Az utóbbi egy-két évben a legkülönbözőbb irányzatokat kép­viselő társadalomtudósok számolnak be egy meglepő felfede­zésről. Eszerint a népesség fokozatos kettészakadása egy alulfoglalkoztatott, elszegényedett, marginalizált egyharmadra, illetve a teljesítményelvei társadalom áldásaiban továbbra is részesedő többségre (ezt a folyamatot ők már régebben is leírták) óriási léptekkel halad egy polarizált osztálytársadalom felé. Ebben egy mindinkább szélesedő munkásosztály konf­rontálódik majd a járadékosok és a tőketulajdonosok egy egy­re agresszívabban gazdagodó rétegével. Ezt a folyamatot to­vább erősíti, hogy az állam is fokozatosan vissza fog vonulni eddigi szociális újraelosztó funkcióiból.

A fenti tendenciák leírásakor két különböző értelmezési sé­mával találkozhatunk. Egyesek a második világháború utáni szociológia óta meghaladottnak számító osztálytársadalom egyfajta „visszatéréséről" beszélnek: az integrált „munkásság" ugyanis úgy olvad majd el, mint vaj a napon, és fokozatosan ellepi a klasszikus „proletárjelleg" és a 19. század pauperizmusa. Ezzel szemben állnak azok az elemzések, amelyek a folyamat újszerű jellegét emelik ki. Kihangsúlyozzák az aktu­ális világgazdasági válságban gyökerező polarizáló alapten­denciát, ahol a polarizáció közvetlenül a jelenlegi fordista munka- és termelési viszonyoknak egy posztfordista, ill. „toyotizált" felhalmozási modellbe való forradalmi átalakulásából jön létre. Elsősorban a transznacionális konszernek csúcsme­nedzserei kényszerítik ki újabban az egész világon az alkal­mazkodást a japán osztálytársadalom struktúráihoz. Szétfe­szítik a munkaerőpiaci szabályozás és a kollektív rendszerek eddigi kereteit, és a nullához közelítik a jóléti állam újraelosztó szerepét, hogy az időközben még a Daimler-Benz igazgató­tanácsa által is meghirdetett „gyári forradalomnak" ugrássze­rűen leértékelt munkaerőt bocsáthassanak rendelkezésére.

Mindkét értelmezési sémának megvannak a maga értékei. Aki ismeri például az uralkodó társadalomtörténet-írást, az gyorsan észre fogja venni, hogy a legújabb társadalmi fejle­mények meghazudtolják annak determinizmusát. Eszerint ui. az elmúlt százötven év nem volna más, mint a jövedelem- és földnélküli „csőcselék" proletariátussá, onnan pedig táppénz­jogosultsággal és nyugdíjgaranciával rendelkező, integrált „munkássággá" való felemelkedésének története. Annyiban a „proletárjelleg" valódi visszatérésének vagyunk tanúi, amennyiben a reakciós szociálpolitika több generációjának e megvető-cinikus harci jelszava mindazt magában foglalja, amit a munkaerő áruba bocsátói manapság még a legfejlet­tebb országokban is újra tömegesen megtapasztalnak: bi­zonytalan munkahelyek, megkérdőjeleződő „normál munkai­dők", hirtelen bércsökkentések és a betegség, a rokkantság, az öregség kockázatai ellen védő garanciák megingása. Ezt az újonnan kialakuló proletárstátust azonban igen sajátos je­gyek is jellemzik, amelyek a 19. és 20. századi tapasztala­toknak már csak azért is ellentmondanak, mert nem egy kez­dődő tőkés iparosodás velejárói, hanem a tőkés világrendszer megújulásának egy késői, ráadásul ipartalanítási jelenségektől kísért szakaszából jönnek létre. Nyilvánvalóan egy érem két oldaláról van tehát szó.

Ha a „kétharmados társadalom" deregulációjából időközben maguk a tőkés hatalmi központok társadalomtudós tanácsadói is egy új proletariátust látnak kialakulni, akkor nekünk, balol­daliaknak tulajdonképpen már sokkal korábban kellett volna elemeznünk és megvitatnunk ezeket a fejlődési tendenciákat. Csakhogy az elmúlt években ez egyre kevésbé volt így. Mivel én a baloldaliságot olyan magatartásként értelmezem, amely a kizsákmányolt társadalmi osztályokra irányul, és így a ki­zsákmányolás általános megszüntetésének cselekvésorientált stratégiáit vezeti le, a baloldali viták és az osztálytársadalom valóságos fejlődésének e fokozódó elszakadásában nagy ve­szélyt látok. Erről nem utolsósorban azért is beszélnünk kell, mert a legújabb proletarizálódási folyamatok eredményekép­pen sok baloldali is a liberalizált munkaerőpiac alsó és nehéz helyzetű szegmenseiben találja magát. Paradox jelenségnek tartom ezt, amely talán megmagyarázza a baloldaliak fokozó­dó idegenkedését egy reproletarizálódásba kényszerített mun­kásosztállyal szemben. Mi magunk is növekvő mértékben vá­lunk e folyamat tárgyaivá, és talán éppen azért menekülünk metaforikus szintekre, hogy ezzel saját valóságos elnyomoro­dásunkat elleplezzük. Éppen mivel egyre gyakrabban uralják saját hétköznapjainkat, a reflektálatlanul elfogadott proletari­zálódási folyamatokra sokan közülünk már csak a félelem me­chanizmusainak segítségével tudnak válaszolni. A követke­zőkben megpróbálom bebizonyítani, hogy még mindig az osz­tályelemzés biztosítja a legjobb eszköztárat ahhoz, hogy a vál­tozó proletár osztályhelyzeteket új cselekvési szempontok alapjává tegyük – olyan kiinduló helyzetté, amely alternatívát nyújt egy pusztulástól fenyegetett baloldalnak a félelem és az önvád elharapódzó beállítottságával szemben.

Először is három esettanulmány segítségével (Olaszország, Mexikó és Franciaország) rekonstruálom az új osztálytársa­dalmaknak a 80-as években kezdődő kibontakozását, és azt a tőkés világrendszer jelenlegi globalizálódási tendenciáira fo­gom vonatkoztatni. Ebből kiindulva második csomópontként a német osztályviszonyok fejlődésének a keletnémet Anschluss előtti és utáni szakaszával foglalkozom. A referátum harmadik részében ismertetem téziseimet a német posztfordista, III. „toyotizált" uralmi stratégiáról, amely az osztálytársadalom nemzetállami összetevője egy megújult tőkés világrendszer­ben (tőkestratégia, a konzervatív kormányzat funkciói és al­kalmazkodási teljesítményei, szakszervezeti-szociáldemokra­ta alkalmazkodási modellek). Végezetül vitára bocsátok né­hány gondolatot egy megújult baloldali osztályorientáció lehe­tőségeiről.

1. A nyílt osztálytársadalom kibontakozása a 80-as évektől kezdődően

1.1. Olaszország esete

1980-ban a nyári szabadságolás után a Fiat autókonszern me­nedzsmentje Torinóban 24.000 alkalmazottat bocsátott el egy erre a célra létrehozott állami „Integrációs Pénztárba" (Cassa Integrazione), egyelőre 18 hónapos határidővel és állami bérkie­gyenlítéssel. A Fiat munkásai elkeseredett sztrájkkal válaszol­tak, amelyet a fémipari szakszervezetek eleinte támogattak. A 35 napos sztrájk alatt nézeteltérésekre került sor a konszern kollektíváján belül. Miután a Fiat adminisztratív dolgozói október 14-én sztrájkellenes tüntetést tartottak, a legerősebb fémmun­kás-szakszervezet, a FIOM is még aznap este megszavazta sa­ját tagjainak elbocsátását. Ez a vereség gyorsan katasztrófává nőtte ki magát. A 80-as évek közepéig felére csökkentették a Fiatnál a foglalkoztatottak számát, az Integrációs Pénztárak pe­dig tartós elnyomó intézményekké váltak. Agnelli rajtaütése je­lentette a rajtlövést a nagyüzemi munkásság üzemi tanácsaira támaszkodó szakszervezetek hatalomtól való megfosztásához, és a munkásság 60-as évek vége óta megszilárduló akciókész­ségének megtöréséhez egész Olaszországban. Azokat a kísér­leteket, amelyek a nagyüzemekben a Fiat példája nyomán meg­induló decentralizációt és a munkáskollektívák ezzel együtt járó széttördelését az ipari negyedek „munkásköreinek" segítségével próbálták megakadályozni, egy brutális politikai kampány során szétverték. Olaszországban egy olyan évtized vette kezdetét, amelyet a legelkeseredettebb politikai és társadalmi elnyomás jellemzett. Azokról a következményekről, amelyeket ez a mun­kásosztály, a „munkásautonómia" kezdeményezései és nem utolsósorban a szakszervezetek számára jelentett, külföldön alig vettek tudomást. A fordista üzemi despotizmust technológiai újításokkal erősítették meg, és összekapcsolták azt a teljes ter­melőapparátusnak egy nagyszabású, egészen a tradicionális kézműves üzemek szintjéig menő decentralizálásával. Ennek az olasz munkaerőpiac drámai funkcióváltozása lett a következmé­nye. A hármas tagoltságú munkaerőpiac minden szektorából (ál­lami szektor; magánszektor formalizált munkaviszonyokkal egy­felől a közép- és nagyüzemekben, másfelől a kis családi-, ill. kézműves üzemekben; az alulfoglalkoztatottság szektora) eltá­volították azokat a munkavállalókat, akiket a piac militáns visel­kedésük vagy csökkent munkaképességük miatt diszkriminált. A szociális védőhálót áteresztővé tették, és új állami, ill. vállalati „parkolóhelyekkel" egészítették ki az alulfoglalkoztatottak szá­mára. A szakszervezeti szövetségek elfogadták a szociális-vív­mányok leépítését. „Vállalkozó munkásokat" (Sergio Bologna elemzésében „lavoro autonomo') foglalkoztató kisüzemeknek egy új struktúrája jött létre, számuk a 80-as évek végére elérte a hat-hét milliót, átjárták az egész munkaerőpiaci hierarchiát, és minden irányba „szétfolytak". És a 90-es évek elején újra csak a Fiat-menedzsment volt az, amely a drámai átstrukturá­lódások egy évtizede után új kezdeményezéssel állt elő, hogy így a konszernközpontok, a beszállítók és a kistermelők közötti vertikális kizsákmányolási kapcsolatok (a toyotizmus „karcsúsí­tott termelése") japán modelljének példájára támaszkodva kö­vetkezetesen kihasználja az eddigi eredményeket.

1.2. Mexikó

1980 és 1982 között Mexikó vegyes gazdasági rendszere egy többé már nem ellenőrizhető adósságválságba került. A kor­mányzat egy minden szabályozási kísérletet keresztülhúzó tő­kemenekülési hullám után 1982-ben bejelentette a fizetéskép­telenséget. A pénzpiacok neoliberális internacionáléja (a Va­lutaalap és a Világbank) kikényszerítette egy egész népgaz­daság liberalizálásának első „big bang"-jét. Mexikóban rest­riktív költségvetési politikát valósítottak meg, és bevezették az állami vállalatok privatizációját. Hogy a külső adósság rende­zését biztosítsák, negatív növekedési rátákat fogadtak el. A belpiacokat korlátozás nélkül szabaddá tették a külföldi tőke számára. Az egyetlen államilag támogatott szektor az export­orientált magángazdaság maradt. Az egyes intézkedésekből a 80-as évek közepéig a „komparatív költség- és telephely­előnyök" következetes politikája kristályosodott ki, ahol a kül­földi beruházások számára a lehető legolcsóbb munkaerő mo­bilizálása bizonyult a legfontosabb vonzerőnek. Az állami mi­nimálbér és az ágazati kollektív szerződésekben meghatáro­zott bérek 1980 és 1991 között reálértékben 56%-kal csök­kentek. A tömeges munkanélküliség a szociális vívmányok át­fogó leépítésével járt együtt, melynek során végül az egész­ség- és az oktatásügy is a privatizáció áldozata lett. Ma a 90 millió mexikói közül 41 millió él a hivatalos létminimum alatt, ebből 17 millióan szélsőséges szegénységben.

A növekedés egyetlen szektorát végül már csak a szabad termelési zónák („maquiladora") jelentik. Ezek elsősorban az USA-határon szilárdultak meg, 90%-ban amerikai konszernek leányvállalatainak kezében vannak, és itt hozzák létre a me­xikói exportbevételek 80%-át. Ez az alacsonybér-övezet, ahol az USA vállalatainak munkaintenzív és környezetkárosító köz­benső termékeit állítják el, nem ismer többé munkajogot a foglalkoztatottak számára, akiknek a bére az átlagos amerikai bérjövedelmeknek kb. 16%-ánál stagnál. Itt nem létezik sem­miféle munkavédelmi vagy környezetvédelmi előírás. A terrorisztikus munka- és termelési feltételek egyformán tönkrete­szik a munkásokat (akiknek 70%-a nő, átlagos életkoruk pedig jóval a lerombolt állami iparban dolgozó munkásoké alatt ma­rad) és az egész lakosságot, ahol a gyerekek és az öregek növekvő mértékben esnek áldozatul a megfertőzött talajvíz­nek.

A munkaerőpiac Mexikóban is tökéletesen megváltozott a dereguláció 1982-től 1985-ig tartó sokkfázisában. Eltűnt az ál­lami szektor, a maquiladorák környékén pedig egy minden szociálpolitikai garanciától megfosztott ipari tartaléksereg jött létre. Kialakult továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy infor­mális szektora, amely már a 80-as évek végén 6,5 millió főt számlált (ez a keresők 25%-a), és amely a mezőgazdasági termelőszövetkezetek privatizálása óta a vidéki régiókban is terjeszkedik. Az átrétegződött mexikói proletariátus gyakorla­tilag már semmiféle ellenhatalommal nem rendelkezik. A szak­szervezeti korporatizmus (CTM) lejáratódott, mert támogatta a kormányzat deregulációs kurzusát, és az állami szektor le­rombolásában való részvétellel saját magát fosztotta meg a hatalomtól. 1990-ben a szakszervezeti vezetés egy „Pacto de Solidarídad Economica"-ban nyomatékosan megerősítette az általa követett elnyomó jellegű politikát.

1.3. Franciaország

A szocialisták választási győzelme után a Parti Socialiste bal­oldali szocialista szárnya, a főként a PSU-ból származó CERES-csoport, egy posztkeynesiánus stabilizációs programot akart megvalósítani. 1981/82 óta költségvetési deficitből fi­nanszírozott teljes foglalkoztatási politikát, a minimálbérek és a családhoz kapcsolódó szociális juttatások felemelését, va­lamint a veszélyeztetett iparvidékek érdekében aktív struktú­rapolitikát követelt. Ezt az anticiklikus alternatívát (szemben a nemzetközi intézmények és a Reagan-adminisztráció éppen kibontakozóban levő neoliberális trendváltásával) azonban szétroppantották a nemzetközi pénzpiacok, az Európai Közös­ség szintjén pedig a márka-blokknak a kamatlábakat magas szinten tartó politikája. A szocialista kormányzat ennek láttán belement egy radikális deregulációs tervbe, amely a szociális védőrendszereket alapjában véve megkímélte ugyan, ám a munkaerőpiaci és a bérpolitikát a második világháború vége óta folytatott gazdasági tervezéssel együtt mint beavatkozási pontokat elejtette.

Egy szűk évtized elmúltával tanulmányozhatjuk is a követ­kezményeket. Gyors tempóban jelentek meg egy kétharmad társadalom struktúrái, melyekből a 90-es évek elejére egy „quart monde" egyre nagyobb szektorai kristályosodtak ki: romjaikban heverő iparvidékek, lezüllött vidéki régiók, a nagy­városok körül a proletárlét alatt tengődő banlieu-övezetek. A liberalizált munkaerőpiacról kihulló alulfoglalkoztatottakat ezekbe a földrajzilag rögzített válságövezetekbe irányítják, ahol aztán tovább süllyednek, egyfajta elszigetelt „classes dangereuses"-zé formálódva. Ahogyan Olaszországban és Mexikóban, itt is létrejött továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy új rétege, amely időközben a liberalizált munkaerőpiac minden szektorát áthatja: kisparasztok szociális segély-szub­venciókon vagy a kereskedelmi láncok „subcontractor"-jaiként, a piaci konkurencia mechanizmusainak szintjét el nem érő kézműves kisüzemek, teherautósofőrök, akiknek minden ter­melési eszközük egyetlen teherautó, a telekommunikációban foglalkoztatott munkások a szövegszerkesztést végzőktől kezdve a szoftverspecialistákig, és a gazdasági tanácsadók egész serege. A nagyipari termelés zsugorodó központi mun­kásosztálya még erősebben „szakszervezetlenített", mint Olaszországban vagy Mexikóban. A munkavállalóknak mind­össze 10%-a szakszervezeti tag egy olyan országban, ame­lyet a teljes átstrukturálódási időszakban szocialisták kormá­nyoztak. Az új konzervatív kormányzat pedig időközben már államilag részben szubvencionált általános bércsökkentések­ben való aktív részvételre bátorítja a szakszervezeteket.

1.4. A tőkés világrendszer globalizálódása és a globális proletarizálódás

Amint a három esettanulmány mutatja, a munkakörülmények átalakulása a 80-as évek folyamán különböző feltételek között zajlott. Olaszországban egy, az ottani osztályviszonyok tekin­tetében a századforduló óta hangadó szerepet betöltő kon­szern rombolta le harcos munkásakciók tizenkét éves sza­kaszának eredményeit. Mexikóban a nemzetközi pénzügyi in­tézmények egy korporatív iparosítási utat semmisítettek meg, amely erős állami szektorra támaszkodva szándékozta le­győzni az importfüggőséget és a nemzetközi nyersanyagpia­cokhoz való túl erős kötődést. Franciaországban egy éppen hatalomra kerülő szocialista kormány posztkeynesiánus sta­bilizációs kísérletét akadályozták meg mindjárt a kezdet kez­detén, amellyel a kormány saját mozgásterét akarta biztosítani a nemzetközi pénz- és devizapiacok megszilárduló deregulá­ciós stratégiájával szemben. Mindhárom esetben tökélete­sen azonosak voltak azonban a munkaerőpiaci és szoci­álpolitikai következmények. A munkaerőpiacok addigi sza­bályozási mechanizmusainak felfüggesztése a munkásosztály egy drámai reproletarizálását és átrétegződését vezette be, és ennek eredményeként az addigi osztálypolitikai status quo minden eszköze – a korporatív, mint Mexikóban, a bázisdemokratikus-militáns, mint Olaszországban, a jóléti állami, mint Franciaországban – súlytalanná vált. A bérből élőknek egyre több szektorban kellett súlyos beavatkozásokat tudomásul venniük azon szociális garanciákat illetően, amelyeket a 40-es, majd elsősorban a 60-as évek óta újra kiharcoltak: normál munkanap, negyvenórás munkahét, stabil bérek, betegség és öregség esetén államilag garantált bérhelyettesítő juttatások. A globalizált pénzügyi piacok túlakkumulált kapitalizmusa egy­re több támadási ponton „nyitotta fel" a munkaerőpiacokat, és a kollektív szerződésekkel meg a szociális juttatásokkal együtt azokat a társadalmi integrációs eredményeket is félresöpörte, amelyeket a magasbér-politika és a jóléti állam ért el. Mivel a beruházások az elmúlt ciklusban egyre kevésbé térültek meg, a tőke végül világszerte legagresszívabb formájában, a pénzformában kereste a kedvezőbb értékesülési feltételeket. Egyre több szektorban tették rugalmassá, szabaddá és ol­csóbbá a bérmunkát. A három ország imént felvázolt példái egy átfogó átstrukturálási kísérlet részét képezik, amely ott is világosan hátrahagyta nyomait, ahol a 80-as évek végéig még nem hozott létre mélyreható változásokat.

Ezek a fejlemények 1990/91-ben az államszocializmus ke­let-európai összeomlását követően újabb lökést kaptak. A neo­liberális dereguláció lett a vezérlő elve valamennyi politikai elitnek, amelyet a kelet- és dél-európai változások hatalomra sodortak. Kezeikben, no és a nemzetközi pénzügyi intézmé­nyek diszkrét irányítása alatt, ez az eszköz minden állami gaz­dasági struktúra tökéletes és lehetőleg gyors lerombolásának filozófiájává nőtte ki magát. Iparpolitikai reorganizációs prog­ramok mindehhez nem kapcsolódtak. A következmény a mai napig az állami szektor tartalékainak általános kifosztása, anélkül, hogy ebből az értékteremtés lényeges produktív vagy reproduktív struktúrái létrejöttek volna. A privatizáció eredmé­nye az általános harácsolás maffiagazdasága, amelyet az „új vállalkozók" informális gazdasági szektorának teljesen átlát­hatatlan kiterjedése kísér. Ez utóbbiaknak a szélesedő pia­cokhoz és a szaporodó üzleti lehetőségekhez fűzött reményei azonban ugyanúgy homokra épültek, mint az a várakozás, hogy a decentralizált posztfordizmus általuk lelkesen üdvözölt modelljében majd széles körben felemelkedhetnek egy rugal­mas „új középosztállyá". A globalizált kapitalizmus az állami vállalatokból kihulló, magasan képzett kelet-európai munka­erőt cinikusan az időközben világszerte működőképessé váló alacsonybér-láncok alsóbb pozícióiba fogja besorolni. Egy le­hetőleg korlátlanul rendelkezésre álló ipari tartaléksereg érde­kében pedig a piaci fennmaradásukért küzdő „új vállalkozók" zömét maximálisan igyekszik majd hozzáláncolni az „új vál­lalkozó" pozícióhoz – mint időközben mindenütt a világon. A vállalkozó munkások a kelet-európai események óta az átla­gosnál képzettebb munkaerőnek egy világszerte elterjedt új formáját jelentik. Ezek az emberek rengeteg munkát vállalnak, ám ennek egyre nagyobb részéért nem kapnak ellenszolgál­tatást. Most megjelennek abban az országcsoportban is, amely – akárcsak Mexikó az USA déli határán – az Európai Közösség keleti szélén az alacsony bérű munkaerőpiacoknak egy sávos övezetét képezi; magas motiváltságú, magasan képzett és a formális munkaviszonyból kirekesztett munkaké­pességnek egy vastag üledékét.

Egészen az 1990/91-es kelet-európai fordulatokig vitatott volt, hogy a neoliberális monetarizmus kínálati gazdaságtana vajon nem tud-e mégiscsak többet nyújtani, mint gazdaság­politikai legitimációs alapot a kizsákmányolási viszonyok radikalizálásához és globális reorganizációjához. A kérdés idő­közben eldőlt, hiszen a kelet-európai gyakorlat világosan mutatja, hogy a neoliberalizmus az alternatív gazdasági struktúrákat alapvetően csak azért semmisíti meg, hogy a tőkés világrendszer öntörvényűként meghatározott és a továbbiakban semmilyen gazdasági irányítást nem igény­lő értékesülési stratégiáinak optimális környezetet teremt­sen. A következmény általában egy új kapitalista világ új proletariátusa. Az első, a második és a harmadik világ eddigi strukturális osztálykülönbségei fokozatosan kiegyenlítődnek, összefonódnak egymással, és egymáshoz idomulnak. A hori­zontálisan egymással összefonódó munkaerőpiacok ezzel egyidejűleg megfigyelhető vertikális hierarchizálása Japán-Délkelet-Ázsia, Észak-Amerika és Nyugat-Európa „triádja" ál­tal a munkaerőpiacokat három területi központból kiindulva tovább strukturálja. De tendenciájában már ezekben a cso­mópontokban sem adódik nemzeti vagy blokkjellegű mozgás­tér a munkásosztály és szervezetei számára, mert a proleta­riátus az államot (akár nemzeti, akár nemzetek fölötti) egyre inkább elveszíti mint a munka világának status quo-ját fenn­tartó „közvetítőt". Az állam eközben szinte mindenütt szé­dületes tempóban változik át a világtőke területileg rögzí­tett részfunkciójává. A megújult tőkeviszony „karcsúsító" ter­melési filozófiája „lekarcsúsítja" az államot is, Svédországtól Kelet- és Dél-Európa „etnikailag racionalizált" rezsimjein ke­resztül egészen Kínáig, függetlenül a mindenkori belpolitikai hatalmi struktúráktól és participációs formáktól. Amennyiben a politikai elitek az elszegényedési folyamatok kordában tar­tása végett mégis ragaszkodnak bizonyos szociális kompen­zációs mechanizmusokhoz, a külföldi tőke gyors menekülése a büntetés. A nemzetállamok elszigetelt vagy – mint az Eu­rópai Közösség, a formálódóban levő amerikai gazdasági kö­zösség, a NAFTA, vagy az új délkelet-ázsiai felhalmozási ré­gió esetében – egymással kereskedelem- és devizapolitikailag összefonódott duzzasztómedencékké váltak, amelyeknek már semmiféle befolyásuk nincs arra, mennyi vizet terel beléjük vagy ereszt le belőlük a vágtázó áradattá nőtt kapitalizmus. Elkeseredett konkurenciaharcban állnak tehát, melynek tétje, hogy melyikük képes a legkedvezőbb „komparatív telephely­feltételeket" nyújtani. A területileg messzemenően immobil po­litikai szocializációs és integrációs mechanizmusok gondnokai – némely „határrevíziók" vagy népesedéspolitikai "tisztogatások" ellenére – immáron semmilyen eszközzel sem tudnak gátat szabni a globalizált pénz-, hitel- és devizapiacok mobi­litásának.

Ezekből az új hatalmi viszonyokból kiindulva a tőke időköz­ben világszerte egy új felhalmozási modellt honosít meg. Elméleti előfutárai az eddigi fordista termelési modellt merev­nek, etatistának és a magas bérszínvonalat konzerválónak bélyegzik. A 90-es évek eleje óta már nem Ford a meghatározó, hanem a transznacionális konszernek stratégiai beruházási döntései, és a Toyota „posztfordista" gazdaságossági filozófi­ája, amely Japánban a SANYO szakszervezetek 50-es évek­beli véres leverése után szilárdult meg. A centrumban eddig általánosan magas bérszínvonal a 600 transznacionális kon­szern fejlesztési és gyártási központjainak terrorisztikus, ill. szociálpolitikai úton integrált „üzemi közösségeire" fog korlá­tozódni, a munkavállalóknak legföljebb 15-20%-ára kiterjedő­en. Ezekből a technológiai központokból kiindulva függő hely­zetű beszállítói piramisok épülnek majd ki, meghonosítva a kizsákmányolási viszonyok megfelelően rétegzett rendszerét – egészen a féllegális vagy feketemunkásokat összezsúfoló „izzasztókamrákig", vagy a bűnöző életmódot folytató, ill. et­nikai peremcsoportok kényszermunkájáig. Csendes teljesít­ménytartalékként a „karcsúsított termelés" minden stádiumá­ban számba jönnek továbbá az úgynevezett árnyékgazdaság „vállalkozó munkásai", akik fölfelé olcsó technikai tudástransz­fert nyújtanak, lefelé pedig összeköttetést az alulfoglalkozta­tottság és a strukturális munkanélküliség kiszélesedő szférá­jával. Ha pedig a multik új kizsákmányolási piramisain belül egyszer mégis súrlódási veszteségek vagy engedetlenségek lépnének föl, akkor az új kommunikációs technológiák és ter­melési eljárások (mindenekelőtt a CIM) segítségével be lehet vetni a lassan minden földrészre kiterjedő horizontális ala­csonybér-láncokat. A Swissair például éppen mostanában te­lepítette át az idáig Zürich körzetében működő könyvvitelét Indiába. Az USA hardverspecialistái időközben teljes fejlesz­tési részlegeket zárnak be Silicon Valleyben, mert a kombinált munkaerőt ötvenszer olcsóbban tudták beszerezni a moszkvai fizikai kutatóintézetekben. A munkaerőpiacok átalakulásából és deregulációjából idestova már a munkaerőpiramis maga­san képzett szektorai sem maradnak ki.

A proletariátus visszatérése és megújulása tehát a teljes világrendszer gyökeres strukturális átalakulásának felté­telei között zajlik. Feltétele a tőkés fejlődés különböző" fo­kainak átalakítása és kiegyenlítése. Ha ez a transzformáció kudarcot vall, akkor annak egész kontinensek dezindusztrializálódása és elnyomorodása lesz a következménye, a vi­szonylagos gazdasági stabilitás zónái pedig, amelyek már a 70-es és 80-as évek folyamári zsugorodásnak indultak, még tovább fognak szűkülni. A posztfordizmus ennek ellenére nem dezindusztrializációs modell, hanem a tőkeviszonynak egy vi­lágszerte radikalizált formája. A lezajlott deregulációk és struk­turális átalakulások eredményeképpen eddig ismeretlen mér­tékben terjesztette ki az olcsó munkaerő utáni világméretű hajszát. A posztfordizmus vagy toyotizmus a világ pénz­ügyi piacainak abbeli kísérletét testesíti meg, hogy újra kiterjesszék azt az egyetlen formát, amelyben a tőke a pénz- vagy az áruformával szemben ténylegesen szapo­rodik, tehát hogy kiterjesszék a termelési szakaszt. Az eh­hez elengedhetetlen jövedelmezőséget pedig szerte a vi­lágon főleg az ellenszolgáltatás nélkül kisajátított munka mennyiségének növelésével igyekeznek kikényszeríteni.

2. A Német Szövetségi Köztársaság fejlődése az Anschluss előtt és után

A 80-as években az NSZK is részt vett a globális átstruktu­rálódásban, ám radikális változásra egy ideig nem került sor. A változások kiindulópontját a strukturális munkanélküliség ké­pezte, amely 1983/84 óta a fellendülés ellenére is viszonylag magas szinten maradt. A látszólag változatlan kollektív szer­ződések díszletei mögött a vállalatok fokozódó mértékben vonták ki a termelést a normál munkaidő érvényessége alól, és külföldre telepítettek munkaintenzív részterületeket bérfel­dolgoztatás formájában. A normál munkanap mint a munkae­rő- és szociálpolitikai status quo modellje igen törékennyé vált. Az állami vállalatoknak a 80-as évek közepén meginduló pri­vatizációja ezen túlmenően megsemmisítette az állami foglal­koztatás számos privilegizált formáját. Nagy jelentőségű volt a munkaerőpiaci politika átalakítása is, amely egyre inkább elmosta a foglalkoztatottság és a munkanélküliség közötti éles határvonalat, és új parkolópályákat hozott létre az alulfoglalkoztatottak számára (foglalkoztatási társaságok, átképzéssel foglalkozó cégek stb.). Végül pedig egyre jobban kiüresedtek az állami juttatású közvetett bérelemek: a szociális ellátás rá­tája (a szociális juttatások és a GDP hányadosa) 'Í992 végén újra alatta maradt a 30%-os szintnek, míg a bérből történő levonások ezzel párhuzamosan a magasba szöktek. Összes­ségében a munkaerőpiaci viszonyok minden szinten foszladozásnak indultak, ám formálisan érintetlenek maradtak. Sőt, a szakszervezetek 1984/85-ben jól kifundált participációs mo­dellekkel (jelszó: „a munka humanizálása") időlegesen fel is tudták tartóztatni a munkáltatók szervezeteinek törekvéseit a csúcstechnológiát alkalmazó, magas bérszínvonal mellett dol­goztató szektorok átalakításának ügyében. Ám amíg a szak­szervezetek és a munkáltatók a szociális partnerség fátylával próbálták takargatni a lassan teret nyerő átalakulási folyama­tot, a 80-as évek közepétől működésbe lépett a szövetségi kormányzat ún. Deregulációs Bizottsága, azzal a céllal, hogy előkészítse a nyugat-német munkaerőpiac hozzáigazítását a világméretű deregulációs trendhez.

Az igazán mélyreható és visszafordíthatatlan változás azonban csak az NDK bekebelezésével következett be. A keletnémet népgazdasági potenciált 1990 őszén monetáris eszközök segítségével egyik napról a másikra megsemmisí­tették. Ezzel párhuzamosan az addig inkább csak csínján al­kalmazott deregulációs modelleket a Treuhand (a német Ál­lami Vagyonügynökség) ténykedésének formájában most tel­jes dühvel engedték rá az „új tartományokra". Az összeomló NDK-ban kezdetét vette egy féktelen neoliberális privatizáció, amelynek egyértelmű a kísérleti funkciója a teljes német gaz­daság számára. Eközben annak érdekében, hogy elejét ve­gyék az ellenőrizhetetlen méretű szociális lázongásoknak, a széles fronton működésbe hozott ipartalanítási folyamatot ki­terjedt munkaerőpiaci szabályozóeszközökkel párosították. Akárcsak a 80-as évek „reaganomics"-ének esetében, ahol az Egyesült Államok gazdaságának deregulációját összekapcsol­ták egy költségvetési deficitből finanszírozott fegyverkezési hullámmal, az NSZK konzervatív kormánya ezt a neoliberális rombolóakciót összekötötte egy a munkaerőpiac szükségletei által meghatározott hitelteremtéssel. A földrajzilag behatárolt deregulációnak keynesiánus munkahelyteremtő intézkedések­kel való ezen összekapcsolását, mely időközben beleütközött saját korlátaiba, „kohlonomics"-nak fogom nevezni.

A fenti egyedülálló kísérlet eredményeinek időközben utána is nézhetünk az állami, ill. szakszervezeti társadalomtudo­mányi és gazdasági kutatóintézetek folyóirataiban és szakér­tői véleményeiben. Az egykori NDK – a csatlakozás előtt az Európai Közösség országait tekintve értéktermelési képesség szempontjából közepes helyet elfoglaló állam – ipari termelési potenciálja majdnem egynegyedére zsugorodott. A valamikor csaknem 10 millió keletnémet foglalkoztatottnak ma szinte a fele munkanélküli, ebből jelenleg 4 millióan részben vagy tel­jes egészében a nyugat-német munkaerőpiaci politika költség­vetési juttatásaiból élnek. A működésbe hozott munkaerőpiaci szivattyú hivatalosan „hídszerepet" tölt be. A képzett ipari munkaerőt ti. mindaddig talonban kell tartani, amíg be nem indul a privatizációs politikától remélt önfenntartó gazdasági fellendülés. Már 1992 elején 2 millió olyan egykori NDK-pol­gárt találunk, aki rövidített munkaidőben dolgozik, tovább­vagy átképzésben vesz részt, foglalkoztatási társaságok tagja vagy korengedménnyel nyugdíjazták. Ezek száma időközben megkétszereződött, és folytatódott a munkaerőpiaci parkoló­pályák létrehozását szolgáló középtávú intézmények kiépíté­se. 1,2 millió regisztrált kelet-német munkanélküli és mintegy félmillió ingázó mellett megszilárdulnak a szabályozott alulfog­lalkoztatottság intézményei, a viharos szerkezetváltozást szo­ciálisan enyhítendő. A munkaerőpiaci politika ezen óriásira da­gadt integrációs pénztárainak árnyékában drámai módon megváltozott a kelet-német munkaerőállomány összetétele. A privatizált, ill. privatizáció előtt álló vállalatoknál erősen sze­lektív leépítésekre került sor, amelyek különösen a nőket, az idősebbeket és a képzetlen fiatalokat, ill. vendégmunkásokat sújtották. Létrejött egy igen rugalmas tartalék-munkaerőpiac, a nyugatihoz viszonyítva feleakkora jövedelmekkel. A 2 évvel ezelőtt megkötött kollektív szerződéseket, amelyek a nyugat­német bérszínvonalhoz való felzárkózást ígérték meghatáro­zott időn belül, időközben messzemenőleg megkurtították, tel­jesítésüket pedig húzták-halasztották. Mindezek a fejlemé­nyek erősen valószínűvé teszik, hogy a neoliberális rombolás szociális ellensúlyozására létrehozott munkaerőpiaci „híd" nem a szemközti parton, de a vágtató folyó kellős közepén fog végződni.

Az Anschluss eredményeképpen tehát immár Németország­ban is megtalálhatók az ipartalanítás gettói (akárcsak Fran­ciaországban), kombinálva egy széleskörű, tömeges elszegé­nyedés zónáival (mint Olaszországban és Mexikóban). Mind­ehhez a hátteret pedig az alulfoglalkoztatottaknak egy olyan felduzzasztott tartalék-munkaerőpiaca adja, melynek szabá­lyozási mechanizmusai fokozódó nyomás alá kerülnek a még keletebbre eső, még alacsonyabb munkabérű régiók versenye miatt. Az „egyesülés" évében a megnövekvő Németország hir­telen és egyúttal sajátos módon pottyant bele a tőkés világ­rendszer deregulációs hullámába. Az ország már most 4 millió szociális segélyből élőnek, 3,5 millió nyilvántartott munkanél­külinek (Nyugat-Németországban 2,3, Kelet-Németországban 1,2 milliónak) és 3,7 millió átképzési és munkahelyteremtő intézkedésekben „leparkírozott" alulfoglalkoztatottnak ad ott­hont. A regisztrált és a „leparkírozott" munkanélküliek együttes aránya már 20,6%-ra rúg. A 34 milliós munkaerőállományból 11,2 millió foglalkozás nélküli vagy marginalizált. A kialakult helyzet időközben összehasonlíthatóvá vált a Brüning elnöki diktatúrája alatt 1930/31-ben bevezetett deflációs politika munkaerőpiaci és szociálpolitikai következményeivel.

A csatolt területeken lezajló folyamatok drámaisága nem hagyhatta érintetlenül a teljes nemzeti munkaerőpiacot. A csúcstechnológia központjaiban foglalkoztatott munkások fo­kozódó nyomás alá kerülnek. Elbocsátási hullámok párosul­nak a beszállító ágazatokban végrehajtott tudatos tisztogató akciókkal és a normál munkaviszonyra irányuló átfogó táma­dásokkal. A rossz és rendszertelen munkakörülmények mind több szektorban válnak uralkodó normává. A postai szolgálat­ban mára az összes foglalkoztatott 70%-a részmunkaidős. 2,3 millió az olyan alulfoglalkoztatottak száma, akik nem tarthat­nak igényt a társadalombiztosítás juttatásaira. A felsőoktatás­ban tanulók 20%-a (elsősorban bérből élő) kereső. A sajtónál a foglalkoztatottaknak idestova több mint 60%-a csak egyéni alkalmazási szerződéssel rendelkezik. A mezőgazdaságban és az építőiparban alulfizetett szezon- és vándormunkaviszo­nyok terjednek el. Alvállalkozók és részmunkaidősök közvetí­tésével foglalkozó cégek sora specializálódott mindenfelé ar­ra, hogy az egyre több gazdasági szektor átalakítása nyomán kialakuló munkaerőproblémákat áthidalja, és elősegítse a bérkvóták csökkentését. Az alkalmi munkaerő piacán lezajló fellendülés méreteiről a hivatalos társadalomstatisztikából szinte semmit nem tudunk meg. Az információhiánynak egy még áthatolhatatlanabb fátyla borul a vállalkozó munkások je­lenségére, amelyet (mint a bérfüggőség legújabb formáját) egyáltalán nem tartanak nyilván. Gyökerei Nyugat-Németor­szágban egészen a korai 80-as évekig nyúlnak vissza, amikor egyre több munkanélkülivé váló és kritikus helyzetbe kerülő vett búcsút a hivatalos munkaerőpiactól, és „új vállalkozóként" próbált szerencsét. Ezeknek az ún. egzisztenciaalapításoknak több mint 50%-a a társasági jog értelmében véve 5 éven belül megszűnt, hogy ezután a hivatalos létminimum körüli, „szürke" átlagjövedelem mellett dolgozó, gazdaságilag függő helyzet­ben levő miniüzemek sorát gyarapítsa. Ezek száma az Ansch­luss után rohamosan megszaporodott. A szállítmányozási cé­gek alvállalkozóiként gürcölő teherautósofőrök száma 30 ezer­ről 70 ezerre emelkedett. Miközben a közepes és nagyválla­latok a számítógépes adatfeldolgozásra való átállás első hul­lámát követően elbocsátották az ezzel foglalkozó mintegy 400 ezer magasan képzett alkalmazottjuk egy részét, kialakult a PC-szövegszerkesztők, szoftverkereskedők és informatikai szaktanácsadók egy széles bázisa, amely idestova legalább 300 ezer vállalkozó munkást ölel fel. Ehhez jön még a városi gyorskézbesítő szolgálatok mintegy 15 ezer alkalmazottja, alighanem ugyanennyi árukézbesítő, a taxisofőrök döbbene­tesen megnövekvő, ám ismeretlen létszámú tábora, továbbá a bevándorlók közösségeinek nagyszámú új vállalkozója, amelyek közül eleve már csak azok létezését észleljük, akik kiskereskedőként vagy autószerelőként meg tudták tenni a nagy ugrást a családi üzem önellátó szegénységétől az üzleti gazdaságosságig. Minden elérhető információ amellett szól, hogy az NSZK a kritikus, ill. az informális munkaviszonyok tekintetében is óriási léptekkel közeledik a világrendszerben már uralkodóvá vált munkaerőpiac-politikai deregulációs me­chanizmusokhoz. A vállalkozó munkások és az alkalmi mun­kások időközben áthatják mind Nyugat-, mind Kelet-Németor­szágban az egyre erősebben szegmentált munkaerőpiaci pi­ramis egészét. Ez gyakorlatilag a posztfordizmusnak azon tendenciáját fejezi ki, amely szerint a munkáról lehetőség szerint le kell választani annak bérjellegét, és az ahhoz kapcsolódó szociális kockázatokat ki kell küszöbölni a foglalkoztatási viszonyból. A kényszervállalkozók munkája Németországban is tendenciálisan a munka uralkodó formá­jává válik a posztfordista termelési viszonyok legrosszabb helyzetű, „izzasztókamra-szegmenseiben". Ezzel a változó munkakultúrának egyúttal egy fontos szubjektív mozzanatát is kizsákmányolják: az egyéni autonómia, a munkaidő és a munka tartalmának saját meghatározása iránti igényt. A kiala­kult munkaerőpiaci struktúrát elhagyó, vagy abból kikényszerített vállalkozó munkások az átlagot meghaladó képzettség­gel rendelkeznek, valamint széleskörű kapcsolatokat ápolnak a képzés és a tudományos élet munkaerőpiaci parkolópályá­ival. Ennek ellenére állandó küzdelemben élnek a szegény­ség fenyegető veszélyével. Az a termelési rendszer, amely mint társadalmi uralmi viszony képes lesz majd ezeket az új munkaformákat tartósan a létminimum szélén tartani, ezáltal közvetett módon egy nagyon fontos erőforrásra tehet szert: ti. egy magas motiváltságú, személyes munkamagatartásra. Ez a minőségi munkaerő ennek ellenére nem részesül a kon­szernközpontok csoportmunkásainak és kitüntetett beszállító­inak biztosított dinamikus jövedelmekben és szociális bizton­sági garanciákban. A szegmentált munkaerőpiacon legfölül és egyúttal nagyon is lent magas színvonalú termelési ismeretek válnak tehát lefölözhetővé, gazdasági tényékké téve a jöve­delmezőségnek és hatékonyságnak a posztfordizmus által cé­lul kitűzött mennyiségi ugrásait. Ha messzemenően hiányoz­nak a társadalomstatisztikai és empirikus kutatások a kritikus munkakörülmények közötti foglalkoztatásról, valamint az új függő helyzetű, bár jogilag vállalkozói státuszú munkaerőről, akkor ez biztosan nemcsak azért van így, hogy ezzel egy koz­metikázott munkaerőpiaci statisztika javára elleplezzék az alulfoglalkoztatottság szektorának egyre drámaibbá váló ki­szélesedését. Elsősorban ugyanis az a cél, hogy árnyék­ban hagyják a meg nem fizetett munka összrnunkán belüli növekvő arányát, a tőkeviszony megújulásának és stabi­lizálódásának ugyanis ez az egyik fontos, ha ugyan nem a legfontosabb belső tartaléka.

3. A posztfordizmus vagy toyotizmus mint a globalizált osztályviszonyok nemzetállami tényezője

Az utóbbi két évben drasztikusan megváltozott német mun­kaerőpiaci viszonyokról adott fenti áttekintés után szeretnék most néhány hipotézist megfogalmazni annak a kérdésnek megválaszolására, hogy a közeljövőben milyen irányban ter­vezik továbbfejleszteni a munka világát a „német telephely" uralkodó elitjei. Először a tőkestratégiákkal foglalkozom, az­után a kormány és a kormányzati bürokrácia viselkedésére térek ki, s végül bemutatom, milyen válaszok és alkalmazko­dási módok várhatók a szakszervezeti-szociáldemokrata-zöld spektrumból.

3.1. A tőkestratégia

A japán modell időközben a német nagy- és középvállalatok vezetői szintjein is visszhangra talált. Eleinte csak egyes óri­áskonszernek, elsősorban a VW, az Opel, a Krupp és néHcihy informatikával foglalkozó vállalat kísérletezett a „csoportmun­ka" bevezetésével. Egy-két éve azonban gyorsan kiszélese­dett alkalmazási területe, és a „toyotizmus" adaptációja tanul­mányutak, nemzetközi kongresszusok, a híres 1991-es MIT-tanulmány, a Fiat-kísérlet és a japán autóipar angolszász „transplant"-jainak hatására mostanra az egész német vállalati kultúrát uralja. Kezdetben a kiemelkedően bérezett csoport-munkások „üzemi közösségekben" összekovácsolt elitjének „participációjától" várt termelékenységnövelő hatások álltak az érdeklődés előterében. Újra egyesítették a gyártást és a mi­nőségellenőrzést, csökkentették a munkafolyamat széttagolt­ságát, és egy „karcsúsított termelés" javára megbontották az irányítási apparátus despotikus törzskari szervezeti struktúráit. A recesszió jegyében azonban a felső vezetés most áttér a teljes beszállítói szféra átszervezésére és kizsákmányolási láncként való áthierarchizálására. A vállalatokról leválasztják a teljes termelőkapacitásnak mintegy háromnegyedét, a fel­adatok ellátását alvállalkozók és raktározó vállalatok „just in time" beszállítói láncára bízva. Ahol ellenállás bontakozik ki a diktátummal szemben, ott működésbe hozzák a mára nem­zetközivé vált alacsonybér-láncot.

Az új konszernkonglomerátumok fejlesztési és gyártóköz­pontjaiban fokozódó mértékben szipolyozzák ki a munkacso­portok informális termelési ismereteit, méghozzá az alaposan megtervezett hatáskörbővítések segítségével. Az emelkedő gyártási normákkal való harcban a minőségi körök gondos­kodnak a termelékenység „mennyiségi ugrásairól". A fordi módra szétszabdalt munkafolyamat eddigi üzemi despotizmusát ünnepélyesen sírba helyezik, hogy átadhassa helyét a csoportteljesítmények meghatványozásának. Felére kell csök­kenteni az új termékek eddigi idő- és anyagigényét, ugyanígy a beruházási hányadokat a berendezések és szerszámok esetében. Az eddigi teljesítőképességet drasztikusan csök­kentett raktárkészletekkel és az adminisztratív, ill. a termelő létszám folyamatos csökkentésével kell megduplázni. Ez vi­szont csakis akkor lehetséges, ha a dolgozók eddig nem ta­pasztalt mértékben azonosulnak az üzemi célokkal. A legutol­só futószalagmunkásoknak is vállalkozóként kell gondolkozni­uk, „önállóan" kell cselekedniük, és el kell fogadniuk a cégen belüli kollektív szerződéseket, bizottságokat és munkaügyi egyeztető fórumokat a konfliktuskezelés kizárólagos közvetítő eszközeiként. Ahogyan Japánban, úgy itt is el kell jutni a tel­jesítmény valamennyi testi, mentális és kognitív összetevőjé­nek zokszó nélkül elfogadott szüntelen kiaknázásáig.

Kezd kirajzolódni a konszernkonglomerátumokhoz rendelt beszállítói egységek új hierarchiája is. Ezen belül megkülön­böztethetünk rendszerszállítókat, sorozatszállítókat és szállítói alvállalkozókat. A rendszerszállítók általában megpróbálják át­venni a központok üzemi közösségeinek integrációs modelljét, a viszonylag stabil bér- és foglalkoztatási garanciákkal együtt. A hierarchia e szint alatti lépcsőfokain azonban a konszernek által diktált ár- és „just in time"-feltételeknek csak a szociális védelem elemeit túlnyomórészt nélkülöző munkakörülmények mellett lehet megfelelni. Ezekben a szegmensekben megjele­nik tehát a hétvégi túlóráztatás, a rosszul fizetett szezonmun­ka, a pótlékok nélküli két- és három műszakos foglalkoztatás, a közvetett bérelemek kiküszöbölése érdekében a kollektíva egyre nagyobb részének a társadalombiztosítási kötelezettség alóli kivonása, és megjelennek a legújabb migrációs hullámok tökéletesen jogfosztott, alulfizetett bérmunkásai is. A szállítási ágazatot is bevonják a flexibilizált termelési láncba, áthárítva ezzel a szállítás ütemezésével és a raktározással járó terhe­ket. A kis és közepes szállítmányozási vállalatoknál máris em­bertelen munkakörülmények uralkodnak.

Szeretném röviden bemutatni a Daimler-Benz példáján ke­resztül, hogyan is zajlanak konkrétan ezek az átalakulások. A vállalatnál több kongresszusra is sor került, melyeken a ve­zetés tagjait feleskették a toyotizálás új irányvonalára – utol­jára például egy 1900 fős tanácskozáson Berlinben, melynek a következő volt a mottója: „A konszern elgondolkozik". Ezzel párhuzamosan az új modellnek megfelelően munkásgyűlése­ket tartottak, hogy propagandisztikus eszközökkel biztosítsák a mindenkori üzem számára külső tanácsadókkal együtt ki­dolgozott tervezet elfogadását. Hogy a játék itt semmi esetre sem csupán a beszállító vállalatok munkásainak bőrére megy, azt a Mercedes-Benz wörthi teherautógyárának nemrég is­mertté vált üzemi kollektív szerződése is mutatja. Megkötése­kor azzal zsarolták meg a munkástanácsot és az ágazati szakszervezetet, hogy amennyiben nem fogadják el a diktált feltételeket, úgy az egész gyárat be fogják zárni, és vegyes­vállalatként a Cseh Köztársaságban nyitják majd meg újra. Minden normát 20%-kal megemeltek. Uralkodó termelési for­mává tették a csoportmunkát. Egy ún. „Állandó Javítási Prog­ram" keretében minden csoportnak évi 7%-os termelékeny­ségnövelésre kellett kötelezettséget vállalnia, és meg kellett szavaznia a három műszakos üzemet, valamint a minőségi hibák térítésmentes kijavítását. Mindez együtt jár egy egészen a középszintű menedzsment posztjaiig terjedő folyamatos lét­számleépítéssel, és most már a vezetésnek e szintjein is sor kerül a részmunkaidős foglalkoztatás drasztikus kiszélesítésé­re. Baloldali szakszervezeti csoportosulásokban végzett fel­mérések, valamint a még meglévő baloldali üzemi lapok tu­dósításainak tanúsága szerint Wörth már régen nem egyedi eset. A „toyotizálás" participatorikus látszata mögött egy radikális szanálási stratégia válik láthatóvá, amely lemond a tőkeintenzitás további fokozásáról, és a kizsákmányolá­si ráták ugrásszerű növelését tűzi napirendre. És ami a konszernek üzemeiben történik, azt még kíméletlenebbül és még következetesebben érvényesítik a beszállítói ágazatok­ban. Láthatjuk továbbá, hogy a szakszervezetek a termelés társadalmi viszonyainak átszervezéséhez nyújtott, gyakran a konszern üzemi tanácsai által kikényszerített hozzájárulásuk­kal tudván tudva a saját pusztulásuk útját egyengetik.

3.2. A német kormányzat stratégiája

A konzervatív kormányzat közvetlenül a volt NDK-ban folyta­tott monetarista-neoliberális transzformációs kísérlet kudarca előtt áll. Az iparpolitikai rombolást a deregulált újrakezdéssel összekötni hivatott munkaerőpiac-politikai „híd" időközben re­ménytelenül túlterheltté vált. Ezzel párhuzamosan a nemzet­közi valutaspekuláció támadást indított a „kemény márka" alapjai, és ezzel együtt az európai márkablokk-stratégia ellen, hogy így az NSZK-ban is kikényszerítsen egy visszafordítha­tatlan szerkezetátalakítást. Nem egyértelmű azonban, hogy a bonni kormányzati bürokrácia vajon nem akarja-e maga is tu­datosan a „kohlonomics" nyilvánvalóvá vált válságát. A mun­kaviszonyok és a szociális juttatási rendszerek deregulációjá­nak a volt NDK-ban már kipróbált kísérlete ugyanis csak egy látványos devizamenekülésnek és a GDP (bruttó hazai termék – az ország gazdasági teljesítményének mutatója; a szerk. megjegyzése) jelentős visszaesésének körülményei között ér­vényesíthető össznémet normaként. Azok a tervek, amelyek­kel a szövetségi kormány deregulációs bizottsága a 80-as évek vége óta házal, mostanra határozott cselekvési straté­giákká álltak össze. Eszerint a munkaerőközvetítés egész te­rületét üzleti alapokra akarják helyezni. Alkalmas ^törésponto­kat keresnek, hogy megingathassák a kollektív szerződések rendszerét. Határozottan teret nyer a szociális juttatások pri­vatizációjának a magán-hitelgazdaságba való becsatornázás értelmében vett koncepciója. Ilyen körülmények között azok az újabb keletű kezdeményezések, amelyek a nemrég elfo­gadott „föderális konszolidációs" programot (népszerű nevén Solidarpakt, azaz szolidaritási paktum) a szociális juttatások további leépítését javasolva gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják, egy soha nem látott munkaerő- és szociálpolitikai destabilizáció következő taktikai szakaszaként jelennek meg. Ennek legfontosabb jellemzői az alulfoglalkoztatottság parko­lópályáinak (foglalkoztatási társaságok, át- és továbbképzés) fokozatos felszámolása, leépítések az egészségügyben, a munkanélküliek, a betegek és rokkantak „bérhelyettesítő jut­tatásainak" korlátozása, a szociális segélyek normatíváinak csökkentése. A kormányzatnak szándékában áll, hogy a ke­let-német munkaerőpiaci politika hídfunkcióinak túlnyomórészt deficit spendingjét még ebben az évben a bérjövedelmek köz­vetlen újraelosztásával váltsa fel. Összességében a szociális rendszer lebontása felé tett egyre határozottabb lépésekből mind világosabban bontakozik ki egy stratégiai forgatókönyv. Eszerint messzemenőleg megnyirbálják az össznémet szociá­lis rendszer alapvető vívmányait, és magán a német gazda­ságon belül is lépcsőzetes bérskálákat tartanak készenlétben, amivel mind keleten, mind nyugaton felszámolják az általános létbiztonságot garantáló bérezést. A toyotizált kizsákmányolá­si piramis által jellemzett munkaerő-politikai vadnyugatnak a munkaerőpiaci struktúrák liberalizációjával és a szociális jut­tatások elapasztásával egy olyan értékesülési modellt kell ren­delkezésére bocsátani, melyben a GDP-nek végül több mint kétharmad része súlyos kizsákmányolási viszonyok eredmé­nye.

3.3. A szakszervezetek, a szociáldemokrácia és a zöldek alkalmazkodási politikája

Nyolcvanas évekbeli participációs modelljeikre való hivatko­zással (jelszó: „a munka humanizálása") a szakszervezetek újabban közvetítőnek ajánlkoznak a vállalati vezetőségeknél és a gazdasági szövetségeknél az új toyotista kísérlethez. Ar­ra apellálnak, hogy nélkülözhetetlenek a dolgozók és a me­nedzsment között meghirdetett hatékonyságnövelő konszen­zus megteremtésében, mivel kizárólag az garantálhatná továbbra is az eddig általuk őrzött szociális békét, ha a szak­szervezeteket bevonnák az új üzemi és üzemek fölötti koope­rációs kapcsolatokba. Ezzel párhuzamosan azzal próbálkoz­nak, hogy a mérsékelt toyotizmus e modelljét az Európai Kö­zösség szintjén Európai Üzemi Tanácsok és európai partici­pációs fórumok intézményesítése útján támogassák. A szak­szervezetek vezetése eközben különös hangsúlyt helyez arra, hogy magát lényegében csak a konszernközpontokban és a beszállítói hierarchia legmagasabb fokán dolgozó magas jö­vedelmű munkásrétegek képviselőjének tekinti. Annak ellené­re, hogy a szakszervezetek körül csoportosuló társada­lomtudósok az elmúlt években igen komolyan foglalkoztak a proletarizálódási folyamat súlyos tendenciáival, a szakszerve­zeteknek a jövedelempolitikai status quo érdekében tett erő­feszítései továbbra is a „toyotizált" törzsgárda munkások zsu­gorodó felső rétegére fognak korlátozódni. Ám ahogy azt a wörthi Daimler-Benz példáján megmutattam, még a munkae­rőpiaci piramisnak e csúcsain sem érvényesülhetnek többé a szakszervezetek döntésbefolyásolási lehetőségei. Az NSZK szakszervezetei rendkívül szelektív alkalmazkodási politikájuk­kal kilátástalan helyzetbe manőverezték magukat, és most már aligha fogják elkerülni a posztfordista társadalmakra ál­talánosan jellemző deszindikalizálódást.

Társadalomtudományi tanácsadó testületeik vezetése alatt a szakszervezetek valójában már régóta új aktivitási területek után kutatnak. Abból a feltétlenül helyes becslésből indulnak ki, hogy a tőke feltartóztathatatlan mobilizálódása és globali­zálódása a továbbiakban értelmetlenné teszi azokat a nem­zetállami szinten vívott harcokat, amelyek a bér- és a tőkejö­vedelem közötti kapcsolatokat tűzik napirendre a teljes bérből élő lakosság érdekében. Tabunak számít viszont a toyotizálás egyetlen életképes alternatívája, ti. a szakszervezet szervezeti formáinak nemzetközi kiterjesztése, ami megfelelne a kizsák­mányolás horizontális (vö. alacsonybér-lánc) és vertikális (vö. konszernkonglomerátumok) nemzetközi kiterjesztésének. E­helyett néhány társadalomtudós a 80-as évek második fele óta kizárólag nemzetállami szintben gondolkozva a kínálati el­mélethez történő stratégiai alkalmazkodást ajánlja. A bérjöve­delmek és a profit közti elosztási viszony vizsgálatának elvi feladása után álláspontjuk szerint a továbbiakban a bérből élők egészében zsugorodó jövedelme az, ami „igazságosan" újraelosztandó. Ez a főként a Német Szakszervezeti Szövet­ség oberurseli szövetségi iskolájának oktatói, valamint a Max Planck Társaság társadalomtudósai által képviselt alkalmaz­kodási koncepció időközben aztán támogatásra talált néhány ökolibertariánus elképzelés képében. Ezek már hosszabb ide­je szorgalmazzák a munkaviszonyhoz kapcsolódó társada­lombiztosítási rendszer felváltását egy államilag garantált „alapbiztosítással". Az eredmény a bérek dinamikus fejlődésén alapuló növekedési elmélet minden válfajának, továbbá vala­mennyi olyan gondolatkísérletnek elvi elutasítása, amely kiáll­na egy, a poszt-keynesiánus stratégiák értelmében vett, nem­zetközileg összehangolt anticiklikus válságkezelés mellett. Ez végső soron a világméretű neoliberális válságelmélyítés programja előtti meghátrálás, hiszen elvetik a keresleté­lénkítés minden társadalom- és gazdaságpolitikai eszkö­zét, és alapjában adják fel a bérhányad és a tőkejövede­lem közötti kapcsolat népgazdasági szabályozásának igé­nyét. Ez a kapitulációs nyilatkozat az elmúlt két évben a „tu­dományosan megalapozott tanácsokkal megfelelően ellátott" szakszervezeti stáboktól kezdve a Toscana-selyeminges SPD-unokageneráción keresztül a reálpolitikailag megvilágosodott zöldekig mindenütt érvényre jutott. A szakszervezetek, a szo­ciáldemokrácia és nyomukban a zöldek már csak arra képe­sek, hogy cselekvési alternatívákat kínáljanak a „karcsúsított termelés" és a „karcsúsított állam" közötti kapcsolatok újjá­szervezéséhez. Lényegi különbségeket már nem mutatnak a konzervatív kormány és a kormányzati bürokrácia stratégiai irányvonalához képest. A közgazdaságilag megalapozott és ökolibertaríánizmussal nemesített jóléti állami reformizmus im­máron észrevétlenül az NSZK-ban is letűnt a történelem szín­padáról.

Ám időközben készen állnak az új politikai alternatívák. A kialakulóban levő munkavállalói törzsgárda-kisebbség meg­nyerésére irányuló „közvetítő-koncepció" máris illuzórikusnak bizonyult. Egyre inkább a szakszervezeti-szociáldemokrata­zöld stratégák érdeklődésének homlokterébe kerülnek tehát a toyotizált munkaerőpiac alárendelt, válságos helyzetben levő szegmensei. Ezek a politikusok arra voksolnak, hogy a köze­ledő új proletariátus szegmentált főmezejét kell saját igazga­tásuk alá vonni. Ez az újraorientálódás programszerű formá­ban elsőként a 90-es évek elején, az ÖTV szakszervezet kö­reiben vált szalonképessé („A közalkalmazottak jövője" címet viselő programban), ideiglenes szintézise pedig a Friedrich Ebért Alapítvány legújabb évkönyvében olvasható. Eszerint nyugaton is meg kell honosítani azt a „hídszerepet", amelyet az aktív munkaerőpiaci politika az NDK-ban betölt, hogy en­nek struktúráiból kiindulva ki lehessen alakítani egy össznémet „másodlagos munkaerőpiacot". Ez azt jelenti, hogy a 90-es évek végéig összesen mintegy ötmillió főt kell infrastruk­túra-orientált foglalkoztatási társaságoknak és továbbkép­zési programoknak felszívniuk, és jóval alacsonyabb bérért a jól megfizetett törzsgárda-munkaerő „elsődleges piacának" tartalékseregeként készenlétben tartaniuk. E szint alatt pedig létre kell hozni egy további, ti. egy „harmadik munkaerőpiacot" is, amely az eddigi szociális és munkanélküli segélyek stb. egyesítésével a tartós munkanélkülieket, a fogyatékosokat és a leszakadókat becsatornázza egy ökoszociális-kulturális szolgálatba. Csak az részesülhetne az adóátcsoportosítások­ból finanszírozott „alapbiztosításból", aki az itt felkínált mun­kákat elvégzi. Az ehhez kapcsolódó jövedelemnek ismét csak a „megfelelő mértékben" alatta kell maradnia a foglalkoztatási társaságok tagjai, ill. az átképzésben részt vevők átlagos ja­vadalmazásának. A „harmadik munkaerőpiac" feladatát abban látják, hogy megakadályozza a rendszer társadalmi destabili-zációját, és jobb belátásra bírja a notórius munkakerülőket. Amíg a megtépázott és önpusztító reformizmus teoretikusai a kritikus helyzetű munkaerőpiaci szegmensek kézben tartásá­nak hatékonyan adminisztrált kiterjesztésén – és ezzel a saját maguk számára biztos jövedelmet garantáló funkciókon – törik a fejüket, a közeledő posztfordizmus proletariátusával szem­ben egyúttal újszerű erőszak mechanizmusokat is készenlét­ben tartanak. Persze, ha visszapillantunk századunk történel­mébe, és fölvonultatjuk magunk előtt a 30-as évek válsága idején a tömeges munkanélküliség és a pauperizálódás ke­zelésére tett kísérleteket, ezek az eszközök már nem is fog­nak annyira újszerűnek tűnni. Éppen szakszervezeti-szociál­demokrata-zöld körökből érkeznek kezdeményezések a féke­vesztett kapitalizmus megregulázására – kényszermunka al­kalmazásával. Ha jól látom, és a baloldal sem tűzi sürgősen napirendre a jelenséget, hamarosan már csak az ördög és Belzebub között választhatunk majd. A Német Duzzasztóme­dence konzervatív elitje az ipari kapitányok és a nemzetközi finánctőke nyomása alatt máris a munkaerőpiaci és szociál­politikai szabadeséssel kísérletezget, amit széleskörű kisod­ródás, tömeges elszegényedés és gettósodás kísér. A tiszte­letre méltó exreformizmus pedig eközben intézményi túlélésé­ért küzd, amikor a szociálpolitika olyan eszközeit ajánlgatja, mint a kényszerszabályozás vagy a kényszermunka lépcső­zetes rendszere.

4. Egy megújult szocialista osztályorientáció lehetőségei és korlátai

A nyilvánvalóan visszafordíthatatlanná vált gyökeres társa­dalmi átalakulás kilátásai valóban nem adnak okot az optimiz­musra. Különösen érvényes ez a német viszonyokra, hiszen itt az NDK bekebelezéséből kiindulva olyan gyökeres társa­dalmi átalakulás zajlik le hihetetlen gyorsasággal, amely a tő­kés világ más vidékein már a 80-as évek eleje óta, és sokkal fokozatosabban folyik. Az „új tartományokból" kiinduló drámai pauperizálódási folyamat egyre gyakrabban torkollik erősza­kos tiltakozási akciókba, amelyek többnyire az új tömegnyo­mor ellenségeskedésektől szétszabdalt gettóin belül adják ki dühüket. Kialakult egy új rasszista ifjúsági mozgalom, amely a kormányzat hivatalos rasszizmusára támaszkodik, és a pauperizálódott gettókon belül elkezdi erőszakosan újratermelni a posztfordista társadalom könyöklő-morálját. A baseball-ütők és az államtitkári slepp szövetsége mára veszélyes szelepe­ket nyitott ki, hogy a szociális biztonság és a perspektivikus jövő elvesztését az új bevándorlási hullám és a továbbra is kirekesztett külföldi lakosság rovására kompenzálja. A rasszizmusnak ez a röviddel ezelőtt még lehetetlennek tartott feltámadása (mint az osztályuralom közvetítő- és mozgás­formája) egyre nehezebbé teszi, hogy a teljes visszataszítóságában megjelenő új proletárságot a maga összessé­gében – tehát a jelenleg még mindig lefelé csúszó eleme­ket is beleértve – változatlanul egy szocialista politika kiindulópontjának tekintsük. Ettől függetlenül homokra épült minden olyan antirasszista kezdeményezés, amely figyelmen kívül hagyja a „szociális kérdést", és ezzel le­mond arról, hogy az új proletariátusnak minden egyes ré­tegét megszólítsa. A lumpenproletár fajgyűlölet jelensége csak akkor számolható fel, ha az agresszió szenvedő alanya­inak védelmét szolgáló, kétségkívül szükséges intézkedéseket olyan stratégiai-politikai kezdeményezésekkel kötjük össze, amelyek az új proletariátus valamennyi rétegéből kiindulva ké­pesek felvázolni egy új, forradalmi osztálypolitika hiteles pers­pektíváját. Amennyiben nem ezt tesszük, úgy tétlenül áten­gedjük a szociális kérdést a neonácik és a kormányzati bü­rokrácia általi „újraszabályozásnak". Pedig ez utóbbi a társa­dalom proletarizálódásának a rasszizmus eszközeivel való el­kendőzése érdekében kezdi az „erőszak állami monopóliumá­nak" egyre nagyobb szeleteit gyanús szélsőjobboldali alvállal­kozókra átruházni.

Főleg a proletariátus kialakulási folyamatának ez az új, rasszista hordaléka az, ami bennünk, marginalizált vagy az államszocializmus bukása által lejáratott baloldaliakban félel­met kelt. De félelmetes az intézményes munkásmozgalom ez­zel párhuzamosan megfigyelhető önpusztítása is, valamint az, hogy ezekben a körökben a kényszermunkaviszonyok meg­honosításához folyamodnak. A félelem azonban nem lehet egy emancipatorikus szocialista politika alapja. Csak a félelem alapjául szolgáló összefüggések osztályelemzés általi feltér­képezése eredményezhet fogódzókat a társadalmi felszaba­dítás alternatívájához. Csakis ilyen körülmények között válik aztán lehetségessé, hogy a rasszizmustól és a kényszermun­kától való „nagy rettegésből" kiindulva a felmerülő társadalmi kérdésekre forradalmi válaszok szülessenek. Ezek az aktuális viszonyok ismeretében eleinte természetesen illuzórikusnak, de legalábbis utópikusnak hatnak. Ennek ellenére nekünk is készen kell állnunk, hogy a posztfordista módra lecsupaszított új osztálytársadalom kirajzolódó struktúráiból kiindulva újra át­gondoljuk azt, ami látszólag elgondolhatatlanná vált. Ha sike­rül megállapodnunk ebben a néhány kiindulópontban, akkor én az aktuális változásokban esélyeket és lehetőségeket is látok egy előretekintő szocialista politikára.

Az első pozitívumot abban látom, hogy mi, baloldaliak a 60-as és 70-es évekkel ellentétben egy ideje magunk is köz­vetlenül érintettjei vagyunk a társadalmi átrétegződéseknek. Az idősebbek közülünk még nagyon jól emlékezhetnek a konf­liktusra, amelyet akkoriban az a politikai döntés váltott ki, hogy az ember elhagyja az „educated society-t", és „csatlakozik a munkásosztályhoz". Ez a probléma ma már nem időszerű. A baloldaliak zöme manapság maga is-kritikus szociális hely­zetben van: vagy flexibilizált munkakörülmények között kell dolgoznia, vagy pedig – önként vagy kényszerből – a vállal­kozó munkások táborát gyarapítja. Ahogy felmérések mutat­ják, ez a tendencia Nyugat-Németországban a 90-es évek ele­jétől kezdve tovább erősödött, míg Kelet-Németországban a politikai tisztogatások következtében szinte az egykori NDK teljes szakmai elitjét érinti. A személyes osztályhelyzet és a szocialista pártállás közötti szakadék az általános reproletarizálódás sodrában szinte teljesen eltűnt. A szocialista politikát, amennyiben magunkat többé nem tekintjük az aktuális osz­tályfejlődés feltételeitől és trendjeitől függetlennek, egyre in­kább közvetlenül proletár politikának is nevezhetjük.

Második pozitívumként – még ha meglehetősen paradox módon hat is – azt a tényt szeretném elkönyvelni, hogy idő­közben a szocialista, kommunista, szociálforradalmár és anar­chista politika valamennyi fegyveres és fegyvertelen változata és elképzelése zátonyra futott. A 70-es évek folyamán a nyu­gat-német újbaloldal éppen saját magát bénította meg min­denféle frakcióharcokban. Ezt csak súlyosbította aztán az ál­lamszocializmus bukása, de ugyanígy az intézményesült mun­kásreformizmus fokozódó önrombolása is. Ha a baloldal újjá­szerveződéséről szóló vita közös nevezőjének az aktuális osztálypolarizáció elemzését és a kizsákmányolás alapvető elutasítását jelöljük ki, annak szociálrasszista megjelenési for­máival együtt, akkor egy széleskörű párbeszéd során végre elfogulatlanul megegyezhetünk abban a kérdésben, hogy mi a teendőnk a 21. század fordulóján. A priori tilos azonban valakit a baloldali spektrumon belül korábban elfoglalt állás­pontja miatt kirekeszteni. Mindig szem előtt tartva, hogy saját egyéniségük nyilvánul meg a „szociális kérdés" újra megnyi­tott vitájában, végre ismét párbeszédre kerülhet sor szociál-forradalmárok, autonómok, szocialisták, kommunisták és bal­oldali szakszervezeti aktivisták között. Annak a ténynek, hogy Phönix nem balos múltak és államszocializmusok romjaiból fog feltámadni – már ha egyáltalán -, meg kellene érdemelnie egy nyílt, előítéletek nélküli és bázisdemokratikusan megala­pozott újrakezdést.

Végül a szocialista újrakezdés szempontjából alighanem legfontosabb pozitívum abban áll, hogy erre a proletariátussal való, általam is szorgalmazott közösségvállalásra egyre in­kább globális összefüggésben kerül sor. Minden továbbra is létező differenciáltság mellett a 21. század küszöbét az osz­tályhelyzetek nemzetközi nivellálódása jellemzi, ami ugyanúgy felszámolja az első, a második és a harmadik világ közti ed­digi különbségeket, mint a társadalmi emancipációs mozgal­mak „nemzeti" keretekben tartására törekvő stratégiákat. így idővel összefüggésbe kerülhet a szociáldemokrácia romjai fö­lött kirajzolódó kínálati gazdaságtani uralom és az osztályharc tapasztalatainak globális áramlása. És ahogyan a társadalmi felszabadítás mint a globalizált posztfordizmus alternatívája már csak nemzetközi keretekben elképzelhető és megvalósít­ható, ugyanúgy nem deformálhatja többé a reform vagy forradalom kérdése körül kialakuló, kínzó cél-eszköz konfliktus sem. A toyotizált világrendszer mint radikalizált uralmi viszony saját tagadásával viselős. Egy nemzetközi keretekben meg­újuló baloldalnak észre kellene vennie az ebben rejlő esélyt, és ki kellene építenie egy az egész világot átfogó informáci­óhálózatot, így általánosítani lehetne a proletarizálódás és a pauperizálódás elleni harc során a horizontális és vertikális kizsákmányolási lánc legkülönbözőbb szintjein kikristályosodó tapasztalatokat. Ebben az együttműködésben el fognak tűnni a földrajzi jelentőséghierarchiák és az osztályon belüli kom­munikációs problémák. Az egész világon közvetlenül tanulha­tunk majd egymástól és egymásért. Azok a jelentések, ame­lyek a japán transznacionálisok észak-amerikai és délkelet-ázsiai „fransplant"-jaiban bekövetkező összeütközésről tudó­sítanak a szakszervezeti "job control" és a „karcsúsított" gyár­tóvonalak között, ugyanabba az összefüggésbe tartoznak majd, mint az agrárszövetkezetekért vívott harcok El Salva­dorban vagy a dél-afrikai apartheid szétzúzása, mint a brazil földmunkás-szakszervezetek „sem terra"-mozgalma, a kelet-európai munkanélküliek kezdeményezései és a hátrányos helyzetűek akciói a privatizált postavállalatok és a részmun­kaidősöket kiközvetítő cégek ellen. Kiegészülnek majd azok­nak a sajátos tapasztalatoknak a feldolgozásával is, amelyek­re a kelet-európai „vállalkozó munkások" tesznek szert a sub contact-rendszerek, a hétnapos munkahét és az elszegénye­dés elleni harcban, és amelyek a „lavoro autonomo" körül zaj­lott vitákat eddig nem sejtett dimenziókba fogják kiterjeszteni. Ennek előfeltétele mindenesetre az új proletariátus teljes te­vékenységének állandó helyi és regionális összehangolása, hogy át lehessen törni a deregulált munkaerőpiacok alapve­tően mindenütt egyforma, csak mennyiségileg különböző szegmentációját „törzsgárdamunkásokra", hátrányos helyzetű­ekre, vállalkozó munkásokra és munkanélküliekre. Az akciók­ban aztán közvetlenül kombinálnák a helyi elleninformáció speciális eszközét a nemzetközi tapasztalatcserével. Ennek eredményeképpen létrejönnének egy megújult proletár ellen­kultúra; csírái. Ezek Németország esetében a legrövidebb időn belül megszilárdíthatnának egy társadalmilag megalapozott antirasszizmust, amennyiben egy jellemzően kiválasztott „társadalmi gyújtópont" körül az új proletariátus minden rétegét be tudnák vonni a magasabb jövedelemért és ked­vezőbb munkakörülményekért folytatott harcos megmoz­dulásokba, és ily módon példaszerűen feloldanák a „né­met telephely" szociálrasszizmusát a hazátlan prole­táregyenlőség kultúrájában.

E három alapfeltevésből kiindulva támogatom helyi, ill. re­gionális munkáskörök létrehozását. Ezeket az információcsere és a koordináció helyszíneiként kell felfogni, aminek az a cél­ja, hogy egy bázisdemokratikusan kialakított küldöttrendszer alapján állva elősegítsék munkanélküli kezdeményezések, al­kalmi munkás-mozgalmak, menekült munkás-körök, a munka-erőpiati piramis magasabb fokain pedig a baloldali szakszer­vezeti irányultságú üzemi csoportok újraélesztését. Mihelyt ki­rajzolódnak a „from the bottom up" regionális kezdeményezé­sek megszilárdulásának első jelei, a munkásköröknek meg kell kezdeniük a helyi kizsákmányolási piramis sajátos jellem­zőinek vizsgálatát és egy sok-etnikumú proletár ellenkultúra megszilárdításához szükséges legfontosabb feltételek megha­tározását. Innen meg lehetne aztán tenni az első lépéseket az akciómező kiszélesítésének és nemzetközivé tételének irá­nyába. Ide tartoznak már egy nagyon korai stádiumban a transznacionális konszernkonglomerátumok dolgozói ellenál­lásának összehangolására irányuló törekvések. A magasabb jövedelmekért és jobb munkakörülményekért folytatott harcok nemzetközi koordinálásával ugyanezt szolgálnák az alacsony­bér-láncok megsemmisítésére tett erőfeszítések is. Mindenkor különleges szerepet fognak ebben a folyamatban a „vállalkozó munkások" játszani, mivel ők a toyotizált munkaerőpiaci pira­mis minden szintjén jelen vannak, és a világ minden régiójá­ban mobilak. A közúti teherfuvarozás többnyire vállalkozóként működő munkásai például összehangolt pontszerű sztrájk­akciókkal a legrövidebb időn belül megbéníthatnák konszern­konglomerátumok egész sorának „just in time"-hálózatát. Ez egyúttal óriási segítséget jelentene a környezetszennyezés el­leni harcban.

Ez a javaslat kétségtelenül azon áll vagy bukik, hogy csak­ugyan sikerül-e a széttöredezett részmunkaerőpiacok számá­ra a harcnak olyan formáit kialakítani, amelyek létrehozzák a munkások viselkedési- és életformáinak széleskörű kollektivi­zálását. Úgy vélem, ennek megvan a lehetősége, feltéve, hogy a munkáskörök magukat a bázisdemokrácia talaján álló, továbbépítkezésre alkalmas intézményeknek tekintik, ame­lyekben egységet alkotnak a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai érdekek. Ennek az egységnek érdekében először is meg kellene törni az új munkásosztálynak azt a társadalmi és kulturális elszigeteltségét, amelyet a toyotizált kapitaliz­mus immár második valósággá vált tömegmédiumai hoztak létre. Saját információs rendszereket kell tehát kiépíteni, ame­lyek ötvözik az üzlet fennhatósága alól kivont és kirekesztő struktúráitól megfosztott kultúrát a hétköznapok kis társadalmi harcairól tudósító hírekkel. Másodszor ki kellene kísérletezni a harcnak olyan gazdasági formáit, amelyek radikális tagadá­sát képeznék az amúgy is halálraítélt centralizált, egységszak-szervezetes „collective bargaining"-nek. Jövedelemért és „on the job" munkakörülményekért folytatott helyi harcokra van szükség, amelyek alulról fogják majd újra összekapcsolni a szegmentált rész-munkaerőpiacokat. Politikailag ez az új, militáns bázisdemokratikus mozgalom aztán arra is képes volna, hogy megfékezze a szociális juttatások radikális megnyirbá­lását, valamint fellépjen az állam hatalmi és szelekciós mo­nopóliumának rasszista radikalizálódásával szemben csakúgy, mint a másodlagos és harmadlagos kényszermunkaerő-piac megszilárdulása ellen.

Ha ebben az összefüggésben rekollektivizálásról beszélek, akkor nem a letűnt munkásmozgalom politikai-centralisztikus tekintélyi struktúráit értem ezen. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kell találni az önszerveződés azon formáit, amelyek sikeresnek bizonyulva is bázisdemokratikusak, decentralizál­tak és nemzetköziek maradnak. A szocialista-proletár identi­tás alapjaként a deregulált proletariátus új típusú szubjektiviz­musát kellene elfogadni, annak soknemzetiségű struktúráival, sokrétű szakképzettségével, a tekintélyelvtől mentes emberi kapcsolatokhoz való ragaszkodásával együtt. Ezen új szub­jektivizmusnak hiteles és vonzó alternatívát kellene állítania a posztfordista könyöklőtípus hiperegoista karrierizmusával szemben, amely gúnyt űz a conditio humana legelemibb kö­vetelményeiből. A kollektivizálás szervezeti megoldásai csak annyiban kívánatosak, amennyiben nélkülözhetetlennek lát­szanak ahhoz, hogy visszafordítsuk a konszolidált és egyéni­leg kialakított életmódok – elsősorban a kritikus helyzetű, il­letve a vállalkozó munkásoknál megfigyelhető – fokozódó alá-rendelődését a deregulált kapitalizmusnak, és megállítsuk a drámai módon növekvő elszegényedést. Meg kell semmisíteni a posztfordizmus központi kizsákmányolási csapdáját, amely kisajátítja az új egyéniséget, amennyiben társadalmilag elszi­geteli, és fokozódó mértékben kizárja a munkavállalói viszony­ból. Erre a célra olyan konfliktuskezelő stratégiákat kell kifej­leszteni, amelyek elősegítik a tanulási folyamatok beépülését az önálló személyiségbe: rövid időtartamú, kreatív" harci for­mákat, melyeket gyorsan váltakozó helyszín és egy bármikor újra felmondható status quo rövid szerződési futamidői jelle­meznek. A tőke újsütetű mobilitásának és kizsákmányolási mechanizmusainak sokszínűségével az osztályharc mozgé­kony, decentralizált, bázisdemokratikus és kreatív módszereit kell szembeállítani: egy részmunkaidősök kiközvetítésével fog­lalkozó cég rövid távra társult alkalmi munkás-csoportok általi kijátszásától kezdve okosan kombinált házfoglalási és lakbér­harcokon keresztül egészen a komputerizált munkahelyek sokszínű szabotázsstruktúrájáig. A nemzetközi munkáskörök­nek egy érettebb fejlettségi szakaszában aztán azzal is meg kell próbálkoznunk, hogy egy átfogó szocialista perspektívát állítsunk a tőkés világrendszerrel szembe. A „thinking the unthinkable" azt is jelenti, hogy már most el kell kezdeni Karl Marx, Rosa Luxemburg és Michal Kalecki örökségének to­vábbgondolását.

A világtársadalom toyotizálása folyik, és nem fog megkímél­ni minket sem. Napirendre tűzte a munka világának globális reproletarizálását. Baloldaliakként nekünk az ebből a folya­matból létrejövő új osztály felé kell fordulnunk, felajánlva ta­pasztalatainkat, anélkül azonban, hogy uralkodni akarnánk rajta. Ahelyett, hogy továbbra is korlátolt akciócskákra fecsé­reljük el energiáinkat és kölcsönösen megbénítjuk egymást félelmeinkkel, inkább meg kellene ragadnunk az új osztályvi­szonyok adta esélyeket, és be kellene kapcsolódnunk egy szocialista-egalitárius gyakorlat kikísérletezésének kreatív munkálataiba.

(Fordította; Bellon Erika)

Bár első pillantásra talán nem látszik: a közgazdaságtan ma éppoly szellemi válságban van, mint bármely más társada­lomtudomány, legfeljebb ezt egyelőre elfedik a nagyhangú és jól kereső szakértők. Ennek egyik jele, hogy ma már nincs uralkodó gazdaságpolitikai irányzat. A monetarizmus egyre ta­gadhatatlanabb bukása (a neokonzervativizmus vége) arra utal, hogy a régi módon nem lehet a gazdaságot irányítani, az új azonban még nem alakult ki. Clinton győzelme egye­lőre csak lehetősége egy újfajta gazdaságpolitikának, de a megvalósulás még várat magára. Talán ez az oka, hogy az ideológiai zavarodottságot pragmatizmussal leplezik a kor­mányzatok. A zavarodottság ellenére azonban néhány gondo­lat erejéig megkísérelhetjük felvázolni, hogy miként újulhat meg e helyzetben a közgazdaságtan elméleti hagyománya, mi lesz a válságból kivezető út?

A nagy válság

Miután célunk a neokonzervativizmus utáni korszakról szólni, ezért az előtte lévő korszakkal kell kezdenünk. A keynesi el­méletről közismert, hogy a nagy válság egyfajta megoldása, de a vélemények már megoszlanak a tekintetben, hogy a szo­cializmus becsempészése-e vagy a liberalizmus előremene­külése, esetleg mindkettő. A keynesiánus közgazdászok és maga Keynes is a liberális elmélet újragondolását tűzte ki cé­lul, de konzervatív kritikusaik a liberalizmus elárulásával vá­dolták őket. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást?

Az első és legfontosabb tény, ami manapság egyre inkább kívül esik az elemzők látókörén, a szovjet gazdaság elsöprő sikere. A harmincas években még nem a gulagoktól hangos a világ, hanem a sikeres modernizációtól, a villamosítástól, Magnyitogorszktól és a Sztahanov-mozgalomtól. Ezt a tényt Sztálin is mindig kiemeli beszédeiben: a tőkés gazdaság vál­ságoktól szenved, a munkások rosszul élnek, de a Szovjet­unióban ismeretlen ez a fogalom, töretlen lendülettel harcol­nak a munka frontján. És ez nem pusztán sikerpropaganda. Minden nyugati keletre néz; vagy rettegéssel és elrettentéssel vagy csodálattal és tenni akarással. Az I. világháború óta az foglalkoztatja a nagyhatalmakat, hogy mit tegyenek a szovje­tekkel, ez alá rendelődik minden más kérdés (Trianon is). A dilemma: tárgyalás vagy kirekesztés. Mindkettőnek megvan a racionalitása. Ha tárgyalnak, akkor talán kifogják a szelet a világforradalom vitorlájából, talán integrálni tudják a lázadók tömegbázisát. Ennek persze ára van: részben át kell alakítani a rendszert, meg kell válni néhány régi harcostárstól. A kire­kesztéssel ezt az áldozatot nem kell meghozni, de ott lebeg a forradalom a kapitalizmus felett, amit csak erős hadsereggel és rendőrséggel lehet megakadályozni.

De a két világháború közötti időszak igazi problémája ezen túlmutat: egyszerűen arról van szó, hogy a Nyugat nem képes bebizonyítani, hogy hatékonyabb gazdasága és emberibb tár­sadalma van. Nincs egy olyan fix pontja a nyugati társa­dalmaknak, amelyik alapul szolgálhatna a morális felsőbb­rendűséghez. A hagyományos értékek kiüresedtek, a szabad­ság csak formálisan létezik a gazdasági kiszolgáltatottság mi­att, a közösség erejét elsodorta az I. világháború, eltűnt az egyenlőség mind politikailag, mind gazdaságilag, a nagy szer­vezetek uralkodnak mindenhol. Ebben a helyzetben a nagy válság a korszak gazdasági és politikai liberalizmusának csődje (Hoover és Weimar), pontosabban annak beismerése, hogy a szovjeteket és a munkásmozgalmat csak új módon lehet feltartóztatni.

A fasizmusról

A tárgyalás és kirekesztés dilemmája úgy fogalmazódik át, hogy ahhoz, hogy megmentsék a kapitalizmust, át kell alakí­tani a szerkezetét. Ha a kirekesztés álláspontjára – amelynek megfelelője a fasizmus – helyezkednek, akkor fel kell adni a hagyományos liberális elveket, pontosabban a testvériséget a szabadság és az egyenlőség ellen kell fordítani. A parlamen­táris demokrácia és a szabadversenyes gazdaság 19. szá­zadi formája nem képes összekovácsolni a közösséget, nem képes olyan erőt létrehozni, amelyik hatékony ellenszere lehet a kommunista mételynek, hiszen versenyezteti a gazda­sági szereplőket ott is, ahol az együttműködés hatékonyabb lenne. A kapitalizmus, pontosabban a monopolkapitalizmus, bár a szabad versenyből nő ki, ezen a ponton szükségképpen megtagadja szülőanyját.

Az átcsapáshoz szükséges a piac részleges felváltása, a monopolkapitalizmus továbbfejlődése állammonopolista kapi­talizmussá. De ennek az államnak az a jellegzetessége – és ez az, ami megkülönbözteti a New Dealtől -, hogy az államot a kapitalizmus alá rendeli. Bizonyos területeken megszünteti a piacot, de csak azért, hogy ezáltal a nagyvállalatok még hatékonyabban tudjanak fejlődni, még nagyobb profitra tegye­nek szert. A szovjet gazdaságot a kapitalizmus technológiai fölényével kívánják legyőzni, és nem a liberalizmus ideológi­ájával. Az ilyen típusú fölény pedig legélesebben a hadiipar­ban és magában a hadseregben mutatkozik meg, hiszen ez a legkoncentráltabb formája a gazdasági potenciálnak, a ter­melőerőknek és a termelési viszonyoknak.

Természetesen a verseny továbbra is fennmarad, de csak a hadiiparon belül, azaz ott, ahol nem veszélyezteti a háborús célt. A piac kiiktatása megköveteli néhány tervgazdasági forma átvételét, de ez alárendelt viszony marad a kapita­lizmushoz képest. Emiatt olyan csábító az analógia a szovjet gazdasággal, de Németországban a Neuer Plan, illetve Ma­gyarországon a győri program csak annyit mutat meg, hogy a tervgazdaságra emlékeztető formákat hogyan töltik meg militáns tartalommal. Természetesen az igaz, hogy a háborús felkészülés jegyében a szovjet vezetés eltanulja a fasiszta eszközöket, minthogy a sztálinizmus egyik alapvető célja, hogy technológiailag győzze le a kapitalizmust, nem az em­berek boldogabbá tételével, de ez még messze nem vonat­kozik a húszas évekre, és még kevésbé a hadikommunizmus­ra. Ez utóbbiaknál a tervgazdaság csak formája á kommunista mozgalomnak, a munkamegosztás megszüntetésének. A ha­dikommunizmus bukása éppen azt bizonyítja, hogy a szocia­lista társadalom termelési viszonyai nem koncentrálódhatnak a hadseregre. Ez az egyik alapvető problémája mind a mai napig a szocializmus fejlődésének; mi a hadsereg szerepe a társadalom fejlődésében?

A fasizmus ideológiája, a fajszemlélet pusztán külsődleges elem a gazdasági meghatározottsághoz képest. Nem a zsi­dóság vagy más alsóbbrendű fajok kijelölése érdekes, hanem hogy hol lehet meghúzni piac és nem-piac határát. A piac megszüntetése bizonyos területeken csak úgy mehet végbe, ha helyette egy külső célt állít az állam, ez pedig a piaci te­rület, azaz a hadiipar, a németség győzelme. A tisztafajú árják nem versenyezni akarnak a zsidókkal, hanem elpusztítani, le­igázni őket, életcéljukká tenni, hogy kiszolgálják őket. A mun­ka célja nem a profit, nem a szabadság, hanem az árják élete. Az ő szabadságuk egyben a kiszolgálók szabadsága is. Ez az Arbeit macht frei politikai gazdaságtani értelme.

Ezek alapján a faj győzelme, a németség felsőbbrendűsége két forrásból táplálkozik: a piac felváltásából és a kommuniz­mus eltiprásából, a szláv és az angolszász faj ellen. Azaz a fasizmus – és működésében ez a legfurcsább – egyszerre antiliberális és antikommunista, azaz egyszerre vesz át kapi­talista elemeket a kommunizmus ellen (a nagyvállalati formát, a bankok szerepét) és kommunista elemeket a kapitalizmus ellen (tervgazdaság, a munkaerő irányítása). Ez a szervetlen összeforrasztása az összeforraszthatatlannak okozza a fasiz­mus kétfrontos harcát a hagyományos liberális országok és a kommunista Szovjetunió ellen, de ez adja az értelmét Mün­chennek éppúgy, mint a Ribbentrop-Molotov paktumnak. És ez azt is mutatja, hogy a fasizmus nem magyarázható nemzeti sajátosságokkal, bár természetesen konkrét megvalósulásá­ban van szerepe. A fasizmus éppúgy a két nagyhatalom mű­ve, mint ahogy legyőzése is az. Ebből a szempontból tehát indokoltnak tekinthető Hayek intelme, mellyel az angolokat óv­ja a fasiszta mételytől az Út a szolgasághoz című művében.

A New Deal

A szovjetekkel való tárgyalás megfelelőjét a koalícióban kell keresnünk. Úgy gondolom, hogy politikai gazdaságtanilag ez a New Deal, amelynek néhány aspektusáról ma már talán némileg elfeledkeztünk. Egyrészt a New Deal a szociológusok és politológusok olvasatában szó szerint új szerződést jelent, de maga Roosevelt egy kicsit mást értett ezen. „A kormányzás olyan üzlet, amelyből a résztvevő felek mindegyike olyan mér­tékben húz hasznot, amilyen mértékben betartja kölcsönös kötelezettségeit… Egy szerződésről van szó. A szerződés fe­jében a vezetők megkapták a hatalmat; a nép rájuk bízta, azzal a feltétellel, hogy bizonyos jogait mindig elismerik. A kormányzás művészete magába foglalja azt a képességet, hogy meg tudjuk határozni ezeket a jogokat, valahányszor csak szükség van rá, számot vetve a társadalmi rendnek az új események okozta változásaival." (F. D. Roosevelt: Az új gazdasági rend)

Ha a fasizmus a testvériséget emelte ki az alapelvek közül, akkor a New Deal a szabadságot. Meg kell újítani az Alapító Atyákkal kötött szerződést, mert úgy tűnik, hogy a gazdasági elnyomorodás, a munkanélküliség csorbítja ezt. Ahhoz, hogy mindenki élni tudjon a szabadság lehetőségével, a vezetők­nek, azaz az államnak biztosítania kell a feltételeket. Emiatt iktatja be a kongresszus az alapvető szabadságjogok közé a munkához való jogot (sic!). Az 1946-os törvény szerint a kor­mányzat felelőssége, hogy a munkanélküliség nem lehet na­gyobb 2%-nál.

A kormányzat az állampolgárok érdekében avatkozik be a gazdaság működésébe, s ezt a megújított szabadságot állítja szembe mind a fasizmussal, mind a kommunizmussal. Azaz a hagyományt átértelmezi a történetiség követelményeinek megfelelően. Ennek az elvnek az aprópénzre váltása mutatja meg igazán az antifasiszta koalíció mély összetartozását. Hi­szen a New Deal nem pusztán a közmunkaprogramok, nemcsak a farmerek rábírása a termelés csökkentésére, hanem a spekulánsok visszaszorítása, a bankok hatalmá­nak megtörése, a villamosítás. Ez utóbbinak az a célja, hogy lehetővé tegye a kisvárosok fejlődését, a gyáripar cent­ralizációjával szemben a gazdaság decentralizációját, mert demokrácia és szabadság nem a bűnös New Yorkban, hanem a végtelen prériken születik, mert a gyáron alapuló centrali­záció táptalaja a fasiszta ideológiának. A New Deal arról szól tehát, hogyan lehet a kapitalizmust a demokrácia alá rendelni, hogyan lehet a tulajdon szentségét megőrizni és a munkanél­küliséget felszámolni, azaz a klasszikus gyáripart megszün­tetni a termelékenység fenntartása mellett. Ha valakinek ezek után a villamosítás és szovjethatalom jelszava jutna eszébe, az nem a véletlen műve.

A keynesi hagyomány és a makroökonómia születése

Hogyan viszonyul ehhez a keynesi elmélet? Mennyire helye­sen tükrözi a New Deal gyakorlatát, azaz mennyire közgaz­daságtan és mennyire politikai gazdaságtan? Az első – és talán legfontosabb – vitája Keynesnek a neoklasszikusokkal a gazdaság egyensúlyának meghatározásában van. Marshall felfogása szerint – akit Keynes mindig is tanítójának vallott – az egyensúly akkor alakul ki, ha minden gazdasági szereplő szabadon dönt, azaz a gazdaság célja az egyéni szabad­ságok minél tökéletesebb érvényesítése, amely a forgalomban nyilvánul meg. Eladni vagy venni, munkát vállalni vagy munka nélkül maradni: ez a szabadság lényege. Már láttuk, hogy Roosevelt nem a gazdasági, hanem a politikai szabadságot tekinti elsődlegesnek, és a New Deal keretében a gazdaságit korlátozza a politikai érdekében.

Keynes azonban nem a szabadság értelmezésével foglal­kozik, hiszen nem lehet közgazdaságtant művelni a politikai szabadság elsődlegességéből kiindulva. Ehelyett a piac töké­letlen működését elemzi, azaz cáfolja a Say-dogmát. A piac tökéletlen, persze csak az erőforrások felhasználása szem­pontjából. Ha racionális egyénekből indul ki, akik egymástól függetlenül optimalizálják helyzetüket, akkor szó sem lehet alulfelhasználásról, hiszen mindenki annyit használ, amennyire szüksége van. A munkanélküli, miután a munkással egyenlő mértékű a szabadsága, optimálisan használja ki erő­forrását. Azzal, hogy Keynes az erőforrás felhasználás optima­lizálásáról beszél, becsempészi a társadalmat mint elemzési egységet. (Hogy mennyire nehéz neoklasszikus alapon társa­dalmat elemezni, azt jól mutatják a Pareto-hatékonyság körüli viták.) Sőt, ennél súlyosabb lépés történik, mert ezáltal gaz­dasági szempontból az elsődleges nem az egyén, hanem a közösség lesz. A nemzet problémája a munkanélküliség, és az ő felelőssége a teljes foglalkoztatás is. De ez a közösség már nem gazdasági alapon szerveződik, nem a munka­megosztás tartja össze, mert akkor kivetné magából a mun­kanélkülit, hanem valami más. Ez lehet szerződés is, amit az Alapító Atyákkal kötöttek, de lehet faji összetartozás is. Bármi, de gazdaságon kívüli szempont.

Komoly következmények származnak abból, hogy Keynes a közösség összetartozásával nem volt hajlandó érdem­ben foglalkozni (még ha személy szerint meg volt is győződ­ve az erkölcsi alapon működő közösség szükségességéből). Ezzel ugyanis elvesztette a lehetőségét annak, hogy a közös­ség tagjainak racionális cselekvését megmagyarázza. Ha az erőforrásokat szuboptimálisan használják fel, akkor csak a kö­zösség együttes erőfeszítése teheti optimálissá a felhaszná­lást, hiszen nem lehet olyan részét megjelölni a közösségnek, amelyiknek ez gazdasági érdekévé tehető. Ha megjelölhető lenne, akkor a közösség racionális alapon szerveződne és a munkanélküliség levezetett problémává válna. Azaz csak a közösség együttmozgásai válnak értelmezhetővé és kezelhe­tővé, az egyének racionális döntései értelmezhetetlenek. Emi­att kénytelen Keynes az általa teremtett tudományt különvá­lasztani az eddigi közgazdaságtantól és makroökonómiának nevezni, az egyének döntéseinek elemzését pedig átengedni a hagyományos neoklasszikus közgazdaságtannak, amelyből a mikroökonómia lesz. Az utóbbi számára nincs más, csak egyének, az előbbi számára pedig csak közösség létezik. Mindkettő a másik területét, bár karnyújtásnyira van tőle, terra incognita-nak minősíti.

Teljesen érthető persze Keynes azon döntése, hogy a politikai-gazdaságtani fordulatból csak a közgazdaságtant emeli ki. Hiszen ha komolyan venné a feladatot, akkor olyan gaz­dasági magyarázatot kellene adnia a közösség összetartozá­sára, amely nem piaci alapú. Bizonyítania kellene, hogy a ra­cionális egyének nem feltétlenül lesznek eladók és vevők, tő­kések és bérmunkások, vagyis a kapitalizmust kellene meg­kérdőjeleznie. Ezt nem teheti meg, ami azt is igazolja, hogy Keynes mindig is kapitalista-liberális gondolkodó maradt, amellett, hogy továbbfejlesztette az elméletet és a gyakorlatot.

Racionalitás és irracionalitás a keynesi elméletben

A piac alávetése a közösség akaratának a legfontosabb tétel a keynesi elméletből. Ez nem pusztán az állami beavatkozás elméleti megfelelője, és nem is újdonság. Hiszen már a szá­zadvég közgazdaságtana is a verseny állami szabályozásá­nak szükségességét vezette le, Ricardo könyvének is jelentős része az adókkal foglalkozik, Smith is azt szorgalmazza, hogy az állam terjessze ki a piac határait.

Az állam nélküli gazdaság pusztán legenda, de nagyon mély értelmű. Az a vágy húzódik meg mögötte, hogy a kö­zösség összetartozása megoldható egyenlő gazdasági sze­replőkkel. Ha mindenki racionális módon cselekszik, akkor a közjó fog megvalósulni – állítja Smith. A racionalitás fogalma pedig a közösség érdekeinek megfelelő egyéni cselekvést ta­karja. Annyit és annyiért eladni, ahogyan szükség van rá. Nem az az érdekes, hogy ténylegesen hogyan játszódik le ez a folyamat, hanem, hogy elméletileg létezhet. Lehet, hogy pilla­natnyilag szükség van az államra, de hosszú távon nem kell sem hierarchia, sem olyan személyek, akik önmaguk hordoz­zák a közösség érdekeit.

Ezzel a ricardiánus hagyománnyal szakít Keynes, és azt állítja, hogy állam nélkül, azaz hierarchia nélkül nem kerülhet egyensúlyba a gazdaság. Nemcsak az szükséges, hogy min­denki racionálisan cselekedjen, sőt ez egyensúlytalansághoz vezet, hanem az is, hogy legyenek még racionálisabb sze­replők. Ők látják át az egész gazdaság működését, és ők személyesítik meg a közösség érdekeit. Ez nem példa nélküli a közgazdaságtan történetében, hiszen Malthus hasonló elv alapján vezette le a földbirtokosok létének jogosságát. Az ál­lam ilyetén beillesztése, a piac és az egyén fölé emelése adja a keynesi forradalom igazi jelentőségét.

Itt üt vissza teljes mértékben az elmélet irracionális alapja. Hiszen ha az állam fogalmát nem tisztázza Keynes, akkor megválaszolatlan marad a gazdasági beavatkozás módszere is, a legracionálisabbak kiválasztása. Azzal, hogy pusztán a munkanélküliség a gazdaság rákfenéje, elvész a lehetősége annak, hogy az átfogó értelemben vett termelésből magyaráz­za az állam létét és racionális módon levezesse. Csak axio­matikusán tekintheti ezek után, amivel egyaránt összefogja racionális és irracionális jellegét. Az állam mindig aktuális ma­rad, tehát éppúgy lehet a Kongresszust és a Szenátust ál­lamnak tekinteni, ahogy az állami hivatalnokokat is. A keynesi elmélet önmagában éppúgy szolgálhatja a politikai de­mokráciát, mint a fasizmust. Az ókori Egyiptom gazdagságát a piramisépítésnek köszönhette, mert ezzel az állam többlet­keresletet támasztott – állítja. Mi más ez, mint az állam irra­cionális hatalmának igazolása?

Ezt a problémát Roosevelt a politikai szabadsággal oldotta meg. Mondhatjuk, hogy keynesiánusabb volt Keynesnél. És ezt bizonyítja az amerikai közgazdaságtan további fejlődése. Egyik iránya az elmélet kibontakozásának az ökonometria, amelyik – miután biztos alappal rendelkezik a mit akarunk? kérdésére – hihetetlen fejlődésnek indul, nemcsak a módsze­rek, hanem az adatok gyűjtése tekintetében is. Olyan infor­mációs bázist szed össze, amelyre támaszkodva dönteni lehet, vagyis az áron alapuló döntést felváltja a sokszínűség, a gazdasági aktorok sokoldalú jellemzése. Ez a gyakorlati alap­ja a piac felváltásának.

A másik irány az intézményeket elemzi, éppen azt, ami Key­nesnél homályban marad. Az institucionalista iskola racioná­lisan kívánja levezetni az államot, a vállalatot, a piacot és így tovább. Ez azonban csak törekvés marad, mert a kérdés meg­válaszolása történelemfilozófiát igényel, a szabadság fogal­mának változásait történelmi keretben. Ez reménytelen vállal­kozás a harmincas-negyvenes években, a két világrendszer szembenállása miatt. Hiszen hogyan lehet a kommunista vi­lágot a liberális szabadság változása alapján magyarázni. Ha pedig nem lehet, akkor miért van és miért fejlődik gigantikus energiával? Csak a hatvanas évek nyújtanak választ először erre a kérdésre a konvergencia-elmélet formájában, de ez már az enyhülés következménye.

A keynesi elmélet továbbfejlődésének másik iránya Európá­ban születik. A sajátos nyugat-európai hagyományok miatt nem kérdőjeleződik meg az állam hatalma, fel sem merül ir­racionális jellegének megszüntetése. Ehelyett a beavatkozás kiterjesztésének elméleti meghatározása a cél, a munkanél­küliek után az elesettek, a rászorultak védelme, az állami gon­doskodás mindenről és mindenkiről, tehát a jóléti állam kiépí­tése.

A jóléti állam egy hibrid, mert a gondozottak körének kiter­jesztése, illetve ennek iránya nem a rendszerből határozódik meg. Nem valamiféle elv alapján növekszik az állam, ha­nem mindent az aktuális politikai konstelláció dönt el. A politológusok kedvelt választási elmélete szerint az egyes pár­tok hatalomra kerüléskor mindig saját szavazóbázisuknak kedveznek, és hatalmuk megtartása érdekében nem vesznek el senkitől semmit. Ehhez nyújt közgazdasági-gazdaságpoli­tikai támaszt a keynesi elmélet. A rendszer tényleges mozgá­sát csak a két világhatalom mozgásából érthetjük meg: ha a szovjet hatás erősebb, akkor a munkásosztálynak nyújtott adományok bővülnek, ha az amerikai, akkor a stratégiai ipar­ágakra áldoznak többet. De mindkét hatás ahhoz vezet, hogy az állam hatalma bővül és kiszámíthatatlansága fokozódik.

Ez a folyamat persze nemcsak Nyugat-Európát, hanem az Egyesült Államokat is jellemzi a második világháború után. A hatvanas évek mozgalmai számára az a kérdés, hogy racionálisan magyarázható-e a közösség, lehetséges-e kiszá­mított gazdaságpolitika keynesi alapon. A közösség elé állított célkitűzések endogén vagy exogén változók-e és átlátható le­het-e, hogy kik lesznek a társadalom mérnökei? Ezt a prob­lémát oldja meg a maga módján a neokonzervatív hullám és a neoklasszikus szintézis.

A neoklasszikus hagyomány

Ez a kiindulópontja tehát az új, máig uralkodó elméletnek: hogyan egyeztethető össze az egyéni racionalitás a közösség létezésével? A neoklasszikus szintézis ennek a kettőnek az összekapcsolásán alapszik, ami formailag bizonyos keynesiánus technikák és a neoklasszikus hagyomány vegyítése. Ez mutatkozik meg abban is, hogy az egyik legdinamikusabban fejlődő ága a közgazdaságtannak a közjószág-elmélet, ame­lyik a közösségi döntések racionális, azaz piaci mechanizmu­saival foglalkozik. Két olyan területe van a közgazdaságtan­nak, ahol radikális szakítás történik: a várakozások újszerű felfogása és a pénz szerepe.

A gazdasági szereplők véleményét a gazdaságpolitikáról és főleg annak változásáról már Keynes is elemezte mint a be­ruházási kereslet fontos összetevőjét. A kormányzati befolyá­solás egyik alapvető eszközének tekintette, amelynek a leg­fontosabb terepe a tőzsdei manőverek állami manipulálása. Az elgondolás nem volt véletlen, hiszen a válságot a tőzsde összeomlása robbantotta ki, jelezve a gazdaság túlfűtöttségét. De az elmélet túlment azon, hogy csak tisztességes tőzsde­ügyletek köthetők, azt állította, hogy a kormányzat céljai el­érése érdekében hazudhat a gazdasági szereplőknek, és ez vezet el paradox módon az igazsághoz. A gazdasági növe­kedés feltétele, hogy mindenki elhiggye a növekedés té­nyét, ekkor mindenki részvényt akar venni, a beruházások növekednek, és megvalósult az igazság. A hit csak a kor­mányzati jelentésekből merítheti forrását, hiszen csak a kor­mányzatnak van lehetősége információ gyűjtésére.

A tőzsdemanipuláció persze nem így keletkezett, de ez volt az első eset, hogy szerves részévé vált az elméletnek. Ezáltal egy mélységesen cinikus elem került a gazdaságpolitikai esz­köztárba, bár meg kell jegyezzük, hogy ez nem Keynes hibá­ja, ő csak bevallotta azt, amit elődei eltitkoltak. Alkalmazásá­nak lehetőségét az információs aszimmetria adta: a kor­mányzat szükségképpen többet tud, mint az állampolgárok, így válnak az utóbbiak kiszolgáltatottá.

Ezt támadják a neoklasszikus közgazdászok egyrészt er­kölcsileg, másrészt a hatékonyság szempontjából. Erkölcsileg azért, mert a gazdaságpolitika vargabetűit, a rövid távú szem­léletet (választástól választásig) nem fogadják el, mondván, hogy egy tradicionális demokrácia nem tűrheti a kormányzati erkölcstelenséget. Hatékonyság szempontjából pedig az a probléma, hogy tönkreteszi a gazdaság teljesítményének egyetlen valóban eredményes indikátorát, a tőzsdei árfolyam­mozgásokat. A szüntelen kormányzati beavatkozás az egész­séges ügymenetbe azzal jár, hogy a gazdasági szereplők in­kább erre figyelnek, mint a valóságra. De romlik a hatékony­sága a kormányzati beavatkozásnak is, hiszen a gazdasági szereplők – közülük is a legfontosabbak, a tőzsdeügynökök – megtanulják a gazdaságpolitika logikáját, és ezáltal meg­szűnik a hazugság lehetősége.

Az adaptív várakozások elmélete azt a tanulási folyamatot írja le, ahogyan mindenki legalább ugyanolyan okos lesz, mint az állam. Az ezt felváltó racionális várakozások elmélete sze­rint pedig eleve mindenki ugyanolyan racionális, mint az ál­lam, megszűnik a gazdaságpolitika keynesiánus értelemben. Az állam nem a közösséget, hanem csak az egyéneket szol­gálhatja.

A várakozásokkal kapcsolatos forradalmi változások azon­ban magukban rejtenek egy előfeltevést is. Nevezetesen a piac hatékonyságát az állami beavatkozással szemben. Ezt Keynes cáfolta, ahogy már láttuk, és tőzsdeelméletét is ez motiválta. A neoklasszikusoknak tehát helyre kell állítani a pi­ac megtépázott becsületét, csak így lehet a tőzsdét mint a gazdaság kvintesszenciáját elfogadni. A keynesi kritika szerint a piac tökéletlensége abból fakad, hogy az egyes vállalkozó nem látja be, ha bért emel, akkor végső soron ennek profit­növelő hatása lehet. A hatékony működés gátja az informá­cióáramlás korlátozottsága, erre megfelelő csatorna az állam.

De miért ne lehetne az ár ilyen információsűrítő eszköz a bürokrácia helyett? – kérdezik a neoklasszikusok. Miért tudja jobban az állam, hogy mit kell tenni, amikor ő is csak a piacon dolgozik, elsősorban ő is az árakat látja, legfeljebb kicsit mö­géjük tud nézni az apparátusával. De van-e ennek értelme, ha ezt úgyis elvégzi a termelő és az eladó. Hiszen az árnak az a lényege, hogy információt közvetítsen, méghozzá nem­csak az eladó és a vevő között, hanem a piac többi szereplője számára is. Ez az a kapocs, amin keresztül mindenki megis­meri a másikat, és amitől a piac működőképes tehet. Ha el­torzítják az árakat – akár a monopóliumok, akár az állam -, ezáltal az információáramlást hiúsítják meg, és így valóban nem lehet hatékony az erőforrások elosztása.

Az árakat persze pénzben fejezik ki, és az állam feladata arra szorítkozhat csak, hogy a pénzre mint az információ­áramlás csatornájára felügyel. Emiatt súlyos probléma az inf­láció, mert becsapja a gazdasági szereplőket, és ezért kell a bankszférát törvényességi ellenőrzés alatt tartani. A nagy vál­ság kirobbanásának oka éppen az volt, állítja Friedman, hogy a FED rosszul látta el feladatát, egymásnak ellentmondó jel­zéseket adott a gazdaság szereplői számára, bővítette a pénzmennyiséget akkor, amikor szűkítenie kellett volna.

Persze tetten érhető itt az első ellentmondás az elméleten belül, hiszen ha a racionális egyének közössége a piac, ak­kor miért kell a legfontosabb elemet, a pénzt egy irracionális közösségre bízni? Erre nem tud választ adni Friedman sem, csak részlegesen. Mégpedig úgy, hogy a pénzteremtés folya­matában kiemelt szerepet juttat a kereskedelmi banknak, szemben a jegybankkal. Ennek szélsőséges formája a szabad bankrendszer elmélete, de Friedman megelégszik azzal, hogy a bankárt nevezi ki az információáramlás őrének – platóni értelemben. Bár ő is csak a piaci árak alapján dönt, mégis funkciója kiemeli őt a többi gazdasági szereplő közül, első lesz az egyenlők között, ő dönt arról, hogy ki lesz része a pénzközösségnek és ki nem. A bankár válik a polgárság uralkodó osztályává, amivel még egyet is lehet érteni.

Ez a felfogás azonban ellentmond a neoklasszikus szintézis alapvető célkitűzésének, állam és az állampolgárok hierarchi­ája megszüntetésének. Ez világosan kiderül Hayek írásaiból, ő lesz az, aki kimondja: csak a piac adhat szabadságot, min­den más gazdasági rendszer szolgaság. A piacon lehet csak egyenrangú felek társulásáról beszélni, amennyiben a vétel és az eladás is társulás. A szabadság ismét csak a forgalom­ban értelmezhető, de annyival több, mint a Keynes előtti ál­lapot, hogy az információhoz jutás és a döntés szabadságát is magában foglalja. Nemcsak azért jó a piac, mert eldönthetem, hogy veszek vagy eladok, hanem mert megismerhetem az árakat és ezen keresztül az egész gazdaságot.

Ennek a filozófiai állapotnak megtestesítője a vállalkozó, aki leginkább piaci szereplő (szemben a bankárral, aki egy kicsit a piac felett lebeg), aki éppen ezért kifejezi az elérhető leg­tökéletesebb állapotot. Ha mindenki vállalkozóvá válik, aljkor megvalósul az elérhető legteljesebb szabadság. Nincs szük­ség bérmunkásokra sem, államra sem, csak vállalkozókra. Ez merőben új vállalkozói felfogás, pontosabban a schumpeteri hagyomány következetes végigvitele, hiszen a munkás-állapot megszüntetését célozza, de a piacon belül. Végeredményben ez nem más, mint a smithi kisárutermeléses modell modern köntösben.

Az irracionális hagyomány

Lehetséges-e ez? – ez az új, Reagan utáni korszak kérdése. Véleményem szerint nem, mégpedig azért nem, mert a neo­klasszikus szintézis másról szól, mint amit hirdet. Az ár, a piac új elmélete azért kellett, hogy megtörjék az állam in­formációs monopóliumát, de ténylegesen ezt a média tör­te meg és nem a piac. A televízió, rádió, a számítástechnika és a telefon az, amelyik lehetővé tette mindenki számára, hogy hozzáférjen az információhoz, és ezek alapján szabadon döntsön. A piac ennek csak egy özönvíz előtti formája, amelyik ráadásul leszűkíti mindezt egyetlen médiára – a pénzre.

Akkor viszont miért a piacot választották a közgazdászok? Úgy vélem, egy mítosz miatt. A piac az egyetlen közösségi forma, amelyik egy nagyobb közösséget egyben tud tartani – állítja Hayek a Végzetes önhittség című könyvében. Amiatt tévedett a szocializmus, mert azt hitte: egy közösség gazda­sági összefogását a gazdasági szereplők meg tudják érteni. Ez nem igaz, mindenki racionálisan tud dönteni, de arra senki sem képes, hogy mindenkinek a döntését racionálisan meg­értse. Amit meg tudunk ismerni, az saját magunk, a másikat nem tudjuk megismerni. A másik önmagára vonatkozó meg­ismerését csak az ár közvetíti felénk, ennyiben van közösség.

Az ár objektív, abban az értelemben, hogy saját megisme­résünk csak ettől függetlenül alakulhat ki. Azaz a keynesi problémára az a neoklasszikus válasz, hogy racionális egyé­nekből felépülhet a közösség, de az szükségképpen irracio­nális lesz. Ezt a tételt azzal bizonyítja Hayek, hogy idézi Arisz­totelészt: egy közösség addig tarthat, ameddig a hírnök szava elér. Az információ csak ezen a határon belül torzulásmentes, csak eddig lehet hatékonyan helyettesíteni a piacot. Ezután a bővített rend megköveteli a piacot.

Ez a logika azon alapszik, amin az ősi hit: a tudás fájáról nem lehet leszakítani az almát, mert az pusztuláshoz vezet. A szabadság, egyenlőség, testvériség addig tart, amíg nem próbáljuk megérteni lényegét, hiszen Isten és ember között áthidalhatatlan a szakadék, és ő adta számunkra ezt a három értéket – mondja a Biblia. De Arisztotelész a racionális kö­zösség magyarázatát kereste, és kiáltás és közösség kapcso­latát nem kudarcként fogta fel. Létezik egy másik hagyomány is, nemcsak a bibliai. A görög filozófia, Platón és Arisztotelész, és követőik, Hegel, Marx, Lenin stb. ezt mutatják meg szá­munkra: az emberi racionalitás határtalanságát. Tamás Gás­pár Miklós Búcsú a baloldaltól című cikkét azzal fejezi be: az előttünk álló feladat a Biblia hellenizálása. Ha e megfogalma­zásból indulunk ki, a közgazdász számára ez azt jelenti, hogy a közgazdaságtant kell hellenizálni. Azt kell megértenünk – és ez a következő elméleti szakasz kérdése -, hogyan lehet a kiáltás határát kiterjesztenünk.

(A cikk a Szabó Kálmán vezette OTKA-kutatás keretében készült. Az esszé létrejöttében nagy segítségemre volt Gervai Pál, amiért köszönettel tartozom.)

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

Magyarországon a futball mellett a mezőgazdaság az a téma, ami­hez mindenki ért – amíg a partvonalon kívül van. De ha egy egye­nesét bele kellene rúgni a labdába…

Nos, az utóbbi években a nemzeti-sőt, nép-nemzeti-váloga­tottban nemigen sikerült egyenesét rúgni ebbe a labdába. Igaz, hogy a válogatottba válogatott amatőrök kerültek, jobb esetben erős „küldetéstudattal". A profik a kispadokra, vagy inkább az öl­tözőkbe ültek be, ahonnan keserűen nézik a csapat vergődését, az öngólok szűnni nem akaró sorozatát.

Csakhogy ezen a mérkőzésen senki sem egyszerűen csak néző, itt mindannyiunk bőrére, zsebére megy a játék. És az is ki­derült, nem is olyan egyszerű ez, hogy bárki ránéz a földre, és már dől is a pénz. Még két évig futotta a lendületből… mára azonban ez a lendület kifulladt, és most jogos az aggodalom.

Néhány évvel ezelőtt a jelenlegi (nép-) nemzeti válogatott jóné-hány tagja fennen hirdette, hogy az ipari munkanélküliek tömegét a mezőgazdaság fel fogja szívni. 1991 végéig, tehát két év alatt egyötödével csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak létszáma… ez több, mint 130 ezer embert jelent. A maradók pe­dig már 1991-ben havi 4.500 Ft-tal kerestek kevesebbet, mint a másutt dolgozó honfitársaik átlaga, összegében pedig min­tegy 11 milliárd Ft-tal volt alacsonyabb a bérköltség 1991-ben, mint 1990-ben.

Bevezetésként vegyünk még szemügyre néhány további jel­lemző adatot.

A mezőgazdaság beruházásai változatlan áron a 70-es évek át­lagához képest több mint 80%-kai estek vissza. Ezen belül az 1991. évi beruházások az előző évinek a felét sem érték el. Mond­hatnánk, hogy ez bizony általános tendencia, a gazdaság egészé­ben is csökkentek a beruházások.

Az ún. anyagi ágak beruházásainak 1985-ben 16,2%-a, 1990-ben 12,4%-a jutott a mezőgazdaságra, 1991-ben azon­ban már csak 7%-a. Eközben az ipar részesedése 48,6%-ról 56%-ra nőtt. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a mezőgazdaság ágazati szintű vesztesége 1991-ben meghaladta a 20 milliárd Ft-ot, a gazdaságok kétharmada veszteséggel zárta az évet.

Visszaesett a termelés, mondhatnánk: de nem, hiszen az ága­zat nagyjából ugyanannyit termelt, mint 1990-ben. Elvesztette az ágazat a hagyományos külpiacait. Igen, de közben növelte má­sutt, és végeredményben 1991-ben az előző évi rekordexportot is túlszárnyalta. A piacvesztés azonban tény, de nem az exportban, mint azt a felületes híresztelés mondja, hanem belföldön. Az utóbbi három évben a hazai élelmiszertermelés itthoni értékesítése 30%-kal esett vissza, ezen belül 1991-ben a belföldi kereslet csökke­nése az élelmiszerek iránt megközelíti a 20%-ot. Az ember azt hin­né, hogy ha csökken a lakosság vásárlóereje és összes fogyasz­tása, akkor növekszik az élelmiszerek és élvezeti cikkek fogyasz­tásának aránya. A valóság az, hogy az élelmiszerekre és élvezeti cikkekre fordított kiadások aránya 1991-ben az összes fogyasz­tásnak csak 36%-át tette ki, míg ez az arány egy évvel korábban 38,4% és 1985-ben még 42,3% volt.

Ez az arányváltozás több tényezőből adódik. Egyrészt abszolút mértékben is csökkent az élelmiszerfogyasztás, másrészt az élel­miszerfogyasztás szerkezetében kényszerű minőségi romlás kö­vetkezett be, harmadrészt pedig az élelmiszerek árának növeke­dése elmaradt az átlagos inflációtól.

Míg 1991-ben a fogyasztói árak átlagos szintje 35%-kal, az élel­miszerek ára csak 21,9%-kal nőtt. (A ruházati cikkek ára 32,1%-kal, a fűtés és háztartási energia ára 81%-kal, az iparcikkeké 43,4%-kal, a szolgáltatásoké 41%-kal volt magasabb, mint 1990-ben.) Ez azt is jelenti, hogy az élelmiszerek nélkül számított fo­gyasztói árszínvonal növekedése tavaly meghaladta a 40%-ot.

Az élelmiszerek árának 21,9%-os drágulása mellett a mező­gazdasági termékek termelői ára 1990-hez képest 1%-kal csök­kent. Ez azt is jelenti, hogy 1991-ben a lakosság a mezőgazdaság igen súlyos áldozata árán menekült meg a nagyobb mértékű in­flációtól.

A piacvesztés tehát belföldön következett be, nem az export­ban, hiszen a nettó élelmiszerexport 1991-ben 41%-kal megha­ladta az előző évi rekordszintet is, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ország teljesíteni tudta kötelezettségeit. Az összes exporton belül az élelmiszerek aránya az utolsó három évben 20%-ról 25% fölé emelkedett.

Az élelmiszergazdaság egyedül kitermelte az ország külső adósságainak teljes kamatterhet, „átvállalta" az infláció csök­kenésének terheit. Mit kapott cserébe? Több, mint 130 ezer fős létszámcsökkenést (a mezőgazdaságban volt a legna­gyobb a létszámcsökkenés), 11 milliárd ft-tal kevesebb mun­kabért, a beruházásokból való részesedésének drasztikus csökkenését, azt, hogy a csökkenő felvásárlási árak mellett több mint 40%-kal drágultak a termeléshez felhasznált anya­gok árai. Emellett az állami költségvetésbe sokkal többet fizetett be, mint amennyit onnan kapott

Mindezek tetejébe még teljes bizonytalanságit a politikától, ki­kiáltották bűnbaknak, és vállalhatja a kárpótlás csaknem teljes ter­hét is.

Meddig bírja még a terheket ez az ágazat? A vészjósló jelek már 1991-ben is mutatkoztak. Olyan mértékű volt a ráfordítások csökkentése (kényszertakarékosság), hogy – ha az árak nem nőttek volna, akkor-ez közel 100 milliárd Ft költségcsökkentést jelentett volna!

1991 folyamán az 1981-85-ös átlagához viszonyítva csupán 15,6% volt a műtrágya felhasználás. A lassú csökkenés 1984 óta tart, de 1990-ben és különösen 1991-ben drasztikus a visszaesés. Az utolsó két évi visszaesés több mint 80%-os. Összehasonlításul: 1991-ben a műtrágya felhasználás az 1975-ös mongóliai szinttel azonos.

A mezőgazdasági gépek forgalma az 1985-ös szinthez képest a negyedére esett vissza – darabszámban! Traktorból például ta­valy 70%-kal kevesebb kelt el, mint 85-ben, kombájnból 85%-kal csökkent a forgalom.

Az állatállománya számottevően csökkent. 1991-ben két mil­lióval csökkent a sertésállomány, és ami ennél is súlyosabb, közel 150 ezerrel a kocalétszám. A csökkenés mértéke 25%-os. De 10%-nál nagyobb mértékű a tehénlétszám csökkenése is.

1992 elejére a vetetlen területaránya hihetetlenül megugrott, a tavaszi vetések befejezése után mintegy 500 ezer, ha maradt par­lagon, ez azt jelenti, hogy a szántóterületeknek több, mint 10%-át már nem művelték meg. Ez az arány 1992 végére sajnos tovább növekszik.

1991 végére a mezőgazdasági foglalkoztatottak 57%-a dolgo­zott veszteséges gazdaságban, de ez az arány Békés megyében 75%, Baranyában 72%, és további három megyében is elérte a

70%-ot. Veszteséges gazdaságban működött az eszközállomány 55%-a, de Békés és Szolnok megyékben közel háromnegyede.

A mezőgazdaságban az agrárolló hihetetlenül erős nyilasa mel­lett drasztikusan nőttek a bankköltségek is, 1991-ben az 1988-as szinthez képest megháromszorozódtak. A hitelállomány növeke­dési üteme ennek csupán a fele, hiszen a gazdaságoknak egyre nagyobb hányada válik hitelképtelenné. Ezen belül a beruházási hitelek állománya drasztikusan csökkent, míg a likviditási hitelek aránya és összege nőtt. A hitelképtelenségre jellemző, hogy a mezőgazdasági vállalkozások esetében a pénzeszköz fedezeti mutató 1991-ben csupán 10,3% a rövidlejáratú kötelezettségek­hez viszonyítva.

A válság elmélyülését látványosan jelzi, hogy az 1991. évi ada­tokalapján a mezőgazdaság változatlan eredmény mellett a gaz­daságokban maradó összes szabad pénzeszközökből 65 év alatt tudná visszafizetni, a tartozásokat, ha ezalatt egyáltalán nem fej­lesztene és nem venne fel újabb hiteleket! Ez a mutató 1989-ben még 5 év volt!

Ez azt jelenti, hogy az ágazat már képtelen az adósságállo­mányt rendezni, és hathatós beavatkozás nélkül szétesik. A hat­hatós beavatkozás azonban még várat magára. Közben a mezőgazdasági vállalkozások fele már csődbe jutott.

Ezzel szemben tanulságos képet mutat az élelmiszergazdaság költségvetési kapcsolatainak alakulása. 1991-ben az egész élel­miszervertikum 103,7 milliárd forinttal többet fizetett be a költség­vetésbe, mint amennyit onnan kapott támogatásként. A befizetési többlet 1990-hez viszonyítva 10 milliárd Ft-tal nőtt, annak ellenére, hogy az eredmény 50 milliárd Ft-tal romlott. Ez azt is mutatja, hogy az elvonáspolitika független a gazdálkodás teljesítményétől, és már az elvonások is a vagyon terhére történnek.

Intő jel azonban, hogy – bár a befizetési többlet nőtt – össze­gükben a befizetések elmaradtak az egy évvel korábbitól. 1992-ben a befizetések tovább csökkennek, és várhatóan csökken a nettó elvonás is, hiszen a támogatások már aligha csökkenthetők.

Az élelmiszervertikum tíz éven keresztül volt képes arra, hogy egyre nagyobb mértékben finanszírozza a költségve­tést. Eközben folyamatosan tudta növelni nettó exportját, még net­tó befizetőként is állta a versenyt a valóban erősen támogatott eu­rópai élelmiszerpiacon. Nem túlzás azt állítani, hogy az élelmiszer­gazdaság finanszírozta a külső és belső adósságot is. Közben azonban – különösen az utolsó két évben – felélte tartalékait, és már a vagyon felélése is megkezdődött.

Az élelmiszertermelés ilyen mértékű túlterhelése mára azt eredményezte, hogy az ágazat kritikus helyzetbe került, és ez ma a gazdaság egyik legsúlyosabb rizikófaktora lett.

Eközben folyik az ágazat tulajdoni és üzemszerkezeti átalakí­tása.

Kegyetlen tréfája az életnek, ez a folyamat is ebben az ágazat­ban veti a legnagyobb hullámokat. Az „ezeréves pörben" perújra­felvételre került sor. A földkérdés már a választások előtt az indo­koltnál jóval nagyobb teret kapott és a politika fő ütközőterületévé vált. Pedig a valóság az, hogy – minden tényleges probléma elle­nére – éppen a föld esetében maradt meg legnagyobb arányban a magántulajdon, hiszen a rendszercsere idején a termőföldeknek még közel 40%-a magántulajdonban volt. Emellett a mezőgazda­sági termelésben bírt legkisebb súllyal az állami gazdálkodás, és legnagyobb arányban volt jelen a valóságos magángazdálkodás. De hát ez csupán tény, és mint tudjuk, a politikát ez legfeljebb za­varja, de alig befolyásolja…

Az elvitathatatlan, hogy a magyar mezőgazdasági szövetkeze­tek megszervezése idején sok esetben csorbát szenvedett az ön­kéntesség, emellett azonban mégis tény, hogy ezek a szövetke­zetek nagyon messze estek a kolhoztípustól. A földtulajdont il­letően is messze estek, hiszen nálunk a kollektivizálás előtt nem került sor a földek államosítására.

A szövetkezetekbe belépett vagy bekényszerített emberek föld­tulajdonjoga megmaradt. Ez akkor is tény, ha az érintettek úgy érezték, hogy a közös használatba kényszerített földjüket elvették. A szövetkezet a földnek „csupán" a használati jogát szerezte meg, tulajdonjogot nem. A szövetkezeti földtulajdon lényegében 1968 végéig nem is létezett.

Az is tény, hogy a szövetkezetek egyéb vagyona úgy jött létre, hogy az mindig a tagság közös tulajdona volt, nem az államé.

Az is tény, hogy a belépést követően a tagok a tagsági viszo­nyukat már önként tartották meg, és a később belépők maronként léptek be. Számolni kellett volna azzal, hogy a szövetkezetek mai tagságának döntő hányada már önként vállalta a szövetkezeti tag­ságot.

Mielőtt azonban a mai mezőgazdasági tulajdonreformot alaposab­ban megvizsgálnánk, érdemes egy kicsit visszatekinteni, mi is tör­tént ezzel a szerencsétlen sorsú magyar földdel. Induljunk ki on­nan, hogy az 1848. évi IX. törvénycikk felszámolta a jobbágyoknak a földesúrtól való feudális függését és törölte a földesuraknak járó szolgáltatásokat. A jobbágyfelszabadítás azonban a birtokszerke­zetben nem hozott alapvető átrendezést, a földterületnek mintegy fele földesúri birtokban maradt.

A kiegyezés hosszú időre stabilizálta a kialakult viszonyokat. Megerősödött a hitbizomány, területe tovább nőtt.

A századforduló táján a földbirtoknak alig 1%-a volt nagyobb 60 ha-nál, ezen belül is a legnagyobb 4000 birtok uralta az összes föld harmadát.

Az agrárnépesség 2/3-a lényegében agrárproletár volt. Az ak­kori piaci viszonyok az olcsó tömegtermelésnek kedveztek, ami konzerválta a nagybirtokrendszert. A fölösleges munkaerőt a ki­vándorlás „csapolta le", nem az ipar szívta fel.

A XX. században előbb az „őszirózsás forradalom" aztán a Rubinek-Nagyatádi-féle földreformocska tett kísérletet a földkérdés megoldására, de alapvető változás nem történt.

Európában továbbra is Magyarországon volt legerősebb a nagybirtok és leggyengébb a rengeteg törpebirtok. 1930-ban a nagybirtok átlagos mérete 2300 ha, a törpebirtokoké viszont nem érte el az 1 ha-t. Ezer alatt volt a 600 ha-nál nagyobb birtokok szá­ma, viszont több mint félmillió birtok volt kisebb 3 ha-nál. Ugyan­akkor az agrárnépesség 40%-a semmilyen földtulajdonnal sem rendelkezett.

AII. világégés végére általános követeléssé vált az átfogó föld­reform. Szinte napok alatt megszületett a megoldás, a 600/1945. ME szám alatt ismertté vált rendelet, amely mértékeiben a Nem­zeti Parasztpárt, a végrehajtás módjában pedig a Kommunista Párt javaslataira épült.

Az úri és az egyházi birtokok 60 ha-ig, a parasztbirtokok 120 ha-ig maradhattak meg, az efölötti részt kisajátították. (A legna­gyobb birtokok teljesen kisajátításra kerültek.)

A rendelet a kisajátításért kártalanítást helyezett kilátásba, ki­véve a nyilas és fasiszta vezetőket. Az összes kisajátított terü­letnek 10%-át tette ki az elkobzás, az eseteknek azonban közel 80% -a elkobzás volt. A kártalanítást aztán „elírta szent Dávid"…

Kiosztottak, 1,9 millió ha földet, kb. 640 ezer jogosult között. A földhöz jutottaknak 60%-a volt korábban földnélküli, ők átlagosan 3,5 ha földet kaptak.

A juttatott földért megváltási árat kellett fizetni, ami akkor kb. 5 évi bérleti díjnak felelt volna meg. A megfizetésre a földnélküliek 20 évi, a törpebirtokosok 10 évi részletfizetési lehetőséget kaptak. A megváltási ár szolgált volna a kártalanítás fedezetéül. Valójában azonban a megváltási árakból befolyt összegek a földmérésre és a földosztás költségeire mentek el, a kártalanítás pedig elmaradt. 1947-ben a megváltási ár törlesztését felfüggesztették. A juttatott földekre 10 éves forgalmi tilalom lépett életbe.

Így zajlott le a magyar történelem eddigi legnagyobb méretű földreformja. A folyamat jogszerűségét, igazságosságát figyelmen kívül hagyva is semmit sem oldott meg, inkább rontott a helyzeten. Eltűnt ugyan a nagybirtok, de nagyon megnőtt a 3 ha körüli törpe­birtokok száma és aránya.

A reform teljesen felszámolta a gépesített nagyüzemeket, a túl­ságosan elaprózott birtokok pedig gazdaságilag életképtelennek bizonyultak.

Ezt a földreformot nem gazdasági, hanem politikai-és részben szociális – szempontok szerint dolgozták ki és hajtották végre. A reformot nem előzte meg – és nem is követte – az agrárpolitika reformja.

A földosztás korlátozott magántulajdont hozott létre. A tulajdo­nost kötelezték a föld művelésére, és korlátozták a föld forgalmát.

A reform úgy valósult meg, hogy nem volt mivel megművelni a földet. Nagy számban kaptak földet olyan uradalmi cselédek, akik nem szoktak a gazdálkodáshoz.

A földreform után mintegy 2 millió család rendelkezett földdel. A12 ha-nál nagyobb birtokok száma alig 83 ezer volt, ezek átlagos területe 25 ha körül alakult. A birtokok 70%-a nem érte el a 3 ha-t, 40%-a pedig az 1 ha-t sem.

Ez az elkapkodott politikai földreform nem teremtette meg a működőképes mezőgazdaság alapjait. Ezt akkor is be kell látni, ha a földhöz juttatottak emberfeletti munkával szinte csodát művel­tek. Ez a „csoda" azonban kevés volt, Magyarország élelmisze­rimportra szorult és nettó importőr maradt egészen a hatvanas évek közepéig.

Logikus és szükségszerű következménye volt ennek a földre­formnak, hogy követnie kellett valamilyen módon a birtokok újra-koncentrálásának. Követte is – de ismét nem gazdasági, hanem politikai megfontolások szerint.

Az első időszakot (1948-tól) a kuláklisták, a kötelező beszolgál­tatás, a paraszti rétegek egymás ellen hangolása, az erőszakos szövetkezetszervezés, a tagosítás jellemezte. Ezekhez párosul­tak az ismétlődő természeti csapások (aszály, fagy), és meg­kezdődött a földek „felajánlása", magyarul a földek elhagyása. Bi­zonyos értelemben megkönnyítette ezt a folyamatot, hogy a föld­tulajdonosok jelentős része a földért nem fizetett, nem volt hagyo­mányosan tulajdonos.

Emellett iszonyú adóterheket vetettek ki, szélesre nyílt az ag­rárolló. Gazdasági eszközökkel és politikai nyomással meg­kezdődött az alig megteremtett magángazdálkodás felszámolása. (Lám, a módszerek tekintetében nincsen új a Nap alatt…)

A „felajánlott" földek állami tulajdonba kerültek, akkor is, ha azo­kat tsz vágy tszcs használatába adták. 1949 és 53 között mintegy 1 millió ha föld került így állami tulajdonba.

Nagy Imre első kormányzása idején lényeges változások tör­téntek. Törölték a beszolgáltatási hátralékokat, csökkentették a beszolgáltatást, önkéntessé tették a földcseréket, megengedték a szövetkezetek felszámolását és a kilépést. Azok, akik „felajánlot­ták" a földjüket, de ismét gazdálkodni akartak, visszakapták azt. Ekkor 350 ezer ha került ismét magántulajdonba.

Ez a folyamat 1955 elejéig tartott, Nagy Imre eltávolításával is­mét „fokozták a tempót", folytatták a szövetkezetesítési kampányt, növelték a beszolgáltatást.

1956 tavaszán azonban felerősödött az ellenállás. A paraszt­ság már 56 nyarán megkezdte a maga „csendes forradalmát". Az őszi forradalmi eseményekben azonban a parasztság igen visszafogottan vett részt, az őszi munkák ideje volt, vetni kellett.

A forradalom végleg eltörölte a beszolgáltatási rendszert, legá­lissá tették a szövetkezetek feloszlását és a kilépést, korlátozottan engedélyezték a föld forgalmát.

1957-ben 1,3 millió egyéni gazdaság volt, ezek azonban igen kicsik voltak, általában nem tudtak eltartani egy családot. Az egyé­ni gazdaságoknak csupán negyede érte el a 6 ha-t. Felszereltsé­gük rendkívül alacsony színvonalú volt.

1958-59 telén 300 ezerrel nőtt a szövetkezeti tagok száma és 1,2 millió ha-ral a bevitt föld területe.

1959-60 telén újabb 380 ezer ember és 2 millió ha föld „lépett" szövetkezeti útra.

1960-61 telén további 340 ezer ember és 1,2 millió ha föld lé­pett szövetkezetbe… ezzel lényegében befejeződött a mezőgaz­daság kollektivizálása. A szövetkezeti szektor részesedése elérte a 70%-ot, a szántóterületben a 75%-ot, ennek 85%-át közösen művelték. Kezdettől jelen volt, de folyamatosan nőtt a munkaigé­nyes kultúrák részesművelése.

Ekkor a szövetkezeti érdekeltségbe tartozó földeknek 78%-a tulajdonjogi szempontból tagi magántulajdonban, 22%-a pedig használatra átengedett állami tulajdonban volt. Szövetkezeti föld­tulajdon nem létezett. Tehát eddig a szövetkezetesítés közvetlen tulajdoni sérelmet még nem okozott, legalábbis föld nem került szövetkezeti tulajdonba.

Paradoxnak tűnik, de igaz: a „legkeményebb" időszakban még nem voltjellemző a tulajdontól való megfosztás. Amit ma kárpóto­lunk, az minden propaganda ellenére nagyrészt nem ebben az időszakban történt. Mint láttuk, a „felajánlott" 1 millió ha-ból is 650 ezer ha visszakerült tulajdonosához.

Következett 1968, a reform éve. Már a 65-66-os gazdasági évtől nem kaptak a szövetkezetek termelési és felvásárlási irány­számokat. Megszűnt az előzetes hatósági tervegyeztetés. 66-ban 9%-kal emelték a felvásárlási árakat, 67-ben pedig elengedték a tsz-ek hiteleit.

Hozott azonban valami mást is ez a reform, valamit, ami a tu­lajdon legnagyobb sérelmét jelentette akkor, és utána még 20 éven át: a kötelező földmegváltást.

A nagy átszervezés után igen sokan kiléptek a szövetkezetből. Sok családban az idősek voltak a földtulajdonosok, ők léptek a szövetkezetbe. A fiatalok már nem a mezőgazdaságban találtak megélhetést, a szülők halála esetén azonban örökölték a föld tu­lajdonjogát, így egyre növekedett az olyan földek aránya, amelye­ket ugyan a szövetkezet használt, de tulajdonosa nem volt tagja a szövetkezetnek.

Ez a törvény a földtulajdon és a földhasználat egységének meg­teremtésére hivatkozva megteremtette az addig nem létező szövetkezeti földtulajdont. Ennek forrását a törvény az alábbiakban je­lölte meg:

• a polgári jog szerinti vásárlás;
• az állami tulajdon átengedése; földfelajánlások elfogadása;
• szövetkezeti tagságban nem álló személyek tulajdonában, de szövetkezeti használatban lévő földek kötelező megváltása.

A törvény egy év türelmi idővel, 1969 elején lépett hatályba.

A törést nem önmagában a szövetkezeti földtulajdonnak a meg­teremtése jelentette, hanem a kötelező megváltás. Törvény köte­lezte a tulajdonost tulajdona eladására, de törvény kötelezte a szö­vetkezetet is ennek elfogadására és a törvényben előírt vételár megfizetésére (ami 5 évi földjáradéknak felelt meg). Nem érintette ez a törvény a szövetkezeti tagokat, csak azokat, akik kiléptek a szövetkezetből, és azokat, akik szüleik halála esetén úgy örököl­ték volna a föld tulajdonjogát, hogy nem tagjai szövetkezetnek és három hónapon belül nem is léptek be. Mindez egyedülálló „ma­gyar módszer" volt, amivel nincs okunk büszkélkedni.

Itt látszólag óriási ellentmondás van. Bevezettek egy reformot, amely kimondva is a „tervszerű piacgazdaság" megteremtésére irányult – közben pedig a mezőgazdaságban megteremtették a földmagántulajdon felszámolásának útját. Vajon mi indíthatta az akkori hatalmat ilyen, a civilizált világban szokatlan, a történelem­ben példátlanul arcátlan lépés megtételére, ami 921 ezer embert fosztott meg tulajdonától?

A magyarázat a gazdaságpolitika területén található. A törvény indoklása tartalmaz is homályos célzást erre: „Az idegen tulajdon­ban lévő földek használata nagy terheket ró a termelőszövetkeze­tekre. A kívülállók egyre nagyobb számmal lépnek fel a szövetke­zeti földhasználat biztonságát zavaró földkiadásra és a haszonbér növelésére irányuló igényekkel…" (Addig törvényerejű rendelet garantálta a földek kiadását.)

A gazdaságpolitika egyik alappillére volt akkor – és azóta is – az élelmiszerárak alacsony szinten tartása. Ennek biztosítását szolgálta a földjáradék vagy haszonbérleti díj, a földtőke költségé­nek eltüntetése. Ennek a megvalósítását szolgálta ez a törvény, ami a most kárpótlandó sérelmek közül a legtöbbet okozta.

A tsz-ek azonban törvényes úton jutottak a földhöz… Törvény volt rá, és nem ők vették el a földtulajdont. A megváltást az állam hivatala mondta ki. Nem dönthetett a szövetkezet arról, hogy elfo­gadja-e a földet, és nem dönthetett a fizetendő vételárról sem. Mégis, az övék lett a föld.

A vételár igen alacsony volt, 5 évi földjáradéknak felelt meg. De vajon övék maradt-e a vételár? Valójában nem, mert – mint már kifejtettük – az egész éppen a földjáradék likvidálását célozta, és azt meg is valósította. Az élelmiszerárak nem nyújtottak fedezetet erre. Az árszabályozással, a mezőgazdaság jövedelmeinek szo­ros szabályozásával gondoskodót; arról az állam, hogy a ter­melőnél ne keletkezzék abszolút földjáradék, így lényegében az állami döntéssel megváltott földek ki nem fizetett vételárát a szövetkezetektől elvonták, és azt felélte a társadalom. Rész­ben ez a forrása annak, hogy ezidőtájt a magyar polgár relatíve olcsón jut élelemhez – persze, jövedelmeinek alakításába ez be van kalkulálva -, és részben ez az egyik oka a magyar mezőgaz­daság nemzetközi versenyképességének is.

Így aztán a tsz-ek, és tagjaik, akik látszólag haszonélvezői vol­tak ennek a törvénynek, egyben kárvallottjai is. De igazán kárval­lottjai most lettek, amikor a kárpótlásnál nekik kell helytállni. Pedig a kárpótlási törvény címe is mást mond:…..az állam által igazság­talanul okozott károk…" kárpótlásáról szól.

Ezt a néhány oldalnyi történelmi áttekintést kellett volna csupán elvégezni ahhoz, hogy a dolgok másképpen alakuljanak. Úgy lát­szik azonban, nálunk a történészek még mindig csak a régmúltat kutatják – vagy valami egészen másról van szó?

Amikor a kárpótlás rendszerébe a földárverés belekerült, azzal indokolták, hogy az alapul szolgáló időszakban – 1938-tól – több rendben érte sérelem a földtulajdont, így egyazon földdarabra több jogos igény is felmerült. Mert – és itt jön a svédcsavar – aki igaz­ságtalanul elvett földet megszerzett, az jóhiszemű tulajdonosnak tekintendő, hiszen az állam vette el és adta oda. Ez vonatkozik a zsidóktól, a németajkúaktól, a nagybirtokosoktól elvett és másnak adott földekre is. Csak egyre nem: a szövetkezeteknek ugyanígy, – tehát az állam által törvénnyel elvett és odaadott földekre… Mi több, a szövetkezeteknek kell helyt állni a zsidótörvényekért, a nagybirtok kisajátításáért, a svábok jogfosztásáért, az államnak történt földfelajánlásokért, a tagosításokért és a kötelező megvál­tásért is. Mi több, még á bebörtönözésekért, kivégzésekért, malenykij robotért, hadifogságért is. Itt valami nagyon nem stimmel.

Az elvitathatatlan, hogy a tulajdont ért sérelmek valamiféle le­zárása mellett nem lehetett elmenni. Az ilyen ügyek valamiféle ren­dezésének igénye nem egyszerűen csak az igazságtétel része­ként vetődik fel, hanem azért is, mert ha egy társadalom a polgári értékrendnek, a tulajdon biztonságának, piaci forgalmának hely­reállítására törekszik, nem mellőzheti az e téren okozott sérelmek valamiféle orvoslását. Nem kerülhető meg a tulajdont ért sérelmek rendezése azért sem, mert enélkül nem építhető megnyugtató ala­pokra egy új tulajdonreform, enélkül a privatizálás bármikor ismét megkérdőjelezhető lenne.

De vajon megnyugtató lezárását jelentheti-e a tulajdon kál­váriájának egy olyan kárpótlás, amely a saját logikája szerint is újabb, ugyanilyen természetű sérelmeket okoz?

Hogy miért így történt, azt csak a döntést ténylegesen előké­szítők és meghozók tudnák megmondani. Ez a színvallás még nem történt meg. A kárpótlásban jogosultként és kárvallottként is érintett kívülálló csak annyit tehet, hogy megkísérli megtalálni a dolgok logikáját. Tegyünk erre egy kísérletet most, próbáljuk meg kikövetkeztetni a történésekből azt, ami mögöttük lehet. Kiindul­hatunk abból, hogy a kárpótlás a privatizálás részét képezi.

Azzal, hogy a privatizálás alapelveiben a választások előtt nem alakult ki konszenzus, és utána az MDF-SZDSZ paktummal ez az ügy nem került az ún. kétharmados törvények közé, példátlan le­hetőséget kapott a hatalom gyakorlója. Felelőtlenül példátlan nagy lehetőséget… Egyedül eldöntheti, milyen módon és milyen körben alakul ki a jövő tulajdonosi rétege. Ráadásul úgy, hogy ez a réteg látszólag ettől a hatalomtól kapja a tulajdont, tehát hálával tartozik neki.

Mivel országon belül közismerten aligha van meg a piaci priva­tizáció alapja, a fizetőképes kereslet, kapott a parlamenti többség egy nagy lehetőséget: juttatással megteremtheti a saját kliens-ka­pitalizmusát, hatalmának jövőbeli alapját. És ehhez rendelkezésé­re áll a teljes állami vagyon!

Csakhogy ez a hatalom is kényelmesen puhának találta az elődei által a hatalmas arányú állami tulajdonnal kipárnázott bár­sonyszéket. A jelek szerint erről csak annyiban akar lemondani, amennyiben feltétlenül muszáj, és amennyire a költségvetéshez elengedhetetlenül szükséges. Kapórajött, hogy perújrafelvételt le­hetett kezdeményezni az „ezeréves pörben". Hiszen a mezőgaz­daság nagy része nincs az állam tulajdonában, támadt tehát a gon­dolat: osszuk szét azt! És lőn…

Módszerként kínálkozott a kárpótlás: sérelem volt elég, s ezzel a módszerrel nagyon sok embert lehet tulajdonhoz juttatni. Ebbe a logikába illik az is, ahogyan a szövetkezeti átmenetből is kárpót­lást csináltak, amennyiben a szövetkezeti vagyon nevesítésének jogosultjai közé bekerültek az egykor volt tagok és örököseik. Eh­hez ugyanis sánta az az indoklás, hogy egykor ők is benne dol­goztak. Ezen az alapon az állami vállalatokat is szét kellett volna osztani a benne dolgozók között. (Megjegyzem, eléggé csodál­kozni is lehet azon, hogy ezen a jogon – amit törvény mond ki – nem kezdték el követelni a dolgozók a gyáraknak, a tanárok az iskoláknak, a katonák a hadsereg vagyonának ingyenes szétosz­tását.)

Párosulhatott ez a gondolatmenet egy másikkal is. Nevezete­sen azzal, hogy a hatalomnak erőforrásokra is szüksége van, amit valahonnan el kell vonni. Csak onnan lehet, ahol van, ahol vél­hetően gyengébb az ellenállás, no és persze, ami amúgy nem az államé. Ez megint csak a mezőgazdaság. Megkezdjük tehát a mezőgazdaságban működő tőke elvonását (erről a fentiekben már szó esett). Elvonni azonban csak a mobilizálható tőkét, a for­gótőkét érdemes. Ezért aztán sorban születtek a mezőgazda­sági szövetkezetek föld-, ingatlan- és állóeszköz-forgalmát befa­gyasztó moratórium-törvények 1991-ben. így a kényszerhelyzet­ben lévő szövetkezetekből valóban ki lehetett vonni a forgótőkét, és ott maradt a föld, az ingatlan és az állóvagyon nagy része. így azonban ezek nem működtethetők, ismét forgótőkét kell tehát va­lamiképp ezekhez rendelni. Ezt a forrást a mezőgazdaságból ez­után is megélni szándékozó és kényszerülő embereknél találták meg. Ahhoz azonban, hogy a már említett lépéseket a társadalom­mal el lehessen fogadtatni és végre lehessen hajtani, szükséges volt a szövetkezetek megfelelő befeketítése, velük szemben a bi­zalmatlanság felkeltése. Ez is megtörtént. Emiatt azonban aligha várható, hogy az emberek most ezekbe a szervezetekbe beviszik megtakarított vagyonukat. Ha tehát a hegy nem megy Mohamed­hez, menjen Mohamed a hegyhez. Azaz, zúzzuk szét a szövetke­zeteket, hogy az eszközök kerüljenek oda, ahol talán működtetni is fogják azokat.

Ördögi logika. A hatalom felszíni amatőrizmusa cáfolni látszik azt, hogy ilyen következetes lépéssorozatot kitaláljon. A történé­sek azonban igazolni látszanak e logika létezését. Az amatőriz­mus pedig azután a végrehajtás mikéntjében itt is fellelhető… No meg aztán, ha én képes voltam ilyet kitalálni, más miért ne lehetett volna képes?

Végül is, ilyen vagy más alapon, de végbe megy történelmünk legnagyobb földreformja, ami az 1945-47-est legalább kétszere­sen felülmúlja. Az igazságosságot, a társadalom tagjai közötti esé­lyegyenlőséget pedig „forradalmi időkben" nem szokás vizsgálni.

Az eddigieket meghaladóan tekintsünk is el ettől. Csupán egyetlen kérdést vizsgáljunk még meg. Azt, hogy ettől vagy ennek ellenére lesz-e még működőképes mezőgazdaságunk. Nem lé­nyegtelen kérdés ez, mert végül is az erre adható válasz dönti el, hogy az utókor igazságosnak minősíti-e azt, ami most történik. (Rossz nyelvek szerint a háborúk igazságos vagy igazságtalan voltát is az dönti el, hogy győztünk vagy vesztettünk.) Nem lényeg­telen ez a kérdés azért sem, mert tudvalevőleg hazánk történel­mében nem hogy kormányok, de rendszerek is megbuktak azon, ha a földkérdést rosszul oldották meg.

Abból kiindulva, hogy az orvosolandó tulajdoni sérelmek döntő hányadát az 1967. évi IV. törvény által megteremtett kötelező megváltás okozta, könnyen belátható, hogy a föld visszaadása az egykorvolt tulajdonosoknak azt eredményezi, hogy a föld tulajdonosai nem azok lesznek, akik ma és várhatóan a jövőben is művelik azt. Hiszen a megváltás lényege az volt, hogy annak a földjét váltották meg, aki elment a mezőgazdaságból. Ez már sejteti, hogy ez a reform nem előre, hanem hátrafelé tekint. A szövetkezeti átalakulás szabályai tovább erősítik ezt a sejtést.

Létrejön tehát egy olyan földtulajdonosi réteg, amely nagyrészt városban élőkből és idős emberekből áll, akik maguk aligha fogják a földet művelni. Ezzel nagyon nagy arányban elválik egymástól a földtulajdon és a használat. így ismét felmerül a földjáradék, bér­leti dlj, egyszóval a földtőke költségének térítésére irányuló igény. Ez egyébként – a földreformtól függetlenül is – kívánatos lenne. Csakhogy a jelenlegi élelmiszerárak ilyen költségre (sem) nyújta­nak fedezetet. A hazai fizetőképes kereslet alakulása és a szub­vencionált világpiac ezt az igényt aligha fogja respektálni, leg­alábbis rövid időn belül, lökésszerűen biztosan nem. Ebből követ­kezően vagy az történik, hogy az így tulajdonossá tett emberek számára a tulajdon nem hoz jövedelmet, vagy a mezőgazdasági termelés forrásai, a termelők jövedelme fog csökkenni. Való­színűleg mindkettő be fog következni. Ezt a problémát tovább sú­lyosbítja, ha ezzel egyidejűleg bevezetik az élelmiszerekre is az általános forgalmi adót, ami úgy növeli az élelmiszerek árát 8­10%-kal, hogy a növekmény nem a termelésbe, hanem a költség­vetésbe kerül.

Ennek súlyos következményei lehetnek. Tovább szegényedik a mezőgazdaság, nem lesz képes fejleszteni, ezzel a fejlett világ­tól való lemaradása tovább fokozódik, elveszti versenyképessé­gét, ezzel jövedelmei tovább csökkennek… és így tovább. Elve­szíthetjük exportképességünket úgy, hogy nincs mivel pótolni azt, olyan időszakban, amikor az exporttöbblet létkérdés a külső adós­ság finanszírozásában.

A mezőgazdaság leépülése nagymértékben rontja a vidéken élők megélhetési esélyeit. Ezzel a vidéken élők életnívója draszti­kusan romlik, csökken a fizetőképes kereslet, emiatt tönkremen­nek az ott működő más vállalkozások is. Az ország szociális ket­tészakadása súlyos társadalmi feszültségeket indukál, ami az ál­lam egyre fokozottabb anyagi tehervállalásának igényét veti fel. Erre azonban az állam egyre kevésbé lesz képes, nem kis mér­tékben azért is, mert elveszíti egyik nagyon fontos bevételi forrá­sát, az élelmiszertermelés befizetéseit.

A működő üzemi szerkezet gyors szétvetése ilyen jövedelmi helyzetben aligha valósítható meg jelentős pótlólagos külső forrá­sok nélkül. Azok a technológiai rendszerek, amelyek ma a mezőgazdaságban működnek, nagyrészt alkalmatlanok a kisüze­mi gazdálkodásra.

A földtulajdon és a használat nagyarányú elválása súlyos finan­szírozási gondokat is felvet. A mezőgazdaság jövőbeli finanszíro­zása-főleg a fejlesztése-aligha oldható meg a jelzáloghitelezés nélkül. A jelzáloghitelezés viszont egyszerűen nem működtethető, ha a föld használója nem tulajdonos is egyben. Ezt a problémát az sem oldja fel, ha földbérlő szövetkezetek jönnek létre, sőt, ez tovább növeli a gondot, még akkor is, ha a szövetkezetek által bé­relt földek tulajdonosai egyben a tagjai a szövetkezetnek. A szö­vetkezet ugyanis jogi személy és korlátozott felelősségű társulási forma. Ha a mezőgazdaságban a jelzáloghitelezés mással nem váltható ki, akkor csak olyan üzemszerkezet lehet működőképes, amelyben a vállalkozó személy vagy társaság legalább nagyrészt tulajdonosa a földnek. Ez azt követelné, hogy a szövetkezeti tagok apportként adják a szövetkezet tulajdonába a földet, a kívülálló tu­lajdonosok pedig adják el a földet a szövetkezetnek. Kérdéses, hogy ez hogyan történhet meg, és felvetődik, hogy akkor nem le­helt volna-e olcsóbb és célravezetőbb egészen más módszerét választani a kárpótlásnak és a privatizációnak?

A modern mezőgazdaságban nagy és egyre nagyobb szerepet játszik a tudás, a szellemi tőke. Ez pedig ma nagyrészt az ún. ag­rárértelmiség birtokában van. Az agrárértelmiséget el lehet ítélni, félre lehet (?) állítani – a tudást azonban nem lehet elvenni és szét­osztani. Ha a mezőgazdaság atomizálódik, ha kíméletlen életha­lálharc kezdődik a mezőgazdaságban, nem kétséges, hogy az ag­rárértelmiség nagy része talpon marad. Kérdés azonban, hogy a társadalom szempontjából mi a kifizetődőbb: ha ez a néhány tíze­zer ember magának dolgozik, vagy ha olyan szervezetben tény­kedik, amely ennél sokkal szélesebb kör számára hoz megélhe­tést?

A megindult folyamatok az ágazat leépüléséhez vezethetnek. Ha nem tudjuk nélkülözni a verseny- és exportképes, közös költ­ségekből terheket is vallani képes élelmiszertermelést, akkor mi­nél előbb meg kell állítani ezt a folyamatot, mert a visszafordítás költségei napról napra növekednek.

Most azonban úgy látszik, ismét elköveti az ország azt a hibát, amit 45-47-ben elkövetett: ismét politikai, és nem gazdasági meg­fontolásokra épülő földreform zajlik az országban, ismét átgondolt agrárpolitikai koncepció nélkül. De ebben a reformban a szociális szempontok nem játszanak szerepet.

A problémát tovább súlyosbítja, hogy a folyamatokkal egyidőben az élelmiszervertikum – ha ilyen egyáltalán létezett – szétesik. Az atomjaira hulló mezőgazdaság mellé főképp multina­cionális tulajdonba került, monopolhelyzetben lévő élelmiszerter­melés- és kereskedelem társul. Ez a problémakör azonban már egy másik dolgozat témája lehetne. Másik, manapság divatos po­litikai dolgozat témája lehetne az is, hogy egy magát „népnem­zetinek" hirdető hatalom miért ad el hihetetlen sietséggel kül­földre nagy magyar tradíciókat megtestesítő egész ágazato­kat? Talán egyszer ezek a dolgozatok is megíródnak…

A rendszerváltás kezdete óta igyekszem figyelemmel kísérni az egyes pártok, politikai szervezetek és vezetőik megnyilvánulása­it, az új magyar politikai stílus alakulását. Kezdetben jóleső meg­nyugvással tapasztaltam, ahogy a magyar közélet akkori fakópi­ros köntösén megjelentek és terjeszkedni kezdtek az élénk másszínü foltok. El is nyelték hamarosan a fakópirosat. Narancsos-agyagbadöngölős fiatal demokraták, szabad(on szárnyaló) demokraták, nyugodt(an erős) fórum-demokraták, egészen kicsi kisgazdák, újrakezdő szociáldemokraták, szánom-bánom szocia­listák, meg még sokan mások, dicséretesen igyekeztek, hogy ki­eszeljék, kik is ők tulajdonképpen, és kiket is képviselhetnének saját magukon kívül. Pont úgy, ahogy a politikai eszmék piacán annak lennie illik. Ha ezt az igyekezetet nem koronázta is mindig teljes siker, abban mindannyian bizonyosak voltak – és velük alig­hanem a magyarság döntő többsége -, hogy mit nem akarnak. Azt, ami addig volt: pazarló, fenyegetőző egypárti diktatúrát, amelyben sem arisztokraták, sem demokraták nem lehettek, leg­feljebb csak – Petri György szóhasználatával – „szarokraták". Az arisztokrácia ideje – bár úgy tűnik, ez nem tudatosodott minden­kiben – egyébként is lejárt, így nem maradt más hátra, mint, jól felfogott nemzeti érdekből is, demokratává válni. Ezt diktálta az irányadónak elfogadott nyugat-európai modell is: parlamentáris képviseleti rendszer és szociális piacgazdaság.

A modell átvételével átkerült a magyar politikai gondolkodásba a liberális eszmekör egyik legjellegzetesebb eleme, a diktatúrák és demokráciák antagonisztikus szembeállítása, amely csupán ideológiai normativitáson nyugszik, történetileg viszont nem iga­zolható, s ezért számos akadémikus vitát kavart más nyugati or­szágokban is.¹ Hogy a példaképül elfogadott modern Nyugat szá­mos, önmagát demokratának tudó politikusa pillanatnyi vagy perspektivikus célok érdekében percig sem habozott diktatórikus rendszereket támogatni, az csak a gyakorlati politikus mélyebb bölcsességből táplálkozó fölényét igazolja az akadémikus faksznikkal szemben. Nem volt nehéz megjósolni, hogy a diktatúra kontra demokrácia vita itthon és a szomszéd országokban dús másodvirágzását fogja élni. Hogy a probléma visszatért a tudo­mányos köztudatba, azt már 1987-1989 táján lehetett tudni. Elég ha fellapozzuk a Valóság c. folyóirat akkori számait.² Nagy Imre és mártírtársainak ravatalánál Orbán Viktor mondta ki először nagy nyilvánosság előtt a bűvös „totalitarizmus"szót Totalitariz­mus. Mi tagadás, jól esett akkor hallani ezt a fogalmat. Bizonyí­téka volt annak, hogy ami még a 80-as évek elején is csak csen­des fél-magánbeszélgetésekben, egyetemi tanszékek folyosóján vagy a „repülő egyetem" előadásain hangozhatott el, arról ezentúl nyíltan lehet írni és beszélni. Bizonyítéka volt annak, hogy a Nyu­gat értékrendje és fogalmai fogják alakítani az új magyar politikai stílust. Ezt akkor már önmagában is értéknek tartottuk. A kelet-európai rendszerek lavinaszerű összeomlása rövid időre fényesszellős hangulatokat idézett fel. Egy pillanatig hihettük, hogy „holnapra megforgatjuk az…", hogy egyszerre ütött az igazság és a kibékülés órája, hogy most talán bekövetkezhet az itteni szom­szédnépek összeborulása is.

Az akkori érzületből sok minden tünékeny illúziónak bizonyult. A totalitarizmus-fogalom pedig bekerült a jobbra hajló politikai csoportok szellemi fegyvertárába, ahol politikai célokat követve folytatták a totalitarizmus-publicisztika legnegatívabb ha­gyományát: nem magyaráznak, nem összehasonlítanak, csupán állítanak. Azt állítják, hogy a létező szocializmus és a fasizmus lényegileg azonosak. A két világháború között meg­szokott szóhasználattal: a bolsevizmus vörös fasizmus, a fasiz­mus barna bolselvizmus (F. Borkenau).

Az újsütetű magyar totalitarizmus-gondolat számos ékes da­rabját sorolhatnánk itt fel. Tekintve, hogy nem egyes szerzőkkel akarunk vitatkozni, hanem egy mind tudományos, mind politikai szempontból negatív jelenséget elemzünk összességében, nem kerestük vissza az összes ilyen értelmű megnyilvánulást, azok­nak csupán lényegi elemeire reflektálunk.³

Kezdjük mindjárt egy fogalomzavarral. A totalitarizmus-tézis hívei szinte kivétel nélkül a fasizmus fogalmát használják, de a nemzetiszocializmust értik rajta. Elfelejtik vagy éppen feledtetni akarják, hogy a fasizmus fogalmával elsősorban Mussolini moz­galmát és rendszerét szoktuk jelölni, míg másodsorban a Musso­linit példaképnek tekintő szervezetek gyűjtőfogalmaként szoktuk használni. Figyelembe véve az ezek között mutatkozó, gyakran lényegbevágó különbségeket, az újabb szakirodalomban inkább a fasizmusok többes számú alak honosodott meg. (A 60-as évek közepe óta élénk vita folyik a kutatók körében arról, vajon a ná­cizmus besorolható-e egyáltalán a fasizmusok kategóriájába.⁴ A vitában való állásfoglalás helyett szögezzük le, fasizmus és nem­zetiszocializmus rokon, de nem azonosítható jelenségek. Az olasz fasizmus természetesen nem felel meg a totalitarizmus­szerzők céljainak, mert nem kínálja azokat az analógiákat, ame­lyeket ők fel szeretnének mutatni.)

Érvénytelennek, sőt komolytalannak minősítik a közismert ún. dimitrovi fasizmus-definíciót. Igazuk van, a fasizmusok lényegét az nem meríti ki, csupán egyetlen egyet ragad meg és általánosít a fasizmusok számos arculata közül, ezért elmélyült történeti vizsgálat alapjaként semmi esetre sem szolgálhat. Mégsem volna helyes elfeledni, hogy mind Mussolini, mind Hitler az ipari nagytőke és a politikai elit egyes csoportjainak aktív támoga­tásával került hatalomra, és a nagytőke Igényelt legalábbis beépítették rendszereikbe, iII. összhangba hozták saját poli­tikai céljaikkal. A fasiszta vezéreket nem politikai stílusuk tette szimpatikussá egyes uralkodó körök számára, hanem az a meggyőződés, hogy érdekeik egybeesnek a fasiszta célok egy részével. Úgy gondolták, hogy a majd általuk kordában tartott ve­zér lesz a „megfelelő ember kényes feladatra". Ezért a kommu­nista fasizmusértelmezés ugyan hamis általánosítás, a benne rejlő részigazság azonban nem tagadható.⁵

Kapóra jön a totalitarizmus-tézis számára az az – egyébként először szocialista gondolkodók által felvetett – teória, amely a fa­sizmusokat kispolgári gyökerűnek minősíti, sőt bennük egyene­sen kispolgári szocializmust vél megpillantani.⁶ Ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a fasizmus lényegileg szocializmus, az meg „mindegyformán" totalitarizmus. Ez esetben ugyancsak egy rész­mozzanat túláltalánosításával van dolgunk. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocialista mozgalom tömege és szavazótábora nagy­részben az alsóbb középosztályból származik. A bökkenő azon­ban ott van, hogy a többi polgári párt szavazói ugyancsak; ez azonban mégsem bizonyítja ezek kispolgári gyökereit vagy jelle­gét. A hatalomra került fasizmusról és nácizmusról sok mindent el lehet mondani, de azt aligha, hogy valamiféle kispolgári szocia­lizmust valósítanának meg. Éppen ellenkezőleg. Háttérbe szorít­ják a szocialisztikus nézeteket. Baj van a fogalommal is, tisztázat­lan a tartalma. Ki a kispolgár? A kistulajdonos, a hivatalnok, a ta­nító, vagy akinek a szülei e foglalkozásokat űzték? A totalitariz­mus-szerzők egynémelyike, talán érezve a kispolgárság-tézis tarthatatlanságát, úgy érvel, hogy a fasizmus és a szocializmus hatalomformáló tényezője a vérszomjas lumpenproletár tömeg.⁷ Hogy a tömeg a fasizmusokban és a létező szocialista rend­szerekben nem hatalomformáló tényező, hanem csupán a hatalom eszköze, azt aligha kell bizonyítani. A totalitárius rend­szerekben és a velük bizonyos rokonságot mutató populista dik­tatúrákban a tömegpolitika funkciója éppen abban áll, hogy azt a látszatot keltse, mintha a politikai döntésekben a tömeg által megjelenített többség akarata kelne életre, és az uralkodó elit nem volna más, mint ennek a közakaratnak a végrehajtója.

A konzervatív ihletésű totalitarizmus-felfogás igyekszik elhitet­ni velünk, hogy a fasizmus és bolsevizmus vezető gárdája per­verz, szadista, munkakerülő, deviáns, bűnöző alakokból állt, akik még haló poraikban is méltók a megvetésre és a gyűlöletre. Nos, ami a bolsevik párt első generációját illeti, nehéz díszesebb, műveltebb értelmiségi klubot elképzelni. A fasiszta vezetők legtöbbike szintén olvasott, tájékozott ember volt, ha nem is rendel­kezett akadémikus ismeretekkel. Hitler sok tekintetben igen hiá­nyos műveltsége inkább kivételnek, mint jellemzőnek mondható. Joachim Fest egy Ismert tanulmányában a náci vezetők lelkialka­tát vizsgálva a legjobb akarattal sem tud egyiküknél sem több tor­zulást kimutatni, mint bármely átlagembernél.⁸ Eichmannt a pszi­chiáter szakértő Jeruzsálemben szintén épelméjűnek találta.⁹ Jó okunk van tehát azt hinni, hogy ezek az emberek nem voltak deviánsabbak, mint a kor, amelyben éltek. Erkölcsiségüket nem a bűnözők etikája határozta meg, hanem az a gondolat, hogy a ma­gasabb cél szentesíti az alantas eszközt. Az ebben a szellemben fogant politikai tett persze sokszor a kriminalitással határosnak látszhat. Pedig Mussolinit, a bolsevikokat, Röhmöt, Rauschninget egy magasabbrendű politikai erkölcsiség igénye, népért-nemzetért érzett felelősség, valódi problémaérzékenység és változtatni akarás is mozgatta. Züllöttségüket nem bizonyítja, hogy kedvelték az alkoholt vagy az azonos nemet. Igaz ugyan, hogy Sztálin nyakalta a konyakot és a vodkát, Churchill viszont a whisky nagy barátja volt, Hitler pedig tudvalévőleg absztinens. (Egyébként minden forradalmi átalakulás sajátja, hogy felszínre kerülnek ad­dig többé-kevésbé marginális helyzetben levő csoportok. Ez még a mai magyar rendszerváltásra is igaz. Ezeket azonban súlyos té­vedés volna sommásan lumpennek minősíteni, jóllehet ilyenek is akadnak közöttük.)

Mindezek azonban csak járulékos, illusztratív elemek. A tota­litarizmus-elmélet egyik központi tézise, hogy fasizmusok és bol­sevizmus lényegileg azonosak. De felbukkant az újabb magyar totalitarizmus-összhangzatban egy másik tézis is, miszerint fasiz­mus és bolsevizmus a társadalmi patológia vagy méginkább a társadalmi atavizmusfogalmával írhatók le.¹⁰ Mindkét tézis a leg­korábbi időktől kezdve folyamatosan jelen van a liberális fasiz­muskritikában. E meg nem értett, meg nem emésztett fogalmak­kal való dobálódzás a legtöbb esetben csak szánalmas szellemi bénaságot takar.

Vizsgáljuk meg, vannak-e komolyan vehető érvek, amelyek a fasizmusok és szocializmusok atavisztikus jellegét bizonyítanák. E modernkori totalitarizmusokat egyesek az európai feudalizmus, mások az ókori keleti nagybirodalmak társadalom- és gazdaság­szerkezetével szokták párhuzamba állítani.¹¹ Ez az összehason­lítás azonban nem a történeti, társadalmi szerkezet és környezet mélyebben fekvő szimilaritásai után kutat – ilyeneket aligha is tudna felmutatni -, hanem felületi hasonlóságok ideologikus ki-sarkításával etikai tartalmú értékítéleteket kreál. Hogy a modern­kori totalitarizmusok egy idő elteltével bürokratikus uralmi szerke­zetekké válnak, nem vitatható, ez azonban nem bizonyítja ata­visztikus jellegüket. Ugyancsak súlyos tévedés volna azt gondol­ni, hogy a fasizmusok bürokráciája azonos a szocializmusok bü­rokráciájával.¹² Az előbbi esetben a hagyományos szakapparátu­sok mellé felépül egy részben konkurens, részben kooperatív új politikai apparátus, amely egyre inkább a hagyományos appará­tusokhoz asszimilálódik, magáévá teszi azok szakmai és hétköz­napi ethoszát. A bolsevik politikai rendszer ellenben teljes szakí­tást jelent mind a hagyományos elitekkel, mind a hagyományos bürokráciával, és önmagából igyekszik kitermelni az új adminiszt­rációt. Ennek megfelelően az ancien régime szakapparátusainak maradványai – inkább csak személyekről van szó, mintsem szer­vezeti zárványokról – a szocialista hatalom első periódusában ro­hamosan, később fokozatosan lemorzsolódnak. A bekövetkező generációváltással a szakapparátusok hivatali ethosza teljesen háttérbe szorul a politikai elit ideologikus ethosza ellenében (és csak az azt követő generációban tér vissza). Ez az első pillantás­ra talán kis súlyú különbség is messzemenő, de a két rendszer esetében merőben eltérő, sőt ellentétes következményekkel jár. A fasiszta rendszerek – a szocialista rendszerekkel ellentétben – a tulajdonviszonyok és az igazgatási rendszer részbeni megőrzésével is bizonyos kontinuitást képviselnek a hagyo­mányos polgári berendezkedésekkel, ennek köszönhetően nagyobb zökkenő nélkül képesek újra beilleszkedni a nyuga­ti társadalmak közé.

Egy másik hasonlóan magvas megállapítás szerint a totalita­rizmusok mindenkori típusjegye a szinte már intézményesült kor­rupció, a balkáni és keleti despotizmusok baksis-rendszere. Aki valamelyest is ismeri a szocializmusok és a fasizmusok történe­tét, tisztában lehet azzal, hogy mindkét rendszerben, de különö­sen a létező szocializmusokban hányszor és miféle módon igye­keztek elejét venni a funkcionáriusok harácsolásának. A közjavak magáncélra való felhasználását fasizmusban is, szocializmusban is sikkasztásnak, korrupciónak hívják. A korrupció nemcsak fasiz­mus és szocializmus, hanem általában a diktatúrák szokásos ve­lejárója, de a demokrácia sem nyújt teljes védelmet ellene. A szovjet típusú rendszer egyik érdekessége éppen az, hogy a po­litikai elit kezén nem halmozódnak fel olyan mesés magánvagyo­nok, amelyekre egyébként a közjavak pazarl(ód)ásából következ­tetni lehetne. A reálszocializmus nem a funkcionáriusok harácsolásába rokkan bele, hanem a nem piac-racionális gazdálkodási rendszerbe. Abba, hogy a tőkejavakat erőszakosan fogyasztói ja­vakká alakítja, valamint a meg nem termelt javakat igyekszik új­raelosztani. (Owen is ebbe bukott bele a maga korában.) Rövi­den: szűkített újratermelés folyik. Ez sem atavizmus. Az ókori Ke­let nagycivilizációinak emlegetése e tekintetben teljesen hamis analógia. Ezek jellemzője az egyszerű, pontosabban az igen las­san bővülő újratermelés. Szélsőséges esetektől és periódusoktól eltekintve e birodalmak adminisztrációja a helyi hatalmasságok­kal karöltve, de némelykor ezek ellenében is, féltékenyen őrkö­dött azon, hogy az „istenadta nép" illendően részesüljön az általa megtermelt javakból. E patriarchálisán szervezett és gondolkodó rendszerekben jelen volt a társadalmi szerződés egy ősváltozata (ezt őrizte a kollektív emlékezet is), amely feltételezte a hatalma­sok felelősségét alávetettjeikkel szemben. (Valahogy úgy, ahogy az érett középkor hűbér- ill. földesurát számos kötelezettség ter­helte hűbéreseivel ill. jobbágyaival szemben.)

Az előző bekezdésben mondottakat logikusan végiggondolva kitűnik, mennyire elhibázott az az álláspont, amely, ismét csak az ókeleti birodalmakra utalva, úgy véli, a fasiszta és bolsevista rendszerekben egyaránt relativizálódnak a tulajdonviszonyok. A fasiszta rendszerekben mind elvben, mind gyakorlatban fennma­radnak a magántulajdonon nyugvó viszonyok. Az egyes fasiszta rendszerek különböznek atekintetben, milyen mértékben befolyá­solják a tulajdon feletti rendelkezést és a piacgazdaság működését. De egyetlen fasiszta rendszer sem tesz kísérletet ezek megszüntetésére, sőt, a tulajdonos-pozíciókat éppen hogy megtámogatja. Saját társadalmi bázisát pedig úgy igyekszik megszilárdítani, hogy eddig tulajdonnal nem rendelkező híveit va­lódi tulajdonossá teszi. A létező szocializmusok alaptendenciája ezzel éppen ellentétes. Míg a fasizmusok esetében a rablott ja­vak, félig-meddig intézményesített csatornákon, egykettőre a „régi harcosok", kisebb és nagyobb potentátok magántulajdonát gya­rapították, addig a szocialista rendszerek vezető funkcionáriusai általában nem tesznek szert olyan magánvagyonra, amely meg­haladná az európai mértékkel mért tisztes jólét, esetleg a szerény fényűzés határait. A közjavak elbirtoklása csak a rendszerek ké­sei, dezintegrációs szakaszában válik tömegessé és tünet­szerűvé. (Tanulságos lenne megvizsgálni e tekintetben a magyar­országi rendszerváltást megelőző és követő egy-két esztendő tendenciáit.) Tulajdonnal bírni és azzal rendelkezni, az tudva­lévőleg két különböző dolog. A demokráciák – különösen a szociális gazdaságok – jogrendszere is korlátozza bizonyos ese­tekben és bizonyos mértékben a tulajdonosi jogok gyakorlását (vö. a németországi bérháztulajdonosok esetében). A modern polgári berendezkedésekben szintén relativizálódik a tőkés tulaj­don mint ilyen, mert egyrészt nagy tömegek és eredetileg piac­idegen szervezetek lesznek formailag (sokszor csak szimbolikus értelemben) tőketulajdonossá, így a tőke anonimmá válik; más­részt egyre inkább elválik egymástól a tőke tulajdonlása és a fö­lötte való rendelkezés. A szocialista rendszerekben, ha részben más okokból és más következményekkel is, hasonló folyamat zajlik le. Itt a tőke állami tulajdonba kerül. A tulajdonból adódó jo­gokat az állam gyakorolja. Az államot kizárólagos Igénnyel meg­szállva tartja egy hatalmi elit. Ezért úgy tűnik, mintha ez az elit volna a tulajdonos. Ez azonban csak látszat, formailag, jogi érte­lemben nem igaz. Az elit a tőkejavak feletti rendelkezést átengedi a vele kényszerűen összefonódott bürokrata-technokrata réteg­nek. A probléma lényege azonban nem a tulajdonlás – rendelke­zés viszonylatban rejlik, hanem abban, hogy a tőkejavak összessége a fasizmusok esetében továbbra is tőkeként műkö­dik, a reálszocializmusokban pedig nem. Ez persze ismét nem atavizmus, hanem egy utópikus társadalomkísérlet része, amely megpróbálta átugrani saját árnyékát.

Teljesen légből kapottnak tűnik az az állítás is, miszerint a to­talitarizmus, a szovjet és a náci rendszer megakasztja a gazda­sági fejlődést, és 19. századi gazdaságszerkezetet eredményez. Érthetetlen, mitől volna egy ultramonopolista gazdaság 19. szá­zadi. Igaz, hogy mindkét gazdaságot – természetesen merőben eltérő okokból – a nehézipartúlsúlya jellemzi. Németország gaz­dasága a túlkapitalizáltságtól szenved, tőkefeleslegét a totális há­borúra való felkészülésre fordítja. Szovjetoroszországot a tőke, az ipar, az infrastruktúra hiánya nyomasztja, 20. századi gazdasági kör­nyezetben 19. századi feladatokat kellene megoldania. Gazdasága egyebek között azért is megy tönkre, mert egyidőben akar eleget tenni a rapid tőkefelhalmozást követelő modernizációkényszernek és saját szociális ideológiájából adódó követelményeknek. Gazda­ságának szerkezete a nyugat-európai piacgazdaság mércéjével mérve tényleg elmaradott, torz és irracionális, de nem 19. századi.

A valódi kérdés persze nem ez, hanem az, hogy a totalitárius rendszereknek sikerült-e véghezvinniük vagy elindítaniuk a társa­dalom valamely területén a modernizációt. E tekintetben mind a fasizmusokat, mind a szocializmusokat illetően hosszú ideje fo­lyik a vita.¹³ Hogy a szocialista rendszerek a kelet-európai társa­dalmak relatív fejlettségét visszavetették, megőrizték vagy növel­ték-e, ma még, történelmi távlat híján, aligha megítélhető. Ma a legtöbb becslés visszaeséssel számol, ez azonban egzakt mó­don nem igazolható. Ellentmond ennek, hogy a szovjet rendszert a nyugati szakirodalom is egészen a 80-as évek elejéig szinte egyöntetűen modernizációs diktatúraként fogta fel. Itt nem kívá­nunk állást foglalni ebben a vitában. Megítélésünk szerint a volt Szovjetunióban 1917-től máig részleges – szociális és életformabeli – modernizáció zajlott le.¹⁴ Eközben azonban a szovjetizált közép-kelet-európai társadalmak fejlődése legalábbis megre­kedt.

A tulajdoni és társadalmi viszonyok tekintetében az ázsiai nagybirodalmak valóban kínálnak analógiákat a szovjet rendszer bürokratikus szakaszához. Bizonyos fajta látens kontinuitást sem zárhatunk ki. Hogy a szovjet államban visszaköszönnek a cári Oroszországból, sőt még régebbről, a tatár uralom idejéből ismert mozzanatok, az csak azt bizonyítja, hogy a történelmet nem lehet kiradírozni a társadalmak mindenkori jelenéből. A ma a moder­nizáció modelljeiként elfogadott nyugati társadalmakban garma­dával lelhetünk archaikusabbnál archaikusabb mozzanatokat. (Elég, ha az Egyesült Királyságra gondolunk, ahol például még nem is olyan régen egy bankigazgatói kinevezés előfeltétele az volt, hogy a jelölt történész diplomát szerzett Oxfordban.) A fasiz­musok esetében legfeljebb az európai középkor kínál analógiá­kat. De jó lesz vigyázni az analógiákkal. Túlértékelésük – egyfajta bornírt struktúrfunkcionalizmus – már sokszor tévútra vitte a meg­értő gondolkodást. Ha találunk is analógiákat a közelebbi vagy tá­volabbi múltból, az még nem bizonyít semmiféle történelmi reg­ressziót. Tévedés volna azt gondolni, hogy alakra hasonló struk­túrák feltétlenül azonos funkciót töltenek be merőben különböző társadalmi rendszerek esetében.

Megszívlelendő tanulság ez azok számára, akik úgy vélik, hogy az állatvilágból hozott horda-szellem – egyesek szent ha­ragjukban csorda-szellemet emlegetnek – reinkarnálódik a fajel­méletben és a totalitárius pártok mítoszaiban.¹⁵ A nemzeti-szo­cialista fajelméletnek valójában semmi köze sincs a hordához, sokkal inkább a 19. századi hatalmi egyensúly megbomlásához, a nacionalista, imperialista ideológiákhoz, a kontinentális Európa nyugati végétől a keleti sarkáig virágzó kulturális antiszemitiz­mushoz, a nemzettudatok labilitásához, valamint ahhoz a súlyos értékválsághoz, amely szétporlasztotta a társadalmi lét szellemi tartóoszlopait. Közvetlen köze viszont a wilhelminus Németor­szág háborús vereségéhez van. Mítoszokat másfelől sem a mar­xizmusban, sem annak leninista változatában nem találunk. A szovjet típusú rendszerek elitje posztulálja ugyan a párt vezető szerepét, de ez nem egyéb, mint egy politikai uralom történetfilo­zófiai racionalizmussal megalapozott axiómája. A mítoszképzés a fasizmusok, különösen a nácizmus sajátossága. Ideológiáik összehasonlításával tettenérhető a fasiszta és forradalmi szocialista gondolat döntő különbsége: míg az egyik irracio­nális-partikuláris utópia, addig a másik racionális-univerzális-emancipatórikus utópia. Az elit legitimációja felől nézve: a nácizmus tisztán antidemokratikus, a bolsevizmus ellen­ben gyökerében tisztán demokratikus célképzetekkel és legi­timációkkal rendelkezik. (Az olasz fasizmus e tekintetben átme­net a kettő között.) A náci elit legitimációja egy zárt közösség pa­razitizmushoz való jogát deklarálja. A bolsevik elit mindenfajta szociális élősdiség megszüntetéséből meríti önigazolását. Hogy a szovjet rendszer alapelvei a gyakorlatban visszájukra fordul­nak, még messze nem jelenti azt, hogy fasizmus, nemzeti-szocia­lizmus és szocializmus közös vonásai nem csupán formai jel­legűek.

Ahogy a totalitarizmus-kánon nem differenciálja a fasizmus fo­galmát, ugyanúgy nem differenciálja a szocializmus-fogalmat sem. így közvetve azt állítja, hogy mindenféle szocializmus lénye­gi azonosságot mutat a nemzeti-szocializmussal. Itt a konzervatív liberális közgazdák – Mises, Hayek, Röpke – gondolata köszön vissza. Emlékeztetőül: náluk az általánosítás alapja kizárólag az állami tervezésen nyugvó gazdasági rendszer vagyis szemükben minden államilag vezérelt, tervszerű gazdaság szocializmus. A tervgazdaság kizárólag ökonómiai szempontú kritikájából kiindu­ló, a fasizmusokat és a szocializmusokat azonosító álláspontjukat a későbbiekben részben maguk finomították, részben revideál­ták, ezért az ma már semmiképpen sem tekinthető mérték­adónak.¹⁶ A fogalmi tisztázatlanság egyébként egymagában is kitűnő táptalaja a téves vagy szándékoltan hamis általánosítások­nak. Végzetesen összekeveredik „szocializmus", „létező szocia­lizmus", „marxizmus", „leninizmus", „bolsevizmus", „sztálinizmus", és akkor a különféle – gyakran anakronisztikus – szóösszetéte­lekről még nem is szóltunk. E fogalmi bizonytalanság tartalmi funkciója, hogy azt sugallja: a sztálinizmus nem egyfajta szo­cializmus, a sztálinizmus „a" szocializmus. Vagyis minden lé­tező vagy elvi szocializmus – legalábbis következményében – szükségszerűen sztálinizmus. Alig hiszem azonban, hogy egyko­ri tekintélyekre való hivatkozás megalapozná mondjuk Sztálin, Kádár és Pozsgay szocializmusának összekeverését. Legalább ugyanekkora különbség választja el Maurrast Mussolinitői, azt meg Hitlertől.¹⁷

Térjünk vissza az a atavizmus-problémához! Fasizmusok és bolsevizmus valóban történelmi atavizmust jelentenek? Az állítás mögött egy ma már meghaladott történetfilozófiai gondolat rejlik. Nevezetesen az, hogy a történelem célbajutó – lineáris, teleolo­gikus – folyamat, amelyben törések ill. visszacsúszások követ­kezhetnek be. Nemigen találnánk ma történészt, aki ezt így ko­molyan venné. Magam is roppantul sajnálom, de úgy tűnik, nem létezik hegeli világszellem, és nincsen üdvtörténet. Az emberi tár­sadalmat aligha tekinthetjük másnak, mint homeosztatikus problémamegoldó rendszemek – illetve ilyenek összességének -, amely a think-try-success/error elve alapján működik.¹⁸ Egy­szerűbben szólva, társadalom és a benne foglalt kisebb rend­szerek, az egyént is beleértve, a mindenkori kihívásokra olyan vá­laszt igyekeznek találni, amely számukra a legkedvezőbb ered­ményt hozza. A helyes megoldás megtalálásához téves megol­dási kísérleteken keresztül vezethet az út. Ilyen téves – zsákutcás – megoldási kísérleteket képviselnek a fasizmusok és a bolseviz­mus is. Miután kimerítették lehetőségeiket, felbomlásuk külső be­avatkozás nélkül is szükségszerűen bekövetkezik. Tehát nem atavizmusok, legfeljebb időleges megrekedések, amelyekre újabb, sikeres vagy ismét sikertelen megoldási kísérletek fognak követ­kezni. Mint utaltunk rá, azok a szerzők – E. Bloch, Sh. Eisenstadt stb. -, akik a fasizmusokkal kapcsolatban felvetették az ataviz­mus gondolatát, azt maguk is inkább képletesen, értékítéletként értették.¹⁹ (Magától értetődik, hogy az atavizmus fogalmát és le­hetőségét az itt vázolt történetfilozófiai sémából nem zárhatjuk ki eleve. Elvben bekövetkezhet olyan történelmi szituáció, amikor a társadalom vagy alrendszerei feladataik megoldásában rég meg­haladott módszerekhez kénytelenek folyamodni. Ez történne egy atomháború vagy egy világméretű természeti katasztrófa esetén. Ez történt időről időre az ókori nagycivilizációk esetében, ha nem tudtak ellenállni a náluknál primitívebb, de valamilyen okból még­iscsak fölényben lévő külső nyomásnak. így köszöntenek be az ún. „sötét korok". Ilyen esetekben jogosan beszélhetünk atavizmusról, mert meghaladott formák és meghaladott tartalmak együttesen jelenhetnek meg újra. Minden társadalmi jelenségnek csak saját társadalmi-történeti kontextusában van értelme. Meg­értéséhez a kialakulás, a szerkezet, a funkció interdiszciplináris eszközökkel történő elemzése nyújthatja a kulcsot. Rendkívüli haszonnal kecsegtet a komplex összehasonlítás módszere is. Azok, akik ma idehaza a totalitarizmus-gondolatból igyekeznek újra politikai ideológiát faragni, nem ezt az utat járják, helyette csak felületi jegyeket általánosítanak. Pedig tudhatnák, hogy az analógiás gondolkodás – bár nem haszontalan – egy tudomány előtti szellemiségnek a jellegzetessége, így a 20. század végén akár atavizmusnak volna nevezhető.)

*

Vizsgáljuk meg: az eddigieket figyelembe véve, rokonítható-e fa­sizmus és bolsevizmus? Bizonyos értelemben igen, hiszen az európai mintájú társadalmak különbségeik ellenére is lénye­gében összefüggő gazdasági-szociális-eszmerendszert al­kotnak. Erinek megfelelően e nagyrégió történései igen szo­ros összefüggésben állnak egymással. A látszólag ellentétes jelentésű mozzanatok mélyrétegeiben közösség lehet, és meg­fordítva. Az aktuális tudományos feladat – egyben aktuális politi­kai feladat is – e bonyolult összefüggésrendszer felmutatása.

Fasizmus és bolsevizmus hasonló mértékben radikális, de ra­dikálisan ellentétes érték- és társadalomutópiák hordozói. Ideoló­giáik születésének hátterében Európa politikai, társadalmi rendjé­nek és értékrendszerének szétzilálódása áll. A fasizmus eszme­isége nagyobbrészt az európai konzervatív hagyomány radi­kális továbbvitele, a bolsevizmus a liberális eszmei hagyo­mányból eredő következtetések radikális továbbgondolása. Eltérő axiómák alapján ez is, az is a – monoteista, de már Isten nélküli – szakrális világrend helyreállítására törekszik. Mindkettő totális világ- és társadalommagyarázatot, ill. abból levezetett társadalommodellt kínál. Kizárólagosságigényük szükségképpen esküdt ellenségekké teszi őket. Ugyanaz, aminek folytán szerve­zeti szinten összeegyeztethetetlenek, az egyének szintjén szim­pátiát kelthet közöttük, és átjárást biztosíthat a két mozgalom kö­zött. Minden, az övékével nem megegyező értékvilágot elvi ellen­ségnek tekintenek, amelynek elpusztítása csak késhet, de nem múlhat. Ugyanez a totalitásigény követeli meg a társadalom min­den tagjától a feltétlen lojalitást. A két utópia transzcendens-me­tafizikus jellegéből érthető meg, miért tekintik önmagukat elkerül­hetetlenül és halaszthatatlanul bekövetkező szükségszerűség­nek. A belőlük következő politikai tett elsősorban a végcélra, az utópia megvalósítására irányul. Idegen tőle a hagyományos poli­tika közvetlen célracionalitása, kompromisszumkészsége, prag­matizmusa és konvencionalitása, ezért tűnhet gyakran meztelen gengszterizmusnak.

A történelmi hátteret a 19. század második felében az egész kontinentális Európát átható, de meg is rázkódtató modernizációs robbanás adja. A gazdaságban és az infrastruk­túrák területén hihetetlen fejlődés és az igényszint hihetetlen megemelkedése következik be. Nincsen olyan társadalmi réteg, amely egészében véve ne profitálna jelentékenyen a fejlődésből. Ez a meredeken felfelé ívelő tendencia és a belőle fakadó vá­rakozások eleve, mind politikai mind szociális értelemben, radikalizmusra hajlamosító tényezőként működtek az euró­pai társadalmakban. A rohamos változások három nagy kérdést tettek fel a társadalmak számára. A nemzeti (és hatalmi) kérdést, a szociális kérdést és a modernizáció kérdését. A kor ideológiá­inak mindhárom kérdéssel számot kellett vetnie. Aszerint külön­böznek, melyik kérdést kívánják a középpontba állítani, ill. hogy a kérdés megoldásában kooperatív vagy radikális agresszív eszkö­zöket javasolnak. Az első világháború nagyon szűken vett lénye­ge: az európai „későnjövök" radikális eszközökkel, a többiek ro­vására igyekeznek megváltoztatni nemzeti-hatalmi státuszukat. A háború előkészületei és szociális következményei erőteljes radikalizálódást indítanak be a szociális rendszer több szintjén is, ugyanakkor újra, fokozott élességgel vetik fel a három korkérdést. Európa nyugati régiójáról általánosságban elmondható, hogy modernizációja lassan, fokozatosan ment végbe, ezért annak fe­szültségei részben kisebbek voltak, részben nem együttesen je­lentkeztek. A nemzeti kérdés megoldottnak tekinthető, a hatalmi kérdés e régió javára dől el. Ezért mind belső szociális feszültsé­geinek, mind külső konfliktusainak megoldásában a kooperatív módszerek kielégítő eredményt ígérnek. A középső európai terü­let mondernizációja – elsősorban Németországé, de Itáliáé is – rövidebb idő alatt, gyorsabban zajlik, görbéje jóval meredekebb. Megtörése súlyosabb traumához, hisztériás radikalizálódáshoz vezet, amelyet az orosz forradalom közvetve gerjeszt. Itália hatal­mi aspirációi nem elégülnek ki. A hagyományos elltek által is támogatott nemzeti radikalizmus, a modernizáció kérdését is felvállalva, a hatalmi kérdést helyezi előtérbe, és megtöri a szociális radikalizmust. Viselkedése – adottságainak megfe­lelően – befelé totalizáló tendenciát mutató autoritarizmus, kifelé korlátozott gyarmati imperializmus. A nácizmus hatalomra jutásá­val lényegében ugyanaz történik Németországban, azzal a kü­lönbséggel, hogy ott korábban sikeresen – sőt, túl sikeresen – megoldódott a modernizáció-probléma. A német eset tehát vegy­tisztán nemzef/-hafa/m/radikalizmus. Totalitarizmusa a kontinen­tális imperializmus szolgálatában áll. A közép-kelet-európai ki­sebb államok hagyományos diktatúrái szintén a szociális radika­lizmust nyomják el. Horizontjukon nemzeti-hatalmi és modern­izációs célok lebegnek. A nemzetközi nagy- és kishatalmi viszo­nyok miatt azonban ezek csak kooperatív módon oldhatók meg. Ugrásra készen vár viszont a nemzeti radikalizmus. A forradalmi Oroszországban győz a szocialista radikalizmus, és kény­szerűen felvállalja a modernizáció feladatát. A nemzeti kérdés részben a birodalmias berendezkedés, részben a nyelvidegen népek fejletlen nemzettudata miatt csak korlátozottan aktuális. A hatalmi kérdést háttérbe szorítja a szociális-modernizációs utó­pia kivitelezése. Ezt szolgálja totalitarizmusa. A fasiszta és a szovjet totalitarizmus tehát eltérő gyökerekből, eltérő okok­ból és eltérő célok érdekében keletkezik. Hasonlóak annyi­ban, hogy funkciójuk a célok eléréséhez szükséges fokozott társadalmi integráció és mobilizáció. Mindkettő utópikus, de eltérő tartalmú politikai praxis. A totalitarizmus tehát nem önálló funkció, hanem csak módszer.

A totalitarizmus jelensége természetesen számos részmozza­natból táplálkozik. Jelen van benne a technokrácia és a bürokrá­cia önabszolutizálásra való hajlama és sok más egyéb. Itt csak a legfontosabb mozzanatot szeretném vázlatosan megragadni. Lé­nyegében az értelmiség válságáról van szó egész Európá­ban.²⁰ Már a századfordulóra széthullik mind a túlvilági, mind az evilági metafizika értékrendszere. Az értékek szélsőséges relativizálódásától csak egy lépés az értéknihilizmus. Ez majd csak az olasz fasizmusban válik bevallottá, jelei azonban már 1914-ben igencsak kézzelfoghatóak. Ezzel megszűnik a hagyományos ér­telmiségi azonosságtudat talaja, lehetetlenné válik a tisztán me­tafizikai praxis, megkérdőjeleződik a kultúra is. (Ilyen összefüg­gésben mondja az egyébként, igen művelt, jó házból való Göring: „Ha azt a szót hallom, kultúra, a pisztolyomhoz kapok".) Az értel­miség szerepvesztetté válik, azt mondhatjuk, szellemi értelem­ben marginalizálódik. Nem marad számára más biztos fogódzó, mint a „tett", az érték nélküli aktivizmus, amelyet „vak radikaliz­musnak" nevezhetnénk. Ez azonban vállalhatatlan. A tetthez eszmét kellett találni, mégpedig olyat, amely helyreállítja a metafizikai világrendet Ez csak az értékrelativizmus mögött meghúzódó értékpluralizmus totális tagadásával történhe­tett. Erre két irányzat mutatkozott alkalmasnak. A marxista és a nacionalista hagyomány. Mindkettőben megtestesült egyfajta ra­dikalizmus, mindkettő posztulált egyfajta léttörvényt, és mindkettő nagy tömegeket mozgósított. A köréjük szervezett totalitárius eszmerendszerek a fasizmus és a bolsevizmus.

Az értelmiség szellemi radikalizmusát csak fokozta, hogy az első világháború végén és azt követően jelentős számú értelmi­ségi szociális szempontból is marginalizálódik. Köszönhető ez részben az értelmiségiek túltermelésének annak hogy a veszte­sek elcsatolt területeiről az értelmiség tömegesen az anyaorszá­gokba áramlik, valamint annak is, hogy a politikai-társadalmi földrengések egyébként nem az értelmiséghez sorolható csoportokban is értelmiségi attitűdöket keltenek életre. A megszerveződött elitek radikalizmusa talál szövetségest és anyagot a tömegek elégedetlenségében. Ezek az elitek elin­dulnak a hatalom felé, miközben egymás és a hatalom birtokosai ellen is küzdenek. A harc eredménye a mindenkori politikai szo­ciális környezet erőviszonyaitól, érdekeitől és szükségleteitől függ. A fasiszta vagy bolsevik elit viselkedését a hatalom birtoká­ban mindezek, de főként saját célrendszere határozza meg. Te­hát igaz ugyan, hogy bolsevizmus és fasizmus némely tekintet­ben hasonló szociális anyagból építkezik, mégsem „jegyesek", hanem formai hasonlóságaik ellenére is lényegileg különbözőek, sőt ellentétesek.

A fenti – sokban leegyszerűsített és sematikus – elemzéssel bizonyítani igyekeztem, hogy: 1) A politikai totalitarizmus-elmélet következtetései hamisak, prekoncepción nyugszanak. 2) A tota­litarizmus-elmélet politikai célokat követve visszájára fordítja a fo­galmak hierarchiáját. A helyes kiindulás: a fasizmusnak és a bolsevizmusnak eleme a totalitarizmus, nem pedig a totalita­rizmusnak a bolsevizmus és a fasizmus. Vagyis a fasizmus-el­mélet és a bolsevizmus-elmélet alárendelt része a totalitarizmus­kutatás, és nem megfordítva. (A fasizmus és bolsevizmus kutatói a totalitariánus-elméletet döntően eddig is alárendelten kezel­ték.)²¹ 3) A totalitarizmus mint jelenség kutatása, a róla való tu­dományos vita továbbra is időszerű. Ezért a totalitarizmus elmé­letét nem egészében elvetni, hanem újragondolni kell. Meg kell tisztítani ideologikus tartalmaitól. El kell vetni viszont minden olyan kísérletet, amely az 50-es és 60-as évek politikai (értsd: azonosító) totalitarizmus-elméletét akarja feleleveníteni és a napi politikában kamatoztatni.

*

A 70-es évek utolsó harmadától egészen a közelmúltig ezirányban látszott haladni a fejlődés. A totalitarizmus-elméletek „politi­kai" változata eredetileg a hagyományos konzervativizmus és li­beralizmus ideológiai önvédelme volt, először jobb- majd baloldali ellenlábasaival szemben. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a két világháború között keletkezett fasiszta ill. kommunista diktatúrák visszafejlődést eredményeznek a 19. század végi európai libera­lizmus gazdasági és politikai vívmányaihoz képest Ugyancsak a politikái fegyver szerepét játszotta a totalitarizmus-elmélet a kon­zervatív és liberális gondolat konkurenciaharcában. A konzerva­tívok 1789 eszméire és forradalmi hagyományára, a Jakobinizmusra mutogatva a liberálisokat tették meg a totalitariz­musok, különösen a bolsevizmus nemzőatyjának. A liberáli­sok ezzel szemben a konzervatív hagyományt és a filofasiszta konzervatív politikusokat vádolták a fasizmusokkal bekö­vetkező társadalmi „üzemi balesetek" miatt. A liberálisok a társadalom patologikus elváltozásáról, a konzervatívok a szeku­larizációban gyökerező morális eltévelyedésről értekeztek.²²

A második világháborút követő hidegháborús légkörben fokozatosan háttérbe szorultak a liberálisok és konzervatí­vok minapi ellentétel. Ennek megfelelően egybeolvadnak a li­berális és a konzervatív totalitarizmuskritika mozzanatai. A totalitarizmus-elmélet ekkor nyeri el klasszikus formáját.²³ Ural­kodó politológiai irányzatként most már a Nyugat egységes szembeállását fejezte ki a szovjet típusú rendszerekkel szemben. Eszmei támaszt nyújt a tőkés piacgazdaság belső és nemzetközi rekonstrukciójához, az európai integráció első lépéseihez, a Truman-doktrína érvényesítéséhez, valamint a baloldallal szimpati­záló értelmiség diszkreditálásához és a hatalomból való kiszorí­tásához. A korábban fasiszta berendezkedésű vesztes államok előszeretettel fordultak a totalitarizmus-elmélet felé, mivel alkal­mas volt arra, hogy a szovjet rendszerrel való összehasonlítás ré­vén tompítsa, de legalábbis relativizálja saját félmúltjuk sötét szí­neit. Alkalmasnak tűnt arra is, hogy a fasizmussal vagy nácizmus­sal való kollaborációt az antibolsevizmussal lehessen magyaráz­ni, és a patriotizmus tévelygésévé szépíteni.²⁴ Számosan azzal érveltek, hogy a fasizmus, mint a bolsevizmussal szembeni pol­gári önvédelem, kényszerből lesz totalitárius, mivel az ellenség fegyvereit kényszerül alkalmazni a harcban.²⁵ Innen már csak egy verébugrásnyit jelentett (volna) átcsúszni a nácizmus (ön)igazolásába és kimondani: a fasizmus általában, de különö­sen a nemzeti-szocializmus, a Nyugat védőbástyája volt a keleti barbarizmussal szemben, a Szovjetunió elleni támadás pedig preventív háború. A kérdés körül kirobbant politikai vihar a nyu­gati tudóstársadalom nem egy tekintélyes, vastagtörzsű „fáját" is kettéroppanással fenyegette.²⁶

A nyugati társadalmak konszolidációjával, az átlagpolgár anyagi és morális biztonságérzetének megnövekedésével csök­kent a veszélyeztetettségre apelláló, mesterséges politikai iden­titásképzés hatékonysága. A hidegháború enyhültével, a szovjet rendszer fellazulásával, vagyis a politikai motívumok gyengülésé­vel a totalitarizmus-gondolat egyre inkább veszített jelentősé­géből. Lényeges szerepet játszott ebben a folyamatban a hangját újra hallatni képes baloldali értelmiség kíméletlen ideológiakritiká­ja.²⁷ Mindennek köszönhetően a 70-es évek végére a totalitariz­mus-elmélet – bár számos részeredménnyel gazdagította a kuta­tást – gyakorlatilag felbomlik. A fasizmus- és kommunizmus-ku­tatás önálló részdiszciplinaként fejlődik tovább. A totalitarizmus­probléma pedig a politikából visszakerül oda, ahova való, a tár­sadalomtudósok íróasztalára.²⁸

*

Az „azonosító" totalitarizmus-elmélet felmelegítése a mai magyar publicisztikában szintén politikai célokat szolgál. A rendszerváltás békés, egyezményes formája az új politikai rendszert elég súlyos legitimációs hiányokkal terhelte meg. A hatalomváltásra olyan időszakban került sor, amikor a pártállami rendszer még nem me­rítette ki összes tartalékait. A hatalom átengedésével még bizo­nyos erkölcsi nyereséget is elkönyvelhetett, miközben nem ered­ménytelenül és nem is egészen alaptalanul keltette azt a látsza­tot, hogy a „kerekasztalnál" üldögélő exkluzív értelmiségi klub csupán a hatalomra ácsingózik, és nincs sem megfelelő gyökér­zete a társadalomban, sem kivihető koncepciója. Alátámasztotta ezt a látszatot, hogy az ellenzéki csoportosulások olyan eszmei vonulatok mentén szerveződtek, amelyek tartalma a politikai te­kintetben iskolázatlan többség számára mind a mai napig rejtély maradt. Az sem javította az új politikai szervezetek reputációját, hogy prominenseik többsége azért a régi rendszerben is volt „va­laki", de semmi esetre sem az egyik börtönből a másikba vándor­ló vérbeli ellenálló. E távolról sem teljes felsorolás legfontosabb eleme azonban az, hogy a kormányzat kényszerűen restriktív gazdaságpolitikája, a népesség anyagi helyzetének romlása az új rendszerbe fektetett bizalmi tőke rohamos erózióját vonja ma­ga után. Más ideológiai elemekkel együtt ezek kompenzálására is szolgál a kis hazai totalitarizmus-elmélet.

Segítségével a kormánypártok diszkriminálni igyekeznek a parlamenti baloldalt. Ez egyben a liberálisok elszigetelésére is szolgál, mivel meg szeretnék gátolni egy valódi súllyal bíró balkö­zép ellenzéki tömörülés kialakulását. Ez annál is sürgetőbbnek tetszhet, mivel hosszabb távon nem zárható ki a liberális pártok közeledése a szakismeretekkel továbbra is jól vértezett szocia­lista baloldal felé, amely egyre otthonosabban mozog „eredeti", ellenzéki-érdekvédő szerepében. E baloldallal szembeni aver­ziókeltés egyik célja megakadályozni, hogy az szervező erőként eredményesen léphessen fel az előző rendszer által adományo­zott, de a gazdaság mai teljesítőképességével arányban nem álló szociális jogok és juttatások visszavételével szemben. Egy balol­dali fordulat (értsd: diktatúra) veszélyének felemlegetésével a jobbközép a társadalom demokratikus „ösztöneit" igyekszik moz­gósítani saját pozíciói védelmében. Egy igen régi és jólbevált po­litikai trükkel van itt dolgunk, amely a felgyülemlett indulatokat egy már gyakorlatilag legyőzött, vagy egyáltalán nem is létező ellen­ségre tereli. Fasizmus és szocializmus összemosásával viszont igyekszik semlegesíteni az ancien régime jóléti politikája iránti nosztalgiákat, és elterelni a figyelmet és kritikát a rendszerváltás fiaskóiról. Eközben két állítást kombinál. Az egyik szerint a létező szocializmus kádári formája is totalitarizmus volt. A másik szerint a rendszerváltást a régi rendszer megmaradt vagy visszaszivár­gott emberei akadályozzák. Az első állítás teljesen hamis, cáfo­latával foglalkozni is fölösleges. A szakirodalom szinte teljesen egyetért abban, hogy a kádári rendszer a megtorlások múltával a külpolitikai determinánsok adta szűk mozgástérben lavírozó, kon­szenzuskereső autoritarizmus volt, amely az összes kelet-euró­pai megbízásos diktatúra közül a legnagyobb szabad mozgáste­ret biztosította az egyén számára. A második állítás pedig, azon túl, hogy egyén és rendszerviszonyában megfordítja az ok-oko­zat sorrendjét, perszonalizálja a nehézségeket. Ezzel alkalmas légkört teremt ahhoz a „tisztogató" káderpolitikához, amely a kor­mánnyal szembeni lojalitást a szakmai felkészültség és szemé­lyes flexibilitás elé látszik helyezni. Az MDF vezette koalíció szemmel láthatóan nevelési rendszernek fogja fel önmagát, amely arra hivatott, hogy a nemzetet el- vagy visszavezesse a „helyes" útra. A mai jobboldal pártjaiban számosan akadnak, akik – mintegy kádári mintára – az egész társadalmat, de különösen az értelmiséget és a munkásságot meg szeretnék büntetni az 56 utáni konszolidációban való „kollaborálásért". Ehhez a nemzetpe­dagógiai elhivatottsághoz azonban egy eltévelyedett, balútra té­vedt, bűntudatos nemzet képzete szükséges. Kapóra jön ehhez is a totalitarizmuselmélet sematizmusa, csakúgy, mint egyes, a hatalom sáncain kívül maradt szélsőjobbos politikai csoportok ér­dekharcához. Sorolhatnánk bőven, hogy még mi mindenhez.

De osztja-e vajon a nemzet azt a bűntudatot, amelyet bele akarnak plántálni? Vajon sokan vannak-e, akik hajlandóak ismét ideológiáknak engedelmeskedni? Vajon elhisszük-e, hogy mi nem vagyunk Európában? Vajon a rendszerváltás azt jelenti-e, hogy a nyugat-európai konzervativizmus és liberalizmus tévútjait is végig kell csinálnunk? Vajon szükségszerű-e, hogy az állam­szocializmus zsákutcája után most a jobboldaliság zsákutcájába is besétáljunk? Hisszük-e, ha mondják, hogy az ökör is tehén?²⁹

Jegyzetek

1 A totalitarizmus-elmélet történetéhez lásd: B. Seidel -S. Jenkner (hrsg): Wege der Totalitarismusforschung. Darmstadt. 1974.; M. Greiffenhagen – R.Kühnl – J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.; W. Schlangen: Totalitarismus-Theorie; Entwicklung und Probleme, Stuttgart 1976. Póczik Sz.: Fejezetek a fasizmusértelmezések történetéből (befejezés előtt álló kézirat).

2 Tallár R: Sztálinizmus és reszakralizáció, in: Valóság, 32. éf. 2. sz. 1989/2. pp.32-51.; Horváth – Szakolczai: A párt különös hatalma., in: Va­lóság, 32. éf. 1989/10. pp. 26-37; Becskeházy: Avilágképpé kövült ráció…; uo. 1989/8. pp. 52-61.

3 A számos megnyilatkozás közül kiemelném Gazdag László: Sztá­linizmus és fasizmus jegyesek c. cikkét (Magyar Nemzet 1991. aug. 24.), amely állatorvosi lóként példázza a totalitarizmus-tézis minden gyengéjét. Kónya Imre a Népszabadság húsvéti számában, a vele készült riportban minősíti egylényegűnek a fasizmust a bolsevizmussal.

4 A kérdést már a kortársi értelmezők is felvetették Az újabb kutatás­ból vö: Ormos Mária: Nácizmus – Fasizmus. Budapest 1987.10. ff.; E. Nolte: Der Faschismus in seiner Epoche. München 1963. pp. 32-42.

5 Vö. H. Mommsen: Zur Verschrankung traditioneller und faschistischer Führungsgruppen in Deutschland… In: W. Schieder (Hrsg): Faschis­mus als soziale Bewegung, Deutschland und Italien im Vergleich. Ham­burg 1976. pp. 1571, 167. A. Schweitzer. Big Business in the Third Reich; Bloomington 1964. pp. 133. ff. vö. C. Zetkin: Der Kampf gegen den Fa­schismus…; in: E. Nolte: Theorien… pp. 88-111., P. Togliatti: Zur Frage des Faschismus (1928), in: vö: Reden und Schriften, Frankfurt a.M. 1967. pp. 22-42.; L. Salvatorelli: Nationarfascismo, Torino, 1923.

6 Lásd a fentiekben említett szakirodalom zömét.

7 A tézis egyik legelső képviselője: Ortega y Gasset: A tömegek for­radalma. Budapest é. n., vö. még H. Arendt: Elemente totaler Herrschaft; Frankfurt a M. 1958.pp. 68-75.

8 J. C. Fest: Das Gesicht des Dritten Reiches; München 1963.

9 H. Arendt: Eichmann in Jerusalem. New York 1963.

10 Gazdag: idézett cikk

11 Vö. pl.: R. Koehl: Feudal Aspects of National Socialism. In: The American Political Science Review 1960. December, pp. 921-933.

12 Gazdag. uo.

13 Amodernizációelméletifasizmusvitáhozvö: H. Matzerath-H. Volkmann: Modernisierungstheorie und Nationalsozialismus. In: Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft3. Göttingen 1977.; Póczik Sz.: Modernizá­cióelmélet és fasizmusértelmezés. In: Társadalmi Szemle, XLV. éf. 1990. 8-9. sz. pp. 32-43.

14 Vő. D. Rüschemeyer: Partielle Modernisierung, in: W. Tapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. pp. 382-395. ós D. Ler-ner: Die Modernisierung des Lebensstils: eine Theorie. Uo: pp. 362-381.

15 Gazdag: i. m.

16 Vö: F. Jelűnek: Die Krise des Bürgers. Zürich 1935.; L. Mises: Die Ursachen der Wirtschaftskrise. Tübingen 1931. Uó: Omnipotent Governe-ment, New Haven 1944.; F. A. v. Hayek: The Road to Serfdom, London 1944.; Röpke: Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart. Zürich 1944.

17 Vö. E. Nolte: i. m.

18 A társadalom rendszerelméleti felfogásáról szóló könyvtárnyi iro­dalomból lásd: W. Zapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. P. Flóra: Modernisierungsforschung, Opladen 1974. magyarul: Pó­czik Sz.: Módszerek és elméletek a modernizációkutatásban (Kézirat) 1989. (MTATMB-Archivum).

19 E. Bloch: Erbschaft diesor Zeit, Frankfurt a M. 1962., Sh. Eiserv stadt: Breakdowns of Modernisation. In: Economic Development and Cultural Change, XII. No. 4. July 1964.349. ff.

20 Vö. K. Mannheim: Ideológia und Utopie, Frankfurt a. m. 1952.

21 Vö. R. De Felice: Die Deutungen des Faschizmus. Göttrigen1960,

22 Vő. de Felice: I. m. 80. ff.

23 Vö. C. J. Friedrich-Z. K. Brzezinsld: Totalitarian dictatorship and autocrathy. Cambridge 1956.; H. Arendt: The origins of totalitaism. New York 1951.

24 Ez a magyarázat a fasizmusok számos társutasa esetében meg is állja a helyét, de a rendszer egészét se nem magyarázza, se nem menti.

25 Nolte: I. m.

26 Vö. a német történészvita anyagát Összefoglalja: H. Senff: Kein Abschied von Hitler. Ein Blick hinter die Fassaden des Historikerstrikes, Hamburg 1990.

27 Vö. M. Greiffenhager-R. Kühnl-J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.

28 E folyamat záróakkordja az utolsó totalitarizmuskonferencia Tota­litarismus und Faschismus. Eine wissentschaftliche und politische Begriffskontroverse. Kollokvium im Institut für Zeitgeschichte 24. 11. 1978. München-Wien 1980.

29 Vö. a pesti viccel: Pistike: Nézze, tanító bácsi, milyen szép ökrök! Tanító: Azok nem ökrök, Pistikém, hanem bikák… Pistike: Az mindegy, ta­nító bácsi, ökör vagy bika, az mindegyformán tehén.