A második világháború fordulópontja, a kurszki csata előzményeit és világpolitikai következményeit taglaló tanulmány – az új források tükrében – más perspektívába helyezi nemcsak a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió viszonyát, hanem a kurszki csata hatását is a nagyhatalmaknak a háborút követő rendezéssel kapcsolatos politikájára.

(Orosz és külföldi levéltárak új dokumentumai)¹

A kurszki csata a második világháború egyik legfontosabb eseménye volt, kihatott a Hitler-ellenes koalíció országainak a fasiszta agresszorok blokkjával szembeni ellenállására és a háború kimenetelére. A Vörös Hadsereg győzelme ebben a csatában sokoldalú hatást gyakorolt a "Három Nagy" államai közötti politikai és diplomáciai viszonyok egész komplexumára. A Szovjetunió együttműködése az USA-val és Nagy-Britanniával a háború éveiben sokrétű jelleggel bírt. A felek hadiszállításokat teljesítettek, hírszerzési információkat és hadi tapasztalatokat cseréltek egymással, a légi és tengeri erők együttműködésének kérdéseivel foglalkoztak. Emellett a szövetségközi viszonyban 1944-ig létezett a második front megnyitásának problémája, a háború vége felé pedig egyre élesebb hangúvá váltak a világháború utáni rendezésről szóló tárgyalások. A háború folyamán a felek nagyhatalmi politikája szoros kapcsolatban állt a stratégiával és a frontokon kialakult helyzet fejlődésével. Vizsgáljuk meg a szovjet-német front 1943-as eseményei láncolatának egyes kérdéseit az angol-amerikai szövetségesek terveivel és ténykedésével összhangban egy sor kevéssé ismert dokumentum alapján!

A kurszki csata előestéjéről szólva mindenekelőtt a szövetségesek együttműködésének pozitív momentumait kell kiemelni, amelyek kétségtelenül erősítették a köztük levő bizalmi légkört.

Ily módon nagyon érdekes tény, hogy az angolok átadták a szovjet parancsnokságnak az 1942 végén Tuniszban bevetett új T-6 ("Tigris") német tankról megszerzett adataikat. A Vörös Hadsereg vezérkara ennél az információnál másfél hónappal korábban, már 1943 januárjában, a leningrádi fronton birtokába jutott ezeknek az adatoknak. A brit katonai misszió még 1942. december 8-án közölte a SZU Honvédelmi Népbiztossága képviselőjével, hogy Észak-Afrikában "új tank jelent meg »Panzerkratwagen № 6« néven". Az angolok nem pontosították, hogy elfogtak-e vagy sem ilyen tankot, bár megígérték, hogy részletesebb információt küldenek róla.² Alá kell húzni, hogy a brit katonák információja nagyon hasznos volt a szovjet katonai hírszerzés számára. Végül is ez újabb vészjelzés volt az 1943-as nyári hadjárat előkészítésén munkálkodó Vörös Hadsereg parancsnokságának.

Az információcserének egy másik példája a német "Citadella" hadművelet kezdetével és a német támadó csapatok összetételével kapcsolatos. Ma már ismerjük azoknak a szovjet hírszerzőknek a hősies erőfeszítéseit, akik értékes adatokat gyűjtöttek a német hadsereg új nyári offenzívájáról. Ugyanakkor a főhadiszállásnak 1943 tavaszán átadott szövetségesi, mindenekelőtt brit hadügyminisztériumi adatok alátámasztották a Kreml előzetes következtetéseit a Wehrmacht parancsnokságának elképzeléseit illetően. Tehát még a kurszki csata előtt két hónappal, 1943. május 3-án Nagy-Britannia moszkvai katonai missziójának vezetője, G. L. K. Martel altábornagy³ sürgős levélküldeményt adott át a SZU Honvédelmi Népbiztossága képviselőinek. Ez a tájékoztatás az angolok által szerzett hadműveleti adatokat tartalmazta a német katonai parancsnokság új nagy offenzívájáról a keleti fronton, a kurszki kiszögellés környékén. A levél azonnal a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének, A. M. Vasziljevszkij marsallnak az asztalára került.

A brit hadügyminisztérium tájékoztatta orosz szövetségesét, hogy értesülést kapott nagyon megbízható forrásból a német parancsnokság azon szándékáról, hogy a közeljövőben támadást indít az Orjol-Harkov frontszakaszon. Az angolok azzal számoltak, hogy lehetséges a szovjet hadseregcsoportosítás bekerítése a németek Orjol és Harkov felőli támadásának eredményeként.⁴

Ezek a példák valóban bizonyították a két ország együttműködésének fontosságát és hatékonyságát, ami megfelelt stratégiai érdekeiknek a közös ellenség elleni harcban. Azonban ismeretes, hogy a szövetségesek Hitler-ellenes egységfrontjában 1943 elejétől komoly súrlódások és nézeteltérések keletkeztek. Mindenekelőtt a második front megnyitásáról van szó. Az 1941-1944-es években ez a probléma elsőrendű helyet foglalt el a Szovjetuniónak a szövetségeseivel való viszonyában, és 1941-1943-ban egyes hadműveleti szakaszokban kritikus jelentőségű volt a Szovjetunió számára. Így volt a moszkvai és a sztálingrádi csata idején is, és ez nem vált időszerűtlenné a kurszki csata előestéjén sem. Az idő ment, a második frontot csak nem nyitották meg. A casablancai angol-amerikai konferencia (1943. január) megmutatta, hogy a szövetségesek 1943-ban sem indítanak támadást Franciaországban. F. Roosevelt és W. Churchill közös üzenete J. Sztálinnak nem tartalmazott információt konkrét hadműveletekről és határidejükről, hanem csak annyit, hogy "ezek a hadműveletek az önök erőteljes offenzívájával együtt valószínűleg térdre kényszeríthetik Németországot 1943-ban".⁵

A valóságban az USA és Nagy-Britannia kormányai a földközi-tengeri hadszíntéren készültek harcolni. 1943 májusában Roosevelt kénytelen volt hivatalosan közölni Moszkvával, hogy a második front megnyitásának határidejét áttették 1944-re. Ezek az események, amelyek a SZU-nak küldött hadiszállítmányok csökkentésének hátterében mentek végbe, komoly krízist váltottak ki a szövetségesek kapcsolataiban. A moszkvai amerikai nagykövet, W. Standly éles nyilatkozatokat tett a szovjet kormány "figyelmetlenségéről" az USA nyújtotta anyagi segítséget illetően. Rövidesen Londonból és Washingtonból visszahívták a szovjet nagyköveteket, I. Majszkijt és M. Litvinovot. Ebben az időszakban keltek szárnyra híresztelések a szovjet és a német képviselők találkozásairól semleges országokban, illetve V. Molotov és J. Ribbentrop állítólagos tárgyalásairól a németek által megszállt Kirovográdban.⁶ Van alap arra a feltételezésre, hogy ez az Anglia és az USA vezetőinek szánt dezinformáció volt. Ezek a híresztelések sokban hasznosnak bizonyultak a szovjet fél számára, hozzájárultak ahhoz, hogy a szövetségesek felismerjék annak veszélyét, hogy egyedül maradnak Hitlerrel szemben, ezért felgyorsították az európai invázió előkészítését.

A kurszki csata előestéjén és a csata idején a második front megnyitásával, a hadiszállításokkal összefüggő problémákon kívül a szövetségesek kölcsönös viszonyára egyre nagyobb hatást kezdtek gyakorolni az ún. geopolitikai tényezők és a világháborút követő rendezés problémái. A németek Sztálingrád alatti szétzúzása után a szövetségesek egyre alaposabban vették szemügyre Moszkva pozícióit. Az USA külügyminisztériumában több bizottságot és albizottságot hoztak létre, amelyek az USA-nak és más országoknak a háború utáni világban betöltendő szerepét prognosztizálták, mint például a háború utáni rendezést tanulmányozó bizottság vagy a háború utáni külpolitikán munkálkodó bizottság. Hasonló elemzés folyt a Stratégiai Szolgálatok Parancsnokságának osztályain, a vezérkari főnökök bizottságában és az USA hadügyminisztériumában. A maga részéről Moszkva szintén figyelte szövetségeseit, azok katonai készülődését és politikai döntéseit. 1943 őszén a Külügyi Népbiztosságon létrehozták a béketárgyalások és a háború utáni rendezés kérdéseivel foglalkozó bizottságot, amelyet a volt washingtoni nagykövet, M. Litvinov irányított (ún. "Litvinov-bizottság").

A háború utáni békés rendezés legfontosabb politikai kérdéseinek előkészítése és a SZU, Nagy-Britannia és az USA viszonyának alakulása sokban függött a keleti fronton lejátszódó nyári hadjárat eredményétől. Ezzel kapcsolatban érdemes figyelemmel kísérni a "Három Nagy" egyik vezetőjének, F. Rooseveltnek a nemzetközi helyzetről kialakult értékelésének dinamikáját. Az USA Külügyminisztériuma Külpolitikai Bizottságának iratai között megőrizték az ő kijelentéseit Amerika, a Szovjetunió és más szövetséges országok lehetőségeiről, a világ sorsának alakulásában betölthető jövőbeni szerepéről, amelyeket az elnök a kurszki csata előestéjén és a csata befejezése után tett.

1943 februárjának végén a bizottság tagjai előtt kifejtett elnöki elképzelések, saját beismerése szerint, eléggé ellentmondásosak voltak. "Egyrészt az elnök szükségesnek tartotta Franciaország lefegyverzését (a háború után)… gyakorlatilag az egész világot le kell fegyverezni az USA, Nagy-Britannia, Oroszország és Kína kivételével. De másrészt az elnök nagyon dicsérte Bullit tervezetét (1933-1936 között amerikai nagykövet volt a SZU-ban – M. M.), amely a Szovjetunió iránti bizalmatlanságon alapult, miszerint egész Európának a Szovjetunió keleti részéig egységes és jól felfegyverzett tábort kell alkotnia… Az elnök nem tudta, mit kezdjen Oroszországgal, és nyugtalanította az események fejlődésének további menete."⁷

De már 1943 szeptemberében határozottabbá váltak Roosevelt kijelentései a Szovjetunióról. Spellman bíborossal való beszélgetése közben, akivel eléggé közeli viszonyban volt, az elnök azt mondta, hogy a háború után Oroszország fog "dominálni Európában". "Az USA és Nagy-Britannia nem háborúzhatnak Oroszországgal… Az oroszoknak annyi hadianyaguk van, hogy az amerikai segítség, talán a teherkocsikat kivéve, jelentéktelennek tűnik." Az elnök reményét fejezte ki, hogy a szovjet hadsereg támadása Európán keresztül nem dönti túlságosan romba az európai országokat. De a legfontosabb, hogy már a háborúnak ebben a szakaszában belement abba, hogy ne húzzák el a háború utáni befolyási övezetek felosztását, és a jövő győztesei érdekszférájának megállapítását. Szavai szerint a világot a következőképpen oszthatnák fel: Kína megkapja a Távol-Keletet, az USA a csendes-óceáni régiót, Nagy-Britannia és Oroszország Európát és Afrikát. De tekintettel arra, hogy Nagy-Britannia mindenekelőtt a gyarmataival lesz elfoglalva, feltételezhető, hogy a SZU érdekei fognak dominálni Európában."⁸ Más szóval Roosevelt eléggé gyakorlatias politikus volt, hogy megértse, mennyire megerősödtek a SZU pozíciói a kurszki csata után. Az 1943-as nyári hadjáratban felmutatott erő kiváltotta azt a kívánságát, hogy megosszák az érdekszférákat még mielőtt a Vörös Hadsereg hozzálátna Európa felszabadításához. Az elnök ebbéli szándékában a józan számítás is helyet kapott; precízen számba vette a Szovjetunió erejét, és egybevetette Amerika, Nagy-Britannia és Kína lehetőségeivel.

1943. október 5-én a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia külügyminiszterei által Moszkvában folytatott háromoldalú tárgyalások előestéjén az elnök a háború utáni külpolitikai bizottság tagjai előtt kifejtette azt a gondolatot, hogy majd a Sztálinnal való találkozáskor szeretné megvitatni vele az 1939-1940-ben Szovjetunióhoz csatolt területek kérdését. Rooseveltnek azonban nem állt szándékában, hogy egyes tanácsadói követelésének eleget téve keményen felvesse ezt a kérdést. Ellenkezőleg, "a szovjet vezetővel a magas morális értékek pozícióján akart tárgyalni. Az elnök azt mondta volna neki, hogy sem Britannia, sem az USA nem akar háborúzni Oroszország ellen a Balti-országok miatt." Rooseveltnek feltett szándéka volt, hogy népszavazás megrendezését javasolja Moszkvának a Baltikumban a háború után két évvel. Ezt az elgondolást az ő szavai szerint adaptálni lehetne Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia egyes körzeteiben. Mi több, abban az időben Roosevelt szükségesnek tartotta teljes egészében átadni a Szovjetuniónak a Kurilli-szigeteket.⁹

Az 1943-as nyári hadjáratban elért szovjet sikerekre kissé másként reagált Churchill. És ez egyáltalán nem meglepő. A brit miniszterelnöknek lehetetlen volt nem számolnia a Szovjetunió és Nagy-Britannia érdekeinek lehetséges éles ütközésével Európában. Személyes tényező is szerepet játszott ebben. Churchill Roosevelthez hasonlóan ismerte és tisztelte a Vörös Hadsereg erejét. Ugyanakkor őszintén gyűlölte a szovjet rendszert, az állam kommunista ideológiáját, ami ellen már a polgárháború idején is harcolt. Azonkívül Roosevelttől eltérően Churchill szőrszálhasogató módon viszonyult még a jelentéktelen részletekhez is, és ha azok a brit korona érdekszféráját érintették, akkor kész volt vitatkozni olyan apróságokon is, amelyeknek kompromisszummal elébe lehetett volna menni. Érdekes, hogy Sztálin M. Gyilasszal folytatott beszélgetése alatt megjegyezte, hogy Churchill "kész még egy kopejkát is kivenni a zsebünkből, Roosevelttől eltérően, aki csak nagy bankókért nyúl a zsebbe"¹⁰ . Az USA és Nagy-Britannia vezetőinek már az első québeci konferenciáján, 1943 augusztusában, Churchill nagy pátosszal megjövendölte "a legkomolyabb nehézségeket", amelyekkel a nyugati szövetségesek találkoznak majd a Sztálinhoz vezető kölcsönös megértés útján. A szovjet vezetőt "természetellenes embernek" nevezte, és a vele való együttműködés jövőbeni "véres következményeit" jövendölte meg.¹¹

Természetes, hogy az ilyen álláspont a továbbiakban csak ronthatta a szövetség közi viszonyok légkörét, aztán végül is Churchill 1946-os híres "fultoni beszéde" lett a Hitler-ellenes koalíció szövetségesei közötti hidegháború kezdetének szimbóluma. Azonban tény, hogy 1943-ban az angolszász hatalmak általános katonapolitikai döntései egyre inkább Washington véleményétől függtek. Amerikának jóval nagyobb ipari és hadi potenciálja volt, mint Nagy-Britanniának, és alkalmazni is kívánta azt mind az európai, mind az ázsiai hadszíntéren. Hogyan vélekedtek akkoriban a szovjet-amerikai együttműködés jövőjéről az amerikai vezetésben? Természetesen különböző vélekedések voltak, és nem az egész politikai elit támogatta egyértelműen a Szovjetunióval való szoros együttműködést. Mindenekelőtt azt kell látni, milyen Oroszországról készült elemzések kerültek akkortájt az elnök asztalára. Némelyek magas színvonalon kimunkáltak voltak, és kétségtelenül befolyásolták Roosevelt álláspontját. Itt konkrétan utalni kell arra a beszámolóra, amelyet az USA Stratégiai Szolgálatának csoportfőnöksége alá tartozó kutatási és analitikai részleg írt (ez annak a csoportfőnökségnek a beszámolója, amely a háború után Központi Hírszerzési Hivatallá – CIA – transzformálódott), és ez a beszámoló 1943. augusztus 20-án, azaz a kurszki csata befejezésének hivatalos dátuma előtt három nappal készült. A beszámoló címe így hangzott: "Tud-e Amerika és Oroszország együttműködni?" A Stratégiai Szolgálat csoportfőnökségének elemzői megjegyezték, hogy az Egyesült Államoknak és úgyszintén Oroszországnak legfőbb célja a saját biztonsága. "Az USA háborús céljai nem ellentétesek a SZU minimális követeléseivel, de látható ellentétben állnak maximális követeléseivel, azaz Európa szovjetizálásával és benne domináns szerep kialakításával. Németországot és Oroszországot illetően az USA háromféle alternatív stratégiai vonalat vihet: 1) Azonnali kompromisszum Oroszországgal, a meglévő ellentétek kiküszöbölése; 2) Olyan politikai vonalvezetés, amely független a SZU politikájától és stratégiájától; 3) "Igyekszünk Oroszország ellen fordítani a még meg nem semmisített Németország minden erejét, amelyet vagy a nácik, vagy a tábornokok irányítanak majd…"

Úgyszintén rámutattak, hogy "a háborús cselekmények befejezésekor előre láthatóan Oroszországnak Európában jóval nagyobb hadereje lesz, mint az USA-nak, Nagy-Britanniának és szövetségeseiknek együttvéve". A Moszkvával való további együttműködésre a következő legelfogadhatóbb alternatívákat állították fel: a legrövidebb idő alatt hadi cselekmények kezdése Nyugat-Európában, ami előnyös nemcsak az USA-nak, hanem Oroszországnak is, Németország együttes megszállása, Oroszország részvétele a Japán elleni háborúban stb. Befejezésül arról volt szó, hogy az Oroszországgal szembeni kompromisszumos politikának "hatalmas pozitív eredményei lehetnek… Az ilyen politika megvalósításának elengedhetetlen feltétele, hogy határozottan beleegyezzünk a harci cselekmények indításába Nyugat-Európában. Ha nem sikerül kompromisszumot elérnünk, akkor Amerikának és Nagy-Britanniának nem marad más hátra, mint a Szovjetunió álláspontjától függetlenül törekedni saját céljaink megvalósítására. Azonban ez esetben sem lehet vita tárgya harci cselekmények indítása Nyugat-Európában."¹²

E dokumentum tartalma, különösen a befejező részé, jól mutatja az amerikai hírszerzés értékelésének hitelességi fokát a Vörös Hadsereg lehetőségeiről a kurszki csata befejező szakaszában. Természetesen az elemzők bebiztosították magukat, és így a Szovjetunió álláspontjától független cselekvés lehetőségéről beszéltek. Bizonyos mértékig ezt a variációt F. Roosevelt figyelembe vette, amit az a döntése tanúsít, hogy nem tájékoztatja Moszkvát az Amerikában végzett atombomba előállításának munkálatairól ("Manhattan program"). Azonban a nyugati szövetségesek nem tudták tovább elhúzni a második front megnyitását. Az USA és Nagy-Britannia számára ez a kérdés geopolitikai értelmet nyert. A partraszállás további elodázása azzal a kockázattal járt, hogy elveszíthették volna az európai kontinens országaiban a politikai folyamatokra való ráhatás lehetőségét.

(Fordította: Varga Anna)

Jegyzetek

¹ Megjelent: Orosz Történészek Nemzeti Bizottsága. A második világháború történészeinek egyesülete. Tájékoztató kiadvány, no. 8. Moszkva, 2003.

² CAMO RF, op. 11549. d. 102. 44. o.

³ Martel G. L. K. (1889-1958), altábornagy, 1938-1939-ben a hadügyminisztérium gépesítési csoportfőnökségének helyettes parancsnoka; 1939-1940-ben az 50. hadosztály parancsnoka Franciaországban; 1940-1942-ben a királyi gépesített hadtest parancsnoka; 1942-1944-ben Nagy-Britannia moszkvai katonai missziójának a vezetője; 1945-től nyugállományban.

⁴ CAMO RF, op. 11549. d. 142. 64. o.

⁵ A minisztertanács elnökének levelezése… I. kötet, 48. o.

⁶ Liddel Hart B.: History of the Second World War. L. 1970. 488 o.; Liddel Hart Centre for Military.

⁷ Archives. 9/31/46. National Archive of US (Archive II). Rg. 59. En. 498. Box 54.

⁸ Robert I.-Gannon S. J.: The Cardinal Spellman Story. N. Y., 1962, 222-224. o.

⁹ National Archive of US (Archive II). Rg. 59. En. 498. Box 54.

¹⁰ Enciklopegyija szovjetszko-amerikanszkih otnosenyij XVIII-XX veka. Összeállította E. Ivanyjan, Moszkva, 2001.

¹¹ US Library of Congress. Harriman Collection. Cont. 164

¹² US Library of Congress. Harriman Collection. Cont. 164

Az a férfi, aki Hitler birodalmára a legsúlyosabb vereségeket mérte, a világháború legkiemelkedőbb, győztes katonai vezetői közül a legkevésbé ismert figura Nyugaton – és Magyarországon is. A cikk a marsallnak az orosz közvéleményben Szuvorovhoz hasonló népi hőssé szublimálódó alakja – hadvezéri, politikusi és emberi portréja – hiteles(ebb) megrajzolására tesz kísérletet.

Apámnak gyerek- és ifjúkorában rengeteg nélkülözésben és szenvedésben volt része. De ezek a tapasztalatok sok mindenre megtanították, és megedzették. (Marija Zsukova)

Bevezetés

Az igazi Zsukov nyomábanAz a férfi, aki Hitler birodalmára a legsúlyosabb vereségeket mérte, a legkevésbé ismert figura Nyugaton. Elég egy pillantást vetni a könyvtári katalógusokra, hogy erről megbizonyosodjunk: több mint 65 könyv szól Montgomeryről, 190 Eisenhowerról, 79 MacArthurról, húsznál több Alanbrooke-ról, 30 Wavellről és 45 Pattonról. (A németek között például 8 könyv foglalkozott Mansteinnel, 16 Guderiannal és ötvennél is több Rommellel.) Ugyanakkor mindössze három könyv szólt Zsukovról, arról az orosz marsallról, akit Dwight "Ike" Eisenhower amerikai tábornok (későbbi elnök) úgy jellemzett, mint akinek az Egyesült Nemzetek nagyobb hálával tartozik a Wehrmacht legyőzéséért, mint bármely más katonai figurának.

Ki volt ez a férfi, akinek a Nyugat hálával tartozik?

Georgij Zsukovot alig ismerik Nyugaton, de hosszú évekig saját hazájában is persona non grata volt, akinek neve nem hangzott el a médiában, Hitler Németországának legyőzésében játszott szerepét lebecsülte vagy elhallgatta a hivatalos történetírás. Vaszilij Morozov történész azt mondja, hogy Zsukovot ebben az időszakban a hivatalos irány képviselői által elkövetett "szörnyűséges igazságtalanságok érzelmileg összetörték". Egy másik történész, Viktor Anfilov a sztálini és hruscsovi korszak "politikai cenzorainak gonosz céljaira" utal. Mostanában azonban Zsukov (1896-1974) a legjobb úton van ahhoz, hogy "népi hős" legyen, ahogy az orosz folklórban él a 17. századi Minyin és Pozsarzskij, Szuvorov a XVIII. századból és Kutuzov a XIX. századból.

Zsukovot gyakran vádolják azzal, hogy túlzottan szigorú volt… Kétségtelenül az volt. Így ír erről Viktor Anfilov: Valóban szigorú és kemény volt, sokat követelt. Az ellenség legyőzése volt az életcélja, s e cél érdekében a halállal is szembenézett. Gyakran várta el a csapatoktól, hogy tartsák állásaikat, és ezt néha nem szigorú parancsokkal írta elő, hanem kéréssel. [1941.] november 21-én, a Rogacsov városáért folytatott harcok során a következő parancsot küldte a 8. harckocsizó dandár parancsnokának, P. A. Rotmisztrovnak: "Arra kérem, hogy legalább még 24 óráig tartsa Rogacsovot."¹

Talán fölösleges mondani, hogy több volt ez puszta kérésnél. Anfilov azt mondja: "Megtanulhatjuk e példán, hogyan lehet valaki egyszerre parancsnok és empátiával megáldott ember."

Katonai pályafutása során Zsukovot sokszor támadták azért, mert túl sokat követel, mert "túlzottan precíz". Az utóbbi vád arra vonatkozott, hogy Zsukov mindenféle katonai tevékenységben a lehető legmagasabb színvonalat követelte meg. Ám ahogy N. Badjakin történész írja, a marsall önmagával szemben is a legmagasabb követelményeket állította, és "ez adta neki az erkölcsi hitelt, hogy másoktól is sokat követeljen". Badjakin beszél arról is, hogy Zsukov különös figyelmet szentelt a részleteknek. Beszámol saját, háború utáni katonai szolgálatáról, amikor fiatal tisztként rendszeresen éves jelentéseket kellett írnia a hadgyakorlatokról, és a jelentéseket a katonai körzet parancsnokának (Zsukovnak) kellett elküldeni jóváhagyásra. "Általában két hét múlva kaptuk vissza a jelentést. Aki nem látta, el sem tudja képzelni… A papír sűrűn tele volt írva Zsukov megjegyzéseivel, kommentárjaival és utasításaival. És a katonai körzetben természetesen rengeteg hasonló jelentés született." Mint írja, Zsukov semmilyen feladatot nem ruházott át másra. Úgy vélte, ez is "része a munkájának".

Zsukov szinte fanatikusan ügyelt a történelmi igazságra. A Krasznaja Zvezda, a hadsereg újságja hasábjain ezt nyilatkozta: "Az idő mindent a helyére tesz, és mindenki felett ítélkezik… Az ember csak akkor szolgálhatja megfelelően a népét, ha igazat mond neki, és harcol is az igazságért." Anfilov ezt a magyarázatot adja: "Zsukov azt hangoztatta, hogy szembe kell nézni az igazsággal, és nem szabad megrettenni annak beismerésétől [mondjuk], hogy a náci Németországgal vívott háború kezdetén az ellenség sokkal erősebb és sokkal tapasztaltabb volt, mint mi, jobb volt a felszerelésük, jobban képzettek és jobban felkészítettek voltak." És akkor is az igazságot részesítette előnyben, amikor csapataink "gyors visszavonulásáról" beszélt, nem pedig "erőltetett kivonulásukról".

Zsukov nem az az ember volt, akit a megpróbáltatások összetörnek. Legkisebb lánya, Marija Zsukova említi, hogy apja arra tanította lányait, hogy szálljanak szembe a nehézségekkel. "A küzdelmes élet a legjobb iskola. A közömbösség, mondogatta apa, a legijesztőbb dolog. Gyermek- és ifjúkorában rengeteg nélkülözésben és szenvedésben volt része. De ezek a tapasztalatok sok mindenre megtanították, és megedzették."

Zsukovot gyakran vádolják azzal, hogy nem törődött az emberéletekkel… Ezt a kérdést nem könnyű megválaszolni, hiszen a keleti fronton nem voltak érvényben a Queensberry-féle szabályok (azaz az ökölvívás szabályai), és a nácik olyan kíméletlen megszállók voltak, aminek aligha van előzménye a világtörténelemben. (Hitler egyik tábornoka, Franz Halder ezt a cinikus megjegyzést írta naplójába: "A Keleten tanúsított durvaság a jövő iránti szívesség.") Kétségtelenül sok háborús parancsnokot lehet elmarasztalni azért, mert nem számolt eléggé az emberéletekkel. És az az igazság, hogy Zsukovot is érheti ez a vád. De ezzel egyidejűleg voltak olyan helyzetek is, amikor az életek megmentése érdekében minden lehetséges eszközt igénybe vett, amikor vitatkozott Sztálinnal egy hadművelet időzítésén, vagy éppen elhalasztását kérte mondván, csak veszteséget eredményezne. Ehhez tegyük még hozzá az oroszországi frontvonal méreteit. Sztálingrádnál például több millió ember harcolt az összefüggő frontvonalon, melynek hossza megegyezik a New York és Florida közötti távolsággal vagy kétszerese a London-Aberdeen távolságnak.

Zömök alkatú, jóképű férfi, keret nélküli szemüvege mögött világoskék szem villog, kellemes társasági ember, jó táncpartner, és nem dohányzik: Georgij Konsztantyinovics Zsukovot sok munkatársa látta durva, brutális, arrogáns, profán személynek. A későbbi marsall, K. K. Rokosszovszkij, aki jól ismerte Zsukovot, még az 1930-as években úgy jellemezte őt, mint "erős akaratú és határozott", ugyanakkor "sokat követelő" és "érzéketlen" embert. Egy évvel később Zsukovot megvádolták, hogy különösen durván és közönségesen viselkedett egyik felettesével, S. M. Bugyonnijjal, a polgárháború népszerű kozák hősével. Ugyanezt a vádat – a szélsőséges szigort – gyakran hangoztatták vele szemben a nagy honvédő háború (az oroszok így nevezik a II. világháborút) idején. Kétségtelen, hogy Zsukov könyörtelen volt, és gyakorta kegyetlen is. Zsukov elismerte ezeket a hibáit, de azt mondta, hogy a körülmények igazolták őket. Elismerte azt is, hogy időnként keményen beszélt, de azzal magyarázta, hogy amikor ezrek élete a tét, és egy nagy hadművelet zajlik, nincs idő a finomkodásra.

Zsukovnak megvoltak a hibái, és otthon is, külföldön is sokan bírálták könyvekben és cikkekben egyaránt. Azt is állították róla, hogy összeférhetetlen, hiú és arrogáns természetű. Az egyik nyugati író szerint Zsukov "gonosz" és "bosszúálló" volt, de az őt jól ismerő nyugati munkatársai vagy honfitársai között egy sem akadt, aki megerősítette volna ezeket a vádakat.

Egy brit forrás azonban sokkal finomabb kritikával élt. Sir David Kelly, korábban moszkvai nagykövet, így írt Zsukovról: "Ő testesíti meg a Vörös Hadsereg katonai doktrínáját, melyhez elengedhetetlenül szükséges a despotikusan megtervezett gazdaság, az a meggyőződés, hogy a hadtudomány nem több, mint a pártvonal alkalmazása katonai téren, és az a bizonyosság, hogy minden háború osztályok közötti küzdelem eredménye, és ebből következően mindaddig abszolút elkerülhetetlenek, amíg létezik egyetlen kapitalista társadalom is."²

Mindezen bírálattól eltekintve, volt azonban egy másik Georgij Zsukov is, aki sokkal megközelíthetőbb, barátságosabb, emberibb volt. Sir Francis de Guingand brit tábornok, Montgomery vezérkari főnöke Zsukovot így jellemzi: "barátságos és vidám személyiség".³

John Gunther amerikai szerző sokszor találkozott vele a háború utáni időszakban, és azt mondta, hogy Zsukovnak volt "a legbarátságosabb, legszívélyesebb mosolya az összes orosz vezető politikus között, akivel találkoztunk". És Dwight Eisenhower amerikai tábornok fia, John, Zsukovot "eredeti", mi több, "túláradóan temperamentumos" férfinak látta.

A harcmezőtől távol Zsukov gyermekszerető, jó apa volt. Amikor egy-két napra haza tudott menni (rendszerint egy-egy sikeres áttörés után), családi körben pihent, és semmiségekről beszélgetett feleségével és lányaival, vagy komoly képet vágott, és eljátszott egy régi orosz dalt a tangóharmonikán.

Ami Zsukovot sok honfitársától megkülönböztette, az szabad, független szelleme, a történelem iránti érzéke és az a kitartó óhaja, hogy a szövetséges országok a háború után baráti viszonyban, mi több, egységben cselekedjenek, s ezzel hárítsák el az egyetemes békét fenyegető veszélyeket. Zsukov 77 éves korában, 1974-ben halt meg. Oroszország, mint majd szó lesz róla, még sok évig nem vetette le kommunista mezét.

Eisenhower tábornok, aki egy teljes évig működött együtt Zsukovval a háború utáni Németország irányításában, azt mondta, hogy a közöttük lévő világnézeti különbségek – melyekről őszintén beszélgettek, amikor együtt voltak – sosem akadályozták meg eredményes hivatalos együttműködésüket. A háború utáni időszakban gyakorta lehetett hallani azt a véleményt, hogy Zsukov volt "a legjobb ember a Szovjetunióban". Az egyik külföldi diplomata, aki újságírókkal beszélgetett Moszkvában, így magyarázta, hogy mi különbözteti meg Zsukovot a többiektől: "Zsukov az egyetlen olyan vezető, aki megmondja az igazat. Előfordul, hogy egy kérdésre nem ad választ, de sosem hazudik."⁴

De nyugállományba vonulása nehéz éveiben meg kellett küzdenie a Kreml döntéshozóival, hogy ne csonkítsák meg terjedelmes memoárját, melyet mindmáig az ünnepelt tábornokok és marsallok által írt visszaemlékezések között a legjobbnak tartanak. Ha az igazságról volt szó, nem ismert kompromisszumot.

Nem meglepő, hogy Zsukov memoárjának első kiadásait – először a hatvanas évek végén jelent meg Oroszországban – alaposan átszabó pártcenzorok működése láttán sokaknak George Orwell angol író 1984 című regényének egyik szereplője, a Nagy Testvér jutott eszébe. Az analógia jogos. Orwell klasszikus művében van egy Igazságminisztérium, melynek az a feladata, hogy a Nagy Testvérnek tetsző, új, tiszta múltképeket produkáljon, mivel a Nagy Testvérnek nagyszabású cél lebeg a szeme előtt: a hazugságokat igazságoknak nevezve, a történelmet újraírva a Nagy Testvér legalább egy évezredig vissza tudja tartani a történelem folyását.

Ki is volt Georgij Zsukov?

A háború alatt az oroszok napi embervesztesége megközelítette a tízezer főt, és ha ehhez a civil lakosság veszteségét is hozzátesszük, akkor a fenti szám kétszeresével kell számolnunk. Ha a helyzet a front bármely szakaszán kritikussá vált, Zsukovot küldték oda. És különös képessége, hogy a hadseregeket kihúzza a nehéz helyzetekből, újabb meg újabb érmeket hozott neki. Történetek hosszú sora szólt a marsall kifogyhatatlan szókincséről és arról a szokásáról, hogy ultimátumot adott az ellenszegülő parancsnokoknak. Azt beszélik, hogy a frontvonalon harcoló tiszteknek ilyen felszólítást küldött: "Vagy végrehajtja a parancsot holnap reggelig, vagy árulásért agyonlövetem." Zsukovnak az volt a taktikája, hogy telefonon látszólag kivitelezhetetlen parancsot adott, és azonnal megszakította a beszélgetést, hogy a parancsnoknak ne legyen lehetősége a vitára.

Zsukov engesztelhetetlen volt a gyáva és a pánikkeltő katonákkal szemben, és végletes esetekben nem riadt vissza, hogy az illetőket a kivégzőosztag elé állítsa. 1941 szeptemberében, Leningrád ostroma során kiadott egy parancsot, mely szerint bárkit, aki írásos engedély nélkül elhagyja posztját, azonnal agyon kell lőni.

2002-ben óriási könyvsiker volt egy brit szerző, Antony Beevor Londonban megjelent műve, mely az orosz katonáknak 1945-ben Németországban elkövetett gaztetteiről szóló történetekkel van tele. A könyv állításait azonnal megtámadta a londoni orosz nagykövet, Grigorij Karaszin, később pedig az egyik legrangosabb német történész, Joachim Fest professzor. Karaszin úr a könyv kiadását "blaszfémiának" nevezte, "nemcsak Oroszország és népem meggyalázásának, hanem minden olyan ország és mindazon milliók emlékének besározásának is, akik a nácizmust megszenvedték". Fest professzor, aki Hitler és Berlin utolsó háborús korszakának szakértője, a könyvet "fércmunkának" nevezte, mely tényszerű pontatlanságokkal van tele. Sorozatos megerőszakolás és fosztogatás, bosszúállás és atrocitások – ezek állnak Beevor érdeklődésének középpontjában, s a szerző azt is hangsúlyozza, hogy mindezek a szörnyűségek Zsukov marsall szeme láttára mentek végbe, azaz a hitleri rezsim összeomlását követő évben, amikor Zsukov marsall volt a Németországban állomásozó szovjet erők főparancsnoka. A könyv 413. oldalán szerepel egy mondat, miszerint "sokan" úgy gondolják, hogy az orosz csapatok két hetet kaptak arra, hogy kedvük szerint bánjanak a német lakossággal, s csak azután érvényesült újra a katonai fegyelem. A figyelmes olvasó azonban számtalan ponton bukkan hiányokra vagy elhallgatott tényekre a könyvben öt vagy hat jelentős orosz tábornokkal kapcsolatosan (Zsukovot is beleértve), akik 1945 májusában Berlinben voltak a zabolátlan fegyelemsértések, sőt az állítólagos, a náci rezsimmel azonos színvonalú atrocitások megtörténtekor, s ezek a tábornokok közvetlenül is tárgyaltak a német emberekkel a biztonságról és a katonai fegyelemről, és ezeket a megbeszéléseket visszaemlékezéseikben is megörökítették.⁵ (Ami egy megszálló hadsereg valós vagy eltúlzott bűneit illeti, csak utalunk egy másik, jóval korábban – 1958-ban – megjelent könyvre, mely nemcsak érinti a Németország területén elkövetett megerőszakolásokat és szabad rablásokat, hanem azt a hazugságot is leírja, hogy maga Zsukov marsall is érintett volt mindezen bűnökben. A marsall, írja a szerző, "kiadta a parancsot" [sic] a Vörös Hadseregnek, hogy három hétig szabadon garázdálkodhat. A könyv, melyet egy vallásos szervezet jelentetett meg Amerikában, 14 kiadást ért meg.)

Zsukov stratégai tehetsége felkeltette egy amerikai katonai szakértő, Hanson W. Baldwin, a New York Times szerkesztője figyelmét. Baldwin állapította meg, hogy Zsukov első jelentős katonai feladata során – 1939 nyarán Mongóliában csapást kellett mérnie a japán inváziós erőkre – a modern háborúban elsőként sikeresen irányított nagyobb páncélozott egységeket, és ezzel bebizonyította, hogy a régi lovassági taktika gyakorlati eredményeket hoz a páncélozott járművekkel vívott csatákban is: így például sikerrel alkalmazható a tankcsatában is az a taktika, ha mélyen behatolnak az ellenség állásaiba, ha szélesen átkarolva bekerítik; sikeres az ellenség elleni roham; óriási szerepe van a mozgékonyságnak és a tűzerőnek.⁶

1945 júniusában Zsukovnak jutott az a feladat, hogy egy gyönyörű fehér mén nyergében ülve fogadja a moszkvai Vörös téren győzelmi díszszemlén felsorakozott csapatok köszöntését. (Történetileg fehér lovon a hódító szokott bevonulni.) Visszatekintve, Zsukov élete egyik "felejthetetlen napjának" nevezte ezt az eseményt. Zsukov több ezer tisztje, köztük a légierők pilótái és tankegységek parancsnokai, köszöntötték ujjongva a marsallnak azt az utasítását, hogy kardok, sarkantyúk és más kellékek nélkül vonulhatnak el a téren. Akik látták a filmen is megörökített díszszemlét, általában azt mondják, ez volt a történelem legnagyobb szabású parádéja. A díszszemle végén kétszáz, ragyogó új egyenruhát viselő veterán dobpergés közepette a Lenin-mauzóleum előtt az eső áztatta kockakövekre dobta Hitler hadseregének kétszáz zászlaját. Számos brit és amerikai történész (köztük az amerikai William J. Spahr és Otto Preston Chaney, illetve a brit Antony Beevor) ismétli meg azt a történetet, hogy először Sztálin akarta volna a csapatok köszöntését fogadni ugyanezen a fehér arab ménen ülve, de mikor felkapaszkodott a ló hátára, az megbokrosodott, Sztálin a földre esett, és megütötte a fejét és a vállát. Ekkor lemondott tervéről, és így szólt: "Zsukov régi lovas katona, fogadja ő a parádét." Igaz volna ez a történet? Vajon Sztálin (aki akkor 66 éves volt, nem tudott lovagolni, betegeskedett, és segítség nélkül képtelen lett volna egy lóra felülni) megkockáztatta-e, hogy több tízezer katona és még több néző szeme láttára leesik a lóról? A fent említett történészek mind egyetlen forrásra hivatkoznak: Sztálin fiára, Vaszilijra, aki aligha tekinthető megbízható forrásnak. Szergej Rugyenko légimarsall (egy ideig Vaszilij parancsnoka) szerint gyakran volt "merev részeg". Azt is állítja, hogy Vaszilij rendszeresen "ingerült volt az állandó ivászattól és fékezhetetlenül fegyelmezetlen". Roj Medvegyev orosz szakértő még tovább megy, és Vaszilijt "bárdolatlan, félig analfabéta alkoholistának" nevezi. Nem elég, hogy Sztálin fia gyakran felöntött a garatra, hanem erőszakos természetével és kitalált történeteivel (Rugyenko szerint) "sok ember életét tette tönkre". Alkoholizmusa és szétesett élete okozta korai halálát is 1962-ben, 42 éves korában.⁷

A háború után bárhová látogatott el a Szovjetunióban, Georgij Konsztantyinovicsot mindenhol kitörő örömmel fogadták. Sztálin (és később Hruscsov) nem tudta titkolni féltékenységét Zsukov hallatlan népszerűsége miatt. Lehet, hogy okkal tartottak a hadseregben tapasztalható befolyásától. A pártnak az sem tetszett, hogy mélységesen ellenezte annak a rendszernek a kialakítását, hogy a hadsereg minden szintjén politikai tisztek gyakorolják a hatalmat. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságban vele együtt dolgozó brit, amerikai és francia kollégái érzékelték, milyen súlyok nehezednek a vállára; amikor például igyekszik összejárni külföldi barátaival, miközben ezeket az ártatlan kapcsolatokat is jelentették Berijának mint az illojalitás gyanújának lehetséges bizonyítékait.

Miután Zsukovot hazarendelték Berlinből, egy rövid ideig a hadügyminiszter helyettesi tisztét töltötte be, s aztán hamarosan viszonylag jelentéktelen katonai körzetekbe küldték, először Odesszába, aztán az Urálba. Ekkoriban Zsukov ellenségei, akik Sztálin titkosrendőrségében dolgoztak – beleértve Lavrentyij Beriját és Viktor Abakumovot -, megpróbálták belekeverni valamiféle ravasz "hazaáruló" összeesküvés hálójába, aminek bizonyítéka a brit és amerikai barátaival fenntartott kapcsolat lett volna. Zsukov életének utolsó húsz éve gondokkal terhesen és örömökben szegényesen telt. Néhány évre az öreg háborús hős neve csaknem teljesen eltűnt az újságok hasábjairól. A szívével is betegeskedett. Közben elkezdett dolgozni híres visszaemlékezésein (mely Emlékek, gondolatok címmel jelent meg magyarul – a szerk.).

Zsukov neve látványos győzelmekkel forrt össze, és ezek közül fél tucatot a könyvében is felidéz. Zsukov győzelmet győzelemre halmozott; a náci fenevadat a kezdeti óriási előnyt követően alaposan megtépázta vagy feltartóztatta, hogy az csak a sebeit nyalogatta. Ugyanakkor akadt egy termékeny amerikai szakértő, aki kétségbe vonva a józan észt, nekifogott, hogy bebizonyítsa: Zsukov elvesztett egy "jelentős csatát", a Moszkva alatt 1942 őszén vívott Mars-hadműveletet. Ha összevetjük más katonaszakértői és történészi állásponttal, akkor kiderül, hogy a szerző részletesen kifejtett véleménye nem állja meg a helyét (David Glantz: Zhukov's Greatest Defeat, 1999), s az általa használt adatok erősen eltúlzottak. Zsukov maga világosan elmagyarázza azokat a körülményeket, melyek arra késztették, hogy időlegesen átmenjen a sztálingrádi csatamezőről a Moszkva alatti frontra. Két orosz történész (Oleg Rzsesevszkij professzor és Mihail Mjagkov) többek között részletekbe menően felkutatta a tényeket, hogy megcáfolja az amerikai történész állítását. Röviden, a Mars-hadművelet elsősorban elterelő taktika volt, s ebben Zsukovnak az volt a szerepe, hogy megakadályozza a németeket abban, hogy nagy erőket csoportosítsanak át a központi frontról a sztálingrádi frontra, ahol minden idők legnagyobb összecsapása kezdett alakot ölteni. Mindkét fél tökéletesen tisztában volt vele, hogy a sztálingrádi eseményeknek az egész háborúra meghatározó hatása lesz. Zsukov, aki a Mars-hadműveletben két, Moszkvától nyugatra eső front mozgását koordinálta, ezzel egy időben a sztálingrádi ellentámadás tervének kidolgozásával foglalkozott, melynek kialakításában kezdettől szerepe volt.⁸

Nyugati és keleti szakértők egyaránt megkísérelték felmagasztalni Zsukov katonai tehetségét. Így például a brit John Keegan történész azt állítja, hogy Zsukovban minden olyan tulajdonság megvolt, amire egy nagy hadvezérnek szüksége van. Ezek, Keegan szerint, a stratégiai ismeretek és a taktikai zsenialitás, a lehető legnagyobb bátorság, kitűnő vezetési érzék és politikai befolyás. A brit történész ugyancsak utal (más elemzőkhöz hasonlóan) Zsukovnak az emberáldozatok iránt tanúsított "nyilvánvaló érzéketlenségére".

Egy másik szakember, az indiai hadtörténész, A. L. Sethi ezredes azt írja, hogy az 1939 és 1945 között Zsukov által irányított minden ütközet, beleértve a Japán (Mongóliában) elleni harcot, a moszkvai, a sztálingrádi, a kurszki és a berlini csatát, "magán viseli a katonai zsenialitás bélyegét". Zsukov, írja Sethi, nemcsak "kiemelkedő" tehetség volt a maga szakterületén, hanem a huszadik századi, tömegeket megmozgató hadviselés művészetét minden más "katonai vezetőnél" kiválóbban értő és alkalmazó hadvezér is. Sethi elismeri, hogy Oroszország határain túl vannak nála sokkal ismertebb katonai vezetők. (Montgomery, Rommel, Guderian, Eisenhower, MacArthur, Patton, de Gaulle, Giap nevét említi.) Zsukov életpályáját pedig "a legfenomenálisabb felemelkedésnek" nevezi, melyet egy cipész fia a legmagasabb katonai rang eléréséig bejárhatott.⁹

A halhatatlan elődökre utalva az amerikai Phil Grabsky, a The Great Commanders (1993) szerzője azt írja, hogy míg Nagy Sándor alig 100 000 fős hadsereget irányított, Zsukov több milliós haderő mozgását ellenőrizte. Egy "ragyogó tábornoknak", írja, "világos stratégiára, biztos tartalékokra, fanatikus elszántságra és erős jellemre van szüksége". Szerinte Zsukov mindezen feltételeknek tökéletesen a birtokában volt.

Szinte a Vörös Hadsereg kezdeti katasztrofális visszavonulásától kezdve rövid ideig tartott, hogy Zsukov hírneve eljusson a német vonalakba. Orosz tisztek mesélik, hogy amikor német hadifoglyoktól azt kérdezték, szerintük melyek a győzedelmes ellenség legfélelmetesebb tulajdonságai, rendszerint így válaszoltak: az oroszok szívóssága és… Zsukov marsall. Néha a hadifoglyok megemlítették a T-34-es tankot is, mely a szakértők véleménye szerint a háború egyik legjobb páncélosa volt. De az hamarosan egyértelművé vált, hogy a hatalmas győzelmek mögött az egykori lovas parancsnok, Georgij Zsukov áll.

A hitleri rezsim ellen vívott háború radikális jellegét Eisenhower tábornok egyik 1945-ös beszédében elemezte. Arra a következtetésre jutott: "Szent háború volt, és független attól, mekkora árat kell a győzelemért fizetnünk, meg kellett nyernünk." Mivel pedig Hitlert és tábornokait a szláv népek – az oroszokat is beleértve – kiirtásának politikája vezette, Zsukov és fegyvertársai úgy döntöttek, hogy a végsőkig harcolnak, és nem ismernek megalkuvást. De senki sem vonhatja kétségbe Zsukovnak és parancsnokainak őszinteségét, amikor megtiltották katonáiknak, hogy úgy viselkedjenek, ahogy a nácik viselkedtek orosz földön, ahol ezrével égették fel a falvakat, koncentrációs táborokat és krematóriumokat építettek a lakosság megsemmisítésre. Zsukov ezt írja a náci bűntettekről: "Senkinek egyetlen percig sem jutott eszébe, hogy a német dolgozókat büntesse meg azokért a bűnökért, amiket a nácik a mi földünkön elkövettek. Népünk egyhangúan kiállt az átlagos német emberek mellett: segítenünk kell őket abban, hogy felismerjék hibáikat, és a nácizmust teljességgel felszámolják."

Nem meglepő, hogy azalatt, amíg Zsukov a berlini közigazgatás irányításával foglalkozott, a legkülönfélébb dilemmahelyzetek álltak elő, melyek néha személyes jelenlétét is szükségessé tették. Alább leírunk egy ilyen esetet, amikor Zsukov salamoni ítélete mindenki megelégedésére szolgált.

Miközben Berlin külső kerületein hajtott keresztül, a marsall felfigyelt egy szokatlanul tarka tömegre, melyben néhány orosz katona is felbukkant. Sok asszony és gyerek álldogált ott. Zsukov megparancsolta sofőrjének, hogy álljon meg, kiszállt, és odament az emberekhez. Minden bizonnyal azt gondolta, hogy náci koncentrációs táborból szabadult oroszok. De mint kiderült, berlini lakosok voltak.

"Megállok, figyelek, és hallom, hogy egyik katonánk, egy négy év körüli szőke gyereket tartva karjaiban, ezt mondja:

– Elvesztettem feleségemet, kislányomat és kisfiamat, amikor családomat Konotop városából kitelepítették. A vonatban haltak meg, amikor a németek bombázták a szerelvényt. A háború véget ért, hogyan éljek család nélkül? Adják nekem ezt a kisgyereket, hiszen apját, anyját megölték az SS-ek.

Valaki tréfált:

– Ez a gyerek hasonlít is rád…

A mellette álló asszony németül szólt:

– Nem, nem adhatom oda, ez a gyermek a rokonom, magam akarom felnevelni.

Valaki fordított. A katona elszomorodott. Én is közbeszóltam:

– Hallod, barátom, hazatérsz, és találsz ott magadnak gyermeket, hiszen annyi árva van otthon is! Még jobb, ha szerzel egy gyereket az anyjával együtt!

A katonák hangosan nevettek, s ez mosolyt csalt a német kisfiú arcára is. Harcosaink sorban nyitották ki kenyérzsákjaikat. Kenyeret, cukrot, konzerveket, kekszet osztottak a gyermekeknek és az asszonyoknak, sőt a katona karjaiban lévő gyerek még cukorkát is kapott. A katona megcsókolta a kisfiút, és mélyet sóhajtott."

Zsukov odalépett a katonához, és keményen megszorította a kezét. A marsall váll-lapok nélküli bőrkabátot viselt, de hamarosan felismerték, és még vagy egy fél órát ott kellett maradnia és válaszolgatnia a körülötte állók kérdéseire. "Ma már sajnálom, hogy nem jegyeztem fel a katonák nevét. Csak arra emlékszem, hogy Berzarin tábornok 5. csapásmérő hadseregéhez tartoztak." (Berzarin, aki Berlin első parancsnoka volt,a frontvonalban töltött évekről a következőket mondta: "Az alatt a négy év alatt is képtelen voltam hozzászokni a pusztításhoz, a könnyekhez és a holttestekhez akár a saját hazánkban, akár az ellenség földjén.")

A szerző kutatásai során számtalan hasonlóságot fedezett fel Zsukov és az "Oroszország büszkeségének" nevezett Alekszander Szuvorov tizennyolcadik századi tábornagy között. Azt mondják, Szuvorov hatvan csatában harcolt, és hatvan győzelmet aratott. Kétségtelen, hogy senki sem számolta össze, hány kisebb vagy nagyobb csatát nyert meg Zsukov, de a nyugati szakértők, köztük Eisenhower, csodálatukat fejezték ki fontosabb győzelmei iránt.

Amikor egyszer magáról kérdezték, Szuvorov így válaszol: "Katona vagyok. Nem ismerem a származásomat, sem családomat."

Zsukov visszaemlékezéseit a katonáknak dedikálta, azoknak, akik "tudták, hogy kell szembeszállni a halálos veszéllyel, és óriási bátorságról és hősiességről tettek tanúbizonyságot". Zsukov azért is ünnepli katonáit, hogy a béke beköszöntével volt erejük újjáépíteni az ezer meg ezer, földig rombolt várost és falut.

Szuvorov csapatai a gyakorlatban tanulták meg, hogy minél keményebben készültek a hadgyakorlatokon, annál könnyebben ment a harc a csatában. Zsukov sem kímélte a hadgyakorlatokon tisztjeit és embereit, sok-sok napot szánva arra, hogy parancsnokaival és altisztjeivel addig ismételtesse a gyakorlatokat, amíg elégedett nem lett harckészségükkel.

Szuvorov mindig emberséget tanúsított a civil lakosság és a hadifoglyok iránt, és szigorúan megbüntette katonáit, ha fosztogattak. Szerette mondogatni: "Üsd az ellenséget humánus bánásmóddal, de olyan hatékonyan, mint a fegyverekkel." Zsukov is határozottan beszél: "Soha, egy pillanatra sem merült fel, hogy a német dolgozó népet büntessük meg azokért a gaztettekért, melyeket a nácik szülőföldünkön elkövettek."

Még az 1990-es években is akadt arra példa, hogy egyes nyugati megfigyelők Georgij Zsukovot pusztán "papírmasé" hősnek látták, nem pedig hús-vér embernek. Azóta Zsukovról számos újabb anyag látott napvilágot, könyvek, napilap- és folyóiratcikkek, archív anyagok és Zsukov lányainak visszaemlékezései jelentek meg.

A hálás utókor

Meggyőződésem, hogy Zsukov marsall a föld bármelyik országában nagy ember volna. (Walter Bedell Smith amerikai tábornok, később nagykövet)

Nagyon kedveltem Zsukov marsallt. (Kethleen Harriman, a moszkvai amerikai nagykövet lánya)

Ha Zsukovnak módjában állt volna olyan szabadon cselekedni, ahogyan a mi kormányzatunk Eisenhowernek engedte, akkor azt hiszem, hogy minden [a németekkel kapcsolatos] problémánkat könnyedén megoldhattuk volna. (John R. Deane amerikai tábornok)

A világtörténelem legnagyobb konfliktusa lezárult, Hitler, Goebbels meg Himmler öngyilkos lett, így kerülték el az akasztófát (ezt tette később, 1946-ban Goering is, a nürnbergi per fő vádlottja kivégzése előtt néhány órával). Nos, 1945. június 10-én a háború befejeztével Frankfurt-am-Mainban ünnepélyes találkozóra gyűltek össze a győztes szövetséges hadseregek vezetői, Eisenhower, Zsukov és Montgomery. A hangulat emelkedett volt, a kölcsönös elismerés, tisztelet és a természetesség, kedélyesség jellemezte. Mint az illik is olyan kollégákhoz, akik korábban soha nem tapasztalt kegyetlen háborúban vállvetve harcoltak, az elegánsan öltözött parancsnokoknak sok megbeszélnivalójuk akadt. A nyelvi különbségek ellenére egészen különös baráti viszony alakult ki Eisenhower és Zsukov között, gyakran látták őket beszélgetve, tréfálkozva és egymás egészségére poharat ürítve. A megfigyelők úgy vélték, semmi nem állhat a szövetséges erők közé, akik a háború időszakában gyakran osztották meg egymással a legtitkosabb információkat, és összehangolták stratégiájukat. A későbbi memoárok és interjúk tanúsága alapján azok a nyugati diplomaták, tábornokok és újságírók, akik Zsukovval személyesen is találkoztak, egységesen úgy ítélték meg: a marsall nemcsak páratlan katonai vezető volt, hanem az orosz nép kiemelkedő képviselője.

Frankfurt-am-Mainban Zsukovot a legmagasabb politikai méltóságoknak kijáró fogadtatásban részesítették, és Eisenhower tábornok, Montgomery tábornagy és Zsukov marsall találkozója felejthetetlennek ígérkezett. A The Times azt írta, hogy Zsukovot uralkodóknak kijáró tiszteletadásban részesítették Eisenhower főhadiszállásán, melyet az I. G. Farben központjában, kertekkel övezett modern épületben rendeztek be. Egyike volt ez azon kevés építménynek, melyet a bombatámadások Frankfurtban megkíméltek. Zsukov és kísérete érkezett először, nem sokkal később leszállt Monty Dakota típusú repülője is, s a tábornagy az épülethez hajtott. Katonai parádéval üdvözölték Zsukovot és Montgomeryt, voltak üdvlövések és egy, a legjobb brit és amerikai kontingensekből összeállított díszőrség vonult el előttük. Húszfős kíséretén kívül Zsukov társaságában volt mogorva tanácsadója, Andrej Visinszkij, akit Sztálin afféle politikai mentorként rendelt a marsall mellé. Visinszkij volt Sztálin főügyésze a nagy tisztogató perek idején 1937-39-ben – ezt a korszakot szokás a nagy terror időszakának is nevezni az elpusztított áldozatok tömegei miatt. (Egyébként később Visinszkij volt a Szovjetunió első ENSZ-nagykövete is.) De a megfigyelők szerint Visinszkij jelenléte nem változtatott Zsukov magatartásán: baráti beszélgetéseket kezdeményezett, és derűs tósztokat mondott brit és amerikai kollégái egészségére.¹⁰ (Az egyik ilyen beszélgetés során Zsukov elmondta Eisenhowernek, hogy milyen óriási árat fizetett Oroszország a győzelemért. Zsukov azt is megemlítette Ike-nak, hogy Hitler rabló hadserege annyi asszonyt, gyereket és öreget ölt meg, hogy az orosz kormány soha nem fogja tudni, pontosan hányan pusztultak el.

Vendéglátói köszöntése után Zsukov a legeslegmagasabb orosz kitüntetést, a Győzelem-érdemrendet adta át Eisenhowernak és Montgomerynek.¹¹ Miután a három parancsnok kézjegyével látta el a korábban Berlinben lezajlott találkozásukkor készült fotókat, Zsukov a következő egyszerű szavakkal adta át a kitüntetéseket: "Szívből gratulálok önöknek"; majd egy ideig a Távol-Keleten és Ázsiában folyó háborúról beszélgettek, s közben Zsukov felidézte, hogyan mért megsemmisítő csapást 1939 nyarán Mongóliában a jókora japán inváziós erőkre. Sztálin is ekkor, e szédületes győzelem után figyelt fel rá.

Mialatt Zsukov átadta a kitüntetéseket, Ike és Montgomery egymás mellett, vigyázzban álltak. Azután Zsukov beszédet mondott, amiben hangsúlyozta, hogy a háborút követő időszakban milyen nagy fontossága lesz a korábbi szövetségesek együttműködésének. Közel fél évszázaddal azelőtt, hogy világunknak a nemzetközi terrorizmus kihívásaival kell szembenéznie, a marsall kijelentette (és később, az Eisenhowerrel folytatott magánbeszélgetésekben részletesen is kifejtette), hogy véleménye szerint az erőszak újabb kirobbanását csak a nagyhatalmak közötti szolidaritás képes megakadályozni. Figyelemre méltó, hogy a győzelem napján (május 9-én) Moszkvában az orosz elnökök, akik egyben a haderők legfőbb parancsnokai is, beszédeikben változatlanul visszatérnek Zsukov marsallnak az 1945-ben a szövetséges erőknek szánt ajánlásaiban használt kifejezésekhez.

Vlagyimir Putyin elnök például 2002. május 9-én ezt mondta: "A világ megváltozott 1945 óta. De továbbra is végtelenül sebezhető maradt. A gonoszság és az erőszak újra meg újra felüti a fejét. A nevük változik csak, de a természetük a régi maradt… A győzelem napja tanulság és figyelmeztetés… E veszélyeket csak akkor tudjuk leküzdeni, ha csatlakozunk a többi állam erőfeszítéseihez és a nemzetek akaratához. A Hitler-ellenes koalíció meggyőző példája ennek… Napjainkban a terrorizmusnak nevezett veszéllyel szemben kell erőinket egyesíteni."

A pazar Győzelem-érdemrend, melyet Eisenhower és Montgomery a háború győzedelmes befejezésében játszott kiemelkedő szerepükért kaptak meg, egy ötágú, vörös, kék és arany platinacsillag, melyet 135 gyémánt és öt rubinkő ékesít. A csillag középpontjában a Kreml kicsi, zománcozott képe látható. Eisenhower így ír visszaemlékezéseiben: "Ez a rendjel, melyet Montgomery és én kaptam, azon kevesek egyike volt, melyeknek számomra sokkal inkább belső értéke, mintsem érzelmi vagy szimbolikus jelentősége volt." Ebben a kitüntetésben mindössze öt, nem orosz nemzetiségű személyiség részesült: Eisenhower, Montgomery, Joszip Broz Tito marsall, Mihail Rola-Zymierski lengyel marsall és Mihály román király. (A frankfurti találkozó előtt néhány nappal Eisenhower Berlinbe repült, hogy Zsukovnak átadja a legmagasabb amerikai katonai érdemrendet, a Legion of Merit főparancsnoki fokozatát, melyet az USA kormánya adományozott a marsallnak. Montgomery is átadta Zsukovnak a brit kormány kitüntetését, a Bath-rend I. fokozatát a Nagy Lovagkereszttel.)

Miután a marsall átadta Eisenhowernak és Montgomerynek a Győzelem-érdemrendet, a három parancsnok az Egyesült Nemzetek győzelmére ürítette poharát. Gyönyörű nyári nap volt, idézi fel Eisenhower, és az ebéd előtti frissítők és borok iszogatása, majd a díszebéd alatt is egymást követték a felköszöntők. Zsukov rutinos szónok volt, írja Eisenhower, és az ebédnél mondott köszöntőben "magasztalta a szövetségeseket, és reményét fejezte ki, hogy közös céljainkat sikerül megvalósítanunk".

Zsukov szabadon, jegyzetek nélkül beszélt. Lehetséges, hogy ha egy évvel, netán csak néhány hónappal később mondja a fentieket, szigorú megrovásban részesült volna Moszkvától, mondván, túlzottan felmagasztalta a szövetségeseket. Így kezdte: "Mindenki tudja, hogy a háború terhének java a mi népünk vállára nehezedett. A Szovjetunió népei szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket, az ellenség az ő országukat égette fel és rabolta ki leginkább. De népünk abban a hitben harcolt, hogy nincsenek egyedül a küzdelemben és ügyük igazában. Tisztán és őszintén harcoltak, és most szövetségeseik szemébe tudnak nézni."

Ezután Zsukov nyíltan beszélt arról a segítségről, melyet London és Washington nyújtott a háború idején a Szovjetuniónak: "Nagy-Britannia és az Egyesült Államok akkor segített a Szovjetuniónak, amikor az a leginkább rászorult a támogatásra. Népeink soha nem fogják elfelejteni ezt a segítséget. A jövőben mindannyiunknak kötelessége megtenni mindent, hogy megvédjük a világot az ehhez hasonló agressziótól."

Később Zsukov Eisenhowerhez intézett köszöntője megmutatta, hogy elismeréssel adózik kedves barátjának is: "Olyan férfiú ő, akinek katonához méltó szíve és diplomatához illő esze van; képes volt parancsnoksága alatt egyesíteni a sokféle nemzetiségű hadseregeket, és győzelemre vezette őket."

Válaszában Eisenhower hangsúlyozta: "Az alkalomhoz illőnek látom, hogy elmondjam: a két nagy nemzet legtehetségesebb katonái és diplomatái segítettek munkámban. Nekik végtelen hálával tartozom. Itt most nem tudom név szerint is felsorolni őket, mivel igazságtalan volna közülük néhányat kiemelni, de azt jól tudom, mi az ő óhajuk: békét akarnak."

Aztán Ike újra elismételte egyik szellemes mondását: "A szövetségesek nevében elmondhatom, akkor is békét akarunk, ha harcolnunk kell érte."

"A magam nevében pedig kijelenthetem, tette hozzá, azt hiszem, nincs itt senki az asztal körül ülők között, aki ne mondana le könnyedén a dicsőségről, a hírnévről és mindarról, amit ez a háború hozott neki, ha elkerülhető lett volna az a tengernyi borzalom és szenvedés, melyet a háború az emberiségre zúdított. Szent háborút vívtunk, és meg kellett nyernünk, bármekkora áldozatot kívánt is tőlünk."

Eisenhower szavai után következtek azoknak a köszöntőszavai, akik meg akarták osztani a többiekkel érzéseiket, gondolataikat; beszéltek a britek, az amerikaiak, az oroszok és a franciák. Korábban, amikor Zsukov átnyújtotta Montgomerynek a Győzelem-érdemrendet, a tábornagy még emelkedett stílusban válaszolt: "Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy ezt a magas kitüntetést a Szovjetunió híres marsalljától, Zsukov marsalltól vehetem át." Később azonban Monty jóval fesztelenebb stílusban Zsukov hátát veregetve azt ismételgette: "Mindenképp át kell jönnöd hozzánk [a brit főhadiszállásra], öregfiú!"

A frankfurti ünnepség kitűnően sikerült. Zsukov felszabadultan viselkedett, szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát, különösen a díszebédet követő mulatság során, amikor ő és Eisenhower a nyelvi különbségek ellenére együtt énekeltek. (Eisenhowernek később tudomására jutott, hogy Zsukovnak berlini működése idején túlságosan is sokszor kellett utasításokért fordulnia Moszkvához még kisebb részletkérdésekben is, beleértve a személyes látogatásokat vagy a szövetségesek által feltett legegyszerűbb kérdésekre adott választ illetően is. Ugyanakkor Ike megjegyzi, hogy Zsukov sokkal "nagyobb önállóságot tanúsított" a cselekvésben, miután ő egyszer azt mondta neki: "Ha ilyen apró részletekkel állandóan Washingtonhoz fordulnék, engem hamar kirúgnának, és a kormány valaki olyat küldene helyettem, aki maga is meg tudja oldani ezeket a problémákat.")

Eisenhower 1967-ben megjelent At Ease című könyvében érdekes megfigyelést közöl Zsukovról: "A marsallnak nem volt türelme a politikusokhoz. Egyszer azt mondtam neki, hogy katonai ügyekről akarok vele tanácskozni, és nem hozom magammal politikai tanácsadómat [Robert Murphyt], de hozzátettem, hogy ha akarja, őt persze elkísérheti a maga politikai tanácsadója. Nem, felelte, ha ön nem hozza a magáét, akkor én is lerázom az enyémet. Odafordult tanácsadójához, Andrej Visinszkijhez, és azt mondta neki: Menjen ki, nincs szükségem magára."

Stephen Ambrose történész számol be arról, hogyan értékelte Eisenhower Zsukovot mint katonai parancsnokot. Ike Montgomerynek mondta el, hogy az orosz marsall egyedülálló képességekkel rendelkezik; hogy hadműveleteivel kapcsolatos elképzelései (és mindig jelen volt a kritikus pontokon), plusz minden egyes lépésének racionális okai, beleértve a fegyverek használatát, melyben fölénnyel rendelkezett; az időjárásnak mint fontos tényezőnek a figyelembevétele; az az alaposság és gondosság, mellyel biztosította a hadműveletekhez szükséges szervezeti és fegyverzeti felszereléseket: e tulajdonságai mind-mind hozzájárultak kiemelkedő képességeihez.

Az igazsághoz tartozik, hogy az Eisenhower-Zsukov énekespárost fellelkesítette egy fekete muzsikusokból álló amerikai zenekar érkezése, amely önként vállalta, hogy Frankfurtban koncertet ad a szövetségek találkozóján. A jeget Eisenhower törte meg, aki imádta a spirituálékat, és Zsukovval együtt csatlakozott a gitárokon felhangzó dallamokhoz: az Old Black Joe, az Old Folks at Home és az Old Man River előadásához. (Két hónappal később, amikor Eisenhower és vezérkara Harriman nagykövet társaságában Moszkvában vendégeskedett, és bejelentették a japánok feltétel nélküli megadását a kremlbeli Nagypalotában rendezett ünnepi fogadáson, Eisenhower és az összes jelenlévő a spontán jó hangulat hatása alatt újraénekelte A volgai hajóvontatók dalát. A vidámsághoz persze jelentősen hozzájárult, meséli Eisenhower helyettese, Lucius Clay altábornagy és a véget nem érő tósztokat kísérő vodkás poharak koccanásának csengése. A vodkát, mondja Clay, a személyzet szorgalmasan töltögette.)

A frankfurti kitüntetési ceremóniát és a díszebédet katonai parádé és légibemutató követte. Sir Arthur Harris marsallnak, a brit légierők parancsnokának jóváhagyó pillantásától kísérve a vendégek végignézték, amint 1700 angol és amerikai vadászgép és bombázó zárt alakzatban elhúz a fejük felett. Zsukovot, írja Eisenhower, lenyűgözte a látvány. Később Zsukov még további kitüntetéseket nyújtott át: húsz brit és amerikai tiszt kapta meg a Vörös Zászló-érdemrendet vagy a Bátorságért-érmet.

Két hónappal a frankfurti találkozó után Zsukov meghívására Ike Moszkvába érkezett. Truman elnök tanácsadója, Harry Hopkins beszámolt Eisenhowernek arról, hogy Sztálin mindenképpen azt szerette volna, hogy június 24-én jöjjön Moszkvába (ekkor rendezték a győzelmi parádét), illetve ha ez az időpont nem felel meg Eisenhowernek, akkor látogatására a potsdami konferenciát (melyet július 17. és augusztus 2. között tartottak meg) megelőzően vagy közvetlenül azután kerüljön sor. Eisenhower elmondta Hopkinsnak, hogy már valamivel korábban is meghívták Moszkvába, de az USA hadügyminisztériuma nem engedélyezte utazását, pedig ő nagyon szeretett volna menni. Eisenhower úgy vélte, hiba volt, hogy nem ment akkor, amikorra meghívták. Azt is elmondta Hopkinsnak, hogy ha ő ellátogat Moszkvába, akkor Zsukovot meg kellene hívni az Egyesült Államokba. Később Hopkins felvetette ezt a kérdést Truman elnöknek, "aki egészen odáig volt az ötletért".

Ike moszkvai látogatása idején történt, hogy egy futballmeccsen, amit Eisenhower és Zsukov a díszpáholyból néztek végig, bemutatták őket a közönségnek: "Soha életemben nem hallottam ilyen ovációt", mondta Harriman nagykövet. Eisenhowert a szovjet-amerikai együttműködés szimbólumának tekintették, és Harriman szerint szinte kézzel fogható volt az emberek vágya, hogy ez az együttműködés folytatódjék – noha ebben vezetőik korántsem osztoztak.

A futballmeccs közönségének reakciójáról egy másik jelenlévő, az amerikai John R. Deane tábornok is beszámolt; ő említi, hogy a meccs végén, amikor Ike és Zsukov kifelé indult, a nézők egyre erősödő ovációval üdvözölték őket. Végül, a barátság kifejezésére Eisenhower átkarolta Zsukov vállát, s a gesztust Zsukov baráti öleléssel viszonozta. Erre aztán, mondja Deane, pokoli lárma tört ki a lelátókon. Eisenhower és Zsukov integetett a tömegnek, és csak azzal tudtak véget vetni az ünneplésnek, hogy mintegy tízpercnyi ott-tartózkodás után elhagyták a díszpáholyt. Deane szerint a tömeg spontán reakciójáról volt szó, és az érzelmek megnyilvánulásának semmi köze sem volt a politikához, sem az ideológiához. Egyszerűen csak az orosz nép többségének szimpátiája mutatkozott meg spontánul, mert Eisenhower személyében megtestesülni látták az amerikai népet. "Felemelő érzés volt, mondja Deane, és szívet melengető nekünk, jelen lévő amerikaiaknak."

Deane beszámol Ike Sztálinnal való első találkozásáról is, és megemlíti, hogy a tábornagy mély benyomást gyakorolt az orosz diktátorra azzal, hogy keveset beszélt, és kerülte a külföldiek Sztálin fülének megszokott, hízelgő fordulatait. A két férfi öt órán át állt egymás mellett a Lenin-mauzóleum tribünjén (egy sportbemutatót néztek végig), de a nyelvi problémák miatt csak udvariassági gesztusokra került sor közöttük.

Eisenhowert szemmel láthatóan annyira áthatotta azoknak az oroszoknak a vidám, reménykedő lelkiállapota, akikkel moszkvai tartózkodása során találkozott, hogy azt mondta Harrimannek, biztos abban, hogy barátja, Zsukov lép Sztálin helyére, és ezzel új korszak nyílik az orosz-amerikai együttműködés történetében. Azt is megemlítette, hogy a békéért mondott számtalan ünneplő pohárköszöntő során ő és Zsukov gyakran karoltak egymásba. De a nagykövet sietve lehűtötte Ike reményeit, "irreálisnak" nevezte azokat, és megjegyezte, hogy a katonai vezetők veszik észre utolsóként, hogy véget ért a háborús időkben tapasztalt, korábbi együttműködés. Harriman úgy látta, hogy minél nagyobbak a remények, annál nagyobb lesz a végső csalódás. "Mint katonai parancsnok, írta később, Eisenhower csak lassan értette meg a kommunista pártnak a szovjet politika alakításában játszott kivételes szerepét."

Bár Eisenhower a hidegháború idején írta visszaemlékezéseit, meleg hangon beszél Zsukovhoz fűződő barátságáról, s ezzel kapcsolatban elmondja, hogy egészen addig csak erősödött közöttük ez az érzés, amíg ő vissza nem tért Amerikába. Őszintén bevallja: "Sajnos, a barátság személyes és egyéni dolog volt, nem pedig az általános viszony kifejeződése." (A két barát éppen tíz évvel később, a genfi négyhatalmi értekezleten találkozott 1955-ben, de ebben az időszakban a nagypolitikában a személyes barátságok végképp háttérbe szorultak: Eisenhower az Egyesült Államok elnöke volt, Zsukov pedig a Szovjetunió honvédelmi minisztere. Néhány megfigyelő szerint a genfi delegációban Zsukov csak a "látszat kedvéért" vett részt.)

Eisenhower posztját Németországban Lucius Clay vette át, aki némi szomorúsággal jegyezte meg, hogy míg Eisenhower és Zsukov Berlinben dolgoztak, addig jó volt a két ország viszonya; de miután mindketten elmentek onnan, a kapcsolatok kezdtek megkeseredni. Clay azt is megemlíti, hogy ő maga is nagyon jó barátságban volt Zsukovval és Szokolovszkij tábornokkal. "Ez, írja sajnálkozva a hidegháború beköszönte miatt, az egyik oka annak, hogy azt gondolom, elkerülhettük volna a későbbiekben bekövetkezett minden rosszat. Hiszen az elején úgy tűnt, hogy jól kijövünk egymással. Ezért gondolom, hogy a szovjetek magatartása az események következtében alakult így, és nem volt előre elhatározott irányvonal." Alább még hozzáteszi: "Aztán Zsukov elment, és… azon kaptuk magunkat, hogy nem tudunk velük együttműködni."¹²

Később Clay beszámolt Eisenhowernek arról, hogy Zsukovot különösképpen is megviselte, hogy a tábornagy visszatért hazájába Berlinből. Clay azt is elmondja: Eisenhower őszintén hitt abban, hogy lehetséges az együttműködés az oroszokkal. Néhány évvel később ezt írta: "Úgy vélem, Eisenhower valóban barátjának tekintette Zsukovot… Meg vagyok győződve arról is, hogy Zsukov őszintén baráti érzelmeket táplált iránta."¹³

Miután egy évig Berlinben együtt dolgozott az oroszokkal, Walter Bedell Smith amerikai tábornok, aki Eisenhower vezérkari parancsnoka volt (később pedig moszkvai nagykövet), így foglalta össze személyes benyomásait Zsukov marsallról és Zsukov berlini utódjáról, Szokolovszkij tábornokról: "Lényegében Zsukov marsallal és Szokolovszij tábornokkal álltunk közvetlen kapcsolatban; mindkettejüket igen nagyra becsültük, meggyőződésem szerint ők bármely országban kiemelkedő személyiségek lettek volna." Elmondta azt is, hogy a nyelvi korlátok és a két országot egyre jobban megosztó nézeteltérések ellenére "ez a két ember… nemcsak képességeivel nyűgözött le bennünket, hanem őszinteségével és nyíltságával". (Ez a jóindulat láthatóan áthatotta az angol-orosz kapcsolatokat is. Amikor Zsukov a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol tagjával, Ronald Weeksszel találkozott, kijelentette, hogy egyetlen ülés alatt is jelentősen előrehaladtak. Weeks egyetértett Zsukov javaslataival, s ezt a marsall a következőkkel kommentálta: "Úgy vélem, a továbbiakban is jelentős eredményeket érünk el, ha a politikusok is kitartanak.")

1955. április 20-án Zsukov személyes üzenetet juttatott el Eisenhowerhez, és közvetetten arra szólította fel az elnököt, hogy jussanak megállapodásra a hidegháború befejezésének kérdésében. Tíz nappal később az elnöknek küldött újabb személyes üzenetében Zsukov hangsúlyozta: tárgyalásokra van szükség ahhoz, hogy a két nagyhatalom közötti viszályt megoldják. Ike nem tagadta, hogy kapott Zsukovtól üzeneteket, de nem hozta nyilvánosságra tartalmukat. Nem így a New York Times és más napilapok. A napilapokban közölt üzenetek szerint Zsukov azt állította, hogy Washington az atombombát zsarolásra használja. Sürgette továbbá, hogy az Egyesült Államok számolja fel külföldi katonai támaszpontjait, és "hallgattassa el a háború szószólóit". És ilyenekből sajnos túl sok is akadt az Egyesült Államokban.¹⁴

Ám Eisenhower korántsem volt megrögzött héja. 1954 novemberében megbízható források azt az információt szivárogtatták ki, hogy Ike "a Szovjet-Oroszország elleni, döntő csapást, mely milliók pusztulásával járna, erkölcsileg mélységesen iszonytatónak" nevezte.¹⁵

Sok szerző beszámol arról, hogy 1955-ben, a genfi csúcsértekezleten Eisenhower izgatottan várta a Zsukovval való találkozást, és nemcsak azért, hogy megtudja, hogyan alakult az élete, hanem azért is (Stephen Ambrose történész szavaival), hogy feltárja, mekkora lehetősége van annak, hogy helyreállítsák a háború után Németországban kettejük között kialakult munkakapcsolatot. Sok szerző idézi John Eisenhower szavait, miszerint Genfben apja se és ő sem látta már Zsukovot annak a "kis izgága, magabiztos alaknak", akire a háború utáni időkből emlékeztek. Zsukov ekkor sokkal inkább zárkózott, rezignált, emelkedett lelkiállapotú, mi több, csapdába esett ember benyomását keltette. De aligha valószínű, hogy Zsukov, aki a történelem legiszonyatosabb ütközeteiben edződött, mostanra valóban kétségbeesett volna. Sokkal valószínűbb, hogy Zsukovot az 1955-ös csúcsértekezleten a színfalak mögött történtek mélyen elkeserítették; ám ezekről az eseményekről a fenti szerzők nem számolnak be. Csak futólag említem a kor legsúlyosabb konfliktusait: a Koreai-félszigeten elkeseredett háború folyt; a nagyhatalmak távol-keleti versengésének aktuális célpontjai Vietnam és Formosa (Tajvan) voltak; a fegyverkezési verseny, úgy tűnt, végképp ellenőrizhetetlenné válik: 1954 áprilisában bejelentették, hogy az USA a következő évben az eredeti költségvetési tételen felül további 427 millió dollárt fordít "a termonukleáris fegyverek előállításának jelentős felgyorsítására"; az Egyesült Államokban a hajthatatlanul antikommunista törvényhozás legjobb esetben is elhallgattatta a liberális ellenzéket.¹⁶

Charles Bohlen, az Egyesült Államok oroszul kitűnően beszélő moszkvai nagykövete elmondja, hogy a szovjetek ekkor Zsukovot, az "öreg harcost" nyilvánvalóan Eisenhowernek szánt baráti gesztusként vitték magukkal Genfbe. Egyik nap Zsukov és az elnök kettesben ebédelt Eisenhower szállásán. Rajtuk kívül csak az orosz tolmács és Bohlen volt jelen. Bohlen a háború végén találkozott először Zsukovval, amikor Harry Hopkinsszal Moszkvába látogatott. Zsukovnak, írja, katonás megjelenése volt – köpcös, "robusztus, mint egy orosz tölgy", arca kissé pirospozsgás, szeme tiszta kék. Bár Zsukovnak kellemes mosolya volt, nagyon tartózkodóan viselkedett, különösen külföldiekkel. Zsukov bolsevik volt, aki tántoríthatatlanul követte a pártvonalat, de Bohlen ezt a megfigyelését azzal egészíti ki, hogy Zsukov mindenekelőtt orosz hazafi volt. A marsall hitt a hadsereg függetlenségében, és, mondja Bohlen, későbbi háttérbe szorulásának egyik oka kétségkívül az volt, hogy megpróbált megszabadulni a komisszárrendszertől. (A közelmúltban közzétett anyagok arra utalnak, hogy a párt vezetőit nemcsak Zsukov önálló nézetei bosszantották fel, hanem az is, hogy kitartóan állította: a magas beosztású párttagoknak is szerepe volt az 1930-as évek végén lezajlott sztálini terrorban.) Bohlen leírja még, hogy Zsukovra a friss szellem volt jellemző, mely éles ellentétben állt a többi bolsevik vezető óvatos modorával. Ezenkívül toleranciát, mi több, tiszteletet mutatott Amerikával szemben, és Bohlen biztosra vette, hogy Eisenhower iránt tanúsított baráti érzelmei valódiak és nem "afféle alkalmi viselet".

A közös ebéd végén Eisenhower megkérdezte Zsukovot, mit fog csinálni a szabadsága idején. Zsukov elmondta, hogy az európai Oroszország délnyugati részére utazik, pisztrángot akar fogni. A két férfi kicserélte horgászfelszerelésekkel kapcsolatos tapasztalatait, és Eisenhower megígérte Zsukovnak, hogy küld neki Amerikából egy horgászbotot orsóval. Körülbelül egy hónappal azután, hogy Bohlen visszatért Moszkvába, a nagykövetségre a diplomáciai küldemények között egy horgászbot és orsó érkezett, meg egy levél Zsukov marsallnak Eisenhower elnöktől. A levél nem volt leragasztva, valószínűleg a követség iránti szívélyességből. A levél írója baráti üdvözletét küldte a címzettnek, és megemlítette, hogy a botot és az orsót külön-külön csomagolva küldi.

Néhány évvel korábban, amikor Ike a Pentagonban kezdett dolgozni, Zsukov küldött neki néhány ajándéktárgyat, köztük egy nagy fehér medvebőr szőnyeget. Ike akkor azt írta Zsukovnak, hogy a medvebőr az otthoni dolgozószobájának falát díszíti. Azt is megírta még a marsallnak, hogy katonai és filozofikus témákról Berlinben, Frankfurtban és Moszkvában folytatott közös beszélgetéseikre mint élete egyik legemlékezetesebb eseményére gondol vissza.¹⁷

Eisenhower az első, 1945-ös frankfurti találkozásuk alkalmával így értékelte Zsukovnak a háborúban játszott, kiemelkedő szerepét:¹⁸ "Európában [a háborút] megnyertük, és ebben az Egyesült Nemzetek a legtöbbet nem másnak, mint Zsukov marsallnak köszönheti, aki, lévén szerény ember, aláértékeli szívünkben betöltött helyét. Azon a napon, amikor majd mindannyian megtérünk őseinkhez, bizonyosan lesz egy [orosz] érdemrend, a Zsukovról elnevezett érdemrend, melyet minden ember megkaphat, aki nagyra becsüli az olyan katonákat, akik bátrak, előrelátók, tiszta fejűek és mindenre elszántak."

Eisenhower jóslata valóra vált, de csak fél évszázaddal később. 1996-ban, Zsukov születésének századik évfordulója alkalmából ünnepséget rendeztek, és ekkor jelentették be, hogy új orosz kitüntetést alapítottak – a tekintélyes Zsukov-érdemrendet. A napilapok úgy kommentálták az eseményt, hogy ezzel az elismeréssel a nemzet végre méltóképpen rója le tartozását nagy fiának.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Viktor Anfilov a Krasznaja Zvezdában, 2001. december 21-én; Stalin's Generals, fordította Harry Shukman, 1993; W. J. Spahr, Zhukov, The Rise and Fall of a Great Captain, 1993.

² Observer, 1957. július 7.

³ Major-General Sir Francis de Guingand, Generals at War, London, 1972.

⁴ John Gunther, Inside Russia Today, London, 1957.

⁵ Az elhallgatott tényekkel kapcsolatban lásd Beevor könyvének 12. fejezetét. De egy hiányzó tényről hadd ejtsek itt szót: a gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt haláltáborok hálózatáról. Ha valaki a náci bűnökhöz hasonlítva veti fel az 1945 május-júniusában történteket, akkor joggal várható el, hogy részletesen jellemezze Hitler "halálgyárait", a nácizmus lényegének legkézzelfoghatóbb mani­fesztumait. (A főképpen Németországban és Lengyelországban található táborokat 1945 áprilisában szabadították fel.) A legtöbb táborban például speciális olvasztótégelyeik voltak a meggyilkolt foglyok szájából kihúzott aranyfogak beolvasztására. Naponta átlag 12 kiló aranyat termeltek. A krematóriumok padlásain szárították a holtak haját. A hamvakat a mocsarak feltöltésére vagy káposztaföldek trágyázására használták. Némely táborhoz a világon sehol sem látható nagyságú temetők tartoztak.

⁶ New York Times, 1974. június 20.

⁷ Interjú Szergej Rugyenko légimarsallal in Soviet Soldier, 1990, No. 6; lásd még A. Axell, Russia's War, 1941-45, London, 2001, melyben olvasható a szerzőnek Rugyenkóval 1985-ben készített interjúja is.

⁸ David Glantz amerikai katonai szakértő érveit végiggondolva, mellyekkel bizonyítani óhajtja, hogy Zsukov 1942 nyarán a Moszkva környéki Mars-hadműveletben súlyos vereséget szenvedett, Rzsesevszkij professzor, a náci-szovjet háború nemzetközileg elismert szakértője, a II. világháborúval foglalkozó történészek szövetségének elnöke, a következőket mondja: "A Mars-hadműveletnek kettős célja volt: az első, hogy megakadályozza a németeket abban, hogy erőiket a központi frontról délre csoportosítsák át, a második pedig, hogy megakadályozzon egy esetleges gyors német csapást a rzsevi kiszögellésből (mely Moszkvától 250 kilométerre volt) a főváros ellen. A két cél egyenlő fontosságú volt, és a prioritások a Mars-hadművelet tervezése és előkészületei során állandóan változtak. 1942-ben Moszkvát már egy percig sem fenyegette az 1941 őszén tapasztalt óriási veszély, és Sztálingrád óriási orosz siker volt." Összegezve, Rzsesevszkij professzor azt mondja, "a könyv (Zhukov's Greatest Defeat, 1999) és a szerző koncepciója kívül esik a józan történettudomány keretein." Dr. Mjagkov rámutat arra, hogy a Mars-hadművelet nemcsak nélkülözhetetlen előfeltétele volt az Uránusz (a sztálingrádi ellencsapás) sikerének, hanem mint önálló akció is óriási eredményekkel járt, hiszen leszerelte az ellenség esetleges Moszkva elleni váratlan csapását. Továbbá, mondja, az Uránusz- és a Mars-hadműveletet egységes egésznek tekintették, mellyel a szovjet-német fronton a helyzetet 1943-ra gyökeresen meg lehet változtatni. Mindkét történésztől kaptam anyagokat is 2002-ben Moszkvában, amikor az Orosz Tudományos Akadémián jártam. Zsukov maga azt a fontos kijelentést teszi a hadművelettel kapcsolatban, hogy 1942 nyarán és őszén a Legfelsőbb Parancsnokságnak az volt a terve, hogy az ellenséget megtévessze, azaz hogy a németek azt gondolják, Moszkva alatt óriási téli hadművelet van előkészületben, melynek során Hitler központi katonai erői ellen intéznek nyugati irányban ellencsapást az orosz seregek. Ezért állt elő az a helyzet, hogy októberben a náci parancsnokság nagy erőket kezdett ebben a térségben összevonni.

⁹ 1987-ben a szerzőnek szerencséje volt Moszkvában tábornokokkal (mindannyian a II. világháború veteránjai) kerekasztal-beszélgetésen találkozni, ahol megkérdezte tőlük, hogyan értékelik Zsukov marsallt. I. G. Pavlovszkij hadseregtábornok a következőket válaszolta: "Zsukov nagy katonai vezető volt, azt mondhatjuk, ő volt közöttünk a legnagyobb." Hozzáfűzte: "A háború végén 12 frontparancsnokunk volt. Mindegyikük kitűnő katonai parancsnok volt. Zsukov azonban közülük is kiemelkedett. Ezt maguk is elismerték." Egy orosz hadtörténész, Mihail Belov tábornok, aki tucatnyi tanulmányt írt Zsukovról, úgy fogalmazott, hogy a marsall katonai parancsnokként "páratlan" volt. Elmondta e sorok szerzőjének, hogy véleménye szerint melyek voltak a Zsukovhoz hasonló kiemelkedő katonai parancsnok különleges képességei: egy nagyszabású hadművelet előkészítésének és – legyenek bár elképesztően nehéz körülmények – megvalósításának képessége, továbbá az ellenség szándékainak megérzése, és e szándékok gyors megakadályozásának képessége, valamint az a képesség, hogy kritikus helyzetekben meg tudja téveszteni az ellenséget.

¹⁰ Eisenhower említi, hogy sorozatos találkozóikon, melyekre rendszerint Berlinben került sor, Zsukov elvetette azt a gyakorlatot, hogy minden esetben politikai tanácsadója társaságában jelenjen meg, és hogy ezért ő és Zsukov időnként ketten, csak egy tolmács jelenlétében tanácskoztak.

¹¹ A legeslegmagasabb kitüntetés kifejezést John Deane tábornok, az USA Katonai Missziójának moszkvai parancsnoka használta.

¹² Természetesen Moszkva éppen az ellenkezőjét állította, és Washingtont okolta minden nehézségért.

¹³ Lucius Clay: Decision in Germany, London, 1950.

¹⁴ Hogy csak néhányat említsünk a hidegháború bajnokai közül: Robert Carney amerikai admirális, a haditengerészet hadműveleti parancsnoka, aki kijelentette: az USA-nak hamarosan meg kell vívnia Oroszországgal a végső harcot (1954. május 29.). James Saliba amerikai vezérőrnagy az amerikai hadtest tanácskozásán azt mondta, hogy Amerika a vörös Oroszországot egyetlen éjszaka alatt el tudná törölni a föld színéről (1954. december 3.). 1954 elmúltával Nagy-Britanniában olyan beszámolók láttak napvilágot, hogy az amerikai tábornokok, tengernagyok és politikusok legprovokatívabb kijelentéseit elborzadva fogadták (The New York Times , 1954. december 6.).

¹⁵ The Nashville Tennesseean, 1954. november 28.

¹⁶ A sok kötetből álló Nagy Szovjet Enciklopédia, bár élesen kritikus Eisenhower elnöki tevékenységének megítélését illetően, azt írta: kormányzata …a nemzetközi kapcsolatok terén tett néhány realisztikus lépést. Eisenhower vetett véget a katonai akcióknak Koreában 1953 júliusában… és 1955-ben részt vett a genfi konferencián, melyen az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői tanácskoztak egymással. Továbbá azt írta: A mccarthyzmussal szembeni egyre erősödő ellenállást figyelembe véve Eisenhower kormánya és a kongresszus elhatárolta magát a mccarthyizmus leggyűlöletesebb módszereitől, melyek az amerikai rendszert az egész világon meglehetősen kedvezőtlen fénybe állították. 1954 decemberében a szenátus elfogadta azt a határozatot, melyben McCarthyt elítélték. Az Enciklopédia még hozzátette: 1959-ben Nyikita Hruscsov főtitkár elfogadta Eisenhower meghívását, és hivatalos látogatást tett az USA-ban.

¹⁷ Az 1955-ös genfi csúcsértekezletnek számos kedvező következménye volt különösen a kulturális kapcsolatok terén. Ennek köszönhető például, hogy a nagy sikerű Porgy és Bess című musicalt egy amerikai társulat Oroszországban is bemutatta; a társulat útjáról igen szórakoztató, eleven részleteséggel számolt be Truman Capote, aki elkísérte a társulatot.

¹⁸ Egy másik magas rangú amerikai tábornok, George C. Marshall hivatalos jelentésében így értékelte a britek és az oroszok háborús tevékenységét: A brit és orosz nép hősies ellenállása megkímélte az Egyesült Államokat attól, hogy a háború amerikai földön folyjék. (The War Report of Marshall, New York, 1947).

Molotov kijelenti: tegnap Sztálin marsall arról beszélt, hogy tekintettel azokra a súlyos veszteségekre, amelyek a szovjet katonaságot érik jelenleg a Magyarország területén vívott harcokban, Magyarország esetében meg kellene változtatni a Churchill által javasolt arányokat 75:25-re. Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy Magyarország a Szovjetunióval hatá­ros ország, és érthető a Szovjetunió érdekeltsége Magyarországban. A Szovjetuniónak nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben.

Eden kijelenti, hogy szeretne gondolkozni ezen. Őt, Edent, rendkívül aggasztja az általános helyzet a Balkánon. A brit kormányt több olyan kész tény elé állították, amelyről nem értesítették. Néhány hónappal ezelőtt Tito menedékre talált a Vis-szigeten, ahol a brit hadiflotta és légiflotta védelme alatt állt. A brit kormány fegyverrel látta el és támogatta Titót, megmentette őt a pusztulástól. Tito azonban a brit kormányt nem tájékoztatva a Vis-szigetről Moszkvába utazott, ahol megállapodást kötött a bolgár katonaságról Jugoszláviában. Ugyanakkor a bolgárok úgy bántak az angolokkal és amerikaiakkal, mintha a szövetségesek elvesztették, a bolgárok pedig megnyerték volna a háborút. Az Észak-Görögországban tartózkodó brit tiszteket a bolgár hatóságok őrizetbe vették… Neki, Edennek, arra kell kérnie orosz barátait, hogy vessenek véget ennek a helyzetnek. Ő, Eden, kész megvitatni a fegyverszünet feltételeit Bulgária számára, de azt szeretné kérni, hogy utasítsák a bolgár hatóságokat Görögországban, hogy bánjanak tisztelettel a brit tisztekkel.

Molotov kijelenti, hogy Bulgáriában rendet kell teremteni, és jóllehet Bulgáriában új kormány került hatalomra, Bulgáriáról azonban nem lehet levenni a felelősséget azért, hogy a háborúban Németország oldalán vett részt. Ő, Molotov, úgy gondolja, gyakorlati lépéseket kell tenni azért, hogy a bolgár hatóságok méltóképpen viselkedjenek a brit tisztekkel szemben.

Eden azt válaszolja, hogy a kihágások nem ott fordulnak elő, ahol orosz katonaság van. Ezek Észak-Görögországban történnek. Ő, Eden, szeretné megkérni Molotovot, hogy utasítsák Tolbuhin marsallt, parancsolja meg a bolgároknak, hogy a brit tisztekkel szemben szüntessék be gyalázatos viselkedésüket Görögországban. A brit kormány még néhány tisztet küld Görögországba, és ő, Eden, nem akarja, hogy azok odaérkezésük után börtönbe kerüljenek.

Molotov azt válaszolja, hogy a brit és a szovjet kormány között kezdettől fogva megállapodás született arra vonatkozóan, hogy Bulgáriától előzetes feltételként követeljék a bolgár csapatok kivonását Görögországból és Jugoszláviából. De a szovjet kormány eddig se Tolbuhinon keresztül, se másképpen nem avatkozott azokba az eseményekbe, amelyek Bulgária határain kívül történnek.

Eden kijelenti, hogy ő ezt megérti és még egyszer megismétli a Görögországban levő brit tisztekre vonatkozó kérését.

Molotov kijelenti, hogy ő úgy véli, erről meg lehetne állapodni.

Eden kijelenti, hogy ő kész megtárgyalni Molotovval a fegyverszünet feltételeit Bulgária számára. Az összes kérdést természetesen csak az EKK-ban lehet megoldani, ahol képviselve vannak az amerikaiak. De ő, Eden, úgy gondolja, hogy ha Moszkvában létrejön a megállapodás, akkor azt meg lehet táviratozni Londonba a szovjet és a brit képviselőknek, akik megbeszélik ezt az EKK amerikai képviselőivel. Ő, Eden, szeretné tudni, hogy a Szovjet Kormány véleménye szerint hol lehet megtartani a tárgyalásokat a bolgárokkal. A brit kormány beleegyezik abba, hogy ezeket Moszkvában tartsák.

Molotov azt válaszolja, hogy a tárgyalásokat legjobb ott lebonyolítani, ahol ezek gyorsabban folynak le. Lehet Londonban is.

Eden azt mondja, hogy ott lehet megtartani a tárgyalásokat, ahol ezt a Szovjet Kormány jónak látja.

Molotov megköszöni, és azt mondja, hogy a Szovjet Kormány úgy látja jónak, hogy a tárgyalások Moszkvában legyenek.

Eden kijelenti, hogy miután tett egy engedményt a tárgyalások helyszínére vonatkozóan, ő, Eden, még egy engedményt nem tehet, vagyis nem tud beleegyezni abba, hogy a háború befejezése után Németországban a brit és az amerikai képviselők ne vegyenek részt a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban. A szövetségesek három éven keresztül harcoltak Bulgáriával. És Angliában egyszerűen nem értenék meg, ha a háború befejeződése után Németországban az angol képviselők nem játszanának aktív szerepet a SZEB munkájában Bulgáriában. Ezért ő, Eden, ragaszkodik az amerikaiak által javasolt ponthoz.

Molotov azt mondja, hogy ő mindenekelőtt szeretné közölni Edennel azt az engedményt, amelyet a Szovjet Kormány kész tenni. Ez az engedmény a bolgárokkal aláírandó fegyverszünet feltételeire vonatkozik. Ő, Molotov, nem tudja, számol-e az amerikai és a brit kormány azzal a veszéllyel, amellyel azon kívánságuk teljesítése járhat, miszerint a fegyverszünet feltételeit Tolbuhin marsall és Wilson tábornok írják alá. Tolbuhin marsall nem tengerész, de az ő csapatai jutottak a Fekete-tengerhez, és a fegyverszünet feltételei között az ő, valamint a brit földközi-tengeri parancsnok aláírása arra a következtetésre juttathatná a bolgárokat, hogy Bulgária fekete-tengeri és földközi-tengeri nagyhatalom. Bulgáriának meglódulhat a fantáziája. Mindemellett, e veszély ellenére is, a Szovjet Kormány kész elébe menni az angol kormány kívánságainak, hogy engedményt tegyen, és beleegyezik abba, hogy a fegyverszünet feltételeit a brit képviselő is aláírja.

Eden kijelenti, hogy ez az engedmény igazi meglepetés számára, és nagyon köszöni Molotovnak. Ami a veszélyt illeti, ő, Eden, megígérheti, hogy a brit és az amerikai flotta nem fogja megengedni a bolgároknak, hogy úgy képzeljék, hogy Bulgária földközi-tengeri nagyhatalom.

Molotov azt mondja, hogy visszatér ahhoz a kérdéshez, amelyet Eden vetett fel a brit és az amerikai képviselők részvétele kapcsán a SZEB-ben, és azt szeretné mondani, hogy ő, Molotov, nem érti Eden kijelentését. Az Ellenőrző Bizottságok irányítása Olaszországban és Romániában az angol-amerikai, illetve a szovjet parancsnokság feladata A felelősség kérdése teljesen világos. Milyen helyzet alakul ki azonban, ha Bulgária esetében új rendet vezetnek be, vagyis ha Németország fegyverletétele után három ország válik felelőssé az Ellenőrző Bizottság munkájáért. Fennáll annak a veszélye, hogy fejetlenség támad, és súrlódások keletkeznek.

Eden kijelenti, hogy őszinte akar lenni. Neki, Edennek, szüksége van a lehetőségre, hogy azt mondhassa a brit népnek: Anglia részt vesz a Bulgária feletti ellenőrzésben. Az amerikai javaslat megoldást kínál erre a szituációra, mivel ez egy olyan szövetségesi apparátus létrehozását irányozza elő Bulgáriában, amilyen Németországban is lesz. De ő, Eden, kész más javaslatok megvitatására is azzal a feltétellel, hogy ezeknek a javaslatoknak a megvalósítása biztosítja a brit és az amerikai képviselők aktív részvételét a bizottság munkájában, és nem tartja őket egyszerű megfigyelői státusban.

Molotov azt mondja, hogy a hasonlat Németországgal értelmezhetetlen, mert Németországot megszállási övezetekre osztják fel.Ő, Molotov, úgy véli, hogy ha a brit kormány beleegyezik, hogy Bulgáriában a Szovjetuniónak 90%-ot biztosítanak, akkor a többi kérdés könnyen megoldható.

Eden megjegyzi, hogy ebben az esetben az angolok és az amerikaiak Bulgáriában megfigyelőként lesznek jelen éppen úgy, ahogy a romániai SZEB-ben. Ami őt, Edent illeti, neki tetszik az amerikai szövegezés, de kész tárgyalni más szovjet javaslatokról is, amelyek több meghatalmazást biztosítanának az angoloknak Bulgáriában.

Molotov kijelenti, hogy az amerikai javaslat érthetetlen. Azt javasolják-e a szövetségesek, hogy Bulgáriát osszák fel megszállási övezetekre, és hogy az angolok és az amerikaiak is be akarják-e vinni csapataikat Bulgáriába? Számára, Molotov számára, nem világos, hogy lehet az Ellenőrző Bizottság vezetését három hatalom kezében hagyni Németország kapitulációja után. Ez a bizonytalanság súrlódások forrásává válik. Ezért ő, Molotov, úgy tartja, hogy Bulgária esetében el kell fogadni a 90:10%-os arányt.

Eden azt válaszolja, hogy a szövetségesek természetesen nem akarják csapataikat Bulgáriába vinni. A SZEB állandó elnökének Bulgáriában szovjet képviselőt lehetne kinevezni.

Molotov kijelenti, hogy ha a Bizottság Elnöke szovjet képviselő lesz, akkor az azzal jár, hogy a Szovjetuniónak 34%-a lesz 90% helyett. Ő, Molotov, nem érti, mit kell érteni ezen a javaslaton.

Eden azt válaszolja, hogy Romániában a brit és az amerikai tisztek csupán megfigyelők. Ami Bulgáriát illeti, a Németországgal folyó háború időszakára az angolok és az amerikaiak beleegyeznek abba, hogy az ő képviselőik státusa a SZEB-ben ugyanolyan legyen, mint Romániában, de Németország fegyverletétele után az angolok és az amerikaiak nemcsak megfigyelők akarnak lenni, hanem tevékenyen részt akarnak venni a Bizottság munkájában. Ő, Eden, nem tudja, hogy írhatná körül pontosabban, de azt szeretné mondani, hogy az angolok és az amerikaiak részvétele a SZEB munkájában természetesen kisebb lesz, mint az oroszoké, mivel Bulgáriában szovjet katonaság lesz.

Molotov azt mondja, hogy nagyon furcsa, ellentmondásosnak ható irányítás lesz az, ha nem tisztázzák ezt a kérdést.

Eden azt válaszolja, hogy ő nem tudja, mi legyen a százalékokkal, de az angolok feltétlenül nagyobb részesedésre tartanak igényt Bulgáriában, mint Romániában, ahol mindössze 10%-kal rendelkeznek.

Molotov azt mondja, hogy a százalékok mértéke az előző napi tanácskozások eredménye. Esetleg abban állapodhatnak meg, hogy Bulgáriában, Magyarországon és Jugoszláviában 75:25%-os legyen az arány.

Eden azt mondja, hogy ez rosszabb, mint amilyen az előző nap volt.

Molotov azt válaszolja, hogy akkor Jugoszlávia esetében elfogadható lehet az 50:50, Bulgária esetében a 90:10%, a magyarországi arány pedig módosítható némileg.

Eden azt válaszolja, hogy ő kész engedményeket tenni Magyarország esetében, de ő, Eden, kéri a segítséget, amely biztosítaná az angolok nagyobb részvételét Bulgária ügyeiben Németország kapitulációja után. Ő, Eden, nem ragaszkodik ehhez az amerikai szövegezéshez, de azt akarja, hogy az angoloknak legyen képviseletük a SZEB-ben Németország fegyverletétele után.

Molotov azt kérdezi, meg tudnának-e állapodni arról, hogy Magyarországon 75:25 legyen az arány, mielőtt áttérnének más kérdések megvitatására. Beleegyeznének-e az angolok 75:25 arányba Bulgária és 60:40-be Jugoszlávia esetében? Eden láthatja, hogy ő, Molotov, 15%-os engedményt tesz Bulgáriával kapcsolatban, viszont Jugoszlávia esetében, neki, Molotovnak az javaslata, hogy állapodjanak meg a 60%-ban.

Eden azt válaszolja, hogy ő nem szeretné, ha a Jugoszláviával kapcsolatos arány megváltozna. A miniszterelnököt bántaná, ha megpróbálnának változtatni a jugoszláviai arányon, elvégre Anglia nagyon sokat segített Titónak, fegyvereket szállított neki. Ezért ő, Eden, azt javasolná, hogy az arány Magyarország esetében legyen 75:25, Bulgária esetében 80:20, Jugoszlávia esetében pedig 50:50.

Molotov azt válaszolja, hogy kész lemondani a Jugoszláviával kapcsolatos módosításról, ha Bulgária számára elfogadják a 90:10-es arányt. Ha Bulgária esetében 75:25-ös arányban állapodnának meg, akkor Jugoszláviánál ragaszkodna a 60:40-hez. Mindamellett ő, Molotov kijelenteni, hogy a Szovjetuniónak nem áll szándékában beavatkozni a jugoszláviai tengerparti ügyekbe. Viszont ha Jugoszlávia esetében marad az 50:50-es arány, akkor elfogadható volna a módosítás Bulgária esetében.

Eden azt mondja, hogy az angolok és az amerikaiak három éven keresztül harcoltak a bolgárokkal. A bolgárok nagyon rosszul bántak az amerikai foglyokkal. Oroszország pedig mindössze 48 órát harcolt a bolgárok ellen.

Molotov kijelenti, hogy a németeket támogató Bulgária sokkal több kárt okozott a Szovjetuniónak, mint bármely más országnak. Ő, Molotov, arra kérné Edent, hogy vegye számításba: Bulgária és Románia Fekete-tenger menti országok. Angliát kisebb mértékben kell, hogy érdekelje a Fekete-tenger, mint a Földközi-tenger. A háborúban tanúsított viselkedése miatt Bulgáriának nem lesz kijárása a Földközi-tengerre.

Eden azt válaszolja, hogy Anglia igen csekély mértékben érdeklődik a Fekete-tenger iránt. Anglia nem kér sokat, ha azt veszik figyelembe, hogy az ország három évig harcolt Bulgária ellen. Angol szempontból az összefüggéseknek van jelentősége. Anglia felfegyverezte Titót. Tito pedig Moszkvába utazott, és erről nem tájékoztatta a brit kormányt. Tito megállapodott Moszkvával, hogy a bolgár csapatok Jugoszláviában maradnak. Ha erről a brit közvélemény tudomást szerez, akkor bírálni fogja a brit kormányt.

Molotov azt mondja, hogy nem létezik olyan megállapodás, amely szerint a bolgár csapatok Jugoszláviában maradnának. Ami Titót illeti, ő, Molotov, azelőtt nem látta őt, de megismerkedésük után az a benyomása alakult ki Titóról, hogy becsületes ember, és barátilag viszonyul a szövetségesekhez. Titóval Churchill fia gyakran találkozott már, és ő, Molotov, úgy gondolja, hogy Churchill fia igazolhatja ezt a véleményét, és nyilatkozhat arról, hogy lehet-e Titóval együtt dolgozni. Ami azt illeti, hogy Tito nem tájékoztatta a szövetségeseket moszkvai útjáról, neki, Molotovnak, az a véleménye, hogy Tito ezzel kettős hibát követett el. Ő, Molotov, ugyanis azt tartja, hogy ha Tito közli moszkvai utazásának hírét, akkor azzal csak növelte volna presztízsét, mivel mindenki megtudta volna, hogy találkozott Sztálinnal. Ő, Molotov, azzal magyarázza Tito hibáját, hogy Tito bizonyos tekintetben provinciális politikus, de azt nem hiszi, hogy Titót valami rossz szándék vezérelte volna. Titónak ez a mulasztása bizonyosan jóvátehető.

Eden kijelenti, hogy ha az amerikai megfogalmazás nem megfelelő, akkor másikat is meg lehet vizsgálni. Például az Ellenőrző Bizottságot a "Szövetséges" helyett nevezhetnék "Szovjet" Ellenőrző Bizottságnak, amelyben brit és amerikai képviselők is részt vesznek.

Molotov azt mondja, hogy a kérdést át kell gondolni, de megkérdezi Edentől, hogy emelhető-e a Szovjetunió javára a százalékarány Jugoszlávia esetében.

Eden azt válaszolja, hogy a brit kormány azt venné szívesen, ha a Szovjet Kormánnyal egységes közös politikát folytathatnak Jugoszláviában. Ő, Eden, szeretné tudni, mit fognak csinálni a szövetségesek Jugoszlávia felszabadítása után. Egyesíteni kell-e Titót és a londoni jugoszláv kormányt? A brit kormány ezt szeretné.

Molotov azt válaszolja, hogy ez helyes és figyelemre méltó szándék.Végezetül Molotov kéri, hogy ha lehetséges, a Bulgáriával kapcsolatos kérdést döntsék el 24 órán belül, mert minden fennakadás kellemetlen bonyodalmakat okozhat az ügyben.

Feljegyezte: Pavlov

(Fordította: Varga Éva)

Jegyzet

Molotov és Eden beszélgetésére a J. V. Sztálin és W. Churchill közötti úgynevezett "százalékmegállapodás" másnapján került sor Moszkvában.

Forrás: Informacionnij Bjulletyeny, Moszkva , 2002. No. 7. 19-23. o.

A náci Németország – rasszista ideológiájának megfelelően – egészen más háborút folytatott keleten, mint nyugaton. A szerző szerint: ez a különbség nem fejeződött ki a háború nyugat-európai képzetében, amely megkísérelte kollektív, nemzeti tapasztalattá tenni azt a szenvedést, amely a valóságban csak a lakosság egyes csoportjainak, elsősorban a zsidó származású állampolgároknak jutott osztályrészül. A közös nemzeti emlékezés így szükségképpen illuzórikus: a második világháború töredékes és széthullott tapasztalatának Nyugat-Európában csak töredékes és széthulló emlékezete lehet.

Írásunkban kísérletet teszünk annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy milyen fogalmakkal jelenítették meg a II. világháború alatt és után a háború természetét Nyugat-Európában – pontosabban a náci Németország által elfoglalt és megszállt nyugat-európai országokban (Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában és Norvégiában) -; hogyan próbálták az I. világháborús, az 1914-1918 között a keleti fronton történt események terminológiájával értelmezni a II. világháborút. Ez az összevetés olyan elemekre világít rá, melyek érhetőbbé teszik, hogy "az 1918 utáni korszakkal ellentétben miért következett be mélyreható és tartós törés a II. világháborút követően a nyelv és képzet funkciójában" (Jay Winter, Sites of Memory, Sites of Mourning, 8. oldal). Először megvizsgáljuk, hogyan éltek tovább Nyugat-Európában a hadviselés hagyományos kódjai a náci Weltanschauungskrieg példátlan borzalmainak megnevezésében. A második kérdéskör azt igyekszik feltárni, hogyan hatott a tömegek halálának korábban soha nem tapasztalt földrajzi szétszórtsága a háború megjelenítésére. Dolgozatunk harmadik része azzal foglalkozik, hogyan vetítették bele az I. világháborús sémákba a II. világháború eseményeit annak ellenére, hogy az I. világháború legfontosabb strukturális elemei, mint például a hadsereg, a katona, a frontvonal, a harcmező és a nemzet fogalmai elvesztették korábbi jelentésüket.

1. A hagyományos háborús kifejezési formák a Weltanschauungskrieg korszakában

Hogy megértsük, hogyan interpretálták a háború eseményeit a nyugati fronton, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a II. világháború – mely a civil lakossággal szembeni kegyetlenségnek a történelemben soha nem tapasztalt formáit és méreteit produkálta – eleinte, tehát az események kezdetén részben visszatért a legális erőszak hagyományos, ám az I. világháború során megsértett keretei közé. Ennek legnyilvánvalóbb példája az az összes harcoló fél által tiszteletben tartott döntés volt, hogy nem vetnek be harci gázokat. Noha a Wehrmacht nagy mennyiségben állított elő és tárolt harci gázt, Adolf Hitler, az első világháború veteránja még a legkritikusabb harci helyzetekben sem volt hajlandó ehhez a fegyverhez folyamodni, jóllehet éppen ezt a fegyvert a történelemben példátlan módon a civil lakosság ellen fenntartások nélkül bevetette – mindez jól tükrözi a náci hadviselés komplexitását, azt, hogy egyszerre lépte át a kegyetlenség korábban elképzelhetetlen határait, s közben újrarajzolt bizonyos határokat. A katonai etika és a lakosság bizonyos csoportjaira vonatkozó másféle etika közötti szakadékot, melyet a fenti példa illusztrál, tovább növelte a különböző harcoló felek által alkalmazott viselkedési normák eltérése. Három példán fogjuk megmutatni, hogyan élt tovább, illetve hogyan támadt fel Nyugat-Európában az "igazságos háború" hagyományos fogalma a totális háború korszakában: első példánk 1940-re, a Nyugat-Európát megszálló német csapatok viselkedésére, illetve az 1914-es magatartásukkal való állandó összehasonlításra vonatkozik; a második arra, hogyan bánt a náci hadsereg és a német állam a hadifoglyokkal, a harmadik pedig arra, hogy a franc tireur (gerilla) figurája hogyan élt tovább egyidejűleg mint követendő példa és mint erkölcsi tilalom a megszállt országok ellenállási mozgalmai számára.

A megszálló német hadsereg az I. világháborúban súlyos atrocitásokat követett el a civil lakosság ellen, s ennek emléke 24 évvel később, 1940 májusában Belgiumban és Észak-Franciaországban tömegpszichózist okozott, és milliók délre menekülését váltotta ki. A civilek félelmét azonban az események nem igazolták. A német csapatok fegyelmezett viselkedése, a civil lakosság iránt tanúsított korrekt, mi több, udvarias magatartása pszichológiailag széles körben elfogadhatóvá tette, leg­alábbis a háború kezdetén, a megszállás tényét. 1940 nyarán a legtöbb menekült visszatért otthonába. A megszállók és a velük együttműködő helyi mozgalmak éltek is a lehetőséggel, és visszájára fordították a vádakat, amikor a helyi hatóságokra mutogattak mondván, hogy pánikot keltettek, a lakosságot az utakra hajtották, pedig a civilek biztonságban otthon maradhattak volna. Azokat a polgármestereket, akik "elhagyták" posztjukat, s ilyenformán magára hagyták a gondjaikra bízott lakosokat is, leváltották, és helyükre újakat neveztek ki. Elsősorban Belgiumban a kollaboráló mozgalmak és a megszállók üldözték azokat az ellenálló csoportokat, amelyek letartóztatták és Dél-Franciaországba hurcolták az ellenség titkos ügynökeit: a háború előtti időszakban is megrögzött nácikat, a németbarát elemeket, a német állampolgárokat, illetve azokat, akik korábban német állampolgárok (azaz javarészt zsidó menekültek) voltak. E letartóztatások önkényes jellege, valamint az a tény, hogy zsidókat és az új rend antiszemita híveit egyazon elvi alapon fogták le, a "deportálások" embertelen körülményei, mi több, az "atrocitások", különösképpen egy epizód, melynek során 21 gyanúsítottat – köztük a flamand fasiszták vezérét, Joris van Severint – végeztek ki az Abbeville-ből visszavonuló, pánikba esett francia csapatok, azzal a következménnyel jártak egyfelől, hogy a kollaboráns hatóságok általuk mintegy igazolni tudták a megszállókkal való együttműködést, másfelől pedig lehetővé tette számukra a régi rend teljes körű elítélését. Ilyenformán ezeket az eseményeket a fegyelmezett, vagyis legitimnek tekintett német megszállásra adott helytelen reakciók kiváltó okának tekintették. Az összeomlással járó pánikot Franciaországban is a harmadik köztársaság erkölcsi bukásaként értékelték. Az atrocitások vádjai itt is arra szolgáltak, hogy a megszállás okozta erőszak erkölcsi felelősségét visszájára fordítsák. Ennek legjellemzőbb példája Jean Moulin öngyilkossági kísérlete, amikor a német megszállók arra próbálták rávenni őt, Chartres rendőrfőnökét, hogy írjon alá egy dokumentumot, mely a francia gyarmati csapatok nyakába akarta varrni a körzetben történt atrocitásokat. A fegyelmezettség és a történelemben nagyra értékelt harci erények újjáéledése állt annak a képnek a középpontjában, amit a nácik magukról kialakítani igyekeztek, és e kép lényeges eleme volt az igazságos megszállók versus bűnös ellenállókról a két világháború között kialakult, a hamis és valós atrocitásokról szóló – beleértve a Schwarze Schmach, azaz a "fekete szégyent" is – tovább élő propagandának. Azok a társadalmak, melyek korábban még nem szereztek tapasztalatot a német megszállásról és a modern hadviselésről, gyakorlatilag még fogékonyabbak voltak a korábban nem tapasztalt német "korrektség" iránt. Dánia ellenállás, illetve egyetlen erőszakos cselekmény nélkül – mind a dánok, mind a németek részéről – engedte át területeit a német csapatoknak (a semleges Belgium kétszer is megtagadta a területén való áthaladást a német csapatoktól). A német katonák jelenlétét – főképp az erőszak hiánya miatt – a dán társadalom gyakorlatilag 1943-ig szó nélkül elviselte. Hollandiában ugyanakkor a lakosságot mélységesen megrázta a német megszállás, melyet ötnapi kíméletlen bombatámadás vezetett be, s ennek során Rotterdam súlyos veszteségeket szenvedett. A megszállás Hollandiát brutálisan szembesítette a modern hadviseléssel s ilyenformán sok szempontból a huszadik századdal. Hogy az események mennyire felfoghatatlanok, érhetetlenek voltak a hollandok számára, mi sem mutathatja jobban, mint a királynőnek a megszállást követő nyilatkozata, melyben "példátlannak" nevezi a történteket – figyelmen kívül hagyva a néhány hónappal korábban Lengyelország és Csehszlovákia ellen elkövetett atrocitásokat, illetve a két évtizeddel korábban Európa nagy részét sújtó háború eseményeit. Ám nem sokkal a légitámadások okozta kezdeti sokkot követően a megszállók jelentősen mérsékelték az erőszak alkalmazását, s ezzel egyidejűleg a lakosság – az ellenállási mozgalmakat is beleértve – sem helyeselte a megszállókkal szembeni erőszakos fellépést az öt évig tartó, a németek kapitulációjával záruló korszakban (erre majd a későbbiekben kitérünk).

A német csapatok "korrekt" viselkedése 1940-ben nem puszta propaganda volt, ahogyan az 1914-es atrocitások java része sem. Mindkét eseménysor a "kegyetlenkedés" fogalmának korábbi jelentését vonta kétségbe – amit 1914-ben a nyugat-európai országok katonái még nem tapasztalhattak meg, a későbbi tapasztalataik viszont azzal a következménnyel jártak, hogy jelentősen meghatározta viselkedésüket 1940-ben. A német csapatok gyakorlatilag a megszállás egész időszakában "korrekt" magatartást tanúsítottak. A nyugat-európai katonai szolgálatot úgy tekintették, mint a frontszolgálat alóli felmentést – hiszen ténylegesen az is volt. Párizs, Amszterdam, Koppenhága vagy Brüsszel turistautakat jelentettek a legtöbb ott állomásozó katonának, és lehetetlen volt akár összevetni is a megszállt nyugati és a megszállt keleti országok lakosságával szemben tanúsított magatartásukat. A harci cselekményeket – jobban mondva a harci cselekmények hiányát – a megszálló apparátusok funkcionálisan is elkülönítették a rendfenntartó vagy megtorló akcióktól. Csak a megszállás huszonnegyedik órájában, amikor a szövetségesek partraszállása visszahelyezte a hadszínteret Nyugat-Európába, fordult elő néhány atrocitás a civil lakosság sérelmére (ez történt Oradourban, Puttenben), illetve a katonákkal szemben, például Bastogne-ban. Ekkor és csakis ekkor, azaz harci helyzetben fordulhatott elő, hogy Nyugat és Kelet összemosódik (legjellemzőbben ez Oradour esetében érhető tetten). A "brutalitáshoz", amely az embertársakkal szembeni viselkedést általában meghatározta, még hozzá kellett járulnia a rasszista hierarchiának, hogy előálljon az a képlet, melynek megfelelően a Wehrmacht katonái gyökeresen eltérő viselkedést tanúsítottak a civilekkel szemben attól függően, hogy melyik földrajzi térségben harcoltak. Magatartásukra keleten a lakosság iránt érzett faji alapú megvetés volt a jellemző, míg a Párizsban állomásozó német katonákat, sőt a pártalkalmazottakat is valamiféle kulturális alsóbbrendűségi érzés fojtogatta. A francia ellenállásról szóló A tenger csendje című regény, amely egy francia családhoz elszállásolt német tiszt története, egyformán sokat mond a német és a francia magatartásról.

A hadifoglyokkal szembeni bánásmód hasonlóan illusztrálja a náci Németország magatartásának kettősségét: az egyik helyszínen szigorúan tiszteletben tartották a nemzetközi megállapodásokat, a másikon pedig szisztematikusan megtizedelték a foglyokat. A villámháború egyik következménye az volt, hogy óriási tömegek estek hadifogságba. Franciaország esetében ez a teljes francia hadsereget jelentette. Az 1940 májusában és júniusában fogságba esett másfél millió francia katonából mintegy egymillió a háború végéig hadifogoly maradt. A fogságban körülbelül húszezren vesztették életüket, s ezt akár természetes halálozási aránynak is tekinthetjük, ha arra gondolunk, milyenek voltak az átlag német civil életkörülményei a háború utolsó időszakában. A háromszázezres holland hadseregből mindössze húszezren estek hadifogságba, a többieket mind szabadon engedték 1940 nyarán. A holland katonák szabadon bocsátását, ami éles ellentétben állt a francia helyzettel, egy eskü tette lehetővé, miszerint a hadifoglyok megfogadták, hogy a továbbiakban tartózkodnak a németekkel szembeni katonai fellépéstől. Mindössze hatvan tiszt tagadta meg az eskü letételét, a többség kötelességének érezte, hogy tartsa magát ehhez az eskühöz. Amikor 1942 májusában lelepleződött egy holland földalatti hadsereg szerveződésének terve, melyben hivatásos tisztek is részt vállaltak – a hadsereget kimondottan háború utáni célokból kívánták létrehozni, nem pedig a megszállókkal szembeni ellenállás érdekében -, akkor a megszállók a holland katonákat újra visszarendelték a fogságba, de önkéntes alapon, és persze ez a lépés csekélyke eredménnyel járt. Belgiumban a hétszázezres hadseregnek mintegy a harmadát vitték hadifogolyként Németországba, de fogságuk első évében a flamand katonákat – akiket nyelvvizsga alapján válogattak ki – szabadon bocsátották, míg francia nyelvű honfitársaik fogságban maradtak. A francia és a holland anyanyelvűek közötti megkülönböztetés mögött – hiszen a nyelv választotta el Franciaországot Hollandiától, és ez osztotta két részre Belgiumot – politikai számítások húzódtak meg, mivel a holland anyanyelvűeket a rokon kulturális gyökerek miatt a németek sokkal fogékonyabbaknak gondolták a németbarát magatartásra, mint a francia anyanyelvűeket. Ezzel együtt is mindkét csoporthoz tartozókat egy reguláris hadsereg katonáinak tekintették, akikre a genfi konvenció megállapításai érvényesek. Itt elég egyetlen statisztikai adat annak a különbségnek az érzékeltetésére, hogyan bántak a német fogságba esett 5,7 millió szovjet hadifogollyal: közülük 3,3 millió röviddel a szovjet területek megszállása után éhen halt, vagy tömeges kivégzések áldozata lett.

A nyugat-európai hadifoglyok a genfi konvenció értelmében jogosultak voltak diplomáciai védelemre (ezt a francia foglyoknak kivételesen a saját, Vichyben székelő kormányuk biztosította), nyilvántartásba vételre és a nemzetközi Vöröskereszt nyújtotta segélyre (mely hatékonyan alkalmazta a nácik által a katonákkal és a civilekkel szemben alkalmazott megkülönböztető szabályokat), a nemzeti tábori lelkészszolgálat nyújtotta lelki támaszra, továbbá levelezhettek, csomagokat kaphattak és élhettek az önszerveződés lehetőségével. A hadifoglyok státusa különlegesen hathatós védelmet jelentett: a náci Európában nem volt biztonságosabb hely a zsidó származásúaknak egy, a németek által irányított hadifogolytábornál. A náci rendszerben a hadifogoly tradicionális státusa (Vichy számára a háborús veterán státusa volt hasonló szentség) volt az egyetlen, védelmet nyújtó állapot, miközben más, jól körülírt státusok, mint például a köztisztviselőké, semmi védelmet nem jelentett. A közkatona és a tiszt, a Stalag (legénységi fogolytábor) és Offlag (tiszti fogolytábor) közötti megkülönböztetés hasonlóképpen szent és sérthetetlen maradt. Amikor a náci hatóságok az egyre súlyosabb következményekkel járó, növekvő munkaerőhiánnyal kerültek szembe, először felajánlották a francia hadifoglyoknak, hogy legyenek civil munkások a német munkásokkal egyenlő bérért, azt remélve, hogy ezzel növelik teljesítményüket. 1944 áprilisában a munkaerőhiány még a népirtás végső ideológiai imperatívuszát is felülírta, amikor a magyar zsidókat a koncentrációs táborokba a puszta megsemmisítés mint fő cél mellett munkavégzés céljából is vitték a koncentrációs táborokba, és a foglyok munkaerejét, amennyire csak gazdaságilag lehetett, kihasználták (a munka nem pusztán büntető eszköz volt). Ám a legnehezebb időszakban sem merült fel egyetlen percre sem annak a lehetősége, hogy a fogoly tiszteket bevonják a munkába. A katonai erények és a hierarchia iránt érzett tisztelet kikezdhetetlen közös alapérték maradt mind az SS-elit, mind a felsőbb katonai körök számára.

A harmadik példa a figyelem középpontjába a megszállók helyett a leigázott országok lakosságát állítja, és azt mutatja meg, hogy a háború idején ők hogyan interiorizálták a törvényes erőszak fogalmát. Az 1914-es atrocitásokról folyó szenvedélyes, hazafias viták egyik legmegdöbbentőbb aspektusa az volt, hogy a helyi civil lakosság, a helyi politikai és vallási intézmények, a háború alatt hatalmon lévő nemzeti kormányok, illetve a háború után színre lépő kormányok, melyek jelentéseket és apologetikus dokumentumokat adtak ki, mind vehemensen tagadták a puszta feltételezést is, hogy gerillák, azaz civilek ellenséges katonákra támadtak volna – azaz ezzel implicite azt állították, hogy ha ilyen gerillák léteztek volna, akkor a német megtorlás törvényesnek tekinthető lett volna. Első pillantásra 1944-ben meglepő irányváltás történt: nem a német megszállók, de áldozataik állították kitartóan, hogy léteztek ellenállók, s ezek a kijelentések rendszeresen túlzóak és bevallottan is csak a képzelet termékei. Maga a gerilla kifejezés a francia kommunista ellenállás brigádjainak önmeghatározását fejezi ki: gerillákról és partizánokról beszélnek (francs tireurs et partisans), de 1940-ben ezzel a címmel jelent meg egy liberális flamand földalatti ellenálló szervezet lapja is. Miután 1940-ben a nemzeti hadsereget a megszállók félresöpörték, forradalmi hadviselésre emlékeztető helyzet állt elő, vagyis nem 1914, hanem inkább 1870 ismétlődött meg, s ez a szituáció általános felkeléssel oldható csak meg, legalábbis a retorika szintjén. Mégis, ez a két világháború között még törvénytelennek tekintett retorikus felhívás éles ellentétben áll azzal a korábbi, vitatható nézettel, amely szerint német katonára csak a rendes harci cselekmények során szabad lőni.

Az oradouri mészárlás túlélőinek kollektív identitása szerint ők ártatlan áldozatok: ennek számukra döntő fontosságú bizonyítéka az a tény, hogy környékükön nem volt semmilyen gerillatevékenység a megszállás idején. Hasonlóképpen az Arezzo mellett fekvő Civitella – a nácik által a civil lakosság ellen Nyugat-Európában elkövetett gaztettek egy másik színhelye – lakóinak emlékezete a helyi partizánmozgalomra hárítja a felelősséget, mondván, hogy felelőtlen magatartásukkal ők idézték elő a lakosság lemészárlását, és kevésbé vádolják a német gonosztevőket. A reguláris hadsereg legitimitása ezek szerint a népi interpretációban még akkor is erősebbnek tűnik, amikor ártatlan civileket gyilkol, mint a gerillák legitimitása, akik pedig a törvényeket kiiktató megszállót vagy brutális elnyomót pusztítatnak el. Az állam által szentesített erőszak monopóliuma megingathatatlan érvényességet élvezett a háborúban álló társadalmakban is. Hollandiában és Dániában, ahol a politikai polarizálódás erőtlen volt, és a modern háború tapasztalatai is hiányoztak, az ellenállási szervezetek bármiféle erőszakos akciója erősen korlátozott volt. Önmagáért beszél a következő epizód: a holland kálvinista ellenállási szervezet titkos megbízottat küldött egy alkotmányjogi professzorhoz azzal a kéréssel, hogy az vizsgálja meg, vajon törvényes-e, ha a földalatti mozgalom aktivistáit erőszakos cselekmények révén látják el dokumentumokkal és élelmiszerjegyekkel.

A nyugat-európai ellenállási mozgalmak történetében csak kivételesen alkalmazták – és máig is vitatják – azt a stratégiát, hogy egyetlen német katonát is lesből lőjenek le. Az első kommunista ellenálló, Fabien ezredes figurája, aki a párizsi metróban agyonlőtt egy német tisztet 1941 augusztusában, sokkal inkább emblematikus, mint reprezentatív. Kommunista körökben egyfelől azért vetették el ezt a stratégiát, mert a német megtorló akciók során a letartóztatott illegális harcosok és ártatlan civilek óriási árat fizettek az ellenség megsemmisítéséért, másrészt pedig e lépés teljességgel népszerűtlen volt. Ráadásul a gerillaharc jogosságát még ideológiai alapon is megkérdőjelezték, mondván, a német hadsereg besorozott katonájára lőttek volna, akinek a politikai nézeteit – eltérően a milicisták (a francia kollaboránsok) vagy a Gestapo alkalmazottainak nézeteit illetően – nem ismerték, így tehát akár elvtársat is elpusztíthattak volna. A vaktában folytatandó lövöldözés ezenkívül összeegyeztethetetlen volt a kommunista párt akciójával: a német katonákat német nyelvű röplapokon szólították fel a dezertálásra és felforgató tevékenységre. A stratégiai opportunizmussal párhuzamosan, ezen érvelés során a kommunista ellenállás egy furcsa bakugrással odáig jutott, hogy a politikai milíciától eltérően a reguláris hadsereget egyfajta legitimációval ruházta fel. A stratégiai vitát még inkább kiélezte az a tény, hogy a legtöbb radikális akciót, mint például Toulouse egyik, német katonák által látogatott színháza ellen elkövetett robbantást, emigránsokból – elsődlegesen kelet-európai zsidókból – álló egységek hajtották végre. Ki nem mondva ezeket a csoportokat azzal vádolták, hogy saját élethalálharcukat összekeverik a francia nép általános érdekeivel, melyeket leginkább az szolgál, ha elkerülik a megszállók politikai radikalizálását. A belga partizánmozgalom csak 1943 első heteiben folyamodott a német katonák elleni fegyveres támadás eszközéhez; stratégiájukat az változtatta meg, hogy a tömeges letartóztatások megtizedelték a párt tagságát, és a németek a kollaboránsok ellen végrehajtott akciók megtorlásaként a letartóztatott kommunistákat kivégezték. A francs tireur– (gerilla-) stratégia öngyilkos következményei hamarosan arra kényszerítették a belga partizánokat, hogy taktikát váltsanak, és ettől kezdve a belga "árulók" megsemmisítése volt a céljuk. A szövetséges partraszállást megelőző hónapokban az emigrációs kormány nyomására a kommunisták vezette Függetlenségi Front még arról a tervéről is lemondott, hogy a szövetséges erők közeledtével általános felkelésre szólítja fel a lakosságot, és ezzel elfogadta, hogy a reguláris hadseregek összecsapása idején a segéderő szerepét játssza.

Az I. világháborúból való emlékei miatt a gerillaharcok kísértete erősen foglalkoztatta Hitlert, és drákói fellépést követelt a katonái ellen elkövetett merényletek megtorlására, ám ezeket a drákói lépéseket a megszálló hatóságok helyi képviselői általában enyhítették, ők ugyanis tartottak attól, hogy ezzel a lakosságot maguk ellen fordítják, vagyis épp az ellenkező hatást váltják ki. A német megszálló hatóságok helyi alkalmazottai egyre ritkábban alkalmazták a kollaboráns mozgalmak védelmében a tömeges megtorló kivégzéseket, miközben egyre aktívabban támogatták a titkos halálosztagok tevékenységét, melyek ilyen módon az ellenálló és a kollaboráns honfitársak közötti polgárháborúvá "züllesztették" a politikai erőszakot. Ez a stratégia, mely gyakorlatilag kriminalizálta az ellenállási mozgalmat, és elárulta a német segítséggel szerveződött kollaboráns szervezeteket, egyben arra is szolgált, hogy a politikai erőszakot – legyen bár igazságtalan vagy törvényes – leválasztotta a nyugati fronton a Wehrmacht által vívott reguláris katonai összecsapásokról; a németek ezzel a lépéssel is meg kívánták erősíteni, hogy a szövetséges erők tisztességes ellenfeleknek tekintsék őket, akik rászolgálnak a hagyományos hadviselés írott és íratlan szabályainak megfelelő bánásmódra.

Nyugat-Európában a totális hadviselés és a Weltanschauungskrieg nem teljesen mosta el a reguláris hadseregek és a milíciák közötti határokat, a polgárháború és a katonai összecsapás, a hagyomány szentesítette "törvényes erőszak" és a civilek által elkövetett – és esetlegesen a puszta létükért folytatott – "törvénytelen erőszak" közötti különbségeket.

2. Az erőszak formái

A fenti megállapításokat erősen behatárolja a tömegek elpusztításának az I. világháborúban tapasztaltaktól gyökeresen eltérő, új kartográfiája Nyugat-Európában. Miközben a náci megszállók nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy megőrizzék a törvényes katonai magatartás látszatát (ahogy azt fentebb bemutattuk), ezzel egyidejűleg az ideológiai hadviselés radikálisan új módszerét léptették életbe, mely a hagyományos hadviselés egyetlen szabályának sem felelt meg. Részben ennek tulajdonítható, hogy a két háború emberáldozatainak adatai eltérnek mind az abszolút számokban, a veszteségek időbeli és földrajzi megoszlásában és leginkább a háborús halálokok különböző kategóriáit tekintve. A II. világháborús veszteségek abszolút számokban például Franciaországban az I. világháborús veszteségek egynegyedét teszik ki (konkrétan négyszázezret). Hollandiában, melynek lakossága mindössze egyötöde Franciaországénak, s melyet a háború súlyosabban érintett, mint szomszédait, a háborús áldozatok száma nem éri el a kétszázezret. A II. világháború nagyságrendekkel múlta felül az I. világháborús emberveszteségeket, ám Nyugat-Európa megszállt országai kivételt és bizonyos értelemben ellenpéldát jelentenek.

A harci cselekmények csak részben járultak hozzá Nyugat-Európa összes emberveszteségéhez. A Reich szolgálatában harcoló négymillió katonából mindössze 128 000 halt meg a nyugati fronton 1939 szeptembere és 1944 decembere között. Másfelől a megszállás 1940-ben 7500 belga, 2900 holland, 2000 norvég katona életét követelte, Dániában pedig egyetlen katona sem esett el. 1945-ben Norvégia, Dánia és a holland területek javarészt a német csapatok kapitulációja után szabadult fel. Belgiumot és Hollandia déli részét a szövetséges csapatok szabadították fel a Blitzkrieg visszaverése során. Ekkor, 1944 szeptemberében és októberében a németek napok alatt végrehajtották a stratégiai visszavonulást, és ez csekély áldozattal járt. Az összképből részben kilóg Franciaország esete. Az 1940. május-júniusi, hat hétig tartó hadművelet százezer francia katona életét követelte, ez volt a II. világháború legvéresebb epizódja a franciák számára, amikor a halálos áldozatok napi átlagban megközelítették az I. világháború legvéresebb offenzíváiban elpusztultak számát. A többi hadművelet, amiben francia katonák is részt vettek, jóval kevesebb áldozatot kívánt: a nyugati fronton a partraszállás és a győzelem napja közötti időszakban 15 000-en estek el, 8500-an haltak meg Olaszországban és 8000-en az afrikai hadművelet során. Ezen áldozatok közel 60%-a gyarmati, főképpen szenegáli és marokkói katona volt. Ráadásul több francia katona halt meg 1940. június 17. után a Wehrmacht uniformisában, mint a szövetséges hadseregek soraiban összesen; ennek elsődlegesen az volt az oka, hogy a németek által megszállt Elzász-Lotaringiából a Wehrmachtba besorozott és a keleti frontra vezényelt katonák súlyos veszteségeket szenvedtek. A háború során a harci cselekményekben életüket vesztettek száma megközelíti a 150 000-et, ami a teljes francia háborús veszteség egyharmada.

A háborús halottak második legnépesebb csoportját Franciaországban a népirtás zsidó áldozatai alkotják: 75 000 francia zsidó pusztult el, főképpen Auschwitzban. Az áldozatok ezen csoportjának és az 1940-es hadműveletben elhunytaknak van egy közös sajátossága: letartóztatásuk, deportálásuk és meggyilkolásuk jórészt egy rövid periódusra, a zsidók esetében 1942 nyarára koncentrálódik, amikor az összes áldozat kétharmadát fogták el és deportálták. Körülbelül ugyanennyi francia állampolgár vesztette életét Németországban a legkülönbözőbb körülmények között: mint hadifogoly, mint német gyárakban dolgozó kényszermunkás, mint nem zsidó származású koncentrációstábor-lakó. E sokféle kategóriába eső francia állampolgárok, akik Németországban vagy a németek megszállta Lengyelországban nem harci cselekmények közepette, hanem tömeggyilkosságban, rossz bánásmód miatt vagy természetes módon haltak meg, a franciák háborús veszteségeinek másik harmadát alkotják. Az utolsó, kisebb harmadot pedig azok a francia civilek adják, akik Franciaország területén a bombázásokban (kb. 60 000), a harcok során vesztették életüket, illetve akiket a megtorló akciók során a nácik kivégeztek (10 000).

A Nyugat-Európa megszállt országaiból deportált összesen mintegy 200 000 zsidó több mint fele a viszonylag kis létszámú holland közösségből került ki. Az összes holland háborús áldozat 55%-át ők alkotják, a többi holland áldozat a Japán elleni háborúban, a bombázások során (mindkét csoportba kb. 23 000 áldozat tartozik), illetve 1945 telén az éhínség miatt (15 000) pusztult el. Belgiumból 25 000 zsidót deportáltak, kb. 750-et Norvégiából és százat Dániából.

A nyugat-európai háborús veszteségek fenti, futólagos áttekintése is megdöbbentő eltéréseket mutat. A franciaországi háborús áldozatok egyharmada harci cselekmények során pusztult el, míg elhanyagolható a katonai tevékenység során elhunytak száma Dániában és Hollandiában, és gyakorlatilag a nullával egyenlő Norvégiában és Belgiumban. A holland veszteségek javát a genocídium számlájára írhatjuk, Belgiumban ez az áldozatok egynegyede, Franciaországban az egyhatoda, csekély hányad Norvégiában és nagyon kicsi Dániában. A veszteségek az egyes országokon belül is egyenlőtlenül oszlanak meg. A holland zsidó közösség gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Franciaországban a háborús áldozatok aránytalanul nagy részét a zsidó közösség, az annektált területek lakossága, néhány gyarmat, például Szenegál és Marokkó polgárai, a háború előtti kommunista párt tagjai, illetve Normandiának a partraszállás által érintett részein lakók adták.

Ennek ellenére az I. világháborús eseményektől eltérően a megszállt nyugat-európai országok és Franciaország átlagpolgárainak, a családoknak, a szomszédságnak és a munkatársaknak nem volt közvetlen tapasztalata a tömeges halálról és pusztulásról. A csatatéren elszenvedett halál sem vált generációs tapasztalattá. Az I. világháborúban "elveszett egy generáció"; a II. világháború eseményei viszont hadifoglyokra és kényszermunkásokra (mindkét kategóriába kb. egymillió francia tartozik), kollaboránsokra és ellenállókra, száműzöttekre és az üldözések áldozataira szabdalták a kortársak generációját. A "háborús terhek" kiáltóan egyenlőtlenül nehezedtek a besorozottak, az ellenség által üldözöttek és az önkényesen kiszemelt áldozatok vállára. A háború áldozatai között voltak behívottak vagy az önkéntesek azon kis csoportja – számuk eltérő az egyes országokban -, akik valamilyen formában aktívan részt vettek a harcokban, voltak, akik a bombatámadások során vesztették életüket, vagy pedig az ellenség valamiféle külsődleges jegyek alapján azonosította és ölte meg őket. Ám a katonai összecsapások során elszenvedett halál nem volt össznemzeti tapasztalat, és az áldozatok nagy többsége nem is akkor pusztult el, amikor hazafias kötelességét teljesítette.

Hogy a háborús áldozatok értelmet nyerjenek, és a túlélők tiszteleghessenek az áldozatok emléke előtt, szükség lett volna az erőszak és a halál színhelyeinek meghatározására, ám ezeket gyakorlatilag nehezen lehetett körülhatárolni. A megszállás és a felszabadító harcok során nem voltak stabil frontvonalak, s ez egyben azzal a következménnyel járt, hogy katonai temetők szerte Nyugat-Európában találhatók. A kevés kivétel, például a normandiai tengerpart, Arnhem vagy az Ardennek temetői elsődlegesen a szövetséges hadseregek katonáinak sírjait őrzik. A bombázások színhelyei hasonlóképpen távol esnek egymástól; ráadásul a későbbi felszabadítók által elpusztított áldozatok emlékhelyei nem is igazán alkalmasak a közösségi tisztelgésre. Az emigráns kormányok és az emigráns katonai egységek szó szerint a nemzeti határokon túl nyújtották a frontvonalakat, és megszüntették a hátország és a front közötti különbséget.

A deportálás, ez a tagadhatatlanul erőszakos cselekedet porig rombolta a civilek korábbi életformáját, és csak kezdete volt az embertelen bánásmódnak vagy a gyilkosságoknak. Bár a razziák során a zsidó áldozatokkal szemben alkalmazott brutalitás, valamint az a tény, hogy az áldozatok között gyerekek és öregek is voltak, baljós előjeleknek mutatkoztak, de a keletre történő deportálás tudatos kétértelműsége sikeresen egyensúlyban tartotta az áldozatok és a külső szemlélők reményeit és kétségeit. A zsidókkal szembeni brutalitást elítélő tömeges tiltakozás és sztrájk a megszállt Nyugat-Európában csak kivételes esetekben fordult elő, így például az amszterdami gettóban végrehajtott brutális embervadászatot követően. A németek keletre vagy a szemtanúk elől elzárt honi területekre hurcolták el áldozataikat annak érdekében, hogy az üldözés brutalitását csökkentsék, és hogy elkerüljék a megszállók és a megszállt területek lakossága közötti viszony radikalizálódását. Az atrocitások más helyszínen zajlottak, hogy amennyire lehetséges, elrejtsék az eseményeket az avatatlanok elől. A jiddis népmesékben emlegetett képzeletbeli cél, Picsipoj emlegetése a franciaországi Drancy átmeneti táborában megkönnyítette a zsidó gyerekek életben maradását, s ugyanakkor előrevetítette, hogy az utazás végcélja az ismeretlen. A deportálások kétségek és remény közt tartották (szemben a Kelet-Európában az Einsatzgruppen által széles körben alkalmazott helyszíni megsemmisítéssel) az áldozatokat, és egyben a kívülállóknak is lehetőséget adtak arra, hogy elhessegessék legsötétebb sejtelmeiket. Nyugat-Európában a megszálló hatóságok társadalmi értelemben is "átruházták" az atrocitásokat azzal, hogy a megtorló intézkedések vagy a helyi civilek deportálása helyett az idegen (mert menekült) zsidókat végezték ki vagy deportálták; azt remélték, hogy sikerül fenntartani a tisztán katonai, csak törvényes és védekező erőszakot alkalmazó megszállás látszatát. A letartóztatott ellenállókkal szemben foganatosított Nacht und Nebel rendeletnek (a. m. köd előtte, köd utána) döntő szerepe volt abban, hogy az ellenállók interpretációja szerint a deportálás egyfajta eltűnés volt, egy bizonyos halálnem még akkor is, ha jelentőségét a háború után a túlélők a legtöbb esetben eltúlozták. A "terrorista" akciók megtorlására leggyakrabban alkalmazott elrettentő eszköz Nyugat-Európában a deportálás volt, nem pedig a helyszínen való agyonlövés. Szemben a Kelet-Európában gyakorolt módszerrel, a kivégzések rendszerint távoli helyszíneken zajlottak, és csak a megszállás utolsó stádiumában került sor nyilvános akasztásokra vagy kivégzésekre. Ezek a ritka esetek pontosan azért jutottak aránytalanul nagy szerephez a földalatti sajtónak a megszállók kegyetlenkedéseiről szóló beszámolóiban, illetve a felszabadulást követő első visszaemlékezésekben, mert a megszállók is megengedték ezeket az interpretációkat. Miközben a legnagyobb titoktartás közepette a náci elit elképzelhetetlen gaztettek végrehajtásával büszkélkedett, a megszállt Nyugat-Európában még a látszatát is kerülni akarták a brutális fellépésnek. Ennek az lett a következménye, hogy a nyugat-európaiak nehezen tudták elhinni, hogy a megszállt Lengyelországban a németek óriási tömegeket mészároltak le, s még kevésbé a koncentrációs táborok foglyaival szemben alkalmazott szörnyű bánásmódot. Ám ennél fontosabb, hogy ezek a tények ellentmondtak a saját szemükkel látott, a saját bőrükön tapasztalt német magatartásnak. Az I. világháborúban a katonák naponta ezrével adtak hírt a megélt apokalipszisről, esetleg hozzátartozóiktól, ismerőseiktől értesültek a borzalmakról. A II. világháború során a németek által Nyugat-Európában elkövetett gaztettek teljes képe csak 1945 tavaszán vált láthatóvá. Ráadásul a halál továbbra is földrajzilag távol aratott. Az I. világháborúban az a megfogalmazás, hogy valaki "katonai akció során eltűnt", eufemisztikusan a biztos halált jelentette, a felismerhetetlenségig összezúzódott vagy szétszórt testek borzalmát idézte, ezzel szemben a II. világháború befejeztekor az, hogy valaki "eltűnt", nemcsak azt jelentette, hogy nincs sírhelye, ahol a fejfán az ő neve állna, hanem azt is, hogy százezrek halála kétséges volt. Elhurcolt zsidók hozzátartozói, a letartóztatott ellenállók vagy a német ipar szolgálatába állított civilek rokonai csakúgy, mint a szovjet hadifogságba esett elzászi katonák feleségei, az elmenekült kollaboránsok és háborús bűnösök rokonai egyként osztoztak a tragikus és gyászos várakozásban, a remény és kétségbeesés váltakozásában, hiszen a tömeges halált tömeges elhurcolás, a lakóhelytől való elszakadás előzte meg, s ez a gyász folyamatát alaposan késleltette.

3. Metaforikus emlékezet

A megszállt nyugat-európai országokban 1939-1945 között folyó háború különböző okok miatt nehezen talált megfelelő kifejeződési formákat. Elvesztették jelentésüket a háború hagyományosan meghatározó motívumai: a reguláris hadsereg és a háborús erőszak megvalósítója, a katona, akinek erőszakos tetteire az állam adja áldását; a frontvonal és harcmező fogalmai, melyek egyben földrajzilag is körülhatárolják a hősi halált, s melyek lehetővé teszik később a jelentéssel bíró, elvesztett vagy megnyert csatáknak emléket állító emlékművek felállítását. Ezt a helyzetet azonban elsődlegesen nem a totális háború új formái idézték elő, amely elmosta a különbséget a katona és a civil között. Sokkal inkább abból adódott ez az új helyzet, hogy a megszállók egyidejűleg két, egymástól lényegileg különböző háborút folytattak. Egyrészt a katonai megszállás újra visszahozta a legitimált, hagyományos erőszak fogalmát. A megszálló hatóságok politikájának az "együttműködés" volt az elsődleges elve, azaz a megszállt ország lakosságát mint olyant nem tekintették ab ovo a német birodalom ellenségének. Ha a megszállók és a megszálltak egyaránt korrekt és együttműködő magatartást tanúsítanak, akkor – ezen álláspont szerint – megnyílik a német irányítással megvalósítandó új rendhez vezető kölcsönösen előnyös együttélés útja. Másrészt a katonai összecsapásoktól függetlenül a megszállók meghirdették a világnézetek háborúját ideológiai ellenfeleikkel szemben, akiktől mindenfajta emberiességi normát és jogot megtagadtak, legfőképpen azt, hogy katonai ellenfeleikhez hasonlóan a nácik a tisztességes hadviselés szabályait rájuk nézve is érvényesnek tekintsék. Ám ezt a kíméletlen magatartást lényegesen kevesebb ember tapasztalta meg, mint a lövészárokból vívott háborúk kegyetlenségét. Ez az erőszak, mely elsődlegesen a megtizedelt közösségek ellen irányult, a nagy többség számára nem volt a megélt tapasztalat része, mivel az erőszak nem lépte át a kisebb közösségek látóhatárát, illetve általában azt a horizontot, amit a lakosság nagy többsége saját szemével át tudott fogni. Így e kettősség végső soron megnehezítette a nemzet számára a háború jellemzését és megértését. A nemzet a leigázott nyugat-európai országok perspektívájából szemlélve elbukott a háborúban, az áldozatoknak csekély kisebbsége vesztette életét a hazáért vívott harcokban; a tömeges pusztulás nem volt nemzeti, hanem csak erősen részleges, korlátozott tapasztalat.

Az 1914-1918 között zajló "totális" háború és a másik, az 1939-1945 között végbement "totális" háború között fentebb felsorolt különbségek azonban elkerülték az események elszenvedőinek figyelmét, akiket inkább a két összecsapás időbeli közelségéből fakadó folytonosságok megléte foglalkoztatott. A nyugat-európai társadalmak általában, a francia és a belga társadalom pedig egészen konkrétan szörnyű szenvedésekkel, erőszakos cselekményekkel és tengernyi halállal nézett farkasszemet két évtizeddel korábban. A modern háború tapasztalatai áthatották a két világháború közti kultúrát, amint azt Jay Winter meggyőzően bemutatja. Elkerülhetetlen volt az I. világháborúra való hivatkozás – mint azt fentebb példákkal illusztráltuk, az I. világháborús tapasztalatok befolyásolták a negyedszázaddal később történtek értelmezését, és ilyen módon maguknak az eseményeknek a folyamatára is hatással voltak. A II. világháború tapasztalatai, értelmezései szükségképpen a paradigmatikusnak tekintett I. világháború adta keretek között fogalmazódtak meg. Ennek a háborúnak a felidézése, egy erőszakos cselekmény bemutatása jórészt a "nagy háborút" átélt kortársak tapasztalatainak párlata volt, azaz szükségképpen referenciális, mert ugyanazt a nyelvezetet és rituálékat használta, mert integrálódott a társadalmi emlékezet apparátusainak működésébe a közvetlenül a veteránok szervezeteitől egészen a törvénykezésig, az államigazgatásig, sőt a háború áldozatainak emlékére emelt épületekig vagy emlékhelyekig.

A fentiek értelmében Nyugat-Európában az erőszak ténylegesen nem volt "kollektív" tapasztalat, azaz e tapasztalat egyenlőtlenül oszlott meg a lakosság különböző csoportjai között, viszont a későbbiekben nagymértékben "kollektivizálódott" az emlékezetben. Az emlékezés alapjául a tömeges kivégzések és a front metaforája szolgált bizonyos mértékben még azokban az országokban is, amelyek – mint Hollandiában, Dániá­ban vagy Norvégiában – nem vettek részt az I. világháborúban. A II. világháborút követően a társadalmak kollektív emlékezetének nem az elszenvedett erőszak mértéke, hanem annak feltűnően szelektív jellege okozta a legnagyobb bökkenőt. A központi kérdés ennél fogva az lett, hogyan lehet közösségi élményeket találni, hogyan lehet a szétesett múltat közös emlékekkel helyettesíteni. A visszaemlékezők válasza a felettébb szelektív erőszak kérdésére persze az erősen szelektív emlékezés volt, melyben bizonyos tapasztalatok, bizonyos csoportok és bizonyos szimbólumok egy idő után az egész közösség tulajdonává léptek elő, amint az a "nemzeti" emlékezetre általában jellemző. Ez a metaforikus emlékezet – a rész az egész helyett – olyan közös szimbólumokat propagált, melyek a soha meg nem élt közös szenvedést helyettesítik. Szinte a háború befejeztével egy időben a közösség egyetértésével foglalta el helyét az ellenállás emléke a szimbólumok között. A fegyveres összecsapásokra utaló rituálék – zászlók, katonai parádék, az ismeretlen katona emlékét őrző sírhant – és a fegyverrel kivívott győzelem ünneplése az 1945 utáni történelmi kontextusban kevéssé volt meggyőző, és az ellenállási csoportok rövidesen elvesztették azt a szerepüket, hogy nemzeti milieu de mémoire-ként, mintegy megbízásból a nemzeti emlékezet fáklyavivőiként funkcionáljanak. Az 1940-es évek végén és az 1950-es években ettől eltérő és ennél jóval erőteljesebb emlékezet kezdett kibontakozni: a "táborok emléke". Nemcsak arról volt szó ebben az esetben, hogy a felszabadított táborokban a csontvázhoz hasonlatos túlélők és a mészárlás okozta sokk hasonlóan erős hatást gyakorolt a túlélőkre, mint az I. világháborúban a lövészárkokban elpusztultak látványa, hanem arról is, hogy ez a mitológia a hazafias emlékezetet is számításba vette. A koncentrációs táborokból visszatértek között a letartóztatott ellenállók és a nácik politikai ellenfelei a példátlan kegyetlenség és a példátlan hősiesség korábban ismeretlen háborújának új generációs közkatonái voltak. Leírhatatlan tapasztalataik szimbólumai – a szögesdrót, a barakkok, a marhavagonokba zsúfolt emberek, a foglyok ruházata, a leborotvált fej, az SS-börtönőrök, a kutyák és az őrtornyok erőteljes nyelven, érthetően szólaltatták meg a háború kegyetlenségét – beleértve a lakosság azon csoportjainak szenvedéseit is, akik maguk nem járták meg a szenvedések ezen poklát.

Elsőként a hadifoglyok és a kényszermunkások azonosultak ezekkel a koncentrációs táborok világát megidéző szimbólumokkal. Ők arra vágytak, hogy a kifejezhetetlen szenvedés és a hazafiúi áldozat dicsfénye őket is felmagasztalja, akárcsak a táborok hős túlélőit. Legalább olyan hatásosnak bizonyultak a "deportálások" szörnyűségét közvetlenül az I. világháború borzalmaival összekapcsoló megemlékezések, mint azok, melyek az 1918-as győzelmet tekintették az ellenállás 1945-ös "győzelme" közvetlen előzményének. A "deportálás" nyelve és szimbolikája fokozatosan kiszorította az ellenállás tematikája köré szerveződött megemlékezéseket. A politikai viták és az általános szkepticizmus leértékelte az ellenállók mint emberfeletti hősök auráját. Tény, hogy az ellenállás és a deportálás emléke a közösség emlékezetében lassan egybeolvadt. Hiszen egyrészt az ellenállás kétségtelen hősei hazafiúi elkötelezettséget tanúsítottak, és ezért kellett megjárniuk a náci koncentrációs táborokat. Másrészt a táborok minden egyes túlélőjében az ellenállás hőseit látták, akiket a nácik azért deportáltak, mert hazafias, de legalábbis antifasiszta meggyőződésüket hangoztatták, illetve ezt tetteikkel is igazolták. Ez a folyamat egyben a "kevésbé jelentős mártírok" háttérbe szorulását eredményezte, akik korábban a deportáltak univerzumához számították magukat: háttérbe szorultak tehát a hadifoglyok és mindenekelőtt a kényszermunkások. Mindez végül azzal járt, hogy a nácik áldozatainak minden csoportja, elsősorban a genocídium zsidó túlélői, beolvadt az antifasiszták és hazafiak nagy csoportjába (vagy teljességgel kihullott az emlékezetből). Az 1950-es évek elejére már kizárólag a "deportáltak" szervezetei – melyek tagjai magukat a nemzeti ellenállásban megtestesült hősiesség, valamint (lévén a náci üldöztetések áldozatai) a mártírium képviselőinek tekintették – voltak az egyetlen hivatalosan elismert, általános tisztelet övezte II. világháborús milieu de mémoire-ok a felszabadult Nyugat-Európában.

Az 1950-es években a "deportálás" kodifikált szimbolikával rendelkező kulturális ikon lett, s mint ilyen testesült meg az emlékművekben, a rituálékban, a kiállításokban és a kiadványokban. A legtöbb koncentrációs tábori helyszínt az 1950-es évek vége felé és az 1960-as években ennek az "ikonnak" megfelelően alakították emlékhelyekké mind az NDK-ban (Buchenwald, Sachsenhausen, Ravensbrück), mind az NSZK-ban (Dachau), akárcsak az üldöztetések nemzeti emlékhelyeit (a breedonki tábor, illetve a deportálás nemzeti emléknapja). Ezek az emlékhelyek félresikerült történelmi konstrukciók voltak, melyben a nemzeti hősök képei összekeveredtek a náci hentesek által elképzelhetetlen kegyetlenséggel (ideértve a gázkamrákat is) legyilkolt áldozatok emlékével. A hadifoglyokat és a kényszermunkásokat nyíltan is kirekesztették ebből a különleges koncentrációs tábori világegyetemből, a zsidókat pedig, akiknek elpusztítására a gázkamrákat elsődlegesen megépítették, nem expressis verbis, de ugyancsak kiszorították e körből. A metaforát, a részt helyettesítő egészet a nemzeti mártíromság szűk konstrukciójára redukálták, mondhatni, az eltérő háborús tapasztalatok legkisebb közös nevezőjére hozták. Az az axiomatikus kijelentés, hogy a háború kollektív megpróbáltatás volt, a "deportálás" formalizált szimbolizmusában talált kifejezési formára, vagyis abban, hogy a legtöbbet a nemzet legkiválóbb képviselői szenvedték el. Akárcsak az 1918 utáni korszakban, Nyugat-Európa megszállt országai borzalmas körülmények között elpusztult halottaikat gyászolták, azzal a különbséggel, hogy a halottak szenvedéseit a lakosság döntő többsége nem élte át személyesen is. A szavakkal kifejezhetetlen borzalom és a rendíthetetlen heroizmus különös kombinációja, az univers concentrationnaire ködös absztrakció volt, amelyben a kortársak – a nácik legtöbb áldozatát is beleértve – gyakorlatilag nem ismerték fel személyes tapasztalataikat.

Ez a generálisan alkalmatlan kollektív háborús emlékezet a személyes emlékek és a nyilvános diskurzus elidegenedésének kifejeződése volt. A nyilvános emlékezés, melyet az emlékművek, a szervezetek és az emlékezés nyelvezete fejezett ki, rendszerint gyökeresen ellentmondott a személyes emlékeknek, s ilyenformán hitelessége is kétségessé vált. Szemben az 1918 utáni helyzettel, amikor a közösség együtt gyászolta az áldozatokat, s ez minden egyes embernek is megkönnyítette a túlélést és a gyászt, a hősökké stilizált áldozatokra való emlékezés 1945 után általában megnehezítette e folyamatot. Ez arra is magyarázatot ad, miért volt az emlékezésnek ez a módja olyan rövid életű – ismét csak az 1918 után kialakult, számos időtlen rituáléval szemben. Különösen a népirtás emlékezetének kialakulása szorította háttérbe a "közös tapasztalatot", a nemzetet sújtó végzet eszméjét az 1960-as évek elejétől. Hosszabb távon pedig egy olyan töredékes és széthullott tapasztalatnak, mint a náci megszállás nyugat-európai története, csak töredékes és széthulló emlékezet felelhet meg.

(Fordította: Baráth Katalin)

Anthony Beevor: Berlin: The Downfall, 1945. Penguin Books, London, 2003.

A nyugati országokban továbbra is érdeklődnek a berlini csata, a Nagy Honvédő Háború története iránt. Csak 2002 első hónapjaiban az USA-ban és Nagy-Britanniában több mint 20 könyv jelent meg ebből a témakörből (a körülbelül 400, a második világháborúval foglalkozó könyv közül). Sokéves munka eredménye D. Ericson A keleti front című posztumusz könyve, amelyet a kiváló tudós harcostársával, L. Ericsonnal együtt készített elő, valamint A. Axel amerikai szerző Oroszország hősei című könyve a szovjet nép hősies helytállásáról a Nagy Honvédő Háborúban. Mint új jelenségre hívjuk fel a figyelmet a "Churchill-Sztálin" szemináriumra, amelyet 2002 márciusában rendezett a brit külügyminisztérium keleti főosztálya, orosz történészek részvételével.

De a legnagyobb figyelmet, már más okoknál fogva, egy angol történész, A. Beevor Berlin eleste, 1945 c. könyve váltotta ki, amelynek orosz nyelvű kiadása most készül. Anthony Beevor: Berlin: The Downfall, 1945. Penguin Books, London, 2003. A szerző neve ismerősen hangzik az orosz olvasó számára Sztálingrád c. könyve miatt, amelyet három éve fordítottak le és adtak ki Szmolenszkben. Ezt a könyvet Oroszországban tulajdonképpen alig vették észre, a berlini csatáról írt munka azonban már eleve óvatosságra intett. Ennek oka az a zajos kampány, amelyet a brit sajtó jóval a könyv megjelenése előtt folytatott a szovjet katonaságnak a német lakossággal szembeni garázdálkodásairól, amire Beevor különösen nagy figyelmet fordít.

A könyv középpontjában, ha nem is terjedelmében, de jelentőségében a német asszonyokkal szembeni erőszak, a fosztogatások és egyéb, a szovjet katonák által elkövetett bűncselekmények jelenetei állnak, az a törekvés, hogy "ázsiai hordák" képét alkossák meg, amit a Vörös Hadsereg ellen irányuló náci propaganda sulykolt a németek fejébe, azután a neonáci történészek kisebb csoportja folytatott. Németországban régen elfordultak ezektől a neonáci történészektől. A könyv kulcstézisét, amely körül a szerző felépíti eszmefuttatásait, a következő kitétel tartalmazza: "Égő fáklyát tartó katona képe a bunkerben megbújó nők arca fölött, amint kiválasztja áldozatát, jellemző valamennyi, a berlini hadműveletben részt vevő szovjet hadseregre" (236. o.). Beevor azt állítja, hogy Berlinben 95-130 ezerre tehető a megerőszakolt nők száma. "Összesen minden bizonnyal legalább 2 millió" (410. o.).

Alapos okoknak és feltétlenül dokumentumoknak kell létezniük, ha az események után csaknem 60 év elteltével ennyire súlyos vádakat lehet megfogalmazni a szövetséges hadsereggel szemben. Azzal a hadsereggel szemben, amely a fasizmus elleni háború legnagyobb terhét viselte, és amely katonái és parancsnokai millióinak élete árán harcolta ki a győzelmet.

Ezek a dokumentumok hozzáférhetők, többségük már megjelent, de Beevor könyvében nincs nyomuk. A "kollektív megerőszakolásra", illetve az emiatt elpusztult nőkre (beleértve orosz, ukrán, lengyel és más nemzetiségűeket, akiket a fasiszta koncentrációs táborokból felszabadítva "menet közben" állítólag megerőszakoltak a szovjet katonák) vonatkozó értesülések a szerzőnél rendszerint úgynevezett "közvetett" tanúbizonyságokra épülnek – olyanokra, mint: "A berliniek emlékeznek rá…", "egy doktor összeszámolta…", hivatkozásokkal "a megerőszakolt berlini nők tapasztalatára" (116. o.), ami elfogadhatatlan egy tudományos kutatásban, pedig a könyv erre tart igényt. De természetesen nem csak a forrásokról van szó. Nagy vonalakban mi a lényege ennek a valós és fájdalmas problémának?

A Szovjetunió a háború és megszállás négy éve alatt több mint 26 millió emberéletet vesztett el, ha csak a fronton elesetteket, fogságban kivégzetteket és halálra kínzottakat, a Harmadik Birodalom gázkamráiban megmérgezetteket, a bombázások, tüzérségi lövések során meghaltakat, az ország ideiglenesen megszállt területein elviselhetetlen munkakörülmények és terror következtében elpusztultakat vesszük számításba, nem beszélve a közvetett veszteségekről. Tízmilliók maradtak fedél nélkül. Tragédia, szörnyűség jutott ki minden szovjet családnak, és a harcok során az ellenséges földre lépő katonák és tisztek gyűlöletének nem volt határa. A bosszú lavinája elönthette volna Németországot, ez azonban nem történt meg. Gyilkosságokat, rablásokat, nők megerőszakolását – minden háború elkerülhetetlen velejáróját – elkövettek a szovjet és más szövetséges hadseregek katonái is. De egészében véve humánusan viselkedtek a békés német lakossággal szemben.

Emlékeztessünk arra, hogy a német lakossággal szembeni politikai állásfoglalást először 1942 februárjában fogalmazta meg Sztálin. Elvetve a náci rágalmakat, hogy a Vörös Hadsereg célja a német nép kiirtása és a német állam megsemmisítése, a szovjet vezető kijelentette: "A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a Hitlerek jönnek és mennek, a német nép, a német állam – megmarad." A Wehrmacht akkor még 100 kilométernyire volt Moszkvától.

Miután a Vörös Hadsereg az agresszor országok területére lépett, rendkívüli intézkedéseket tettek a békés német lakossággal szembeni garázdálkodások megelőzésére. 1945. január 19-én Sztálin aláírta a hadparancsot, amely azt követelte, hogy ne bánjanak durván a helyi lakossággal. A parancsot minden egyes katonával ismertették. Ennek a parancsnak továbbfejlesztéseként következtek a frontok Katonai Tanácsának, a hadseregparancsnokok, hadosztályparancsnokok és más alakulatok parancsnokainak hadparancsai. A 2. Belorusz front Katonai Tanácsának K. Rokoszovszkij marsall által aláírt parancsa előírta, hogy a fosztogatókat és erőszakot elkövetőket a helyszínen főbe kell lőni.

A Főhadiszállás figyelemmel kísérte a hadsereg és a lakosság közötti viszony állapotát. A berlini hadművelet kezdetével és a fegyveres harc ezzel kapcsolatos kiéleződése miatt a Főhadiszállás még egy fontos dokumentumot küldött a csapatokhoz.

A Főhadiszállás utasítása

az 1. Belorusz és az 1. Ukrán frontparancsnokainak és a katonai tanácsok tagjainaka német hadifoglyokkal és a polgári lakossággal szembenimagatartás megváltoztatásáról,1945. április 20.

A Főhadiszállás megparancsolja:

1. Követeljék, hogy a németekkel – mind a hadifoglyokkal, mind a civilekkel – szemben megváltozzon a hadsereg magatartása. Részesítsék jobb bánásmódban a németeket. A kegyetlen viselkedés megfélemlíti a németeket, és ádáz ellenállásra készteti őket, nem adják meg magukat. A polgári lakosság, bosszútól félve, bandákba szerveződik. Ez a helyzet számunkra előnytelen. A humánusabb bánásmód a németekkel megkönnyíti számunkra a hadműveleteket az ő területükön, és kétségtelenül csökkenti a németek makacs ellenállását.
2. Németországban az Odera torkolatától, Fürstenbergtől nyugatra fekvő területeken, valamint a Neisse folyón (nyugatra) német közigazgatást kell létesíteni, a városokban pedig német polgármestereket kell kinevezni.A nemzetiszocialista párt egyszerű tagjait, ha ezek lojálisak a Vörös Hadsereggel szemben, nem kell bántani, csak a vezetőket kell letartóztatni, ha el nem takarodtak.
3. A németekkel szembeni magatartás javítása nem szabad, hogy az éberség elvesztéséhez, a németekkel való bizalmaskodáshoz vezessen.

A Főhadiszállás:

J. Sztálin, Antonov

A felvilágosító munka mellett kemény büntető intézkedéseket is foganatosítottak. Amint a katonai ügyészség adatai tanúsítják, 1945 első hónapjaiban a helyi lakosság ellen elkövetett atrocitásokért a hadbíróság 4148 tisztet és közlegényt ítélt el. Néhány monstreper a tettesek halálos ítéletével zárult. Az USA hadseregében, ahol ugrásszerűen emelkedett a megerőszakolások száma, gyilkosságért, gyilkossággal egybekötött megerőszakolásért 69 embert végeztek ki.

De térjünk vissza a Beevor által széles körűen (beleértve az internetet is) terjesztett közléseihez a "kollektív erőszakról". Oroszország londoni nagykövetsége kénytelen volt nyilatkozatot tenni azzal a kampánnyal kapcsolatban, amelyet a brit sajtóban kezdeményeztek Beevor könyvének szexuális történetei kapcsán. A The Daily Telegraph szerkesztőjéhez intézve szavait G. Karaszin orosz nagykövet a következőket írta: "Sir! Mint Oroszország állampolgára és ennek az országnak a nagykövete Nagy-Britanniában képtelen vagyok elhinni azt, hogy »A Vörös Hadsereg csapatai még a lágerekből felszabadított orosz nőket is megerőszakolták« című cikk megjelenésébe beleegyezhettek az önök kollegái, akik legalább minimális ismeretekkel rendelkeznek a második világháború történetéről. Nincs semmi kedvem vitába bocsátkozni ezekkel az egyértelműen hazug állításokkal és rágalmazásokkal. Gyalázatos dolog bármilyen kapcsolatban lenni a nyilvánvaló rágalommal azzal a néppel szemben, amely megmentette a világot a nácizmustól… Azt tartom, hogy a Szovjet Hadsereg által megmentett emberek milliói és az orosz katonák hősiessége egyértelműen tanúskodnak az én szavaim mellett."

Az itt mellékelt dokumentumok alátámasztják ennek a tiltakozásnak az igazát. Megjegyzendő, hogy Beevornak számos más eszmefuttatása és gondolata lefokozza a berlini csata történetét ismertető hadi eseményeket. A szerzőnek és eszmetársainak még nagy utat kell megtenniük, hogy leküzdjék a hidegháború ideológiai hagyatékát.

MELLÉKLET

Az 1. Belorusz front katonai ügyészének jelentéséből a Főhadiszállás és a front Katonai Tanácsa utasításainak teljesítéséről a német lakossággal szembeni magatartás megváltoztatásáról.1945. május 2.

A Főhadiszállás utasításának és a front Katonai Tanácsa utasításának átvétele után a katonai ügyészség két rejtjelezett távirattal és részletes utasítással követelést intézett a hadseregek és kötelékek katonai ügyészeihez, hogy személyes ellenőrzésük alá vegyék ezeknek a különlegesen fontos utasításoknak a teljesítését, és minden eszközzel biztosítsák végrehajtásukat. A katonai ügyészek anyagai alapján külön hadparancsokat adtak ki hivatkozásokkal a német lakossággal szembeni helytelen magatartás konkrét példáira; döntéseket hoztak a vétkes személyek bíróság elé állításáról stb.

A német lakossággal szembeni magatartásban a mi katonáink részéről kétségtelenül jelentős fordulatot értünk el. Nagymértékben csökkent a németek céltalan (és indokolatlan) agyonlövése, a fosztogatás és a német nők megerőszakolása, azonban még a Főhadiszállás és a front Katonai Tanácsa utasításainak kiadása után is találkoztunk néhány ilyen esettel.

A németek agyonlövését jelenleg alig észleljük, a rablások pedig egyedi esetekre korlátozódnak, a nőkkel szembeni erőszak azonban még mindig előfordul; nem szűnt meg a harácsolás, amely abban nyilvánul meg, hogy katonáink járják az elhagyott lakásokat, összeszednek mindenféle holmit, tárgyakat stb.

Erőszakos cselekményeket, különösen rablásokat és harácsolást széles körűen követnek el a repatriáltak, akik a repatriálási gyülekezőhelyekre tartanak, különösen az olaszok, a hollandok, de a németek is. Ráadásul mindezeket a csúfságokat a mi katonáinkra fogják.

Május 5-én benyújtom a front Katonai Tanácsának a következő jelentést ezzel kapcsolatban, ahol részletesen elemzem a német lakossággal szembeni helytelen magatartás összes tényét, amelyeket ezen dokumentumok kibocsátásának kezdetétől rögzítettünk.

Az 1. Belorusz front katonai ügyésze:

L. Jacsenyin igazságügyi vezérőrnagy

 

Az 1. Belorusz Front Politikai Vezetősége parancsnokának jelentésébőla szovjet katonaságnak a német lakossággal szembeni magatartásáról.1945. május 31.

A Főhadiszállás utasítását a német lakossággal szembeni magatartás megváltoztatásáról a front csapatai személyi állományának túlnyomó többsége helyesen értelmezte, ennek következtében a Vörös Hadsereg katonáinak viszonya Németország békés lakosságához az utóbbi időben észrevehetően megváltozott. Most nemritkán láthatunk olyan példákat, amikor a német lakossággal szemben atrocitásokat elkövető egyes katonákat a saját bajtársaik utasítják rendre.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy rövid idő alatt már abszolút fordulatot tudtunk volna elérni a katonák viselkedésében a lakossággal szemben. Meg kell egyenesen mondani, hogy a front alakulataiban még vannak olyan emberek, akik sehogy se tudnak belenyugodni abba, hogy megváltozott a magatartás a németekkel szemben. Ezek elsősorban azok az emberek, akiknek családjuk sokat szenvedett a németek bestialitásától, és személyes bosszú fűti őket a németek ellen. Különösen elterjedt az elégedetlenség amiatt, hogy a német lakosság számára magas ellátási normákat állapítottak meg. Erről beszélve a katonák arra hivatkoznak, hogy a németek Berlinben most több kenyeret és élelmiszert kapnak, mint egyes katonák családja a Szovjetunióban.

Az 1. Belorusz front Politikai Vezetőségének parancsnoka:

Sz. Galadzsev altábornagy

(Fordította: Varga Éva)