A Nike, amely fiatalkorúak kizsákmányolásáról híresült el Ázsiában, az amerikai fiatalok előtt a "forradalom" híveként tűnik fel. A Seven Up üdítő szörnyűséges nemzetközi összeesküvést leplez le. Célja? Megtiltani a fogyasztóknak, hogy Seven Up-ot igyanak.

A “kultúrák háborújáról” szóló amerikai közbeszéd állandó mítoszainak egyike szerint – amivel az USA társadalma, állítólag, több mint harminc éve küszködik –, a fiatalság ellenkultúrája a szociális engedetlenség inherens hatalmával bír, s az örök küzdelem hippi és kékgalléros, diszkórajongó és istenhívő vagy individualista és konformista között ugyanolyan fontosságú, mint amilyen annak idején az osztályharc volt.

E hiedelmet nemcsak a cultural studies egyetemi apostolai vallják, hanem az ipar és a szórakoztatás nagyfőnökei is. Ha az ember az Egyesült Államokban bármely nagy nézettségű televíziós programot megnézi, azt tapasztalhatja, hogy a hirdetők a reklámot arra használják, hogy “forradalomra” szólítsanak fel, a szokások és a szabályok áthágására buzdítsanak, s arra, hogy a végsőkig kell elmenni, bármit is mondjanak a nagyfőnökök, az öltönyben járók és a szentfazekak. Minden árucikk – a terepjárótól a teniszcipőig vagy a zöldcitrommal ízesített szódavízig – mint a Jimi Hendrix zenéjében, Jack Kerouac elbeszéléseiben vagy az underground kultúra ritmusában kifejeződő “lázadó fiatalság” nélkülözhetetlen kelléke jelenik meg. A mobiltelefon-társaságok elsősorban a mi számunkra szeretnék lehetővé tenni, hogy önmagunk lehessünk; a parfümgyártók a természeti népek kultúráját bálványozzák¹ ; a számítógépes cégek, úgymond, a nép kezébe adják a hatalmat, a kereskedelmi ügynököknek pedig minden vágyuk, hogy megtörjék a piaci törvényeket.

A Nike, amely fiatalkorúak kizsákmányolásáról híresült el Ázsiában, az amerikai fiatalok előtt a “forradalom” híveként tűnik fel. Az Apple vagy a Gap áruházlánc székházának homlokzatán avangárd hírességek fotói láthatók. A reklámokat elárasztják az ökölbe szorított kezek. A Seven-Up üdítő szörnyűséges nemzetközi összeesküvést leplez le. Célja? Megtiltani a fogyasztóknak, hogy Seven-Up-ot igyanak…

De vajon mitől ilyen “cool”, ennyire “lázadó” az amerikai kereskedelmi kultúra? Az egyik fajta magyarázat demográfiai természetű. Eszerint a reklámszakemberek folyamatosan elemzik a fiatalok kulturális szokásait, hogy minél jobban a közelükbe férkőzhessenek. Utánozzák az iskolások között uralkodó viselkedésmintákat, hogy még több Sprite-ot, Reeboks-ot vagy Levi’s-t adhassanak el. Ez az elmélet azonban nem nyújt kielégítő magyarázatot arra, miért kész magáévá tenni a reklámipar a “lázadást”, a hirdetők kifejezetten “cool” megnyilvánulásait, a “kontesztálás” megannyi kifejezésmódját, amikor tizennyolc évnél jóval idősebb fogyasztóknak szánt termékeket akar eladni. Midőn a terepjáró sportkocsik gyártói Jimi Hendrix zenéjéhez nyúlnak, aligha a gimnazisták figyelmét akarják felkelteni.

A “hip” kultúra valami olyat fejez ki, ami messze túlmutat a fiatalokat megcélzó kereskedelmi érdekeken. A konzumerizmus már az 1920-as években hadat üzent a korábbi, termeléshez kötődő értékeknek. A hangsúlyt a mértékletesség és a puritán indíttatású elfojtás helyett a kedvtelésre és az élvezetre helyezte. A divatot és a múlandóságot magasztalta az előrelátás és az állandóság erényeivel szemben, a fiatalságot a tapasztalat, a változást a hagyomány, az újat a régi ellenében.

A hirdetési cégek ezirányú megrögzöttsége szintén a reklámipar lényegéből fakadó probléma terméke. A marketingügynökségek az 1960-as évektől kezdve kénytelenek voltak szembenézni a ténnyel, hogy célközönségük egyre szkeptikusabb a reklám céljaival és ígéreteivel szemben. A reklám szétszabdalja a televízió-műsorokat, vacsoraidőben hív telefonhoz, s gyakran erőszakos és ostoba. Főleg pedig sok, túlságosan is sok van belőle. Egy átlagos amerikai évente közel egy millió ilyen jellegű “kommunikációnak” van kitéve.

A hirdetőknek ebben a hangzavarban kell megszólalniuk, s legyőzniük a közönség fenntartásait. Ezért aztán kifejlesztették a “kreativitás” egyfajta kultuszát, ami, ha észre kívánják vétetni magukat, arra kötelezi őket, hogy sokkolóak vagy meglepőek legyenek. A mindig újnak kijáró rajongás ilyenformán nem csupán strukturális okokra vezethető vissza (a ma terméke szükségképpen jobb, mint a tavalyi modell), hanem azzal a ténnyel is magyarázható, hogy az újdonság az egyedüli eszköz az üzenet remény szerinti célba juttatására. Emiatt kultiválja a reklám világa hosszú ideje a hierarchiák elvetését: a nyakkendő-nélküliség vagy a casual wear [lezserség] a munkahelyeken egyaránt a Madison Avenue² újítása.

Jean-Marie Dru francia reklámszakember először 1996-ban az Egyesült Államokban kiadott könyvében³ bemutatja a hirdetők szokványos “kreatív gyakorlatát”. Eszerint egy dezodor- vagy egy aszpirinfajta eladásához, a “kreatív” hirdetőnek meg kell neveznie valamely társadalmi konvenciót – a “status quo fenntartásához szükséges bizonyosságok egyikét”, majd azt egy “diszlokációnak” [felbontás, szétszedés] nevezett, szinte orgasztikus eljárás során szét kell zúznia. “Kavard fel az állóvizet, változtasd meg a szabályokat, rázd fel a fogyasztót, s idézd elő a változást” – javasolja Jean-Marie Dru –, hogy ezáltal megtaláld a nyitját a termék elfogadtatásának s az emberi felszabadulásról alkotott tágabb “vízió” kialakításának.

A sikeres márkák mind a különböző társadalmi konvenciók ellen lépnek fel. Jean-Marie Dru példákon keresztül mutatja be az olyan hirdetéseket, ahol érzékiségtől kicsattanó kamaszok élcelődnek idős és szégyenlős embereken, ahol a Guiness sör jelképezi, hogy valaki a non-konformista, “egyéniségük új kifejezésmódjait kereső” fiatalok közé tartozik, ahol a Macintosh, az “establishment-ellenes vállalat” nevetség tárgyává teszi a menedzsment régebbi formáit.

A “diszlokáció” egyetlen társadalmi konvenciót hagy érintetlenül: a márkanevekhez való ragaszkodásét. S ebben nincs semmilyen ellentmondás: “Ha a vállalatok és a márkák nem ’diszlokálnák’ magukat, a fogyasztók rájuk unnának. A diszlokációnak köszönhetően azonban érdeklődésük és lojalitásuk megmarad.”

S mindez már-már apokaliptikus vonásokat ölt: a menedzsment valamennyi teoretikusa “forradalminak” tartja magát. Némelyikük azonban ennél is messzebb merészkedik: a reklámozott vállalat szolgálatába egyenesen a szociális igazságosság gondolatát állítja… Ahhoz, hogy valamely márka sikeres legyen, azt a látszatot kell keltenie, hogy “álomból vétetett” – fejti ki Jean-Marie Dru, s mondandóját szándékosan a haladó és forradalmi mozgalmak történelmi alakjaitól kölcsönzött idézetekkel illusztrálja. Ily módon a baloldal politikai kudarca a hirdetési cégeket egy sor – eredeti értelmét vesztett, ám kellően karizmatikus és a felforgatás izgalmát idéző – kulturális kliséhez segítette hozzá. A Benetton a cég márkanevét a rasszizmus elleni harccal köti össze, az Apple a technokráciával szembeni küzdelem jelképe kíván lenni, a Pepsi egyfajta franchise-ra tett szert a serdülőkori lázadással kapcsolatban, a Body Shopé a másokkal való együttérzés, a Reeboké a non-konformizmus, az MTV-é pedig az underground szellemisége. A szociális igazságosság terén a társadalmi mozgalmak helyébe a márkanevek léptek…

A marketing megújulása a társadalomkritika és a fogyasztói társadalom megkérdőjelezésének jegyében megy végbe. Napjaink reklámja valójában elfogadja, hogy létezésünkkel valami nincs rendben, hogy a piac nem adta meg mindazt, amit ígért, s nem oldotta meg a kapitalista fejlődésből fakadó problémákat. Az életünkre nehezedő munkával s a városokat elárasztó gépkocsiáradattal szemben azonban a hirdetők nem tudnak mást ajánlani, mint egy újabb szappanfajtát, amelytől a fehérek bőre még fehérebb lesz…

Ebben a helyzetben jelenik meg a “felszabadítás marketingje”, amely azt ígéri, hogy a fogyasztó – a különböző áruvédjegyek révén – megszabadulhat a rend felvigyázóitól, lerázhatja az ipari társadalom börtönláncait, kitörhet a bürokrácia és a hierarchia mindennapjaiból, s újra rátalálhat valódi önmagára. Végső soron pedig meglelheti az eredetiséget, a konzumerista ideológia egyfajta Szent Grálját.

A reklám eme legendáriuma szerint, amelyet évről évre több száz milliárd dollár táplál, a mai társadalom legfőbb problémája a konformizmus, amire a megfelelő válasz – az ünneplés [carnaval]. Ha széttöredezett világunk megőrzött még valamilyen közös eszmét, alighanem ilyen a megszakítatlan harc – immár nem a kommunistákkal, hanem a puritánokkal. Illetve a fogyasztói társadalmat magát újratermelő gépezettel szemben, amelytől hogy megszabadulhassunk, s vele szemben ellenállhassunk, csupán “etnikai” étteremláncokba kell járnunk, s Madonna-videokazettákat kell néznünk. Vagy még egyszerűbb, ha követjük azokat a fogyasztókat, akik ekként cselekszenek…

Daniel Bell szociológus szerint, a munka hatékonyságának növelését célzó állandó törekvés, illetve a szabadidő hedonizmuskultusza közötti konfliktus a kapitalizmus egyik leginkább robbanásveszélyes “kulturális ellentmondása”. A piac azonban az általa felvetett problémákra megtalálta a megoldást, legalábbis felszínesen. A rendszerkritika valójában a kapitalizmus zárt ideológiai rendszerének verőerévé vált; s e rendszeren belül bármi felvethető és megoldható – szimbolikusan.

Mert természetesen az elmúlt két évtizedet korántsem a forradalom, a társadalmi szabályok lerombolása, bárminek a felforgatása, az egyén hatalma, a korlátok meghaladása stb. jellemezte, hanem mindenekelőtt a multimédia-birodalmak kialakulása, a Microsoft felemelkedése, a bankok, a reklámcégek, a kiadók, az újságok koncentrációja. Valamint a munkásmozgalom alkonya, illetve a javakat újraelosztó erős állam eszméjének kimúlása Nyugaton. S e változások együtt jártak a vállalkozások megtestesítette hatalom meg-megújuló beavatkozásaival a mindennapi élet egyre több mozzanatába.

Az elmúlt évtized során az amerikaiak keményebben s többet dolgoztak, mint 1945 óta bármikor. Több reklámot láttak mind nagyobb számú reklámhordozón, több személyiség- és kábítószer-ellenes tesztnek lettek alávetve, s gondolkodás nélkül adósságokba verték magukat. Ötven éve nem volt ily kevés befolyásuk élet- és munkafeltételeikre. Ma már nem szokatlan a valamelyik cég által “patronált”, márkanevekkel dekorált kocsiban ülő család látványa.

Az effajta társadalmi környezetben a düh, az elégedetlenség nőttön nő. S az amerikai társadalom legsikeresebbjei ma részben éppen azok, akik ezt a haragot – kiemelkedve a Madison Avenue felszabadítás­marketing-szakértői közül – leginkább a saját érdekeik szolgálatába tudták állítani.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ A francia Caron parfümgyártó vállalat például nemrég új, “L’ Anarchiste” elnevezésű, férfiaknak szánt eau de toilette-jének piacra dobásakor Ravachol és a pokolgépkészítők imázsát öltötte magára – láthatóan nem tartva saját létesítményeinek felrobbantásától…

² New Yorknak az a negyede, ahol számos reklámügynökség székhelye található.

³ Jean-Marie Dru: Disruption: bousculer les conventions et déplacer le marché, Village mondial, Paris, 1997.

Vázlat egy holland, angol, német és magyar nyelven megjelent könyvről, amelyet a szerző a közkeletűen globalizációnak nevezett jelenségről írt.

Robert Went a holland állami számvevőszék közgazdásza, és emellett az Amszterdami Egyetem közgazdasági intézetének kutatója. Könyvét, amely idén tavasszal jelenik meg magyarul a Perfekt Rt. kiadásában A globalizáció jelene és jövője címmel, az Eszmélet 51. számában ismertettük (az angol kiadás alapján). Azóta a szerző kiadott egy újabb kötetet is a globalizációról, amely a decemberben megvédett doktori értekezésének alapjául szolgált. Mark Blaug, a közgazdasági elmélettörténet idős professzora a védés során úgy fogalmazott, hogy sok disszertációt látott már az Amszterdami Egyetemen, de ez volt az első, amelynek olvasását kifejezetten élvezte is. A könyv hamarosan megjelenik a londoni Routledge kiadónál. Az Eszmélet kérdéseire Robert Went a disszertáció megvédése után válaszolt.

Jan Aart Scholte, egy nemrég megjelent, hasonló témájú könyv (Globalization: a critical introduction) szerzője írja, hogy a globa­lizáció gyakran más, korábban használt fogalmakat helyettesít. Azaz különböző kontextusokban gond nélkül helyettesíthető olyan szavakkal, mint internacionalizáció, liberalizáció, univerzalizáció vagy westernizáció. Nem lehetséges-e, hogy valójában nincs is szükségünk a globalizáció szóra ahhoz, hogy leírjuk a mai világgazdaságot és világtársadalmat? Nem kerülhetnénk-e el így azt a fogalmi zűrzavart, amely a globalizáció szó körül kialakult?

Nem rajongok a szemantikai vitákért, és különösen nem szeretném, ha ki akarnánk szorítani a használatból olyan fogalmakat, amelyeket mindenki használ, de mi nem tartjuk szükségesnek őket, vagy nem találjuk a legmegfelelőbbeknek. Természetesen lehet a mai világgazdaságot a globalizáció szó használata nélkül leírni és elemezni, de amennyiben a szó létezik és széles körben használják, szerencsésebb elfogadni és a tartalomra összpontosítani. Mivel a szót nagyon gyakran használják, fontos feladat a demisztifikáció, hiszen rengeteg mítosz és túlzás él a köztudatban a globalizációról. Továbbá az is fontos, hogy az emberek ösztönösen milyen tartalmat társítanak egy fogalomhoz. Emiatt is meg kell próbálnunk elszakadni azoktól a hurráoptimista jelentésektől, amelyeket gyakran ruháznak a globalizáció kifejezésre a politikusok, a közgazdászok és a sajtó.

Könyveiben amellett érvel, hogy a globalizációval a kapitalizmus fejlődése új szakaszhoz ért. Kérem, foglalja össze ennek az új szakasznak a fő jellemzőit!

A közgazdászok elemzései és vitái a globalizáció témakörében nagyon gyakran a különböző történelmi korszakokból származó, a kereskedelemre és a pénzáramlásra vonatkozó adatok összehasonlításából indulnak ki. Számomra sohasem volt kielégítő ez a mennyiségi összehasonlítás. Ezért megpróbáltam megtalálni annak a módját, hogy a jelenkori globalizáció minőségi értelemben összehasonlítható legyen a korábbi történelmi korszakokkal. Így a disszertációmban mint a kapitalizmus új szakaszáról írtam róla, felhasználva három dinamikus heterodox elméletet. Mivel ezt a korábbi könyvben – amely most Magyarországon megjelenik – nem dolgoztam ki eléggé, érdekes lehet az olvasók számára, ha röviden összefoglaljuk.

Először: a tőkés rendszer újjászervezése, amely az ún. háború utáni “aranykor” végén megkezdődött, példátlan mértékű nemzetköziesedéshez vezetett. Ez a tendencia vonatkozik arra, amit Marx az áru-, a pénz- és a termelő tőke hármas körforgásának nevezett. Ez a fejlődés néha a világpiac szentháromságaként jelenik meg: a globális piac, a globális műhely (vagy futószalag) és a globális kaszinó. Ez a kombináció példátlan. Az egyetlen időszak, amely ehhez hasonlítható, az 1870 és 1914 közötti, ám akkor csak a kereskedelem és a pénzügy nemzetköziesedett. A folyamatban kialakult a pénztőke dominanciája, ami látható abból is, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak ma szerte a világon a “részvényes értéknek”.

Hogy teljes egészében fel tudjuk mérni a változásokat, egy második dimenziót is tekintetbe kell vennünk. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a tőke kiterjeszti a tőkés társadalmi viszonyokat egyre több és több emberre és az emberek életének egyre több és több rétegére. Ez a folyamat azt is jelenti, hogy a termelés léptéke megnő az egyes tőkék növekedésén (a tőkekoncentráción) keresztül, és egyidejűleg egyre szélesebb tőkés struktúrák jönnek létre a létező tőkék agglomerációján keresztül, azaz egyesülések és felvásárlások (a tőke centralizációja) útján. A legutóbbi World Investment Report kiadványban a tekintélyes UNCTAD egy becslést közöl, miszerint ma mintegy 600 ezer multinacionális vállalat működik 800 ezer külföldi leányvállalattal.

Harmadszor: fontos látni, hogy a tőkének ezt a páratlan nemzetköziesedését intézményi változások támogatják, annak érdekében, hogy lehetővé váljon a kereskedelem, a pénzügy és a termelés nemzetközi terjeszkedése. Ugyanakkor semmiféle komolyan vehető kísérlet nem történik arra, hogy globalizálják a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat és előírásokat. Valójában éppen hogy a minőségrontás versenye folyik, miközben a multinacionális vállalatok az “oszd meg és uralkodj” politikáját gyakorolják. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (az ILO) például, amely semmiféle radikális követelést nem vall magáénak, és csak a hagyományos alapjogokat próbálja védeni, hogy például “mindenkinek a világon tisztességes munkája legyen”, nos, ez a szervezet igen csekély befolyással bír az IMF-hez vagy a WTO-hoz képest, amelyek a tőke nemzetköziesedését szolgálják.

Le kell tehát szögeznünk, hogy a kapitalizmusnak ez az új szakasza – szemben azzal, amit a nemzetközi szervezetek sora állít – semmi olyan képességgel nem bír, ami egy újabb hosszútávú fellendülést alapozna meg a világgazdaság számára. A jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, amely a háborút követő fellendülés vége (a hetvenes évek) óta jellemzővé vált, az országok közötti és országokon belüli társadalmi különbségek növekedésével, szükségszerű következménye a világgazdaság jelenkori mechanizmusainak. Ezek a mechanizmusok egyre több luxusfogyasztást tesznek lehetővé a vagyonos rétegeknek, a pénzügyi szektort pedig rövid távú gondolkodásra kényszerítik.

A konkrét példákról sok cikk és könyv jelent meg. William Greider például nemrégiben kiváló írásban mutatott rá arra, milyen következményekkel jár a NAFTA Mexikó számára, és hogy már megkezdődött a munkahelyek áttelepítése Mexikóból Kínába. Közben pedig a munkások nagy részének bérei olyan alacsonyak, hogy az általuk termelt javak egy része megvásárolhatatlanná válik.

Első könyvének sok pontján megmutatkozik Ernest Mandel hatása. Hogyan látja ma Mandel örökségét, különös tekintettel a “késő kapitalizmus” elméletére?

Ernest Mandel munkái nagyon fontosak voltak számomra ahhoz, hogy megérthessem a gazdaság jelenségeit és folyamatait, s abban a kiváltságban volt részem, hogy sok előadását hallhattam. Amit leginkább szerettem benne – a gyógyíthatatlan optimizmusán túl –, az az volt, hogy a dolgokat dogmatizmus nélkül szemlélte. Ebből következően értékelni és integrálni tudta a különböző iskolákhoz tartozó közgazdászok munkáit, és mindig a való világot igyekezett szemlélni. A “késő kapitalizmusról” írott könyvében mindez látható, ezért tekinthető ez a könyv még ma is a háború utáni tőkés rendszer egyik legjobb értelmezésének. Ebben a könyvben fejtette ki a hosszú hullámok elméletét – később ennek a témának egy külön kötetet is szentelt. Ez utóbbi igen hasznos, ha a globalizációt a kapitalizmus új szakaszaként akarjuk értelmezni, nem pedig a technológiai fejlemények automatikus – vagy elkerülhetetlen – következményeként.

2001. szeptember 11-e, az új recesszió és az afgán háború után a világ sokat változott rövid idő alatt. Sokan azt mondják, hogy emiatt az ún. anti-globalizációs mozgalmaknak is meg kell változniuk. Egyetért Ön ezzel?

Ahogy a kérdésben is szerepelt, itt egy “úgynevezett” anti-globalizációs mozgalomról van szó, és ez nagyon fontos kitétel. Még a Financial Times is észrevette, amikor ezt a mozgalmat bemutatta, hogy az abban résztvevő emberek nem a globalizáció ellen vannak, hanem egy másfajta globalizációt akarnak, amely tiszteletben tartja a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat. Szeptember 11-e után talán még a korábbiaknál is fontosabb hangsúlyozni ezt, szemben a neoliberális globalizációra adható nacionalista és autista válaszokkal. Hogy mennyiben fog megváltozni ezeknek a mozgalmaknak a tevékenysége, még korai lenne találgatni. Szeptember óta már olvastam jó néhány nekrológot, ezek persze csak egyes kommentátorok vágyait tükrözik. A mozgalmak és kampányok által korábban felkarolt ügyek ugyanannyira relevánsak, mint azelőtt voltak. Ezért inkább azt gondolom, hogy egyre több ember fog bekapcsolódni, egyre több országban. Mégpedig attól a felismeréstől vezetve, hogy a szegénység és a társadalmi marginalizálódás a világgazdaság jelenlegi működési módját fenntarthatatlanná teszi. Néhány év múlva tisztábban fogunk látni.

Mi a jelentősége az olyan gesztusoknak, mint például a belga kormányfő barátságos hangú levele a globalizáció ellen tiltakozó mozgalmakhoz? Kibontakozhat-e egyfajta gazdasági reformmozgalom a liberális multilateralizmus talaján?

A nagy 1999-es megmozdulás óta – amely a WTO seattle-i konferenciáját kísérte – a politikusok és az üzleti sajtó egyre több beszédet és cikket szenteltek annak a kérdésnek, hogy milyen “ellenállás” létezhet a globalizációval szemben. Seattle után néhány héttel a Business Week közvélemény-kutatás eredményét tette közzé, amely azt mutatta, hogy az Egyesült Államok lakosságának többsége megérti a tiltakozókat, és sok országban megjelenik a neoliberális globalizációtól való növekvő félelem az általános hangulatban. Természetesen ez komoly problémát jelent a jelenkori globalizáció protagonistái számára. Azt mutatja, hogy a kapitalizmus új szakaszának legnagyobb problémája a legitimáció növekvő hiánya, amely a lehetőségek és a valóság közötti egyre mélyebb szakadékból származik. A legitimációs problémát súlyosbítja, hogy a globalizátorok által hirdetett eredmények sohasem jelentkeznek ott, ahol receptjeiket alkalmazzák. Erre a problémára a leggyakoribb válasz az, hogy a kormányoknak jobban el kell magyarázniuk az embereknek, hogy mi a globalizáció, és hogy miért jó. Ez azonban nem túl egyszerű, ha megnézzük a tényeket. Emiatt tapasztalhatjuk, hogy új párbeszéd bontakozott ki különböző szinteken a kormányok, a társadalmi mozgalmak és kritikus értelmiségiek között. Ez már önmagában is a problémák létezésének elismerését jelenti, és nagyobb nyilvánosságot teremt az alternatív javaslatok számára. A politikusok részéről ez egy kockázatos stratégia, hiszen a párbeszéd megnyitásával nagy várakozásokat keltenek, és ha a valódi változások lehetőségét eleve kizárják, úgy a társadalmi mozgalmak tárgyalási hajlandósága szükségképpen alább hagy.

Támogatja-e az úgynevezett Tobin-adóért folytatott nemzetközi kampányt?

Igen, teljes szívből. A pénzügyi szektor kétségtelenül a leginkább globalizált, és ez nagyon sok negatív társadalmi hatással jár. Egy finn közgazdász, Heiki Patomäki nemrégiben könyvet írt a Tobin-adóról. Ebben az IMF adataira támaszkodva kimutatja, hogy a komplex deviza- és bankválságok az érintett országoknak átlagosan 15 százalékos GDP-veszteséget okoztak (reálértelemben). Nem állíthatjuk, hogy a Tobin-adó a pénzügyi piacok minden problémáját megoldja – nyilván nem fogja megoldani az összeset. Viszont egyike lehet azoknak az eszközöknek, amelyek csökkentik a spekulációs aktivitást, csökkentik a valuta-árfolyamok ingadozását, és valamivel nagyobb mozgásteret teremtenek a választott kormányoknak politikájuk végrehajtásához. Ráadásul még egy nagyon kicsi Tobin-adóval is sok pénzt lehetne összegyűjteni, mivel átlagosan 1200 milliárd dollárt adnak-vesznek egy nap alatt a világ pénzpiacain. Ezt a pénzt szociálpolitikai célokra lehetne felhasználni, például a szegénység csökkentésére. Persze látni kell, hogy a rendelkezésre álló összeg annál kisebb, minél sikeresebben szorítja vissza az adó a spekulációt. A pénzügyi szektor tényleges átalakításához más intézkedések is szükségesek. Az ATTAC tett néhány jó javaslatot a közeljövőben – a brazil Porto Alegrében – megrendezésre kerülő második Szociális Világfórum számára. A Tobin-adó lehetne a kezdet szimbolikus értelemben is, mivel bevezetése – akár csak néhány országban – a pénzügyi piacok nagyobb fokú deregulációját és globalizációját célzó domináns trend ellen hatna.

Szabályozhatják-e egyes országok külön-külön a tőkeáramlást és a tőke működését, miközben más országok laissez-faire politikát folytatnak? Vannak-e ezen a téren tanulmányozásra érdemes példák?

Az egyik jellemző túlzás, amelyet a globalizációval kapcsolatban gyakran hallunk, hogy az egyes országoknak semmiféle lehetőségük nincs a maguk útját járni. Chile és Malajzia megmutatta, hogy van mód a rövid távú (tehát a leginkább spekulatív hajlamú) tőke ki- és beáramlásának mérséklésére. Még az IMF is elismerte, hogy azok a negatív következmények, amelyeket ezekkel az egyoldalú intézkedésekkel kapcsolatban egyesek – bizonyos közgazdászok és az üzleti sajtó – megjósoltak, nem következtek be. Épp ellenkezőleg: nagyon is hatékonynak bizonyultak. Ha viszonylag kis országok meg tudják tenni, elképzelhetjük a hatást, amikor nagyobb országok vagy országcsoportok vezetnek be ilyen intézkedéseket a határokat átszelő pénzáramlások szabályozására.

Andor László

A XX. századot Henry R. Luce, a Life magazin kiadója nevezte először “amerikai évszázadnak”, mégpedig 1941 februárjában, kevesebb mint egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államok belépett volna a második világháborúba. Az ország állapotát elemezve Luce kifejtette, hogy a század addigi évtizedeiben az amerikaiak döntő többsége nem ismerte fel, milyen nagy mértékben irányíthatja az Egyesült Államok a világ sorsát. Az elemzéshez optimista vízió társult, felsorolva az ország lehetséges szerepeit. “Amerika mint a vállalkozás egyre szélesedő szférájának dinamikus központja, Amerika mint az emberiség felkészült szolgáinak kiképző-központja, Amerika mint a jó szamaritánus, aki tényleg újra hiszi, hogy áldásosabb adni, mint kapni, és Amerika mint a Szabadság és az Igazságosság eszményeinek erőműve”. Luce eszmefuttatása alapján nem volt nehéz arra következtetni, hogy Amerika vezető szerepe a világban egyúttal a világ amerikanizálását jelenti – így is tekintenek vissza rá most már több mint fél évszázad távolából.

Kevésbé köztudott, hogy az akkori washingtoni vezetés nem fogadta kitörő örömmel Luce vízióját. Henry A. Wallace alelnök egy 1942-ben elmondott, és aztán széles körben terjesztett beszédében közvetlenül és egyértelműen ellentmondott neki. “Egyesek ’Amerikai Évszázadról’ beszélnek. Azt mondom, hogy az az évszázad, amelybe belépünk (amely ebből a mostani háborúból fog megszületni), az egyszerű ember évszázada lehet, és annak is kell lennie. Lehet, hogy Amerikának módjában áll majd körvonalazni azokat a szabadságokat és kötelességeket, amelyek szerint az egyszerű embernek élnie kell. (…) Egy nemzetnek sem lesz istenadta joga más nemzetek kizsákmányolására. Az idősebb nemzeteknek privilégiuma lesz segíteni a fiatalabb nemzetek indulását az iparosodás útján, de sem katonai, sem gazdasági imperializmusról nem lehet szó. A tizenkilencedik század módszerei nem fognak működni a népek századában, amely nemsokára kezdetét veszi”. Wallace víziója egy méltányosabb és kiegyensúlyozottabb világrendről szólt, amely a kevésbé fejlett világrészek békés integrációjának lehetőségét is hordozta.

A két Henry vitája kiválóan alkalmas az amerikanista és az internacionalista orientáció megkülönböztetésére. Luce nézőpontjából az Egyesült Államok teljes joggal aknázhatja ki vezető szerepét a maga javára a világpiacokon és a -politikában. Wallace inkább a fejlődő világ iránti felelősségről szólt, és mindenekelőtt a szegényebb országok önrendelkezési jogának maximális biztosításáról. A hidegháború derékba törte Wallace politikai pályáját, és az általa képviselt világpolitikai koncepciót sem hagyta érvényesülni.

Wallace nézetét azonban nemcsak egy marginalizálódó demokrata párti frakció osztotta. A háború vége felé például Wendell Willkie, a korábbi republikánus elnökjelölt úgy látta, hogy az Egyesült Államok három út között választhat:

1. “szűkkeblű nacionalizmus, amely kikerülhetetlenül szabadságunk végleges elvesztéséhez vezet;
2. nemzetközi imperializmus, amely más népek szabadságának feláldozásával egyértelmű, vagy
3. új világ felépítése, amely egyenlő boldogulási lehetőséget nyújt minden fajnak és minden nemzetnek.”

A hidegháború lezárulásával, az addigi legfőbb ellenség eltűnésével az Egyesült Államoknak új katonai doktrínára volt szüksége. A stratégák abból indultak ki, hogy a bipoláris rendszer megszűnése felbátorítja majd a regionális nagyhatalmakat, amelyek a bizonytalanságot kihasználva megpróbálhatják katonai erejük felhasználásával kiterjeszteni politikai és gazdasági befolyásukat. Ez pedig nem egyszerűen azt jelenthette, hogy a megmaradt egyetlen szuperhatalom, az USA által nem ellenőrizhető térségek jönnek létre, hanem azt is, hogy veszélybe kerül a világgazdasági status quo. Ennek megakadályozása is részét képezte az új amerikai doktrínának. A katonai stratégák Norman Schwarzkopf tábornok vezetésével, számítógépes szimulációs programokat is felhasználva készültek az esetleges új konfliktusokra. Nem kellett sokáig várniuk.

1990. augusztus 2-án Irak csapatai lerohanták Kuvaitot, és pár nap múltán Szaddám Huszein elnök kijelentette: Kuvait nem létezik többé, néhány évtizeden keresztül fennállt egykori területe Irak részét képezi. Mivel az invázió alapvetően megváltoztatta volna a térség katonai és a világ energiatérképét, az amerikai válasz határozott volt. Követelték, hogy az iraki haderő 1991. január 15-ig hagyja el Kuvaitot. Kereskedelmi szankciókat léptettek életbe, és a Sivatagi Pajzs hadművelet keretében megkezdték az amerikai csapatok felvonultatását Szaúd-Arábiában.

A szakértők, a politikusok és a különféle társadalmi mozgalmak körében nagy vita támadt arról, hogy az amerikai katonákat bevessék-e a számukra idegen terepen, a sokak által kétségesnek tekintett cél érdekében. Először is az Egyesült Államokat semmilyen szerződés, megállapodás vagy nemzetközi szabály nem kötelezte a beavatkozásra – maga Kuvait sem igényelt ilyesmit egészen az invázió napjáig. (Az egyetlen érvényben levő megállapodás az iraki-iráni háború idején köttetett korlátozott számú kuvaiti olajszállító hajó amerikai védelmének biztosítására.) Ráadásul az első olajválság óta az amerikai-kuvaiti kapcsolatok elég hűvösek voltak. Kuvait, amelynek területén jelentős palesztin diaszpóra élt, gyakran foglalt állást az ENSZ-ben az Izraelt pártoló amerikai állásponttal szemben. Kuvait nem volt demokratikus állam, hanem abszolút monarchia, ahol az emír a bőséges olajbevételek bázisán teremthetett viszonylagos jólétet és szabadságot alattvalói nagy része számára.

Humanitárius szempontok szóltak amellett, hogy az iraki invázió ellen a nemzetközi közösség fellépjen. A behatolás kegyetlen volt, az iraki katonák kíméletlenül felléptek az ellenállókkal szemben, és azonnal megkezdték a mozdítható kuvaiti vagyon elszállítását. Az emberbaráti alapon történő tiltakozás azonban nem adott semmiféle útmutatót arra vonatkozóan, hogy az erőszak megfékezése konkrétan milyen formában történjék. George Bush úgy gondolta, hogy a rendteremtés az Egyesült Államok feladata, és e döntésében megingathatatlan maradt. Mivel az irakiak nem vonultak vissza a megadott határidőig, az azt követő napon kezdetét vette a Sivatagi Vihar hadművelet. Az amerikai repülőgépek megkezdték Bagdad bombázását, majd egy ötnapos roham keretében a szárazföldi erők felszabadították Kuvaitot. A költségeket nagyrészt az Egyesült Államok arab, illetve nyugat-európai és kelet-ázsiai szövetségesei állták.

Amerika ünnepelt, pedig az eredmény nem volt annyira egyértelmű. Igaz ugyan, hogy Kuvait szuverenitása és az olajpiac korábbi rendje helyreállt, de Szaddám Huszein továbbra is hatalmon maradt, ráadásul véres megtorlást hajtott végre az ország északi részén Bush ösztönzésére felkelést indító kurdok, illetve délen a síiták körében. A szankciók következtében a Szaddám diktatúráját nyögő iraki lakosság helyzete még nyomorúságosabbá vált, és a háború felmérhetetlen károkat okozott a természeti környezetben is.

Tucker és Hendrickson, két amerikai politológus négy paradoxonban foglalta össze az Öböl-háború ellentmondásait. Először is az elnök a válság kezdetétől fogva azt az elvet hangoztatta, hogy egy állam területi integritása elleni agresszió elfogadhatatlan. Ugyanakkor ő maga nagy hangsúlyt fektetett Irak katonai gépezetének lerombolására (beleértve a tömegpusztító fegyverzet feltételezett gyártását). Ez a nem titkolt motívum a “preventív háború” elvére hivatkozva lett megmagyarázva, amit azonban csak egy igen nehezen látható hajszál választ el a támadó háborútól, amelyet viszont a nemzetközi jog normái kizárnak; korábban az Egyesült Államok maga is állást foglalt a preventív háborúk lehetőségével szemben. Másodszor: hasonló ambivalencia jellemezte az ENSZ-beli konszenzus megszerzésére irányuló törekvéseit. A multilaterális támogatás ugyanis elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a beavatkozás jogosnak legyen tekinthető. Ezt Bush megkapta, bár tudható volt, hogy több nagy- és középhatalomnak (Szovjetunió, Kína, Japán, Franciaország, Irán, India, sőt Németország is) fenntartásai voltak. Bush a hadjárat ideje alatt kijelentette, hogy akkor is beavatkozott volna, ha nem kapja meg a Biztonsági Tanács hozzájárulását, ami előrevetítette a washingtoni külpolitika eltávolodását az ENSZ adta keretektől, az eltolódását az unilateralizmus felé. Harmadrészt a beavatkozás és a Bush-doktrína Janus-arca mutatkozott meg azzal, hogy az elnök többször is kijelentette: neki nincs konfliktusa Irak népével, csak az ország vezetőjével. Eközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az amerikai bombázás Irak népére pusztító hatást gyakorolt (mivel katonai célpontnak tekintették a mindennapi életet kiszolgáló infrastruktúrát is). Ez a tapasztalat – főként a későbbiekben alkalmazott szankciók hatását is tekintetbe véve – megkérdőjelezi az “igazságos háború” kategóriájának használhatóságát. Negyedszer: annak ellenére, hogy a rend és a szabadság helyreállítása folyton-folyvást az amerikai retorika centrumában szerepelt a háborúhoz vezető időszakban, a beavatkozás sem rendet, sem szabadságot nem hozott az iraki népnek. Ezt a hamis ígéretet mindenekelőtt az Irak területén élő kurdok és síiták szenvedték meg.

Az afganisztáni háború meghirdetett célja a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem. A háború azonban szorosan illeszkedik az Amerikai Egyesült Államok hosszabb távú geopolitikai törekvéseihez. Mindez messzemenő társadalmi, politikai és gazdasági következménnyel jár a baloldali politikai mozgalmak számára is.

Ebben az írásban az afgán háborúval kapcsolatos nemzetközi politika néhány jellemzőjét vizsgáljuk meg, illetve az Egyesült Államok nemzetközi terrorizmus elleni hadjáratának elemzésére kerítünk sort. Ez utóbbi, bár összefügg az Afganisztán elleni háborúval, mindazonáltal különálló jelenség.

Az első rész a szeptember 11-re adott amerikai választ, illetve a közvetlen háborús kilátásokat veszi górcső alá. A második részben a háború tágabb geopolitikai környezetét és az Egyesült Államok ide vonatkozó stratégiáját elemezzük. A harmadik rész a háború általánosabb, a folyamat politikai mozgalmakra való hatásával foglalkozik. Mindez lehetővé teszi, hogy néhány következtetést vonjunk le a jövő főbb tendenciáiról.

I. Az amerikai állam válasza szeptember 11-ére

A szeptember 11-ei öngyilkos légitámadásokkal foglalkozó kommentárok nagy része az eset döntő jelentőségű aspektusával kapcsolatban megfeledkezik egy fontos megkülönböztetésről: ki vagy mi volt a légi-csapások címzettje? Az emberek hajlamosak arra, hogy a címzettben a halott amerikai polgárok ezreit lássák, noha valójában a merényletek politikai célpontja az amerikai állam mint politikai hatalom volt. A vélt és a valós, a közvetett és a közvetlen célpont közti különbségtétel magától értetődő: az amerikai állam nem azonos polgárai összességével, mind a polgároknak, mind az államnak megvannak a maguk sajátos igényei és elképzelései, így aztán a támadásra is két eltérő válasz lehetséges.

Az Egyesült Államok polgárai azt követelték, hogy állítsák bíróság elé a támadás szervezőit, és akadályozzák meg, hogy a hozzájuk hasonlók az USA-ban – vagy bárhol másutt – még egyszer ilyesmit tehessenek. Az amerikai állam tisztségviselői azonban más logikát követnek. Természetesen ők is szeretnék tudni a szeptember 11-ei támadások szervezőinek a nevét, szeretnék őket elfogni és megbüntetni. Az a tény azonban, hogy két hónappal az események után az FBI-nak még mindig nincs elképzelése a szervezők kilétéről, valójában nem nagyon érdekli az amerikai állam tisztségviselőit. Az ő gondolkodásukat ugyanis a polgárokétól teljesen eltérő kérdések köre határozza meg. A vezető politikusok olyan kérdéseket tesznek fel, mint például: milyen típusú katonai csapást kell az Egyesült Államoknak végrehajtania az arab/iszlám világban válaszul szeptember 11-ére? Vagy: milyen politikai kampányt kell az USA-nak folytatnia, hogy a háború mögé más hatalmakat is felsorakoztasson? Hogyan illeszkednek ezek az események az Egyesült Államok hosszabb távú geopolitikai és világpolitikai stratégiájához? Milyen logisztikai, kapacitásbeli stb. következményekkel jár a háború és a hozzá tartozó politikai kampány?

Úgy tűnik, hogy a szeptember 11-ét közvetlenül követő napokban két nagy vita zajlott a Bush-adminisztrációban. Az egyik azon kérdés körül forgott, hogy Afganisztánt vagy Afganisztánt és Irakot támadják-e meg, a másik pedig akörül, hogy mindezt kis- vagy nagy koalícióban tegyék-e. Az egyedüli, amit nem kérdőjeleztek meg, a katonai válasz szükségessége volt.

Az, hogy a háború szükségességét a Bush adminisztrációban senki sem vonta kétségbe, az amerikai állam nemzetközi tevékenységének kiterjedtségéből és természetéből következik. Az amerikai polgárok nem úgy tekintenek magukra, mint akik tartós, széleskörű erőszakos tevékenységet fejtenek ki az arab/iszlám világban és máshol, s többségük nem is tesz ilyet. Az amerikai állam viszont igen. Bázisai, hadereje a régió számos államában és a világtengereken is megtalálható. Az USA ostrom alatt tartja Irakot – az elmúlt három évben e művelet nem bizonyult hatékonynak –, következetesen támogatja az izraeli megszállást, biztosítja az Öbölben bányászott olaj feletti ellenőrzést, számos tekintélyelvű arab államot oltalmaz, s régió-szerte védelmezi az amerikai üzleti érdekeket. A New Yorkba áramló pénzek, a régióbeli fegyvereladások önmagukban is elég jelentős érdekeket testesítenek meg.

Az amerikai intézkedéseket s az USA régióbeli szövetségeseit az ott élők többsége nem szívleli, a szeptember 11-ei támadások a régióban mindenkire lelkesítően hatottak. Washingtonban végül úgy ítélték meg, hogy ez a reakció háborút, erődemonstrációt kíván az amerikai államtól, amely majd alátámasztja az arab/iszlám világban lévő amerikai érdekeltségeket. Az amerikai döntéshozók úgy érezték, hogy a háborúra szükség van, még ama kockázat ellenére is, hogy további támadásoknak tehetik ki hazájukban az amerikai polgárokat. Nemcsak az afgánoknak és az araboknak kell tehát vállalniuk az amerikai állami és üzleti érdekek védelmével járó esetleges károkat, hanem az amerikai állampolgároknak is.

Amikor a Bush-adminisztráció összeült, hogy megtárgyalja a szeptember 11-ére adható lehetséges válaszokat, a felmerülő alternatívákat egy tág, a stratégiai-politikai szükségszerűségek és célok képezte térben kellett elhelyeznie. A kérdés nem csupán az volt, miként reagáljanak szeptember 11-ére, hanem az is, milyen válasz teszi lehetővé az amerikai állam érdekeinek széles körű érvényesítését. Szeptember 11-e ugyanis nem csupán az amerikai polgár elleni támadás, és egyúttal az amerikai állam elleni kihívás volt, hanem egyfajta lehetőség – lehetőségek sorozata – is arra, hogy a szeptember 11-ei támadások által az Egyesült Államok mint állam a támadás következtében létrejött politikai bázist globális stratégiája megvalósítására használja fel.

Az afgán háború és a terrorizmus elleni koalíció

Az Afganisztán elleni háború ma nyilvánvaló, majdhogynem természetes választásnak tűnik. Pedig nem volt az: a Bush-adminisztrációban folytatott viták eredménye, amelyekben számos alternatívát vettek figyelembe, köztük nyilvánvalóan Paul Wolfowitz javaslatát is. Eszerint kettős, Afganisztánt és Irakot egyaránt magában foglaló hadjáratot kell folytatni. Amikor pedig mégis Afganisztánt választották, az adminisztrációnak nyilvánvalóan a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy a légicsapásokat valóban onnan szervezték-e. Az FBI elismerte, hogy még november vége felé sem tudja, valójában ki is szervezte meg a szeptember 11-i merényleteket. Az öngyilkos csapat legtöbb tagja Szaúd-Arábia egyik régiójából származott, egy olyan államból tehát, amelyet területi alapon az uralkodó család tagjai irányítanak. Útlevelet kapni Szaúd-Arábiában nem egyszerűen technikai, hanem politikai kérdés. Ebből az következik, hogy a szervezőknek Szaúd-Arábiában is volt emberük, mégpedig olyan, aki a releváns régióban befolyással rendelkezik. Talán nem is csak az adott régióban: az Abdullah herceg köré szerveződött szaúdi államgépezet még a támadások után is megtagadta az együttműködést az Egyesült Államokkal. Ám bárki rejtegette is a terroristákat – vagy szervezte a támadásokat –, Szaúd-Arábia aligha alkalmas célpont az USA számára. Nem kétséges, hogy ama tényt, miszerint az Egyesült Államok soha nem támadhatja meg Szaúd-Arábiát, a merénylet szervezői már a támadások előtt is nagyra értékelték.

Afganisztánt magától értetődő célponttá elsősorban az a tény tette, hogy a területén tartózkodott egy azonosítható ellenség, aki támogatta a légicsapásokat, noha tagadta, hogy bármilyen szerepe lett volna azok megszervezésében: Oszama bin Laden. Ő és az Al Kaida így konkrét, szétzúzható politikai célpontot jelentett. Az Egyesült Államok mindig is kedvelte a politikai mozgósítás azon módját, amely egyetlen személyt tesz meg az általa indított háború szimbolikus politikai célpontjává: Szaddam és Milosevics után most bin Laden következett. Másrészt a katonai álláspont feltehetően az volt, hogy az afgán kormányzatot szétzúzó, a fennálló helyére új rezsimet ültető sikeres háború kivitelezhető. Ez döntő győzelem volt az amerikai kormányzat számára, felrázta a belföldi lakosságot és politikai csapást mért ellenségeire az arab világban. Harmadrészt a tálibok és az Al Kaida megcélzásával az Egyesült Államok számára megnyílhat az oly régóta áhított út a stratégiailag fontos ex-szovjet közép-ázsiai köztársaságok irányába is, amelyeket – mindenekelőtt Üzbegisztánt – iszlám ellenzéki mozgalmak veszélyeztetnek. Végül pedig az afgán háború nem zavarná meg közvetlenül és azonnal a rendkívül összetett és ingatag közel-keleti politikai egyensúlyt, ily módon nyitva maradnak az ottani amerikai politikai alternatívák.

A Bush-adminisztrációban senkinek nem lehettek illúziói afelől, hogy egy afganisztáni győzelem valóban elpusztítja-e a szeptember 11-i légicsapások tényleges szervezőit és működtetőit. Mindazonáltal Afganisztán jól megválasztott katonai célpont volt, s az amerikai légierő ígéreteinek megfelelően szerepelt. Egy új – bármennyire is ingatag – kormányzattal az ország élén, az Al Kaida feloszlására vonatkozó némi bizonyítékkal a tarsolyában az Egyesült Államok használható politikai győzelmet aratott afgán háborúja révén. Ha az új afgán kormányzat egy éven belül összeomlik, és az országba újból káosz köszönt be, az USA-t ez már nem fogja érdekelni. Addigra máshová irányítja a nemzetközi politika és média figyelmét, Afganisztán pedig lekerülhet a nemzetközi politika napirendjéről és újból elfeledett zónává válhat, olyanná, mint amilyenné Szomália vált, miután az USA a 90-es évek elején kivonult az országból.

Mindeközben Amerika a katonai győzelmet anélkül érte el, hogy – egyenlőre – veszélyes politikai károkat kellett volna elszenvednie. Pakisztáni-indiai viszonylatban eddig nem robbant ki háború, nem dőltek meg a baráti arab államok, a többi nagyhatalom nem hátrált ki a szövetségből, és az Egyesült Államoknak bizonyos mértékben még az ENSZ Biztonsági Tanácsát is sikerült felhasználnia céljaira. Izraelnek sikerült a “terrorizmus ellenes háborút” hirdető amerikai politikát hatékonyan kiaknáznia a palesztin lakossággal szemben, a palesztin önkormányzatnak viszont nincs komoly, az Egyesült Államokkal szemben kijátszható ütőkártyája.

Minden előkészület megtörtént tehát arra, hogy az afgán háborút a “Terrorizmus Elleni Koalíció (TEK)” keretében újabb amerikai katonai és titkosszolgálati (CIA) akciók kövessék.

A TEK céljai a következők:

1. Hegemon szövetség a “terrorizmus” elleni harcra, amely a hivatalos amerikai szövetségeseken kívül magában foglal más államokat is. A szövetség hegemonisztikus abban az értelemben, hogy azt az Egyesült Államok, s nem valamilyen kollektív testület, mint például az ENSZ BT vagy a NATO irányítaná, s hogy az Egyesült Államok egyfajta “fej-kar” viszonyban állna a szövetség többi tagjával: minden állam kétoldalúan, s nem kollektíven kapcsolódna az USA-hoz, amely egyedül döntene mind az átfogó, mind pedig a katonai ügyekben.
2. A TEK-nek hosszú távú jelleget adni, ami fennmarad az afgán háború után is. Azaz azután is, hogy az Egyesült Államok – számára kielégítő módon – foglalkozott az Al Kaidával, s ami alkalmas más politikai, állami és nem állami ellenfelek célba vételére egyaránt. Ily módon a hegemonikus szövetség félig-meddig állandó jellegre tehetne szert.
3. A szövetség katonai erejét alapjában véve az Egyesült Államok katonai apparátusa adná. Ugyanakkor megkívánná a szövetség tagjaihoz tartozó kémszervezetek és pénzügyi hatóságok “fej-kar”-szerű együttműködését is.
4. Az Egyesült Államok döntene arról, hogy a célok meghatározásakor mely szereplők az elsőbbséget élvező “nemzetközi terroristák”. A “nemzetközi terrorista” terminus persze olyannyira üres, hogy már-már jelentése sincs, de éppen ez adja politikai erejét. A TEK tulajdonképpen felhasználható lesz arra, hogy az USA külpolitikájának nagy részét rajta keresztül bonyolítsák.
5. A szövetségnek ellenálló államok azt kockáztatnák, hogy a terrorizmussal kacérkodóként vagy akár terrorizmus-pártiként azonosítanák őket.

Ahhoz viszont, hogy mind az afgán háború, mind pedig a TEK jelentőségét értékelni tudjuk, tágabb geopolitikai kontextusba kell helyeznünk őket.

II. A tágabb geopolitikai környezet

Valamikor az 1990-es évek közepén Robert Gilpin bölcsen jegyezte meg, hogy “nincs egyetértés arról, ki is nyerte meg a hidegháborút, ha egyáltalán megnyerte valaki”. Másképpen fogalmazva: a Szovjetunió összeomlása óta a világpolitika arról szól, hogy ki volt a hidegháború valódi győztese. A kapitalista “Nyugat” közös győzelme volt-e, vagy a “Nyugat” győzedelmeskedett karöltve a kínai elittel és a feltörekvő orosz burzsoáziával, vagy kizárólagosan amerikai győzelem volt? Az összes változat egyszerre nem teljesülhet. Van itt egy “vagy-vagy”, ami elől nincs menekvés, e dilemma leírására gyakran használt kategóriák a “többoldalúság versus egyoldalúság” vagy “többközpontúság versus egyközpontúság”.

Nagyon egyszerű oka van annak, hogy miért csak két változat létezik: az amerikai állam eltökéltsége. Washington 1990 óta harcol azért, hogy ő legyen az egyedüli világközpont, hogy döntő szava legyen a világpolitika alapvető kérdéseiben – erre létfontosságú, a nemzeti kapitalista érdekek diktálta oka van. A többi gazdasági-politikai központ pedig hasonló indokok által vezérelve úgy manőverezik, hogy meggátolja az egyoldalú amerikai dominancia kialakulását.

Ahhoz, hogy ezt az alapvető dilemmát megérthessük, vissza kell térnünk a hidegháború hatalmi struktúráihoz, valamint az ott jellemző eszköz/cél viszonyhoz. Egészen az 1980-as évek végéig a kapitalista világ egyközpontú volt és egyoldalú amerikai irányítás alatt állt. Az Egyesült Államok katonai védőállam szerepét töltötte be a kapitalista centrum felett. Ez alapozta meg puha hatalmi eszközeit, azaz a nemzetközi intézményeket, mint amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (WB). A nyugati világban mélyen bevésődött az az elképzelés, hogy az Egyesült Államok számára a nyugat-európai és csendes-óceáni partvidék feletti dominancia csak eszköz volt arra, hogy e térségeket a kommunista fenyegetéstől megvédje. Ahogy azonban a kapitalista világ viharos 70-es és 80-as éveiben a hidegháború folytatódott, az eszköz és a cél viszonya egyre inkább felcserélődött: a vélt kommunista veszély olyan eszközzé vált, ami révén az USA a politikai ellenőrzést fenntarthatta a két térség felett. A politikai kontrollt pedig arra használta fel, hogy szövetségeseire nyomást gyakorolva kényszerítse őket tőkefelhalmozási rendszerüknek az amerikai kapitalizmus felemelkedésével összhangban való alakítására.

Az 1980-as években ez a taktika igen eredményes volt, az amerikai állam azonban túlságosan is megfelelt kommunista-ellenes céljainak: túlteljesítette küldetését, az általa teremtett körülmények között a szovjet blokk összeomlott. Mindeközben nem fordított kellő figyelmet Kelet-Ázsiára, ahol az 1970-es évek óta a többször kijátszott kínai kártya, illetve az ázsiai fejlődő országok antikommunista célzatú támogatása eredményeként az 1990-es évek elejére új társadalmi-gazdasági versenytárs jelent meg a kapitalista világban.

A hidegháborút követő amerikai kormányoknak az is célja volt, hogy a szovjet blokk összeomlását követően újjászervezzék a nemzetközi szervezeteket, mégpedig oly módon, hogy az Egyesült Államok kapitalista világ feletti hidegháborús hegemóniája helyreálljon. Ez olyan jelentős kihívás volt az USA számára, ami a politikai aktivizmus új szakaszát követelte és követeli az egymást követő amerikai kormányoktól. A cél ugyanis nem kevesebb, mint az új politikai és társadalmi-gazdasági viszonyok sikeres átalakítása Eurázsiában.

Az amerikai cél: Eurázsia újjászervezése

Az amerikai adminisztráció nagy – s a nyugati világban a nyilvános vitát megkerülő – kérdése az: hogyan szervezzük újjá Eurázsiát úgy, hogy közben biztosítsuk az Egyesült Államok folyamatos dominanciáját a világban? A legtöbb nyilvános vitát az a kép uralja, amely az amerikai államot a status quo védelmezőjeként és fejeként tünteti fel, mintha a hidegháború befejeződése ellenére a dolgok a megszokott módon folynának, mintha az egyedi eseményekre adott utólagos reakciók dominálnának, miközben az USA általában elfogadná a fennálló politikai berendezkedést. Az Eurázsiával szembeni amerikai politika efféle megítélése gyermeteg képzeteket kelt. Ilyen gyermeteg képzet például az, hogy az USA nyugat-balkáni politikáját az 1990-es években Warren Christophernek és Madeleine Albrightnak a koszovói és boszniai emberjogi sérelmekkel kapcsolatos erkölcsi érzékenysége irányította volna.

Ezt a vakságot a “mainstrem” nemzetközikapcsolat-elméletek csak tovább erősítik. A realizmus durva formái abból indulnak ki, hogy a politika nem szól másról, mint katonai képességekről: Amerika katonailag minden játékossal felveszi a versenyt, a “peremvidékek” polgári irányítás alatt állnak, így aztán az USA-nak csak azzal kell foglalkoznia, hogy katonai kapacitása és katonáinak morálja alkalmas-e az Oroszországgal és Kínával szembeni küzdelemre. Más tekintetben aggodalomra semmi ok, a világ politikailag egyközpontú, mert az Egyesült Államoknak tűzerő tekintetében nincs vetélytársa. A liberálisok feltételezik, hogy az amerikai biztonsági zóna államai – közös értékeik és intézményi rendszereik által összekötve – a gazdaságban és a politikában azonos vonalat követnek. Ezért aztán az Egyesült Államok és a biztonsági zónabeli partnerei közötti kapcsolatrendszerre Nyugat-Európa és a csendes-óceáni partvidék bővítésének kérdésében a rendkívüli együttműködési készség, majdhogynem a harmónia jellemző.

Mindkét elmélet naiv és ideologikus, nem érti meg a kapitalizmus természetét és működését. A kapitalizmus ugyanis nem piacgazdaság, hanem társadalmi rendszer, amely a termelésből kivont profitot a kapitalista világ tulajdonosi osztálya kezébe juttatja. Ez a társadalmi rendszer nemzeti államokon belül és azok által szerveződik, ám a viszonyai túlmutatnak a nemzetállamokon, azaz nemzetek feletti (transznacionális tőke). A kapitalista államok transznacionális rendszerük működtetése érdekében ugyanúgy igénylik az együttműködést, mint ahogy küzdenek is egymás ellen. A küzdelem célja az, hogy a transznacionális felhalmozást saját hasznukra fordítsák. A gyengébb kapitalista államoknak el kell fogadniuk, bármilyen együttműködési rendszert ajánl is az erősebb, az erősebb kapitalista államok viszont e rendszereket saját hasznukra fordíthatják. A legerősebbek harcában a tétek igen magasak lehetnek.

A legnagyobb riválisok a kapitalista rendszer, a transznacionális tőkefelhalmozás modelljének meghatározásáért folytatott harcban a csendes-óceáni partvidék (Japán), Nyugat-Európa és az Egyesült Államok alkotta hármasból kerülnek ki. Ők azonban elvben nem csak riválisok, hanem társak is a kapitalizmus, főképp a fejlett kapitalizmus valós vagy potenciális ellenségei elleni küzdelemben – az 1990-es években azonban nem volt egyértelmű, hogy ki az ellenség. A három erőközpont közös vállalkozások keretében együttműködhet saját belső termelő osztálya ellenében is, mint ahogy tették is a 90-es években a “neoliberalizmus” és “globalizáció” zászlaja alatt. A “feltörekvő piacok” és a periféria irányításában bizonyos mértékig szintén elképzelhető hármójuk együttműködése. A 90-es években még mindkét dolog simán ment, talán túlságosan is simán, már ami a fejlett kapitalista országok kapitalista osztályainak hosszú távú érdekeit illeti. Túlságosan is sok milliárd embernek csavarták el a fejét, mintha a holnap már nem is létezne. De azért ők hárman elkerülhetetlenül riválisok maradnak.

Létezik egy szép mítosz arról, hogy a rivalizálást versennyé lehetne csendesíteni, amelyben egyéni tőkék versengenek liberális, tudományosan felépített piacokon. Ezt azonban csak a tudósok gondolják komolyan. A nemzetközi kapitalista gazdaság a társadalmi intézményekbe beágyazódott hatalmi és politikai vonalak mentén szerveződik, s egymást átszövő társadalmi struktúrák összetett együtteseként működik, amelyeket az állam és a köztestületek tevékenysége újra meg újra átalakít – mindez a kapitalizmus fejlődésével egyre fontosabbá válik. A “szolgáltatások” és információs termékek korában a jog, a formális közintézmények, az adórendszer és a társadalmak politikai szabályozása – a neoliberális és globalizációs ideológiák misztifikációja ellenére – minden eddiginél centrálisabb helyet foglal el a tőkefelhalmozásban. Ki szabja meg, hogy ezek a szabályozó közintézmények milyen alakot öltsenek? Akinek sikerül, az egyben a nemzetközi tőkefelhalmozás rendszerét is alakítani tudja, ami viszont hosszú távon meghatározza a kapitalista világpolitika kimenetelét. Amerika hegemóniáért folytatott harca végső soron arról szól, hogy az amerikai uralkodó osztály képes-e arra – többnyire saját államán keresztül –, hogy ezekben az ügyekben döntő befolyással bírjon. Az Egyesült Államok nagy kihívói e létfontosságú területen pedig nem Oroszország, Kína, vagy a “renitens államok”: ők az eurázsiai peremvidéken szövetségesek, s nem versenytársak.

A vázolt háttér előtt három rendkívül fontos fejlemény rajzolódik ki Eurázsiában: Oroszország kapitalizmus felé fordulása, amely az orosz államot alapjaiban gyengítette meg; Kína kapitalizmus felé fordulása, ami jelentősen megerősítette a kínai államot; és egy nagy, Moldovától Ukrajnán, a Kaukázuson, a Kaszpi-tengeren és a volt szovjet Közép-Ázsián át a kínai határig terjedő terület kialakulása, amely a világ legnagyobb kiaknázatlan olaj- és gázerőforrásait tartalmazza egy olyan történelmi időszakban, amikor azok valószínűleg egyre nagyobb jelentőségre tesznek majd szert.

Hogy értékelni tudjuk a három változás jelentőségét, képzeljünk el három lehetséges forgatókönyvet: Nyugat-Európa politikai összhangja megvalósul, tőkefelhalmozását és politikáját pedig összekapcsolja a feltörekvő orosz kapitalizmussal; Kelet- és Délkelet Ázsiában a politikai gazdaságtan regionalizációs trendjei minden eddiginél szorosabb kapcsolatot alakítanak ki a régió és Kína között, a politika és a tőkefelhalmozás rendszerének eddig soha nem látott összefonódását eredményezve; az orosz állam ereje újjáéled, és az orosz befolyás Iránnal összekapcsolódva oda vezet, hogy a Kaszpi-tenger medencéjében az oroszok megszerzik az erőforrások feletti kontrollt. Ezzel pedig lehetővé válik számukra, hogy fedezzék Nyugat-Európa és Kína/Japán energiaszükségletét, megszüntetve függőségüket az amerikai ellenőrzésű forrásoktól. Az eredmény az Egyesült Államok teljes veresége lenne.

Jelen pillanatban ugyan pusztán arról van szó, hogy mindez esetleg megtörténhet, de az amerikai stratégia alakítói így is több mint egy évtizede megszállottjai ezeknek az ügyeknek. E problémák a hidegháborúban egyszerűen nem merültek fel. Akkoriban a két térség (Nyugat-Európa és a csendes-óceáni partvidék) és a kommunista világ között kiélezett volt az ellentét, a két kiemelt zóna pedig az Egyesült Államok katonai védelme alatt állt. Kétféle módon tekinthetünk vissza e helyzetre: az ortodox vélemény az, hogy a nyugati centrum feletti amerikai gondnokság eszköz volt arra, hogy a térséget a kommunizmustól megvédelmezze. Ugyanakkor az ezzel ellentétes eszköz/cél viszony szintén érvényes: a kommunizmussal szembeni ellenállás és az USA védelmező szerepe eszköz volt az amerikaiak számára, hogy a tőkefelhalmozás rendszerét irányíthassák a másik két kulcsfontosságú központban. Nixon Kína-kártyájával és Kína felemelkedésével az USA a csendes-óceáni partvidéken egyre inkább a számos antagonisztikus állam között egyensúlyozó “semleges hatalom” szerepét kezdte magára ölteni. Mindeközben Európában fenntartotta védelmező szerepkörét, s ellenőrzése alatt tartotta a “szabad világ” olaját is. A szovjet blokk összeomlásával és a tőkefelhalmozás regionalizációjával a csendes-óceáni partvidéken az Eurázsia feletti amerikai dominancia e politikai struktúrája elpárolgott.

Az USA egyetlen biztos módon tudja ezt a tendenciát megállítani: ha Eurázsiában minden egyes politikai központtal megérteti, hogy az Egyesült Államokkal való kapcsolat fontosabb bármely más eurázsiai politikai központhoz fűződő viszonynál. Három egymásba kapcsolódó nagy játszmára van szükség: egy a Nyugat-Európa–Oroszország alkotta zóna esetében, egy másik a csendes-óceáni partvidék–Kína kettős számára, s egy harmadikra a Perzsa-öböl–Kaszpi-tengeri zóna számára. A feladatok, amelyekkel az Egyesült Államoknak ezen játszmákban szembe kell néznie, bonyolultak: Európát újból el kell választania Oroszországtól, Európában meghatározó erővé, Oroszország számára pedig kulcsfontosságú kapcsolattá kell válnia, befolyásolva mindkettő belső és külső tevékenységét. Keleten egyre inkább ugyanez vált szükségessé: elválasztani Kínát a partvidék többi részétől, a Csendes-óceán partvidékén domináns erővé, Kína számára pedig a legfontosabb kapcsolattá válni, befolyásolva mindkettő belső és külső tevékenységét. És a centrumban – a Perzsa-öböltől a Kaszpi-tengerig – való előrehaladásra is módot kell találni valahogy.

Az Egyesült Államok örökölt előnyökkel néz szembe ezekkel a feladatokkal: a hidegháborúból megmaradt hatalmas katonai apparátusával, jelentős hírszerző-hálózatával, valamint erőteljes gazdaságirányítási eszközeivel. Ez utóbbiak közé tartoznak az olyan hitel- és adósságkezelő nemzetközi intézetek, mint az IMF és a Világbank. Multinacionális vállalatainak befolyása, kiemelkedő adminisztrációs és politikai képességekkel megáldott, lelkes állami tisztségviselőinek csapata szintén rendelkezésére áll.

Az európai–orosz színtér

Az említett területek közül az 1990-es években a legfontosabb politikai feladat az európai-orosz színtéren várta az Egyesült Államokat, de az évtizednyi munka csak részleges sikerrel járt. Az egymást követő amerikai kormányok alapvetően két irányból közelítették meg az európai problémát, s három fő céljuk volt. Az első, hogy katonapolitikai téren fenntartsák a főbb nyugat-európai államok egymástól való elszigeteltségét, miközben elérik, hogy azok úgy illeszkedjenek Washingtonhoz, mint “kar a fejhez”. Ez volt a régi NATO rendszer: a nyugat-európaiak nem vitathatták meg intézményesített testületként a katonai-politikai kérdéseket, s nem közölhették együttesen az eredményt Washingtonnal. Nyugat-Európa – mondja ki az első cél – nem válhat különálló katonai-politikai központtá.

A második, ehhez kapcsolódó célkitűzés Nyugat-Európa közös és önálló, keleti irányú hatalmi terjeszkedésének, illetve egy Németországtól Oroszországig terjedő nyugat-európai befolyási övezet kialakulásának megakadályozása volt. A keleti irányú hatalmi terjeszkedést az Egyesült Államoknak kell a NATO-n keresztül irányítania, és az USA-nak kell őriznie az Oroszország és az Európai Unió közötti kaput is, miközben Oroszországot távol tartja az európai katonai intézményi rendszertől.

A harmadik amerikai cél az volt, hogy megakadályozzák bármiféle nyugat-európai hatalmi kiszögellés létrejöttét a Földközi-tenger medencéjében, illetve a Közel-Keleten.

A három cél egy átfogó terv részét képezi: visszaállítani az európai katonai-politikai rend feletti amerikai hegemóniát. Más szóval egy olyan “fej-kar” rendszer kialakítására irányult, amely minden fontosabb európai politikai kérdés, valamint az Oroszországgal és a Közel-Kelettel fennálló európai politikai kapcsolatok felett biztosítja az amerikai irányítást. Röviden: a hidegháborús amerikai hegemóniának folytatódnia kell.

A célok már a kezdetektől fogva összeütközésben voltak két alapvető német érdekkel. Először azzal a német törekvéssel, hogy Németország a saját szomszédait minél szorosabban magához láncolja. A hidegháború vége óta e törekvés puszta gazdasági regionalizációval nem vihető keresztül: politikai formát kell öltenie. Ez pedig föderációs keretben nem képzelhető el, valódi, összehangolt politikai blokkra van szükség, amely biztosítja az eurozóna alapjait. Másodszor pedig Németország eltökélte, hogy közeli, biztonságos, baráti és együttműködésre nyitott viszonyt alakít ki a kelet- és közép-európai országokkal – a Németországot és Ausztriát határolókkal –, amelyek így majd megvédik a kulcsfontosságú német érdekeket. Ezt az akciót azonban az Európai Unió keretén belül kell végrehajtani, pusztán bilaterálisan nem lehet. A német célok magukban foglalták a Franciaországgal való szoros együttműködést is. A meghatározó (bár nem egyetlen) trend a francia politikai elit köreiben az volt, hogy a francia katonai-politikai erőt elsődlegesen európai területi szintre kell koncentrálni, ez teszi lehetővé, hogy Franciaország igényt formáljon az Unió politikai vezetésére. A franciák ezen törekvése összhangban állt a német érdekekkel is.

1990-től Franciaország és Németország készek voltak az Egyesült Államokkal való összeütközésre. E konfrontációk persze nem voltak nyíltak, nem szerepeltek bennük embertömegeket felvonultató hatalmak sem. A küzdelem zárt ajtók mögött zajlott a NATO-ban, az EU-ban és más szervezetekben. Katonapolitikai és diplomáciai téren történtek gyakorlati lépések és fait accompli-kísérletek is. A küzdelem mindazonáltal néha nagyon is igazi és feszült volt – legigazibb és legfeszültebb formában a nyugat-balkáni manőverekben és ellen-manőverekben mutatkoztak meg. Az, hogy a boszniai háború kitört, s hogy olyan sokáig tartott, nagyrészt ennek a nyugat-nyugati küzdelemnek volt a mellékterméke. A NATO–Szerbia ütközet is mindenekelőtt amerikai manőver volt a harcban. Az angol állam pedig, amely ezekben az ügyekben lojális Amerika-pártiként kezdte, végül – részben – Franciaország és Németország oldalán kötött ki. Az angolok színváltozása Blair vezényletével 1998 óta zajlott, voltaképpen egy sokkhatás eredményeként. A sokkot az amerikaiak okozták a Nyugat-Balkánon azzal, hogy – időnként hajmeresztő módon – fittyet hánytak az európai és angol érdekekre. A heves és ellenséges amerikai magatartással szemben tehát kezdett kialakulni egy európai szövetség: ennek jelét viseli magán az Európai Biztonsági és Védelmi Terv (ESDP) is. A szövetség nem valami szilárd, működése azt sem tette egyértelművé, hogy milyen irányban akar fejlődni, s hogyan kíván konszolidálódni: működése egyelőre az intézményépítésre korlátozódik.

Ugyanakkor az USA sikeresen uralja az ex-szovjet blokk felé irányuló nyugati terjeszkedés katonai-politikai oldalát, Németország és Oroszország között saját politikai biztonsági partner-hálózat kiépítésén munkálkodik (Lengyelországgal az élén), és Oroszországot is hatékonyan tartotta távol az európai katonapolitikai vitáktól és intézményektől. Ezzel az USA lett az Oroszország és Európa közötti kapu őrzője. Ami azokat a francia kísérleteket illeti, amelyek megpróbáltak némi európai koordinációt kieszközölni a Földközi-tenger medencéjében, azokra az USA diplomáciai reakciója kegyetlen volt és brutális: kiforgatták a francia igényeket, hogy aztán darabokra zúzhassák őket.

A nyugat-európai államok azonban továbbra is szövetségként munkálkodnak nemzetközi politikai befolyásuk kiépítésén. Ennek jegyében egy erős, polgári-politikai diplomáciát alakítottak ki, amely komoly kihívást jelent az Egyesült Államok számára. E diplomácia erőpolitika helyett világszinten a normatív egyezmény-rendszerekre koncentrál, a konfliktusok békés megoldására helyezi a hangsúlyt, a normatív emberi jogi rendszereket részesíti előnyben és így tovább. Az európaiak azt is követelik, hogy a világ kormányzása az eddiginél kollegiálisabb legyen, azaz Amerika ne dönthessen egyoldalúan minden nagy ügyben. Olyan jelek is vannak, hogy bizonyos fontos kérdésekben Európa hajlandó lenne összefogni a kelet-ázsiai államokkal, ami jelentős aggodalmat okoz Washingtonban.

Folyik tehát egy nyugat-európai játszma az USA hegemóniára törekvő erőpolitikája ellen. A játszma középpontjában az Európai Unió áll, s bár a küzdelem valós, egyelőre még törékeny és nem túl heves, legjobban talán úgy jellemezhetnénk ezt a folyamatot mint “felforgató helyezkedés” (subversive bandwagooning). Az európai államok kerülik a frontális összeütközést az Egyesült Államokkal, s amikor az háborúba kezd, próbálnak lemaradni, egyúttal keresik és egy későbbi időpontban felhasználják azokat a pontokat, amelyekkel megkülönböztethetik magukat az USA-tól. Az amerikai kezdeményezésekre pedig olyan intézkedésekkel próbálnak válaszolni, amelyek az európai összefogást erősítik.

2001-ben a washingtoni politikai elit meglehetős ellenségességgel figyelte ezeket a fejleményeket. A Bush-adminisztráció eltökélte, hogy visszaállítja a nyugat-európai államok alárendeltségét és felszámolja a katonai-politikai téren fennálló törékeny szövetséget.

A TEK és az európai színtér

A Bush-adminisztráció szeptember 11-ére adott válasza két csatornán fejti ki hatását az európai színtérre. Egyrészt a következményeken keresztül, amelyekkel a TEK jár az európai szövetség kiépítésére tett erőfeszítésekre. Másrészt viszont azon a hatáson keresztül, amelyet a Bush-Putyin szövetség gyakorol az európai-orosz viszonyra. Sorjában mindkettővel foglalkozunk.

Az EU és Amerika közötti politikai konfliktus arra késztette a Bush-csapatot, hogy megváltoztassa az afgán háború és a TEK elindításával kapcsolatos taktikáját. Az amerikaiak bevonták az angolokat az első Afganisztán elleni támadásba, Tony Blairt mint az USA különleges szövetségesét emelték ki. Mindez nem katonai okokból történt, sokkal inkább szimbolikus politika volt. Amerikai oldalról ehhez társult még a teljes némaság Franciaország, Németország, sőt még a NATO irányában is. Az eredmény az volt, hogy az egyik jelentős uniós hatalmat elszakították a többitől, ily módon rést ütöttek a CFSP-n (közös kül- és biztonságpolitika) és az ESDP-n. Amikor az amerikai hallgatásra az EU egy levéllel válaszolt, amelyben Washingtontól a teendői felől érdeklődött, a Bush-adminisztráció szemtelenül egy listát küldött. A lista 45 követelést tartalmazott, köztük olyanokat, hogy az EU-nak az ENSZ-ben mindig az Egyesült Államokkal együtt kell szavaznia. Még ennél is döbbenetesebb volt a mód, ahogy a NATO-val bántak, azzal a NATO-val, amely szeptember 11-ét az 5. cikkely hatálya alá tartózó ügynek minősítette. Az USA válaszul semmit sem kért a NATO-tól, kivéve azt, hogy ismerje el, bin Laden a felelős szeptember 11-ért. Az egész szervezetet partvonalon kívülre helyezték; unilateralizmus volt ez a javából.

A TEK tovább erősíti ezt a mintát. A legtisztább “fej-kar” struktúrával rendelkezik: a hadjáratban követett taktikát és célokat Amerika határozza meg, a koalíció többi tagjától elvárja, hogy kövesse. Nyoma sincs bármiféle közös döntési mechanizmusnak: minden “kar” bilaterálisan kommunikál a “fejjel”. Minden eddigi amerikai szövetségben alkalmazott hivatalos struktúrát félresöpörtek. Az amerikai hadsereg egyedül cselekszik, a szövetségesek hírszerző szervezeteinek az USA rendelkezésére kell állniuk.

Az amerikaiak még ennél is tovább mentek azon megjegyzésükkel, hogy a TEK az elkövetkező években a világpolitika meghatározó eleme lesz. Nem kétséges, hogy az amerikai hatalmi terjeszkedést és diplomáciai tevékenység jelentős részét a TEK-en keresztül lehet bonyolítani. Egy ilyen hosszú távú megközelítéssel az USA reménykedhet az ESDP felbomlasztásában, és gúnyt űzhet bármilyen CFSP-re irányuló európai kísérletből. A TEK a katonai és a hírszerzői tervezés, illetve koordináció központjává válhatna, miközben a NATO, valamint az EU igazságügyi és belügyi apparátusa marginalizálódna. A Nyugat gazdaságirányító hatalmának nagy részét a TEK-en keresztül lehetne bonyolítani, ezáltal az amerikai akarat alá rendelve az Európai Unió legfőbb külpolitikai eszközét.

Ez azonban már most európai ellenállásba ütközik. Blair, miközben megpróbálja a legtöbbet kihozni a Bushtól kapott kiemelt szerepből, erőfeszítéseket tesz az erőteljesebb európai koordináció visszaszerzésére. Más nyugat-európai államokkal együtt világosan elhatárolta magát egy Irak elleni támadástól. Ezért előfordulhat, hogy Amerikának változtatnia kell az afgán háborút követő közel-keleti taktikáján, ha biztos akar lenni abban, hogy a TEK-ben nem következik be szakadás.

Ugyanakkor egy, a palesztinai kérdéssel, illetve Szíriával és/vagy Irakkal szembeni agresszív amerikai-izraeli álláspont akut kényszerhelyzetbe taszítaná az európai államokat. Választaniuk kellene aközött, hogy vagy feladják a palesztin kérdéssel és Irakkal kapcsolatos önálló véleményüket, vagy pedig szavazóik mint a palesztin, a libanoni és az iraki terrorizmus támogatóit bélyegzik meg őket. A Bush-adminisztráció szembesítheti az EU államait ezzel a dilemmával, nekik szegezve a kérdést, hogy vajon milyük van, amivel azt elkerülhetnék.

Szeptember 11-e óta Amerika európai geopolitikájának újabb aspektusa is napirendre került: Oroszország sikeres kizárása az európai politikai intézményekből, s a NATO keleti terjeszkedése révén az Egyesült Államok kapuőr szerepének megalapozása az európai-orosz viszonyban. A német állam szempontjából hosszú távon ez soha nem volt elfogadható berendezkedés. Az orosz állam Putyin alatti megerősödésével párhuzamosan pedig Németország és az Egyesült Államok között egyre erősebb a verseny az orosz kapcsolatért. A verseny, jól látható módon, már vagy egy éve folyik. A Blair-kormányzat, égve a vágytól, hogy megerősítse pozícióját Nyugat-Európában, s hogy Berlinhez fűződő viszonyát bebetonozza, legnagyobb szószólójává vált annak a tervnek, melynek keretében félig megnyitnák a NATO kapuit Oroszország előtt. Tennék pedig ezt oly módon, hogy bizonyos kérdésekben teljes tagságot adnának neki (azaz formálisan vétójogot). Ilyenek lennének például a terrorizmus elleni hadjárat, az atomsorompó-egyezmény, illetve az európai válságkezelés néhány eleme. A Bush-adminisztráció aktívan dolgozott azon, hogy Putyint magához édesgesse, és arra bátorítsa, hogy elsősorban az USA-val fogjon össze. Ennek keretében ajánlották fel az amerikaiak támogatásukat Csecsenföldön, illetve a WTO [Világkereskedelmi Szervezet]-tagság ügyében. Ezzel egy időben viszont tovább akartak haladni az ABM [hadászati rakétaelhárító fegyverrendszer]- egyezmény megszüntetése felé vezető úton, Oroszországot távol akarták tartani a NATO-tól, valamint folytatni akarták a NATO keleti irányú terjeszkedését.

Wolfowitz kijelentette, hogy 20 évnek kell eltelnie, amíg Oroszország tagja lesz a NATO-nak – más szóval soha. A Bush-adminisztráció késztetésére a lengyel kormány megszervezett egy telefonkonferenciát az Elnökkel, amelyben az EU és Oroszország között fekvő államok vettek részt. Az összejövetel Európát volt hivatott szemléletesen emlékeztetni arra, hogy a Németország és Oroszország közötti államok egy folyamatosan amerikanizálódó övezetet alkotnak, szemben az összes brüsszeli retorikával, amely azt hangoztatja, hogy az USA-nak megvan a maga befolyási övezete a csatlakozó államokban.

A küzdelemnek semmiképpen sincs vége. Alapjaiban ez nem más, mint az európai geopolitika meghatározásáért folytatott harc. Az afgán háborút követő közel-keleti amerikai lépések, valamint az Irakkal kapcsolatos közös európai-orosz irányvonal súlyos dilemmával szembesítené a Bush-adminisztrációt. Egy, a többi unióbeli NATO tagállam által támogatott angol-német felhívás pedig arra, hogy nyissák meg az európai biztonsági kapukat Oroszország irányába, még ennél is súlyosabb kényszerhelyzetbe taszítaná az Egyesült Államokat.

A kelet-ázsiai színtér

Az 1990-es években Washington nehezen viselte el Kína felemelkedését, mivel a kínai piac amerikai tőkét szívott el. A Clinton-adminisztráció emberi jogi kampánnyal próbálkozott, mindhiába. Arra is történt kísérlet, hogy egy megrendezett dél-koreai–amerikai konfrontáció révén az USA ellenőrzése alá vonja a kelet-ázsiai politikai eseményeket. Az amerikaiak azonban túljátszották a szerepüket, ennek eredményeként az észak-koreaiak elhitték, hogy az USA támadásra készül, s felkészültek a konfrontációra. A japán vezetés Kínát kérte fel a közvetítésre – ezzel az aktussal megszégyenítő vereséget mértek Amerikára. Az amerikai kudarcok mindazonáltal nem voltak döntő jelentőségűek, mivel a régión belüli ellentétek továbbra is lehetővé tették az USA regionális kiegyensúlyozó szerepét. A Clinton-adminisztrációt lekötötte az a törekvés, hogy behatoljon a csendes-óceáni partvidék kapitalista államainak gazdaságába. Mindez a kapitalista társadalmi rend újjászervezését célzó program keretében zajlott. Az áttörésekkel azonban, amelyeket ezen a fronton az 1997-es kelet-ázsiai pénzügyi krízis idején értek el (némi járulékos kárral együtt, mint amilyen az indonéz pénzügyi luftballon kidurranása volt), az amerikai irányvonal politikai elvárásai megváltoztak.

Először: a kilencvenes évek amerikai kormányait aggasztotta, hogy a japánok a tőkefelhalmozás rendszerének regionalizálása felé fordultak. A fordulat akkor következett be, amikor a 80-as évek közepén az amerikai pénzügyminisztérium a dollárt lefelé, a jent pedig felfelé kezdte hajtani. A 90-es években az Egyesült Államok el volt szánva arra, hogy megakadályozza a japánokat a regionalizmus megszilárdításában. A fenyegetés azonban – miközben a 90-es évek elmúltak – tovább élt, és egyre erősebb lett. Másodszor: a csendes-óceáni állami eliteket mélyen sokkolta Amerika viselkedése a krízis idején, s mindent megtettek azért, hogy csökkentsék az USA gazdasági hatalmával szemben sebezhetőségüket. Ennek érdekében az eddiginél erőteljesebb lépéseket tettek a regionalizáció irányába. A régióban a dollár-blokk felbomlott, az egyes államok pedig elkezdték vizsgálni egy regionális pénzügyi segélyrendszer lehetőségét, olyasfélét, amivel a japánok próbálkoztak a krízis idején, és amit az amerikaiak (és az angolok) oly hevesen elleneztek. Foglalkoztak egy FTA [szabadkereskedelmi megállapodás] lehetőségével is, amely nemcsak az ASEAN-t és Kínát, hanem esetleg Japánt és Dél-Koreát is magában foglalná. Sőt, az Unióval való kereskedelem terén az eddiginél összehangoltabb cselekvésben is érdekeltek voltak.

A legfőbb ellensúlyozó trendet az USA azon képessége szolgáltatja – a dollár globális dominanciájának köszönhetően –, hogy hatalmas kereskedelmi hiánya révén igen nagy kelet- és délkelet-ázsiai kivitelt tud elnyelni. Az amerikai recesszió beálltával azonban az amerikai piac is hanyatlóban van, ez pedig a regionalizációs tendenciát erősíti. Bár Kína felemelkedése feszültségeket kelt a Dél-Koreával és Japánnal folytatott gazdasági versenyben, régiószerte igen erős érdekek mutatnak a regionalizáció intézményesítése irányába. Olyan eszközökkel hajtanák ezt végre, mint amilyen a “szabadkereskedelmi övezet” (azaz protekcionista keret), vagy akár egy árfolyam-zóna létrehozása. Ez utóbbit egy olyan regionális pénzügyi segélyező rendszerhez kötnék, amely a nyomás alatt álló valutáknak segítséget nyújt. Ezáltal az ASEAN összeolvadna az északabbra eső államokkal. Az USA viselkedése növelte az akaratot arra, hogy további lépéseket tegyenek egy regionális politikai-gazdasági blokk kialakítása irányába. A csendes-óceáni partvidék konfliktusokkal terhes történelmi öröksége ellenére a tőkefelhalmozás terén létrejövő formalizált regionalizmus a kapcsolatok politizálódását hozná magával. Persze az egész régiónak továbbra is szüksége lenne a – többnyire amerikai ellenőrzés alatt álló – energiaforrásokra, illetve az uniós és amerikai piacokhoz való hozzáférésre. Ugyanakkor óriási hatalma származna abból, hogy a bejutást saját piacára ellenőrzése alatt tudná tartani. Az pedig, hogy a régió a nemzetközi gazdasági diplomáciában, a WTO-ban és másutt, az eddiginél egységesebb hangot tudna megütni, szintén hatalmas kollektív haszonnal járna.

A Bush-adminisztráció Washingtonba érkezésével minden készen állt egy aktivista amerikai politikára, amely az ázsiai–csendes-óceáni térségben újjászervezi a nemzetközi politikai rendszert. A Bush-adminisztráció azt tervezte, hogy feladja a régióban eddig betöltött semleges hatalmi helyzetét, ami ellensúlyozást jelentett a régió egymással rivalizáló és egymásra gyanakodó hatalmai, Kína, Japán és a többiek között. Ehelyett a “Fékezzétek meg Kínát!” jelszóval offenzívát terveztek, melynek keretében az amerikai katonaság felvonultatásával feszültséget szítanának Kína és az Egyesült Államok között, amivel egy kétpólusú struktúra keretében más hatalmakat is felsorakoztathatnának az USA mögött. Így Amerika számára lehetővé válna, hogy meggátolja egy Kínát és Japánt magában foglaló politikai-gazdasági blokk kialakulását, amivel a régió politikai és gazdasági viszonyait az amerikai érdekeknek megfelelően alakíthatnák.

Szeptember 11-e azonban keresztül húzta a Bush-adminisztráció számításait, már ami a világpolitika figyelmének a “Fékezzétek meg Kínát!” ügy felé fordítását illeti. A formálisan már WTO tag Kína így lélegzetvételnyi szünethez jutott, ami alatt megpróbálhatja megszilárdítani helyzetét Kelet-Ázsiában egy regionális politikai-gazdasági rendszer részeként. Minél tovább foglalja le a TEK az Egyesült Államokat, annál tovább tart Kína lélegzetvételnyi szünete. Az sem zárható ki, hogy Kína – Oroszországgal és esetleg akár Japánnal együttműködve – előmozdítana egy, a koreai egyesítésre irányuló észak-koreai kezdeményezést. Ez azzal fenyegetné Amerikát, hogy le kell mondania a Kínával szemben fenyegetést biztosító kártyájáról, Észak-Koreáról, s hogy elvesztené a koreai kiegyezés feletti politikai kontrollját.

A központi zóna

A két említett térség felé irányuló közvetlen stratégiái mellett az USA 90-es években végrehajtott nagy stratégiai fordulatának harmadik eleme a Moldovától keletre, a Kaukázuson és a Kaszpi-tenger medencéjén át a kirgiz-kínai határig terjedő övezet államaira összpontosít. Olyan, energiaforrásokban gazdag államok forognak itt kockán, mint Türkmenisztán, Azerbajdzsán illetve a kettő közötti kapocs szerepét betöltő Grúzia. A legfontosabb potenciális partnerállamok Törökország mellett Ukrajna és Üzbegisztán voltak, a riválisok pedig Oroszország és Irán. Az amerikai kormányzatok itteni célja az volt, hogy katonai-politikai ellenőrzésük alá vonják a világgazdaság szempontjából létfontosságú és egyre fontosabbá váló energiaforrásokat, valamint a hozzájuk vezető szállítási útvonalakat. Az ilyesfajta politikai kontrollt általában a kapitalista világ többi részének tett szolgálatként fogják fel. A (főképp az 1970-es évekből származó) történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy mindez az amerikai államhatalom erőteljes kényszerítő eszközeként is felhasználható, amellyel nyomást képes gyakorolni a kapitalista világ többi részére. Emellett pedig lehetővé teszi olajforrások amerikai ellenőrzését, továbbá az olajárak befolyásolásának növelését.

Érdemes kiemelni, hogy ezen a területen az USA érdekei közel sem merülnek ki az amerikai olajvállalatok energiaforrásokból származó profitjának növelésében, ami jól jön, de jelentősége másodlagos. Az orosz állam befolyásának aláásását célul tűző amerikai taktika egyik eleme például az, hogy az orosz olaj- és gázcégeket Kaszpi-tengeri konzorciumokba próbálja bevonni. A dolog sokkal inkább az energiaforrásokon ülő államok feletti hatékony, ellenállást nem tűrő politikai kontrollról szól. A Clinton-adminisztráció egyértelművé tette, hogy ez létfontosságú amerikai érdek – nagyon kemény beszéd az amerikai biztonságpolitika szokásos nyelvezetében. Kizárt dolog, hogy Bush energiaipari fiai bármivel is kevésbé lennének érzékenyek az energia geopolitikájára, mint a Clinton-féle csapat.

A harc a Kaszpi-tenger medencéjéért több mint tíz éve folyik, ahogy azt a két csecsen háború, a hegyi-karabahi konfliktus vagy az abház háború Grúziában jelzi. Oroszország összefogva Iránnal és szövetségben Örményországgal, szembeszállt az amerikaiak befolyásért folytatott hadjáratával. Az USA kiemelkedő sikere az volt, hogy befolyásra tett szert Azerbajdzsánban, a legutóbbi időben azonban súlyos kudarcok is érték. Törökország nem volt hajlandó – amerikai nyomás ellenére sem – erős biztonsági garanciákat adni olyan államoknak, mint Azerbajdzsán és Grúzia. Az USA keményen dolgozott azon is, hogy a központi övezetben politikai tengelyt építsen ki. A tengely középpontjában Ukrajna állna, s Örményországig terjedne, ez lenne az úgynevezett GUAM-blokk, tagjai Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldova lennének [nevét a tengely a tagok neveinek kezdőbetűiből kapta]. A tengelyt azonban súlyosan meggyengítette az, hogy Putyin az ukrajnai krízist kihasználva, az ukrán elnököt, Kucsmát szorosan Moszkvához kapcsolta. A másik katasztrofális kudarc pedig akkor következett be, amikor a türkmén kormányzat megszakította a türkmén gáz feletti ellenőrzéssel kapcsolatos tárgyalásait az amerikaiakkal, és Moszkvát választotta szövetségesül.

Az Afganisztán elleni háború azonban megváltoztatta ezeket a viszonyokat, mégpedig úgy, hogy drámaian gyors kapcsolatot teremtett Amerika és Üzbegisztán között, s Üzbegisztán mint a közép-ázsiai köztársaságok legerősebbike, képes jelentős nyomást gyakorolni Türkmenisztánra. Ez a nagy odafigyeléssel előkészített áttörés azon amerikai erőfeszítések révén, amelyek egyre szorosabbra vonták a hurkot a tálibok körül, már szeptember 11-e előtt elkezdődött. Mindez nyilván meglepetésként érte Moszkvát és az orosz dominancia felszámolásával fenyeget a közép-ázsiai köztársaságokban. Mindent egybevetve tehát azt mondhatjuk, hogy az USA szeptember 11-ére adott válaszának legnagyobb haszna az lesz, ha építeni tud Közép-Ázsiában megszerzett előnyeire.

III. Mélyebb társadalmi és politikai folyamatok

Áttekintésünkben eddig sem az eszmék változásairól, sem politikai tömegmozgalmakról nem ejtettünk szót, s nem tértünk ki a társadalmi-gazdasági folyamatok elemzésére sem, azért, mert a kérdés e dimenziója nem tölt be önálló szerepet a szeptember 11-e által kiváltott láncreakcióban. Kivéve persze Afganisztán, ott azonban az amerikai bombázások iszonyatos ereje, valamint az egyéb amerikai anyagi erőforrások egyértelműen meghatározóak az ellenség megsemmisítésében. Másutt a tömegmozgalmak játszhatnak némi szerepet, különösen Pakisztánban, s talán az arab világ néhány részén is fellobbanhatnak. Nincs azonban egyértelmű bizonyíték arra, hogy ez megtörténik. A nyugati világban számos liberális értelmiségi hajlamos hinni abban, hogy az eszmék változása, a médiában zajló viták és érvek – legalább a saját államukban – jelentős befolyással bírnak kormányuk külpolitikájára. Ez azonban puszta önámítás, abból a hibás és gyerekes hitből táplálkozik, hogy államuk külső cselekedeteit liberális elvek, vagy a belföldi közvélemény irányítja. Hasonlóképp, a társadalmi és gazdasági folyamatok szintén nem fognak jelentős szerepet játszani a válságban.

Ezzel együtt azonban a nemzetközi politikai válságok és háborúk új intellektuális tendenciákat és politikai mozgalmakat indítanak el, amelyek a társadalmi-gazdasági folyamatokhoz, illetve társadalmi csoportokhoz kapcsolódnak. A társadalmi-gazdasági folyamatok és az egyes államokon belüli politikai konfliktusok viszont változásokhoz vezetnek, amelyek később mind nemzetközileg, mind transznacionálisan drámai hatással járnak. Ez aztán az egyes államokból kiváltja a megfelelő reakciókat és alkalmazkodási kísérleteket, életet adva a következő nagy nemzetközi politikai válságot meghatározó erőknek. Hosszabb távon tehát a társadalmi-gazdasági folyamatok és eszmék, valamint a tömegmozgalmak által alkotott elegy meghatározó jelentőséggel bír. A következőkben az e dimenziókban végbemenő változás három fő elemét vizsgáljuk meg, tárgyalásunk mindazonáltal nagyon felszínes lesz, inkább tekinthető egyfajta “bevásárló listának”, mint komoly elemzésnek.

Társadalmi-gazdasági környezet

Az amerikai kormányok a 80-as évek óta tesznek erőfeszítéseket arra, hogy újjászervezzék a kapitalista államok mint társadalmi-gazdasági rendszerek működését. Tekintve, hogy a kapitalizmus egyszerre nemzeti és nemzetek feletti (transznacionális) jelenség, átszervezésüknek egyaránt van nemzeti és nemzetek feletti/globális dimenziója. Ebből következően az átszervezésre irányuló program jelentős politikai következményekkel jár még akkor is, ha a hatás többnyire “közvetett”. Mi most az amerikai programot és annak következményeit fogjuk tárgyalni.

A program főbb jellemzőit röviden és sematikusan a következő pontokban foglalhatjuk össze:

• Megnyitni a pénzügyi rendszereket a kapitalista államokban, és véget vetni a zárt fejlődő államok önállóságának a világ minden részén. A 80-as évek kezdete óta ez a legnagyobb változás a kapitalista berendezkedésben, amely amerikai támogatást élvez (és amelyhez az angolok lelkesen asszisztálnak). A változás minden bizonnyal drámai lesz, mivel a burzsoázia számára lehetővé teszi, hogy tulajdonát külföldre vigye. Ez azt is jelenti, hogy a rendszerhez csatlakozó államok a legnagyobb őszinteséggel mondhatják az elnyomott osztályoknak, hogy a szociálpolitika nagy részét a hatáskörükön kívüli döntések kimenetele határozza meg: vagy a belső tulajdonos osztály vagy pedig a külső erők.
• A globális amerikai pénzügyi és monetáris központ óriási befolyása. Az első változással jön ez a második változás: a nemzeti gazdaságok sorsa nem csak az állam területi hatáskörén belüli termeléstől függ, hanem a Washingtonban és New-Yorkban meghozott pénzügyi és monetáris döntésektől is. A függőség mértéke persze változó: a fejlett kapitalista hatalmak, mindenekelőtt a nyugat-európaiak számos módon képesek magukat megvédeni az amerikai döntések hatásaitól. Mások ugyanakkor rendkívüli módon sebezhetővé válnak. Ezzel az Egyesült Államok a nyílt államok belpolitikájának befolyásos résztvevőjévé válik.
• A világ kapitalista államainak meg kell nyílniuk, s alkalmazkodniuk kell az amerikai kapitalizmus új vezető szektorához, amit a “szolgáltatások” terminus alatt foglalhatunk össze. Az államoknak lehetővé kell tenniük a centrumból érkező tőke beáramlását saját területükre. Ezzel megszerezhető az adott ország termékpiaca, munka- és tőkevagyona feletti irányítás.

A 90-es évek elején ez az amerikai, “globalizációként” és “Washingtoni Konszenzusként” emlegetett program életre hívott valamit, amit leginkább úgy írhatnánk le, mint egy valódi, globális, nemzetek feletti, lelkesen támogatott társadalmi mozgalom. A folyamat domináns volt Nyugat-Európában, lelkesedés forrása az ex-szovjet blokk nagy részében, Latin-Amerikában és sok más országban is tárt karokkal fogadták. A programot tehát igen széles fronton hajtották végre – mégsem működött, kivéve a jelentős, bár nagy részben spekulatív amerikai fellendülés idején.

A program bukása nem pusztán makroökonómiai eredetű. Működése megzavarta az osztályok közötti társadalmi kapcsolatokat, valamint az azokon nyugvó társadalmi és állami intézményeket. Minden társadalomban persze, ahol az amerikai program elfogadásra talált, volt néhány társadalmi csoport, amelyik sokat nyert rajta, ezek azonban a már eleve nagyon gazdag emberek igen szűk rétegét jelentették. A győzelemnek azonban ára volt: növekvő társadalmi feszültségek, illetve a társadalmi vagy akár állami intézmények potenciális vagy tényleges összeomlása.

A skála egyik végén a társadalmi intézmények szétesésének jellegzetes példáját adja az angol eset: összeomló közlekedési és egészségügyi rendszer, szétesett mezőgazdasági szabályozás, legyengült oktatási rendszer, szegénység és faji konfliktus az északi városokban, lazaság és korrupció a politikai rendszerben, és az emberek mély cinizmusa a nagypolitikával szemben. A skála másik végén pedig ott van Argentína, Afrika, az ex-szovjet blokk túlnyomó része és még sok más ország.

A valóság az, hogy Nyugat-Európában az amerikai programot csak félig hajtották végre: Franciaországban, Németországban és máshol a neoliberális fordulatot a munka és a tőke közötti osztálykapcsolat fenntartására irányuló erőfeszítésekkel kapcsolták össze. Ezt mindenek felett a Kelet és Dél gyengébb gazdaságaival szembeni haszonleső viselkedésük tette lehetővé számukra. Japánban holtponton lévő társadalmi-gazdasági válság van, Dél-Koreában pedig igen törékeny a társadalmi-gazdasági egyensúly azt követően, hogy az amerikai pénzügyminisztérium az 1997-es válság kellős közepén megpróbálta az amerikai programot erővel rákényszeríteni az országra. A régió többi része figyel és tanul.

A szisztéma periferiális gazdaságokra gyakorolt makroökonómiai hatásai a nagyon bizonytalantól a még rosszabbig terjednek – az eredmény gyakorta pusztító gazdasági válság, bankrendszerek, valuták omlanak össze, évtizedig vagy akár tovább tartó gazdasági depresszió alakul ki stb. A makroökonómia nem része a rendszer-integrációnak, mint ahogy természetesen a periferiális államok társadalmi szerkezete sem. Ezek mind hajlamosak összeomlani, amikor emberek tömegei zuhannak a kilátástalan szegénységbe és a társadalmi káoszba.

Az amerikai paradigma alkalmazására tett kísérlet tíz éve alatt az állami és politikai vezetők politikai csatáik megvívására előnyben részesítették a hazai frontot. A tíz év azonban nem hozta meg a várt eredményeket: a nagy, nemzetek feletti, a “globalizáció” jelszavát zászlajára tűző társadalmi mozgalom kimerült. Ennek a mai, leginkább világméretű recesszióra hasonlító folyamatnak a közepén a valószínű az, hogy az államok vezetése fel fog hagyni a társadalmi kapcsolatok megváltoztatásáért vívott küzdelemmel és új irányba fordul: a belföldi konszolidáció és a külső fronton vívott csaták felé. Egyre inkább készek lesznek arra, hogy ha kell, szembeszálljanak az amerikai kormányzat azon erőfeszítéseivel, amelyek valamiféle megtépázott Washingtoni Konszenzust akarnak fenntartani országukban.

A Bush-adminisztráció alapjában véve a “rendszerintegráció” washingtoni stílusú folytatását próbálja ajánlani, amelyet hihetetlen amerikai katonai erődemonstrációkkal egészít ki: az amerikai irányvonallal szembeszegülő mozgalmak és államok az irakiakéhoz, szerbekéhez és most az afgánokéhoz hasonló bánásmódban fognak részesülni, miután néhány évig gazdasági blokáddal puhítják őket. Más kapitalista államok másféle kiutat részesítenek előnyben. Az angolok “rettenetesen” akarják a “rendszerintegrációt”, de attól félnek, hogy az össze fog omlani, amint az államok a recesszió következő szakaszában integrálják pénzügyi kapcsolataikat. Az ő megoldásuk hatalmas segélycsomagok küldése Afrikába stb. Más európai államok Kanadával együtt talán a “rendszerintegráció” kismértékű megváltoztatása felé hajlanának.

A G-7-ben az ezen ügyeket övező feszültség növekedni fog.

Eszmék és az ellenállás politikája

Az amerikaiak és más hatalmak politikai helyezkedése Eurázsiában, az “új kapitalizmusért” folytatott nemzetközi küzdelem növekvő válsága kettős környezetet teremtett. Ebben a kettősségben ott volt a lehetőség a baloldal gyors újjáéledésére. Még az olyan kicsiny, és mégis szétszabdalt mozgalom, mint “az anti-kapitalista globalizációs” mozgalom is rendkívül gyorsan hatalmas szimpátiára tett szert Seattle után. Aztán hirtelen és drámai módon színre lépett bin Laden, és az Al Kaida-harcosok csapata. Néhány amerikai kommentátor máris azt sugalmazta, hogy az Al Kaida és a seattle-i tüntetők azonosak. Mások azt javasolták, hogy figyelembe véve az Al Kaidából és az “iszlám fundamentalizmusból” származó veszélyek nagyságát, a globalizációval szembeni tiltakozást az utóbbival egy kalap alá kell venni, s harcolni ellene. A két gondolat nem csupán távoli veszélyt rejt magában.

Az iszlám konzervatív forradalom eredete és fejlődése

Ez az áramlat képezi a kapcsot az Al Kaida, a Szaúd-Arábiában létező trendek, a tálibok, illetve Pakisztán között, de vannak sarjai az iszlám világ más részében is. Politikai szemszögből nézve úgy tűnik, hogy mindez a két tekintélyelvű iszlám állam – Szaúd-Arábia és Pakisztán –, illetve azok Amerikával fenntartott szövetségéhez kapcsolódó geopolitikai tevékenységének terméke.

A Szovjetunió ellen folytatott afganisztáni hadjárat volt az a műhely, amelyben az iszlám konzervatív forradalom megszületett. Ehhez hasonló terepet szolgáltatott még a jemeni kormány baloldal-ellenes politikája az ország déli részén, a háborúk Kasmírban, Csecsenföldön és – nem kétséges – a volt szovjet Közép-Ázsiában is. Az áramlat szociológiai szülőszobája, úgy tűnik, a prekapitalista vagy a kapitalizmus felé igyekvő társadalmakban keresendő, a társadalom azon csoportjaiban, amelyek az átmenetre nagyon radikális, aktivista modernizmus-ellenességgel reagálnak. Szaúd-Arábiában, Pakisztán nagy részén, Afganisztánban, Észak-Jemenben és a közép-ázsiai köztársaságokban egyaránt ez a fajta társadalmi helyzet a jellemző. Ebből következően a trend mutathat némi hasonlóságot a két háború közötti Európában létező radikális modernizmus-ellenes mozgalmakkal, amelyeket a tekintélyelvű rezsimek használtak fel céljaik elérésére.

Valószínűtlen, hogy ennek a tendenciának hosszú távon jövője lenne a Közel-Keleten. Mindazonáltal egy, a baathista Irak vagy Szíria megdöntésére irányuló amerikai kampányt követő társadalmi káosz biztosan megfelelő táptalajt nyújtana a trend számára. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a Mubarak-rezsimet megkísértené a lehetősége annak, hogy a folyamatot a belülről érkező jelentős demokratikus vagy baloldali kihívásokkal szemben használja fel. A szaúd-arábiai és pakisztáni tekintélyelvű rezsimekre épülő amerikai politika pedig szintén hozzájárulhat a trend folytatódásához. Vannak más, társadalmi káoszba süllyedt területek is, amelyek megfelelő terepet szolgáltatnak a folyamat számára. A moszlim népességgel rendelkező, kapitalizmus felé tartó társadalmak, mint például a Nyugat-Balkán, különösképpen az ottani albán területek, valamint Délkelet-Ázsia nyilvánvaló példát szolgáltatnak.

Mindazonáltal az iszlám konzervatív forradalom katonái nem jelentenek komoly veszélyt a nyugati társadalmakra. Azok, akikben megvan a hajlandóság a szeptember 11-eihez hasonló műveletek végrehajtására, és képesek is azokat kivitelezni, a társadalom teljesen más csoportjaiból jönnek. A kettő között pedig bin Laden jelenti az egyedüli kapcsolatot. Erre a másik csoportra talán azt mondhatnánk, hogy a járadékélvező kozmopolitizmus és az elit modernizmus-ellenesség hordozója. A szaúdi, és a Perzsa-öböl más államainak uralkodó osztályai egyáltalán nem nyugati típusú kapitalista osztályok, hanem járadékélvező patrimoniális csoportok, hivatalos ideológiájuk ultra-reakciós. Ugyanakkor a viszony köztük és a főbb nyugati pénzügyi központok között rendkívül szoros, nemcsak a tulajdonosi kapcsolatok szintjén, hanem a személyes és családi kötődések tekintetében is: apartmanjaik vannak Manhattanben, házaik Angliában, villáik Svájcban és még sorolhatnánk. Sokuk tehát már “elpuhult”, de nem mindegyikük. Ahogy a két háború közötti Európában, úgy közöttük is lehetnek olyanok, akik igen erősen hajlanak a reakciós radikalizmus felé. Ez pedig súlyos problémát jelenthet az angol és amerikai biztonsági szolgálatoknak. A hatalmas pénzügyi források ugyanis, amelyek felett ezek a csoportok rendelkeznek – csak Szaúd-Arábiában egyedül mintegy 6000 királyi herceg él – rendkívül keresettek Londonban és New Yorkban. De meg lehet-e bízni bennük, figyelembe véve Amerika közel-keleti politikáját és saját speciális stílusú politizálásukat?

Nyugati ideológiai reakciók Dél Amerika-ellenes áramlataira

Az afgán háború megmutatta a nyugati értelmiségnek azt, amit már korábban meg kellett volna értenie: hogy nagyon erős az amerikai politikával szembeni ellenállás az arab társadalmak minden szintjén, és sok más társadalomban is, ahol az iszlám az uralkodó vallás. Mögötte pedig nem áll semmiféle speciális mozgatóerő: minden ember osztja azt, tartozzon szinte bármilyen ideológiai és politikai irányvonalhoz. Ennek egyszerű oka van: az éles, a mindennapokban jelentkező feszültség az atlanti/nyugati világ nemzetközi viselkedési normái és az Egyesült Államok geopolitikai szándékai között a Közel-Keleten. Az egyik ilyen norma az ellenállás a katonai megszállással szemben; egy másik az ellenállás azon államokkal szemben, amelyek tömegpusztító fegyvereket vetnek be a polgári lakossággal szemben. A harmadik pedig a hatalmas menekültválságok okozása, s a civil lakosság bombázása. Izrael amerikai támogatása és az USA Irak elleni ostroma mindannyiuk számára egyszerű és nyilvánvaló, az Afganisztán elleni támadás szintén sokkoló esemény.

Tény, hogy nem tűnik úgy, mintha a nyugati liberális értelmiségiek ezt megértenék. Ideológiai beállítottságtól függetlenül, az arab és muzulmán világban – és tulajdonképpen mindenhol a nyugati világon kívül – minden azt bizonyítja, hogy a nyugati liberalizmus egyfajta imperialista liberalizmus: a liberális normák hisztérikus védelme a nyugati világ polgárai érdekében a Dél elleni politikai és gazdasági kampány legitimálása. Amikor azt látják, hogy a nyugati liberálisok büszkén hirdetik elkötelezettségüket az univerzális liberális normákhoz, és támogatják az amerikai intézkedéseket, kialakul bennük a megvetés a nyugati intellektuális közélet kétarcúságával szemben. És liberális szemszögből igazuk is van, amikor megvetést éreznek. Az elvhű liberalizmus központjai ugyanis már régen nem találhatók meg a mainstream angol-amerikai liberális közbeszédben.

Mindez jelentős információ-kezelési problémát jelent a nyugati államok számára. A probléma a következő: miképpen tartsák fenn az imperialista szándékokat legitimáló diskurzust a déli országokból érkező erőteljes kritika ellenében. Az egyik megoldási lehetőségnek – amely a Nemzetbiztonsági Tanácsban nagy támogatást élvez – az tűnik, hogy szétrombolják a belgrádi tv-állomásokat és az Al Dzsazira kabuli irodáját. Az ilyen terrorista taktika azonban aligha nevezhető “hegemónnak”. Egy másik megoldás a liberális politikai legitimáció válságára, ha a “civilizációs/kulturális különbség”-sztereotípia felhasználásával magyarázzák, hogy az arab világ értelmisége azért van Amerika ellen, mert belesüppedt az iszlám mocsarába, saját fejlesztéspolitikai hibáikat pedig külső bűnbakokra próbálják kenni stb. Még ennél is rosszabbak azok a próbálkozások, amelyek az “iszlám ébredés” szellemét próbálják felidézni, hogy ezzel meneküljenek a legitimációs dilemma elől.

Az iszlám ébredés ötlete a nyugati világban összekapcsolódott azzal a gondolattal, hogy a modern szekularizmus az iszlám részéről hatalmas politikai kihívással néz szembe. Ez az eszme azon a gondolaton alapszik, hogy Nyugaton a politika és a vallás el van választva egymástól, az iszlám világban viszont a politikai erők jelenleg elismerik az iszlámhoz fűződő kapcsolatukat. Következésképp a szekularizmust, az állam és az egyház szétválasztásának eszméjét veszély fenyegeti. A valóságban persze a kereszténység jelentős ideológiai és szimbolikus szerepet játszik a nyugati politikában. A kereszténydemokrata pártok jelentős erőt képviselnek, a vallás pedig számos országban a baloldalon is meghatározó vonulat. Ez ugyanakkor nem veszélyezteti a világi pluralizmust, és különbözik az USA keresztény fundamentalista jobboldalától is. Hasonlóképp, az iszlám befolyást, értékeket és szimbólumokat elismerő politikai erők nem feltétlenül jelentenek bármiféle kihívást a világi pluralizmus számára.

Mindamellett a szeptember 11-ére adott amerikai reakció, különösen, ha Afganisztán elleni háborúja egy Irakkal vagy Szíriával szembeni konfrontációval folytatódik, életre hívhat egy “Új Jobboldalt”, aminek komoly következményei lehetnek a nyugati világban, vagy annak valamely részén. Olyan jobboldal lenne ez, amely támadná a liberalizmust, mozgósítana a nyugati világ iszlám közösségei ellen és erőteljes, agresszív politikát követelne az arab világ ellen. Ez új szakadást eredményezne Nyugat-Európában, olyat, amit amerikai kezdeményezések, és talán – Izrael taktikájához kapcsolódva vagy sem – hadjáratok eredményeztek.

Következtetések

Elemzésünk egyetlen biztos következtetése, úgy tűnik, az, hogy a nyugati/atlanti liberalizmus dicsőséges napjainak, amikoris végigmasírozott a földtekén, vége. A feszültség minden téren növekszik: Észak és Dél között; az Egyesült Államok és a többi centrum hatalom között; és ahogy az újkapitalizmus az őt támogató tekintélyelvű rezsimek új fajtáinak ad életet, az államok egyre szélesedő körében is. A Bush-adminisztráció kétségtelenül minden eddiginél eltökéltebb abban, hogy megszilárdítsa az amerikai dominanciát, a tervnek azonban növekvő akadályokkal kell megküzdenie. Ha az USA nem lesz képes megtalálni a módját annak, hogy “szövetségeseit” még szorosabban globális tervei mögé állítsa, a belső feszültségek szétrepeszthetik a szövetséget. Geopolitikai tekintetben ennek legnagyobb haszonélvezője Kína lenne, mivel hosszabb lélegzetvételnyi szünethez jutna társadalmi transzformációja végrehajtására és megszilárdítására. De a Putyin vezette Oroszország is nyerne az ügyön. Az Európai Unió hamarosan válaszúthoz érkezik: vagy sokkal szorosabb politikai blokkot választ, melynek célja az amerikai nyomással szembeni ellenállás, vagy pedig lazábbat, amelyben jobban alá van rendelve az amerikaiaknak, sőt akár a széthullás veszélyével is szembe kell néznie.

Természetesen nem lehet kizárni azt sem, hogy az amerikai politika alakítói, vagy az amerikai politikai establishment jelentős része a krízisből néhány új, programszerű tanulságot szűr le: így például megváltoztatják a világszegénységgel kapcsolatos hitel- és pénzügyi szabályozást. A jelenlegi fázis az amerikai erőfitogtatásról szól, de később sor kerülhet némi elmozdulásra annak ellenére is, hogy a Bush-csapatról alkotott kép ezt meglehetősen valószínűtlenné teszi. Az IMF taktikájában már végre is hajtottak néhány kisebb változtatást, de az olyan ügyekben, mint az NMD [rakétavédelmi rendszer], Kyoto stb. a változás hiánya szembetűnő.

A nemzetek feletti politikai erők szintjén a neoliberalizmus és a liberális emberi jogi kozmopolitizmus régi elegye veszít az erejéből. Sokkal valószínűbb, hogy a konzervatív és a “barát-ellenség”-témák lesznek túlsúlyban a következő időszakban. Az antikapitalista globalizáció ellenes mozgalom azzal a kihívással néz szembe, hogy egy nemzetközi politikai programot kell integrálnia. A társadalmi és politikai reformot célul kitűző transznacionális mozgalmak szempontjából pedig az amerikai baloldal politikájának fejlődése döntő jelentőségű lesz.

(Fordította: Tanyi Attila)