Baloldaliak az EU Alkotmányos Szerződéséről.

 

Az Európai Unió állam- és kormányfői 2004. október 29-én Rómában, ünnepélyes keretek között aláírták az Európai Unió Alkotmányos Szerződését. Ezzel az aktussal kezdetét vette az alkotmányozási folyamat harmadik szakasza, a tagállamok megerősítési eljárása. Ennek két alkotmányos formája lehet, az egyik a legfelsőbb népképviseleti szerv általi, a másik a referendum útján történő ratifikálás. A sort Litvánia nyitotta: a Sejmas november 11-i ülésén a litván képviselők alkotmányuk szerint egyszerű többséggel erősítették meg az Alkotmányos Szerződést. A folyamat folytatódik: mire ez az írás megjelenik, legjobb reményeink szerint Olaszország és Magyarország már 2004-ben meghozta a megerősítéshez szükséges döntést. Az EU-tagok többsége 2005-re tervezi ezt a lépést, így joggal bízhatunk abban, hogy a kitűzött céldátumig, 2006. november 1-jéig a hatályba lépésnek nem lesz akadálya a hiányzó tagállami akarat.

Az eljárást az egyes államok saját belső alkotmányos rendjüknek megfelelően alakítják ki. Jelenleg többségükben a parlamenti utat választották, de jelentős azon országok száma, ahol népszavazás formájában történik majd a megerősítés. Hogy melyik ország miért dönt egyik vagy másik forma mellett, azt sok tényező befolyásolja. A választásra belpolitikai, aktuálpolitikai szempontok és természetesen az adott nemzeti alkotmányos rend sajátossága is hatással lehet. Gyakorta kívánják összekapcsolni más szavazási aktusokkal (például Csehország a parlamenti választásokkal), vagy más különleges helyzetekkel (például az Egyesült Királyságban a soros brit elnökség alatt szeretnék lebonyolítani a referendumot). Az mindenképpen helytelen lenne, ha a két eljárási formát, a parlamenti döntést és a referendumot egymással szembeállítanánk, és a döntés legitimációs alapját e szerint minősítenénk. 2003-ban az Európai Parlamentben nagy vita alakult ki azon javaslat kapcsán, amely szerint minden tagállamban referendum formájában történjék a megerősítés. Végül is a realistább állásfoglalás érvényesült, miszerint minden tagállamban azon körülmények mérlegelésével határozzanak, amelyek az adott állam alkotmányos berendezkedéséből következnek, és jobban hozzájárulnak az Alkotmányos Szerződés hatályba lépésének sikeréhez.

Magyarországon az Országgyűlés pártjai között egyetértés alakult ki a megerősítés parlamenti formáját illetően. Ez a konszenzus azon alapul, hogy a magyar társadalom 2003 áprilisában népszavazáson nyilvánította ki elkötelezettségét az európai integráció mellett. Az Alkotmányos Szerződésben javasolt új intézményi és eljárási megoldásokat számunkra igen nehéz összevetni a régi gyakorlattal, hiszen az új tagállamok polgárainak aligha lehet erre vonatkozó érdemi tapasztalata, ismerete. Végezetül az Európai Unió jellege az Alkotmányos Szerződésben foglaltak alapján nem változott meg karakterisztikusan. Nincs tehát arra szükség, hogy az Alkotmány hatályba lépését követően a tagállamok szuverenitásuknak vagy jogalkotó hatásköreiknek újabb elemeit ruházzák át a közösségi intézményekre, és azokat a továbbiakban együttesen gyakorolják. Ezért is helytálló az az álláspont, hogy az Alkotmányos Szerződés parlamenti eljárásban történő megerősítése biztosítja az új Európai Alkotmány demokratikus legitimációját.

Ehhez a gondolatmenethez szorosan hozzákapcsolódik az új Alkotmányos Szerződés jellegének meghatározása, amely választ ad arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen természetű jogi dokumentumról van szó. Az Európai Unió működése, fejlődése során a kezdetektől fogva jól kiépített alkotmányos alapokkal rendelkezett. A Szén- és Acélközösséget, a Gazdasági Közösséget, az Atomenergia Közösséget létrehozó szerződések és az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés teremtették meg ezt a közjogi fundamentumot. Ezek kiegészültek az Egységes Európai Okmányban, az Amszterdami és a Nizzai Szerződésben foglaltakkal. Ez a folyamat vezetett el az Európai Unió Alkotmányos Szerződésének megalkotásához. Az alkotmányos alapok kiszélesedése mellett, azzal párhuzamosan kialakult és gazdagodott a közösségi vívmányok rendszerén belül egy alkotmányos követelményrendszer is (második generációs társulási megállapodások rendelkezései, a koppenhágai kritériumok, az Amszterdami Szerződés stb.), amelyek a csatlakozó országok számára is kötelező jelleggel bírtak.

Az új alkotmány tehát egy több évtizedes fejlődés eredményeként kialakult rendszer reformját és korrekcióját foglalja magában – megteremtve a következő évtized európai együttműködésének alapjait. Az új dokumentum formáját tekintve tehát szerződés, amelyet az alapszerződésekre érvényes szabályok szerint kell elfogadni és ratifikálni a tagállamoknak. Tartalmában azonban megfelel az alkotmány általános kritériumainak. Mivel teljesíti az alkotmányok fő funkcióit: meghatározza a hatalomgyakorlás feltételeit és korlátait, rögzíti a polgárok jogait az Európai Unióval kapcsolatban, valamint szabályozza az Unió intézményeit, azok hatásköreit, a jogalkotási eljárás szabályait. Egyszóval: eleget tesz az alkotmányokkal szembeni tartalmi követelményeknek.

Az Európai Unió Alkotmányának megszületése semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezzel a lépéssel egy "szuperállam" születik, hogy létrejön az Európai Egyesült Államok, amely egy föderatív állam, és ezzel kizárólagossá válna az Európai Unió szupranacionális jellege. Nem változik meg az Európai Unió természete, nem következik be a nemzetállamok visszaszorulása. Sőt az alkotmány a hatáskörök pontosabb meghatározásával a szubszidiaritás érvényesülésének folyamatos, a nemzeti parlamentek általi ellenőrzésével hivatalos védelmet nyújt a tagállamoknak és az uniós polgároknak az uniós intézmények lopakodó hatáskör-kiterjesztésével szemben.

Az Alkotmányos Szerződés "lelkét" az I. és II. fejezet adja. Az unió meghatározásáról és célkitűzéseiről, valamint az alapvető jogok chartájáról szóló részek egyben meghatározzák az unió természetét, és kifejezik azt a törekvést, hogy az integrációs folyamat középpontjában az emberek állnak. Az Alkotmányos Szerződés harmadik részében aprólékosan rögzítik az unió minden egyes politikai területre vonatkozó tevékenységének szabályait. Mindennek, a túlzott részletezés ellenére, garanciális jelentősége van.

Az Alkotmányos Szerződést nagyszámú jegyzőkönyv, melléklet és nyilatkozat egészíti ki. A 36 jegyzőkönyv, közöttük 8 új (például a nemzeti parlamentek szerepéről, a szubszidiaritás elveiről, a strukturált állandó védelmi együttműködésről, az átmeneti rendelkezésekről stb.) ugyanolyan jogi erővel rendelkezik, mint maga az Alkotmányos Szerződés. Így valamennyit az Alkotmánnyal együtt ratifikálniuk kell a tagállamoknak. (Mindez azonban nem terjed ki a nyilatkozatokra.)

Az alkotmányozási folyamat során sikerült érvényesíteni a legfontosabb magyar törekvéseket. Remélhetőleg a 25 tagúra bővített Európai Unió működőképes marad. Tagjai között érvényesül az egyenjogúság és a szolidaritás. 2014-ig érvényben marad a bizottság összetétele kapcsán az egy tagállam – egy biztos elv mint a tagállami egyenjogúság fontos kifejeződése. Erősödik az együttműködés közösségi jellege. Az úgynevezett megerősített együttműködés szabályozásával elkerülhetővé válik az úgynevezett többsebességű Európa kialakulásának veszélye.

Minden kétséget kizáróan a legjelentősebb magyar siker az, hogy a szerződés tartalmazza a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak garantálását. Már az alkotmányozás konventbeli első szakaszában több magyar módosító indítványban kezdeményeztük a kisebbségi jogok beemelését az uniót meghatározó értékek sorába. Ez ekkor még nem kapott elegendő támogatást. A Kormányközi Konferencián azonban 2003 őszén a magyar kormánynak sikerült az Olasz Elnökség hathatós segítségével megszerezni a többség egyetértését javaslataink kapcsán. A véglegesített szöveg nem fejez ki, és nem elégít ki minden ezzel kapcsolatos magyar igényt, de jelentősége ebben a formában is vitathatatlan, hiszen ezzel a kisebbségi jogok védelme az integrációs folyamatot meghatározó értékek sorába került. Ezzel a hatályba lépést követően az európai kisebbségvédelmi rendszer újabb fontos elemmel bővül.

A közösségi bíróság e szakaszra vonatkozó értelmezése tovább szélesítheti az alkotmányos rendelkezés fogalmi határait. Az Európai Parlament legfrissebb állásfoglalása szerint ezek az értékek további preferenciakövetelményeket jelentenek a jövőbeli bővítésekkel kapcsolatban is, és alapot adhatnak szankciók kivetésére olyan tagállamokkal szemben, amelyek tartósan és súlyosan megsértik azokat.

 

 

A magyar közvélemény jelenleg meglehetősen keveset tud az Alkotmányos Szerződésről. A tájékozottabbak is inkább az egyes intézményi változások kapcsán az ahhoz fűződő vitákat ismerték meg. Ezeknél azonban sokkal fontosabb és lényegesebb az Alkotmányos Szerződés tartalma, az abban foglalt értékek és célkitűzések, a felvázolt európai modell, tehát mindaz, ami következő évtizedeinket is meghatározza.

Minden alkotmány – normatív tartalmú alaptörvényjellege mellett – egy víziót is kifejez. Programatikus elemeket, értékeket és célokat is tartalmaz. Nincs ez másként az Európai Unió Alkotmányos Szerződése esetében sem.

1) Tartalmi szempontból a tervezet egyik leglényegesebb vonása az európai szociális modell tükröződése. A szociális tartalom kialakításában és annak erősítésében meghatározó szerepe volt az európai szocialistáknak. Állásfoglalásukban hangsúlyozták a szociális modell védelmének és továbbfejlesztésének igényét, a gazdaságpolitika, a foglalkoztatáspolitika és a szociális politika összehangolásának szükségességét. Álláspontjuk szerint az unió gazdasági erejét a teljes foglalkoztatottság és a magas szintű szociális biztonság megteremtése érdekében kell felhasználni. Ezek a törekvések az Alkotmány szövegében is kifejezésre jutottak.

Az Alkotmányos Szerződésben körülírt európai modell olyan értékeken alapul, mint az egyenlőség – amelyet az Alkotmányban egy sorban említenek a szabadsággal, a demokráciával és a jogállamisággal -, mindenképpen egy új szemléletet fejez ki. A korábbiakban a magas szintű foglalkoztatás követelményét, megfelelően a lisszaboni folyamat célkitűzéseinek, felváltotta a teljes foglalkoztatottság igénye. A szegénység felszámolása, a férfiak és a nők egyenlősége, az emberi jogok védelme, a gyermekek jogainak biztosítása, a nemzedékek közötti szolidaritás, a környezet védelmével párosuló, kiegyensúlyozott gazdasági növekedés, a gazdasági-társadalmi területi kohézió, a szociális piacgazdaság keretei között érvényesülő tisztességes verseny és a tagállamok közötti szolidaritás határozzák meg az európai modell tartalmát.

Az alkotmányozás folyamatában nagy hangsúlyt kapott a foglalkoztatás és a szociális politikák összhangjának megteremtése. Az ünnepélyes nyilatkozatok helyett ugyanolyan szigorú koordinációra van szükség, mint amilyen a gazdasági és pénzügyi politikák esetében már érvényesül. Az Alkotmányos Szerződés megteremti ennek lehetőségét, és megadja a továbbfejlesztés esélyét.

Napjainkban egyre határozottabb az az igény, hogy az Európai Stabilitási Paktum mintájára alkossák meg az Európai Szociális Paktumot, amelyben az előzőhöz hasonló szigorú követelményeket rögzítenének a minimumjövedelmekre, valamint az oktatásra vonatkozó állami kiadások mértékére, szintjére vonatkozóan. Hozzá kell tennem, hogy ezeknek az alapértékeknek és célkitűzéseknek nem pusztán ideológiai, politikai jelentőségük van, hiszen az Európai Közösségek Bírósága értelmezéseinek kialakításában ezekből az elvekből indul ki.

2) Az Alkotmányos Szerződésben, annak sokrétű szociális tartalma mellett számos olyan változást fogalmaztak meg, amelyek egy demokratikusabban működő, az emberek számára is átláthatóbb és hatékonyabb Európai Uniót alapoznak meg. Ebből a szempontból is nagy jelentősége van annak, hogy az Alapvető Jogok Chartája az Alkotmányos Szerződés részévé vált, így ezzel jogilag is kötelező erővel bír. A 2000 decemberében Nizzában elfogadott dokumentum az Európai Unió első átfogó megnyilvánulása az emberi jogok kapcsán. Számos új elemmel gazdagítja az emberi jogok hagyományos katalógusát, ebben az összefüggésben külön jelentősége van a Szolidaritás címet viselő IV. fejezetnek, amelyben a munka világával kapcsolatban fogalmaznak meg új jogokat (például jog a munkaközvetítői szolgáltatás igénybevételéhez, az indokolatlan elbocsátásokkal szembeni védelem, a tisztességes és igazságos munkafeltételek biztosítása, a család és a munka védelme stb.).

Az igazságszolgáltatásról szóló VI. fejezet 47. cikkelyében rögzíti, hogy az államnak segítséget kell nyújtani azoknak, akik az igazságszolgáltatás igénybevételéhez nem rendelkeznek elegendő anyagi forrásokkal. Ezzel áll nagyon szoros kapcsolatban a Magyar Országgyűlés által elfogadott törvény (az úgynevezett nép ügyvédjéről szóló törvény, amelyben az állami költségvetési forrásokból biztosítanak a szociálisan rászorulók számára ingyenes jogi tanácsadást).

Az alkotmányos rendelkezések eredményeképpen az uniós intézmények sorában jelentősen megerősödik az Európai Parlament, a jogalkotási folyamat egyenrangú résztvevőjévé válik, nő az ellenőrzési jogköre és befolyása személyi ügyekben, valamint megválasztja az Európai Bizottság elnökét. Mindezzel pozíciója közelít a parlamentarizmus általános követelményeihez.

Ezzel párhuzamosan az unió demokratikus működésében jelentősebbé válik a nemzeti parlamentek szerepe. Nyomon követhetik a közösségi jogalkotás folyamatát, fellépési lehetőséget kapnak, ha a jogszabály-kezdeményezés túllépi az Alkotmányban rögzített hatásköröket. Rendelkezésükre állnak az unió olyan közös intézményeinek működéséről szóló beszámolók is, mint az Europol és az Eurojust. Mindez tovább erősítheti az Európai Unió demokratikus legitimációját.

Az Alkotmányos Szerződésben elismerik a szociális partnerek uniós szintű szerepét, a szociális párbeszéd fontosságát. Az uniós intézmények dialógust kívánnak folytatni a civil és egyházi szervezetekkel egyaránt. Az Alkotmányos Szerződés olyan új, közvetlen, demokratikus formát hozhat létre, amelynek alapján 1 millió uniós állampolgár felhívással fordulhat a bizottsághoz, jogszabályalkotás vagy intézkedés érdekében.

Az uniós intézmények tevékenysége is átláthatóbbá válik. Az egységes jogi személyiség deklarálása, a pillérszerkezet átalakulása, a jogi eszközök egyszerűsítése (amelyek száma 15-ről 5-re csökkent), a Miniszterek Tanácsában zajló jogalkotási folyamat nyilvánossága elősegíti a jobb átláthatóságot. A hatékonyabb működés feltételeit erősíti a több évre szóló programok kidolgozása, a minősített többséget igénylő döntések jelentős térnyerése, az úgynevezett megerősített együttműködés kiterjesztése. Végül pedig egyértelműen rögzítették a közösségi jog elsődlegességét a nemzeti jogokkal szemben.

3) Mindezek mellett az Alkotmányos Szerződésben a biztonságosabb Európa megteremtését elősegítő feltételek is világosan körvonalazódnak. A szabadság, biztonság, igazságosság övezetének kiépítése az Európai Unió legambiciózusabb programja. Ezeket az 1999-ben Tamperében meghirdetett célokat az európai közvélemény is egyértelműen támogatja. Az itt megvalósuló együttműködés eredményességének fontos előfeltétele az Egységes Európai Igazságszolgáltatási Térség kialakítása, a kölcsönös bizalom alapján a bírósági határozatok elismerése és végrehajtása, valamint a további jogharmonizáció, amely a büntető-, anyagi és eljárási jogra egyaránt kiterjed.

A nemzeti hatóságok közös operatív akcióinak is megteremtették az alkotmányos alapjait. Az Alkotmányos Szerződés lehetővé teszi, hogy a határokon átnyúló súlyos, valamint az unió érdekeit sértő bűncselekmények üldözésére új intézményként létrehozzák az Európai Ügyészséget. Ezen bűncselekmények kapcsán a nemzeti bíróságok előtt ez a szervezet láthatja majd el az ügyészi feladatokat. Mindezek jól illusztrálják azt a hosszú folyamatot, amely a bel- és igazságügyi együttműködés területén egyértelműen a közösségi modell erősödését tükrözi.

Az Európai Tanács legutóbbi ülésén döntött a Tamperei Program folytatásáról. A 2010-ig terjedő időszakra teljesítendő feladatokat tartalmazó Hágai Program alapján tovább erősödik a korábban szigorúan kormányközi együttműködésen alapuló döntések közösségi politikává történő átalakulása.

 

 

Az alkotmány érvényesülésének folyamata álláspontom szerint nem csak az unión belüli viszonyokat befolyásolja. Az első és második rész rendelkezései, az értékek és célkitűzések meghatározása, az Alapvető Jogok Chartája egyben hatást gyakorol a nemzeti alkotmányfejlődésre is. Az alkotmányügyi gondolkodásban régóta számon tartják azokat a külső hatásokat, amelyek a nemzetközi szerződésekből, az emberi jogi nemzetközi dokumentumokból vagy az emberi jogi bíráskodásból származtak, amelyek közvetve vagy közvetlenül formálták a nemzeti közjogi berendezkedést. Nem lesz ez másként az Európai Unió Alkotmányos Szerződése esetében sem. Hatása, szemlélete, példája kiterjed a tagállamokra, befolyásolja az ottani alkotmányos vitákat. Ez alól Magyarország sem vonhatja ki magát.

Az új magyar alkotmány megalkotásával kapcsolatos törekvések számára új ösztönzést jelenthet az Európai Alkotmány, számos, korábban vitatott kérdésben eligazítást nyújt, hiszen a szociális értékek erőteljes kifejezése vagy a szociális párbeszéd fontosságának elismerése, a szociális partnerek szerepének deklarálása egyben valódi válasz azokra a vitákra, amelyek Magyarországon 1995-96-ban, az új alkotmány előkészítésekor megosztották az akkori kormánykoalíciót. Az Európai Alkotmány után megerősödhetünk abban, hogy nincs európai szociális modell, nincs demokratikus társadalom ezen értékek és intézmények nélkül.

Az elmúlt években sokat foglalkoztunk a globalizáció jelenségével (okaival és következményeivel) – "úgy általában". E számunkban összeállítást közlünk Indiáról, amelynek legutóbbi évtizede szintén egyfajta gazdasági nyitás jegyében zajlott. A világ egyik legnépesebb országáról van szó, amely azonban a mai magyar társadalomtudományi elemzésekben elvétve bukkan fel, és a politikaiakban is csak ritkán. Az ázsiai esettanulmány mellett természetesen az Eszmélet szokásos témáit folytatjuk: napirenden az amerikai unilateralizmus, az államszocializmus megítélése és a hazai szociális mozgalom. Megemlékezünk továbbá három kiemelkedő gondolkodóról: a közelmúltban elhunyt Edward W. Saidról, a kétszáz éves alkotói évforduló ürügyén Thomas Malthusról, valamint a közelgő centenáriumra készülve "névadónkról", József Attiláról.

Tartalomjegyzék

1. Fenyő D. György, Kertész Ákos, Kállai R. Gábor, Tverdota György, Szívós Mihály, Agárdi Péter, Mező Ferenc : József Attila 2003
2. Max Fraad-Wolff, Richard D. Wolff : Rugalmas gazdaság rideg valóság
3. Endreffy Zoltán : Neoliberalizmus és globalizáció
4. Stephen Eric Bonner : Amerikai terepszemle, avagy hazugság, félelem és a demokrácia megerőszakolása
5. Wiener György : Hozzászólás az államszocializmus vitához
6. Ana Bazac : Az antisztálinista disszidensek és a „vox intelligent(s)iae”
7. André Tosel : Az idős Lukács és a Budapesti Iskola
8. Malise Ruthven : Edward W. Said (1935-2003) és az Orientalizmus
9. Edward W. Said : A humanizmus az egyedüli védelem a barbársággal szemben
10. Farkas Miklós : Malthus két évszázad elteltével
11. Kertész Ákos : Szómágia (káromkodás – polgárpukkasztás – irodalom)
12. Bereti Gábor : Helyzetkép és jövőkép, szociális fórum Miskolcon 2003 április 5-6.
13. Shalini Randeria : Példabeszéd a neemfáról – A jog transznacionalizációja és a civil társadalmi szereplők szerepe
14. Ravi Arvand Palat : Ázsia része-e India?
15. Roland Pierre Paringaux : Veszélyben az élelmezési önállóság. Kiállja-e a WTO próbát az indiai agrárium?
16. Kumkum Sangari : Az erőszak útjai
17. Kammunist Kranti : Ballada a munka ellen

Az eddigi legnagyobb szabású szocialista kísérlet megbukott, de az azt világra hívó kihívás nem vesztette el érvényességét. Sőt, ma, az újkapitalizmus korában a kihívást hordozó társadalmi problémák reflektálásának "kísértése" minden korábbinál erősebbé vált.

Szigeti Péter alapvetően fontos tanulmányt tett közzé. Írása a hazai baloldali teoretikusok körében az első komoly kísérlet az államszocializmus viszonyainak távlatos elemzésére. Kritikai írásomban először a tanulmány feltétlen erényeit emelném ki.

Az első és legfontosabb pozitív hozadék a sztálinizmussal, az államszocializmus diktatórikus hagyományával való kemény szembenézés és szembehelyezkedés. Szigeti igen fontos állítása, hogy az államszocializmus bukásának egyik legfontosabb tényezője az azt folyamatosan végigkísérő demokráciahiány volt. Ehhez kapcsolódóan a baloldali teoretikusok között elsőként fogalmazza meg: ha a társadalom magáénak érzi az államszocializmus rendszerét és ezen belül közösséginek az adott rendszer tulajdonviszonyait, akkor a rendszerváltozásnak nevezett folyamattal nyíltan szembeszegült volna – nem hagyta volna magántulajdonná alakítani azt a vagyont, amely fölött ő rendelkezik és amelynek hasznát ő élvezi. Ezzel szemben mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a nyugati fogyasztói társadalom bűvöletében (1987. november 7-én például Magyarország nyugati részének útjain komoly forgalmi akadályokat okozott, hogy az emberek az ünnepségek látogatása helyett tömegesen utaztak ki Bécsbe hűtőládákat vásárolni), a társadalom alapvetően pozitív várakozással tekintett a rendszerváltás elé, nem fogalmazott meg kételyeket a privatizációval szemben sem – az egész folyamatot a tévékészülékek előtt ülve kísérte nyomon.

További kiemelendő pozitívuma a tanulmánynak az államszocializmus különböző típusainak határozott elkülönítése, az egymástól eltérő modellek felvázolása.

Kritikai megjegyzéseimet jórészt saját álláspontom kifejtése során fogalmazom meg.

 

 

A félperiféria-szocializmus tulajdonviszonyai és hatalmi szerkezete

 

Tételem az, hogy az államszocializmusnak nevezett társadalmi formáció valójában nem volt más, mint az államkapitalizmus és az államszocializmus között elhelyezkedő társadalmi berendezkedés, amelyet valójában helyesebb, pontosabb lenne félperiféria-szocializmusnak nevezni. Tekintsük először ezen rendszer tulajdonviszonyait.

Szigeti Péter, ha nem is határozott egyértelműséggel, de több helyen azt a tételt fogalmazza meg, hogy a "demokratikus deficit" ellenére az adott rendszerben a tulajdon valójában mégis csak társadalmi, közösségi volt. Álláspontom ezzel szögesen ellentétes. Csaknem húsz éves (magyarországi, de a szovjet blokk egészére kitekintő) empirikus tapasztalataim, valamint az alapvetően baloldali indíttatású demokratikus ellenzék és a hozzá kapcsolódó reformközgazdászok elemzései ennek az ellenkezőjéről győztek meg. (Kár, hogy Szigeti tanulmányából e gazdag irodalom "nyomai" szinte teljesen hiányoznak.)

Már az 1970-es évek elejétől – tehát az államszocializmus klasszikus, posztszocialista korszakában vagyunk – azt tapasztalhattuk, hogy a társadalminak nevezett tulajdon felett rendelkezési jogot gyakorló pártállami-állampárti vezetők (a felső pártvezetésből összetevődő uralkodó rend és a technokrácia) a társadalométól határozottan elkülönülő érdekekkel bírnak – olyannyira, hogy a hozzájuk az 1960-as évek nagy vállalatösszevonási hulláma révén "csatlakozó" (és [bár] velük ellentmondásos, konfliktusos viszonyban lévő) nagyvállalati menedzserekkel karöltve nemcsak a rendelkezési jogokat, hanem az üzemeltetési jogokat is koncentrálják (egészen az apró, operatív döntésekig), sőt, a társadalminak nevezett tulajdon hasznából is az átlagosnál jóval nagyobb mértékben részesednek (Szalai, 1989). Már 1991-ben megfogalmaztam azt a tételemet, mely szerint az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezete Max Weber fogalomalkotása alapján osztályvonásokkal rendelkező rendnek tekinthető. Az államszocializmus hatalmi szerkezetéről kimutattam, hogy tagjait egyfelől közös ethosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, amit a párt ethosza és bürokráciája hoz létre és termel újra. Másfelől azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetőinek – pozíciója a politikai mellett gazdasági tényezőkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi és megerősíti. Eme hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, amelynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség el-, illetve áthárítása (Szalai, 1989, 1991, 2001).

Mindazonáltal a tulajdonjogok adott koncentrálása, koncentrálódása kizsákmányolási viszony forrása (azon kritériumok alapján, melyek szerint magam a kizsákmányolást értelmezem [lásd Szalai 2001]). Már csak azért is, mert a hatalmon lévő renddel szemben – részben az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következően, részben azért, mert nagyjából az 1970-es évek elejétől megkezdődik a "munka" oldalon helyet foglaló társadalmi szereplők erős differenciálódása – nem szerveződik meg más osztály vagy rend. Ezért van, ezért lehet az, hogy a "tőke" és a "munka" viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítetlenség, súlyos egyensúlyhiány jellemzi.

 

***

 

A hatalmi szerkezet vázolt vonásai egy államkapitalista, pontosabban állam- és nagyvállalat-kapitalista rendszert írnak le. (A létezett szocializmus államkapitalista rendszerként történő jellemzésének komoly irodalmi előzményei vannak [lásd elsősorban Cliff, 1974], a nagyvállalati vezetők kiemelt hatalmi szerepének tételezése azonban saját kutatásaim terméke.) Ugyanakkor a konkrét rendszer keretein belül több szocialisztikus folyamat is végbemegy. Az egyik a nagyjából az 1980-as évek elejéig tartó nagy arányú társadalmi mobilitás. A másik, ezzel összefüggésben, széles társadalmi rétegek jelentős kulturális felemelkedése. Végül e folyamatok eredményeként egy, legalábbis a magyar társadalomfejlődésben egyedülálló, felemás "középosztály" megszületése, kicsiny, de elérhető, bizton kalkulálható célokkal (házgyári lakás, kis faház a folyó partján, Trabant). Ezek azok a társadalmi fejlemények, amelyek szocialista színekkel árnyalják a vizsgált rendszert. (És amelyek miatt a létezett szocializmus komoly kihívást jelent az egész kapitalista világ számára. Enélkül a kihívás nélkül valószínűleg nem is születhettek volna meg a második világháború utáni európai jóléti államok – ez a hatás a létezett szocializmus talán legjelentősebb pozitív hozadéka.)

Fel kell hívni ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a vázolt szocialisztikus vonások döntően nem a hatalmon lévő rend nép iránti elkötelezettségéből, vagy kötelességteljesítéséből fakadnak. És nem fakadnak a nép demokratikusan kivívott szociális, pláne tulajdonjogaiból sem. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hatalmon lévő rend hiányzó politikai legitimitását az életszínvonal folyamatos emelkedésével kompenzálja – ezzel kell kompenzálnia. (Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az életszínvonal folyamatos növelése – ameddig tart – nem más, mint az értéktöbblet egy részének a társadalom számára történő átengedése a politikai stabilitás fenntarthatóságának érdekében. Kissé sarkítva: a hallgatás ára.) A rendszer kifulladásának – amire nemsokára visszatérek – éppen az az egyik döntő tényezője, hogy nagyjából az 1970-es évek végére a folyamatos életszínvonal-emelkedés gazdasági lehetőségei az egész régióban elapadnak (Bauer, 1982).

Másrészt a "középosztály" megnevezése során nem véletlenül használtam a "felemás" jelzőt. Bár Szigeti szerint az államszocializmus – legalábbis "foltokban" – közösségi társadalom, valójában azonban a közösségeknek csak igen korlátozott, "sajátos" funkciókat biztosít. A hatalom csakis azon közösségek létezését engedélyezi, amelyek engedelmes nyájként viselkednek: semmilyen szempontból és semmilyen szinten nem kérdőjelezik meg a fennálló rendszer – vagy akár csak a közvetlen felettesek – legitimitását, cserébe passzívan elfogadják a felülről adagolt juttatásokat. (Közösségiségünk így az akol közösségisége.) Emellett léteznek még a felülről létrehozott, egyéneiket erősen korlátozó, kontrolláló közösségek. Még gyakoribb, jellemzőbb azonban az, amire már utaltam: az egyéni, atomizált, informális alku, vagyis az a tömegesen tapasztalható társadalmi jelenség, hogy minden egyén elsősorban a saját közvetlen felettesével igyekszik megkötni a maga különegyezségét. Ebből a megközelítésből az "államszocializmus" szakaszváltása is levezethető. Az "államszocializmus" első, diktatórikus korszakát – Magyarországon az 1956-os forradalom után – azért válthatja fel a "puha diktatúra", mert megköttetnek a fent említett alkuk: a munkavállalók, állampolgárok lemondanak politikai szabadságjogaik gyakorlásáról, kezdetben azért, hogy a központ által kiutalt juttatásokból részesülhessenek, majd egyre inkább azért, hogy háboríthatatlanul visszavonulhassanak az országonként eltérő kiterjedésű második gazdaságba, második társadalomba.

Nem túl erős állítás, hogy az "államszocializmus" passzivitásra, szolgalelkűségre és sunyiságra szocializál – és mindennek mind a mai napig isszuk a levét. Egyetlen nyugati és keleti tranzitológus sem feltételezte az 1990-es évek elején azt, ami bekövetkezett: a posztszocialista társadalmak lakossága gyakorlatilag szó nélkül tűrte az "eredeti tőkeátcsoportosítás" jelentette hatalmas jövedelem-átcsoportosítást és az ezzel járó iszonyatos társadalmi terheket: az addig ismeretlen és szinte minden családot érintő munkanélküliséget, a halálozási ráta erős megugrását (Szamuely, 1995) és még sorolhatnánk.

 

 

A társadalmi integráció kérdése

 

Szigeti Péter tétele szerint a létezett szocializmusban nem a piac, hanem a párt integrálja a társadalmat. Ez az állítás túlzó leegyszerűsítés, emellett nem ad magyarázatot a rendszer válságba kerülésére sem.

Egyrészt az elvi integrátor szerepét a párt nem egyedül, hanem a rendszer kibontakozásának előrehaladtával egyre inkább szakértelmesedő technokráciával közösen tölti be. Az elvi integrátor a létezett szocializmus klasszikus, posztsztálini korszakában nem más, mint a hatalmi szereplők e két csoportjából összetevődő állampárt és pártállam. (Ezek együttese – a nagyvállalati menedzserekkel kiegészülve – alkotja azt a hatalmi szerkezetet, amelyet korábban hatalmon lévő rendnek neveztem.) Másrészt – legalábbis ami Magyarországot illeti – az integrátori funkció hatékony betöltésének a klasszikus korszakban komoly akadálya, hogy az állampárt és pártállam együttese nem (pontosabban nem tisztán) hierarchikus működésű. Az állampárton és pártállamon belül egymástól eltérő érdekekkel rendelkező, egymással harcot vívó és áttekinthetetlen – igen gyakran valójában horizontális – hatalmi viszonyban lévő szervezeti egységek és (vagy) informális szereplőcsoportok különülnek el. A lényeg: a hatalmi szerkezet viszonyai átláthatatlanok, változékonyak, központjuk valójában lokalizálhatatlan (Antal, 1985; Szalai, 1989; Csanádi, 1995).

A Szigetiéhez hasonló logika alapján az 1980-as évek közepén Hankiss Elemér (1984) és Bihari Mihály (1985) arra a következtetésre jutnak, hogy bár a létező szocializmusban a társadalmi részérdekek nyílt kifejeződésére nincs mód, a hatalom intézményei működésük során képesek ezen érdekek felismerésére és "bekalkulálására". Ezt látens pluralizmusnak és (vagy) érdekbeszámításos mechanizmusnak nevezték.

Mint arra már részben utaltam, empirikus kutatásaim eredményei alapján az érdekintegráció kérdését ennél jóval bonyolultabbnak látom. Az állampárt és pártállam működését konkrétan elemezve megfogalmazható az az állítás, mely szerint ezen intézmények csatornáin keresztül döntően rövid távú érdekek által vezérelt, a hatalmi és társadalmi szereplők – elsősorban a nagyvállalati menedzserek – által gazdasági és politikai eszközökkel kikényszerített, valamint szelektív (egyes hatalmi és társadalmi csoportokat tartósan előtérbe helyező) érdekbeszámítás történik. És ami témánk szempontjából a leglényegesebb: a kikényszerített érdekbeszámításnak nem is kell feltétlenül tudatosnak lennie. Vagyis tapasztalataim szerint számos esetben a részérdekek érvényre juttatása nem tudatos elhatározás eredménye, és utólag sem feltétlenül "ismerődik fel". Miután a különböző társadalmi csoportok, részben az állampárt-pártállam vázolt működésű intézményein belül, és atomizált, dekoncentrált össznyomások útján, részben az övékénél általánosabb érdekek álruháját öltve fejtik ki erejüket, hiányzik az elemi feltétele annak, hogy az állampárt-pártállam már viszonylag kis közvetlen kényszerítettség esetén képes legyen – sőt, sokszor egyáltalán képes legyen – az adott részérdek felismerésére és bekalkulálására valamint arra, hogy a gyengébben ható részérdekek előtérbe helyezésével kontrollálni tudja a túl erős nyomáscsoportokat.

Véleményem szerint ezért a létezett szocializmusban működő érdekintegrációs mechanizmus nem érdekbeszámításos, hanem alapvetően érdekbeszámítódásos mechanizmus, melyben az állampárt-pártállam csak egyes, illetve csak az egyes társadalmi csoportokhoz képes esetenként tudatosan viszonyulni, de a rendszer érdekviszonyainak egészéhez nem. Vagyis a rendszer nemcsak alulról kontrollálhatatlan, de felülről is átláthatatlan.

Nem közvetlenül, de áttételesen érinti az érdekintegráció kérdését a létezett szocialista gazdaságok szerkezetének az a fontos vonása, amelyet Jánossy Ferenc (1969) kvázi-autarknak, kvázi-fejlettnek nevez. Ennek lényege, hogy az 1950-es évek elejétől a szovjet vezetés és nyomában a "birodalom"-hoz tartozó országok uralkodó rendje a kelet-európai kicsi, alapvetően nyersanyagszegény országokban is autark, önellátást szolgáló gazdaságpolitikát erőltet. Ennek döntő motívuma a nehézipar minden országban történő fejlesztése, mégpedig a hadiipar gyorsított ütemű kiépítése céljából (hidegháború). Másik, szintén fontos tényezője a szovjet vezetés azon törekvése, hogy a kelet-európai térségben megakadályozza egy tőle legalábbis viszonylagos függetlenséget élvező, külön integrációs gyűrű kialakulását. A szovjet vezetésnek az a hatalmi érdeke, hogy Kelet-Európa országai egyoldalú függésben legyenek nyersanyagszállításaitól, és gazdaságszerkezetük kialakításánál lehetőségük se legyen, és ne is kényszerüljenek fejlesztési céljaikat egyfajta tudatos munkamegosztás jegyében összehangolni. Ennek következtében a kelet-európai országok gazdaságai – miközben az 1950-es évektől kezdődően makrostruktúrájukban egy-egy nagy, fejlett, nyersanyaggazdag, ezért önellátásra képes gazdaság szerkezetét írják le – egyrészt tökéletesen kiszolgáltatottá válnak a világgazdaságnak – kezdetben elsősorban a szovjet gazdaságnak, majd egyre inkább a nyugatinak is -, így alapvető nyitottságuk függőségként jelenik meg. Másrészt az extenzív iparosítás első, rövid korszakának lezárultával, az intenzív szakaszba lépve nyilvánvalóvá válik, hogy az adott, az érintett országok adottságaitól idegen gazdaságszerkezet nem biztosítja a tartós növekedéssel járó, hatékony újratermelést. Ez a kvázi-autarkia, kvázi-fejlettség lényege és következménye. (Ehhez teszi hozzá Berend T. Iván [2003] a gazdasági elzárkózás másik fontos következményének megfogalmazását: a nyugat technikai-technológiai innovációs folyamataitól való elszigeteltséget és ennek a tartós és hatékony növekedés feltételeire gyakorolt kedvezőtlen hatását.) Miként részbeni következménye még a már említett túlcentralizált nagyvállalati szerkezet is – a korszak óriásvállalatának mintáját a nehézipar adja.

Visszatérve az érdekbeszámítódásos társadalmi-gazdasági mechanizmusra, az addig működik viszonylag zökkenőmentesen, viszonylag jól kalkulálható magatartási szabályok, alkumechanizmusok alapján, ameddig a gazdaság a viszonylagos expanzió állapotában – döntően az extenzív gazdaságfejlesztési szakaszban – van. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy a domináns pozícióban lévő, összességükben az átlagosnál kevésbé hatékony nagyvállalatok – és "keretük", a nehézipar – javára úgy történhessen erőforrás-átcsoportosítás, hogy azok létfeltételei se inogjanak meg alapjaiban, akiktől elvonnak – legyen honnan elvonni. Az újraelosztásnak ez a rendszere azonban szükségszerűen gyengíti a gazdaság működésének hatásfokát (Bauer, 1982; Szalai, 1989), ezért egy idő után csak úgy lehet mindenkinek eleget tenni, ha túlelosztás következik be. Ez viszont csak külső eladósodásból finanszírozható. (Azokban az országokban, amelyekben az uralkodó rend ezt elutasítja – látványosan Romániában -, vagy akár csak inkább kevesebb, mint több sikerrel hárítani igyekszik, szükségképpen erősödik a politikai represszió: az életszínvonal folyamatos emeléséhez kapcsolódó általános igényeket és az "alulreprezentált" részérdekeket csak a politikai diktatúra eszközeivel lehet elfojtani. Ugyanakkor például Lengyelországban a Szolidaritás mozgalom leverése után egyszerre "alkalmazzák" az eladósodás és a politikai represszió "módszerét". A Szovjetunió mint "birodalomközpont" és hatalmas, nyersanyaggazdag ország problémája részben más, egyedi természetű, bár a hatalom természete és mozgása [túlburjánzó és dezintegrált hatalmi központ/ok], nagyvállalati túlsúly és nem hatékony újraelosztás] szempontjából mutat a leírtakhoz hasonlóságot – erre később még visszatérek. Miként a jugoszláv problematikához is.) Az adott rendszerben az expanzió tehát szükségképpen külső eladósodásához, sőt, annak kumulálódásához, ezen keresztül előbb-utóbb a korábbi erőviszonyok és magatartási normák felborulásához vezet. E folyamat látványos kezdete Magyarországon az 1970-es évek végére tehető, konkrétan az 1978-as gazdaságpolitikai fordulathoz köthető.

Az adott rendszer válsága hazánkban az 1984-1985-ös gazdaságélénkítési kísérlet drámai kudarca után válik nyílttá, nyilvánvalóvá – az ezt követő két évben az ország adósságállománya megduplázódik. Az élénkítési kísérlet előzménye, hogy az 1978-as gazdaságpolitikai fordulat óta követett restrikciós gazdaságpolitika évei után ismét erősödik, majd teret nyer egyfelől a felső pártvezetés – az uralkodó rend – dinamizálási igénye (melyet a romló életszínvonal miatti társadalmi elégedetlenséget tükröző lakossági hangulatjelentések erősen inspirálnak), másfelől erősebbé válik a gazdálkodóegységek – elsősorban a nagyvállalatok – vezetőinek az állampártra-pártállamra gyakorolt nyomása is az expanzió ismételt beindításáért. Az 1980-as évek közepétől már akkora túlelosztás következik be, mely az általa keltett politikai-gazdasági feszültségeken keresztül – más, később ismertetendő tényezőkkel összefonódva – előbb a rendszert összetartó, eredendően sem erős integráló erők gyengüléséhez, majd a rendszer széteséséhez vezet.

A túlelosztás mennyiségi paramétereinél fontosabb azonban, hogy ekkorra a rendszer kimeríti változási, alkalmazkodási lehetőségeit. Kutatásaim szerint a hatalmon lévő rend korábban úgy reagált a gazdasági növekedés külső korlátjának jelentkezésére, hogy "átrendezte" az önmagán belüli erőviszonyokat, módosítva ezzel a gazdasági mechanizmus működési módját. Ilyen időszakokban elsősorban az állampárt-pártállam és a nagyvállalati szféra viszonya változott meg, mégpedig radikálisan. Míg a külső egyensúlyi helyzet 1978-as jelentős romlása – több áttételen keresztül – a nagyvállalati vezetők expanziós törekvéseinek az állampárt-pártállam részéről történő visszaszorítását, addig az 1982-es hitelválság éppen ellenkezőleg, a nagyvállalati érdekek ismételt előtérbe kerülését, sőt az állampárttal-pártállammal szembeni dominanciáját eredményezte. Ez a libikóka az 1985-öt követő válság időszakában már nem lendül át, inkább az 1983-1985-ös időszakban érvényesülő tendenciák erősödése, tehát a nagyvállalati érdekérvényesítési lehetőségek további növekedése tapasztalható. Ez pedig nem más, mint a hatalmon lévő renden és a gazdasági rendszeren belüli változási, változtatási lehetőségek kimerülésének, lezárulásának egyik fontos jele (Szalai, 1989, 1991).

Az állampárt-pártállam "integrálta" gazdasági-társadalmi rendszer – és vele a szovjet birodalom – tehát szükségképpen szétesik. Tömören megfogalmazva egyfelől azért, mert az állampárt-pártállam saját működőképességének javítása érdekében olyan marionettfigurákat hív életre, amelyek azután önálló érdekcentrumként kezdenek funkcionálni, és igényeikkel szétfeszítik a rendszer kereteit, lehetőségeit (nagyvállalatok), másfelől, ezzel összefüggésben – de általánosabban fogalmazva – azért, mert szinte már a kemény politikai diktatúra első kis lazításától és az árukategóriák első említésétől kezdve az "integrátor" képtelenné válik az erős és elkülönült gazdasági és hatalmi érdekek letörésére, vagy puszta kontrollálására, kordában tartására is. Számos korabeli társadalomkutatóval szemben (Szigeti Péter ezen a ponton bevallottan bizonytalan) úgy vélem (és hasonlóan gondolkodtam erről már az 1970-es évek elejétől), hogy egy társadalomban valószínűleg nem lehet árukategóriákat akár csak tervezési célokra is alkalmazni, felhasználni a piaci mechanizmus életre keltése nélkül. (Később még lesz róla szó, hogy ez nem is lenne kívánatos.) A létezett szocializmusban a piaci mechanizmus – legalábbis elemeiben – igenis jelen van (Szalai, 1989), de mivel létezését, működését a "fent lévők" jó ideig tagadják vagy legalábbis nem ismerik el teljes jelentőségében (és a "demokratikus deficit" következtében a társadalmi ellenőrzés intézményei sem működnek), végül is kontrollálatlan, ellenőrizhetetlen kerülőutakon tör utat magának. És a rendszer "hivatalos" logikájával együtt magát a rendszert is szétfeszíti. Hozzáteszem (de még később visszatérek rá), a fel és el nem ismert, s ezért kontrollálhatatlan piaci mechanizmus nagy valószínűség szerint bármilyen más rendszert is szétrobbantana.

 

 

Válság és felbomlás a világkapitalizmus szorításában

 

A létezett szocializmus felbomlást eredményező belső feszültségeit, ellentmondásait azonban nem magyarázhatjuk pusztán e rendszer önmagában vett, immanens sajátosságaival. Kudarcának döntő oka, hogy ez a magát szocialistának valló rendszer alapvető működési módjában nem tér el – és nem is térhet el – a világkapitalizmus logikájától. (A létező szocializmus országainak kereskedniük kell a "világkapitalizmus" országaival, sőt, az első, diktatórikus, sztálini korszak felszámolása többek között éppen kulturális nyitást is jelent – kell jelentenie – a "táboron" kívüli országok irányába.)Mi több, amiben eltér attól, az – néhány korábban említett progresszív mozzanatot kivéve – súlyos torzulásokhoz vezet. Árnyaltabb megfogalmazásban: mivel a szocialista kísérletre a világkapitalizmus félperifériáján és (ezért) gyenge demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban kerül sor, az így "megvalósult" rendszer csak jóval gyengébb társadalmi teljesítményt nyújthat, mint a kihívására született jóléti kapitalizmusok. Alapvetően ez az összefüggés az, amely miatt a létezett szocializmust korábban félperiféria-szocializmusnak neveztem.

Az előző részben felsorakoztatott belső okok mellett (pontosabban, részben e belső okokban "megjelenve"), a félperifériás jellegből származó kiszolgáltatottság az alapvető oka annak, hogy a létezett szocializmus sztálini időszakát követő klasszikus korszak szinte már kezdetétől nem más, mint a rendszer felbomlásának időszaka.

A konkrét mechanizmusokat, ezen belül a társadalmi szereplők mozgását illetően ez az alábbiakat jelenti – most még elsősorban a magyar "esetre" koncentrálva.

Az országnak az 1970-es évek közepétől erősödő eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban a piacközpontú, monetarista ág megszületését és térnyerését katalizálja, annak ellenére, hogy – mint erre egy az 1980-as évek második felében született tanulmányomban felhívtam a figyelmet – ugyanezen időszaktól kezdve nemcsak a gazdasági, hanem az általános társadalmi válság jelei is egyre érzékelhetőbbek. Ezt a felemás autonómia válságaként definiáltam, amelynek lényege: a lassú, evolutív úton gyarapodó szabadságjogok nem érvényesíthetőek egyenletesen az egyének különböző életszféráiban, és ez a körülmény súlyos identitási zavarokhoz vezet. "A társadalmi válság jelenségeinek felszaporodása azonban nem ütközik a gazdasági válságéhoz hasonló külső korlátba. A válság olyan jelei, mint az alkoholizmus, az öngyilkosság terjedése, a válások számának szaporodása, a munkaképes korú meghaltak arányának növekedése stb., egy esetleges fizetésképtelenséggel és annak következményeivel szemben nem vagy legalábbis nem közvetlenül legitimációs tényezők" (Szalai,1988).

További fontos tendencia, hogy az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől – miként arra Kis János 1982-ben felhívja a figyelmet – a Szovjetunió gazdasági ereje – ezen belül fegyverkezési "képessége" – folyamatosan gyengül, mely körülmény erősíti egyfelől a Szovjetunión belüli piachívő reformerek alkupozícióját, másfelől bővíti a "birodalom" részét képező kelet-európai országok gazdasági és politikai mozgásterét (Kis, 1982). Mindezzel párhuzamosan a rendszeren belüli lassú reformok, ezek révén a külpiaci nyitás és nyomukban a felemás autonómia magatartásmintáinak terjedése következtében a társadalom széles rétegei körében egyre növekszik a nyugati fogyasztói modell vonzereje. Mindennek pedig az a következménye, hogy a gazdasági egyensúlyteremtés követelményét reprezentáló, a további piaci és külgazdasági nyitást szorgalmazó, valamint a nyugati fogyasztói modell elérését célként meghirdető hazai ellenelitcsoportok – elsősorban a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül felnövekvő új, nyugatos nemzedék) – erősödhetnek meg.

Ugyanakkor az adott ellenelitek megszületése és tevékenysége – mint arra már erősen utaltam – korántsem autonóm, vagyis pusztán nemzetállami kereteken belül értelmezhető folyamat, hanem – különösen az 1980-as évek elejétől – döntően az ún. nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra elvárásainak és nyomásának a következménye. (A nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra a gazdasági hatalom világrészeken és nemzetállamokon átnyúló terjeszkedésének – a globalizációnak – szülötte, alanyai a világ legnagyobb pénzügyi centrumai, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a rendiesen is egymáshoz kapcsolódó nagy, multinacionális világcégek.)

E "szuperstruktúra" szerepe a világban az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől erősödik. (Mert ekkortól a jóléti kapitalizmus béklyóit önmagáról levetni kívánó nemzetközi nagytőke nyomására átfogó neoliberális fordulat veszi kezdetét. "A nemzetközi osztályharc fokozódik.") A "szuperstruktúra" erősödése (melynek korabeli magyarországi hatásait Andor László [2003] mutatja be igen árnyaltan) – az előbb felsorolt tényezőkkel szorosan összefonódva – igen nagy szerepet játszik abban, hogy Magyarországon az 1980-as évek elejétől éppen a késő-kádári technokrácia és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség képes társadalmi ellenelitként megszerveződni. Hatásmechanizmusa ennek az, hogy a rendszer számos válságjele közül nem véletlenül éppen az adósságválságot kellett korábban külső korlátnak neveznünk: a felsorolt válságjelek körében döntően az adósságválság az a betegséggóc, amely a "szuperstruktúra" figyelmét (annak természetéből adódóan) felkelti – eme adósságválságot pedig elsősorban a késő-kádári technokrácia tematizálja. Bár a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség számára nem az adósságválság kezelése, hanem a politikai viszonyok demokratizálása jelenti a fő célt, abban az 1980-as évek közepére döntőnek bizonyuló tételben, hogy az adósságválság leküzdésének alapvető feltétele a teljes nyugati nyitás és a piaci viszonyok korlátlan kiterjesztése, a késő-kádári technokráciákhoz csatlakoznak.

Mint arra Földes György (é. n.) és Krausz Tamás (2003) is felhívja a figyelmet, az 1980-as évek válságának időszakában a szellemi életben jelen vannak a szocializmus demokratikus megreformálásának igényével fellépő értelmiségiek és társadalompolitikusok is. (Ezen az irányzaton belül fogalmazzák meg téziseiket a neokeynesianus-kaleckiánus közgazdászok – Hock Róbert, Radnóti Éva, Szegő Andrea, Wiener György, Lóránt Károly -, akik a gazdasági kihívásra adott válaszként a belső piac felé fordulást szorgalmazzák és elvégzik az "adósságcsapda" elemzését – világrendszeri szinten. [Emellett az Észak-Dél problémát belefoglalják a centrum-periféria viszonyba, és a világgazdasági erőviszonyok oldaláról közelítve, a fejlett országok és a nemzetközi-pénzügyi szervezetek válságsúlyosító-generáló szerepére hívják fel a figyelmet.] Elemzésük üzenete: nem érdemes a centrum felé igyekezni, mert az nem fogadja be a jelentkezőt; nem szabad a piaci mechanizmust és főleg nem a magántulajdon válságkezelő képességét fetisizálni, hiszen az államot nem lehet kiiktatni a szerkezetváltásból, a modernizációból.)

Hogy a demokratikus szocializmus értelmiségi hívei nem tudnak hatékony társadalmi erők katalizátora lenni, annak alapvetően két oka van. Egyrészt a "szuperstruktúra" – és a hatalmi szerkezeten belüli hazai "kiválasztottja", a késő-kádári technokrácia – természetszerűen nem támogatja, nem támogathatja törekvéseiket. Másrészt ezen értelmiségiek – szemben a demokratikus ellenzékkel – nem válnak le a hatalmon lévő rendről, nem vállalják nyíltan az e renddel való konfrontációt. Ezért nem (ezért sem) tudnak maguk mögé széles társadalmi erőket felsorakoztatni.

 

***

 

Figyelmünket immár a szovjet birodalom összeomlására és ennek tényezőire – ezen belül a "szuperstruktúra" szerepére – koncentrálva, az alábbiakat állapíthatjuk meg.

Az 1980-as évek elejétől két párhuzamos, de egymással összefonódó folyamatnak lehetünk tanúi. Egyfelől a szovjet vezetés számára nyilvánvalóvá válik, hogy képtelen egyszerre, egyidőben három – döntően a "szuperstruktúra" által kihívásként megfogalmazott – "feladatnak" eleget tenni: egyrészt mentőövet nyújtani a részben az adósságválság miatt egyre mélyebb válságba került kelet-közép-európai országoknak, és ezzel elkerülni ezek politikai "erózióját", másrészt helytállni az erősödő fegyverkezési versenyben, harmadrészt fenntartani a belső életszínvonalat, politikai stabilitást és az ország invesztíciós képességét.

A kelet-közép-európai országok "oldaláról" nézve Köves András (2003) megfogalmazásában ez a következőképpen "érzékelődik": "A Szovjetunióval való kereskedés csökkenő statikus előnyeivel fokozódó dinamikus hátrányok párosultak, s minél inkább igyekezett a hazai gazdaságpolitika és a szovjet piacra orientált nagy számú vállalat vezetése a statikus előnyök érdekében fenntartani vagy erősíteni a kialakult struktúrát, annál szorítóbbak lettek a gondok, súlyosabbak a dinamikus hátrányok. A szovjet gazdaság válsága már nyilvánvalóvá vált, a szovjet szállító- és fizetőképesség hanyatlott."

Emellett – pontosabban ezzel szoros összefüggésben – a kelet-közép-európai országok közül elsősorban Lengyelországban (ahol a munkásosztály fellázad a saját hatalma ellen), másodsorban Magyarországon (ahol erősen aktivizálódnak a társadalmi ellenelitek [Szalai, 1991]) igen éles társadalmi-politikai feszültségek bontakoznak ki.

Másfelől (de már részben érintve) szintén a "szuperstruktúra" magatartásmintájának kihívására, ső,t esetenként közvetlen nyomásának hatására nemcsak a korábban tárgyalt Magyarországon, de a régió összes többi országában – főként pedig a Szovjetunióban is – megkezdődik – elsősorban a hatalom sáncain belül – egy nyugat- és piacorientált, új – átfogóan késő államszocialistának nevezhető – technokrácia és gazdasági elit megformálódása és aktivizálódása. (Országonként jelentősen eltérő intenzitással.) (Krausz, 2003; Hanley-Matìjù-Vlachová-Krejèi, 1998).

A felsorolt tényezők egymásba fonódó összhatására az 1980-as évek közepétől kezdődően "a szovjet vezetés a lovak közé dobja a gyeplőt" (Tardos Márton kifejezése), és az 1980-as évek végére a térség egészében – beleértve a "birodalomközpontot" is – földcsuszamlásszerű politikai változások indulnak be: a helyi ellenelitek fellépésének "közvetítésével" megkezdődnek a politikai rendszerváltások, melyeket nem sokkal később gazdasági rendszerváltások megindulása követ. E nagyjából tíz évig tartó folyamat elsődleges haszonélvezői pedig – az adott társadalmakon belül – alapvetően nem mások, mint a késő-államszocialista technokrácia és gazdasági elit (Granville, 2000; Krausz, 2003; Hanley-Matìjù-Vlachová-Krejèi, 1998).

Itt és most csupán röviden tudok utalni a jugoszláv "esetre": bár Jugoszlávia nem volt közvetlenül a szovjet birodalom része és az ottani önigazgatói kísérlet a szocializmus egy sajátos, erősen demokratikus ihletésű alternatíváját mutatja fel, a keretei között megvalósuló "modell" válsága és nyílt bukása időben nagyjából egybeesik a szovjet birodalom válságával és szétesésével. (Már csak a "szocialista táboron" belüli általános térvesztés, válsághangulat következtében is.) Az önigazgatói kísérlet – mely sok éven át, többek között a magyar reformerek pozitív reményeinek egyik fő bázisa, forrása volt – válságba kerülésének döntő oka – a világkapitalista keretek "hatása" és a "szuperstruktúra" adósságválság teremtette nyomása mellett – Juhász József (2001) kutatásai szerint az egypártrendszer teremtette bürokratikus béklyókban és ezzel összefüggésben a dolgozók valódi tulajdonosi érdekeltsége megteremtésének "elmulasztásában" rejlik.

Mindazonáltal Kína, Kuba, Észak-Korea és Vietnam mind a mai napig "tartja magát". Ennek döntő tényezői megítélésem szerint ezen országok korábbi sajátos történelmi fejlődésében, "induló" gazdasági adottságaiban, legelsősorban pedig "egypártjuk" uralkodó rendjének igen kemény politikai diktatúrájában rejlik. (E tényezők taglalásába és e még létező "szocializmusok" jellemzésébe azonban most nem tudok belemenni.)

 

 

A szociokulturális örökség – és szerkezeti hatásai

 

Annak a ténynek, hogy a létezett szocializmus nem volt, nem lehetett sem "közösségi társadalom", sem "demokratikus szocializmus", és ezzel összefüggésben már igen korán érzékennyé vált a "szuperstruktúra" elvárásaira, a szerkezetiek mellett történelmileg adott, szociokulturális tényezőkben megragadható okai is vannak.

Egyrészt a közösségi, demokratikus magatartásnak a térségben – így Magyarországon – nincsenek számottevő történelmi hagyományai, sőt, az adott történelmi hagyományok pontosan ellentétes szociokulturális hatásokban közvetítődnek. Mint arra Tamás Gáspár Miklós (2001) a magyar társadalom hagyományait elemezve rámutat, országunk népének közösségi, demokratikus nekibuzdulásait, forradalmait mindig leverték, kollektíven képviselt autonómiatörekvéseinek sikeres érvényesítésére soha nem nyílott lehetősége. Ennek következményeként az esetenként mégis csak létrejövő közösségei – mint arról már szó volt – csupán korlátozott funkciójú "akol-közösségek" vagy felülről az egyénekre erőltetett, azokat gúzsba kötő kényszer-közösségek lehetnek. Legfőbb szociokulturális örökségünk mindazonáltal az egyéni, informális, atomizált érdekérvényesítés magatartásmintáinak dominanciája – és az azzal összefüggő szervilizmus.

Mely szervilizmus másrészt a társadalmat vezető elitek folyamatosan átöröklődő magatartásmintájának leglényegibb vonása is. Bibó István (1948) ezt jellemezve a következőképpen ír az elitek személyiségtípusain belüli, történelmileg folyamatos és végzetes szakadásról: "Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus és a feladatok belső törvényeit jól ismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségesen gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenek felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben »realisták« lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-odatologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, vagy mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják."

A Bibó által hamisnak, hazugnak nevezett konstrukció lényege: az autonómia látszatának fenntartási kényszere a tökéletes kiszolgáltatottság körülményei között. Ez vezet a társadalmat "irányító" elitek szerepeinek (és [de] általában is a társadalmi szerepek) töréséhez, hasadásához. Ami korántsem csupán magyar jelenség. Térségünkben legárnyaltabban, legplasztikusabban az irodalom – Dosztojevszkij, Csehov, Turgenyev, Kafka, Musil, Kundera, Kertész, Grotonski művei – ábrázolja.

A vázolt szociokulturális örökség volt az, amelyben egyfelől kifejezésre jutott, másfelől történelmileg folyamatosan megerősítést nyert a magyar társadalom – és a térség többi félperifériája – szerkezeti fejlődésének döntő sajátossága: e társadalmak számára soha nem nyílott lehetőség és nem volt idő arra, hogy domináns gazdasági és társadalomszervezési formáikat egy szerves fejlődés nyomán, a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat – ezen országok kényszeresen alkalmazkodó, hamis realista elitjeinek közreműködésével – döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre (lásd elsősorban Erdei [1976] és Szűcs [1983]). Paradox módon azonban ez is sajátos szervesség: a szervetlen fejlődés "szervessége". És pontosan ez a szervetlen szervesség jellemzi a létezett szocializmusok kialakulását, szerkezetét – Magyarországon sem az 1945 után létrejött üzemi tanácsok, sem az 1956-os forradalomban megszülető munkástanácsok nem tudnak tartósan fennmaradni, gyökeret ereszteni (vagy a hatalmi struktúrába integrálódnak, vagy erőszakkal felszámolják őket), az ezekben megjelenő spontán demokratikus törekvésekkel szemben a gazdaság és a társadalom szerkezete a centrum uralkodó modelljéhez (és a szovjet modellhez) hasonlóan nehézipari és nagyvállalati jellegű -, s ez játszik majd döntő szerepet bukásában. Nem véletlen, hogy az "államszocializmusból" az újkapitalizmusba az érintett társadalmakat döntően nem spontán, alulról jövő társadalmi mozgások, hanem alapvetően a jelentős személyi folytonosságot mutató elitek "lendítik át", amelyek e folyamat során és eredményeként korábbi államszocialista kötöttségeiket (az "esetek" nagyobbik részében és [vagy] előbb-utóbb) a nemzetközi nagytőkétől – a "szuperstruktúrától" – való függéssel váltják fel.

A létezett szocializmus viszonyait formáló szociokulturális örökség fontos része a félfeudális attitűdök és magatartásminták egészen sajátos továbbélése is, erős összefüggésben az előbb vázolt gondolatmenettel. Ennek taglalásába azonban itt és most nem tudok belemenni.

 

 

Egypártrendszer – és átmeneti társadalom?

 

Szigeti Péter szerint "minden átmeneti társadalomban a köztulajdon dominanciájú rendszer túlsúlya csak akkor volt biztosítható, ha de facto egypártrendszerű hatalomgyakorlás állt fenn… Az egypártrendszer volt a köztulajdon biztosítéka." (14. o.)

A tanulmány korábbi részében bizonyítani igyekeztem, hogy a létezett szocializmus tulajdonviszonyait nem a köztulajdon jellemzi. Az azonban megfelel a valóságnak, hogy a félperiféria-szocializmust – a felsorakoztatott okok miatt – csak egypártrendszerrel lehet – amíg lehet – fenntartani. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az egypártrendszer természetéből adódóan csakis diktatorikus és (vagy) autoriter hatalmi viszony kifejezője és megerősítése lehet – ahogyan azt a létezett szocializmus története egyértelműen bizonyítja. Ezért nem hiszem, hogy a Szigeti által javasolt "dialektikus demokrácia" – vagyis egy megreformált egypártrendszer – a demokratikusan működtetett köztulajdon problematikájának releváns megoldása lehetne. Ha a társadalomnak csak egy többlépcsős, bonyolult és csupán az egy hatalmi csúccsal rendelkező döntési mechanizmus közvetítésével van lehetősége érdekeinek és akaratának érvényesítésére, akkor – bármilyen szerteágazó biztosítékokat építenek is be a rendszerbe – a diktatorikus és (vagy) autoriter hatalmi berendezkedés előre "borítékolható". Mert szükségszerű, hogy a csúcs (csúcsok) előbb-utóbb önálló "érdekcentrumként" kezd(enek) funkcionálni – ezért van szükség arra, hogy a társadalom "alternatív csúcsok" között választhasson, vagyis a csúcsok közvetlenül is "cserélhetőek" legyenek. Ez pedig már a többpártrendszer. (Amit például az 1956-os munkástanácsok kiválóan összeegyeztethetőnek tartottak üzemeik önigazgatásával.)

Ismerem persze a többpártrendszerű parlamenti demokrácia súlyos belső problémáit, és – mint írásaimból is kitűnik (elsősorban Szalai, 2003) – nagyon is tudatában vagyok annak, hogy eme szisztéma a jelen globalizálódó világában súlyos válságba került, súlyos "demokratikus deficittel" küszködik. De csak mint a nemzetállamhoz kapcsolt rendszer. Meggyőződésem, hogy a nemzetközi globalizációkritikai mozgalmak egyik fő jelszavát – a globális kihívásra globális választ kell adni, ezen belül a nemzetközi nagytőkét és logikáját globális intézményeken keresztül kell (lehet csak) kontrollálni és (vagy) visszaszorítani – döntően a többpártrendszerű parlamenti demokrácia szisztémája szerint felépülő nemzetközi intézmények életre hívásával és működtetésével lehet csak megvalósítani. (Ami egyáltalán nem csökkenti a lokalitás és a közvetlen demokrácia intézményeinek fontosságát.)

Ami a létezett szocializmus átmeneti társadalomként történő aposztrofálását illeti, abban megint csak sajátos módon értek egyet Szigeti Péterrel. A létezett szocializmus valóban átmeneti társadalom – de nem a "fejlett szocializmus" vagy a kommunizmus, hanem az újkapitalizmus irányába. Történelmi funkciója, hogy szétrombolja a talált félfeudális alapviszonyokat (amire a történelmi adottságok miatt a polgári-demokratikus viszonyok valószínűleg nem lettek volna alkalmasak) és létrehozza a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódás – pontosabban újraintegrálódás – társadalomszerkezeti és kulturális feltételeit. (Megszülje egyfelől az ipari munkásságot, másfelől a betagozódást levezénylő, végrehajtó elitcsoportokat, és ezzel párhuzamosan atomizálja, depolitizálja a társadalmat.) Az út a következő: félfeudális, félperiférikus kapitalizmus ŕ félperiféria-szocializmus ŕ félperiférikus újkapitalizmus. Vagyis a létezett szocializmus tulajdonképpen annak feltételeit hozta, hozhatta csak létre, hogy – a két világháború közötti időszakhoz viszonyítva – induló pozícióinkat megőrizhessük.

Bár a létező szocializmusnak több fajta modellje létezett, azok összrendszerének "fejlődésén" belül – mint egész eddigi gondolatmenetemből is kitűnik -, utólag visszatekintve sem igen látok a megvalósulttól jelentősen eltérő utakat, lehetőségeket. Az e szocializmusból kialakuló újkapitalizmusnak ezzel szemben megítélésem szerint már voltak valódi alternatívái. Sietek hozzátenni: csakis a kapitalizmus "világlogikáján" belül. Egy az utóbbitól gyökeresen eltérő felépítésű rendszert – hasonlóképpen a létezett szocializmus hajnalához – csak kemény politikai diktatúrával (és egy tökéletes bezárkózást biztosító külpolitikával) lehetett volna létrehozni és működtetni.

Ám lehetett volna más kapitalizmust is "csinálni". Egyfelől a térségben – így hazánkban is -, ha csak nyomokban is, de voltak alulról induló kezdeményezések, törekvések arra vonatkozóan, hogy a privatizáció során a munkavállalók legalább egy része részesedhessen a lebontásra ítélt államinak nevezett tulajdonból. Ami által megvalósulhattak volna – legalább az angolszász országokban létező szinten – a dolgozói önigazgatás elemi formái (Szalai, 1994). Már csak azért is, mert – szemben a neoliberális közgazdászok előzetes feltevéseivel – a szórványosan mégiscsak megvalósuló és működő dolgozói tulajdon – legalábbis Magyarországon – semmivel sem kevésbé működik hatékonyan, mint a klasszikus magántulajdon vagy állami tulajdon. (Boda-Neumann, 2002). Ezek az "önigazgatói csírák", kezdemények a kapitalista dominanciájú környezetben is nap mint nap bizonyítják életképességüket. Másfelől elkerülhető és elkerülendő lett volna az a mai helyzet, hogy a létezett szocializmus országaiban a magas "globalizációs szint" és a magas feldolgozóipari arányok valójában a világpiacon bármikor, bárhol máshol előállítható, összeszerelő jellegű tevékenységet takarnak (Pitti, 2002; Szalai, 2003). Elveszni hagyva ezzel a térség igen képzett és kulturált, ugyanakkor viszonylag olcsó munkaerőbázisához kapcsolódó komparatív előnyét. (Ma már ez a komparatív előnyünk nagyjából a múlté.)

A fent leírt mulasztások, csapdák elkerülésének alapvetően három, egymással összefüggő feltétele lett volna. Egyfelől a létezett szocializmusokon belül megszületett fontos társadalmi ellenelit-csoportoknak, a demokratikus ellenzékeknek az 1980-as évek második felében – de legkésőbb a politikai rendszerváltozások idején – jól körülhatárolt víziókat kellett volna tudniuk felvázolni arról, hogy valójában milyen típusú, milyen társadalmi és gazdasági szerkezetű "szociális piacgazdaság" felé is kell kormányozni az országok szekerét. (És nem csak általában beszélni a "szociális piacgazdaságról".) Ez akkor lett volna lehetséges, ha a volt demokratikus ellenzékiek – legkésőbb a politikai rendszerváltások kritikus egy-két évében – (híven korábbi eszmei hagyományaikhoz) egy alapvetően szociáldemokrata identitás "kidolgozása", kialakítása irányába fejlődnek tovább. Nem így történt. A demokratikus ellenzékiek többsége igen rövid idő alatt kibújt a baloldali köpenyből – ezen belül tökéletesen feladta önigazgatói elképzeléseit is – és a liberalizmus felé indulván sokan közülük egyenesen a neoliberalizmusnál, konzervatív liberalizmusnál kötöttek ki (Szalai, 1995).

Másfelől a demokratikus szocializmus korábban említett értelmiségi híveinek – már legalább az 1980-as évek közepétől, de legkésőbb a politikai rendszerváltás idején – nyíltan vállalniuk kellett volna a hatalmon lévő renddel való konfrontációt, és az arról való nyílt, egyértelmű leválást. Ekkor morális lehetőségük lett volna (és csak ekkor lett volna) a politikai rendszerváltás idején a "munkásosztály" mozgósítására. Nem a létezett szocializmus "vívmányait" kellett volna görcsösen védelmezniük (bár ezek közül többnek pozitív jelentőségét korábban magam is elismertem), hanem nyilvános stratégiát kellett volna kidolgozniuk arra vonatkozóan, hogy az új, kapitalista rendszerben a "munkásosztály" miként lesz képes nemcsak megvédeni önmagát, de határozottan érvényesíteni is érdekeit.

Ez sem így történt. Pedig a volt demokratikus ellenzékiek és demokratikus szocializmus hívők együttesen már elég erős ellensúlyt képezhettek volna a késő-államszocialista technokráciákkal (és más, régi-új gazdasági elitekkel) szemben. Bár minden körülmény amellett szól, hogy e hatalmi szereplők tökéletes semlegesítése reménytelen (és szükségtelen) vállalkozás lett volna, kontrollálásuk, kordában tartásuk lehetősége nem volt eleve kizárt. A kontrollhiány a késő államszocialista technokráciák erős hatalmi túlsúlyát eredményezte, ezek az elitek pedig (a gazdasági elit más csoportjaival együtt) nem csupán a dolgozói tulajdon legalább valamivel szélesebb kiterjedését akadályozták meg, de neoliberális áhítatukban tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak bármiféle társadalom- és gazdaságszerkezetre vonatkozó koherens jövőkép és ahhoz kapcsolódó gazdaságpolitikai koncepció kidolgozására is. Mi több, minden komoly társadalmi erőt korlátozni igyekeztek, amely erre törekedett (utóbb előállítva ezzel a szélsőjobboldal tematizálási előnyét, és ezen keresztül kiváltva térnyerését is).

Végül, de nem utolsósorban: a szovjet birodalomról leszakadó kelet-közép-európai országoknak korlátozniuk kellett volna az egymással folytatott versengést (amely a politikai rendszerváltások első pillanatától kezdve igen élesen jelentkezett), és valóban egyeztetniük kellett volna a "Nyugattal" folytatott alkuk stratégiáit és taktikáit. Nem felel meg a valóságnak, hogy a "rendszerváltó" országok nem rendelkeztek alkupozícióval. Egyfelől – mint arról szó volt – kimagasló minőségű, olcsó munkaerővel bírtak, másfelől együttesen jelentős felvevőpiacot jelentettek, nem utolsósorban pedig rendelkeztek – legalábbis részlegesen – értékes termelővagyonnal is.

A felsorolt tényezőknek az adottól eltérő alakulása esetén a térségünkben "létező kapitalizmusnak" – mely a kapitalizmusok összes hátrányát egyesíti azok valóban létező előnyei nélkül (Szalai, 2001, 2003) – tehát lett volna alternatívája. Egy szervesebb, az egyének és csoportok alkalmazkodási és megújulási készségéhez jobban igazodó (valószínűleg a megvalósultnál hosszabb) átalakulási folyamat is végbemehetett volna – ennek révén egy talán kiegyensúlyozottabb, kevesebb egyenlőtlenséget és igazságtalanságot hordozó társadalmi szerkezetet hozva létre, vajúdva ki.

Az üzenet

 

Bár az eddigi legnagyobb szabású szocialista kísérlet megbukott – a belőle végül is kiágazó utak tekintetében is -, az azt világra hívó kihívás nem vesztette el érvényességét. Sőt, ma, az újkapitalizmus korában a kihívást hordozó társadalmi problémák reflektálásának "kísértése" minden korábbinál erősebbé vált. A kihívás lényege, hogy vajon biztosítható-e a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek belsőleg harmonikus megvalósulása, megvalósítása a termelési eszközök és más javak adott – és erősödő tendenciájú – koncentrációja mellett.

A kihívásra adott válasz megfogalmazásának akár csak kísérlete sem lehetséges ma már a létezett szocializmus és az azt megalapozó, mozgató ideológiák, attitűdök és magatartások belső problémáinak, tévedéseinek, sőt bűneinek összegzése és kimondása nélkül.

A tanulságokat (talán szubjektivitástól sem mentesen) a következőkben összegezném: Nincsenek különleges emberek ("mi kommunisták különös emberek vagyunk"), akiknek joguk lenne valamely íróasztal mellett kitalált társadalmi modellt ráerőltetni más emberekre – senkit sem lehet akarata ellenére boldogítani. Nincsenek különleges emberek, akiket nem kell másoknak ellenőrizniük, (mert) az ellenőrizetlen hatalom szükségképpen túlburjánzik és "visszaél". A tökéletes társadalom eszméje illúzió, mégpedig veszélyes illúzió: a tökéletes társadalom gondolata az a rántotta, amelyért akárhány tojást érdemes feltörni (Berlin, 1996). Az egy elvre, egy értékre épülő társadalmak szükségképpen diktatúrákhoz vezetnek, mert a többi elv, érték érvényesülését csak erőszakkal lehet korlátozni. Ezek azonban utat törnek maguknak, és előbb-utóbb szétfeszítik a társadalmat. Ez vonatkozik a piacra, a piaci értékekre is – mindig lesznek szűkösen rendelkezésre álló javak, amelyeket csak a piac tud hatékonyan elosztani. A piac tökéletes kiiktathatósága – bármely jövőbeni igazságosabb társadalomban is – így szintén csupán illúzió. Ezért (is) szintén illúzió a konfliktusmentes társadalom eszméje is – a különböző társadalmi erők és értékek között állandó küzdelem folyik (kell folynia), mert azok csak így kerülhetnek hosszabb távon egyensúlyba. Végleges "megoldások" nincsenek, és nem is lenne jó, ha lennének. A tökéletes egyenlőség és szolidaritás állapota soha nem érhető el, mert az ember csupán "mérsékelten altruista lény" (Rawls, 1997; Kis, 1998) – az egyenlőség és szolidaritás értékei (is) csak közelíthetőek. Szabad egyéneket tömörítő, önként létrehozott és vállalt mikroközösségek láncolata nélkül a közösségit akár csak megközelítő társadalom gondolata örök illúzió marad. Csakis az alulról táplálkozó, szerves fejlődés eredményei maradandóak, (mert) a társadalmi körülmények radikális megváltozása esetén is kötik az embereket az öröklött szociokulturális minták, amelyek csak igen lassan változnak, változtathatók.

Legalábbis számomra ezeket az üzeneteket tartalmazza a palackposta. De e tanulmányból egy sort sem tudtam volna leírni, ha nem hinnék egy a jelenleginél igazságosabb, kevesebb egyenlőtlenséget hordozó, szolidárisabb és (mindezekért) szabadabb társadalomban – a szocializmusban. Itt és most nincs módom ehhez kapcsolódó gondolataimat a maguk teljességében kifejteni – sokat írtam erről máshol (elsősorban Szalai, 2003). Röviden csak az alábbi kérdéseket vetném fel.

Az ökológiai válság miatt (is) a már alapvetőnek (és egyben követendőnek) tekinthető változás útját abban látom – gondolataim fő vonalát tekintve egyetértésben Kapitány Ágnessel és Kapitány Gáborral (1995) -, hogy a társadalmak életében egy szerves fejlődés folyamán előtérbe kerülnek a szellemi és érzelmi értékek. Erre már vannak biztató jelek – többek között erről szólnak a globalizációkritikai mozgalmak, pontosabban azok fiatalságának indítékai, motivációi. A tudás és az érzelem ugyanis olyan "áruk", amelyek hosszabb távon nem kisajátíthatóak és piacosíthatóak – átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, pontosabban éppen hogy kisajátításuk és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem-"áru" előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.

Ehhez kapcsolódóan két kérdés merül fel. Egyrészt e szerves folyamatok elég erősek lesznek-e, és az "uralkodó elitek" – szokásuknak megfelelően – nem fogják-e azok hozadékát az általuk "kínált" fogyasztói "kultúra" részévé "varázsolni". Másrészt a tudás és az érzelem "emberei" hosszabb távon fel fogják-e vállalni azok érdekeinek, szempontjainak a megszólaltatását, képviseletét, akik ezekkel a "javakkal" nem, vagy csak korlátozottan rendelkeznek, ezért (is) gyengék érdekérvényesítő képességeik.

Számomra ezek a jövő – és hangsúlyozottan a jövő – nagy kérdései. Amelyeket mindazonáltal folyamatosan napirenden kell tartani. A rövidebb, belátható távot tekintve azonban figyelmünket a kapitalizmus két modellje, az angolszász-neoliberális és az európai-jóléti modellek küzdelme felé kell fordítanunk. (Érdemes olvasni ezzel kapcsolatosan Howard [2002], Maull [2002] és Owen [2003] írásait.) Már csak azért is, mert ha az európai jóléti rendszer e harcban tartós vereséget szenved – vagy feladja vívmányait a neoliberális "logikával" folytatott versenyben -, akkor az nem csupán rövid távon fogja tovább erősíteni az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat (a világban, térségünkben és így hazánkban is), de távolabbi kilátásainkat, a szocializmus ügyét is kedvezőtlenül befolyásolhatja. Az már egy következő tanulmány tárgya lenne, hogy milyen feladatai vannak ehhez kapcsolódóan a baloldali mozgalmaknak.

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

Andor László (2003): A láthatatlan kéz, avagy: miért kevésbé rossz Magyarországon az IMF reputációja, mint külföldön? In: Egyenlítő, I. évfolyam, 2. szám, 2003. június 50-54.

Antal László (1985): Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Bauer Tamás (1982): A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok. In: Mozgó Világ 9. sz. 3-25.

Berend T. Iván (2003): Kompország az EU-kikötő előtt. In: Népszabadság, április 5. 21.

Berlin, Isaiah (1996): Az emberiség göcsörtös fája. Fejezetek az eszmék történetéből. (Szerk.: Henry Hardy). Európa Könyvkiadó, Budapest.

Bibó István (1948): Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István Válogatott Tanulmányok, 1945-1949. Magvető könyvkiadó, Budapest, 1986. 569-620.

Bihari Mihály (1985): Politikai rendszer és szocialista demokrácia. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék.

Boda Dorottya-Neumann László (2002): A munkavállalói tulajdon visszaszorulása Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 2. sz. 143-157.

Cliff, Tony (1974): State Capitalism in Russia. London

Csanádi Mária (1995): Honnan tovább? A pártállam és az átalakulás. T-Twins Kiadó, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest.

Erdei Ferenc (1976): A magyar társadalom a két világháború között. I-II. In: Valóság 4-5. sz., 23-53., és 36-58.

Földes György (é. n.): Az eladósodás politikatörténete (1957-1986). Politikatörténeti Intézet, Budapest.

Granville, Johanna (2000): The Metamorphosis of the Russian "kleptocracy" and the Global Exension of Russian Organized Crime. In: Contemporary Politics, Vol. 8. No. 4. 343-349.

Hankiss Elemér (1984): Második társadalom? In: Valóság 11. sz., 29-45.

Hanley, Eric-Matìjù, Petr-Vlachová, Klára – Krejèi, Jindřich (1998): The Making of Post-Communist Elites in Eastern-Europe. Working Paper of Research Project "Social Trends" 4/1988. In: http://archiv.soc.cas.cz/stwp/98-4.doc

Howard, Dick (2002): The Last Agenda After September 11. An American Wiev. 4. 68-83.

Jánossy Ferenc (1969): Gazdaságunk mai ellentmondásainak eredete és felszámolásuk útja. In: Közgazdasági Szemle, 7-8. sz. 115-132.

Juhász József (2001): A jugoszláv önigazgatási modell. In: Múltunk, 2-3 sz. (Tanulmányok a szocializmus történetéről c. tematikus szám.) 276-293.

Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor (1995): A szellemi termelési módról. In: Eszmélet, 28. sz., 147-161.

Kis János (1982): Gondolatok a közeljövőről. In: Beszélő 3. sz. Összkiadás, Budapest, 115-124.

Kis János (1998): Az igazságosság elmélete: John Rawls magyarul. In: Világosság, 39. évf. 8-9. sz. 36-66.

Köves András (2003): A KGST-kereskedelemtől az uniós csatlakozásig. (A kereskedelmi reorientáció néhány főbb kérdése a rendszerváltó országokban, különös tekintettel Magyarországra). Közgazdasági Szemle, megjelenés alatt.

Krausz Tamás (2003): Lenintől Putyinig. La Ventana Kiadó, Budapest.

Maull, Hanns W. (2002): Containing Entropy Rebuilding the State: Challenges to International Order in Age of Globalization. In: Internationale Politik und Gesellschaft. International Politics and Society, 2. 9-28.

Owen, John M. (2003): Why American Hegemony is Here to Stay. In: Internationale Politik und Gesellschaft. International Politics and Society, 1. 71-86.

Pitti Zoltán (2002): Európai felzárkózás és/vagy versenyképességünk javítása. (Előadás az MKT 2002. november 19-i rendezvényén.)

Rawls, John (1997): Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (1988): Gazdasági és társadalmi válság. Azonosságok, eltérések, alternatívák. In: Szereppróba. Századvég Kiadó, Budapest, 35-65.

Szalai Erzsébet (1989): Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (1991): A hatalom metamorfózisa? In: Szereppróba, Századvég Kiadó, 166-198.

Szalai Erzsébet (1994): A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok, 1989–1993. T-Twins Kiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (1995): Feljegyzések a cethal gyomrából. In: Az elitek átváltozása. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996; Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998, 76-91. 89-113.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (2003): Baloldal – új kihívások előtt. Aula Kiadó, Budapest.

Szamuely László (1995): A közép- és kelet-európai átalakulás társadalmi költségei. KOPINT-DATORG, Budapest.

Szűcs Jenő (1983): Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (2001): Új kelet-európai baloldal. Eszmélet, 50. sz. 30-53.

 

 

 

Szerzőnk Mink András és Szegvári Tamás korábban megjelent recenzióihoz fűz megjegyzéseket.

A Kádárról írt könyvekről a közelmúltban két folyóirat is közölt kritikai megjegyzéseket. Mink András A történelmi Kádár címen jelentette meg írását,¹ Szegvári Tamás pedig Gondolatok az elmúlt évi Kádár életrajzok kapcsán írt cikket e lap hasábjain²

E kritikai írásokhoz kívánok néhány megjegyzést fűzni.

 

I. Mink András három szerző munkája alapján furcsa, ellentmondásos képet rajzol Kádár Jánosról.³

Az 1956 előtti Kádárról Varga Lászlótól idézi: "Kádár hatalomvágyó, sunyin helyezkedő, céltudatos hízelkedő, alkalmanként, mindenekelőtt a saját perében, gyáva személyiségnek tűnik. Rendre kiderül, hogy hazug természetű, őszintétlen ember volt, akit alig foglalkoztatott más, mint Rákosi és a szűkebb kör utasításának hű és szolgai képviselete, és önnön sérelmeinek orvoslása". (19.o.)

Mint kiderül, ezt a véleményt Varga döntően a Rajk-perben Kádárra kiosztott borzalmas szerepre és a saját perében tanúsított viselkedésére alapozza. Nem sokkal később ugyanezen koncepciós ügyek valóságtartalmáról ezt állapítja meg – teljes ellentmondásban a föntiekkel:

"A koncepciós perben tevékenykedő vizsgáló tiszt… sajátos viszonyban áll azzal a valósággal, amelyet leír. A koncepciós eljárás többszörösen torzult valóságot tükröz".

De ha így van, akkor vajon min alapszik a korábban adott megsemmisítő jellemzés? Hiszen egy olyan senki ember, mint amilyent Varga László állít elénk, hogyan lett volna képes annak a szinte emberfeletti feladatnak az elvégzésére, amelyről Kopátsy könyvében ez áll:

"Kádár politikai művészetét dicséri, hogy a kevesek által támogatott szovjet helytartóból az európai csatlós országok vitathatatlanul a tömegek által leginkább elfogadott vezetője lett".

Megerősödik az olvasóban az a gyanú, hogy Varga Lászlót valamely aktuális politikai cél vezeti. Ezt Mink András is alátámasztja: "Érezhető a szándék, hogy az 1956 után kialakuló és ma is élő Kádár-mítoszra éppen Kádár 1956 előtti mivoltának bemutatásával mérjen döntő csapást".

Mi az, ami Varga Lászlót oly mértékben zavarja? Íme:

"Nem volt a magyar történelemben senki más, aki olyan alacsonyról indulva olyan magasra jutott volna, mint Kádár János. Néhány uralkodót leszámítva, nem volt olyan politikus sem, aki hozzá hasonlóan több mint három évtizedet töltött volna a csúcson, s csak keveseknek adatott meg, hogy – már életükben – egy egész korszak névadói legyenek. Végül: kevés politikusunknak sikerült a kortársainkban olyan hamis képet kialakítania saját magáról, mint Kádár Jánosnak".

Logikusan gondolkodva, a minősítésben szereplő első három megállapítás erősen kétségbe vonja a konklúziót. Vagy valami egész rendkívüli esetre kell gondolnunk, valamiféle mágikus erőre, amely a nép nagy részét és számos nyugati politikust, történészt (mint pl. Henri Kissingert⁴ ) képes volt becsapni, vagy ahogy Varga írja: önmagáról "hamis képet" beléjük szuggerálni.

Kopátsy Sándor is a "félrevezetettek" közé tartozik. Mint a parasztpárt álláspontján álló népi értelmiségi, teljes szívével a forradalom mellett állt. De amikor tudatosan átgondolja a helyzetet, és mint közgazdász számítást végez, ad néhány érvet Varga Lászlónak is megfontolásra:

"1. Boldogok lettünk volna 56 nyarán, ha annyi szabadságot élvezhettünk volna, amennyit a nyolcvanas években elértünk.

2. Az oroszok katonai jelenléte nem jelentett gyarmati alárendeltséget. Ráadásul már nem a Szovjetunió zsákmányolta ki a magyar gazdaságot… Évente mintegy 3 milliárd dollárt kerestünk a köztünk folyó kereskedelemben".

Ír még Kopátsy a lakosság szegényebb felének létbiztonságáról, a jobb közbiztonságról, de természetesen leszögezi: "Mindez nem jelenti azt, hogy az jobb világ volt, mint a jelenlegi. Az a jövő felé sokkal kevesebbet ígérhetett". (86-89.o.)

Ilyen tényekről Mink András semmit nem idéz Kopátsytól, s elsősorban a forradalomhoz és Kádárhoz való pszichológiai hozzáállását elemzi.

Rendkívül érdekes ellentmondás rejlik abban a fejezetben is, melynek címe: "Kádár árulása". E cím alatt mintha egy Kádár iránt elfogult író rejtőzne. Ezeket olvashatjuk ugyanis az árulás tényeiként:

"Kádár nem gyilkos szándékkal érkezett haza Moszkvából… Szolnokra érkezve azonnal bezúzatta az Andics Erzsébeték által kiadott felújított Szabad Népet…, némi huzavona után elérte, hogy Szerov deportálásait leállítsák. Abban bízott, hogy terror nélkül (kiemelés tőlem – S. Gy.) is képes helyreállítani a rendet. Megértő partnereket remélt a munkástanácsokban, bízott az ellenzéki pártok vezetőinek támogatásában s abban is, hogy az értelmiség, belátva a forradalom kilátástalanságát, elfogadja az általa kínált és képviselt kompromisszumot. Remélte, hogy még Nagy Imrével is meg tud egyezni, s hogy az ország megérti: ebben a helyzetben nincs más választás. Nincs forrás, vagy adat, amely arra utalna, hogy Kádár békítő ígéreteit, a büntetlenséget, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-e ünnepnappá tételét eleve porhintésnek szánta volna".

Mi ebben az árulás? – kérdi a naiv olvasó. Mi az, ami Kádár árulási szándékára utalna? Az ugyanis ma már nem magyarázat, hogy sok egyetemet végzett, művelt ember nem értette meg azt a szituációt, amibe kerültünk. "A Szovjetunió nem adhatta fel Magyarországot anélkül, hogy fel ne adta volna önmagát is, a Nyugat pedig nem segíthetett anélkül, hogy ne sodorta volna végzetes veszélybe önmagát is".

Ezután kezdődött el a kétségbeejtő terror, amelyet jórészt az első időkben intézkedő szovjet megbízottak indítottak el. Mink András úgy véli, ezt a periódust nem lett volna szabad vállalnia Kádárnak. Le kellett volna mondania. Tényleges hatalom sajnos nem volt Nagy Imre kormánya kezében. Ezt bizonyította a Köztársaság téri tömeghisztéria, a krétával megjelölt lakások lakóinak letartóztatása, a falvakban elindult személyi elégtételvétel. És ebben a helyzetben kellett volna Kádárnak lemondania? Mibe került volna mindez életben, morális kárban, ha a tisztogatást, vagy mondjuk egyenesen, a terrort Rákosi, vagy közvetlenül Szerov irányította volna? Kádárnak vállalnia kellett szerepét. Ez hazai és nemzetközi kötelezettsége volt. Nem térhetett ki előle.

Kádár egyik kemény bírálója, Fejtő Ferenc⁵ A népi demokráciák története című könyvében megállapítja: "Kádár – ügyes politikával, honfitársainak meghiúsított reményein, realitásérzékükre hivatkozva – egy olyan rendszert épített fel, amely az óvatos és fokozatos liberalizálás eredményeként jóval kevésbé elnyomó, mint amilyen Rákosi és Gerő rendszere volt, és amelyet még hosszú éveken át csak nehezen tudnak elviselni Magyarország csehszlovák és román szomszédai".

De a diktatúra megszűnése után, 1989-ben kialakult elkeseredett harc, hogy ki képviseli az igazi 56-ot, nem arra utal, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartó parlamentáris demokrácia valósult volna meg. Ezzel egyszer szembe kell majd néznünk. Természetesen abban az esetben, ha a történelmi igazságot nem egy párt, vagy egy réteg igazságának tekintjük.

Úgy vélem, nincs értelme "mágikus" egybeesésekkel zárni egy ilyen mérleget. Tudniillik, hogy Kádár akkor halt meg, amikor Nagy Imrét eltemették, nyilván a véletlen műve. Helyesebbnek vélem a század egyik valóban pártatlan, kiemelkedő gondolkodójának számvetését idézni (amely ugyancsak szerepel Kopátsy Sándor könyvében):

"Bibó István írta Életút című művében: Örülnünk kell tehát, hogy az államhatalomnak olyan épelméjű és mértéktartó birtokosaival állunk szemben, akik hála Istennek, nem őrült zsarnokok és nagyzási mániások, nem akarják, hogy az egész ország rettegjen tőlük, sőt nem óhajtják saját képüket száz számra látni, vagy magukat ütemesen tapsoltatni sem. Pedig mindenki tudja, hogy ilyen is lehetséges, és ugrásra készen áll, hogy újból eljöjjön. Erénye ennek a rendszernek az is, amit konszolidáció címen szoktak összefoglalni: Egyrészt pozitív eredményként a jog és vagyonbiztonság megnövekedése, a fogyasztási cikkek mind szélesebb körben elérhető választéka, a munkahely változtatás viszonylagos szabadsága, a külföldi utazásoknak, bár egyéni engedélyhez kötött és a hatóság engedélyétől függő, de széles körben megnyitott lehetősége, másrészt a nem tevés oldalán a lakosság életét megterhelő mindennapi zaklató cselekedetek abbahagyása, az önkénytől való általános félelem megszűnése, az államhatalmi szervek körében időnként fellépő összeesküvési hisztéria visszaszorulása, a szellemi életben az ideológiai sémák minden áron való erőltetésének és az ostoba tömjénezés kötelező előírásának az elhagyása. Különösen feltűnővé teszi ezt a fordulatot, hogy ez a rendszer drámai politikai helyzetben, 1956 után jött létre, amikor is a proletárdiktatúra helyreállítása egy igen súlyos megtorlási szakasz során történt, ami után szinte átmenet nélkül jelent meg a konszolidáció". (569.o.)

Egy ilyen állapot a valamirevaló parlamentáris demokráciában még minimális programnak is kevés. Viszont az adott történelmi körülmények között sok ember életét megkönnyítő körülményeket jelentett.

Úgy tűnik, igaza van Benedetto Crocénak, aki így vélekedett a történelemről: "Amit történelemnek mondunk, nem önmagában való, hanem mindig a jelen szemüvegén át, problémáinak tükrében látott múlt". No, de ennyire?

 

II. Szegvári Tamás látható törekvése, hogy teljes képet adjon olvasmányairól. Szerényen "gondolatokat" ígér a szerző. Érezhető a jó szándék, ez azonban olykor kevésnek tűnik. Kevés idő múlt el Kádár halála óta, még élnek, akik hozzátartozóik elítélése miatt gazembernek tartják, és élnek, akikkel jót tett, akiket a szerény lehetőségekből lakáshoz, autóhoz, hétvégi kerthez, de mindenekelőtt munkához juttatott, azok becsülik. Ez nagyban megnehezíti egy "objektív" kép megközelítését.

Nem véletlen, hogy egy igazi monográfia megírásához idő kell. Példaként említem azt a különbséget, amit az ember a Horthyról eddig írt könyvek között és az amerikai történész, Thomas Sakmayster Admirális fehér lovon című (az USA-ban 1994-ben, Magyarországon 2001-ben kiadott) könyve között érez. Ebben a műben sok ezer dokumentum elemzése, 15 év munkája fekszik, és ez az, ami különlegességét adja.

Nagyon szurkolok Huszár Tibornak, hogy tiszteletre méltó vállalkozása sikerüljön, és megszülessen a nagy monográfia. De nagyon nehéz lesz. Biztató, hogy mindkét kritikában Huszár megállapításai állnak a legbiztosabb lábon. Ezen érződik az elmélyült munka.

Egy kritikai beszámolótól is elvárja az olvasó, hogy a szerző a lényegest elválassza a kevésbé lényegestől. Én teljesen egyetértek Kopátsy Sándorral: "Kádár János igazi története 1956 november 1-jén kezdődik". Ami azelőtt történt, hazai ügy. Ami ezután, az az európai történelem része. 1956. november 1-jén határozta el a Szovjetunió kommunista pártjának elnöksége a magyarországi helytartó kinevezését. A héják – Molotov és társai – Münnich Ferencet kívánták kinevezni. Hruscsov, Mikoján és Tito tanácsára Kádár Jánost helyezi előtérbe. Sokan ma is úgy gondolják, hogy még a XX. században olyan kis országok, mint a miénk, függetlenül a nagyhatalmaktól, maguk dönthettek sorsuk alakításáról.

A szabadságharcot 1849-ben megtorló Ferenc Józsefet ültettük 1867-ben a magyar trónra. Horthyt Clerk antant megbízott választotta ki, és helyezte az ország élére, alapos előzetes információk alapján. Sztálin nemcsak a főtitkári posztra javasolta Rákosit, de a politikai bizottság tagjait is alaposan megvizsgáltatta, és folyamatosan figyelemmel kísértette és lehallgattatta. Azt feltételezni tehát, hogy Rákosin múlott volna, hogy nem maradt élete végéig diktátor, egyszerűen naivság. Sorsáról Moszkvában döntöttek, ugyanúgy, ahogy Kádáréról is. Az is naiv megállapításnak tekinthető, hogy "Mikoján szándékai felől nem lehetünk biztosak", miért jött Budapestre. A Huszár által közölt 1956. júliusi Mikoján-látogatás célja a káderválogatás volt. Megkérdezte a politikai bizottság tagjait, hogy kit állítanának Rákosi helyére, de a legfontosabb megbeszélést Kádárral folytatta. ő ajánlotta Kádárt Hruscsov figyelmébe, aki Titóval is (akkor békült ki vele) ellenőriztette Mikoján javaslatát. Az, hogy Münnich vagy Kádár kerül a legmagasabb posztra, az SZKP vezetésében folyó politikai küzdelem függvénye volt. Münnich-hez azért ragaszkodtak Molotov és társai, mert magas rangú szovjet tiszt volt még, a spanyol polgárháborúban szerzett érdemeiért bíztak benne. Kádár számukra ismeretlen volt. Hruscsov viszont azért állt Kádár mellett, mert tudta, hogy a magyarországi munkásmozgalom mögötte áll, és fontosnak tartotta, hogy a magyar nacionalizmust ezzel is csendesítse.

Szegvári dolgozatát jó szándékú kísérletnek minősíthetjük, de mint fiatal ember, csak olvasta és nem élhette meg a történelemnek ezt a fejezetét. Most függetlenül a Szegvári- és a Mink-dolgozattól, a felelősségről szeretnék felvetni egy gondolatot. Abban mindenki egyetért, hogy a felkelést a Sztálin utasításait túlbuzgóan végrehajtó Rákosi-klikk okozta. De magyar könyvben még nem láttam olyan elemzést, amely az akkori világhelyzetbe helyezve veti fel a további főszereplők felelősségét. A forradalom a lehető legrosszabb időpontban tört ki. A két nagyhatalom közeledésre törekedett. Eisenhower csökkenteni akarta a feszültséget, a hidegháború élességét. Hruscsov mielőbb szeretett volna Amerikában tárgyalni, ezzel is jelezve, hogy igazán szakított a sztálini módszerekkel. A forradalom első hírére Eisenhower biztosította a szovjet vezetést, hogy nem avatkozik be, tiszteletben tartja a jaltai egyezményt. A Szovjetunió szabad kezet kapott, hogyan oldja meg a lengyel és a magyar válságot. Kissinger Diplomácia című könyvében hibásnak és részben – finoman szólva – felelőtlennek minősíti Dulles nevű elődjének az Eisenhowert megkerülő lépéseit. Azt a tényt, hogy az államtól független Szabad Európa Rádió, az elnök elgondolásával ellentétben, a forradalom tüzét szította. Dulles felelőssége bizonyított. A hivatalos Amerika csak október 27-én kérte a Biztonsági Tanács összehívását magyar ügyben, és azt november 4-ére tűzték ki, jelezve ezzel, hogy nem kívánnak az üggyel lényegében foglalkozni. Dulles végig Nagy Imre ellen uszította a szabadságharcosokat, és az utcára hívta a "pesti srácokat" a Berlint elfoglaló Zsukov csapataival szemben. Sajnos a forradalmat irányítók igazi, érdemi tájékoztatást nem kértek Washington szándékairól. Ha ezt megteszik, mód lett volna addig elmenni, ameddig a két nagyhatalom azt helyesli, és megmenteni sok száz ember életét. Ez csak azért jut az ember eszébe, mert látta az amerikai aktivitást és az amerikai-szovjet megbeszéléseket 1989-ben. Ha 1956-ban egy figyelmeztető amerikai telefonhívásra nem volt lehetőség, akkor 1989-ben tulajdonképpen minden lépés az MSZMP Központi Bizottságában, a szerveződő ellenzékben amerikai tanácsra történt.

Ezt a példát is csak azért vetettem fel, hogy érzékeltessem, nehéz dolguk van azoknak, akik a magyar történelemnek erről a szakaszáról objektíven akarnak beszámolni, mert idő kell ahhoz, hogy az első élményeket felváltsa a letisztult legfontosabb tényezők felismerése.

 

(A szerző 2002 decemberében kiadott önéletrajzi könyvében: Miért lettem Kádár híve, C.E.T. Belvárosi Kiadó, részletesen foglalkozik Kádár János szerepével.)

 

 

Jegyzetek

 

1 Mink András: A történelmi Kádár, BUKSZ 2002 tavaszi szám.

2 Szegvári Tamás: Gondolatok az elmúlt évi Kádár-életrajzok kapcsán. Eszmélet 54. 170-182.

3 Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza. Szabad Tér Kiadó-Kossuth Kiadó, Budapest, 2001., Varga László: Kádár János bírái előtt – Egyszer fent, egyszer lent. Osiris-Budapesti Fővárosi Levéltár 2001., Kopátsy Sándor: Kádár és kora. C.E.T. Belvárosi Kiadó, 2001.

4 Henry Kissinger: Diplomácia. Panem Kft. Budapest ,1998, 546-553.

5 Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története. Budapest, Magvető 1991. 111.

 

Legutóbbi számunkban közöltük Szigeti Péter tanulmányát az államszocialista rendszerről. Ezúttal az első hozzászóló, Szalai Erzsébet írását tesszük közzé, és továbbiakat várunk kollégáinktól, tanácsadóinktól, olvasóinktól. A múlttal egyidőben a jövővel is foglalkozunk: elemzéseink az európai integrációnak a perifériákra gyakorolt hatását, és konkrétan a magyar csatlakozás dilemmáit tárgyalják. Mindezek hátterében pedig választ keresünk arra a kérdésre, hogy vajon az iraki háború következményeként beszélhetünk-e új világrendről.

Tartalomjegyzék

1. Tamás Pál : Retorikai csapdák. Az „új világrend” és a globális szerkezetek
2. Valki László : Az ENSZ és a nemzetközi jog sorsának alakulása
3. Bárdos-Féltoronyi Miklós : Nem hallottam új világrend születéséről 2003 tavaszán
4. Immanuel Wallerstein : Létezik-e még a nyugati világ?
5. Andre Mommen : A világ az iraki háború után
6. Elmar Altvater : A valuták konkurenciájától a valutaháborúig. Mi történik, ha a kőolaj-kereskedelmet a jövőben dollár helyett euróban bonyolítják?
7. Eric J. Hobsbawm : Merre tart az amerikai birodalom?
8. Mészáros István : A militarizmus és a jövendő háborúk
9. Stanley Aronowitz : Osztályhatalom: Az elnapolt utópia
10. Konok Péter : Az Egyesült Államok és az iszlám fundamentalizmus: újabb háborús évszázad?
11. Susan Zimmermann : Európa mint a dezintegratív integráció gyakorlótere Hannes Hofbauer: Keleti bővítés. A keletre törekvéstől a periferiális EU-integrációig című könyvéről
12. Dorothee Bohle : Neoliberális szerkezetváltás és transznacionális tőke az európai integráció elmélyítésében és az EU bővítésében
13. Morva Tamás : Az európai integráció és az Unió keleti bővítése
14. Szalai Erzsébet : A létezett szocializmus – és tanulságai
15. Sándor György : Hozzászólás a Kádár Jánosról szóló könyvek kritikáihoz
16. V. I. Lenin : Lenin Kun Béláról – ami a Lenin-örökségből kimaradt
17. Karácsony Mihály : A hazai szövetkezeti mozgalomról
18. Lévai Katalin, Gazsó Ferenc, Ferge Zsuzsa, Ágh Attila, Csányi Vilmos, Varga Erzsébet : Felelősség, igazságosság, szolidaritás