Anthony Beevor: Berlin: The Downfall, 1945. Penguin Books, London, 2003.
A nyugati országokban továbbra is érdeklődnek a berlini csata, a Nagy Honvédő Háború története iránt. Csak 2002 első hónapjaiban az USA-ban és Nagy-Britanniában több mint 20 könyv jelent meg ebből a témakörből (a körülbelül 400, a második világháborúval foglalkozó könyv közül). Sokéves munka eredménye D. Ericson A keleti front című posztumusz könyve, amelyet a kiváló tudós harcostársával, L. Ericsonnal együtt készített elő, valamint A. Axel amerikai szerző Oroszország hősei című könyve a szovjet nép hősies helytállásáról a Nagy Honvédő Háborúban. Mint új jelenségre hívjuk fel a figyelmet a "Churchill-Sztálin" szemináriumra, amelyet 2002 márciusában rendezett a brit külügyminisztérium keleti főosztálya, orosz történészek részvételével.
De a legnagyobb figyelmet, már más okoknál fogva, egy angol történész, A. Beevor Berlin eleste, 1945 c. könyve váltotta ki, amelynek orosz nyelvű kiadása most készül. Anthony Beevor: Berlin: The Downfall, 1945. Penguin Books, London, 2003. A szerző neve ismerősen hangzik az orosz olvasó számára Sztálingrád c. könyve miatt, amelyet három éve fordítottak le és adtak ki Szmolenszkben. Ezt a könyvet Oroszországban tulajdonképpen alig vették észre, a berlini csatáról írt munka azonban már eleve óvatosságra intett. Ennek oka az a zajos kampány, amelyet a brit sajtó jóval a könyv megjelenése előtt folytatott a szovjet katonaságnak a német lakossággal szembeni garázdálkodásairól, amire Beevor különösen nagy figyelmet fordít.
A könyv középpontjában, ha nem is terjedelmében, de jelentőségében a német asszonyokkal szembeni erőszak, a fosztogatások és egyéb, a szovjet katonák által elkövetett bűncselekmények jelenetei állnak, az a törekvés, hogy "ázsiai hordák" képét alkossák meg, amit a Vörös Hadsereg ellen irányuló náci propaganda sulykolt a németek fejébe, azután a neonáci történészek kisebb csoportja folytatott. Németországban régen elfordultak ezektől a neonáci történészektől. A könyv kulcstézisét, amely körül a szerző felépíti eszmefuttatásait, a következő kitétel tartalmazza: "Égő fáklyát tartó katona képe a bunkerben megbújó nők arca fölött, amint kiválasztja áldozatát, jellemző valamennyi, a berlini hadműveletben részt vevő szovjet hadseregre" (236. o.). Beevor azt állítja, hogy Berlinben 95-130 ezerre tehető a megerőszakolt nők száma. "Összesen minden bizonnyal legalább 2 millió" (410. o.).
Alapos okoknak és feltétlenül dokumentumoknak kell létezniük, ha az események után csaknem 60 év elteltével ennyire súlyos vádakat lehet megfogalmazni a szövetséges hadsereggel szemben. Azzal a hadsereggel szemben, amely a fasizmus elleni háború legnagyobb terhét viselte, és amely katonái és parancsnokai millióinak élete árán harcolta ki a győzelmet.
Ezek a dokumentumok hozzáférhetők, többségük már megjelent, de Beevor könyvében nincs nyomuk. A "kollektív megerőszakolásra", illetve az emiatt elpusztult nőkre (beleértve orosz, ukrán, lengyel és más nemzetiségűeket, akiket a fasiszta koncentrációs táborokból felszabadítva "menet közben" állítólag megerőszakoltak a szovjet katonák) vonatkozó értesülések a szerzőnél rendszerint úgynevezett "közvetett" tanúbizonyságokra épülnek – olyanokra, mint: "A berliniek emlékeznek rá…", "egy doktor összeszámolta…", hivatkozásokkal "a megerőszakolt berlini nők tapasztalatára" (116. o.), ami elfogadhatatlan egy tudományos kutatásban, pedig a könyv erre tart igényt. De természetesen nem csak a forrásokról van szó. Nagy vonalakban mi a lényege ennek a valós és fájdalmas problémának?
A Szovjetunió a háború és megszállás négy éve alatt több mint 26 millió emberéletet vesztett el, ha csak a fronton elesetteket, fogságban kivégzetteket és halálra kínzottakat, a Harmadik Birodalom gázkamráiban megmérgezetteket, a bombázások, tüzérségi lövések során meghaltakat, az ország ideiglenesen megszállt területein elviselhetetlen munkakörülmények és terror következtében elpusztultakat vesszük számításba, nem beszélve a közvetett veszteségekről. Tízmilliók maradtak fedél nélkül. Tragédia, szörnyűség jutott ki minden szovjet családnak, és a harcok során az ellenséges földre lépő katonák és tisztek gyűlöletének nem volt határa. A bosszú lavinája elönthette volna Németországot, ez azonban nem történt meg. Gyilkosságokat, rablásokat, nők megerőszakolását – minden háború elkerülhetetlen velejáróját – elkövettek a szovjet és más szövetséges hadseregek katonái is. De egészében véve humánusan viselkedtek a békés német lakossággal szemben.
Emlékeztessünk arra, hogy a német lakossággal szembeni politikai állásfoglalást először 1942 februárjában fogalmazta meg Sztálin. Elvetve a náci rágalmakat, hogy a Vörös Hadsereg célja a német nép kiirtása és a német állam megsemmisítése, a szovjet vezető kijelentette: "A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a Hitlerek jönnek és mennek, a német nép, a német állam – megmarad." A Wehrmacht akkor még 100 kilométernyire volt Moszkvától.
Miután a Vörös Hadsereg az agresszor országok területére lépett, rendkívüli intézkedéseket tettek a békés német lakossággal szembeni garázdálkodások megelőzésére. 1945. január 19-én Sztálin aláírta a hadparancsot, amely azt követelte, hogy ne bánjanak durván a helyi lakossággal. A parancsot minden egyes katonával ismertették. Ennek a parancsnak továbbfejlesztéseként következtek a frontok Katonai Tanácsának, a hadseregparancsnokok, hadosztályparancsnokok és más alakulatok parancsnokainak hadparancsai. A 2. Belorusz front Katonai Tanácsának K. Rokoszovszkij marsall által aláírt parancsa előírta, hogy a fosztogatókat és erőszakot elkövetőket a helyszínen főbe kell lőni.
A Főhadiszállás figyelemmel kísérte a hadsereg és a lakosság közötti viszony állapotát. A berlini hadművelet kezdetével és a fegyveres harc ezzel kapcsolatos kiéleződése miatt a Főhadiszállás még egy fontos dokumentumot küldött a csapatokhoz.
A Főhadiszállás utasítása
az 1. Belorusz és az 1. Ukrán frontparancsnokainak és a katonai tanácsok tagjainaka német hadifoglyokkal és a polgári lakossággal szembenimagatartás megváltoztatásáról,1945. április 20.
A Főhadiszállás megparancsolja:
- Követeljék, hogy a németekkel – mind a hadifoglyokkal, mind a civilekkel – szemben megváltozzon a hadsereg magatartása. Részesítsék jobb bánásmódban a németeket. A kegyetlen viselkedés megfélemlíti a németeket, és ádáz ellenállásra készteti őket, nem adják meg magukat. A polgári lakosság, bosszútól félve, bandákba szerveződik. Ez a helyzet számunkra előnytelen. A humánusabb bánásmód a németekkel megkönnyíti számunkra a hadműveleteket az ő területükön, és kétségtelenül csökkenti a németek makacs ellenállását.
- Németországban az Odera torkolatától, Fürstenbergtől nyugatra fekvő területeken, valamint a Neisse folyón (nyugatra) német közigazgatást kell létesíteni, a városokban pedig német polgármestereket kell kinevezni.A nemzetiszocialista párt egyszerű tagjait, ha ezek lojálisak a Vörös Hadsereggel szemben, nem kell bántani, csak a vezetőket kell letartóztatni, ha el nem takarodtak.
- A németekkel szembeni magatartás javítása nem szabad, hogy az éberség elvesztéséhez, a németekkel való bizalmaskodáshoz vezessen.
A Főhadiszállás:
J. Sztálin, Antonov
A felvilágosító munka mellett kemény büntető intézkedéseket is foganatosítottak. Amint a katonai ügyészség adatai tanúsítják, 1945 első hónapjaiban a helyi lakosság ellen elkövetett atrocitásokért a hadbíróság 4148 tisztet és közlegényt ítélt el. Néhány monstreper a tettesek halálos ítéletével zárult. Az USA hadseregében, ahol ugrásszerűen emelkedett a megerőszakolások száma, gyilkosságért, gyilkossággal egybekötött megerőszakolásért 69 embert végeztek ki.
De térjünk vissza a Beevor által széles körűen (beleértve az internetet is) terjesztett közléseihez a "kollektív erőszakról". Oroszország londoni nagykövetsége kénytelen volt nyilatkozatot tenni azzal a kampánnyal kapcsolatban, amelyet a brit sajtóban kezdeményeztek Beevor könyvének szexuális történetei kapcsán. A The Daily Telegraph szerkesztőjéhez intézve szavait G. Karaszin orosz nagykövet a következőket írta: "Sir! Mint Oroszország állampolgára és ennek az országnak a nagykövete Nagy-Britanniában képtelen vagyok elhinni azt, hogy »A Vörös Hadsereg csapatai még a lágerekből felszabadított orosz nőket is megerőszakolták« című cikk megjelenésébe beleegyezhettek az önök kollegái, akik legalább minimális ismeretekkel rendelkeznek a második világháború történetéről. Nincs semmi kedvem vitába bocsátkozni ezekkel az egyértelműen hazug állításokkal és rágalmazásokkal. Gyalázatos dolog bármilyen kapcsolatban lenni a nyilvánvaló rágalommal azzal a néppel szemben, amely megmentette a világot a nácizmustól… Azt tartom, hogy a Szovjet Hadsereg által megmentett emberek milliói és az orosz katonák hősiessége egyértelműen tanúskodnak az én szavaim mellett."
Az itt mellékelt dokumentumok alátámasztják ennek a tiltakozásnak az igazát. Megjegyzendő, hogy Beevornak számos más eszmefuttatása és gondolata lefokozza a berlini csata történetét ismertető hadi eseményeket. A szerzőnek és eszmetársainak még nagy utat kell megtenniük, hogy leküzdjék a hidegháború ideológiai hagyatékát.
MELLÉKLET
Az 1. Belorusz front katonai ügyészének jelentéséből a Főhadiszállás és a front Katonai Tanácsa utasításainak teljesítéséről a német lakossággal szembeni magatartás megváltoztatásáról.1945. május 2.
A Főhadiszállás utasításának és a front Katonai Tanácsa utasításának átvétele után a katonai ügyészség két rejtjelezett távirattal és részletes utasítással követelést intézett a hadseregek és kötelékek katonai ügyészeihez, hogy személyes ellenőrzésük alá vegyék ezeknek a különlegesen fontos utasításoknak a teljesítését, és minden eszközzel biztosítsák végrehajtásukat. A katonai ügyészek anyagai alapján külön hadparancsokat adtak ki hivatkozásokkal a német lakossággal szembeni helytelen magatartás konkrét példáira; döntéseket hoztak a vétkes személyek bíróság elé állításáról stb.
A német lakossággal szembeni magatartásban a mi katonáink részéről kétségtelenül jelentős fordulatot értünk el. Nagymértékben csökkent a németek céltalan (és indokolatlan) agyonlövése, a fosztogatás és a német nők megerőszakolása, azonban még a Főhadiszállás és a front Katonai Tanácsa utasításainak kiadása után is találkoztunk néhány ilyen esettel.
A németek agyonlövését jelenleg alig észleljük, a rablások pedig egyedi esetekre korlátozódnak, a nőkkel szembeni erőszak azonban még mindig előfordul; nem szűnt meg a harácsolás, amely abban nyilvánul meg, hogy katonáink járják az elhagyott lakásokat, összeszednek mindenféle holmit, tárgyakat stb.
Erőszakos cselekményeket, különösen rablásokat és harácsolást széles körűen követnek el a repatriáltak, akik a repatriálási gyülekezőhelyekre tartanak, különösen az olaszok, a hollandok, de a németek is. Ráadásul mindezeket a csúfságokat a mi katonáinkra fogják.
Május 5-én benyújtom a front Katonai Tanácsának a következő jelentést ezzel kapcsolatban, ahol részletesen elemzem a német lakossággal szembeni helytelen magatartás összes tényét, amelyeket ezen dokumentumok kibocsátásának kezdetétől rögzítettünk.
Az 1. Belorusz front katonai ügyésze:
L. Jacsenyin igazságügyi vezérőrnagy
Az 1. Belorusz Front Politikai Vezetősége parancsnokának jelentésébőla szovjet katonaságnak a német lakossággal szembeni magatartásáról.1945. május 31.
A Főhadiszállás utasítását a német lakossággal szembeni magatartás megváltoztatásáról a front csapatai személyi állományának túlnyomó többsége helyesen értelmezte, ennek következtében a Vörös Hadsereg katonáinak viszonya Németország békés lakosságához az utóbbi időben észrevehetően megváltozott. Most nemritkán láthatunk olyan példákat, amikor a német lakossággal szemben atrocitásokat elkövető egyes katonákat a saját bajtársaik utasítják rendre.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy rövid idő alatt már abszolút fordulatot tudtunk volna elérni a katonák viselkedésében a lakossággal szemben. Meg kell egyenesen mondani, hogy a front alakulataiban még vannak olyan emberek, akik sehogy se tudnak belenyugodni abba, hogy megváltozott a magatartás a németekkel szemben. Ezek elsősorban azok az emberek, akiknek családjuk sokat szenvedett a németek bestialitásától, és személyes bosszú fűti őket a németek ellen. Különösen elterjedt az elégedetlenség amiatt, hogy a német lakosság számára magas ellátási normákat állapítottak meg. Erről beszélve a katonák arra hivatkoznak, hogy a németek Berlinben most több kenyeret és élelmiszert kapnak, mint egyes katonák családja a Szovjetunióban.
Az 1. Belorusz front Politikai Vezetőségének parancsnoka:
Sz. Galadzsev altábornagy
(Fordította: Varga Éva)