturálódásának. Például, ha egy másik zónával való többletérték csere következtében a világrendszer valamely államában vagy zónájában pénzügyi válság lép fel (mint a har­madik századi Rómáéban), az bizonyítéka a rendszerszerű in­tegráció magas szintjón fennálló kapcsolatnak. Ha az egyik zó­nában a felhalmozási és kizsákmányolási rendszer a többletér­ték egy másik zónába való átvitelének függvényében változik, az ugyancsak a rendszerszerű kapcsolatok meglétét bizonyítja. Hasonló bizonyítéknak tekinthető az olyan politikai szövetségek és/vagy konfliktusok megléte, amelyek a többletérték átvitelé­ben való részvétellel kapcsolatosak. E kritériumok értelmében, azokban az esetekben, amikor különböző „társadalmak”, biro­dalmak és civilizációk vagy más „népek” rendszeres többletérték cserét folytattak, akkor egyúttal egyazon világrendszerben vettek részt. Azaz az egyik (A) „társadalom” nem volt és nem lehetett volna olyan, amilyen, ha nem állt volna kapcsolatban a másik (B) „társadalommal”, és fordítva.

A nagy értékű luxuscikkek, és különösképpen a nemesfé­mek kereskedelme – kontra Wallerstein¹² – talán még fontosabb szerepet játszott a rendszerszerű viszonyok meghatáro­zásában, mint az alacsonyabb értékű alapvető fogyasztási cikkeké. Ennek az az oka, hogy a nagy értékű „luxuskereske­delem” mindenekelőtt elitek közötti cserét jelent. Ezek a cikkek, azon túl, hogy az elitfogyasztást, illetve – felhalmozást szolgálják, egyúttal tipikus értékmegőrzők is. Megtestesítik a termelés tár­sadalmi viszonyainak azokat az aspektusait, amelyek újrater­melik a munkamegosztást, az osztályszerkezetet és a felhal­mozási módot. A nemesfémek példája minden bizonnyal a leg­kézenfekvőbb, azonban egyéb luxuscikkek is játszottak hasonló szerepet.¹³ Így a nagy értékű luxuscikkek és az alapcikkek ke­reskedelme egyaránt a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmo­zás meglétének jelzései.

2. Centrum-periféria-hátország (CPH)

Az egyes népek, régiók illetve osztályok közötti centrum-peri­féria-hátország (a továbbiakban CPH) komplexumok és hierar­chiák mindig fontos részét alkották a világrendszer struktúrájá­nak. Az azonban, hogy éppen ki áll a kör közepébe ebben a körtánc-rendszerben, gyakran változott, hozzájárulva ezzel a vi­lágrendszer történelmi fejlődésének dinamikájához. Milyen mér­tékben (és miért) jellemzik a világrendszert, illetve annak egyes részeit az ilyen centrum-periféria, illetve az ehhez hasonló strukturális egyenlőtlenségek? Wallerstein¹⁴ , Frank¹⁵ és mások felvetették ezt a kérdést és válaszaikban a világrendszer 1500 óta fennálló centrum-periféria struktúrájára összpontosítottak. Egyebek között Ekholm és Friedmann¹⁶ , illetve Chase-Dunn¹⁷ megkísérelték hasonló módon elemezni az 1500 előtti világ­rendszereket is. A centrum-periféria felosztás „szükségszerű­sége” valamint a köztes fólperifériák „funkciója” egyre közismer­tebb, nem utolsósorban e gondolatok széles körű kritikáinak kö­szönhetően. Chase-Dunn áttekintést ad a különféle elméletekről és vitákról¹⁸ . Wilkinson¹⁹ az egész világra kiterjedően vizsgálja a centrum-periféria struktúrákat 5000 év folyamatában. Row­lands, Larsen és Kristiansen²⁰ az antik világ centrum-periféria rendszerét elemzi, Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall, másokkal egyetemben²¹ , a prekapitalista centrum-periféria vi­szonyokat vizsgálja.

Christopher Chase-Dunn és Wilkinson már bemutatta, hogy a centrum-periféria hierarchiák sokkal régebben jellemzik a vi­lágtörténelem rendszerszerű fejlődósét, mint az i. sz. 1500 óv. Valójában a centrum-periféria viszonyok az államok illetve az államok rendszereinek kialakulása pillanatától fogva hozzátar­toznak a fejlődéshez. Ugyanakkor átfogóbb centrum-periféria­hátország (CPH)-fogalomra van szükségünk, mint amilyet eddig a legtöbb kutató használt. A hátországba a centrum kizsákmá­nyoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmozási folyamataival. Wallerstein szóhasználata, amely szerint a hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent, nem kielégítő, mivel figyelmen kívül hagyja az olyan zónák rendszerszerű és strukturális jelentőségét, amelyek bár „kívül esnek” a centrum-periféria komplexumon, mégis kap­csolatban állnak vele. E CPH-viszonyokat mindeddig nem ele­mezték megfelelő módon.

A CPH komplexum nem pusztán földrajzi elhelyezkedésre vagy egyenlőtlen fejlődési szintekre vonatkozik, hanem az osz­tályok, népek és „társadalmak” mindazon viszonyaira is, ame­lyek a felhalmozás módját alkotják. A CPH az az alapvető szo­ciális komplexum, amelyre, mint alább látni fogjuk, tágabb rend­szerösszefüggésben a hegemónia épül. További kutatásra van szükség, hogy belássuk, milyen módon befolyásolja a hegemonikus struktúrában elfoglalt „földrajzi” helyzet a CPH komplexu­mon belüli osztályhelyzetet. Azt várnánk, hogy egy hegemonikus állam osztálystruktúráját jelentős módon befolyásolja az a többletérték, amelyet az illető állam felhalmoz a CPH komplexumbeli alárendeltjei révén. Például, a római plebejusosztály állami támogatása ilyen rendszerszerű hatásnak tekinthető. S megfordítva: az alárendelt helyzet a termelők fokozott kizsák­mányolását okozhatja a CPH komplexum révén.

A „hátország” olyan természeti erőforrásokat, többek között emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria felhasz­nál. Ugyanakkor, a hátország és a periféria közötti különbség abban áll, hogy az előbbi népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletérték-elvo­nás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a „periferizáció” folyamata. Mindazonáltal, annak ellenére, hogy bizonyos fokú szociális autonómiával rendelkezik a cent­rummal szemben, a hátország mégis rendszerszerű kapcsolat­ban áll a centrummal. Az ilyen rendszerszerű kapcsolatok egyik jele a centrum-hátország konfliktusok gyakorisága. Továbbá a hátország funkcionális szerepet játszhat az ellátási kapcsola­tokban is. Ebben az értelemben a hátország megkönnyítheti a többletérték-átvitelt a világrendszer különböző zónái között.

Amikor a helyzet- és rendszerváltozásokat vizsgáljuk, a hátor­szágok ilyen szerepe legalább annyi tudományos figyelmet ér­demel, mint a félperifériáké.

A centrum-(vagy mag)-periféria-hátország fogalom célja nem az, hogy helyettesítse, hanem hogy kiterjessze Wallerstein²² mag-félperiféria-periféria formuláját. Ezzel együtt, a fél­periféria mindig is gyönge és megtévesztő láncszeme volt az érvelésnek. A hátország „kiterjesztés” pedig, meglehet, csak még zavarosabbá teszi a képet, és felveti az egész fogalom-komplexum újrafogalmazásának szükségességét. Nemrégiben például egy konferencián (ahol, többek között, jelen volt Wallerstein, Arrighi és Frank), Samir Amin fölvetette, hogy gyakor­latilag a félperiféria vált valódi perifériává, mivel a centrum azt zsákmányolja ki, a periféria pedig olyannyira margina­lizálódott, hogy kiesett a rendszerből, mivel már nem ren­delkezik semmivel (és senkivel), amit a centrum saját föl­halmozása számára kihasználhatna. A fentiek értelmében azonban a hátország történelmileg mindig is hozzájárult a köz­ponti felhalmozáshoz a CPH komplexumban.

Így a CPH komplexumok valamennyi korban integráns ré­szét képezik a világrendszer struktúrájának. Nemcsak összeha­sonlító módon szükséges tanulmányozni őket, hanem a világ­rendszerbeli kombinációik és kölcsönhatásaik szempontjából is. Ahhoz, hogy megértsük a felhalmozási folyamatok szerepét, fontos megvizsgálni, miként terjedtek ki a centrum-periféria zó­nák a hátországokra. A hátországbeli terjeszkedés és asszimi­láció racionalizációs mechanizmusai általában az ilyen terjesz­kedés „profitabilitásához” kapcsolódnak, amennyiben új többlet­értéket tesznek lefölözhetővé. Segítenek továbbá feloldani a centrum-periféria komplexum belső ellentmondásait, amelyek a kizsákmányolás és a demográfiai nyomás hatására jönnek létre. Az, hogy a felhalmozás kiterjed a hátországra is, befolyásolja a centrum-periféria komplexumban végbemenő osztálykonflik­tusokat. A demográfiai trendek fontos tényezőt képeznek: a hát­ország új erőforrásokat nyújt a centrum-periféria zóna növekvő népességének ellátására. A hátország centrum által való periferizációjának fizikai-földrajzi határait az ellátási lehetőségek illetve a ráfordítás/haszon számítások szabják meg. Egy terüle­tet akkor foglalnak el, ha az képes fedezni saját megszállását, illetve ha stratégiailag szükség van rá egy másik, profitábilis terület megvédéséhez. Megfordítva: az ilyen területeket elhagy­ják, amikor megszállásuk túl költségesnek bizonyul. Az ilyen rendszerszerű határok megerősítésének kettős funkciója van: kívül tartani a barbárokat és belül tartani a termelőket. Vagyis az ilyen erődítményrendszerek elhárítják a kizsákmányolási zóna rendjének katonai jellegű megzavarását, egyben megakadá­lyozzák, hogy a függő-alárendelt termelők a „szabad” zónába szökjenek.

3. „Barbár”nomád és megállapodott „civilizált” viszonyok

Fontos megvizsgálni, hogyan jönnek létre a rendszerszerű kap­csolatok a centrum és a hátország között. Milyen kölcsönha­tásban áll az idők során a hátország a centrum-periféria komp­lexummal, s e kölcsönhatás révén milyen módon befolyásolja e komplexum struktúrájának változásait, illetve az hogyan hat őrá? Különösen fontos momentuma e kérdésnek az úgyneve­zett törzsi „barbárok” és az úgynevezett „civilizált” „társadalmak” közötti történelmi viszonyok természete.

Arnold Toynbee²³ , Tom Hall²⁴ , Eric Wolf²⁵ , William Mc­Neill²⁶ és Owen Lattimore²⁷ munkássága a centrum-periféria-hátország hierarchiák létrejöttének, elmélyülésének és rend­szerszerű változásának számos aspektusára rávilágít. Különö­sen érdekes Toynbee „rendszerimplózió” fogalma. Robert Gilpin²⁸ Toynbeet követve megmutatja, hogyan veszik körül és kebelezik be a régebbi centrumot a periféria új államai, amelyek berobbannak a központba. Ez törtónt például Kínában az állam­háborúk korában, amikor létrejött a Csin Birodalom. Hasonló a helyzet a Makedón Birodalom létrejöttével a klasszikus görög kor végén. S az ilyen hátország-robbanások korábbi példáinál is, a „törzsi” gutik, az amoriták, a kassziták és az akkádok szo­ros kapcsolatban álltak az ókori Mezopotámia politikai ciklusa­ival. E népek mindegyike hátországbeli szerepéből átlépett a centrum uralkodó osztályának szerepébe. S a centrum ilyen megszállásai a hátország által mindig rendszerszerű okokra ve­zethetők vissza, azaz korántsem véletlenszerűek, Eberhard²⁹ és Gernet³⁰ azt elemzi, hogyan hatoltak be ismételten a közép-ázsiai nomádok Kínába, hogy kisajátítsák annak termelési szer­kezetét és gazdasági többletértékét. Frederick Teggart³¹ tanul­mánya a római és kínai történelem korrelációiról az ázsiai—afrikai-európai gazdasági lánc egészén végighúzódó rendszerszerű oksági viszonyokat elemzi, amelyeknek révén az egyik zónában végbemenő hátország-centrum konfliktusok befolyásolták más zó­nák viszonyrendszereit. A konfliktusok sorozatának logikája meg­felel a lánc ellátási elemeinek, a felhalmozásbeli részvételért folyó küzdelmeknek és a centrum-periféria komplexum hátor­szágra gyakorolt terjeszkedési nyomása révén létrejövő társa­dalmi feszültségeknek.

V. A felhalmozás politikai gazdaságtani módjai

1. A felhalmozás módjai

Ha egyáltalán „módok” vizsgálatára adjuk a fejünket, jobb, ha felhalmozási módokkal foglalkozunk a „termelési mód” helyett. A világrendszerben a termelés csupán eszköz a célhoz. A cél pedig a fogyasztás és a felhalmozás. Hasznos lehet megvizs­gálni a „köztulajdonú” (állami) és „magántulajdonú”; „redisztributív” és „piaci” felhalmozási módok különbségeit, illetve köl­csönhatásait és kombinációit vagy „artikulációit”. Kétséges, hogy e módok közül bármelyik is létezett volna egymagában és tiszta formában. Mindazonáltal, nemcsak azt kell vizsgál­nunk, hogyan térnek el egymástól illetve hogyan kombinálódnak egymással a felhalmozási módok „lokálisan”, hanem azt is, mi­ként függnek össze a világrendszeren mint egészen belül. Így a világrendszer történetírásának egyszerre kell megkülönböztet­nie és kombinálnia az egyes felhalmozási módokat, mind hori­zontálisan (azaz térben), mind pedig vertikálisan (azaz időben). A módok ilyen „artikulációja” lehetővé teszi annak elemzését, hogy miképpen befolyásolják a világrendszer egyik zónájának felhalmozási módja(i)t az illető zóna és az egyéb zónákban fennálló felhalmozási mód(ok) közötti rendszerszerű kapcsola­tok. Lehet-e a világrendszer egészét egyetlen felhalmozási móddal jellemezni? S ha nem, miért nem?

Az, hogy az elemzés a termelés helyett a felhalmozásra összpontosít, nem teszi feleslegessé, hogy az osztályszerkeze­tet vizsgáljuk. Sőt: azzal, hogy a felhalmozási viszonyokra össz­pontosítunk, pontosabbá válik az osztályviszonyok elemzése. Pl. Geoffrey de Ste Croix³² szerint az egyes társadalmi formá­ciók kulcsát abban találhatjuk meg, ahogyan a „tulajdonos osz­tályok” elvonják a többletértéket a dolgozó osztályoktól, s mun­ka nélküli létet biztosítanak a maguk számára. A termelési mó­dot annak alapján határozza meg, hogy miként szerzik a tulajdonosi osztályok a többletérték legnagyobb részét. E meg­közelítés alternatívát ad arra, hogy megpróbáljuk meghatározni: a termelési viszonyok milyen formája dominál a társadalmi for­máció egészében. Ste Croix többféle módot vázol fel a több­letérték elvonására: bérek, kényszermunka (számos formában), bérleti díjak illetve az állam tevékenysége (adók, közmunkák vagy „imperializmus” révén). Érdekes módon, Ste Croix a Ké­ső-római Birodalom hanyatlását a többletérték túlzott elvonásá­val, a vagyon túlkoncentrációjával és a hivatalnoki, illetve kato­nai szervezet túlburjánzásával magyarázza. Ez utóbbi hasonlít Paul Kennedy³³ érveléséhez a katonai gazdasági túlterjeszke­déssel kapcsolatban, amit a Nagyhatalmak felemelkedése és bukása c. művében fejt ki. Ez az elemzés kapcsolatot tételez az akkumulációs ciklusok és a hegemónia ciklusai között, amire később még visszatérünk.

Ugyanilyen vagy talán még nagyobb súlyt kell helyeznünk az elemzésben az olyan horizontális, elitek közötti konfliktusok­ra, amelyek a rendelkezésre álló társadalmi többletérték elosz­tásáért törnek ki. E küzdelem középpontjában az áll, hogy kinek a kezében vannak a végső aduk a felhalmozási mód politikai meghatározásában. Ha azt állítjuk, hogy a világrendszer kü­lönböző zónáinak elitjei osztoznak egymás kizsákmányoló rendszereiben és többletérték-elvonásában a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás folyamata révén, ez még nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene a felhalmozási módbeli különbségek fennállásának lehetőségét e zónák között. A társadalmi értéktöbblet cseréje vagy átvitele befolyásolja az osztályszerkezetet, és őt magát is befolyásolja az osztályszer­kezet. A kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás egyaránt – bár különböző módon – hat a termelő és az elvonó-felhalmozó rétegekre is.

2. A felhalmozási módok változásai

Meglehet, a történelmi materializmus eddigi legnagyobb gyen­géje, hogy nem sikerült elméletébe illesztenie a felhalmozási módok változásainak világrendszerbeli kontextusát. A világtör­ténelem fejlődésének hagyományos marxista értelmezései nagymértékben támaszkodtak arra a sémára, amelyben a mó­dok közötti átmenetek egy előre meghatározott, unilineáris fej­lődési sorban mennek végbe. E leegyszerűsített keretelméletet a legtöbb történelmi materialista már régen elhagyta vagy revi­deálta. Helyette mi a felhalmozási módok változásainak tanul­mányozását javasoljuk. Ezek azonban nem csupán a világrend­szer egyes „különálló” részeiben mentek végbe, ellenkezőleg: egyaránt meghatározó szereppel bírtak a „részek” és különösen az egész világrendszer változásaiban. Ennek megfelelően, a kutatás feladata nem az, hogy kizárólag vagy akárcsak első­sorban a módok változásainak belső meghatározóit keresse, hanem, sokkal inkább, hogy a világrendszer egyes zónái és a rendszer egészének dinamikája közötti kölcsönhatásokat ele­mezze. Ez éppúgy vonatkozik a felhalmozási módok politikai, mint gazdasági aspektusaira.

Az is hiba lenne, ha túlságosan merev analitikus megkülön­böztetést tennénk a világrendszeren belül az „agrár” és az „ipari” felhalmozási módok között. Már a világrendszer legko­rábbi fázisaiban is részét képezték a gazdasági láncnak olyan termelési és felhalmozási források, amelyek nem mezőgazda­sági jellegűek voltak. Az ipar és kereskedelem szerepe a mo­dern világrendszer „iparosodásának” kezdete előtti idők világá­ban sokkal több kutatást igényel az eddig elvégzetteknél. A felhal­mozáshoz társuló politikai és társadalmi viszonyok nagyon jelentős változásokon mentek keresztül a világtörténelem során, jóllehet nem a felhalmozási módok valamilyen előre meghatá­rozott vagy unilineáris sorozata szerint. Az ilyen átmenetek pon­tos természete és időzítése mindmáig nyitott kérdés az empiri­kus kutatás számára.

3. Köztulajdonosi/magántulajdonosi felhalmozás

Elméletben a magántulajdonosi és köztulajdonosi felhalmozás­nak négy lehetséges permutációja van:

1. Domináns magántulajdonosi felhalmozás (az állam „elő­segíti” a magántulajdonosi felhalmozást).
2. Domináns állami felhalmozás (a magántulajdonosi felhal­mozás az állami felhalmozást „segíti elő”).
3. Tisztán magántulajdonosi felhalmozás.
4. Tisztán állami felhalmozás.

Az 1. típus, a domináns magántulajdonosi felhalmozás, a merkantil államoknak, illetve a modern demokráciáknak felel­tethető meg. A 2. típus, ahol az állami tulajdonú felhalmozás dominál, jellemző néhány bürokratikus államra és birodalomra valamint egyes modern autoritariánus rezsimekre. A 4. típus, a tisztán állami felhalmozásé, olyan államokkal példázható, mint az ókori Spárta, az Inka Birodalom, illetve egyes modern (ál­lam-) „szocialista” államok. A harmadik típussal, vagyis a tisztán magántulajdonosi felhalmozással kapcsolatban viszont felvető­dik a kérdés: lehetséges-e egyáltalán magántulajdonosi felhal­mozás teljességgel az állam nélkül, illetve anélkül, hogy az ál­lam valahol jelen ne lenne a gazdasági láncban? A világrend­szer gazdasági láncának akadhatnak ugyan olyan zugai, ahol a tisztán magántulajdonosi felhalmozás végbemehet, ám erre nehéz példát találni.

Az állami tulajdonosi felhalmozást az jellemzi, hogy a több­letérték elvonása jóval szélesebb körben történik és hatalma­sabb potenciálon alapul, mint amilyet bármely magánfelhalmozó képes lenne megszervezni. Az állami tulajdonosi felhalmozás nagyobb mértékben centralizált, mint a magántulajdonosi. Ép­pen ezért a felhalmozás e két módja, illetve a nekik megfelelő elitek állandó konfliktusban állnak egymással a többletértékben való részesedésük mértéke okán. Mind a magántulajdonos fel­halmozó osztályok, mind az állami elit mint „államosztály” arra törekszik, hogy az osztályfrakciókból koalíciót hozzon létre. Az osztályfrakciók ilyen „hegemonikus blokkja” lehetővé teszi számukra, hogy – az államapparátus felhasználásával – együtt­működve hozzák létre a felhalmozás domináns módját. Egy tár­sadalmi formán belül a magántulajdonos felhalmozók és az ál­lamosztály dominanciája közötti váltakozás alkotja az alább tár­gyalandó felhalmozási ciklusok kulcsdimenzióját.

Gazdasági/politikai ellentmondások

A világrendszer fejlődésében ellentmondás áll fenn a relatíve határtalan gazdasági láncolat, illetve e láncolat relatíve zárt po­litikai keretszervezete között. A világrendszer főbb államainak és központjainak egész gazdasága nem áll ugyan ezek kizáró­lagos politikai ellenőrzése alatt. Ma általánosan elismerik, hogy ez a feszültség hatással van a modern tőkefelhalmozás szer­kezetére. Ugyanakkor ez a jelenség korántsem új. Gazdaság és állam ezen ellentmondása nem csupán a mi korunk úgyne­vezett „kölcsönös függőségére” jellemző, hanem valójában min­dig is szerepelt a világrendszer fejlődésének tényezői között.

Annak ellenére, hogy a világrendszerben kezdettől fog­va olyan ellátási kapcsolatok alakultak ki, amelyek egyetlen, átfogó gazdasági rendszert alkotnak, a világrendszer poli­tikai szerveződése nem mutat ennek megfelelő egységet. Miért? A modern világrendszerrel kapcsolatban Immanuel Wallerstein³⁴ azzal érvel, hogy a kapitalista termelési mód struktu­rálisan meggátolja egy egységes „világbirodalom” létrejöttét. Vagyis, nézete szerint a modern világrendszer gazdaságpolitikai ellentmondásának feloldása egy egységes, mindent átfogó po­litikai entitás létrehozásával azért lehetetlen, mert a termelési mód kapitalista jellegű. Úgy tűnik azonban, hogy a felhalmozási módok más típusai esetében sem volt lehetséges egy olyan egységes politikai struktúrát megteremteni, amely az egész vi­lágra kiterjedt. Az ilyen kísérletek rendre megbuktak, a sikert talán a mongolok XIII. századi erőfeszítései közelítették meg leg­inkább. Komolyan fel kell vetnünk azt a kérdést, miért nem si­került soha egyetlen politikai entitást kovácsolni a világrendszer egészéből. A válasz lehet strukturális jellegű, de lehet, hogy csupán ellátás- és szervezésbeli korlátokról van szó. Bármi le­gyen is azonban a megoldás a világrendszer politikai szerke­zetével kapcsolatban, egyáltalán nem szükségszerű, hogy el­lentmondjon a rendszer lényegi gazdasági egységéről szóló té­telnek, sőt, lehet, hogy éppen megerősíti azt.

VI. Hegemónia és szuperhegemónia

1. Hegemónia

A hegemónia a többletérték felhalmozásának erőszak által köz­vetített hierarchikus rendszere a politikai entitások, illetve az azokat alkotó osztályok között. A felhalmozási centrumok, illetve az államok között létrejön egy hierarchia, amely a többletérték­ben való privilegizált részesedést, illetve az ehhez szükséges politikai-gazdasági hatalmat a hegemonikus centrumnak/állam­nak, illetve a centrum/állam uralkodó/tulajdonos osztályainak juttatja. Sematikusan tehát egy ilyen hegemonikus szerkezet CPH komplexumok hierarchiájából áll, amelyben a felhal­mozás és politikai hatalom elsődleges hegemonikus cent­ruma maga alá rendeli a másodlagos centrumokat, illetve ezek termelési és felhalmozási zónáit.

A hegemonikus hatalmak felemelkedését és bukását, illetve a hegemónia ciklusait és a háborúkat ma növekvő figyelemmel tanulmányozzák, így például Modelski³⁵ , Thompson³⁶ , Wallerstein³⁷ , Wight³⁸ , Goldstein³⁹ és mások, akiknek munkájából még bestsellerek is válhatnak.⁴⁰ E tanulmányok legnagyobb ré­sze az 1500 utáni világrendszer vizsgálatára korlátozódik. Mi azonban amellett érvelünk, hogy a világrendszer ez előtt alakult ki, s centruma kezdetben Európán kívül helyezkedett el, így a hegemóniák felemelkedésével, hanyatlásával, ciklusaival és el­tolódásaival stb. kapcsolatosan ugyanazok, sőt további kérdések vonatkoznak – mégpedig talán még érdekesebb módon – arra a nagyobb és régebbi világrendszerre is, amely azelőtt létezett, hogy Európa szuperhegemonikus gazdasági és politikai hata­lomra tett volna szert benne. Mikor és hol voltak hegemonikus centrumok az 1500 előtti világrendszerben és milyen értelem­ben vagy módon gyakorolták hegemóniájukat? David Wilkin­son⁴¹ olyan részletes tanulmányt készített a világ államairól és hegemóniáiról, amely kiindulópontként szolgálhatna a válaszhoz.

A következőkben felteszünk néhány további fontos kérdést. Ahogy az egyik hegemonikus centrum hanyatlásnak indult, he­lyére lépett-e egy másik, és ha igen, melyik és miért? Voltak-e olyan időszakok, amelyekben több hegemonikus centrum léte­zett egymás mellett? Csupán egymás mellett „koegzisztáltak”, vagy kapcsolat volt közöttük, és ha igen, milyen mértékű? Az utóbbi esetben, vajon kiegészítették-e egymást, vagy gazdasá­gi, katonai esetleg más típusú versenyt folytattak egymással, míg az egyik (vagy egy új?) centrum megszerezte a többiek fölötti hegemóniát? Ahelyett, hogy csupán összehasonlító vizs­gálatokat végeznénk a világrendszer egyes zónáinak kortárs hegemonikus szerkezetei között, vagy külön-külön vizsgálnánk az egyes zónák dinamikáját, a világrendszert alkotó valamennyi politikai szervezet között fennálló rendszerszerű kapcsolatokat kell áttekintenünk. Természetesen ebbe különösen beletartoz­nak az egyidejű hegemonikus struktúrák.

A hegemónia különféle történelmi formákban ölthet testet, a magasan centralizált, integrált bürokratikus birodalmaktól az egészen laza szerkezetű kereskedelmi vagy tengeri hegemóni­ákig. Az utóbbiakban a többletérték nagy részét nem közvetlen politikai erővel szerzik meg, hanem árucsere – értsd: egyenlőt­len csere – révén. Hogyan és miért jelennek meg a hegemónia egyes formái éppen az adott helyeken és időkben? Hogyan tükrözik az őket választó szereplők érdekeit illetve a világrend­szer akkor éppen jellemző feltételeit?

Minthogy a történelemben nem szerepel egyetlen egységes „világrendszer-hegemónia” sem, külön meg kell vizsgálnunk a világrendszer minden fő zónájában a hegemóniák felemelkedé­sét és hanyatlását, hogy átfogó képet alkothassunk a hegemo­nikus ciklusokról, ritmusokról és trendekről az egyes régiókban, illetve ezek lehetséges összefüggéseiről. Például, az egyközpontú hegemóniák és a többtényezős államrendszerek közötti oszcillációról már tudjuk, hogy kulcsfontosságú része a világ­történelmi fejlődésnek.⁴² A világrendszer egyes részeiben a he­gemóniáknak ezt a változását és egymásra következését sem szabad csupán összehasonlító alapon elemeznünk, hanem a világrendszer perspektívájából is vizsgálni kell őket. Csak ilyen módon érthetjük meg teljesebben a világrendszer gazdaság­politika ellentmondásának dinamikáját.

Mindez azt sugallja, hogy a hegemonikus törekvések el­sődleges célja és gazdasági mozgatórugója az, hogy a fel­halmozás átfogó rendszerét úgy strukturálják át, hogy a he­gemóniát gyakorló állam privilégiumokhoz jusson a tő­ke/többletérték-felhalmozásban. Egyszerűen fogalmazva, a hegemónia a gazdagság eszköze, nem csupán a „hatalomé” vagy „rendé”. Azaz, a „hatalom” a világrendszerben mindig egy­idejűleg gazdasági és politikai természetű. Michael Mannt a feje tetejére állítva azt valljuk, hogy a hatalom célja mindenek­előtt a felhalmozási folyamatok feletti ellenőrzés, illetve a domi­náns felhalmozási mód meghatározása. A felhalmozási folya­matok alapvetőbbek a világrendszer történetében, mint Mann önmagában vett társadalmihatalom-formái. A világrendszer gazdasági és politikai folyamatai olyannyira szorosan összetartoznak, hogy voltaképpen egyetlen, nem pedig két különálló folyamatot alkotnak. A felhalmozásban elért siker kulcsszerepet játszik a hegemóniáért folyó küzdelemben. S ez nemcsak a modern államokra áll, hanem így van még az óko­riak esetében is. Az például, hogy a háborús államok korában Kínában Csin állama győzött, nagymértékben az adórendszer­ben bevezetett újításain, infrastrukturális befektetésein, hivatalnokrendszerén és a világrendszerrel való kereskedelmi kapcso­latain múlt. Mindezek nagyon is valóságos előnyöket jelentettek Csin számára a felhalmozásban, és katonai fölényt hagyományosabb, „feudális” szomszédjaival szemben.

2. A felhalmozás és a hegemónia ciklusai

Az állandó „szimbiotikus konfliktus” a magántulajdonosi és az állami felhalmozó osztályok között a felhalmozás ciklu­sainak is jelzője. Az egyközpontú hegemóniák és a többté­nyezős államrendszerek közötti oszcilláció pedig a világ­rendszerbeli hegemónia ciklusalt tükrözi. A felhalmozási és a hegemoniális ciklusok valószínűleg oksági viszonyban állnak egymással. Ez a kölcsönhatás, úgy látszik, a világrendszer történe­tében nagyon is régtől fogva fennáll a rendszer különböző részein.

E ciklusok és kölcsönhatásaik a világrendszer leghosszabb kumulatív folyamatainak középponti jelenségei. A ciklusokat részlegesen elemzi Gills⁴³ a kelet-ázsiai történelem szinkronizációjával, konjunktúráival és centrum-eltolódásaival kapcsolat­ban. Röviden, úgy tűnik, hogy a termelés iparosodását meg­előzően az a fázis, amelyben a magántulajdonos felhalmozó osztályok válnak dominánssá, szorosan összefügg a hege­móniák hanyatlásával és politikai széttöredezésével. Vagyis a felhalmozás decentralizációja kihat a politikai szervezet decentralizációjára. E folyamatokat nevezhetjük „entrópikus­nak”. A felhalmozás azon fázisai pedig, amelyekben a bü­rokratikus államelit dominál, összefüggést mutatnak a he­gemóniák konszolidációjával. Egyszóval a felhalmozás cent­ralizációja kihat a politikai szervezet centralizációjára és fordítva. Ugyanakkor, a felemelkedő, illetve hanyatló hegemó­niák egyúttal életre hívnak olyan ellenálló (vagy időlegesen tá­mogató) szövetségeket is, amelyek célja a létező és fenyegető hegemonikus hatalmak megsemmisítése. A szövetségek változ­tatásai mindig egyfajta „erőegyensúlyt” látszanak elősegíteni. Mindez, meglehet, nyilvánvalónak tűnik, azonban a hegemónia ciklikus dinamikája (amely a politikai konfliktusokban és a szövetségváltozásokban is kifejeződik) mind ez ideig nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelne.

A hátország berobbanása a centrumba, úgy látszik, leg­inkább a rendszer entrópikus fázisaiban történik. A hátor­szág (ós esetleg a periféria is) kihasználja a centrum gyenge­ségét vagy entrópiáját, és átstrukturálja a felhalmozást. Ez vég­bemehet akár a centrumbeli politikai hatalom megragadása, akár a centrumtól való teljes „elszakadás” révén.

Túl sok figyelmet fordítottak a hosszú háborús, illetve veze­tési ciklusok önmagukban vett politikai és stratégiai vonatkozá­saira, s ez egyúttal az ezek mögött meghúzódó felhalmozási dinamika figyelmen kívül hagyásához vezetett. Az általános há­ború – érvel Modelski⁴⁴ – valóban létrehozza a győztesek új csoportját, akik hozzáfognak egy új rend felépítéséhez. Nem szabad azonban figyelmünket csupán e ciklusok gazdasági és politikai aspektusai felé fordítani. Az új győztesek kivétel nél­kül ahhoz is hozzáfognak, hogy átstrukturálják a világ fel­halmozási szerkezetét. Az ilyen általános konfliktusoknak a végső célja éppen ez, nem pedig a puszta politikai újra­rendeződés vagy a „rend” magában. A hegemonikus helyze­tet megelőző intenzív fegyverkezési verseny serkentheti ugyan a termelést, ám a gazdasági nyereség nagy részét felemészti maga a verseny és a háború. Jellemző módon, egy új hege­mónia létrejöttét mindig az infrastrukturális beruházások és gaz­dasági terjeszkedés periódusa követi, ami a felhalmozás „he­gemonikus virágzási fázisát” alkotja. A hegemónia egységesü­lése rendszerint csökkenti vagy egészében elmozdítja az útból a gazdasági lánc nagyobb mértékű integrációjával szemben ha­tó korábbi politikai gátakat. Ez azután óriási hatással van a fel­halmozási folyamatra.

Az államrendszerek dinamikájával, illetve a felhalmozás és a hegemónia ciklusaival kapcsolatos számtalan kérdésre úgy kaphatunk csak választ, hogy egy szélesebb és a világtörténe­lemben jóval korábbról eredeztethető világrendszer fejlődését vizsgáljuk. Különösen fontosak azok a kérdések, amelyek a világrendszer egészére kiterjedő felhalmozási folyamatokkal, il­letve a felhalmozási folyamatok centrumainak eltolódásaival kapcsolatosak. Hogyan befolyásolják az ilyen eltolódások a hegemonikus ciklusokat? Melyek a világrendszer átfogó terjesz­kedésének, átalakulásának és hanyatlásának valóságos mintái és „törvényei”?

3. Szuperhegemónia

A gazdasági többletérték kezelése és a tőkefelhalmozás törté­nelmi folyamata olyannyira interregionális és „társadalomközi”, hogy arra kell következtetnünk, hogy az évezredek során egyet­len, világméretű felhalmozásról van szó a világrendszerben. Az ebben az egyetlen folyamatban elfoglalt privilegizált helyze­tet, amelyben a világrendszer valamely zónája, illetve annak uralkodó-tulajdonos osztálya képes hatékonyabban felhalmozni a többletértéket, illetve más zónák kárára centralizálni a felhal­mozást, nevezhetjük „szuperhegemóniának”. Ennek megfelelő­en, a szuperhegemónia egyúttal meghatározott osztályhelyzetet is jelent a világrendszer átfogó felhalmozási folyamatain be­lül. A kutatás egyik programpontja, hogy megvizsgáljuk a szu­perhegemónia lehetőségének okait, zónák közötti helyzetváltoz­tatásait, valamint azt, hogy milyen mértékben alakul át a szu­per-hegemónia további gazdasági és politikai hatalommá a világrendszerben. Míg a hegemónia CPH komplexumokból épül fel, a szuperhegemónia a lehetséges legtágabb területen, a vi­lágrendszer egészét átfogóan jön létre, s alkotóelemei egytől egyig hegemonikus struktúrák.

A szuperhegemónia egyetlen, átfogó és rendszerszerű egésszé kovácsolja az összes őt alkotó hegemóniát. Termé­szetesen, az egyes különálló hegemóniák közötti intézményes integráció nem olyan mértékű, mint az egyes hegemóniákon belüli integrációs fok. Mindazonáltal, amennyiben kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás áll fenn, az egyidejű ós/vagy érintkező hegemóniák nem tekinthetők autonómnak. A világ­rendszer egész osztályszerkezetében, felhalmozási módtól füg­getlenül, a szuperhegemonikus osztályhelyzet a legkedvezőbb: a világméretű felhalmozási folyamatban ez a végső „centrumok centruma”.

Milyen mértékben alapult ezen átfogó szuperhegemónia egyéb tényezőkön is, mint a politikai hatalom gyakorlásán, illet­ve kulturális közvetítésen? S különösen: milyen mértékben és milyen mechanizmusok révén foglalt magába egy ilyen átfogó szuperhegemónia centralizált (szuperhegemonikus) tőkefelhal­mozást? A felhalmozást a többi hegemonikus a/centrumban ke­letkezett és/vagy azokon átvitt gazdasági többletérték elszívá­sán keresztül táplálták-e? A válasz általánosságban mindkét kérdésre igenlő, s ha utánanézünk, bőven találunk történelmi tényeket, amelyek megerősítik ezt. Így például, William McNeill (egy Frankkal folytatott beszélgetésben) felveti, hogy Kína ma­ga is tőkét halmozott fel azáltal, hogy tőkét és többletértéket vont magához nyugatról az 1500 előtti évszázadokban. Szuper­hegemonikus volt-e tehát Kína? Kína előtt föltehetően India volt szuperhegemonikus helyzetben a világrendszerben. Meglehet, hogy az i. sz. nyolcadik és kilencedik évszázadban hatalmas bagdadi központjával az Abbaszida Kalifátus volt szuperhegemonikus. Ám Európa uralmának létrejöttét a Mogul, Csin és Oszmán birodalmak fölött is csupán az európai expanzió kon­junktúrájának, illetve az utóbbi területek felhalmozási és hege­monikus entrópiájának vonatkozásában érthetjük meg. A tizen­kilencedik században Nagy-Britannia a szuperhegemonikus helyzet jelöltje, őt követi az USA a huszadik század közepén, majd esetleg Japán a huszadik század legvégén, illetve a hu­szonegyedik század elején.

Ennek megfelelően, a szuperhegemónia nem korlátozódik a kapitalista világgazdaságra, hanem lehetséges, hogy a világ­rendszer fejlődésének más, korábbi pontjain is létrejött. A szu­perhegemónia rugalmasabb, mint a birodalmak vagy az impe­rializmus. Nemcsak a diplomácia, szövetség és háború politikai és államközi szintjein működik, hanem – és talán még inkább – a szuperfelhalmozás révén.

Ha elfogadjuk, hogy létezett szuperhegemónia a mi korunk előtt is, mikor és miért tolódott el a világrendszer szuperhegemoniális centruma, vagyis a felhalmozás számára legelőnyö­sebb pont a rendszeren belül? Milyen hatással voltak a szuperhegemoniális centrumok ilyen eltolódásai a világrendszer fej­lődésére, és milyen „funkcionális” szerepet játszottak abban? Például, az Abbaszidák szuperhegemóniáját a nyolcadik szá­zadban az is kifejezi, hogy képesek voltak legyőzni a Tang Kínát Talasznál 751-ben, majd szövetséget kötni velük 798-ban, s fenntartani ellenőrzésüket Közép-Ázsia fölött. Lehetséges, hogy Nagy-Britannia szuperhegemóniája hozzájárult ahhoz, hogy meghatározza a kontinensen fennálló erőegyensúlyt, s megakadályozza az egyközpontú hegemóniára irányuló törek­véseket, például Napóleonét. Az Egyesült Államok szuperhege­móniája 1945 után lehetővé tette számára, hogy átstrukturálja a világrendet, s nagymértékben kiterjessze gazdasági és kato­nai befolyását a világrendszer egészére. Egyelőre még nem dőlt el, képes lesz-e – és hogyan – Japán arra, hogy a világ­méretű felhalmozási folyamatban kivívott szuperhegemonikus státuszát további politikai és gazdasági hatalommá konvertálja a huszonegyedik század világrendszerében.

4. A felhalmozás felhalmozódása

Mióta létezik tehát a tőkefelhalmozás átfogó és átható világ­rendszer-méretű folyamata, amely meghatározza az őt alkotó struktúrák struktúráit? Más szavakkal, mióta folyik a tőkefelhal­mozás világrendszer-méretű felhalmozódása? A szuperhege­móniák (alkalmi és ideiglenes) megléte, mint fentebb láttuk, ezekben az időszakokban szuperfelhalmozást is jelent. A világ­rendszer valamely zónájában folyó felhalmozás azonban még szuperhegemóniák híján sem lett volna az, ami volt, ha nem lettek volna meg azok a kapcsolatok, amelyek az illető zónát a világrendszer egyéb zónáinak felhalmozási folyamataihoz kötöt­ték, így az egymással versengő hegemóniák és a hozzájuk tar­tozó struktúrák és felhalmozási folyamatok is hozzájárulhattak a felhalmozás világrendszer-méretű felhalmozódásához. A fel­halmozás ilyen átfogó szerkezete és az ebből adódó kumulatív felhalmozási folyamat arra utal, hogy a rendszerfejlődés esetleg egységes logikával” bír.

A felhalmozás felhalmozódása a világrendszerben így az ökológiai, gazdasági, technológiai, társadalmi, politikai és kulturális változások történelmi folyamatának nem pusz­tán folytonos, de egyben kumulatív jellegére is enged következtetni. A felhalmozás felhalmozódása semmiféle uniformitást nem kíván meg a rendszerben vagy annak részeiben végbemenő folyamatok között; semmiféle összhang nem szük­ségszerű a részek között, sem a változás egyirányúsága akár a részek, akár az egész rendszer tekintetében, s hangsúlyozot­tan nincsen semmiféle egyöntetűség a változások sebességé­ben sem.

Ellenkezőleg: a történelmi tapasztalatok, éppúgy, mint saját elemzésünk, arra utalnak, hogy (Mihail Gorbacsov ENSZ-be-szódét idézve): az egység a sokféleségen keresztül valósul meg. A világrendszer egysége és az abban végbemenő ku­mulatív felhalmozási folyamat a centrum-periféria-hátor­szág struktúra, a felhalmozási módok és hegemonikus kü­lönbségek alkotta sokféleségen nyugszik. Ezek termé­szetesen maguk is az emberiségre jellemző társadalmi, nemi, faji, etnikai, kulturális, vallási, ideológiai és egyéb különbsége­ken alapulnak. A történelmi változás számtalan „progresszív” vagy „retrográd” irányban végbemehet, mind a rendszer egé­szében, mind részeiben, mindennemű egyirányúság vagy akár csak összhang nélkül.

Többek között ezért van az, hogy a történelmi változás sem egyöntetű módon megy végbe illetve kumulálódik, hanem eltérő sebességgel, néha felgyorsulva, máskor lelassulva vagy akár visszafejlődve. A fizikai változásokhoz, illetve a biológiai fej­lődéshez hasonlóan, a történelmi változás folyamata a kri­tikus pontoknál felgyorsul és/vagy elágazik. Több mint va­lószínű, hogy a kortársaknak ritkán van fogalmuk róla, hogy ilyen „speciális” periódusban élnek és cselekszenek – sokan pedig éppen olyankor hiszik ezt, amikor szó sincs róla. A visszatekintés több fényt vet a történelemre, mint az előrelátás vagy akár a kortárs oldalpillantás, netán önvizsgálat. Azonban a visszatekintésnek is hosszú utat kell még megtennie, különö­sen a történelmi változás dinamikájának és változékonyságának megragadásában. Az alábbiakban még röviden visszatérünk e problémákra a „dinamika” címszó alatt.

VII. Egy történelmi materialista politikai gazdaságtan és kutatási program

1. A történelmi materialista politikai gazdaságtan: összefoglaló következtetések

A jelen tanulmányban három kulcsfontosságú érvet fejtettünk ki. Az első az, hogy a világrendszer kialakulása korábbra tehető, mint a modern kapitalizmus kifejlődése, lehet, hogy akár több ezer évvel is. A második, hogy a világrendszer egész fejlődése során a felhalmozási folyamatok a legfontosabbak és legalap­vetőbbek. A harmadik érv pedig úgy szólt, hogy bár a felhal­mozási mód számos történelmi változáson ment keresztül, a felhalmozás összefüggő és kumulatív folyamatot alkotott a vi­lágrendszeren belül. Következésképpen azt állítjuk, hogy új ku­tatási programra van szükség, amely nagyobb mértékben vizs­gálja a felhalmozás kumulatív folyamatát a világrendszer törté­neti fejlődésének egészén keresztül – ez az „egész” legalább ötezer évet jelent. A modern kapitalista világrendszer korszakos trendjei, ciklusai és ritmusai így érthetőbbé válnak a történelmi világrendszer sokkal hosszabb ciklusai, trendjei és ritmikája kontextusában, különösképpen a felhalmozási folyamatok és ciklusok összefüggésében.

Érvelésünk alapjául új kritériumokat alkalmaztunk arra, hogy meghatározzuk, mi az, ami „rendszerszerű” kölcsönhatásnak minősül. Egy világméretű rendszerszerű kapcsolat alapkritériu­ma a gazdasági többletérték átvitele vagy cseréje. A diplomácia, a szövetségek és háborúk csupán járulékos, és talán az előb­biből levezethető kritériumai a rendszerszerű kölcsönhatásnak. A világrendszer meghatározásához tehát bevezettük a „kölcsö­nösen egymásba hatoló” felhalmozás kritériumát. E kritériumok alkalmazásával azt tapasztaltuk, hogy a világrendszer eredete több ezer évvel hátrább kerül az időben. A világrendszer végső gyökereit egy archaikus ázsiai-afrikai-európai gazdasági lánc kialakulásában találjuk, amely először a ma Nyugat-Ázsia, Kö­zép-Kelet, illetve Keleti Mediterráneum néven ismert területeken fejlődött ki, időszámításunk előtt 2500 körül. Ezt követően a vi­lágrendszer folyamatosan fejlődött, terjeszkedett és mé­lyült. Idővel asszimilálta az összes többi centrum-periféria-hátország rendszert és/vagy elkeveredett velük, kialakítva a jelenlegi modern világrendszert. Relatíve határtalan gaz­dasági lánca állandó ellentmondásban áll a ráépülő, relatíve zártabb politikai szervezettel. A világrendszerre illetve alrend­szereire születésüktől fogva jellemzők a felhalmozási, illetve hegemoniális ciklusok, éppúgy, mint a centrum-periféria-hátor­szág viszonyok.

A világrendszer történelme tényleges kontinuumot alkot, amelynek két legalapvetőbb jelenségét a felhalmozási és a hegemoniális ciklusok alkotják. E két ciklikus jelenség rend­szerszerű kölcsönhatásban áll egymással. Ezen alapul az a meggyőződésünk, hogy a világrendszerben kumulatív felhalmo­zási folyamatok húzódnak végig az így kiterjesztett időinterval­lumon.

Mindebből az következik, hogy értelmes és érdemes kidol­gozni a világrendszer történelmének történelmi materialista po­litikai gazdaságtanát. Az i. sz. 1500 előtti világról szóló csaknem valamennyi történelmi és egyéb társadalomtudományi elemzés figyelmen kívül hagyta a világ történelmi, politikai és gazdasági folyamatainak és viszonyainak e rendszerszerű aspektusait – ahogy egyébként az 1500 utáni időkről szóló elemzések leg­nagyobb része is. Voltak tudósok, pl. Tilly⁴⁵ , akikben felmerült egy ilyen világrendszer-történelem megalkotásának lehetősége, azonban végül lemondtak a feladatról, valószínűtlennek vagy lehetetlennek ítélve azt. Mások, mint Farmer⁴⁶ , Chase-Dunn⁴⁷ , Ekholm⁴⁸ illetve Ekholm és Friedman⁴⁹ elindultak ezen az úton, ám szemmel láthatóan megrettentek és megtorpantak vagy visszafordultak. Egy maroknyi tudós, elsősorban Childe⁵⁰ , McNeill⁵¹ , Stavrianos⁵² és legutóbb Wilkinson⁵³ úttörő előrelé­péseket tett a világrendszer-történet megalkotásában. Frank⁵⁴ áttekintést nyújt a fentiek (és számos más tudós) elméleti meg­fontolásairól, s fenntartásaikat alaptalannak minősíti. Ezután ja­vaslatot tesz arra, miért és hogyan kellene az ilyen és más úttörő munkákat kiterjeszteni és kombinálni egy világtörténet és ehhez kapcsolódó, világrendszer-vonatkozású történelmi mate­rialista politikai gazdaságtan megalkotása érdekében, az itt vá­zolt elvek szerint.

2. Politikai, gazdasági és kulturális háromlábú asztalok

A világrendszer történetén végighúzódó kumulatív felhalmozás történelmi materialista politikai gazdaságtana nem zárja ki, de még csak nem is becsüli alá a társadalmi, politikai, kulturális, ideológiai és egyéb tényezőket. Ellenkezőleg, kapcsolatba hoz­za egymással és integrálja őket. Hasonlóképpen nem szükség­szerű az sem, hogy egy ilyen tanulmány „gazdasági determi­nizmuson” alapuljon. Ellenkezőleg: éppen az ilyen vizsgálat ismerné föl a társadalmi asztal minimum három lábának inter­akcióját, amelyek nélkül ez az asztal még csak meg sem áll­hatna, fejlődésről nem is beszélve. Az asztal három lába: a politikai hatalom szervezete; a felhalmozás kulturális és ideoló­giai legitimációja; és a gazdasági többletérték, illetve tőkefelhal­mozás kezelése komplex munkamegosztás révén. Ezek mind­egyike kapcsolódik a másik kettőhöz, és valamennyien kapcso­latban állnak a rendszerrel mint egésszel, illetve annak átala­kulásaival.

E világrendszer történelmi fejlődésének történelmi materia­lista politikai gazdaságtani elemzése szükségképpen magába foglalna ökológiai, biológiai, kulturális, ideológiai és – termé­szetesen – politikai tényezőket és viszonyokat is. így jogos és ésszerű, ha számos politikai eseményt és intézményt, valamint ezek ideológiai manifesztációit a hozzájuk kapcsolódó, illetve esetleg őket meghatározó ökológiai és gazdasági mozgatóerők és akadályok révén próbálunk magyarázni. Különösen nagy fi­gyelmet érdemelne az, hogy hogyan segíti elő a gazdasági többletérték létrejötte és megszerzése a társadalmi és politikai intézmények, katonai hadjáratok és ideológiai legitimációk ala­kulását. Az olyan gazdasági intézmények, mint Polányi⁵⁵ híres reciprocitás-redisztribúció-piac hármasa rendre egymással el­keveredve s mindig valamilyen politikai szerveződéssel együtt jelennek meg. S számos politikai folyamat vagy intézmény ren­delkezik gazdasági vonatkozással vagy „funkcióval”.

A három alkotórész, vagyis az asztal három lába, beágya­zódik a felhalmozási módba. Egyetlen felhalmozási mód mű­ködése sem nélkülözhet egy megfelelő felhalmozási ideo­lógiát, egy komplex munkamegosztáson alapuló gazdasági láncot, amelyben az osztályviszonyok elősegítik a többlet­érték elvonását, valamint egy politikai apparátust, amely a „legitim” erőszak végső szankciója révén érvényt szerez a felhalmozás meghatározott szabályainak és viszonyainak. Az ideológia és a politikai apparátus Integráns részét képezi a felhalmozási módnak. Nincs szuperstrukturális „autonó­miájuk” sem egymáshoz, sem a gazdasági láncolat tulaj­donságaihoz képest. Ennek ellenére, az ideológia és a po­litikai verseny és küzdelem időnként legalábbis félautonóm jelleget ölt. Ez azonban nem mond ellent annak a másik té­telnek, miszerint általánosan véve nincs autonómiájuk a gazda­sági láncolattal szemben.

Visszautasítunk minden vulgáris egyirányú oksági sémát, amelyben a gazdasági láncolat szükségszerűen determinálja az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát, mi­vel ezek valójában nem alkotnak különálló egységeket. Ehelyett azt az alternatív gondolatot javasoljuk, amelyben egy történel­mileg specifikus felhalmozási mód három aspektusa min­denoldalú kölcsönhatásban áll egymással. Tény ugyanis, hogy bizonyos esetekben, különösen az egyik felhalmozási módból a másikba való átmenetek során az ideológiai és politikai erőknek rendkívül fontos szerep jut az átmenetből kifejlődő gazdasági láncolat szerkezetének meghatározásá­ban. Főként ezekre a periódusokra jellemző, hogy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi mozgalmak avatkoz­nak be a világ- (és a helyi) történelem menetébe. E társa­dalmi mozgalmakat gyakorta teljesen figyelmen kívül hagyják, vagy figyelembe veszik ugyan, de elmulasztják a világrendszer strukturális és temporális kontextusában megfelelően elemezni őket. Egykönnyen magunk mögött hagyhatjuk a vulgáris ökonomizmust, ám nem szükségszerű, hogy eltávolodjunk az „öko­nómiai” determinizmus valamilyen formájától, feltéve, hogy az „ökonómiai” szó alatt azt értjük, hogy kellő figyelmet fordítunk a politikai gazdaságtani folyamatokra.

3. A világrendszer-történet struktúrájával és dinamikájával kapcsolatos elemzés és kutatás programja

A legfontosabb talán a világrendszer dinamikája, vagyis az, ho­gyan viselkedik/működik, illetve alakul át (alakítja át magát?) a rendszer maga. Vannak-e az átalakulásnak trendjei, ciklusai, belső mechanizmusai az 1500 előtti (és a későbbi) világrend­szerben? Mikor és miért gyorsul fel, illetve lassul le a történelmi változás folyamata? Melyek azok a történelmi gócpontok, ahol a mennyiségi változás minőségibe csap át? Melyek azok az elágazások, amelyeknél a változás folyamata irányt változtat? És miért? Lehetséges, hogy az általános rendszerelmélet adhat néhány választ, vagy legalábbis jobb kérdéseket tehet fel ezzel a (világ-)rendszerrel kapcsolatban is. Prigogine⁵⁶ például azt vizsgálja, hogyan alakul ki a káoszból a rend, és hogyan lehet­séges, hogy bizonyos kritikus pillanatokban és helyeken apró változások óriási átalakulásokat indíthatnak el a fizikai, biológiai, ökológiai és társadalmi rendszerekben.

A közelmúltban Ekholm és Friedman⁵⁷, Chase-Dunn⁵⁸ és mások vizsgálni kezdték az 1500-nál korábbi részleges „világ”-rendszerek strukturális és dinamikai tulajdonságait. Ugyanakkor lehetségesnek látszik hosszabb (ós ezeken belül rövidebb) fel­halmozási, infrastrukturális beruházási, technológiai változásbeli és hegemoniális ciklusokat sokkal messzebbre visszakövetnünk a világrendszer történetében. Nemcsak annak áll fenn a lehe­tősége, hogy ilyenek valóban léteztek, de annak is, hogy meg­lehetősen független autonómiával bírtak a konkrét politikáktól és a politikától egyáltalán. S valóban – ahogy az újabb korok esetében is – a politikák nagy része sokkal inkább az alap­vetően nem tudatosított ciklikus változások terméke, illetve az ilyenekre adott reakció. Továbbá, a politika sokkal inkább hajlamos megerősíteni, semmint akadályozni az ilyen cik­lusokat, illetve trendeket. E ciklikus folyamat, illetve az erre adott politikai reakció tapasztalható a különféle birodalmak ha­nyatlásakor, ideértve a jelenlegi Amerika helyzetét is.

S milyen mértékben volt ciklikus jellegű a tőkefelhalmozás folyamata, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb fejlődés? Vagyis: előfordultak-e azonosítható gyorsulás/lassulás, emelkedés/ha­nyatlás jellegű kilengések az alrendszerek, illetve a rendszeregész struktúrájában és dinamikájában? Továbbá: ciklikus jel­legűek voltak-e az ilyen kilengések, vagyis a rendszer szem­pontjából öngerjesztők, amennyiben a felemelkedés hanyatlást, a visszaesés ismét emelkedést generált? E kérdést már felve­tették az 1500 utáni világrendszerrel (vagyis annak különféle gazdasági és politikai értelmezéseivel) kapcsolatban. Így példá­ul Wallerstein⁵⁹ és Frank⁶⁰ hosszú ciklusokat találnak a gazda­sági növekedésben és a technológiában. Modelski⁶¹ és Gold­stein⁶² a politikai hegemóniában és a háborúban fedeznek fel ilyen hosszú ciklusokat. Wallerstein a rendszer expanziós élet­ciklusát és előre jelezhető hanyatlását is tételezi. Toynbee⁶³, Quigley⁶⁴, Eisenstadt⁶⁵ és mások összehasonlító vizsgálatokat végeztek az 1500 előtti civilizációk életciklusai között. Hason­lóan jártak el az olyan archeológusok is, mint Robert M. Adams⁶⁶. De milyen mértékben voltak világrendszer-méretű in­gadozások és ciklusok is, és mi volt a szerepük a világrendszer alakulásában és fejlődésében?

Az infrastrukturális befektetések szemmel láthatóan ciklikus vagy fázisokra oszló mintának megfelelően történnek, s közvet­len összefüggésben állnak a felhalmozási vagy hegemoniális ciklussal/fázissal. Az újonnan létrejött hegemonikus rendsze­rekhez általában az infrastrukturális beruházások intenzív fázisa kapcsolódik, amit általános gazdasági növekedés követ, s en­nek hatására a felhalmozás is növekszik, így gyümölcsözőnek bizonyulhat, ha a szuperhegemónia hosszan tartó folyamatos emelkedő-ereszkedő ciklusát kezdjük keresni.

Az infrastrukturális befektetési ciklusok így a világrendszer felhalmozási és hegemoniális ciklusaihoz kapcsolódnak. Van­nak-e az infrastrukturális befektetésnek olyan kumulatív aspek­tusai is, amelyek befolyásolják a világrendszer későbbi fejlődé­sét? Az igenlő válasz nem jelenti azt, hogy, mint Ekholm és Friedman⁶⁷, az egyetlen „tőke-imperialista” termelési mód állás­pontjára helyezkednénk, amely a világtörténelem egészén ke­resztül a birodalmi politikai erő alkalmazásán mint a felhalmozás politikai eszközén alapulna. Milyen kölcsönhatásban állt egy­mással a világrendszer fejlődésében a magántulajdonú és az állami infrastrukturális befektetés? Például, mi a magántulajdo­nú infrastrukturális befektetés szerepe a világrendszer összetett ellátási kapcsolatrendszerének fenntartásában? Milyen mérték­ben teremti meg, illetve tartja fent az állami infrastrukturális be­fektetés a világrendszer ellátási kapcsolatrendszerét? Az egy­más mellett létező hegemóniák közötti fázisok konjunktúrája és szinkronizációja hogyan befolyásolja az infrastrukturális befek­tetés megfelelő ciklusait?

Ha a világrendszer öt-hat évezredes fejlődését egységes kumulatív kontinuumnak tekintjük, s legfontosabb trendjeit, cik­lusait és ritmusait egy történelmi materialista politikai gazdaság­tan talajáról próbáljuk megvilágítani, akkor ennek egy „világrend­szer-történet” létrejöttéhez kell vezetnie. Az ilyen világrendszer-történet nem lehet csupán összehasonlító világtörténet, de még a világrendszerek összehasonlító története sem. A történelmi materialista világrendszer-történet az osztályok kialakulá­sát, a tőkefelhalmozást, az államok kialakulását és a világ­rendszer egészében érvényesülő hegemonikus szerkezete­ket, úgy tekintené, mint a világtörténelem világrendszer-mé­retű egységes felhalmozási és fejlődési folyamatának integráns aspektusait. Ez a történetírás nem lenne Európa-centrikus, ahogy minden egyéb centrizmust is elkerülne. Az át­fogó világrendszer-történet embercentrikus lenne.

Ennek megfelelően, a Nyugat-Európa-centrikus világtörténet és torzulásai helyett olyannyira áhított megoldásnak nem kell csupán egyéb, egymással versengő centrista történetírások va­lamelyikének lennie, legyenek bár azok Iszlám-, Japán-, Kína- vagy egyéb -centrikusak. S azt sem kell elfogadnunk, illetve arra sem szabad törekednünk, hogy az eurocentrizmust egy világtörténelmi „érdemességi programmal” helyettesítsük, amely az összes (kortárs) kultúrának megadja a múltnak őt megillető, elkülönült, de „ugyanakkora” darabját. Ám ha az ilyen világtör­ténet nem egy efféle mindenkinek „azonos időt” adó történetírás lenne, vajon nem korlátozódna vagy összpontosítana-e csupán arra, hogy egyszerűen felmutassa a reprezentatív „nem nyugati civilizációkat” és kultúrákat a nyugatiak mellett és/vagy össze­hasonlítsa megkülönböztető illetve közös vonásaikat? A válasz: nem; képesek vagyunk rá és egyben kötelességünk is egy em­bercentrikus világrendszer-történet megalkotása, amely kulturá­lis önazonosságunk ideológiai igenlésén túl fel tudja ismerni és szükségszerűen felismerteti a sokféleségben és a sokféleségen keresztül megvalósuló történelmi és kortárs egységünket Mióta létrejött, az UNESCO programja az Emberiség története meg­alkotására, beleértve az 1954-ben indult Journal of World Historyt [Világtörténelmi Szemle], illetve újabban a „selyemutak” feltérképezését célzó tervet, számos tiszteletreméltó erőfeszí­tést tett ebben az irányban, mindeddig azonban kevesebb meg­győző erővel, mint remélhető lett volna. Azt javasoljuk, hogy az embercentrikus világtörténet megírására irányuló új erőfeszítés egyik, ha nem egyetlen sarokköve, a fentieknek megfelelően, az egyetlen világrendszerbeli kölcsönösen egyenlőtlen felhal­mozási folyamat és szerkezet vizsgálatán alapuljon, ahol a vi­lágrendszer magában foglalja legalábbis az afrikai-európai­ázsiai ökumenét az elmúlt néhány évezredre visszamenőleg, valamint az „Új Világ” Amerikáit is i. sz. 1500 óta.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Dialectical Anthropology 15. számában, 1990-ben jelent meg, pp. 19-42.

Jegyzetek

1 David Wilkinson: The Future of the World State From Civilization Theory to World Politics [A világállam jövője: a civilizáció-elmélettől a világpolitikáig.] Előadás, elhangzott az International Studies Association éves ülésén. London, 1989. március 28—április 1.

2 Gordon Childe: Man Makes Himself [Az ember önmagát teremti]. New York: Mentor, 1951.

3 Brooks Adams: The Law of Civilization and Decay: An Essay on History [A civilizáció és a hanyatlás törvénye: esszé a történelemről]. New York: Alfred A. Knopf, 1943. – David Wilkinson: Central Civilization [Központi civilizáció]. Comparative Civilizations Review 17, Fall 1987. pp. 31-59.

4 Philip Curtin: Cross Cultural Trade in World History (Kultúraközi kereskedelem a világtörténelemben). Cambridge: Cambridge University Press, 1984.

5 David Wilkinson: id. mű.

6 Wolfram Eberhard: A History of China [Kína története]. London: Routledge, Kegan, Paul, 1977.

7 Uo.

8 Paul Johnstone: The Seacraft of Prehistory [A történelem előtti hajózás]. London: Routledge, 1989.

9 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol 1. [A mo­dern világrendszer, 1. köt.] New York: Academic Books, 1974.

10 William H. McNeill: The Pursuit of Power: Technology, Armed Force and Society since AD 1000 [Hajsza a hatalomért: technológia, fegyveres erő és társadalom i.sz. 1000 óta]. Chicago: University of Chicago Press, 1982.

11 Gordon Childe: What Happened in History [Mi történt a történe­lemben]. Harmondsworth, Middlesex: Pelican, 1941.

12 Immanuel Wallerstein: id. mű. I. Wallerstein: The West, Capital­ism and the Modern World System [A Nyugat, a kapitalizmus és a modem világrendszer]. Joseph Needham: Science and Civilization in China, Vol. VII.: The Social Background [Tudomány és civilizáció Kí­nában, VII. köt.: A társadalmi háttér] számára készült fejezet.

13 Jane Schneider: Was there a Pre-Capitalist World System? [Lé­tezett-e prekapitalista világrendszer?] Peasant Studies, 6, 1, 1977. pp. 30-39.

14 Immanuel Wallerstein: The Modern World System. Id. mű. I. kö­tet.

15 Andre Gunder Frank: World Accumulation 1492-1789 [Világmé­retű felhalmozás 1492-1789]. New York: Monthly Review Press és Lon­don: Macmilian Press, 1978. Andre Gunder Frank: Dependent Accu­mulation and Underdevelopment [Függőségi felhalmozás és alulfejlett­ség] New York: Monthly Review Press és London: Macmilian Press, 1988. Andre Gunder Frank: Crisis: In the Third World [Krízis: a harmadik világban]. New York: Holmes and Meier és London: Heinemann, 1981.

16 Kasja Ekholm: On the Limitations of Civilization: The Structure and Dynamics of Global Systems [A civilizáció korlátairól: a világméretű rendszerek szerkezete és dinamikája]. Dialectical Anthropology, 1980. pp. 155-166.

17 Christopher Chase-Dunn: Rise and Demise: World Systems and Modes of Production [Felemelkedés és hanyatlás: a világrendszerek és a termelési módok]. Boulder; Westview Press, publikáció alatt. C. Chase-Dunn: Core/Periphery Hierarchies in the Development of Inter-societal Networks [Centrum/periféria hierarchiák a társadalmak közötti hálózatok kialakulásában]. Kéziratban, 1989.

18 Christopher Chase-Dunn: id. mű

19 David Wilkinson: id. mű

20 Michael Rowlands, Mogens Larsen és Kristian Kristiansen (szerk.): Center and Periphery in the Ancient World [Centrum és periféria az antik világban]. Cambridge: Cambridge University Press, 1987.

21 Christopher Chase-Dunn és Thomas D. Hall (szerk.): Precapita­list Core/Periphery Relations [Prekapitalista centrum/periféria viszo­nyok]. Boulder: Westview, publikáció alatt.

22 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

23 Arnold Toynbee: A Study of History [Tanulmány a történelemről]. Oxford: Oxford University Press, 1973.

24 Thomas D. Hall: Incorporation in the World System: Towards a Critique [Beépülés a világrendszerbe: egy kritikához]. American Socio­logical Review, 52, 3, 1986. pp. 390-402.

25 Eric Wolf: Europe and the People Without History [Európa és a történelem nélküli nép]. Berkeley: University of California Press, 1982.

26 William H. McNeill: The Rise of the West. A History of the Human Community [A Nyugat felemelkedése. Az emberi közösség története]. Chicago: University of Chicago Press, 1964.

27 Owen Lattimore: Inner Asian Frontiers of China [Kína belső-ázsiai határai]. Boston: Beacon Press, 1940. O. Lattimore: Studies in Frontier History: Collected Papers 1928-1958 [Határtörténeti tanul­mányok: összegyűjtött írások 1928-1958)] Oxford: Oxford University Press, 1962.

28 Robert Gilpin: War and Change in World Politics (Háború és vál­tozás a világpolitikában). Cambridge: Cambridge University Press, 1981.

29 Wolfram Eberhard: id. mű.

30 Jacques Gernet: A History of Chinese Civilization [A kínai civili­záció története]. Cambridge: Cambridge University Press, 1985.

31 Frederick J. Teggart: Rome and China: A Study of Correlations in Historical Events [Róma és Kína: tanulmány a történelmi események korrelációjáról]. Berkeley: Berkeley University Press, 1939.

32 G. E. M. de Ste Croix: The Class Struggle in the Ancient Greek World [Osztályharc az antik görög világban]. London: Duckworth, 1981.

33 Paul Kennedy: The Rise and Fall of the Great Powers [A nagy­hatalmak felemelkedése és bukása]. New York: Random House, 1987.

34 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

35 Georg Modelski: Long Cycles in World Politics [Hosszú ciklusok a világpolitikában]. London: Macmillan Press, 1987.

36 William Thompson: On Global War: Historical-Structural Ap­proaches to World Politics [A világméretű háborúról: a világpolitika tör­téneti és strukturális megközelítései]. Columbia: University of South Ca­rolina Press, 1989.

37 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

38 Martin Wight: Power Politics [Hatalmi Politika]. New York: Holmes Meier, 1987.

39 Joshua Goldstein: Long Cycles: Prosperity and War in the Modern Age [Hosszú ciklusok: jólét és háború a modern korban]. New Haven: Yale University Press, 1988.

40 Paul Kennedy: id. mű.

41 David Wilkinson: id. mű.

42 Michael Mann: The Sources of Social Power, Volume 1.: A His­tory of Power from the Beginning to AD 1760 [A társadalmi hatalom forrásai, 1. köt.: A hatalom története a kezdetektől 1760-ig]. Cambridge: Cambridge University Press, 1986.

43 Barry K. Gills; Synchronization, Conjuncture and Center-Shift in East Asian International History [Szinkronizáció, konjunktúra és centrum-eltolódás a kelet-ázsiai történelemben]. Előadás az International Stu­dies Association és a British International Studies Association konfe­renciáján, London, 1989. ápr. 1.

44 George Modelski: id. mű.

45 Charles Tilly: Big Structures, Large Processes, Huge Compari­sons [Nagy struktúrák, átfogó folyamatok, tág összehasonlítások]. New York: Russell Sage Foundation, 1984.

46 Edward L. Farmer et al.: Comparative History of Civilization in Asia [Az ázsiai civilizációk összehasonlító története]. Reading, Mass.: Addison-Wesley 1977. E. L. Farmer: Civilization as a Unit of World History: Eurasia and Eurasia's Place in it [A civilizáció, mint világtörté­nelmi egység: Eurázsia és helyzete]. The History Teacher, Vol. 18., No. 3., 1985. május.

47 C. Chase-Dunn: Rise and Demise: World Systems and Modes olProduction [Felemelkedés és hanyatlás: a világrendszerek és a ter­melési módok]. Boulder: Westview Press, publikáció alatt. C. Chase-Dunn: Core/Periphery Hierarchies in the Development of Intersocietal Networks [A Centrum/periféria hierarchiák a társadalmak közötti hálózatok kialakulásában]. Kéziratban, 1989.

48 Kasja Ekholm: id. mű.

49 Kasja Ekholm és Jonathan Friedman: Capital Imperialism and Exploitation in Ancient World Systems [Tőke, imperializmus és kizsák­mányolás az antik világrendszerekben]. Review, IV, 1. 1982, nyár. pp. 87-109.

50 Gordon Childe: What happened in History [Mi történt a történe­lemben]. Harmondsworth, Middlesex: Pelican, 1942.

51 William H, McNeill: id. mű, vö. 26. jegyzet; W. H. McNeill: The Pursuit of Power. Technology, Armed Force and Society since AD 1000 [Hajsza a hatalomért: technológia, fegyveres erő és társadalom i. sz. 1000 óta]. Chicago: University of Chicago Press, 1982. W. H. McNeill: The Rise of the West after Twenty Five Years [A Nyugat felemelkedése huszonöt év múltán]. Journal of World History Vol. 1, no. 1. publ. alatt.

52 L. S. Stavrianos: The World to 1500: A Global History [A világ 1500-ig: világtörténelem]. Englewood Cliffs: Prentice Hall, 1970.

53 David Wilkinson: Central Civilization [Központi civilizáció]. Com­parative Civilizations Review 17, 1987. ősze, pp. 31-59, D. Wilkinson: The Future of the World State: From Civilization Theory to World Politics [A világállam jövője: a civilizáció-elmélettől a világpolitikáig]. Előadás, elhangzott az International Studies Association éves ülésén. London, 1989. március 28—április 1.

54 Andre Gunder Frank: A Theoretical Introduction to Five Hundred Years of World System History [Elméleti bevezető ötezer év világrend­szer-történetéhez). Review, 1990. publ. alatt.

55 Karl Polányi: The Great Transformation – The Political and Eco­nomic Origins of Our Time [A nagy átalakulás – korunk politikai és gazdasági gyökerei]. Boston: The Beacon Press, 1957.

A demokrácia most kezd, a fejlődés pedig most szűnik meg jelszónak számítani a „harmadik világban”. Maga a „fejlődés” mint fogalom és mint kifejezés is láthatóan végső válságban van. Az „új” eszme, amely felváltja, a „demokrácia”. Amikor Gandhit megkérdezték, mit gondol a „nyugati civilizációról”, azt felelte: „nem lenne rossz gondolat”. Ennyit elmondhatunk a fej­lődésről és éppúgy a demokráciáról is. Azonban a harmadik világ számára a jövőben a „demokrácia” valószínűleg semmivel sem lesz valóságosabb, mint a „fejlődés” vagy, ha már erről van szó, a „nyugati civilizáció” volt a múltban. Ehelyett, éppúgy mint az utóbbi, a demokrácia is könnyen válhat olyan lobogóvá – vagy fügefalevéllé -, amely alatt folytatódik a Délnek az Észak általi kizsákmányolása és elnyomása.

Ezért hát, Abraham Lincoln szavaival fogalmazva, kevés va­lóságosan és a szó valódi értelmében vett demokratikus kor­mányzata lehet „a népnek, a nép által és a népért” a harmadik világhoz tartozó Dél bármely részén mindaddig, amíg ezen or­szágok gazdasági lehetőségei korlátozottak, és politikai dönté­seiket meghatározza részvételük az egész világgazdaságban, amelyet viszont az Észak irányit. Természetesen jelenleg nincs sem igény, sem előrelátható remény az egész világ­gazdaságot érintő, demokratikus alapon történő döntésho­zatalra. Amíg a demokrácia hiánya fennmarad a világgaz­daság egészének vonatkozásában, addig a politikai demok­rácia ennek bármely „szuverén” részén a legjobb esetben is csak korlátozott hatáskörű lehet.

Bevezetés a „fejlődés”- mint a „demokrácia” előfutára – fogalmába

A „harmadik világ” számára a második világháború vége óta a fejlődés ideológiája volt a politikai-gazdasági realitás és a po­litika zászlaja és fügefalevele. Mégis, a harmadik világhoz tar­tozó Dél nagy részén, a meghaladását célzó majd minden elképzelhető fajtájú ideológiai megoldás és politikai erőfe­szítés ellenére is, makacsul fennmaradt és részben még súlyosbodott is a gazdasági fejletlenség. Ez a történet nem új, és itt kevéssé kell részleteznem. Azonban van itt néhány későbbi, meglehetősen visszás fordulat, amely a jelen kontex­tusban figyelmet érdemel. Engedtessék meg, hogy ezzel kap­csolatban megismételjem néhány – nemrég publikált, részben önéletrajzi illetve önkritikái jellegű esszémben, a The Underdevelopment of Developmentben is taglalt – korábbi reflexiómat.

A világrendszer valóságos fejlődését sohasem irányította valamiféle globális „fejlesztési” elgondolás vagy politika (helyiek is csak kevéssé), és nem is felelt meg soha ilyeneknek. Ebben a világgazdaságban az egyes szektorok, régiók és népek idő­legesen és ciklikusan változó módon vezető és hegemoniális központi (mag)pozíciókat foglalnak el a társadalmi és technoló­giai „fejlődésben”. Azután át kell engedniük előkelő helyüket az őket felváltó újabbaknak. Ez rendszerint egy, a rendszeren be­lüli hosszú, válságos interregnum után történik. Ebben a krízis ­időszakban intenzív versengés folyik a vezető szerepért és a hegemóniáért. A központi mag a világtörténelem során a föld­golyón elsősorban nyugati irányban tolódott el. Az országok, régiók vagy szektorok alrendszereinek szintjén minden „fejlő­dés” a nemzetközi munka- és hatalommegosztáson belüli ki­váltságos helyzetüknek köszönhetően és e helyzet révén ment végbe. A jelenleg uralkodó nézetek a „nemzeti fejlődésről” egy rövidlátásból fakadó „optikai csalódás”, az önérdek által befo­lyásolt, szelektív, csőlátásszerű felfogás termékeként alakultak ki. A fejlesztési ideológia egy ilyen önmegtévesztő felfogáson alapul, és most ugyanez temeti is el, hiszen a kemény realitá­sokkal szemben egyre kevésbé és kevésbé tartható. Szüksé­gessé vált tehát, hogy ezt a fejlesztési elméletet, éppúgy, mint a mikro-kínálati és makro-keresleti oldallal operáló közgazdasá­gi elméleteket most valamilyen másfajta elmélettel váltsuk fel. Lekerekítettebb, dinamikusabb és mindent átfogó, a keresleti és kínálati oldalt egyaránt számba vevő gazdaságelméletre van szükségünk ahhoz, hogy a világgazdasági és technológiai fej­lődést, ha nem is irányítani, de elemezni tudjuk.

Az utolsó két évtizedben a legelterjedtebb politikai ideo­lógia és „fejlesztési elmélet” azt hirdette, hogy a „nemzeti fejlődés” a legjobban a „piac varázslata” révén biztosítható, mégpedig azáltal, hogy az „exportvezérelt” növekedés elő­mozdítása érdekében szabadjára engedjük a „szabad vál­lalkozást”. Az iránymutató modellek ebben a tekintetben Dél-Korea és Tajvan voltak. Ez a két ország a legutóbbi időszakban valóban igen jól szerepelt a világpiacon. Az ideológiai modell balszerencséjére azonban sikerük nem annyira a szabad vállalkozás, mint inkább az állami beavatkozás érdeme volt. Ezenfelül az, hogy e két országban az állam képes volt az ilyen típusú beavatkozásra, három korábbi tényezőn alapult: a háború előtti japán gyarmatosításon, a háború után Amerika által rájuk erőltetett földreformon és a hidegháború alatt kapott hatalmas összegű külföldi támogatáson. Túl ezeknek az eseteknek a „sa­játosságain”, az a tézis, hogy minden vagy akár számos más ország lemásolhatná „sikerüket”, alapvetően téves. A világpiac nem tudná felvenni egy Kína-méretű Hongkong exportját. Más­felől az, hogy jobb gazdasági elemzésre van szükségünk, nem jelenti azt, hogy van vagy lehetséges a fejlődésről vagy a fej­lődés számára egy olyan „modell”, amely világszerte alkalmaz­ható vagy lemásolható lenne.

Az ezzel a politikai modellel házaló ideológusok, valamint számos latin-amerikai, afrikai és délkelet-ázsiai ország szeren­csétlenségére, amelyek lényegében ugyanezt az exportvezérelt növekedési stratégiát követték, Hongkong és Szingapúr város­államai kivételével ez a modell mindenütt nyomorúságosan megbukott. Ráadásul Korea és Tajvan lehetősége az eddigi si­kersorozat folytatására ma egyre inkább kétségessé válik (lásd pl. Bello és Rosenfeld, 1990), nem is szólva arról, milyen poli­tikai és társadalmi árat kellett fizetni e diktatúrák fennállásának idején. Annak az oka, hogy további sikereik kétségessé váltak, természetesen a változó világpiacon folyó verseny követelmé­nyeiben rejlik, különös tekintettel az 1990 óta tartó új világgaz­dasági recesszióra.

A világpiacon és a világpiacért folyó egyre inkább techno­lógiai jellegű versengésben még nem látható, ki jutott el a túl­éléshez szükséges szintre. Másképpen kifejezve, ebben a világgazdasági székfoglaló társasjátékban még nem világos, ki­nek lesz még ülőhelye a játék legközelebbi szünetében, ame­lyet, könnyen lehetséges, éppen a jelenlegi új recesszió okoz majd. Koreának és Tajvannak talán lesz még esélye, de több mint valószínű, hogy nekik sem; és sikerük, amellyel kihasítanak maguknak egy részt a világpiacból, a legjobb esetben is időle­gesnek bizonyul.

Az azonban nyilvánvaló, hogy (Japántól eltekintve) Ázsia, Afrika és Latin-Amerika többi országa közül igen sok – éppúgy, mint a legtöbb kelet-európai ország és a Szovjetunió – nem érte el ezt a szintet. A forrásokkal takarékoskodó iparfejlesztési politika és egy információs/szolgáltató jellegű társadalom kiala­kulása megfosztja őket nyersanyagaik „hagyományos” piacaitól, és csökkenti viszonylagos előnyüket az alacsony munkaráfor­dítást igénylő termékek exportálásában. Ugyanakkor a techno­lógiai szint emelése a világpiaci versenyképesség megtartása érdekében a „harmadik” és a „második” világ országainak leg­nagyobb részében kudarcot vallott, bár természetesen ugyanez történt az iparilag fejlett „első” világ és különösen az Egyesült Államok számos szektora és népességcsoportja esetében is.

A valós kilátás tehát országok, régiók és népek számára az, hogy növekszik marginalizálódásuk veszélye. Azaz akaratuk ellenére kirekesztődhetnek a fejlődés világfolyamatából, ráadá­sul olyan feltételek között, amelyeket nem maguk választanak meg. A legnyilvánvalóbb eset erre a Szaharától délre fekvő Af­rika jelentős része. A nemzetközi munkamegosztásban a világ­piacon ugyanis láthatólag egyre kevesebb hely jut Afrika termé­szeti és emberi erőforrásainak. Miután a kapitalista „világfejlődés” során Afrikát kifacsarták, mint egy citromot, lehet, hogy jó­részt most sorsára hagyják. De ugyanez a sors fenyeget egyre inkább más régiókat és népeket is. Ráadásul az ilyen területek mindenütt megtalálhatók: a Délen (például Banglades, a brazil északkelet, Közép-Amerika stb.); a hajdani ipari övezetekben, mint amilyen Dél-Bronx és más nyugati régiók és népesség­csoportok; és egész belső régiók és népek esetében a „szo­cialista” Keleten, például a kínai-szovjet határ mindkét oldalán.

Az 1989-90-es év eseményei szükségszerűen felgyorsítják és súlyosbítják milliók marginalizálódását Kelet-Európában és a Szovjetunióban. Szovjet-Közép-Ázsia kifacsart citromjának el­dobása például részét képezi Borisz Jelcin orosz elnök politikai álláspontjának is. A Szovjetunió déli részén élők haragja amiatt, hogy a múltban oly sokáig kizsákmányolták őket, nemkülönben az az igényük, hogy a jövőben véget vessenek ennek, nagyon is kézenfekvő. Éppígy érthető a „hagyományos” etnikai és nemzeti identitás vonzóereje (vagy újrafelfedezése) és az etnikumok kö­zött előálló viszálykodás, amely mintegy válaszként jelentkezik a súlyosbodó gazdasági deprivációra, mint például a Szovjet-Közép-Ázsia egyes részein jelentkező 30 százalékos munka­nélküliségre. Ám a politikai „függetlenség” és az etnikai viszá­lyok Közép-Ázsiában vagy Közép-Afrikában kevés gazdasági előnyt jelenthetnek a jövőre nézve. Éppen ellenkezőleg, az, hogy politikai okokból etnikai és egyéb gátakat emelnek a gaz­dasági kapcsolatok vagy akár a kizsákmányolás elé, ezeket az országokat külön-külön és együttesen visszavetheti a történelmi fejlődés egy holtágába. (Jóllehet, ahogyan egy korábbi cikkem­ben érveltem [Frank, 1991/c], „Közép-Ázsia központi szerepe” egy évezreden keresztül történelmi tény volt, mielőtt a tizenha­todik században kialakult a világ mai, az Észak-Dél pólusok szerinti elrendeződése.) Ahelyett, hogy elérnék a vágyott „nyugat­európaizálódást”, e régiók közül nem kevés valószínűleg „latin­amerikanizálódik” majd, sőt némelyik akár még „afrikanizálódik” és „libanonizálódik” is.

Meglehet, hogy mindezekben az országokban és másutt is most valójában feláldozzák az embereket a „növekedésre irá­nyuló fejlesztési politika” oltárán. Áldozatául esnek annak a cél­nak, hogy országaik számára lehetővé váljék a hatékony be­kapcsolódás a tőkés világpiac meghatározta nemzetközi mun­kamegosztáson belüli versenybe, és áldozatai lesznek általában a jelenlegi társadalmi fejlődésnek. A Nyugat esetleg sokkal több bevándorlót tud majd befogadni annak a néhány országnak a segítségével, amely (többségükkel szemben, ahol csak szeret­nék ezt) valóban el tudja kerülni a marginalizálódást Közép-Amerikában és Afrikában. Sokan fogják ugyanis inkább válasz­tani a munkamegosztás által kizsákmányolt életet Északon, mint a háború, az éhezés vagy az élet szélsőséges marginali­zálódása következtében rájuk váró halált Délen.

Úgy tűnhet, hogy a harmadik és a korábbi „második” világ egyes részelnek amerikai, nyugat-európai és Japán ve­zetés alatt álló gazdasági blokkokba való esetleges beke­belezése ellentmond ennek a marginalizálódási folyamat­nak. Ám az érintett népesség többsége szempontjából az ilyen bekebelezés valójában nem mond ellent a marginali­zálódásnak, sőt éppenséggel felerősíti annak folyamatát. Ugyanis az ő területeiket és erőforrásaikat, éppúgy, mint mun­ka- és vásárlóerejüket, csak azért kebelezik be ezekbe a kiala­kulóban lévő regionális politikai-gazdasági blokkokba, hogy erő­sítsék a tömb élén álló országok gazdasági hatalmát és ver­senyképességét. Éppen ezért az ilyen blokkokba való bekebelezés csak olyan mértékben megy végbe, amennyire a tömb alulfejlett részein („a piramis alján”) van valami, amit a csúcson állók kizsákmányolhatnak. Ahol, és amikor az emberek munka- vagy vásárlóereje ehhez a célhoz nem járul hozzá, ők éppúgy marginalizáltak maradnak, mint egyébként maradnának. Sőt, a mind a gazdasági tömbök között, mind azo­kon belül folyó verseny nyomása csak felerősíti a marginalizá­lódás folyamatát a blokkokon belül, a piramis csúcsától az al­jáig. Ez az oka például annak, hogy a kanadaiak máris töme­gesen panaszkodnak a kanadai-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény miatt, és hogy a munkaerő szóvivői Kanadában, az Egyesült Államokban és Mexikóban egyaránt figyelmeztetnek rá: ha ezt a szabadkereskedelmi zónát kiterjesztik Mexikóra is, ez mindhárom országban fokozhatja a munkaerő kizsákmányo­lását vagy munkanélkülivé válását. Ezenkívül, ha egy ország beépül egy politikai-gazdasági tömbbe, egyre jobban ki van téve annak is, hogy a blokk vezető hatalmának politikai vonalát kell követnie. Ez a függő országot megfoszthatja attól a lehetőségtől, hogy képes legyen – a „Sinatra-doktrinát” követve – a „maga útját járni”, aminek pedig esetleg némi előnyét élvezhetné a világ­méretű gazdasági marginalizálódás szélesebb kontextusában.

Más szavakkal, lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazdasági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjón napjainkban egy globális méretű ket­tős gazdaság és társadalom van kialakulóban. Azonban ez a dualizmus különbözik attól a régebbi dualizmustól, amelynek hi­potézisét korábbi írásaimban (Frank, 1967 és másutt) elvetet­tem. A hasonlóság a kétféle dualizmus között csak látszólagos. A régi dualizmuselmélet szerint a szektorok vagy régiók elkü­lönültek voltak, azaz állítólag anélkül fejlődtek, hogy közöttük a múltban vagy a jelenben kizsákmányoló viszonyok jöttek volna létre, mielőtt a „modernizcáió” szerencsésen örökre egyesítené őket. Ezt az elkülönült kettős létezést tételezték fel az egyes országokon belül is. Én, s ezt ma is helyesnek tartom, mind­ezeket az állításokat tagadtam. Az új dualizmusban, amelyről most beszélek, másról van szó: az elkülönülés a másik civili­zációval való kapcsolatteremtés és gyakran az általa végrehaj­tott kizsákmányolás után következik be. A citromot azután dob­ják félre, hogy kifacsarták. Így ez az új dualizmus a társadalmi és technológiai evolúció ama folyamatának az eredménye, amelyet mások fejlődésnek hívnak. Továbbá ez az új dualiz­mus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve akik többé nem tudnak részt venni a világméretű munkamegosztásban. E világméretű munkamegosztás sajátosságai bizonyos mértékig technológiailag meghatározottak. Ezért ez az új dualizmus ré­szesedik a régi technológiai dualizmus hatásaiból. A történelem iróniája az is, hogy azok a Kelet-Európában jelenleg végbeme­nő politikai és ideológiai változások, amelyek révén e terület népei a nyugat-európai „első világhoz” szeretnének csatlakoz­ni, ehelyett most azzal fenyegetnek, hogy Kelet-Európát– újból, mert eredetileg is ez volt a helye – a „harmadik világba” helye­zik. Lengyelország már latin-amerikanizálódott. Romániának ko­rábban par excellence függő jellegű, mezőgazdasági (és csak időlegesen olaj-) exportra alapozott gazdasága szerencsés és hálás lesz, ha sikerül akárcsak ezt a pozíciót is visszaszereznie (amelyért most versenyben áll Bulgáriával, amely a „szocialista” rendszer alatt kifejlesztette az exportra irányuló mezőgazdasági termelést).

Ugyanez a probléma fokozott erővel jelenik meg a Szovjet­unióban. Oroszország és Ukrajna néhány részét Nagy Péter nyugatosította, és ő, Witte és Sztálin iparosította is. De a Szov­jetunió legnagyobb része még mindig legjobb esetben is egy harmadik világbeli gazdaság szintjón áll, mint amilyen például Brazíliáé, Indiáé és Kínáé, amelyeknek szintén van ipari ka­pacitásuk, különösen hadiipari vonatkozásban. A kaukázuson­túli és közép-ázsiai régiók, akár a Szovjetunióban maradnak, akár nem, valószínűleg még csak nem is latin-amerikanizálód­nak, hanem inkább afrikanizálódnak, vagy – amitől Isten őrizzen – politikailag libanonizálódnak. Ugyanez a szomorú végzet sújt­hatja Dél-Jugoszlávia jó részét is, akár egységes marad, akár, ami valószínűbb, több részre szakad.

A keserű tapasztalat megmutatta, hogy a „második világbeli” „szocialista” „nemzeti fejlődés” Kínában, a Szovjetunióban, és Kelet-Európában képtelen volt a világgazdasági verseny kényszerű korlátai közül kitörni vagy azokon túllépni. A „má­sodik” világnak ezeket az országait éppúgy, mint a „har­madik világéit”, megnyomorította a világgazdaság nemzet­közi munkamegosztásában betöltött helyük, teljesen függet­lenül attól, hogy a politikai demokrácia áldásaiban vagy hiányának, illetve bukásának átkában részesültek. Korlátozta őket, hogy nem volt külföldi fizetőeszközük, egyszóval: hogy nem volt dollárjuk. 1989 és 90 eseményei a rendszer minden megmaradt ideológiai legitimációját és hitelét felszámolták ezek­ben a „második világbeli” „szocialista” országokban. Azonban miközben számos értékelő kizárólag ezen ideológia „szocialista” összetevőjének csődjére korlátozza figyelmét, legyen szó Eu­rópáról, Ázsiáról vagy Afrikáról, a valóság úgyannyira vagy még inkább aláásta az ideológia „nacionalista” komponensét is. Mert a többi nemzeti fejlesztési stratégia Afrikában, Latin-Ameriká­ban és Ázsiában lényegében hasonló volt, és gyakran ugyan­úgy vagy még csúfosabban megbukott, mint a szovjet típusú modernizáció. Ezt figyelhettük meg, amikor összehasonlítottuk a kommunista pártok, a katonai diktatúrák és az őket követő demokratikus kormányzatok gazdaságpolitikáját. így a hosszú távú gazdasági perspektívák csele az, hogy semmiféle – bármily eltérő politikai eszközökkel folytatott – alternatív nemzeti fejlő­dés kilátásai nem jók, akár külön-külön, akár együttesen tekint­jük őket. Ellenkezőleg, e kilátások Kelet-Európa és a Szovjet­unió alulfejlett, harmadik világ típusú régiói számára most egé­szen rosszak. De – teljesen függetlenül nemzeti ideológiájuktól vagy államuk politikai vonalvezetésétől – a perspektívák másutt is, a legtöbb fejletlen, harmadik világbeli régió számára ugyan­ilyen rosszak, sőt néhány esetben még rosszabbak is.

A politikai ideológia jelenlegi gazdasági irrelevanciája

Az 1980-as évek mind a Kelet, mind a Dél országainak jelentős részében a „fejlődés” ideológiájáról a „demokrácia” ideológiájára való áttérést mutatták. Mégis, ugyanezek az 1980-as évek egy­szersmind bebizonyíthatták a nemzeti politikai ideológiáknak a nemzetközi világgazdaságban való irrelevanciáját is. A legjelen­tősebb nemzetközi és nemzeti gazdasági és politikai irányvo­nalak, amelyeket az 1980-as évek folyamán világszerte elfo­gadtak és végrehajtottak, gyakran ellentétesek az „uralkodó” ideológiákkal. Ez utóbbiak ugyanis nagyjából-egészéből közöm­bösek azoknak a szükségszerű politikai-gazdasági válaszoknak a szempontjából, melyek olyan világgazdasági feltételek kihívá­saira születtek, amelyeknek befolyásolása senkinek sem áll ha­talmában. Az 1989-es kelet-európai forradalmakról adott átte­kintésemben (Frank, 1990/a) és Francis Fukuyamának adott válaszomban (Frank, 1990/b) arra törekedtem, hogy bebizonyít­sam: Fukuyama ideológiai tézisét, miszerint, az ideológia hosszú távon legyőzi az anyagi viszonyokat”, a való világ meg­hazudtolta. Ugyanis az elmúlt években a tézis ellenkezője bi­zonyosodott be (és félő, hogy ugyanez történik a közeljövőben is). Nevezetesen:

Az 1970-es években ugyanazt az export/import-vezérelt nö­vekedési stratégiát fogadták el a kommunista pártok által veze­tett kormányzatok Keleten (Lengyelország, Románia, Magyar­ország), mint a katonai diktatúrák Délen (Argentína, Brazília, Chile).

Az 1980-as években ugyanazt az IMF modelljén alapuló adósságszolgálati politikát fogadták el és hajtották végre a kom­munista párt által vezetett kormányzatok Keleten (Lengyelor­szág, Magyarország, Románia, Jugoszlávia), mint a katonai dik­tatúrák, a többi tekintélyuralmi kormányzatok és az őket felváltó demokratikus kormányok Délen (Argentína, Brazília, Mexikó, Fülöp-szigetek).

Bizonyos variációk voltak ugyan az adósságszolgálati poli­tika témájára, de ezeket nehéz megfeleltetni (megmagyarázá­sukról nem is beszélve) az illető rezsimek vagy kormányok po­litikai színezetének vagy ideológiájának: az IMF legmintaszerűbb tanítványa Nicolae Ceauşescu volt Romániában, aki tényleg csökkentette az adósságot, egészen addig, amíg a fé­nyek kihunytak, először népe, aztán ő maga számára. A másik oldalon Peruban az újonnan megválasztott elnök, Alan Garcia dacolt az IMF-fel, és kijelentette, hogy az adósságszolgálat összegét korlátozni fogja az exportbevételek maximum 10 száza­lékára. Valójában az ő hivatalba lépése előtt az adósságszolgá­lat évi összege ennél kevesebb volt. Azután elnöksége alatt 10 százalék fölé emelkedett. A lakosság reáljövedelme körülbelül a felére esett vissza, és Garciát az elnöki székben Maria Vargas Llosa, a nagy regényíró akarta követni, miután a politikai kö­zépbalról átállt a szélsőjobboldalra. De mit jelent ez, ha egyál­talán jelent valamit? A peruiak Vargas Llosa ellen szavaztak, megválasztották Fujimorit és megkapták tőle a „Fujisokkot”. Az új elnök gazdaságpolitikája pontosan ugyanaz, amit vetélytársa javasolt, és szavazói elutasítottak. Tetejébe a peruiak most a kolerával küzdenek.

A kommunista Jaruzelski tábornok Lengyelországban és a populista sandinisták Nicaraguában szintén IMF-stílusú „alkal­mazkodást” és „feltételességet” kényszerítettek népeikre. Mind­két helyen az IMF által gyakorolt nyomás segítsége nélkül tör­tént ez, hiszen Lengyelország nem volt tagja az IMF-nek és Nicaragua nem juthatott be a tagjai közé. Nicaraguában „condicionalidad sin fondo” uralkodott, azaz feltételesség az Alap nélkül, és a sziszifuszi politika bármilyen határa vagy túllendül­hető mélypontja nélkül.

Magyarországnak volt a legreformáltabb gazdasága és a legliberálisabb politikai vezetése még a kommunista párt veze­tése alatt, a Varsói Szerződésen belül. Mégis, Magyarország az 1980-as évek első felében háromszorosan visszafizette adósságának alapösszegét (a kamatok nélkül), és eközben a meglévő adósság összege megduplázódott. Ez rosszabb, mint Lengyelország vagy Brazília vagy Mexikó sorsa, amelyek átlag­ban csak egyszer vagy kétszer fizették vissza a meglevő adós­ságot (miközben annak teljes összegét ők is kétszeresére nö­velték). Hogy mennyire nem számít semmi: Lengyelországban a Jaruzelskit és a Kommunista Pártot felváltó Szolidaritás-kor­mány most élvezi az IMF-tagságot – és keményebb gazdasági áldozatokat kényszerít rá az uralma alatt álló népességre, mint elődei.

Mindezek alapján felmerül a kérdés: különbözött-e bármiben is a „szocialista” Kelet gazdaságpolitikája a mostanitól a demok­rácia létrejötte előtt, vagy – ha már itt tartunk – létrejött-e most „végleg”a demokrácia Kelet-Európában? Vegyük például Len­gyelországot. Miért hajtották végre a kommunista Gomułka és Gierek kormányai, a kommunista Jaruzelski tábornok és a Szo­lidaritás miniszterelnöke, Mazowieczki mind ugyanazokat a népszerűtlen intézkedéseket? Mi több, a Szolidaritás és a kom­munisták lényegében ugyanazokat a mérsékelt gazdasági re­formokat javasolták 1981-ben, mielőtt Jaruzelski tábornok de­cember 13-án bevezette a katonai kormányzást. Azután persze nem volt elég politikai hatalma még ahhoz sem, hogy akárcsak a Szolidaritás által támogatott reformokat megvalósítsa, mivel a Szolidaritás által képviselt népakarat helyett a szükségállapot eszközével kormányzott. Ám hol és miféle demokratikus kifeje­ződésben ölt testet a népakarat most, amikor a Szolidaritás ténylegesen hatalmon (vagy inkább kormányon) van, és a la­kosság iránta érzett jóindulatát arra használja fel, hogy még drasztikusabb, népszerűtlen nadrágszíj-meghúzó politikát kény­szeresen a népességre, mint az előző kormányzat? Ugyanaz a kérdés vethető fel a demokratikus választások révén vagy anél­kül hatalomra került kormányzatokkal kapcsolatban Magyaror­szágon, Jugoszláviában és másutt. Magyarország első szabad választásain minden párt egyetértett abban, hogy a választások után az IMF előírásait fogja követni.

Nos tehát, van-e valamilyen ideológiai tanulság, amelyet le­vonhatunk ezeknek a gazdasági intézkedéseknek a jellegéből és egymással való összehasonlításából? Úgy tűnik, van egy-kettő. Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia esetében még lehetsé­ges a „nacionalista”„antiimperializmusra”(és néha még a „szo­cializmusra” is) hivatkozva kifejezni és mozgósítani az ezekkel a politikai-gazdasági megszorító intézkedésekkel szembeni né­pi ellenállást. Ez azonban Kelet-Európában jelenleg sehol sem lehetséges, mivel „a szocializmus megbukott”, és a kommunista pártok hitelvesztetté váltak a lakosság szemében. Ők hozták létre ugyanis először a belföldi gazdasági krízist, és hajtották végre azután az adósságszolgálati és takarékossági intézkedé­seket; no és természetesen alárendelt eszközei voltak az orosz imperializmusnak. Úgyhogy senki sem hivatkozhat rájuk vagy politikájukra. Ezzel szemben a Nyugat a jövőt jelenti ezeknek a népeknek a számára. Mi több, a nyugati irányítás alatt álló IMF és Intézkedései voltak az ellenzéki csoportok „titkos fegyverei” és „de facto szövetségessel”. Ezek a csoportok most hatalmon vannak vagy erőfeszítéseket tesznek a ha­talomra jutásért, mégpedig annak az elsősorban gazdasági, másodsorban politikai válságnak köszönhetően, amelyet mindenekelőtt a megszorító, „alkalmazkodó” intézkedések­nek az IMF támogatásával való bevezetése idézett elő. Úgy­hogy jelenleg nemcsak gazdasági, de politikai értelemben sincs alternatívája az IMF és más nyugati tényezők tanácsaihoz és feltételeihez kötött további megszorító intézkedéseknek.

A gazdasági válság Kelet-Európában és a Szovjetunióban kiterjedt és elmélyült. Ez és a vele kapcsolatos gazdasági té­nyezők ténylegesen hozzájárultak ahhoz, hogy társadalmi (és egyszersmind etnikai-nacionalista) mozgalmak ilyen messze­menő célokért oly sok embert akartak és tudtak is mozgósítani. Az 1980-as évek évtizedét – amely valójában az 1970-es évek közepén kezdődött – a Szovjetunióban most „a pangás korsza­kának” nevezik, és tény, hogy Kelet-Európa legnagyobb részé­ben (éppúgy, mint Latin-Amerikában, Afrikában, és a világ jó néhány más területén is, lásd Frank, 1988) az életszínvonal abszolút csökkenését és felgyorsuló gazdasági válságot hozott magával. Különösen jellemző volt erre az időszakra, hogy Ke­let-Európában az itteni országoknak a versenyben elfoglalt he­lyét és életstandardjait illetően Nyugat-Európához, de még a délkelet-ázsiai újonnan iparosodott országokhoz viszonyítva is, jelentős visszaeséssel és csökkenéssel járt együtt. Ezenfelül a gazdasági válság lefolyása és (hibás) kezelése a Szovjet­unióban és Kelet-Európában elmozdulásokat okozott az orszá­gok, szektorok, különböző szociális csoportok (ideértve a ne­meket is) és etnikumok által elfoglalt uralmi vagy kiváltságos, illetve függő és kizsákmányolt pozíciókban is. Mindezek a gaz­dasági változások társadalmi elégedetlenséget, követeléseket és a néptömegek mobilizálódását idézték elő, illetőleg táplálták, és mindez – sokban különböző, sokban hasonló módon – meg­élénkült társadalmi (ós etnikai-nacionalista) mozgalmakban fe­jeződött ki. Jól ismert tény, hogy a gazdasági eredetű elége­detlenséget egyaránt táplálja a „megszokott” életstandardoknak az élet egészét vagy egyes területeit érintő abszolút csökkené­se, és az ezzel összekapcsolódó változások a népesség egyes csoportjainak egymáshoz viszonyított relatív gazdasági jólété­ben. A legtöbb gazdasági válság polarizálja a társadalmat; re­latíve – ha nem éppen abszolút értelemben is – tovább gazda­gítja azokat, akiknek jól megy, és még szegényebbé teszi – abszolút és relatív értelemben – azokat, akik már eleve rosszul élnek, különösen a nőket.

Így a peresztrojka és a glasznoszty nagy jelentőségű vál­tozásai a Szovjetunióban és Kelet-Európában, s ezzel a hideg­háború vége nem egyszerűen Mihail Gorbacsov fejéből pattant ki, mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából. Ő maga mondotta róluk, hogy elkerülhetetlenek voltak. Mivel a (gazdasági) szük­ségszerűség a (politikai) felfedezések szülőanyja, ha Gorbacsov maga nem létezett volna, ki kellett volna találni. Pragmatikus gyakorlata túllépte és felforgatta az ideológiai prekoncepciókat, beleértve a sajátjait és a hazai és külföldi ellenfelekéit is. A világgazdaság követelményei voltak azok a kiváltó okok, ame­lyek a legkülönbözőbb fajta politikai gyakorlatokhoz és a politika groteszk fordulataihoz vezettek az 1980-as években.

A politikai helyzet iróniája az, hogy a „reálisan létező szo­cializmus” nem utolsósorban azért bukott meg, mert nem sikerült megvalósítania Keleten az import/export-vezérelt növekedési modellt, és az IMF-stílusú megszorító intézke­déseket. Mindeközben a „valóságosan létező kapitalizmus” ugyanezeket a modelleket és intézkedéseket igyekezett be­vezetni Délen, és úgyszintén kudarcot vallott. Azonban ezt senki nem mondja ki sem Nyugaton, sem Keleten, és a Dé­len többé senkinek sincs semmilyen javasolható plauzibilis „szo­cialista” alternatívája. Miért került sor a kudarccal való szembe­sülés során Keleten (illetve annak egy részén) rendszerváltásra, és ugyanez a kudarc miért nem vezetett a Délen sehol sem rendszerváltáshoz? Jeanne Kirkpatrick tévedett, amikor azt mondotta, hogy a „totalitárius” rendszerek Keleten nem változ­nak, míg a tekintélyuralmi (autoriter) társadalmak Nyugaton igen. Valójában vitatható, hogy vajon bármelyik esetben volt-e bármilyen tényleges „rendszerváltozás”, vagy sor ke­rült-e „a történelem végére”. Az új demokratikus rendszerek még kevésbé lesznek képesek ellenállni a világgazdasági ne­hézségeknek, illetve ellensúlyozni ezeket, mint totalitárius elődeik.

A privatizáció tébolya

Az ideológiai zűrzavar egy másik példája a jelenleg divatos „pri­vatizálás”, amelyet egyidejűleg a „demokráciával” azonosítanak. Sajnálatos módon ez az ideológiailag elősegített privatizálás nem jelent orvosságot Közép-Kelet-Európa bajaira (semmivel sem inkább, mint amennyire a stabilizációs és privatizációs po­litika megoldást jelentett Latin-Amerika és a világ más részei problémáira). Mi több, a jelenlegi világméretű recesszió folya­mán ezek a privatizációs intézkedések csak társadalmilag álta­lánossá tehetik és tovább súlyosbíthatják a szegénységet. A jelenlegi privatizációs láz éppúgy gazdaságilag irracionális és politikailag ideologikus törekvés, mint a korábbi államo­sítási láz volt. Kevés valódi különbséget jelent, hogy egy vállalat állami vagy magántulajdonban van-e, mert vala­mennyiüknek egyenlő feltételek mellett kell versenyezniük egymással a világpiacon. Az egyetlen kivételt ez alól a sza­bály alól az olyan köztulajdonban lévő vállalatok jelentik, ame­lyeket az állami költségvetésből finanszíroznak, és azok a ma­gánvállalatok, amelyeket szintén az állami, költségvetésből tá­mogatnak, és/vagy egyéb módokon is „közérdekből” felmentenek az alól, hogy viselniük kelljen a verseny következményeit. Is­mert példák az Egyesült Államokban a detroiti Chrysler Corpo­ration, a chicagói Continental Bank and Trust Company (jelen­leg a nyolcadik legnagyobb amerikai bank), az „Ohio, Maryland, California and Texas Savings and Loans” vagy akár New York City. Továbbmenve, a piacon a köztulajdonban lévő és a ma­gánvállalatok egyaránt hozhatnak ugyanolyan jó vagy ugyan­olyan rossz beruházási és egyéb gazdasági döntéseket. Az 1970-es években pl. az (állami tulajdonban lévő) British Steel előnytelen módon túl sokat ruházott be, a (magántulajdonban lévő) United States Steel pedig, ugyancsak előnytelenül, túl keveset. Az 1980-as években a nyilvános tiltakozások miatt mind­kettő bezárta az acélhengerműveket. Éppígy cselekedett a ma­gántulajdonban lévő német acélipar kereszténydemokrata, és a köztulajdonban lévő francia acélipar szocialista kormány alatt.

Az állami vállalatok privatizálása Keleten és Délen olyan leértékelt részvényárakon, amelyek a nemzeti részvénytőzsdén a következő héten megduplázódnak, éppoly megtévesztő gya­korlat, mint a veszteséges vállalatok nacionalizálása és a piaci értéküket meghaladó kártérítés fizetése értük, vagy a nyeresé­ges vállalatok csekély kárpótlás melletti vagy anélküli naciona­lizálása. Ez az „itt a piros, hol a piros” játék annál megdöbben­tőbb azoknak a keleti és déli vállalatoknak az esetében, ame­lyeket külföldi fizetőeszközért (vagy adósságtörlesztésként kapott leértékelt hazai valutáért) vásárolnak fel külföldi társasá­gok vagy vegyesvállalatok. Egyszóval a privatizációs vita ko­média; valójában sokkal kevésbé a termelés hatékonyságáról szól, mint inkább az elosztás igazságosságáról (pontosabban igazságtalanságáról).

A piac szabadsága = demokratikus szabadság?

Első látásra különös, ahogyan a ma divatos módon azono­sítják a szabadpiaci „kapitalizmust” és a választási politikai „demokráciát”, mintha elválaszthatatlanok, ha nem éppen egy­mástól megkülönböztethetetlenek lennének. Jobban megvizs­gálva a kérdést azonban azt látjuk, hogy ez az új ideológiai divat alig több mint módszer arra, hogy több, „demokrati­kus” önrendelkezésnek álcázott piaci egyenlőtlenséget és hatalomtól való megfosztást adjanak el a népeknek. Éppúgy, mint – természetesen – a pénz, a választásokon megnyilvánuló demokrácia is nagyon kívánatosnak látszik, különösen akkor, ha nincs meg. Ilyenkor könnyű nagyra értékelni a több párt rész­vételével lefolytatott választásokat és a szabadabb sajtót, amely megvitathatja a politikai és más döntéseket stb. Különösen ez a helyzet a „szocialista” Keleten, ahol az elnyomó kommunista pártbürokrácia és az idegen uralom megbénította a gazdasági fejlődést és a politikai véleménynyilvánítást. A választási de­mokrácia visszatérését úgyszintén szívesen látják a Dél ama részein, Dél- és Közép-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, ahol a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és az adósságcsapdába vezettek a gazdaságot. Az emberi ténye­zőkben megmutatkozó ára mindennek először többtízezer poli­tikai gyilkosság, eltűnések és kínzások voltak, azután növekvő éhínség, betegség, magas gyermekhalandóság, bűnözés stb. Egy egész nemzedék szenvedte meg a tragikusan lecsökkent életesélyeket. Talán nincs is szükség arra, hogy külön kimutas­suk: mindez mennyiségileg és minőségileg rosszabb volt a (ka­pitalista) Dél számára, mint amit a „szocialista” Kelet élt át. Az új demokráciák kevés reményt kínálnak arra, hogy ez az emberi tragédia még jóra fordulhat.

Szembesülve a világtörténelem e valóságával, bizonyos né­pek most könnyen kívánhatják a demokráciát a szabad piaccal és/vagy a kapitalizmussal párosítani. Keleten a legtöbben a ka­pitalizmus képzetéhez egy ragyogó jövő ígéretét társítják. Délen azonban keserű múlt- és jelenbeli tapasztalatok tapadnak a ka­pitalizmus fogalmához. Bizonyos országokban a gazdaság ször­nyű állapota újból fenyegeti a demokratikus államot. Sajnálatos módon a lengyelek máris tapasztalják a piac és az (adóssággal tetézett) demokrácia ugyanazon keserű következményeit, mint amelyeket az argentinok, brazilok, filippinók a legutóbbi évek­ben.

Másfelől a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országok és Ja­pán „sikerei” – mint már szó volt erről – ritkán párosultak túl sok választási demokráciával. Japánban vannak választások, de a Liberális Demokrata Párt majdnem ugyanolyan hosszú ide­je uralkodik változatlanul, mint az Intézményes Forradalmi Párt Mexikóban. Ezenfelül a Liberális Demokrata Párt és az Intéz­ményes Forradalmi Párt frakciói nem annyira politikai alternatí­vákat, mint inkább a vezérséggel kapcsolatos személyi ellenté­teket fejeznek ki. Dói-Korea, Tajvan és Szingapúr teljesen tekintélyuralmi rendszerek uralma alatt „prosperált”, s csak most kezdenek engedni keménységükből, válaszként a gazdasági si­kerre. Hong Kong-ban természetesen nem volt és nem is lehet szó arról, hogy akár a közeli szárazföldi Kína, akár a távoli brit szigetország felvesse vagy megtárgyalja bármiféle politikai de­mokrácia kérdését. Ezzel szemben a hongkongi kínaiak a lá­bukkal (ha nem is nyíltan) és szavazatokkal voksolnak a de­mokratikus önrendelkezés mellett.

Nyugaton, azaz Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és újabban Dél-Európa és Óceánia egyes részein a politikai-szo­ciális demokrácia sokkal kevésbé oka, mint inkább követ­kezménye a kapitalista piacon – és éppoly jelentős mértékben a kapitalista világpiacon – aratott gazdasági sikernek. Ezek a nyugati országok csak ott és akkor engedhették meg maguknak a választási – politikai demokrácia luxusát, ahol gazdagságuk alapjai ezt lehetővé tették számukra. Természetesen bonyolult és vitákkal teli munkát igényelne annak kimutatása, hogy az Észak-Dél kapcsolatoknak a múltban az „imperializmusra” és „kolonializmusra”, mind a mai napig pedig az egyenlőtlen cse­rére alapozott rendszere nélkül a Nyugat nem lehetett volna ké­pes megszerezni mai alapvető gazdagságát, jövedelmeit, szo­ciális és ezzel együtt politikai demokráciáját. Számukra balsze­rencsés módon a keleti „szocialista” országok csak nagyon kevéssé voltak képesek profitálni ebből a Délről származó jö­vedelemáramlásból. E kudarc okainak kevesebb köze volt a szocialista tervezés hazai hiányosságaihoz, mint a világpiacba való meg nem felelő beilleszkedésükhöz. Ami a függő Dóit illeti, ezek az országok hosszú ideje szenvednek (gazdasági, társa­dalmi és politikai értelemben egyaránt) attól a támogatástól, amelyet ők adnak a nyugati gazdasági fejlődéshez és politikai demokráciához.

A harmadik világ nyilvánvaló tanúbizonyságát nyújtja a népi választási demokrácia kudarcának a való világ irányításában vagy a saját gazdaságpolitika érvényre juttatásában. Hol volt a népakarat, a nép által és a népért választott demokratikus kor­mányzat a való világ viszonyainak megszervezésében vagy akárcsak a gazdaságpolitika terén Argentínában, Perón asszony választott kormányai, a junta tábornokai (Videlától Galtieriig) és Alfonsín, majd Menem választott elnökök uralma alatt? Valamennyien ilyen vagy olyan népszerűtlen gazdasági meg­szorító intézkedéseket vezettek be. Valamennyien kudarcot val­lottak mind a nép fogyasztási, mind a nemzeti termelés fejlesz­tési igényeinek kielégítésében. Egy már másfél évtizeden át hú­zódó válság után 1989-ben a nemzeti jövedelem újabb 10, az emberek jövedelme pedig 50 százalékkal csökkent. Az utóbbi években a bérek és fizetések összege a nemzeti jövedelem 50 százalékáról annak 20 százalékára süllyedt. Jelenleg a populista-perónista Menem elnök még szigorúbb megszorító intéz­kedéseket vezet be, mint elődje, Alfonsín.

Peruban a demokratikusan választott APRI-sta elnök, Alan García alatt a nemzeti jövedelem 20 százalékkal csökkent, az emberek jövedelme pedig valószínűleg több mint 50 százalék­kal. Ez volt a nép „demokratikus” uralma, a nép által, a népért, a gazdasági ügyek fölött? Említettük már, hogy a peruiak a „biz­tos” jelölt, Mario Vargas Llosa által ajánlott IMF-féle stabilizációs politika ellen szavaztak, és a „sötét lovat”, Alberto Fujimorit vá­lasztották helyette. Hát tényleg „sötét” lónak bizonyult, ugyanis pontosan ugyanazt a gazdaságpolitikát vezette be, amellyel ve­télytársa fenyegetett, és amelyet a választók elvetettek. Közép-Amerikában a gazdasági krízis egyaránt sújtotta az összes or­szág gazdaságát, függetlenül attól, hogy az illető országban de­mokrácia volt-e, mint Costa Ricában, többé vagy kevésbé lep­lezett katonai hatalom a választott elnökök uralma hátterében, mint El Salvadorban és Guatemalában, vagy „marxista” „szo­cializmus”, mint Nicaraguában, amely saját elhatározásából be­vezette a „condicionalidad sin fondo”-t (a Valutaalap nélküli fel­tételességet), ahogyan már fentebb megjegyeztük. Termé­szetesen az USA által támogatott kontra-háború mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy az inflációs ráta évi 30 százalék fölé ugorjon. Mindezek után a nicaraguaiakat választás elé állították a sorozás plusz háború (amellyel Bush fenyegette a sandinis­tákat) és a pénz között (amelyet felajánlott Chamorrónak). A nicaraguai nép a pénzt és a békét választotta. Mégis, a győz­tesek csak a békéből adtak valamennyit, ám semmit a pénzből, amelyet ígértek. A panamai „választott” és az amerikaiak által (!) uralomra segített Endara elnök egyaránt éhségsztrájkot foly­tatva próbálta megszerezni azt a pénzt, amelyet állítása szerint neki népe számára ígértek. Előbb az embargó, majd az ame­rikai invázió következtében a panamaiak most 50 százalékos munkanélküliségtől szenvednek. Nem csoda – vagy talán az? – hogy a kelet-németek is, akárcsak a nicaraguaiak és bármi­lyen normális választóközönség, anyagi megfontolások szerint szavaztak. De mit értek el vele? A Nyugat függő gazdasági gyar­matává váltak, és kaptak kétmillió, lassan hárommillióra szapo­rodó munkanélkülit (amiről az alkuban persze nem volt szó).

Miért szavaztak mindezek a választók rövid távú anyagi ér­dekeik szerint? Mert nem volt ennél jobb választásuk. Ám kény­szerű döntésük és megválasztott kormányaik teljes mértékben kudarcot vallottak, mindezeknek és más országoknak az esetében is. Vajon miért követték és követik mindezek a kormányok ugyan­azokkal a gazdasági körülményekkel szembesülve ugyanazt a gazdaságpolitikát? Mind ezt tették, mert ezt kellett tenniük (a Kohl-kormányzat esetleges kivételével Nyugat-Németországban, amely hozhatott volna néhány kevésbé költséges döntést, mint amilyenekre hajlamosnak látszik). Mindezek a kormányok rá­kényszerültek, hogy ne azt tegyek, amit „a nép” akart, hanem azt, amit a gazdasági körülmények diktáltak. Azonban nem egy­szerűen a „nemzeti” gazdaság – és annak vagyona vagy sze­génysége által a népakarat gyakorlása elé állított korlátok – ha­tározták meg azokat a politikai „döntéseket”, amelyeket a kor­mányok meghoztak és meghoznak. Elsődlegesen és mindenekelőtt a világgazdaságon belüli függés az, ami a „demokratikus” dön­téshozatal és politika szűk határait kijelöli. Így tehát valóban „a történelem (a fejlődés) demokratikus végéről” beszélhetünk? Vagy a választóközösség csak a politikai vezetőket választja meg száz különös „szuverén” nemzeti lakóbárkán, amelyek a változó gazdasági áramlatok és visszatérő válságviharok óce­ánján hányódnak, miközben a kormányoknak egyáltalán nincs hatalma az elemek fölött? Még a Titanic stewardjai és/vagy uta­sai is, akik újrarendezhették a székeket a fedélzeten, a „demok­ratikus”, „a népnek, a nép által és a népért” adott önrendelkezés több esélyével rendelkeztek, mint ezek az országok. Mind­azonáltal a Titanicon is a negyedosztályon utazóknak 80 szá­zaléka esett áldozatul, a harmadosztályon utazóknak 60 szá­zaléka, a másodosztályon utazóknak viszont 40, az első osz­tályon utazóknak pedig csak 20 százaléka halt meg. A gazda­goknak és hatalmasoknak legalább van egy „demokratikus” első választási lehetősége, a Titanicon és másutt is. A pénz szava erősebb, mint az ideáloké.

Így hát, amikor Fukuyama azt mondja: „fel kell ismernünk, hogy nagy jelentőségű forradalom megy végbe a világban, és ebben a forradalomban az eszmék azok, amik igazán számíta­nak”, az övénél egy kicsit több elővigyázatossággal kell felmér­nünk, hogy éppen milyen eszmék lehetnek ezek, és miért szá­mítanak olyan sokat. Ideológiai álcázás azt állítani, hogy ami ma Németországban és másutt végbemegy, az elsődlegesen és mindenekelőtt a demokrácia jóhangzású (vagy akár másod­lagosan a nacionalizmus rosszul csengő) ideológiája nevében történik. Mindkét ideológia arra szolgál, hogy elfedje mind a közönséges anyagi motívumokat, mind a valódi anyagi erőket, amelyek a folyamatban közreműködnek. Ebben a vonatkozás­ban Fukuyama tézise nem állhatja meg a helyét a bizonyíté­kokkal, de akár saját elemzése nagy részével szemben sem. Kevés valós alapja van – ha egyáltalán van alapja – annak, hogy a belátható jövőben jelentős javulást várjunk a világgaz­daság gazdasági-politikai viszonyaiban. Ellenkezőleg, az anya­gi fejlődés a világgazdaságban rövid és középtávon valószínű­leg csak ront a helyzeten. Mindaddig, amíg az adósságteher továbbra is fennmarad – és a közeljövőben ez még növekszik is -, a Dél adósság sújtotta gazdaságai továbbra is megszen­vedik ennek következményeit, és az adósság továbbra is fe­nyegetni fogja demokráciáikat. Sajnos ugyanez igaz az új vagy kialakulóban lévő, de még adósság sújtotta demokráciákra Len­gyelországban, Magyarországon, Jugoszláviában és másutt is Kelet-Európában. Bármilyen, az IMF tanácsai vagy akár a ja­vasolt új Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank kereskedelmi feltételei szerint végrehajtott pénzügyi rendezés elkerülhetetle­nül csak fenntartja és súlyosbítja ezeket a terheket és veszé­lyeket, amelyeket egyébként az ilyen intézkedések kiterjeszt­hetnek Közép- és Kelet-Európa más részeire és talán a balti köztársaságokra is.

A világgazdaságnak az anyag- és munkaerő-megtakarítás fokozódása irányába mutató hosszú távú fejlődése a harmadik világ mind nagyobb részére terjeszti ki az afrikaihoz hasonló marginalizálódást. De az ipari és mezőgazdasági fejlődés és hanyatlás Nyugaton is faji, etnikai és más – kábítószertől és bűnözéstől sújtott – gettókba marginalizálja a népesség növek­vő részét. Most, hogy a tömeges munkanélküliség meg a nö­vekvő regionális differenciálódás és társadalmi polarizálódás Keleten is kibontakozik, ezt a régiót is ugyanez a gazdasági, társadalmi és politikai marginalizálódás fenyegeti. Mi több, Ju­goszlávia és a Szovjetunió déli részeire – hogy Kína nyugati és egyéb területeit már ne is említsük – ez a marginalizáció máris ráüti a bélyegét.

Úgyhogy aligha az a helyzet, hogy a piac és a demokrácia, vagyis a gazdasági és politikai szabadság mindig együtt járnak. Valójában éppígy lehet érvelni az ellenkezője mellett. Egy vá­lasztásokon alapuló demokráciában az „egy ember – egy sza­vazat” elve érvényesül. A piacon viszont az „egy dollár – egy szavazat” az elv. Másképp: sok dollár: sok szavazat, nincs dol­lár: nincs szavazat. Sőt, azok, akik csak kevés vagy semennyi dollárt sem kerestek vagy tudnak keresni a hazájukban, nem­csak gazdaságilag szorulnak ki a döntésekből, de gyakran po­litikailag is kizárják őket a szavazásból. Nem véletlen, hogy a leginkább marginalizált szegények szavaznak a legkevésbé a választásokon. Az Egyesült Államokban ők a lakosság 50 szá­zaléka, a hajléktalanoknak pedig nincs lakóhelyük, és így még szavazati joguk sem.

Ehhez hasonlóan azok, akik semennyi vagy csak kevés dol­lárt keresnek külföldön, de csak pesókat vagy zlotykat otthon, a világrendszerben, politikai és gazdasági értelemben egyaránt, úgyszintén marginalizálódnak, hacsak nincs most márkájuk vagy jenjük. A Hetek csoportjának évi „gazdasági” (valójában politikai) csúcstalálkozói jól szemléltetik ezt az elvet. Annál is inkább, mert az Ötök csoportja a „noblesse oblige” hagyomá­nyos elvének megfelelően csak Kanadát és Olaszországot fo­gadta be körébe. Ezenfelül a valódi döntéshozók szerencsés társasága a Hármak csoportjának kormányaira, vagyis kizárólag az Egyesült Államok, Németország és Japán központi bankjaira korlátozódik, és még Nagy-Britannia és Franciaország központi bankjai is csak kívülről pillanthatnak be ebbe a szentélybe. Van persze egy szélesebb konzultatív kör is, amely a 24 iparilag fejlett OECD-országból áll, némi véleménnyilvánítási, ám nem szavazati lehetőséggel. A világ politikai-gazdasági tanácskozó testületében azonban – az Egyesült Nemzetek közgyűlé­sén kívül – az emberiség többi részének, akik Délen, és Keleten, a „harmadik” és a „második” világban élnek, nincs reális véleménynyilvánítási vagy szavazási lehetőségük.

Ami ennél is rosszabb, a piac nemcsak hogy megfosztja a már dollár nélkül szűkölködőket a politikai befolyástól otthon és külföldön; a piac működése általánosságban (mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban) polarizáló is: gazdagabbá teszi a gazdagokat, a szegényeket pedig még szegényebbé, és ezáltal még inkább marginalizálttá. A Biblia tanúsága szerint ez koránt­sem új ténye az életnek: „akinek van, annak adatik és megsza­poríttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” – még az a kevés gazdasági és politikai beleszólási lehetőség is, amellyel rendelkeznek. Természetesen a piac, mint a lottó is, felkínálja egyeseknek az esélyt és sokaknak illúziót, hogy jobb pozíciókhoz juthatnak általa; többnyire valamilyen időleges monopólium gyakorlásával, legyen ez legális vagy illegális, mo­rális vagy immorális. Ez az esély az, ami a piacot – és a lottót – annyira vonzóvá teszi oly sokak számára, beleértve a vesz­teseket is. Az utóbbiaknak azonban van egy másik politikai dön­tési lehetőségük is, hogy ügyük meghallgatásra találjon: képe­sek rá, és olykor meg is teszik, hogy társadalmi mozgalmak révén, a demokrácia egy más formájának gyakorlása céljából mozgósítják magukat.

Szuverén demokrácia egy globális gazdaságban: önellentmondó fog a lom pár

Így tehát a világgazdaság működése kizárja a valódi nemzeti szuverenitás gyakorlását és a nép önmaga által és önmagáért hozott valóban demokratikus döntéseinek megvalósítását, külö­nösen a harmadik világ országaiban. A liberális képviseleti de­mokrácia e megvalósíthatatlanságának számos oka van, és itt csak néhányat idézhetünk újból fel közülük, amelyek részben belső, részben külső jellegűek.

Az új, demokratikusan megválasztott parlamentek közül még a legjobbak sem lehetnek többek hatástalan fecsegőgépeknél, ha hatalmukat egy olyan alkotmány ós/vagy igazságszolgálta­tás, valamint a végrehajtó hatalom egyes olyan elemei korlá­tozzák, amelyeket egy korábbi, nem-demokratikus rendszerből vettek át. Ez a helyzet például ma Chilében. Pinochet tábornok szándékosan úgy íratta meg az alkotmányt, hogy az kizárja a demokrácia gyakorlását. Az igazságszolgáltatás szintén az ő diktatúrájából maradt meg, és tovább folytatja azt a gyakorlatot, hogy mindenfajta demokratikus kezdeményezést alkotmányel­lenesnek vagy egyéb módon illegálisnak nyilvánít. Pinochet tá­bornok maga továbbra is a hadsereg főparancsnoka, és nyilvá­nosan kijelentette, hogy a hadsereg független a demokratikusan választott elnöktől, nem is beszélve a parlamentről, és nincs neki alávetve. Ezenkívül közvetlenül az elnöki hivatal elhagyása előtt a tábornok változásokat vezetett be a gazdasági adminiszt­rációban általában, és különösen a Központi Bankban, melyek­kel tudatosan és egyelőre hatékonyan kizárta mind a parlamen­ti, mind az elnöki befolyás lehetőségét egy sor alapvető gaz­dasági döntést illetően. Ám mindez úgyis csak némi változtatás a homlokzaton, mivel az új demokratikus kormány Chilében, éppúgy, mint másutt, mindenképpen kénytelen továbbra is ugyan­azt a gazdaságpolitikát folytatni, amelyet antidemokratikus ka­tonai elődei kezdtek el.

E specifikusan chilei sajátosságok csak partikuláris formái azoknak az általános korlátoknak, amelyek széles körben meg­akadályozzák, hogy a demokráciát a nép – a nép által és a népért – gyakorolja. A legnyilvánvalóbb általános korlátja ennek az, amit maguk a tábornokok kényszerítenek ki. Mindenfelé a harmadik világban, a Fülöp-szigetektől Dél- és Nyugat-Ázsián keresztül, szerte Afrikában és Dél-Amerikában a fegyveres ka­tonai hatalom továbbra is ott áll az új, demokratikus hatalom mögött. A demokratikusan választott kormányokat Pakisztánban és Thaiföldön legújabban ismét megdöntötték saját hadserege­ik. Aquino elnök asszony a Fülöp-szigeteken, valamint Alfonsín, majd Menem elnök Argentínában különböző katonai államcsíny-kísérleteknek volt kitéve. A polgári elnökök, hogy a törvényhozó testületeket ne is említsük, tehetetlenek a fegyveres erők valós hatalmával szemben El Salvadorban és Guatemalában. Brazí­liában és másutt is Latin-Amerikában, éppúgy mint mindenütt Afrikában, bármilyen polgári kormányzás döntési lehetőségeit mindig is meghatározza és korlátozza az állandóan jelen lévő veszély, miszerint egy katonai „Damoklész kardjával” a fejük felett kell kormányozniuk. Ez a kard újra lezuhanhat máshol is, ahogyan lezuhant Pakisztánban és Thaiföldön. Ezeket a katonai erőket és parancsnokló tisztjeiket gyakran a nyugati hatalmak képezték ki és befolyásolják még mindig sokféle módon. De még ha nem ez volna is a helyzet, ezek a fegyveres erők akkor sem lennének egyebek, mint a megfelelő országok (mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető) gazdasági elitjeinek esz­közei. Ezek az elitek olyan gazdaságpolitikát követtek és kö­vetnek továbbra is, amely nekik és külföldi partnereiknek érde­kében áll. Bizonyos, hogy ezeket a gazdasági intézkedéseket nem a népesség többségének az érdekében, vagy az ő de­mokratikus szavazással kinyilvánított vágyaikkal összhangban tervezik meg vagy hajtják végre. Az is kétségtelen, hogy a de­mokratikusan választott parlamentek – de még bármelyik de­mokratikusan választott elnök, vagy miniszterei is – aligha van­nak abban a helyzetben, hogy bármiféle alternatív gazdasági politikát kövessenek.

Azonban a nép a nép által és a népért való demokratikus politikai hatalomgyakorlásának a legkomolyabb strukturális kor­látja mégis az illető ország részvétele és helye a világgazda­ságban, amely felett a népnek egyszerűen nincs és nem is lehet semmiféle hatalma. Másképpen kifejezve, a valódi demokrácia valójában messzemenően korlátozott akkor, ha csak a re­latíve jelentéktelen hazai politikai intézkedésekre terjed ki, és el van zárva annak a lehetőségétől, hogy hatékonyan beavatkozzék a legjelentősebb gazdaságpolitikai döntések­be, amelyeket „a nép nép általi és népért való” demokráci­ája hatáskörén kívül hoznak meg. S ami ennél is rosszabb, mások másutt folytatott gazdaságpolitikája nemcsak hogy meghatározza a kormányzat hazai gazdaságpolitikáját, ha­nem ez a külföldi gazdaságpolitika egyszersmind közvetle­nül beavatkozhat a politikai folyamatba és magának a hazai kormányzatnak a jellegébe is.

Itt csak két idevonatkozó példáját tekinthetjük át röviden az olyan amerikai gazdaságpolitikai döntéseknek amelyeknek messzemenő gazdasági és politikai következményei voltak világ­szerte. Paul Volkernek, az USA szövetségi nemzeti bankja ve­zetőjének 1979. októberi döntése a kamatláb emeléséről és ez­zel a dollár értékének megnöveléséről messze a legjelentősebb oka volt az adósságválságnak, s következésképpen a dep­ressziónak és az 1980-as évek „elveszett évtizedének” a har­madik világ nagy részében. Ugyanez a döntés elősegítette az 1979-ben elkezdődött recessziót, és hozzájárult Ronald Reagan elnökké választásához. Jogilag sem az amerikai választóknak és a kongresszusnak, de még az amerikai elnöknek sem volt, és most sincs joga beleavatkozni a Federal Reserve egy ilyen döntésébe. A jog és a politikai „szuverenitás” éppúgy, mint ter­mészetesen az összes gazdasági realitások, megakadályozzák, hogy a harmadik világ bármely részén a nép – a nép által vagy a népért, demokratikus vagy bármilyen más módon – befolyá­solja mindazokat a döntéseket, amelyek életbevágó jelentőség­gel bírnak a nép gazdasági jólétét és politikai döntési lehetősé­geit illetően.

Az 1979-82-es recesszióra az elnök és a kongresszus által adott reaganista válasz tehát előkészítette a talajt a világban az 1980-as években az 1990-es évekbe is átnyúlóan lejátszódó fő események számára. Ellentétben a „dobjuk le a kormányzat terhét a hátunkról” jelszavával operáló, és az amerikai deficit és adósság felszámolását hirdető ideológiával, a reagani hadi­ipari keynesianizmus növelte az állami költségvetés hiányát, elő­segítette a kereskedelmi deficit növekedését, a külföldi amerikai adósságot 3 billió dollárra tornázta fel, és, még 1986-ban, az Egyesült Államokat a világ legnagyobb adós országává tette. De a megnövelt katonai kiadások, és az ugyanerre a célra az USA által felvett hazai és külföldi kölcsönök révén teremtett kon­junktúraélénkítő kereslet nemcsak az USA saját gazdaságát tar­totta felszínen, hanem ezenfelül az egész Nyugat valamint Dél­kelet-Ázsia újonnan iparosodott országainak gazdaságait is. A költségeket, tudtukon és akaratukon kívül, többek között a Szovjetunió, Kelet-Európa, a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika viselte. Az 1979 óta tartó világgazdasági recesszió, nemkülönben az amerikai gazdaságpolitika már hozzájárult a Szovjetunió külföldi, olaj- és aranyexportból származó valuta­bevételeinek csökkenéséhez. Azután Ronald Reagan elnök ka­tonai költekezése a „csillagháború'', meg a regionális, az afga­nisztáni, az etiópiai, a mozambiki, az angolai, a nicaraguai és más kormányok elleni fegyveres felkelések támogatása kap­csán a Szovjetuniót csődbe és inflációba kergette. A pere­sztrojka és annak kudarca, éppúgy, mint a hidegháború befe­jeződése, e folyamat gazdasági és politikai eredménye volt.

Ilyen volt „1989 forradalma” Kelet-Európában. „Szocialista” gazdaságait utolérte ugyanaz az adósságválság, mint Latin-Amerikát és Afrikát, ahogyan fentebb már láttuk. Kelet-Európa komoly recessziót, Afrika és Latin-Amerika komoly gazdasági depressziót élt át az 1980-as években, és mindkettő kifejezett hanyatláson ment át világgazdasági versenyképessége tekinte­tében, már csak azért is, mert az új technológiákba való beru­házást és az emberi tőkét éppúgy, mint a szociális szolgálta­tásokat, feláldozták a növekvő külföldi adósságszolgálatnak. Mindhárom régióban az autoriter kormányok és rezsimek, amelyek (hibásan) kezelték ezt a gazdasági és ezért – egyben politikai válságot, teljesen hiteltelenekké váltak. Ezután felvál­tották vagy most váltják fel őket olyan „demokratikus” kormá­nyok, amelyek kénytelenek továbbra is ugyanezt a gazdasági válságot kezelni. Az 1990-es években már súlyos gazdasági depresszió sújtja a Szovjetuniót és a kelet-európai országokat is, anélkül, hogy ugyanez Afrikában és Latin-Amerikában eny­hülne. Kína és India eddig még megmenekült az 1980-as évek válságának számos következményétől, de gazdaságaik azonnal megszenvedték hatásait, mihelyt megnyíltak a világgazdaság felé. Így Kína és India most kritikusabb helyzetben van, és az 1990-es években még komoly recesszió vagy depresszió érheti őket. Ráadásul az 1990-es évek elején kiújult világméretű re­cesszió még depresszióba fordulhat át Nyugaton is.

A „reaganomics” és a thatcherizmus már nem csak feltéte­lezhetően, hanem ténylegesen is keményen sújtotta a szegé­nyeket és a középosztályok jelentős részét. S a „reaganomics”, a thatcherizmus és másutt létrejött másolataik polarizáló, a gaz­dagokat gazdagabbá és a szegényeket szegényebbé tévő ha­tásai persze nem korlátozódtak valamilyen „belföldi” vagy „nem­zeti” gazdaságra. A következmények világméretűek voltak.

Már hangsúlyoztuk, hogy az egységes világgazdaságban ezek a következmények azok a költségek, amelyeket a legszegé­nyebbeknek kell viselniük, hogy ezzel támogassák meg a leg­erősebbek érdekeit és politikáját. Mindeddig semmilyen nemzeti választóközösség (hogy az egész világéról ne is beszéljünk) vagy demokratikusan választott nemzeti, illetve világparlament nem kapott lehetőséget arra, hogy válasszon a világot polarizáló fent jellemzett gazdaság és bármilyen más, ezzel szembeállít­ható alternatíva között. Nem kaphatott esélyt erre a liberális demokrácia sem számos országban, még kevésbé a demokrá­ciának a világ száz országában létrejött különböző formái.

Hogy a nép a nép által és a népért bárhol a világon bár­miféle valóban demokratikus kormányzást gyakorolhasson, eh­hez minimum szavazati joggal kellene rendelkeznie az amerikai kongresszus és az amerikai elnök megválasztásánál, akik ugyanis a világ népeinek érdekeit alapvetően érintő gazdasági és poli­tikai döntések nem csekély részéért felelősek. Ennek ellenére még az amerikai választásokon való „külföldi” szavazati jog sem lenne elég ahhoz, hogy lehetővé tegye a világgazdaság feletti demokratikus ellenőrzést. Mert még az amerikai szavazók sem ellenőrizhetik a Szövetségi Bank (Federal Reserve) gazdaság­politikáját, s ráadásul ennek politikája most még a Japán Nem­zeti Bank és a Német Szövetségi Bank (Bundesbank) által meg­szabott feltételeknek is alá van vetve, amelyeket viszont szintén nem ellenőriz még maguknak ezeknek az országoknak a saját választóközössége sem.

Azonban még a vezető hatalmak héttagú, háromtagú vagy „egytagú” csoportjának a gazdaságpolitikája sem önálló, hogy a demokratikus ellenőrzésről ne is beszéljünk. Mert ha az volna vagy az lehetne, ezek az intézkedések megakadályozhatnák és megakadályoznák a visszatérő recessziókat és inflációkat, ame­lyeket kiküszöbölni vagy legalább enyhíteni „hivatva vannak”. Valójában azonban a világgazdaság fejlődésének menete nincs semmiféle döntéshozónak vagy akár a döntéshozók összessé­gének a hatalmában, akik legtöbbször egyébként is csak ke­véssé és túl későn, és/vagy a dolgokat csak még rosszabbá téve reagálnak az eseményekre. (Ezt demonstrálja Bemard Nossiter, a Washington Post korábbi pénzügyi levelezője, Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt [Kö­vér és sovány esztendők: az amerikai gazdaság Roosevelt óta] c. könyvében, amelyről írt ismertetésemet lásd: Frank, 1991/a.) Ha ilyen gyatra a gazdasági döntéshozók teljesítménye a világ­gazdaság centrumaiban, a gazdasági döntéshozók a harmadik világ perifériáján – beleértve a (volt) „második” világba tartozó szocialista országokat – még inkább kívül vannak a játszmán, amikor a gazdasági intézkedések meghozatalára és végrehaj­tására kerül sor.

Így tehát a népeknek vagy akár „demokratikus” kormányaiknak bármelyik harmadik világbeli (és volt második világbeli, jelen­leg a harmadik világhoz hasonuló) országban a legcsekélyebb hatalmuk vagy akár befolyásuk sincs a hazai gazdaságra vagy gazdaságpolitikára, nem is beszélve a külföldről, vagy a világ­gazdaság egészéről. Hát miféle demokrácia az, amely nem te­szi lehetővé az embereknek, hogy irányítsák vagy akár befo­lyásolják a szó szoros értelmében leginkább életbevágó, életü­ket érintő eseményeket és döntéseket? Az ilyenfajta liberális választási demokrácia a „szuverén” országokban természete­sen még mindig jobb, mint a semmilyen; de nem a lincolni ér­telemben vett valódi, tehát a nép által és a népért működő de­mokrácia, és nem is lehet azzá. Az ilyetén demokrácia ugyan­akkor – különösen amikor egy hosszú diktatúra után újonnan vezetik be – képes megadni egyeseknek a hatalom és az ön­rendelkezés rövid ideig tartó illúzióját (legalábbis amíg a valóság ki nem józanítja őket, ahogyan ez már folyamatban van Argen­tínában, Lengyelországban és másutt is).

Részvételen alapuló civil demokrácia

A liberális választási demokrácia tehát nem a csúcsa minden­nek, még a demokráciának sem, hogy a történelemről vagy a történelem eszméjéről ne is beszéljünk. A demokráciának egy másik, egyre jelentősebb részét képezik a nem-pártjellegű tár­sadalmi mozgalmak, különösen a civil társadalomban, vagyis az, amit részvételen alapuló „civil demokráciának” nevezhetnénk (Fuentes és Frank, 1990; Frank és Fuentes 1990).

Politikai demokrácia hiányában az emberek Keleten és ugyanígy, bár sokkal kevesebb sikerrel, Délen is, tömegesen fordultak a civil demokratikus társadalmi mozgalmakhoz, hogy lerakják az alapjait mindenekelőtt a választási, pártokon alapuló demokráciának. Az összes „új”, „polgári” és más Fórum-moz­galom az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon arra törekedett, hogy megőrizze saját identitását és függetlenségét az új politikai pártoktól. Mégis, mindezeket a mozgalmakat le­gyűrték a választási folyamattal és az állam vezetésének pa­rancsoló szükségével kapcsolatos nehézségek.

Talán a többpártrendszer (Magyarországon már 50 párt van!), a választások és parlamentek áldásai tűnnek olyan jelentősek­nek a nélkülük átélt oly sok év után, hogy az emberek hajla­mosak figyelmen kívül hagyni a civil demokrácia ugyanilyen je­lentős más eljárásmódjait és intézményeit. Latin-Amerikában a társadalmi mozgalmak kevésbé befolyásolták a választási de­mokráciára való áttérést. Azonban ezek is nagyobb számban és inkább fennmaradnak a demokratikus kormányok létrejötte óta, mivel a kormányoknál jobban törődnek az emberek gazda­sági értelemben vett önfenntartásával, amelynek veszélyezte­tettsége nem múlt el, vagy még növekszik is.

A jövő fogja eldönteni, vajon a választási és parlamentáris demokrácia, amelyet most Fukuyama és mások rá akarnak tuk­málni a népekre, jobb lehetőségeket kínál-e a népi önrendelke­zésre, mint amit ez a civil részvételi demokrácia kínál. A vitában érvként hozható fel, hogy az új, de jure választásokon létrejött és parlamentáris intézmények de facto hatékonyan szolgálják az emberek jogfosztását Kelet-Európában és a harmadik világ egyes részein (mint amilyen a Fülöp-szigetek és Dói-Korea), mégpedig annak ellenére, hogy az emberek tömegesen gyako­rolták a részvételi, participációs demokráciát is. Fukuyamával szemben meg kell gondolnunk, mennyi demokratikus önrendel­kezést képesek ezek az intézmények biztosítani és lehetővé tenni az embereknek, különösen abban az esetben, ha gazda­ságaik a harmadik világbeliekhez válnak hasonlóvá.

Ezért tragikus döntés lenne most feladni ennek a civil de­mokráciának a megszervezését azoknak az előnyöknek a ked­véért, amelyeket a kizárólag politikai demokráciának a pártok révén történő gyakorlása nyújt, s ahol a pártok a választásokon egy olyan kormányzati hatalomért versengenek, amely legfel­jebb működteti az államot – hiszen mi egyébre is lenne képes a külső és belső kényszerek szorításában.

Ugyanis Nyugaton és Délen a civil demokrácia mindenütt egyre inkább kiegészíti a politikai demokráciát, pontosan a po­litikai pártok elvén szerveződő választási eljárás korlátai miatt. A társadalmi mozgalmak milliónyi olyan gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai okból és népi követelésből keletkeznek, amelyekkel a választási rendszer és a kormányzat nem képes foglalkozni, vagy nem tud rájuk megoldást ajánlani az ezen a civil demokrácián keresztül gyakorolt népi nyomás nélkül. Megint csak a gazdasági válság az, különösen a Délen, ami arra kényszeríti az embereket, hogy igazi társadalmi mozgalmakba szerveződjenek, önmagukat aktivizálják. Ezek a mozgalmak elő­segítik a részvételi demokráciát és az alternatív termelési és elosztási módokat, mégpedig annak érdekében, hogy a gazda­ság csapásaival és a kormányzat nemtörődömségével vagy ural­mi törekvéseivel szemben megvédjék az emberek megélhetési lehetőségeit és identitását. Természetesen, ahogyan fentebb megjegyeztük, elsődlegesen és mindenekelőtt a gazdasági krí­zis volt Kelet-Európában és a Szovjetunióban az a tényező, amely a társadalmi mozgalmakat abba az irányba hajtotta előre, hogy bizonyos mértékű gazdasági peresztrojkát és politikai glásznosztyot követeljenek és érjenek el. Az igény az ugyan­ilyen vagy éppen egészen más társadalmi mozgalmakra, ame­lyek a civil társadalomban és azon keresztül működnek, fenn­marad a politikai pártokon alapuló választott kormányok hata­lomra lépése után is.

Ugyanakkor az ilyen civil társadalmi mozgalmak – nem ke­vésbé, sőt gyakran még inkább, mint a kormányzásban részt­vevő politikai pártok – regionális és etnikai vagy nacionalista érdekeket és követeléseket is képviselni fognak. A legjobb, amit remélhetünk, hogy előbb-utóbb mindegyikük fel fogja ismerni a többiek egyenlő jogát a létezésre az állam politikai intézményein és az államok nemzetközi közösségén belül. A legrosszabb, amitől félhetünk, hogy az etnikai, nacionalista és soviniszta cso­portok megújuló fegyveres harcokba kezdenek egymással, egy újabb, mindannyiunkat fenyegető balkanizálódási és fasisztoid autoritarianizálódási folyamat során. Azonban a nacionalista és etnikai autoritarianizmusnak ez az újjáéledése ugyan­azon – a világgazdaságot és különösen annak déli és keleti részelt sújtó – válság súlyosbodásának az eredménye len­ne, amely miatt jelenleg az ideológiai piacon a gazdasági privatizálást és politikai demokráciát mint végső, csalhatat­lan csodagyógyszert adják el és veszik meg, holott a való­ságban a történelemnek még koránt sincs vége.

Összefoglaló következtetések

Éppúgy tehát, mint a pénz, a demokrácia is nagyon kívánatos, különösen, ha nem rendelkezünk vele. Azonban, a pénzhez ha­sonlóan, az olyan demokratikus döntések, amelyek csak az „ő kezükben” vannak és nem a „mienkben”, felhasználhatók az elnyomás és kizsákmányolás eszközeiként is. Bizonyos, hogy így áll a helyzet, ha a folyamatok feletti valóságos demokratikus ellenőrzést a kevesek monopolizálják a nagy többséggel szem­ben. Ámde pontosan ez az, amit a piac – a világpiac pedig a fortiori – tesz. A (világ)piac mind a pénzt, mind a döntéshozói hatalmat, demokratikusan vagy másképpen, a kevesek kezében koncentrálja, a sokak rovására. A politikai demokrácia elterje­dése Délen és Keleten, bármilyen örvendetes is egyéb szem­pontokból, nem elég erős tényező ahhoz, hogy a világgazda­ságban működő gazdasági erőket akadályozza, hatásukat fel­függessze vagy közömbösítse, megszüntetésükről nem is beszélve.' Ezek a gazdasági erők sokkal meghatározóbbak a népek jólétét illetően, mint saját döntéseik vagy demokratikusan megválasz­tott kormányaikéi. Ezenfelül e világgazdasági erők nagy része fölött senki sem képes kontrollt gyakorolni. Bizonyos esetekben a politikai demokráciához fordulás csak elfedi a saját ügyek ke­zelésében való tehetetlenséget, amelynek az emberek e de­mokráciákban ki vannak téve. A civil részvételi demokrácia a népek válasza és alternatív harci eszköze a civil társadalomban.

(Ford.: Szalai Miklós)

Hivatkozott irodalom

Amin, Samir 19?? La Desconnection. Paris, La Découverte.

Bello, W. és ? Rosenfeld 1990.?

Frank, Andre Gunder 1967. Capitalism and Underdevelopment in Latin America. New York: Monthly Review Press.

— 1988. American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today. In: Research in Political Economy, Paul Zarembka, Ed. Greenwich, JAI Press, pp. 3-43.

— 1990/a Revolution in Eastern Europe, Lessons for Democratic Socialist Movements (and Socialists). In: The Future of Social­ism: Perspectives from the Left. William K. Tabb. Ed. New York; Monthly Review Press, 1990. pp. 87-105.

— 1990/b No End to History/ History to No End? Social Justice, San Francisco, Vol. 17, No. 4. 1990. dec. lásd még: ENDpapers 21, Nottingham, No. 21. Autumn 1990.

—1991/a. Ismertetés Bernard Nossiter: Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt c. könyvéről (publikálatlan).

—1991/b. The Underdevelopment of Development. Scandinavian Journal of Development Alternatives, jún. Spanyolul megjelent bővített változata: El Subdesarrollo del Desarrollo: Ensayo Autobiografico con una Bibliográfia de sus Publicaciones. Caracas, Editorial Nueva Sociedad, 1991.

—1991/c. The Centrality of Central Asia. Studies in History, New Delhi, előkészületben. Lásd még: Comparative Asian Studies, Free University Press for Center for Asian Studies. Amsterdam, előkészületben.

Frank A. G. és Fuentes, M. 1990: Social Movements in World History. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank és I. Wallerstein: Transform­ing the Revolution. Social Movements and the World System.

Fuentes, M. és Frank, A. G. 1989. Ten Theses on Social Movements. World Development, XVII., febr. 2.