„Valószínűleg az örmények és a törökök eltérő időfo­galmakban gondolkodtak. Az örmények számára az idő állandó körforgást jelentett, mely során a múlt a jelenben újra megszületett, és a jövőt a jelen szülte. A törököknek viszont olyan volt az idő, mint egy több részből álló szag­gatott vonal; a múlt egy határozott ponton véget ér, a jelen pedig a nullától kezdődik.” (Şafak 2009, 208-209)

A XX. század történelmében kevés olyan esemény van, amelynek kutatása olyannyira az érdeklődés középpontjában állna, mint az első világháború előtt az Oszmán Birodalomban felszínre tört örménykérdés végkifejlete, az 1915-ös kitelepítési törvények végrehajtása. A mai na­pig ádáz vitákra okot adó eseményeknek két diametrálisan ellentétes olvasata van: az örmények, valamint az őket támogató történészek azt állítják, hogy a világháborús török kormány előre eltervezett akció keretében hajtotta halálba a török földön élő örmények többségét, míg a török fél önvédelemről, polgárháborúról és kitelepítésről beszél. Bár a vélemények sokat finomodtak a közel egy évszázad alatt, a két ország kapcsolatát alighanem még sokáig beárnyékolja ezen események eltérő magyarázata. Az 1923-ban megalakult Török Köztársaság, valamint az első világháború után részben, majd a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően teljesen függetlenné vált Örményország viszonya napjainkban kezd normalizálódni, ami nagy eredmény ahhoz képest, hogy a két or­szág közti határszakasz még most is zárva van a Karabağ tartományért kitört örmény-azeri háború következményeként. A közel 800 éves ör­mény-török viszony több szakaszon ment át az évszázadok alatt, és ma már úgy tűnik, a fegyverek helyét végre újra a tárgyalások veszik át.

Az örmények és az Oszmán Birodalom

Először is érdemes röviden az örmények korai történetéről szólni. Származásukról több tézis is napvilágot látott, azonban a történészek többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy az örmények a Kr. e. VI-IV. században érkeztek meg Anatóliába (Nagy 2002, 28), és csak az 1000-es évek elején megindított bizánci támadások hatására vonultak tovább a délkelet-anatóliai térségbe, ahol aztán nagy számban éltek, s élnek mind a mai napig. Ez alatt az idő alatt jórészt a környékbeli nagyobb birodalmak, államalakulatok hűbéresei voltak, és csak ritkán nyílott le­hetőségük önálló örmény fejedelemségek alapítására. Ilyen lehetőségek egyike volt a bizánciak 1071-es, szeldzsukoktól elszenvedett manzikerti veresége, amely után viszonylagos függetlenséget tudtak elérni egészen az 1217-18-as kónjai szeldzsuk támadásig (Turan 1971, 18-19). A mon­gol hódítást követően hasonló, laza függésű királyságot hoztak létre, de az egyiptomi mameluk, majd az oszmán hódítás véglegesen leszámolt függetlenedési törekvéseikkel.

A függetlenségét 1300 táján kivívó Oszmán bégség területén kezdet­től fogva éltek kisebb, majd egyre nagyobb létszámban nem muszlim elemek. Éppen ezért a növekvő birodalom nem etnikai alapon szerve­ződött, hanem az alattvalók felekezeti közösségek (taife, később millet) alapján különültek el egymástól. Miután Oszmán igyekezett minél több embert a maga oldalára állítani, már egészen a kezdetektől élt a kis bégségben a muszlim mellett görögkeleti, örmény és zsidó közösség. Az istimalet, a megnyerés politikája, valamint a meghódított, nem muszlim felekezetű népeknek felkínált zimmi státus szintén a birodalmon belül élők közti békét hivatott szolgálni. Az örmények már a dinasztiaalapító életében különböző kiváltságokban részesültek, s első vallási központ­jukat Kütahyában állíthatták fel (Halaçoğlu 2002, 4). Bursa 1326. évi elfoglalását követően az oszmán vezetéssel együtt ők is az új fővárosba költözhettek, és ugyanígy tettek Konstantinápoly bevételét követően is. A legújabb kutatások szerint az örmény millet végül a XVII—XVIII. századra ért el vallási, kulturális, jogi és pénzügyi autonómiát, ahogyan más, a birodalom területén élő kisebbség is (Bardakjian 1982, 69-88). A pátriárka, aki egyben Bursa püspöke is volt, a görög pátriárkához és a zsidó főrabbihoz hasonlóan az egyházi mellett világi hatalommal is bírt. Az örmény mellett a szír, etióp, grúz, kaldeus és kopt keresztények vezetőjeként felelős volt az adók összegyűjtéséért, az ő bírái ítélkeztek a közösségét érintő ügyekben, és még börtönnel is rendelkezett, jóllehet az egyházi hierarchiában megmaradt az edzsmiacini katholikosz jogható­sága alatt (Dobrovits 2002, 48). Az örmény keleti egyház az évszázadok során azonban nem tudott egységes maradni, hiszen az 1444-ben be­következett egyházszakadást követően két főpásztori központ alakult ki: egy a mai Örményország területén található Edzsmiacin kolostorában, egy pedig a Libanonban található Anteliasban, amely a kilíkiai Örmény­ország egyházfőjének jogutódja. Emellett meg kell említeni az örmény katolikus millet 1830-as, valamint az örmény protestáns millet 1850-es Porta általi elismerését is.

A vallási megosztottságon túl az Isztambulba költözött közösség beilleszkedése révén is egyre élesedő ellentét támadt a fővárosi és a vidéki örmény népesség között. Az előbbiek tökéletesen elégedettek voltak helyzetükkel, élvezték a főváros nyújtotta kényelmet, hivatalokat tölthettek be, bekapcsolódtak a nemzetközi kereskedelembe, és meggaz­dagodtak. Különösen a görög függetlenségi háborút követően érhettek el magas pozíciókat (kormányzói vagy akár miniszteri hivatalokat is), miután a görögök nemkívánatos személyek lettek a Portánál (öke 2001, 72). Minthogy ők voltak azok, akikkel a külföldről jött diplomaták, kereskedők találkoztak, a nyugati országokban rendkívül torz, félrevezető kép alakult ki az örményekről, hiszen az Oszmán Birodalomban élő örmények nagy része vidéki földműves volt, akik rendkívül nyomorúságos körülmények között tengették életüket. Földjeiket gyakran elkobozták, a korrupt hi­vatalnokok és kapzsi adószedők elleni bármilyen akciót az állam elleni lázadásként értékeltek, valamint el kellett szenvedniük a kurd és cserkesz rablóbandák támadásait is (Hovannisian 1997, 204-206). Mindezen széttagoltság és elnyomás ellenére az örményeket az Oszmán Birodalom leghűségesebb alattvalóiként (millet-i sadika) tartották számon, és az előbb felsorolt problémák csupán a birodalom belügyeinek megoldandó kérdései közé tartoztak. Az örmények számára végzetes folyamat akkor kezdődött, amikor ezek a belügyi kérdések a nagyhatalmi politikai játsz­mák eszközévé váltak.

A probléma gyökerei

A XVIII. századra az Oszmán Birodalom helyzete alapvetően megvál­tozott. Pénzügyi nehézségek, a birodalom katonai erejének hanyatlása, területveszteségek, egy új, erős ellenség, Oroszország felbukkanása, majd pedig a francia forradalom szellemiségének hatásai újabb és újabb repedéseket okoztak a szilárdnak hitt alapokon. Magyarország és Erdély a Habsburgoké lett, Ukrajna és Podolia a lengyeleké, Móreát és Dalmá­ciát Velence szerezte meg, és az oroszok is hídfőállásra tettek szert a Fekete-tenger partvidékén, amelynek eredményeképpen majdhogynem kétszáz évig tartó háborúskodás vette kezdetét a két birodalom között. A nyugati hatalmak körében bevált módszer lett privilégiumokat követelni az oszmán földön élő keresztények számára, természetesen az ellen­fél gyengítése céljából. Így az 1774-es kücsük kajnardzsai békekötést követően az ortodox keresztények Oroszország védnöksége alá kerül­tek.¹ A XIX. század elejére a helyzet tovább romlott, ugyanis a szerbek lázadások sorozatát követően konkrét engedményeket csikartak ki az oszmán vezetéstől (Jelavich 1996, 178-187). Nemsokára a görögök is fegyvert ragadtak, és számottevő külföldi segítséggel ugyan, de 1829-re az Oszmán Birodalomtól független országot kiálthattak ki (Jelavich 1996, 196-201). Mindeközben az oroszok sem maradtak tétlenek. Az 1826-28-ban Perzsiával vívott háborúban megszerezték Kelet-örményországot és megalapították a Jereván-nahicseváni örmény kormányzóságot, ahová sokan települtek át az anatóliai örmény diaszpórából is (Halaçoğlu 2001, 13). Az 1828-29-es orosz-török háborúban történt meg először, hogy örmény nemzetiségűek harcoltak az oszmánokkal szemben az orosz hadsereg kötelékén belül. Ez a folyamat az 1877—78-as újabb orosz-török háborúban még inkább tetten érhető volt. A törökök csúfos kudarcával végződött konfliktusban az örmények komoly segítséget nyújtottak az oroszoknak, amit az is bizonyít, hogy az orosz—oszmán béketárgya­lásokat megelőzően több pontból álló követelést fogalmaztak meg és nyújtottak át az oroszoknak, továbbá az örmény pátriárka is felkereste az orosz tárgyalódelegációt. A követelések között szerepelt, hogy orosz fennhatóság alatt önálló örmény államot hozhassanak létre, vagy ha ez nem lehetséges, legalább Bulgáriáéhoz hasonló autonómiát kaphassa­nak (Halaçoğlu 2001, 13-14).

Végül az 1878. március 3-án, San Stefanóban aláírt béke 16. pontja kimondta, hogy az Oszmán Birodalomnak reformokat kell bevezetnie a kelet-anatóliai régióban, valamint meg kell védenie az örmény lakosságot a kurdok és a cserkeszek támadásaitól (Şaşmaz, 330). A béke révén a cári Oroszország tulajdonképpen rátette volna a kezét a kelet-anatóliai területekre, ami az angolok heves ellenállásába ütközött, hiszen semmi­képpen sem tűrhették, hogy az Indiával folytatott kereskedelmük szem­pontjából oly fontos közvetítő régió orosz kézre kerüljön. Ezért kellett hát egy újabb konferenciát összehívni, amelyre Berlinben került sor. A kontinentális egyensúly biztosítása érdekében az oroszoknak le kellett mondaniuk az említett török területekről, a törököknek azonban tartaniuk kellett korábbi vállalásaikat, jelesül az örmények védelmét, közigazgatási reformok bevezetését, valamint ezek betartásának nemzetközi ellenőr­zését (Şimşir 2001, 7).

Mint említettem, a keresztény kisebbségek és persze ezen belül az örmények politikai és egyéb okból való felkarolása kedvelt módszer lett a nyugati hatalmak körében. Ez az állítás hatványozottan igaz a XIX. század második felére, midőn a nagyhatalmi játszmák „adu ászává” vált az örmény millet. Az oroszok kelet-anatóliai területszerzési céljaikhoz használták őket, részint katonai segítséget nyújtva nekik, részint az Osz­mán Birodalmat belülről gyengítő lázadást vagy kémkedést várva el tőlük. Az angoloknak is szükségük volt rájuk, hogy a már említett kereskedelmi útvonalukat biztosítsák, és hogy az örmény kereskedőkkel továbbra is együttműködhessenek a rendkívül fontos áruk továbbjuttatásában. Az örményeknek pedig minden segítség jól jött ahhoz, hogy elérjék végre a reformok bevezetését, és valóra válthassák az önálló állam megterem­téséről szőtt álmukat. Ehhez persze nekik is cselekedniük kellett, és túl kellett lépniük azokon a szervezeti kereteken, amelyeket az oszmán ál­lam a kisebbségek megnyerése („oszmanizálása”) érdekében a tanzimat-reformok részeként alakított ki számukra. Ezeket az 1860-ban kiadott (és 1863-ban megerősített) szultáni rendelet (bizonyos értelemben az örmények „alkotmánya”) határozta meg, amely az örmény közösség élére egy választott, egyházi és világi jogokkal egyaránt felruházott nemzeti tanácsot vagy nemzetgyűlést állított (többek között a pátriárkát is ez választotta) (Dobrovits 2002, 50).

Az örmény forradalmi szervezetek

Az 1878-ban, Vanban alapított Fekete Kereszt Társaság volt az első olyan örmény forradalmi szervezet, amely nyíltan erőszakos módszerek alkalmazására buzdította híveit, és így kívánt engedményeket kicsikarni a kormányzattól (Halaçoğlu 2006, 18). Ezt követően sorra alakultak a hasonló szervezetek: az 1881-ben Erzurumban alapított A Haza Védel­mezői vagy a négy évvel később, szintén Vanban létrehozott forradalmi Armenakan Párt. A két legjelentősebb szervezet azonban a Forradalmi Hincsak Párt és az Örmény Forradalmi Szövetség, a Dasnakszutiun, más néven a Dasnak bizottság volt. Előbbit 1887 augusztusában, Genfben alapították, míg utóbbit 1890-ben Tbilisziben; egyvalamiben azonban hasonlítottak egymásra: mindkét csoport felkelés útján kívánta elérni Örményország függetlenségét (Şimşir 2001, 8). Az ehhez vezető legfőbb módszert a merényletekben találták meg. Az 1890-es évektől kezdődően sorozatosan hajtottak végre támadásokat kormányzati cél­pontok és civil személyek ellen, melyek célja a nyugati közvélemény figyelmének felkeltése volt. Ezek közül a két leghíresebb az Oszmán Bank ellen 1896. augusztus 26-án elkövetett támadás, valamint az Abdülhamid szultán ellen 1905. július 21-én végrehajtott sikertelen (ún. Yıldız-) merénylet volt. Mondhatjuk, hogy ezek elérték a kívánt célt, hiszen nagy nemzetközi felháborodás követte a tettesek kézre keríté­sét, majd a külföldi nyomásnak engedve az oszmán vezetés szabadon engedte az elfogott örményeket, akik ezek után külföldre távozhattak (Uras 1988, 763-783).

Az együttműködés éveitől a kitelepítésekig

Számtalan merénylet után a helyzet enyhülni látszott, mert a szultán­ellenes ifjútörök mozgalomban az örmény vezetők megértő fülekre ta­láltak. A kezdeti kapcsolatfelvételt követően olyannyira jó viszonyt ápolt egymással a két fél, hogy az 1907. december 27-én tartott II. Ifjútörök Kongresszusra már meghívást nyertek az örménység képviselői is, majd a II. Abdülhamid rezsimjének megbuktatását követően kikiáltott alkotmányos monarchia parlamentjében 14 képviselői helyet kaptak. Ezt követően a kormányzást egyre inkább kézbe vevő Egység és Haladás Társaság (majd később párt), valamint a Dasnak bizottság egészen az első világháború előestéjéig szorosan együttműködött, bár kapcsolatuk korántsem volt felhőtlen. Az örmények adanai lázadását, valamint a

Kelet-Anatólia felosztására tett újabb nyugati kísérletek támogatását a törökök nem nézték jó szemmel. A végső szakításra mégis csak a háború első pár hónapját követően került sor. A Sarikamisnál elszen­vedett súlyos vereség, valamint az antant Isztambul közelébe tervezett partraszállásának híre gyorsan terjedt a birodalmon belül, és az ilyenkor szokásos bűnbakkeresés célkeresztjébe végül az örmények kerültek. Bár az részben igaz, hogy az örmények Van városában kitört lázadása segítette az oroszok nyugati irányba történő előrenyomulását, továbbá olyan elszigetelt helyeken, mint pl. Zeytun, a besorozott örmények közül sokan dezertáltak, mégsem mondható, hogy az örménység egysége­sen antantbarát, egyben törökellenes fellépést tanúsított volna. Ennek ellenére 1915 februárjától megindultak az örményellenes szankciók első lépései. Ennek során az oszmán hadseregben szolgálatot teljesítő örmény származású katonákat lefegyverezték és munkaszolgálatra kö­telezték, az otthon maradt örményektől pedig megkezdték a náluk lévő fegyverek begyűjtését (Walker 1997, 245-246). Nem tudni pontosan mikor, de nagyjából 1915. február végén, március elején kezdődhetett meg az említett kormányzati félelmek okán a kilíkiai partok mentén élő örmények kitelepítése.² Az időközben egyre elkeseredettebb harcok­nak köszönhetően ezek a kitelepítések kezdtek nagyobb méreteket ölteni, míg végül sor került az isztambuli örmény vezetők április 24-ei letartóztatására.³ A 2.345 személy letartóztatása, majd vonaton történő deportálása nagyjából egybeesett az antanthatalmak Gallipolinál megin­duló, addigi legnagyobb szabású támadásával, valamint a Vanban lakó örmények hatóságok elleni lázadásával. Ugyanakkor nem mindenkire vonatkoztak ezek a kitelepítési parancsok. Isztambul és Izmir lakosai (kivéve a terrorista és nacionalista csoportok tagjai), az örmény kato­likus és a protestáns millet tagjai, az oszmán hadsereg örmény tagjai valamint azok családtagjai, végül pedig az állami közintézményeknél dolgozók mentességet kaptak (valamint egyes szandzsákközpontok örmény lakosai is) (Shaw 2000, 58). A kitelepítésre ítélt örmények nagy része gyalogosan volt kénytelen elhagyni otthonát, bár egyes helyeken több hetes felkészülési időt hagytak, hogy a helyieknek legyen idejük az alapvető ellátásukat biztosító élelmiszerek, állatok stb. felvásárlására, saját javaik eladására. Persze, ezeket sokszor már a város határában elrabolták tőlük. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a kitelepítések nem egységes forgatókönyv szerint zajlottak az ország különböző helyein. Míg a kilíkiai örmények nagy része többé-kevésbé sértetlenül, eseten­ként vonaton jutott el a számukra kijelölt szíriai végállomásokra, addig a kelet-anatóliai kitelepítettek nagy részét a helyi hivatalnokok, a fegyveres testületek tagjai, vagy a környéken ólálkodó nomád kurd rablóbandák le­mészárolták. Ugyanakkor el kell mondani, hogy a végcélként kijelölt szí­riai és iraki vilájetekben található táborokba megérkező „szerencsések” többsége sem élte meg a háború végét. A deportálásokat végül 1915. november 25-én a téli időjárásra való hivatkozással felfüggesztették, majd a következő év tavaszára nagyrészt beszüntették. Az áldozatok számát illetően csak durva becslésekbe bocsátkozhatunk, azonban a korszakot kutató, függetlennek mondható történészek között konszenzus látszik kialakulni abban a kérdésben, hogy ennek nagyságát nagyjából 600.000­-800.000 fő⁴ közé teszik.

A háború utáni évek

Bár a világháború befejezését követően voltak próbálkozások a gyil­kosságokban résztvevők kézre kerítésére, ezek nagyrészt eredmény­telennek bizonyultak. Igaz ugyan, hogy az Isztambult megszálló antant erők 118 korábbi vezetőt letartóztattak, majd Máltára küldtek, de őket végül a Sévres-i béke igazságtalansága miatt kitört török függetlenségi háború során elfogott angol tisztekre cserélték el.⁵ Emellett az újonnan felálló oszmán kormányzat is perek sorozatával igyekezett bizonyítani, hogy a bűnökért egyedül az előző vezetés a felelős. Végül ezek sem érték el a kívánt hatást, vagyis az antanthatalmak jóindulatának meg-szerzését.⁶ Egyedül az Oszmán Birodalmat háborúba vivő, majd 1918-ban hazájukból elmenekülő triumvirátus két tagját, Talat és Dzsemal pasát vonták felelősségre, őket azonban a bíróság helyett örmény merénylők golyói találták meg. A sok éves háborúskodásban kimerült nyugati hatalmak ezt követően nem kívántak további áldozatokat hozni az ügy felgöngyölítése érdekében, ezért a felelősség kérdése mind a mai napig komoly vitákra ad okot. Különösen igaz ez, ha megemlítjük, hogy 1923 után a modernkori Török Köztársaság megszervezésében és megszilárdításában több olyan egykori vezető is részt vett, akiket hábo­rús bűnökkel vádoltak, azonban az egyszerű emberek emlékezetében már csak későbbi, a törökök számára kétségtelenül dicső cselekedeteik maradtak meg. Ez a kettősség mind a mai napig rányomja a bélyegét az 1915-ös eseményekkel kapcsolatos diskurzusra, azt nem is említ­ve, hogy Törökország, amennyiben kellemetlen kérdésekről van szó, nem ismeri el jogelődjéül az Oszmán Birodalmat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a török függetlenségi háború alatt, amely elválaszt­hatatlanul összefonódott Musztafa Kemal „Atatürk” nevével, és amely mind a mai napig a modernkori török történelem legfényesebb diadala, az örménység képviselői a törökök ellenségeit támogatták. Sőt, olyan abszurd helyzet állt elő, hogy a nemzettársaik lemészárlásában aktív szerepet játszó kurdok vezetőivel egyenesen szövetségesi viszonyba kerültek, annak reményében, hogy egy esetleges oszmán vereséget követően mindkét fél önálló államot alakíthat. Bár az örmények végül elérték céljukat, a világháború alatt megkötött titkos egyezményekhez, valamint a Sévres-i békében előirányzottakhoz képest lényegesen ki­sebb területet kaptak, amely ráadásul nem sokkal később a Szovjetunió érdekszférájába került.

Az ideológiai harc kezdete

A rendkívül mozgalmas időszak után viszonylagos megnyugvást hoztak az 1920-30-as évek. A törökök el voltak foglalva az ország újjászervezé­sével, az európai mintákat követő Török Köztársaság megszilárdításával, míg az örmények új hazájuk megszervezéséhez, a szocialista alapokon nyugvó Örményország kialakításához fogtak hozzá. Bár voltak kisebb összetűzéseik, így pl. egy alkalommal a törökök sikeresen lobbiztak Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja című regényének filmre vitele ellen (Lewy 2005, 263), az igazi ideológiai küzdelem a második világháborút követően vette kezdetét. Ennek különösen nagy lökést adott a náci háborús bűnök miatt az Egyesült Nemzetek Szervezete által 1948. december 9-én elfogadott Egyezmény a genocídium bűntettének megelőzéséről és büntetéséről. Az 1951. január 11-én életbe lépett, és a török kormány által is ratifikált irat kimondta, hogy genocídiumnak minősül: „Egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjainak megölé­se, gyermekeik elhurcolása és olyan körülmények közé kényszerítése, ami nyilvánvalóan a fizikai megsemmisülésükhöz vezet” (Armenian Claims 1999, 27). Ezt követően egyre többen, de legfőképpen a nyugati országokba menekült örmény diaszpóra tagjai követelték, hogy a török kormány ismerje el felelősségét az első világháborús eseményekkel kapcsolatban. Törökország erre nem volt hajlandó. A helyzet azonban ennél bonyolultabb volt. A kétpólusú világrend kialakulását követően Tö­rökország a Nyugat legkeletibb védőbástyája lett, így a Szovjetunió elleni harcban kiemelt fontosságot tulajdonítottak Ankara együttműködésének. Ennek is köszönhető, hogy az országot – a görögökkel együtt – 1951-ben beléptették a NATO-ba. Ekkorra már a CIA emberei is török földön voltak, és az elkövetkező évtizedekben rendkívül aktívan vették ki részüket a baloldali térnyerést megakadályozó katonai puccsokból, politikai indít­tatású gyilkosságok és merényletek megszervezéséből (Ganser 2005, 224—244). Éppen ezért Amerikának nem állt érdekében bolygatni az 1915-ben történteket, annak ellenére sem, hogy az országban jelentős számú, igen erős gazdasági potenciállal bíró örmény kisebbség élt. Erre majd csak a hidegháború enyhülését követően, vagyis az 1970-es évek közepén került sor, amikor az Egyesült Államok képviselőháza nemzeti gyásznappá nyilvánította április 24-ét. Ezzel egy időben azonban maguk az örmények gondoskodtak arról, hogy a világ ne feledkezzen meg róluk. Az ASALA nevű örmény terrorcsoport ugyanis 1973 és 1985 között több tucat merényletet hajtott végre török diplomaták ellen, sőt, bombát dob­tak Stanford Shaw házára is, aki az 1977-ben megjelent History of the Ottoman Empire and Modern Turkey című munkájában tagadta, hogy az oszmánok genocídiumot hajtottak volna végre a háború során. A rengeteg áldozatot követelő akcióikkal csupán a nyugati közvélemény nyomására hagytak fel, miután az Orly repülőtéren elkövetett merényletük több ár­tatlan francia civil életét követelte (Şimşir 2001, 65).

A hidegháború utáni évtizedek

A Szovjetunió felbomlását és a kétpólusú világrend megszűnését kö­vetően az örmény-török kapcsolatok történelmi mélypontra jutottak, midőn a két egykori szovjet tagállam, Örményország és Azerbajdzsán szinte azonnal háborúba keveredett egymással. A Karabağ tartományért 1993-ban kitört harcokban Törökország természetesen a szintén a törökséghez tartozó azerieket támogatta, míg Oroszország az örmények mellé állt. A véres incidens következményeként a török-örmény határt lezárták és áthatolhatatlan védelmi rendszert húztak fel annak mentén, amely a mai napig elzárja a két ország közös határszakaszát. Az örmény győzelemmel zárult háborút követően az addig sem felhőtlen török­örmény viszony még inkább megromlott, és ennek hatásai világszerte érzékelhetők voltak. Az egyre fokozódó törökellenes kampány részeként Franciaországban bíróság elé állították Bernard Lewis nemzetközi hírű történészt, aki a Le Monde-ban azt nyilatkozta, hogy az ő tudomása szerint nincs egyértelmű bizonyíték, amely alátámasztaná, hogy az első világháborús török kormány genocídiumot hajtott volna végre az örmé­nyek ellen. Bár a bíróság csak jelképes büntetést szabott ki rá, szakmai berkekben komoly vita kezdődött arról, hogy egy történész kutatásokra alapozott kijelentése képezheti-e bírósági eljárás tárgyát (Adalian 1997, 99-122). A folyamat zárásaként a francia nemzetgyűlés, ahogy később más országok törvényhozó testületei is, népirtásnak minősítette az 1915-ben történteket, magukra haragítva ezzel a teljes török társadalmat és politikumot. Természetesen ezeket a támadásokat egy idő után Törökor­szág sem szemlélte tétlenül, ezért komoly anyagi forrásokat felhasználva irtózatos mennyiségű könyvet, forráskiadványt, tanulmánykötetet adtak ki, amelyben igyekeztek bizonyítani, hogy az örmények már a világháború előtt és alatt is összejátszottak az Oszmán Birodalom ősi ellenségével, Oroszországgal, s így a kitelepítések kapcsán csupán jogos önvédelem­ről, egy „háború a háborúban”-helyzetről beszélhetünk.

Az örmény-török kapcsolatokban az igazi változást végül a 2000-es évek hozták meg, amelynek katalizátorai közül hármat érdemes kiemel­ni. Egyrészt Törökország Európai Uniós csatlakozási tárgyalásainak megkezdését, amire 1999-ben került sor. Ennek során Törökország kénytelen szembenézni azzal, hogy a nyugati országok szimpátiájának elnyeréséhez a számára kényes kérdésekben is nyitottnak kell lennie. Ezt nagyban segíti a 2002 óta hatalmon lévő AK Parti politikai irányvonala, melyet demokratikus nyitás (demokratik açılım) néven szoktak emlegetni. Az Ahmet Davutoğlu vezette külügyi tárca által felvázolt irányvonal arra törekszik, hogy Törökország rendezze viszonyát a környék országaival, így természetesen Örményországgal is. Ennek első lépése a futball­diplomácia keretein belül valósult meg, amelyre a 2010-es dél-afrikai futball világbajnokság selejtezőinek sorsolását követően nyílt lehetőség. Az azonos csoportba került örmény és török nemzeti tizenegy idegenbeli fel­lépésére a két ország köztársasági elnökei is ellátogattak, így 2008-ban Abdullah Gül Jerevánban, míg egy évre rá Szerzs Szargaszján Bursában tekintette meg futballválogatottja fellépését. A közeledési folyamat legna­gyobb eseményére végül 2009. október 10-én Zürichben került sor, ahol a két ország külügyminisztere, Ahmet Davutoğlu és Edward Nalbandian szerződést írtak alá, amelyben megállapodtak, hogy a két nép viszonyát terhelő kérdéseket ezután tárgyalásos úton kívánják rendezni. Az ál­lamközi egyezmény ezenkívül kitért a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok újrafelvételére, a két ország között húzódó határszakasz megnyitására, valamint egy történészekből álló vegyesbizottság felállítására, amelyben a két ország szakemberei mellett nemzetközileg elismert külföldi kutatók is részt vehetnek. A bizottság feladata az örmény—török kapcsolatok „történeti dimenzióinak” feltárása lesz. Mindezen folyamatokat azonban nagyban segítette az Egyesült Államok által megindított iraki invázió, ugyanis az arab világban terjedő amerikaellenesség miatt Törökország egyre inkább a régió vezető hatalmává válik.

Társadalmi változás és változatlanság

Az örmény—török kapcsolatok hivatalos oldalának alakulásán túl érde­mes röviden szólni a konfliktus társadalomra gyakorolt hatásairól is. Kívánatos lenne azt mondani, hogy mindkét országban többségben vannak azok, akik a viszony normalizálására törekednek, ám sajnos a helyzet egyelőre nem ennyire biztató. Bár tény, hogy az elmúlt évekből találunk pár példamutató kezdeményezést, általánosságban elmondható, hogy az örmény és török emberek meglehetős ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt. Példa erre a mai napig aktív Dasnakszutiun Párt által szervezett tüntetés, amelyet a 2009-es államközi szerződés megkötése idején tartottak. Ennek során azt követelték, hogy Örményország addig semmiféle hivatalos kapcsolatot ne létesítsen Törökországgal, amíg az nem ismeri el, hogy másfél millió örmény haláláért közvetlen felelősség terheli. Itt ki kell emelni, hogy az örmény közfelfogás szerint a török kormány intézkedései következtében másfél millió ember lelte halálát, amely szám egy háború utáni patriarchátusi jelentés nyomán terjedt el, és ezt a hiedelmet a legújabb kutatások eredményei sem tudták megkérdőjelezni.⁷ A török közvélekedés természetesen ezzel teljesen ellentétes. Az oktatás révén a társadalom széles rétegeibe beleneveltek szerint az örmények hálátlanul elárulták azt az Oszmán Birodalmat, amely évszázadokig lehetőséget biztosított számukra arra, hogy béké­ben és biztonságban gyarapodhassanak. Ráadásul aktívan részt vettek a birodalom felosztására tett kísérletekben, majd pedig a függetlenségi háború során is az ellenséget segítették. Ha mindezekhez hozzávesszük a hagyományos muszlim-keresztény ellentétet is, érthetővé válik, hogy miért annyira mélyen gyökerező az örmények iránt érzett ellenszenv.

Ennek egyik legszélsőségesebb példája az Isztambulban tevékenykedő örmény származású történész, Hrant Dink ellen 2007-ben végrehajtott gyilkos merénylet volt.

Vannak azonban a közelmúltból bizakodásra okot adó jelek is. Az első ilyen a 2005-ben a Bilgi Egyetemen (Isztambul) tartott konferencia volt, amely az örmény-török kapcsolatok alakulását tárta fel, a szokásosnál kiegyensúlyozottabb keretek között. Ugyan szórványos tüntetések kialakultak az esemény kapcsán, mégis ez volt az első, szakmailag is mértékadó összejövetel, amelyet török földön rendeztek erről a kényes témáról. Érdekesen alakult annak a 2008-ban felállított szobornak a sorsa is, amelyet a két nép megbékélése jegyében emeltek a török-örmény határ közelében. A kettéosztott alakot szimbolizáló szobor csupán három évig maradhatott a helyén, ugyanis helyiek egy csoportja, arra hivatkoz­va, hogy a 35 méter magas szobor árnyékot vet egy muszlim szentélyre, indítványozta annak elbontását. Bár neves művészek tiltakoztak a bontás ellen – egyiküket késsel meg is sebesítették -, 2011 tavaszára megkezd­ték a műalkotás eltávolítását. Ennél sokkal nagyobb sikert ért el néhány egyetemi professzor kezdeményezése, akik egy internetes oldalon várták azok aláírását, akik „nem maradnak közömbösek az örmények 1915-ös katasztrófája iránt”, és akik a csatlakozással kijelentik, hogy „osztozom örmény testvéreim érzéseiben, bánatában, és bocsánatot kérek tőlük” (Dündar 2009, 19). Ugyan a több mint 70 milliós lakossághoz képest elenyészőnek tűnhet, de ebben a helyzetben a több tízezres aláírói szám is szép eredménynek számít. Végül pedig meg kell emlékezni arról a formabontó és egyedülálló kezdeményezésről, melynek során ember­jogi aktivisták és művészek 2010. április 24-e alkalmából a Haydarpaşa állomás mellett megemlékezést tartottak. A főleg törökök részvételével lezajlott főhajtást oda szervezték, ahol 95 évvel korábban vonatra rakták a letartóztatott isztambuli örmény vezetők első csoportjait.

Genocídium vagy sem

Nehéz száz év távlatából egy történeti eseményről úgy véleményt formálni, hogy az időközben politikai és ideológiai harcok martaléka lett. Ezáltal a kort kutató történészeknek szembe kell nézniük azzal, hogy véleményükkel megsérthetik egyik vagy másik fél érzékenységét. Úgy gondolom, száz év után itt volna az ideje, hogy a hagyományos bűnös vagy ártatlan, jó vagy rossz besorolás helyett inkább a tények tanulmányozására szorítkozzunk. Tény, hogy az idáig megismert, általánosan elfogadott dokumentumok alapján semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy az Oszmán Biro­dalom kormányzatának felső vezetése előre eltervezte volna az örmények elleni mészárlásokat. A tények részletes tanulmányozása után beláthatjuk, hogy ezt a feltételezést egyelőre a bizonyítékok hiánya mellett a józan ész is alátámasztja. Gondoljunk csak arra, hogy sokan annak ellenére genocídiumnak nevezik az első világháború során elrendelt kitelepítési parancsokat és intézkedéseket, hogy azok a jelenleg feltárt adatok szerint ellentmondanak a fentebb már említett ENSZ-nyilatkozatnak. A népirtás leírása ugyanis tartalmaz egy fontos kitételt, mely szerint a megsemmisítés szándéka „a teljes lakossággal szemben” kell, hogy fennálljon (Armenian Claims 1999, 27), ugyanakkor korábban már említettem, hogy több város örmény lakossága (Isztambul, Izmir) és több örmény közösség (katolikus örmények) többé-kevésbé sértetlenül vészelte át a háborús éveket.⁸ Emel­lett a központi tervezésnek szintén ellentmond, hogy a visszaemlékezések és a túlélők elbeszélései jelentős regionális eltéréseket mutatnak, és a kormány helyett inkább a helyi vezetőket és lakosokat teszik felelőssé az elkövetett gyilkosságokért. Végül pedig érdemes azon is elgondolkodni, hogy az a kormányzat, amely télen saját, féltve őrzött katonáit meleg ruha nélkül küldte el harcolni a kaukázusi frontra, vajon képes lehetett-e előre, titokban megszervezni és végrehajtani egy teljes etnikum megsem­misítését? Mindezen okok alapján úgy tűnik, a török kormányzat egész egyszerűen egy azonnali választ akart adni a birodalom összeomlásával fenyegető örmény akciókra, amelynek következményeivel egyáltalán nem volt tisztában. A birodalmi bürokrácia képességein jóval túlmutatott az ennyi ember mozgatásával és elhelyezésével járó feladat, amelynek megszervezésében csúfos kudarcot vallott. Ugyanakkor ezzel el is érkez­tünk a másik lényeges kérdéshez, a felelősséghez. Annak ellenére, hogy az eddigi bizonyítékok nem utalnak népirtásra, nem lehet kétséges, hogy a több százezer ember halálát okozó döntések felelőseit a legfelső politikai körökben kell keresni. Attól a pillanattól kezdve, hogy az örmények ki- és áttelepítését elrendelték, a törvény hatálya alá eső minden egyes emberért a kormány és annak helyi képviselete vált felelőssé. Így tehát egyértelmű, hogy a több mint félmillió örmény halottért a gyilkosságok elkövetői, va­lamint az azokra felbujtó helyi vezetők és párttagok mellett a kormányt irányító és Törökországot a háborúba beléptető triumvirátus, Enver, Talat és Dzsemal pasa is felelős volt.

Utószó

Rengeteg mindennek kell még változnia ahhoz, hogy e közel százéves konfliktusnak a feloldása megtörténjen. Persze, a legjobb gyógyír az idő lesz, de mint az a mottóból kitűnhetett, a két nép időfelfogása gyökeresen eltér egymástól. A törökök könnyebben átlépnek a múlt árnyain, a múlt­hoz fűződő meglehetősen hektikus viszonyuk lehetővé teszi számukra, hogy inkább előre tekintsenek. Ezzel szemben az örmények számára nehéz a továbblépés, sokkal erősebb kapcsolatuk van a múlttal, s múlt­juk a jelenben él tovább, ezért igen nehéz egy hasonló méretű tragédiát feldolgozniuk. Ráadásul hozzá kell tenni, hogy a világon élő örmények csak kevesebb, mint harmada él Örményország területén, így az idegen honba szakadt kb. hét millió örmény számára a kultúra és a vallás mel­lett a történelem szolgál igazi kapocsként. Ismét Elif Şafakot idézve: „A diaszpórában élő örmények között vannak olyanok, akik azt akarják, hogy a törökök soha ne ismerjék el a népirtást. Mert ha a törökök elismernék, azzal kirántanák a lábunk alól a talajt, és kioldanák a minket összetartó legerősebb és talán egyetlen köteléket. Ahogy a törökök megszokásból tagadják az elkövetett jogtalanságokat, az örmények is minden erejükkel ragaszkodnak ahhoz, hogy emlékezzenek rájuk, mert megszokták az »el-nyomott« identitást. Úgy tűnik, mindkét félnek meg kell változnia. Mindkét félnek olyan begyöpösödött dogmái vannak, amiktől sürgősen meg kell szabadulniuk.” (Şafak 2009, 337) Csupán remélhető, hogy a dogmáktól való megszabadulás folyamata nem fog újabb száz évet igénybe venni.

Jegyzetek

¹ Franciaország már az 1740-es ún. kapitulációs szerződésben megkapta a jogot, hogy az Oszmán Birodalomban élő katolikusok védnöke legyen. (Matuz 1990, 161-162)

² Egészen az antantnak a szorosok elleni offenzívájáig a török kormány nem tud­ta, hogy honnan várható a támadás, ugyanis komolyan felmerült egy esetleges kilíkiai partraszállás terve is.

³ Ezért tartják az örmények minden év április 24-én az áldozatok emléknapját.

⁴ Ezek közé tartozik többek között Guenter Lewy, Taner Akçam, Fuat Dindar, Justin McCarthy, Eric J. Zürcher, Bernard Shaw stb. Ettől jelentősen eltérő ada­tot ad meg Yusuf Halaçoğlu, aki az áldozatok számát 56 000-re teszi, valamint Vahakn N. Dadrian, aki 1.500.000 halottal számol.

⁵ Az elhurcolt egykori vezetők közül sokan kétségtelenül bűnösök voltak, míg egy részük, mint például Ziya Gökalp, csupán azért lett fogoly, mert a háború alatti kormányzatban szerepet vállalt, ugyanakkor a katonai akciókhoz semmi köze nem volt. 1921-es elengedésük után többen az ikinci Grubu nevű, Musztafa Kemal ellenzékének számító pártban vállaltak kisebb-nagyobb szerepet. Rész­letesebben lásd: Şimşir (2008).

⁶ A török átmeneti kormány által indított vizsgálatok és katonai törvényszéki eljárások részletes leírását lásd: Akçam (2006).

⁷ Ahogy korábban már említettem, a halálos áldozatok száma kb. 600 000-800 000 ember között lehetett. A másfélmilliós szám azért sem túl valószínű, mert mértékadó kutatások szerint a XIX. század fordulóján összesen ennyi örmény élt az Oszmán Birodalom területén.

⁸ Természetesen volt rá példa, hogy katolikus örményeket is kitelepítettek, va­lamint Isztambulból is vittek el örményeket, de ezen közösségek tagjai nagy részének nem esett bántódása.

Felhasznált irodalom

Adalian, Rouben Paul 1997: The Ramification in the United States of the 1995 French Court Decision on the Denial of the Armenian Genocide and Princeton University. Revue du monde arménien moderne et Contemporain 3.

Akçam, Taner 2006: A Shameful Act. New York, A Holt Paperback, Armenian Claims and Historical Facts. (1999) Ankara

Bardakjian, Kevork B. 1982: The Rise of the Armenian Patriarchate of Constan­tinople. In: Benjamin Braude – Bernard Lewis (Eds.): Christians and Jews in the Ottoman Empire. The Functioning of a Plural Society. Vol. 1. The Central Lands. New York – London

Dobrovits Mihály 2002: örmények az Oszmán Birodalomban. In: Örményország kincsei. Titkok az Ararátról. Budapest, Hamvas Intézet

Ganser, Daniel 2005: NATO's Secret Armies. Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. London

Génocide Arménien: le scénario. Entretien avec Fuat Dündar. LHistoire 341/Avril (2009) 19.

Halaçoğlu, Yusuf 2001: Ermeni tehciri ve gerçekler (1914-1918). Ankara, Türk Tarih Kurumu Basımevi

Halaçoğlu, Yusuf 2002: Facts on the Relocation of Armenians. Ankara, Turkish Historical Society Printing House

Halaçoğlu, Yusuf 2006: Sürgünden soykırıma. Ermeni iddiaları. İstanbul, Babıali kültür yayıncılığı

Hovannisian, Richard G. 1997: The Armenian Question in the Ottoman Empire, 1876-1914. In: The Armenian People from Ancient to Modern Times. Vol II. Foreign Dominion to Statehood: The Fifteenth Century to the Twentieth Century. Edited by Richard G. Hovannisian. New York, St. Martin's Press

Jelavich, Barbara 1996: A Balkán története. 1. kötet. Budapest, Osiris Kiadó

Lewy, Guenter 2005: The Armenian Massacres in Ottoman Turkey. Salt Lake City, A Disputed Genocide. The University of Utah Press

Matuz József 1990: Az Oszmán Birodalom története. Budapest, Akadémiai Kiadó

Nagy Kornél 2002: Az örmény etnogenezis. In: Örményország kincsei. Titkok az Ararátról. Budapest, Hamvas Intézet

Öke, Mim Kemal 2001: The Armenian Question. Ankara, Turkish Historical Society Printing House

Şafak, Elif 2009: Az isztambuli fattyú. Budapest, Európa Kiadó

Şaşmaz, Musa: Legitimacy of the Emergence of the Armenian Question. http://dergiler.ankara.edu.tr/dergiler/19/868/11028.pdf

Shaw, Stanford J. 2000: From Empire to Republic. The Turkish War of National Liberation 1918-1923. A Documentary Study. Vol. I. Ankara, Türk Tarih Kurumu Basımevi

Şimşir, Bilal N. 2001: Az örmény terrorizmus az elmúlt évszázadban. Budapest, Terebess Kiadó

Şimşir, Bilal N. 2008: Les déportés de Malte et les allégations armeniennes. Ankara

Turan, Osman 1971: Selçuklular Zamanında Türkiye. İstanbul

Uras, Esat 1988: Armenians in History and the Armenian Question. İstanbul, Documentary Publications

Walker, Christopher J. 1997: World War I and the Armenian Genocide. In: Richard G. Hovannisian (Ed.), The Armenian People from Ancient to Modern Times. Vol. II. Foreign Dominion to Statehood: The Fifteenth Century to the Twentieth Century. New York, St. Martin's Press

„úgy cselekedni, mintha nem lenne állam” (C. W. Mills parafrázis)

Egyesek időnként úgy viselkednek, mintha nem lenne állam. Nem fizet­nek meg adókat. Feketén vállalnak munkát. Számla nélkül vásárolnak. Stb. Vagyis úgy viselkednek, mintha nem lenne állam. Pontosabban: úgy viselkednek, mint akik nem akarnak tudomást venni az állam léte­zéséről.

Egyes államok időnként úgy viselkednek, mintha nem is lennének. Nem gondoskodnak az állampolgáraik létbiztonságáról: nem nyújtanak számukra védelmet és megélhetést. Nem gondoskodnak a biztosítottak egészségügyi ellátásáról. Nem fizetik ki a nyugdíjasok nyugdíját. Nem fizetik ki az állami alkalmazottak bérét. Stb. Az államok időnként úgy vi­selkednek, mintha nem léteznének. Pontosabban: olyan intézményekként viselkednek, mint amelyek nem tekintik feladatuknak az állampolgáraikkal szembeni kötelezettségeik teljesítését. Vagyis ebben a vonatkozásban nem létezőnek mutatják magukat.

Egyes államok időnként ténylegesen nem léteznek, mert összeom­lanak.

***

Néhány könyv, film, újságcikk címe a legutóbbi időkből: Összeomlás; Összeomlás után; Totális összeomlás a láthatáron; A gazdasági összeomlás elkerülhetetlen; Az összeomlás forgatókönyvei; A 2008-as összeomlás és következményei; Egy új kor hajnalát vagy az összeomlás végnapjait éljük?; Környezeti összeomlás és kút.

Manapság sokat lehet hallani, olvasni különböző összeomlásokról. Közöttük több olyan, nagyléptékű összeomlásról is, amelynek bekövetke­zése a nem túl távoli jövőben várható. Némi túlzással: korunk a prognosz­tizált összeomlások kora. Viszont, ha valamilyen súlyos fenyegetettségről szóló jövendölés nem puszta riogatás, hanem az előregondolkodás igényével megfogalmazott aggodalom, akkor több vonatkozásban is hasznos lehet a komolyan vétele.

Az előrelátás egyik pozitív hozadéka, hogy segít elébe menni a baj­nak, és mérsékli a várható katasztrófa pusztító következményeit. Sőt, esetleg lehetővé teszi az elkerülését. A jövőre vonatkozó kalkulálás egy másik hozadéka: gondolatilag (de akár gyakorlatilag is) felkészíthet arra az esetre, ha valamilyen katasztrófa, összeomlás bekövetkezik, és az utána kialakult helyzetben kell cselekedni. Arra az esetre, amikor a töb­bé-kevésbé előreláthatóan megváltozott körülmények között kell talpon, illetve életben maradni.

1. Jövendölések összeomlásokra

1.1. Planetáris összeomlás

Az utóbbi évtizedekben megszaporodtak azok a jelzések, amelyek szerint az emberiség a pusztulásába rohan. Gyorsított ütemben éli fel a civilizációhoz szükséges nyersanyagokat és energiaforrásokat. Gyorsuló ütemben rombolja az emberi élethez szükséges természeti környezetet (szennyezi az ivóvízkészletet, a termőtalajt, a levegőt, a földi klíma radi­kális átalakulását idézi elő stb.). A felsejlő negatív jövő: az embermentes Glóbusz.

A Római Klub megbízásából 1972-ben készült könyv, A növekedés határai hozzávetőlegesen harminc évben számolta azt az időt, ameddig még meg lehet fékezni az emberiség önpusztítását. Utána a folyamat visszafordíthatatlan. Egy újabb figyelmeztetés szerint „A Föld lakossága drasztikus változások előtt áll: az afrikai kontinensről mintegy százmillió ember menekül majd Európába, a természeti csapások mindennapossá válnak, a bolygó átalakulása pedig megállíthatatlan lesz. Húsz évünk maradt, hogy tegyünk ellene valamit.” „A bolygó léte a tét. Csökkenteni kell az olajtámogatásokat” – riogat egy friss elemzés. Mások már jóval régebben ennél kategorikusabban fogalmaztak. Például Síklaky István 1990-ben. „Kevés az idő. Ha nem tiltják be hamarosan teljesen a kőolaj kitermelését, akkor nem lesz sem kommunizmus, sem kapitalizmus. Mert nem lesz emberiség.”

Milyen reagálások történnek ezekre az „ijesztgetésekre”?

– Vannak, akik egyáltalán nem ijednek meg. Sőt, viccelődnek az elemzők által emlegetett fenyegetéseken. Vagy arra hivatkoznak, hogy ez olyan veszély, amelyet technikai fejlesztésekkel biztonságosan el lehet hárítani. Vagy úgy gondolkodnak, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”: az ő életükben még nem következik be komolyabb katasztrófa. (És „utánunk a vízözön”.)

– Vannak, akik nagyon komolyan veszik az „ijesztgetést”, és meg­próbálnak mindent megtenni a környezetpusztítás csökkentéséért – a maguk közvetlen hatáskörében. (Takarékoskodnak a termékekkel és nyersanyagokkal, csökkentik az energiafogyasztásukat, szakszerűen ke­zelik a veszélyes hulladékot, szelektíven gyűjtik, illetve újrahasznosítják a háztartási szemetet stb.) Mivel azonban a nagy környezetszennyezőknél

nem találkozni hasonló eltökéltséggel (nem csökken a légi közlekedés, a szénhidrogén-bányászat, növekszik az ipari szennyezés, a széndioxid­-kibocsátás), a sok-sok kis – mégoly lelkes – takarékossági, újrahasz­nosítási stb. próbálkozás a Glóbusz szintjén „nem oszt, nem szoroz”. Az egyes tünetek orvoslására koncentrálás gyakorlatilag a kiváltó okok megerősítését (újratermelését) eredményezi.

– Vannak, akik komolyan veszik azt a problémát, hogy látványosan megbillent az emberiség igényei és a Föld ellátó képessége közötti korábbi egyensúly. A földi klíma egyensúlyának megbomlását is komo­lyan veszik. Az egyensúly helyreállítását pedig az azt károsító termelés radikális csökkentésével kívánják elérni. (Mondhatni: a jelzett jövőt aktivitással próbálják keresztezni és elkerülni, a katasztrófát megelőző cselekvéssel elhárítani.)

1.2. A világgazdaság összeomlásának bizonyossága

1988-ban írta Guy Dauncey – Összeomlás után című könyvében – a következőket: „Előfordulhat, hogy Amerika képtelen lesz megküzdeni együttes külkereskedelmi és költségvetési deficitjével, a piacok pedig a menekülés mellett döntenek, valamelyik harmadik világbeli adósállam vezetést válthat, és teljesen megtagadhatja a további törlesztést, a japá­nok vagy az arabok úgy határozhatnak, hogy a dollárárfolyam valószínű zuhanása miatt hirtelen kivonják pénzüket az amerikai bankokból, a hatalmas mértékben túlárazott japán, vagy tajvani tőzsde hirtelen összeomolhat, egy váratlan természeti vagy környezeti katasztrófa súlyos gazdasági következményekkel járhat. Hogyha a fenti események bár­melyike bekövetkezne, az 1987. októberi megingásnál jóval komolyabb bukást idézne elő. Egy jövőbeli összeomlás recesszióhoz vezethet, mivel a befektetők kivárják, amíg ismét biztonsággal tehetik pénzüket kockára, a termelők pedig visszafogják a termelést, hogy a túl nagy raktárkészlet­ből eredő veszteséget elkerüljék. Ha rövidesen nem állnak rendelkezésre meghatározó világméretű megoldások, a recesszió válsággá mélyülhet, ahogyan az elbocsátások miatt a vásárlóerő tovább csökken, még jobban visszafogva a termelést. Azoknak, akik ebben a helyzetben képtelenek kifizetni nagy hiteltartozásaikat, bírói végzéssel kell szembenézniük (mennyi van most az Ön hitelkártyáján?), akiknek pedig nagyok az ingatlanterheik, birtokból való kizárással és kilakoltatással számolhatnak (mennyi jelzálogkölcsönt törleszt Ön havonta?). Hirtelen megemelkedne a munkanélküliek és a hajléktalanok száma.” Dauncey annak érdekében írja a könyvet, hogy a megjósolható „gazdasági viharral” szembeni me­nedékek megteremtésére ösztönözzön. Valójában azonban a helyzet sokkal súlyosabb a szerző által jelzettnél.

Korunk világgazdasági rendszerének motorja a növekedés. A rendszert a felhalmozás élteti. Létezésének, fennmaradásának elengedhetetlen

feltétele a gazdasági gyarapodás. E növekedés végső forrása a bérmun­kán alapuló tőkés termelés. A termelés – a bérmunkásokat alkalmazó termeltető szempontjából – profitszerzés céljából történik.

A rendszer objektív (azaz a szereplők szándékaitól független) logikája megköveteli, hogy a termelési kapacitások maximálisan ki legyenek hasz­nálva. A létrehozott technikával szemben egyfajta „ellátási felelősség” áll fenn: a termelési eszközöket folyamatosan el kell látni táplálékkal. (A kihasználatlan termelési kapacitás: pazarlás.) Ugyanakkor a modern gazdaság többet képes termelni, mint eladni. A növekedési kényszerűség miatt állandósul a mechanikus tömegtermelésből fakadó túltermelés, ami – különböző formákban – periodikusan a felszínre tör.

A kapitalizmus – mint világrendszer – levetkőzhetetlen sajátossága: végtelen növekedési kényszer véges térben. A rendszer megoldhatatlan feladatra vállalkozik: a végesben akarja a végtelent. Ez a szisztéma – mivel gazdasági növekedés nélkül hosszútávon nincs kapitalizmus – lo­gikai szükségszerűséggel kudarcra van ítélve. Elméleti bizonyossággal előrelátható a tőkés gazdaság elenyészése. Nem tudható, hogy pontosan mikor, nem tudható, hogy pontosan hogyan, de a növekedéskényszeren alapuló profitrendszer sem lépheti át a végső korlátait. Bizonyos határo­kon túl nem reformálható.

A profitszerzés lehetőségei végesek: forrásai előbb-utóbb kimerülnek. Bekövetkezik valamiféle gazdasági „öngyulladás”, amely fölégeti magát a rendszert. (Az egyik – manapság népszerű – hipotézis szerint ez úgy megy végbe, hogy leállítják azokat az alapvető termeléseket, amelyeknél a piaci bevétel nem fedezi a megfizetendő környezeti költségeket: az államilag, illetve nemzetközileg előírt, kivetett adókat). Onnantól pedig más módon („összeomlás utáni” módon) kell, mert csak más módon lehet termelni és élni.

Áruhegyek és a négy tűzoltó (történelmi betét)

A tőkés rendszer működtetésében az egyik fő feladat a mértéktelen (vagy­is fizetőképes vásárlói kereslet nélküli) tömegtermelés során keletkező áruhegyek „öngyulladásának” elkerülése, megakadályozása. A rendszer története – egyik metszetében – a túltermelést okozó növekedéskény­szer miatti detonáció hárításának, minél későbbi időpontra kitolásának története. A hárítás, halogatás fő eszköze egyfajta gazdasági „tűzoltás”, ami egyaránt kiterjed a „lángba borulás” megelőzésére és a „lángok” megfékezésére. A „tűzoltók” feladata: különböző rafinált módszerekkel eltüntetni az egyre halmozódó áruhegyeket. Újabb és újabb tűzoltási kísérlet – a kiváltó okok ismételt újratermelése, fenntartása mellett.

– Az államok különböző eszközökkel (jogszabályok, piacszabályozás, aktív tőkés szerepvállalás stb.) segítik a termelői profit képződését. Állami háttér nélkül a növekedésre alapozott gazdaság hamarosan megbénulna.

A tőkésállam az öngyulladással fenyegetett profitrendszer tűzoltója. A piaci vásárlóerőt gyarapító munkáltatóként, megrendelőként, közvetlen vevőként segíti elő a túltermelés okozta piaci robbanás elodázását.

– A döntően a reklámtőke (valamint a rendszer működésében érdekelt adószedő állam) által fenntartott média is fontos szerepet játszik a ter­melői profit képződésében. Médiareklámok (sajtó, rádió, televízió, plakát, internet) nélkül az előállított áruk jelentős része nem találna vevőre. A mé­dia divatteremtéssel járul hozzá a termelői profit realizálásához: szerepe az eladáshoz nélkülözhetetlen vásárlói vágyak, tömegigény mesterséges felkeltése. Fő gazdasági szerepe – az adott rendszeren belül – az eladás lélektani hátterének, feltételeinek megteremtése, megszervezése. Ha elzáródnak a sűrűn változó vágyak felkeltésének (a vágytermelésnek) a csatornái, a rendszer megbénul. Ennyiben a reklám, az árupropaganda révén a média is a profitrendszer tűzoltója. A reklámozás akadályozása: a tőkés rendszer működésének hátráltatása.

– A kereskedelem gazdasági feladata: a felkeltett tömegigény kiszol­gálása árutömeg helybehozásával. A kereskedőtőke az eladás térbeli megszervezésével járul hozzá az áruhegyek koptatásához. Ennyiben ő is a profitrendszer tűzoltója. A tömegtermelést is megfojtja, ha a kereske­delem valami miatt megbénul – például mert nyomasztóan megdrágulnak az áruszállítás költségei („többe kerül a leves, mint a hús”). A kereskedés (forgalom) akadályozása: a tőkés rendszer működésének bénítása.

– A banktőke elsősorban pénz (korunkban jelentős részben fiktív, fedezet nélküli pénz) kölcsönzésével foglalkozik. Egyebek mellett arra ösztönöz, hogy a vásárló többet költsön a jövedelménél. A bankszektor szerepe: annak elősegítése tömeges hitelezéssel, hogy a tömegterme­lés áruit megvásárolják. A vásárlási hitelek nyújtásával a termelői profit realizálását támogatja. Ennyiben a bankszektor is a profitrendszer tűzol­tója. Gyengítése a kapitalizmus gyengítése. A hitelezés megnehezítése, meggátlása: a tőkés rendszer működésének bénítása.

Bármelyik tűzoltó megsérülése, gyengélkedése, kiesése a rendszer öngyulladását eredményezheti.

1.3. Az államcsőd bizonyossága

Volt már olyan, hogy egy állam nem tudta törleszteni a külső adósságait (más államoktól, külföldi bankoktól, nemzetek feletti szervezetektől felvett hiteleit). Volt már olyan, hogy egy állam nem tudta visszafizetni a belső adósságait. Az általa kibocsátott államkötvények elvesztették az értékü­ket, eladhatatlanná váltak. (Ekkor azt is meg lehetett tapasztalni, hogy a magánvagyon számára az állampapírok nem adnak teljes biztonságot.) Volt már olyan, hogy egy államnak több volt a fizetési kötelezettsége, mint a bevétele, és emiatt az állami alkalmazottak hónapokig nem kap­ták meg a bérüket. (Ekkor közvetlenül megtapasztalható lett, hogy az éhezés ellen az állami munkahely nem nyújt biztonságos védelmet.) Volt már olyan, hogy egy kormány zárolta a bankbetéteket. A bankok egyik napról a másikra bezártak, az automaták sem működtek, és az ügyfelek nem tudtak a pénzükhöz jutni. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megtakarításokat bankban tartani.) Volt már olyan, hogy elvesztette az értékét valamelyik nemzeti valuta. Az elértéktelenedett nemzeti pénzért semmit sem lehetett vásárolni. Ez a pénz a szemétbe vagy a régi pénzek gyűjtőihez került. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megtakarítá­sokat pénzben tartani.) Volt már olyan, hogy egy vállalat csődbe ment. A részvényei elvesztették az értéküket. Az elértéktelenedett részvények a szemétbe vagy a családi archívumba kerültek. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos befektetés a részvényvásárlás.) Volt már olyan, hogy megtermelt áruk nagy tömegére nem akadt vevő. Gyárakat bezártak, dolgozókat elbocsátottak. Ezáltal a korábbi jövedelmek csökkentek, illetve teljesen elapadtak. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megélhetést munkabérre alapozni.)

Ami „volt már”, arról bebizonyosodott, hogy a bekövetkezése nem le­hetetlen. Ezért nem teljesen kizárt, hogy előbb-utóbb ismét megtörténik, bekövetkezik.

Manapság lényegében minden állam el van adósodva. Kormányzataik olyan helyzetbe hozták őket, hogy saját erejükből fizetésképtelenek. Általánosabb összefüggésben: önerőből működésképtelenek.

A fizetésképtelenség, működésképtelenség rövidtávon különböző hite­lekkel fedhető el. Újabb és újabb kölcsönfelvételekkel való piramisjáték folyik. A tartalmi fizetésképtelenség felszínre kerülésének, a gyakorlati összeomlásnak elodázása, késleltetése történik.

Az eladósodott állam ki van kiszolgáltatva tőle független, és bármikor ellenségessé váló külső erőknek. Vállalásainak, kötelezettségeinek java része csak hitelekből (vagy ami ennek egyik formája: államkölcsönökből, államkötvények kibocsátásával) teljesíthető. Ennek a kiszolgáltatottság­nak az a kockázata, hogy a hitellánc előbb-utóbb elszakad. Hogy hosszabb távon a fizetésképtelenség a felszínen is megjelenik. (A pénzügyi lufi kipukkad.) Bekövetkezik az államcsőd.

Ebben az esetben az állam nem tudja a külső adósságait törleszteni. Kellő bevételek (illetve további hitelek) hiányában nem tudja az alkalma­zottait fizetni. Nem tudja az intézményeit működtetni. Az államhatalom összeomlik.

2. Összeomlás előtt

Előre látva az összeomlás (államcsőd) távlati bizonyosságát, államcsőd előtti állapotnak számít a mindenkori jelen. Államcsőd előtti állapotnak

tekinthető és akként kezelhető. Csak az a kérdés megválaszolhatatlan, hogy milyen távolságra van ez a jelen az összeomlás bekövetkezésétől. Két, alapvetően eltérő magatartás figyelhető meg azoknál, akiknek meg­győződése, hogy a fennálló rendszer hosszabb távon működésképtelen, és leváltásra (felváltásra) van ítélve történelmileg.

Az egyik szemlélet és magatartás az ún. válságot nemcsak a bukás esélyeként, hanem egyúttal új lehetőségek előtérbe kerüléseként (a fennállóval szembeni alternatívák felerősítőjeként) is értelmezi. Ezért az összeomlás előtti időintervallum lerövidítésére szavaz. E „szavazat” leadása két különböző módon történhet. 1. Az illető „magára hagyja” az államcsőd felé botladozó rendszert: igyekszik minimálisra csökken­teni a vele való érintkezést, és függetleníteni tőle az életét (ide értve a létfenntartását is). Valamiféle alternatív gazdálkodás, illetve társadalmi ellenhatalom kiépítésébe fog az állami fennhatósággal szemben. Teszi ezt mind az éppen aktuális, mind a hosszabb távú egyéni és közösségi (civiltársadalmi) önvédelem nevében és jegyében. 2. Az illető az össze­omlás előrehozatalán, az összeomlás előtti időintervallum lerövidítésén fáradozik: nem csupán passzivitással, hanem tevőlegesen „pusztítja a rendszert”.

A másik szemlélet és magatartás az aktuálisan veszélyeztetett vagy éppen megvont polgári vívmányok védelmére összpontosít. Szóvá teszi az emberi jogok megsértését. Tiltakozik a demokrácia csorbítása ellen. Felhánytorgatja bizonyos intézkedések alkotmányellenességét. Harcol a média – állami-kormányzati beavatkozástól mentes – függetlenségé­ért. Fellép a dolgozók munkahelye és munkabére elleni támadásokkal szemben. Stb. Szervezkedik, aláírásokat gyűjt, demonstrál. Vallja, hogy a rendszer pusztulásra van ítélve, de – közvetlen, humánus megfontolásból – az éppen élő emberek védelmében, az ő napi érdekeiket képviselve, a pusztulásra ítélt rendszer „agonizálásának” meghosszabbításáért is cselekszik. Azt segíti elméletileg, és azt támogatja gyakorlatilag, hogy a rendszer minél tovább működjön az összeomlása előtt. (Bár tudja, hogy nem lehetséges, mégis a „régi módon” akar élni – hiszen úgy megszoktuk!)

3. Összeomlás után

Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után nincs lehetőség bér­munkát vállalni, és állami segélyezés sincs? Hogyan teremthető elő a megélhetéshez szükséges jövedelem? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után elvész az állampapírok értéke, mivel az állam nem fizeti vissza? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után nem tudjuk kivenni a bankokból a megtakarított pénzünket? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után értékét veszti a hivatalos fizetőeszköz, és semmit nem tudunk érte vásárolni?

Sok tanulságos történelmi tapasztalat van azzal kapcsolatban, hogy miként viselkednek az emberek, amikor valamilyen megszokott rend összeomlik. Hogy miként viselkednek, amikor sem egy tekintély (személy, intézmény, szabály) nem mondja meg nekik, hogy mit cselekedjenek, sem pedig a szokásaik, beidegződéseik nem adnak erre nézve útbaigazítást. Ilyenkor – külső vezér vagy belső járszalag híján – arra kényszerülnek, hogy a saját lábukra álljanak és a saját fejükkel döntsenek. Az egyik tipikus válasz szerint az egyén – a fennmaradása érdekében – megküzd a többiekkel. A küzdelemből vagy nyertesként, vagy vesztesként fog kikerülni. A másik tipikus válasz, hogy egyének összefogva, egymással együttműködve próbálnak „kimászni a gödörből”. Az önkéntes együttmű­ködés, az önszerveződés, a közös öntevékenység módszerét vetik be a nehézségek enyhítése, illetve a helyzet megoldása érdekében.

Klasszikusnak számító tapasztalatokat főképpen a tartós háborúzások, illetve a nagyobb gazdasági válsághelyzetek következményei kínálnak. Ilyenkor egyes országokban megrendül az államhatalom és szétesik a közigazgatás. Ekkor többnyire az figyelhető meg, hogy a felsőbb ha­talom és külső útmutatás nélkül maradt emberek maguk látnak hozzá a létfeltételeik megteremtéséhez, az életük megszervezéséhez, helyi együttélésük, együttműködésük kialakításához.

Megmutatkozik, hogy az emberek élni akarása erősebb az államnál (áthidalja az állam hiányát), és ennek az élni akarásnak elengedhetet­len eleme, kelléke a hol szűkebb, hol tágabb együttműködés. Kiderül, hogy központi politikai irányítás nélkül is létrejönnek kisebb-nagyobb társadalmi kapcsolatrendszerek, közösségek. Bebizonyosodik: állam nélkül is lehet élni. Vagyis az életnek nem elengedhetetlen feltétele az állami-politikai központosítás.

Volt már olyan, hogy a felbomlott állami közigazgatás helyébe különbö­ző népi bizottságok léptek. Volt már olyan, hogy az államilag szentesített tulajdonra alapozott termelés helyett maguk a dolgozók működtették az általuk birtokba vett üzemeket, gépeket. (Lásd a 2002-es foglalásokat Ar­gentínában.) Volt már olyan, hogy az állami pénzt különböző helyettesítő eljárások (pl. helyi fizetőeszközök vagy a közvetlen csere közösségei) váltották fel.

4. „Állam nélkül” az összeomlás előtt

Schmitt Jenő Henrik XIX. század végén megjelenő lapjának Állam nélkül volt a címe. Korunkban sokan vannak, akik alkalmanként úgy viselkednek, mintha nem lenne fölöttük (ezért nem döntene és cselekedne helyettük) állam. Tapasztalva, hogy államuk nem lát el feladatokat, megpróbálnak – részben vagy egészében – „állam nélkül” élni (gondolkodni és csele­kedni). Tapasztalva, hogy államuk nem védi meg őket (nem teszi lehetővé a megélhetésüket), arra fanyalodnak, hogy megpróbálják önmagukat

megvédeni és saját maguk gondoskodni az életükről, a megélhetésükről. A rendszerről, a rendszer hivatalos szabályairól, előírásairól részlegesen leválva, azokat figyelmen kívül hagyva intézik bizonyos ügyeiket, kezelik egyes problémáikat. Vagyis állam nélkül, az állami gondoskodástól (és beavatkozástól) mentesen oldanak meg hagyományosan állami (illetve állami közvetítésű) feladatokat.

Esetükben részleges „rendszerelhagyás” történik. önvédelmi, ön-fenntartási okok miatt a rendszerről való különböző lekapcsolódásokra kényszerülnek. Mivel ez az önvédelem többnyire nem magányosan, hanem csoportosan, másokkal összefogva, együttműködésben történik (mert így esélyesebb a sikerre!), a közösségi önvédelmek legkülönfélébb változatai kezdenek kialakulni, megformálódni.

Ezek az önvédelmi rendszerelhagyások a hivataloshoz képest alter­natív értékrendek, alternatív életmódok, alternatív gazdálkodási, szoci­alizációs, politizálási, társadalmasodási formák csíráinak képződését is jelentik. Minden esetlegességük és sokféleségük (pluralitásuk) ellenére az államival szemben valamiféle civiltársadalmi mást és másként képvi­selnek. Mindez a társadalomszerveződés megkettőződésének tenden­ciáját hordozza: az államitól jól megkülönböztethető civiltársadalminak az önszerveződését.

Észre kell azonban venni, hogy ami a résztvevők oldaláról tekintve elsősorban puszta önvédelem, az az államrend nézőpontjából polgári engedetlenség, civil ellenállás, a fennálló rendszert sértő, sőt támadó ma­gatartás. Innen tekintve az államtól függetlenedő civil társadalmasodás nem az egyéni túlélés puszta eszközeként, hanem ellenalternatíva szerveződéseként, hatalmi konkurenciaként jelenik meg, egyfajta gaz­dasági-társadalmi ellenhatalom képződésének, megszerveződésének fenyegetéseként. A jelzett folyamatok során – mondhatni – tendenciájá­ban valamiféle kettős hatalom jön létre. Békeidőben.

5. „Összeomlás után” az összeomlás előtt: Államcsőd Mozgalom

Világszerte számos olyan társadalmi kísérlet létezik, amely különböző összeomlások veszélyére adott gyakorlati válasznak is tekinthető. Lát­ványosan növekvő számban vannak, akik a gazdasági növekedéssel szemben előnyben részesítik az életben maradást, a fenntarthatóságot. Ez a beállítódás az illető egyéneket és csoportokat részlegesen leválaszt­ja a fennálló rendszerről, és másfajta, alternatív értékrendek, életmódok kialakítására ösztönzi őket. Elemzők a kőolaj utáni korszakba való átme­netnek több száz különféle gyakorlati változatát tartják számon. (Például az Egyesült Államokban mintegy háromszáz települést összekapcsoló Átmenet Hálózat [Transition Network] szerveződött.)

Tapasztalatok szerint az emberek jelentős része előrelátó módon cselekszik. ösztönösen vagy tudatosan úgy (is) viselkedik, mintha már bekövetkezett volna az államcsőd. Felkészül, tréningezik rá. Sejti, illetve tudja, hogy hosszabb távon nem számíthat az államra és intézményeire. Sejti, illetve tudja, hogy hosszabb távon mindent maguknak az egyé­neknek (mint civil polgároknak) kell elvégezni, megoldani. Csak az lesz megcsinálva, amit ők – egymással együttműködve – megcsinálnak, megoldanak.

Egyesek arra a várható helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz (il­letve nem működik) hivatalos pénz, ezért pénzhelyettesítő eljárásokat alakítanak ki. Ezen az alapon helyi csereköröket, cserehálózatokat szerveznek.

Egyesek arra a várható helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz állá­suk, nem lesz jövedelmük, ezért elkezdenek önfenntartóvá, önellátóvá válni.

Egyesek arra a lehetséges helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz elég pénzük az élelmiszerek megvásárlására, ezért belefognak élelmiszerek termelésébe.

Egyesek arra a lehetséges helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz (illetve nem lesz számukra megfizethető) energiaszolgáltatás, ezért elkezdenek saját maguk is energiát termelni. Stb.

Tevékenységük nyomán valamiféle Államcsőd Mozgalom bontakozik ki. Az illetők – ösztönösen vagy tudatosan, spontánul vagy szervezetten, egyénenként vagy másokkal összefogva – e mozgalom résztvevőiként viselkednek. Gyakorlatuk, tapasztalatuk a prognosztizált összeomlást követő időszakban lehet kulcsfontosságú, amennyiben esélyt ad a túl­élésre, a fennmaradásra.

Vannak, akik lépéseket tesznek az élelmiszer-önellátás (családi, kisközösségi, helyi önellátás) felé. Vannak, akik lépéseket tesznek az energia-önellátás (családi, kisközösségi, helyi önellátás) felé. Tágabb összefüggésben úgy is fogalmazhatunk: készülnek az államcsődre. (Vagy ahogy más, elméletileg általános perspektívában, szélesebb horizonton felsejlik: a rendszercsődre.)