A brazil népi baloldal jelöltje már több ízben indult az elnökválasztáson, ezúttal azonban a népszerűségi listák élén vetette magát a küzdelembe. (A londoni Red Pepper elemzése.)

Lehetséges egy más világ

Luis Inacio da Silva, a Munkáspárt baloldali jelöltje komoly előnyre tett szert az októberi elnökválasztási hajrában. A Lula néven ismert da Silva győzelme olyan politikai következményekkel járna, amely megrengetné a nyugati féltekét. Brazília a területileg legnagyobb és gazdaságilag legjelentősebb ország Latin-Amerikában. Három politikailag instabil országgal határos. Ezek közül Argentína a gazdasági összeomlás határán áll, Kolumbia egyre jobban kiterjedő polgárháború helyszíne, Venezuelában pedig a közelmúltban az Egyesült Államok által támogatott jobboldali politikai pártok próbálták meg Hugo Chavez elnököt megbuktatni. Mindezen felül da Silva fenntartásokat fogalmaz meg az Egyesült Államok által támogatott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (Free Trade Area of the Americas) irányában, ráadásul az önálló külpolitika jelszavával fémjelzett, Kubával és a kolumbiai polgárháborúval kapcsolatos nézetei a Bush-kormányzat ellenfelévé teszik.

Brazília jelenlegi elnöke, Fernando Henrique Cardoso az alkotmány szerint nem választható meg még egyszer. Az általa vezetett közép-jobb koalíció neoliberalizmusához és az állami vállalatok privatizációjához kapcsolódó korrupciója miatt képtelen volt “botránymentes”, tiszta múltú jelöltet találni da Silva ellenében. A koalíció első jelöltje, Roseana Sarney kénytelen volt lemondani a jelöltségről, miután a rendőrség a lakásán lefoglalt félmillió dollárt, amit minden valószínűség szerint egy tönkrement magáncég állami pénzalapokból “szponzorált” talpra állításáért kapott. A jelenlegi jelölt, Jose Serra is botrányba keveredett, mert a kampánymenedzserét megvádolták 15 millió dollár elfogadásával, cserébe azért, hogy segített eladni egy dollármilliárdokat érő állami acélvállalatot egy magánkonzorciumnak.

Da Silva, a Munkáspárt (PT) feje háromszor sikertelenül indult az elnökválasztáson, ám a jelenlegi támogatottsága az előzetes felmérések szerint kétszerese a második legnépszerűbb elnökjelöltének. Azoknak a száma, akik semmiképpen nem szavaznának Lulára, a közelmúltban, jelentősen visszaesett (38%). Ez a mutató a többi, relatíve nagy támogatottságot élvező elnökjelölt esetében ennél nagyobb. Ez jól jöhet Lulának az október végi végső (második körös) választás során, amikor az előzetes becslések alapján egyik jelölt sem éri el az ötven százalékot az első körben. A legfrissebb felmérések szerint Lula a finisben győzni fog.

A Munkáspárt győzelmétől tartva, május elején a nagyobb befektetési bankok, mint a Morgan Stanley, a Dean Witter és a Merrill Lynch hátrébb sorolták a befektetési biztonság alapján készített listán Brazíliát, pénzügyi válságot indítva ezzel el. A brazil valuta, a real értéke csökkent és az értékpapír-piac összeomlott.

A befektetési bankok beavatkozása erős reakciókat váltott ki. “Ezek a bankok vezetik az ország neoliberális kizsigerelését és most megpróbálják megfélemlíteni az embereket, hogy így érjék el egy olyan politikai rendszer fenntartását, amely a bankok szűk érdekeit szolgálja” – füstölgött Reinaldo Gonzalvez, a Rio de Janeiro-i Szövetségi Egyetem Gazdasági Intézetének munkatársa.

Még a Financial Times is “hibás lépés”-nek minősítette a bankok reakcióját, megjegyezve, hogy elnökké választása esetén da Silva minden bizonnyal visszafogott gazdaságpolitikát valósítana meg. A Financial Times szerint a munkáspárti önkormányzat igen jól működik több brazil városban. Rio Grande do Sul államban, ahol a Munkáspárt egy évtizede van hatalmon, nemcsak a szociális ellátás javult, hanem a mezőgazdasági és ipari termelés ösztönzésével is kitűnt a kormány, így ma az állam Brazília egyik leggazdagabbja. Az állam termelőkapacitásának körülbelül tizenhárom százaléka van szövetkezeti vagy állami kézben.

Lula támogatottsága nem kötődik társadalmi osztályhoz. Még a gazdasági elit bizonyos része is kezdi elhinni, hogy Lula politikája az ország reménye lehet. Az 1997-es ázsiai gazdasági válság óta Brazília gazdasági teljesítménye igencsak vérszegény; a növekedési ráták jó néhányszor elmaradtak a lakosságszám növekedési arányától. Cardoso neoliberális gazdaságpolitikája, amely lehetővé tette, hogy a spekulatív “forró pénzek” szabadon áramoljanak ki és be az országból a befektetők kénye-kedve szerint, Brazília alapvető ipari érdekeivel szemben (amely ipar elsősorban a hatalmas belső piacra termel) pénzügyi érdekeket helyezett előtérbe. “Még a brazil iparba befektető külföldiek közül is néhányan jó szemmel tekintenek Lula gazdaságpolitikájára” – mondja Gonzalvez. Lula az 1980-as évek közepén tűnt fel először, amikor a nagy, belső és nemzetközi piacra is termelő fém- és autóipari szakszervezetekre támaszkodva építette fel a Munkáspártot.

Cardoso pénzügyi – a banktőke menekülésének meggátlását célzó – intézkedéseinek részeként a hazai kamatráták 18,5 százalékon állnak és emelkednek. Brazília nemzetközi adóssága körülbelül 210 milliárd dollárra tehető, a belső adósság durván 250 milliárd dollár. Bár időről időre a sokrétű, kávéból, szójababból, marhahúsból, narancsléből, cukorból és néhány feldolgozott termékből (mint amilyen például a személygépkocsi) álló exportnak köszönhetően a kereskedelmi mérleg többletet mutat, a nemzetközi adósságmérleg és a külföldi befektetők tőkéjének kiáramlása azt mutatja, hogy Brazília éves fizetési mérlege hosszú távon deficites. Ez az állapot még több adósság felhalmozására készteti az országot – Brazília új hiteleket vesz fel azért, hogy fizetni tudja korábbi kölcsönei részleteit és kamatait, és hogy csökkentse a fizetési mérleg hiányát. Cardoso a nemzetközi pénzügyi érdekeknek megfelelően, a nehéz pénzügyi helyzet megoldásának ígéretét zászlójára tűzve, neoliberális intézkedési csomag keretében csökkentette a szociális kiadásokat és szolgáltatásokat, ám ez lakossági tiltakozást, az erőszak és a bűnözési ráta növekedését váltotta ki. Nem csoda, hogy a brazil érdekeltségekkel is rendelkező, vezető nemzetközi befektető, Soros György, a közelmúltban rámutatott arra, “a válság, amely kibontakozóban van Brazíliában, elképzelhető, hogy a végső lesz.”

Amikor a nemzetközi cégek alsóbb hitelképességi kategóriába sorolták Brazíliát, Da Silva a Cardoso által képviselt gazdaságpolitikai vonallal teljességgel ellentétes módon a következőket nyilatkozta: “A legmegfelelőbb taktika a spekuláció ellen a termelés. A termelt áru szállítását megoldó infrastruktúra, a magasan képzett munkaerő és a magas fizetéseknek köszönhetően magas belső fogyasztás vonzani fogja a befektetőket.”

Brazília társadalmi mozgalmai körében – különösen a Földnélküli Mozgalom (MST – Movimento Sem Terra) soraiban – igen erős Lula támogatottsága. Másfél évtizede az MST parlagon hagyott földeket – különösen nagybirtokokat – foglal el szerte Brazíliában. Az MST-nek elkötelezett és hozzáértő vezetése van, amely demokratikus centralista elvek mentén vezeti a szervezetet, hasonlóan a régi forradalmi és kommunista latin-amerikai szervezetekhez. Az MST centralizmusa ellenére komoly és mély kapcsolatot ápol Brazília néhány távoli közösségével is.

Az MST és a PT a nyolcvanas évek elején, az MST megalapításának pillanatában, igen közel álltak egymáshoz. Az elmúlt években a két szervezet taktikát és stratégiát változtatott; a PT győzni vágyó politikai erővé vált, az MST továbbra is az ország legszegényebbjei részére kíván társadalmi mozgalmat építeni. Előfordult, hogy Lula tartózkodott attól, hogy az MST földfoglalási akcióival kapcsolatosan kinyilvánítsa szimpátiáját.

Minden különbség ellenére, teljességgel világos, hogy az MST tagjai és szimpatizánsai a PT-t és Lulát fogják támogatni szavazataikkal az őszi választáson. A két szervezetnek közös és szó szerint halálos ellenségei vannak. Három munkáspárti polgármestert és több MST-aktivistát gyilkoltak meg az elmúlt években, sokakat letartóztattak és bántalmaztak a börtönben. Lula győzelme esetén az agrárreform újra lendületet venne, és véget érne a recesszió. A PT-n belül komoly ellentétek vannak, amelyek nem ritkán heves vitákat okoznak a párton belül. Jose Alencar liberális párti szenátor alelnök-jelöltté választása volt ebben a választási kampányban a legellentmondásosabb és legvitatottabb döntés. A Liberális Párt egy centrista párt, amely a kormányzó koalícióval kötött szövetséget. Alencar egy 500 millió dolláros vagyonnal rendelkező, a gazdagnak számító Minas Gerais államból származó textilgyáros. Alencarra progresszív, felvilágosult vállalkozóként tekintenek, alkalmazottai független egyesületeket hoztak létre, és brazil mércével mérve tisztességes bért kapnak. Alencar azt a hazai vállalkozói polgárréteget képviseli, amellyel Lula szövetséget próbál kötni kormánya s az ország megerősítése érdekében, azok ellen a spekulatív nemzetközi pénzügyi érdekeltségek ellen, amelyek szinte elkerülhetetlenül kísérletet fognak tenni arra, hogy megbuktassák kormányát, amennyiben megnyeri a választásokat.

A párton belüli másik nagy vita tárgya, hogy elismerjék-e azt a több mint 200 milliárd dollárnyi nemzetközi adósságot, amelyet az eddigi kormányok felhalmoztak. A Jubileum 2000 szervezet – egy széles bázisú ökomenikus mozgalom, amely a Brazil Nemzeti Püspöki Kar támogatását élvezi – ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy Brazília és más, harmadik világbeli országok nem tudják visszafizetni és nem is kell, hogy visszafizessék az adósságot, különösen nem azt a részt, amelyet korrupt rezsimek kormányzása alatt vett fel az ország. Ennek ellenére Lula az elmúlt hetekben úgy nyilatkozott, hogy elismeri a nemzetközi adósságállományt – ezzel a pénzpiacok további “idegesítését” kívánta elkerülni.

Más területeken a Munkáspárt alapvető változásokat szeretne. Az elmúlt évtized önkormányzati tapasztalataira támaszkodva, a Munkáspárt két áttörő és újszerű javaslattal rendelkezik: a résztvevők (vagyis az állampolgárok) bevonásával meghozott döntéseken alapuló államvezetés (participatory management of the state) és az állam stratégiai menedzsmentje (strategic management of the state). Marcus Arruda, a Munkáspárt gazdasági tanácsadója és a Kormányzati Alternatíva a Déli Félteke Számára nevű, a kereskedelmi kamarák és szövetkezetek számára kutatást végző szervezet igazgatója szerint a résztvevők (vagyis az állampolgárok) bevonásával meghozott döntéseken alapuló államvezetést az NGO-k (civil szervezetek) és a civil társadalom képviselőiből álló helyi és regionális tanácsok felállításán keresztül lehet megvalósítani. A tanácsok vitákat rendeznének és javaslatokat tennének a gazdaság-, társadalom-, kulturális és környezetvédelmi politikákkal kapcsolatosan; felügyelnék a közpolitika alkalmazását, és közvetlenül kapcsolódnának a fővárosbeli központi kormány megfelelő szerveihez. Technikai szakértőkből, a termelői és a civil szféra képviselőiből álló, specifikus gazdaságpolitikai területekkel – mint az agrárpolitika, a közlekedéspolitika, az oktatás, az egészségügy – kapcsolatos kérdések és prioritások megvitatásával foglalkozó szektorális tanácsok felállítására van szükség.

Az “állam stratégiai menedzsmentje” azt jelenti, hogy a PT szakítani akar a minimalista állam neoliberális koncepciójával, az államapparátust a brazil társadalom egészét szolgáló szociális és gazdasági lépések szolgálatába kívánja állítani. Olyan nemzeti fejlesztési programot kíván a párt bemutatni, amely a négyéves elnöki perióduson túlmutató közpolitikai intézkedéseket irányoz elő.

Például az oktatás területén a munkáspárti kormány speciális, időkeretekhez kötött programokat kíván alkalmazni annak érdekében, hogy visszaszorítsa a körülbelül 25 millió felnőttet érintő írástudatlanságot. Munka melletti tanulás-programot kívánnak elindítani a 18 éven felüli írástudatlanok számára és azoknak a felnőtteknek, akik egyszerűen folytatni kívánják tanulmányaikat közép- vagy felsőfokú szinten. A PT oktatáspolitikai programjának másik alapvető eleme az iskolai ösztöndíj program, amelynek keretében a szülők jövedelem-kiegészítést kapnának az iskolába járó gyermek után. A támogatás ezen formája nem ismeretlen a Szövetségi Körzetben; Cristovam Buarque, a PT színeiben politizáló kormányzó alkalmazta körzetében, és Cardoso is elismerte a program hatékonyságát – megpróbálta az ország más részein is bevezetni. Szélesebb értelemben a PT úgy tartja, hogy a tudományos kutatásnak és a felsőoktatásnak szorosan kell kapcsolódnia a nemzeti fejlesztési politikához, amelyet a stratégiai, a civil társadalmat a döntésekbe bevonó tanácsok alapoznak meg.

A PT győzelme megerősítheti a pártnak a nemzetközi civil társadalomhoz és szervezetekhez fűződő kapcsolatait, ezen belül is főként azokkal, amelyek tiltakoznak a globalizáció multinacionális vállalatok által képviselt formája ellen. A rio grande do sul-i PT-kormányzat volt a házigazdája Porto Alegrében 2001-ben és 2002-ben a Szociális Világfórumnak, amelynek keretein belül aktivisták tízezreit összehozó igen gondolatgazdag vitákra került sor. Ez a fórum nemcsak a Munkáspárt és a brazil társadalmi mozgalmak, hanem a résztvevő nemzetközi szervezetek berkein belül is visszhangot keltett. Brazília, a Munkáspárt és az ország társadalmi szervezetei ma fontos tervező és kísérleti alapjai a neoliberalizmus felemelkedő félben lévő globális alternatívájának.

A Szociális Világfórum 2003-ban szintén Porto Alegrében lesz. Elképzelhető, hogy elnökként Lula fogja megnyitni a változások korát jelképező fórumot. A PT kijelentette, hogy célja egy olyan, másfajta globa­lizáció létrehozása, amely az együttműködés, a komplementaritás, a kölcsö­nösség és a szolidaritás értékein alapul. Az egész országban a Munkáspárt arra törekszik, hogy a 2002-es Szociális Világfórum zászlóját lobogtassa, amelynek jelszava: “Lehetséges egy más világ”.

Igen sajátságos módon a real július másodikán érte el mélypontját, éppen akkor, amikor a brazil futballválogatott első helyezettként tért haza a futball-világbajnokságról, és milliók ünnepelték őket. Nyolc évvel azelőtt, ugyanezen a napon még pénzügyminiszterként (hónapokkal elnökké választása előtt) vezette be Cardoso a Real-tervet, amely az ortodox neoliberális gazdaságpolitika kezdetét jelképezi Brazíliában. Amikor Cardoso találkozott a focicsapattal, harsányan örült sikerüknek, feltehetőleg remélve, hogy ő és kijelölt utódja is sütkérezhet egy kicsit a siker fényében. Cardoso egyetlen szóval sem említette a Real-tervet és az évfordulót. Mind Cardoso, mind Jose Serra megpróbálta a jelenlegi spekulációs válságot Lula nyilatkozatainak tulajdonítani, mondván, nem szabad, hogy Brazíliának ilyen “felelőtlen vezetője” legyen, aki az országot “gazdasági katasztrófába” sodorja. A konzervatív brazil sajtó az O Globo médiakonglomerátum vezetésével csatlakozott a támadáshoz, megpróbálva a szavazókat Lula ellen fordítani, pontosan ugyanúgy, ahogy a megelőző választások során tette. De a mostani kampány során a brazil média Lula-ellenes irányultsága feltehetőleg kevésbé fog hatékonynak bizonyulni, mint az előző kampányok alatt. Az O Globo komoly veszteségeket könyvelhet el, és emiatt eladni kényszerül kábeltévé-hálózatát. Ennél is fontosabb tényező, hogy az emberek többsége úgy érzi, az előző kampány során a média megtévesztő hatásának köszönhetően voksolt Cardosora, és ennek megfelelően most már nem hajlandó bedőlni a média és a kormányon lévő koalíció propagandájának.

Marcos Arruda (Munkáspárt) szerint a jelenlegi pénzügyi válság pozitív fordulatot hozhat a párt számára az októberi választásokon. Úgy gondolja, a válság a kormányon lévő koalíció összeomlásához fog vezetni, és Lula győzelme “fordulópont” lesz nemcsak Brazília, de más latin-amerikai országok számára is. “A kormány saját neoliberális csapdájába esett” – mondja Arruda. “A Lula elnök által vezetett Brazília kilábalhat a gazdasági ingoványból. Lula képes arra, hogy széles néprétegeket mobilizáljon, szövetséget kössön a haladó szellemű középosztállyal, és mozgásba hozza a nemzetközi szövetségeseit. Eljött annak a lehetősége, hogy Brazília jó példával szolgáljon a többi, a neoliberalizmus valamint a multi- és transznacionális vállalatok által dominált globalizáció csapdájába esett harmadikvilág-beli ország számára.”

Roger Burbach

***

Vigyázz, a kék légy csíp!

Ha valaki fel tudja venni a globális tőke által eldobott kesztyűt, az Lula és pártja, a brazil Munkáspárt (PT, Partitido Trabhalidores). Programja radikális újraelosztást, földreformot, részvételi demokráciát és a közbefektetések kiterjesztését ígéri. Mindezek mögött igen erős népmozgalmak állnak, amelyek közvetlenül támogatják vezetőjüket a tárgyalóasztalnál, súlyt adva érveinek; a földnélküli mozgalom, azon állampolgárok, akik részt vesznek a PT által kormányzott városok “résztvevő költségvetésében” (participatory budgeting), valamint a baloldali és stratégiai gondolkodású szakszervezeti szövetség (CUT). Mindezeken felül a PT igen erős nemzetközi kapcsolathálóval rendelkezik, főként Latin-Amerikán belül; a Szociális Világfórumnak helyet adva a társadalmi igazságosságon alapuló globalizációt tűzi zászlajára.

És így tovább és így tovább. A jelek nem túl kedvezőek, még akkor sem, ha Lula nyer, ami egyáltalán nem elképzelhetetlen – a brazil elit arról híres, hogy ha veszélyben érzi magát, képes az összefogásra. Burbach beszámolója szerint, Lula elismerte az ország adósságait, annak ellenére, hogy a pártja és a diktatúra utáni alkotmány szerint az adósságokat csakis azok szigorú vizsgálata után fizeti vissza az ország (az adósság jó része a diktatúra ideje alatt halmozódott fel, és a jelenlegi kormány mandátuma alatt megduplázódott).

A probléma nem Lula elkötelezettségével van; mindez egy politikai-gazdasági háború egyik stratégiája. A bankok és a pénzügyi sajtó már most Lulát vádolja a brazil válságért – pedig attól függetlenül, hogy ki nyer, Brazíliának újra kell tárgyalnia vagy be kell szüntetnie adósságszolgálatát. Tanácsadói minden jel szerint arra ösztönzik Lulát, hogy engesztelje ki a (kielégíthetetlen) nemzetközi befektetőket, mert így vissza lehet hódítani a kevésbé elkötelezett szavazókat is. A PT aktivistái (a petisták) arról próbálják meggyőzni Lulát, ossza meg az ellenzéket azzal, hogy széles támogatottságot szerez a gazdaságilag, társadalmilag és morálisan biztos lábakon álló tárgyalópozíciónak az IMF-fel szemben, és ezzel hozza olyan helyzetbe az új PT-kormányt, hogy az ki tudja billenteni az országot abból az ördögi körből, amelybe az adósságszolgálat miatt került (hiszen a kölcsönök és azok kamatai visszafizetéséhez újabb kölcsönöket kényszerül felvenni). Az adósságszolgálat jelenleg az ország exportnyereségének 90 százalékát viszi el.

Lula stratégiájának jelenlegi iránya felvet egy általánosabb kérdést, amely más cikkeinkben is felbukkan, például Ken Livingstone londoni polgármester vagy a manchesteri tanács terveivel összefüggésben. Lula is, Ken Livingstone is és a manchesteri önkormányzat is tudja, hogy pusztán megválasztásuk ténye nem elegendő ahhoz, hogy elérjék a társadalmi igazságosság célját, amelyet mindegyikük (egymástól eltérő mértékben) a zászlajára tűzött. A megválasztott pozíciókban lévő embereknek és azoknak, akik választás keretében indulnak a pozícióért, az egyik legnagyobb problémájuk az, hogy hogyan vezessék innovatív és elvhű módon az államnak azt a részét, amely rájuk van bízva, úgy, hogy ugyanakkor őszinték maradnak az emberekhez és szembesítik őket a fennálló nehézségekkel. Az ily módon véghezvitt kormányzás segítségével a választott képviselők elkerülhetik annak a csapdáját, hogy úgy tegyenek, mintha minden problémát meg tudnának oldani, és képesek lesznek arra, hogy a különböző hatalomfajták – választási, erkölcsi és gazdasági – koalícióját létrehozva, elébe álljanak a multinacionális vállalatok, a nemzeti kormány (London és Manchester esetében) és az IMF-hez hasonló nemzetközi szervezetek (Brazília esetében) kihívásainak.

Érdemes észben tartani, hogy a multinacionális nagyvállalatok az elmúlt húsz év deregulációs hullámában nem voltak mindig képesek kézben tartani a kártyákat. Szükségük van a nemzeti piacokhoz való hozzáférhetőségre; szükségük van arra, hogy az emberek megbízzanak bennük és vásároljanak tőlük; szükségük van közföldek és infrastruktúra megvételére vagy használatára, szükségük van munkásokra, szükségük van nagy állami megrendelésekre, és így tovább. Mi másért költenének ilyen eszeveszett összegeket a megvesztegetésre, a lobbizásra és általában nemzeti és helyi politikusoknak, vezető tisztviselőknek való hízelgésre, ha nem lenne szükségük arra, hogy a maguk oldalára állítsák őket?

Amikor arra kerül a sor, hogy a politikusok alkudozzanak, gyakran elveszítik stratégiai érzéküket. Brazíliában van egy “kék légy”, amelynek csípése megváltoztatja az áldozat valóságérzékét. Elképzelhető, hogy amint a baloldal hatalomra kerül, “megcsípi” ez a “légy”, s ennek hatására a hatalmat egyszerűen csak vezetésre használja, és nem az átalakítás szélesebb körű stratégiájának részeként. Létezik “oltás” a “légycsípés” ellen. Olivio Dutra dél-brazíliai kormányzó számára, aki elvetette a belső befektetés fordi terminusát, a népmozgalomban gyökerező erős és független párt ellenszernek bizonyult. Másik ellenszer lehet a nagy elvárások ösztönzése és a kampánycsoportok támogatása, ami Kennek [Ken Livingstone a ford.] bejött a GLC-nél (az 1986-ban megszüntetett Nagy-londoni Tanácsnál. A szerk.) töltött hivatali ideje során. Remélhetőleg a petisták és a földnélküli mozgalom meg tudja óvni Lulát attól, hogy megcsípje ez a füle körül döngicsélő kék légy.

A szélsőjobboldal térnyerése és konszolidálódása Nyugat- és Kelet-Európában az elmúlt évtized folyamán a politikai átalakulás egyik fő trendje volt. E számunkban visszapillantunk az idegengyűlölő, antihumanista irányzatok történelmi előzményeire, de kísérletet teszünk arra is, hogy elhelyezzük őket a világrendszer fejlődésének tágabb összefüggéseiben. A modern szélsőjobb által megtestesített törekvések csak a jéghegy csúcsát képezik; a felszín alatt a kirekesztés komplex – gazdasági, politikai, ideológiai – struktúrái bújnak meg. Ezek a viszonyok leképeződnek a mai kelet-nyugati kapcsolatokban, az európai integráció folyamatában is. A modern szélsőjobb irányzatok a neoliberális globalizáció termékei, de progresszív megoldást nem kínálnak az abból fakadó bajokra. A mai, neoliberális világrend gazdasági szempontból legsúlyosabb válságrégiója Latin-Amerika, ahol egyúttal a legmarkánsabb baloldali populista és plebejus demokrata irányzatok is kibontakoztak

Tartalomjegyzék

1. Agárdi Péter : Alkalmi írás a szocializmus állásáról
2. Hegyi Gyula : A szélkerék dala
3. Melegh Attila : Mozgó Kelet – globális térképek és a státustörvény
4. Jean-Yves Camus : A szélsőjobboldal alakváltozásai Nyugat-Európában
5. Bayer József : Jobboldali populizmus és a szélsőjobboldal Kelet-Közép-Európában
6. Jichak Arad : A szovjet zsidók megsemmisítése
7. Samson Madievski : Egy kiállítás története
8. Werth Márk : Az Ungváry jelenség
9. Krausz Tamás : TGM és a baloldali kommunizmus – Tamás Gáspár Miklós: A helyzet c. könyvéről
10. Rigó Anett : „Szigeti Péter vonzásában” – Szigeti Péter: A valóság vonzásában c. könyvéről
11. Bernard Cassen : Egy új nemzetközi társadalmi mozgalom, az ATTAC születése és fejlődése
12. Andor László : Anti-globalizmusok
13. Michael Hardt : Porto Allegre : a mai Bandung?
14. Ignacio Ramonet, Maurice Lemoine : Chavez elrablása és visszatérése
15. Roger Burbach, Hilary Wainwright : Lula az elnökválasztás előtt
16. Horváth Gizella : Tisztelt Georges Németh!

Tisztelt Georges Németh!

Értékes levelét, amelyet az Eszmélet 49. számában közölt recenziómra válaszul írt az 53. számban, nem szeretném válasz nélkül hagyni. Ön a jelzett írásában védelmébe vette Svájc II. világháborús szerepvállalását, s népének kitartására, illetve nehéz helyzetére hívta fel a figyelmet. Hogy a baloldali hagyomány bizonyos elemei, mint a szolidaritás a szenvedő emberekkel, milyen mély gyökérzettel rendelkeznek, azt az Ön levele is szépen példázza.

Ám ugyanakkor sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a nacionalizmusnak Európában – sajnálatosan – nincsen egyetlen olyan virága sem, amelyet kritikátlanul szagolgathatnánk. Ez vonatkozik az Ön szeretett Svájcára is, amely történetének progresszív elemeit eszem ágába sem jutott “bepiszkítani” vagy elfelejteni. Sőt, a svájci baloldal történelmi érdemeit senkinek nem jutna eszébe kétségbe vonni, aki csak egy kicsit is ismeri az európai baloldal történetét. Kis írásomban, amelyet Ön kritikailag szóvá tesz, nem térhettem ki annak a ténynek az értékelésére, hogy a svájci parasztok is csak szalmazsákon aludtak a háború idején, s hogy maga a svájci nép is megszenvedte a világégést. Az a cikk részben arról szólt, hogy a svájci állam, a svájci hatóságok mind a mai napig elmulasztottak szembenézni háborús bűneikkel.

Kedves Németh úr! Talán elkerülte figyelmét a jeles történész, Jean-Francois Bergier által vezetett bizottság munkássága, amely öt éves tevékenységét ez év tavaszán foglalta össze egy jelentésben, leleplezve sok ezer oldalon a svájci hatóságok, a kormány, a bankok és a hatalmi elit jelentős csoportjainak gyalázatos történelmi szerepét. A 600 oldalas “rezümé”, amelynek egészen rövid, kivonatos ismertetését megtalálhatja a Népszabadság 2002. május 3-i számában (7.o. a cikket Szászi Júlia jegyezte), mindenben alátámasztja állításaimat. A jelentés hangsúlyozza, hogy Svájc a háború egész ideje alatt – semlegességi nyilatkozataival ellentétben – mindvégig “diszkrét támogatást nyújtott a náci Németországnak”. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volna, hogy a 90-es évek végére a svájci bankok, amelyek igazán nem a nagyvonalúságukról ismertek, megegyeztek a “zsidó vagyonok” visszaszolgáltatásáról (nemcsak “jelentéktelen alvószámlákról” van itt szó). Ez a néhány évtizedes késés gyalázatosságuk mértékét kétségtelenül megnövelte. Ezek a pénzeszközök és vagyonok hozzájárultak a svájci gazdaság háború alatti működéséhez, aminek következményei mellett egy rövid válaszlevél keretei között nem szeretnék elidőzni.

Kedves Németh úr! Felhívnám a figyelmét arra a körülményre is, hogy “a svájci fegyvergyártás 1940 és 1944 között több mint egymilliárd frank értékben exportált hadfelszerelést Németországba”. Ezeket az eszközöket svájci munkások gyártották, felhasználva egyébként zsidó menekült munkások munkaerejét is. A jelentés szerint még harcoltak is a svájci cégek azért, hogy a nagy bizniszben részt vállalhassanak, “a piacon maradás érdekében például az Oerlikon-Bührle hadianyaggyártó cég a háború első három évében többet fizetett ki provízióra és csúszópénzre, mint amennyi bért teljes – 3 ezer fős – munkatársi állománya kapott”. Sajnos a jelentésből az is kiderül, hogy a német elvárásokhoz képest is túlteljesítettek a svájci vállalatok. Természetesen a svájci tőke egyáltalán nem volt ideológiailag náci elkötelezettségű, nem is állítottam ilyet, de kétségtelen, hogy a nácik háborús terveit piaci érdekekből nem keresztezték, hanem támogatták, s ezzel szemben szélesebb népi ellenállásról Svájcban sem tud a történetírás.

Emlékeztetném Önt még arra, hogy recenziómat alátámasztva, az derül ki a jelentésből, hogy a háború alatt a Deutsche Reichsbank aranyszállításainak 77%-a Svájcon keresztül bonyolódott. Végül külön felhívnám az Ön tisztelt figyelmét a svájci menekültpolitika gyalázatosságaira, amelyeket recenziómban nem is hangsúlyoztam eléggé, noha az Ön nemzeti érzelmeit így is “megviselte” írásom. Ne vegye zokon, ha ismét emlékeztetem arra, hogy a menekülő német zsidókat és dokumentumaikat 1938 után megjelölték, és hogy 1942-től le is zárták a zsidók előtt a határokat, s a határokon belül maradt zsidókat is inkább megkülönböztették, üldözték, semmint támogatást nyújtottak volna nekik. Az Ön érve, hogy milyen nehéz volt a svájciaknak is ezen években, nem meggyőző, hiszen más európai népek erre a körülményre még hatványozottabban hivatkozhatnának. A mai menekültprobléma jut eszembe, amikor a centrum-országok által kizsákmányolt és gyakran tönkre tett ázsiai vagy afrikai országok menekültjeit azzal az érveléssel nem engedik be Németországba vagy éppen Svájcba, Angliába vagy Magyarországra, hogy “feleslegesek” az adott piaci feltételek között, vagyis “nem politikai menekültek”. Emlékeztetném arra, hogy a zsidók politikai menekültek voltak akkoriban.

Mi, baloldaliak, akik tudjuk, hogy a nemzeti érzés milyen fontos történelmi hajtóerő, sohasem feledkezünk meg ennek az “érzésnek” a “kétarcúságáról”, s ezért is vagyunk képesek arra, hogy a nemzeti határokon átnövő internacionalista együttműködést erősítsük olyan korokban is, amikor a tőke uralma nem összeszűkülőben, hanem úgy tűnik, kiszélesedőben van, amit az a tény is jelez, hogy újabb háborúk fenyegetik modern világunkat is. S ebben a hadakozásban nemzeti hovatartozástól függetlenül a svájci és a magyar, a zsidó és az amerikai, a német és a svéd, a francia és a brit, a horvát és a szerb, a svéd és az orosz stb. tőke egyaránt részt vesz. Az üzleti haszonról nem nekünk számolnak el… Közös törekvésünk az, hogy megpróbálunk ellenállni a “gonosznak”… A történelmi események pontos értelmezése internacionalista elkötelezettségünk fontos eleme.

Üdvözlettel: Horváth Gizella

E számunk szerzői a magyar és a nemzetközi baloldal néhány alapvető elméleti és politikai problémáját vizsgálják, és veszik számba perspektíváit. Mindez viták nélkül természetesen nem lehetséges. Több síkon és több szempontból vizsgált problémakörök kerülnek egymás mellé, amelyek szervesen össze is kapcsolódnak. A magyarországi politikai fejleményeknek, a legutóbbi választások eredményeinek és a globalizáció problémájának osztályszempontú elemzése egymást erősítik, egyúttal ösztönzik a mélyebb mérlegelést. Más írások és vélemények alapján, a cigánykérdés értelmezése sem lehetséges a konkrét gazdasági, szociális és politikai érdekrendszerek vizsgálata nélkül, mert különben utat nyitnánk a politika etnicizálása irányába, ami éppen a cigányság sorsának szempontjából rejt magában súlyos konfliktusokat. Érdekes vita bontakozott ki Szalai Erzsébet új könyve kapcsán a magyar újkapitalizmus és a globalizáció összefüggéseiről, amely problémakör jól kapcsolódik azokhoz a szervezeti kísérletekhez, amelyek a társadalmi önvédelem esélyeit szélesítik: ilyen nemzetközi szerveződés az ATTAC, amelynek magyarországi szervezete is létrejött már, alapdokumentuma pedig létezésének legalábbis a látszatát kelti. A globalizációval mint a tőke nemzetközi önkényuralmával szembeni társadalmi ellenállás nemzetközi tapasztalatairól, mások mellett, James Petras tanulmánya tájékoztat.

Tartalomjegyzék

1. Szoboszlai György : Trendkívüli fordulók (interjú)
2. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás
3. Martin Kovats, Kerékgyártó T. István, Bíró András, Kállai Ernő, Krausz Tamás : Kik csinálják a cigánykérdést Magyarországon?
4. Alain Reyniers : Gondolatok a cigány gazdaságról
5. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Krausz Tamás : Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban
6. James Petras : Forradalmi politika – ma
7. Gondi József : Néhány kritikus gondolat Kapitány Gábor szellemi termelési mód felfogásával kapcsolatban
8. Katona László : A baloldaléiság lehetséges újraértelmezése
9. Csanády András : Társadalmunk törésvonala és viszonya a baloldalisághoz
10. Phineas Baxandall : Jobbra tart-e az ÚJ Gazdaság?
11. Szegváry Tamás : A 2001-ben megjelent négy Kádár könyvről
12. ATTAC Magyarország : Platform
13. Thomas Fritz : A baloldal kapitalizmus bírálata és az ATTAC
14. Markus Wissen : Az ATTAC fejlődési lehetőségei
15. Immanuel Wallerstein : Háború, hegemónia, globalizáció (interjú)

Interjú Szoboszlai Györggyel,
az Országos Választási Bizottság tagjával

A 2002-es választások lefolyása és eredménye több tekintetben is rendhagyónak, illetve trendhagyónak számít. Minden korábbinál erősebben jelent meg a magyarországi nagypolitika kétpólusú, sőt kétosztatú jellege. Csökkent a parlamentbe bejutó pártok száma, viszont a két legnagyobb párt között minden eddiginél élesebb, az ország kulturális és politikai megosztottságáról árulkodó csata zajlott a kampányidőszakban, és még inkább a választások második fordulója előtt. Az előző három választáshoz képest jóval intenzívebb támadások érték a választások rendjét; a politikai harc részévé vált a demokratikus intézményrendszer stabilitásának aláaknázása. Erről az új helyzetről kérdeztük még a hivatalos választási eredmények kihirdetése előtt Szoboszlai Györgyöt, a politikatudomány kandidátusát, az Eszmélet tanácsadóját. A szerkesztőséget Szigeti Péter és Andor László képviselte.

– Mennyiben volt újszerű a 2002-es országgyűlési választás a korábbiakhoz képest?

– Azzal kezdeném, hogy a magyar politikai rendszer formálódóban van. Immár tizenkét éve azt láthatjuk, hogy a négy választás négy egészen különböző eredményt produkált. Ez részben visszavezethető arra, hogy minden választásnak más a politikai környezete, és más a közvetlen politikai szerkezet is, amelyre a választás felépül. Ami állandó, az maga a választás normatív kerete. Ezt mindenképpen el kell mondani elöljáróban, mert e körül nagyon sok vita folyt a választási eredmények megállapítása során. Tehát a jogi keret 1989 óta változatlan. Ezt a keretet a rendszerváltás első választása előtt alkották meg a kerekasztal résztvevői 1989-ben. Meglepő módon nem csak egy választást ért meg ez a jogi keret, hanem immár a negyediket, és úgy látszik, marad is, hiszen a törvényt csak nagyfokú konszenzussal, kétharmados többséggel lehet megváltoztatni.

A választási eljárásról szóló törvény ugyanakkor 1997-ben megszületett, vagyis az eljárásra vonatkozó anyagot kiemelték az eredeti törvényből. Az eljárási normák tekintetében egy sereg változást is hoztak. De az alapstruktúra, vagyis hogy a politikai szereplők milyen szabályok között küzdenek, nem változott.

Nos, a pártrendszer 1989 óta drasztikusan átalakult Magyarországon. Én azzal magyarázom a választások nagyon különböző eredményeit és különböző lefolyását, hogy megindult egy koncentrációs folyamat a pártrendszerben. Ez egy szakmai kérdés, hogy vajon a pártrendszer hat-e a választói magatartásra, vagy a választási rendszer alapvető szabályai hatnak arra, hogy miként alakul a pártrendszer. Ez utóbbi az, amely meghatározó, plusz még az országgyűlés működési rendje is befolyásolja a folyamatokat (hadd utaljak itt a frakcióalakítás szabályaira az országgyűlésben). Nyilvánvaló, hogy a jelenleg ellenzékbe szoruló jobbközép pártoknak az az érdekük, hogy maximálisan koncentrálják erejüket, és egy nagy tömbbe tömörüljenek, ennek azonban ellene mond, hogy a parlamentben abban érdekeltek, hogy többszereplőssé tegyék a játékot, mert így tudnak hatékonyabban részt venni a küzdelmekben. Ergo, két frakció alakul meg a jobboldali póluson, amint ezt már a választási megállapodás is előrevetítette.

– Az átlagpolgár számára a kampányok hangvételében voltak drámai újítások.

– Ha a legutóbbi választásokat tekintjük, azt látjuk hogy igen kiélezett küzdelem előzte meg a választásokat. Egyértelmű volt az, hogy a kormány minden áron meg kívánja hosszabbítani hivatali mandátumát. Nagyon erős érdekek fűződtek a hatalom megtartásához, és a választási kampányra az volt jellemző, hogy mindenféle eszközt bevetettek a hatalom megtartása érdekében. Az elfogadottnak tűnő negatív kampány elemeit is. A választásoknak igen nagy volt a tétje, és épp azért, mert megszűnt a verseny sokszereplős jellege, ez még inkább kiélezte az ellentmondásokat. Végül is nagyon furcsán alakult a két forduló. Valaki úgy jellemezte – és azt hiszem, találó ez az értékelés –, hogy az első fordulóban a választók a kormány ellen szavaztak, míg a második fordulóban a szavazás a jobb-bal tengelyen oszlott meg. Végül is a szavazóközönség a második fordulóban aszerint döntött, hogy magát ki melyik oldalra sorolta. Ebben a tekintetben enyhe jobboldali fölény alakult ki a második fordulóban, ami megjelent az egyéni választókerületek többségében. Ezzel magyarázható, hogy a második fordulót egyértelműen a kormánypártok nyerték meg.

– Nagyon érdekes a mezőny redukálódása (eddig hatpártiak voltak, most négypárti lesz a parlament). Az a körülmény, hogy a területi listás választásokon az MSZP sem szerzett ilyen magas támogatottságot, és a korábbi jobboldal fő pártjai sem voltak soha ilyen erősek, mint most a Fidesz-MPP, mutatja ezt a kettéosztottságot. A két nagy párt mellett inkább csak kiegészítő jelleggel került be az SZDSZ és az MDF. Hogy értékeled ezt a jelenséget?

– Elsősorban azzal, hogy az egyéni választókerületek Magyarországon a választói magatartást eleve polarizálják. Végül is két politikai erő közötti választásra redukálódik a verseny. A jobboldali választói tömeg az elmúlt tizenkét évben mindig erősebb volt létszámát tekintve, mint a baloldali. Tehát enyhe fölény jellemezte mindvégig a jobboldalt. Ráadásul a liberális tábort nem tekinthetjük egyértelműen sem jobb-, sem baloldalinak, mivel a centrumban elfoglalt helyükből eleve adódik mindkét lehetőség. Különösen igaz ez a választások közül 1990-re és 1994-re. Az SZDSZ nagyon sok olyan jobboldali szavazót vonzott magához, akik a rendszer letisztulása után egyre inkább eltávolodtak ettől a párttól. Az SZDSZ szavazóinak magatartását elsősorban az motiválta, hogy a kormányváltást fogalmazódott meg fő célként. Nagyon sokan csatlakoztak ehhez olyanok, akik nem igazán baloldaliak, és csak félszívvel támogatják a szocialistákat. Ez tehát nem egy annyira egységes tömb, mint a jobboldali, sokkal heterogénebb, sokkal esetlegesebb. Nem mondanám azt, hogy az MSZP tartósan a 30 százalékos támogatottság fölé emelkedett, mert ez valószínűleg nem igazolható. Arról van szó, hogy nagyon sokan csatlakoztak a szocialistákhoz protest szavazatokkal olyanok, akiknek nem tetszett az eddigi kormányzás, és le akarták váltani az Orbán-kormányt. Ezek között sok olyan szavazó volt, aki a második fordulóban már elfordult az MSZP-től.

Nagyon nehéz persze jellemezni a különböző szavazótáborok összetételét. Ehhez nagymintás szociológiai felvételek szükségeltetnek. Ilyen nagymintás, az attitűdöket a teljesség igényével felmérő kutatásra a rendszerváltás óta még nem került sor. Ilyen kutatás tudna csak választ adni arra a kérdésre, hogy a lakosságnak voltaképpen milyen a politikai szerkezete. Azt hiszem, nem állok távol a valóságtól, ha azt mondom, hogy az MSZP 42 százalékos tábora nagyon sokféle politikai attitűdből tevődik össze. Korántsem mondható az, hogy ez a választás tartósan megnövelte a baloldal támogatottságát.

– A szocialistáknak Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltségével olyan stratégiája alakult ki, hogy a nemzeti közép kormánya a megosztottsággal szemben teremtsen egységet, és a párt balközép arculatát a centrum irányába vigye el. Eredményesnek gondolod-e ezt a stratégiát a tekintetben, hogy mozgósította a mozdítható szavazói kört, vagy ez a kör is olyan ellentétesen mozgott a két forduló között, mint az előbb említett protest szavazó?

– Őszintén szólva, nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Medgyessy Péter közismerten úgy ítéltetik meg, hogy nem túlságosan jó kommunikátor, nem igazán mobilizált olyan embereket, akik a határon álltak. Az tény, hogy a jobboldalon a második fordulóban rengeteg ember megmozdult. Olyan emberek, akik korábban nem vettek részt a választásokon. Valószínűleg a kisgazda szavazótábort tudták mobilizálni. Erre utalnak azok a fejlemények, amelyek az alföldi átfordulásokat mutatják. Orbán Viktornak az a jelszava, hogy “vigyél még egy embert a választásokra”, valószínűleg hatékony volt ezeken a területeken. Orbán Viktor országjáró körútja sikeresnek minősíthető, elsősorban az alföldi, dél-alföldi választóközönséget mobilizálta. Nyugat-Dunántúl elsősorban jobboldali beállítottságú, mégpedig a baloldal-ellenesség és a katolicizmus erős alapjai miatt; itt tehát nem kellett sokat tenniük a siker érdekében. Ahol fordítani voltak képesek, azok elsősorban az agrárvidékek, ahol a negatív kampány hatott. A Medgyessy-féle attitűd nehezen versenyképes a negatív kampánnyal szemben. Mert hát egy passzívabb magatartást jelent. Akik mobilizálódtak a jobboldalon, azokkal el lehetett hitetni, hogy a szocialista kormányzat reális veszélyeket jelent a mindennapokban erre az agrárnépességre.

– Nem tekinthetjük-e negatív kampánynak az MSZP stratégiáját is? Hiszen a fő hangsúly azon volt, hogy az Orbán-kormány korrupt, és összejátszik a szélsőjobboldallal. Ha pedig a baloldal csak negatív üzenetekre tud építeni, az figyelmeztető jel a jövőre nézve. Ha csak azt tudja sulykolni, hogy a másik oldal antiliberális és antidemokratikus, és hiányoznak azok a pozitív mondanivalók, amelyekkel egy baloldali mondanivalót meg lehet alapozni, az hosszú távon kevés a tömegbefolyás megerősítéséhez.

– Úgy ítélem meg, hogy az MSZP első forduló előtti stratégiája nem volt klasszikusan negatív kampány. Nyilvánvaló, hogy az ellenzék a választások előtt megpróbálja csokorba szedni azokat a mondanivalókat, amelyekkel a kormányt támadni tudja. Megpróbálja megmutatni a választóközönségnek, hogy miért kell ezt a kormányt leváltani. Egy sor negatív elemet felvonultat, amely egyértelműen a kormány sikertelenségét demonstráló leltár. Ez önmagában még nem negatív kampány, ez egy teljesen funkcionális dolog. Arról van szó, hogy a kormányt leváltani akaró erők felsorolják sérelmeiket. Tény, hogy a leköszönő kormány az első a rendszerváltás óta eltelt időszak kormányai közül, amely – hogy finoman fogalmazzak – kitágította a jogi szabályozás kereteit, és az íratlan, néha az írott jogot is sértő módon kormányozott. Gondolok itt például a parlament ellenőrző szerepének teljes negligálására. Azok a felvetések, amelyek a kormány ilyen jellegű tevékenységével voltak kapcsolatosak, teljesen megalapozottak, abszolút igazolhatóak voltak. A kérdés csak az volt, hogy a választóközönségre mennyiben lehet hatni ezekkel az érvekkel. Az emberek jó részét ugyanis nem érdekli, hogy a parlamenti csatározásokban milyen visszásságok találhatók. Sokkal inkább érzékenyek az egzisztenciális problémákra.

Tehát úgy látom: az ellenzéki pártok nem negatív kampányt folytattak. Inkább azt mondhatjuk: a baloldali és a liberális értékeket a program szintjén kevéssé tudták felmutatni. Ez egyfajta arányeltolódás volt, tehát nagyobb hangsúly esett a kormánykritikára, mint a pozitív üzenetekre. Ezt aztán pótolták a két forduló között, amikor egyre intenzívebben hangoztatták az első száz nap kormányzati intézkedéseit.

A kormányoldalon a negatív kampány erőteljes volt – ilyen a lejárató és a személyeskedő kampány, és az, amely nem valóságelemeket vonultat fel. Negatív az a kampány, ahol valótlanságokat próbálnak beállítani valós dolgokként. Ebben az értelemben a két forduló között a Fidesz kifejezetten negatív kampányt folytatott. Ha ugyanazt a kifejezést használjuk az MSZP kampányára és a Fidesz két forduló közötti magatartására, akkor gondban leszünk. Tehát ezt a distinkciót meg kell tennünk. Érdekes az is, hogy a negatív kampányt a közönség korábban mindig elítélte. Most másként viszonyult hozzá, mintha elfogadta volna, hogy szabad negatív kampányt folytatni.

– Az előző kérdést megtoldva: hogyan értékelhetjük azt a különbséget, amely a két oldalnak a köztéri szereplésekhez való viszonyát jellemzi. Orbán Viktor legalább kétszer annyi vidéki szereplést vállalt, mint Medgyessy Péter (legalábbis a kampányidőszakon belül).

– Nekem is az az érzésem, hogy az MSZP mintha lemondott volna a tömegmobilizáció eszközéről. Kérdés, hogy milyen megfontolásból alakult ez így. Az elképzelés az volt, hogy jobb, ha hagyjuk az ellenfelet negatív kampányba fordulni, mert ezzel ők a választókat el fogják ijeszteni maguktól. És anélkül, hogy nekünk bármit kellene tennünk, demonstráljuk azt, hogy mi nem folytatjuk ezt a stílust, mi demokratikusak, konszenzuálisak vagyunk és önmagában ezzel híveket szerezhetünk. Ennek a stratégiának a kiindulópontja az volt, hogy a magyar választó nem szereti a kilengéseket, és igazából nem is vonható a tömeghisztéria hatása alá. Nos, ez nem igazolódott be.

Nyilvánvaló, hogy Medgyessy Péternek legalább olyan intenzív kampányt kellett volna folytatnia vidéken, legalább annyi helyre el kellett volna mennie, és legalább olyan erővel fel kellett volna mutatnia azokat az információkat és programpontokat, amelyek a szimpátiát felé fordíthatták volna. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nagyon nehéz a negatív kampánnyal szemben védekezni. Nem volt könnyű helyzetben az MSZP, nem vett igénybe olyan eszközöket, amelyek hatásosanak bizonyultak volna. Majdnem a kormányzásba került ez a tudatosan vállalt passzivitás.

– Ez sokat elmond a folyamatok dinamikájáról is. Hiszen annál jobbra nem nagyon lehet menni, ahová Orbán a Testnevelési Egyetemen elmondott beszédével ment. Ennek során időnként már Mussolinire emlékeztető érvelések hangzottak el. (Eszerint egyfelől a nagytőke, másfelől a szocializmus a fő csapás iránya – mintha a Fidesz ezt megtehetné.) Ehhez képest úgy tűnt, hogy beválhat a nemzeti centrum a teljesen jobbra menő erőkkel szemben. Közben azonban a Fidesz sikeresen vett vissza a radikalizmusból (hit, remény, szeretet, összefogás emlegetésével), elejét véve annak, hogy magát egyértelműen a szélsőjobb mezejére helyezze.

– A Fidesz nagyon erőszakos kampányt folytatott a két forduló között, olyan elveket is felhasznált, amelyek korábban szóba sem jöhettek. Az, hogy tömeggyűléseket szervezett, teljesen új jelenség. A kettéosztottság már régóta megvan a magyar közéletben, sőt talán csak erősödni fog. Mégis úgy gondolom, hogy a dolog vidéken, és főleg a magyar Alföldön dőlt el.

Az, hogy a jobboldal maga köré tudta gyűjteni a szavazók tekintélyes részét, döntően két forrásból táplálkozott. Ha konkrétan megnézzük azokat a körzeteket, ahol átfordították az első fordulós eredményt (a baloldali többséget jobboldali többséggé), azt látjuk, hogy az ott kialakult jobboldali többség nem egy meggyőző többség. Egyértelműen arról van szó, hogy az első fordulóban részt nem vett szavazókat tudtak mobilizálni, másrészt pedig azt is vizsgálni kell, hogy az SZDSZ szavazótábora hogyan viselkedett. Már az elemzésnek a primer szakaszában is látható, hogy a fővárosban az MSZP-SZDSZ együttműködés lehatolt a szavazókig. Ezt mutatja Pető Iván győzelme, és hogy nagyon erős jobboldali körzetekben két százalékra meg lehetett szorítani a jobboldali jelöltet (pl. Balsai Istvánt). Az eredmények ott is szorosak voltak, ahol végül a jobboldal győzött. A fővárosban tehát ez a praktikus együttműködés működött. Ugyanakkor ez vidéken nem így volt. Számokkal igazolható, hogy az SZDSZ szavazói a második fordulóban vagy nem mozdultak meg, vagy a Fideszre szavaztak, de semmiképp sem jelent meg az MSZP támogatói körében az első fordulós liberális szavazótábor. Ugyanez jellemző még fokozottabb formában a Centrum Pártra. Ezt sokan úgy állították be, hogy legalább fele részben baloldali szavazótáborról van szó. Jelöltjeik sok esetben a baloldali jelöltek támogatását irányozták elő, de ez nem vált valóra. Sajátos a szerencsi példa. Itt az első forduló után nagy arányban vezetett az MSZP-s jelölt. A centrumos Kupa Mihály visszalépése nemhogy bebiztosította volna ezt a győzelmet, hanem végül mindössze két szavazaton múlt, hogy a szocialista jelölt, Szabó György nyert. Ha a Centrum szavazói többségükben valóban baloldaliak lettek volna, egészen másképp alakul az eredmény itt és más körzetekben is.

Meg kell tehát vizsgálni, hogy a szavazótáborok hogyan mozogtak a két forduló között. Úgy tűnik, hogy a nagyon erős jobboldali-szélsőjobboldali tömbbel szemben nincs esélye az MSZP-nek és az SZDSZ-nek külön a belátható jövőben. Meg kell tanulniuk nemcsak a parlamentben együtt dolgozni és kormányozni, hanem meg kell próbálniuk a szavazótáboraikra is olyképpen hatni, hogy azok közeledjenek egymáshoz. Hosszabb távon csak ez alapozhatja meg a baloldal és a liberélis centrum sikerét.

– A közvéleményt is foglalkoztatja – bár alapvetően szakmai kérdés –, hogy mit gondoljunk a Fidesz-MDF közös listáról. Sokan bizonytalanok voltunk, hogy végül is együtt kell-e számolnunk a Fideszt az MDF-fel, vagy külön. A törvény szerint a köztársasági elnöknek a legerősebb párt vezetőjét kell felkérnie kormányalakításra, és hogy ki a legerősebb, itt most attól függ, hogy külön számoljuk-e őket, vagy együtt. Ha külön, akkor az MSZP a legerősebb, ha együtt, akkor esetleg egy kisebbségi kormány alakítására is fel lehetett volna kérni Orbán Viktort.

– Nem létezik ilyen alkotmányos előírás, legfeljebb íratlan szabályról beszélhetünk. A magyar alkotmány ráadásul nem teszi lehetővé kisebbségi kormány megalakítását, legföljebb a fenntartását, ha a többség lemorzsolódik. A választási szabályok ebből a szempontból egyértelműbbek. Abból kell kiindulni, hogy a politikai mező jobboldalán két párt indult egy közös jelölő szervezettel. A két párt úgy döntött, hogy nem külön méretteti meg magát, hanem összeállít egy közös jelölőszervezetet, amely közösen állít jelölteket mind az egyéni választókerületekben, mind pedig a listákon. Vagyis egy pillanatig sem vált kétségessé az, hogy itt a két szereplő két önálló szereplő. Már csak azért sem, mert a megállapodásukba azt is belefoglalták, hogy az MDF külön frakciót hoz majd létre az Országgyűlésben. Az is látható, hogy itt két nem azonos súlycsoportba tartozó párt indult. A Fidesz fölénye megkérdőjelezhetetlen volt politikailag. Jogilag a bizonytalanság csak ott öltött testet, hogy ilyen esetben a két pártnak meg kell jelölnie, hogy a töredékszavazatok után az országos listáról milyen arányban szereznek mandátumot. Előzetesen nyilatkozniuk kellett, és eszerint kell eljárni a kiosztásban. Ezt a két párt nem tette meg, de van a törvényben egy olyan szabályozás, hogy ilyen nyilatkozat hiányában az osztozkodás mértéke 50-50 százalék. Ez biztosította egyértelműen, hogy az MDF bejut a parlamentbe. Az igazi kérdés az volt – és ezt az OVB eldöntötte, még mielőtt kiegészült volna a pártok által delegált tagokkal –, hogy nem kötelessége a két pártnak az állami támogatást is ugyanebben az arányban megosztani. Ez sajátos értelmezés, mivel fel lehet vetni, hogy a két dolog össze van kötve. A modellezett társadalmi támogatáshoz igazodnia kellene a költségvetési támogatásnak is. Az 50-50 százalék azt mutatja, hogy a két párt biztonságra törekedett, és nem lehetett kétségünk afelől, hogy melyikük jut be, és melyik nem.

Számunkra teljesen egyértelmű volt az, hogy a köztársasági elnöknek mérlegelnie kell, kinek ad megbízást kormányalakításra. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a két pártot külön kell kezelnie. Lebegtették ugyan ezt a kérdést, de teljesen egyértelmű volt, hogy a közös listákon Fidesz-túlsúllyal két párt indult. Nyilvánvalóan akkor is külön frakciót alakítottak volna, ha elérik a többséget. Az pedig, hogy a két jobboldali párt közös erővel több mandátumot szerzett, mint az MSZP, nem adott jogkört a köztársasági elnöknek arra, hogy Orbán Viktort jelölje meg miniszterelnökként. Ez ellentétes lett volna a választási eredményekkel. Szerencsére egy pillanatig sem merült föl. Világossá vált, hogy ha a köztársasági elnök nem a legnagyobb politikai erőnek adja a megbízást, akkor visszaél a hatalmával. Az első pillanattól világos volt, hogy a legnagyobb politikai erő a parlamentben az MSZP lesz.

– Valóban egyértelműnek hangzik mindez. Mégis nagyon sokan hangoztattak kifogásokat, csalásról is beszéltek, főként a MIÉP, amely bírósági eljárásokat is próbált kezdeményezni, többszáz helyen. Egyfajta hisztéria alakult ki, ami az eredmények megkérdőjelezésének miliőjét teremtette meg. Mit mond ez a demokratikus politikai kultúráról? Veszélyben van-e az intézményrendszer?

– Én egyszerűen a kiélezett versennyel magyarázom a kifogások nagy számát, és azt a tényt, hogy olyan nehezen tudják az egyik oldalon elfogadni a végső eredményeket. Ha nem kevesebb, mint egy százalék lett volna a különbség az MSZP és a jobboldali szövetség között, hanem mondjuk négy vagy öt, akkor nyilvánvalóan nem így merülnek fel ezek a kérdések. A szoros eredmény mobilizálta a csalódott embereket, vagy azok egy részét. Nem mindennapi események történtek. Az, hogy a MIÉP nem jutott be a parlamentbe, nagy jelentőségű fejlemény. Tudtuk persze, hogy ha magas lesz a részvételi arány a választásokon, akkor a MIÉP-nek kisebb az esélye a bekerülésre. Azt se felejtsük el, hogy az első forduló előtt az igazán izgalmas kérdés az volt, hogy mely pártok jutnak be a parlamentbe. Csurka István pártjában az időközi választási eredményekre támaszkodva azt állították, hogy tíz százalék fölötti a támogatottságuk. A pártvezér azonban túl korán jelentette be, hogy az első forduló után visszalépteti a jelöltjeit. Ezzel a saját esélyeit is nagymértékben csökkentette. Igaz – és itt visszautalnék az előbbi kérdésre –, az SZDSZ és az MSZP nagyon erős kampányt folytatott a MIÉP-pel szemben. Ezt lehet eltúlzottnak értékelni utólag, de azt gondolom, reális volt a veszély, mert a MIÉP veszélyeztette volna az uniós csatlakozási folyamatot. Különösen olyan választási eredmény esetében – és ettől nem álltunk nagyon messze –, amikor a MIÉP adta volna a kormányzati túlsúlyt. Bizony, ez olyan kompromisszumokra szorította volna a jobboldali kormányt, ami nagyon megnehezítette volna a csatlakozási tárgyalásokat. Azáltal, hogy a köztársasági elnök felszólította a polgárokat a részvételre, azáltal, hogy nagy kampány folyt a részvétel érdekében, végül is a MIÉP nem jutott be a parlamentbe. De csakis azért, mert a szavazótáborát nem tudta lényegesen növelni. A szoros küzdelem, a hasznos szavazat elve vitte el a MIÉP-től a választópolgárokat. Hogyha nem lett volna ilyen kiélezett a küzdelem a két nagy párt között, a MIÉP valószínűleg bekerül a parlamentbe, hiszen ettől nem volt nagyon messze.

Az igazi nagy eredmény az volt, hogy az SZDSZ bekerült. Ez pedig azzal együtt, hogy a MIÉP nem jutott be, még inkább felfokozta az érzelmeket. Rengeteg szélsőjobboldali szavazót mozgósított ez a fejlemény. A panaszok özöne mögött elsősorban ennek a sértődött szélsőjobboldali tömegnek az aktivizálódása áll.

A jobboldal vezetői a második forduló után beismerték ugyan a vereségüket, de úgy gondolták, hogy a mandátumeloszlást meg lehet talán fordítani. Olyan szoros volt a verseny, hogy elvileg nem volt kizárt, hogy jogorvoslatokkal több körzetben is változást lehet elérni, és ez a kormányzásra is kihathatott volna. Gondoljuk végig: ha csak hat választókerületben sikerül kierőszakolni az új választást, és ezekben mindben sikerül elérni a jobboldali győzelmet, akkor most nem a szocialisták alakítanak kormányt az SZDSZ-szel, hanem a jobboldal. A szoros eredmény megnövelte a panaszok számát, és azt a látszatot keltette, hogy a választási eredményeket érdemes megtámadni. Idén a korábbiaknál jóval látványosabb volt ez a jelenség. Ez már megkezdődött az ajánlási eljárásban is. Rávilágított ugyanakkor arra, hogy nagyon sok a hiba az eljárási törvényben. Például az ajánló cédulák esetében nincs meg a kellő garancia arra, hogy ezekkel a cédulákkal ne lehessen visszaélni. A szavazás lebonyolítása körül is volt jó néhány szabálytalanság. Az érvénytelen szavazatok minősítése például egy olyan kérdés, amely nagyon sok rejtett visszásságot takar. Épp a szerencsi körzet szavazatainak újraszámlálása mutatja, hogy milyen sok a bizonytalanság az eljárási szabályok között.

– Mindennek a csúcsa a pécsi joghallgató esete az SZDSZ töredékszavazataival.

– A pécsi joghallgató, Vecsernyés Sándor mögött feltehetően a Fidesz vezérkara állott. Ha nem is tudjuk ezt bizonyítani, nagyon erősen feltételezhetjük. Az, hogy a visszalépő jelöltek esetében esetleg meg lehet semmisíteni a töredékszavazatokat, és e javaslat mellett komoly erők is felsorakoztak (például két volt alkotmánybíró), súlyos problémáról árulkodik. Egy rádiónyilatkozatban az Alkotmánybíróság volt elnöke, Sólyom László is komolyan mérlegelhetőnek értékelte a beadványt. Nyilvánvaló, hogy a pécsi joghallgató agyából kipattanhatott ugyan ez a szikra, de a kidolgozását komoly intellektusok is segíthették. Emögött az az elkeseredettség is áll, amely a kormányzati pozíció elvesztésével hozható összefüggésbe. Választójogi szempontból a felvetés nyilvánvaló félreértésen alapult, csak a politikai motiváció tehette komollyá.

– Mennyire befolyásolja a kormányzás mechanizmusát és a parlament működését a tíz fős, igen csekélynek értékelhető többség?

– Talán meglepő, amit mondok. Nyugati példákból kiindulva, azt állíthatjuk, hogy a tíz mandátumos különbség majdnem kényelmes többséget biztosít. Az eddigi parlamentek igen nagy mandátumtöbbségekkel működtek, sőt 1994–98 között kétharmados többsége is volt az akkori kormányzó pártoknak. Ha belegondolunk, hogy ebben a ciklusban az egész magyar alkotmányos struktúrát át lehetett volna alakítani különösebb probléma nélkül, és hogy tulajdonképpen 1997-ig nem történt semmi (97-ben történtek aztán olyan kétharmados változtatások, amelyek az ellenzék támogatása nélkül születtek meg), végül is azt mondhatjuk, hogy ez a tízfős többség elfogadható és kényelmes. Ugyanakkor az is látható, hogy ez a helyzet konszenzuális politikára kényszeríti a koalíciós partnereket. Ezen azt értem, hogy kétféle magatartástípust kell nagyon határozottan felvenniük a kormánypártoknak. Egyfelől nagyon határozottan meg kell próbálniuk a frakciófegyelmet érvényesíteni a politikailag funkcionális kérdések mellett. Szankcionálniuk kell a parlamenti jelenlétet csorbító megnyilvánulásokat. A szavazásoknál lehetőség szerint jelen kell lenniük a kormánypárti képviselőknek. Ezt azonban már tapasztaltuk a Fidesznél is. Ahogy a Fidesz-többség olvadozott, ahogy a kisgazdák kivonultak vagy elfogytak a Fidesz mögül, a Fidesz is kénytelen volt nagyon keményen fegyelmezni a saját frakcióját, annak érdekében, hogy a kormányzó többség ne kerüljön veszélybe.

Egyfelől tehát a két pártnak fegyelmeznie kell a saját képviselőit, egy újfajta, kötöttebb stílust kell felvenniük, másfelől pedig keresni kell a konszenzuspontokat mindazokban a kérdésekben, amelyekben az ellenzékkel együtt lehet működni. Kulturális értelemben ez problémákat fog okozni, hiszen mind a liberálisok, mind a baloldal köreiben nagy hagyománya van az éles szembenállásnak. Nyilvánvaló azonban, hogy a politikai pártoknak készülniük kell a jövőre, és el kell tudniuk dönteni, hogy melyik a funkcionális viselkedési mód. A két párt nagyon egymásra van utalva. Úgy látom, hogy a gazdaságpolitikában semmiféle probléma nem lesz a két párt politikájának összeegyeztetésével, viszont jelentős feszültségek keletkezhetnek a szociálpolitikai kérdéseknél. Komoly problémát látok az egészségügyi kérdéseknél, ahol nagyon ellentétes a két párt filozófiája. Az MSZP-nek a hagyományos liberális gazdaságpolitikáját – különösen az uniós csatlakozásra való tekintettel – egy kicsit transzformálnia kell. Az uniós csatlakozás egy sor kihívást jelent. Végre, tizenkét év után bátrabban kell olyan baloldali értékek mellett kiállnia, amelyeket a korábbi kormányzási ciklusaiban nem tudott megvalósítani – részben persze a gazdasági szükséghelyzet miatt.

– Egyetlen kérdés ehhez: ha kormányválság nélkül meg is lehet úszni, el lehet-e kerülni az egy ciklus alatti négyszeri bizalmatlansági indítvány lehetőségét az új többség számára?

– Nemcsak bizalmatlansági indítványt kell beterjeszteni, hanem a kormánynak tényleg meg kellene változnia négyszer, hogy ez az alkotmányos formula alkalmazható legyen. De ennél fontosabbnak tartom, hogy a kormánytöbbség kezében mindig ott van az új választások kiírásának lehetősége. Egy dolgot fontosnak tartok hangsúlyozni. A Fidesz négyéves kormányzása nyilvánvalóan kihat az MSZP és az SZDSZ viselkedésére is. Sok mindent meg fognak merni tenni, amit nem mertek volna megtenni, ha nem lenne mögöttük egy négyéves Fidesz-kormányzás. A két oldal politikai kultúrája nyilvánvalóan hat egymásra. Miután nem légüres térben folyik a politizálás, ez markánsabb viselkedést fog kiváltani a másik oldalon is, de szelektíven. Hangsúlyozom, nagyon kemény négy évnek nézünk elébe, de ez nem jelenti azt, hogy a tízfős többség önmagában kormányválságot involválna. Ez attól is függ, hogy a fontos csomópontokban hogyan tudják a konfliktusokat feloldani. Nyilvánvaló, hogy az MSZP inkább lesz hajlandó együttműködni a Fidesz-MDF-fel, mint ahogy ez fordítva volt az elmúlt években. Lesz néhány nagyon kényes probléma, ahol nem lehet elkerülni az összeütközést. A családtámogatási rendszert például mindenképpen át kell alakítani. A felsőbb jövedelmi rétegeket támogató családpolitikát nem hagyhatja érintetlenül a kormány, s a változtatás óriási ellenállást fog kiváltani a másik oldalon. A Fidesz az elmúlt négy évben konfliktusvállaló magatartást tanúsított, s emiatt a közvélemény nem fogja zokon venni a hasonló eljárást az MSZP és az SZDSZ részéről sem. Ha a kormány megalakításában kompromisszumokra tudnak jutni – márpedig nincs más lehetőség –, a továbbiakban már könnyebb lesz a két párt tevékenységének az összehangolása. Ráadásul itt az a tény, hogy egy szakértő miniszterelnök áll a kormány élén, aki nem tagja sem az MSZP-nek, sem az SZDSZ-nek, megkönnyíti az egyeztetést. Medgyessy Péter el tud vonatkoztatni olyan befolyásoktól, amelyektől nyilván nem tudna eltekinteni, ha szorosabb pártkötődéssel rendelkezne. Így könnyebben tud majd nemet vagy megálljt mondani bizonyos törekvésekre, amelyek a kormány egységét veszélyeztethetik.

– Köszönjük az interjút.