A posztsztálinista vezetés a „létező szocializmus" apológiá­jára kényszerítette a tulajdonviszonyok marxista kutatóit, hogy megakadályozza a sztálinista modellnek, az államszoci­alizmusnak marxista alapokon álló bírálatát. A polgári kritiku­sok számára ez igen kényelmes lehetőséget teremtett arra, hogy a szocializmusnak a szó marxi értelmében vett (formá­cióelméleti) életképtelenségét a fennálló viszonyokkal „bizo­nyítsák", hiszen maga a párt deklarálta e viszonyoknak és a marxi szocializmusnak a lényegi (tipológiai) azonosságát.

Azok, akik a tőkés-bérmunkás-viszony klasszikus vagy modern (participációval, a kisajátítás kollektív formáival, a „tulajdonosi hálóval" leplezett) formáiban látják egy rentábilis, dinamikusan fejlődő, korszerű gazdaság egyetlen vagy leg­főbb bázisát, ma is a fent vázolt fogalomcsúsztatással érvel­nek: a Marx és Engels által kategorikusan elvetett államszo­cializmus (azaz a „létező szocializmus") bírálatával támaszt­ják alá, hogy a jelenlegi válságnak nincs marxi értelemben vett szocialista megoldása, csak a tőkeviszony restaurációja, il­letve modern formáinak megteremtése mutat kiutat.

Az általuk javasolt koncepcióval, illetve az ennek alapját képező közgazdasági szemlélettel szemben két alapvető el­lenvetés tehető.

a) A többek által találóan reformsztálinizmusnak neve­zett, a magyar gazdaságra antidemokratikusan rákényszerített neoliberális koncepció, melyet a szinte minden alternatív szervezet által elítélt átalakulási törvény hivatott legitimálni, már az eddigiekben sem igazolta a hozzáfűzött reményeket, sőt súlyosbította helyzetünket – mint ahogy kudarcot vallott a legtöbb latin-amerikai országban is, melyek hozzánk hason­lóan szintén beleestek a fejlett tőkés országok adósságcsap­dájába. Minthogy ezt a társadalmi-gazdasági modernizációs szakértői csoport anyaga egzakt módon bizonyította, eltekint­hetek a kérdés kifejtésétől. Csak annyit tennék hozzá, hogy e módszerek alkalmazását mint thatcherizmust a fejlett tőkés országokban is mind több szakértő ítéli el, felismerve, hogy még brutálisan antiszociális módszereivel is csak rövid távú sikereket biztosít, miközben aláássa a hosszú távú gaz­dasági fejlődés emberi bázisát.

b) Amikor a csődbe jutott államszocializmus egyetlen al­ternatívájának a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tulajdon szétválasztására épülő tőkeviszonyt tüntetik fel, valójában nemhogy meghaladnák, hanem inkább megőrzik az államszocializmus alapstruktúráját, mely maga is ezt a szétválasztást mutatja. Az államszocializmus éppen azon bukott meg, hogy deklarációjával ellentétben, nem tette a dolgozó milliókat valódi tulajdonosokká és ezzel a terme­lés fejlesztésében érdekeltté, aminek negatív következmé­nyei a gazdasági fejlődés intenzív szakaszára való áttéréskor váltak szembeszökővé. Ha néhány tízezer vállalkozótól, ma­gántulajdonostól azt várják, hogy fellendíti a gazdasági életet, mennyivel több várható a fejlődés szocialista alternatívájától, mely gyakorlatilag minden termelőt tulajdonossá, gazda mód­jára dolgozóvá tesz!

Mai vitáinkban a munkástulajdon és a munkásönigazga­tás gondolatát ökonómiailag abszurdnak, történelmileg gyö­kértelennek tünteti fel a neoliberális felfogás. Ám a tulajdonosi és munkavállalói érdek egyesítésével szembeni érvek – ame­lyeken a munkásönigazgatás elleni ökonómiai oppozíció alapszik – olyan viszonyok tapasztalatait extrapolálják, ame­lyeket éppen a tulajdonosi és munkavállalói érdek szétválasz­tása és szembeállítása jellemez. E logikailag is hibás érvelé­sen túlmenően, a történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a munka és a tulajdon termékeny egyesítése még tőkés környezetben sem lehetetlen.

Makó Csaba: A munkástulajdon dilemmái című tanulmá­nya (Gazdaság, 1989/1.) amerikai felmérések, a látványos fejlődést produkáló – sokmillió munkásra kiterjedő – Munka­vállalói Részvényjuttatási Program (ESOP) tapasztalataira hi­vatkozik. Az erről végzett közvéleménykutatás adatai azt bi­zonyították, hogy a megkérdezettek döntő többsége szerint „a tulajdonos dolgozó" keményebben és figyelmesebben dol­gozik, jobban törődik a vállalatával, mint azok, akik nem ren­delkeznek tulajdonosi státusszal. Sőt a megkérdezettek fele azt mondta, hogy tulajdonosi részesedésének növelése érde­kében a biztos azonnali fizetésemelésről is kész volna lemon­dani. A munkástulajdon intézményével szembeni fenntartá­sok mögött pedig a vezetés feletti kontroll hiánya húzódott meg: „a tulajdon teljesítményekre gyakorolt hatásai csak akkor érvényesülnek – írja Makó Csaba -, ha a dolgozók vezetésben való részvétele nő". Ily módon a tulajdon és az önigazgatás-ellenőrzés egymást erősítő összetartozása mindkét összetevő oldaláról igazolódott.

Természetesen a vezetésben való hatékony részvétel, az ennek megfelelő munkásellenőrzés lehetősége tőkés vi­szonyok között ma is rendkívül nagy akadályokba ütközik. A tulajdon és a munka egyesítésének azonban természetesnek kell lennie a bürokrata államszocializmus uralmát megdöntő munkásönigazgatás rendszerében. Semmiképpen sem vélet­len tehát, hogy egy ilyen rendszer megteremtése elemi erővel merült fel például 1956 októberében.

Ma már konszenzus kezd kialakulni abban, hogy a nép­felkelés elindítói a szocializmus megújítását, nem pedig a ka­pitalizmus visszaállítását akarták. Ugyanezekben a körökben azonban hallani sem akarnak a munkástanácsokról, amelyek pedig minden másnál vitathatatlanabb bizonyítékai a mun­kástömegek szocialista törekvéseinek. A privatizáció egyedül üdvözítő módszerét vallók, amikor szembekerülnek a szocia­lizmus alapértékeivel, szembekerülnek az általuk szüntelenül lobogtatott zászlóval: 56 októberével is.

De hivatkozhatunk más példára is. A gorbacsovi reform­törekvések során is kialakult egy spontán mozgalom, mely megfelel a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tul­ajdon újraegyesítésére irányuló marxi szocializmusnak. A kezdeményezés lényege (melyet korábban csak a mezőgaz­daságban alkalmaztak), hogy egy vállalat dolgozói munkahe­lyük állóeszközeit bérbe veszik az államtól, s annak használa­táért fix bérleti díjat fizetnek, míg a fennmaradó nyereséggel maguk gazdálkodnak. Az Izvesztyija nyomán a Népszabad­ság is hírt adott arról (1988. II. 27.), hogy emberemlékezet óta deficites vállalatok a bérleti viszony körülményei között nyere­ségessé váltak, hiszen az új formában a dolgozóknak maguk­nak kellett gondoskodniuk megélhetésükről, s ebben a rend­szerben semmiféle bürokratikus előírás nem akadályozta meg őket a gazdálkodás legmegfelelőbb formáinak kialakítá­sában. E kísérlet, mint arról Abalkin akadémikus is beszámolt a HVG interjújában, mindmáig sikeresen folyik a Szovjetunió­ban, s mind több vállalatra terjesztik ki. Egy évvel ezelőtt levél­ben Németh Miklósnak is felhívtam a figyelmét erre, aki azt válaszolta, hogy maga is érdeklődéssel követi a kísérletet, melynek tapasztalatai „a szovjet elvtársak közlései alapján is – valóban nagyon kedvezőek". A szovjet példát a hazai gya­korlat szempontjából is biztatónak ítélte.

Maga a gyakorlat cáfolja tehát azt a gyakran hangoztatott dogmát, hogy csak a tulajdonosi és munkavállalói érdek elvá­lasztása (különböző személyek által való képviselete) bizto­sítja a termelés fejlesztésének, a tulajdon gyarapításának ér­dekeit. E gondolkodás a bérmunkás mentalitását vetíti rá azokra a viszonyokra, amikor a dolgozóknak maguknak kell biztosítaniuk munkavállalói egzisztenciájuk feltételeit is (me­lyet tőkés viszonyok között a munkáltató biztosít), s így akarva-akaratlanul törődniük kell bérüknek a tulajdontól, en­nek gyarapodásától függő bázisával is. Ez már a bérleti vi­szonyban is megnyilvánul, hiszen a fix bérleti díj arra ösztö­nöz, hogy egyre nagyobbá tegyék nyereségük bérfizetésre és fejlesztésre fordítható részét.

A bérleti viszony a legkönnyebben érthető, kipróbált és kedvelt formája a dolgozók önigazgatására, önkormányza­tára épülő szocialista tulajdonviszonyok kifejlesztésének. Minthogy nem kívánok utópisztikus spekulációkba bocsát­kozni, nem próbálom meg kitalálni ezek lehetséges változata­it. Az is nyilvánvaló, hogy a bel- és külföldi magánvállalkozás­nak is tág szerepe lehet a kialakuló vegyes gazdaságban, mint ahogy bizonyos területeken (pl. a villany-, gáz- és vízve­zeték, csatornahálózat, tömegközlekedés) csak állami tulaj­don képzelhető el.

A jövőt azonban csak az a szocialista tulajdon képvisel­heti, mely biztosítja a válság megoldásához szükséges vállal­kozó kedvet nem csupán néhány tízezer magántulajdonos, hanem milliók számára. Ezzel válnak valóra Marxnak a Pá­rizsi Kommün tapasztalataiból leszűrt szavai: a szocialista tu­lajdon „a társadalmi tulajdonnak az a formája, amely a tulaj­dont a munka attribútumává teszi".

Bár a gazdálkodó egységek az államinak nevezett szférában 1968 után is csak kvázi vállalatok, véleményem szerint nem beszélhetünk kizárólagos állami tulajdonlásukról. Először is pontosabb lenne, ha párt-állami tulajdonlásról beszélnénk. Ennél most fontosabb azonban az, hogy az állami és pártbü­rokrácia mellett a vállalati vezetés is a tulajdon részese, még­pedig olyan mértékben, amennyiben a vállalati vagyon mű­ködtetésére vonatkozó alapvető stratégiai döntésekben – ezek elsősorban a vállalati keretekre, a fejlesztésekre és a fő profilokra vonatkozó döntések – akaratát érvényesíteni tudja. A kisebb vállalat vezetése tulajdonjogát általában úgy tudja gyarapítani, ha minél nagyobb távolságot tart az állami és pártbürokráciától. A nagyvállalatok vezetőinek ezzel szem­ben kevésbé van módjuk elmenekülni, lehetőségük van vi­szont az állami és pártbürokrácia döntéseit közvetlenül és je­lentősen befolyásolni, sőt diktáló pozícióba kerülni-e helyzet biztosítja számukra a tulajdonjogok maximumát, mivel ekkor ők maguk határozzák meg a számukra megfogalmazott elvá­rásokat. Az 1968 utáni gazdasági mechanizmusban a vállala­tok általában az állami és pártbürokrácia, valamint az egyes vállalatok vezetésének közös tulajdonát képezik. A vállalatve­zetők tulajdonjoga általában szűkebb, mint kizárólagos tulaj­donjog esetén lenne, de a nagyvállalati vezetőkre ez nem áll. Mivel lehetőségük van a gazdaságpolitika és az újraelosztás komoly befolyásolására, közvetlenül is, közvetve is jelentős hatást gyakorolnak az össztulajdon működtetési módjára – végül is az alapvető tulajdonjogok az állami és párt bürokrá­cia, valamint a nagyvállalati vezetői réteg kezében összpon­tosulnak. Mivel e tulajdonjogok belső megosztása nem nyílt és egyértelmű, e tulajdonviszony diffúz, állandó küzdelmet in­dukál, melynek célja a minél több jog megszerzése és a minél több felelősség elhárítása.

Az átalakulási törvény lényegében nem más, mint eme megosztott tulajdonviszony jogi szentesítése, amelyben ugyanakkor a korábbiaknál jóval kifejezettebbé és erőtelje­sebbé válnak a nagyvállalati vezetők tulajdonosi jogosítvá­nyai – az állami bürokrácia rovására, hiszen a nagyvállalati menedzserek bármiféle kontroll nélkül maguk választhatják meg új tulajdonosaikat. Ez pedig lényegében véve a gazda­sági bajainkért igen nagyrészt felelős túlcentralizált nagyválla­lati szerkezet stabilizálását jelenti.

1968 óta az állam- és pártbürokrácia, valamint a nagyvál­lalati vezetők éles küzdelme az államinak nevezett szféra tu­lajdonjogaiért a társadalom feje fölött zajlott. Tudjuk, hogy ez hova vezetett. Az általam ismert törekvések azonban a ko­rábbi gyakorlat folytatásának szándékát jelzik: a nagyvállalati vezetőknek az átalakulási törvénnyel – de már a vállalati, majd a társasági törvénnyel is – megerősödő tulajdonjogait az ál­lami bürokrácia most a létrehozandó állami vagyonalapon ke­resztül kívánja korlátozni. Szó van például arról, hogy az ál­lami vagyonalap vétójogot kaphasson az önkéntes társa­sággá alakulással szemben, és elővásárlási jogot gyakorol­hasson az értékesítendő vagyonrészek és részvények tekin­tetében. Úgy tűnik tehát, nem történik más, mint hogy a ko­rábbi hatalmi mechanizmusok továbbélnek – új mezben. Az említett korlátozások ugyanis nagy valószínűség szerint az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők egyéni, informális megállapodásainak tárgyát fogják képezni. A nagyvállalati ve­zetők által kezdeményezett tulajdonosi változások állami va­gyonalapon keresztül történő korlátozása erősíti a „tudjuk hova vezet" egyedi alkumechanizmusok eszköztárát, miköz­ben nem képes komolyan ellenőrzés alá vonni ós korlátozni a nagyvállalati vezetők tulajdoni döntéseit, gazdasági, hatalmi pozícióit. Következtetés: az átalakulási törvény tulajdonvi­szonyokat érintő paragrafusait fel kell függeszteni, a vál­lalati vezetőknek a vállalati és társasági törvényből adódó tulajdonosi jogosítványait pedig széles társadalmi kont­roll alá kell vonni.

A túlcentralizált nagyvállalati szerkezet lebontását töb­ben az átfogó tulajdonreformtól várják. Határozott vélemé­nyem azonban – már tavaly novemberben figyelmeztettem rá (Valóság, 1988/11.), és az átalakulási törvény megszületése is bizonyítja -, hogy az adott nagyvállalati szerkezet mellett átfogó és radikális tulajdonreformot (bármilyen irányú legyen is az) nem lehet végrehajtani, sőt már a változások elindításá­nak lehetősége is kétséges. Mivel az eddigi tapasztalatok alapján a felülről induló, államapparátusi módszerekkel vég­rehajtott decentralizációt nem tartom kivitelezhetőnek, de kí­vánatosnak sem, a megoldást az alulról induló kezdeménye­zések lehetőségeinek jelentős tágításában látom. Konkrét ja­vaslatom lényege az, hogy a nagyvállalatok keretein belül működő gyárak, gyáregységek erősen érzékelhető leválási törekvéseit hagyni kell érvényesülni. Ehhez azonban minél előbb törölni kellene azt a jogszabályt, amely szerint gyár, gyáregység kiválásához a vállalati tanács kétharmados sza­vazata szükséges. A kiválási lehetőséget kb. fél évig, hangsú­lyozottan még az átfogó tulajdonreform előtt kellene biztosíta­ni. Azokat a vagyonmegosztási ügyeket, amelyeket az érintett felek egymás között nem tudnak rendezni, az állami bürokrá­ciától független Gazdasági Bíróság elé kellene, lehetne vinni. (E bíróságnak vétójoga is lenne olyan esetekben, amikor egy-egy gyár, gyáregység leválása bizonyíthatóan megbénítja az anyavállalat tevékenységét.)

Az átfogó tulajdonreformot véleményem szerint csakis a választások után lehet beindítani. Egyrészt azért, mert a tulaj­donreformmal járó jelentős társadalmi feszültségeket vélhe­tően csak egy legitim hatalom lesz képes kezelni. Másrészt azért, mert a tulajdonreform alapelveit csak a legszélesebb körű társadalmi vita alapján lehet kialakítani, ehhez pedig idő kell. Látok tendenciát arra, hogy a társadalom feje felett az elsősorban magánszemélyeket preferáló, egyoldalú pri­vatizálási folyamat indul be, ezt pedig veszélyesnek tar­tom. Még ha politikailag el lehetne is kezdeni az állami tulaj­don személyes magántulajdonra való lebontását, és a gazda­sági racionalitás szempontjából tökéletesen sikerülne is a pri­vatizálás – amikkel kapcsolatban Árva Lászlóhoz hasonlóan (Élet és Irodalom, 1989. augusztus 11.) jelentős kételyeim vannak, de ezeket most nem ismertetem -, a társadalom életszínvonala még viszonylag hosszú időn keresztül nem fog számottevően javulni. (Részben az adósságtörlesztés súlyos terhei miatt, részben azért, mert a gazdasági szerkezet átala­kítása rövidtávon inkább csökkenti, mint növeli a gazdaság összteljesítményét, nem beszélve jelentős társadalmi rétegek szociális biztonságának megingásáról.) Ezért van rá esély, hogy a tulajdon és hatalom nélküli rétegekben kezdetben el­lenérzés, majd határozott agresszió alakul ki, amely – a legkü­lönfélébb ideológiai köntösökben – az új uralkodó elit ellen irá­nyulhat. Nem feltétlenül nagy társadalmi robbanásra gondo­lok – a magyar társadalom sajátosságai miatt ennél valószí­nűbb sok kisebb-nagyobb helyi konfliktus kialakulása -, ezek azonban elegendőek az innováció, a vállalkozókedv lebénításához és a külföldi tőke elriasztásához.

Nem kis részben e megfontolások alapján is a magam ré­széről továbbra is plurális tulajdonviszonyok kialakulását tar­tom kívánatosnak. Ennek kialakítása során a társadalom leg­különbözőbb szereplői (és csoportjai) – magánvállalkozók, helyi önkormányzatok, önigazgató dolgozói kollektívák, köza­lapítványok, közszolgáltató intézmények, bankok, pénzinté­zetek, befektető társaságok stb. – a széles nyilvánosság előtt versenyeznek az államinak nevezett szféra egyes egységei­nek tulajdonlásáért. Az esélyek egyenlőséget tekintve tehát a tulajdonreformnak nemcsak hatékonynak, hanem – amennyire lehet – igazságosnak is kell lennie.

Mondanivalóm lényege: a társadalmi konszenzus nélkül véghezvitt tulajdonreform a politikai konszenzus felborulásá­val járhat. Ezért mindaddig, amíg e kérdésekben nem jön létre társadalmi megegyezés, nem lenne helyes az állami szférát érintő tulajdonváltozásokat kezdeményezni, másrészt e szféra „spontán" tulajdoni változásait a legszélesebb nyilvá­nosság ellenőrzése alá kellene helyezni. E spontán változá­sok ugyanis lényegében véve nem jelentenek mást, mint a je­lenlegi uralkodó osztály és az új elitek csendes osztozkodását az államinak nevezett szféra jogi és szociológiai értelemben vett tulajdonjogán. A privatizálás elindult és pillanatnyilag dön­tően ezt jelenti. A pártvagyon csak a jéghegy csúcsa.

A Szovjetunióban a 30-as években, illetve az ötvenes évek Kelet-Európájában túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok jöttek létre. A tervutasításos rendszer általánossá válásával a piaci koordinációt fokozatosan perifériára szorította a bürok­ratikus koordináció, a vállalati gazdálkodásban a profitmotí­vumot a központilag előírt tervszámok teljesítése váltotta fel. A piaci versenyt, az eladók és vevők alkuját háttérbe szorította a vállalatoknak a központi irányító szervekkel folytatott terval­kuja. A központi tervutasítások teljesítésére az államigazga­tási típusú állami vállalatok bizonyultak a legalkalmasabbnak.

A tervutasításos rendszer számtalan „előnnyel" is járt a rendkívül elmaradott, világháború sújtotta, polgárháború fenyegette kelet-európai országok számára. Lehetővé vált, hogy a rendkívül szűkös erőforrásokat „központi elvek" alap­ján osszák el. Lehetővé tett nagy strukturális átalakulásokat, a „prioritást" kapott területek (döntően a nehézipar, a honvédel­met szolgáló iparágak) erőltetett ütemű fejlesztését, más terü­letek elhanyagolását, az erőforrások átszivattyúzását a priori­tásokat kapott területekre is. A szabad munkahelyválasztást nélkülöző teljes foglalkoztatást, az alapvető fogyasztói igé­nyek (egészségügyi, oktatási, szociális) minden állampol­gárra kiterjedő kielégítését.

Kérdés, szükségszerű-e a túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok létrejötte a magántőke kisajátításának útjára lé­pett országokban? Szükségszerű-e az államigazgatási típusú állami tulajdon csaknem teljessé tétele? Nem inkább a hábo­rú, a polgárháború által fenyegetett, vagy súlyos válságba ju­tott gazdaságok jellemzője ez? Vajon a nagy világválságot kö­vetően, a világháborút megelőzően nem jellemző-e a tőkés országokban is egyes területek erőltetett ütemű fejlesztése, az alapvető élelmiszerek központi elosztása (a jegyrendszer bevezetése), a munkaerő központi vezénylése, a vállalati mozgástér és személyi szuverenitás korlátozása, az állam­igazgatási típusú állami tulajdon gyors előretörése? Szükség­szerű velejárója-e az államigazgatási tulajdon csaknem tel­jessé tétele a szocialista forradalmaknak?

Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés napjainkban, amikor bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes megakadályozni a pazarlást a gazdasági erőforrá­sokkal, a beruházási túlköltekezést, a kihasználatlan kapaci­tások növekedését, a készletek túltartalékolását, a kapun be­lüli munkanélküliséget az egyik oldalon, a beruházási éhsé­get, a kapacitáshiányt, a krónikus anyag-, energia-, alkatrész­hiányt, a munkaerőhiányt a másik oldalon.

Bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes a társadalmi tőkevagyont úgy működtetni, hogy az a leggyorsabb megtérülést, hosszabb távon a legnagyobb jö­vedelmezőséget eredményezze. Vállalatainál nem tudja ér­vényre juttatni a racionális gazdálkodás elvét, mert nem mű­ködik megfelelően a piaci kontroll. Hiányzik a gazdálkodók versenye, legfőképp a gazdálkodók közvetlen érdeke a társa­dalmi tőkevagyon vállalkozásszerű hasznosításában, távlati jövedelemhozó képességének növelésében.

Létezik-e a magántőke kisajátításának másik útja, vagy a válságból való kilábalás egyetlen útja a reprivatizálás, a döntő termelési eszközök visszaadása a magántőke ke­zébe?

Amióta az ipari forradalom, a modern nagyüzemi áruter­melés széttörte a hagyományos kisüzemi kereteket és létre­hozta a modern polgári tulajdont, azóta létezik a korszerű nagyüzemi árutermelésnek egy közösségi tulajdonon alapuló alternatívája, és ez a munkavállalók szövetkezete.

Ez, szemben a tőkés tulajdonnal, a munkavállalók tulaj­donán alapuló kollektív vállalkozás, ahol minden munkavál­lalónak joga van a képességei szerinti munkához, a végzett munkával arányos bérhez, a tiszta eredményből való részese­déshez. A szövetkezetek vezetésében, ellenőrzésében a ta­gok (munkavállalók) önigazgatása érvényesül.

A munkásmozgalom múlt századbeli vezetői nagyra érté­kelték a munkások termelőszövetkezeti mozgalmát, és arra is rámutattak, miért nem tud uralkodó formává válni a szövetke­zeti tulajdon a tőkés viszonyok között. Marx az I. Internacio­nálé genfi kongresszusán így vélekedik erről: „Elismerjük, hogy a szövetkezeti mozgalom egyike a jelenlegi osztályanta-gonizmuson alapuló társadalmat átalakító erőnek. Nagy érde­me, hogy gyakorlatilag megmutatta, hogy a munka alárende­lését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának rendszerével. De azokra a törpe formákra korlá­tozva, amelyeket az egyéni bérrabszolgák a maguk erejéből tudnak létrehozni, a szövetkezeti mozgalom nem tudja átala­kítani a tőkés társadalmat."(MEM 25. Kossuth, 1975, 249. p.)

A szövetkezeti tulajdon a modern tőkés árutermelés vi­szonyai között életképes formának bizonyult, de elsősorban az alapító vagyonnal rendelkező kistulajdonosok (parasztok, iparosok) körében terjedhetett el.

A századfordulón kibontakozó „második ipari forrada­lom" meggyorsította a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció folyamatát. Ez jelentős változásokat eredményezett a tőkés tulajdonformákban és a tőkés vállalat szervezeti formáiban. A XIX. században uralkodó egyéni tőkés tulajdont uralkodó tí­pusként a társasági tőkés tulajdon, az egyéni tőkés vállalatot a részvénytársaság váltja fel.

A részvénytársaságok kezdettől fogva nem kizárólag a tőkések tulajdonában lévő eszközöket egyesítettek. A kis-részvények kibocsátásával mozgósították a középrétegek, a városi kispolgárok, és a munkavállalók megtakarításait is. Kétségtelen tény, hogy a részvények vásárlásával a munka­vállalók mind nagyobb rétege válik résztulajdonossá, tesz szert tulajdonosi jövedelemre is.

Az 1970-es évekig a munkavállalói tulajdon intézménye kevésbé volt elterjedve a tőkés világban. Az 1970-es évek sú­lyosbodó társadalmi, gazdasági problémái, a nagy világgaz­dasági kihívások (mikroelektronikai forradalom, energiavál­ság, szerkezeti válság) irányítják a figyelmet erre az intéz­ményre. Ettől a teljesítménymotiváció erősödését, a vállalat céljaival való jobb azonosulást, az alkotó energiák felszabadí­tását várják. A munkavállalók munkabérük, jutalmuk, nyere­ségrészesedésük egy részét nem pénzben kapják meg, ha­nem a társaság részvényeiben. Az ún. „Munkavállalói Rész­vényjuttatási Program" – angol rövidítésben ESOP – kereté­ben a munkavállalói részvényesek száma az elmúlt tíz esz­tendőben gyors ütemben növekedett. (L. erről többek között Hoerr-Collingwood írását is az Eszmélet 2. számában.)

1986-ban 8.046 vállalat 7.860.000 munkavállalóval dol­gozik az ESOP-formában, és az ESOP kezelésében lévő vál­lalatok 73%-ában van a munkavállalóknak részvénytulajdo­nosi többségük. A munkavállalói részvények az összes rész­vénytőkének persze nem meghatározó részét alkotják. A Federal Reserve Board adatai szerint az amerikai családoknak 2%-a rendelkezik az összes részvények 50%-ával.

A munkavállalói részvények nem változtatják meg az uralkodó tőkés viszonyokat, de bizonyos munkavállalói érdekeltséget teremtenek a tőkemegtérülésben, a tőkefel­halmozásban, a profitráta kedvező alakulásában.

A munkavállalói részvények a tőkések számára is elő­nyösek azáltal is, hogy a munkavállalói jövedelmek egy részét pótlólagos tőkévé változtatják, amelyből a részvénytársasá­gok bővíthetik vállalataikat, fokozhatják gazdasági erejüket, versenyképességüket.

A tapasztalatok azt is mutatják, hogy önmagában a mun­kavállalói részvénytulajdontól nem várhatjuk a teljesítmények jelentős növekedését, az alkotó energiák felszabadítását, a vállalat céljaival való azonosulást. Ezen belül szükséges a tu­lajdonosi döntésekben való tényleges részvétel, a vállalat vezetésében, irányításában, ellenőrzésében való közre­működés, hogy a dolgozók létfeltételeiket maguk alakít­sák, tulajdonosi pozíciójuk alapján ellenőrizzék a me­nedzsert. Ez a feltétel jobban adott a szövetkezetekben, mint a részvénytársaságokban.

Az államigazgatási tulajdonlás anomáliáit próbálták ol­dani azok a reformtörekvések, amelyek Magyarországon és Jugoszláviában a hatvanas években bontakoztak ki.

Magyarországon a vállalati önállóság erősítése, a nyere­ségrészesedési rendszer bevezetése, majd a nyereség töme­gében való érdekeltség a rövid távú folyójövedelem-érdekeltséget erősítette, nem teremtette meg a munkavállalói kollek­tíva hosszú távú vagyonérdekeltségét.

1985-ben történt meg az áttérés az ún. „önigazgató" vál­lalati formákra, a vállalati tanács által irányított, illetve válasz­tott vezetőséggel a dolgozók közgyűlése, küldöttgyűlése által irányított vállalati formára. A vállalati „önkormányzati" szer­vek nagyobb önállóságot kaptak a vállalatnál lévő erőforrások kombinálásában, a tartalékok feltárásában és mozgósításá­ban, a profil módosításában, a változó piaci feltételekhez való alkalmazkodásban. Az intézkedések nyomán elvárható jelen­tős hatékonyságnövekedés mégsem következett be.

Ennek végső okát abban kell keresnünk, hogy a reformin­tézkedések eredményeként sem váltak a munkavállalói kol­lektívák a vállalatuknál lekötött tőke tényleges tulajdonosaivá, sőt résztulajdonosaivá sem. A vállalatnál lekötött tőkével végső soron továbbra is az államigazgatás rendelkezik. Az államigazgatási szervek döntenek a jelentősebb tőkejuttatá­sokról és elvonásokról, olyan adórendszert működtetnek, amely a „tőkehozadék" döntő hányadát elvonja. Így a kollek­tíva nem válhatott érdekeltté a tőke megőrzésében és gyara­pításában, a lekötött tőkével való racionális gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák csaknem kizárólagos érdeke továbbra is a munkaerő jobb értékesítéséhez, a minél na­gyobb bérjövedelem eléréséhez kötődik. Ez a „mindent maga alá gyűrő" érdek motiválja a teljesítmény nélküli bérki­áramlást, a pazarlást minden olyan erőforrással (nyersanyag­gal, gépi kapacitással, energiával, alkatrésszel stb.), amely a munkadíjazás alapjául szolgáló teljesítményt növeli. A tiszta jövedelem túlzott mértékű költségvetési koncentrációja miatt nem áll rendelkezésre a rugalmas szerkezetalakításhoz szük­séges tőke. A vállalatnál maradó szabad rendelkezésű nyere­ség sokkal inkább függ az államigazgatási szervekkel folyta­tott alkupozíciótól, minta piac által visszaigazolt tényleges tel­jesítményektől.

Nem kedvezőbb a helyzet a „túlállamosított" szövetkeze­tekben sem. A szövetkezeti önállóság korlátozása, a tagság tulajdonosi jogainak megnyirbálása, a tiszta jövedelem döntő hányadának elvonása elidegenítette a vagyont a jogilag tulaj­donos tagságtól. A termelőszövetkezeti kollektívák aktív tag­jai az állami vállalatokéihoz hasonlóan, szinte kizárólag a munkadíjuk növelésében érdekelték.

A jelenlegi vállalati, szövetkezeti önkormányzatok gaz­dálkodási döntései nem felelnek meg a racionális gazdálko­dás követelményeinek, mert gyakran támogatnak indokolat­lan bérnövelési törekvéseket, megalapozatlan beruházáso­kat, túltartalékolást, de nem ritka a folyó jövedelmek növelése érdekében a vagyonfelélés, a vagyonpusztulás eltűrése sem. A vállalati vagyonnal való racionális gazdálkodást csak a vál­lalati vagyon tényleges tulajdonosaitól várhatjuk, akiknek jö­vedelmi helyzete (egzisztenciája) meghatározó mértékben függ a vállalati vagyon hasznosításától, a vagyonhoz viszo­nyított nyereségtől.

Az államigazgatási szervek, legalábbis a versenyszférá­ban, nem tudják a vállalati tőkevagyont a modern termelőerők által diktált hatékonysággal működtetni, ugyanakkor igen szűkre szabták a vállalati kollektívák döntési lehetőségét a leglényegesebb tulajdonosi funkció, „a többlettermék feletti rendelkezés" tekintetében. A vállalati kollektívák által tényle­gesen elsajátított többlettermék sem tulajdonosi jövedelem­ként jelenik meg, hanem mint az államigazgatástól kialkudott adomány.

A ma támogatott reformkoncepciók sem a munkavállalói kollektívákat kívánják tulajdonossá tenni, hanem „külső tulaj­donosokat" keresnek. A javaslatok szerint állami vagyon­kezelő szervezetek, befektető társaságok, biztosító inté­zetek, nyugdíjpénztárak, bankok, községek, városok len­nének a végső tulajdonosok. Ez a megoldás, bár sok szempontból racionálisabban működtetné a társadalmi tőkevagyont, mint az államigazgatási szervek, de az álta­luk képviselt vagyonérdekeltség továbbra is a munkavál­lalói kollektívákra kívülről rákényszerített vagyonérde­keltség volna. A vállalati kollektíva idegenül állna szemben a vállalaton kívüli tőkehatalommal, a külső tőketulajdonos dön­téseire továbbra is tipikus bérmunkásként reagálna.

Ez a megoldás ugyanúgy visszafogna alkotóenergiákat a vállalati vagyonrészek racionális felhasználásában, mint a bérmunkán alapuló magántőkés vállalat vagy az állami válla­lat. Sőt, a társasági forma alkalmassá tehető a munkahelyi de­mokrácia „maradványainak" felszámolására, mivel a kívülről kikényszerített hatékonyság nehezen fér össze a munka­szervezetek demokratikus működésével.

Az államigazgatási bürokrácia uralmát felváltaná a sok kis bürokrácia, a társasági bürokrácia, a községi és városi bü­rokrácia, a bankok, biztosító intézetek, nyugdíjpénztárak bürokráciájának uralma. Ezek a bürokráciák a vállalati me­nedzserréteggel megosztva gyakorolnák a tulajdonosi funk­ciókat. A beosztott dolgozók a menedzseri döntések puszta végrehajtóiként, munkaerejük puszta eladóiként vennének részt a gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák tulajdonlásával szemben a polgári liberális és az etatista kritika az alábbi bíráló érveket sorakoztatja fel:

Ezek az anomáliák jórészt megszüntethetők, ha a mun­kavállalói kollektívákat a vállalati vagyon legalább egy részé­nek tényleges tulajdonosaivá tesszük, ha a dolgozók rend­szeres bérjövedelmükön felül, éves béralapjukhoz viszo­nyítva jelentős arányú – a vagyonarányos nyereségtől függő – tulajdonosi jövedelmet sajátítanak el.

Hogyan különíthető el a munkavállalói kollektívát megille­tő vagyonrész az egész társadalmat megillető vagyonrésztől? Ki adja vállalkozásba, kik és hogyan ellenőriznék az egész tár­sadalom által birtokolt vagyonrészt, hogy annak működése megfeleljen a racionális gazdálkodás követelményeinek?

Minden vállalati kollektíva saját többletmunkájával ter­meli újra, illetve saját többletmunkájával gyarapítja a vállalati vagyont. Az aktív dolgozók többletmunkájának egy része rendszeresen a vállalati vagyonban materializálódik.

A vállalat vagyona két jól elkülöníthető részre osztható:

A saját felhalmozásból eredő saját vagyonrész a vállalati kol­lektíva elkülönült csoporttulajdonát alkotná, melynek felhasz­nálásáról a munkavállalói kollektíva döntene. A munkavállalói kollektíva tagjait a csoportvagyonrész alapján a vagyonará­nyos nyereségtől függő járadékjellegű jövedelem illetné meg.

A vállalati kollektíva csoportvagyona meghatározó sze­repet játszik a valóságos vállalati önállóság létrejöttében, a vagyonérdekeltség megteremtődésében, a tulajdonosi-gaz­dálkodói döntésekben való munkavállalói részvétel reális alapjának megteremtődésében.

A vállalat vezetésében a munkavállalói kollektíva önigaz­gatása érvényesülne. A menedzsment a tulajdonos kollektíva ellenőrzése alá kerülne. A vállalkozás sikerkritériuma a hosszú távú jövedelmezőség lenne, ennek alapján dönt a tulajdo­nosok kollektívája a menedzserek további megbízatásáról, ettől függően juttatja a kollektíva a menedzsert vállalkozói nyereséghez.

A vállalkozásba adott társadalmi vagyonrész „mozgatá­sa" kizárólag a tőkemegtérülésben érdekelt és a társadalom által sokoldalúan ellenőrzött állami vagyonkezelő szervezetek feladata lenne. A vagyonkezelő szervezetek munkavállaló kollektíváját is közvetlenül érdekeltté kell tenni a vállalko­zásba adott tőkevagyon megtérülésében és gyarapodá­sában.

A vállalati kollektívák az alapító vagyonhoz és annak je­lentős bővítéséhez az állami vagyonkezelő szervezeteken keresztül, vállalkozási verseny útján jutnának. Az állami va­gyonkezelők nem államigazgatási szervek, hanem nyereség­érdekelt üzleti vállalkozások lennének.

A vállalkozók a munkavállalói kollektíva demokratikusan választott és bármikor visszahívható képviselői. A vállalko­zási versenytárgyaláson ők vállalnák a vállalkozásba vett va­gyonérték gyarapítását, a vagyonarányos nyereség megha­tározott mértékét, az ezzel járó járadékfizetési kötelezett­séget.

Nagyon lényeges kérdés az állami vagyonkezelő szerve­zetek társadalmi ellenőrzése a termelők országos érdekkép­viselete által, az ellenőrzésben a szakértelem és a teljes nyilvánosság biztosítása.

A vagyonérdekelt vállalkozókként működő állami va­gyonkezelő szervezetek, mivel az iparág szakmai, területi ér­dekektől függetlenek, kizárólag a tőkemegtérülésben, a tőke­gyarapításban érdekeltek, képesek megvalósítani a tőkeallo­káció társadalmilag leghatékonyabb formáit.

E tulajdoni rendszert jól egészítenék ki a munkavállalók vásárolt vagy jutalomként kapott személyi tulajdonú részvé­nyei, amelyek tovább növelnék a személyes érdekeltséget a vállalati tőkevagyon megőrzésében és gyarapításában.

Az így felépülő tulajdoni rendszerben érvényesíthető a racionális gazdálkodás követelménye:

1922-ben születtem Újpesten. Szüleim 1924-ben Franciaországba emigráltak. Párizsban érettségiztem, egyetemi tanulmányaimat a Sorbonne-on kezdtem el, de Budapesten a Pázmány Péter Egyetemen fejeztem be. A kommunista mozgalomhoz 1937-ben csatlakoztam. Franciaország német megszállása ide­jén bekapcsolódtam az ellenállási mozgalomba, a szervezésben és a harcok­ban a kezdetektől fogva részt vettem.

1948-ban a Leningrádi Egyetem ösztöndíjasaként a Szovjetunióba kerül­tem, ahol a filozófiai fakultás hallgatója lettem. Tanulmányaimat nem sokáig folytathattam, mert 1949 őszén visszarendeltek Budapestre, ahol röviddel ha­zaérkezésem után az ÁVH a Rajk-per kapcsán letartóztatott. Kiszabaduláso­mat követően itthon fejeztem be tanulmányaimat és kaptam filozófia-politikai gazdaságtan szakos tanári diplomát. Az „előzmények" miatt egyetemen nem taníthattam, végül egy közgazdasági technikumban kaptam állást. 1964-ben a Közgazdaságtudományi Egyetem filozófia tanszékére kerültem. 1968-ban kandidátusi fokozatot szereztem filozófiából. 1976 óta egyetemi tanár vagyok.

Több afrikai egyetemen voltam vendégprofesszor, szívesen emlékezem a Guineában töltött fél évtizedre. Jelenleg a Társadalomtudományi Intézet mun­katársa vagyok – mint szakértő – de egyetemi katedrámat továbbra is megtar­tottam. Rendszeresen tartok kurzusokat a különböző francia egyetemeken. Az ENSZ és az UNESCO is folyamatosan ellát munkával. Jelenleg a globális kérdések ideológiai vetületével, a nemzetközi baloldal válságával, a stratégia­váltás meghatározottságával foglalkozom. Az évek során számos könyvem és publikációm jelent meg, amelyek – remélem – az elkövetkező években tovább gyarapodnak.

„ Úgy látszik, hogy amilyen mértékben az emberiség úrrá lesz a természet felett, olyan mértékben válik az ember más embernek, vagy saját aljassá­gának a rabjává." (MEM. 13. Kossuth, Bp. 1967, pp. 1-2.)

… Bennem érzelmi ellenérzést és elméleti aggodalmat váltott ki, hogy az utóbbi években mindinkább egyoldalúan csak a nemzetközi kommunista mozgalom, a szocialista világ torzulásait, hibáit, bűneit tartják számon minálunk, miközben a kapitalizmus valóságával szem­ben korántsem érvényesül hasonló kritikai szellem. Csak teljesítmé­nyeit, előnyeit ecsetelik: a kapitalista út ma a modernizációs példakép. Ennek alapján is vádolják az új nemzedékek erkölcsileg, emberileg, politikailag a régi nemzedéknek azt a csoportját, akik részt vettek a kapitalizmus meghaladásáért folytatott harcokban, akik hittek abban,

hogy meg lehet változtatni a világot. Vakok voltunk-e, hogy nem láttuk a bűnöket és a torzulásokat? Hogyan váltak bizonyos vonatkozásban a fasisztákhoz hasonlóvá azok, akik élen jártak a fasizmus elleni harcokban? Akik százmilliókat mentettek meg a fasizmus barbariz­musától, ugyanakkor kommunisták millióit bűnösként kergették a ha­lálba. Hogyan váltak népellenessé azok, akik a népért küzdöttek? Hogyan váltak az emberiség reményeinek sírásóivá azok, akik az emberiség emancipálódására tették fel az életüket? Mintha a Rostow-féle felfogás érvényesülne, miszerint a szocializmus a történelem mellékvágánya, patologikus zsákutcája …

Meg kell fontolnunk milyen alternatívák kínálkoztak a két világhá­ború között a Szovjetunióban és a második világháború után a szocia­lista világban, különös tekintettel azokra a változásokra, amelyek az SZKP XX. kongresszusa után mentek végbe, és amelyek a világrend­szer gazdasági, pénzügyi, technológiai, politikai, ideológiai vonatko­zásait érintették. S olyankor kell szembesülni a korszakváltással, ami­kor a nemzetközi baloldalon nem kristályosodott ki e változásokat kifejező és kezelő stratégia.

A nemzetközi baloldal stratégiaváltásánál a gazdasági, társadal­mi, politikai fejlemények alakulását meghatározó alábbi fő tényezőket kell figyelembe venni:

Mindezekből szükségszerűen adódik az a következtetés, hogy manapság felülvizsgálatra szorulnak a baloldal ideáljai és hagyomá­nyos céljai.

A probléma lényege: képes-e a tőkés világ elkerülni a pénzügyi és gazdasági csődöt? Érdeke-e a nemzetközi baloldalnak, a szocia­lista világnak, hogy a tőke világának egyes összetevőivel együtt ke­resse a válságból való közös kilábalást, az enyhülés politikájának a katonai területről a társadalmi élet nem katonai szférájára történő kiterjesztése révén? Vajon az együttműködés, egymásrautaltság és ozmózis, vagy a szembeállás és konfrontáció útján fogunk-e, kell-e haladni? Ebből következik, hogy az előttünk álló követelmények és feladatok felszínes értelmezéséhez vezet, hogyha a reformfolyama­tot, a peresztrojkát leszűkítjük a sztálini korszak bűneinek, tévedései­nek feltárására és leleplezésére.

Az igazi kérdés, az igazi feladat: stratégiaváltásra van szükség, mert a két világháború között megfogalmazott stratégiai vonal – ami lényegében megfelelt az akkori világtörténelmi feltételeknek – a má­sodik világháború után kezdte elveszteni történelmi létjogosultságát. A stratégiai váltás egyes elemei felemás módon megvalósultak Hrus­csov idején, elsősorban a háború és a béke kérdésében, de ezek alig érintették a társadalmi viszonyok újratermelését a szocialista világ­ban. Még akkor sem, ha a sztálini önkény legszélsőségesebb meg­nyilvánulásait lefaragták. ,

A stratégiai váltás szükségessége kapcsolódik az atomfegyverek megjelenéséhez. A „világforradalom" ma már nem lehet sem egy új imperialista háború, sem egy új világháború eredménye. Új dialektika mutatkozik az összemberiség általános érdekei és az osztályérdekek között, a globalizálódó világ érdekei és a nemzetállamok érdekei kö­zött. Ennek meg nem értése, felületes értelmezése felgyorsította a nemzetközi baloldal kifulladását, marginalizálódását, és a létező szo­cializmus történelmi lehetőségeinek kimerülését.

A korszakváltás stratégiai váltást ír elő a szocialista világban, a fejlett kapitalista országokban és a harmadik világban.

Nálunk olyan stratégiai váltás, amely új baloldali, szocialista pers­pektívákat nyújthat, csak akkor lehetséges, ha a kommunisták, a bal­oldaliak visszanyerik önbizalmukat annak érdekében, hogy vissza­szerezhessék a tömegek bizalmát. A kommunisták különleges felada­ta: szembenézni önmagukkal, hogy az emberek ne fordítsanak hátat nekik.

Az elmúlt évtizedeket végigcsinált kommunistáknak vállalniuk kell a bűnök tudását, a bűntudatot, és a felelősséget. Bűnök terhelik a nemzetközi kommunista mozgalom egészét, mert a kommunisták részt vettek a bűnök elkövetésében, vagy némák és vakok maradtak a bűnökkel szemben. Bűnrészesei vagyunk annak, hogy tetteinkben, szavainkban, passzivitásunkban elriasztottuk a közeledőket. Elhomá­lyosítottuk reményeiket. Taszítóvá vált az, amihez vonzódni szerettek volna. A vívmányok, a sikerek, a teljesítmények ellenére vállalnunk kell a bűn tudását mindaddig, amíg a kommunista mozgalom, a szo­cialista társadalom identitását bűnök terhelik, mindaddig, amíg a megújulás nem teljesedik ki. Nem láthatunk tisztán, amíg nem tisztul­tunk meg.

A nemzetközi kommunista mozgalom egyes osztagainak, pártja­inak, idős és fiatal tagjainak vannak közös bűneik és sajátos bűneik. A bűntudatnak nem az a rendeltetése, hogy megalázzuk magunkat, hogy bűnbocsánatért könyörögjünk, hogy alázattal letérdepeljünk. El­lenkezőleg, arra hivatott, hogy tudatosan szembenézzünk múltunk­kal, hogy tudatosabban elhatároljuk magunkat mindattól, ami holtvá­gányra vitte a mozgalmat, hogy visszanyerhessük baloldali arculatun­kat. Hogy felszabadultabban szolgálhassuk az emberiség felszaba­dulásának ügyét.

Mi magyar kommunisták is bűnösek vagyunk. Nem háríthatjuk el magunktól a szembenézést a Tanácsköztársaság hibáiért, a két világ­háború között a frakcióharcokért, azért mert fogyatékosságainkkal gyöngítettük a fasizmus elleni harcot, azért mert kiszolgáltuk a sztálini és a Rákosi-önkényt, azért mert Sztálin halála után elvtelenségeink-kel élősegítettük az 1956-os összeomlást, azért mert késedelemmel vezettük be a gazdasági reformot"és kedvező történelmi lehetőségek kiaknázását mulasztottuk el a 60-as években, azért mert a 70-es és a 80-as években tűrtük a felemás politikai vonulat, a tétovázást, a helytelen gazdasági döntéseket, a torz káderpolitikát. Tűrtük, annak ellenére, hogy éreztük, előreláttuk az ideológiai zűrzavart, a politikai dezorientáltságot, a tömegek bizalmának elvesztését. Várakoztunk, morogtunk, ahelyett, hogy lett volna bátorságunk a cselekvéshez. Nem a szakadéktól riadtunk meg, amely felé sodródtunk, hanem a bátor fellépés következményeitől. Volt bátorságunk harcolni az ellen­ség ellen, de nem volt merszünk a harchoz a saját közösségünkön belül. Nem mertük kijárni a párton belüli harc iskoláját. Megfeledkez­tünk az 1953-56-os időszak tanulságairól. Jobban ragaszkodtunk a kényelemhez (a demokratikus centralizmus torz értelmezése és gya­korlata) mint a megrázkódtatásokkal együttjáró igazság feltárásához és érvényesítéséhez. Bűnösök vagyunk, hogy ellenzékinek minősí­tettük azokat, akik ellenezték a megtorpanást és nem határoltuk el magunkat egyértelműen azoktól, akik polgári-liberális irányba akar­ják a reformfolyamatot terelni. „Osztályharcosok" voltunk azokkal szemben, akik jobban akarták szolgálni ügyünket és túl megértőek azokkal szemben, akik más osztályérdekeket képviseltek. Bűnösök vagyunk, mert évről évre elhalasztottuk az utóbbi 30 év, 20 év őszinte kritikai értékelését. Bűntudatot válthat ki a kommunistákban az is, hogy tűrjük a mai kapitalizmus kritikátlan, sőt olykor apologetikus áb­rázolását. Rendszerünk fogyatékossága miatt nem tartjuk célszerű­nek, illedelmesnek, szavahihetőnek a kapitalizmus fogyatékosságai­nak leleplezését. S így amit a baloldaliak a fejlett kapitalista országok­ban elvetnek, bírálnak, azt sokan a szocializmus megújulásának, a reformfolyamat szerves részének tekintik.

A bűntudat nem zárja ki a büszkeség érzését. Sok vonatkozás­ban kiaknáztuk a forradalmi fellendülés korszaka adta lehetőségeket 1917-től a 60-as évek végéig. Büszkék lehetünk a nemzetközi kom­munista mozgalom, a Szovjetunió, a szocialista világ történelmi sze­repére, amely egyértelműbb, mint magának a szocialista rendszernek a teljesítményei. A történelmi szerep alatt értem a fasizmus elleni harcot, a háború elleni harcot, a gyarmati rendszer szétesésének támogatását, a nemzetközi erőviszonyok átrendeződéséért tett erőfe­szítéseinket.

Büszkék lehetünk a kommunisták helytállására, áldozathozatalára a polgárháború idején, a fasizmus elleni harc időszakában, az illegalitás körülményei között. A sztálini korszak bűnei nem teszik nevetségessé, hiábavalóvá a kommunisták helytállását, azt, hogy igaz emberként szolgálták osztályukat, az emberiség ügyét. Büszkék lehetünk arra, hogy megkíséreltük meghaladni a kapitalizmust, új vi­lágot teremteni, új embert formálni. Mi magyar kommunisták büszkék lehetünk azért, mert levontuk az 1956-os tragédia tanulságait, hogy úttörő módon kezdtünk elhatárolódni, eltávolodni a sztálini modelltől, hogy elindítottuk a reformot történelmi útjára. 1968-ban a szocialista világ élvonalába kerültünk.

A múlttal való szembenézést nem lehet megkerülni. De mi lehet a baloldal jövője? Hogyan kapcsolódik össze a baloldaliság a globális kérdések elsődlegességével? Miért tűnik ma meghatározhatatlannak a baloldal fogalma? Miért lett a baloldal felismerhetetlen és azonosít­hatatlan? Egyesek azt állítják, hogy ez nem a megismerő alany hiá­nyosságán múlik, hanem magának a társadalmi-politikai világnak tényleges megismerhetetlenségén.

A világ azonban, ha nem értelmezhető is a régi keretek között, nem megismerhetetlen. Vannak a baloldalt a korábbiakhoz hasonló­an jellemző vonások. Baloldalinak lehet nevezni az elnyomottak, pá­riák, megkülönböztetettek, alárendeltségbe szorítottak felemelésére irányuló szándékot az emberiség egész története során. Általában azok tartoznak a baloldalhoz/akik valamelyes bizalommal vannak az emberi körülmények javítása, emelése és gazdagítása, az egyenlőt­lenségek csökkentése iránt. Akik bíznak abban, hogy a haladás nem történelmi illúzió, hanem függvénye az emberi közösségek és egyé­nek intelligenciájának és tevékenységének. Én úgy gondolom, hogy ezeknek a baloldali értékeknek van jövőjük.

A baloldali értékek fennmaradása azonban nem jelenti azt, hogy a baloldal jellege változatlan maradhat. Földgömbünk globalizációja következtében a baloldalnak is globalizálódnia kellene. A világ balol­dala – potenciálisan – azon társadalmi erők egységfrontja, amelyek megkérdőjelezik a mai világrendszer alá- és fölérendeltségi viszonya­it, a nemzetek közötti egyenlőtlenségekhez vezető profitlogikát, szé­les társadalmi csoportok marginalizálódását, a sztálini hagyományt, a szociáldemokrácia reformista engedékenységét; ezek az erők új társadalmi célokat, az élet és a civilizáció újfajta modelljét keresik, összekapcsolva az egyén túlélését a mindennapokban az emberi faj hosszú távú túlélésével; ezek az erők elsőbbséget adnak az embe­riség érdekeit tükröző globális problémáknak, egyszóval az összes nemzeti, társadalmi, civilizációs és emberi felemelkedést szolgáló ideáloknak és értékeknek. A nemzetközi baloldal magában foglalja a fejlett tőkés országok szocialista és kommunista mozgalmait, a szo­cialista országokban a korábbi időszaktól örökölt modellel való szakí­tásért munkálkodó áramlatokat, a harmadik világban a nemzeti és társadalmi felemelkedésért küzdő mozgalmakat, és az új mozgalma­kat mindhárom világban: a fiatalok egyes mozgalmait, a Zöldeket, a feminista mozgalmakat, a felszabadítási teológiákhoz kapcsolódó mozgalmakat. Ezek a baloldali mozgalmak olyan körülmények között fejtik ki tevékenységüket, amikor a nyugati társadalmakban a több­pártrendszer egyre inkább átadja helyét a kétpártrendszernek, és a két uralkodó párt közötti határvonal is meglehetősen elmosódik. A centrum, a középső övezet méretei egyre kiterjedtebbek, átfogva az állampolgárok nagy többségét.

Az egyesítő „közép" eme kitágulása valóság is, látszat is. Mert a középső, közbülső övezet nem homogén társadalmi mező. Jelentős törésvonalak teszik tagolttá. Az uralkodó pártoknak figyelembe kell venni mind a középső övezet kitágulását, mind a megjelenő törésvo­nalakat. A pártok szétszórt társadalmi elemek gyülekezőhelyévé vál­nak. Ebben a helyzetben előfordulhat, hogy a választásokon a több­ség a politikailag legingatagabb elemektől függ. A középső övezet kiterjedése, összetétele és dinamikája országonként, rendszeren­ként, hagyományonként és a világrendszerben elfoglalt hely függvé­nyében változik. De erre az új helyzetre, az „osztályharc" leegyszerű­sített formájának tarthatatlanságára a baloldalnak is meg kell találnia saját válaszát.

A baloldali stratégiaváltás szükségszerűségének felismerése fo­kozatosan érlelődött meg bennem a fejlődő világ realitásainak felfede­zése során. Számomra Afrikában bizonyosodott be: annak ellenére, hogy Európában született meg a marxizmus, a marxizmus által meg­kívánt egyetemes gondolkodást nem lehet leszűkíteni Európára. Ez nem volt könnyű felismerés. Nem volt könnyű felismerés, mert a kezdeti szakaszban, amikor a nemzeti felszabadító mozgalom íróinak vagy ideológusainak a műveit olvastam, azokra is elsősorban az Európa-centrikus marxizmus kritériumrendszerét alkalmaztam. Talán az volt a szerencsém, hogy kellő átérzéssel és alázattal olvastam őket, abból a szempontból, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy azok, akik ilyen odaadással vesznek részt a nemzeti emancípálódásért folyó harcban, akik annyi aggodalommal, odaadással viseltetnek saját népük, múltjuk, kultúrájuk iránt, akik töprengenek azon, hogyan lehet társadalmilag, emberileg felszabadítani a gyarmatosítottakat, miért nem tudnak egyetérteni velünk, a Szovjetunióval, a kommunista mozgalommal? Miért értékelik másképpen az egyes osztályok szere­pét, miért határolódnak el tőlük, miért viszonyulnak másképpen a nemzeti kultúrához, valláshoz, miért preferálják a harmadik világ né­peinek a szolidaritását a proletár internacionalizmus szolidaritásával szemben? Miért gondolják azt, hogy a harmadik világ emancipálásá­nak az útja eltér majd az európai emancipálódás útjától? Ezt folytat­tam éveken keresztül: küzdelmet a szerzőkkel, és önmagammal is. Ez oda vezetett, hogy elfogadtam azt, hogy az egyetemesség térben és időben specifikálódik. És eljutottam ahhoz, hogy nem lehet megér­teni a fejlődő világot a világrendszer egészének a megértése nélkül. Nem lehet az eszmei-politikai áramlatokat elemezni a világgazdaság mozgásának megértése nélkül. A szocialista világban a reformfolya­mattal kapcsolatos remények és aggodalmak is részben kapcsolód­nak a harmadik világ tanulságaihoz. Én korábban szembeállítottam a neokolonialista és az anti-neokolonialista fejlődési utat. Azok, akik a neokolonialista utat választották, azok lényegében – írtam is erről – úgy viselkedtek, mint a francia mondás szerint a lusta királyok, akik az eget nézik; míg a porban haladnak … szóval nem vetődtek fel bennem a nem kapitalista út történelmi korlátai.

Az események végül is azt mutatták, hogy a politikai szakítás önmagában nem biztosítja az elmaradottság leküzdésének alapvető feltételét. Előnyösebb helyzetbe kerültek a 70-es évek második felé­ben és a 80-as években azok, akik a 60-as években beilleszkedtek a világrendszerbe, mint azok a nem kapitalista országok, akik csak a 70-es évek végén, 80-as évek elején ismerték fel, hogy nem lehet elzárkózni a világgazdaságtól és a világrendszertől. Az utóbbiak már csak súlyosabb feltételek mellett, kevésbé sikeresen tudták ezt meg­tenni. Itt felvetődik a kérdés, hogy politikailag, katonailag miért járható út a nem kapitalista út, és gazdaságilag miért járhatatlan? Ez nyilván összefügg a szovjet, a brezsnyevi stratégia egészével, ami arra épült, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan ki kell építeni és sokszorosítani kell a forradalmi, katonai bázisokat a világban, és ha az imperializmus visszaszorul, akkor majd hozzá lehet fogni a gazdaság modernizálá­sához. Túlértékeltük a szocialista világ gazdasági lehetőségeit. Van­nak helyzetek, amikor meg kell kísérelni az antiimperialista és antika­pitalista stratégia egybekapcsolódását – akkor is, hogyha bebizonyo­sodik, hogy teljes eredményhez ez nem fog vezetni… De elemezni kellene, hogy a szocialista orientáció esetében el lehetett volna-e kerülni a rengeteg kudarcot? Ám a 60-as években sem a kommunista mozgalom, sem a nemzeti felszabadító mozgalmak nem rendelkez­tek megfelelő stratégiával. A békés egymás mellett élés elvét és gya­korlatét szembeállították a nemzeti és a társadalmi felszabadulásért folyó harccal. Olyan eszmeáramlatok hódítottak, amelyek a nemzeti felszabadítási harcokat, a fegyveres harcokat szorgalmazták. A 60-as években terjedt el a fanonizmus, a maoizmus és a cheguevaraizmus. A világ számos pontján fegyveres harcok robbantak ki. Ekkor született Debray könyve, a Forradalom a forradalomban. És jelszavak: „a falu bekeríti a várost"… vagy „a puska végén van a hatalom", a kínai jelszó alapján. Vagy Che Guevaráé, hogy több Vietnámmal kell gyengíteni az egész imperializmus rendszerét. Vagy a neomarxisták, hogy a világforradalom súlypontja áttevődött a harmadik világba, a harmadik világ munkásaira, nincstelenjeire, parasztjaira. Kellett ez a történelmi tapasztalat, hogy az ember a kényszerhelyzetnek és az új lehetőségek a dialektikáját felismerje. Kérdés, hogy mi lett volna, ha nemcsak elsősorban ilyen katonai, politikai szempontból vizsgál­tuk volna kapcsolatainkat a haladó mozgalmakkal? Nemcsak abból a szempontból, hogy mennyire értenek egyet külpolitikánkkal? Akkor meg lehetett volna kísérelni egy nagyobb fokú gazdasági integrációt. De ahogy az európai szocialista országoknak nem sikerült megterem­teni a KGST-n belül ezt az integrációt, még kevésbé lehetett ezt meg­teremteni a fejlődő világ haladó országaival.

Mindezek a kérdések felszínre kerültek a tudatomban, fokozato­san, ahogyan e térséget tanulmányoztam. S mindez végső soron visszacsatolódott a szocializmus építésének a problémájához: hogy ha nem lehetséges nem kapitalista út, vagy ha így néz ki egy nem kapitalista út a fejlődő világban, akkor milyen lehetőségei vannak nálunk egy igazi nem kapitalista út megteremtésének?

Én úgy mentem ki Guineába, hogy az ottani valóság úgy értel­mezhető, mint a nemzeti demokratikus forradalom korszaka, ami az­tán átnő szocialista forradalomba, és akkor úgyis megteremtik a pro­letárdiktatúra valamelyik válfaját. Már nagyon gyanús volt számomra Guinea fővárosába, Conakry-ba való megérkezésem után, hogy ho­gyan lehet itt megteremteni a proletárdiktatúrát. De aztán elvittek vi­dékre, szociológiai kirándulásokra, falvakba. S az ember látta, hogyan maradnak fenn a hagyományok, a hagyományos társadalmi érintke­zési formák, hogyan épül ezekre rá a pártszervezet. Az ember kereste az osztálykülönbségeket; ezek abban nyilvánultak meg, hogy hát a szegény az, aki a földön alszik, a gazdagabb az, aki egy ilyen vas­ágyon, már kivételezett az, akinek van egy biciklije. Az ember megér­tette azt is, hogy a párt hogyan él együtt ezekkel a hagyományos társadalmi szokásokkal. A nagycsaládban érvényesülő alá- és fölé­rendeltségi viszonyokkal. A párt eszméi hogyan keverednek az animizmussal, a muzulmán vallással és a keresztény vallás hiedelmei­vel. Hogy a nemzeti eszme hogyan szűkül le egy etnikai egységre vagy egy falu közösségére, és e falusiak talmin nem is tudták, hogy ők Guineában élnek. Tapsoltak amikor Sekou Touré a nagygyűlésen végigvonult, és éltették Guineát. Hogyan lehetne megvalósítani a szocializmust egy olyan országban, amely ennyire elmaradott, és amelyikben még egymás mellett, egyidejűleg élnek a különböző törté­nelmi korszakok: az évezredes múlt a jelennek a technikájával. Újabb problémák vetődtek fel bennem, és ez fogékonyabbá tett azokra a különbségekre, amelyeket Sekou Touré nézetei és a mi felfogásunk között találtam. Tehát kiviláglott, hogy valaki lehet marxista anélkül is, hogy ismételné tételeinket. A lényeg az, hogy hogyan tudja a valósá­got elemezni. Szegényebb lett volna a humanizmusom, ha nem isme­rem meg ezt az országot. Bezárkózottabb lett volna a marxizmusom. De ugyanakkor felmerült egy sor olyan kérdés, amelynek a válasz­adásával nagyon nehezen tudtam megbirkózni. Itt vetődött fel az is, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülnek azok a népek és országok, amelyek az úttörő szerepet vállalják a történelemben. Gondolok a Szovjetunióra. És gondolnom kell Guineára. Természetesen nagy­ságrendben nagy a különbség, de Guinea volt a francia afrikai gyar­matok között az egyetlen ország, amely nemet mondott a De Gaulle-féle alkotmányra. És nagyon szépen hangzott abban az időben, 1958-ban az a jelszó, hogy inkább választjuk a szabadságban a szegénysé­get, mint a rabságban a jólétet.

Tizenhétben végrehajtják a forradalmat abban a reményben, hogy a pétervári láng majd átterjed Nyugat-Európára, tehát csak el kell kezdeni és majd folytatják. Ugyanaz a remény táplálta Sekout is. Hogy Guinea példát mutat és majd az afrikai országok követik példá­ját. Ezért összekötötte Guinea emancipálódását az afrikai emancipálódással. Guinea példát mutat, és ahogy ő fogalmazott, „az a madár, amely Guineában felszabadult, körüljárja majd Afrika egét".

Bebizonyosodott, hogy nagyon kevés afrikai ország követte Gui­nea példáját. Különösképpen a szomszédos országok nem, vagy aki követte, mint Ghánában Nkrumah, az megbukott. A franciák kivonul­tak. A nyugatiak természetesen nyomást gyakoroltak Guineára. így ennek a függetlenségnek, ennek a nem kapitalista útnak a lehetősé­gei nagyon beszűkültek. Éleződtek az ellentmondások. Az etnikai ellentmondások stb…. De ennek következtében a rendszer mind despotikusabbá vált. Ma én világosan látom, hogy a sztálinizmus újratermelésének vannak bizonyos történelmi alapjai. Az eredeti kon­cepció ellehetetlenülése, a túlélés követelményei és a kényszerek nem teszik lehetővé, hogy normálisan szabályozzák a keletkezett ellentmondásokat. A könnyebbik megoldás újabb és újabb összees­küvéseket kitalálni azért, hogy megfélemlítsék az embereket, és a rendet fenntartsák. Guineában is újratermelődött a sztálinizmusnak egy válfaja.

Guineában végül is egy nagyon megrázó küzdelmet tapasztal­tam, amely arra irányult, hogy a neokolonista úttal szemben járhatóvá tegyenek egy olyan utat, amely egész Afrika felszabadítását elősegí­tené. Hogy elkerüljék a neokolonialista függőséget. Az afrikai való­ságnak megfelelő társadalmi berendezkedést és ideológiát dolgozza­nak ki, és ugyanakkor látnom kellett ennek az alternatívának az elle­hetetlenülését is. Később Sekou megértette, hogy alkalmazkodni kell, és akkor a nyitás politikáját folytatta. Ez természetesen egyfajta belső és nemzetközi NEP-et jelentett, és nagyon sok antiimperialista szem­pontnak a meghaladását is.

* * *

Tehát, végül is ami elszomorít engem, és ugyanakkor mint kutatót mégis foglalkoztat, az az, hogy szükségszerű-e, hogy a vívmányok rendre saját ellentétükbe csapnak át? Hogyan lehetséges, hogy a remények, a nemes eszmék mindig elferdülnek és visszájukra fordul­nak? El lehet-e ezt kerülni? Ezt a mechanizmust kellene jelenleg, a mi esetünkben, a nemzetközi baloldal mai lehetőségein gondolkodva is tanulmányozni.

A Magyar Urbanisztikai Társaság 1987-ben Székesfehérvá­ron tartott tanácskozásán merült fel az a gondolat, hogy a magyarországi városok és községek tanácsainak – amennyi­ben természetes érdekeltéréseik és ellentéteik mellett érde­keik között vannak olyanok, amelyek valamennyiük közös ér­dekének tekinthetők (pl.: mi lesz az alkotmányban, az új ön­kormányzati törvényben; hogyan alakul az új költségvetési reform, egyes tulajdoni kérdések, az ellátási felelősség stb.; tehát döntően a központi és a helyi hatalom viszonyának ala­kulásában találhatók a közös érdekek) – e közös érdekek védelmére közös érdekképviseleti szervet kellene létrehoz­niuk, amelyben a tanácstestületek vesznek részt jogi sze­mélyként (tehát nem az apparátusok). 1988 decemberében a Társaság „Városok és községek" tagozata döntést hozott az érdekszövetség szervező bizottságának létrehozására. 1989. február 10-én megalakult az előkészítő bizottság, március 10-én pedig 170 tanács megjelent képviselője kimondta a szövetség megalakulását. Ez az alakuló ülés elfogadta a szö­vetség alapszabályát, s létrehozta ideiglenes szervezetét. 1989. július 6-án került sor arra a közgyűlésre, amely megvá­lasztotta az elnökséget és munkabizottságait, és jóváhagyta a szövetség alábbi programját:

A Tanácsi Önkormányzatok Országos Szövetsége Közgyűlésének 1989. július 5-i állásfoglalása

A Szövetség az önkormányzatiságnak abból a felfogásából indul ki, hogy az önkormányzati jogok a települések lakossá­gát illetik meg. A lakosság bizonyos kérdésekben közvetlenül, más kérdésekben az általa választott képviselő testület útján nyilvánít véleményt, dönt a helyi jelentőségű ügyekben.

A Szövetséget a képviselő testületek – e felfogásnak megfelelően – hozták létre a lakossági érdekeket átfogó, ön­kormányzati érdekek érvényesítésére. Ily módon az eddigi csatlakozások nyomán 6 millió, a belépési szándékukat jelzett önkormányzatokkal 7,5 millió állampolgár – mint települési lakos – érdekeit kívánják megjeleníteni.

1. A Szövetség az alapszabályban meghatározott céljait a demokratikus szocialista társadalom keretében látja meg­valósíthatónak, ezért igényli a gazdasági és a politikai rendszer radikális átalakítását. Szükségesnek tartja, hogy a reform során ne rendszerváltás, hanem modellváltás menjen végbe, az államszocializmus a közösségi tulajdon meghatározó szerepén alapuló demokratikus társadalom­má alakuljon át. Kinyilvánítja azt a meggyőződését, hogy a tartós leszakadás elkerülésének, az ország kedvező megítélésének elemi feltétele a sokféleség egymás melleit élésével kialakuló belpolitikai stabilitás, a politikai és gaz­dasági kibontakozás egységben való kezelése, az eltérő nézeteket vallók megegyezésre törekvése, a demokra­tikus közélet. A Szövetség által képviselt önkormányzatok tudatában vannak, hogy a többpártrendszer léte az érde­kek ütköztetését és egyeztetését, a tanácsi munka teljes nyitottságát feltételezi.

2. A Szövetség olyan új alkotmány kidolgozását tartja szük­ségesnek, amely biztosítja a szocialista jogállamiság kö­vetelményeinek érvényesülését. Az önkormányzatok szempontjából döntő fontosságú alkotmányozási kérdés­nek tartja olyan települési tulajdon létrehozását, amely­nek alanya a települések lakossága. A Szövetség által is igényeli új alkotmány keretében a helyi önkormányzatok az államhatalom egyik elkülönült ágaként működnek. To­vábbra is az államszervezet részeként fejtik ki tevékenysé­güket, de olyan sajátos jogosítványokkal rendelkez­nek, amelyeket tőlük egyetlen más szervezet sem von­hat el. Az önkormányzatiság alkotmányos jogi védelemben részesül, amely az állami intézkedések törvényessé­gének felügyeletét éppúgy magába foglalja, mint a pénz­ügyi korlátozó intézkedések jogszerűségének ellenőrzé­sét.

3. A helyi önkormányzatiság fejlődése erőteljesen függ attól, hogyan alakul a települési közösség és az őt kép­viselő testület kapcsolata. A Szövetség álláspontja sze­rint társadalmi fejlődésünk új szakaszában gondoskod­nunk keli arról, hogy a helyi közösség és képviselői között a személyes érintkezés, a rendszeres mindennapi együtt­működés fennmaradjon. Ennek érdekében az önkormány­zati választási törvénynek továbbra is az egyéni választó­kerületi rendszeren kell alapulnia.

4. A Szövetség az önkormányzatok érdekeit érintő egész jogalkotási folyamatban részt kíván venni. A Miniszter­tanács tegye lehetővé, hogy a Szövetség ezt a célkitűzését valóra válthassa. Ennek keretében a napirenden lévő tör­vényalkotással kapcsolatban megfogalmazott elveknek megfelelően igényli:

a)     Az alkotmány határozza meg a települési önkor­mányzatok jogállását, alapvető funkcióit, az önkor­mányzati jogok védelmének eszközrendszerét, mondja ki, hogy az önkormányzatok ellátási fele­lősségének körébe tartozó feladatok pénzügyi fel­tételeit törvényileg kell garantálni.

b)     Az alkotmány ismerje el:

c)     Az érvényben lévő tanácstörvény helyett önkormány­zati törvény alkotását.

d)     A költségvetési reform során az olyan pénzügyi szabályozást, ami biztosítja a helyi önkormányzatok felelős­ségi körébe tartozó feladatok normatív finanszírozását, de a hátrányos helyzetű települések és térségek foko­zatos felzárkóztatását is.

e)     Az évközi költségvetési restrikciós intézkedések teljes megszüntetését, az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociálpolitika mentesítését a deficitcsökkentő po­litika érvényesítésekor.

5. A Szövetség kezdeményezi az infrastruktúra fejlesztésé­re, működtetésére irányuló kormányzati koncepció kidol­gozását és annak megvalósulását biztosító egységes jogi normarendszer mielőbbi megalkotását. A Szövetség köz­reműködésével kialakításra kerülő koncepció és szabály­rendszer legyen tekintettel a lakosság teherbíró képessé­gére is.

6. A közgyűlés szükségesnek tartja, hogy a Minisztertanács a lehetséges legkorábbi időpontban tűzze napirendre a közszolgálati dolgozók képesítési, bér- és jövedelemrend­szerének átfogó reformját. A Szövetség támogatja és együttműködési készségéről biztosítja a Közalkalmazot­tak Szakszervezetének erre irányuló törekvéseit.

7. A Szövetség a mellérendeltségen alapuló kapcsolatok kialakítására törekszik. Támogatást és együttműködést vár mindazoktól, akik a tanácsi önkormányzatok eredmé­nyes működésében érdekeltek.

8. A Szövetség támogatja az érdekérvényesítés állami-politi­kai mechanizmusának megújítására irányuló törekvése­ket. Felajánlja részvételét az Országos Érdekegyeztetési Tanács munkájában.

9. A Szövetség mint érdekképviseleti szerv – elfogadva az eddig ott született megállapodásokat – kinyilvánítja csatla­kozási szándékát a Nemzeti Kerekasztal megbeszélés harmadik oldalához.

Budapest, 1989. július 5.

Dr. Köllner Ferenc főtitkár s.k. Dr. Ács István elnök s.k.

A határozat elfogadása, ill. a közgyűlés óta a belépett taná­csok száma kb. 700-ra nőtt, ez a magyarországi tanácsoknak mintegy felét jelenti. A Szövetségen belül az egyes sajátos érdekek megjelenítése többféleképpen is lehetséges. Albi­zottságok alakulnak az egyes tevékenységekre (társadalom­politika, településpolitika, gazdálkodás, jogi-igazgatási kérdé­sek stb.); tagozatok jönnek létre településtípus szerint (váro­sok, kisközségek stb.), ill. az egyes speciális érdekek (pl. üdü­lőhelyek, határmenti községek, hátrányos helyzetű, elmara­dott települések stb.) kifejezésére.

A Szövetség a tanácstestületek érdekképviselete. Az a törekvés, amely a névválasztásban és a program néhány megfogalmazásában érzékelhető, ti. hogy a hagyományos, bürokratikussá vált „tanács" fogalmat az „önkormányzattal" helyettesítik, egyelőre még csak az irányát jelentheti a szem­léletváltásnak. Az, hogy az önkormányzat-elv valóságos tar­talmat nyer-e ebben a szervezetben, nyilvánvalóan – s ez a Szövetség szervezői számára is egyértelmű – attól függ, hogy az egyes települések tanácstestületei mennyire válnak való­ságos néphatalmi, a helyi közösségek akaratát megjelenítő szervekké, valóságos önkormányzatok alulról, önkéntes tár­sulásokból felépülő érdekszövetségévé. A szervezők min­denesetre eredményként könyvelik el, hogy létrejött egy, a kormányzati-belügyi igazgatástól független, azzal szemben is az egyes települések helyi érdekeit megjeleníteni képes szer­vezet.

Mint a legtöbb önszervező mozgalomnak (pl. az előző számunkban bemutatott Lakásbérlők Egyesületének is) jelen­leg számukra is a gyors, operatív cselekvés, és a demokra­tikus döntés követelményének összeegyeztetése okozza a legfőbb gondot: egyfelől naprakészen, megalapozottan és eredményesen részt venni a törvényalkotásban, az önkor­mányzatok sorsáról döntő fórumokon; ezt nyilvánvalóan a szövetség irányítóinak szűk csoportja tudja megtenni; – ez viszont ellentétbe kerülhet azzal a másik követelménnyel, hogy hasonlóképpen naprakész ismereteik legyenek a tagság véleményéről, szempontjairól, hiszen nem lehet állandóan közgyűlést tartani, ez viszont a működés demokratizmusát már a kezdeteknél akadályozhatja. A szövetség irányítói je­lenleg ezen ellentmondás leküzdését tekintik az egyik legfon­tosabb megoldandó problémának.

A fentiek ismeretében felkértük Márkus Péter közgaz­dászt, hogy mondja el véleményét egy olyan olvasó szemszö­géből, aki nem ismerheti bennfentesként a szövetséget, s így reflexióiban nem annak tevékenységére, hanem csak az itt leírt információkra támaszkodhat. Megjegyzéseit az alábbiak­ban közöljük.

Márkus Péter megjegyzései

A Tanácsi Önkormányzatok Szövetségének állásfoglalása egészében is, egyes részleteikben is rokonszenves törekvést tükröz. Külön is kiemelhető ebből a szempontból a települési tulajdon szükségességének megfogalmazása a 2. pontban: csak helyeselhető állásfoglalásuk az egyéni választókerületi rendszer mellett (3. pont), igen fontos az oktatás, kultúra, egészségügy és szociálpolitika általuk is felvállalt védelme, s általában a 4. pontban felsorolt feladatok; indokoltan vetik fel az 5. pontban az infrastruktúra-fejlesztési koncepció kidol­gozásának fontosságát. Az alábbi megjegyzések a koncepció iránti szimpátia mellett azokat a kételyeimet fogalmazzák meg, amelyeket a koncepció retorikája, egyes szervezeti el­képzelések, garancia-elképzelések hiánya kelt a centralizáció átmentésének veszélye iráni érzékeny olvasóban.

1. Az állásfoglalás az önkormányzati jog alanyaként a telepü­lések lakosságát nevezi meg. Ez helyes, mégis egyfajta előzetes szelekciót érvényesít. Álláspontom szerint az ön­kormányzati jogoknak munkahelyi, települési és egyéb szerveződések jogaként kellene megjelenni a magyar jog­rendszerben, s bár érthető, hogy a települések önkor­mányzati szövetsége elsősorban a települési jogokra kon­centrál, azért utalás történhetne a többi önkormányzati le­hetőségre is. Ez korántsem mellékes, ha abból indulunk ki, hogy az önkormányzati jognak emberi, állampolgári jog­ként, individuumok szövetkezési jogaként kellene megje­lennie, s az egyes specifikus önkormányzati formákat eb­ből kell levezetni. Arra mindenképpen kellene reagálnia a települési önkormányzatoknak is, hogy elismerik-e az egyéb alapon szerveződő önkormányzatokat, ill. hogyan tudják kezelni azokat.

2. Nem tekinthető szerencsésnek az, ha a települési önkor­mányzatok az államhatalom elkülönült, egyes jogosítvá­nyokkal körülbástyázott szerveként értelmezik önmagukat (mint ahogy ez itt előfordul). Itt még mindig az a szemlélet érvényesül, hogy az állam a szuverén, akitől jogokat lehet kapni, vagy kérni. A konzekvens önkormányzati felfogás, éppen fordítva, a központi hatalmat veti alá a tanácsok­nak. Nem úgy vetődik fel a kérdés, hogy az államtól el kell különülniök a többé-kevésbé autonóm egységeknek (hi­szen ezzel az állam főhatalma nem kérdőjeleződik meg), hanem az államhatalmi szervezeteknek kell a tanácsi ön­kormányzati szerveknek alávetve működniök. Nem az ál­lamról kell lehasítani önkormányzati funkciókat, hanem az önkormányzat szakítson le magáról állami funkciókat. Ha ebben az alapkérdésben nem egyértelmű az álláspont, akkor az is homályban marad, hogy hogyan is akar a szö­vetség részt venni az alkotmányozási folyamatban: ha jo­gokat kérnek, jogokat lehasítanak, ezzel még nem kérdő­jelezik meg az erős centrum felfogást, holott az önkor­mányzati modell komolyan vétele erős helyi igazgatást és gyenge centrumot feltételez. Látni kell azt, hogy a jelenlegi alkotmánytervezetben az önkormányzat mellékesen, mint­egy függelékként, az alapvető hatalmi ágak megosztása után odacsapva jelenik meg, aránylag gyenge jogosítvá­nyokkal: az önkormányzat érdekképviselete ennek meg­kérdőjelezését is jelenti.

3. Az alapkérdések mellett néhány konkrét megfogalmazást is szóvá kell tennem. A 3. pontban pl. szerencsétlen meg­fogalmazásnak érzem a helyi közösség és képviselői kö­zötti „személyes érintkezés" hangsúlyozását. Nem az a baj persze, hogy ezt fontosnak minősítik, hanem egyrészt az, hogy a megfogalmazásba a korábbi személyes füg­gelmi jellegű paternalista felfogás továbbélése is beleérez­hető, másrészt – s főleg – az, hogy a személyes kapcsolat­tartás nem állhat a szervezeti garanciák helyett, amelyek azt szavatolják, hogy az önkormányzati szerv valóban a lakosság testülete legyen.

4. Ezzel összefüggésben tehető szóvá az is, hogy magának a szervezetnek is korlátoznia kellene kiépülését addig, amíg az új tanácsválasztások le nem zajlanak. Addig ugyanis a testületek legitimitása megkérdőjelezhető, s ha a szövetség szervezete ezek érdekképviseleteként jön lét­re, nehezen védhető ki az az aggály, hogy egy új centrum­szervezet alakul, változatlanul az alulról építkező érdek­képviselettől függetlenül, azt keresztbemetszően. A jelen időszakot a szervezetnek átmeneti időszaknak kellene te­kintenie átmeneti jogosítványokkal, s a szövetséget igazá­ból az új tanácsoknak kellene létrehozniuk, az egymással való társulásokból felépítve. Ebben az esetben nem jö­hetne létre a vezetésben az a tipikusan a felülről szervezett struktúrákban jellemző pszichózis, hogy nem érzékelik eléggé az alsó szintek, s a valóságos „alsó szint", a lakos­ság törekvéseit.

5. Ugyancsak nem szerencsés kifejezés az „ellátási felelős­ség". A nyelvezet ebben az esetben is arra utal, hogy a centrális szemléletet még nem sikerült egészen levetkezni: ez a kifejezés a hazai gyakorlatban az adminisztratív kiuta­lási rendszer kifejezése. (4. a)

6. Megint csak az elosztási logika megnyilvánulásaként fo­galmazódik a 4. d) pont, ti. az állami költségvetéstől várja bizonyos feladatok finanszírozását, a hátrányok csökken­tését. Valódi önkormányzati modellben a központi költség­vetés az, ami a helyiből dedukált: amit a helyi közösségek nem tudnak megoldani, arra képezik a központi alapot. Ezzel kapcsolatban lehetne felvetni egy föderatív adórend­szer lehetőségét, amelyben az adók elsődlegesen helyi adók, és csak meghatározott célra vonhatók el központi adók, de ehhez feltétlenül szükség volna a helyi közössé­gek hozzájárulására. Az alulról felépülő önkormányzati modellel szemben gyakori érv annak veszélye, hogy a partikuláris érdekek fölébe kerülhetnek a valóságos általá­nos érdekeknek is (rendszeres hivatkozási alap itt a ju­goszláv modell csődje). Itt egyrészt megjegyzendő, hogy az ellenvetésekben sok a jogos elem, a helyi önkormány­zatok, ha erősek, valóban a partikuláris érdekek uralmával fenyegetnek. Véleményem szerint azonban nem lehet megtakarítani egy tanulási folyamatot, melynek során a helyi közösségeknek a saját bőrükön kell megtanulniuk, hogy anyagi eszközeik mekkora részének központosítása áll nekik is valóságosan érdekükben. De hogy ezt megta­nulhassák, ahhoz valóban rájuk kell bízni. (Jugoszláviában ez sosem ment végbe teljesen.) Másrészt feltehetőleg egy átmeneti időszak során bizonyos szociális védelmet, egészségügyi, kulturális támogatást valóban ki kell vonni a helyi döntésekből, amíg a helyi közösségek még gyen­gék.

7. A 6. pontban merül fel a közalkalmazottak bérének kérdé­se. A megfogalmazás azt sugallja itt is, hogy a közalkalma­zottak az elkülönült állam hivatalnokai. Hiányzik az az in­formáció, hogy ők a tanács alkalmazottai.* Véleményem szerint a közalkalmazottaknak és bérüknek is a helyi dön­tésektől kell függniök. Ez megint csak veszélyeket rejt ma­gában: a helyi önkormányzatban hangadó elit legalább olyan igazságtalan lehet, mint az államhatalom. Ezt azon­ban kivédheti vagy legalábbis korlátozhatja az, ha több önkormányzati szerveződés működik egyszerre ugyanab­ban az egységben.**

8. Végezetül felmerül, hogy nem világos az sem, hogy a Szö­vetség mit képvisel igazán az Érdekegyeztető Tanácsban. Mivel az a kormány-munkáltató-munkavállaló hármas­ságra épül, ebben vagy igen tisztázatlan a tanácsi önkor­mányzat szerepe, vagy kétségbe kellene vonni a hármas szempont alapján történő érdekszerveződés jogosságát. Mindezek nem azért merülnek fel bennem, mert szemben­állók az állásfoglalással, hanem éppen azért, mert nagyon is a benne foglaltak sikerét kívánom, s arra szeretném bá­torítani megfogalmazóikat, hogy a centralisztikus szerke­zettől való még bátrabb elszakadással találják meg a na­gyon fontos települési önkormányzásnak és összefogó ér­dekvédelmének legadekvátabb formáit.

Jegyzetek

* A szövetség vezetőivel készült interjú során egyértelműen kiderült, hogy ők is így fogják fel a közalkalmazottak státusát, ti. a tanács alkalmazottaiként, de jogos a kritika, hogy ez az állásfoglalásban is szerepelhetne. (A szerk.)

** A települési mellett munkahelyi, és egyéb célokra létrehozott érdekképvise­leteké. Ezzel kapcsolatban is megfontolásra ajánljuk Juhász Pálnak az e számban folytatott kerekasztal-beszélgetésben kifejtett véleményét, aki – ha jól értjük álláspontját – amerikai tapasztalatok alapján a helyi önkormányzatok mellé azoktól független szakértőbizottságokat rendelne. Mindenesetre az ön­kormányzatok egymással való korlátozása, a több centrumú önkormányzás tűnik a legjárhatóbb útnak. (A szerk.)