Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy
Pontosan egy éve, 1987. június-júliusi „Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy" című számunkban írtuk: „A Nemzeti Front előretörése a legsúlyosabb tényező a francia társadalomban, és paradox módon a legérdekesebb egy egyre inkább értelmét vesztett politikai életben.1 Egy évvel később, az elnöki választások első fordulója, de a törvényhozói választások is megerősítették a veszély nagyságát, jelezték a jelenség összetettségét és mindazok viszonylagos eredménytelenségét, akik gátat próbáltak vetni e folyamatnak.
Érdekes politikai egyetértés van kialakulóban arra vonatkozólag, hogy Le Pen előretörését az elnökválasztáson a Harlem Desirnek oly kedves „előzmények elméletével" magyarázzuk. Eszerint mindennek oka a válságban lenne: a népes negyedek életkörülményeinek súlyosbodásában, az ex-vörös peremkerületek rossz irányításában. Természetesen van igazság abban, ha kimutatjuk ezeket az elemeket, mégis, talán jobb lenne nem kiragadnunk őket, így ugyanis egy kis képzelőerővel gyorsan arra a gondolatra juthatnánk, hogy pusztán gyakorlati eszközökkel szabályozható konjunktúrajelenségről van szó. De miért kellene kitérnünk továbbra is egy olyan lényeges kérdés elől, mint a faji megkülönböztetés és a szélsőjobboldal történelmi gyökereinek vizsgálata az ország történetében?
Amilyen abszurd eltagadni a forradalmi hagyomány létezését történelmünkben, ugyanolyan abszurditás lenne a nacionalista és ultrareakciós tradíció tagadása is. Azt akarják-e elhitetni, hogy a lepenizmus a semmiből született, gyökértelen? Talán azt a benyomást akarják ezzel kelteni, hogyha valami gyökértelen, akkor nem is olyan veszélyes, és kockázat nélkül eszközzé változtatható a politikai játékban? Merthogy eltérően a bűvészinastól, ők mindig urai lesznek a vadállatnak, és vissza tudják kényszeríteni barlangjába, például egy olyan választási rendszerrel, amely kedvezőtlen a számára.
A lepenizmus gyökerei messzire nyúlnak
A lepenizmusnak ahhoz, hogy virágozzék, nincs szüksége tiszteletre. Ténykedésének alapja a faji megkülönböztetés, mégpedig nem burkolt vagy szégyenlős, hanem a lehető legnyíltabb rasszizmus. […]
A faji megkülönböztetésnek – a maga antiszemita összetevőjével – megvan a folyamatossága a nemzeti történelemben is. A XIX. században az első tömeges antiszemita megnyilvánulás nem Németországban, hanem Franciaországban következett be, a Dreyfus-üggyel kapcsolatban. (E hullámra reagált Théodore Herzl a cionista ideológia kifejtésével.) Természetesen elmondhatjuk, hogy Franciaország volt az az ország is, ahol a haladó erők egy zsidó tiszt védelmében megmozdultak. Ez csak még inkább mutatja, hogy nem volna szabad elfelejtenünk történelmünk egyik vagy másik aspektusát.
Az antiszemitizmus kliséje az egész Harmadik Köztársaság idején fellelhető, alapjául szolgál különféle ligák alapításának, majd tömörülési motiváció a Vichy-rendszer hívei számára.
Vichy nem maradhat örökké Franciaország történelmének titkolt lapja. Vichy a hódító nácik vágyait túlszárnyaló antiszemita törvényeket hirdet meg. A francia rendőrség az, amelyik lelkiismeret-furdalás nélkül végrehajtja a vald'hiv-i razziát, és sok hivatalnoka járult hozzá húzódozás nélkül a deportálás folyamatához.
Az is teljesen igaz, hogy az antiszemitizmus és a fasiszta ideológia a második világháború után kívül rekedt a nemzeti megegyezésen. Azután a gyarmati háborúk, különösen az algériai háború és vele egy időben az Észak-Afrikából érkező bevándorlók áradata megváltoztatta a francia típusú faji megkülönböztetés céltábláit, anélkül azonban, hogy a régi antiszemita alap, mint olyan, eltűnt volna.
A téma történelmi folyamatossága nyomon követhető, s most újra fellángolásának vagyunk tanúi. Ez az újraéledés az, amit ma meg kell érteni. Alapvetően az Ellenállásból származó konszenzusnak a romjaira épül, amelynek értelmében két viszonylagos hegemónia alakult ki: a gaulle-ista és a kommunista. Mindkettő összeroskadt, a kommunista párt (FKP) helyzetét ismerjük, az RPR pedig jóformán semmit sem őrzött meg a gaulle-ista eszmékből. Ez a kettős összeomlás nem kis szerepet játszik abban, hogy azok a gátak, amelyek a szélsőjobboldali tradíciót 40 éven át csökevényes állapotban tartották, szétrobbantak. Természetesen a válság is közbeszólt, de nem mint kizárólagos tényező, hanem mint katalizátor, mint reaktiváló elem egy, az időkbe bevésett és onnan el nem tűnt valóság számára, amely előtt a 80-as évek kezdetétől új területek sora nyílt meg.
Szabad területek
E területek közül az elsőt a francia jobboldal strukturális krízise nyitotta meg. A régi különállás a parancsuralmi és a liberális jobboldal között fokozatosan növekedett annak az ellentmondásnak révén, amely a nemzeti jelleget hangsúlyozni kívánó és az európai integrációt előnyben részesítő jobboldaliak között alakult ki. A gaulle-izmusra jellemző volt az a sajátosság, hogy történelmi okokból egyszerre képviselte a parancsuralmi jobboldalt és az antifasizmust. De legitimitása mindenekelőtt abból a képességből fakadt, hogy úgy tette magáévá a nemzeti jelleget, hogy közben a nacionalista kezdeményezéseket befagyasztotta.
A tőke gyorsuló nemzetközivé válása, az európai integráció nyilvánvalósága – mint elkerülhetetlen folyamat – megrendítette az építményt. 1979-ben Jacques Chirac híres cochin-i felhívásában megpróbálja csökkenteni azokat a károkat, amelyeket az integráció kialakításának érdekében követtek el, de az RPR lassanként kénytelen odáig jutni, hogy maga is elfogadja az egységes európai cselekvés gondolatát, és felhagy politikai alapállásával, a konzervatív és archaikus, ám ugyanakkor nemzeti identitás aggályos védelmével. Egy másik terület, amely a szélsőjobboldal radikalizálódását meghatározza, az egyház válsága: a jobboldali szavazatok egy része ez utóbbinak köszönhető. Ellentmondásos jelenségről van itt szó. A püspökök nagy részének Le Pen-ellenes állásfoglalása és a bevándorlók védelmezése a katolikus választók egy részénél nyilvánvalóan féket képez a lepenizmus támogatásában. Ugyanakkor súlyosbítja a régi tradicionális katolikus (nem feltétlenül integrista) választók gondjait, akik számára nacionalizmus és klerikalizmus egy.
Elzásznak, ahol április 24-én a Nemzeti Front látványos sikert aratott, elmélyült tanulmányozás tárgyává kell lennie. Ezt a vidéket valóban erős hagyományos keresztény (katolikus és protestáns) érzelemmel átitatott nemzeti identitáskeresés jellemzi. A hagyományos jobboldal nagy részének Le Pen felé billenését többek között az magyarázza, hogy ezeknek az elzásziaknak gondot okoz: kik is ők az európai integráció idején?
Harmadik terület
A Nemzeti Front számára a harmadik szabad területet egészen bizonyosan az FKP által megtestesített forradalmi irányzat összeomlása jelenti. Egy divatos elmélettel ellentétben ez a terep nem teljesen nyitott Le Pen számára, de teret enged neki, hogy ő álljon a tiltakozó politika élére, s még inkább teret nyit Le Pen mozgalmának azáltal, hogy feladja a társadalom reális változásainak minden perspektíváját.
A harmincas évek közepén a gazdasági válság teljes erővel tombolt Franciaországban, és a jobboldal klasszikus formációi azt az érzést keltették, hogy összedőlnek az aktív és fenyegető fasiszta ligák nyomása alatt. Ezeknek azonban nem sikerült pozíciójukat jelentős választói befolyássá változtatni. Ez nyilvánvaló volt, mert velük szemben a Népfront megjelenésével nagy politikai perspektíva nyílt.
Ma semmi hasonló nincs. Ellenkezőleg, nagyon jellemző, hogy André Lajoinie, az FKP jelöltje, kampánya kezdete óta azt hirdette: Le Pennel saját terepén, az elégedetlenség területén fog konkurálni. A „ha elégedetlenebb vagy, mint én, meghalsz" játékban az FKP teljes kudarcot vallott, miközben a Nemzeti Front vezetője figyelemre méltó nyereséget könyvelhetett el. Ez nem azt jelenti, hogy Le Pen választói, egy kis részüktől eltekintve, közvetlenül az FKP választói közül kerültek volna ki, ellenkezőleg, éppen azt jelzi, hogy a francia típusú fasizmus igazi ellenszere egy dinamikus és tömegeket egyesítő forradalmi mozgalomban lenne, ám Franciaországban jelenleg az FKP sem az egyik, sem a másik kritériumnak nem felel meg.
A nép, amelynek egy részét Le Pennek vitathatatlanul sikerült megnyernie, nem hódítható vissza elemi vagy élelmezési (l'élémentaire ou l'alimentaire) jelszavakkal, a perspektíva csak akkor lesz hitelt érdemlő, ha a nemzeti identitás új meghatározásához, átértékeléséhez kapcsolódik.
Nemzeti identitás
A nemzeti identitásnak ez az átértékelése részben a múlton alapul. Hogy csak egy példát mondjak, ha a franciák ugyanolyan kollektív önvizsgálatra vállalkoznának az algériai háborút illetően, mint amilyenre a 80-as évek német fiataljai képesek voltak a nácizmussal szemben, már tisztább lenne a horizont a harmadik világhoz és a francia földön élő bevándorlókhoz fűződő kapcsolatok újrameghatározására. De ennek az újrameghatározásnak lényegét illetően arra a szerepre kell épülnie, amit a francia nemzet ma a nemzetközi beilleszkedés folyamatában játszhat. Nem lesz a haladó névre méltó politika, ha Franciaország a harmadik világgal szembeni kapcsolataiban nem avantgárdé hozzáállást tanúsít.
A nehézség abban rejlik, hogy egyazon mozgalmon belül érthetővé tegyük: az identitást fenyegető veszélyt nem a bevándorlók, hanem a multinacionalista kapitalisták kívülről irányított komplexuma jelenti. Bárcsak ne a földrajzi határokban, az illuzórikus és fagyos visszahúzódásban rejlene a megoldás! Franciaországról van szó, az emberi jogok és a francia forradalom hazájáról, amelynek kétszázadik évfordulóján új nemzetközi rendet ösztönözve kérünk részt a nemzetközi munkamegosztásból.
Hogyan szálljunk szembe Le Pennel?
Mindazok, akik az utóbbi évek elengedhetetlenül szükséges fajimegkülönböztetés-ellenes mozgalmaiban részt vettek, ugyanarra a megállapításra jutottak. Figyelemre méltó ellengőz-szerepet játszottak, de csak a fajgyűlölet ellenzőit mozgósították, nem hódították el a Nemzeti Front potenciális választóit. Ugyanezen probléma merülhet fel ma a Le Pen-ellenes tömörülésben is, amennyiben a francia politikai életben hegemóniát élvező és e tömörülés nevében fellépő Szocialista Párt úgy állíthatja be mostani jobb felé nyitását, hogy ezzel azt sugallja: az ő politikája az igazi gátja a lepenista eszméknek. A hosszú távon a politikai játékot megrohasztani képes francia típusú fasizmus ellen szükséges harcot a valóságban pusztán olyan imperatívuszok irányítják, amelyek csak néhány, egyfajta lágy liberalizmust védelmező általános érték újramegerősítésére tudnak korlátozódni.
Ezen imperatívuszok közül a progresszív és forradalmi gondolatok koherenciája ma darabókban hever. Hiányzik a célok kidolgozása, a napjainkban ugyanolyan fontos szerepet játszani képes jelszavaké, mint amilyen szerepet 1934 és 36 között a 40 órás munkahét, a fizetett szabadság vagy a gabonahivatal felállítása játszott. Ebből a szempontból nem biztos, hogy ma a SMIC-et (minimálbér) illető követelések a legfontosabbak. A jövő körvonalait sokkal inkább a munkához való jogért folytatott társadalmi mozgalommal határozhatnánk meg, mintsem a feltételek javítgatásával. S létrejöttéhez épp ennyire szükséges a francia nemzet és a világ többi része (különösen a harmadik világ) közötti kapcsolatok új, haladó szellemű koncepciója.
(Ford.: Takács Ágnes)
M 21. sz. 1988. jún.-júl.
Jegyzet
1 Az 1988-as választásokon 4.363.000 választó szavazott Le Penre: minden tízedik feliratkozott választó. Négy év alatt Le Pen megkétszerezte a bázisát, két évre vetítve 61%-os a növekedés. Le Pen 88-ban megőrizte 86%-os szavazatait; új választóinak 44%-a az UDF és az RPR (tehát a hagyományos – és nála mérsékeltebb – jobboldal) táborából jött; 1/3-uk került ki a korábban tartózkodók, ill. olyan fiatalok közül, akik 1986-ban még nem szavaztak. 72% 86-ban a baloldalra szavazott, közülük 4% az FKP szavazója volt. (Volt olyan körzet, ahol ez az FKP-szavazatok 40%-ának elhódítását jelentette!) (A szerk.)
Az adóssághegy – avagy hogyan birkózzunk meg vele
1973 őszén senki sem gondolta volna, hogy milyen hosszú történet kezdődik az arab-izraeli háborúval. Ennek a háborúnak következményeként az OPEC a korábbinak ötszörösére emelte az olajárakat. Az olajárak drasztikus változása gazdasági recessziót okozott a fejlett világban, néhány arab országban viszont nagy mennyiségű pénz halmozódott fel. De az arab országok korlátozott importkapacitása miatt nem tudták felhasználni olaj-jövedelmeiket. A felesleges pénzt európai és amerikai bankokban helyezték el, akiknek szintén nem volt elképzelésük arról, hogy mit is kezdjenek ezzel a pénzzel. A recesszió miatt a fejlett országoknak nem volt szükségük ennyi pénzre, de valamit mégis tenni kellett. így hát a bankárok körberohanták a Földet, hogy kölcsönfelvevőket találjanak. És erőfeszítéseiket siker koronázta. Sok fejlődő országnak nagy szüksége volt erre a pénzre: vagy azért mert az olajválság hatására üzleti feltételeik megromlottak, vagy azért, mert gyorsítani akarták gazdasági növekedésüket. Es itt volt ez az olcsó pénz. A kamatláb 3-4%-kai volt az infláció rátája alatt. Egy ideig úgy tűnt, hogy ezt a pénzt soha nem is kell visszafizetni. De tempora mutantur és a kamatlábak mutantur in illis. A második olajválság után a vezető ipari hatalmak, különösen az Egyesült Államok „szigorú monetáris politikába" kezdett, és ennek eredményeként a kamatlábak meredek emelkedésnek indultak, néha elérték nominálisan a 20%-ot is.
A pénz, ami korábban olcsó volt – egyszeriben nagyon drága lett. De az adósoknak nem volt módjuk rögtön visszafizetni tartozásaikat, így kénytelenek voltak újabb kölcsönöket felvenni, hogy fizetni tudják meredeken emelkedő adósságszolgálataikat.
Lassanként megfordult az erőforrások áramlásának iránya. Az adós országok többet fizettek már vissza tartozásaikért, mint amennyit eredetileg kölcsönvettek. De ennek ellenére a magas kamatlábak miatt adósságaik egyre emelkedtek. A 80-as évek második felére valamennyi egykor felvett kölcsönt visszafizették már, miközben a fejlődő és KGST-országok adósságai elérték az 1.300 milliárd dollárt.
Latin-Amerika jó példája mindannak, amiről eddig szó volt. A hetvenes évek elején a latin-amerikai országok adósságai 30 milliárd dollár körül voltak. A hetvenes években 73 milliárd dollár folyt be, de a nyolcvanas évek első felében már 84 milliárd dollár áramlott ki ugyanebből a térségből. így a nettó egyenleg 1970 és 1986 között 11 milliárd többletet mutat. Ennek ellenére 1986-ra az egész külső adósság 403 milliárdra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi latin-amerikai adósság egésze a felhalmozódott kamatokból áll. Ez a jelenség ismert adósságcsapdaként. Az erőforrások kiáramlanak az eladósodott országokból, (ennek ellenére) adósságaik állandóan emelkednek. Az adósságcsapda áthághatatlan akadályt állít az eladósodott országok gazdasági fejlődése elé. Ez egyértelműen kiderül a latin-amerikai adatokból. Ezek az országok megpróbáltak egyensúlyt teremteni fizetési mérlegükben. Ehhez jelentős többlet szükséges a külkereskedelemben. De ez a többlet csak szigorú importkorlátozással érhető el, aminek következtében lelassul a gazdasági növekedés. Latin-Amerikában a fordulópont 1982 volt. 1982-től Latin-Amerika jelentős többletet hozott létre a külkereskedelmi egyensúlyban, de gazdasági növekedése megtört. Míg a 60-as és 70-es években Latin-Amerika gazdasági növekedése valamivel 6% fölött volt, 1981 óta ez évenkénti 0,5%-ra esett vissza. Ugyanebben az időben az export értéke szintén csökkent és az az adósság/export arány, ami 2 körül mozgott a hetvenes évek folyamán, 5-re ugrott fel.
A stagnáló gazdaság és az állandóan növekedő adósság/export arány reménytelen helyzetbe hozta az eladósodott országokat. Kormányaiknak növekvő szociális feszültségekkel kell szembenézniök, néha szociális zavargásokkal.
A problémákat érzékelve a vezető ipari országok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek megpróbáltak tenni valamit. De a Baker-, majd a Brady-terv, a különböző típusú adósságcserék és más intézkedések nem hoztak eredményt. Miért? Mert a jelenlegi feltételek között a világ adósságproblémája megoldhatatlan. Az adósságokat nem lehet visszafizetni, sőt, elkerülhetetlen az adósságok növekedése.
De nézzük a magyarázatot. Képzeljük el, hogy az adós országok csak az adósságok növekedésének az ütemét akarják megállítani. Ennek érdekében annyi külkereskedelmi többletet kell elérniük, amely egyenlő a fizetendő kamatokkal. Az adós országokban 1300 milliárd dollár adósság halmozódott fel, vagyis 8%-os kamatlábbal számolva az évente fizetendő kamat mennyisége 100 milliárd.
De ha az adós országok 100 milliárd dollár többletet produkálnának, a hitelező országoknak ugyanannyi deficitjük kellene legyen a külkereskedelmi mérlegükben. És ez a döntő kérdés. Nincsenek olyan országok, amelyek hajlandóak lennének 100 milliárd deficitet létrehozni az adós országok termékeiért cserébe. Jelenleg az Egyesült Államoknak van a legnagyobb külkereskedelmi egyensúlyhiánya – a deficit jóval 100 milliárd fölött van – de Németország, Japán és Dél-Korea többlete kiegyenlíti ezt a hiányt. Egyszerűen nincs hely az eladósodott országok exporttöbblete számára (különösen, ha exportjuk szerkezetét is figyelembe vesszük). Ebből az következik, hogy a kamatokat nem lehet fizetni, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, így a világ adósságállománya folyamatosan növekedni fog. Az állandóan növekvő adósságok egyre több problémát okoznak nemcsak az eladósodott, de a hitelező országok számára is.
Ahogy láttuk, a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt az erősen eladósodott országokban, és a szociális feszültségek politikai problémákat okoznak. Ezen országok csökkenő vagy stagnáló importszükségletei akadályozzák a fejlett országok exportlehetőségeit, így ezeknek is kisebb a gazdasági növekedésük, mint az adósságprobléma nélkül lehetne.
Nos, ha a felhalmozódott adósságok stagnálást, szegénységet és szociális feszültséget okoznak az eladósodott országokban és lassabb gazdasági növekedést a hitelező országokban, sőt ha a közgazdasági gondolkodás jelenlegi keretei között ez a probléma megoldhatatlan, akkor mit lehet mégis tenni?
Úgy tűnik, az egyetlen megoldás az, ha néhány gazdasági alapelvről megváltoztatjuk a felfogásunkat. Ma elkerülhetetlen, hogy az eladósodott fejlődő országok ugyanannyi, sőt még magasabb kamatlábat fizessenek, mint a fejlett országok. De az ő lehetőségeik adósságszolgálatuk kiegyenlítésére egészen mások.
Egy országban a valóságos kamatlábnak hosszú távon azonosnak, vagy megközelítően azonosnak kell lennie a tényleges gazdasági növekedéssel. Ebben az esetben ugyanis mind az ipari, mind a banktőke gyakorlatilag hasonló hasznot élvez a gazdasági növekedésből. Nagyobb különbség a kétféle ráta között hosszú távon súlyos problémákat okoz a gazdaságban. Ha a kamatláb alacsonyabb, mint a gazdasági növekedés, a bankrendszer jut csődbe, az ellenkező esetben viszont a gazdasági növekedés lassul le.
Mindez persze csak hipotetikusan van így, mivel a valóságban a piac – vagy súlyosabb esetben a politikai mechanizmus – megakadályozza ezeket a következményeket. Ha a kamatlábak túl alacsonyak, a pénz iránti növekvő szükséglet feltornázza a kamatlábakat. Ellenkező esetben a bankárok nem tudnák befektetni a betétjeiket, így kénytelenek lennének csökkenteni a pénz árát, vagyis a kamatlábakat. De még ebben az esetben is: az ipari szférának is van lehetősége árai emelésére, és ezáltal csökkenteni fogja a tényleges kamatlábakat. Végül, ha nagyobb probléma merül fel, ott van a kormány, amelynek megvannak az eszközei arra, hogy a gazdaságot megfelelő irányba terelje.
De ez a mechanizmus csak egy országon vagy néhány, egymással kapcsolatban lévő országon belül tud működni (amelyek a termékek, a tőke, a munkaerő egyetlen piacát alkotják és amelyeknek közös vagy összehangolt politikai vezetésük van).
Ha a hitelezők és az adósok nem tartoznak ugyanahhoz a gazdasági vagy politikai egységhez – és a mi esetünkben erről van szó -, akkor más a helyzet. A kamatlábat a legerősebb gazdaságok határozzák meg, és ez a kamatláb feltehetőleg összhangban van az ő gazdasági feltételeikkel, de ez nagyon jelentősen különbözhet a kölcsönt felvevő országok körülményeitől. A kölcsönt felvevő országok csakis abban az esetben jutnának ugyanannyi haszonhoz a kölcsönök által, mint a hitelezők, ha gazdaságuk és exportjuk növekedése közel lenne a kamatlábak mértékéhez. De a tényleges helyzet meglehetősen távol van ettől. Ahogy ezt Latin-Amerika esetében látjuk, a gazdasági növekedés 0 körül van, az export értéke csökken, miközben a nominális kamatláb – amelyet mindenekelőtt az Egyesült Államok politikája határoz meg – 8-70% körül mozog.
És azok között az országok között, amelyek nem tartoznak egyazon gazdasági szövetséghez, nincsenek ilyen kiegyenlítő mechanizmusok.
Ebből a szempontból az adósságcsapda gyökerét abban a tényben kell keresnünk, hogy a pénzpiac globális jellegű, míg a kereskedelmi áruk, a munkaerő és bizonyos mértékig a tőke piaca országonként elkülönül.
Mivel az előrelátható jövőben a világ nem egyesül egyetlen gazdasági vagy politikai egységgé, az egyetlen megoldás a mi problémánkra az, ha a pénzpiac is elkülönül, ami azt jelenti, hogy speciális szabályokra van szükség az eladósodott országok számára. Mik lehetnek ezen szabályok fő elvei?
Mindenekelőtt az eladósodott országok számára a kamatlábat koordinálni kell a hitelező országba irányuló exportjukkal, mégpedig úgy, hogy a kamatot az exporttöbbletből lehessen fizetni. A kamatlábat koordinálni kell a kölcsönt felvevők gazdasági növekedésével is, hogy stabil gazdaságot és társadalmat lehessen létrehozni, máskülönben a kamatok fizetése illúzió.
Valamennyi szabályt egy speciális szervezet által kell kidolgozni és kivitelezni, amelyben részt vesznek a hitelező és a kölcsönt felvevő országok képviselői.
Ez a javaslat meglepő lehet, de ha valaki átgondolja a fenti tényeket, nehezen talál más hosszú távú megoldást. Természetesen rövid távon az adósságprobléma többféle módon is kezelhető, de így az alapproblémát csak görgetjük magunk előtt, és elérve egy bizonyos pontot, az adósságprobléma mély, világméretű krízist fog okozni.
Mind az adósok, mind a hitelezők számára jobb lenne szembenézni ezzel a problémával, mielőtt még túl késő lenne.
(Elhangzott a XI. Jövőkutatási Világkongresszuson, 1990. május 25-én. Az eredetileg angolul készült szöveg fordítása. A szerk.)
|
Magyarország cserearány-változása a nem-szocialista relációban |
||||
|
1971 = 100 |
millió forint |
|||
|
Év |
Anyagok, félkész termékek, alkatrészek |
Gépek, szállítóeszközök, egyéb beruházási javak |
Anyagok, félkész termékek, alkatrészek |
Gépek, szállítóeszközök, egyéb beruházási javak |
|
1971 |
100 |
100 |
0 |
0 |
|
1972 |
91 |
96 |
-1.891 |
-465 |
|
1973 |
93 |
91 |
-3.624 |
-899 |
|
1974 |
89 |
86 |
-18.213 |
-2.106 |
|
1975 |
80 |
82 |
-19.368 |
-2.989 |
|
1976 |
86 |
84 |
-13.050 |
-2.962 |
|
1977 |
83 |
85 |
-17.832 |
-3.941 |
|
1978 |
86 |
83 |
-21.073 |
-5.877 |
|
1979 |
87 |
84 |
-19.660 |
-4.938 |
|
1980 |
88 |
83 |
-22.019 |
-3.625 |
|
1981 |
86 |
85 |
-24.388 |
-3.351 |
|
1982 |
85 |
85 |
-21.684 |
-2.156 |
|
1983 |
83 |
85 |
-22.678 |
-1.306 |
|
1984 |
84 |
84 |
-23.931 |
-2.177 |
|
1985 |
85 |
84 |
-26.232 |
-3.656 |
|
1986 |
78 |
82 |
-35.343 |
-6.643 |
|
Összesen |
-290.987 |
-47.089 |
||
A fenti táblázat azt a cserearány-változást mutatja be, amely a magyar gazdaság nem-szocialista relációjában a gazdasági válság kezdetétől 1987-ig az iparban végbement. Az első táblázat a romlás mértékét mutatja, a második a tényleges veszteséget. (Nem jelenítjük itt meg az energiahordozók cserearány-változását – bár az olajválság áttételes hatása pl. a gépipari árakban is nyilvánvalóan jelen van; mint ahogy a bemutatott időszakban mindjobban kiteljesedő hitelválság is rontja az eladósodott országok cserearányait.) A bemutatott áruféleségek esetében azonban mindenképpen jelen van a magyar és általános kelet-európai munkának az a leértékelése is, amely akkor is létrejön, ha semmiféle piaci manőver nem történik, „csak" a termelékenység-növekedésben következik be lemaradás.
A nemzeti és az egyetemes: lehetséhes-e egy világkultúra?
A kultúrának már a fogalma is óriási paradoxon. Egyrészt meghatározásából eredően a kultúra partikuláris: az egésszel szemben néhány kisebb rész értékeinek és viselkedéseinek az együttese. Ez így igaz, ha antropológiai értelemben használjuk a kultúrát, annak érdekében, hogy egyetlen, minden más, azonos szinten lévő csoporttal szembeállított csoport értékeit és/vagy viselkedéseit megértsük (a francia kultúra az olasszal szemben, a proletár kultúra a burzsoával szemben, a keresztény az iszlámmal szemben stb.), vagy ha a kultúrát irodalmi értelemben használjuk, hogy egy akármilyen csoporton belül rámutassunk a „felsőbbrendű" értékre és/vagy viselkedésre az „alsóbbrendűekkel" szemben, mely jelentés általában úgy összegzi a kultúra fogalmát, hogy „kultúra mint ábrázolás" vagy „kultúra mint művészi formájú produktum".1 Mindkét jelentésben a kultúra (vagy egy kultúra) az, amit néhány ember érez vagy csinál (szemben másokkal, akik nem érzik, vagy nem csinálják ugyanezeket a dolgokat).
De másrészt kulturális értékeket és/vagy viselkedéseket nem lehet másként megindokolni, mint néhány feltételezhetően egyetemes vagy egyetemleges kritériumra vonatkoztatva. Az értékek nemcsak azért jók, mert az én csoportom elfogadja azokat, a viselkedések nemcsak azért jók, mert az én csoportom így csinálja.
Reménytelen szolipszizmus lenne az ellenkezőjét állítani, és (abból kiindulva, hogy ez az állítás ugyanolyan mértékben érvényes lehetne bármely más csoport értékeire és/vagy viselkedéseire) teljesen megbénító kulturális relativizmusra, vagy abból kiindulva, hogy más csoportok semmilyen értéke és/vagy viselkedése nem lehet jó (tehát nem lehetne tolerálható), abszolúte gyilkos xenofóbiára kényszerítene bennünket.
1.
Az, hogy „A nemzeti és az egyetemes" témát választottam (azaz, hogy a nemzetit választottam a különös prototípusának), ez azért van, mert a mi modern világrendszerünkben a nacionalizmus a partikularizmus kvintesszenciája (jóllehet nem az egyetlen formája, de olyan formája, amely a legszélesebb körben magára irányítja a figyelmet, amely a leg^ tartósabb, amely a legnagyobb politikai súllyal bír, s amely a legerősebb fegyverekre támaszkodhat).
Az én kérdésem az, hogy el lehet-e képzelni egy világkultúrát? Ez abszurdnak tűnhet, ha két tényre gondolunk. Először is: évezredek óta legalább néhányan felvetettek néhány egyetemes értékűnek bizonyult gondolatot. Másodszor: kb. kétszáz éve (és még inkább az elmúlt ötven évben) több nemzeti kormány (sőt a többségük) valamint a világszervezetek megerősítették ezen értékek vagy igazságok érvényét, tiszteletben tartásuk kötelező voltát, mint pl. az emberi jogokról szóló vitában, melyet az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1948-ban Egyetemes Nyilatkozatban proklamált.
Ha kitartok amellett, hogy óriási a paradoxon, csak azért van, mert ez nemcsak logikai, hanem történelmi paradoxon is. Az úgynevezett nemzeti államok – amelyek az elsődleges kulturális vonatkoztatási pontunkat jelentik (nemcsak a mi kulturális vonatkoztatási pontunkat, hanem a ma legfőbbet) – természetesen relatíve új képződmények. Az ezekből a nemzeti államokból álló világ legkorábban, (s akkor is csak részlegesen), a XVI. században jelent meg. Elméletbe csak még később, a XIX. században foglaltak egy ilyen fajta világot, és ekkortól vált elterjedt ismeretanyaggá. Elkerülhetetlenül egyetemes jelenséggé még később, ténylegesen csak 1945 után vált. A saját határokkal, saját költött hagyományokkal rendelkező nemzeti államok felbukkanásával párhuzamosan a világ – így tartják – az egyetemes tudat, az emberiségnek nevezett valami öntudata, a még az ún. világvallásokon is túli egyetemes ember felé mozdult (hiszen e vallások gyakorlatilag csak azokat igyekeztek univerzumukba bevonni, akik ezeket a vallásokat magukévá tették).
Ráadásul ebben a kettős folyamatban – az egyes nemzetek történelmi kialakulása az egyetemes emberiség történelmi kialakulásával társulva – igen érdekes anomáliával találkozunk. Az idők során az egyes nemzeti államok kulturális megnyilvánulásaikban egyre inkább hasonlítani kezdtek egymásra. Mely állam nem rendelkezik manapság bizonyos szabvány politikai formákkal, mint amilyen a törvényhozó hatalom, az alkotmány, a bürokrácia, a szakszervezetek, a nemzeti valuta, az iskolarendszer?
Valóban kevesen vannak! Még a művészi kifejeződés legpartikulárisabb területein is, melyik országnak ne lennének saját dalai, táncai, színdarabjai, múzeumai és képei, és napjainkban saját felhőkarcolói? És nem a társadalmi struktúrák azok, amelyek ezeket az egymásra egyre jobban hasonlító művészi formákat garantálják? Szinte úgy látszik, hogy minél erősebb a világban a nacionalista tűz, annál egyformábban fejeződnek ki ezek a nacionalizmusok. És valóban, a legfontosabb nacionalista követelések egyike – ugyebár – mindig valamely olyan intézmény kivívása, amely a privilegizáltabb országokban már megtalálható.
Kétségtelen, mindez részben egy kulturális diffúzió eredménye. Egyre javulnak a rendelkezésünkre álló szállítási és tájékoztatási eszközök. Közülünk mindenki többet tud a világ számunkra legeldugottabb sarkairól, mint az előző generációk. De ez arra is késztethetne minket, hogy elgondolkozzunk azon, hogy melyek azok a ráhatások, amelyek kulturális különbözőségünket és kirekesztéseinket a szüznemzéses szaporításhoz hasonló módon erősítik.
Most beszéljünk a jelenség két ellentétes magyarázatáról, úgy, ahogy az ismételten fel-felmerült. Az első az egységes világhoz elvezető lineáris tendencia tézise. Úgy tartják, a világ eredetileg számos egymástól elkülönült és eltérő csoportból állt. Az idők folyamán lassan-lassan tevékenységi határuk kitolódott, a csoportok egybeolvadtak, és lassan a tudomány és a technológia segítségével egy egységes világhoz, egyetlen politikai, gazdasági, kulturális világegészhez jutunk el. Még nem érkeztünk el oda, de a jövő világosan bontakozik ki előttünk.
A második magyarázat némileg eltérő fejlődést sugall, de a várható eredmény többé-kevésbé ugyanaz. Képviselői azt hirdetik, hogy a csoportok közötti történelmi különbségek mindig felszínesek voltak. Néhány szerkezeti kulcsfontosságú módban mindig mindegyik csoport hasonlított. Természetesen számos eltérő struktúra volt, de ezek meghatározott sorozatot alkotnak. Ez természetesen az emberi fejlődés stádiumainak a modern társadalomtudományok megszületése óta népszerű elmélete. Mivel a második gondolkodásmód szerint minden „társadalom" párhuzamos stádiumokon megy keresztül, ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint az egységes világ felé haladó évszázados tendenciát hirdető elmélet. Az eredmény az egységes emberi társadalom és – szükségszerűen – a világkultúra.
De felmerül bennem a kérdés, létezhet-e egy világkultúra? Nem azt kérdezem, hogy „kellene-e léteznie" – később vissza fogok térni a problémára – hanem, hogy „létezhet-e". Világosnak tűnik, hogy maga a gondolat – az egyetlen világkultúra gondolata – egyértelmű ellenállást vált ki. Ez az ellenállás egyrészt a világban makacsul mindig újra felvirágzó sokoldalú politikai sovinizmus formáját ölti magára. De magára ölti az, úgy látszik, ugyancsak állandóan feltűnő számos, ún. ellenkultúra formáját is, és a csatakiáltás és a szív kiáltása mindig az uniformizáltság elleni harcnak tűnik. Én nem mondom, hogy a két klasszikus magyarázat – akár az egyetlen világ felé mutató évszázados tendencia, akár az emberi fejlődés stádiumainak elmélete – bármelyike ne volna hasznos modell. Kétségtelen, hogy mind a kettő megragadja az általunk ismertnek gondolt empirikus valóság aspektusait, de mind a kettő figyelmen kívül hagy néhány nagyon is nyilvánvaló jelenséget. És mind a kettő nagyon hazárdnak tűnő induktív ugrásokat igényel. (Talán a hit szaltóit?)
Szívesebben kezdeném inkább az egymást követő történelmi rendszerek modelljével, amelyekben csak az a biztos, hogy volt és lesz egymásutánisága a rendszereknek, teljesen nyitva hagyva mind tartalmuk, mind formájuk kérdését.
A világkultúra fogalmát illető eredendő szkepticizmusom alapvető oka, az, hogy egy kultúra meghatározásához meg kell határozni a lényegében politikai határvonalait, az elnyomás határait és az elnyomás elleni védekezés határait. E határoknak szükségszerűen önkényeseknek kell lenniük abban az értelemben, hogy a határvonal egy meghatározott helyen (ott, és nem másutt) való kijelölésének logikája ritkán (s talán sohasem) abszolút meggyőző. Ki egy arab? Mi a jó zene? Sőt, mi az, hogy zene? Vallás-e a konfucianizmus? Világos, hogy a határok a meghatározások függvényei, és hogy ezeket a meghatározásokat nem osztják az egész világon, s nem azonosak önmagukkal már a következő pillanatokban sem. Továbbá természetesen egy meghatározott korban nem minden arab beszél arabul, nem minden angol individualista, néhány zsidó és muzulmán ateista.
Ezzel csak egyértelművé akarom tenni, hogy bármilyen módon határozunk is meg egy kultúrát, a kiválasztott csoport nem minden tagja teszi magáévá feltételezett értékeit vagy ért egyet feltételezett viselkedésével. Tehát: egy adott csoport milyen értelemben tesz magáévá egy adott kultúrát? És miért ott húzódnak a határok, ahol húzódnak?
Engedtessék meg nekem, hogy az érvelést egy X. századi példával kezdjem. Az abban az időben Nyugat-Európában a társadalmi termelési viszonyokban végbemenő változást a történészek a „várbirtokrendszer" kialakulásának nevezik. A jelenség velejárója volt, hogy egy-egy nagyhatalmú személy várat épített, mert úgy gondolta, bázisként használja, ahonnan a helyi parasztokat, szabad birtokosokat és bérlőket jogilag és gazdaságilag behódolásra kényszeríti.
A későbbiek folyamán ezek a várurak megerősítették a parancsnokláshoz, a parasztok kényszerítéséhez és bebörtönzéséhez való jogot. Vitánk szempontjából az az érdekes, hogy a terminológia, mint ennek a társadalmi átalakulási folyamatnak része, módosult. Úgy tűnik, hogy már a XI. században ezek a jogok – melyeket az urak alapvetően erővel szereztek meg a X. században – hivatalosan mint „szokások és hagyományok"2 lettek meghatározva. így tehát látjuk, hogy legalább ebben az esetben a „szokás" meghatározást, a kultúra témájának alapvető terminusát, olyasminek a leírására használták, amiről tudjuk, hogy relatíve csak rövid idővel azelőtt erőszakosan megszerzett hatalom volt.
Valójában az, hogy ezt a gyakorlatot „szokásnak" hívták, módot nyújtott arra, hogy legitimizálják (vagyis hogy csökkentsék a betartásához szükséges erő mennyiségét). Azzal, hogy „szokásnak" nevezték, megkísérelték joggá alakítani. Az erőfeszítés feltételezhetően így vagy úgy eredményes volt.
Kétségtelen, hogy nem mindegyik paraszt fogta fel teljes mélységében azt az elvet, hogy az uraság iránti kötelezettségek ez utóbbi „jogai", de sokan gyakorolták, és attól kezdve a gyermekek többsége ebbe a kultúrába illeszkedett bele, marosak azért is, mert eleve egy meghatározott nyelvet sajátítottak el, ami meghatározott vallási gyakorlattal azonosult, és azt is megtanították nekik, hogy mely dolgokat tartsák helyesnek vagy szépnek. Az egyik tartományból másikba utazó figyelmes látogató le tudta volna írni, hogyan különböznek a különböző tartományok kultúrái. Kétséget kizáróan ugyanez az utazó észlelhette volna azt is, milyen bizonytalanok a határok ott, ahol az egyik kultúra egy másik, közeli kultúrával keveredik. Minél távolabbról jött volna az utazó, annál tágabb körben húzta volna meg egy adott kultúra határait. Az, ami Marco Polo számára „kínai" kulturális térségnek tűnhetett, egy, a Marco Polo által megjelölt kínai kultúrában született kereskedő számára kisebb zónák sora lett volna.
Az, amit a kultúra cseppfolyósságaként lehetne meghatározni, az mindig is társadalmi valóság volt, és az emberi települések sűrűsödésével csak erősödhetett. Talán i. e. 100.000-ben, amikor az emberiség egymástól távol élő, kis hordákba tömörült egyénekből állt, az ilyen hordák kulturális aspektusukat tekintve relatíve homogének voltak.
De manapság vagy az emberiség ún. „történelmi" korának időszakában értelmetlen dolog önmagunkat kulturálisan homogén horda tagjainak tekinteni. Minden egyén sok-sok kulturális részecske találkozási pontja. Ha olyan csoportok sorát képzeljük el, amely csoportok mindazon személyekből tevődnek össze, akik egyetlen individuum specifikus jegyeit hordozzák, mindegyik csoport az emberek eltérő sorából állna, jóllehet kétségkívül lennének konzisztens egymásra rakodások. Ez tehát azt jelenti, hogy minden egyén ténylegesen kulturális jellegzetességek egyedi ötvözete. A festészetből vett metaforával élve azt mondhatni, hogy az ebből születő kollektív kultúra tájképe egy hihetetlenül széles színskáláról merített színek együttesének igen szubtilis keveréke lesz, még ha csak egy relatíve kicsiny térre vagy (demográfiai szempontból) kicsiny ország vizsgálatára korlátozódunk is.
Ebben az értelemben a világ története a kulturális homogenizáció tendenciájának pontosan az ellentéte volt: inkább a kidolgozottság növekedése, a differenciálódás vagy a kulturális komplexitás a tendencia. Már tudjuk, hogy ezen centrifugális folyamat terméke egyáltalán nem a Bábel tornya, a tiszta kulturális anarchia lett. Úgy tűnik, a centrifugális tendenciát korlátozó és szabályozásra képes gravitációs erők közbeléptek. Modern világrendszerünkben a legerősebb ilyen gravitációs erő a nemzeti állam volt.
A kapitalista világgazdaság fejlődésében a létrejött nemzeti államok speciális államtípusok voltak. Mivel önmagukat más államokhoz viszonyítva határozták meg, azokkal együtt államközi rendszert alkottak. A nemzeti állam határait nemcsak belső rendeletek határozták meg, hanem amennyiben egyetértettek vele, más államok is elismerték, s ezt a folyamatot gyakran szerződéssel formalizálták. Nemcsak a nemzeti államoknak voltak határai, hanem igen erős tendencia irányult arra, hogy oly módon kerüljenek az államok meghatározásra, hogy minden egyes részük közvetlenül szomszédos legyen valamely más állammal, hogy az állam külső határait lehetőleg minden enkláve-területtől mentes, egyetlen folyamatos vonal alkossa. Ez természetesen tisztán formális, geopolitikai megfontolás, de hiba lenne, ha nem tárnánk fel, hogy milyen erős volt a nyomás az ilyen morfológiához való állandó alkalmazkodásra.
Az államközi rendszer kialakításában de facto létezett néhány kiegészítő szabály. Nem lehetett „senki földje", azaz egyetlen államhoz sem tartozó zóna. És minden más így meghatározott államnak egyforma jogállásúnak, vagyis mindegyiknek „szuverénnek" kellett lennie. Ez feltételezhetően azt jelentette, hogy a hatóságok az ország határain belül nemcsak teljhatalommal, de kizárólagos hatalommal rendelkeztek, és hogy senki sem kerülte el valamely állam hatóságának a figyelmét.
Természetesen több évszázadba telt, amíg a földkerekség minden része belekerült ebbe a rendszerbe, hogy minden rész ugyanazokat a formai jegyeket öltse magára, és rögzítsék a változó határokat. Teljesen még nem sikerült. De például 1648-hoz, az akkor létező európai államrendszert rögzítő westfáliai egyezmény aláírásához képest a világrendszer 1945 után (az ENSZ-korszakban) a jogi egyértelműség és a stabilitás modellje.
A rendszer így, ahogy kifejlődött, nemcsak az államegységek szerkezetrendszere volt, hanem a viszony meghatározása is minden egyes individuum és a nemzeti államok között. A XIX. században elterjedt volt a „polgár" (citoyen)-eszme. Minden egyén azt feltételezte, hogy egy, de csakis egy szuverén közösség tagja, részese. Biztosak lehetünk, hogy azóta harcolunk a „hontalanok" problémája ellen, valamint a „kettős nemzetiség" problémájával, de az alaptendencia világos volt. Ily módon – az egyes tagok specifikus körével – az egymással közvetlenül szomszédos, világosan körülhatárolt entitások sora alakult ki. Nyitva maradt az a kérdés, hogy miképp szerezték meg az állampolgárságot. Ez a kérdés ez életciklus két pillanatában merül fel: születéskor és később, az élet során. A születéskor csak két – nem tetszőleges – lehetőség van: az emberek vagy genetikaiba szülők révén), vagy földrajzi (a születési hely révén) okból jutnak az állampolgársághoz. Jóllehet állandó és heves politikai vita tárgyát képezte, hogy a két említett elv közül melyiket érvényesítsék, az általános tendencia a genetikai örökléstől haladt a földrajzi jog kritériumának alkalmazása felé.
Az emberi lét folyamán csak két lehetőség van: vagy lehet törvényesen állampolgárságot változtatni, vagy nem lehet. E tekintetben a „lehetetlenétől a „lehetséges" felé mozdultunk, ez utóbbit kettős értelemben véve: új állampolgárság megszerzésének lehetősége; egy korábbi elhagyásának lehetősége. Mindennek törvénybe foglalása összetett volt, a folyamat még nem ért véget, de az iránya nyilvánvaló.
Ha ezeket a politikái folyamatokat adottnak vesszük, világossá válik, hogy hihetetlen „kulturális" problémákat vetnek fel. Minden egyén jogilag csak egy közösséghez tartozik, és minden ilyen egységnek egy sor – nagy részükben törvényesen korlátozott – kulturális döntést kell vállalnia. A modern államoknak saját hivatalos nyelvük, specifikus „curriculum"-mal rendelkező iskolarendszerük, sajátos viselkedést igénylő hadseregük, határátkelést szabályozó törvényeik, a család és a tulajdon szerkezetéről szóló törvényeik vannak (beleértve az örökösödési jogokat is) stb. Mindezen területeket illetően döntéseket kell hozni, és nyilvánvaló, az államok általában miért az egyformaságot részesítik előnyben – mindenütt, ahol ez politikailag lehetséges. Ezeken az elkerülhetetlen döntésekkel járó területeken túl van egy másik terület is, ahol az államnak – elméletileg – semlegesnek kellene, de a gyakorlatban mégis ösztönözve érzik magukat politikai döntések vállalására.
Attól a pillanattól kezdve, hogy az állam a nemzeti jövedelem legfőbb elosztó mechanizmusává vált, az állam érdekeltté vált abban, hogy anyagilag támogassa a tudományt és a sokféleképpen megnyilvánuló művészeteket.
Amint az erre a célra szánt összeg korlátozottá vált, az államnak választani kellett a különböző tudományágak és művészetek között. Nyilvánvaló, hogy egy adott államban ilyesfajta döntések száz éve után még akkor is lesz „nemzeti" kultúra, ha eredetileg nem létezett is.
Intézményesül egy sajátos típusú múlt, egy örökség.
De van még egy másik, egy gazdasági realitás is. Modern világrendszerünk kapitalista világgazdaság. Ez működése során prioritást ad a tőke meghatározatlan felhalmozásának, ez pedig a földrajzilag kiterjedt munkamegosztás létrehozásával optimatizálódik, és napjainkban ez a munkamegosztás világméretűvé vált. A munkamegosztás miatt áruk, tőkék, munkaerők nem korlátlan vagy szabályozatlan, de jelentős áramlására van szükség. Ez azt jelenti, hogy az államok közötti határoknak átjárhatóknak kell lenniük, és azok is.
Ugyanabban a pillanatban, amikor az egymástól különböző nemzeti kultúrák kialakultak, az áramlások következtében nemzeti különbözőségük halványulni is kezdett.
Részben ezeknek az áramlásoknak egyszerű diffúziós mozgása oldotta fel a különbségeket. (Erről majd a kultúra gyors nemzetközivé válásának tárgyalásakor beszélünk.) Ez az internacionalizálódás egyébként döbbenetes. S nemcsak a művészetekben figyelhető meg, hanem a legkevésbé elképzelhető szektorokban, a mindennapi életben (étkezési szokások, lakóhelyi, öltözködési stílusok) is.
Mindazonáltal nem ment minden „simán" ebben a diffúziós folyamatban. Az emberek rendszeresen átjárnak a határokon, és ezek nemcsak időszakos látogatások. Az ember a munkája miatt mozog, s ezt két eltérő módon vagy szinten teszi: a foglalkoztatási ranglétra csúcsán az emberek a gazdag országokból a szegény országokba áramlanak; ez az embertípus inkább az időszakos letelepedők s nem az emigránsok csoportjába tartozik. Nem „asszimilálódnak"; nem is akarnak asszimilálódni, és a fogadó államok sem kívánják meg, hogy asszimilálódjanak. Kulturális értelemben relatíve szerény, kicsiny enklávét alkotnak a befogadó országban. Gyakran a világkultúra hordozóinak tartják őket, s ez valójában azt jelenti, hogy ők a világrendszerben uralkodó csoportok kultúrájának a hordozói.
A fontosabb problémát a másik migrációs típus, a foglalkoztatási ranglétra alsóbb fokán elhelyezkedő személyek vándorlása jelenti: ők a szegényebb országokból mennek a gazdagabbakba. Ezek az emberek kulturális konfliktusba kerülnek a fogadó országgal. Gyakran ottmaradnak, vagy legalábbis megkísérlik. Amikor megpróbálnak asszimilálódni, gyakran elutasítják őket. De amikor ők maguk utasítják vissza az asszimilációt, megkövetelik tőlük. Gyakran hivatalosan is „kisebbséggé" válnak.
Napjainkban nem ritkák a „kisebbségek", sőt ellenkezőleg. Minden országban van belőle egy vagy több, és egyre több van. Mint ahogy a világ homogenizációja és az ezen a világon belül elkülönülő nemzeti kultúrák egyidejű létrehozása dialektikus kapcsolatban van, dialektika van a homogén nemzeti kultúra és a nemzeti államban elkülönülő etnikai csoportok vagy „kisebbségek" egyidejű létrejöttében is.
De a két dialektika között van egy döntő különbség. E két párhuzamos ellentmondásban – az elkülönülő nemzeti államok tendenciája az egyetlen világ felé mutató tendenciával, és az egyetlen nemzet tendenciája a minden egyes államon belül etnikai csoportok tendenciájával szemben – az elsődleges szerep: az államé. Az államok egyszerű oknál fogva kerülhettek ebbe a szerepbe: ők ellenőrizték a fegyveres erőket. De az államoknak ellentétes szerepük volt a két ellentmondásban: az első esetben a kulturális különbözés megteremtésére használták fel erejüket, a másikban pedig a kultúra uniformizálására. Ezáltal az állam(rezon) a modern világ leghatalmasabb és legskizofrénebb kulturális erejévé vált.
És ez így igaz, mind a relatíve erős államok, mint az USA, Franciaország vagy a Szovjetunió, mind pedig az Ecuador, Tunézia vagy Thaiföld típusú, relatíve gyenge államok esetében is.
2.
A kultúra mindig a hatalmasok fegyvere volt. A középkorra tett rövid utalással ezt igyekeztem bizonyítani. De a kultúra mindig kétélű fegyver. Ha a hatalmasok oly módon akarják törvényesíteni a kisajátításokat, hogy „szokássá" minősítik át őket, a gyengék, az újabb kisajátítások elleni védekezésként, ugyanezekre a „szokásokra" fognak hivatkozni. A harc persze egyenlőtlen, de nem eredménytelen.
A történelmileg kifejlődött modern világrendszer politikatörténetében meglepő, hogy az elnyomottak egyre gyakrabban és egyre hatásosabban élnek azzal, amit általánosságban kulturális rezisztenciaként lehetne definiálni. A kulturális rezisztencia természetesen örök téma. Sokáig léteztek relatíve stabil népi kultúrák, amelyek az uralmon lévők kultúrájával szemben saját értékeiket és kifejezési módjaikat érvényesítették. Csoportformában sokáig tartották magukat azok az ellenkultúrák is, amelyek elszántan igyekeztek kivonni magukat a rájuk kényszerített ellenőrzési rendszerek alól. Ez gyakran bohém művészi produktumokkal vagy új vallási formákban jelentkező utópiák születésével kapcsolódott össze. De ezek az időszakos ellenkultúrák rendszeresen felszívódtak, meghunyászkodtak. A népi kultúrák gyengesége s egyben erőssége stabilitásukban volt. Gyakrabban vezettek társadalmi anesztéziához, mint társadalmi forradalmakhoz.
Ami új a mai kulturális ellenállásban, az a XIX. századi rendszerellenes mozgalmak szociológiai leleményességének az eredménye, s az a lényege, hogy az ellenzéknek, ha a világot át akarja alakítani, szervezettnek kell lennie. A kulturális rezisztencia napjainkban gyakran szervezett – nem spontán vagy örök, hanem – tervszerű ellenállás.
A kulturális ellenállás szervezése olyan, mint a politikaié: hatásossága egyben végzetes korlátját is jelenti. Amikor egy rendszerellenes mozgalom megszerveződik, hogy egy állam tekintélyét aláássa, vagy hogy a helyére lépjen, a világot egy adott módon megváltoztató, nagyon hatékony fegyverrel szereli fel magát. De amint megszerveződik: integrálódik, saját harcosait abba a rendszerbe integrálja, ami ellen fellép. A rendszerrel szemben a rendszer struktúráját használja fel, s így törvényesíti a struktúrát. Tiltakozik a rendszer ideológiája ellen, korábbi, szélesebb látókörű (azaz „egyetemesebb" érvényű ) ideológiákra hivatkozik, és így részben az uralkodó erők által meghatározott formában fogadja el a vita kereteit.
Ezen ellentmondás alól egyetlen politikai ellenállási mozgalom sem kivétel, és a lehetőségek szerint szembe kell vele nézni.
Ez érvényes a szervezett kulturális ellenállásra is. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a kulturális ellenállás a politikai ellenállás integráns része. Ha mi eltökélten hangoztatunk (vagy felelevenítünk) az erősek által a gyengékre kényszerített kulturális értékekkel való szembenállásuk miatt marginalizált vagy lenézett specifikus kulturális értékeket, akkor, minden bizonnyal, a világrendszer egészén belül, egy adott államban a gyengék politikai harcát erősítjük. De ez arra is ösztönöz minket, hogy a hatalmon levők által megszabott kritériumok értelmében bizonyítsuk hangoztatott (vagy felelevenített) értékeink érvényességét. Miután civilizálatlansággal vádolták meg őket, a hangoztatott (új) értékek hordozói azt vallják, hogy valójában csak ők a „civilizáltak".
Ettől kezdve a „civilizáltság" (vagy más ezzel ekvivalens meghatározás) az egyes kulturális tevékenységek megítélését meghatározó egyetemes kritériummá vált, légyen szó akár művészi előadásokról, vagy vallási rítusokról, vagy átér és az idő esztétikai felhasználására irányuló cselekedetekről.
A rendszer részéről a kulturális ellenállás kooptálása két eltérő, de egymással kombinált módon történik (éppen azért, hogy a kulturális rezisztenciát létalapjától, pontosan ellenállás mivoltától fosszák meg). Egyrészt a földkerekség hatalmasai módosítani (és/tehát eltorzítani) igyekeznek a kulturális rezisztencia gyakorlatát. Nagy keresleti piacot teremtenek az avantgárd (és/vagy egzotikus) művészeti megnyilvánulások iránt. Olyan mindennapi használati tárgyak elosztására hoznak létre fejlett technológiát és kereskedelmi hálózatot, melyet korábban kézművesek állítottak elő, vagy egyenesen tilos volt a gyártásuk: ez annyit tesz, hogy félpublikussá alakítottak egy magántevékenységet. Közterületeket, korlátozott közterületeket jelölnek ki a szabványtól eltérő nyelvi, vallási, sőt jogi kifejeződési formák számára. De ez nem egyszerűen tisztán kooptálási kérdés, hanem a kulturális korrupció egy típusa is. Az legalábbis tény, hogy minden olyan kulturális ellenállási mozgalomnak, amelynek, ha csak részben is, de sikerül jelentős mérvű konszenzust mobilizálnia, szembe kell néznie azokkal a következményekkel, amit Weber „a karizma rutinná válásának" nevezett. Szerintem „a karizma rutinná válása" csak kétféle módon tárgyalható. Egy lényegi különbséget formai különbséggé lehet redukálni. Biztosítani lehet az ellenállást kezdeményező szervezet túlélését, de úgy, hogy ez magának az „ellenállásnak" a kárára válik. Vagy pedig, az ön-megerősítés politikájától a neofiták toborzásának a politikája felé elmozdulva, ismét meg lehet erősíteni az ellenállás minőségét. Ezáltal lehetővé válik a szervezet túlélése, de csak olyan formában, mint valami egyetemesnek a képviselete. Egy alternatív művészi kifejeződés, egy alternatív vallás, egy alternatív tudomány proklamálása az egyedüli igazság proklamálására cserélődik fel, ez viszont megköveteli a maga adóját.
Így a kulturális rezisztencia ugyanazokat a dilemmákat érinti, mint a szűk értelemben vett politikai (hatalmi) ellenállás. A tervszerű ellenállás ellentmondásai kikerülhetetlenek, és a mozgalmaknak a lehetőségek szerint kell szembenézniük velük.
Természetesen meg lehet próbálkozni egy másik úttal is. El lehet mozdulni az anarchia vagy a szabadosság mint stratégia irányába. Fel lehet hozni azt az ellenvetést, hogy a kulturális rezisztencia, a kulturális érvényesülés, azaz egy érték érvényre juttatásának az egyetlen módja az o/v/övészség, vagyis az egyén szembefordulása a tömeggel (minden tömeggel, bármely tömeggel). Természetesen különböző időkben és más-más módon már tettek erre kísérletet: az ún. l'art pour l'art formájában, vagy a kis kommunákba való visszavonulással, vagy a nihilizmus, vagy skizofrénia formájában. Ezeket a különböző ellenállási formákat nem kellene figyelmen kívül hagyni. Ezeknek a kulturális ellenállási formáknak az az óriási előnyük, hogy „individualista" címkét lehet rájuk ragasztani. Könnyű őket figyelemmel kísérni, mivel szervezésük semmi vagy minimális erőkifejtést igényel. Relatíve spontán módon jönnek létre, így nincs igazán szükségük arra, hogy az uralkodó értékeket tiszteletben tartsák. Tehát valami olyasmikké válnak, amit a hatóságok nehezebben ellenőrizhetnek, és kooptálásuk is nehezebb. Nem keresik a szervezeti győzelmet, tehát kisebb az esélyük arra, hogy gyökeret eresszenek azok között, akik azért gyakorolják ezeket a formákat, hogy az uralkodó kultúra egyetemes nyelvével szemben önmaguk igazolását kíséreljék meg. Mindezen okoknál fogva az ellenállás individualista módozatai szélsőségesebbek, mint a tervszerű ellenállás társadalmi formái.
Amennyiben ez igaz, akkor ezek a formák nehézséget is okoznak. Mivel az individualista formákkal gyenge társadalmi szervezettség jár együtt, a hatalom nem vesz róla tudomást, vagy megveti, vagy keményen elnyomhatja, de, éppen a relatív szervezettség hiánya miatt, nehéz ellene harcolni.
Tehát a kulturális rezisztencia individualista formáinak előnyei és hátrányai éppen fordítottjai a tervszerű kulturális ellenállásnak. Egyáltalán nem világos, hogy pozitív lesz-e a mérleg. Továbbá, lehet-e az egyéni ellenállást kulturális ellenállásként definiálni? Ha valaki kizárólag saját személyes érzésmódja szerint tevékenykedik, ilyen értelemben oszt meg egy kultúrát valaki mással, akár egy másik individualista ellenzékivel? És ha az a válasz, hogy saját személyes érzésmódja mutatja meg az igaz úthoz vezető irányt, ez talán nem egyetemes értékekre való hivatkozás? Csak ebben az esetben azzal a súlyosbító körülménnyel párosul, hogy az egyetemességre való hivatkozásból minden társadalmi dialógusból eredő kontroll hiányzik.
Soha nem gondoltam, és most sem gondolom azt, hogy önmagunkba fordulva sikerrel kivonhatjuk magunkat a tervszerű ellenállás ellentmondásai alól. Épp az ellenkezője történhet: talán itt az ideje, hogy szemléletmódunkban egy még inkább társadalmi lét felé való előremenekülésen keresztül csökkentsük minimálisra – teljesen nem lehet kiküszöbölni – a tervszerű kulturális rezisztencia ellentmondásait.
3.
Így tehát eljutunk az egyetemes kultúra kérdéséhez. Az egyetemes kultúrát, a bölcsek humanizmusát sokáig úgy emlegették, mint az egyetlen eszközt, amely lehetővé teszi a provincializmus – azaz a morál fejlődésének korlátai, az obskurantizmus -, a kulturális partikularizmusok meghaladását.
Most mellőzzük az egyetemes kultúrának azokat a naiv fogalmi meghatározásait, amelyek – civilizációs misszió formáját öltve – valójában egy-egy partikuláris kultúra érvényre juttatási kísérletének álcázását szolgálják. Ezek a naiv fogalmi meghatározások persze közhelyek, de kritikáink kényelmes céltáblái. Vegyük inkább a kifinomultabb verziót, azt a követelményt, amit Léopold Sédar-Senghor egyik híres mondatában így határozott meg: „le rendez-vous du donner et du recevoir" (az „adni" és a „kapni" találkozása, kölcsönhatása). Lehetséges-e ilyen találkozás, és ha igen, mihez hasonlítható?
Bizonyos értelemben feltételezhető, hogy az egyetemesség fogalma magától értetődően egy ilyen találkozást jelent. Végül is az egyetemesség és az egyetemlegesség etimológiai gyöke megegyezik. Érdekes módon a középkori európai szóhasználatban az universitas egy partikuláris kulturális közösségi formát is jelentett. Lehet, hogy az egyetem az „egyetemes" szimbólumaként mint az egyes közösség értelmében vett egyetemek útkereszteződése született meg? Abban biztosan kételkedni kell, hogy ez a múltban így történt, de nem lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy a jelenben és a jövőben így fog történni.
Ennek a kérdésnek egy másik jellemző eleme az 1968 utáni időszakban számos egyetemen a „kulturális különbözőség" fogalmáról (és az életpályára kiható következményeiről) folytatott vita. Napjainkban az USA egyetemi berkeiben egy fontos vita kapcsán igen bizarr helyzet alakult ki: a vitázok egyik fele a női vagy a néger kultúra tanulmányozásának előtérbe helyezése vagy az ún. irodalmi kánonok megszüntetése révén szeretné a kultúrák univerzumát befogadni, míg a másik oldalon olyan egyetemes kultúra mellett állnak ki, amelyet a nyugati civilizáció tanulmányozásának előtérbe helyezésével közelítenek. Az az igazság, hogy fel van forgatva a világ. Mindkét fél úgy véli, hogy a partikulárison keresztül vezet az út az egyetemeshez (bár eltérnek abban, hogy hogyan értelmezik a partikulárist). Vajon a kulturális különbözőség e fokozata, miként Sartre a nègritude (négerség-öntudat) kapcsán sugallta, a hegeli tagadás tagadása? Egy – bár távoli – jövőben nem fognak-e nemcsak az államok, de a nemzeti kultúrák is kihalni? És ha ki kell halniuk, ez lesz a tökéletes társadalom scenariója? Vagy éppen ellenkezőleg, valamilyen új pokla a robotizált egyformaságnak? […]
Azt hiszem, sokáig kitértünk az elől, hogy komolyan elmélkedjünk egy posztkapitalista jövő kulturális következményeiről, mivel a jelenlegi kapitalizmus okozta nehézségek teljesen érthetően éppen elég aggodalomra adtak okot. Feltételezzük, és magam is igaznak hiszem, hogy kívül maradva az egyenlőség világán nem lehet szabadság, és kívül maradva a szabadság világán nem lehet egyenlőség: mi következik ebből a kultúra, a művészetek és a tudományterületén? Az a szabadság világa, ahol ki-ki a saját érzéseit követi? Az az egyenlőség világa, amelyben mindannyian ugyanazokat az egyetemes értékeket tesszük magunkévá?
És ha, mint ahogy bizonyítani igyekszem, a kultúra egyszerre kollektív és konfliktushordozó kifejeződés, kollektivitás és konfliktus nélkül nem létezik, létezhet-e a „kultúra" a szabadságnak és egyenlőségnek, ebben a feltételezett világában?
Ezen a ponton meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: nem tudom, és – ez az igazság. Meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: a jelen gondjai megoldása érdekében várhatnak még a hipotetikus kérdésekre adandó válaszok (de erről nem hiszem, hogy ez igaz lenne). Gondolom nem véletlen, hogy az elmúlt 10-15 évben olyan széles körű vita folyt a „kultúra" kérdéséről. Ez onnan ered, hogy szétesett a XIX. századra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a társadalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás színtereibe vetett kettős hit. Néhányan visszatérnek Istenhez, mások egy „kultúrára", vagy egy „identitásra", vagy valamilyen más, realisztikus illúzióra tekintenek, mely támaszuk lehet helyzetük javításában. Én szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy letisztított egyetemes kultúrán keresztül rátalálhatunk a mi utunkra. De épp ennyire szkeptikus vagyok atekintetben is, hogy egy nemzeti vagy etnikai vagy bármilyen más partikuláris kultúra több lehetne, mint egy egyszerű mankó. A mankók használata nem jelent ostobaságot. Integritásunk helyreállítása céljából gyakran van rá szükségünk, de a mankók meghatározásukból következően ideiglenes, átmeneti eszközök.
Azt hiszem, „utópiánkat" arra lenne a legjobb alapozni, hogy fizikai, biológiai vagy társadalmi szinten lehetetlen hosszan tartó egyensúlyt létrehozni. Tehát soha nem lesz szilárd szabadságpárti, egyenlőségpárti világunk. De elérhetünk egy olyan világrendszert, amely szerkezetében a szabadság és az egyenlőség felé mutat. Nem vagyok igazán biztos abban, hogy milyen is lehet ez a struktúra. De akármilyen legyen is, hiszem, hogy bensejében mindig ott lenne az állandó tendencia mind a szabadság, mind az egyenlőség visszafordítására, felforgatására.
Az általam legjobbnak elképzelt jövőnek ebben a scenariójában mindig lenne helye, állandó helye lenne a kulturális rezisztenciának. A szabadságot és az egyenlőséget tagadó tendencia elleni harc módja kulturális rész-entitások: művészetek, tudományok, identitások teremtése és újrateremtése lenne; mindig újaké (melyek gyakran régieknek tartják magukat), amelyek társadalmiak (inkább mint individuálisak); olyan partikularizmusok teremtése vagy újrateremtése, amelyeknek bevallott vagy be nem vallott céljuk az, hogy újra meg újra felemeljék a szabadság és az egyenlőség egyetemes valóságát. Mindez természetesen nem lehet csupán egy feltételezett jövő leírása, hanem részben annak a jelennek a leírása, amelyben élünk.
(Ford.: Halászné Garami Szilvia)
Marxismo Oggi, 1989/3-4.
("The National and the Universal: Can There Be Such a Thing as World Culture?" in A. D. King, Culture, Globalization and the World-System: Current Debates in Art History, 3 ed., Binghamton 1991; reprinted in: I.W.: Geopolitics and Geoculture, Cambridge 1991)
Jegyzetek
1 A kultúra két értelmezésének megkülönböztetését egy korábbi munkámban tárgyaltam, La cultura come campo di battaglia ideologico del sistema mondiale moderno (megjelenés alatt).
2 Isaac Joshua: La face cachée du Moyen Age. Paris, La Bréche, 1988. p. 21.
1993 – egy új nemzeti kérdés
Úgy tűnik, hogy a XX. század végére lehanyatlik a legújabb kori történelem két, ez ideig uralkodó alakzata: a nemzet és a tömegpárt.
A modern európai társadalomelméletek – a közgazdaságtantól a jogtudományokig – a tudományos gondolkodás elvitathatatlan kiindulópontjának tekintették a nemzet-formát (nemzeti piac, állam, …). Mindazonáltal a jelen fázisban az újjászerveződő nemzetközi munkamegosztás a világpiacon olyan új, nemzetek fölötti alakzatot alakít ki, amelyben az új pénzügyi-ipari csoportok szövevénye, hegemón szerepe már észrevehetően kirajzolódik, de még nincs meg az ennek megfelelő politikai forma.
Az ipari országok külkereskedelme a bruttó nemzeti jövedelem 1/4-e körül van, és nagyobb belső piacra van szükségük. Az USA külkereskedelme a bruttó nemzeti jövedelemnek csak az 1/10-ét adja, nagy a belső piaca, s ennek ellenére Mexikóval már megalakult, Kanadával pedig folyamatban van a közös piac kialakítása. Délkelet-Ázsiában is kibontakozóban van egy nagy gazdasági térség, amely Japáni, a „négy sárkányt" (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr) és az ASEAN más országait (elsősorban Thaiföld és Malaysia) fogja integrálni. Még a jelenleg multinacionális cégek uralma alatt álló, külföldi adósságok kamatterheitől sújtott, iparilag kevésbé fejlett országok is, Latin-Amerikától a Maghreb országokig, közös piaci és gazdasági kooperációs formákkal kísérleteznek. Ám a nemzetforma Nyugat-Európában fog a legmélyebb válságba kerülni. Ma a tizenkét közös piaci ország jelenti a világ legnagyobb potenciájú belső piacát, az ő szellemi tőkéjük a leggazdagabb, a kézműipari termékek kínálata sokrétű és rugalmas, s mégis, a vállalatok és a bankok a konkurenciával szemben még mindig alulméretezettek. A teljes egészében 1993-ban érvénybe lépő, de a vitákban már szimbolikus értékű Egyezségokmány a szabad tőkeáramláson, a szállításnak, a távközlésnek és a bankok piacának tényleges egyesítésén túl az európai kapitalizmus kulcsproblémájára adott első választ jelenti: az USA-éval és Japánéval azonos léptékű gazdaságok megteremtését.
Az üzleti világban manapság ez a mondás járja: „európai kutatás, amerikai fejlesztés, japán termék". 1993 nyitott kérdésként veti fel ennek a kapcsolatrendszernek a felborulását és az új, a csendes-óceáni térségre vetített egyetemes munkamegosztás feltartóztatását.
Jelenleg a tizenkettek világkereskedelmi exportrészesedése az USA és Japán együttes hányadának a kétszerese, de ennek több mint a fele a közösségen belüli csereforgalomból származik. A háború utáni világkereskedelem növekedési aránya – az olajválság hatásaival párhuzamosan – a 70-es években és a 80-as évek első felében csökkent, míg az utóbbi években – inkább a dollárárfolyam csökkenésének, valamint a csereforgalom volumennövekedésének köszönhetően – ismét megemelkedett.
Valójában kettős tendencia működik: a közös piaci térségben növekszik a nemzetek közötti csereforgalom, míg a térségek között – ahol a konkurencia erősebb, és a bejutást sorompók nehezítik – a csereforgalom csökken.
Másrészt az európai Közös Piac fejlődésében az Egyezségokmány fokozatos megvalósításával kapcsolatban két cél is megoldatlan: az egyik műszaki (az előírások és a szabványok egyesítése), hiszen a közösség különböző nemzeti piacaira nem lehet ugyanazon módon termelni; a másik a pénzügy és a vagyonkezelés, hogy ez ösztönözze a világpiaci hatékonyságot lehetővé tevő gazdaságok létrehozását. Az egyetlen központi bank létrehozásának kérdésétől az egységes pénznem kérdéséig a pénzügypolitika egységesítéséről folyó jelenlegi vitában a kormányoktól és parlamentektől független központi bank önállóságának olasz-német vonala látszik előnyben részesülni. A politikai egység létrejöttéig az európai nép valódi képviseletét a központi bankok igazgatótanácsai fogják ellátni, s ennek alapján megjósolható, hogy a fogyasztás és a foglalkoztatás kárára a monetáris stabilitást fogják buzgón védelmezni. Azt mondhatnánk, hogy az európai közösség piacainak jelen egyesítési folyamata ismét életre kelti a kapitalizmus állati énjét, legyőzi a régi nemzetformát, de győzelme egyúttal a munkásmozgalom fölött is megkondítja a lélekharangot.
Ugyanezt a pályát futja be a párt-forma. Az európai történelemben a tömegpárt az agrár-ipari oligarchák uralta, cenzusos rendszerekből az általános választójogon alapuló demokratikus rendszerekbe való átmenetet létrehozó történelmi alany volt. Ahogy a munkások harcai a kapitalista fejlődés tényleges motorjává válva a technikai és a szervezeti megújulás ösztönzői voltak, a munkásosztály párttá szerveződése rákényszerítette az uralkodó osztályt, hogy á kulturális befolyás és a konszenzus talaján álló, hegemón módon válaszolni tudó, analóg szervezeti formákat és társadalmi szövetségi politikát alakítson ki: ezáltal a munkásosztály a jogi és a politikai megújulásnak is a motorjává vált.
De napjainkban a tömegpárt is válságban van. Egyrészt a kapitalista átszerveződ és nemzetközi jelenségsorozata a munkamegosztásra kiható mikroelektronikai forradalommal, amely a vállalatoknál, cégeknél új szakember-típusokat termelt ki, megváltoztatta az osztályösszetételt; másrészt a tömegtájékoztatási eszközök hatásai lerombolták azokat a munkás és paraszti szubkultúrákat, amelyekre az osztályönállóság megszilárdítása céljából a szocialista mozgalom támaszkodott, és amelyekre építve próbáltak a későbbiek során a szociáldemokrata és kommunista vezető csoportok – eltérő nemzeti sajátosságok között – a nemzeti hagyományok új és modernebb interpretálóiként kapcsolatot teremteni az uralkodó osztályok kultúráival. Az NSZK-ban az SPD, Franciaországban az FKP, Olaszországban az OKP kiemelkedő példák arra: miként vallott kudarcot az a törekvésük, hogy az országnak egy lehetséges új politikai és kulturális irányt adó, osztálymozgalmat irányító képviselőkként lépjenek fel.
Miként a nemzetközi jelenségek és a nemzetforma válsága válságba sodorták a keynesi nemzeti politikát, ugyanígy jutnak válságba az egyes nemzeti munkásmozgalmak által az elmúlt évtizedek során kialakított kulturális identitások is: a folyamat különösen a latin országokban látszik súlyosnak, ahol a válság mind a gazdasági harc szervezeti kérdéseit illetően (a szindikalizáció mértékének csökkenése), mind pedig kulturális értelemben (piaci szemléletek hegemóniája) erősebb, és ahol a baloldal távol áll attól, hogy európai közösségi szinten adjon választ az új, nemzetek fölötti kultúra kérdésére, sőt mintha egyenesen ki is térne ezelől.
A reagani korszak nemzetközi neoliberális kurzusa a szabadpiaci ideológiákat és a világ antisztálinista irányú átrendeződését részesítette előnyben. Valójában – mint már a 70-es évek közepén a Háromoldalú Megállapodás dokumentumaiból kitetszik – a népi beavatkozás törvénytelenítésének ideológiája az erős végrehajtó hatalom-gyenge demokrácia párosítást vette célba.
Ez látható volt a destabilizáló pénzügyi manőverek esetében a francia baloldali kormány első időszakában, valamint Olaszországban, az OKP által is támogatott nemzeti egységkormány idején a szabadkőművesek manővereiben.
Érthető, hogy napjainkban az európai baloldal pártjai, különösen a kommunista pártok, de a labouristák és az északi szocialisták véleménye is megoszlik abban, hogy – a letűnt nemzeti stratégiákhoz való vesztes visszavonulás kockázatával – feltárják-e az egyesítés közősségi folyamatában a multinacionáíisok által betöltött hegemón szerepet, vagy e cél megvalósítása (és egy igazi nemzetek fölötti tervezés képessége) nélkül síkra szálljanak-e a gazdasági és társadalmi teljhatalommal rendelkező egységes parlament mellett. Az igazi veszélyt az jelenti, hogy az évszázad végéhez egy állammá alakulni képes piaccal, de olyan népekkel jutunk, amelyek képtelenek arra, hogy új Nemzetet hozzanak létre, hogy békésen végbemenő társadalmi átalakulást célzó tervet dolgozzanak ki.
De mit jelentett és mit jelent ma a nemzeti kérdés a munkásmozgalom számára?
Marx művében a nemzet kategóriájával kapcsolatban két tisztán elhatárolható gondolati sík található. Egyrészt a nemzet, mint a modern európai történelem terméke, kiterjedt területet uraló, feudális kötöttségektől megszabadított piaci kapcsolatok növekedési folyamata, amely a központosított állam vezetésével végbemenő intézményi szerkezetreformmal jár együtt. Ebből a szempontból, röviden, a központosítás civilizációt alkot, s ez magában foglalja azt is, hogy a kis nemzeteknek el kell tűnniük. Ez a civilizáció-típus a maga jellegzetes társadalmi és politikai formáival valamint a termelés és a csere kapitalista viszonyainak fejlődésével világszerte elterjed és tért hódít.
Semmi kétség afelől, hogy Marx és Engels írásaiban egészen az 1848/49-es forradalmak koráig ez a nemzetfogalom uralkodik, amely az újkori történeti irodalomban, a XIX. század első felének forradalmi gondolkodására teljesen jellemzően mint a haladás és a reakció közötti ellentét van jelen.
Mindazonáltal már ezekben a fiatalkori írásokban is különbséget tesznek „nemzetiség" és „nemzet" között. A nemzetiség kulturális kategória, melynek gyökerei távoli évszázadokba nyúlnak vissza, feltételezi a közös nyelvet, szokásokat, rokonsági formákat; nemcsak egy meghatározott gazdasági formáció társadalmi viszonyaira utal, hanem egy közösség tartós történelmi viszonyaira is, beleértve e közösség fizikai környezetét, amelyben él, és amit saját munkájával átalakított.
A nemzetiségek, a középkori „nationes", a közösségek vagy katonai rendek „nemzetekbe" szerveződése nem ismert franciákat, olaszokat vagy németeket, hanem pikárdiaiakat és normandokat, lombardokat és nápolyiakat, szászokat és svábokat.
Ezekben az években Marx és Engels, akárcsak a Restauráció utáni liberális és demokratikus gondolkodók, Európa történetét a haladás és a reakció pártjainak harcaként értelmezik: egyik oldalon az ipar, a polgárok törvény előtti egyenlősége, a gyülekezési és sajtószabadság; a másikon a feudális maradványok és a despotizmus, a maga különböző formájú szervilizmusaival. Ebben az ütközetben osztályok és nemzetek összefonódnak: a polgári forradalom demokratikus vívmányainak európai elterjesztése érdekében a munkásosztálynak az ipari burzsoáziával és az alkotmányos államokkal kell szövetkeznie, míg a cár vagy Poroszország védelmét kereső nemzetiségek csak az ellenforradalom oldalán harcoló, deklasszálódott társadalmi rétegek reakciós történelmi szerepét játsszák.
A londoni száműzetés éveiben Marx látóköre kiszélesedik, újraértékeli a cári birodalmon belüli lengyel felkelés és a Nagy-Britanniát uraló agrár-ipari tömörüléssel szemben kirobbant ír felkelés forradalmi szerepét. Szó sincs a nemzetiségek, vagy a kis nemzetek önálló értékként való elismeréséről, de felismeri, hogy a kapitalista világ nemcsak egy formáció, hanem egy rendszer.
A gyarmati világgal foglalkozó, a Britishben elmélyített, és a New York Daily Tribune számára megírt tanulmányokban felismeri a nemzetközi munkamegosztást, az ipari országokbeli szabadságjogok, a félfeudális országokbeli szolgaság és a gyarmatok rabszolgasorsa közötti kölcsönös összefüggést. Engelshez írt levelében (1858. X. 8.) már kételkedik abban, hogy az európai szocialista forradalom végül is végbe mehet „a világ e kicsiny sarkában, elfojtják, mivel a polgári társadalom jóval nagyobb területen van már fellendülőben …"
Ebben az értelemben Marx érettkori írásaiban a Nemzet fogalma összetett történelmi kérdés, nem hagyja figyelmen kívül a nemzetiségek történelmi elsekélyesedését és ismételt felszínre kerülésüket a társadalmi és a nemzeti harc dialektikájában. Ki nem fejtett intuíciókról van szó. Kétségtelen, hogy Marx elméletében eurocentrikus marad, hogy a civilizációt egyes számban és nem többes számban értelmezi. Mindazonáltal ez a marxi értelmezés, valamint az ír kérdéssel foglalkozó írásai hatottak Leninre, ez látszik a nemzeti önrendelkezés jogáról szóló téziseiben, a Rosa Luxemburggal, Radekkal és Buharinnal folytatott vitáiban, akik még a társadalmi forradalom és a nemzetiségi kérdés kapcsolatának kozmopolita és neojakobinus koncepciójához kötődtek.
Másrészről annak a szakításnak az elméleti háttere, ahogyan előbb a bolsevik vezetőcsoport, majd a Komintern a gyarmati kérdés kapcsán szembefordult a II. Internacionálé eurocentrikus sovinizmusával, a világgazdaságnak mint rendszernek, mint centrum-periféria kölcsönviszonynak az érett Marx általi megsejtésében és az idős Engels kifejezetten antikolonialista álláspontjában található – erre Lenin egyértelműen utalást tesz. (L. Engels 1882. IX. 12-i Kautskyhoz írt levelét.)
A három Internacionálé történetében (a nyugati politikatörténettel, a nemesi és polgári rétegek hatalmát képviselő intézmények történelmi formáival párhuzamosan) a kongresszusokon és a vezető szervezetekben mindig nemzeti képviselet volt. Mindazonáltal a nemzetiségek kérdése elméleti és politikai szempontból is állandó téma és potenciális ellentéthordozó maradt, bár a politikai centralizmus, a nemzeti képviseleti forma nagy túlsúlya mellett. (Az Osztrák-Magyar Monarchia szociáldemokráciája kivételt jelent, mivel ez az 1897-es bécsi kongresszus óta hat nemzeti szervezet föderációját alkotja; a zsidó Bund és az örmény szociáldemokraták a bolsevik OSZDMP-vel vitába szállva ezt vették mintául.)
Maga a Komintern soha nem állította a vitában a szekciószervezés nemzeti formájának egyedüliségét, mégis a nemzetiségek, a kapitalista rendszerekben elnyomott nemzeti kisebbségek, a gyarmati népek kérdését illetően sokkal érzékenyebbnek mutatkozott. Radikalizmusuk csak a VII. Kongresszus (1935) után csökkent, mivel az antifasiszta védelmi stratégia mind a társadalmi, mind a nemzeti harc célkitűzéseit illetően mérsékelt fordulatot igényelt. Mindazonáltal ez a fogékonyság soha nem csökkent, sőt – a szociáldemokrata szekciókkal szembeni eltérő jelleget mutatva – a Komintern felbomlása után is a nemzeti szekciók kultúrájának építő eleme maradt, ott is, ahol, mint Nyugat-Európában, a kommunista pártok fejlődése az utóbbi időkben eltért egymástól.
Hiba lenne a kommunistáknak a nemzeti kisebbségre irányuló állandó figyelmében csak egy eszközt, a politikai harcban kihasználható sajátos ellentmondás felismerését látni. Természetesen van egy „taktikai" dimenzió, mely az adott történelmi pillanat és a vezető csoportok szerint változik, s bár nem mindig világosan és sohasem adva teljes megoldást, egy inkább kulturális mint intézményes választ követelő antiökonomisztikus törekvés kifejeződését foglalja magában. Ebből a szemszögből ismét felmerül és még bonyolultabbá válik a nemzetiség és a nemzet közötti azonosság/különbség kapcsolat. Míg a nemzet a kapitalista piac államformája, a nemzet kulturális alapjai a nyelvben, a vallási formákban, a művészetekben és a szokásjogban: mindazon „hosszú távon" működő (s a folklórban nem kimerülő) kulturális formákban gyökereznek, amelyek éppen a modern nemzetformában élettel telítődve visszahozzák a nemzetiségek örökségét. Különböző nemzeti adottságok között az európai munkásmozgalom ezen a kulturális talajon igyekezett működni; a nép igazi szellemi letéteményeseként a nemzetiségekben élő történelmi örökség visszaszerzését célozta meg, és szembeállította azokkal az irányt adó értékekkel, amelyekkel a különböző uralkodó osztályok a nemzeti egységesítési folyamatot erősítették: az SPD a klasszikus német filozófiához és különösen a fichtei etikai idealizmushoz való visszakapcsolással állította szembe a közösség és a társadalom kategóriáit; az FKP a laikus felvilágosodás és a forradalmi jakobinizmus hagyományaira, az OKP pedig, egy befejezetlen demokratikus forradalom örököseként az olasz Risorgimento antifeudális és antiklerikális harcára hivatkozva.
Bár ez a kérdés elmélyültebb tanulmányozást érdemel, ezek mégis csak minket gazdagító tapasztalatok, a világpiac nemzetek fölötti térségekben való átszerveződése más válaszokat igényel. A munkásmozgalomnak a közösség kihívásával szembeni gyengeségét jelzi (1993 csupán egy szimbolikus határidő), hogy elutasító alapállása vagy tehetetlensége miatt, de képtelen arra, hogy az Európa-nemzet kérdésére adandó minden gazdasági vagy társadalmi választ megelőzően mindenekelőtt kulturális szempontból átgondolja azt.
Az Egyesült Államokban a munkásmozgalom soha nem valósította meg azt a célt, hogy politikai párttá alakuljon, az etnikumok és a nemzetiségek rétegződése akadályozta a mozgalom kulturális egyesítését. Az EGK-országokba irányuló, a Közösségen kívüli országokból jövő és egyre erősödő munkaerő-beáramlás ugyanezeket a kérdéseket veti fel: katolikus vagy ortodox felekezetek, iszlám szervezetek (az EKG-ban már tízmillió muzulmán van) igyekeznek – és néha sikerrel – megvédelmezni az emigránsok kulturális identitását, míg a szakszervezetek és a munkáspártok nem lépik túl a szociális gyámkodást, a kulturális védelemmel nem foglalkoznak, és nem bíznak az integrációban.
A tömegkommunikációs szektor jelenlegi, a kiadóktól a televíziós csatornákig érvényesülő koncentrációs folyamata nemcsak a piaci kvóták átszerveződésének része, hanem a Közösség-szintű kultúrpolitikai hegemónia kapitalista tervének kifejeződése is.
Egy új vezetői osztály kialakulását illetően ismét felmerül a kérdés: egyik oldalon Brüsszel és Strasbourg eurobürokratái, a közösségi piacot követő multinacionális cégek, bankok funkcionáriusai és a NATO-tisztek, a másik oldalon az ülésekről távolmaradó, egymást nem nagyon megértő baloldali Európa-parlamenti képviselők, a szakszervezetek és jótékonysági intézmények nemzetközi irodáinak funkcionáriusai, s az emigráns szervezetek. A mérleg nyelve egyértelműen a fináncburzsoázia felé billen.
Az elkövetkező években a közösség országainak társadalmi életét két folyamat fogja egyértelműen meghatározni: az első az egységes piac szolgálatában működő vállalatok és szolgáltatások átstrukturálódásának új fázisa; a másik a nemzetközi gazdasági ciklus ma még csak részben megjósolható evolúciójából következik. Ezeknek az éveknek a hosszú, expanzív fázisa csakis az Egyesült Államok belső piaca által játszott húzó szerepnek volt köszönhető. Éveken át az USA többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt, s árut, tőkét importált. A 80-as évek első felében a magasan tartott kamatláb politikájával párosuló dollárfelértékelés a világ minden részéről lecsapolta a tőkéket, de a kereskedelmi mérleget passzívvá tette, egyes szektorokban egyenesen iparfelszámoláshoz vezetett. A 80-as évek második felében a dollár árfolyamának esése fékezően kezdett hatni a kereskedelmi deficit alakulására, de a kamatlábat továbbra is magasan tartó politika a külföldi tőke vonzásával és a szövetségi deficit finanszírozásával növelte a kamatterhet és/tehát a pénzügyi mérleg hiányát. Másrészt a magas kamatok a legutóbbi hónapokban a dollár váratlan újrafelértékelését eredményezték, ez megnöveli a külföldi tőke beáramlását, de gyengíti a kereskedelmi mérleg javításának lehetőségét.
1989 végén a külföldi adósság 600 milliárd dollár körüli: az adósság bűvös köre kezd elviselhetetlenné válni.
A szanáláshoz vezető két legfontosabb út a katonai kiadások csökkentésén és az adók növelésén át vezet, ahogy ezt egy korábbi cikkben (l. Marxismo Oggi II. évf. 6. szám) már megpróbáltuk kifejteni: az első út első lépése az SDI-tervek és a nyugat-európai jelenlét költségeinek átdimenzionálásával kezdődik, a másodikra pedig a közeljövőben rá lehet térni, pl. a benzinadó emelésével kezdve. Bármeddig tartson is az adósságból való kilábalás hosszú művelete, és bármilyenek legyenek is az eszközei, az USA-nak csökkentenie kell a belső fogyasztást, a dollárárfolyam csökkentésével kell manővereznie, és növelnie kell az exportot: egyszóval a deflációs szövetségi politika útjára kell térnie.
Mindezekhez a nehézségekhez társul a nyersolaj-ár kóboraknája. Tavaly már 60%-kal emelkedett a színesfém ára, és nincs semmi biztosíték arra, hogy Szaúd-Arábia továbbra is felügyeli a „hét nővér" olajhordóit. A közeljövő iráni politikájának alakulása kisebb feszültségekhez vezethet a Perzsaöbölben, és így megkönnyítheti az olajár emeléséről szóló megállapodások létrejöttét. Afganisztánban az éppen a szaúdiak által felbérelt peshawari szunnita csoportok és az iránbarát siita csoportok közötti összeütközés kihat az olajárfolyamra is, melynek útjai, akárcsak az Úré, kifürkészhetetlenek.
Néhány alapanyag és a kőolaj árának felemelése, a hadiipari megrendelések csökkenése és az ehhez kapcsolódó nehéz átállás, az Egyesült Államok belső piaci fogyasztásának visszafogása: mindezek a deflációs politika lehetséges tényezői, egyszóval a fogyasztás csökkentése nemzetközi szintű recesszióval fenyeget.
A nemzetközi ciklus kibontakozásának mindenesetre a japán és az USA-export európai piacokra gyakorolt nyomásának erősödéséhez kell vezetnie, ez a foglalkoztatottság csökkenésének minden súlyos hatásával együtt fokozza az egyesített piac hatására már működő kapitalista szerkezetváltás sebességét és kisugárzási körét, továbbá növeli a szociális kiadások visszaszorítását, a régi módon iparosodott területek válságát, a fejlődés és a jövedelem ollójának nagyobbra nyitódását az egyes vidékek között.
Úgy tűnik, hogy az európai baloldali munkásszervezetekben mindez gyengén és helytelenül tudatosul: gyenge, amennyiben a politikai összeütközés közvetlen (nemzeti) és helyi aspektusai a stratégiai (európai közösségi-nemzetek feletti) aspektusok fölé kerekednek; helytelen, amennyiben a „szociális" politikának többé-kevésbé emfatizált követelése, a piacok semlegesnek és egyértelműnek tartott egységesítési folyamatával szemben, elkülönülő, járulékos, ténylegesen alárendelt követelésként jelenik meg.
Ebben a megkülönböztetésben – túl a tehetetlenség gyakorlati következményein – a felhalmozás, a szociális és kulturális igények kielégítésére szánt összegek, a környezeti kihatások nyilvános kontrollfolyamatainak, egyszóval a szocializmusnak és minden lehetséges hozzávezető átmeneti formáinak ellenőrző hipotézise semmivé lesz. Itt a nemzeti állam válsága új történelmi munkamegosztás, a piac spontaneitása, vagyis az oligopóliumok vezető csoportjainak kialakulása, az „új közösségi fejlődési modell" meghatározása felé mutat, a nép képviselői a társadalmi feszültségek tompítóinak ma a nemzeti parlamentben játszott szerepét tölthetik be, s ugyanehhez fognak holnap Strasbourgban asszisztálni.
A ciklusellenőrzés Keynes-féle nemzeti politikája csak akkor látszik hatásosnak, ha nemzetek fölötti szinten újragondolják, ám a baloldal képtelen arra, hogy saját fejlődési alternatíváját megfogalmazza, s ez visszavezet oda, hogy képtelenek szembesülni saját, nemzetek feletti identitásuk problémájával. Visszatükröződik továbbá ez a tehetetlenség abban is, hogy hiányzik azoknak a nemzeti témáknak a kiválasztása, amelyeknek az új nemzetközösségben hatniuk kellene. Az egyik oldalról a közös piaci belépést sürgető török nyomás az EGK országokkal folytatott cserekereskedelem érdekében, amely a közös piaci országokkal immár a teljes mennyiség 50%-át súrolja. Úgy tűnik, hogy nem az európai baloldalnak a szakszervezeti funkcionáriusok és antifasiszták meggyilkolása elleni tiltakozása fogja az azonnali belépést megakadályozni, hanem az Európai Közösség piacán megjelenő olcsó török munkaerő dömpingje miatti félelem. Ez okból Ciprus csatlakozását is megakadályozták, pedig az már megérett erre. A másik oldalon továbbra is csend honol, és ez a csend, mint sziklanehéz kő, úgy nehezedik a német kérdésre is. (…)
Mivel az Európai Parlament helyeiért folyó választási kampányban erről nem esett szó, hagyjuk nyitva ezt a kérdést, halasszuk a közösségi élet új választási, vagy nem választási határidejére, s várjunk, hogy megérjen Ausztria felvételi kérelme, ami újabb helyzeteket (nem utolsósorban a magyar helyzetet) fogja mozgásba hozni.
De vannak más, hamarabb esedékes határidők: a piacok egyesítésétől a belőle következő szerkezetátalakítási hullámig, s mindez egy olyan történelmi fázisban, amikor a világpiac horizontján a recesszió felhői gyülekeznek, és a harmadik világban az adósság egyre nyomasztóbb, egyre fokozódó circulus vitiosusa a drágaság elleni véres felkelésekhez vezet.
A baloldalnak ezekre az aktuális kérdésekre válaszokat, mégpedig olyan elsősorban mozgalmi válaszokat kell adnia, amelyek a nemzetek fölötti szakszervezeti küzdelem csoportvitáiban, egy egységes munkatörvény kikényszerítése érdekében vívott harcokban, a munkásmozgalom különböző nemzeti szektoraiban közös társadalmi és politikai identitás kialakításában fejlődhetnek ki. Európai Közösség szintű munkásharcok nélkül nem lesz semmiféle európai baloldal. A társadalmi harcok új ciklusának fejlődése a szocializmus nemzeti eszméjének a jelenlegi fejlődési formákon és a jövedelemelosztás célkitűzésein belüli radikális újragondolása nélkül nem lesz elegendő. Nem a piaci Európának társadalmi Európával való kiegészítéséről van szó, hanem egy új, nemzetek fölötti kulturális identitásról és új politikai szervezeti formákról. A felhalmozás olyan nyilvános ellenőrzését lehetővé tevő formák felé kell fordulni, amelyek képesek a döntési folyamatok átláthatóságával a társadalmi fogyasztás prioritását és a környezeti hatások szabályozását garantálni.
A munkásmozgalom csak ezen a talajon terjesztheti ki hagyományos társadalmi bázisát a műszaki és az intellektuális munka új tömegeire, ily módon nyerheti vissza vonzerejét a felnövő generációkra, és így tudja kritikai módon elsajátítani az új ökológiai kultúrák radikális elkötelezettségét.
És ezen a talajon állva elkerülhetetlenül találkoznia kell az új szovjet vezető csoport javaslataival, mint a hadiipar polgárivá alakítása, a katonai kiadások radikális csökkentése; új piacok az európai államok között; az egész Mediterrán-térségre kiterjedő tudományos és műszaki együttműködési formák. Járható útról van szó, mely más térségekkel kapcsolatban is kulturális cseréket, gazdasági együttműködést és békét hozhatna. De ez a találkozás a nyugati baloldal igazi és valódi kulturális forradalmát, átalakulási folyamatát és az Európai Közösség szintjén az egymástól eltérő nemzeti hagyományoknak egy új, szocialista kultúrában való feloldását feltételezi.
(Ford.: Halászné Garami Szilvia)
Marxismo Oggi, 1989/3-4.
Nemzetiségi ellentétek Romániában – és az egyenlőtlen fejlődés
Ceauşescu nem maga találta ki a nemzeti ellentéteket, melyekkel a románok és magyarok viszonyát oly sikeresen megmérgezte. Ezek az ellentétek nemcsak készen adódtak számára Közép-Európa történelmi előéletéből, hanem végzetszerű tehetetlenséggel maguk gördültek arrafelé, hogy bénítsák Románia népeinek cselekvő-, alkotókészségét. Az ártó szándék csak felismerte és agyafúrtan felhasználta ezt a vak erőt; fallá emelte a két nép között.
A temesváriak hősiessége rést ütött ezen a falon. A gyötrelmes közös szorultság, s az abból felvillanó emberfeletti cél közös cselekvésbe olvasztotta a város, majd az ország minden nemzetbéli lakóját.
Egy rövid történelmi pillanatra! Ennek mámora nem elég azonban ahhoz, hogy félresöpörje az ellentétek történelmi kövületeit: a különbségeket, melyek egymással szembefordítják a népeket. Ezeket csak akkor tudhatjuk megbontani és elhordani, ha értelmünk egyszer alapjukig hatolt. A megértést nem helyettesítheti az érzelmek bármily forró lobbanása sem.
Óvatosan hát! Ne rögtön a magunk példáján kezdjük vizsgálni a kényes igazságot. Annak idején a cseh tavasz virágainak elfagyasztásában fontos eszközzé vált a szlovák nemzetiség keserűsége. Az iparosítás addigi menetében az ország akkori, zömmel cseh vezetése elhanyagolta a szlovák területeket. Ami kényszerűen vonta maga után Szlovákia hátramaradását az élet minden egyéb, ettől függő vonatkozásában is. Szándékosan, tervszerűen-e? Ki tudja! Mindenesetre valóságosan. Így, mikor a Varsói Szerződés erői megszállták az országot, a szlovák pártnak szinte egésze állott készen a sztálinista restauráció végrehajtására. A reform cseh vezetői keservesen megkéstek a szlovák kisebbségi sérelmek orvoslásával – amíg még lett volna reá idejük.
A délszláv népek ellentétei lassabban érlelődtek. Tito, míg élt, késleltetni tudta az ellentétek felszínre törését. Most viszont a Milosevics által útjára bocsátott szerb nemzeti érdek törekszik maga alá gyűrni a nálánál fejlettebb szlovéneket és horvátokat (ahogy a visszamaradott albánokkal és crnagorácokkal korábban már megtette). A szerb nacionalizmus belháborúval és széteséssel fenyegeti a válságban megrekedt Jugoszláviát.
Ugyanezek a nehézségek terhelik Lengyelország életét is, csak nem határain belül elsősorban, hanem azok mentén: német és ukrán szomszédaihoz való viszonyában. A szovjet állam pedig – láthatjuk az utóbbi hónapokban – szinte kilátástalanul belebonyolódott nemzetiségi ellentéteinek szövevényébe. Bármerre tekintünk Közép- és Kelet-Európában, ezeket az ellentéteket mindenütt ott találjuk.
Mi mozgatja, fűti mindezeket? Mi indítja a népeket egymás becsmérlésére, megnyomorítására?
A felszín nem mutat értelemszerű indítékot, hanem indulatokat csupán. A különbségekhez – kinek-kinek a maga sajátosságához – való ragaszkodást, mely esztelenül fajul a másikénak lebecsülésévé, majd rombolásává, végül elpusztításának igyekezetévé. Ezen felszínen a népek úgy jelennek meg, mint egyenlők, akik alaptalanul vonják kétségbe egymás értékeit.
A kisebbségi jogok tiszta szándékú harcosai tömegével és önként sétálnak bele ebbe a csapdába: a látszategyenlőség elfogadásába. Mélyen emberséges felháborodással utasítanak vissza minden értékelő különbségtevést a népek között. Az egyenlőség erkölcsi követelményéhez így azután indokolások, utólagos magyarázatok születtek. Rangos elméletek kiváló tudósok fejéből és tollából, melyek ezúton igyekeznek aláásni az embertelen megkülönböztetéseket, megfosztani azokat jogosultságuktól. C. Lévi Strauss, sőt, szinte az egész etnológiai strukturalizmus erre az útra tért, a kultúrák teljes egyenértékűségét hangoztatva próbálják megbecsüléshez juttatni a fejlődésben hátramaradottakat.
Bármely emelkedett is ez a szándék, a benne rejlő téves, történelmietlen értelmezés keserves eredményre vezet, a kitűzött cél szöges ellenkezőjéhez. A nemzetiségi ellentétek oka rejtve marad, s azután szabadabban és vadabbul érvényesítheti magát. A különbségtevést ennyivel is könnyebben ragadja magához a zsarnoki romboló szándék.
Az emberiség története nem merő helyben járás. Benne nem semleges egymásmellettiségben, nem véletlen és lényegtelen különbségekkel virágzanak a más-más életformájú társadalmak, hanem gazdálkodásukat építve, műveltségüket felhalmozva. Ráadásul ez az építkezés sem egyenesen halad előre, nem egyszerű mennyiségi növekedés, hanem fejlődés: menetének vonala hurkokat vet, minduntalan csak újabb, magasabb formák – kötések – létrejöttével folytatható. A felhalmozott értékeket csak fennebb kifejlő összefüggésük szövi át és tartja össze. Eme kötések nélkül a halmozódás meddő, visszahull önmagába az egymásnak közömbös puszta mennyiség.
A fejlődés ilyetén folyamából fakad, abba ágyazódik a nemzetek s nemzetiségek közötti ellentét. Magva az egyenlőtlen fejlettség: az alacsonyabb és magasabb köttetésű, együtt élő történelmi formák folytonos ütközése. Különböző korszakokban más-más célokért folytak az ütközetek. A nemzet alakulata a tőke korához és annak formájához tartozik. A tőke keretei közt minden lényeges tevékenység célja-indítéka az értéktöbblet. Elnyerésére tör a fejlettebb, s megtartásáért szegül amazzal szembe a történelmi késésben járó. Az egyenérték szerint való csere kifosztja a visszamaradottat; a fejlettebb technikával és szervezettel folytatott termelési piaci konkurenciája öntudatlan természetszerűséggel elszívja a fejletlenebb értéktermékének egy részét.
Már nem a nyers erőszak, sem a szolgasorba szoríttatás fosztja meg többleteitől a hátramaradottat, hanem a legbékésebb kereskedelem, mely a legobjektívebb piaci mechanizmuson nyugszik, s mely nélkülözhetetlennek bizonyul ahhoz, hogy az elmaradott hozzájuthasson épp azokhoz a fejlett eszközökhöz, melyekkel hátrányát behozhatná.. . Behozhatná, ha ő maga termelte és alkotta volna azokat. Azonban elmaradása épp ebben áll, hogy java eszközeit más alkotta, s ő megvenni kényszerül amattól – ámde oly áron, mely magában foglalja épp azokat a többleteket is, amelyek felhalmozásából fakadna az élenjáró eszközök újratermelésének képessége, így az elmaradott nem önmagánál, hanem másnál, fejlettebb kereskedelmi partnerénél halmozza fel termelésének legmagasabbrendű feltételeit. Ezúton önmagának a lemaradását termeli újra folyvást. Magát a fejlettebbnek tulajdonába adja, annak rendelkezése alá helyezi – nyilvánvalóbb vagy burkoltabb formában. Nyíltabban, ha elveszíti tőkés önrendelkezését, és alkalmazottjává válik a fejlettebb működő tőkének; burkoltabban, ha megmarad saját vállalkozása, s a fejlettebb gazdálkodó csak pénzével, a hitelezés formájában van jelen, s szupertöbbleteit kamatként söpri be.
Amikor általában helyezzük egymással szembe a fejlettséget s az elmaradottságot, úgy tűnhet, mintha a fogalmi ellentét csak bizonyos szélsőségekre lenne érvényes – mondjuk: a legfejlettebbek (Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Európa; és a legelmaradottabbak (az évi 200 dollár/fő nemzeti jövedelem alatti afrikai es ázsiai országok) viszonyára, valójában azonban ez a viszony univerzális. Ugyanúgy érvényes a legfejlettebbek egymás közötti kisebb különbségekre, mint a legelmaradottabbak közöttiekre, vagy a középmezőnybeliekre.
Mennél közelebb álló fejlettségű két nemzet érintkezéséről legyen szó, annál inkább áthághatónak tűnik a határ. Behozhatónak a lemaradás, elveszíthetőnek az előny. Ezért a közelállók versenye nekikeseredettébe mint azoké, akik között a távolság nyilván áthághatatlan. A szerbek számára lehetőnek tűnhet, hogy a szlovének ellenében megtartsák többleteiket (vagy éppenséggel még azokét is megkaparintsák az államhatalom eszközeivel), míg Japánnal – de még csak Olaszországgal szemben is – erre semmi esélyük nincsen. A szomszédos országok többnyire egymáshoz közeli fejlettségi szinten mozognak, mert a társadalmi formák nehezen születnek, többnyire egy-egy, vagy éppenséggel (mint például a kapitalizmus) egyetlen gócban. Onnan, keletkezésük földrajzi pontjáról terjednek el azután téri folytonossággal, a gazdasági keringés rendszerével utazva.
A kapitalizmus esetében ez a közép- és kiindulópont Anglia volt a XVII-XIX. században. Európában ezért a tőkés fejlődés terjeszkedésének iránya mindmáig nyugat-keleti és másodjára észak-déli. Ezen irányokban haladva egyre alacsonyabb fejlettségű nemzetekhez – illetve országokba jutunk, mindmáig szinte hibátlan következetességgel. A társadalomföldrajzi tér persze nem geometriai tisztaságú, hanem sokrétűen összetett. így aztán már a kezdeti elterjedésben is adódtak kisebb egyenetlenségek (pl. Csehország és Észak-Olaszország kiugró iparosodása), a későbbiekben pedig továbbiak és egyre nagyobbak. (Németország, Japán, Finnország .. .)
Nagy egészében mindazonáltal máig is fennáll a kezdeti téri rend. Kelet felé ennek megfelelően sorakoznak egymás után az egyre kevésbé fejlett tőkés nemzetek, el odáig – az Orosz/Szovjet Birodalomig -, ahol már azok a népek következnek, melyek a tőkés fejlődésben el sem érték az önálló nemzetállam megalkotásának lehetőségét. Akik onnantól nyugatabbra vagyunk, mi is csak mostanság és tökéletlenül értük el a határvonalat. Hiszen az Oszmán-Török Birodalom ázsiai despotizmusa csak az első világháború táján szorult ki végre a Balkánról, s csak ugyanakkor sikerült önállósághoz jutniok az új feudális Habsburg-Birodalomban egyesített népeknek is. Ezekkel együtt esett szét a Magyar Királyság végső maradványa is.
Mondjuk ki végre, ami minket illet ezen a fejlettségi térképvázlaton: Magyarország és egészében véve annak államalkotó nemzete a magyarság, a történelmi fejlődésben hátrább van maradva a tőle nyugatra lévőktől (pl. Ausztriától);
Románia és a románság pedig egy lépéssel kelet felé még tovább következik.
Kínos ez az állítás, alkalmas jogcím a sértődésre. Mégis mindenképpen túl kell esnünk rajta, hogy a továbbhaladásnak – s az ahhoz szükséges gondolati lépéseknek – utat nyissunk.
A román gazdaság összeroppant. Ezért jelenlegi teljesítményeiből nehéz volna egyenes következtetéseket levonni fejlettségére – jövőbeni teljesítőképességére – vonatkozólag. Nem elfogadható azonban az sem, ha az ország jelenlegi siralmas állapotát fejlettségétől független balvégzetnek tekintenénk. Bármilyen elvetemültté váltak is Ceauşescu eszközei, bármennyire eluralkodott felette a dinasztikus önérdek, kiindulása és alaptörekvése az ország öröklött elmaradottságának felszámolására irányult. Nem sikerült azonban keresztültörnie annak korlátain, és bizonyára éppen azért nem, mert elgondolásai, módszerei is megragadtak e korlátokon belül. Módszereiben nem jutott túl, hanem éppenséggel visszahanyatlott az ország sok száz éves despotikus, ázsiai hagyományaihoz.
Az egész kelet-európai szocializmus mint effajta kitörési próbálkozás lépett a történelem színpadára, és jutott mostani válságáig. E kis nemzetállamok közül viszont Románia jutott a legmélyebbre, s most kilábolása a legküzdelmesebb.
Vajon miért?
Románia polgári, árutermelői hagyományai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy alapot adjanak gazdaságának a tőkés piacon való helytálláshoz, amikor 68 után – szembehelyezkedve a szovjet irányvonallal – erre tettek elszánt kísérletet. A nyugati tőkés országok minden lehető támogatást megadtak ehhez, már csak politikai indíttatásukból is, hiszen Románia késznek mutatkozott a legmesszebbmenő együttműködésre velük, politikai önállóságának biztosítása érdekében és annak feltétele mellett. A nyugati kapcsolatok kiszélesítése azonban teljes kudarchoz vezetett. A román vállalatok szerződött kötelezettségeiknek sorra-rendre nem tudtak eleget tenni – noha a korábbiaknál tágabb lehetőségeket kaptak hozzá. Sikereikkel megalapozhatták volna önállóságuk további növekedését. Kudarcaik nyomán azonban rohamosan nőtt eladósodásuk, s véget vetett a liberalizálási kísérletnek, az állami gazdaságpolitikát visszavetette a legmerevebb központosításba és autarkiás elzárkózásba.
Nem a Szovjetunió tiltakozása vetett véget reformtörekvéseiknek – mint a mi esetünkben -, hanem ezen törekvések nyomasztó kudarca. Mekkora része volt ebben a politikái elgondolás gyengeségének? Úgyszólván egyre megy! Könyvelhetjük mindkettőt ugyanarra a számlára. Románia nemhogy a tőke működésének elmélyült kritikájához – valódi baloldali gondolkozáshoz és szerveződéshez – nem jutott megelőzőleg el, hanem még a nemzeti tőke teljes kifejlődéséig sem.
A szocialista iparosítás 40 évi felhalmozási erőfeszítése után, még ma is az összes foglalkoztatottak kb. 30%-a dolgozik a mezőgazdaságban. Ennél is sokkal magasabb a falun élők részaránya: az össznépesség fele él még falun; a havasalföldi megyék 1/3-ában még a lakosság 70-80%-a! Pedig az urbanizációt az iparosítással együtt, az ország minden erejének megfeszítésével szorgalmazta a vezetés. Csak hát a polgárosodás igen későn, s igen alacsony szintről indult. A török (és orosz) fennhatóság alól csak a múlt század vége felé szabadultak a román fejedelemségek. Ám ez sem hozta magával a paraszti földmagántulajdon létrejöttét, s így az iparosodás és városiasodás előfeltételeit sem. Ezért a Kárpátokon-túli részek felől nézvést Erdély magyar és szász (zsidó és örmény) városai a jólét vágyott és irigylett túlvilágaként ködlöttek a távolban. Azokat – a bennük folyó életet s az ahhoz való jogcímet – magukévá tenni: ez lett számukra az elérhetőnek tűnő nagy történelmi cél. Ehhez való jogosultságuk igazolását teremtette meg és szolgáltatja mindmáig a dáko-román mitológia.
A nemzeti tőke erre a mítoszra támaszkodva szerveződött meg. A bitorló idegenek ellen harcba szólítva egyesítette a különböző – ellentétes érdekű – osztályok törekvéseit. Kialakította Erdélyben sajátságos nacionalista pénzintézeteit, melyeknek csak románok lehettek részvényesei, s melyek ennélfogva célratörően érvényesíthették a nemzeti felemelkedés érdekeit a többi nemzetek rovására (ezek híres feje volt az Albina bank). A múlt század közepétől kezdve a földreformok sorozatát hajtotta végre, melyek elvezettek az európai értelmű föld-magántulajdonig, s amely Erdélyben „mellesleg" hatékonyan átrendezte a földek nemzetiségi hovatartozását is; egyben azonban végre megindította a mezőgazdaság műszaki fejlődését, s az ennek folyományaképpen feleslegessé váló agrárnépesség iparba átáramlását. Ennek nevében és harci szellemében hozta létre iskoláit, építette ki oktatási rendszerét.
Ezekre a túloldali összefüggésekre nyitván szemünket, lehetetlen/hogy ne vennénk észre önmagunk rokon vonásait. A közel 400 éves Habsburg-ellenességet, mely csak annyival vált kevésbé mitikussá, amennyivel készebb lehetőségei voltak a megvalósulásra, amennyivel történelmileg, földrajzilag közelebb feküdtünk a kapitalista szerveződés kiindulópontjához, elsajátításának kilátásához. Mindazonáltal a Szent Korona tana; az Árpad-ház szentjei; s a Keresztény Európa védőbástyájának eszméje is épp eléggé mitológiai formák a történelem modern értelmezése számára.
Hátrább vagyunk a történelmi fejlődésben nyugati szomszédjainknál, s a románok egy lépéssel hátrább nálunk. Elviselhetetlenné akkor válna a gondolat, ha a fejlettségi különbség lezárt és változhatatlan végzet lenne, melyet csakis a képzeletben lehetne eltörölni. Nem így azonban akkor, haván valóságos lehetőség a vele szembeszegülésre, rajta túlhaladásra.
Van-e hát?
Kell legyen, hiszen a történelem eddigi menete példákat adott rá – mint már az előzőkben utaltunk is rájuk – de ez semmiképp nem adódhat a tőke nemzeti elzárkózásában, hanem csakis a széles nemzetközi együttműködésbe csatlakozás útján.
Románia számára nem hozott és nem is hozhat megoldást az erdélyi magyarság fejlődési előnyének korlátozó intézkedésekkel való hátráltatása. A korlátozás előfeltételezi az állami hatalom ezt lehetővé tevő túlduzzadását. Ezt pedig már több változatban is zsákutcának bizonyította a történelem – legutóbb épp a Ceauşescu-féle változatban.
Ez a hatalom – sztálini eredetének megfelelően – a népiesen naiv egyenlőség ideológiájára épült. Eszerint a nép (a „mi népünk") egyszerű fiai készen hordanak magukban minden képességet, ami a legfejlettebb emberi teljesítményekhez – gazdaságiakhoz és művelődésiekhez – szükséges. Csupán az ezekhez nélkülözhetetlen anyagi eszközöket kell megszerezni, illetve felhalmozni életre keltésükhöz. Ennek maga az uralkodó pár és család lett volna élő és megtestesítő bizonysága: Elena tudományos pályafutása, Nicolae gazdasági-politikai csalhatatlan mindentudása stb. voltak hivatva a mindennapi szemlélet számára érzékletesen igazolni a vágyálmokat. Ez a populista utópia tudattalanul bár, de áthághatatlan következetességgel vonta maga után a fejlődés minden reális mozzanatának és forrásának elutasítását; tagadásba helyezését minden, a saját népi-nemzetinél fejlettebb alakulatnak; az azoktól való elzárkózást, önmagába fordulást: a teljes autarkia felé törekvést.
Ma persze – összeomlásának romjai felett – könnyű megállapítani e rendszer torz vonásait, életképtelenségét. Nem volt ilyen egyszerű azonban kezdetének idején, mikor eszmei vonásai nem rajzolódtak még ki ilyen élesen, gazdasági erőfeszítései pedig eredményesek voltak – vagy legalábbis annak látszottak. Nagy iramban épültek a hatalmas, új gyárak s mellettük a lakótelepek, ahova özönlött befelé a falvak nyomorúságából elvágyódók sokasága, s az új ipart ellátta munkaerejével; aminek béréből toldozgatta új, városi egzisztenciáját, s kötelességtudóan szülte gyermekeit – az eljövendő évek ugyanilyen további gyárai és lakótelepei számára.
Ez volt a gazdaságfejlesztés extenzív korszaka Romániában, melynek első feladata – a kiterjedt nagyipar megteremtése s a hozzá tartozó városépítés – nagyjából teljesült. Itt azonban elakadt a dolog, s az egyről a kettőre nem sikerült továbbjutnia. A „kettő" ugyanis az előretörő ipar mögött a mezőgazdaság felzárkóztatása lett volna. Ez a feladat azonban már lényegénél fogva nem tűri meg az extenzív, nyers mennyiségi növekedésre alapozott módszereket. A mezőgazdaságban az épülő nagyipar termékeire támaszkodva, nagymérvű és folyamatos termelékenységnövekedésnek kellett volna beindulnia, és egyfelől pótolnia az iparba átvándorló munkaerőt, másfelől biztosítania a növekvő népesség megnövekedett igényeinek kielégítését.
Igen ám, de az extenzív felhalmozás eme szocialista útján a mezőgazdaság teljesítőképességének végső határáig le van terhelve, hiszen az ipari felhalmozásnak egyedül ő a forrása. A felhalmozásnak tehát új forrásokra kellene átkapcsolnia, olyasféleképp, ahogy annak idején a tőkés iparosítás folyamatával történt, melynek súlypontja hamarosan áttolódott az önfelhalmozásra, forrásává az önmaga által termelt többletek lettek. Ez a váltás ott természetszerűen bekövetkezett a magántulajdonú tőkék versenyének nyomása alatt. Itt viszont a köztulajdonú tőke felett semmiféle spontán és tárgyi kényszer nem gyakorolt felügyeletet. Az értékviszonyok ellenőrzése alól – elszabadult a reprodukció, szemmel követhetetlenné és betarthatatlanná vált.
Reális értékviszonyok csak a külforgalomban mutatkoznak az ilyen osztatlan köztulajdon számára, ezek viszont lesújtó ítéletet mondanak a termelés költségeiről, s hovatovább abszurd követelményeket támasztanak vele szemben. A természeti kincsekben gazdag ország kézenfekvő válasza erre az autarkia fokozása, a mindent otthon megtermelés törekvése, hogy ne legyen szükség a hazai termék költség alatti áron elkótyavetyélésére.
Ez azonban a fejlesztés terén rövidesen már szabad szemmel is jól látható lemaradáshoz vezet. A rohamosan fejlődő nyugati technikából ezután amit nem lehet lelopni, lekoppintani, azt meg kell venni – mégpedig gyötrelmesen magas monopolárakon. Így aztán a megépített iparban a felhalmozott érték nemhogy bővítené, még fenntartani is alig képes magát. Az értékelv darabjaira hull: az élőmunka értékesülése nincs már biztosítva termelő használata által. A gazdaság minden ízében eluralkodik az archaikus újraelosztás elve amely nem önszabályozó, hanem a hatalom önkényén nyugszik. (Valamilyen mértékben ebbe a csapdába szorult minden kelet-európai ország.) S ennek keretében kap értelmet újból a nemzeti gyűlölködés: a kiszolgáltatott kisebbségeknek az újraelosztásban való megrövidítése révén. Szánalmasan kevés ugyan, ami többlethez a többség ezáltal az elosztásban hozzájut (városi lakás, jobban fizetett munkahelyek, magasabb iskolai és szakképzés stb.), az általános nélkülözés körülményei között arra mégis elég, hogy érveket adjon a hatalom önpropagandája számára, és lefoglalja vele az alacsony műveltségű tömegek indulatait.
A hatalom mindig is az újraelosztás szerve. Manapság többnyire a szervezett és rendszeres újraelosztásé, s már csak ritkán az alkalmi kifosztásé (bár az is újraelosztás a maga módján). A nemzeti-nemzetiségi ütközés pedig mindig ezért az elosztó hatalomért folyik, mert a vitatott többletek áramlását ennek pozíciójából lehet terelni és megszerezni. A kommunista párturalom talán minden eddiginél jobban kiterjesztette az állam újraelosztó hatalmát, minek folytán az egyén s a részközösségek minden eddiginél kiszolgáltatottabbakká lettek vele szemben. Így a magyar kisebbség is a romániai párturalom megszerveződését követően. Önvédelmük felmorzsolódott, önigazgatási szerveik s ahhoz való képességeik elsorvadtak, mivel mindezek alapját veszítették el: rendelkezésüket termelőeszközeik felett. A szocialista elvek örve alatt igyekeztek elvenni tőlük mindazon sajátjukat, melyeken fejlettségi előnyük nyugodott. Nemcsak anyagi eszközeiket, hanem a szellemieket is: nyelvet, lakóhelyet, rokoni, baráti kapcsolatokat…
Hasonló függőség elképzelhetetlen bármely magántulajdoni rendszerben, hisz annak feltételei között a közintézmények igen tekintélyes részét a magántulajdonok/tulajdonosok hozzák létre és tartják fenn az állami hatalom közbejötte nélkül, ezzel alkotva a manapság sokat emlegetett civil – tehát nemcsak burzsoá – társadalmat, mely bizonyos fokú védelmet és garanciát jelent az egyén számára a közhatalom őt veszélyeztető elburjánzása ellen. így az állam hozhat ugyan a kisebbségeket sújtó kihatású intézkedéseket (amilyen pl. a Román Királyság földbirtokreformja volt a két világháború között), ennek azonban az állampolgárok – azaz a magántulajdonosok – elvi jogegyenlősége mégiscsak határokat szab. A magántulajdon általános szabadsága szükségképpen önálló rendelkezést jelent az általa fenntartott intézmények és közösségek felett is. Az osztatlan köztulajdon viszont szükségképpen vonja maga után a felette gyakorolt rendelkezés teljes központosítását és önkénnyé fajulását. (A kisarjadt önkény pedig alátámasztása végett magától értetődően fordul a kisebbségek vádolásához, a velük való ellentét felnagyításához.)
A gazdaság alakulása még ilyen torzultan is elérkezik azonban második nagy határához: a mennyiségi terjeszkedés forrásainak kimerüléséhez, ami a felhalmozás eddigi módon való folytatását lehetetlenné teszi. A pazarlóan megcsapolt természeti kincsek kezdenek elapadni, a szabad munkaerő, ami eddig a mezőgazdaságból áramlott az iparba, kifogy – hiszen ott nem pótolja technikai fejlődés; az egész társadalom munkaerejének biológiai, erkölcsi képzettségi színvonala kezd süllyedni a fogyasztás s a szolgáltatások elégtelenségét követve. A felhalmozásnak itt rá kellene térnie arra az útra, amit a legfejlettebb iparú tőkés országok már megnyitottak a II. világháborút követő időkben: a befelé irányuló (intenzív) felhalmozás útjára.
Ez lett volna a szocialista gazdaság fejlődésének harmadik nagy lépése, ami azonban a zsarnoki módon központosított hatalom és gazdaságirányítás keretei között komoly értelemben szóba sem kerülhet. E lépés lényege ugyanis a társadalom szellemi erőinek, alkotóképességének a legszélesebb körű működésbe hozatala. Az alkotóképesség pedig az egyén önhatalmának szellemi érvényesülése: az egyének szuverenitása, szabadságuk teljesülése. A termelés ezen új módja önállóságot kínál a szellemi cselekvésben s nyitott lehetőséget, szabad versenyt a társadalmi termelőerők feletti rendelkezésben.
A Ceauşescu-féle vezetés elfajulása ennek meghiúsulásából fakadt: a kilátástalan nemzetközi versenyhelyzetből, mely a hetvenes évek derekától vált egyre élesebbé és láthatóbbá. A fejlett tőkés országok megújult lendülettel iramodtak előre az úton, mely az intenzív felhalmozásban előttük megnyílt: míg a szocializmus felé tapogatózó országok gazdaságát egyre jobban megbénította központosított, fejlesztő dinamizmus nélküli rendszerük. Paradox módon éppen azon eszközök, amelyeket a lemaradás ellen összpontosítottak, éppen a szándékolt és erőszakolt felgyorsítás eszközei váltak a felzárkózás legfőbb akadályaivá. A két rendszer közötti érintkezés nemcsak az értékelő összehasonlítással terhelte a szocialista felet, hanem a csereforgalomban egyre súlyosabb pénzveszteségekkel is: felhalmozandó többleteinek növekvő iramú elszívódásával.
A szocialista forradalomnak párthatalommá torzulása ezen a ponton vált helyrehozhatatlanná Romániában is. A kommunista párt ekkor végképp elejtette annak lehetőségét, hogy a változásokat mélyen elemezve azoknak megfelelő – az addigiaknál radikálisabban demokratikus – belső reformokat hajtson végre, s maga igazítsa ki tévedéseit. Ehelyett erőszakos és központosító vonásait erősítette, és további, szomszédjaihoz képest is szembetűnő teret nyitott a személyi hatalom kiépülésének és elfajulásának. A személyi hatalom pedig lényegéből fakadóan nem tehetett mást, mint a gazdaság extenzív működéseit igyekezett fenntartani – illetve fokozni – egyre elkeseredettebben, irreálisabban. Ennek a már minden józanságtól elrugaszkodott extenzív felhalmozásnak tartozéka, alkateleme volt a soviniszta, asszimilációt erőltető nemzetiségi politika is.
Mi következik mindebből most, a Ceauşescu bukását követő forradalmi helyzetben a magyar nemzeti kisebbségre nézvést?
A magyar kisebbség számára (is) létkérdés, hogy Romániának sikerüljön minél rövidebb idő alatt rátérni az intenzív felhalmozás útjára. A gazdaság ilyetén átalakulása ugyanis – mivel az e gondolkodásmódban meghatározó szerepű alkotótevékenység lényege szerint önrendelkezés – elkerülhetetlenül hozza magával a neki megfelelő liberális és demokratikus társadalomszerkezeti elvek érvényesülését.
Annak keretei között a nemzeti sajátosságok fenntartása magától értetődően adódnék, a kisebbségek autonómiája az egyéb autonómiákkal együtt virulna fel.
Ezzel szemben a váltás kudarca, vagy hosszú ideig elhúzódása elkerülhetetlenül nyitna teret ismét a mennyiségi növekedésre irányuló, extenzív törekvéseknek – s ezzel a hatalom számára a csekély többletekért folytatott harc kiéleződésének, a nemzeti gyűlölködésnek.
Ugyanakkor Románia a csődbe jutott közép-európai szocialista országok közül legkevésbé rendelkezik az intenzív átalakításhoz szükséges emberi adottságokkal. A legkevésbé kapitalizálódott annak idején, a szocializmus torzulásaiban pedig a legmélyebbre süllyedt (mely kettő aligha független egymástól), s ezen történelmi előzmények folytán a vállalkozói szemléletmód, gazdasági és szervezeti szakértelem és tapasztalat, a kapcsolat- és információs rendszer a legelmaradottabb és zilált állapotban van. Ennek általánosságán belül a magyar kisebbség állapota még viszonylag előnyösebb. Pozitív hagyományainak elkeseredett őrzése-ápolása: anyanemzetének fejlődésével és azon át Európával ahogy-úgy, de mégis fenntartott kapcsolata a kezdeményezés valamivel nagyobb lehetőségeit kínálja számára. Ezekről a lehetőségekről Románia nem mondhat le, megragadásuk bármennyire ellentétes is a polgárosodásért tett nemzeti erőfeszítéseinek eddigi irányvonalával.
A romániai magyarság nem juthat el lehetőségeinek megvalósulásához úgy, ha megmarad abban az elszigeteltségében, melyet az extenzív tőkefelhalmozás időszaka s annak nacionalizmusa rákényszerített. Rengeteg fog most múlni azon: hogy él ezzel a lehetőséggel? Magának-e pusztán, vagy Románia egészének felemelkedését célozva?
A magyarság történelmi áthidaló szerepe, melyet anyanemzetünk s annak állama is visel, így teljesülhetne, továbbszolgálva Kelet felé. Nem csupán közvetítve annak maradékát, ami a gazdagok nyugati asztaláról aláhull, hanem új formát találva és alkotva, mely asztalhoz segítené a ma szűkölködőit. Ha Romániának nem sikerülne elérnie Európa gazdaságába és politikai közösségébe való bekapcsolódását, akkor csakis az autarkiás elzárkózás nyomorúságába húzódhatna vissza. Ezzel ugyan eltéphetné a köldökzsinórt, mely a magyar kisebbséget ma anyanemzetéhez fűzi, de egyben még messzebbre szakítaná saját fejlődését is a világ élvonalától.
Ahhoz azonban, hogy az eseményeket a jófelé vivő csatornába terelje, a kisebbségi magyarságnak is túl kell jutni a kulturális autonómia leszűkített önvédelmi gondolatán. Figyelmének felül kell emelkednie a nemzettudat önazonosságának külső jegyeit őrző törekvésein, és egzisztenciájának egésze, alapvető vonatkozásai felé kell fordulnia és kiterjednie. Egész Románia – sőt Közép-Európa – gazdasági-szellemi felemelkedésében kell helyet keresnie és szerepét megtalálnia a magyarságnak. Annak javára kell kiaknáznia a maga helyzetének minden lehetőségét, minden sajátos mozzanatát, a viszonyban lévő előnyeit egész Románia előnyére fordítva. A jelen levő dolgokon túlra tekintve, mert a helyben maradás – az egyszerű reprodukció – nem hozhat megoldást. A régi viszonyok visszaidézése és megőrzése valójában nem is lehetséges. Csakis az előrehaladásban – Romániának az intenzív felhalmozás szintjére eljutása révén – őrizheti meg magát a magyar kisebbség. Ez viszont – tisztán kell látnunk – semmiképp nem lehet a múltbeliek helyreállítása s a változatlanságban való megnyugvás.
1990. január
(A szerző ezt az írását eredetileg egy erdélyi magyar nyelvű újság számára készítette. A szerk.)