A honi közgazdasági gondolkodás hajlamos megkérdőjelezhetetlen axiómaként kezelni egy sor olyan gazdasági összefüggést, amely mára jórészt érvényét vesztette. Ezen axiómák nagy része azáltal vált elavulttá, hogy az egykori szabadversenyes kapitalizmus átadta a helyét a globális óriásvállalatok által uralt kapitalizmusnak. Más hiedelmek pedig az államszocialista korszak viszonyai között rögzültek, és makacsul fennmaradtak a jelenlegi tőkés viszonyok között is, noha a mai valósághoz már nem sok közük van.

Előszó

A közgazdaságtan tele van olyan axiómaként kezelt összefüggések ismételgetésével, amelyek bizonyos korokban igazak voltak, lehettek, ám az idő túlhaladta őket; amelyek a körülmények változása miatt ma már nem feltétlenül igazak; illetve amelyeket legfeljebb egy-két konkrét eset igazol, viszont számos másik cáfol (lásd Radnóti Éva írását¹ a Phillips-görbéről). Egyes esetekben még a tényszerű bizonyítás is hiányzik, pusztán logikailag elfogadható és jól hangzó hipotézisekről van szó. A probléma lényege részben abban lelhető fel, hogy a gazdaság – éppen úgy, mint az élő szervezet – nagyon összetett, és bizonyos hatásokat egészen váratlan helyről jövő okok idézhetnek elő. Például a fül zúgását esetleg hiába kezelik a fülészek, mert annak a magas vérnyomás vagy éppen a máj működésének zavara is az oka lehet. A közgazdászok azonban, hasonlóan az orvosokhoz, mivel a rendszer bonyolult és nehezen átlátható, szeretnek az adott területre koncentrálni, s a lehetséges összefüggések számának szűkítésével egyszerűsíteni a helyzet leírását (gondoljunk a gazdaságpolitikai tanácsadók gyógymódokra tett javaslataira).

Másfelől a közgazdaságtanban is az a probléma – akárcsak a hollywoodi filmekben -, hogy a történet rendszerint a beteljesült álommal vagy egy tragédiával zárul, és az első esetben nem mutatja be az utána következő időszak nehézségeit, illetve a másodikban a kilábalást. Így az elméleti okfejtések is megállnak a végkifejletnek szánt kedvező vagy kedvezőtlen helyzet bemutatásánál, azt állandó állapotnak tekintik, nem számolva azzal, hogy a változó környezet miképpen módosítja a trendeket.

Természetesen én sem vállalkozhatom arra, hogy egyetlen rövid írás keretében bemutassam az összes makrogazdasági összefüggést, a folyamatok egymásra hatását. Mindössze néhány – az egész gazdaság szempontjából lényeges – problémakör összefüggéseinek bemutatására vállalkozom, amelyek példaszerűen mutatják az említett gondokat.

Állam kontra szabad piac

Első helyen az állam és a piac szerepével kell foglalkozni. A klasszikus közgazdaságtan megjelenésétől alaptételnek számított, hogy a piac a fő szervezőerő a gazdaságban, ami lehetővé teszi az aránytalanságok kiigazítását is. Ennek mellékágaként született az a tétel a modern gazdaságokban, hogy az állami beavatkozás hátrányos, mert akadályozza a szabad piac, a "láthatatlan kéz" működését, s ezzel hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ennek ugyan ellentmondott a Keynes által javasolt gazdaságpolitika, ami lehetővé tette, hogy az USA viszonylag könnyen vészelje át a második világháborút követő gazdasági depressziót, mégpedig úgy, hogy az állam fokozottan beavatkozott a gazdasági életbe.

Ám az ma már nyilvánvaló, hogy a szocialistának mondott állam beavatkozása a gazdasági életbe jelentős torzulásokat eredményezett. Ennek legnyilvánvalóbb jele hazánkban a hetvenes évek elején kialakult energiaválsággal szembeni "határlezárás" volt, ugyanis az érvényes ideológia szerint hozzánk nem gyűrűzhetett be a nemzetközi energiaválság. Az eredmény – a termelés növekvő költségeit kompenzáló állami támogatások következtében – a külföldi adósságállomány jelentős emelkedése lett. Ez visszahatott a költségvetés egyensúlyára, illetve inkább annak egyensúlytalanságára, hiszen az adósságszolgálat is nagyobb lett, miközben a bevételek nem növekedtek.

Ilyen és itt most nem említett más problémákat okozó állami beavatkozások miatt vert gyökeret az a nézet, hogy az állam cselekvési terét minél kisebb területre kell visszaszorítani. A költségvetési reform néven emlegetett és lényegében Bokros-csomagként közismertté vált intézkedések fő célja az államháztartás bevételeinek és kiadásainak, ezzel az állami apparátus, az állami beavatkozás lehetőségének korlátozása volt. Az, hogy a "csomagnak" mennyi volt a haszna és mennyi a kára, itt most nem elemezzük. Ezen a téren ma is nagyon megoszlanak a vélemények. Tény, hogy az államháztartás részesedése a GDP-ből mind a bevételek, mind a kiadások tekintetében jelentősen mérséklődött. Nem mondható viszont ez el teljes mértékben a központi költségvetésre, ahol a kiadások százalékos aránya ugyan mérséklődött, de a bevételeké nőtt. Ennek következtében viszont a korábbi deficit csökkent.

Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy az állami beavatkozás lehetősége csak részben függ attól, hogy a költségvetésbe mennyi pénz folyik be. A kormányok kezében számtalan olyan eszköz van, ami nem igényel különösebb anyagi ráfordítást, viszont módot ad arra, hogy a piac szereplőire hatást gyakoroljanak. A Deloitte and Touche által évek óta rendezett konferencia – amelyen IMF és a Világbank is képviseltetni szokta magát – résztvevői egyre inkább hangsúlyozzák ennek fontosságát. Emellett a költségvetés súlya és a gazdasági növekedés között sem lehet egyértelmű összefüggést kimutatni, amint az a mellékelt táblázatban néhány EU országról gyűjtött adat is mutatja. Mint látható, a gazdasági növekedés tekintetében alig van különbség az EU tagországok között, az állami költségvetés súlyát tekintve viszont már elég jelentősek az eltérések.

A probléma lényege az, hogy a mai piac nem azonos azzal, amit korábban szabadpiacnak neveztek. Ezért nem is lehet elvárni tőle azokat a hatásokat, amire a klasszikus szabadpiac még képes volt. Amikor világméretekben milliónyi vállalkozás, ma mikro- vagy kisvállalkozásnak mondott szervezet létezett, amelyek a piaci forgalom töredékét képviselték, a "láthatatlan kéz", a piac önszervező ereje valóban működhetett. A sok kis szervezet működése alakította a gazdaságok helyzetét. Egyik sem tudott túl sok ideig és indokolatlanul nagy előnyt realizálni a másikkal szemben. A tönkremenők helyébe újak léptek, akik esetleg éppen azokat kergették csődbe, akik korábban mások gazdasági ellehetetlenülését okozták. Már a XIX. században beindult azonban a mindenáron való növekedés kényszere. Vagyis az a jelenség, ahogyan a nagyok, a növekedésre képesek bekebelezik a kicsiket, ezzel csökkentve a piaci szereplők számát. Ezt a folyamatot a szépirodalom egyik jeles képviselője is megrázó erejű műben mutatta be.²

A globalizáció pedig éppen azt jelenti, hogy a gazdasági szervezetek egyre nagyobbak és mindenhatóbbak lesznek. Ezzel a piacot meghatározó aktorok száma csökken. Közismert adat, hogy miközben a cégek száma világméretekben ma is sok millió, a világkereskedelem kétharmadát már hosszabb ideje mindössze alig több mint 60 ezer cég uralja.

Mindebből az következik, hogy az ún. "láthatatlan kéz" egyre láthatóbbá válik. A piactól ma már irreális azt várni, amit régen, hogy a sok kis szereplő eltérő érdekei a piaci folyamatokat az egész gazdaság és társadalom jólétének irányába terelik. A világméretekben több tízezer transznacionális vállalatból egy-két tucatnyi döntő szerepet játszhat egy-egy országban. Például Magyarországon 2004-ben a mintegy 300 ezer kettős könyvelést folytató vállalat bruttó árbevételének 42,5 százalékát tette ki a 100 legnagyobb vállalkozás forgalma.³

Így az országban, illetve a világban ma már a domináns gazdasági szereplők profitérdekei a meghatározóak. Ez viszont nem feltétlenül esik egybe az adott ország vagy akár az egész világ jóléte szempontjából fontos célokkal, eszközökkel. Ebből az is következik, hogy a gazdaság és a társadalom jólétének növekedése szempontjából nem igazán elvetendő az állam szerepe. A jelen korban a piac már nem képes betölteni azt a szerepet, amit a szabadpiacról tanultak alapján tőle elvárnánk. Azáltal, hogy országos és világgazdasági szinten piacokat domináló szereplők jöttek létre, nem beszélhetünk szabad piacról. Mivel ennek következtében a piac már nem képes végrehajtani azokat a korrekciókat sem, amelyek korábban a szociális igazságosság felé tendáltak, az állami beavatkozás szerepét is át kell értékelni. A nagy tőkeerejű cégek esetében a kormányok tárgyalási pozíciója ugyan amúgy is gyenge, ám elkerülhetetlennek látszik, hogy a leginkább kiszolgáltatott rétegek is élvezzenek valamiféle védelmet. Ráadásul semmi sem bizonyítja, hogy azok az országok működnek jobban a piacgazdaságok közül, ahol az állam szerepe nagyon kicsi. Példaként lehet említeni Finnországot, ahol az állam súlya jelentős, és a GDP-ből jóléti kiadásokra fordított hányad is sokkal magasabb, mint nálunk, a gazdaság mégis dinamikusan fejlődik.

Az adók szerepe és formái

Növekvő, illetve magas munkanélküliség idején szokásos érvelés, hogy a foglalkoztatás élénkítése érdekében mérsékelni kell az adókat. Ennek az érvelésnek a logikája a következő. Ha az adók mérséklődése következtében több pénz marad a munkáltatóknál, akkor azt a vállalkozás bővítésébe fektetik. A termelés növelése többletmunkaerő bevonását igényli. Vagyis emelkedik a foglalkoztatás, tehát az adók csökkentése következtében javul a munkaerő-piaci helyzet.

Ez minden bizonnyal igaz volt a klasszikus kapitalizmus időszakában, amikor

• a termelés növelése szempontjából még meghatározó jelentőséggel bírt a humán tőke;
• a nyereség termelésének meghatározó színtere volt a reálszféra;
• a tőke viszonylag kevéssé volt mobil, mert az éghajlati viszonyok, a magas szállítási költségek, illetve a szállítást akadályozó rossz útviszonyok, a megfelelő szaktudású munkaerő hiánya stb. viszonylag szűk területre korlátozta a termelés mozgásterét.

Vagyis ezt az összefüggést ma már legalább három körülmény nem igazolja. Ezek a következők:

• a technikai fejlődés. Ennek következtében a nagyvállalatoknak nem kell sok munkaerő a termelés bővítéséhez. Ma a nagy forgalmat lebonyolító, nemzetközi cégek egy-egy országot tekintve nem nagy foglalkoztatók. Magyarországon például azok a gazdasági szervezetek, amelyek a GDP 80-90 százalékát termelik meg, az összes foglalkoztatottnak még 30 százalékát sem alkalmazzák;
• a pénzügyi piac fejlődése, ami a reálszféra súlyát jelentősen mérsékelte a tőkehozam összességében;
• a globalizáció, mivel hatására a tőke mobilitása óriási mértékben megnövekedett.

Hogyan lehet reagálni ma ennek következtében egy adócsökkentésre?

1. A vállalkozó valóban bővíti a nála maradó pénzből az üzleti tevékenységét, ám ezt elsősorban a fejlettebb technika alkalmazásával teszi, amikor – kedvező esetben – néhány fővel több dolgozót alkalmaz. Az is előfordulhat azonban, hogy az új technika működtetéséhez nincs feltétlenül szüksége többletmunkaerő bevonására. Rosszabb esetben még csökkentheti is a foglalkoztatottak számát, mert az újabb technika a meglevő munkaerő-állomány egy részének a munkáját is képes helyettesíteni.

2. A vállalkozó a nála maradó adóforintokat nem a saját cégébe fekteti be, mert nem lát lehetőséget piacainak bővítésére, hanem tőzsdézni kezd a pénzzel, vagy állampapírokat vásárol. Vagyis a nála maradt pénz egyáltalán nem emeli az általa foglalkoztatottak létszámát. A foglalkoztatottak létszámát nem növeli áttételesen sem, mert a tőzsdére vitt pénz egy másik cég terjeszkedési lehetőségét sem feltétlenül bővíti, mivel az ún. határidős ügyleteknek semmi köze a reálszférához, a termelési kapacitások bővüléséhez; ott csupán a pénz forog. Az állampapírok vásárlása pedig rendszerint szintén nem a munkalehetőségek növelését segíti. Többnyire inkább csak az állam nem hatékony működtetésének fennmaradásához járul hozzá.

3. Az adócsökkentés következtében megmaradt pénzt a vállalkozó üzleti terjeszkedésre használja fel, ám erre itthon nem lát további lehetőségeket, ezért külföldön alapít leányvállalatot, vásárol üzletrészt. Az üzlet bővítése tehát ebben az esetben sem jár a hazai foglalkoztatás növekedésével. Ráadásul a tőke globalizálódása azt is jelenti, hogy a befektetők folyamatosan hasonlítgatják a nemzetgazdaságok piacait. Vagyis az is előfordulhat, hogy bár egy ország adó-, illetve járulékcsökkentést hajt végre a külföldi tőke odavonzása, illetve megtartása érdekében, de más országokban nagyobb adócsökkentést hajtanak végre, illetve valamilyen szempontból kedvezőbb feltételeket teremtenek; például az új befektetőknek néhány évre teljes adómentességet adnak. Így az adott ország az adócsökkentés ellenére is rosszabb helyzetbe kerülhet, és az adócsökkentéssel sem tudja behívni, illetve megtartani a külföldi tőkét. Vagyis adócsökkentés után éppen úgy ki is mehet a tőke egy adott országból, mintha nem változtattak volna az adórendszeren.

Közelmúltunk hazai tapasztalatai is alátámasztják, hogy az elvonások mérséklése nem igazán eredményez foglalkoztatásnövekedést. Az elmúlt mintegy tíz évben a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási járulékok mértéke több mint 10 százalékponttal csökkent. A munkáltatók 1995-ben 44 százalék tb-járulékot fizettek. 2005-ben 29 százalékot és 3450 Ft fix összegű egészségügyi hozzájárulást. Ez utóbbi a 158,3 ezer Ft átlagkeresetre vetítve 2,2 százalékot jelent. Vagyis tavaly a munkáltatók átlagos tb-befizetése 31,2 százalék volt, azaz 12,8 százalékponttal kevesebb, mint 1995-ben. Eközben a foglalkoztatottak száma 3843,2 ezer főről 3901,5 ezerre nőtt, vagyis mindössze 58,3 ezer fővel, 1,5 százalékkal emelkedett.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az adók csökkentése nem járhat együtt a foglalkoztatás növekedésével. Csupán arról van szó, hogy nem szabad olyan erőteljes és közvetlen hatást várni az adók mérséklésétől a foglalkoztatásban, mint ahogyan a közgazdasági axióma hívei ezt ígérik.Hasonló típusú gondok merülhetnek fel az adózás terén az alábbi téziseknél is:

1. Az adórendszerben a jövedelemadóktól a fogyasztási típusú adók irányába kell elmozdulni, mert a fogyasztási adókat kevésbé érzékelik az adófizetők, tehát ezen a téren kevésbé próbálnak csalni. Vagyis ebben az ajánlatban az a várakozás is rejlik, hogy csökkenni fog a rejtett gazdaság. Ezzel szemben a nagy adócsalások az elmúlt kb. tizenöt évben Magyarországon legalább olyan mértékben történtek az ÁFA-nál, mint a személyi jövedelemadóknál. Mivel az ÁFA-fizetési és -visszaigénylési körbe a vállalkozásoknak csak egy meghatározott árbevétel felett (ez jelenleg 4 millió Ft) kell bejelentkezni, azoknak a vállalkozásoknak, ahol kevés az olyan költség, amiből ÁFA-t igényelhetnének vissza, nem érdemes kimutatniuk az igazi árbevételt. Tehát ezek a vállalkozások igyekeznek az ÁFA-bejelentkezéshez szükséges árbevétel alatt maradni. Ráadásul korábban, amikor az egyszerűsített adóbevallásra kötelezett vállalkozások még megtehették, hogy a vállalkozás éves mérlegének beadása előtt, folyamatosan igényeljék vissza az ÁFA-t, ezt gyakran meg is tették. Sok esetben olyan módon, hogy valódi teljesítmény nem is állt a számla mögött.

2. Az adómértékek csökkentésétől – amint szó volt róla – azt várják, hogy a rejtett gazdaságot napvilágra hozza. Az adók jellemzője, hogy elvonást jelentenek a jövedelmekből az adózatlansághoz képest. Ezért csak az számít, hogy az adófizetőknek mennyire van szükségük a jövedelemre, illetve a magas jövedelműek mennyire mohók a jövedelemszerzés tekintetében (lásd Dél-Amerika), és az adócsalás miatt kirótt büntetések mennyire elriasztóak, illetve milyen a társadalmi megítélés ezen a téren. Így akár alacsony adómérték mellett is nagy lehet a jövedelemeltitkolás. A vonatkozó szakirodalom szerint az adóelvonás olyan, mint egy szintező: az emberek megszoknak egy bizonyos elvonást, és ahhoz igazítják a jövedelembevallásukat. Ám ha valaki tartósan azt szokta meg, hogy nincs elvonás, akkor pusztán azért, mert kevesebbet kellene befizetnie, továbbra sem jelenti a jövedelmét. Emellett ha más okból a jövedelem csökken (pl. mert infláció van, és romlik a vásárlóérték), akkor ez a módszer végképp hatástalan, mert az infláció jövedelemcsökkentő hatását egyre többen próbálják jövedelemeltitkolással ellensúlyozni.

3. Az adórendszernek nem kell szociális elemeket tartalmaznia. Az adózás kezdetben (Mezopotámia, Egyiptom stb.) valóban így működött. A szolidaritási alapú európai adórendszer viszont éppen azért jött létre, hogy a magasabb jövedelműek ne csak eseti adományokkal segítsék a rosszabb helyzetűeket, hanem legyen az államnak eszköze ahhoz, hogy segíteni tudjon azoknak, akik e nélkül nem tudnának talpon maradni. A rendszer most felbomlani látszik, mert mind többen igyekeznek – főként a jobb módúak közül – kivonni a jövedelmeiket az adózás alól. A magasabb jövedelműek közül sokan nem látják át, hogy a fennálló rendszer számukra is mennyivel olcsóbb, mintha mindazokat a kiadásokat, amelyeket jelenleg az állam finanszíroz az adókból, egyénileg kellene megoldaniuk. Közismert tény, hogy a munkavállalási korú lakosság jelentős részének a jelenlegi termelési struktúra nem képes munkahelyet biztosítani. A munkaerőpiacról kiszorulók – főként, ha a szociális juttatásokat is megvonják tőlük, illetve olyan szintre csökkentik, amiből nem képesek megélni – viszont radikalizálódnak, ahogyan ezt a jelenlegi nyugat-európai helyzet is mutatja. Ennek következtében ha csökkentik az adókat, nő az ellátatlan népesség aránya. A jövedelem nélküli réteg viszont több szempontból is társadalmi problémát okoz.

   a) A rossz körülmények között élő réteg egészségi állapota romlik, ennek következtében gyakoribbak közöttük a megbetegedések, járványos betegségeket terjesztenek. Az utóbbi években ennek lehettünk a tanúi. Azt hittük, hogy a tbc gyakorlatilag már megszűnt, ám mostanában ismét terjed az elszegényedéssel összefüggésben. Így az egészségügyi ellátórendszerre több teher hárul. A magasabb jövedelműek, akik a problémát szeretnék elkerülni, egyre többet kényszerülnek költeni az izolálódásra, valamint azokra a gyógyszerekre, kezelésekre stb., amelyektől ezeknek a betegségeknek a megelőzését várják.

   b) A jövedelemhiányuk miatt ellehetetlenült rétegek más, nem legális forrásból származó jövedelemszerzésre (betörés, lopás, drogárusítás, prostitúció stb.) kényszerülnek. Ezért a magasabb jövedelműeknek többet kell költeniük biztonsági rendszerekre, biztosításokra, a kábítószer hatása alá került gyermekeik gyógyítására stb. Az igazán gazdagoknak őrző-védő társaságokat kell alkalmazniuk. Azon túl, hogy ezeknek a személyeknek az alkalmazása költségesebb, mintha az adóbefizetéseikkel a helyzet megelőzéséhez járulnának hozzá – az őrző-védő szolgálat emberei ugyanis jövedelmüket tekintve közelebb állnak a magasabb jövedelműekhez -, előfordul, hogy éppen ők (ismerve az alkalmazóik jövedelmi, vagyoni helyzetét) lopják, zsarolják meg a munkáltatójukat.

A valutaleértékelés és az export-import alakulása

A valuta leértékelése, illetve az árfolyam alacsonyan tartása és az export növekedése, valamint az import csökkenése közötti összefüggés is egy olyan közgazdasági axióma, amit nem illik megkérdőjelezni. A kapcsolatot azonban a vonatkozó adatok nem igazolják. Amint a mellékelt táblázatból látható, mindenre akad példa. Görögországban a valuta jelentős leértékelődése mellett alig nőtt az export, az import viszont sokkal jelentősebben bővült. Írországban az árfolyam minimális felértékelődése mellett dinamikusan emelkedett az export. Nagy-Britanniában viszont a jelentős árfolyam-emelkedés mellett az export ugyan némileg csökkent, az import ellenben meglehetősen nőtt.

Ráadásul a szoros összefüggés ma már elméletileg sem bizonyítható. Az összefüggés minden bizonnyal igaz volt akkor, amikor egy-egy ország exportját és importját az adott ország vállalkozásai és termelési lehetőségei határozták meg. Egy olyan világban, amelyben a cégek alapvetően hazai alapanyagokkal dolgoztak, és importhoz csak akkor fordultak, ha otthon nem volt megtalálható a nyersanyag – illetve más országok ún. komparatív előnyei miatt valahol sokkal olcsóbban lehetett hozzáférni a termeléshez szükséges anyagokhoz, alkatrészhez, mintha helyben állították volna elő -, az import alakulását valóban jelentősen befolyásolhatta az árfolyamok alakulása. Egy-egy leértékelés után a hazaihoz képest megdrágulhatott az import. Vagyis érdemessé válhatott hazai termékkel, anyaggal pótolni. A leértékelés másfelől kifizetődővé tehette az exportot, illetve azt, hogy a cég növelje a termelési kapacitásait, hogy a belső piaci értékesítés felett külföldön is adjon el árut.

A globalizálódás miatt az idő eljárt e tézis felett is. Jelenleg, ahogy a szabadpiacnál szó volt róla, a világkereskedelmet a multinacionális cégek határozzák meg. Ők, mivel a világ számos országában vannak érdekeltségeik, mindig mindent onnan szerezhetnek be, ahol az a legolcsóbb. Ezen nem sokat változtat egy-egy ország valutaleértékelése. A fejlődő országok termékeit – különösen a nyersanyagok esetében – még az időszakos drágulások ellenére is érdemes behozniuk, hiszen kiszolgáltatottságuk miatt ezen országok termékei (a kőolajat leszámítva) sokkal olcsóbbak, mintha azt otthon próbálnák előállítani, ami bizonyos nyerstermékek esetében nem is lehetséges.

Az exporton viszont azért nem változtat sokat a leértékelés, mert a nagy nemzetközi cégeknek megvannak a kialakult piacaik, és a termelésüket nem befolyásolja különösebben egy-egy ország árfolyam-politikája. Az persze tény, hogy a valutaleértékeléssel az adott országban működő leányvállalat – ezáltal az egész cég – jól jár, amennyiben a bevételt helyi valutára váltják át. Viszont nem biztos, hogy ez az érdekük. A sok országra kiterjedő hálózat lényege ugyanis éppen a helyi piacok okozta előnyök kihasználása, a hátrányok kiiktatása. A cél a nyereség maximalizálása. Ebből a szempontból pedig az a legfontosabb, hogy minél kevesebb adót fizessenek. Erre kiváló lehetőséget ad a jövedelmek országok közötti átcsoportosítása. Ha tehát a valutát leértékelő országban a jövedelemadó magasabb, mint máshol, ahol ugyan magasabb az árfolyam, és így viszonylag kevesebb valutát kap a cég az átváltáskor, akkor semmi értelme a valutát leértékelő országba irányítani a bevételt. A bevétel ott fog jelentkezni, ahol abból kevesebb adót kell fizetni.

Az ún. transzferárak rendszere erre szolgál. Ez ad módot arra, hogy a piacinál alacsonyabb export- és magasabb importárak révén a kedvezőbb adózási feltételeket biztosító országba szivattyúzzák át a jövedelmeket. Így azután könnyen előfordulhat (és elő is fordul), hogy egy-egy országban a valuta leértékelése után ugyan több árut szállítanak ki, ám ebből az adott országnak sok haszna nem származik, mert a jövedelmet onnan kivonják, hogy az máshol adózzon.

Az állam szempontjából a valutaleértékeléssel ösztönzött export növelése mögött mindenkor a kormányok adóbevétel-növelési szándéka áll. Sokszor azt is célként jelölik meg, hogy a foglalkoztatást szinten tarthassák, vagy emeljék. A gond ezzel az – amint már szó volt róla -, hogy a mai technikai felszereltség mellett a termelés (ezen belül az export növeléséhez szükséges gyártás) bővítése sok foglalkoztatást nem igényel, sőt egyes esetekben éppen a növekvő termelés teszi kifizetődővé az emberi munka géppel való kiváltását. Tehát az a sajátos helyzet állhat elő, hogy a több termelés következtében még csökken is a foglalkoztatás.

Így az államok a valutaleértékelés során sokszor hoppon maradnak. Az emelkedő export ellenére sem az adóbevételeik, sem a foglalkoztatás szintje nem nő.

Másfelől az is sok gondot okozhat, hogy a növekvő export megemeli az importot, hiszen sok esetben, ahogyan a transzferárakkal kapcsolatban említettem, a szükséges alapanyagokat, résztermékeket a cégek a saját anyacégüktől, illetve más országokban levő leányvállalataiktól hozzák be, mégpedig – a pénzkivonás céljával – emelt árakon. Ennek következtében az export emelkedése növeli az importot, és a végeredmény nem feltétlenül a GDP, a hazai jövedelem emelkedése.

Ennek további mellékhatása lehet, hogy a növekvő termelés és export csekély hatással van, vagy éppen semmiféle kedvező hatással nincs az adott ország hazai gazdasági szereplőinek helyzetére. Gyakran előfordul, hogy az export miatt növekvő termeléshez nem veszik igénybe beszállítóként a hazai termelőket. Így formailag az ország egy ideig elszámolhat egy nagyobb gazdasági növekedést és exportbevételt. Ám ez csak addig tart, amíg a multinacionális cégek nem találnak olyan országot, ahol alacsonyabbak a bérek, és így a termelési költségek is, ahová ezért áttelepítik a termelésüket. Különösen nagy problémát jelent, ha egy ország nagyon nyitott, és emiatt erősen függővé vált a nagy nemzetközi vállalkozásoktól, mert azok termelik a GDP-je zömét, miközben az ország tényleges jólétéhez (több munkahely, magasabb adóbevételekből finanszírozható állami beruházások, jobb szociális ellátás, a hazai termelők piacának bővítése stb.) alig járulnak hozzá.

Versenyképesség és bérek

Az is gyakran hangoztatott érv, hogy a kevésbé fejlett országokban a versenyképesség döntő eleme az alacsony kereset. Ez vonzza a külföldi befektetőket. Itt érdemes megemlíteni, amit sokan leírtak, elmondtak már, hogy versenyképessége csak egy cégnek lehet, egy országnak nem. Az országok – elsősorban a tőkeszegények – persze versenyeznek egymással a külföldi tőkéért. Ezt a külföldi befektetők ki is használják. Ők alapvetően két szempontot mérlegelnek a beruházási döntéseiknél, mert a profitjuk szempontjából ezek meghatározóak. Az egyik az adókedvezmény, a másik a bérek színvonala. Az ország versenyképessége tehát alapvetően arról szól, hogy milyen áldozatot akar, tud hozni annak érdekében, hogy becsalogassa a külföldi befektetőt.

A legnagyobb probléma ezzel az állítással azonban az, hogy a legtöbb országból az alacsony keresetek mellett is elmegy a külföldi tőke, mert a fejlődő világban mindig akad olyan ország, ahol még olcsóbb a munkaerő. Legalábbis az a munkaerő, amelyiktől semmiféle kvalifikáció nincs megkívánva. Ennek persze objektív okai is vannak, hiszen a fejlődő országok zömében alacsonyabb a megélhetési költség, például azért is, mert olyan az időjárás, hogy ott nem kell a béreknek tartalmaznia a fűtést vagy a meleg ruházat vásárlásához szükséges költségeket.

Ugyanakkor, ahogyan már szó volt róla, a nagy cégekre egyrészt az jellemző, hogy nem sok embert alkalmaznak. Előnyben részesítik a technikát az emberi munkával szemben. Erre jó okuk van, hiszen a gép mindig olcsóbb, mert működéséhez nem kapcsolódnak olyan járulékos költségek, mint az emberi munkához (nem kell társadalombiztosítást, betegszabadságot fizetni, fizetett szabadságot biztosítani stb.). A multinacionális cégek bérpolitikájának lényege az, hogy néhány kiemelt szakembert fizetnek meg jól, akik a termelési folyamatokat irányítják. A többi dolgozótól különösebb képzettséget nem igényelnek, hiszen ők csupán a gépek kiegészítő karjai, tehát nem kell jobban fizetni őket, mint amennyit a gépek fenntartására kell költeni. Ezért részesítik egyre inkább előnyben az alacsony bérű országokat, és vonulnak ki anyaországaikból.

Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy a versenyképességet éppen az alacsony bérek biztosítják, hiszen számos esetben a munkát csak kvalifikált dolgozók tudják igazán jól ellátni, és a cégek éppen attól mehetnek tönkre, hogy az olcsóbb bérek után menve a képzetlenebb dolgozók nem képesek azt a minőséget biztosítani, amelyet a piac tőlük megszokott. Ezért történik meg az, hogy egyes cégek, ágazatok (pl. svájci óragyártás) a hazai magas bérek ellenére sem helyezik külföldre a termelésüket.

A lakossági fogyasztás

Az is közgazdasági axiómának számít nálunk, hogy a gazdaság, valamint a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, az inflációt gerjeszti, ha nagyobb a bérkiáramlás, nő a lakossági fogyasztás. Ez azért problematikus állítás, mert a nálunk sokkal fejlettebb országokban a belföldi fogyasztás élénkítését éppen a gazdasági növekedés motorjának tekintik. Az amerikai állampolgár gondolkodásának része, hogy vásárolnia, fogyasztania kell a saját munkahelye megtartásának érdekében. Az Egyesült Államok kevéssé iskolázott polgára is tudja, hogy az általa elköltött pénz végigáramlik a gazdaságon, és valahol eljut arra a piacra, ahol az a vállalat próbál értékesíteni, amelyiknél dolgozik. Vagyis ha sokan, sokat költenek, akkor a vállalkozások meg tudnak élni, és a munkahelyek megmaradhatnak.

Az állítás hátterében az húzódik meg, hogy ismét nem veszik figyelembe az időközben megváltozott körülményeket és az ennek hatására módosult gazdasági helyzetet. A nyolcvanas években, amikor Magyarország külföldi adósságállománya már magas volt, és az adósságszolgálat teljesítéséhez, fizetőképességünk megőrzéséhez életbe vágóan szükség volt minden valutabevételre, valóban hihetőnek tűnt, hogy a belső piac bővülése hátrányos a gazdasági egyensúly szempontjából, mert a vállalatok a valutát hozó export helyett itthon értékesítik a termékeiket. Mivel a termékek importtartalma hagyományosan magas volt, ha csökkent az export, a külkereskedelmi és ezáltal a fizetési mérleg egyensúlya romlott. Ezzel együtt a fizetőképesség fenntartása és a költségvetési egyensúly is veszélybe került. Egyrészt azért, mert nem termelődött meg a fizetőképesség fenntartásához szükséges devizabevétel. Továbbá azért, mert:

1. A lakossági fogyasztást az állam jelentősebb – bár a nyolcvanas évek során már folyamatosan csökkenő – összeggel támogatta, tehát ha a fogyasztás a támogatott termékek körében emelkedett, akkor a termékek árába beépített ártámogatásnak is növekednie kellett. Ezzel a költségvetés kiadásai is megugrottak. Igaz, az exporton is jelentős támogatás volt. Tehát ha az export csökkent a belső fogyasztás emelkedése miatt, akkor az exporttámogatás is csökkent. Azaz a költségvetés kiadásai ezen a csatornán viszont mérséklődtek. Ám a fogyasztói ártámogatás a legtöbbet vásárolt, alapvető cikkeknél jelentkezett a leginkább, tehát súlyában jelentősebb volt a költségvetési kiadásokon belül.

2. A családok fő jövedelemforrása a munkajövedelem, azaz a kereset volt, valamint az ún. szociális jövedelmek (azon belül is a nyugdíj). A tőkéből származó ún. tulajdonosi jövedelem – ami akkoriban két elemből tevődött össze: a kamatjövedelemből és a szűk területre visszaszorított magánvállalkozási jövedelemből (bár az akkori magánvállalkozók is inkább önfoglalkoztatók voltak) – nem volt jelentős. Így a tulajdonból származó jövedelem csekély szerepet játszott a fogyasztás alakulásában. Ezért a fogyasztás mennyiségét alapvetően a bérek alakulása határozta meg.

3. A vállalatok kapacitásai behatároltak voltak, illetve a vállalati menedzsment nem volt különösebben érdekelt a termelés növelésében. A vállalat vezetése számára – a termelés növelésénél – sokkal fontosabb volt, hogy a főhatóságoktól meg tudják szerezni a nem hatékony termelésüket is finanszírozó termelési támogatásokat. Ugyanakkor a termeléshez szükséges kapacitásokban is állandóan szűk keresztmetszetek álltak elő.⁵ Így az export és a belföldi fogyasztás valóban csak egymás rovására növekedhetett. Ez akkoriban kedvezett a rejtett gazdaságnak is, mivel a nagyvállalatok csak a tömegszükségletek kielégítésére törekedtek, illetve arra, hogy a tőlük elvárt exporttervet teljesítsék. Ennek következtében az általuk ellátatlanul hagyott piaci szegmensekre beáramolhatott a feketén is dolgozni hajlandók szolgáltatása, árukínálata.⁶ Ám a növekvő bérkiáramláskor ők sem tudtak lépést tartani a megnövekedett kereslettel. Ezért az amúgy is állandó hiány, illetve túlkereslet miatt a vállalatok a nagyobb vásárlóerő-kiáramlás esetén gond nélkül emelhették az áraikat, beindítva vagy felpörgetve az inflációt.

Az elmúlt évtizedben azonban minden vonatkozásban gyökeres változás ment végbe.

1. A forint konvertibilissé válása miatt az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges deviza bármikor rendelkezésre áll, ha a kincstárnak megvan hozzá a jövedelme.

2. A 90-es évtizedben a fogyasztói ártámogatások szinte teljes körű megszüntetésének lehettünk tanúi. A fogyasztói ártámogatásoknak a GDP-hez viszonyított arányai már a nyolcvanas évek végétől évről évre jelentősen csökkentek. A Világbank szakértőjének⁷ számításai szerint 1989-ben a GDP-nek még 6,6%-át, 1992-ben már csupán 1,0%-át, 1995-ben pedig 0,7%-át tették ki ezek a támogatások. A fogyasztás bővülése tehát már régen nem terheli többletkiadásokkal a költségvetést a fogyasztói ártámogatások miatt. Sőt, a nagyobb mennyiségű fogyasztás többletbevételt hoz a kincstárnak, a kereskedelmi forgalom emelkedéséből származó több ÁFA és fogyasztási adó révén.

3. A 90-es években a keresetek szerepe a lakossági jövedelemben, azaz a lakossági vásárlóerőben folyamatosan mérséklődött. A bérek súlya a lakossági jövedelmeken belül minden összehasonlítási alapot véve folyamatosan csökkent. Ez több okra vezethető vissza:

   – A kilencvenes évek elején a KGST felbomlásával a piacok beszűkülése, a korábbi nagyvállalatok tönkremenése, a költségvetési megszorításokkal járó létszámleépítések miatt a bérből-keresetből élők száma mérséklődött. A foglalkoztatottak egyik része vállalkozóvá lett. Másik részük, akik elég idősek és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy el tudták intézni, előnyugdíjba mentek. Végül akinek egyik sem sikerült, az munkanélküli lett. A 90-es évtized kezdetén mintegy 1 millió munkahely szűnt meg, ám ennél is nagyobb ütemben csökkent a bérből élők száma.

   – A bérek egy részét – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – nem bérként, hanem egyéb formában, ún. dologi juttatásként fizetik ki (pl. ruhapénz, mobiltelefon és gépkocsihasználat térítése stb.). Ráadásul ezek a jövedelmek leginkább az amúgy is magasabb keresetűeknél jelentkeznek, akik e jövedelemkiegészítés miatt megmaradó keresetüket nem, vagy nem itthon költik fogyasztásra.

   – Csökkent azoknak a köre is, akik keresetüket bér formájában kapják meg. A vállalkozók számát persze a látszatvállalkozók is gyarapítják. A munkaadók arra törekednek, hogy a társadalombiztosítási járulékokat kikerüljék. Ezért sokan a dolgozóikat arra késztetik, hogy vállalkozói igazolványt váltsanak ki, és vállalkozóként dolgozzanak nekik. Vagyis ők a keresetüket nem bérként, hanem formailag vállalkozói jövedelemként kapják meg.

   – A rejtett gazdaság a 90-es évtizedben növekedésnek indult nálunk és a régió többi országában. A magánszféra bővülésével – az önbevallásos adórendszerben – mind többeknek nyílt módjuk a jövedelem eltitkolására. Részben, mert nem volt kellő az ellenőrzés, illetve az adóellenőrök felkészültsége a korábbi tapasztalatok hiányában nem volt kiemelkedően magas szintű; részben, mert az igazán nagy pénzeket eltüntetők sokukat meg tudták vesztegetni. Mások viszont belekényszerültek a rejtett gazdaságba, hiszen másként nem jutottak keresethez. Ennek formája, a már említett látszatvállalkozás mellett, hogy a dolgozókat legálisan nem alkalmazzák, vagy ha mégis, akkor a bérük töredékét (rendszerint csak a minimálbért) tüntetik fel a bérlistán, ugyancsak a tb-járulék megtakarítása miatt.

   Az utóbbi években ugyan a keresetek aránya a jövedelmeken belül ismét növekedésnek indult – vélhetően a vállalkozói jövedelmek fokozottabb eltitkolása végett -, azonban még mindig alacsonyabb a jövedelmeken belüli aránya, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. Ennek ellenére a statisztikai adatok azt mutatják, hogy nem lehet igazi összefüggést találni a bérek és a fogyasztás alakulása között. Amint a táblázat mutatja, szerény reálkereset-növekedés esetén is lehet dinamikus fogyasztás (1999, 2000), illetve nagyobb reálkereset-emelkedésnél is előfordul – ahhoz képest szerényebb – fogyasztásbővülés (1997, 2002).

4. Ma már nálunk a GDP 80-90 százalékát külföldi tulajdonú, illetve külföldi többségi tulajdonú vállalatok, idetelepült multinacionális cégek adják. Ezeknek a vállalatoknak nincsenek meg azok a termelési korlátaik, mint a korábbi szocialista nagyvállalatoknak – sem a termeléshez szükséges erőforrások, sem a piacra lépés, illetve a piaci jelenlét tekintetében. Sőt, kezdetben ezek a vállalatok éppen azért telepítették ide a termelésük egy részét, mert piacot akartak nyerni. Az ő esetükben már nem egymás rovására, hanem egymás mellett bővíthető a belföldi értékesítés és az export. A hazai fogyasztás növekedése tehát ma már nem von el kapacitást az exporttól. Így a kereslet és a kínálat összhangjának megteremtése céljából nem kell árat emelni. Vagyis a belső kereslet nem gerjeszti az inflációt, hiszen a vele szemben álló kínálat bőséges.

A szociális kiadásokról

Azt is alapszabálynak kellene tekinteni, hogy az állam szociális kiadásait alacsony szintre kell leszorítani, mert a magas szociális kiadások nagy adóterhet jelentenek a dolgozók, illetve a vállalkozók számára, emellett a bőséges szociális juttatások visszatartanak a munkától, egyébként pedig a költségvetés egyensúlyát veszélyeztetik.

Az állam szerepe a szociális kiadások tekintetében nem csak az egykor szocialistának mondott közép- és kelet-európai országokban, hanem az ún. jóléti államokban (Skandinávia, Kanada, Szingapúr, Ausztrália, Új-Zéland) is jelentős volt. A korábban említett drasztikus gazdaságpolitikai intézkedések is ennek a lefaragását szolgálták, a nemzetközi pénzügyi szervezetek igényeinek megfelelően. Az utóbbiak a közelmúltban kezdték felismerni az általuk diktált gazdaságpolitika problémáit, illetve az abból következő bajokat.

A szociális kiadások leszorítását szorgalmazó gazdaságpolitika hatásosságát kérdőjelezte meg az, hogy az elmúlt mintegy tíz évben az egyik legjobb eredményt felmutató európai országban, Írországban a nagyarányú növekedés beindulásakor a GDP-ben mért szociális kiadás magasabb volt, mint nálunk, illetve bármelyik EU-tagországban, amelyekhez bennünket hasonlítani szoktak. A szociális kiadások aránya éppen azért mérséklődött, mert látványos növekedés hatására egyrészt emelkedett a jólét, másrészt a GDP oly mértékben emelkedett, hogy a részarány csökkenése ellenére is finanszírozhatók voltak a feladatok. Ám, érdekes módon, éppen az aránycsökkenéssel párhuzamosan a gazdasági növekedés üteme is visszaesett. Míg a kilencvenes évek elején a szociális kiadások aránya még 26,1 százalék volt, és a növekedés 5,7-9,9 százalék körül mozgott, 2000 után a 16-17 százalékra mérséklődő szociális kiadások mellett a GDP növekedése is 4,8-2,5 százalékra csökkent. Ebből úgy tűnik, hogy a szociális kiadások relatíve magas színvonalának nem kell feltétlenül hátráltatnia a haladást. Erre utal az is, hogy – amint az 1. táblázatban látni – az EU-tagországok gazdasági növekedési üteme között nincs jelentős különbség, de a szociális kiadásaik arányában már igen. Vagyis nincs szoros kapcsolat a szociális költekezés és a gazdasági eredményesség között, viszont a megfelelő jóléti finanszírozás révén elkerülhető a társadalom radikalizálódása olyan országokban, ahol sokaknak nincs más reális jövedelemszerzési alternatívájuk.

A kiadások állandó mérséklésére való hazai törekvés azért sem tűnik indokoltnak, mert ahogyan a mellékelt táblázatból látni lehet, Magyarországon a legalacsonyabb az arány, ráadásul egy, a többiekénél jóval kisebb GDP-ből.

A szociális juttatások, elsősorban a munkanélküli segély viszonylag magas szintje természetesen visszatarthat a munkavállalástól. Ezt az észak-európai országok is tapasztalták. A munkanélküli juttatások nálunk a kilencvenes évek elején valóban nagyvonalúak voltak. Azóta azonban mind a munkanélküli járadék (ma álláskeresési támogatás) számítási alapjába bevont jövedelmek köre, mind a juttatás időtartama lényegesen mérséklődött. Közben bevezették a felső határt is. Így ma már messze nem biztosítanak annyira jó megélhetést (azt is mindössze néhány hónapra, ráadásul számos kötelezettség mellett), mint az elmúlt évtized kezdetén – tekintve, hogy a KOPINT-DATORG számításai szerint⁸ a kilencvenes évek végén a magyarországi átlagkereset az EU 15-ök átlagkeresetének csupán 15%-át tette ki. Az ilyen keresetekből számított munkanélküli járulék aligha tartja vissza a munkavállalástól azokat, akik valóban szeretnének dolgozni. A többiek viszont lényegesen magasabb keresetekkel is nehezen lennének bevonhatók a munkaerőpiacra.

A probléma lényege nálunk a foglalkoztatás – legalábbis a legális foglalkoztatás – lehetőségének szűk köre. Amint korábban írtam, a munkáltatók tb-terheinek mérséklése az elmúlt tíz évben a foglalkoztatás tekintetében mindössze 1,5 százalékos növekedést eredményezett. A munkalehetőségek szűkösségét jelzi, hogy a mintegy 400 ezer regisztrált foglalkoztatotthoz képest 2005-ben, negyedévenként változóan, a Foglalkoztatási Hivatal adatai szerint mindössze 13-23 ezer bejelentett üres álláshelyet jelentettek.

Az állami költségvetés egyensúlyát természetesen veszélyezteti az, ha túl sokan akarják azt megcsapolni, miközben mind kevesebben akarnak hozzájárulni. Ebből a szempontból azonban sokkal fontosabb az utóbbi. Tehát az, hogy mind kevesebben akarnak a kiadásokhoz hozzájárulni. A nyugdíjreformot kezdeményező kormány egyértelműen elismerte, hogy a kiadások csak a bevételekhez képest magasak. Vagyis nem a kiadások voltak magasak, hanem a bevételek alacsonyak. Ezt a problémát a kiadások csökkentése nem oldja meg, mert a szociális jövedelmeket olyanok kapják, akik azt el is költik. Ha ők kevesebbet kapnak, kevesebbet is költenek. Így viszont az állam adóbevétele is csökken.

*

Összefoglalva elmondható, hogy a fétisként tisztelt nézeteket alaposan át kellene gondolni, és az új körülményeknek megfelelően korrigálni kellene, hiszen a régi tanok és érvelések ma már nem állják meg a helyüket. Kár olyan veszélyektől tartani, amelyek már régen nem léteznek, viszont célszerű lenne arra odafigyelni, hogy az új körülmények milyen új megközelítéseket igényelnek, ami a gazdaság minden szereplője számára előnyökkel járhatna.

Jegyzetek

¹ In: Globalizáció, Európai Unió, gazdaságpolitika. MEH STRATEK, Budapest, 2003.

² Émile Zola: Hölgyek öröme. Európa, Budapest, 1978.

³ Top 100. ECOSTAT, Budapest, 2004.

⁴ Az új tagországokban 2000-től.

⁵ Kornai János: A hiány. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest, 1980.

⁶ Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003.

⁷ Kopits György: "Állami pénzügyek Magyarországon: a fokozatos reform élete." Közgazdasági Szemle, 1993. október.

⁸ Gács János – Hárs Ágnes – Hütl Antónia: Az EU a keleti kibővítéskor és utána. KOPINT-DATORG, Budapest, 2001.

Új számunk az Eszmélet történetében – sajnálatosan – először az "ifjúság" tematikájáról igyekszik képet adni néhány, főként szociológiai összefüggésben. A közölt írásokból mindenekelőtt a magyar fiatalok politikai értékpreferenciájának konzeravatív-liberális meggyökeresedése tűnik szembe. A baloldali ifjúsági szubkultúra radikális baloldali irányzatai, amelyek Magyarországon úgyszólván nem léteznek, Oroszországban a direkt rendőri üldözés és a koncepciós perek célpontjai, amint az A. Taraszov írásából kitűnik.
A társadalmi bázisában, eszmeiségében, stratégiájában és harci formáiban egyaránt megújult baloldal látványos előretörése az elmúlt néhány év Latin-Amerikájában a globalizálódott világrendszer izgalmas, meglehet: olykor túlzott reményeket is keltő fejleménye. Összeállításunk elsősorban a venezuelai "chávezista forradalom" tükrében igyekszik érzékeltetni a kontinens baloldali kísérletezésének irányait.
Az első orosz forradalom 100. évfordulója jó alkalomra arra, hogy újra átgondoljuk az 1905-ös forradalom lenini paradigmáját, azt a kapitalizmuselemzést, amely a forradalom politikai alapvetéseinek elméleti és tudományos feltétele volt.

Tartalomjegyzék

1. Michel Collon : Tíz kérdés a banlieue-kről
2. Kabai Imre : A „posztindusztriális társadalmak” és az ifjúság a modern szociológiában
3. Reich Orsolya, Kiss Viktor : Új politika vagy jobboldali ifjúság? Kísérlet a magyar fiatalok politikai orientációinak magyarázatára
4. Tarnai István : Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban című könyvéről
5. Bartha Eszter : Szegény gazdagok. A késő Kádár-rendszer képe az ifjúsági irodalomban
6. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : A rendőrségi provokáció legújabbkori történelméből
7. Csoma Lajos : Szkinhed – a közellenség
8. Bernard Duterme : A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege
9. James Petras : A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában
10. Julian Brookes, Richard Gott : Hugo Chávez és boliváriánus forradalma
11. America Vera-Zavala : Venezuela: a párhuzamok országa
12. Jonah Gindin : Made in Venezuela: variációk a munkás-önigazgatásra
13. Szigeti Péter : A hatalom filozófusa – az államról
14. Krausz Tamás : 1905 a lenini paradigmában – adalékok. Lenin kapitalizmus-elemzése és a forradalom
15. V. I. Lenin : Előadás az 1905-ös forradalomról
16. Tamás Tibor : Alternatívakeresés az „új elnyomó rendszerekkel” szemben − Az Eszmélet nemzetközi konferenciája a Kossuth Klubban, 2005. október 14-16.

A gazdaság és a társadalompolitika döntő kérdéseiben a szociáldemokrata pártok kb. két évtizede nagyon kevéssé különböznek a szociálliberális politikától. Nemzetközileg is nagy horderejűvé válhat, hogy Németországban megteremtődtek a feltételei egy új politikai formáció, a Balpárt (Linkspartei) színre lépésének. Gregor Gysi és Oskar Lafontaine személyében tapasztalt és karizmatikus vezetőkkel indul e jelentős kísérlet, amely átrendezheti a politikai tagoltságot.

2005. május 22-én – másfél évtizeddel a hidegháború korszakában fennállt két német állam, az NSZK és az NDK egyesülését, a bekövetkezett tények tanúsága szerint az utóbbi bekebelezését követően – Németország a nyílt politikai válság állapotába került. Ez abban és oly módon manifesztálódott, hogy a kormánykoalíció vezető pártja, az SPD kilenc tartományi választáson, egymást követően alulmaradt a jobboldallal szemben, vereséget szenvedett az Európa Parlament német képviselőinek újraválasztásában, s ez végül arra késztette Gerhard Schröder kancellárt, hogy második mandátumának lejárta előtt egy évvel új választások kiírását kezdeményezze. A már említett májusi napon az ország legnagyobb tartományában, a Ruhr-vidéket magában foglaló Észak-Rajna-Vesztfáliában harminckilenc évi kormányzás után a szociáldemokratáknak úgy kellett távozniuk a politikai hatalomból, hogy a CDU 45 százalékot szerzett, elragadva széles munkás- és – ami a pártra nézve a legfájdalmasabb és leginkább baljós jel – még szélesebb munkanélküli-rétegeket az SPD-től.

A politikai kormányozhatatlanság állapota azáltal következett be, hogy a német parlamentáris rendszerben a tartományok képviselete adja a törvényhozás második kamaráját, s ha ez szembehelyezkedik a szövetségi parlament, a Bundestag valamely, az ország belső rendjét és működtetését befolyásoló döntésével, akkor egyeztető eljárást kell lefolytatni. A tartományok többségének elvesztésével viszont a szövetségi kormánynak elveszett az esélye az ilyen egyeztetésekre, s ez voltaképp a költségvetésekig terjedően bénította meg a kormányzati munkát. A német alkotmány azonban – a weimari idők instabilitását a háborút követően újjáépülő államban nem akarván visszaengedni a parlamenti játszmákba – a Bundestag feloszlatását az úgynevezett konstruktív bizalmatlansági indítvány kudarcához köti. Ez azt jelenti, hogy kancellárt buktatni csak új kancellárjelölt sikeres választásával lehet. Ha ez nem sikerül (mint ahogy l972-ben Willy Brandttal szemben a keresztény pártoknak nem sikerült), akkor kezdeményezhető a Ház feloszlatása. Schröder – érthetően – el akarván kerülni, hogy ilyen módon bukjon, ezért azt a mesterséges eljárást választotta, hogy felszólította a koalíciós képviselőket – szociáldemokratákat és zöldeket – a tartózkodásra a bizalmi szavazáson.

Ez az eljárás ugyan júliusban terv szerint végbement, ám felszínre hozta az SPD-n és a koalíción belül már nagyon hosszú ideje megvolt belső ellentéteket is, olyannyira, hogy a köztársasági elnöknek a parlamentet feloszlató döntését néhány képviselő a koalíció soraiból megtámadta az alkotmánybíróság előtt. A keresetet az alkotmánybíróság ugyan elutasította, de a politikai feszültségeket ez a koalíción belül nem tüntette el.

A politikai praxis felől nézve igencsak fura folyamat természetesen nagyon is organikus gazdasági és társadalomszerkezeti mozgások, fejlemények és torzulások eredője. Ezek rövid áttekintése elengedhetetlen annak jobb megértéséhez, hogy mindez hogyan eredményezte – látszólag a folyamatok egyik melléktermékeként, valójában talán európai kontinentális perspektívából is a legfontosabb következményként – annak az új politikai pártnak a megjelenését és azonnali igen jelentős térnyerését, mely történelmileg eddig előzmények nélkül volt jelenség: egy bukott államszocialista párt utódának, a PDS-nek és az SPD neoliberális vonalvezetését immár gyökeresen elutasító baloldali szociáldemokrata tömörülésnek, a szakszervezeti emberek által kezdeményezett WASG-nak (a teljes név magyar fordításban: "választási alternatíva a munkáért és a szociális igazságosságért") az összefogását.

Néhány évtizednyire érdemes visszalapozni a történelemben, hogy a lehető legtágabb összefüggésükben értsük meg a ma kibontakozó jelenségeket. A II. világháború nyomán kialakult európai hatalmi övezetek úgy jöttek létre, hogy Németország nem maradhatott egységes nemzetállam. Az l948 után kibontakozott versenyt a lényegében szovjet típusú állammá szerveződött kisebbik harmad, az NDK gazdaságilag 1961-re elveszítette. Ez – a mából visszapillantva – majdnem törvényszerű volt. De a Varsói Szerződéshez tartozó NDK fennmaradását beágyazottsága az európai szovjet érdekszférába továbbra is biztosította. Olyannyira, hogy a hetvenes évek elején éppen a német szociáldemokrácia akkori vezető személyiségei, W. Brandt, H. Wehner, H. Schmidt, álltak az élére annak a nagy európai kelet-nyugati enyhülési folyamatnak, mely azután el is vezetett a biztonsági rendszer kiépüléséhez. Nem ebből következett, de ezzel párhuzamosan bontakozott ki a nyugatnémet szociális piacgazdasági rendszer lassú eróziója. Ez – a megelőző negyedszázadban roppant sikeresen felhalmozott jóléti tartalékok nyomán – még nagyon hosszú ideig részben elfedhetőnek, részben kezelhetőnek bizonyult. A negatív folyamatok közül a legveszélyesebb a szakadatlanul növekvő munkanélküliség volt már akkor is, de következményei szociálisan még kezelhetők voltak. A nyugatnémet gazdaság összteljesítménye elbírta a terheket. Az 1974-ben megbuktatott Brandt utóda, Schmidt elindította ugyan az országot a kevésbé szociális, hangsúlyozottabban liberális irányba, de ő még következetesen érvényben tudta tartani a tőke és a munka állandóan megújított kompromisszumos viszonyát. Hatékonyan működött az a politika, mely a társadalmi béke feltételrendszerének gondozásában is eszközét látta a "kommunista veszély" elhárításának.

1982-ben a jobboldalnak sikerült leválasztania a szociáldemokraták oldaláról liberális partnerüket, az FDP-t. A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével, új választások nélkül hatalomra jutott a konzervatív kancellár, Helmut Kohl.

Mindez része, alkotóeleme és következménye a fejlett nyugati társadalmakban végbemenő neoliberális fordulatnak, az akkor még létező szocialista térfélen pedig a Szovjetunió végzetesnek bizonyuló belső meggyengülésének, az európai szocialista államok megmerevedésének, eladósodásának, gazdasági pangásuk állandósulásának.

A német szociáldemokrácia ebben a helyzetben a helyét és az útját keresi. Egyrészt nem ok nélkül tekint a godesbergi program elfogadása, tehát az 1959 óta eltelt negyed századra mint társadalom-fenntartó, érdemi reformokat is elérni képes, világpolitikai eredményeket is felmutató néppárti jellegű tevékenységének nagyobbrészt sikeres korszakára, másfelől a fiatal, már a háború után szocializálódott és a 68-as diákmozgalmakból is részt vállaló generáció egyáltalán nem érzi jól magát a hidegháború steril logikájával berendezett, sok tekintetben a tengerentúli elvárásokhoz igazodó és emiatt perspektívátlannak érzett hazában. A jobboldal nemcsak vállalta, hanem büszkén vallotta is, hogy az NSZK gazdasági óriás, de politikai törpe, a fiatal szociáldemokraták ezzel szembehelyezkedtek. De nem nacionalista és még kevésbé imperialista álmokat kergetve. Ezen a sínen halad és emelkedik a Saar-vidéki helyi politizálással kezdve, de politikai pályáján igen gyorsan országos szintre érkezve a fiatal diplomás fizikus, Oskar Lafontaine is. Már Saarbrücken főpolgármestere, amikor 1979-ben az országos elnökségnek is tagja lesz, és szembemegy a kancellár, Schmidt rakétafegyverkezési programjával – ily módon a NATO egész akkori doktrínájával -, követelve a NATO katonai szervezetéből való kilépést is. Országosan a jobboldal szilárdan ül a nyeregben, amikor 1985-ben vezetésével a Saar-vidéken a szociáldemokraták abszolút többséget szereznek a tartományban, s ezzel a győzelemmel Lafontaine bekerül a tartományi miniszterelnökök befolyásos körébe. Még ebben az évben felkeresi az NDK Saar-vidékről elszármazott akkori első emberét, Erich Honeckert, s Kelet-Berlinből szólítja fel az NSZK vezetőit az NDK állampolgárság elismerésére, mert megérti, hogy az NDK vezetőinek kisebbségi komplexusaikból fakadó, minden enyhülési lépést elutasítani próbáló politikája csakis a konvergenciát előmozdító gesztusokkal, intézkedésekkel oldható, befolyásolható. Szűkebb pátriájában, a valaha szén- és acéliparáért Németország és Franciaország között ide-oda hányódó Saar-vidéken sikeresen avatkozik politikai eszközökkel a montán ágazatok szanálásába, a tömeges munkanélküliség elhárításába, megmutatva ezzel közgazdasági vénáját. S nem mellékesen az ő tartományában valósul meg először a tízosztályos egységes általános iskola, ami országosan még ma sem általános Németországban.

Tudjuk, emlékezhetünk rá, hogy a viszonylagos enyhülés évtizedeiben az NDK mindvégig megmaradt a merev, bezárkózó, dogmatikus politika mintaállamának. Az SED, a Német Szocialista Egységpárt képtelennek bizonyult a berlini fal felépítését követő évtizedekben is országa valóban európai sínre vitelére.

Még nem készültek el azok a minden részletre kiterjedő elemzések, melyekből kiderülne és bizonyítódna is, hogy – ismerve a gazdasági startpozíciót, a keretfeltételeket, a nem csekély rájuk rótt nemzetközi terheket – mit és mennyire lehetett volna másképp csinálni. Eljátszva a gondolattal, hogy ha Prágával egyidejűleg Berlinben is tavaszodni kezdett volna 1968-ban, amikor már láthatóvá vált, hogy nyugaton Brandt és kollégái, noha nem kommunisták, de nem is a visszaszorítás, nem is a bekerítés és végképp nem a megsemmisítésre törekvés politikusai… Az viszont tény, hogy egy fiatal ügyvéd, nem mellesleg egy olyan kommunista intellektuel fia, aki átvészelvén a náci korszakot előbb az NDK kulturális minisztere volt, majd ezt a pozíciót elveszítvén római nagykövet s még később egyházügyi államtitkár, szóval ennek a Klaus Gysinek a Gregor nevű fia, a papa (csak viszonylag) széles háta mögül olyan ellenzéki személyiségek bírósági védelmét látta el, mint Robert Havemann, aki körülbelül azt a szerepet kényszerült eljátszani az NDK-ban, mint Szaharov akadémikus a Szovjetunióban.

Ennek a két akkor még fiatal embernek a nyolcvanas években játszott szerepéről ez a néhány szó azért kívánkozott ide, mert ma ők ketten játsszák a kulcsszerepet a Balpárt sikeres indításában, tehát már ezen a ponton látni érdemes, hogy milyen szellemiségű az a baloldaliság, amit ők megjelenítenek és képviselnek.

A nyolcvanas évek második felének Nyugat-Németországa – az ott akkor kreált szó magyar fordításában – a reformtorlódás (értsd: az elmaradt reformok) országa volt. Politikai és pénzügyi elemzők a Kohl-kormány bukásának csak az időpontjáról vitatkoztak, arról legkevésbé sem, hogy ez záros határidőn belül bekövetkezik. A gazdaság a stagnálás súlyos tüneteit mutatta, a munkanélküliség a 7-8 százalékos mezőben mozgott, már akkor letagadhatatlan tünetei mutatkoztak az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatásügy és az államilag finanszírozott tudományos kutatás válságának, de a CDU/CSU hierarchia megmozdíthatatlannak bizonyult, a szociáldemokratáknak pedig sem karizmatikus, sem szakmailag kiemelkedőt produkáló vezéregyéniségük nem volt. Ebben a helyzetben derült ki 1989 tavaszán, hogy a Szovjetunió vezetői országuk belső válságának kezelését külpolitikai visszavonulással próbálják egyszerűsíteni, táplálva azt az illúziót is, hogy egyoldalú engedmények segítő gesztusokra, sőt anyagi segítségre is késztetik a vezető nyugati hatalmakat. Moszkvában már tavasszal megszületett a döntés az NDK feladásáról, s a folyamat csak azért húzódott el őszig, mert Gorbacsov és emberei alkudozni próbáltak az Egyesült Államokkal: el akarták érni, hogy az egyesítendő Németország maradjon ki a NATO-ból, és a Nyugat általában is mutasson tartózkodást a várható európai hatalmi vákuum kitöltése közben. Maga az NDK ekkor már igen megrendült állapotban volt. A glasznoszty és a peresztrojka jelszavait és politikáját a teljesen dezorientálódott berlini vezérkar megpróbálta eltitkolni az emberek elől. Állandósultak az utcai tüntetések, majd bekövetkezett a Magyarországon és Csehszlovákiában nyaraló emberek ezreinek kétségbeesett menekülési kísérlete, melynek ódiumát a magyar kormány, majd nem sokkal később a prágai sem óhajtotta elvállalni, és természetesen a bonni kormány is fellépett egy, az NDK addigi elfogadhatatlanul restriktív utazási politikáját véglegesen áttörni törekvő kezdeményezéssel.

E folyamat első kulminációs pillanata novemberben a berlini fal minden tekintetben előkészítetlen megnyitása volt. Világossá vált, hogy az NDK összeomlott, a Szovjetunió nem készül megvédeni ezt a II. világháború vége óta olykor nagy kockázatok árán is őrzött európai hídfőállását. Néhány hétig csak az nem volt világos, hogy a nyugati nagyhatalmak egységesen és minden tekintetben elfogadják-e ezt a senki által sem tervezett fordulatot az európai és a világpolitikai egyensúlyi viszonyokban. Thatcher asszony és Mitterand elnök meg is próbálkozott a folyamat lefékezésével, de a Bush-kormány felismerte a világtörténelmi pillanat lehetőségeit: a rendszer Berlintől Vlagyivosztokig omlott össze, miért kellene eközben éppen Németországban várni a Nyugat érdekeinek totális érvényesítésével?!

1989 késő őszi napjai kaotikusak voltak a német fővárosban. A bukott NDK-vezetés túlnyomó többségét szabályosan elkergették – ha nem a felbőszült emberek az utcáról, akkor az Egységpárt cserbenhagyott, kétségbeesett, a bukás totalitását ekkor még elháríthatónak vélő tisztességes tagjai. Gregor Gysi, aki korábban mindössze az ügyvédi kamara elnöke volt, de bátor és saját elvei szerint cselekvő ember, novemberben először egy nagygyűlés megtartásához harcolta ki az engedélyt, s ezen ő maga is fellép, új választási törvényt és alkotmánymódosítást követelve, majd decemberben egyik előkészítője a rendkívüli pártkongresszusnak, ahol megváltoztatják a párt nevét PDS-re, de ragaszkodnak a jogi kontinuitáshoz, nem utolsósorban a párt vagyonának megmentése érdekében, ami ott nem is jutott, még részleteiben sem kleptokraták kezére. A küldöttek többsége Gysiben felismeri azt a semmiben nem kompromittálódott embert, aki alkalmas lehet a párt vezetésére és tárgyalásokra mindazokkal a tényezőkkel, akikkel ebben a helyzetben kommunikálni kell. Elnökké választják, majd ő képviseli a PDS-t az ott is összeülő kerek asztalnál. A népi kamarában ő lesz a frakció elnöke a márciusban megtartott választások után, amikor is már a CDU van hatalmon, de az ország formailag még önálló állam. Gysi politikai éleslátását és jogászi felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyesítést, melynek elkerülhetetlenségét felismeri, az akkor érvényes nyugatnémet alkotmány 146. paragrafusának alapján követeli, mert ez nem a csatlakozás, hanem egy újonnan kidolgozandó közös alkotmány alapján történne.

Sem ez a követelése nem kap többséget, sem az, hogy ne rögzítsék az államszerződésben a gazdasági és a pénzügyi uniót. Ő ezzel elsősorban az NDK nemzeti vagyonát akarta védeni. Azt talán ő sem látta előre, hogy a nyugatnémet valuta azonnali bevezetése a régi NSZK-t is máig hatóan a gazdasági recesszió peremére sodorja, és ebből az állapotából még nagyon sokáig ki sem engedi.

A PDS az 1990 késő őszén megtartott első össznémet választásokon igen kis frakcióval, de bekerül a Bundestagba és a frakció elnöke, egyben a párt "arca" ettől kezdve, mindenki mást megelőzve Gysi. Maga a párt ebben az időszakban a politikai pária szerepére van kárhoztatva Németországban, de Gregor Gysi, parlamenti és médiaszerepléseinek a klasszikus értelemben vett polgári kultúrájával, felkészültségével, kikezdhetetlen önkritikai attitűdjével, no és nem utolsósorban metsző iróniájával és remek humorával a német közélet népszerű kulcsfiguráinak körébe emelkedik, és a televízió jóvoltából a németül értő európai közvélemény legmarkánsabb baloldali befolyásolójává válik.

A volt NDK-ban eközben nem olyan rendszerváltozás megy végbe, mint a többi, immár nem szocialista közép-kelet-európai országban, hanem bevezetik azt a rendszert, mely a korábbi NSZK-ban az évtizedek során kialakult. És minden tekintetben érvényesítik azokat a vélt vagy valóságos gazdasági, szociális, jogi, kulturális, hatalmi és erkölcsi érdekeket, amelyekről a gazdasági és a politikai hatalom úgy véli, hogy a saját nézőpontjából legitimek. Ennek a folyamatnak minden elemét leírni és ábrázolni e cikk kereteit messze meghaladó feladat, tehát kiemelünk néhány olyan mozzanatot, tényt, ami viszont egészen biztosan máig meghatározó eleme az immár össznémet realitásoknak. A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a volt NDK egész gazdaságát, úgy ahogy volt, leírandónak minősítették. Ez vonatkozott e gazdaság külpiaci kapcsolataira is. A köztulajdon és a szövetkezeti tulajdon privatizációját egy teljes egészében nyugatnémet vezetésű apparátus úgy hajtotta végre, hogy az érintett országrész lakosságát e folyamatból lényegében kizárták. A magánosítás igen jelentős terjedelemben és emiatt nagyon sok magánemberi szférát érintően is restitúciós elv alapján ment végbe, például lakások, családi házak elkobzásáig menő következményekkel. A lakosság pénzbeli megtakarításait igen nagy részben 1:1 arányban váltották át nyugati márkára, ami eleinte óriási fogyasztási kiadásokra ösztönözte a konzumra és utazásokra kiéhezett társadalmat, ám ennek profitja – értelemszerűen – a nyugati tulajdonban lévő kereskedelmi és szolgáltató cégek jövedelmeit gyarapította. Nem mellékesen segített elterelni – legalábbis eleinte – a figyelmet arról a történelmileg Európában példa nélkül álló, máig érvényben lévő intézkedésről, melynek értelmében a volt NDK területén mindenki alacsonyabb bért kap azonos munkáért is, mert – úgymond – alacsonyabb a hatékonysága. Ez a gyakorlatban máig azt jelenti, hogy például Berlinben egy autóbuszsofőr kevesebb fizetést kap, ha az egykori Kelet-Berlin polgára, mint ugyanazért a munkáért a kollégája, netán rokona, aki a valaha nyugati zónának számító városrészben lakik.

Ma már alapjaiban támadják vezető nyugati közgazdászok és gazdaságpolitikusok azt a rekonstrukciós politikát, mellyel az új szövetségi államokban (ez a volt NDK területén található tartományok gyűjtőneve) tényleg impozáns infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre az utak, a vasutak, a távközlés, a városrehabilitáció nyugati szintre javításával, miközben a termelő bázisok tömegestül semmisültek meg, egész iparágak szűntek meg, mert a döntéshozó gazdasági köröknek sem a fenntartásukhoz, sem a korszerűsítésükhöz nem fűződött érdekük.

A politikai szférában általános megoldásnak számított a nyugati személyiségek beültetése a kulcspozíciókon túlmenően a végrehajtó, a rendőri, az ügyészi, az igazságszolgáltatási, a közoktatási, az egyetemi középvezetői állásokba is, méghozzá a nyugati fizetések folyósítása mellett, és az esetek többségében olyan pótdíjak utalványozásával, melyek eredeti beosztásukban sohasem jutottak volna az ilyen feladatokra jelentkező nyugatnémet polgároknak. S minthogy a kilencvenes évek a világgazdaság európai szférájában nem voltak igazán kedvezőek, s a nyugatnémet problémák sem enyhültek, a hatalmas transzferek akadályozták az ott is esedékessé vált beruházások megvalósítását. Bekövetkezett az, ami immár évtizedes tény, állapot: a munkanélküliség országosan 8 és 11 százalék körül ingadozik, ezen belül az egykori NDK-ban 16 és 20 százalék közötti nívón állt be.

A német újraegyesítés atyjának becézett Helmut Kohlt most már nagyon hosszú ideje gúnyolják nem csak politikai ellenfelei azzal a kijelentésével, mellyel másfél évtizeddel ezelőtt a keletnémet választókat csábítgatta "virágzó tájakat" ígérve nekik.

Illik rögzíteni, hogy már akkor is voltak józan politikusok, akik opponálták ezeket a teljesen irreális ígéreteket. Oskar Lafontaine már 1987-ben az SPD programbizottságának az elnöke lett, és ebben a minőségében válságkezelő javaslatokat dolgozott ki nemcsak a nyugati országrészek helyzetének javítására, hanem az egyesítés gazdaságpolitikáját is mélyreható bírálat tárgyává tette, döntően a fentebb vázolt témakörökben, fokozatos átmenetet és a különbségek reális felmérését és mérlegelését ajánlva. Ekkor már országos nevű és súlyú politikus, s minthogy magatartásával, ajánlásaival szembement a nacionalista eufóriával, ez a konfliktus 1990 tavaszán drámai méreteket öltött, amikor egy kölni gyűlésen egy háborodottnak minősített nő leszúrta, életveszélyesen megsebesítette. Sebesüléséből gyorsan felépülve nem hagyta eltántorítani magát helyesnek tartott politikájától, s az SPD óriási többségének támogatásával ő lett pártja kancellárjelöltje Kohllal szemben.

Senki sem csodálkozott, ő maga valószínűleg a legkevésbé, hogy az akkori európai politikai légkörben a szociáldemokraták a választásokon történelmi mélypontra szállva le, 33,5 százalékkal vesztettek, és a jobboldal folytathatta a minden végiggondolt közgazdasági koncepciót nélkülöző politikáját. Lafontaine megőrizte miniszterelnöki székét a Saar-vidéken, és folytatta nagypolitikai tevékenységét is. Egyik jellemző kezdeményezése volt ebben az időben, a Szovjetunió szétesését követően az a javaslata, hogy a NATO nyújtson garanciákat a volt szocialista államoknak minden esetleges kívülről jövő támadás esetére. Könnyű belátni, hogy ez indítékaiban és célját tekintve sem azonos azzal, ami végül is bekövetkezett, hogy ti. a Varsói Szerződés volt tagjait sorba beléptették a NATO-ba, kiterjesztve a katonai szerződés hatályát a balti államokra is, elindítva a Balkánon a NATO újradefiniált funkcióinak jegyében a szövetség határain messze túlnyúló akciók és intervenciók mára voltaképp globális szerepvállalását.

Az 1994-ben újból esedékes szövetségi parlamenti választásokon az SPD kancellárjelöltje Rudolf Scharping. Lafontaine minden energiáját a gazdaság- és a pénzügy-politikai program kidolgozására fordítja. Elkészíti a párt 20 pontos gazdaságfejlesztési programját, melyben fő célként a munkanélküliség visszaszorítása és a német gazdaság versenyképességének fejlesztése jelenik meg.

75 milliárd márkás adóátcsoportosítási terve a közterhek igazságosabb elosztását szolgálja. De az SPD ismét alulmarad a küzdelemben, megkezdődik Kohl újabb kancellári ciklusa, ami a stabilitás hamis illúzióját is kelti, hiszen újraválasztásával immár az egykor 14 évig kormányzó Konrad Adenauert, az ország háború utáni politikai újjáépítőjét is túlszárnyalja. 1995-ben Lafontaine határozottan fellép a NATO és ezen belül Németország boszniai szerepvállalása ellen, majd az év novemberében a párt kongresszusán egy fulmináns beszéddel magához ragadja a párt vezetését. Az új pártelnök – látva a gazdaságok növekvő strukturális gondjait egész Európában és megértve a globalizációs kihívások teljesen új minőségét, 1996-ban európai növekedési és foglalkoztatáspolitikai koncepciót dolgoz ki. Ő a pártnak nemcsak az elnöke, hanem legnépszerűbb embere is, de levonva az évtized során elszenvedett párt- és személyes kudarcokból a konzekvenciákat, a kancellárjelöltséget átengedi Gerhard Schröder alsó-szászországi miniszterelnöknek. Senki előtt sem titok, hogy a két politikus között lényeges szemléletbeli különbségek vannak, Schröder a neoliberális gazdaságpolitika bizonyos korrekcióival követhetőnek tartja a német nagyvállalatokra és azok érdekeinek szolgálatára építkező politikát, s ettől reméli a munkanélküliség leépítésének az esélyét is. A párton belül megkötött kompromisszum értelmében 1998-ban Schröder a kancellárjelölt, de Lafontaine továbbra is a párt elnöke, s pénzügyminiszter-jelöltként ő dolgozza ki a kormányprogram gazdasági részét, továbbá a követendő Európa-politikát.

A választásokat az SPD megnyeri, s a zöldekkel együtt hivatalba lép az ország első vörös-zöld koalíciós kormánya. Az alkancellár és egyben külügyminiszter Joschka Fischer, a 68-as nagy frankfurti megmozdulások utcai harcosa, aki első tartományi miniszteri esküjét még polgárpukkasztó szerelésben, tornacipőben tette le, ekkor azonban már kifogástalan öltönyben készül Németország képviseletére a világban. Nemcsak ennek köszönhető, hogy Fischer az elmúlt hét évben valóban sikeres megjelenítője volt német érdekeknek és törekvéseknek, de európai aspirációknak is egy olyan korszakban, amikor a Bush-féle neokonzervatív amerikai politika és ennek antipólusaként a Bin Laden-féle, terrorcselekményekre is építkező fundamentalista fanatizmus tartja permanens készültségi állapotban a világ nagy részét.

Három és fél millió munkanélküli Németország alapproblémája az új kormány hivatalba lépésekor, s ez arra készteti Schröder kancellárt, hogy kijelentse: nem érdemeljük majd meg az újraválasztásunkat, ha négy év alatt nem tudjuk felére csökkenteni ezt a létszámot. Ezt pénzügyminisztere még nálánál is komolyabban gondolja, és ezért nyomban össze is csap a Bundesbankkal, alacsonyabb kamatlábakat követelve a konjunktúra fellendítése érdekében. Ha a helyzet nem annyira kiélezetten pozíciómeghatározásra kényszerítő, mint amilyen volt, akkor a két politikus együttműködése tartósabb is lehetett volna, bár személyiségükben klasszikus módon jelenítik meg a nemzetközi baloldal ma mutatkozó két fő áramát: Schröder azt, amelyik mindent csak kicsit másként és persze sokkal jobban szeretne csinálni a fennálló rend keretei között és Lafontaine a másikat, mely nem óhajtja ugyan megváltoztatni az alapvető tulajdonviszonyokat, de a politika primátusát szeretné globális léptékben is a társadalmak igazságosabb berendezésének hatékony szolgálatába állítani, s tisztában van vele, hogy ez konfliktusmentesen nem megoldható, tehát vállalja is a konfrontációkat a tőke érdekképviselőivel. Lafontaine a rá jellemző sarkos megoldások útját ezúttal sem hagyja el, fél évvel az új kormány hivatalba lépését követően, minden előzetes játszma mellőzésével lemond miniszteri posztjáról, és távozik a párt éléről is. Voltaképp elszánta magát aktív politikai karrierjének a befejezésére. Schröder, aki sohasem kereste a pártelnöki funkciót, és soha nem is tartozott a párt kedvencei közé, ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint hogy felvállalja ezt a funkciót is.

Gregor Gysinek is megvannak a maga problémái saját pártjával, ekkor azonban fő figyelmét még azokra a durva denunciációs kísérletekre kell fordítania, melyek már 1992-től kísérik őt. Németország – mint köztudott – élen jár a bukott rendszer állambiztonsági iratainak aktuálpolitikai kihasználásában: a fennmaradt STASI-iratok kezelésére alapított hivatal egy svájci óra pontosságával szokott előállni hol megalapozott, hol hitelt érdemlően egyáltalán nem dokumentált gyanúsításaival, vádjaival olyan emberekkel szemben, akik valamilyen okból valahol nem tetszenek kellő befolyással rendelkező ellenlábasaiknak. Az csak természetes, hogy a legtöbb áldozata ennek a játszmának azoknak a személyiségeknek a köréből kerül ki, akik Keleten vagy Nyugaton, csak évekkel korábban vagy más esetben mind a mai napig, nem a ma fennálló rend apologétáiként jelentkeznek a nyilvánosság előtt. Gysit 1992-től kezdték azzal gyanúsítani, hogy voltaképp a STASI ügynökeként foglalkozott a rendszer disszidenseivel, és védelmük vállalásával nem őket, hanem a rezsimet kívánta szolgálni. Bizonyítékok helyett hipotézisekkel dolgoztak a vádaskodók, de elérték, hogy a Bundestag felfüggesztette Gysi mentelmi jogát. Perekre is sor került.

Elmarasztalni a politikust végül is csak abban tudták egy eléggé bágyadt pénzbüntetés erejéig, hogy – úgymond – erőszakos eljárásra vetemedett a pártvagyon sorsát firtató hatósággal szemben. Ezt magyarra valószínűleg úgy fordíthatnánk le, hogy nem bizonyult kleptokratának… Pártja mindvégig szolidáris maradt Gysivel, s noha ő 1997-ben kivált a párt vezetőségéből és lemondott frakcióvezetői tisztéről is, az 1998-ban megválasztott új Bundestag PDS-frakciója ismét őt választotta elnökéül.

A Demokratikus Szocializmus Pártja mindeközben sem a társadalomban nem tudott szélesebb rétegeket megszólítani, sem a nyugati tartományokban nem tudott gyökeret verni, sem önmagával nem volt képes egyenesbe jönni. Aki felkeresi a PDS honlapját (www.sozialisten.de), az meggyőződhet róla, hogy a német szocialisták nagyon elismerésre méltó munkát végeztek saját múltjuk, a párt múltjának és az NDK történelmének feldolgozásában. Keményen önkritikus álláspontot alakítanak ki a végzetesnek bizonyult bűnökkel és tévedésekkel szemben anélkül, hogy feladnák szocialista meggyőződésüket, vállalva és védve mindazokat a tényleges vívmányokat, melyeket az NDK – minden más szocialista rezsimhez hasonlóan – utólag is magáénak mondhat. Vállalva a leegyszerűsítés elkerülhetetlen eljárását: a fő problémát az első évtized végére az okozta, hogy sokan az utópisztikus szektásság jellegzetes magatartásformáit vették fel, vonakodtak elismerni a küzdelem reális feltételeit, idegenkedtek attól a vonalvezetéstől, melyet Lothar Bisky kultúrszociológus, a párt mai elnöke, és Gregor Gysi jelenít meg, természetesen sok más, ma már egész Németországban ismert, zömmel 50, sőt 40 évnél is fiatalabb pártmunkással együtt.

A belső konfliktusok azonban 2000-ben eljuttatták a pártot arra a pontra, amelyen Bisky és Gysi lemondott anélkül, hogy pártszakadást provokált volna. Gabi Zimmer lett a párt elnöke, egy volt NDK kisfunkcionárius, olyan asszony, akinek tisztessége és elkötelezettsége soha nem volt és nem is lesz vitatható, de aki életében nem fog megmozgatni még egy falut sem, nemhogy egy félig-meddig sarokba szorított pártot lenne képes visszavezetni a politikai folyamatok fő áramába. Ez az embertípus túlságosan is jól ismert minden volt szocialista országban, semhogy részletezni kellene ismertetőjegyeit.

A PDS tagsága is, befolyása is folyamatosan kopott, fogyott az új évszázad első éveiben, de ugyanez a folyamat – természetesen egészen más dimenzióban – volt megfigyelhető a kormányhatalmat gyakorló SPD-ben és a párt körül. Németország gazdasági növekedése folyamatosan az 1-2 százalékos zónában rekedt, sereghajtó szerepbe szorítva az országot az Európai Unióban. A munkanélküliség nemhogy csökkent volna, hanem négymillió fölé emelkedett. Minthogy közben az unió erre alkalmasnak minősült országaiban bevezették az eurót, rájuk nézve kötelezően életbe léptek az ún. maastrichti kritériumok, tehát a költségvetési deficit nem haladhatja meg a bruttó hazai termék három százalékát, s ezt Németország nem tudta teljesíteni. A kormány gazdaságpolitikai intézkedései az első ciklusában lényegében kimerültek abban, hogy kedvezmények és engedmények sorát tette a nagy konszerneknek és multinacionális cégeknek, figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a német gazdaság gerincét ma is a közepes és a kis vállalatok adják, s azt is, hogy új munkahelyek teremtésében is elsősorban ez utóbbiakra lehet számítani (egyébként nemcsak Németországban, hanem bárhol a világon). A helyzet kezdett kísértetiesen hasonlítani az előző Kohl-éra utolsó szakaszára, Schröder és pártja bukásra állt.

Nem politikai szimpátia vagy kölcsönös vonzódás diktálta ebben a helyzetben a szereplőknek azt az elhatározását a fővárosban, mely szövetségi tartományi státusban van, hogy mindjárt az év elején politikai érdekházasságra lépjenek: 2002 januárjában Berlinben vörös-vörös koalíció alakult, ami a realitásokat abban az értelemben is tükrözte, hogy Berlin keleti felében, az egykori NDK fővárosban a rendszerváltozást követően is folyamatosan erős maradt a PDS. Ilyen vörös-vörös koalíció eddig csak az ország legelmaradottabb, munkanélküliségtől leginkább sújtott északkeleti tartományában, a német Szabolcsban, Mecklenburg-Vorpommern tartományban működött. Ebben az évben egymást követték a tartományi választások, s ezeken az SPD mind gyengébben szerepelt, a PDS pedig nyugaton sehogy, keleten pedig fölöttébb ingadozóan.

A szövetségi kormánykoalíció, tehát az SPD és a zöldek, biztos kudarc előtt állt az ősszel esedékes országos választások előestéjén, amikor bekövetkezett az Elbán minden idők egyik legpusztítóbb árvize. Ez elsősorban Keleten, de Nyugaton is óriási károkat okozott, milliók egzisztenciája került végveszélybe. Schröder és csapata roppant gyorsan és nagyon hatékonyan reagált. A károk felszámolása, az emberek megsegítése, az érdemi szolidaritás szervezése mély benyomást gyakorolt az egész német társadalomra. Ez a küzdelem még egyszer megengedte felmutatni azokat a klasszikus baloldali magatartásformákat, melyek a szocialista fogantatású pártokat mindig is jellemezték. Az őszi választások előtt pedig napirendre került az a konfliktus, mely azóta a világpolitika egyik, valószínűleg hosszú ideig fennmaradó választóvonalát hozta létre az Egyesült Államok és sok más állam között: a katonai beavatkozás, vagy a politikai megoldás keresése Irakban. Ismeretes, hogy Németország és Franciaország első perctől fellépett Bush elnök intervenciós terveivel szemben.

Nos, végül is ez a két, voltaképp váratlan tényező döntötte el – igaz, igen kis különbséggel – a választások kimenetelét Németországban: a vörös-zöld koalíció hivatalban maradt. Ami a PDS-t illeti, a párt nem heverte ki sem belső vajúdása következményeit, sem azt, hogy sok választója ekkor elfogadta, magáévá tette Schröder vonalvezetését, és szavazatát a szociáldemokratáknak adta. A szocialisták nem tudták átlépni az ötszázalékos küszöböt, kiestek a szövetségi parlamentből, mindössze két, direkt mandátummal megválasztott képviselő asszony került be a parlament bal oldalának leghátsó sorába.

2005 nyarán immár túlzás és az elhamarkodott ítéletalkotás gyanúja nélkül leírhatjuk, hogy Schröder második kormányzati ciklusa mindvégig a vergődés, nemritkán a kapkodás és a folyamatosan növekvő társadalmi elégedetlenség jegyében telt. A munkanélküliség elérte, rövid ideig meghaladta az ötmilliós határt. Az eladósodás folyamatosan nőtt, s az állami költségvetés ezzel együtt sem volt és maradt a maastrichti kritériumok alá szorítható. A gazdasági növekedés megrekedt az évi egyszázalékos nagyságrend zónájában, tizedszázalékokkal ingadozva fel és le. S mit tett a kormány? Jobboldali ellenzékével hol egyetértésben, hol a részletek feletti szívós alkudozás és hatalmi harc közepette elfogadtatta az Agenda 2010 elnevezésű, átfogó társadalmi reformnak minősített csomagtervet, mely beismerten a szociális piacgazdaság sok évtizedes rendjének olyan át-, illetve leépítése, mely lényeges területeken nemcsak befagyasztja a lakosság jövedelmi és jóléti viszonyait, hanem hozzányúl a szubsztanciához. Fokozatosan leépül a nyugdíjak dinamikája, tehát a lépéstartása a bérekkel, fizetni kell az egészségbiztosító által a jövőben nem vagy majd csak részben finanszírozandó szolgáltatásokért. Bevezetik és általánossá teszik a felsőfokú képzésben a tandíjat. Növelik a munkaidőt a bérek változatlan szinten maradása mellett, és érdemben korlátozzák a felmondások mindeddig a munkavállalókat hatékonyan védő rendjét a gazdaság nagy részében. Üzemi szintre óhajtják levinni a kollektív szerződések megkötésének rendtartását, megszüntetvén az érvényben lévő területi elvet, ami biztosítéka az általános érvényű szerződéseknek. A szó szoros értelmében kegyetlenül érinti a munkanélkülieket és eltartottjaikat az ún. Hartz-szabályok bevezetése, mely – például – kötelezővé teszi bármilyen munka elvállalását a tartósan munkanélkülinek, szakképzettségétől függetlenül. Egybevonja a munkanélküli-segély és a szociális segély összegét a tartósan munka nélkül maradtaknál, kiváltképp az idősebb emberek körében, éspedig tekintet nélkül arra, hogy korábban, évtizedeken át aktív munkavállalóként mennyit fizetettek be a biztosítási alapba. Bevezették a kötelező vagyonnyilatkozatot a segélyt igénylőknek, ami azt jelenti, hogy az ellátmányból levonják bevallott megtakarításaik, életbiztosításaik összegét.

Azt természetesen a baloldal is érti és elemzi, hogy a globalizáció sok vonatkozásban minőségileg új versenyfeltételei közepette a fentebb jelzett és még sok más területen is elkerülhetetlenek a változtatások. Azt sem állítja a baloldal, hogy olyan új gazdasági rend bevezetésére tudna javaslatot tenni, ami minőségileg új feltételeket teremtene Németországban. Mint látni fogjuk, ma a terhek elosztásának az aránya a politikai tét és az, hogy milyen eszközökkel lehetne fordulatot elérni a munkaerőpiacon. Olyan fordulatot, amilyenre viszonylag progresszív kormányok sok országban képesnek bizonyultak a közelmúlt években, évtizedekben.

Köztudott, hogy szociáldemokrata pártok és szakszervezetek között a kapcsolatok normális körülmények között organikusak. Nyugat-Németországban a II. világháborút követően majdnem teljes mértékben megvalósult és támadhatatlanul stabilizálódott a szakszervezeti egység. A DGB erős, öntudatos, anyagilag is cselekvőképes csúcsszervezete volt a szervezett munkavállalóknak, s noha demokratikus alapelvei szerint teret adott vezetőségében is a nem szociáldemokrata hitvallású munkavállalóknak, végső elemzésben politikailag mindig a szociáldemokrata párt és annak politikája mögött sorakozott fel. Schröder kormányzásának idején ez az évszázados kapcsolat is megrendült. Ennek első jelei akkor mutatkoztak meg, amikor a két legnagyobb és legbefolyásosabb szakszervezet élére – a vasasokról és a közszolgálatiakról van szó – hosszú és elkeseredett harcok végeredményeként olyan vezető került, aki nem riadt vissza a nyílt konfrontációtól sem a kormánnyal. Az is tény, hogy a német szakszervezeti vezetők rádöbbentek: szervezeteik taglétszáma és befolyásuk azért csökken rohamosan, mert az emberek bizalma megrendült bennük, látva tehetetlenségüket a munkanélküliség szakadatlan és évről évre növekvő arányainak leküzdésében.

Ez a folyamat tehát már megkezdődött, amikor 2004 tavaszán a második és harmadik vonalban dolgozó szakszervezeti vezetők arra a következtetésre jutottak, érzékelve a dolgozó emberek hangulatát és akaratát, hogy a folyamatot fel kellene gyorsítani. Egy kétkezi munkásemberből szakszervezeti vezetővé vált észak-bajorországi, frankföldi férfi nevéhez fűződik az a kezdeményezés, mely most – a jelek, a tények szerint – bevonul a német történelembe: Klaus Ernst kezdte el szervezni a Választási Alternatíva a Munkáért és a Szociális Igazságosságért nevű szervezetet, amely azután hihetetlen gyorsasággal vált taglétszámában ugyan mindmáig szerény, de politikai ütőképességében annál erősebb formációvá országszerte. Idén májusban érezték elérkezettnek az időt arra, hogy az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon meg is mérettessék magukat. Első nekifutásra 2,2 százalékot kaptak, ami fele sem volt a parlamenti küszöbértéknek, de jelezte, hogy van már egy választói réteg, mely megérti a törekvéseiket. Megjegyzendő, hogy "szerencsére" az SPD sokkal nagyobb arányú vereséget szenvedett, semhogy a WASG nyakába lehetett volna varrni azt a hatalmas kudarcot, amely – mint a bevezetőben elmondtuk – Schrödert végül is az új választások kezdeményezésének az útjára lökte.

Eközben Keleten, ahol a baloldali politizálás fő ereje továbbra is a PDS maradt, megerősödtek a párton belül azok a fiatalabb és a realitásokkal jobban megbirkózó személyiségek, akik tudják, hogy nem a rendszerviták ideje érkezett el, hanem a globális kapitalizmus viszonyai között kell keresni és megtalálni azokat az utakat és eszközöket, amelyek kezelhetővé és ennek nyomán enyhíthetőbbé teszik az emberek egzisztenciális gondjait. S ha ebben sikerül eredményeket felmutatni, akkor gyűlik majd össze az a bizalmi tőke, melynek birtokában a globalizáció problematikája szocialista megközelítésben is értelmezhető lesz. 2003-ban a párt ismét Lothar Biskyt választotta elnökéül, s a PDS már a 2004-ben megtartott Európa parlamenti választásokon újból kapott annyi szavazatot, hogy képviselőket küldhetett Brüsszelbe/Strasbourgba az Egyesült Európai Baloldal konföderált frakciójába. (Gabi Zimmer asszony is európai képviselői mandátumhoz jutott, távozván a pártelnöki székből.)

Nyugaton Oskar Lafontaine, aki a szociáldemokrata pártelnöki funkció­járól lemondván már 1999 őszén megjelentette A szív baloldalon dobog című könyvét távozásának indítékairól és politikai hitvallásáról, egyetlen percre sem szűnt meg bírálni a hivatalos szociáldemokrata politikát. Attól sem riadt vissza, hogy rendszeresen írjon bulvárpublicisztikát az amúgy jobboldali Bild című lapba, mert tudta, hogy ezekkel az írásaival minden alkalommal négymillió olyan kisembert ér el, aki nem azért olvassa a Bildet, mert jobboldali, hanem azért, mert másra nem telik.

Az elbukott észak-rajna-vesztfáliai választások másnapján, azt követően, hogy Schröder bejelentette kezdeményezését új választások kiírására, Lafontaine bejelentette kilépését az SPD-ből. Erre, mármint egy volt pártelnök kilépésére a szociáldemokrata pártból, Karl Marx és Friedrich Engels fellépése, a német munkásmozgalom kezdete óta nem volt példa. Ebben a politikai pillanatban – a német publicisztika tanúsága szerint – mindenki megértette, hogy korszakváltás jelei mutatkoznak, mert kezelhetetlennek bizonyult társadalmi és gazdasági válságjelenségek új megközelítést, új modellezést követelnek, s ehhez már nem használható az a godesbergi program, amely a német szociáldemokrácia vezérfonala volt négy évtizeden át, s amelyről Németországtól keletre utat kereső baloldaliak még mindig széltében-hosszában azt hiszik, hogy az ő boldogulásuknak is ez marad a kulcsa.

Lafontaine és Gysi már huzamosabb ideje folyamatosan és nyilvánosan kapcsolatban állt egymással. Azt persze egyikőjük sem sejthette, hogy éppen Schröder lesz az, aki a válságoldásra kigondolt kezdeményezéssel mintegy katalizátora lesz a PDS és a WASG összefogásának és ezzel egy immár nem a Keletre szorítkozó, hanem össznémet új baloldali formáció létrejöttének. Ismét Lafontaine-nek jutott a kezdeményező szerep: bejelentette, hogy elvállalja a WASG észak-rajna-vesztfáliai listavezetését. A háttérben ekkor már intenzív tárgyalások folytak Klaus Ernst és Lothar Bisky között az erők egyesítéséről. Józanul, amit az érzékeltet, hogy egyelőre csak választási egységről van szó, s két évet adtak maguknak a tegnapi keleti kommunisták és a nyugati szociáldemokraták, hogy ideológiai alapokat is lerakjanak egy tartós, tehát nem alkalmi balpárt majdani felépítéséhez. A német választási törvények nem engedik meg a pártok listaegyesítését, ezért nem lehetséges az olasz Olajág formáció átvétele. De hetek alatt eldöntötte mind a két politikai erő, hogy – tudomásul véve és betartva a törvényi előírásokat – közös néven és együttesen kiválasztott képviselőjelöltekkel indulnak a választásokon.

A PDS reálpolitikus vezérkara leszámolt azzal, hogy pártjuk neve nyugaton továbbra sem vonzó, azok körében sem, akik potenciális választóik. A WASG pedig azzal számolt, hogy túlságosan újak és kicsik ahhoz, hogy egymagukban induljanak. Így döntötte el júliusban mindkét politikai formáció, saját hatáskörében, hogy Linkspartei (Balpárt) néven indulnak a választásokon. A PDS fenntartotta azt a jogát, hogy ahol a helyi szervezetei úgy döntenek, nyilván elsősorban Keleten, ott a pártlogo kiegészül a PDS rövidítéssel.

Mindez nem jöhetett volna létre ilyen gyorsan, ha a közvélemény-kutatási adatok nem jelzik, szinte a legelső pillanatoktól, hogy az új politikai formáció, melynek részelemei nem lennének képesek átlépni az 5 százalékos küszöböt, együttesen 9 százalékon kezdett júliusban, és augusztus elején már több mint 10 százalékot ért el, a kampány kezdete előtt megelőzvén mind a liberális, mint a zöld pártot. Ennek a nyilvánvalóan zsilipeket megnyitó folyamatnak köszönhetően olyan személyiségek vállaltak szerepet és képviselő-jelöltséget az új egységlistán, mint Baden-Württemberg, a leggazdagabb német tartomány volt szociáldemokrata pártelnöke, 25 éven át volt helyi parlamenti képviselője, a németországi Attac egyik vezető aktivistája, a szövetségi legfelsőbb bíróság egyik bírája, a hesseni rádió volt főszerkesztője.

A választási kampányát vívó Balpárt szemmel láthatóan kerüli most azokat az ideológiai alapkérdéseket, melyek természetesen megkerülhetetlenek egy szocialista pártban, ha az nemcsak nevében baloldali és szocialista. Ez nem opportunizmus. Lafontaine is tudja, hogy hosszú távon nem elég a szakítás kimondása a korábbi politikával, hanem a perspektíváról is mondani kell valamit, s Gregor Gysi sem elégszik meg a sztálini torzulások elítélésével, hanem nyilván arról is határozott képzetei vannak, hogy a létezett szocializmus helyett milyen jövőképet lehet és szabad felvázolni az embereknek. A választási program most arról szól, ami az emberek mindennapi egzisztenciáját érinti, s amiről a Balpárt bizonyítani tudja, hogy elérhető, megvalósítható, megfelelő reformokkal finanszírozható. Tehát: a párt a munkanélküli-segély első fázisának meghosszabbítását követeli, mert ehhez még a korábbi jövedelem arányában jár ellátmány. A második fázis tartalmát havi 420 €-ra kívánja megemelni a mostani 325 €-ról. A legalacsonyabb jövedelmi kategóriákban élőknek állami jövedelemkiegészítést kíván. A teljes foglalkoztatásban állóknak a havi minimálbérét 1400 €-ban kívánja megállapítani. Végre meg akarja szüntetni a bérkülönbséget Kelet és Nyugat között. A finanszírozási oldalon a jövedelemadó legalacsonyabb kulcsát évi 12 ezer € jövedelemtől 15%-ban, évi 60 ezer € fölött viszont 50%-ban óhajtja megállapítani, hangsúlyozva, hogy ez csak más fejlett ipari államok gyakorlatának a bevezetését jelentené és nem többet. A kamat- és tőkejövedelmeket 50 százalékos forrásadóval, a vagyont progresszíven 0,7-től 2,5 százalék erejéig akarja megadóztatni. 30 évi munkaviszony nyomán a minimálnyugdíjnak el kell érnie a 800 €-t, viszont a lakbér- és a részvényjövedelemnek is nyugdíj- és járulékkötelesnek kell lennie. A szociális alapok legitim bővítését látja a pártprogram abban is, hogy a betegségbiztosító pénztárba a jövőben tőkejövedelmek után is járulékot kelljen fizetni, és a köztisztviselőket is vonják be a járulékfizetésre kötelezettek körébe. A betegbiztosításnak általános állampolgári biztosítási rendszerré kell átalakulnia, s ebben a rendszerben a magánbiztosítás csak havi 5100 € feletti jövedelmek esetében lenne kötelező.

Sok más részlet helyett itt most csak arra a két követelésre utalunk, ami a magyar közönséget is közvetlenül érinti. Az Európai Unió további kiépítésének középpontjában ne a piac, hanem a munkahelyek és a szociális biztonság álljon. A hadsereg a jövőben ne lehessen globálisan felhasználható és ne sorozott, hanem százezer fős hivatásos fegyveres erő legyen.A szeptember 18.-ra kiírt választásokra a Linkspartei a nyolc százalék + x célt tűzte maga elé, s ez – néhány nappal a megadott időpont előtt – minden német közvéleménykutató szerint teljesen reális. A választások egészét tekintve a politikai tét a következő: megszerzi-e a CDU-CSU és az ottani szabad demokraták, az FDP a már jóelőre kialkudott koalícióhoz a szükséges abszolút többséget, vagy bekövetkezik az a helyzet, melyben az erőviszonyok megkerülhetetlenné teszik a nagy koalíciót a kereszténypártok és a szociáldemokraták részvételével. A Linkspartei minden térnyerése ezt az utóbbit valószínűsíti. Schröder igen határozottan zárta ki a vörös-vörös-zöld koalíciót, holott ennek is bekövetkezhet az esélye, de az SPD mai vezérkarával ez valóban igen kevéssé valószínű. A Balpárt vezető személyiségei nem bánnák – s ezt nyilvánosan is kimondták,- ha a nagykoalíció következne, mert jó okkal tételezik fel, hogy ebben az esetben a szociáldemokrácia baloldaláról további jelentős erők döntenének – előbb vagy utóbb – a csatlakozás mellett az új párthoz. Annak jelentőségét ugyanis, hogy az új Bundestagban ősztől minden neoliberális intézkedést a parlament fórumáról bírálhat egy szakmailag jól felkészült és nagy népszerűségnek is örvendő gárda, nem lehet túlbecsülni.

Az Európai Unió gazdaságilag még mindig legerősebb tagja egészen biztosan rálép egy olyan útra, mely vélhetően hosszú és nehéz küzdelmek árán kivezet – nemcsak Németországban – az európai szocialista kísérletek bukását követő, sok fontos elemében az általános rendszerválság tüneteit mutató társadalmi állapotból. Ez a folyamat a most kezdődő időszakban érthetően nem erősíti majd az EU nemzetközi politikai súlyát. Ez vajúdás. De nyilvánvalóan ez az ára annak, hogy a stagnálás, sőt a visszafejlődés tünet-együttesét meghaladjuk, hogy munka és tőke, társadalom és gazdaság, szolidaritás és versenyképesség új egyensúlyát kikinlódja a kontinens és ebben a minőségileg új állapotában keresse érvényesülését a globalizálódó világban.

Lehet-e társadalmi relevanciája a filozófiának (és bármely társadalomtudománynak), vagy az csak a tudósokra tartozik? Kell-e, lehet-e az értelmiségnek a közéletben is szerepet vállalnia, vagy csak arra van predesztinálva, hogy (gyakran életidegen) téziseket dolgozzon ki, amelyeket egyetemi katedrákon adnak elő? A szerző a Rómában megrendezett centenáriumi Sartre-konferencia kapcsán e kérdésekre keresi a választ.

A magyar filozófiai közéletben feltűnő a csend a XX. század egyik meghatározó filozófusa, Jean-Paul Sartre centenáriumán. Ebben az évben emlékeznek meg ugyanis sok európai és amerikai egyetemen, kutatóközpontban a neves francia értelmiségiről: íróról, filozófusról, születésének századik évfordulóján. Ennek a csendnek az oka elsősorban talán politikai elkötelezettségében keresendő, mint ahogyan történik ez más múlt századi gondolkodóval, például Lukács Györggyel is. De másutt is észlelhető ez a csend a világban, nem csak nálunk.

Másutt is, hiszen ahogyan a társadalmi-politikai életben, úgy a gondolkodásban is erőteljes változások zajlottak le nemcsak a hazai, de a nemzetközi színtéren is. Ez pedig óhatatlanul is befolyásolja, és visszafelé újraértékelteti a XX. századi gondolkodás történetét. Nagy kérdés ma ugyanis: vajon lehet-e társadalmi relevanciája a filozófiának (vagy bármely társadalomtudománynak), vagy az csak a tudósokra tartozik. Kell-e, lehet-e az értelmiségnek a közéletben is szerepet vállalnia, vagy csak arra vannak predesztinálva, hogy (gyakran életidegen) téziseket dolgozzanak ki, amelyeket egyetemi katedrákon adnak elő?

Ezek a kérdések is eszembe jutottak, amikor a Rómában 2005. április 14. és 17. között, az Università degli Studi di Roma Tre filozófia tanszéke, a római Tor Vergata és a La Sapienza egyetemekkel közösen rendezett nemzetközi Sartre-konferencia előadásait hallgattam.

Sartre 1980. április 15-én halt meg Párizsban, és ötvenezer ember kísérte őt végső nyughelyére, a Montparnasse temetőbe. Népszerűsége huszonöt évvel ezelőtt, Franciaországban és másutt is a világban, rendkívül jelentős volt. Ő számított Franciaország vezető teoretikusának. Megbecsültsége még ellenfelei részéről is szinte teljes volt. S ellenfele volt elég. Mindkét egykori elvbarátjával, Maurice Merleau-Pontyval és Albert Camus-vel is látványosan szakított. Polemizált Raymond Aronnal is, ami utóbb a médiában és a szakirodalomban igen nagy visszhangot kapott (tegyük hozzá: Aron javára). Mégis, Sartre döntő befolyást gyakorolt kora francia (és elsősorban európai) kultúrájára és közéleti gondolkodásmódjára. Nem véletlenül nevezte az irányában pozitív elfogultsággal igazán nem vádolható Bernard Henri-Lévy a XX. századot "Sartre századának".

Ennek ellenére Sartre megítélése tulajdonképpen ma sem jutott nyugvópontra. Feltételezzük, akármilyen paradox kijelentésnek tűnik is egy gondolkodó esetében, hogy ez a helyzet összefüggésbe hozható az utóbbi tizenöt-húsz év világtörténelmi eseményeivel, de talán még inkább azzal a komplexitással, amely Sartre személyiségének, tevékenységének és műveinek mindig is sajátja volt.

Mert milyen kép is rajzolódik ki róla ma egy nemzetközi konferencián, ahol a legkülönfélébb országokból jött kutatók mondhatják el értékelésüket egy éppen huszonöt évvel ezelőtt lezárult életműről? A kép: vegyes. Vannak, akik dicsérik, elfogadják ma is, vannak, akik fanyalognak, hogy sok benne az ellentmondás (melyik gondolkodóban nem?), s vannak, akik nyíltan és keményen bírálják, ma már túlhaladottnak ítélik mind tevékenységét, az egész engagement-t (elkötelezettséget) – sokszor ennek következtében -, mind irodalmi és filozófiai műveit. Hozzátehetjük: ha Sartre élne, és maga is látná ezt, nem csodálkozna: mindig is hozzá volt szokva, hogy vitatkoznak vele, sőt: elvitatják téziseit. Csak az őt körülvevő csendnek nem örülne.

Sartre legalább három területen alkotott jelentőset: a filozófiában, az irodalom(kritiká)ban és a politikai közéletben. Mai megítélését, ami e konferencia idején jól körvonalazódott, mi is e három terület köré csoportosítjuk. Az értékeléseket pedig három forrásból merítjük. Egyrészt a centenáriumra megjelent újságcikkek fontosabb megállapításaiból, másrészt a Gabriella Farina által szervezett római nemzetközi Sartre-konferencia anyagából s végül abból a kismonográfiából, amelyet a francia külügyminisztérium felkérésére, mintegy hivatalos francia álláspontként François Noudelmann tett közzé.

Ami a konferenciát (és természetesen a centenáriumot is) beköszöntő újságcikkeket illeti, azok nem igazán voltak meggyőzőek Sartre mai jelentőségét illetően. A La Repubblica csak a konferencia programját ismertette, hasonlóan járt el a Sole 24 című napilap is, azzal a különbséggel, hogy szólt Gérard Wormser francia kutató Sartre. Una sintesi című könyvének a milánói Marinotti Kiadó gondozásában megjelent művéről. Egy helyi újság (az Il giornale di Ostia) viszont megkérdőjelezi, vajon a XX. század valójában Sartre százada volt-e, hiszen mára a "filozófus-író csillaga lassan leáldozóban van". Vitatott filozófusnak tartja a rövid cikk szerzője Sartre-ot, különösen azt a "divatjamúlt szokást", hogy "mindent kész volt megkérdőjelezni". Érdemi írás jelent meg viszont az Unitàban, a francia Jacqueline Risset professzorasszony tollából, aki az Olasz-francia Tudományos Központ elnöke és az Università degli Studi di Roma Tren működő Sartre kutatócsoport vezetője. Jacqueline Risset idézi Gilles Deleuze egyik megállapítását arról, hogy "minden Sartre-on halad keresztül, nemcsak azért, mert filozófusként rendelkezett a totalitás ajándékával, hanem mert mindig újat tudott kitalálni". A cikk szerzője szerint modellértékű volt a maga korában egy egész generáció számára Sartre filozófiai formulája: "az egzisztencia megelőzi az esszenciát", mert az egyéni egzisztencia megalkotásának szabadságát sugallta. Azt mondta ezzel Sartre, hogy az "emberi természet" nem rögzült valami, hanem cselekvéssel megváltoztatható. Nagy hatása volt Sartre-nak, az írónak és a kritikusnak, az egyén kiformálódása tekintetében, drámáin és regényein, különösen a Szavakon keresztül. Ennél is jelentősebbnek ítéli meg Sartre "politikai bátorságát", "morális elszántságát", kompromisszumokat nem ismerő magatartását. Természetesen voltak tévedései, mint a gulagok létezésének megkérdőjelezése vagy a pszichoanalízis elutasítása. Mégis, Jacqueline Risset úgy véli, a francia filozófust ma is világszerte elismerik és tisztelik.

Magán a konferencián jelentős számban vettek részt nemzetközileg ismert és elismert francia Sartre-kutatók, a párizsi Sartre kutatócsoport (Groupe d'Études Sartriennes) tagjai és vezetői. Közülük is említsük meg Michel Rybalka, Annie Cohen-Solal, Michel Sicard és Gérard Wormser nevét, akik mindannyian egy vagy több Sartre-könyv szerzői. Számos más ország kutatói is eljöttek. Az amerikai William McBride a francia filozófus politikához való viszonyáról beszélt, és "meghökkentő aktualitását" hangsúlyozta. Bírálta, ahogy annak idején Sartre, a liberális demokráciát, a kapitalizmus belső ellentmondásait: a militarizmust, a kolonializmust, a manipulációt, a kizsákmányolást. Úgy vélte, a nemzetközi helyzet, így a szovjet és a magyar helyzet megítélésében Sartre realista maradt. Hasonló hangnemben beszélt Sartre-ról a nemzetközileg is jól ismert olasz szociológus, Franco Ferrarrotti is, aki Rómában többször is találkozott és beszélt a francia filozófussal. Felidézte azt a (Sartre által soha le nem írt) gondolatot, hogy amikor Heidegger nevezetes "humanizmus-levele" került szóba, Sartre állítólag azt mondta: "on ne répond pas à un fasciste" (az ember nem válaszol egy fasisztának). Ferrarrotti még ma is elragadtatással beszél a "karteziánus Sartre-ról", akinél "rendkívüli koherencia" figyelhető meg az "átélt és az elgondolt" dolog között. Giovanni Invitto is felemlegette Sartre "politikai radikalizmusát", amely ma sem mindenki számára elfogadható. Nem úgy a karib-tengeri származású spanyol Sartre-kutató, Raul Fornet-Betancourt számára, aki szerint Sartre még ma is aktuális, mert a kapitalizmus erőszakos, kíméletlen jellegére hívta fel a figyelmet. Mintegy ezekre a felszólalásokra válaszolva, az ukrán származású amerikai-francia tudós, a nemzetközi Sartre-bibliográfia szakértője, Michel Rybalka azt mondta előadásában, hogy Sartre, miközben elítélte a kapitalizmus számos elemét, két amerikai utazása során elismerte az Egyesült Államok érdemeit is. Sartre, szerinte, a "remény filozófusa" volt.

A konferencián éppen Sartre filozófiája tekintetében zajlott több szinten is érdekes vita. Az egzisztencializmus egyik legjelentősebb képviselője, Sartre szabadságkoncepcióját Giovanni Cera elemezte. Kimutatta, hogy Sartre-nál a szabadság egyenlő az emberi sorssal, ami alól senki sem vonhatja ki magát. Így a fogalom antropológiai dimenziót nyer. A szabadság pedig közvetlen összefüggésben áll a cselekvéssel, amely az Én totalitása megteremtésének előfeltétele. A szubjektum nem "van" hanem "válik valamivé". Az egyén a "megcsinált ténytől" (fatto) halad át a "megcsinálásig" (farsi). Mindez pedig a történelmi időben zajlik. A konferencia másik fontos, filozófiai jellegű témája éppen Sartre történetfilozófiája volt. A nápolyi egyetem professzora, Giuseppe Cacciatore szerint ez legjobban 1961-es művében, a Dialektikus ész kritikájában érhető tetten. Itt Sartre úgy vélte, hogy a marxizmus, helyesebben a "nem szklerotikus marxizmus" lehet a "történelem igazi fenomenológiája". Az ember történelmi szituáltsága számára evidens volt, így történetfilozófiája inkább történeti antropológia lett. Stefano Poggi vetette fel azt a fordítási problémát, amely később Sartre-ot elkülönítette Heideggertől, és ami összefügg Sartre alapvetően antropológiai jellegű filozófiájával. Arról van ugyanis szó, hogy Sartre a Dasein heideggeri fogalmát "réalité humaine"-ként fordította, ami szemben áll Poggi szerint a német filozófus szubjektum nélküli gondolkodásmódjával (desoggettivizzazione). Ezt egyébként még korábban Jacques Derrida is Sartre szemére vetette. A konferencián Gérard Wormser, az új Sartre-monográfia szerzője, Sartre 1938-1948 közötti történetfilozófiáját elemezte előadásában. Kimutatta, hogy a francia író-filozófus számára "elgondolni a történelmet egyenlő volt elgondolni a morált és a cselekvést". Ez lett a drôle de guerre (furcsa háború) után a sartre-i engagement alapja. Az elkötelezettségnek nem egyéni jellegűnek, hanem a kollektivitás számára is alkalmasnak kell lennie, Sartre szerint. A fiatal Sartre-nál, Wormser úgy véli, már megvan az emberi test filozófiája, amely inspirálhatta később Foucault-t is, a szexualitás történetének megírásakor.

A konferencián számos előadás foglalkozott Sartre írói munkásságával, például a Szavak kapcsán (Sandra Teroni), Giacometti és Tintoretto kapcsán esztétikájával (Michel Sicard), a művészi ágak (a szobrászat és a festészet) egymást áthatásával (Ermina Caldieri) stb. Ezekből az derül ki, hogy bár számos művének témája "idejétmúlt", mégis sok közülük alkalmas arra, hogy katartikus élményt váltson ki a mai (olvasó)közönségből is. Sicard még azt is megkockáztatta, hogy Sartre-nál már fellelhetőek a posztmodern első motívumai is. A konferencia egyik érdekessége volt, hogy Giorgio Baratta rendezésében előadtak egy képzelt dialógust a francia író modorában, Sartre és Gramsci között. Ugyanakkor többször elemezték Sartre-nak azt a magyarul még nem publikált fiatalkori drámáját, a Barionát, amely érzelmi elemekkel telítve mutatja be a római hadsereg által megszállt Palesztinát, a gyermek Jézus szenvedéseit, transzcendencia felé hajló színezettel. Hadifogsága idején, karácsonykor Sartre maga játszotta társainak a darabban a három királyok egyikének szerepét. A gyermek Jézus itt úgy jelenik meg, mint remény a zsarnokuralommal szemben. A darabot ismerők szerint ez részben módosítja Sartre-nak a valláshoz való viszonyáról kialakult képet.

Disszonáns hangot ütött meg a konferencián az egyik legnevesebb olasz kritikus-filozófus, a Micromega című filozófiai folyóirat főszerkesztője, Paolo Flores D'Arcais. Abból az általános sartre-i tételből indult ki, hogy ha az egzisztencia mindig szituációban van, akkor a filozófia is szitualizált. Ez látszik szerinte 1956-ban is, amely döntő év volt Sartre számára: konfliktusa ekkor éleződött ki Camus-vel. Ahogyan tudjuk is, a vita forrása a magyar forradalom volt. Igaz, hogy Camus csak pár oldalt írt erről, Sartre pedig 160 oldalon elemezte a magyar és nemzetközi helyzetet, Flores D'Arcais szerint "Camus-nek abszolút módon igaza volt" Sartre-ral szemben. Sartre ekkor úgy vélte, hogy a magyar forradalom 1956. október 23-24-én még a demokratizálódást szolgálta, utána azonban "jobbra csúszott", eredeti céljai ellenkezőjére fordultak, antikommunista színezetet nyertek. Az egykori kommunista, Camus szerint viszont a szovjet invázió tejességgel jogtalan volt. Flores D'Arcais ebben Camus álláspontját osztja, mert szerinte Sartre igazolta a forradalom elleni erőszakot. Ezért az olasz kritikus el is különül Sartre álláspontjától (miközben láthatóan kevéssé ismeri a magyar viszonyokat, de nem emlékszik arra sem, hogy Sartre éppen a szovjet beavatkozás után szakít a Francia Kommunista Párttal). Sartre-ból inkább csak a fiatalkori gondolatokat és műveket fogadja el, amelyek szerinte sokkal gazdagabbak, mint a késői művek. Majd arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy az elkötelezett filozófia, és ezzel együtt természetesen maga Sartre is "ma tűrhetetlen" ("oggi è intollarabile"). Mondja ezt az egykor szélsőbalos (trockista) aktivista, a 68-as olasz generáció fő képviselője arról a francia értelmiségiről, Sartre-ról, aki az 1968-as diákmozgalmak egyik lelkesítője, egykori példaképe volt. Helyette viszont Heideggert ajánlotta a konferencia figyelmébe. A "heideggerizmus" szerinte "letörölte a színről Sartre alakját". Sartre műveit Flores D'Arcais szerint nem is érdemes ma már kiadni, és nincs is újrakiadása műveinek.

Erre a konferencián két francia kutató, Gérard Wormser és Michel Rybalka válaszolt. Wormser szerint Sartre értelmiségi karrierje ma is sok ember számára példamutató. Sartre ugyanis "többhangú szerző volt", életműve az elméleti komplexitás példája. Elkötelezettsége nem jelentett sohasem kizárólagosságot. Erre legjobb példa a Les Temps Modernes című, általa alapított és Párizsban ma is működő, nemzetközi hírnevű folyóirat. Michel Rybalka pedig rámutatott arra, hogy az utóbbi években Sartre műveiből Franciaországban kétszázötvenezer példányt adtak el. Sartre tehát továbbra is olvasott szerző maradt.

Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a francia külügyminisztérium szükségesnek tartotta megtisztelni azzal a centenáriumot, hogy kismonográfiát juttatott el a francia külképviseletekhez. Ebben a Sorbonne (Paris VIII) professzora, François Noudelmann elemző stílusban Sartre-ot a legnagyobb francia "karizmatikus értelmiségiek" közé sorolja. Olyan "totális értelmiséginek" nevezi, aki poligráf is volt, szinte mindenről írt. Olyan személyiség volt, aki állandó polémiát folytatott környezetével, de saját magával is. Inkább lázadó, anarchista típus volt, mint kommunista: hiszen sohasem volt egyik pártnak sem tagja. Elkötelezettsége pedig elsősorban a rendszer autoritárius jellege ellen szólt, nem pedig valamilyen elv mellett, hiszen ezeket váltogatta is. Mindenesetre elvitathatatlan Noudelmann szerint, hogy Sartre szinte az egész korszakot befolyásoló, jelentős értelmiségi volt. Ezt a megállapítását azzal támasztja alá, hogy részletesen elemzi és bemutatja Sartre munkásságának három aspektusát: kötődését az egzisztencializmushoz (marxizmussal való szimpátiáját), képi-művészi világát és politikai elkötelezettségét. Sartre komplexitását azzal is alátámasztja, hogy filozófiáját az Undor című korai irodalmi művén illusztrálja, amelyben megfogalmazza, hogy az emberi létezés nem más, mint a kontingencia, az eshetőség, és nem a szükségszerűség. Az alkalomszerűség abszolút jellegű, minden bekövetkezhet: "tout est gratuit". Sartre eredetiségének tartja az irodalmi próza és a filozófiai nyelvezet összekapcsolását, bár tudjuk, hogy ennek nagy tradíciója van a francia irodalomban és filozófiában. Igazi francia gondolkodó volt, mert hiába volt Berlinben Husserl tanítványa, korai filozófiai műveit mind ellene fogalmazta meg. Sartre mint hadifogoly tanulmányozta Németországban Heidegger műveit is, amelynek nyomait fel lehet fedezni "a XX. század egyik legeredetibb filozófiai művében", a Lét és Semmiben. De Sartre, mondja Noudelmann, sohasem volt valakit "követő" (suiveur), hanem mindig valakit "meghaladó" (passeur). A szabadságontológia műben kifejtett koncepciójával Noudelmann szerint meg is haladja Heideggert. Az Ellenállás és a háború befejeztével Sartre előtt új perspektívák nyíltak meg. Ekkor a kollektív szabadság, a morál és az elkötelezettség gondolata következtében Sartre-ból "a háború utáni idők legfőbb szellemi viszonyítási pontja" lett. A marxizmushoz közeledik, amit az emberi szabadság dinamikájával akar kiegészíteni. Ezt a munkát végzi el az 1960-ban megjelent Dialektikus ész kritikájában. Ennek a filozófiai antropológiai műnek azonban nem volt igazi sikere, mert akkorra már a nouveau roman (új regény) és a strukturalizmus volt elterjedőben. Számos késői műve viszont francia írók és költők (Flaubert, Genet, Mallarmé és Baudelaire) életének és életművének elemzésén keresztül vezet el filozófiai megállapításokhoz. Így kapcsolódik szervesen össze nála filozófia és irodalom. A filozófiai inspiráció megjelenik drámáiban, az Ördög és a Jóistenben és az Altona foglyaiban is, miközben egyre inkább a politikai cselekvés felé fordul. A politikai szabadság és szabad választás iránti vágyát Noudelmann azzal magyarázza, hogy Sartre apa nélkül (Albert Schweitzer házában) nőtt fel, s ez tulajdonképpen szabaddá tette. Sartre maga is így nyilatkozik: "amikor az apáknak terveik vannak, a fiúknak rossz sorsuk van". Az elkötelezettség egyik fóruma lesz a Les Temps Modernes című folyóirat. A kapitalizmus autoriter jellege elleni szüntelen fellépését egyfajta morális lázadás táplálta, amit jól illusztrál az 1968-as párizsi diáklázadásokban való aktív részvétele is. Ekkor fogalmazza meg azt is, mi és ki is az értelmiségi. Az értelmiségi szerinte "olyan valaki, aki beleártja magát olyan dologba is, ami nem rá tartozik". A tudós: kutat, csak akkor válik értelmiségivé, ha felemeli szavát valamilyen ügy, dolog érdekében. Olyan egyedi, aki egyetemes is egyben. Talán nem ezért van csend körülötte? Talán csak nem ezért tartják őt ma nem aktuálisnak?

Annyi biztos, hogy ma Sartre, és egész munkássága, huszonöt évvel halála és száz évvel születése után egy purgatóriumi időszakon megy keresztül. Rajtunk is múlik, mi lesz belőle.

Másik összeállításunkkal visszatérünk a jelenkori nemzetközi viszo­nyok tanulmányozásához, a hegemónia-dominancia-imperializmus témaköréhez és különösképpen az Egyesült Államok helyzetének, sze­repének értékeléséhez. Ebben segít bennünket a nemrég elhunyt Andre Gunder Frank egyik utolsó tanulmánya is.

Tartalomjegyzék

1. Barry K. Gills : Próféta a pusztaságban. Andre Gunder Frank (1929-2005)
2. Andre Gunder Frank : A király meztelen
3. Kees van der Pijl : A birodalom esztétikája és a baloldal veresége
4. François Houtart : Létezik-e a világkapitalizmusnak alternatívája?
5. David Harvey : Az új imperializmus és a megfosztás globális gazdasága. (Interjú)
6. Andre Mommen : Neoliberalizmus és európai szociáldemokrácia
7. Anwar Shaikh : A neoliberalizmus közgazdasági mitológiája
8. Vigvári Gábor : Tíz évvel a Bokros-csomag után. Összehasonlító tanulmány a hazai sajtó évfordulós elemzéseiről
9. Lóránt Károly : Az Európai Unió neoliberális politikája. Az elmélettől a gyakorlatig
10. Andor László : Birodalom, vagy amit akartok
11. Kiss Viktor : A reformpolitika alternatívái – egy „magánkiadású” könyv margójára
12. Mocsáry József : 2005, az igazság órája. Gondolatok a faluról és a mezőgazdaságról
13. Laki László : A vidék és a falvak a „mezőgazdaság után”
14. Hajdu János : Színre lépett a Balpárt Németországban
15. Szabó Tibor : Jean-Paul Sartre, a(z) (el)vitatott értelmiségi