Grigorij Pomeranc, a ma hetvenegy éves szovjet-orosz esszé­író – mint maga a korszak is, amelyben felnőtt – későn (persze nem véletlenül éppen mostanában) válik ismertté Kelet-Euró­pában. Pedig éppen a szocialista hagyomány ápolása diktálja, hogy ez a még a 70-es években is csak szamizdatos szerző Ma­gyarországon is „bemutatkozzék". Pomeranc azon gondolko­dók közé tartozik, akik – Szolzsenyicinnel ellentétben – elke­rülték az orosz nacionalizmussal való „szövetséget", de a tekintélyuralmi hatalommal való flörtöt is elutasították. Megtar­totta szellemi önállóságát, nem adta föl azokat a hagyományo­kat és értékeket, amelyek még az orosz forradalom méhében születtek. A „sztálini" generáció azon képviselőinek egyike, akik fiatalon felismerték elmélet és gyakorlat, szocializmus és „sztálinizmus" végzetes szembekerülését. Pomeranc alább kö­vetkező írása a jelzett nemzedék egyik tipikus értelmiségi kép­viselőjének érzelemvilágát tükrözi, „műfaja" szerint szubjek­tív vallomás; mégis, sőt: éppen ezért jellegzetes, autentikus kordokumentum.

*

Körülbelül 1936-ban (vagy 1937 elején) lehetett, hogy anyám váratlanul megkérdezte: „Grisenyka, ez tényleg szocializmus? Ez az, amiért az emberek vállalták a kényszermunkát és az akasztófát?"

Magabiztosan válaszoltam (nemrég tanultam meg és vizs­gáztam belőle kitűnőre): „Persze! Hiszen nálunk a termelőesz­közök társadalmi tulajdonban vannak."

S abban a pillanatban a mellkasom közepén lévő pont ezt sugallta: „Hazugság!" Természetesen nem verbálisan, hanem a hazugság eltéveszthetetlenül világos, egyértelmű megérzése ré­vén. Figyelemre méltó egy pont az ott, a mellkas közepén. In­diában csakra a neve.

Azóta több mint ötven esztendő telt el, és a csakra sokszor jelzett. (Hol az igazságot, hol a hazugságot éreztem meg.) Meg­győződtem róla, hogy a csakrának mindegy, hogy azt mond­ják-e, kétszer kettő négy, vagy azt, hogy kétszer kettő öt. És ha azt mondják, hogy a tehenek repülnek, akkor sem reagál. A csakra kizárólag a szívünket érintő igazságra vagy hazugságra figyel. S akkor, 1936-ban a csakra arra figyelmeztetett engem, hogy a szocializmusa szívünket érintő tartalommal bíró szó, ám az általam megtanult definíció tartalma nem igaz.

Elkezdtem töprengeni, és két vagy három év múltán a kö­vetkező eretnekséget gondoltam ki: „Nálunk nincs szocializ­mus: a munkások és parasztok rosszabbul élnek, mint 1927-ben". Ezt a kijelentésemet feljegyezték, s bekerült az „Örökké őrzendő" feliratú dossziéba, és 1949-ben (vagyis egy évtizeddel később) a fejemre olvasták, s ezért (meg néhány ehhez hasonló­ért) azt kaptam, ami akkoriban az ilyesmiért járt.

Ha negatív értékítéletemet pozitívra fordítjuk, akkor a szo­cializmus – olyan társadalom, amelyben a munkások és pa­rasztok jól élnek. Ez nem nagyon elmés, sőt naiv, húzzák el a szájukat a skolasztikusok; ám a csakra nem tiltakozott. Akárhogy is: ez nem hazug állítás. Abban a logikailag pontos definí­cióban pedig volt valamiféle hazugság. Azért, mert az a mere­ven egyértelmű definíció nem tartalmazta az emberi élet minő­ségét. És Sztálin a maga vaslogikájával tudatosan hagyott ki minden emberit, emocionálisát, eleve megfosztva érveiktől azokat az ellenfeleit, akik nem értettek egyet azzal a tervével, hogy a szocializmus egy országban épüljön fel.

Amikor a 20-as években erről vitáztak, Kari Radek ostobá­nak, scsedrininek nevezte Sztálin elképzelését, és azt javasolta, hogy ha már ide jutottunk, épüljön fel a szocializmus egy kor­mányzóságban, vagy egy járásban (mint a Csevengurban).^I A szocializmus egy országban történő felépítésének tervét Ra­dek ma csevenguri ötletnek nevezné.

A szocializmus alapja a társadalmi tulajdon. A trockisták ezt jól megtanulták. De azzal nem értettek egyet, hogy az állami tulajdon az társadalmi tulajdon – s ez a dolog lényege. Szocia­lizmus hadsereggel, rendőrséggel, felderítéssel és elhárítással, börtönnel és munkatáborokkal a józan ész megcsúfolása, fából vaskarika volt a szemükben. Az eretnekek nem az iparosítás le­hetségességében, hanem egészen másvalamiben kételkedtek. Sőt, nem is kételkedtek, de bizonyosak voltak abban, hogy az a társadalom, amelyben börtönök vannak – nem szocialista. Az osztálynélküli társadalom az osztályharc befejezését jelenti. Osztálytársadalmakban lehetséges mind szorosabbra és szoro­sabbra fogni a gyeplőt. Ám az eretnekek úgy vélték, hogy egy ilyen társadalom nem szocialista. Romantikus elképzeléseik voltak a szocializmusról. Trockij például úgy gondolta, hogy a szocializmusban az átlagember eléri Goethe és Arisztotelész színvonalát. Ez furán hangzik, de aligha furábban, mint Lenin szavai, miszerint a szocializmusban az aranyból nyilvános il­lemhelyeket csinálnak majd. Ezekben a túlzásokban az a meg­győződés élt, hogy a forradalom utáni élet nagyságrendekkel lesz jobb minőségű, mint a forradalom előtti. Különben mi szükség van áldozatokra? Bjelovnak nincs igaza, amikor Sztá­lint trockistának nevezi. Lenin és Trockij sokkalta közelebb van egymáshoz, mint akár Lenin, akár Trockij Sztálinhoz.

Ellenérvként felhozható, hogy a romantikus túlzások meg­tagadása történelmileg elkerülhetetlen volt. Csakhogy tagadni többféleképpen lehet. Kolumbusz is romantikus volt. A feladat, amit maga elé tűzött – Nyugat felől hajózni Indiáig – az ő idejé­ben fantasztikus volt. Útközben azonban felfedezte Amerikát. A romantika, az utópia lelkesít útra kelni, s útközben az emberek felfedezhetnek valami valóságosat. Egyesek az Antillákat, má­sok – a CULAG-ot. Sok olyan forradalom volt, amely a képze­letbeli Indiába vezető úton reális Amerikát fedezett fel. (Például a királyi önkény elől továbbmenve a jogrendet.) Nálunk ezeket a lehetőségeket a NEP fedezte fel. Sztálin azonban felszámolta a NEP-et, és az ugrjum-burcsejevszkiji szisztéma zsákutcájába kergette az országot.^II

A lágerviták során és később is (a pangás éveiben felnőtt fi­atalokkal beszélgetve) találkoztam azzal a meggyőződéssel, hogy másként nem is történhetett, hogy a forradalmárok eszmé­nyei – öncsalások, a libidó racionalizálása (a hatalom bujasá­ga), hogy az okos forradalmárok abszolút hatalmat akartak és el is érték, az ostobákat meg kivégezték. Ez a nézet jól meggyöke­resedett a pszichoanalízisben (minden magasabbrendű motí­vum alacsonyrendűvé degradálódik).

Én egy másik elmélet híve vagyok, azé, amit Dosztojevszkij fejt ki A félkegyelműben. Keller főhadnagy, amikor arra készül, hogy meggyónjon Miskin hercegnek, s már ömlenek a könnyei, hirtelen arra gondol, ne kérjen-e a vallomás után százötven ru­belt kölcsön? Beismeri Miskinnek ezt a „kettős gondolatot", és megkérdi, nem aljasság-e? Miskin nem tartja annak, azt mond­ja, egyszerűen találkozott a két gondolat. Mi több, Miskin még azt is mondja, hogy ez vele is megesik, vagyis nem egészen . . . A herceg nem fejezi be a mondatot, de érthető, hogy nemes, ön­zetlen felbuzdulás ritkán fordul elő úgy, hogy ne tapadjon hozzá valami. Kommentárja ennek a beszélgetésnek egy másik teória, amit Mitya ad elő, a Karamazovokban, amikor Aljosa fi­vérének gyón. Minden lélekben Isten küzd a Sátánnal, össze­csap a Madonna ideálja Szodomával. A sötétség tökéletes ural­ma, mint Szmergyakov lelkében (és Sztálinéban) – nagyon ritka, szélsőséges eset. Még Lebegyev, még Keller lelkében is marad valami szent. A magasztos nem degradálódik alantassá. A ma­gasztos és az alantas, a fény és a sötét állandó harcban állnak.

Ebből a szempontból (amitől – így igaz – maga Doszto­jevszkij is eltekintett, amikor elragadta a polémikus hév) ostoba­ság a forradalmárokat Lebegyev és Keller alá rendelni.¹ A „szo­cializmus" a legbecsvágyóbb, a legkiégettebb cinikusok szá­mára is szent szó maradt. Azért folyt bennük a harc, azért küz­döttek, hogy komolyan vegyék az eszméket, hogy becsületesen igyekezzenek megvalósítani azokat, nem pedig azért, hogy fel­cseréljék valami könnyen elérhetőre- megőrizve a régi elneve­zést.

Ezért került ellenzékbe Sztálinnal szemben minden bolse­vik forradalmár. Egyesek hamarabb (Trockij). Mások később (Zinovjev). Megint mások még később (Buharin)." És voltak, akik nagyon későn (Kirov, Ordzsonikidze). Mindazok, akik számára a „szocializmus" szó megőrizte szívet érintő tartalmát, elpusz­tultak, mert megpróbáltak szembeszállni Sztálinnal.

Amikor elkezdték kötőjellel írni: „trockista-buharinisták" (gazemberek, gyilkosok, spionok), akkor ebben az írásmódban, a különböző eszmei áramlatok összevonásában volt sajátos (er­kölcsi) igazság. A trockisták fanatikusabbak voltak, a buharinisták józanabbak. De ezeknek is, azoknak is voltak elveik. A fana­tizmus egyébként részben életkori jellegzetesség. 1918-ban a kommunizmus eszmei tisztaságának Buharin volt a legmegveszekedettebb fanatikusa. Trockij akkor mérsékeltebb álláspon­tot képviselt: idősebb és tapasztaltabb volt. Buharin azt írta, hogy amennyiben megkötik a szégyenletes breszti békét, a szovjethatalom teljességgel formálissá válik, másként fogal­mazva, számára a szovjethatalom elvesztette volna szívet érintő tartalmát. Lenint ez felháborította, és gyakorlati szempontból igaza volt: kompromisszummentés politika nincsen. De Buha­rin tévedése nemes volt: úgy érezte, ha sorra kompromisszumo­kat kötnek tekintettel a körülményekre, akkor az eszme teljes­séggel értelmét vesztheti . . . Bizonyos szemszögből igaz ez is. Aztán változott a szereposztás: Buharin védeni kezdte a módos parasztsággal kötendő szövetséget, a trockistákat meg (akik kö­zött igen sok volt a fiatal) felháborította, hogy Buharin eltér az eszmei tisztaságtól. És még egy – szerintem sokkal fontosabb – dolog háborította fel őket: az apparátus kialakulása, az „appa­ratcsikok" befolyásának növekedése; ők ültették át a gyakorlat­ban, a Politbüro politikáját, és fütyültek a párt egészére.

* * *

1949-50-ben húsz-harminc idős forradalmár társaságába ke­rültem, akik már letöltötték a rájuk kiszabott időt a lágerben, majd miután szabadultak, újból letartóztatták őket, nehogy ide­gen elemek piszkítsák be Moszkvát. „Repetálóknak" nevezték őket. Voltak ott eszerek, anarchisták meg egy cionista és egy dasnak.^III Ezek az emberek tűzön-vízen túljutva is megőrizték világnézetüket; volt ebben valaminő etikai báj – a tisztaság bá­ja. Erőteljesen különböztek a többi őrizetestől, akik, noha sem­miféle világnézetük nem volt, mégis a Malája Ljubljanka bör­tönbe kerültek. S később, amikor megismerkedtem az illegális bakui bolsevik párt legendás személyiségével, Olga Grigorjevna Satunovszkajával, őt is ugyanezért éreztem elbűvölőnek. Lehetséges és szükséges is bírálni a forradalmárokat, amiért túl sokat engedtek meg maguknak, csakhogy nem anyagi privilé­giumokért tették. Ha tévedtek, akkor szívük türelmetlensége okán. S az én szememben ez fontosabba párt- és frakciókülönb­ségeknél.

Megrázó olvasmány volt számomra Rjutyin levele a párt­hoz. Ez a politikai dokumentum, amit egy „proletár-értelmiségi" írt minden művészi ambíció nélkül, egyenértékű a méltóságteli klasszikus alkotásokkal. Minden sora olyan ember szívéből fa­kad, akinek stílusát a kétségbeesés teszi hatalmas erejűvé. Ha­nem Rjutyin legfontosabb tézise Trockijtól származik:

„A pártapparátus a párton belüli harc során, miközben egy­más után szakította le a vezető csoportokat, önmozgó erővé nőtte ki magát, amely a párt felett áll, és uralkodik azon, erősza­kot téve annak öntudatán és szabadságán" (Lityeraturnaja Ga­zeta, 1988. 26. szám).

Ha úgy látom ezt a szöveget, hogy nem ismerem a szerzőt, habozás nélkül azt mondom: ez Trockij. A trockista propagan­dában központi helyet foglaltak el az apparatcsikok elleni éles támadások. Körülbelül tízéves lehettem, amikor már fújtam egy tréfás verselményt, amelyben Trockij mint Kurbszkij^IV beszél, s az „apparátcsik-had" áhítatosan hallgatja. Az azóta eltelt hatvan év alatt a verset elfelejtettem, de arra, hogy az „apparátcsik-had" kifejezés szerepelt, emlékszem. Az „apparátcsik" Trockijtól származó szó.

Miért támogatta Buharin, Rikov, Tomszkij (és valószínűleg Rjutyin is) az apparátcsikokat? Miért szavaztak „igennel", ami­kor azokat a kommunistákat, akik kitartottak az önálló véle­ményhez való joguk mellett, és amellett, hogy eszmeileg és mo­rálisan sem kötelező alávetni magukat a többségnek, börtönbe zárták? Miért csak akkor kaptak észbe, amikor a Sztálinnak en­gedelmes apparátus száznyolcvan fokos fordulatot tett, és olyan kalandorpolitikába fogott, amelyhez képest a trockisták tervei gyermekded gügyögések?

1932-ben már késő volt. 1924-ben – ha teljesítik Lenin vé­gakaratát – megállíthatták volna Sztálint. Nehezebben, de meg­állíthatták volna 1927-ben, ha megvédik a trockisták és zinovjevisták kisebbségi véleményhez való jogát, azt, hogy kitarthassa­nak nézeteik mellett. Ha létezik a párton kívüli demokrácia, ak­kor nem kockáztatnak olyan nagyot a trockizmus átmeneti győ­zelme esetén. Az egyik kongresszus elfogadta volna a kulákok elleni támadás programját, s a következő leállította volna. (Ahogy ez a munkahadseregek esetében történt.)

Annak a szisztémának a megőrzése, amely lehetővé teszi a hibák bírálatát, fontosabb, mint bármely határozat, függetlenül attól, hogy az helyes vagy helytelen. 1932-ben ez a szisztéma már nem létezett. Csak a politikai foglyok börtönébe lehetett ke­rülni a vezekelni nem hajlandó trockistákkal egyetemben. (Ha Satrov helyében lennék, bizonyosan írnék egy jelenetet, amely­ben Rjutyin és Rakovszkij találkozik.)

Trockijt és a trockizmust akkora ködbe borították, hogy a realitás alig kivehető. Az első lépés a tisztánlátás irányába a két jelenség – Trockij és a trockizmus – szétválasztása. Amennyire meg tudom ítélni, 1923-ig nem létezett trockizmus. Létezett Trockij, a Munkásküldöttek Első Tanácsának (Szovjetjének) le­gendás szónoka (1905); létezett Trockij, aki mindenkit iparko­dott kibékíteni mindenkivel, s ezért került összeütközésbe Le­ninnel, aki makacsul ragaszkodott egy önálló bolsevik párt megalapításához. Létezett Trockij, a matrózgyűlések bálványa, a Vörös Hadsereg szervezője, a kérlelhetetlen, a falhoz állító, aki mind szorosabbra igyekezett fogni a gyeplőt, és kirázni a szuszt a szakszervezetekből (1917-1922).

De még ez a Trockij sem volt trockista. Nézeteltérései Le­ninnel kizárólag a taktikára vonatkoztak, és gyorsan elsimultak. Közvetlenül a kronstadti lázadás előtt Lenin támogatta Trockij indítványát a munkahadseregeket illetően. A kronstadti lázadás után Trockij támogatta Lenin NEP-tervét. És azt, amit Trockij 1920-ban írt a proletárdiktatúráról, írhatta volna Lenin is. (Lásd: Isszkusztvo Kino, 1988/6).

A trockizmus az árnyékkal, a gyanakvással kezdődött. Le­nin halálos beteg lett, és a Politbüro megijedt egy új vezér gon­dolatától. Trockij még nem kezdett harcolni az első helyért (nyilván úgy vélte, harc nélkül is az övé lesz). De Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Rikov, Tomszkij megijedtek az egyszemélyi diktatúra árnyékától, és hogy elkerüljék, Sztálin nyakába borul­tak. 1926-ban Zinovjev, miután hoppon maradt, elmesélte Trockijnak, mi is történt. A Politbüro Trockij betegágyánál gyűlt össze (ő is feküdt: vadászat közben megfázott), de titokban már mindent eldöntötték előre, Trockij pedig soha nem volt képes érvényesíteni az akaratát. Hát akkor lett trockistává. Akkor ke­letkezett a trockizmus – a párton belüli demokráciáért, a szo­cialista eszme tisztaságáért, az agresszív falusi politikáért folyó paradox módon összefonódó harc – no és végül a harc Trockij, „a világ proletariátusa vezérének" személyes karizmájáért. (Hí­vei számára ez szinte Trockij kötelező rangja, valahogy úgy, mint a „mindén idők és minden nép legnagyobb lángelméje".)

Utólag úgy tűnik, egy gonosz szellem szándékosan megza­varta Zinovjev, Kamenyev, Buharin ítélőképességét, és úgy ve­zette őket, mint Oidipuszt a végzet: minél elszántabban mene­kült Oidipusz az apagyilkosság elől, annál elkerülhetetlenebbé tette sorsa beteljesedését. Ez már nem is Satrov-dráma, hanem Shakespeare három boszorkánya, vagy a felbőszült istenek.

Van itt, ami mindörökre titok marad. De a titok egy darab­kája fedetlen, s elegendő egyetlenegyszer rámutatni, hogy min­denki felismerje. Mert mindannyian tudjuk, csak nem gondol­tunk bele:

A párt és Lenin ikertestvérek. (Ki ér többet történelem

-anyánknál?)

Azt mondjuk – Lenin, azt értjük ezen – a párt. Azt mondjuk

– a párt, azt értjük ezen – Lenin.

[Majakovszkij: Lenin (nyers ford.)]

A bolsevikok – leninisták. Ésez minden más párttól megkü­lönbözteti őket. A mensevikek nem martovisták vagy plehanovisták. Függetlenek. És az eszerek is önállóak. Marija Szpiridonova rendkívüli erkölcsi vonzerővel bírt (erről egy öreg munkás mesélt nekem, aki 1905-1906 között találkozott vele a Butirki börtönben), ámde az eszerek soha nem voltak szpiridonovisták, vagy mondjuk csernovisták. A bolsevik párt olyan párt volt, amely vitathatatlan vezérrel bírt. S amikor a vitathatatlan vezér agyvérzést kapott, olyan kérdés merült fel, amilyenre egysze­rűen nem kerülhetett volna sor egyetlen más típusú pártban sem: ki lesz a következő vitathatatlan vezér?

Elkezdődött a két karizma harca: a népgyűlések szónokai (Trockij, Zinovjev) és a szófogadó és hajlékony apparátus által teremtett pozíció-karizma között. A forradalom hozzászoktatta az embereket a gondolathoz, hogy a vezér jó szónok, aki köz­vetlenül, személyesen vívja ki a tömegek támogatását. Ezért Sztálintól – aki nagyon rossz szónok volt – senki sem félt. Lépés­ről lépésre erősítette hatalmát, az apparátus hatalmát.

E folyamat közben a demagógok – hatalmuk-csappant – a demokrácia védelmezői lettek.

A trockizmus első aktusa a demokratikus centralizmus platformjának megteremtése, igen erős nyomatékkal a „demok­ratikus" szón.

A 20-as évek párton belüli harcainak tragédiáját az okozta, hogy azok az emberek, akik erőteljesen követelték a demokrá­ciát, minden egyes kommunista jogainak védelmét, nem érzé­kelték eléggé a falut, s csak tartaléknak, a szocializmus építése nyersanyagának tekintették. Azok viszont, akik közel álltak a néphez, könnyen belementek az egyéni jogok feláldozásába. Aligha mondhatjuk, hogy napjainkra ez a két frakció eltűnt. Fa­luról jött íróink harcolnak talán az emberi jogokért? A másként gondolkodók közel állnak talán a muzsikhoz? Oroszország tör­ténetének minden korszakában új köntösben jelentkezik ez az ellentét. . .

Nem egyszerűen a jó és a rossz vált szét. Ha a gazdaságpo­litikát tartjuk a legfontosabbnak, akkor a buharinisták hősök, a trockisták gazemberek. De ha a demokrácia megőrzését és fej­lesztését tartjuk annak – legalább pártkereteken belül – akkor fordítva van. Kamenyev egyenesen a többpártrendszeres de­mokrácia híve volt. Ezt Jakubovics² mondta el nekem.

1925-ben Trockij megkérdezte Buharint: „Miért nincs a pártban demokrácia?" Buharin így felelt: „Mert félünk magá­tól". (Ezt Trockij Életem című művéből idézem, aminek egy francia nyelvű kiadását sikerült elolvasnom valamikor.) Gyöke­restől irtották ki a demokrácia utolsó maradványait, és Buharin így tréfált: „Nálunk csak két párt létezhet: az egyik hatalmon, a másik rács mögött". Buharin nem cinikusabb volt a többieknél. Csak őszintébb.

A trockisták és a buharinisták ugyanegy morálból indultak ki. A lenini morálból: erkölcsös az, ami hasznos a forradalomnak.

„És ha hazudni parancsol, hát hazudj.

És ha gyilkolni parancsol, hát ölj."

A történésznek kötelessége belátni, hogy Bagrickijnak ezekben a soraiban morál, nem pedig egyszerűen a moralitás van. A forradalom morálja: „Keresztre, golyó elé menjetek ér­te…" Sem életüket, sem lelkiismeretüket nem kímélték a forra­dalomért.³ De a trockisták és a buharinisták felfogása eltért ab­ban a kérdésben, hogy mi van a forradalom hasznára, és ezért kibékíthetetlen ellenségekké lettek. Sztálin azonban meg tudta tenni, hogy hol ezek, hol azok blokkjához csatlakozzék: ő kö­pött a forradalom vagy a szocializmus hasznára, és köpött a mo­rálra is. Az eszmék tökéletes hiánya és az abszolút amoralitás – ez erejének egyik forrása.

1908-ban Sztyepan Saumjant letartóztatták egy lakásban, amelyről csak Sztálin tudott. Saumjan attól kezdve provokátor­nak tartotta Kobát. Nem fog meglepni, ha kiderül, hogy igaza volt. De nem az a lényeg, kapott-e Koba^V pénzt a titkosrendőr­ségtől, vagy a saját szakállára tette-e. A lényeg az, milyen volt tevékenysége egészének stílusa (ami mára már teljesen világos). Mint minden provokátor, ő is képes volt úgy létezni a forradalmi eszmék és akciók árjában, hogy egyidejűleg mintegy kívül is maradt – a szárazon. Elsajátította a forradalom nyelvét anélkül, hogy bármiben hitt volna, s attól függően, melyik volt számára előnyösebb, hol az egyik, hol a másik eszmét hangoztatta. Fo­nákjukról, gyengéik felől látta elvtársait, és ügyesen ugrasztotta össze Zinovjevet Trockijjal, Kamenyevet Rikovval. Megszer­vezte Kirov meggyilkolását, és ezért a gyilkosságért végeztette ki még meglévő vetélytársait. Hol az az Azef^VI vagy Malinovszkij,^VII aki ennél többre képes? Sztálin volt minden idők és min­den nép legnagyobb provokátora. E téren nincs versenytársa.

Miért nem súgta meg Buharinnak a csakra, hogy Sztálinnal közös platformot alkotni emberileg elfogadhatatlan, hogy „vele a kommunizmust felépíteni lehetetlen"?

A szembesítéskor, amikor is Eichenwald megerősítette kín­zással kikényszerített vallomását, Buharin először elhúzta a szá­ját, aztán legyintett egyet és így szólt tanítványához: „Ne gon­doljon se politikára, se gazdaságra. Ne is írjon róluk. Gondoljon az emberre és róla írjon." Eichenwald ezt elmondta Bergernek, Palesztina, Szíria, Líbia és úgy rémlik Egyiptom kommunista pártja megalapítójának, aki, miután két halálos ítéletet is átvé­szelt, Izraelbe költözött, s ezt a beszélgetést Hajótörött nemze­dék c. könyvében idézi. Túl későn, a halál küszöbén értette meg Buharin, hogy az ember fontosabb, mint a gazdaság. 1924-ben és 1927-ben is úgy vélte még, hogy a politika és a gazdaság a fontosabb.

Buharin és Rikov javítani akartak a munkások és parasztok helyzetén amennyire ez lehetséges volt, és nem akarták a mai napot a holnapiért – még a szocialistáért sem – feláldozni. Nem hiszem, hogy kedvelték Sztálint. De Sztálin úgy tett, mintha po­litikájuk őszinte híve lenne, mintha e politika kedvéért indította volna be az ellenzék felszámolására a represszió mechanizmu­sát. A lelkiismeret meghajolt a logika előtt. Ha máshitű szocia­listák – mensevikek, eszerek – börtönbe zárhatók, miért ne le­hetne lecsukni a trockistákát is? Igy likvidálták a kisebbség jogát ahhoz, hogy kitartson meggyőződése mellett. Így készítették elő a „trockista-buharinista banditák" pereit. S többé ki sem meré­szelt kételkedni abban, hogy a szocializmus felépült egyetlen országban: az állami tulajdon a társadalmi tulajdon magasabb rendű formája. Nálunk kizárólagos az állami tulajdon uralma. Következésképp…

Az illemhelyek nincsenek aranyból. Sőt, még egy közönsé­ges nyilvános vécébe se lehet bemenni: vizes a fal, csöpög a mennyezet. . . Társbérletek mocska, bűze, zsúfoltsága, durva egyenlőtlenség, s mindezen a cégtábla: „szocializmus". Szocia­lizmus gondolkodó fej nélkül. Senkinek nem volt mersze észre­venni a csalást: az állami tulajdont a társadalmi tulajdonnal tet­ték egyenlővé, holott Engels és Lenin is kifejtette, hogy az álla­mosítás még nem szocializmus.

Ha a szocializmus az állam osztatlan uralma, akkor Safarevicsnek van igaza: a kizárólagos állami tulajdon minden eset­ben – a III. Ur dinasztiától kezdődően – krízissel és pusztulással végződött. Ha a szocializmus sztálini definiciója helyes, Safarevicsnek van igaza: a szocializmus – a halál akarása.

Ez a gondolat, A szocializmus, mint világtörténelmi jelen­ség (Szocializm, kak javlenyije mirovoj isztorii; Párizs, 1977) idézeteként került a szovjet sajtóba R. A. Medvegyev válaszá­ban I. R. Safarevics levelére. (Mindkettő a Moszkovszkije Novosztyi 1988. június 12-i számában jelent meg.) Nekem az a be­nyomásom, hogy Roj Alekszandrovics válasza nem merítette ki teljesen a sztálinizmus mély gyökereivel kapcsolatos, Safare­vics által felvetett kérdést.

Semminemű okom nincsen I. R. Safarevicset a védel­membe venni. Eszmei ellenfelem. Már a gondolkodásának módja is mélységesen idegen tőlem; Safarevics úgy bánik a hu­mán szféra mai, ambivalens fogalmaival, mint háromszögekkel és négyzetekkel, s ahol feketeséget észlel, ott vaslogikával bi­zonygatja, hogy a feketeség teljes, abban semmi fehér nincsen. Kísérletet sem tesz ama lélek lényegének megértésére, amelyet nem állhat.

Mégis, miféle okok játszottak végzetes szerepet? Nem pró­bálom meg néhány sorban felfejteni az egész gubancos gombo­lyagot, de ahányszor választ követelnek tőlem, mindig Doszto­jevszkij jut eszembe: az, aki azt mondta, „mindent szabad" – teoretikus volt. Az nem tud ölni. Ölni Szmergyakov tud, ölni Fegyka Katorzsnij tud. S végezetül a „mindent szabad" alkalma­zója félresöpri a teoretikusokat és megsemmisíti őket. A forra­dalom tapasztalata megmutatta, hogy az abszolút cél képzelet­beli marad, az eszközök pedig bekerülnek az életbe. Hosszútá­von Lev Tolsztojnak van igaza: a rossz eszköz felfalja a célt.

Lukács György szerint Sztálin végtelenítette a polgárhá­ború idején bevált és helyénvaló módszereket. Lélektanilag ez igaz; a sztálinista bolsevikok pszichikumának helyes leírása. De egy mélyebb szempontból csak féligazság. Sztálin azt valósí­totta meg végletesen, ami ellen Gorkij, Korolenko, Rosa Luxem­burg és még nagyon sokan tiltakoztak. Nekik lett igazuk. A kozáktalanítás politikája, a túszok kivégzése^VIII Lenin és a bolsevi­kok tragikus tévedése. Sztálin ezekből a tévedésekből nőtt ki.

A fentiek nem szüntetik meg az óriási erkölcsi különbséget a forradalmár tragikus tévedése és a szadista provokátor aljas­sága között. A leghatározottabban ellene vagyok annak, hogy Lenin és Sztálin neve közé kötőjelet tegyenek. Ám teljességgel elszakítani Sztálint a bolsevizmus történetétől szintén lehetet­len. S ha ezt a kapcsolatot nem fogják józan elmével tanulmá­nyozni, akkor az egész ügy mániákusok és provokátorok ke­zére jut.

Nem az az életfontosságú kérdés, mi a totális állami tulaj­don zsákutcájának helyes elnevezése, hanem az, hogy mi mó­don kerüljünk ki belőle. Semmilyen szocializmus-képlet nem létezik. A szocializmus nem lombikból kimászó homonculus. Történelmi folyamat, tervekés kísérletek sora, amelyeket külön­böző országokban különböző pártok valósítanak meg, tökélet­len kísérleteké, amelyek állandó korrekciókat igényelnek; a szocializmus tervek és kísérletek együttese, amelyek arra irá­nyulnak, hogy kijavítsák a kapitalizmus által termelt rosszat; és ha némely gyógyszer többet ártott, mint a betegség, úgyhogy mindenekelőtt a kártékony orvosságtól kell megszabadítani a pácienst, az ilyen elvonástól még nem lesz egészséges. És az emberek új medicinákat és terápiákat keresnek, s a társadalmi szervezettség és a magánkezdeményezés új elegyeire lelnek. A legvalószínűbb, hogy a fejlődés optimuma ezekben az elegyekben van. Ilyen optimum volt az 1922-es év számára a NEP. És most, ha eszünkből és erőnkből futja, van esély, hogy visszatér­jünk valamihez, ami hasonlít a NEP-re, és újrakezdjük a fejlő­dést, amit majd szocialistának lehet nevezni. Ámbár abban sincs semmi kétségbeejtő, ha a „szocializmus" szó szívet érintő tartalmát egy másik szó jelenti majd.

Bárhogy nevezzék is, nem változik a rózsa illata. Eszünkbe juthat, hogy Sztravinszkij megbántódott, amikor az amerikaiak zenei forradalmárnak nevezték, de muzsikájának jellege ettől nem változott meg. A lényeg nem a szavakban van, hanem a va­lóságban, a valóságos belső ugrásban, hogy megszabaduljunk a múlt hazugságától és szennyétől. Abuladze tanmeséje már le­került a mozivásznakról, de lelki szemünk előtt folyvást ott a film adta feladat: miként lehet megtalálni az utat a Templom­hoz, a „bennünk lévő birodalomhoz", az emberekben meglévő alkotóerők felszabadításához.

(Ford.: Harsányi Éva)

A szerző jegyzetei:

1 A forradalmár típusa Dosztojevszkijnél: Raszkolnyikov és Ivan Karamazov; Verhovenszkij és Ljamsin pedig a provokátoré.

2 Régi szociáldemokrata, 1917-től bolsevik. 1930-ban a mensevik centrum elleni perben kénytelen volt mensevikszerepet játszani; tíz évet kapott, s hála ennek, életben maradt. 1937-et mindenkitől elfeledve vészelte át a lágerben.

3 Egy memoárban – talán Tatyiscsevében – olvastam egy kommunistáról, akit a vöröskatonák árulással gyanúsítottak. A szóbeszédet leállítani lehetetlen volt. És az az ember meggyőzte elvtársait, akik nem hittek a pletykának, hogy az emberek megnyugtatása érdekében őt bíróság elé kell állítani és ki kell végezni. És így is tet­tek.

A fordító jegyzetei

I Csevengur: Platonov 1929-ben írott regényének címe.

II Ugrjum-Burcsejev: Szaltikov-Scsedrin Egy város története című regényében Clupov város polgármestere.

III Dasnak: Az 1890-ben alakult örmény polgári nacionalista Dasnakcjutyun (Szö­vetség) párt tagja. A párt eredeti programja: külföldi segítséggel (beleértve a cári Oroszországot is) elérni Nyugat-Örményország autonómiáját Törökországon be­lül. 1918-19 között az Örmény Köztársaság kormányzó pártja. 1921 februárja, a szovjethatalom örményországi kikiáltása után és óta a Szovjetunióban és világ­szerte hoz létre emigráns szervezeteket.

IV Kurbszkij: (1528-1583) herceg. Rettenetes Iván kegyence, hadvezére és króni­kása.

V Koba: Sztálin egyik illegális fedőneve.

VI Azef: (1869-1918) 1892-től a cári titkosrendőrség munkatársa. Ebben a minő­ségben lett az eszer (szociálforradalmár) pártnak és e párt számos terrorcselekmé­nyének valamint a párttagok tömeges lebuktatásának megszervezője. 1908-ban leleplezték; a megtorlás elől Bécsbe menekült.

VII Malinovszkij, R. V.: (1876-1918) 1910-től a cári titkosrendőrség munkatársa. 1912 és 14 között az RSzDRP KB tagja. 1917-ben leleplezték, s a párt ítéletének értelmében kivégezték.

VIII A túszok: (itt) a cári család.

Magyarországon az utóbbi időben példa nélküli történelmi folyamat játszódik le. A legkülönbözőbb politikai színárnyalatokat képviselő társadalomkutatók széles tábora új tulajdonosi struktúra elméleti ki­munkálásán dolgozik. Munkájához hatalmas szellemi energiát mozgó­sít, és felhasználja a tudomány teljes fegyverzetét. Eközben a kor­mány a pénzügyi és a menedzserbürokráciára támaszkodva megkezdte az állami tulajdon elherdálását: érték alatti privatizálását, illetve reprivatizálását. így joggal merül föl a kérdés: miért foglalkoznak a tudósok a tulajdon problémájával, hiszen mire a parlament elfogadja a tulaj­donreformot (legyen ez a reform bármilyen jellegű), már kész tények­kel állunk szemben. Kész tény lesz egy új tulajdonos réteg, egy olyan újburzsoázia, amely a korábbi pénzügyi és menedzserbürokráciából valamint a régi és új pártelitekből tevődik össze. Ez a gazdasági és poli­tikai bürokráciából álló társadalmi csoport elég pragmatikus ahhoz, hogy – ha érdekei úgy kívánják – bármilyen ideológiával azonosulni tudjon, és már meglevő politikai hatalmát gyorsan gazdasági ha­talommá transzformálja.

A most keletkező újburzsoázia a sztálini rendszer gyermeke. Vi­tatható ugyan az apaság, de tény: a sztálini rendszer már terhes volt ezzel a gyermekkel. A nagy történelmi kérdés azonban nem ez, hanem hogy életképes-e ez a gyermek vagy életképtelen korcs. Elvileg akár az egyik, akár a másik feltételezés beigazolódhat. Egy dolog azonban bi­zonyos: ennek az újszülöttnek – mivel sem megfelelő kultúrája, sem komolyan vehető hagyománya nincs – nem lesz könnyű dolga a fenn­maradásáért vívott küzdelemben, amelynek a tulajdon kérdése képezi majd a sarkpontját. A dolgozói kollektívák aligha mondanak le végle­gesen arról a – még a Kádár-rendszerben is felbukkanó – törekvésről, hogy a maguk ellenőrzése alá vonják saját munka- és termelési feltéte­leiket. Elsősorban ezért nem feleslegesek napjainkban a tulajdonnal foglalkozó kutatások. A „demokratikus sztálinizmussal", vagyis a most keletkező rendszerrel elégedetlen társadalmi csoportok elmé­leti-ideológiai segítése a gazdasági és társadalmi alávetettség új formái elleni humanista küzdelem ethoszával is erősíteni fogja magát.

Az itt következő írások a tulajdonformák, a tulajdoni szerkezet átalakítási lehetőségeiről adnak tájékoztatást. A szerzőket összeköti, hogy – jóllehet igen különböző előfeltevésekkel, érvekkel és következ­tetésekkel – valamiképpen mindannyian a közösségi tulajdon valamely változatában gondolkodnak, s a közösségi tulajdont az állami tulajdon társadalmasításaként, munka és tulajdon szétválasztottságának felszá­molásaként értelmezik.

A tulajdon kérdése rendkívül összetett elméleti probléma, és a különböző tulajdonformák gyakorlati kialakítása is igen sokféle meg­fontolást feltételez. A számunkhoz összegyűlt tanulmányokkal termé­szetesen nem tartjuk kimeríthetőnek a teljes témakört, a tulajdon kér­déséhez későbbi számainkban nyilván még többször is vissza fogunk térni.

„Még magasról nézvést megvolna az ország,
Werbőczy-utódok foldozzák, toldozzák…
éhes magyaroknak nem futja a kedvük,
míg az igazukat tán kiverekedjük." (Ady)

A történetek talán nem is meghökkentőek, hanem hihetetle­nek. Gondoljunk azonban a kirakatok 200 ezer forintos bun­dáira, a 7 ezerforintos női csizmákra, az ékszerárakra, a 10-­20 millióért gazdát cserélt villákra, a két-három milliós autók­ra, a több százezer forintos külföldi utakra. Hogy a tv-ben, saj­tóban miért csak néha villan fel a téma és akkor is általános­ságban? Lehet, hogy mégis vannak tabutémák, vagy az új­ságírókban van jó érzés, tapintat? Úgy vannak, mint a kisdiák, aki maga aláírja az ellenőrzőjét, hogy kímélje a szüleit.. .

Első meghökkentő történet: arról, hogy a vezetők kisszö­vetkezetei hogyan sajátítottak ki ipari szövetkezeteket. A tör­ténet kezdetei a 80-as évekbe nyúlnak vissza. A közgazdasá­gi, szociológiai és egyéb háttérintézetek kutatói, mint a politi­kai elit tartalékgárdája ekkor javasolta a „második gazdaság" beindítását, a vgmk-k, gmk-k és kisszövetkezetek létrehozá­sát – a bürokratikus nagyvállalatok által lebénított gazdaság egyre súlyosbodó nehézségeinek oldására. A gondolatot min­denki örömmel fogadta. A második gazdaságtól a párt- és ál­lami vezetés a gazdaság élénkülését, a nagyvállalati vezetés a bérszabályozás alóli kibúvást, a bérmunkásság egy ipari „háztáji" kialakulását remélte, ahol kemény munkával többlet­jövedelemhez juthat. A kormány elfogadta a kedvezményekre vonatkozó javaslatokat is: a kisszövetkezeteknél sokkal ala­csonyabb az adó, mentesülnek a bérszabályozástól, korlátla­nul alkalmazhatnak munkavállalókat stb.

A kisszövetkezeteknek nyújtott előjogokat az elnök és a vezetők egy egész sor ipari szövetkezetben a szövetkezet kisajátítására használták fel. Megszervezték, hogy az ipari szövetkezetből ezer vagy még több tag kilépjen, és az így megmaradt száz vezető, kisszövetkezetté alakulva, bérmun­kásként alkalmazta őket. A 30 év alatt felhalmozott több száz­milliós vagyonból a kilépett tagok csak 8-10 millió forint érték­ben kaptak részjegyet. A többi a megmaradt tagok tulajdo­nába ment át. Az átalakulás után a kilépetteknek – mivel nincs központi bérszabályozás – magasabb a jövedelme. Ugyanak­kor a szövetkezet is többet tud felhalmozni a megmaradó nye­reségből, mert 100 Ft-ból nem 45 Ft, hanem 75 Ft az adózás utáni eredmény.

Nézzük tovább a folyamatot: a szövetkezeti tagok valódi tulajdonossá tétele jegyében 1989-ben a Szövetkezeti Tör­vény módosítása megengedi a szövetkezeti vagyon felének részjegyesítését, ami személyenként általában 1-1,5 millió forint, de akár több is lehet. Az 1989. júniusi Átalakulási Tör­vény pedig megadja a lehetőséget a korlátolt felelősségű tár­sasággá, részvénytársasággá alakulásra, amivel a szövetke­zeti vagyon adott része magántulajdonná válik, sőt lehetősé­get ad a visszamaradt közös szövetkezeti vagyon 64%-ának a felosztására is. Ezzel megtörtént a csoda, az ezer tagú szö­vetkezet 30 év alatt fölhalmozott vagyonának zöme 100 ve­zető magántulajdonává vált. Érdekes lenne tudni, hogy hány ipari szövetkezetben folyt le ez a műtét.

Második számú meghökkentő történet: vezetők és ügyes „vállalkozók" kisajátítják a nagyvállalatok nyereséges részle­geit kisszövetkezetekké való átalakításuk révén. Az előzőhöz hasonló, de sokkal nagyobb kiterjedésű a kisszövetkezetesítés jelentősége a nagyvállalati szférában. Itt több leleményt, bátorságot és jó patrónust igényel, mert jogszabályokba – pl. a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló tör­vénybe – ütközik. Lényege, hogy a vállalatok hatékony részle­geinek vezetői alakítanak kisszövetkezetet és a felső vezetők segítségével átjátsszak maguknak részlegük tevékenységét, valamint üzletkörét. Ezt követően alkalmazzák volt vállalati dolgozóikat, majd némi szerencsével az így elértéktelenített vállalati vagyont is meg tudják szerezni. Néhány példa. A vál­lalati, szövetkezeti szervizek közös beszerző gazdasági tár­saságának apparátusa, 34 fő, másodállásos kisszövetkezetet alakít, és az, belépve a gt.-be, átveszi a gesztorságot. A gaz­dasági társaság 59 millió tőkével 76 millió Ft eredményt pro­dukál, ami 34 millió Ft adózott eredmény. Az apparátusi kis­szövetkezetnek lehetősége nyílik, hogy a legkurrensebb al­katrészeket forgalmazza tagvállalatként átvéve a gt.-től, nem kell hozzá csak egy számlakönyv. Az import és a hazai be­szerzés, a raktározás, a készletezési tőke, a telephely a gaz­dasági társaságé. A telepre bejövő vevő a kisszövetkezeti számlakönyvön keresztül vásárol és ott csapódik le a kiske­reskedelmi árrés – szállítás és minden költség nélkül – sőt, le­het, hogy a nagykereskedelmi árrésen is osztoznak. És ami a legfőbb, utólag számláznak a kisszövetkezetnek, amikor az árbevétel már befolyt. így lehet a haszon jelentős részét átad­ni, amiből a kisszövetkezetben – az alacsony adó folytán – gyorsan halmozódik fel a saját tőke és/vagy lesz bérszabá­lyozás-mentes magas személyi jövedelem. Talán nem meg­lepő, hogy azóta már tovább alakultak kft.-vé.

Egy másik hasonló „vállalkozás"; egy országos szerviz­hálózat budapesti és vidéki szerveinek vezetőgárdája (össze­sen 18-an: a vezető két helyettese, a termelési vezető és he­lyettese, a gazdasági vezető, raktárvezető, szervizvezetők) 1987 őszén másodállásos kisszövetkezetet alakítja szerviz­hálózatéval azonos néven és címmel, a központ szomszéd­ságában szerezve irodát. Tekintve, hogy a vállalatnak ke­mény bérplafonja van, a 171 dolgozó – miután teljesítette a vállalat által bérként még fizethető munkát – nem érdekelt a többletteljesítményben. Így megtörténik a csoda: a 18 tagú kisszövetkezet öt hónap alatt 24,9 millió forint árbevételt ér el, ebből 16,8 milliót decemberben. Ha rosszhiszemű volnék, azt mondanám, trehányok voltak és csak utolsó percben rögzítet­ték, hogy mennyi teljesítményt kell a cégnek leadni, s bocsá­tották ki a kisszövetkezet nevében a többletszámlát. Tehették, hasonló volt a név, a cím. Anyagmentes árbevételük 19,2 mil­lió Ft, bérköltségük 1,054 millió Ft volt. így 10 456 millió Ft rendelkezési alapot, vagyis tőkét tudtak képezni 18-an, 5 hó­nap alatt. Közben gondoltak a jövőre is, mert a szervizhálózat új megrendeléseire több mint 10 millió Ft értékben már a kis­szövetkezet küldte ki a szerződéseket. A végső nagy akció

1988 őszén következett be, amikor az átalánydíjas szerződé­sek felbonthatók voltak. A szervizesek végiglátogatták a meg­rendelőket, sőt körlevelet is küldtek. Ennek hatására a vidéki és a budapesti szervizek dolgozói egyik napról a másikra ön­kényesen kilépve lebénították a vállalati szervizhálózatot. így a rendelésállomány jelentős része, a szervezet, a dolgozók, a tapasztalatok, a kapcsolatok átkerültek a kisszövetkezetbe, illetve a tőkebevonás kényszere miatt alakított gazdasági tár­saságba. Az akció befejeződött, az egyévi mintegy 60 milliós nyereségű tevékenységet a terület vezetői kisajátí­tották.

Két példát mondtam el, de én is ismerek még jó néhányat. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy miért erősebbek a patrónusok, mint a tételes jog.

Az első esetben a gt. igazgatósága nem tudta törvényes jogait érvényesíteni. Hiába próbálta leváltani az apparátusból kisszövetkezetet szervező igazgatót, a Törvényességi Fel­ügyelet a Cégbírósághoz, a Cégbíróság a Törvényességi Felügyelethez küldte őket és védelmezőn terjesztette ki a ke­zét a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai titkára is. A má­sodik esetben a bíróság nem állapította meg a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló törvény megsértését. Néhány gyöngyszem az ítélet indoklásából: „A megrendelők­nek írt üzletrontó körlevél aláírója az aláíráskor, augusztus 31-én a vállalat dolgozója volt, és csak szeptember 1-jén lé­pett át", ezért tehát „ilyen ajánlatért, melyet maguk a felpe­res dolgozói tettek, semmiképpen sem lehet megállapítani az alperes felelősségét, egyébként sem kívánja a bíróság a ver­senyt akadályozni". „A felperes vezető állású dolgozói. . . mellékfoglalkozásként kisszövetkezetet alakítottak, így több­letjövedelem érdekében maguk váltak saját vállalatuk első konkurensévé . . . (ez) versenyt vont maga után, a verseny pedig nem kifogásolható, sőt támogatandó jelenség." A ma­gyar lónak közismerten nincs háta, hol a nagyvállalat, a terv­gazdaság és az állami tulajdon, hol a vállalkozás, a piacgaz­daság és a magántulajdon áll a törvények felett.

Harmadik számú meghökkentő történet: nagyvállalatok és szövetkezetek hatékony részlegeinek menedzseri, és vál­lalkozói kisajátításáról, kft.-vé, rt.-vé szervezéssel. A vezetői kisszövetkezetek dús tájakat öntöző csendes folyója a Társa­sági Törvény 1988. októberi hatályba lépésével duzzadt gyors sodrású folyammá. Most már nem kell a Büntető Törvény­könyvet és a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmá­ról szóló törvényt kínosan kerülgetve kisszövetkezetet alapí­tani, ahol a dolgozók megkérdezhetik, hogy miért a vezetők, vagy a vezetők és családtagjai a tagok, esetleg csak 15-en. Ezek furcsa, nehezen megválaszolható kérdések. A kisszö­vetkezetté való átalakuláshoz ugyanis kell a dolgozók részvé­tele, segítsége a bérszabályozás-mentesség reményében. A kft., rt. alapításnál minden egyszerű. Az alapítók között a vál­lalat is ott lehet, esetleg többségi tulajdonosként. így sima a dolog, szó sem érheti a ház elejét, hiszen a vezetők befizették az üzletrészüket és tényleg tőkéstársakká lettek. Végül pedig – a közóhajnak megfelelően – lett személyes, valódi tulaj­donos. Törvénysértés nem történt. Rosszakaratú, aki azt boncolgatja, hogy a nagyvállalat többmilliárdos, 8-10%-os eszközarányos nyereséget hozó vagyonából leválasztottak néhány 10-20 milliós kft.-t – esetleg kissé leértékelve a va­gyont – úgy, hogy 80-100%-os eszközarányos profitot hoz­zon. Két-három év alatt tehát megtérül a tőke, vissza lehet adni a magas kamatú kölcsönt. Azt persze mondanom sem kell, hogy ezekben az rt.-kben, kft.-kben a vállalati vezetők, barátaik, családtagjaik és a pártfogoló állami, politikai veze­tők válnak részvényessé, üzletrész-tulajdonossá. Például az egyikben a nagyvállalat mellett tőkéstárs a vezérigazgató, a helyettese és a legnagyobb üzletfél vezérigazgató-helyette­sének a kiskorú lánya. A tevékenységet az alapító vállalat adta át és hozzá 2 millió Ft-ot, mellyel a tevékenység beindult. Nyárra már 10,5 millió a nyereség, ami 5,2 millió adózott nye­reség. Egy másik példa annak illusztrálására, hogy milyen széles a paletta. Egy termelőszövetkezet bedolgozó fém-fröccs ágazatának szellemi vezetője kft.-t alapít. Az egész részleget elviszi bedolgozóstól, megrendelőstül, szállítóstól, gyártmányostul. 1989. I. fél évében a részleg 27 dolgozója még a tsz-nek hozott 1,7 millió hasznot, a II. fél évben már az egyszemélyes tulajdonosnak. Lesz tehát miből megtéríteni a tsz-től átvett 2,8 millió készletet és a tsz még örülhet is, hogy hitelezhet. Hiszen másképp mit csinálna az anyaggal? Az nem számít, hogy a részleg létrehozása, a gyártmányok kifejlesztése, az üzletkör kiépítése is pénzbe került..

Néhány ítélet és miniszteri-állásfoglalás: „A felvetett problémakör számomra sem ismeretlen, annak súlyát és je­lentőségét, az egyes vállalatokra gyakorolt negatív hatását érzékelem. Úgy gondolom azonban, hogy a gazdaságirányí­tás megváltozott körülményei közepette, a szóban forgó kér­désben történő állami-igazgatási beavatkozásra sem szük­ség, sem törvényes lehetőség nincs." És a vállalatok, szövet­kezetek nem perelnek. Nem perelt a külkereskedelmi vállalat sem, amikor négy üzletkötője kft.-t alapított. Formálisan nem is tulajdonítottak el semmit, hiszen külkereskedéshez csak iroda és telefon kell, ami akár a lakás is lehet. Az üzleti tevé­kenységet pedig szemben a kapitalista piacgazdasággal – mert mindent azért nem veszünk át – nem védik a törvények, vagy legalábbis az alkalmazásuk. Sőt a liberális nézetek kép­viselői szerint: „a vállalat vezetői jogosultak… magas profitú vállalati részlegek elvitelére is a vállalatból…, miért nem fize­tik meg őket úgy, hogy ez ne legyen számukra gazdaságos? Ez fogja biztosítani a kvalifikált értelmiség megfelelő megfize­tését."

A legsúlyosabb kérdés a folyamat nagymértékű felgyor­sulása. Egyre több vezető sajátítja ki vállalatának egy részét és válik társtulajdonossá, vagy teljesen magántőkéssé – eset­leg egy-két ügyes „vállalkozóval" közösen. Látnunk kell eb­ben a liberális szemlélet hatását is, amely a magántulajdont önmagában tekinti értéknek. A folyamat ugyanis nem létez­hetne, ha nem támasztaná alá a kisvállalatok 3 millió Ft alatti nyereségének alacsonyabb adózása és főleg a 20 millió Ft alatti bértömegű vállalkozások bérszabályozás-mentessége. És a további „pozitív diszkriminációk". A kisvállalkozó a beru­házási áfát teljesen visszatarthatja; 1988-ban a beruházást gyakorlatilag költségből csinálhatta, és ezt most terjesztik ki részben 1989-re is. Végül a vállalkozási nyereségadó-jogsza­bály 250 milliós árbevétel alatt egyszerűsített kettős könyvvi­telt tesz lehetővé, amely termelőtevékenységnél gyakorlatilag adómentessé teszi a tőkeképzést, föltételezve persze némi manipulációt, ügyességet. Az átalakulási törvény alapján kft-ben a névérték 20%-ának kifizetésével vásárolható üzletrész, és újra csak némi manipuláció árán a részvénytársaságokban a névérték 10%-os kifizetésével meghitelezett részvény. Ezek után saját osztalékukból fizetik ki magukat. így lehet 1 millió forinttal 5 milliós, sőt 10 millió forintos tőkét szerezni. Persze nem mindenkinek, hanem csak aki megfelelő informá­ciók és kapcsolatok birtokában van. Ha az üzletrész, részvény 80-100%-os hasznot hoz, akkor 2-3 év alatt kifizeti magát. Újabban a PM azt tervezi, hogy a megtakarításokra – pl. a részvény- és üzletrészvásárlásra – szja-mentességet bizto­sít. De e nélkül is megtörtént példánkban a csoda: 1 millióból 10 milliós magánvagyon született, amely profit alapon szá­molva 30 milliót is megérne a tőzsdén. Szerencsés esetben az 1 millió is a 6%-os kamatú vállalkozásélénkítő állami kölcsön­ből származik – amikor a kamat egyébként már 30%-os – és a hitel tényleges kamatterhe is 20%, de a többit a költségvetés fedezi kamattámogatásként. Hogy teljes legyen a kép, még megemlítem a 30/1989. PM rendeletet, amely széles körű le­hetőséget biztosít a vállalatvezetésnek a vagyon fel- és leér­tékelésére.

*

A meghökkentő történetcsokor nem széles körű adat­gyűjtés, hanem egy gazdasági vezető közvetlen látókörében fölmerült esetek gyűjteménye, és messze nem is valamennyié. Azonban nem annak a jelenségnek az erkölcsi meg­ítélése a lényeg, hogy a kevesek pazarló luxusfogyasztá­sával egyidejűleg a nagy többség egyre nehezebben él. És a kormány, a politika elvárja, hogy ezt viseljék el a jövő érdekében. A nagy kérdés, hogy igaz-e a liberális ideoló­gia, amely szerint a válságmegoldás útja: a vállalkozás­élénkítő folyamat, amelyből kis- és középvállalatok szü­letnek, vegyestulajdon és így piacgazdaság; igaz-e, hogy ez a folyamat az összes igazságtalanságokkal együtt a jövőbe vezet – viseljük el hát jó szívvel? A kérdés csak az, hogy igaz-e ez a verseny, vagyis új termelő vagy kereskedelmi ka­pacitás születik-e ebben a folyamatban? A valóság az, hogy ugyanaz a szervizhálózat, gyártóüzem, külkereskedő csoport ugyanazoknak a vevőknek változatlanul árut szállít. Sokszor még a vállalatból sem vált ki a kft., – hiszen az maradt a többségi tulajdonos – csak magas személyes haszonnal né­hány új tulajdonostárs született. Nincs semmi változás, csak a statisztika mutatja ki a gazdasági szervezetek számának sza­porodását, a vállalkozás élénkülését, és azt, hogy a gazda­ság nagyon szerény fejlődése szinte teljesen a vállalkozások eredménye, amelyek sokkal hatékonyabbak a nagyvállala­toknál. Ez egyébként tényleg igaz, hiszen a legjobb vállalatré­szeket választják le. Ha nem volna a nyereség jelentős részé­nek adózás alóli kivonása, akkor meglepődnénk, hogy milyen hatékony is valójában az „új szektor". Változás csak a statisz­tikákban és az újgazdagok tömeges megjelenésében, luxus­fogyasztásában van. Látnunk kell végül, hogy ezek az újgaz­dagok nem valódi, vállalkozó tőkések, hanem a paternalista államgazdaság parazita neveltjei.

Nyilvánvalóan nagyon kellenek az 1949-ben túlállamosítással felszámolt kisiparosok, kiskereskedők és a belőlük ki­növő valódi vállalkozók, hogy legyen szolgáltató kisiparos, ja­vuljon a kereskedelem, az ellátás. Azonban a helyzet alig ja­vul, éppen a valódi, hasznos vállalkozás nem élénkül. To­vábbi kérdés, hogy az igazi kisvállalkozók nagyon hasznosak ugyan, de a gazdaságban piaci versenyt teremteni nem tud­nak. Az állami vállalatok tőkéje ugyanis 2.000 milliárd forint, ezért elsősorban azoknak a rendbetételére kell koncentrálni. A vállalkozás élénkítése, a többszektorú gazdaság, a piac­gazdaság jó és szükséges, de homokba dugja a fejét, aki úgy gondolja, hogy ez majd kinő a kisvállalkozásból.

*

Négyes számú meghökkentő történet: az állami nagyvál­lalatok feletti rendelkezési jog menedzseri megszerzéséről. Így első pillanatra kevésbé közveszélyes, mint az állami tulaj­don magánkisajátítása, amelyből újgazdagok támadtak. A fo­lyamat lényege, hogy az állami nagyvállalatok gyáraikat rész­vénytársaságokká és a vállalati központ operatív részlegeit – a beszerzést, értékesítést, raktározást, a fejlesztő részlege­ket stb. – kft.-vé szervezik. így az 500-1.000 fős központból talán csak 70-100 fő marad irányító és vagyonkezelő vállalat­ként, ám ez jogilag 5-10 milliárdos vagyonú, 10.000 fős válla­lat továbbélése. A vezérigazgató most már nem az országos nagyvállalat vezetőjeként, hanem a részvénytöbbség tulajdo­nosaként irányítja a nagyvállalatot, jelöli ki és menti fel a rész­vénytársaságok, kft.-k igazgatóit, vonja el, csoportosítja át a profitot stb. Joga van akár el is adni valamelyik gyárat, vagy becsukni, elbocsátva a munkásokat. A vállalat dolgozói min­den önkormányzati és egyéb jogtól megfosztott bérmunká­sok lettek, míg az igazgató és a vezető menedzserek szinte teljes körű tulajdonosok. A vezérigazgatót a vállalati tanács választja, amely a vezető menedzseri gárda és közvetlen munkatársaik tanácsa. Ha nem történik társadalmi beavatko­zás, a csoda megtörtént, Münchausen báró saját hajánál fogva kiemelte magát a mocsárból. Hogy lehet ez, ki hozott erre törvényt? Tulajdonképpen senki, hanem több jogszabály együttes alkalmazása tette lehetővé: a vállalati törvény az igazgatónak, mint a vállalati önállóság képviselőjének széles körű jogokat ad, beleértve a vállalat átszervezését és a va­gyon egy részével vállalatalapítást vagy vagyontárgyak el­adását. Ellenőrzi azonban az államigazgatás és korábban a párt hatásköre. Az önkormányzattal az államigazgatás hatás­köre a vállalati tanácsra szállt át, amelynek felét a vezérigaz­gató jelöli ki. Ez még így együtt sem volt veszélyes, mígnem 1988. októberben jött a társasági törvény. Megnyílt a lehető­ség, hogy a vezérigazgató a vállalatot részvénytársaságokba, kft.-be szervezze a vállalati tanács hozzájárulásával.

Az állami tulajdon azonban társasággá szervezésnél sér­tetlen marad, és fölvethető, miért vezetné a vezérigazgató önállóan rosszabbul a gyárat, mint az államigazgatás bölcs gyeplőszárán? Az ördög a részletekben bujkál. A vezérigaz­gató és menedzsertársai most már saját gazdáik, önállóak, függetlenek lettek. Irányíthatatlanok, ellenőrizhetetlenek mindaddig, amíg az egész vállalatot el nem gazdálkodtak, csődbe nem vitték, és közben persze féllegális és illegális mó­don a vállalati haszon személyes jövedelemmé is tehető (lásd prémium, reprezentáció és egyéb anyagi előnyök).

A másik ördögöt monopóliumnak hívják. Eddig legalább látható volt az üzemhalmaz-nagyvállalatok piaci uralma, hogy egy termékcsoport kínálatának 50-70 vagy még több száza­lékát egy vagy néhány vállalat képviseli. Most a nagyvállalat­ból 10 részvénytársaság lesz, amelyek formálisan teljesen önállóak és gazdaságuk monopolizáltsága a felszínen eltűnt. Csak éppen működő piacgazdaságunk nincs továbbra sem, mert ahhoz egymással versenyző vállalatok kellenek. És mindez sérthetetlen. Egy országos nagyvállalatot ugyanis a tulajdonosállam feloszlathat, a gyárak kiválását jóváhagyhat­ja, de a nagyvállalatból lett vagyonközpont részvénytulajdo­nát törvény védi.

A probléma lényege azonban az, hogy amiről azt hittük, egy vagy néhány nagyvállalat külön ügye, arról kezd kiderülni, hogy a nemzeti vagyont veszélyezteti. Például az ipar állóesz­közeinek 90%-ával rendelkező 728 minisztériumi nagyválla­lat jelentős részét érinti. Már átalakult a Ganz-Danubius után a Videoton, a Medicor, a Csavaripari Művek, átalakult más te­rületről a Piért és még hosszan tudná sorolni ki-ki a saját kör­nyezetéből és a sajtó híreiből az átalakulásokat. A folyamat teljes kiterjedése megállapíthatatlan, szinte lehetetlen átfogó információt szerezni. Az átalakítások jelentős részét végző Pénzügykutató Rt. – tulajdonképpen jogosan – nem ad infor­mációt, a Nemzeti Kerekasztal szakbizottsága is hiába érdek­lődik, mert a kormány hatóságai nem gyűjtik az adatokat.

Ötös számú meghökkentő történet: a nagyvállalatok fö­lötti rendelkezési jog menedzseri megszerzésének hasznosí­tásáról magánkisajátításra. A nagyvállalatok feletti rendelke­zési jog menedzseri megszerzésének igazi veszélye abban van, hogy a menedzserek minden elszámolási kötelezettség nélkül rendelkeznek a vállalattal. Igaz, hogy a vállalat vagyo­nának több mint 50%-a részvénytársasággá lesz, a központ­nak is két éven belül részvénytársasággá kell válnia, és újabb három év múlva részvényeit át kell adnia az állami vagyona­lapba, hacsak időközben nem értékesítették. Ha pedig az ál­lami vállalat közvetlenül válik részvénytársasággá, akkor részvényei 80%-át három évig kezelheti maga. Kérdés, hogy öt, illetve három év múlva az állam mit talál meg a nagyvállala­taiból. Kézenfekvő gondolat, hogy a vagyonkezelő központ­ként továbbélő nagyvállalatok, és a nagyvállalatokból lett részvénytársaságok kölcsönösen megveszik egymás rész­vényeit. A nagyvállalatból leválasztott legjobb és legértéke­sebb társaságok részvényeit pedig akár egészen is megvásá­rolják a vezetők és/vagy eladják a vállalatok egymásnak, eset­leg külföldre, úgy lehet, leértékelve. Az állami tulajdon kisajá­títására igen változatos lehetőségek kínálkoznak, ha a veze­tők a vállalat feletti ellenőrizhetetlen rendelkezési jogot meg­szerezték. Ilyen például külföldi vegyes vállalat alapítása, ami komoly adókedvezményeket és bérszabályozás-men­tességet jelent, és jelentős tőke sem kell hozzá. Az így létre­hozott külföldi vegyes vállalat ugyanis nem megveszi, hanem csak bérbe veszi a nagyvállalat gyárait. Minimális tőkével ha­talmas profitot érhet tehát el, ha jól választja ki a „bérbe veen­dő" gyárakat. Úgy lehet, később a gyárak megvásárlásra is kerülnek az ott létrejött profitból, esetleg megfelelően leérté­kelve.

És mennyi lehetőség van még? A fent már említett egyik „vállalkozás" nagyvállalat résztvevője nyitottan, bankgaran­cia, illetve akkreditív nélkül szállított a svájci cégnek egymillió NSZK márkáért, ami 30 millió Ft. A cég NSZK-beli vezetője egyébként igen jó kapcsolatban áll a szállító vállalat főnökei­vel. Azután kiderült, hogy a svájci cég csak és kizárólag erre az üzletre jött létre, és ezt követően azonnal csődöt jelentett. Az egymillió NSZK-márka elveszett és ki tudja, nem látjuk-e még viszont külföldi tőkeként. Máskor egy nagyvállalat kisszö­vetkezetnek megrendelés, illetve szerződés kapcsán 5 millió Ft-ot utal át, amelyből a kisszövetkezet csődjében csak 62 ezer Ft térült meg. Ugyanezzel a kisszövetkezettel még egy 2,5 milliós átutalású újabb üzlet is született, ez a pénz is elve­szett. A kisszövetkezet tagjai azóta talán már újabb kisszövet­kezeteket alapítottak. Nálunk ugyanis nincs hamis csőd és így a kisszövetkezet tagjai vagyonukkal a személyes jövedelem­ként felvett milliókért nem felelnek, és ki tudja, talán a pénz je­lentős része nem is náluk van.

Az állami nagyvállalatok feletti önállósult menedzseri rendelkezési jog igazi társadalmi veszélyességét az jelenti, hogy az állami vagyon, ha magántulajdonba vagy különösen külföldi tulajdonba kerül, többé visszaszerezhetetlen. És még az a kisebb veszély, ha hazai tőkés, vállalati vezetők, vagy ügyes külföldi kistőkések szereztek vagyonrészt egy jó válla­latinkban, ahol a magas profitból 2-3 év alatt megtérül a tőke és visszaadható kamatostul a kölcsön, a külföldi pedig repat­riálhatja a tőkéjét. Az igazi veszély, ha a hazai piacon mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatunk kerül külföldi kézre, és az eladásra meghirdetett 50 nagyvállalat többsége ilyen. Ha ezeket adják el, esetleg leértékelve – a Tungsram 10 milliárd felettinek becsült részvénycsomagja 6,5 milliárdért került ela­dásra – akkor megvan a veszélye, hogy a külföldi tőke nem fejleszti a nagyvállalatot, hanem a monopolhelyzet alapján a hazai piacon elért magas profitot repatriálja. Az Országos Csavaripari Vállalatnál például 45%-os profitot garantáltak, és ez meg is lesz, hiszen termékeiknél 5-80%-os áremelést hajtottak végre.

Hatos számú meghökkentő történet: az uralmi elit által kezelt állami-gazdaságirányítási jogosítványok vállalkozási hasznosításáról. Igen komoly jelentőségű az uralmi elit pater­nalista-államgazdasági befolyásának a közvetlen hasznosí­tása is. Erre néhány példa: közismert a zöldség-gyümölcs­maffia, mely száz, illetve több százszázalékos hasznot ér el, veszélyeztetve a mezőgazdaság rentabilitását, a fogyasztók életszínvonalát, sőt sokszor még a ténylegesen dolgozó kis­kereskedő hasznát is megvámolva. A bonyolult dzsungelt ér­dekesen világítja át, hogy az MDF és a termelőszövetkezetek egyszerű piacszervezéssel a 14-16 Ft-os krumpli árát 7 Ft-ra, a 18 Ft-os almáét 12 Ft-ra tudták lenyomni. Az őszi vásár egyedi eset. Jól mutatja azonban, hogy a zöldség-gyümölcs­maffia létét a normális kereskedelmi infrastruktúra (szállítás, raktározás, szervezett piac és ezek finanszírozása) szinte tel­jes hiányának – melyet ők pótolnak – köszönheti. Nagy kér­dés, hogy a hatóságok miért tisztelik ennyire a „vállalkozás szabadságát". Tudnunk kell, hogy a zöldség-gyümölcs-ke­reskedelem infrastruktúrája részben meg is volt, csak a zöld­ség- és gyümölcskereskedelem átszervezésekor nem kap­ták meg a termelők vagy a fogyasztók szövetkezetei, illetve esetleg a főváros, mint a fejlett kapitalizmusban. És a prob­léma nagyobb, mint a zöldség-gyümölcs-kérdés. Gondoljunk a kenyérre, ahol 4,6 Ft-os búzából-ami a világpiaci ár fele, és tönkreteszi a mezőgazdaságot – sül a 13 sőt 18-20-23 Ft-os kenyér, pedig az államirányítás kezén vannak a kenyérgyá­rak.

Befejezésül néhány szó egy másik, ide tartozó kérdés­körről. Emlékszünk még 1987-88-ra, amikor 135 Ft-ért is árulta Ózd a dollárt importra, és a turisták által behozott szá­mítógépeknél is hasonlóan értékesült a dollár. Ugyanakkor néhány kisszövetkezet hivatalos áron kapott nagy összegű dollárt számítástechnikai importra, amit azután a hazai árszin­ten adott el és ebből hatalmas vagyonok születtek. Újabban hasonló üzlet a húsexport. A sertés felvásárlási ára 53 Ft/kg. Az élő export 1,2 USD/kg, 75 Ft, ehhez jön a 28%-os exporttá­mogatás, vagyis az értékesülési ár 93 Ft/kg. Ha akár 60-72 Ft-ért vásárolják is fel az élő sertést, 30-40%-os hasznuk ma­rad, és van kisszövetkezet, amelyik 3000 tonnát exportált, vagyis 3,6 millió USD-ért, 212 millió Ft-ért.

Hetes számú meghökkentő történet: mese a földről. Ez még csak születőben van, de nehogy gyorsan tömeges való­sággá, nemzeti tragédiává váljon; bár ki tudja, csendben mennyi földet adtak már el. Újra több, látszólag önálló reform­lépés: a parlament hozzájárult a hazai magánszemélyek kor­látlan földvásárlásához, azt sem kötve ki, hogy a vásárló a me­zőgazdaságban dolgozzon; bizonyos korlátozásokkal meg­engedte a tsz-tagi föld kiadását; a termelőszövetkezetek föld­eladását, nem tiltva meg még a külföldiek földszerzését sem. A pártok programtervezeteiben egyre kiterjedtebb a földma­gántulajdon. Ez jóhiszeműen nézve a tsz-tag joga a bevitt földjéhez és azoké, akik nem léptek be a tsz-be, s melyik falusi ne örülne, hogy újra formálisan is a paraszté a föld? Persze a tsz-tagok és főleg a tsz-en kívüliek úgy gondolják, hogy a föld­jükért földjáradékot, bérleti díjat kapnak. Hiszen a városiak – sem a szakmunkás, sem az orvos – nem akarnak hazamenni földet művelni, és ha igen, a legtöbb tsz-ben van táblán kívüli föld, melyből kaphatnak. A probléma, hogy a magyar gazda­ság sikerágazatában, a mezőgazdaságban – az agrárollótól és az egyre növekvő állami elvonásoktól agyongyötört tsz-ekben – már most is 5% alatti a vagyonarányos nyereség, ami a termelés egyszerű szinten tartására sem elég, a harmada an­nak, mint amit az iparban el lehet érni. (Tegyük hozzá, hogy a föld egyedül akkora vagyon, mint amennyi a mezőgazdaság teljes tőkéje.) A tsz-ek tehát nem tudnak földjáradékot fizetni, mert nincs benne az áraikban, azt az állam tartja meg. A föld­tulajdon ilyen értelemben csak nagy csalódást hozhat. Ha­csak nem csoportosítják át a nemzeti jövedelem egy jelentős részét a mezőgazdaságba. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, hi­szen a dolgozó tömegek életszínvonalának zuhanásával jár­na, más kérdés, hogy tulajdonképpen jogos lenne. A világpia­con 160 USD-ért vagy 10.000 Ft-ért adunk el 1 tonna búzát, amit 4.600 Ft-ért vásárol fel az állam és 1,2 USD-ért 1 kg ser­tést, amit 53 Ft-ért, folytathatnánk a zöldség-gyümölcs-árak történetét stb.

Más kérdés, és erről beszélni kell, hogy mégis lesz, en­nek ellenére, komoly földvásárlás: a városkörnyéki, dunaka­nyari, balatoni földek földvásárlása, vagyis telekspekuláció. A vállalkozók – a pecsenyesütőktől, a butikostól az újdonsült kft.-tulajdonosig – a magas adók miatt nem fektetnek be, és az infláció miatt pénzben sem tudnak megtakarítani. A földvá­sárlás marad meg tehát a hazaiaknak és a külföldieknek is, egy darab Balaton, Tokaj, Somlóhegy, Hajógyári-sziget, Pest környék. Fillérekért fogják megvenni a nyugdíjas tsz-tagoktól – aki kikéri a tsz-ből, hiszen neki a tizedár is óriási pénz – és a jó helyen fekvő, rossz földű tsz-ektől, amelyek veszteségüket földeladással tudják fedezni. Az ókori görög történelemből tudjuk, hogy az athéni parasztok alig harcolták ki, hogy ma­gántulajdonukká legyen az általuk művelt közösségi föld, az máris az uzsorásoké lett, és ők az uzsorások szolgái. Vigyáz­zunk, nehogy a magyar falu is erre a sorsra jusson.

Nyomon követtük a paternalista államgazdasági szabá­lyozás és gazdaságpolitika szerepét a „meghökkentő történe­tekben". Külön kérdés, hogy a lehetőségek megteremtésé­ben kik voltak félrevezetettek, kik a liberális ideológia – a pri­vatizálás, magántulajdon, vállalkozás – megszállottai, és kik saját önös érdekeikből vagy az uralmi elit túléléséért, oda­való bejutásukért a tudatos szervezők.

A vállalkozással, a hazai és a külföldi tőke bevonásával, a vegyes tulajdonú, több szektorú gazdasággal, a piacgazda­ság építésével szinte mindenki egyetért. A leírtak azonban nem a piacgazdaság építését mutatják, hanem a régi és új uralmi elit ellenőrizhetetlen manipulációit, amiknek a társa­dalmi veszélyességét szinte fel sem lehet mérni. A gazdaság átalakítására szükség van, de a gazdasági hatékonyságot szolgáló módon, a nyilvánosság előtt. Az államszocializmus­nak nevezett államkapitalizmus fölszámolásának útja nem az államkapitalista monopol-nagyvállalatokat kiegészítő mened­zseri magánvállalatok – amelyből egyesek reménye szerint majd kinő a kapitalizmus -, hanem az üzemhalmaz nagy­vállalatok piaci uralmának a fölszámolása, a többszektorú piacgazdaság. A nagyvállalatok feletti rendelkezési jog me­nedzseri megszerzése és az állami tulajdon egy részének menedzseri és vállalkozói kisajátítása az uralmi elit számára hasznosan egészíti ki az államkapitalizmust. Szabad utat nyit jövedelmeik ellenőrizhetetlen növeléséhez, hiszen ami eddig illegális vagy félillegális volt, az most legalizálható. Jól nyo­mon követhető ez a fejlődő országok államkapitalizmusának hasonló folyamataiban Egyiptomtól és a Fülöp-szigetektől In­donéziáig.

Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulaj­don kisajátításának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az infláció­val finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy vissza­fordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatatlanná válik a gazdaság. A dolgozók széles töme­geinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját ke­zükbe kell venni a közérdek védelmét, a visszaélések leleple­zését.

Módosított formában megjelent a Népszava 1989. november 30. és december 14. számaiban.

Az év elején Németországban a kereskedelmi miniszter 50 magyar vállalatot kínált megvételre a nyugati tőkéseknek. Az ország közvéleménye egyszerre felhergedt e kiárusítás lát­tán. Pedig hajói meggondoljuk, a bürokrácia – mint annyiszor – csak opportunista módon igyekezett a reformista ellenzék elébe vágni. Ezúttal is végső formájában, úgy is mondhat­nánk, hogy következetesen juttatta kifejezésre a tulajdonra vonatkozó ellenzéki követeléseket.

A vállalatok ilyen felkínálása és eladása gazdasági szempontból a vegyes vállalkozások fejlődéséből nőtt ki. Bár a kelet-európai országok közül Magyarországon van a leg­több belőlük (310), még Jugoszláviát is megelőzve (230), és csak tőlünk vihető ki korlátozás nélkül a devizára váltott nyere­ség, még ez a vállalkozási forma sem csalogatta be azt a tőke­mennyiséget, amit a kormányzat és az ellenzék az ország talpra állításához szükségesnek vél. Így mindegyik arra szá­mít, hogy ha – túllépve a vegyes vállalatokon – a nyugati tőke kézbe veszi a vállalatokat, azok megújulnak, beáramlik a tőke és felpezsdül a gazdasági élet. Amikor viszont a bürokrácia, kifogni akarván a szelet a vitorlából, e téren a tettek mezejére lép, az ellenzék feljajdul. Ezt a műfelháborodást azonban nem szabad összekeverni a magyar nép vagyonát őszintén féltő, elkótyavetyélését megakadályozni akaró erők tiltakozásával, melyek 1956 útmutatásából indulnak ki: „földet, gyárat vissza nem adunk!" Mert akik a nyugati tőkére számítanak, ne szisszenjenek fel álszent módon, ha azt gyakorlati lépések köve­tik, akár a bürokrácia részéről is. Vagy-vagy! … A tulajdon kérdésében sem lehet egyszerre két álláspontot képviselni.

Vizsgáljuk meg a Tungsram példáján, hogy mit jelent a nyugati tőke áhított „bevonása", azaz a vállalatok elkótyave­tyélése. (Ténylegesen erről van szó, mert a vállalatok valósá­gos értéke nemcsak azért megállapíthatatlan, mert általában véve nincs reális vagyonértékelési lehetőség, hanem, főleg, mert az önálló magyar gazdaság szempontjából felbecsülhe­tetlen potenciális értékkel bírnak.) A Tungsramot gyorsan el­adták az osztrák Girozentrale bankcsoportnak, amin az állam a tervgazdaság szakértői szerint, máris csaknem 5 milliárd forintot vesztett! Ráadásul a magyar bankügyi bürokraták arra kötelezték magukat, hogy amennyiben a vállalat nem lesz elég jövedelmező, a magyar állam visszavásárolja az érték­papírokat, azaz a gyárat. Az osztrák tőke tehát semmit sem kockáztat, sőt kétszer nyerhet az üzleten – a magyar munkás hátán.

Mert bizony az új vezetésű Tungsram máris azt tervezi, hogy elbocsátja az alkalmazottak mintegy 28%-át, azaz a 18.000 főből több mint ötezret! Ez a kiárusítás lényege! (Az osztrák sajtó nem szégyellte az adatok közlését.)

A Tungsram-ügy, még az elbocsátások szellőztetése nél­kül is (a magyar újságírók és közgazdászok nem tartanák fontosnak az efféle adatok bolygatását? . . .) nagy port vert fel. Mint annyiszor, most is kiderült, hogy – a király meztelen. Ugyanis miként engedheti meg magának a kormány, hogy olyasmit áruljon – sőt elkótyavetyéljen – ami nem az övé? Egyáltalán: kié a vállalat? Nosza megindult a vita e kérdésről, amire azóta se válaszolt senki. Ki rendelkezhet a gyárakkal, vállalatokkal? Úgyszólván mindenki megállapítja, hogy „…a mai formációban hiányzik a valódi, a természetes tulajdonos!" – amint azt Szigethi Teréz megfogalmazza egyik népszerű gazdasági folyóiratunkban. Ugyanő közli, hogy a vállalati bü­rokrácia számára jó az, ha „…nincs pontosan definiálva, ki diszponál… az állami vállalatok fölött". Hozzáteszi, hogy „valójában állami vállalatokat eladni senki sem jogosult". Ám e téren ő maga is bizonytalan és csupán abban reménykedik, „hogy addig is, míg tisztázódik, végső soron ki a tulajdonos, nem vesztik türelmüket az esetleges partnerek".

Holott illő lenne tudni Magyarországon – még akkor is, ha nem divatos ennek kimondása -, hogy az állami vállalatok valóságos és érdemi tulajdonosa a munkásosztály. Fur­csa látvány a közgazdászok és a legkülönfélébb politikusok feszélyezett tojástánca a munkásság tulajdonának elhallgatá­sa, megtagadása érdekében. Mi sem leplezi le jobban a kor­mányzat nem szocialista, nem kommunista, nem munkás, ha­nem azokkal szembenálló bürokrata jellegét, mint az a tény, hogy ebben a tekintetben is egy húron pendül azokkal, akik a munkásságot ki akarják forgatni a jussából. Sőt túl akar rajtuk licitálni. Ez persze megfelel a természetének, hiszen ponto­san ez a bürokrácia és hatalma tette lehetetlenné, hogy a munkásosztály ne csak érdemi, hanem tényleges tulajdonosa is legyen az állami tulajdonnak.

A 100 munkáson felüli gyárak és vállalatok a munkásság mozgalmai és erőteljes támogatása révén váltak állami tulaj­donná 1948-ban. Akkor a munkásság többsége nagy lelke­sedéssel fogadta ezt a lépést, és meg volt győződve, hogy ő fog rendelkezni az üzemek fölött. Csak ezért lehetett megva­lósítani ezt a döntő társadalmi átalakulást. Ám várakozásával ellentétben, nem így történt. Pontosan úgy, mint ahogy egy tehetetlenné vált ember házában eluralkodhat a kapzsi és erőszakos rokon, kegyelemkenyérre és a kemencepadkára szorítva az igazi tulajdonost, ugyanúgy bánik a bürokrácia is a munkássággal, mely nemcsak a tulajdona gyakorlásától van megfosztva, hanem mindannak az elnyomásnak, kiszipolyo­zásnak és megalázásnak is alá van vetve, ami ebből a hely­zetből származik. Övé a gyár, de úgy dolgozik ott, mint egy ki­zsákmányolt, mert nem ő rendelkezik a tulajdonával, hanem a vele szembenálló bürokrácia és diktatúrája.

1956-ban ezt a felháborító ellentmondást szüntette meg a munkásság a vállalatok kézbevételével. Az is napnál világo­sabban kitűnt, hogy válóban a munkásosztály az igazi tulajdo­nos, hiszen a döntő változáshoz csak az kellett, hogy egy-két bürokratát kizavarjon az üzemből, s a kérdés el volt intézve. Ma mégis némelyek kiárusítják a vállalatokat, míg mások esetleg „előnyösebb feltételekkel"(?), de ugyanígy a nyugati tőke rendelkezésére szeretnék bocsátani üzemeinket.

Furcsa dolog végignézni a nyugati tőkének így vagy amúgy felajánlkozók hosszú során, kik nagy többségükben '56 tisztelőinek, követőinek vallják magukat, miközben ilyen otromba módon megtagadják '56 olyan jól megfogalmazott és a gyakorlatban megvalósított üzenetét.

Mindenekelőtt azt a tényt kell hangsúlyozni, amit még na­gyon sok közgazdász is elhallgat, holott jól ismeri, nevezete­sen, hogy a vállalati tulajdon formájának önmagában véve vajmi kevés köze van a piac törvényeinek az adminisztratív béklyókból történő felszabadításához. Államosított tulajdon is ugyanúgy „megélhet" egy piacgazdálkodásban – sőt kapi­talista piacgazdálkodásban -, mint a magántulajdon. A múlt­ban és a jelenben itt-ott megvalósított és esetenként megle­hetősen elterjedt államkapitalizmusok tanúsítják ezt. Sőt pl. annak az Ausztriának a legtöbb nagyvállalata, amelyre pedig olyan bámulattal tekint a legtöbb magántulajdon-hívő, állami kézben van. Csak most, az úgynevezett Egyesült Európához való csatlakozás kapcsán lett „szükség" némi „maszekosításra", és pontosan ezzel párhuzamosan, ha csak nem emiatt kerül majd sor az osztrák termelő apparátus legalább öt szá­zalékának a felszámolására.

Nem a tulajdon formája a döntő, ami azonos jogi kifeje­zése lehet más és más gazdasági-társadalmi tartalomnak, bármennyire a magántulajdon a kapitalizmus legtermészete­sebb formája. Ausztria esetében az állami tulajdon is kapita­lista tulajdon, bár nagy része nem az egyes tőkések kezében van, hanem a tőkés állam közvetítésével, a bankokba szerve­zett és összpontosított össztőke kezében. Magyarországon viszont az állami tulajdon a munkásosztály tulajdonát rögzíti, mert a bürokrácia, bár rendelkezik felette és így a felismerhe­tetlenségig eltorzította, mégsem sajátíthatja azt el a saját számára. Az előbbi példánál maradva, a bürokrácia úgy te­kinthető, mint az olyan „rokon", aki hatalmaskodása és jóléte érdekében kénytelen fenntartani és megvédeni azt az állami tulajdont, amelynek csak a „rablógazdálkodója" és mindig is hűtlen sáfára volt és maradt. Világossá válik így, hogy amint lerántjuk a leplet az állami tulajdon vagy a magántulajdon ha­mis alternatívájáról, a kérdés helyes megközelítése nem a tu­lajdon jellegét, hanem az állam jellegét veti föl. Itt derül ki a leg­szembetűnőbb módon, hogy a gazdaság és a politika nem­csak elválaszthatatlan egymástól, (amit nagyon sok közgaz­dász teljesen figyelmen kívül hagy!), hanem az utóbbi tényleg csak „koncentrált kifejezése" az előbbinek.

Amikor többen olyan hevesen érvelnek amellett, hogy a piaci viszonyok érdekében magántulajdonná kell átalakítani a mai állami tulajdont, valójában a kapitalizmus visszaállítását szorgalmazzák – akár tudatában vannak ennek, akár nem. Akárhogy is van, ez a radikális tulajdonreform" igazából messze túlmegy egy reform keretein. Mélyenszántó társadal­mi (vissza)átalakulást jelent az ország társadalmi-gazdasági szerkezetében, ami felér egy (ellen)forradalommal. Mind­azoknak, akik egy ilyen tulajdonátalakítás mellett törnek lán­dzsát, voltaképpen nincs joguk a reform nevében fellépni. Nyíl­tan színt kell vallaniok, annál inkább, minél fontosabb, hogy akik tévedésből vállalták a döntő átalakítás divatos, de talán nem átgondolt programját, elhatárolhassák magukat a kapita­lizmus visszaállítását szorgalmazó és hirdető köröktől.

Véleményem szerint jelenleg ez a legfontosabb kérdés, amiben világos beszédre van szükség. Csak egy ilyen döntő elhatárolás teszi lehetővé, hogy mindazok, akik elutasítják a kapitalista tulajdon visszaállításának a programját, nyugodtan megvitathassák azokat az elgondolásokat, melyek nem a nyugati tőke kezén, hanem más módokon képzelik el a gazda­ságnak s benne a tulajdonnak a reformját.

Mielőtt erre térnék, hadd idézzem fel – elrettentésül -, hogy mit jelent a tőkés tulajdon magyarországi visszaállítása.

Abban mindenki egyetért, hogy csak nyugati (vagy távol­-keleti) tőkéről lehet szó, hiszen gyakorlatilag nincs magyaror­szági tőke. Az eddigi tapasztalatok viszont aláhúzzák azt az elméleti (marxista) felismerést, hogy a tőke általában a legna­gyobb és a leggyorsabb megtérülése arányában és irányá­ban fektet be. Ez magyarázza, hogy például a kiárusítandó vállalatoknak csak mindössze a felére van érdeklődés. A be­áramló tőke 80-90%-a a kereskedelem és a szolgáltatások területén található. Ennek óriási veszélye nemcsak az, hogy a termelő apparátus válsága elmélyül, hanem önmagában véve az a tény is, hogy a kereskedelmi vállalatokat birtokló tőkét semmi sem akadályozza meg abban, hogy áruit külföldön szerezze be, s így a termelés egészét vagy jó részét teljes és azonnali tönkremenetelre ítélje. Ehhez a kérdéshez csak fele­lőtlen kalandorok közeledhetnek valamilyen, úgynevezett „fo­gyasztói" szemlélettel, mondván, hogy az ilyen verseny a fo­gyasztó érdekeit szolgálja. Az efféle nézet fel sem méri, hogy egész egyszerűen fogyasztók sem lesznek egy olyan ország­ban, amelynek az üzemeit be kell zárni.

A tőke becsalogatásának másik útja az lenne, hogy az el­adható és kiárusítható vállalatokat a nyugati tőke számára kellene kifizetődő üzletté változtatni, melynek első lépése a szigorú (úgynevezett) racionalizálás lenne. Ezzel a dolgozók jó részét elbocsátanak, mint felesleges munkaerőt. A meg­maradtakat megfosztanák vívmányaik jelentős részétől (táp­pénzek, prémiumok, üzemi üdültetés, gyermeknevelési se­gély stb. stb. csökkentése és eltörlése). Ez ugyanis mind túl sokba kerül a tőkésnek. Az esetek nagy részében ma is csak az tartja vissza a nyugati tőkét, hogy rá ne vesse magát a po­tom áron felkínált vállalatokra, hogy a magyar társadalmi és szociális törvényhozás nem engedi meg számára a kényuraságot. Még az olyan sóhivatalszerű bábszervek léte is za­varja tőke őkegyelmességét, mintáz úgynevezett vállalati ta­nácsok.

A bürokrácia nem meri egyszerre megtámadni e vívmá­nyokat. Nem azért, mintha munkásbarát, vagy szocialista len­ne, hanem attól való félelmében, hogy a támadás miatti felhá­borodás elsöpri hatalmát. A kibicnek viszont semmi sem drá­ga. A tőkéspártiak és a tőkések arra hívják fel a hatalmat, hogy az „biztosítsa" a tőkebeáramlás „legjobb feltételeit" – többek között a tulajdon átfogó reformjával. Olyannal, amelynek alap­ján a tulajdonos korlátlanul gyakorolhatja jogait. Vannak irány­zatok és szervezetek, melyek néhány évvel későbbre halaszt­ják a „teljes" átállást, mostanra csak átmenetet javasolnak. Ez attól való félelmükből ered, hogy világosan megfogalmaz­zák munkásidegen programjukat. (Mivel ez tagjaik jelentős ré­szét is eltántorítaná.) Am a bürokrácia már rájött arra (hiszen a hatalmat gyakorolva reálisan lát), hogy a nyugati tőkéhez való viszonyban nem lehet átmeneti és felemás álláspontot elfoglalni. A megegyezésre (konszenzus) és a koalícióra való törekvésnek mindkét oldalról (bürokrácia-ellenzék) az a ma­gyarázata, hogy külön-külön mindegyik fél ujjat húzni a dolgo­zók tömegeivel. Ez nem csoda, hiszen a tét nagy: a tulajdon kérdésén keresztül a munkásosztály helyzete és viszonyai, léte és sorsa forog kockán. De van-e megoldás, és mi az?

Jó néhányan olyan terveket és elképzeléseket dolgoznak ki, amelyekből világosan kiolvasható a vállalatok elkótyave­tyélése miatt érzett aggódás. Legtöbbjüket az a jogos félelem sarkallja, hogy kiárusítani látják az ország vagyonát a nyugati tőke mohó cápáinak. Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy a tulajdon kérdése a legkonkrétebb és kézzelfoghatóbb módon a nemzeti függetlenség ügye. A magyar dolgozó nép nem az­ért küzdött a nemzeti alárendeltség ellen a moszkovita bürok­ráciával szemben, hogy azt felcserélje a nyugati tőke diktátu­mával. Nincs „jó" nemzeti függőség! Ezért első megközelítés­ben azt javasoljuk mindazoknak, akik a nyugati tőke „áldásos" működésére esküsznek, hogy a tulajdon kérdését jó lenne megvizsgálni a nemzeti függetlenség szempontjából is. Ta­lán lehűlne néhányuk lelkesedése, bizonyára tisztábbak len­nének a határvonalak. Ezen a területen érzékelhető, hogy a munkásosztály érdekei mennyire egybevágnak a független­séget óvó nemzeti érdekkel.

Egy sereg olyan elgondolás látott napvilágot (Siklaky Ist­ván, Diczházy Bertalan, bizonyos értelemben az MDF, pél­dául Szabó Tamás, a Hitel 1989. április végi számában), me­lyek a vállalatokat az ott dolgozók közvetlen tulajdonává akar­ják tenni, a nekik kiosztott részvények formájában. Ezen el­képzelések mögött jól felismerhető az az óhaj, mely a nyugati tőkével ellentétben a magyar munkásság tulajdonosi helyze­tét kívánja biztosítani. Ezért rokonszenvesek ezek a tervek. Sajnos teljesen homokra épülnek, és pusztán illúziók, amint arra többek között Soltész S. is rámutat (Ötlet 1989. május .25.) Ezeknek a javarészt Liska Tibor: Ökonosztát című utópiá­jára épült terveknek (melyek persze csak azok számára újak, akik nem ismerik Proudhon múlt századi elképzelését) az a bajuk, hogy egyenlőséget feltételeznek és céloznak meg ott és akkor, ahol és amikor éppen az egyenlőtlenséget szító és tápláló piaci viszonyokat szorgalmazzák. Ez utóbbiak már a kezdeti részvénytársaság-alapítással, a részvények értéke­lésével, vételével egyenlőtlenséget feltételeznek a nagyobb és kisebb tőkével, a jobb és rosszabb piaci feltételekkel ren­delkezők között, ami csak kifejezi a tőkés termelés általános tendenciáját: a részvények (vagyonok) koncentrálását az egyik oldalon, eladását (szegényedést) a másikon. Ki állítja meg a sokkal erősebb nyugati tőkét – különösen, ha (beára­moltatni akarják! -, hogy fokozatosan fel ne vásárolja a rész­vények többségét?! Ennek megakadályozása egy jól működő és hatékony tervgazdálkodást feltételez, mely országos szin­ten szabályozza és ellenőrzi a részvénytöbbség alakulását. De még így sem tudná megakadályozni az egyenlőtlenség ki­fejlődését. Egyébként e tervek legfőbb gyengéje éppen az, hogy állam nélküli társadalmat feltételeznek, azaz telje­sen nyitva hagyják a vállalatok működéséhez szükséges országos szintű gazdasági ügyek eldöntésének a kérdé­sét. Mi a viszony a „részvényesek" által kormányzott vállala­tok és a nélkülük igazgatott gazdasági egész között? (Az egyéni részvényesekre épülő szerveknek csak a módosított változata az a fajta átmeneti terv, amit az SZDSZ javasol, s ami a helyi önkormányzatokkal, alapítványokkal stb. helyette­sítené az egyéni részvényeseket. De ennek a tervnek is ugyanaz a gyengéje, mint az egyéni részvényesekre számító terveknek.)

Sajnos ugyanezek a problémák maradnak válaszolatlanul az úgynevezett „önigazgatási" tervekben is. Kissé részle­tesebben kell szemügyre venni Szalai Erzsébet tervét (Kapu, 1989. május) mert ez a legrokonszenvesebb. Szalai is azt mondja, hogy a tulajdonosi jogok gyakorlására csak az önkor­mányzat a jó, s itt ő is az 1956-os munkástanácsokra, azoknak a vállalatok vezetésére vonatkozó állásfoglalására és gyakor­latára hivatkozik. Ezzel annál inkább egyetérthetünk, mert a sokféle tervezgetés közül egyedül az övé vállalja (tudomásom szerint) ilyen határozottan és tudatosan az '56-os munkásta­nácsok örökségét. Azzal még inkább egyetérthetünk, hogy a munkástanácsokat csak magának a munkásságnak alulról és önállóan megindított mozgalma képes létrehozni. Hogy például – s ezt én teszem hozzá – a Tito-féle felülről szerve­zett, úgynevezett „munkástanácsok" csak a bürokrácia afféle fügefalevelei.

Sajnos, ő sem veti fel azonban a fő problémát: országos szinten ki vezeti azt a gazdaságot, melynek a vállalatait a munkástanácsok birtokolják és vezetik? Az országos gazda­sági vezetés jellege ugyanis kérdésessé teheti a munkástaná­csok tulajdonosi jogait. Ez kiviláglik magának Szalainak a sza­nálásra vonatkozó javaslatából. Szerinte ugyanis a vesztesé­ges vállalatot vagy önként eladja a munkástanács másoknak (de ez azt jelenti, hogy a tulajdonosság csak a szeszélyes pi­aci viszonyok függvénye és nincs védve – azaz a javasolt rendszer csak egy-két évig tartana – s egyáltalán, ki vesz veszteséges vállalatot?), vagy elveszi tőle egy, a parlament ellenőrzése alatt működő tulajdonosi tanács. Így hát Szalai a parlamentet teszi meg a gazdaság egésze irányítójának. Ez persze teljesen illuzórikussá teszi a munkástanácsok tulajdo­nát, mert így az átfogó gazdasági kérdésekhez a vállalatok tulajdonosának semmi köze sem lenne. A munkástanácsok tulajdonosi helyzete, sőt maguk a munkástanácsok sem élné­nek így sokáig.

Az '56-os munkástanácsok ennél többre jutottak. Szerin­tük ugyanis az ország gazdasági kérdéseit a munkástaná­csok összpontosításával létrejövő országos munkástanács intézte volna, mint egy parlament,^* míg az úgynevezett politi­kai kérdések maradtak volna a parlament hatáskörében. Ez a gondolat, melyet már 1918-19-ben Kautsky felvetett, s mellyel azt megelőzően még Zinovjev is rokonszenvezett, a par­lament és a munkástanácsok kettős hatalmának hosszan tar­tó, békés együttélését feltételezi, ami megint csak utópia. A gazdaságtól teljesen elválasztott, sőt elkülönült, úgynevezett „politikának" a létezése merő illúzió. Ebből a szempontból elég feltenni azt a kérdést, hogy vajon melyik szerv vitatja meg az állami költségvetést, és melyik dönt róla, hogy lássuk az ef­féle kettős hatalom tarthatatlanságát. Csak átmeneti formá­ban képzelhető el ez a helyzet, addig, míg a politikai harc el nem dönti, hogy a parlament vagy a munkástanácsok rend­szere hagyja el a színteret a másik javára. Valószínűleg Ma­gyarországon is ez fog majd történni.

Én már a kezdettől amellett vagyok, hogy az '56-os tí­pusú munkástanácsok vegyék át a hatalmat és ne a parla­menti rendszer; egyrészt azért, mert a tulajdon demokratikus jellegével ez a megoldás képez harmonikus összhangot, másrészt azért, mert a parlamenti rendszernél is jóval fejlet­tebb és tágabb demokráciát jelent a tanácsok közvetlen de­mokráciája. (Ebből a szempontból üdvözlendő, hogy a ma­gyar nép máris jóval előbbre tart a demokrácia igényében, és gyakorlatában, mint bármely nyugati polgári demokrácia – mely egyébként mind jobban korlátok közé van szorítva. Hadd utaljak itt például a képviselők leváltását, visszahívását és pótlását gyakorló mozgalomra, mely elképzelhetetlen a pol­gári demokráciákban!) A pártok a vállalatokra, üzemekre épü­lő, de területi, majd országosan központosított munkástaná­csokon belül működnének; a munkástanács-demokrácia el­képzelhetetlen azoknak a pártoknak a működése nélkül, me­lyek a polgári-parlamenti demokráciával szemben ezt a ta­nácsrendszert ismerik el. Nem vitás, hogy a dolgozók fölénye domborodik ki benne, a tőlük elszakadt, függetlenné vált, hi­vatásos politikusokkal szemben, akiknek a paradicsoma a polgári parlamentáris demokrácia…

Tömörített átvétel a IV. Internacionálé című lap 1989. júniusi számából. (3-7 pp.)

Jegyzet

* L. erről a Feitl István által közölt dokumentumot az Eszmélet 2. számában. (A szerk.)

A posztsztálinista vezetés a „létező szocializmus" apológiá­jára kényszerítette a tulajdonviszonyok marxista kutatóit, hogy megakadályozza a sztálinista modellnek, az államszoci­alizmusnak marxista alapokon álló bírálatát. A polgári kritiku­sok számára ez igen kényelmes lehetőséget teremtett arra, hogy a szocializmusnak a szó marxi értelmében vett (formá­cióelméleti) életképtelenségét a fennálló viszonyokkal „bizo­nyítsák", hiszen maga a párt deklarálta e viszonyoknak és a marxi szocializmusnak a lényegi (tipológiai) azonosságát.

Azok, akik a tőkés-bérmunkás-viszony klasszikus vagy modern (participációval, a kisajátítás kollektív formáival, a „tulajdonosi hálóval" leplezett) formáiban látják egy rentábilis, dinamikusan fejlődő, korszerű gazdaság egyetlen vagy leg­főbb bázisát, ma is a fent vázolt fogalomcsúsztatással érvel­nek: a Marx és Engels által kategorikusan elvetett államszo­cializmus (azaz a „létező szocializmus") bírálatával támaszt­ják alá, hogy a jelenlegi válságnak nincs marxi értelemben vett szocialista megoldása, csak a tőkeviszony restaurációja, il­letve modern formáinak megteremtése mutat kiutat.

Az általuk javasolt koncepcióval, illetve az ennek alapját képező közgazdasági szemlélettel szemben két alapvető el­lenvetés tehető.

a) A többek által találóan reformsztálinizmusnak neve­zett, a magyar gazdaságra antidemokratikusan rákényszerített neoliberális koncepció, melyet a szinte minden alternatív szervezet által elítélt átalakulási törvény hivatott legitimálni, már az eddigiekben sem igazolta a hozzáfűzött reményeket, sőt súlyosbította helyzetünket – mint ahogy kudarcot vallott a legtöbb latin-amerikai országban is, melyek hozzánk hason­lóan szintén beleestek a fejlett tőkés országok adósságcsap­dájába. Minthogy ezt a társadalmi-gazdasági modernizációs szakértői csoport anyaga egzakt módon bizonyította, eltekint­hetek a kérdés kifejtésétől. Csak annyit tennék hozzá, hogy e módszerek alkalmazását mint thatcherizmust a fejlett tőkés országokban is mind több szakértő ítéli el, felismerve, hogy még brutálisan antiszociális módszereivel is csak rövid távú sikereket biztosít, miközben aláássa a hosszú távú gaz­dasági fejlődés emberi bázisát.

b) Amikor a csődbe jutott államszocializmus egyetlen al­ternatívájának a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tulajdon szétválasztására épülő tőkeviszonyt tüntetik fel, valójában nemhogy meghaladnák, hanem inkább megőrzik az államszocializmus alapstruktúráját, mely maga is ezt a szétválasztást mutatja. Az államszocializmus éppen azon bukott meg, hogy deklarációjával ellentétben, nem tette a dolgozó milliókat valódi tulajdonosokká és ezzel a terme­lés fejlesztésében érdekeltté, aminek negatív következmé­nyei a gazdasági fejlődés intenzív szakaszára való áttéréskor váltak szembeszökővé. Ha néhány tízezer vállalkozótól, ma­gántulajdonostól azt várják, hogy fellendíti a gazdasági életet, mennyivel több várható a fejlődés szocialista alternatívájától, mely gyakorlatilag minden termelőt tulajdonossá, gazda mód­jára dolgozóvá tesz!

Mai vitáinkban a munkástulajdon és a munkásönigazga­tás gondolatát ökonómiailag abszurdnak, történelmileg gyö­kértelennek tünteti fel a neoliberális felfogás. Ám a tulajdonosi és munkavállalói érdek egyesítésével szembeni érvek – ame­lyeken a munkásönigazgatás elleni ökonómiai oppozíció alapszik – olyan viszonyok tapasztalatait extrapolálják, ame­lyeket éppen a tulajdonosi és munkavállalói érdek szétválasz­tása és szembeállítása jellemez. E logikailag is hibás érvelé­sen túlmenően, a történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a munka és a tulajdon termékeny egyesítése még tőkés környezetben sem lehetetlen.

Makó Csaba: A munkástulajdon dilemmái című tanulmá­nya (Gazdaság, 1989/1.) amerikai felmérések, a látványos fejlődést produkáló – sokmillió munkásra kiterjedő – Munka­vállalói Részvényjuttatási Program (ESOP) tapasztalataira hi­vatkozik. Az erről végzett közvéleménykutatás adatai azt bi­zonyították, hogy a megkérdezettek döntő többsége szerint „a tulajdonos dolgozó" keményebben és figyelmesebben dol­gozik, jobban törődik a vállalatával, mint azok, akik nem ren­delkeznek tulajdonosi státusszal. Sőt a megkérdezettek fele azt mondta, hogy tulajdonosi részesedésének növelése érde­kében a biztos azonnali fizetésemelésről is kész volna lemon­dani. A munkástulajdon intézményével szembeni fenntartá­sok mögött pedig a vezetés feletti kontroll hiánya húzódott meg: „a tulajdon teljesítményekre gyakorolt hatásai csak akkor érvényesülnek – írja Makó Csaba -, ha a dolgozók vezetésben való részvétele nő". Ily módon a tulajdon és az önigazgatás-ellenőrzés egymást erősítő összetartozása mindkét összetevő oldaláról igazolódott.

Természetesen a vezetésben való hatékony részvétel, az ennek megfelelő munkásellenőrzés lehetősége tőkés vi­szonyok között ma is rendkívül nagy akadályokba ütközik. A tulajdon és a munka egyesítésének azonban természetesnek kell lennie a bürokrata államszocializmus uralmát megdöntő munkásönigazgatás rendszerében. Semmiképpen sem vélet­len tehát, hogy egy ilyen rendszer megteremtése elemi erővel merült fel például 1956 októberében.

Ma már konszenzus kezd kialakulni abban, hogy a nép­felkelés elindítói a szocializmus megújítását, nem pedig a ka­pitalizmus visszaállítását akarták. Ugyanezekben a körökben azonban hallani sem akarnak a munkástanácsokról, amelyek pedig minden másnál vitathatatlanabb bizonyítékai a mun­kástömegek szocialista törekvéseinek. A privatizáció egyedül üdvözítő módszerét vallók, amikor szembekerülnek a szocia­lizmus alapértékeivel, szembekerülnek az általuk szüntelenül lobogtatott zászlóval: 56 októberével is.

De hivatkozhatunk más példára is. A gorbacsovi reform­törekvések során is kialakult egy spontán mozgalom, mely megfelel a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tul­ajdon újraegyesítésére irányuló marxi szocializmusnak. A kezdeményezés lényege (melyet korábban csak a mezőgaz­daságban alkalmaztak), hogy egy vállalat dolgozói munkahe­lyük állóeszközeit bérbe veszik az államtól, s annak használa­táért fix bérleti díjat fizetnek, míg a fennmaradó nyereséggel maguk gazdálkodnak. Az Izvesztyija nyomán a Népszabad­ság is hírt adott arról (1988. II. 27.), hogy emberemlékezet óta deficites vállalatok a bérleti viszony körülményei között nyere­ségessé váltak, hiszen az új formában a dolgozóknak maguk­nak kellett gondoskodniuk megélhetésükről, s ebben a rend­szerben semmiféle bürokratikus előírás nem akadályozta meg őket a gazdálkodás legmegfelelőbb formáinak kialakítá­sában. E kísérlet, mint arról Abalkin akadémikus is beszámolt a HVG interjújában, mindmáig sikeresen folyik a Szovjetunió­ban, s mind több vállalatra terjesztik ki. Egy évvel ezelőtt levél­ben Németh Miklósnak is felhívtam a figyelmét erre, aki azt válaszolta, hogy maga is érdeklődéssel követi a kísérletet, melynek tapasztalatai „a szovjet elvtársak közlései alapján is – valóban nagyon kedvezőek". A szovjet példát a hazai gya­korlat szempontjából is biztatónak ítélte.

Maga a gyakorlat cáfolja tehát azt a gyakran hangoztatott dogmát, hogy csak a tulajdonosi és munkavállalói érdek elvá­lasztása (különböző személyek által való képviselete) bizto­sítja a termelés fejlesztésének, a tulajdon gyarapításának ér­dekeit. E gondolkodás a bérmunkás mentalitását vetíti rá azokra a viszonyokra, amikor a dolgozóknak maguknak kell biztosítaniuk munkavállalói egzisztenciájuk feltételeit is (me­lyet tőkés viszonyok között a munkáltató biztosít), s így akarva-akaratlanul törődniük kell bérüknek a tulajdontól, en­nek gyarapodásától függő bázisával is. Ez már a bérleti vi­szonyban is megnyilvánul, hiszen a fix bérleti díj arra ösztö­nöz, hogy egyre nagyobbá tegyék nyereségük bérfizetésre és fejlesztésre fordítható részét.

A bérleti viszony a legkönnyebben érthető, kipróbált és kedvelt formája a dolgozók önigazgatására, önkormányza­tára épülő szocialista tulajdonviszonyok kifejlesztésének. Minthogy nem kívánok utópisztikus spekulációkba bocsát­kozni, nem próbálom meg kitalálni ezek lehetséges változata­it. Az is nyilvánvaló, hogy a bel- és külföldi magánvállalkozás­nak is tág szerepe lehet a kialakuló vegyes gazdaságban, mint ahogy bizonyos területeken (pl. a villany-, gáz- és vízve­zeték, csatornahálózat, tömegközlekedés) csak állami tulaj­don képzelhető el.

A jövőt azonban csak az a szocialista tulajdon képvisel­heti, mely biztosítja a válság megoldásához szükséges vállal­kozó kedvet nem csupán néhány tízezer magántulajdonos, hanem milliók számára. Ezzel válnak valóra Marxnak a Pá­rizsi Kommün tapasztalataiból leszűrt szavai: a szocialista tu­lajdon „a társadalmi tulajdonnak az a formája, amely a tulaj­dont a munka attribútumává teszi".