Martin Amis: Koba the Dread

Könnyű lenne hanyagolni a Martin Amis legújabb könyvéről szóló vitát, mely alig több a művelt fők szalonbéli perpatvaránál. Az ominózus könyv, a Koba the Dread (Koba, a rettenetes) jól kitaposott politikai ösvényt követ. Lenin, Sztálin és általában a kommunizmus ledorongolásával (melyet átjár a szerző apjával, az egykor kommunista Kingsleyvel és radikális barátjával, Christopher Hitchensszel régóta érlelődő konfliktusa), kíméletlen vádirat kíván lenni a baloldal ellen, ama feltételezés jegyében, hogy a baloldal képtelen a nevében elkövetett bűnök beismerésére. A könyv igen jó teljesítményt nyújt frázisalkotásban, ám fájdalmasan szegényes forrásokban és társadalmi, illetve történeti vonatkozásokban. Erős a kísértés, hogy pusztán annak jeleként tekintsük: a londoni irodalmi színtértől irtózó egykori gyermek maga is átéli, ahogy apja a vaskalapos középkorúságba hanyatlott egykor.

Ez hiba lenne. Amis legutóbbi könyve csupán a legújabb adaléka a történelem újraírásának, amely a Szovjetunió végnapjainak idején kezdődött, s az összeomlás óta felerősödött. Majdhogynem elfogadott bölcsesség lett Sztálint és Hitlert mint a múlt század két ikerszörnyét, egy kalap alá venni – időnként, mintegy megkésett gondolatként, Mao-t és Pol Potot is fölemlegetik -, s közhellyé vált egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a fasizmus mint egy példátlanul embertelen korszak két legfőbb ördöge közé. Néhány változat szerint a kommunizmus még aljasabb és véresebb gonoszság volt. A múltnak a hidegháború győzteseitől eredő ezen verziójának eredményeként a nácizmus hasonlíthatatlan bűnei relativizálódtak, a gyarmatosításokéi elfelejtődtek, s tápot kapott az az ideológia, amely szerint bármely radikális társadalmi változásra irányuló kísérlet szükségszerűen szenvedéshez, öldökléshez és bukáshoz vezet.

Ez a mélységesen ideologikus számvetés jó ideje egyfajta hátborzongató számjátékba ment át. Az ebből következő bizarr ferdítések látványos példája volt, amikor egy Amisszel készített múlt heti televíziós interjúban Gavin Esler, a BBC riportere futtában megjegyezte, hogy Sztálin "legalább háromszor annyi ember haláláért felelős, mint Hitler", ami valóban elképesztő improvizáció. Esler feltehetően az Amis által említett (és a hidegháborús történész Robert Conquesttől átvett) 20 millió Sztálin-áldozatot viszonyította a Hitler által a holokauszt során meggyilkolt 6 millió zsidó számához. De Hitler természetesen ennél a 6 milliónál jóval több halálért volt felelős: csupán a náci táborokban elpusztultak számát több mint 11 millióra becsülik, s joggal tekinthető felelősnek a második világháborúban meggyilkolt 50 millió, köztük a több mint 20 millió szovjet áldozat túlnyomó többségének haláláért is.

Az új történelem hamis egyenletéből azonban ezek az adatok valahogy eltűntek. Ugyanakkor a sztálini terror áldozatainak száma az elmúlt években folyamatosan inflálódott, egészen addig a legvadabb kitalációig, hogy a teljes szovjet lakosság egyharmadát meggyilkolták az országnak a náci Németország fölött aratott győzelmét megelőző években. A számok továbbra is nagy elméleti viták fókuszában lesznek, részben azért, mert túlnyomó az éhhalálok aránya, amelyekre csupán megbízhatatlan demográfiai adatokból lehet következtetni. De tény az, hogy a korábban titkos szovjet archívumok megnyitása óta sok történész – köztük az amerikai J. Arch Getty és Robert Thurston – jelentősen redukálta a Sztálin alatti kivégzésekről és a Gulag populációjáról alkotott korábbi hidegháborús becsléseket. A számok azonban még így is rémisztőek. 1921 és 1953 között például 799 455 ember kivégzését regisztrálták, s a munkatáborok lakosságának háború utáni legmagasabb száma elérte a két és fél milliót (legtöbbjüket nem politikai bűncselekményekért ítélték el). De ezek a számok köszönő viszonyban sincsenek az Amis és mentorai által említett adatokkal.

A morális ekvivalencia hangoztatása ellenére Amis, sőt Conquest is állítja, hogy ők mindezzel együtt "érzik", a holokauszt rosszabb volt a szovjet elnyomásnál. A különbségek azonban nem pusztán "érezhetők". A sztálini terror kegyetlenségei ellenére nem létezett szovjet Treblinka, sem pedig az emberek millióinak legyilkolására megépített megsemmisítő táborok. S nem a Szovjetunió robbantotta ki a történelem legvéresebb és legpusztítóbb háborúját – sőt, meghatározó szerepet játszott a német háborús gépezet vereségében (ami a cári elődöknek nem sikerült). A szovjet tragédia része volt, hogy ez a győzelem valószínűleg csak azért volt lehetséges, mert az ország alig több mint egy évtized alatt egy erőltetett ipari forradalmon ment keresztül, s pontosan e folyamat során követték el a legnagyobb gaztetteket. A szovjet történelem sikereit és hibáit ugyanúgy nem lehet a sztálini korszakra redukálni, mint ahogy a kommunisták szerepét – az antifasiszta ellenállástól a gyarmatok felszabadításáért folytatott kampányokig – sem lehet egyszerűen csak a Szovjetunióhoz való viszonyukkal definiálni.

A politikai elnyomás e posztmodern számvetésében a leggroteszkebb talán a gyarmatosítás bűnlajstroma iránt tanúsított morális vakság. A legutóbbi évszázad tetemes részében bolygónk hatalmas területei voltak közvetlen európai imperialista kormányzás alatt, olyan államok brutális elnyomása alatt, amelyek szívesen tetszelegtek a demokrácia szerepében. Ez azonban valahogy nem jelenik meg a XX. századi zsarnokság harmadik lábaként a nácizmus és a kommunizmus mellett. Létezik a sokak által emlegetett Kommunizmus Fekete Könyve, de nem létezik a gyarmati gaztettek efféle átfogó vádirata.

Vegyünk sorra néhány példát. Becslések szerint körülbelül 10 millió kongói halt bele az 1900-as évek eleji belga kényszermunkába és tömeggyilkosságokba. Becslések szerint körülbelül egymillió algériai pusztult el a Franciaország ellen folytatott függetlenségi háborúban az 1950-es, 60-as években. A hatóságok, a XX. századi brit gyarmatbirodalom egész története során, bennszülött populációkat gázosítottak el, bombáztak vagy mészároltak le Szudántól Irakig, Sierra Leonétól Palesztináig, Indiától Malájföldig. S ha Martin Amis amiatt aggódik, hogy ma már csak kevesen ismerik a szovjet munkatáborok nevét, vajon ki emlékszik az Andaman-szigeteki büntető telep nevére, ahol brit katonaorvosok rutinszerűen kínoztak és kísérleteztek 80 000 indiai politikai foglyon, vagy az óriási kenyai Hola internáló táborra, ahol az 1950-es években agyonverték a foglyokat?

Ha Lenint és Sztálint felelősnek tekintjük az 1920-as és 30-as évek éhínségeiben elpusztultak haláláért, akkor Churchill is minden bizonnyal felelős annak a 4 millió embernek a haláláért, akik az 1943-as bengáli éhínségben pusztultak el, mely kivédhető lett volna – s még bűnösebbek a korábbi brit kormányok a XIX. század végi és XX. század eleji szintén hatalmas indiai éhínségek tekintetében, amelyek 30 millió áldozatot követeltek egy elnyomó szabadpiaci rendszerben. S természetesen a posztkoloniális korszakban az USA és más nyugati hatalmak vagy helytartóik további milliókat öltek meg a háborúk, intervenciók és puccsok során Vietnamtól Közép-Amerikáig, Indonéziától Dél-Afrikáig.

Nincs olyan huszadik századi, jelentősebb politikai tradíció, amelynek kezéhez nem tapad vér. De a történelemért folytatott harc soha nem elsősorban a múltról, hanem a jövőről szól. Amikor Amis azzal vádolja a bolsevikokat, hogy "az emberi természet ellen szálltak hadba", klasszikus konzervatív ellenvetést tesz a radikális társadalmi változásokkal szemben. Azok, akik kitörlik a gyarmati barbarizmust a XX. század történetéből, legalizálni akarják az új liberális imperializmust, akárcsak azok, akik a kapitalista társadalom alternatívájának felépítésére irányuló múltbeli törekvések démonizálásával akarják bizonyítani, hogy ilyen nem lehetséges. A baloldal jelenlegi problémája nem annyira az, hogy nem sikerült szembesülnie a múltjával, mint inkább az, hogy megbénítja annak súlya.

 

A megjelenés helye: The Guardian, 2002. szeptember 12.

 

Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal

"A 21. századot tehát ugyanazzal a megválaszolatlan kérdéssel kezdjük, mint a 20-adikat: meg tudjuk-e oldani az elmúlt száz év technikai fejlesztései segítségével azokat a problémákat, amelyekért túlnyomórészt maga a fejlődés a felelős?" – teszi fel a kérdést az Oxford világtörténet a huszadik században című kötet előszava. A Napvilág Kiadó olyan huszadik századi történelemkönyvet adott ki, amely mindenképpen friss, modern szemléletével hat az olvasóra. Nevezhetném akár hiánypótlónak is a közel félezer oldalas kötetet, ha meg lennék győződve róla, hogy Magyarországon a köztudatban valóban létezik igény egy ilyen, globális szemléletre törekvő, "oknyomozó" és korrekt – az én ízlésemhez mérten néha kicsit túlontúl, már-már a sótlanságig korrekt – történetírásra. Mindenesetre némi derűlátásra ad okot, hogy a könyv igazolta a kiadó optimizmusát, és meglehetősen jól fogy a magyar könyvpiacon. Lényegében az összes tanulmány központi kérdése – kimondva-kimondatlanul – a fejlődés: tekinthetjük-e haladásnak a mögöttünk álló száz év eseményeit? Közelebb jutott-e az emberiség valamiféle kollektív biztonsághoz? A tanulmányok szerzői igazi brit távolságtartással – amelyhez a kötet amerikai szerzői is igazodtak – nem akarnak válaszokat adni. Hagyják, hogy az események beszéljenek helyettük.

Nehéz pontosan meghatározni az Oxford világtörténet műfaját. Nem kézikönyv, bár annak is nagyszerűen használható – ezt mutatója, kronológiai része és a magyar viszonyokra adaptált szakirodalom-jegyzéke is elősegíti. Nem egyetemi tankönyv, de olvasóinak szinte bármely világtörténeti stúdium vizsgáira alapos segítséget nyújthat a felkészülésben. Szigorú szerkezete miatt nem igazán nevezhetjük tanulmánykötetnek sem, bár az egyes fejezetek mindegyike önálló tanulmányként is megállja a helyét. Világtörténet ez a könyv – globális és szétágazó története a kapitalizmus egy évszázadának, annak a kornak, amelynek kezdetén a kapitalista termelési viszonyok és a kapitalista társadalom végleg széthullani látszott, és amelynek végére minden eddigit felülmúló mértékben kiterjeszkedett az egész világra.

Ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – a huszadik század története messze nem sikertörténet, és a könyv szerzői nem is próbálják így beállítani. A "szélsőségek korában" – ahogy Eric Hobsbawm nevezte – az emberiség soha nem látott magasságokba emelkedett, és soha nem látott mélységekbe süllyedt. A kötet szerzői ezt is, azt is híven ábrázolni igyekeznek. A könyvet végigolvasva talán egyértelműbbé válik az a kapcsolat, ami mondjuk a holdraszállást – az új kor kezdetének e szimbolikus (és egyre inkább vitatott) aktusát – köti össze a háborúk poklával, a nácizmus (és más ideológiák) megsemmisítő táboraival, a huszadik század megannyi borzalmával. Érthetőbbé válik Gilles Dauvé figyelmeztetése, hogy Auschwitz csupán a pokla annak a világnak, amelynek a szupermarket a mennyországa.

Az Oxford világtörténet a 20. században szintézisre törekedett: áttekintést kíván nyújtani a huszadik századról, annak számos aspektusáról, a világ számos részéről. Ezt a célt szolgálja a kötet tagolása is: az első rész – egy rövid, a tizenkilencedik század örökségét összefoglaló tanulmányt követően – a huszadik századdal beköszöntő világméretű változások mögöttes okait, folyamatait elemzi. Az első rész tanulmányai a nagyobb ívű, általános "mélystruktúrák" elemzésével indulnak, és talán éppen ez az "általános" rész a könyv legnagyobb erőssége. Igen informatív és szellemes írások elemzik a népesedés és urbanizáció kérdéseit, a kultúra globalizálódását és a globalitás kultúrájának kialakulását, a képzőművészeti kísérleteket. Ami feltűnő a tanulmányokban, a fizika, és különösen az elméleti fizika óriási hatása a huszadik század gondolkodására. A fizika történetével külön tanulmány foglalkozik – az 1979-ben fizikai Nobel-díjat kapott Steven Weinberg tollából -, ám a kötetnek ebben a részében szinte nincs olyan tanulmány, amely ne érintené valamilyen szempontból a fizika tudományának változásait és hatásait. A fizika lett a század tudománya, és Einstein, Max Planck vagy Niels Bohr bizonyos értelemben emblematikusabb figurái lettek a századnak, mint a filoszok, politikusok, hadvezérek és üzletemberek. A fizika egzakt módszerei a tudományos kutatások etalonjává váltak akár a társadalomtudományok terén is (nem véletlen, hogy a század másik tudományos sikersztorija a szociológia kialakulása), miközben maga a fizika egyre jobban feladta saját egzaktságát és mind módszereiben, mind funkciójában egyre inkább átvette a filozófia szerepét. Ma már a filozófia egyre inkább fizikai és matematikai jellegű, miközben az elméleti fizika filozofál. Weinberg és szerzőtársai kezében a tudomány-, a gazdaság- vagy éppen a művészettörténet nem csupán szorosan vett tárgyáról ad képet, hanem valóban hozzásegít az általánosabb valóság megértéséhez.

A második rész a század első felében bekövetkezett eseményeket tekinti át. Mivel a kötet szerzőinek koncepciója szerint a világ ekkor még jobbára Európa-centrikus volt, a nézőpont itt még hangsúlyozottan európai. Ebből az európai pozícióból kitekintve azonban igyekeznek felmérni a világ más területeit is. És bár hangsúlyosan európai, sőt brit könyvről van szó, mégis úgy érzem, a szerzőknek itt sikerült felülemelkedni a partikularitáson: a második részből egy olyan világ képe bontakozik ki, amelyben Európa még központi szerepet játszott, de dominanciáját már egyre inkább megkérdőjelezték más, feltörekvő régiók – mindenekelőtt a Szovjetunió és az USA, de a rohamosan izmosodó Kelet-Ázsia is, különösen Japán.

Az európai birodalmak felbomlásával és a második világháború végével pedig már az új, bipoláris világrend köszöntött be – a harmadik rész fő témája a hidegháború kora. Az itt sorakozó négy tanulmányban érezhető leginkább az, hogy a szerzők a legmodernebb történettudományi eredmények szintetizálására törekednek. A bipoláris világrend történetéről véleményem szerint magyarul még nem jelent meg ennyire átfogó szemléletű, a mítoszokat elvető, világos munka. Kelet-európai szemmel nézve különösen érdekes Anne Deighton tanulmánya az európai (és főként a kelet-európai) változásokról.

A negyedik részben a szerkesztők az euro-amerikai régión kívül eső területek történetét követik. Bár ez a rész igen fontos és informatív tanulmányokat tartalmaz, talán szerencsésebb lett volna ezeket a területeket is a két kronológiailag tagolódó fejezetbe illeszteni. Érthető a szerkesztők igyekezete, hogy kiköszörüljék az eurocentrikus, okcidentista látásmód csorbáit, ám az alkalmazott szerkesztési elv (lényegében elkülönítve és a középpontba állítva Európa és az USA történetét) egy kicsit a német határátkelőkre emlékeztet, ahol három kapu van: egy a németek, egy az EU más polgárai számára, egy fölött pedig a következő olvasható: "the rest"… Ezt az érzést a negyedik rész címe – "Az Európán kívüli világ" – is megerősíti. Már csak azért is, mivel az USA így az "európai" világ keretében került tárgyalásra. Ez utóbbi tézisnek természetesen van némi létjogosultsága, ám az ebből kibontakozó kép engem – némi rosszindulattal – a huntingtoni Kulturkampf-fantazmagóriákra emlékeztet. Mivel a kötet szerzői hangsúlyozottan globális képre törekszenek, ez az angolszász akcentusú nyugat-központúság némileg hiteltelen. Nem elsősorban udvariassági vagy etikai okokból, hanem azért, mert éppen a "the rest" történetét feldolgozó tanulmányokból derül ki, hogy mennyire egymásrautalt az "első", a "második" és a "harmadik" világ, hogy a globalizáció nem elsődlegesen a centrumból kiterjedő hullámgyűrűkként ábrázolható, hanem sokkal inkább paralel jelenségek konvergenciája. E szövevényes összefüggés-rendszer belső logikája semmiképpen nem támasztja alá a centrum és a periféria elkülönítését, amelyek természetesen léteznek (bár soha nem vegytiszta formában), de csupán egymáshoz viszonyítva, kölcsönhatásaikban értelmezhetőek. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a negyedik rész kiváló tanulmányai jórészt ellensúlyozzák a fenti problémákat. Külön is kiemelendő Roger Owen Észak-Afrika és a Közel-Kelet, valamint Alan Knight Latin-Amerika című tanulmánya. Mindenesetre a kötet használatát megkönnyítette volna, ha az olvasónak nem kell minduntalan ide-oda lapozgatnia Európa és a világ többi része között, hogy az eseményeket teljes kiterjedésükben tanulmányozhassa.

Nem teljesen logikusan a negyedik rész végére került Adam Roberts írása az ENSZ-ről, illetve általában véve a nemzetközi jog történetéről, amely véleményem szerint a kötet legértékesebb tanulmánya. Roberts a jogi kodifikáció szervezeteit és fejlődését a valóságos viszonyok tükrében, azok leképezéseként láttatja, és így – egy újabb szempontot emelve a vizsgálódások körébe – önmagában is átfogó képet ad a huszadik század történetéről.

A könyv epilógusában két tanulmány kapott helyet. Ezek közül csemegének ígérkezett a hatvanas évek újbaloldali szociológus-sztárjának, az osztálykonfliktusok radikális elemzőjének, Ralf Dahrendorfnak a huszonegyedik század trendjeiről elmélkedő írása. Dahrendorf – tempora mutantur: immár Lord Dahrendorf – nem cáfolt rá a várakozásokra, noha messzire távolodott fiatalkori baloldaliságától. A futurológus hálátlan szerepében átfogóan és szellemesen vázolta fel azokat a kérdéseket, amelyekre csak a jövő adhat választ. Biztosak csupán a bizonytalanságban lehetünk. A globalizáció és a fejlődés kérdésében azonban Dahrendorf mintha hurráoptimista álláspontra tért volna át: "A prosperitás mindenekelőtt azokat kerüli el, akik tevékenyen ellenállnak neki. Napjainkban az egyes országok eldönthetik, hogy akarnak-e gazdagok lenni […], mindössze annyit kell tenniük, hogy elfogadják a globalizáció kihívásait, és megteremtik annak intézményes hátterét. […] A prosperitás felé mindig rögös út vezet. A növekvő jólét magaslatainak meghódításához siralomvölgyön kell először átvágni." Az alagút végén már látható fény azonban eddig mindig csalókának bizonyult, és bebizonyosodott róla, hogy csupán az előttünk dolgozó vájárbrigád lámpáiból ered. Míg a prosperitás és a biztonság egyre inkább illuzórikusnak tűnik, addig a "siralomvölgy" meglehetősen kézzelfogható. Dahrendorf arról is beszél, hogy "Az élet már nem jórészt munkából, kisebb részben pedig más erőfeszítésekből áll. Maga a munka is könnyebbé vált; a munkaidő csökkent…" Ezt az emberiség túlnyomó többsége számára (már akinek egyáltalán jut munka) igen nehéz lenne bebizonyítani: még a politikusok sem igen merik kijelenteni, hogy a prosperitás, az EU-mennyország egyre kevesebb és egyre könnyebb munkát jelent majd számunkra. Dahrendorf, napjaink "főliberálisa", tucatliberálisként keveredik bele a bérmunka fogalma körüli vitába, amikor kijelenti, hogy "az 1990-es évek végén a legtöbb társadalom még mindig a bérmunka köré szerveződik". Most már csak az marad kérdéses, hogy melyek azok a társadalmak, amelyek végre nem? És – lehetne-e oda gyorsan útlevelet kapni?

Dahrendorf tanulmánya ennek ellenére realisztikus – és immár közel sem ennyire derűlátó – képet fest a világ helyzetéről, a kapitalizmus olyan átmeneti korszakáról, amelyben egyre nyilvánvalóbb, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, de fogalmunk sincs arról, hogyan is fognak tovább menni. Erre sem Dahrendorf, sem az Oxford világtörténet a 20. században nem próbál meg válaszolni. A légvárak építése, a tenyérjóslás és a fantazmagóriák kergetése ugyanis már nem tartozik a történettudomány keretei közé.

Mindent egybevetve, a Napvilág Kiadó új kötete hasznos olvasmány mindazoknak, akik igyekeznek egy kicsit a közismert homlokzat mögé tekinteni, és a történelemtől nem tanulságos történeteket vagy identitásuk alátámasztását várják, hanem a múlt és a jelen folyamatait akarják megérteni. A Korona Kiadó egyetemi tankönyv jellegű, eseménytörténetileg részletesebb háromkötetes huszadik század történetével szemben ez a könyv sokkal inkább az összefüggésekre, a szemléletre összpontosít. Problémaközpontú megközelítésével jobban képes megfogni a huszadik század lényegét – ennél többet egy történelemkönyvnek nem is kell nyújtania.

 

Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal

 

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

Alekszandr Sztikalin, moszkvai történész nem ismeretlen a magyar történelem iránt érdeklődőszakemberek körében Magyarországon sem – sőt, az Eszmélet olvasói is találkozhattak nevével egy Lukáccsal foglalkozó dokumentum-közlés kapcsán, mindenekelőtt a most magyar nyelven megjelenő (V. Szereda közreműködésével készült) dokumentum-kötet következtében (noha nemcsak ezért), amely Lukács Györgynek a Ljubjankán eltöltött közel egy hónapos fogsága dokumentumait tartalmazza. Sztikalin azonban Lukács örökségével nem csak mint a magyar történelem iránt érdeklődő orosz történész foglalkozott, hanem nyilvánvalóan az oroszországi viszonyok is "megalapozták" a Lukács iránti érdeklődést. Gondoljuk csak meg, milyen kevés jó szót kapott Lukács a Szovjetunióban (majd Oroszországban)! Hevesi Mária érdeme volt, hogy a 70-es években óvatos megközelítéssel Lukácsot kiemelte a "gyanús", hogy ne mondjam, tilalmas szerzők sorából, ami nem jelentette azt, hogy művei megjelentek volna a Szovjetunióban, vagy hogy alapjában megváltozott volna vele kapcsolatosan a tudományos légkör. Sőt, Hevesivel szemben azok a szerzők erősödtek meg a 80-as években, akik Lukácsot egészében a marxizmuson kívül rekesztették.¹ A szovjet politikusok és szerzők többségének elutasítása mögött természetesen nem valami személyes ellenszenv vagy valami parciális kérdéskör húzódott meg. Lukács elutasítása abból a tényből fakadt, hogy a magyar filozófus gondolatrendszere a marxizmus-leninizmus hivatalos szovjet felfogásával szemben alternatív gondolatkörként jelent meg. A lukácsi alternatíva különösképpen 1956 után vált láthatóvá, noha (miként A. Sztikalin helyesen rámutat könyvében) ennek forrásai – eltekintve itt a szovjet idők korai korszakaitól, amelyekről jelen sorok szerzője is korábban megnyilatkozott – az 1945 utáni szituációra mennek vissza. Még a szovjet szerzőknél is keményebben bírálták Lukácsot a kelet-németek, főleg a Történelem és osztálytudat című munkáját.² Nem mintha a politikacsinálók Lukáccsal Magyarországon kesztyűs kézzel bántak volna, maga Lukács még a pártba való visszatérése-visszavétele után, 1968-ban is nagyon pesszimistán ítélte meg (nyilván a prágai bevonulás hatására is, de nemcsak azért) az autentikus marxizmus magyarországi pozícióit, amit a kitűnő Lukács-kutató, N. Tertulian tárt fel egy Lukács magánleveleit "a Lukács Archívum dossziéi alapján" vizsgáló tanulmányában. A román szerző Lukács Rigginsnek írott, 1968. szeptember 2-ai leveléből idézte fel ezt a nem éppen optimista, de tárgyszerű beállítódást.³

Hogy a rendszerváltást követő Oroszországban milyen "Lukács-kép" rajzolódik ki, abban Sztikalin könyvének lesz szava. Elöljáróban meg kell mondani, hogy a monográfia szerzője mint lelkiismeretes történész teljesen felkészült az óriási Lukács-irodalomból, sőt, "túlságosan" is az, amennyiben a számtalan hivatkozott mű ellenére vagy éppen azért, magáról a nemzetközi Lukács-irodalomról néhány ecsetvonás erejéig sem készített elméleti számvetést. Talán a filozófikusabb szerzőkre hagyja ezt a feladatot, s ez szíve joga. De a történeti munka kereteit tán szét is feszítette volna egy ilyen vázlat, maga a szerző érezte úgy, hogy korai még az irodalom összefoglaló bemutatása. Ám ennek ellenére kirajzolódik, hogy a Lukácshoz való viszony nagyon is irányzatosság kérdése – rendszerváltás ide vagy oda – mind a mai napig.

Sztikalin arra a következtetésre jutott, hogy korai volna még Lukácsot bezárni a történelem panoptikumába, ahogyan arra az államszocializmus bukása után oly sokan kísérletet tettek saját hazájában és messze azon túl is: "Annak a szellemi szférának a meghatározása – írja a szerző -, amelyet ez a nem-mindennapi filozófus a 20. század európai gondolkodásának történetében elfoglalt, mindinkább azon kutatók feladata lesz, akik távol állnak a köznapi politikától. Bizonyára korai lenne azonban ma még arról beszélni, hogy Lukács munkássága csupán filozófiatörténeti és irodalomtörténeti érdekességgel rendelkezik-e. Tanításának sorsa a jövőben elválaszthatatlan a marxizmus további sorsától, amely a 20. század utolsó évtizedeiben mély válságot élt át. Hogy vajon beköszönt-e a történelem vége a liberális értékrend teljes felülkerekedésével, amint azt az amerikai-japán politológus, F. Fukuyama állítja, vagy pedig az új világrend antinómiái megoldásának feladata ismét felveti a szocialista alternatíva kérdését, azt majd a 21. század megmutatja." (251-252.o.)

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az orosz olvasó először kap kézhez egy olyan Lukács-monográfiát, amely hozzáértően, tárgyszerűen, a szükséges empátiával és előítélet-mentesen bemutatja a filozófus életét és munkásságának alapvető tényeit, szakaszait, irányait. Az első olyan orosz nyelvű történeti összefoglalás ez, amely egy új generáció nézőpontjából készült; nem az ideológiai harci frontok ízlését és elvárásait reflektálja, hanem a kellő távolságtartás és ugyanakkor az említett beleélés szerves egységét igyekszik létrehozni.

Mindenekelőtt fontos és tanulságos, hogy a lukácsi életmű történeti korszakok és problémák részeként és kifejeződéseként tárul fel a könyv lapjain. Nem a ma divatos elvont morális céltételezések és absztrakt normatív ítéletek gyűjteménye a könyv, hanem inkább azt domborítja ki a szerző, hogy miképpen bontakozik ki Lukács egy-egy fejlődési szakasza a korszak történeti feltételeiből.

Nagyon szépen mutatja meg például, hogy Lukács együttműködése Lifsiccel, a korszak vezető szovjet esztétájával, irodalomteoretikusával a 30-as évek Moszkvájában milyen mértékig segített "túlélni" egy kifinomult elméleti gondolkodásnak a marxizmuson belül, ami a marxizmus korabeli történetében ritka értéknek számított. Honnan és hogyan emelkedett fel ez a hagyomány a századelő közép-európai gondolkodásában és került be a "szovjet marxizmus" történetébe, valóban újragondolandó kérdés azon fejlemények után, amelyek a marxizmust államideológiából ismét a rendszerellenes gondolkodásmód és mozgalmi csírák szellemi eszközévé transzformálták, "értékelték le" vagy "fel", ez nézőpont kérdése. Sztikalin könyve e fordulatos történetet követi nyomon és sokféle adalékkal szolgál egy még a jövőben kiizzadandó válaszhoz. Mindenesetre annyi egyértelműnek látszik, hogy a marxizmushoz vezető utak a 20. században nemcsak nagyon sokfélék voltak, hanem sok esetben nagyon tartós válasznak bizonyultak.

Lukács 1918-19-es fordulata sem csupán egyéni útválasztás, hanem nagyon is meghatározott és tudatos döntés volt milliók részéről. Fontos ezt hangsúlyozni, mert életidegenek az olyan megközelítések, amelyek Lukács kommunista fordulatát "agyonpszichologizálják". A történeti kiindulópontnak figyelembe kellene venni, hogy a régi liberális világrend egy szörnyűséges "demokratikus világháborúval" (a "renegát" Furet) elzárta a liberális tájékozódás felé vezető utakat. A háború egész története ugyanis világossá tette, hogy maga a (világ)rend felelős a háborúért, amely nagyon is prózai dolgokért (piac, pénz, profit, hatalmi érdekek stb.) folyt. Ha innen nézzük a dolgot, nincsen semmi különös Lukács fordulatában, hiszen Marxtól Dosztojevszkijen át akár Tolsztojig vagy Leninig igen széles szellemi skálán találkozhatott Lukács az antikapitalista kihívás kérdéseivel még jóval fordulata előtt, noha korai munkásságában látszólag semmi nem utalt arra, hogy Webertől Marxhoz vezetne az útja. Lukács "rendszerváltása" ugyanakkor nem tipikus, amennyiben nem bankelnökök családtagjai szoktak a forradalom vezető ideológusaivá válni, noha e megállapítást illetően Marx és Engels, sőt, a nemesi címmel rendelkező Lenin esete is óvatosságra inthet bennünket.

1919-ben Lukács munkássága kikerült – végérvényesen – a politikailag légüres térből. (S bár a "hatalom emberéből" hamarosan üldözötté vált Magyarországon – ha elfogják, valószínűleg kivégzik -, Lukács "nagy kalandja" a szocializmussal tulajdonképpen még csak ekkor kezdődött.)

Érdekesebb kérdés, hogy Lukács kommunista "választása" milyen hihetetlenül stabilnak és megmásíthatatlannak bizonyult. Ennek magyarázata talán nagyobb súlyú problémákat vet fel, mint 1918-19-es fordulatának végbevitele, akár szellemi-filozófiai, akár politikai-szervezeti értelemben. A szerző nagyon pontosan érzékeli,

 hogy Lukács számára sem a családi-személyes háttér, sem a mindennapi élet tényei nem jelentettek olyan mély gyökereket, amelyekkel "kiirthatatlanul" a régi világba kapaszkodhatott volna. Az új világ ígérete, a forradalom vágta át a gordiuszi csomót. Merre mehetett volna Lukács a fehérterror korszakában? Az osztrák-német valóság a húszas években inkább kiábrándította, mint felvillanyozta volna, a Történelem és osztálytudatot ért támadások a Szovjetunióban (1922-24) egyfelől Lukács egyetemes "jelentőségét" és "messianisztikus korszakának" végét jelezték, másfelől egy új korszak közeledtét a Szovjetunióban, amelynek távolról sem látta előre az összes mozgatóját.

Sztikalin könyve hangsúlyozottan nem filozófiai vagy filozófiatörténeti munka, mégis jól érzékeli, hogy a szellemi-filozófiai gondolkodás és a politikai döntések nem azonos logika mentén haladnak; a politikai döntésekben olyasfajta emóciók és lelki tényezők is szerepet játszanak, amelyek nem vagy csak korlátozottan jelennek meg a filozófiai "megokolásban". Már a maga korában is "mindenki" meglepődött Lukács kommunista fordulatán, de volt-e Lukácsnak olyan "fordulata", jelentős politikai hatású döntése, amely nem keltett meglepetést, sőt, megütközést harcostársai vagy ellenfelei körében? – a kérdést, lám, így is fel lehet tenni.

Gondoljunk a "szocializmus egy országban" sztálini tézisének védelmére, vagy Lukács "népfrontos" előtörténetére, a Blum tézisekre, a Lifsiccel való együttműködésére a Lityeraturnij krityik-ben, a háború utáni pártvitáira, 1956-os szerepvállalására, majd kommunista ellenzéki, kommunista másként gondolkodói teljesítményére vagy éppenséggel az 1968-as Lukácsra. Ilyen értelemben Lukács maga volt a történelem egy kis inkarnációja szinte minden időben. Nem tűri a sematikus elemzéseket… A szerző maga is megjegyzi, hogy sokan nem követték még a kommunisták közül sem azt az utat, amelyen Lukács a maga módján "végigment", valahogyan irtózott attól a jelenségtől, amit renegátságnak neveznek. Végül is útjáról sem a sztálinizmus, sem a kádárizmus nem tudta letéríteni, mindenfajta cikk-cakkok ellenére sem.

Amit Alekszandr Sztikalin sem mutat meg elegendő átütőerővel, hogy Lukács és Lifsic miképpen jutottak el módszertanilag a sztálini rezsim bírálatáig még a "sztálini burokban". A Lifsic hagyatékával foglalkozó orosz marxista teoretikus, V. Arszlanov⁴ sokat tett ezen elmélettörténeti kérdés megválaszolásáért, elutasítva az olyan, a mai Magyarországon is népszerű, ámbár primitív magyarázatokat, amelyek a sztálini rendszeren belül létezett minden szellemi-politikai irányzatot nagy homogén irányzattá gyúrnak össze. Az ilyen eljárás politikai funkcióit aligha kell ezen a fórumon ecsetelnem. Sztikalin könyve azért is fontos, mert minden ilyen homogenizálással szemben érveket ad, amennyiben mindig ábrázolja az adott periódus belső politikai lehetőségeit, a gondolkodás objektív határait. Érdekes, hogy Lukács egész politikai pályáját az intellektuális és személyes bátorság jellemzi, kompromisszumai, "önkritikái" az intellektuális fennmaradás érdekeit szolgálták, sohasem követett el olyan önfeladást, amely morálisan ellehetetlenítette volna. A könyv két ilyen fontos ügyet is bemutat, amelyek tükrében erről meggyőződhetünk. Az egyik példa a Ljubljankán eltöltött közel egy hónap, amely a jegyzőkönyvek tükrében korrekt személyes magatartásról árulkodik, a másik pedig a pártba való visszalépése 1967-ben, ami nem ásta alá politikai nézeteinek és elméleti pozícióinak képviseletét.

Gyakran felteszik a kérdést: sztálinista volt-e Lukács? Helyesen, történetileg így kellene feltenni: lehetett-e egy kommunista, marxista teoretikus a Szovjetunióban a 30-as években nem sztálinista? Onnan nézve a dolgot – és ez egyáltalán nem kíván apologetikus magyarázat lenni, s Sztikalin sem ad ehhez alapot – "kétfrontosnak" tűnik a dolog. Vagyis, a Szovjetunió a 30-as években a felemelkedő náci Németországgal szemben olyan bástyának tűnt, amelynek minden releváns bírálata ellenségesnek látszott. A "vagy – vagy" helyzete természetesen meghatározta Lukács elméleti pozícióját is, noha sosem vont le olyan következtetést, amely a sztálini terrort igazolta volna. És ez nem semmiség egy olyan korszakban, amelyben ezer számra pusztultak el kommunista értelmiségiek – még Sztálin környezetéből is, hogy most ne említsük a Szovjetunióba érkezett külföldi emigráns kommunisták ismert sorsát. A történelem egyébként gyakran állít az ember elé ilyen "két frontos" szituációt, amely elől Lukács mindig igyekezett kitérni a tertium datur (harmadik lehetőség) mindenkori elméleti-politikai felvetésével, amely a történelem "alternatív" jellegének felismeréséből eredt. Elegendő itt arra utalni, hogy ez a probléma még Bulgakov előtt is felmerült, aki Szovjet-Oroszországban maradt a polgárháború idején is, és orvos hőse, Jasvin a petljurista pogromok és rémtettek hatására, a bolsevikokat várva lelövi a tömeggyilkos fehér ezredest.⁵

A kötet elgondolkodtatja az embert Lukács politikai pályájának "értelme", történelmi jelentősége felől. Nem akarom ennek kapcsán azt állítani, hogy mondjuk a 19-es komisszárnak nem volt lényeges szerepe Lukács saját életén belül, mégis mint a forradalmi mozgalom teoretikusa, a 20. századi marxizmus nagy gondolkodója írta be nevét a történelembe. A szerző véleményével osztozva én sem mernék végleges ítéletet mondani történelmi jelentőségéről, de van egy megérzésem: ami bizonyosan fennmarad Lukács politikai filozófiájából, az – paradoxnak tűnhet – a szocializmus elméleti problémáira vonatkozó intellektuális hagyatéka. (Természetesen Lukács politikai filozófiájára vonatkozó megjegyzés ez, hiszen Ontológiája és Esztétikája nyilvánvalóan már beépült az egyetemes filozófiatörténet kincsestárába.) Hogy érzékeltessem a dolgot: arra a vitára gondolok, amely már halála után bontakozott csak ki igazán a szocializmus perspektíváiról Berlintől Budapestig, Párizstól Londonig. Mi mással lehetne a vita lényegét összefoglalni, ha nem Lukácsnak a Demokratizálás jelene és jövője című művében (is) kifejtett tertium datur elméletével, amely a sztálini eredetű államszocializmus és a polgári demokrácia között jelölte ki az állami tulajdon társadalmasításának és a politikai hatalom társadalmasításának "harmadik útját". A New Left-től Rudolph Bahroig, Bence-Kistől Kuronig, a francia önigazgatóktól a magyar és orosz "önigazgatókig" mind olyan elméleti (és politikai) leágazás, ami azt mondatja velünk, hogy mindnyájan Lukács köpönyegéből bújtak, bújtunk elő. Különösen ma látszik ez jól, amikor a szocialista baloldal szénája világméretekben rosszul áll… Lukács híveinek és értelmezőinek többsége – ahogy az lenni szokott – megtért az új hatalom lágy ölére, és az emberi jogok liberális ideológusaként a náci beszéd szabadságáról elmélkedik, miközben lejátszódott az elmúlt évszázad talán legnagyobb szociális hanyatlása Lukács "hazáiban" – Budapesttől Moszkváig.

Alekszandr Sztikalin nagy érdeme, hogy a lukácsi életút tanulságai az orosz olvasók elé kerülhetnek egy kedvezőtlen feltételrendszerben, amikor maga az Olvasás társadalmi szokásból ismét egy nagyon szűk réteg privilégiumává válik.

 

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

 

 

Jegyzetek

 

1 Borisz Besszonov például így írt: "A marxista-leninista tanítás burzsoárevizionista ‘kritikájának' egyik fő vonulata a marxizmus ellen irányuló megalapozatlan vádaskodás: az ‘autentikus' Marx humanista tradícióinak ‘elárulása', a pozitivizmus, a ‘túlzásba vitt' szcientizmus…" Ezzel kezdi a szerző a Lukács utáni és "lukácsi eredetű" "burzsoá elhajlás" leleplezését Sartre-on és Adornón át Marcuséig. In: "Szubjektivno-idealiszticseszka vmeszto materialiszticseszka dialektika". Novo Vreme, 1982. 3. sz.

2 Példaképpen l. G. Irlitz ilyen témájú írását, amely az "újmarxista" megközelítések bírálata céljából keletkezett: "Az a mód, ahogyan Lukács a Történelem és osztálytudat (1923) című művében és Korsch a Marxizmus és filozófia (1923) című munkájában Marx nézeteit magyarázta, a marxizmus filozófiája sok burzsoá magyarázatának kiindulópontjává vált. Marx filozófiai öröksége ‘hiteles', ‘humanista' stb. tolmácsolásának hívei is ezekre a munkákra támaszkodnak." Informácionnij bjulletyeny problemnoj komisszii predsztavityelej. Akagyemii nauk szocialisztyicseszkih sztran. Prága, 1979. 2. sz. A Lukács-recepció történetéhez Mesterházi Miklóssal egy kismonográfiával és egy terjedelmesebb szöveggyűjteménnyel járultunk hozzá még a 80-as évek első felében.

3 "A budapesti egyetemen – írta Lukács – a dolgok nagyon rosszul állnak az igazi marxizmus tanítását illetően. A jelenlegi helyzetben belátható időn belül semmiféle radikális változásra nem lehet számítani." Vö. N. Tertulian: "Note sull'ultimo Lukács (leggendoi la sua corrispodencia". Critica Marxista (Róma), 1979. 5. sz.

4 V. Arszlanov 1992-ben Magyarországon is fellépett egy konferencián, éppen abban a kérdésben foglalva állást, hogy a sztálini fordulat sem tudta kisöpörni mindazt, ami az orosz forradalom által felszabadított társadalmi energiák közösségiségében gyökeredzett. Lukács és Lifsic a 30-as években a francia forradalom mögé "rejtőzve" vizsgálták a sztálini fordulat kapcsán Thermidor kérdését olyképpen, hogy thermidor a forradalom számos döntő elemének továbbélését tette lehetővé – ugyanakkor eltiporva annak számos eredeti közösségi törekvését, radikális baloldali céljait. Vö. V. Arszlanov: "Az októberi forradalom önreflexiója". In. 1917 – Az orosz forradalom. Szovjet Füzetek VIII. 46-56.o.

5 Vö. Mihail Bulgakov: "Én öltem". Ezredvég, 2002. 11. sz. 35-42.o.

Hankiss Elemér: Idegen világban? Bp., Helikon, 2002.; Lengyel László: A távol közelében. Bp., Helikon, 2002. (A két kötet közös címe: Kétszög).

A rendszerkritikai gondolkodás számára nem mellékes az újkapitalista korszak magyarországi öntudata. Főként a liberális mainstream… Az itt recenzálandó művek jó apropót kínálnak ahhoz, és egyúttal kitűnő források is, hogy felvessünk néhány olyan kérdést, amelyek a rendszerváltó értelmiség politikai és erkölcsi fiziognómiáját érintik. Mert ne feledjük, Magyarországon egyfajta harc folyik a rendszerváltás értelmezéséért (is).

Hankiss Elemér és Lengyel László egymásba fonódó, egymással készített interjúkötete¹ "korlélektani" szempontból figyelemre méltó alkotások. A magyar rendszerváltó értelmiség egyfajta önképe rajzolódik ki, koncentráltan válik megragadhatóvá e társadalmi réteg erkölcsi tudata, jobban megértjük cselekedeteinek ideológiai mozgatóit, legitimációs normatíváit, önigazoló eszméit.

 

 

Hankiss és a történelem

 

Természetesen mind Hankiss Elemér, mind Lengyel László, ahogyan illik, csak azt vállalják a rendszerváltásból, ami annak "rossz" oldalaitól elkülöníthető, pontosabban, ami elkülöníthetőnek látszik. De vajon az a jó, amire lépten-nyomon hivatkoznak, izolálható-e attól a sok rossztól, aminek a létezését tulajdonképpen ők sem tagadják, hiszen hogyan is tagadhatnák? Ám nem igazán fordul meg a fejükben, hogy "minden rossz" végső forrása – amit életük döntő teljesítményének tekintenek – a kapitalizmus, a monopolisztikus piacgazdaság bevezetése, amit ők valamely okból szabad piacgazdaságnak neveznek. Bár a szerzők néha elcsodálkoznak azon, hogy Kelet-Európában a kapitalizmus kelet-európai módon működik, más oldalakon viszont mintha az egész problémát az államszocializmus történetének tekintenék, elaltatva így mind intellektuális éberségüket, mind lelkiismeretüket. Hankiss Elemér egy helyütt egyenesen úgy fogalmaz – a maga kedves, derűs és naiv módján -, hogy ha 1945-ben Magyarország nem tér le a nyugat-európai útról, akkor ma nálunk is egy berendezkedett "normális", feltehetően multikulturális kapitalizmus működne, mint mondjuk Ausztriában vagy Németországban. Miközben Hankiss Elemér eljátszik ezzel a gondolattal, egyáltalán nem jut eszébe, hogy a Horthy-rendszer keresztény-nemzeti kurzusa is európai volt; s bizony ő, a humanista polgári értelmiségi tudja legjobban, hogy onnan bizony nagyon el kellett fordulni… És vajon kit hibáztassunk azért, hogy Magyarország ezt a fordulatot nem tudta végrehajtani a Vörös Hadsereg nélkül, s hogy Európa oly hosszú időn keresztül foglalkozott Hitler megbékítésével, és hogy a horthysta elit bűnös módon megtámadta a Szovjetuniót, sőt, még a holokausztot is lemenedzselte…? (Persze a felelősség megoszlik az egyes csoportok és egyének között, senki sem gondolhatja, hogy Kállay azonos volna mondjuk Sztójay Dömével…)

Ha historizálni akarjuk a magunk "nyugat-európaiságát" vissza Mátyásig, vagy a véres kezű Szent Istvánig, vagy előre a törökökig és a Habsburgokig, persze megtehetjük, jóllehet nehéz volna mindezt a történettudomány legkorszerűbb vizsgálataival alátámasztani. Magyarország a kelet-európai, azon belül a közép-kelet-európai régióhoz tartozott és tartozik ma is. Hankiss elképzelése nem következik sem Bibó István, sem Szűcs Jenő, sem Pach Zsigmond Pál, sem Niederhauser Emil, sem Ránki vagy Berend Kelet-Európa-koncepciójából és kutatásaiból, és nem ismerek egyetlen komoly tudományos munkát 1945 óta, amely ezt az álláspontot alátámasztaná. Ebben az értelemben Magyarország nem visszatér Európába… Valamilyen módon csatlakozik. Fontosabbnak tűnik, hogy nálunk az újabb időkben a leghatásosabb és legsúlyosabb európai lenyomatot a náci Németország katonáinak csizmái jelentették a holokauszttal meg az egész magyar zsidótörvényes antiszemita hagyománnyal. Nekünk a XX. században ez az Európa jutott, meg Trianon a maga fehérterrorista következményeivel. Itt még a fajvédőként indult antifasiszta Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékét is, úgy tűnik, igazából csak a kommunisták őrizték meg. (A karácsonykor agyonlőtt Bajcsyról évek óta nem emlékeznek meg sem karácsonykor, sem más alkalomból a rendszert váltott Magyarország "demokratikus" médiahősei, miközben még a társadalmi méretű elbutulásra (a szappanoperák és valóság-show-k uralma stb.)² is találnak nap mint nap mentegető érveket.

Hankiss Elemér említett történelmi hipotézise kapcsán az unalomig ismételt kedvenc tézisem jut eszembe, hogy miért is alakult volna ki polgári demokrácia ott, ahol nem létezett demokratikus polgárság, legfeljebb mutatóban. (Antall körül alighanem Hankiss volt az egyetlen valóban humanista és demokratikus polgár, akit nagyon nem szerettek a Horthyt újratemető "polgárok".) Az már az 1947-ben a hidegháború feltételrendszerében – minden más reális nemzetközi alternatíva hiányában – kibontakozó szovjet típusú rendszerváltás következménye volt, hogy a demokratikus polgárság kis csoportja is a perifériára került, marginalizálódott, sokukat ki is telepítették, megalázták. De hát maga Hankiss jegyzi meg a Rákosi-diktatúra idején elszenvedett sérelmek kapcsán, hogy bármennyi megaláztatás is érte családját 45 után, később maga is felismerte, hogy "minden pusztítás és rettenet ellenére volt valami torz történelmi igazságszolgáltatás abban, ami történt. Megnyílt a lehetőség egy nagy társadalmi átrendeződésre, az addig nyomorúságban élők egy részének felemelkedésére, ami aztán 1965 után vált reális lehetőséggé." (50.o.)

Hankiss Elemér, aki mindvégig kritikus maradt a Horthy-rendszerrel szemben, nem tagadja, szép gyermekkora volt: szerető polgári családban nőtt fel, és 1945, majd 1947-48, nem szólva 56 utáni bebörtönzéséről, egy idegen világot termett számára: "tizenöt éves korom óta úgy éreztem, érzem, hogy idegen világban élek". (49. o.)

Más kérdés, hogy Hankiss kevesebb megértést tanúsít – noha abszolút lojális ember, és törekszik, mint minden jó szociológus, a társadalmi empátiára – azoknak az embereknek a társadalmi igényei iránt, akiknek a Kádár-rendszerben volt szép gyermekkoruk. Pedig lehettek néhány millióan. Gátlástalanul megjegyzem, hogy a Kádár-rendszer védelmezőinek kezéhez megközelítőleg sem tapadt annyi vér, mint a holokauszttal is terhelt Horthy-rendszer kiszolgálóinak kezéhez, noha tudjuk, hogy jó párszáz embert kivégeztek 56 után.

 

 

Az ideológus Hankiss: Kádár-rendszer és kultúra

 

Ha Hankiss személyes életpályáját tekintjük, szembeötlő, hogy a Kádár-rendszerbe úgy integrálódott, hogy közben mindvégig fenntartotta belső emigrációját, noha, mint maga mondja: "A 60-as évek közepétől kezdve utazhattam, bármikor kint maradhattam volna…" (52.o.) Hankiss Elemér szellemi szabadságharca az államszocializmus ellen nem dicsekvés, hanem tény. ő volt az, aki először mondta ki a televízióban a 80-as évek végén, talán Aczél Györgyöt is megelőzve, hogy a kultúra is közönséges árucikk, s ha a lakosság jelentős része ragaszkodik a giccshez, akkor senkinek nincsen joga ezt elvenni tőle, meg egyébként is döntsön a szabadpiac. Más kérdés, hogy e téren már nem gyakorol – az egyébként önkorrekcióra nagyon is hajlamos és hajlandó Hankiss – önkritikát, noha a "szabadpiaci" rendszer kulturális következményeit maga is látja. De Hankiss e téren is hű maradt önmagához, 2003-ban a Big Brother "valóságshow" szalonképessé tételének legszínvonalasabb ideológusaként tűnt fel. Természetesen, ismétlem, Hankiss Elemér nem kritikátlan a fennálló világállapotokkal szemben, nem a Magyar Narancs színvonalán érvel (ahol a globalizációt bíráló mozgalmaktól ijedten hőkölnek vissza, mintha az IMF-s tanítóbácsi szeme állandóan rájuk szegeződne) a neoliberális világrend fenntartása érdekében, de nem jut el Spiró György bátrabb kritikai tételéig: "Féltem ezt az országot, az országomat attól – írja Spiró 2002 karácsonyán -, hogy a világkapitalizmus diktátumának engedve a lumpen-proletárdiktatúrát, amely az összes médiumból agresszíven támad, hagyja magán végképp elhatalmasodni." (Spiró Gy.: A szellem. Népszabadság, 2002. dec. 24. 24. o.) Spiró még azt is észrevette, hogy Kelet-Európában, a Szovjetuniót is beleértve, az államszocialista rendszerben olyan, már ma is látható, klasszikus irodalom jött létre (szemben a "kulturális iparosítás" propagandisztikus termékeivel), amelyet az új "demokratikus" kapitalista rendszer kisöpör, mintha sose létezett volna. Az író még azt az "immaginárius közeget" is észre veszi (pedig ma nem szokás), "amelyből az emberség maradéka nem veszett ki még, és ez a közeg ezt a tudást értékelni, élvezni és megtartani is képes" volt. A szociológus Hankiss – lehet, hogy igazságtalan vagyok, de – mintha ezt a nagyon fontos problémát az új rendszer működésében nem értékelné igazán mélyen, mintha nem érzékelné, hogy a mai szisztémában "az emberségnek ezt a maradékát" támadta meg a "szabadpiaci" – értsd, Soros György kifejezésével, "rablókapitalista rendszer".

Hankiss Elemér személyes történetei közül az Antall Józsefhez fűződő kapcsolata nagyon is elgondolkodtató, bár a könyvnek ez a síkja csak a rendszerváltást illetően tájékozottabb olvasók figyelmét fogja lekötni. Egy interjúkötet kapcsán nem lenne szerencsés kitérni Hankiss tudományos teljesítményére, hiszen nem tudományos igénnyel készült ez a kötet, meg különben is, ítéljék meg azt a szakemberek. Itt Hankiss Elemér, az ideológus érdekes számunkra, aki vállalta a szabad piac magyarországi propagandáját, igen színvonalasan. Ideológusi szerepével kapcsolatban annyit azért még megjegyzek, hogy a marxizmust túlságosan sommásan intézi el, és túlságosan prezentista alapon. Hiszen annyit mondani a marxizmusról, hogy "unalmas" vagy "sivár", nem kellően gazdag érvelés, miként problematikus mindent egy "marxista-leninista" (netán sztálinista) hordóba belegyömöszölni. Mert így a harmadrendű ideológusok egy sorba kerülnek Révaival és Lukáccsal, Tőkeivel és Rozsnyaival, Hermann-nal és Almásival, Szigetivel és Hellerrel, Bencével és Márkussal, Kissel és Papp Zsolttal (akivel egyébként oly behatóan, külön fejezetben foglalkozik Lengyel László).

Rendszerváltás ide vagy oda, szembe kellett volna, szembe kellene már végre nézni az államszocializmus korszakában létrejött meglepően gazdag kulturális örökséggel, amelynek legszínvonalasabb és legmaradandóbb elemei, tendenciái a rendszerrel, a hatalommal szemben jöttek létre, de egy magasabb rendű, humánus közösségi értékrend vonzásában. Értem, nehéz feladat ez ma, hiszen a végbement rendszerváltás nem igazolható a két könyvben említett jelentős írók, költők, történészek, filozófusok legtöbbjének "üzenetével". Vajon Nagy László és Illyés Gyula, Pilinszky és Kertész Ákos, Kardos G. György vagy Déry Tibor, vagy talán az említett filozófusok munkásságából ez a rémséges kulturális és szociális hanyatlás következett volna? Hiába, Hankiss és Lengyel a tanúink arra, hogy ma sem könnyű az uralkodó eszméket megfogalmazni…

Nem volna nehéz feladat az új rendszert diszkreditáló tények sokaságát felvázolni (amit másutt és ugyancsak sokszor már megtettem, s az olvasó szerencséjére most ettől eltekinteni szándékozom), így a két kötet szerzőjének, főleg Lengyel Lászlónak nincsen könnyű dolga, amikor saját gyermekeként bemutatja a rendszerváltást. Egyfelől úgy mutatják be a rendszerváltást, mint életük "fő művét" vagy/és mint "európai hazatalálást", másfelől valahogyan el kell fedniük a torzszülemény jellegzetes vonásait. Mentségükre legyen mondva, el is hiszik ezen eseménysor nagyszerűségét, s ez az őszinte odaadás szimpatikus mindkét szerzőben: ha a torzszülöttet rendesen felöltöztetik, már nem is néz ki torzszülöttnek…

 

 

Két karrier – kétféle polgár

 

Lengyel László a gondolat olyan szárnyalását nem engedi, nem engedheti meg magának, mint Hankiss Elemér, mert ő mint a Pénzügykutató igazgatója mégiscsak közel áll(t) a közgazdasági-pénzügyi világhoz. Így kapcsolatai kevésbé teszik fogékonnyá olyan szabad asszociációk iránt, mint Hankiss Elemért, aki az irodalom, az esztétika, a szociológia és a filozófia számos tárgykörében rendelkezik kifinomult ismeretekkel. Lengyel viszont kiváló publicista, s mint ilyen, minden idegszálával politizál, harcol, taktikázik, tanácsokat ad és értékel, ítélkezik, végső szentenciákat mond, nem zavarja e tevékenységében sem előítélet, sem szaktudomány. Szóval, totális menedzser, bonyolult munka az övé is.

Hankiss általános beállítódása tűnik élmények tekintetében megalapozottabbnak, hiszen családját és őt magát az államszocialista rendszer diktatórikus szakasza (1948-1962) kivetette magából, az 1956 utáni börtön pedig érthető módon egész történelemszemléletét meghatározó tény: a Kádár-rendszer gyilkos és sötét, ostoba és embertelen, kizsákmányoló és manipulatív stb., amelyben mégis lehetett karriert csinálni. Még párttagság sem kellett feltétlenül hozzá. Lengyel más karakter, ő cinikusabb, és ebben következetes. Hankissal ellentétben még csak fel sem teszi a kérdést: hogyan volt lehetséges, hogy cenzúra és üldözés, lehallgatás és III/3-as jelentések ellenére sokszínű kulturális és szellemi teljesítményt produkált. Egyáltalán nem kivételes életút, de Lengyel pályáját nehezebb megmagyarázni, mint Hankissét.

Mert hogyan volt lehetséges, hogy Lengyelt üldözték (ha üldözték?), mégis akadálytalanul futott a szekere, menedzseri és ideológusi tehetsége hamar megmutatkozott, akárcsak Surányié vagy Bokrosé. (Ki ne emlékezne ez utóbbiak marxista pénzelméleti alapvetéseire.) Jött a Valóság mint az intellektuális "befutás" előfeltétele, jöttek az első sikerek és állásajánlatok. Párttagság és karrier. Lengyel, szintén polgári értelmiségi – noha más kultúrájú és tradíciójú – családból (Benedek Elek a dédnagypapa) jött, mint Hankiss, s ahogyan írja, apja elleni kulturális és morális lázadás eredményeként tért meg a kommunista párthoz, hogy majd húsz évvel későbbi antikommunista lázadásának eredményeként jusson el az új, többpártrendszeres hatalom önkéntes szolgálatához. E szolgálatnak nem mond ellent, hogy jól időzített politikai kritikái mindig ugyanannak a meghatározott körnek fejezték ki az életérzését, beállítódását, nyersen fogalmazva: érdekeit, amelyeket nála senki nem tud szellemesebben megjeleníteni. Lengyel végül is visszatért polgári gyökereihez, feltámadt benne a polgári osztályöntudat. Nem véletlen, hogy Kádár János inspirációjára zárták ki a pártból a rendszer végóráiban.

 

 

Lengyel fordulatai

 

Ám a két évtized, amely Lengyel kommunista és antikommunista lázadása között eltelt, valóban nem tanulság nélküli. Gondoljuk meg: 1968 demokratikus ellenkultúrájától, kommunaábrándjaitól a szabad piac "romantikus" világáig nem lehetett egyszerű az út. Lengyel László útválasztásai is ezt tükrözik. Önélet-ábrázolása szerint hamar feladta dogmatikus elkötelezettségét, és áttért a "rugalmas" araszolás taktikájára, ami a dolgok állandó újragondolásában, újrafogalmazásában, utólagos racionalizálásában öltött testet. Egy Csillag Istvánnal folytatott vitájában Lengyel saját intellektusát (persze a rugalmasság tekintetében) Lukácséhoz hasonlította, aki állítólag Benedek Marcell ama megjegyzésére, hogy "Te Gyuri, az elmúlt héten pontosan az ellenkezőjével érveltél!", Lukács úgy reagált, hogy "Régi gondolataimat barátaimra hagyom." (158. o.). Ugyanakkor Lukács rugalmasságát Lengyeléhez hasonlítani elrugaszkodás lenne a realitástól, ha arra gondolunk, hogy Lukács minden belső átalakulása ellenére is 1919-től 1971-ben bekövetkezett haláláig, több mint ötven esztendőn át – bonyolult fordulatokat is téve – kitartott a marxizmus, az antikapitalista-szocialista választása mellett. Lukács ugyanis a "késői" Lengyellel ellentétben a világháborúkat, az amerikaiak vietnami (ötmillió emberéletet követelő) kalandját a "szabad piacgazdaság" rendszerével, a tőkerendszerrel hozta összefüggésbe, ami a polgári alternatívával kapcsolatban élete vége felé is nagyon óvatossá tette – hogy eufemisztikusan fogalmazzak.

Lengyel azonban, mint "ellenzéki" kortársainak többsége (köztük nem egy személyes barátom is), sokáig hagyta, hogy a hatalom "megnyerje" őt. Eredendően Lengyelt és barátait sem a polgári-kapitalista restauráció igénye vezette. A 80-as évek közepéig a társadalmi tulajdon valamely "államtalan" formájában gondolkodtak. S a polgári-kapitalista fordulatot – ha jól értem álláspontját – a lengyelországi események, a Szolidaritás felemelkedése okozta. Én ezt vitatom ugyan, hiszen a Szolidaritásban éveken át, mondjuk 1984-ig a munkástulajdon, a munkásönigazgatás hívei képezték a meghatározó tendenciát Walesával egyetemben. Szerintem a fordulat a peresztrojkával érkezett el, illetve azzal az amerikai döntéssel, hogy a Szolidaritás demokratikus magját a kereszténydemokráciában kell "megtalálni" és támogatni.

Tehát az eredeti Szolidaritás bukása a fordulópont, amely a peresztrojka kezdetével esett egybe. Nem véletlen, hogy Bauer Tamás, Lengyel László vagy éppen Soós Károly Attila a Mozgó Világban és másutt is a csoporttulajdon, a munkástulajdon különböző formáiról értekeztek még 1984-ben, sőt, 1985-ben is. Az ellenzék szocialista korszaka tehát ekkoriban ért véget, ami megmutatkozott a demokratikus ellenzék belső átstrukturálódásában is. Ennek nem mond ellent, hogy az átállás kezdete Magyarországnak a Nemzetközi Valutaalapba való belépésétől (1982) datálható.

 

 

És akik nem akartak átállni…

 

A baloldali szocialista ellenzéki Szalai Pál vagy a néhány éve elhunyt Mikes Tamás a magántulajdon restaurációjára épülő gondolatokkal már nem tudott mit kezdeni. Lengyelék értelmezésében azonban ekkor már csak egyetlen alternatíva létezett: a polgári reformerek és az elbutult konzervatív kommunisták koncepciói. (Hiába: "Aki nincs velünk, az ellenünk.")

A be nem sorolható irányzatokat, amelyek mind az államszocializmust, mind az újkapitalizmust opponálták, s amelyekből az Eszmélet című folyóirat is kikelt, a realitásoktól elszakadt utópisták marginális csoportosulásaként értelmezik. Szóval nem értettük az idők szavát… A valóságban persze értettük, de nem akartuk elfogadni, alapjában morális és világnézeti okokból kifolyólag. Hankiss pedig 56-ban éppenséggel, ahogyan írja, egy Eszmélet című lapot osztogatott az utcán, amiről nem tudni, hogy azonos volt-e a Mészáros István által kiadni szándékozott Eszmélettel vagy sem, de annyi bizonyos, hogy József Attila valamilyen értelemben iránytű maradt Hankiss számára. Hogy milyen értelemben, azt nem értem pontosan, mivel a nagy költő, mint közismert – Hankiss Elemérrel és Lengyel Lászlóval diametrális ellentétben – a tőke kibékíthetetlen ellensége volt.

A későbbi MDF- és SZDSZ-formációk az alapkérdésben, a magántulajdon visszaállításában – fokozatosan – jutottak el a közös álláspontig. Nem is volt ez egyszerű dolog. Hiszen Hankiss és Lengyel beállításával ellentétben a rendszerváltás alapkérdése nem az intézményi átalakulás volt³ ; végül is a többpártrendszer bevezetésének elkerülhetetlenségét 1988 májusától 1989 őszéig több fordulóban a Grósz Károly vezette Központi Bizottság is elismerte. A "nemzet asztala" körül persze nem angyalok ültek, hiszen az első perctől az utolsóig a háttérben a csúnya anyagiakról volt szó… Pontosabban arról, hogy mely csoportok fogják "zsebre tenni" az állami tulajdont… Erre azért ma még sokan emlékeznek, noha hőseink, főképpen Lengyel gondolkodásában mintha háttérbe szorult volna ez az összefüggés. Hankiss, aki a magyar társadalom alapvető érzületeivel jobban tisztában van, meg is jegyzi valahol (amit én 1989 óta hangoztatok, hiába, nagy szellemek ha találkoznak…), hogy a privatizációnak nem volt és nincsen társadalmi legitimációja ma sem, sőt, maga a rendszerváltozás politikai síkon is komoly ellenállásba ütközik a mai napig széles társadalmi csoportok gondolkodásában. Ugyanis nem erről volt szó a felszínen, hanem civil szervezetekről meg a társadalmi öntevékenységről meg egyebekről, amiből nem lett persze semmi, még a kultúrházak meg a futballpályák jórészét is privatizálták. A civilek meg jó, ha kegyelemkenyéren vegetáltak vagy össze tudtak jönni magánlakásokban. Miközben a pártelitek óriási pénzeket tettek el, hatalmas székházakkal.

 

 

Erkölcs és politika

 

A magyar elit politikatörténete iránt érdeklődők, főleg, akik kedvelik a politikai intimitásokat, nyilván érdeklődéssel fogják olvasni Lengyel sorait, amelyek az ellenzék különböző csoportosulásainak formálódásával, belső problémáival foglalkoznak. Különösen érdekesek azok a megjegyzései, amelyek az ellenzéki formációknak a hatalom felső köreivel való összefonódásával foglalkoznak. Minenekelőtt a privatizáció élharcosainak, a Lengyel által annyira tisztelt Antal Lászlónak és Sárközy Tamásnak az erkölcsi arculatán mutatkozó himlőhelyek gondolkodtatnak el a rendszerváltó "betegség" tüneteit illetően. Túl sokfelé dolgoztak…

Kevéssé fogadható el Szalai Erzsébet "magánügyének bekeverése" (mintha Lengyelnek vagy a demokratikus ellenzék valamely csoportjának lelkifurdalása lenne, magyarázkodásra kényszerülne, hogy miközben egyesek feláldozzák magukat, mások már a privatizáció nagy üzleteit készítik elő). Úgy látszik, a "morálfilozófiai" kérdések elkerülhetetlenül felszínre törtek. Lengyel leírja, hogy a párton belüli és a párton kívüli ellenzék soraiban megütközést keltett, amikor 1983-ban Szalai Erzsébet kilépett a pártból. De Lengyelt itt megcsalja az emlékezete, ugyanis nem azért lépett ki a jeles közgazdász-szociológus a pártból, mert őt üldözték, hanem azért, mert másokat, a barátait üldözték. Ezzel ő – másokkal ellentétben – tiszta kártyával játszott, az MSZMP és a demokratikus ellenzék közül nyilvánosan az utóbbit választotta. Lengyel László más utat járt, mint írja: "Ha akkor kiszorítanak a legalitásból, nem sokra jutok. Az ellenzék sem volt erős és befolyásos, hogy… életpályát tudott volna nyújtani. Végül, de nem utolsósorban, a rendszer még nagyon erős és magabiztos volt, könnyedén semmivé tehetett." (152. o.) Ám a párton belüli, munkahelyi kollégái, elvbarátai sajnálatos módon még meg is nehezteltek Szalaira, mondván, nehéz helyzetbe hozza akkori munkahelyét, a Pénzügykutatót. Csaknem végső tragédiához vezető cselekedetét azért követte el, mert a kilépés után valóban üldözni kezdték és barátai magára hagyták ilyen vagy olyan taktikai megfontolásból.⁴ Ez az útválasztás nem egyszerűen erkölcsi, hanem politikai konzekvenciákkal is járt, amennyiben az állami bürokratikus kollektivitással szemben olyan individualizálódás megvalósulására lehetett számítani, ahol az egyén mint ember és alkotó éppen úgy szükségtelenné válhat, mint az állami gépezet őrlőmalmaiban. Akire nincs szükség… az mehet. Azóta jól ismerjük a jelenséget, társadalmi méretekben játszódott le. Mielőtt e problémához visszatérnénk, látnunk kell a rendszerváltó értelmiség ideológiai fizimiskájának egy kevéssé vizsgált oldalát.

 

 

Ideológia, legitimáció, rendszerváltás

 

Egyébként az árulás-problematikát maga Hankiss Elemér vetette fel, amikor Lengyelnek szegezte a kérdést: "Mi közötök volt az imperializmushoz?" Válasz: "Kevés és sok. Szerintem a reformközgazdászok közül senkinek nem volt viszonya a nyugati hírszerzéssel, de persze ezt nem tudhatom. Csakhogy szinte valamennyi gazdasági adat, amelyet így vagy úgy nyilvánosságra hoztunk, tulajdonképp államtitok vagy szolgálati titok volt." (179. o.) Természetesen az "árulás" problémája felvethető, de én a magam részéről nagyon terméketlen kérdésfelvetésnek tartom. El lehet árulni eszméket, barátokat, eszményeket, egy katonai közösséget háború idején, egy politikai közösséget politikai fordulat idején stb. Egy politikai rendszert végül is nem lehet "elárulni". Az "árulás" vádjával tehát sem a tudományban, sem a politikában nem megyünk sokra.

A rendszerváltó értelmiség sem azért ragaszkodik saját "hőskölteményéhez", hogy tisztára mossa magát a hatalommal való együttműködés, "kollaborálás" vádja miatt. Azért nem adhatja fel sohasem önünneplő történetszemléletét az "új demokratikus rendszer" magasabb rendűségéről, mert akkor a rendszerváltás legitimációs ideológiáját adná fel, vagy annak egy jelentős részét; elveszítené harcának értelmét, polgári osztályöntudatát. Lehetnek egyesek, akik hátat fordítanak az új elitté transzformálódott régi ellenzéki csoportoknak, de maga az új gazdasági és politikai elit, amint azt éppen Szalai Erzsébet mutatja meg a gazdasági elitekről szóló legutóbbi, sikeres művében, anyagi érdekei által stabilan kapcsolódik a rendszerváltáshoz és a piacgazdaság jótéteményeihez. Ezt az állapotot fenn kell tartani valamiképpen a kultúrában, az elméletben, az erkölcsi normatívák síkján, a médiában stb. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet, Szalai Pál és ma már Tamás Gáspár Miklós sem vállalják, hogy a hatalommá emelkedett demokratikus ellenzék ideológusai legyenek. Mintegy jelzik mementóként: nincsen út visszafelé, de lehet út, "kell legyen" út előre. A 89-es radikális baloldal kezdettől nyitott volt a demokratikus ellenzék balszárnyán megfogalmazott gondolatok iránt (Mikes Tamás jelent meg onnan először az Eszmélet hasábjain), amit már a kezdet kezdetén jelzett, hogy a Munkástanácsok Országos Parlamentjének ülésén is együtt tudtak működni baloldali demokratákkal (ahol egyébként "megfigyelői" státusban ott ült Bokros Lajos is, aki akkor még aligha álmodott egy valutaalapi karrierről).

Nem véletlen, hogy Lengyel László Szalai Erzsébet iránti "türelme" (akit egyébként "erkölcsi vezetőjének" tekintett) éppen a Bokros-csomag kapcsán fogyott el 1995-ben. Lengyel szerint "Szalai Erzsi máig őrzi a szocialista tömegradikalizmus pátoszát, a globális utópia álmát, és hisz abban, hogy az egyéni lelkiismeretet alá kell vetni a kollektív lelkiismeretnek. Ezért fejlődésemet visszafejlődésnek, elgyávulásnak, az igazságért, az eszméért folytatott kíméletlen harc elárulásának fogta fel. Annál is inkább fájdalmas volt, mert teljesen össze voltunk nőve, s valamiféle erkölcsi vezetőmnek számított. Egészen 1995-ig sokszor gondoltam arra, hogy miként vélekedik vajon egyik vagy másik cselekedetemről, szerettem volna megfelelni neki, igazolni magamat előtte. Bokros és Surányi, illetve az 1995-ös Bokros-csomag szigorú erkölcsi elítélése, a fiúk kiátkozása "szabadított fel", azóta nem jelent már erkölcsi mércét számomra, számunkra… A tőke és a munka viszonya alapján ítélkezett akkor, amikor Magyarország beilleszkedése vagy kiesése volt a tét. Bokros és Surányi kínnal és keservvel, valódi önfeláldozással, önérdek nélkül beemelték ezt a nemzetet Európába. Nemcsak szakmailag és politikailag volt igazuk, hanem erkölcsileg is. Ha Erzsi osztályítéletét követik, ma Ukrajna és Románia mellett üldögélnénk a nyomorúságban." (155. o.)

Ebben az idézetben benne van az egész Lengyel-jelenség. Még a szovjet-korszakból áthozott pántragikus világkép is érintetlenül megmaradt. Akkoriban egy helytelennek deklarált álláspont nyilvános képviseletétől az olajszállításokat féltették, ma "Európa a tét", és ezzel majdnem bármi igazolható… Lengyel szerint minden Bokrosnak és Surányinak köszönhető stb. Megmentették a hazát… A liberális pátosz. (A szélsőjobboldaliakat meg a guta kerülgeti, hiszen ez az egy dolog, amihez ők értenek igazán: megmenteni a hazát! Most már a haza megmentését is elvették tőlük.) És ezt Lengyel László láthatólag komolyan is gondolja. Szalai Erzsébet nem értett egyet azzal, hogy a társadalom alsó osztályainak rovására és a felső rétegek javára történt "a pénzügyi egyensúly helyreállítása". Megdöbbentő aránytalansággal. Egyébként Szalai sohasem tagadta – ellentétben a radikális baloldal meggyőződésével – a tőkés piacgazdaság bevezetésének jogosságát és elkerülhetetlenségét, csupán a társadalom érdekében a piac és a tőke bizonyos korlátozásának elképzeléseit fogalmazta meg. Arról "ábrándozott", hogy a rendszerváltás fokozatosabban, szervesebben megy majd végbe. Lengyeléknek ez is túl sok volt.

Elvbarátaimmal együtt magam is úgy véltem akkoriban (és most is), hogy abszurd dolog a bankok feltőkésítése a nyugdíjrendszer és az egészségügy társadalmi finanszírozásának rovására. Miért lenne demokratikus eljárás a közpénzek magánpénzekké transzformálása? Tudjuk, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Na, de ennyire? A monetarista "szakmai" tézis mögött felfedeztük a szociális és hatalmi-politikai érdekeket. Nem volt nehéz észrevenni: a hazai új burzsoázia és a multinacionális tőke érdekei abszolút túlsúlyba kerültek a munkások, a kisegzisztenciák, a bérből és fizetésből élők, a vidéki és városi munkanélküliek sokmilliós tömegének életérdekeivel szemben. És hogy mennyire igazunk volt, mi sem mutatja jobban, mint hogy 2002-ben az új burzsoázia érdekeit is képviselő "nemzeti közép" kormánya – persze társadalmi nyomásra – szociális fordulatra kényszerült az Orbán által egyesített jobboldali-szélsőjobboldali polgári kormánnyal szemben.⁵ Hogy Lengyel László és neoliberális barátai megint a banktőke oldaláról szemlélik a világtörténelmet, megszorító intézkedéseket javasolva – nem lephet meg senkit. Meglepő csak az lehet, hogy Lengyel a közte és Szalai között húzódó törést mennyire eloldja társadalmi alapjaitól. Valójában mindketten visszatértek saját osztálygyökereikhez. Árulás kizárt.

Más kérdés viszont, hogy Lengyel László mintha gyarmati jellegű függésbe akarná hozni a magyar munkavállalókat az európai csatlakozás nyomán. Legalábbis ez a látszat. Ha Lengyel erkölcsi hite megrendül a "munka és tőke ellentétének" puszta hangoztatásával, az ember elgondolkodik. (Mi lenne, ha komoly szakszervezeti mozgalom lenne Magyarországon?) Talál-e Lengyel Európában olyan komoly szakszervezeti vezetőt, aki nem a tőke és a munka ellentétének fényében szemléli a mindennapi gazdasági érdekharcot? Mi szól az ellen éppen Magyarországon, hogy a munka-tőke ellentétet kiemeljük mint alapvető ellentétet? Vagy Lengyel László a szociális jogok terén az európai normák érvényesítéséből ki akarja szorítani a magyar munkavállalókat? Érdekes kérdések ezek az európai csatlakozás periódusában.

Lengyel László kritikátlanabb a fennálló világgal szemben, mint Hankiss Elemér, aki pontosan látja a neoliberális globalizáció negatív kulturális következményeit. De mindketten reprodukálják a rendszerváltó liberális értelmiség szokványos ellentmondását. Különösen Lengyel László dicséri fel mértéktelenül a neoliberális világrendet és helyi, magyarországi "vívmányait", miközben ártatlanul sorolja azokat a negatív vonásokat, amelyek okairól nem tesz említést. Ja kérem, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács… – mondhatná Sztálin elvtárssal. Lengyel László önélet-beszámolóját olvasva azok a régi kommunista ideológusok jutnak eszembe, akik a jelen összes borzalmát képesek voltak ellensúlyozni egy gyönyörű jövőbeli elképzeléssel, egy vonzó jövőkép felrajzolásával. Bár igaz, hogy Európán kívül nincs élet, de ez az élet, ami minket, magyarokat illet, félperifériás kapitalizmus realitásain nemigen mutat túl. (Érdemes a görög "példát" tanulmányozni…)

Lengyel könyvében ez a leginkább indulatot kiváltó szemlélet és elemzési mód, vagyis hogy nem akarja látni – szimbolikusan szólva – a "Reform és fordulat" valamint a "szép új világ" létrejötte között a belső és eltéphetetlen kapcsolatot. Amikor Lengyel László úgy ír az új világról, hogy "Utálatos és méltatlan számomra az emberek beárazása, a minden és mindenki megvehető társadalmi közege", az ember azt hiszi, Lengyel naiv. Talán nem a szabad piacgazdaságért harcolt? Hankiss valóban naiv gondolkodó, Lengyel cinikusabb, hiába, jobban kapcsolódik a pénz világához és intézményeihez, neki nehezebben hiszi el az ember, hogy a totális piacosítás világa és a magyar gazdaság, illetve társadalom neoliberális átrendezése független lenne a rendszerváltók küzdelmétől. Sőt, maga Lengyel László írja, hogy a mainstream, a fősodor nyelvét is ők, Bokros és Surányi határozták meg, mindenki az ő nyelvükön kezdett beszélni a 90-es években. Elfeledve, hogy a fiúk korábban is a mainstream, akkor marxizmus nyelvét beszélték, de akkor sem ők találták ki, nem lehetett azt a nyelvet szovjet inspiráción kívül elsajátítani kis hazánkban, ily módon, emlékeztetek rá, Bokros és Surányi nyelvezete már a 70-es-80-as évek neoliberális gazdasági "szótáraiban" jelen volt, magam is abból próbáltam megfejteni, hogy mi készül a 90-es évek Magyarországán. 1987-ben Edward Tellertől hallottam egy szép októberi napon a Hooverben, hogy bármibe kerüljön is, de meg kell szabadulni a gonosz birodalmától a "szabad piacgazdaság", a privatizáció útján, kerül, amibe kerül – utalva a "csillagháborús" tervek horribilis költségeire is. Hát mit mondjak, sokba került, s még nincsen vége… Ugyanakkor nem tartozom azok közé, akik ezt az "árat" függetlenítenék az államszocialista rendszer bűneitől. Bár szerényen továbbra is elutasítok – tanulva Edward Tellertől – mindenfajta kapitalista utópiát, mert tudom a történelemből, hogy a tőkerendszer csak negatív utópiáknak enged… De azoknak aztán nagyon. (Orwell ma még aktuálisabb, mint tegnap.)

Befejezésül azt jegyzem meg, hogy Lengyel valamikor büszke volt arra, és láthatólag még ma is büszke rá, hogy részese lehetett egy, a fősodorral szembeni alternatíva kidolgozásának. Ma is új alternatíváért kiált a világ, a pápától az új baloldali brazil elnökig, a globális tőkefolyamatokat kritikailag elemző mozgalmaktól a szegény országok kormányaiig igen sokféle társadalmi és politikai erő. Jó volna, ha újra elkezdené a munkát Lengyel László is, mert ma a fősodorban lenni, holnapi bukást jelenthet. Ahogy Arany János kétségekkel teli verse is (Magányban) 1861-ből a történelmi "fősodor" jelenségét nem a jelenben értelmezi, hanem a jövőbe helyezi… Okulásul azoknak, akik ma vannak a fősodorban:

"Bízvást!…mi benn vagyunk a fősodorban:

Veszhet közőlünk még talán nem egy:

De szállva, ím, elsők között a sorban,

Vásznunk dagad, hajónk előre megy!"

 

 

Jegyzetek

 

1 Hankiss Elemér: Idegen világban? Bp., Helikon, 2002.; Lengyel László: A távol közelében. Bp., Helikon, 2002. (A két kötet közös címe: Kétszög).

2 Egyes tv-csatornákon a kulturális programokat vezető kékharisnyák vagy posztmodernkedő ostoba fiatalemberek még a társadalom átlagos színvonalát is képesek alul múlni. Egy fiatalember a minap egyenesen azt javasolta nézőinek egy könyv bemutatása kapcsán, hogy "elemezzük a műt".

3 Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a rendszerváltás óta elburjánzott az egyetemeken is, a politológiai diszciplína keretei között a történelem egyfajta intézményközpontú felfogása. A történelem mozgása a "nemzeti kerekasztal" tárgyalások logikáját ölti fel, önálló életet él ez az "asztaltársaság", ami annyiban igaz, hogy a pártok az elitek felülről megszervezett csapatai voltak (és maradtak), amelyek alapvető funkciója a gazdasági és politikai hatalom újraelosztása lett.

4 L. erről Bossányi Katalin interjúját Szalai Erzsébettel. Kritika, 1998. 2. sz. 6-9. o.

5 Igaz, eközben igyekszik a jobboldalt is megnyerni úgy, hogy Medgyessy miniszterelnök semmibe veszi a parlament döntését, és a parlamentet megkerülve "kiegészíti" a terror házának büdzséjét. Az új burzsoázia Orbán mögött felsorakozott csoportjai és társadalmi bázisa aligha békíthetők meg ezekkel a kegyekkel. A nemzeti burzsoázia egységének megteremtése hiú ábránd marad, amit a miniszterelnök úr a történelemből igazán ismerhet.

"Amit itt most olvasni lehet: adalék egy kudarctörténethez" – fogalmaz a szerző a lengyelországi válságról 1982-ben írt s eredetileg egy erdélyi szamizdat lapban közölt cikke elé fűzött bevezetőjében. Az írás a manapság szívesen elhallgatott vagy letagadott, korabeli baloldali államszocializmus-kritika egyik releváns dokumentuma.

A következő szöveg – amelynek a III. fejezetéből a sokszorosítás során mintegy öt gépelt lapnyi gondolat sajnos elveszett – önálló röpiratként jelent meg (stencilezve), majd újra közölte (Nagyváradon és Kolozsvárt) az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóirat, amelynek nemrégiben jelent meg alig hozzáférhető reprint kiadása¹. Már nem emlékszem, hogy miért nem az akkoriban megindult szamizdat Beszélő szerkesztőinek ajánlottam föl kiadásra. A magyarországi demokratikus ellenzék kiadványai aztán bőségesen foglalkoztak a lengyelországi elnyomással és ellenállással, a Szolidaritás történetével; én már csak a meggyilkolt Popieluszko plébánosról írtam a Demszky-féle Hírmondóban. A röpiratot az 1981. december 13-ai puccs után írtam, amikor a Szolidaritás veresége demoralizálhatta volna a rendszerellenes és/vagy emberi jogi mozgalmakat. 1982 februárjában – mint kiderült, joggal – attól is tartottam, hogy a kelet-európai demokratikus ellenzék a Jaruzelski-puccs miatt jobbra tolódik. A lengyel proletariátus mellett csak Reagan és Thatcher állt ki, a nyugat-európai baloldal (Mitterrand és az olasz kommunisták részleges kivételével) nem, csak a szélső- és az ultrabaloldal, trockista, tanácskommunista, anarchista barátaink, akik – összeszorított foggal – akkor is kitartottak mellettünk (az én esetemben az UTCL, ma: Alternative libertaire és SUD, az autonóm anarchokommunisták), amikor jobbra hanyatlottunk, liberális irányba. (Az elcsúszás látható ebben az írásban.) Nem a CIA-tól kaptam pénzt, hanem francia és svájci ultrabalos melósoktól. C'est pour la cause [Az ügy érdekében] – nyomott a kezembe (szabadkozásom ellenére) kétszáz frankot Daniel, repülőgépszerelő az Air France főműhelyében; ma nagy ("alternatív") szakszervezeti vezető.

A csöndes Európában, első komolyabb politikai írásomban, minden naivság ellenére olyan kérdéseket vetek föl, amelyek baloldali "visszafordulatom" óta megint foglalkoztatnak.²

őszintén szólva, meghökkentett, hogy a huszonegy évvel ezelőtti problémák – amelyeket a nyolcvanas évek második felében egyszerűen faképnél hagytam – mennyire kísértenek ma is, a szociáldemokrácia civilizációs teljesítményétől a szocializmus "apolitikus" voltáig és az ún. "pártkérdésig", amely a mai ultrabaloldal elméleti munkájának gyötrelme is. Ez az, ami foglalkoztat ma is: a mindenkori munkásmozgalom ambivalens viszonya "a politikához".

Nem kisebb marxista, mint maga Karl Korsch mutatta ki, hogy a proletárforradalom elképzelésekor Marx és Engels is a polgári formákból, a "jakobinizmusból" indult ki, politikailag még Marx és Engels sem értette a saját elméletét. A modern állam, mondja Korsch, csak polgári állam lehet; a "szocializmus" politikája mindeddig csak polgári politika lehetett – mondom én -, minden eddigi szocialista (szociáldemokrata és bolsevik) politika újjászülte a kapitalizmust; a marxizmus – mondja Korsch – mint legitimációs ideológia (nem mint teória) a proletariátus emancipációs mozgalmának ("politikai") béklyója.³

Mint egy félkész elméleti (közelebbről: politikai-filozófiai) kéziratos művemben megpróbálom bizonyítani, alapvető ellentét van a polgári demokrácia (más néven: a liberális demokrácia) területi reprezentációja – ahol az egyesült magánemberek választanak képviselőket ott, ahol laknak (tehát ingatlanbérlők vagy -tulajdonosok, illetve fogyasztók) és szabadidejüket töltik – és a tanácsdemokrácia munkahelyi prezentációja között, ahol a (társult) termelők kezükbe vehetik az "igazi" hatalmat a modern társadalom "igazi" középpontja fölött.

Korsch azt is látta már a kilencszázhúszas évek végén, amit én 1981/82-ben nem láttam még: hogy Lenin és Trockij pártja, amikor a munkástanács-rendszert területi (képviseleti) rendszerré alakította már 1918-ban, a proletárforradalmat is polgári forradalommá változtatta. Számtalan idézet, szöveghely és tanúságtétel bizonyítja, hogy Lenin is sejtette olykor: az októberi forradalom a proletár élcsapat által vezetett polgári forradalom volt (más nézetből: antifeudális parasztforradalom, tehát polgári forradalom polgárság nélkül), tehát a létrejött rendszer se lehetett "szocializmus"; a szocializmust nem lehet "építeni" – vagy van, vagy nincs.

A szocializmusnak van politikai formája: ez a munkahelyeken keletkező tanácsok föderációja – ezt a formát újra és újra föltalálta a proletariátus, 1871-ben a párizsi kommün alatt, 1917/19-ben az orosz, a német, az osztrák, a magyar forradalomban, a húszas-harmincas években a spanyolországi és a kínai forradalomban (mindkettőt a Komintern taposta el), 1956-ban Magyarországon, 1968/69-ben Nyugat-Európában és Latin-Amerikában, a kilencszáznyolcvanas években Lengyelországban.

A Szolidaritás csak nevében volt "szakszervezet", valójában a munkástanácsok hálózata volt. Mint régi szövegemből is – bár a kelleténél homályosabban és illuzórikusabban – kitetszik, a Szolidaritást is utolérte a munkásmozgalom végzete, az "antipolitika" (Konrád György valaha világhírű könyvének a címe…), amely már a katalóniai munkásokat is oly védtelenné tette "Pedróval" (Gerő Ernővel), "Ercolival" (Palmiro Togliattival) és Antonov-Ovszejenko főkonzullal szemben.

A politika épp oly kevéssé kedveli a vákuumot, mint a természet. Ha nem jöttek létre antiparlamentáris és extraparlamentáris munkáspártok, a Szolidaritás – az ún. "kommunista" rezsim összeomlásakor – klerikális és nacionalista burzsoá párttá alakult, eredeti támogatói pedig a LEMP utódpártjának szavazóivá és a volt pártállami álszakszervezetek tagjaivá lettek. A Szolidaritás baloldalából Ryszard Bugaj és Zbigniew Bujak vezérletével megalakult Munka Unió (Unia Pracy, UP) ma az utódpárt koalíciós partnere, eredeti vezetői vagy az ellenzéki liberálisokhoz csatlakoztak, vagy kiléptek a hivatásos ("parlamenti") politikából. A huszadik század utolsó nagy proletármozgalma pedig az ultramontán klerikalizmus és a burzsoá sovinizmus ürügyévé lett.

Én 1983-ban még dacos anarchista (szamizdat, "föld alatti") könyvecskét publikáltam⁴ , de ebből igen gyorsan az államellenes, liberális-libertárius jobboldalra vezetett az utam, s nem csak az enyém. A tisztán politikai "antikommunizmus" – amely erkölcsileg és/vagy ideológiailag ezerszeresen indokolt volt, a "bolsevik" államkapitalizmus bukása miatt tisztességes baloldaliaknak nem kell, és nem szabad könnyet ejteniük, pusztuljon a gyalázatos! -, az ún. "antitotalitárius" demokratizmus azt a kapitalizmust restaurálta, éppen azt, amelyet a sztálinista és posztsztálinista államkapitalizmusban annyira gyűlölt, s az már mellékes, hogy mindkettőnek ugyanazon vagy ugyanolyan figurák állnak az élén.

1982. februári írásom újraközlésének egyrészt az az értelme, hogy illusztrálja: nem csak a korai ezerkilencszázhetvenes években volt komoly baloldali – és nem szektás leninista-sztálinista – ellenzéke a rezsimnek; de azt is, hogy ez a baloldali ellenzék osztozott a szociáldemokrata gyökerű munkásmozgalmak szokásos "polgári" (tulajdonképpen állami) illúzióiban, akkor is, ha e sorok írója már huszonegy éve is sejtett egyet-mást (hogy aztán egy évtizedre elfeledje).

Die Alternative (1977) című könyvében a ma keveset emlegetett keletnémet (baloldali) ellenzéki Rudolf Bahro szintén sok mindent megérzett ebből a problematikából – maguk a lengyel munkások (a publikált vitaanyagok tanúsága szerint) nem kevésbé. Ám a lenini-sztálini párt lidércnyomása (és a szűnni nem akaró szociáldemokrata árulás emléke 1914. augusztus 4-e óta) máig akadályozza az autentikus, emancipáló proletárpolitika érvényesülését. A szocdem "hiperpolitika" és a szindikalista "antipolitika" (amely nem polgári, de per definitionem nem is politika) között a szocialista teóriához a munkástanácsok politikai praxisa az illő (az "adekvát"), nem az e tekintetben rokon szociáldemokrata és leninista ideológia, a (demokratikus vagy diktatúrás) államkapitalizmus "szocialista" apológiája.

Jobboldali fordulatomban anno komoly szerepet játszott a nyugatnémet és az osztrák szociáldemokrácia újabb árulása (a kelet-európai diktatúrákkal kötött diszkrét szövetség, amelynek alapja a munkásellenesség és az antiszocializmus volt mindkét részről). Nem vettem elég komolyan saját eszméimet, és nem értettem eléggé Marxot.

Ma sok kérdésben úgy gondolkozom, mint 1982 februárjában, csak – hála többek között Korschnak – ma közelebb érzem magam Marxhoz, mint valaha. Régi írásom sok tekintetben elég naiv és eklektikus (fontos elméleti passzusok pedig alighanem örökre elvesztek belőle), de az biztos, hogy évszázadok szenvedései, hőstettei, diadalai és hekatombái után a munkásmozgalom politikailag még mindig éretlen; a legkomolyabb kezdeményezéseket marginalizálták; 1968-nak kellett jönnie, hogy a forradalmi (politikai) tradíció újjászülessék.

Újra kell tanulnunk járni, mint agyvérzés után. Radikális, netán forradalmi politikára a pillanat most fölöttébb alkalmatlan. A "szocializmus" a fiatal nemzedék számára a Gulag vagy a "puha" államkapitalista diktatúra szinonimája. (Kínában, Vietnamban, Laoszban, Észak-Koreában ma is vannak koncentrációs táborok, Kuba börtöneiben "másként gondolkodó" politikai foglyok.) A lenini-sztálini világrendszer gigászi méretű és bizonyos tekintetben "sikeres" antifeudális-modernizáló átalakító tevékenységének ártatlan milliók estek áldozatul, a hadiipar irányította parancsgazdaság és militarizált államszerkezet pedig represszív, konformista és szociálisan mélyen konzervatív társadalmakat hozott létre, amelyekre a beteges őszintétlenség és szolgalelkűség volt jellemző – innen örököltük az erő előtt meghajló cinizmust és a minden politikai gondolattal szembeni jobbágyi bizalmatlanságot.

Ugyanakkor az államkapitalizmusról a liberális piacgazdaságra és parlamentarizmusra való áttérés (az e sorok írójától származó rémes kifejezéssel: "rendszerváltás") például Magyarországnak nagyobb méretű gazdasági veszteséget okozott, mint a második világháború. A magántulajdonosi kapitalizmus "teremtő rombolása" (Schumpeter Bakunyinra sandító kifejezése) a volt KGST-országokban mindenütt a kilencszázhetvenes évek előtti szintre csökkentette az egy főre eső nemzeti jövedelmet, a reálbért, az életszínvonalat, elpusztította a népjóléti, társadalombiztosítási, egészségügyi, népoktatási és kulturális intézményrendszert, drasztikusan csökkentette a foglalkoztatást, endémikussá tette a sovinizmust, az etnicizmust, a fajüldözést, a klerikalizmust és a legprimitívebb babonát. A politikai legitimációs deficit épp annyira ijesztő méretű, mint az ún. "harmadik világ" kormányozatlan és kormányozhatatlan exállamaiban, bár a volt "létező szocialista" országokban az iparosítás fegyelmi modellje, a megmaradt bürokratikus apparátus és a nyugati befolyás, továbbá az ellenálló-lázadó szubkultúrák hiánya (az etnikai kisebbségek részleges kivételével) még összetartja a társadalmat, amely a Nyugathoz viszonyítva is föltűnően nélkülözi a hétköznapi és az intézményesült szolidaritást.

A lengyelországi "békés átmenet" folyamatában – ahol a munkásmozgalom vezetése a katolikusok és a neoliberálisok, illetve a hagyományos nacionalisták kezébe került az elnyomás nyolc keserű és vacogtató éve alatt – eltűntek a Szolidaritás sajátságos céljai, az önigazgatás (a Szolidaritás évekig "önigazgatói köztársaságról" beszélt!) és a termelési demokrácia. A politikai dimenzió ("a proletárpárt") kizárásával a lengyelországi munkásmozgalom elvesztette az ideológiáját (elmélete korábban se volt). Kapitalista munkásmozgalom azonban nem lehetséges, ezért a Szolidaritás szétmállott. Baloldala, a Munka Unió (UP) is az abortusztilalom elleni kampányban mint antiklerikális, világi párt lett népszerű (a liberálisok és az utódpárti "szociáldemokraták" meghajoltak a katolikus reakció előtt), szerény szocdem gazdasági-társadalmi programját túlharsogta a populizmus – ennek ma is van félig-meddig baloldali variánsa Lengyelországban, az antiglobalista és EU-ellenes kispolgári és gazdamozgalom, a Leppert-féle Samoobrona ("Önvédelem").

Az 1982. februári röpiratomban bizonytalanul és következetlenül körvonalazott alternatívának se híre, se hamva. Az egymással semmiféle szerves kapcsolatban nem álló, önző magánemberek kollektív akciója (ez a parlamentarizmus mítoszának lényege) nem helyettesíthette a szolidáris termelők új politikáját, amely 1956, 1968 és 1980/81 után is megmaradt puszta ideológiának, már amennyire megmaradt, hiszen zömmel feledésbe merült. (Itt azért szeretném megemelni a kalapom a Baloldali Alternatíva [BAL] és az Eszmélet, illetve előzményeik makacs munkája előtt, ami a széllel szemben pisilés igen szép példája. Nem is szólva a kis anarchokommunista csoportokról. A mai magyarországi trockizmus nem folytatása se Nagy Balázs emigráns mozgalmának, se az 1989 előtti munkáscsoportnak. De ez már csak filológia.)

Az én személyes utam az anarchista antipolitikától a liberális (egy időben erősen konzervatív) antipolitikáig, majd a demokratikus/republikánus, ezúttal már erőteljesen politikai reformkoncepcióhoz vezetett, s innen vissza a baloldalra, csak ezúttal a forradalmi marxizmus sokkal erősebb recepciójával, ami a mai kelet-európai helyzetben a legtöbb olvasóm és hallgatóm számára teljesen érthetetlen; a leninizmus hajótöröttei számára a forradalmi-kritikai tradíció (például Korsch és Pannekoek) jószerivel ismeretlen, a rendszerváltás óta aktivizálódott csoportok – néhány kisebb szubkulturális, marginális köröcskétől eltekintve – horizontját pedig betölti a kapitalizmus, ezen túl az "antiglobalista új társadalmi mozgalmak" rokonszenves képviselői se nagyon látnak, bár erkölcsi és érzületi szembenállásuk persze tagadhatatlan.

Amit itt most olvasni lehet: adalék egy kudarctörténethez.

 

 

A csöndes Európa

 

I.

 

1981. december 13-án katonai államcsíny vetett véget a lengyelországi szabadságmozgalomnak. Úgy látszik, földrészünk "keleti" felén a "kommunista" parancsuralom legyőzhetetlen: sem az 1956-os magyar forradalom, sem az 1968-as, a KP által felülről kezdeményezett cseh reform nem tudta elérni a rendszer demokratikus átalakítását, sem pedig a szovjet befolyás mértékének csökkentését és természetének megváltoztatását. Sem a marxista-revizionista ideológiai forrongással előkészített forradalom, sem a "kommunista" állampárt revizionista-marxista színezetű erkölcsi megújhodása által előkészített reformkor, sem pedig a "szocialista" államrend keretein kívül keletkezett átfogó, mély és békés népi mozgalom nem tudta kikényszeríteni a demokratikus és valóban szocialista (e szavak elhomályosult jelentésére még visszatérek) irányú változását.

Kelet-Európában úgyszólván soha nem volt igazi demokrácia, a szocialista jellegű eszmék pedig (jóllehet nagyrészt szándéktalanul) a legszörnyűbb tekintélyuralom, a sztálinista diktatúra előkészítői lettek. Ezért sokakban, akik a történelemről elmélkedni szoktak, ennyi kudarc és hamvába holt remény láttán fölvetődik a gondolat: hátha alkalmatlan a világnak ez a része a szabadságra, a népfölség, az emberi jogok, az önigazgatás, az autonómia, az önrendelkezés és nemzeti függetlenség, a szocialista termelési demokrácia, a pluralista politikai szerkezet, a parlamentarizmus és a méltányos érdekvédelem európai eszméinek akár részleges megvalósítására. Hiszen a történelmi fejlődéselmélet Európa-központú önteltsége fölött eljárt az idő, tehát az elmaradottság tipológiájával aligha magyarázható ez a tünemény. Ha pedig Kelet-Európának éppen ez a sajátossága, akkor ezeknek az eszményeknek a hirdetése és politikai fölhasználása nem egyéb, mint a nyugati kultúrával fertőzött értelmiségiek ábrándja, amely ideig-óráig magával ragadhat mozgalmakat és kisajátíthat egészen más talajon keletkezett népi törekvéseket, de szükségképpen meg kell buknia, mert nincsenek gyökerei.

Nem vitatom, ha azon a vonalon túl, amely Kelet-Európa közepén elválasztja egymástól a nyugati és a keleti keresztyénséget, tehát a görögkeleti ortodox egyház által befolyásolt bizánci orosz műveltségi területen ez talán valamennyire így van (noha Görögország eléggé meggyőző ellenpélda), de Közép-Kelet-Európában, úgy vélem, a tények az ellenkező föltevést látszanak alátámasztani. 1831, 1848, 1918 forradalmai, az 1945 utáni kurta demokratikus időszak tapasztalatai egyaránt arra utalnak, a régió népeit többször is magukkal ragadták a szabadelvű politikai elképzelések. Ezeket a szabadságharcokat többnyire külső hatalmak verték le. A marxista történészek (Szabó Ervin és követői) bebizonyították, hogy például Magyarországon az 1848-as forradalom nem polgári, hanem középnemesi jellegű volt, s ebben igazat is adhatunk nekik. Az viszont nem áll, hogy középnemesektől vezetett forradalom nem lehet szabadelvű és demokratikus. A szabadelvűség nemcsak polgári lehet, az emberi jogok, a politikai emancipáció, a nemzeti önrendelkezés gondolata egyáltalán nem kapcsolódik szükségszerűen valaminő gazdasági berendezkedéshez vagy bizonyos társadalmi rétegek és csoportok vezető szerepéhez – ahogyan a szocializmus sem csak és kizárólag a munkásmozgalommal szövetkezett modern értelmiség osztályideológiája, e szövetség előtt is létezett, és túl fogja élni. Az említett, koronként felbukkanó nézet mindössze arra támaszkodik, hogy a közép-kelet-európai demokratikus szabadságmozgalmakat egytől egyig leverték, s itt még a Masaryk-féle Csehszlovák Köztársaságot sem szokás kivételként emlegetni, hiszen végre is Prága nyugatra van Bécstől.

Ám semmi sem bizonyítja azt, hogy annak, amit legyőztek, nincs talaja a nép politikai érzelmeiben és képzeletében. Sőt, arra is föl kell hívnom az olvasó figyelmét, hogy az, aminek például az orosz konzervatívok szerint valóban mély gyökerei vannak a nép lelkében, tudniillik az ősi paraszti közösségek és az ortodoxia egymásra találása, nos, az sem valósult meg soha, megakadályozta először a cári önkényuralom bürokratikus-katonai gépezete, majd a bolsevik diktatúra – ha egyáltalán voltak valaha esélyei. Azt pedig még kevésbé bizonyítja a vereség, hogy a legyőzött eszmék nem helyesek, hogy az eltiport mozgalmak céljai nem kívánatosak. Szerintem semmi sem állhatja útját annak, hogy becsületes ember olyan politikai eszmények valóra váltását szorgalmazza, amelyeket egyrészt helyesnek ítél, másrészt pedig megállapíthatja róluk, hogy hazája történetének tanúsága szerint nem lehetetlen, hogy sokan helyeseljék őket, ha valóságos erőként megjelennek a politikában. A bolsevizmus igen kellemetlen intellektuális és erkölcsi következményeiből okulva, a mai kelet-európai értelmiség teljes joggal óvakodik attól, hogy patetikus igazságait a nép nyakába varrja. Evvel csak egyetérthetünk. Valóban szörnyű lehet annak az európai neveltetésű perzsa demokratának a helyzete is, akinek azt kell látnia, hogy a tömeg szívét megragadta Khomeini ajatollah tekintélyelvű retorikája. Valljuk be, az utóbbi fél évszázadban a közép-kelet-európai demokraták gyakran voltak olyan helyzetben, mint ma iráni sorstársaik. Nemcsak elszigetelt, önző elnyomókkal kellett szembeszegülniük, hanem saját elnyomatásukkal lelkesen rokonszenvező tömegekkel is.

Ezen a ponton a liberális és a demokratikus álláspont között különbség van, bár nem lényegi, hanem fokozati különbség. Hasonlattal élve azt mondhatnánk, hogy a kettő olyanformán különbözik egymástól, mint a filozófiában a formális (kanti) etika az ún. materiális értéketikától (például az arisztotelészitől). A liberalizmus – véleményem szerint helyesen – minden fönntartás nélkül abszolútnak tekinti az emberek szuverén akaratnyilvánításához való jogát, következésképpen tiszteletben kell tartania az eredményt, bármi legyen is az, sőt, akkor is, ha megalapozottan gondolja, hogy valamely döntés megtévesztés, félrevezetés, csalás révén keletkezett. A demokrácia híveinek azonban vannak tartalmi kritériumaik, amelyek függvényében eldönthető, hogy egy politikai döntés megfelel-é a demokrácia játékszabályainak, összhangba hozható-e vezérlő értékeivel vagy sem. A demokratikus döntési mechanizmusok igénybevételével kialakított antidemokratikus rend nem tarthat igényt elismerésre abban az értelemben, hogy senki nem nevezheti demokráciának – akkor sem, ha a többség akaratát megföllebbezhetetlennek tartjuk, mint ahogyan annak is tartjuk. Ugyanakkor azonban a többségi akarattal szembeni lojalitás nem akadályozhatja meg az ellene irányuló politikai küzdelmet, hiszen az emberek nagy részének akarata ugyan egyrészről legfölsőbb elv, amely az emberi méltóság és a spirituális-erkölcsi egyenlőség humanista fölfogásában gyökerezik (mely görög-római és zsidó-keresztyén gondolatok összeolvasztásával lett az európai műveltség egyik alappillére a természetjog különféle alakzataiban) – másrészt azonban a demokraták számára, akikhez egyébként számítom olvasóimat és magamat, a népfölség, a népuralom, a jogi, politikai és kulturális (például vallási, világnézeti) szabadság a szabad akaratnyilvánítás helyes és egyedül helyes tartalma kell hogy legyen, s az ennek a tartalomnak az érvényesítéséért vívott fölvilágosító és szervezett politikai harc egyszerű, további indoklásra nem szoruló morális kötelesség. Ennek a harcnak azonban szigorúan megvonható az illetékességi köre: soha nem vezethet a többség elleni erőszakhoz.

Nem ez a helyzet a bolsevik ideológiában, amely a marxizmus zavarba ejtően sokértelmű hagyománya bizonyos oldalainak kidomborításával nem az emberek akaratát, hanem az emberek – az elit által tudományosan megismert – szükségleteit és ún. objektív érdekeit tartja szem előtt, amelyek – föltéve, hogy az elmélet igaz – akkor is fönnállnak, ha az emberek maguk egész másképp gondolkodnak felőlük, mint az állítólagos forradalmi élcsapat. (Legyen szabad itt utalnom a Bibó Emlékkönyv számára íródott Republikánus elmélkedések című esszémre, ahol megkíséreltem az ilyesfajta elméletek kimerítő bírálatát.) Természetes, hogy a következetes bolsevik számára – szemben az ellenséges többséggel – úgyszólván soha nem merülnek fel olyasfajta dilemmák, amilyeneket a szabadelvű demokrata kénytelen átélni olyankor, amikor véleményével kisebbségben marad; a bolsevik ilyenkor kétségkívül gyorsabb, aggálytalanabb, hatékonyabb politikai cselekvésre képes, nem bénítják olyan elméleti és világszemléleti fönntartások, amelyek elkerülhetetlenül védekező magatartásra, habozásra késztetik a demokrácia hívét. Nem vitás, hogy például a mai (szocialista és szabadelvű) demokratákat Magyarországon azért jellemezheti a defenzív, szenvedőleges és beletörődő kedélyállapot, mert tudni vélik, hogy a magyar nép döntő többsége a viszonylagos jólétért, biztonságért és a szólásszabadság egy csekély, de azért nem elhanyagolható kvantumáért cserébe lemondott nemcsak magáról a politikai szabadságról, a demokráciáról és az idézőjel nélküli szocializmusról, hanem a mások – így a lengyelek – ilyen törekvései iránti akár hallgatólagos megértésről is, mi több, némiképp az áruló osztrák és nyugatnémet szociáldemokráciához hasonlóan, tele van bűntudatos gyűlölködéssel.

Ez a pillanatnyi látlelet a maga szélsőségességében sem járhat nagyon távol az igazságtól. Én azonban amellett szeretnék érvelni, hogy

1. Közép-Kelet-Európa történetéből megítélhetően a természetjog igen tág fogalmával leírható konszenzus (az előfeltevések bizonyos fokig egységes és közös rendszere) igenis létezik, mert nem függvénye a polgárosulásnak, iparosodásnak, urbanizációnak (gondoljunk csak a skandináv és svájci parasztdemokráciákra!);
2. a szabadelvűség, a demokratizmus, az igazi szocializmus értékei és hittételei elevenek a régiónkban befolyással rendelkező politikai kultúrák egynémelyikében;
3. ha ezek az értékek követésre méltóak, ha ezekben a hittételekben érdemes hinni – és úgy gondolom, hogy erre a kérdésre általánosságban igennel felelhetünk -, akkor nincs okunk arra, hogy a többértelmű és ellentmondásos történelmi leckéből pusztán a rezignáció parancsát olvassuk ki. Hiszen csak az igazságért, jelen esetben az emberi jogok, a demokrácia és a szocializmus eszményeinek igazságáért kötelességünk harcolni, a győzelemért nem.

A közép-kelet-európai szabadságmozgalmak számtalan veresége nem bizonyítja sem eszméink hamisságát, sem vonzerejük hiányát. Nem azért kell a vereségek okait tőlünk telhető éleselméjűséggel elemeznünk, hogy mindenáron elkerüljük az újabb vereségeket, hanem pusztán azért, hogy újra és újra meggyőződjünk róla, helyesek-e még eszméink, és szólhatnak-e még a néphez; a sors befolyásolása nem a mi dolgunk. A történelemben sokszor diadalmaskodott az ilyen vagy amolyan rossz – ám diadala soha nem tette jóvá. Természetesen sikerre kell törekedni: az eluralkodó reménytelenség valóban érvvé válhat a demokrácia intellektuális fölényével szemben. A siker nem lehetetlen – ennyivel most be kell érnünk.

Ez nem elméleti, hanem politikai írás, ezért meggyőződésem mellett nem kell körültekintően és szabatosan érveket fölhoznom, mert abban a hiszemben írok, hogy az olvasóim és a magam gondolatai valamelyest rokonok lehetnek egymással, és talán közös hagyományokra is támaszkodhatnak; nem hiszem azonban, hogy minden további nélkül világos, milyen hagyományokra gondolok – ugyanis a nem-kommunista baloldal és a nem marxista szocializmus hagyományaira, a radikális demokraták, a szindikalisták, az agrárszocialisták, a szociáldemokraták, az anarchisták sokrétű örökségére, amelynek viszonylagos és működőképes egységét mindazonáltal világtörténelmi pillanatban bizonyították az 1956. év magyarországi munkástanácsai és – számomra ugyancsak rokonszenves – keresztyén természetjogi és humanista hangsúllyal a lengyel Szolidaritás és Falusi Szolidaritás. Kétségtelen, hogy itt zömmel a munkásmozgalom hagyományairól van szó, de korántsem azért, mert Marx és Lukács György módjára hinnénk a munkásosztály világmegváltó hivatásában – itt az együttérzés természetes gesztusáról van szó, amely azok felé fordul, akiket a leginkább kisemmiztek. Márpedig abban a szövetségben, amelyet például a KP kötött – Révai József zseniális ötlete nyomán – a paraszti eredetű értelmiség szélsőjobboldali-totalitárius eszmékre fogékony nacionalista elitjével, a munkásság ideológiailag, retorikailag és szimbolikusan is kisemmizett. Természetes, hogy a sztálini típusú "kommunista" rendszerekben mindenkit elnyomtak, de a parasztság érdekvédelmének még maradt valamennyi hely, a népi írók és táboruk hagyománya eleven és töretlen, noha fő képviselőik – Erdei Ferenc és Veres Péter – részt vettek a parasztság kifosztásában és kolhozba kényszerítésében, de szellemileg az egyetlen hatékony alternatívát jelentették a "kommunistákkal" szemben, mert még idejében kivették a részüket a kultúra államosításából.

Jellemző – és csak látszólag aprócska – példa erre az, ahogyan a népiek által támogatott Kodály önmagukban bizonyára kitűnő zenei módszereinek bevezetésével a Rákosi-érában megszűntek a munkásénekkarok, s ez adta meg a jelet a szociáldemokrata hangulatú munkásotthonok, klubok és testedző egyesületek fölszámolására. (Erről a budapesti Valóság egyik higgadt, bőven adatolt történelmi tanulmánya számol be.)

A "kommunista" pártok és a parasztságra hivatkozó nacionalista értelmiség kézfogása a demokraták és szocialisták feje felett nemcsak magyarországi jelenség (sőt, nálunk ennek a fontossága 1956 után alaposan csökkent), gondoljunk csak a LEMP által kezdeményezett antiszemita kampányokra vagy Ceauşescu román elnök olykor Pétainre és Salazarra emlékeztető, őrjöngően totalitárius "nemzeti kommunista" rendszerére, a nyírfácska-anyácska dicsőítésével összekapcsolt, államilag támogatott nagyorosz-neosztálinista-soviniszta hullámra.

Amikor most a munkásmozgalom internacionalista, állam- és tekintélyellenes (libertárius) hagyományaira hivatkozom, nem állítom, hogy a nemzeti törekvések nem kell hogy Közép-Kelet-Európa politikai érdeklődése középpontjában álljanak; a demokratikus és szocialista eszmélkedésnek azonban el kell utasítania a tekintélyelvű, etatista, céljai érdekében az ördöggel is szövetkező, előítéletes és gyűlölködő nacionalizmust. A nemzeti függetlenség, a nemzeti (faji, vallási) kisebbségek védelme mindenütt, de főleg a keleti tömb országaiban nemes és erkölcsös feladat. Aligha véletlen, hogy ezt a föladatot csak a viszonylag erőtlen demokratikus ellenzék vállalja magára. Az ellenzék remélhetőleg őszinte ebben, és nemcsak meglovagolja a nemzeti elnyomás áldozatai iránti részvétet, és remélhetőleg a nacionalisták nem eszközül használják a demokratikus ellenzéket, hogy kimondja helyettük, amit maguk soha nem mernének világgá kiabálni.

Amikor az autonóm baloldal hagyományaira hivatkozom – olyan nevekre gondoljanak, mint Szabó Erviné vagy Kassáké vagy Kéthly Annáé -, akkor a radikális és elmélyült keresztyén demokratizmus olyan képviselőire gondolok, mint a protestáns Bibó István és a katolikus Barankovics, persze nem a klerikalizmusra, amelyet az egyházak nagyobbik (jobbik) része is elutasít. Az ide sorolható hagyományok közé tartozik – pillanatnyi népszerűtlensége ellenére – a hatvanas évek revizionista neomarxizmusa és újbaloldali radikalizmusa is. Nem osztom ennek az iránynak a legtöbb nézetét, de itt a hagyományok konvergenciájáról és lehetséges szövetségéről van szó. Nem feledkezem meg a szociáldemokrácia nagy árulásáról sem (majd mindenütt 1914-ben; Nyugat-Németországban, Ausztriában, Görögországban 1981-82-ben), mint ahogy véleményem szerint a demokratikus megújhodásból nem maradhatnak ki a kommunista politikai kultúra részesei sem, ha elfogulatlanul gondolkodunk.

A "kommunista" szót azért teszem olykor idézőjelbe, mert nem kell ahhoz ortodox kommunistának lennünk – a szerzőtől mi sem áll távolabb -, hogy tárgyilagosan megállapítsuk: a legtöbb KP félreérthetetlenül elárulta 1917 és 1919 nem okvetlenül helyes és kívánatos eszméit, ezeket csak olyan kis mozgalmak képviselik hűségesen, mint a trockista IV. Internacionálé. Semmi okunk sincs rá, hogy igazságtalanul járjunk el Lenin eszméivel szemben, ha nem is osztjuk őket. Ugyanakkor a leninista-kommunista politikai kultúra ma már szerves része az európai politikai életnek, a demokratikus szellemi és politikai munkamegosztásból csak az ósdi reakciósság akarhatja kiiktatni, amelyet (bár esélyei a baloldal ostobaságai miatt egyre nőnek) határozottan el kell vetnünk. Méltánytalanok lennénk a GULAG-ban elpusztult milliókkal szemben, ha Sztálint és utódait – idézőjel nélkül – kommunistának neveznénk.

Úgy vélem, nem volt teljesen haszontalan ilyen hosszadalmasan foglalkoznom azokkal a hagyományokkal, amelyekre az állami abszolutizmussal és bürokratikus kollektivizmussal, vagyis a "létező szocializmussal" szembenálló, a szabadság védelmének és az állampolgári engedetlenségnek, a kritikus gondolkodásnak és jövőtervezésnek erkölcsi kötelességét teljesítő demokratikus baloldal támaszkodhat. Különösen fontos ez abban a pillanatban, amikor a keleti tömb "szocialista" országaiban néma csönd és többé-kevésbé passzívan viselt tömegnyomor uralkodik – mármint a leplezetlen neosztálinista diktatúrákban és a klasszikus sztálinista rémuralom földjén, mint Észak-Koreában vagy Albániában; a fontos kivételt jelentő Magyarországon pedig a demokratikus politikai reform nélküli gazdasági reform és a kormányzat – nem liberális, hanem – engedékeny politikája a közéleti erkölcs züllésének elképzelhetetlen fokával járt – sajnos – együtt, noha a jelenlegi helyzetben Magyarország a sok vak között joggal páváskodhat a félszemű büszke címével.

A varsói puccsal kapcsolatban a többség a gyalázatos rendpártiság és a sunyi káröröm undorító kéjében fetreng, a kisebbség pedig se hall, se lát a kommunistaellenes hisztériától vagy a kétségbeesés keserű könnyeitől. Természetesen ezen a holtponton túl fogunk jutni, nem föltétlenül azért, mert az emberek majd ráébrednek, hogy a lengyel szabadság leverése őket is érinti – hiszen amúgy sem volt valószínű, hogy a Szolidaritás nagyszerű példája túlságosan sokat jelentsen a keleti tömb többi országa számára -, hanem mert a szégyen és a kijózanodás szükségképpen fölül fog kerekedni. Kétlem, hogy a WRON (a junta) bárkinek politikai eszményképe lehetne, másrészt pedig azt sem hiszem, hogy Reagan, az amerikai elnökök gyöngye legyen a drága jó Mikulás bácsi, aki nemcsak az "Irtsuk Vidáman Az Indiánokat És Védjük Az Emberi Jogokat" latin-amerikai kampányának sztárja, hanem hozzánk közelebb is pártolja a törökországi katonai juntát, amely szakszervezeti vezetőket, kurd ellenállókat és minden rendű-rangú kényelmetlen embert gyilkol halomra, továbbá nem riad vissza a Ceauşescu-féle Romániának tett gesztusoktól sem (akárcsak a nagy demokrata, Santiago Carrillo), viszonzásul a bukaresti Duce szovjetellenes sertepertéléseiért – ugyan kit érdekel a nemzeti diszkrimináció 2 millió, a terror és az éhezés 25 millió áldozata…

Egyébként: tisztelet-becsület a francia szocialista kormánynak, amely egyedül viselkedik tisztességgel Nyugaton; persze a politikai realizmus határai között; de senki nem kíván esztelen áldozatokat, csak világos beszédet. Szabadon kell bocsátani a Szolidaritás és a törökországi DISK letartóztatott munkatársait; a varsói puccs nem lehet mentség a salvadori és guatemalai mészárlásokra. Mindez magától értetődik, de tartok tőle, hogy mégsem árt leszögezni a presszók stratégái számára.

 

 

II.

 

A továbbiakban két dologgal kell részletesebben foglalkoznunk. E kettő megvilágíthatja a Szolidaritás (talán időleges, de valamivel valószínűbb, hogy rövid távon végleges) vereségének okait. Az első: az európai munkásmozgalom és az (igazi) szocializmus néhány alkati sajátossága, a szindikalista és munkástanács-mozgalomnak a politikai kultúra fogalma alá sorolható jellemzője. A második: a hatalomra jutott "Kommunista" Párt eddig hiányzó alkotmányjogi jellemzése, amelynek ki kellene egészítenie az államszocialista rendszerek nyugvópontra ugyan nem jutó, de bőséges anyaggal rendelkező gazdasági és politikatörténeti analízisét.

Szemben azzal, amit a vulgármarxizmus próbált meg hosszú időn keresztül belénk sulykolni, az újkori európai forradalmak és reformok nem csak egyes osztályok érdekeit fejezték ki, noha az önérdek nyilvánvalóan bármiféle cselekvés elég fontos mozgatója. A vulgáris marxizmusnak nagyon sokszor kellett olyan pusztán verbális magyarázatokhoz folyamodnia, hogy ezt vagy azt a polgári forradalmat munkások vagy földművesek vívták meg, vagy hogy kispolgári mozgalmaknak a banktőke lett a haszonélvezője stb. Az egyre több tényező bevezetésével azonban egyenes arányban csökkent az osztályérdek elvének magyarázó ereje. Természetesen nem véletlen, hogy az ilyesféle magyarázatoknak a XIX. századi munkásmozgalom marxista szárnyán kellett keletkezniük, mert a mozgalom kulturális-történeti karakterének racionalizációjából származtak.

A modern szabadelvű demokrácia kialakulása elvileg tulajdonképpen egyszerű folyamat: az államnak a társadalom fölötti és a társadalomnak az egyén feletti hatalma csökkent fokozatosan. Ez a demokrácia a józan bizalmatlanságon alapuló garanciák rendszere: a nép teljes egyetértését bíró, eszményien jó kormányzatnak sincs joga beleavatkoznia abba, amit a nép a társadalom öntevékenysége számára tart fönn, illetve a legteljesebb társadalmi egyetértés sem elegendő indok ahhoz, hogy a társadalom – a közvélemény erkölcsi nyomásával vagy más eszközökkel – beleártsa magát abba, ami mindenkinek magánügye (vélekedések, érzelmek, életmód) mindaddig, amíg ez világosan és jogilag észlelhető módon nincs mások ártalmára. Például: a liberalizmus klasszikusa, John Stuart Mill szerint senkire sem lehet normaként kényszeríteni a saját javát, csak abban lehet és szabad megakadályozni valakit, hogy mások kárára legyen, de amíg csak magának árt – például alkoholista, kábítószert fogyaszt vagy a többség véleménye szerint önveszélyes tévképzetei vannak -, addig az csak rá tartozik, még ha helyes dolog is megpróbálnunk lebeszélni erről.

A demokrácia a közérdekű kérdésekben a többség akaratához kell hogy tartsa magát, a közérdekű kérdések körét azonban a lehető legszorosabban kell megvonni, nehogy a kisebbség, amely épp csak annyira van kitéve a tévedés kockázatának, mint a többség, jottányival sem inkább – netán igazságtalan sérelmet szenvedjen. Az eszmény az emberek önmaguk általi kormányzása, ezt azonban a nagy lélekszámú és területi kiterjedésű országokban csak decentralizációval lehet elérni. Decentralizáció minden irányban: a maximális területi autonómiával, a nemzeti-kulturális-vallási közösségek, a foglalkozási csoportok saját ügyeikben élvezett legszabadabb önrendelkezésével; a társadalom minden egyes csoportjának az önvédelemhez törvényes lehetőségre és ehhez alkotmányos garanciákra van szüksége; ugyanilyen garanciákra van szüksége az egyes embernek a különféle testületek kollektív önkényével szemben. Ehhez járul még Montesquieu ismert követelésének – a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom elkülönítésének – teljesítése.

A demokrácia az önkormányzat és az autonómia ókori görög eszméjén túl igenli az embernek, Isten képmásának elvi egyenlőségét, tehát mindenkit beereszt a törvény sáncai közé, másrészt – ugyancsak a keresztyén hagyomány értelmében – vállalja a gyengék védelmét az erősebbekkel szemben, és a gyöngék iránti részrehajlása folytán egyensúlyba hozza a mérleget, amelynek egyik serpenyőjét lehúzza az erősebbek (például a gazdagabbak, a műveltebbek, a befolyásosabbak, a közvélemény irányítói) úgyszólván természetes nehézkedése.

A szocializmus bizonyos értelemben a szabadelvű demokrácia folytatása, amennyiben a hatalom korlátozását, az emberi szuverenitás védelmét kiterjeszti a munka területére. A gazdasági-vagyoni egyenlőtlenségek megszüntetésével csökken a gazdagok aránytalanul nagy társadalmi befolyása. Az, hogy a dolgozók egyre inkább részesedni kívánnak munkájuk gyümölcséből a munka funkcionális és haszonélvezeti szétválasztása helyett, az a demokrácia ún. formális elveinek igen következetes tartalomra való fordítása; a munkások korporatív önvédelmének kialakítása (szakszervezetek) és sajátos harci módszereik (a géprombolástól a sztrájkig) a demokrácia garanciarendszerének tökéletesítését jelentik, a társadalmi igazságosság szabadelvű-demokratikus eszményének logikus alkalmazását. A szocialista munkásmozgalom nagy történeti jelentősége azonban nemcsak ebben áll, hanem abban is, hogy kultúrát, hagyományt és civilizált életformát teremtett az ipari városok új tömegei számára, amelyek már nem fértek bele a faluközösségi és céhes keretekbe. A mozgalom harci céljaiból következett a fölnőttoktatás kialakítása, a közösségi együttlét szerény (ám mindmáig fölül nem múlt) formáinak kimunkálása, az ellenállás, a lázadás, az összetartás, a szolidaritás, a plebejus önérzet, a mindenkori baloldal melletti érzelmi elkötelezettség, a politika iránti érdeklődés, az antimilitarizmus, antiklerikalizmus, internacionalizmus, a természetkedvelés, a közös éneklés, a tekintély- és államellenesség, az anyagi önzetlenség, a vertikális mobilitás elutasítása, a hierarchiával szembeni ellenszenv józan népi kultúrája (a szó Bahtyin-féle értelmében). Egy budapesti lapban valaki nemrég ártatlanul és álszentül csodálkozott rajta, hogy az egykori nyomorúságos munkásotthonok tele voltak vitatkozó, művelődő, barátságosan sörözgető és kuglizó munkásokkal, a mai kacsalábon forgó beton kultúrcsodák pedig konganak az ürességtől. No persze, ezek nem éppen sztrájktanyák. Úgyhogy megissza az ember azt a sört a tévé előtt.

Kulturális jellege és programja sajátosságai folytán a munkásmozgalomnak soha nem volt igazi javaslata az állami élet, a politikai szerkezet reformjára, ezért a szó hagyományos értelmében soha sem is volt politikai mozgalom. A munkásmozgalom kezdetben egyszerűen a demokráciát támogatta, harcolt az általános választójogért, a köztársaságért, a nemzeti függetlenségért, a világi oktatásért stb. Azok a hatalmi alakzatok, amelyeket a munkásmozgalom forradalmi helyzetekben kialakított – a Párizsi Kommün, az 1905. és (részben) az 1917. évi szovjetek, a spanyol-katalán anarchoszindikalista CNT-FAI bizottságai, az 1956. évi magyar munkástanácsok és a lengyel Szolidaritás – alapjában nem voltak a parlamentáris demokrácia vetélytársai, hanem az emberi és politikai autonómia, a lázadó népakarat spontánul kialakult, laza, a közvetlen demokrácia, tehát a szűkebb értelemben vett önkormányzat menet közben módosuló, nem állami jellegű szervei.

A hovatovább megszilárduló oroszországi szovjetekben a munkáspártok pluralizmusa uralkodott: a mensevik szociáldemokraták, az anarchisták, a szociálforradalmárok és a többiek kigolyózásával a bolsevikok elárulták és megfojtották a forradalmat. Azokban a munkásmozgalmakban, amelyeknek egyik arca a szakszervezet, a másik pedig a szociáldemokrata párt, ez utóbbi a szabadelvű politikai demokráciával kombinált tervező államkapitalizmus térhódítását mozdította elő, ami nem eredeti elképzelés – Keynes és Roosevelt nem volt sem munkás, sem szocialista -, Közép-Kelet-Európában pedig a munkásság tehetetlenül átengedte (1945 után) a hatalmat a föltörekvő paraszti elit egy részével szövetkezett "Kommunista" Párt értelmiségének és bürokratáinak, a despotikus-etatista kollektivizmus acélszürke rémuralmának. A munkásmozgalom – egyes nagy pillanatokon kívül – mindig tőle független politikai célokért vállalt áldozatokat, s e célok épp azért voltak tőle függetlenek, mert politikai célok voltak. Nem állítom, hogy a munkásságnak nem fűződött érdeke ezekhez a célokhoz, de ez az érdek soha nem volt kizárólagos sajátja.

Mindebből következik, hogy a munkásmozgalom csakis a hitelt és bizalmat érdemlő, sokfelől biztosított szabadelvű demokrácia körülményei között maradhat meg kizárólag szocialistának (mint ahogy a munkásmozgalom tartalmi, materiális értékei nélkül a modern európai demokráciának csődbe kell jutnia), szocialistának, vagyis csak félig-meddig politikai jellegűnek.

A szakszervezetekre támaszkodó szociáldemokrata tömegpárt – éppen azért, mert a demokratikus politika nem az osztályérdekek politikája – a demokráciában szükségképpen és helyesen néppárttá válik, bár a munkásság politikai kultúrájának színeit viseli a politikai játszmában, amely többek között hagyományok és szimbólumrendszerek játszmája is, nemcsak ideológiáké és gazdasági érdekcsoportoké.

Érdekes és jelentős paradoxon, hogy az egyetlen kiváltképp politikai irányzat, amely a munkásság és a radikális parasztmozgalmak lázadó-plebejus kulturális kozmoszának igazi letéteményese, a mára már sajnos kifáradt anarchizmus, éppen a politika szférájának mint olyannak a maradéktalan kiiktatására, a hatalomnak, az uralomnak, az államnak mint olyannak a hiánytalan megszüntetésére törekszik. A nagy Henry David Thoreau írta híres esszéjében, A polgári engedetlenség iránti kötelességben, hogy a legjobb kormányzat az, amely nem kormányoz. A liberális demokratizmus végső következtetéseiben természetesen találkozik az anarchizmussal, amelynek szélsőséges és elemien rokonszenves politikája a politika ellen irányul.

Nem vitás, hogy az etatista-bürokratikus kollektivizmus, a "létező" (tehát nem az elképzelt, hanem valamilyen más) "szocializmus" országaiban a munkásmozgalomnak legelőbb a szabad szakszervezeteket és a munkásönigazgatás hálózatát kell megteremtenie. De kérdés, hogy lehet-e és szabad-e megmaradnia ennél, ahogyan lényegében a Szolidaritás megmaradt. A lengyel sztrájkolók kétségtelenül eredményesen követelték a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, elérték a cenzúra korlátozását, valamelyest megtörték a LEMP tájékoztatási monopóliumát, jelképes megalázkodásra kényszerítették a hatalmat (az 1970-es sortűz áldozatainak emlékműve), de majdnem mindvégig tartózkodtak az állam reformjára irányuló javaslatoktól, mondván – az európai munkásmozgalom érintett jellegzetességének megfelelően -, hogy az nem az ő dolguk. Valószínűleg helyesebb lett volna az ún. Hálózat munkástanácsaiban nagyon hamar létrehozni a demokratikus és szocialista munkáspártok pluralizmusát. A Szolidaritás demokratikus tömegmozgalmának alapján álló politikai pártok kikényszeríthették volna a szocialista tevékenység politikai előföltételét, a parlamentáris demokráciát felelős kormánnyal és független bírói karral, a néphez hűséges csekély hadsereggel. A föloszlatott KOR-KSS egykori vezetői egyébként az utolsó pillanatban meg is próbálkoztak ezzel, az Önigazgatói Köztársaság Klubjainak megalakításával. Az 1956-os magyar forradalomban létrejött a szükséges hármasság: többpártrendszer, munkástanácsok, szabad szakszervezetek – s megvolt hozzá a szabad nyilvánosság is. A Nagy Imre vezette hazafias és demokratikus párt [a november 4-e előtti, forradalmi MSZMP] egy pillanatra valódi politikai szervezetként vett részt a megújulás munkájában. Hogy miként végződött volna a forradalom, nem tudjuk, az orosz páncélosok a szabadság mellett a történelmi tanulságoktól is megfosztottak bennünket. De magyar hadsereg nem tudta volna leverni a magyar forradalmat. Igaz, 1956-ban és 1968-ban az orosz imperialisták agressziója a magyar, illetve a cseh kommunista párt ellen is folyt. A LEMP behódolt, meggyöngült, begyulladt, jelentéktelenné vált, de – szemben a magyar és a cseh fordulattal – soha, egy pillanatig sem állt a nép pártjára. Jelentőségét persze a katonai államcsínnyel sem nyerte vissza – szörnyű figyelmeztetés a kelet-európai "kommunista" állampártok politbürokratáinak! -, de a másfél éves szabadságharc alatt elgyávult tagjai nyilván passzív támaszt jelentenek Jaruzelski hadseregtábornok, Siwicki vezérezredes, Kiszczak altábornagy és a többi díszpinty számára.

Úgy tűnik, a Szolidaritás végtelen önmérséklete, türelme, fegyelmezettsége, az egész másfél év humort, józanságot, iróniát nem nélkülöző mély pátosza mégsem tudott elkerülni egy taktikai vétséget: nehéz megítélni, de utólag úgy tetszik, nem volt helyes félszívvel és hátsó gondolatokkal aláírni a gdanski egyezménynek a LEMP vezetői szerepét elismerő záradékát, vagy idejében és nyíltan föl kellett volna mondani. A záradék nem azért volt őszintétlen, mert a Szolidaritásnak volt az állampárttal szembeni politikai és gazdasági reformjavaslata, ezt a szférát átengedte az éppen ezáltal némi legitimációs alapra szert tett hivatalos és nyilvános, monolit államapparátusnak, a gazdasági reform pedig örök időktől fogva a munkáltató tulajdonos, tehát itt a kollektív birtokosként fölfogható uralkodó kaszt baja; a katolikus egyházra maradt, hogy a nyilvános politikai szféra néhány tátongó rését betömje (ettől láthatólag – számomra érthetetlen okokból – némileg visszariadt). A LEMP ily módon létrejött soványka kis legitimációját természetesen nem saját napról napra csökkenő erejének köszönhette, hanem annak a hipotézisnek, amelyet az SZKP és a szovjet vezérkar engedékenységének határairól alkotott a Szolidaritás. Ezzel azonban a harc – amelynek jelentőségét a Szolidaritás megdöbbentő sikerei, az egész lengyel társadalmat forrongó és tarka egységben átfogó, "hangos és követelő" (Bibó István) demokratikus konszenzus láttán-hallatán alábecsültük – áthelyeződött arra az igen előnytelen frontvonalra, ahol a Szolidaritásnak, ha nem akart állandó botrányt és konfrontációt, márpedig nem akart, folyton bizonygatnia kellett, hogy tartja magát adott szavához, miközben a kormányzat az elképzelhető legnagyobb cinikus elvetemültséggel szegte meg a magáét.

Tehát nem azt gondolom, hogy a Szolidaritás követett el hibát – különben sem óhajtom tovább erősíteni azt a látszatot, hogy hasztalan, elkésett tanácsokat osztogatok, pedig csak okulni szeretnék -, hanem mintegy a demokratikus és szocialista munkáspártok és -frakciók követték el avval, hogy nem alakultak meg időben. A KOR vezetői egyébként régebben már gondoltak erre, ahogyan a nép ellen vezényelhető állandó hadsereg veszélyére is. De be kell látnunk, hogy Közép-Kelet-Európában a politizáló értelmiséginek a munkáspárt fogalmáról a bolsevikok nyecsajevista és leninista, ne adj' isten sztálinista módszerei jutnak eszébe. Miközben e sorokat rovom, nehéz megfeledkeznem arról, hányan fognak afféle ellenzéki bolseviknak vagy minek tartani, amiért pozitív értékhangsúllyal merem emlegetni a párt szót, bármit jelentsen is. Mielőtt ez bekövetkeznék, sietek leszögezni, hogy csak azért beszéltem munkáspártokról, mert a munkásmozgalomnak megfeleltethető politikai szervezeteket is szükségesnek tartom, mint ahogy a többi társadalmi erő politikai képviseletét is, sőt, Robespierre-rel szemben szabadságot kívánok és biztosítanék a szabadság ellenségeinek is. Azt is tudom, hogy tudatosan és szándékoltan használt baloldali beszédmódom nem fog nekem nagy népszerűséget szerezni az ún. másként gondolkodók kis táborában a 68 eszméiből való kiábrándulás miatt. A párizsi és prágai 68 számomra is történelem – de a történelemből nem vagyok hajlandó kitagadni, bár sem a párizsi chiliazmus, sem a prágai paternalisztikus reform nem az esetem.

Arra az ellenvetésre, hogy a Szolidaritás, a Hálózat munkástanácsai, az új demokratikus politikai szervezetek és talán a LEMP szabadelvűbb revizionistái együttesen sem érhettek volna el alkotmánymódosítást, népszavazást, tiszta és szabad választásokat, mert a muszka nem engedi – nehéz válaszolni. Ám teljes válasz helyett talán vegyük figyelembe a következőket: 1. az oroszok végig világosan kimutatták, hogy semmi kedvük besétálni egy háborús kelepcébe, hacsak nem föltétlenül muszáj; 2. kérdés, nem áll-e fönn még mindig Berija "szulejmáni ajánlata", a finnesítés, hogy nem lett volna-e hajlandó a Szovjetunió néhány támaszpont és hadikikötő, pár presztízsmentő külsőség ellenében sok mindenbe belenyugodni, fönntartva persze néhány kiváltságot "kommunista" klienseinek; kérdés, hogy valóban annyira örül-e a Kreml a lengyel katonai diktatúrának, amely a maga nacionalista dinamikájával számos csinos meglepetést tartogathat még szomszédai számára, a LEMP vezetői szerepét pedig hatékonyabban küszöbölte ki, mint amennyire azt a Szolidaritás legvérmesebb álmaiban remélhette, s ezzel megmutatta, hogy a "létező szocializmusban" nemcsak egy uralkodó kaszt képzelhető el.

Azt sem lehet tudni, mire megy a WRON (a Nemzeti Üdv Katonai Tanácsa) kijárási tilalommal, éhezéssel, sovinizmussal és snájdigsággal. Ha sikerül Kádár és Ceauşescu valamiféle kombinációjával kikormányozni Lengyelországot a gazdasági összeomlás legmélyéről és a teljes lelki bénultságból, az még istenes. De egy újabb krízis kizárja a békés megoldást – márpedig az erőszakmentesség híve volnék… Jó megoldás aligha van. A katolikus egyház két szereposztásban előadott kompromisszumos kísérleteire is kevés idő maradt. Nem vagyunk a "minél rosszabb, annál jobb" pártján, nem kívánunk sem hazánknak, sem másoknak szenvedéseket, akármekkora erkölcsi szépség születhetne is belőle. Isten őrizzen polgárháborútól Lengyelországban.

Kétségtelen, hogy az immár rogatywkát, kackiás őslengyel dalicsákót viselő lengyel hadsereg alig ütközött ellenállásba, amikor aljas, áruló és törvénytelen tettét véghezvitte. Kétségtelen, ez érthetetlen, negatív, ördögi csoda. De talán ez sem következett volna be, ha a munkásság világtörténetének eddigi legcsodálatosabb, legerkölcsösebb, legokosabb, legszebb mozgalma nem kikerüli, hanem egyenesen célba veszi a politikának a zsarnokság által a társadalomtól elragadott körét: az államot, a hatalmat és a törvényt.

 

 

III.

 

Mi az állampárt ma?

A hetvenes években a keleti tömb legtöbb országának álparlamentje (Stanislaw Stomma nevezetes ellenszavazatával) beiktatta az alkotmányba azt a cikkelyt, amely kimondja, hogy az odavalósi "kommunista" állampárt a társadalom vezető ereje vagy ilyesmi. Mit jelent ez? Többféle válasz lehetséges. A legegyszerűbb az, hogy az állampárt mint olyan, en bloc, a maga többmilliós taglétszámával az ún. vezető erő. Ez azt jelentené, hogy a párttagok mint egyedek és csoportok vezetik a pártonkívülieket mint egyedeket és csoportokat. Az alkotmány viszont kimondja minden állampolgár egyenlőségét is, tehát ez a hipotézis nem tartható, hiszen az első- és másodosztályú állampolgárok törvényesen meg nem engedhető létéhez vezetne; ezen kívül pedig azt tapasztaljuk, hogy némi nehezen kinyomozható aprócska előnyökön kívül, melyek egyébként sem alkotnak rendszert, az egyszerű párttagokon valahogy nem tündököl a vezető erő fénye. Persze a karrier szempontjából nem árt a párttagság, de olykor a lojális pártonkívülit többre becsülik (olykor még a renitenst is), lobbyk pedig a pártlobbykon kívül is léteznek. Az egyszerű párttagok többnyire olyanok, mint a többi állampolgár, csak egy kicsit még olyanabbak.

A másik lehetőség az, hogy az állampárt többé-kevésbé választott szerveiben testesül meg a vezető erő. De ez mit jelent? Azt, hogy a Központi Bizottság utasítja a Minisztertanácsot? Vagy azt, hogy eltérő döntés esetén a KB utasítása az irányadó? Vagy azt, hogy az állampárt kongresszusa megvétózhatja mondjuk a "parlament" vagy az Elnöki Tanács döntéseit? De hiszen ilyesmi nem nagyon fordul elő. Tény az, hogy az állampárt Központi és Politikai Bizottsága olykor hoz határozatokat. Ezekben szakszerű gazdasági irányelvek váltakoznak jogszabály-törmelékekkel, derűs buzdításokkal és politikai dörgedelmekkel, ellágyult múltba-merengések sótlan diplomáciai protokollal, rendszertelenül ömlesztett számadat-zuhatagok az esti tanfolyamos filozófia hirtelen lávakitöréseivel. Nem tagadható, néha megindító olvasmányok ezek, de annyira keresztben fekszenek a jogrendszer fönnmaradó részén, hogy az ember néha fohászkodik, hogy a Párt avval a tenger sok kollektív eszével fogadhatna egy (igen: 1 db.) ügyvédet, aki megfogalmazná a dokumentumait, sőt le is gépelné, és közjegyzővel is láttamoztathatná. Milyen jogi szankció illeti meg az olyasfajta utasításokat, hogy "minden erőnket megfeszítve teljesítsük a beruházási tervet"? Törvénysértést követek el, ha nem feszítem meg minden… stb.? Elvégre az állampárt nem felelőtlen magánszemélyek tetszőleges testülete, hanem az alkotmány értelmében nagyon fontos, bár homályos jogi entitás. Ehhez képest néha elég kópésan fogalmaz. Azt szokás mondani, hogy a pártszervek irányelvei orientálják a törvényhozókat és a végrehajtókat. De mi van akkor, ha egyik vagy másik nem engedelmeskedik? Leváltják? Kicsoda? Van valamiféle harmadik fórum, valami mindennapi semmítőszék vagy alkotmánybíróság, amely eldönti, hogy:

1. az illető államhivatalnok félreértette az irányelvet;
2. helytelenül alkalmazta;
3. önkényesen belemagyarázott;
4. előnyben részesítette vele szemben egy másik hierarchia szálán hivatali fölöttese utasítását, s ez esetben büntetendő az illető fölöttes;
5. másképp gondolta, és élt a saját voltaképpeni hatásköre adta lehetőséggel, hisz ilyen esetben élni törvényes hatalmával talán nem más, mint visszaélni;
6. az irányelv szokás szerint ködös és általánosságokban mozgó volt, megfogalmazója így semmiféle jogi felelősséget nem vállalhat azért, ahogyan orientált, ezért a hivatalnok szigorúan a bürokratikus előírásokhoz tartotta magát, ezzel viszont függelemsértést követett el, hiszen az állampárt mégiscsak alkotmányjogi minőség… és így tovább…?

Ennek a föltevésnek valószínűleg már van némi köze az ún. valósághoz, kiegészítve azzal, hogy itt be kell lépnie az állampárt semennyire sem választott részének, a némelyektől legfontosabbnak tartott ún. apparátusnak. (Vö. apparátcsik.) Az apparátus végzi ugyebár a napi operatív munkát. Kör- és egyéb leveleket küld szét, telefonon és szóban utasít, önálló tanulmányokat és fölméréseket végeztet, egyeztet, döntőbíráskodik, mindezt informálisan, tehát nem szabályszerű jogi formákban, ráadásul nekem mint pártonkívülinek nem – de gyaníthatólag a párttagoknak se nagyon – jut ki legalább az a jelképes jog, amely szerint az állami, tanácsi szervek döntéseit ellenőrizhetem, munkájukba elvileg úgy-ahogy betekinthetek stb. Itt meg az a bibi, hogy nem világos: például egy nagyvállalat igazgatója köteles-e engedelmeskedni a vállalat párttitkárának, aki az ő különbejáratú vezető ereje, vagy inkább a megyei pb illetékes osztályvezetőjének, vagy a magas minisztérium illetékes ügyosztálya vezetőjének vagy az illetékes államtitkárnak? És ki a nagyobb úr, a miniszter vagy a minisztériumi pártbizottság titkára – vagy talán a miniszter fölé rendelt osztályvezető a pártközpontban? Ez utóbbi három vitáját ki dönti el? Az illetékes miniszterelnök-helyettes vagy a területtel foglalkozó KB-titkár, vagy netán az evvel foglalkozó PB-tag? Ez utóbbi a magasabb rangú vagy a nem PB-tag KB-titkár? Ugyanazon a területen alá van-e rendelve a PB-tag miniszterelnök-helyettes a nem PB-tag KB-titkárnak? Vagy megfordítva? Ki tudja?

De tovább megyek. Minden testületben pártcsoport, afféle "kommunista" képviselői frakció alakul. Ha nézetei összeütköznek a testület többségének nézeteivel, mi történik? Az alkotmány – ugyan nem biztos, de lehet, hogy – tiltja időleges leköszönését a vezető szerepről, hiszen kivételes eseteket nem nevez meg. Ha a pártapparátus valamelyik dolgozójának munkajogi konfliktusa támad munkáltatójával, dönthet-e a munkaügyi döntőbíróság vagy uram bocsá', a pártszakszervezet (van ilyen?) saját vezető ereje és egy ahhoz tartozó magánszemély viszonyában? S ha megteszi (Magyarországon biztosan előfordul), nem sérti-e meg ezzel az alkotmányt? Nem azt mondja ki az alkotmány abban a cikkelyben, hogy minden vitás kérdésben az állampártnak van igaza? De a KB több határozata leszögezte, hogy a párt nem tévedhetetlen, sőt, időnként népellenes klikkekről is van szó, amelyek hatalmukba kerítették a munkásosztály, tehát implicite az összes dolgozó élcsapatát. Ám ha, mondjuk, egy pártból kizárt sztálinista azt tartja a mai pragmatikus-reformer vezetőségről, hogy népellenes klikk, hruscsovista-revizionista bűnszövetkezet, hova forduljon gyanújával? Ha már nem párttag, a Központi Ellenőrző Bizottsághoz biztosan nem. Netán a nyilvánosságot keresi föl vagy sztálinista ellenpártot alakít, mint a burzsoá Spanyolországban Enrique Lister tábornok?

Hol lakik a párt? Az az érzése az embernek néha, hogy a párt leginkább a síita mohamedán hagyományból ismert okkult (rejtett) imámhoz hasonlít.

A KB többször leszögezte azt is, hogy a párt nem áll a nép fölött, hanem épp ellenkezőleg, a társadalmat szolgálja. Ezt hogyan kell érteni? Összegyűjthetek néhány ezer aláírást, ennek birtokában népszavazást rendezhetek, amelynek határozata kötelezni fogja a pártot, hogy a népet így vagy amúgy szolgálja, ezt vagy amazt tegye? Kötelezhetem a pártot, hogy megjavítsa a vízcsapot? Vagy csak úgy szolgálja a népet, ahogy neki tetszik, s akkor is átvezet engem, vakot, az úttest másik oldalára, ha ezen a járdán szeretnék elcsoszogni a zöldségesig?

A párt modern jogi-politikai fogalmainkkal föllelhetetlen. Leginkább mégis a karoling államra emlékeztet: a király kísérete, amelynek segítségére van sok missus regis és pár írástudó. Csakhogy az a viszony, amely a karoling királyi kíséretet a középkori államhoz fűzte, az a "kommunista" állampártot a voltaképpeni államhoz fűzi: az állam meg van kettőzve, éppen ezért sehol sem lehet nyakon csípni, hogy megkérdezhessük: – Hát te meg miféle szerzet vagy, öcsém? Persze az államszocialista rendszerekben is vannak jó és rossz királyok, királyok, akik hallgatnak és akik nem hallgatnak jó tanácsadóikra vagy gonosz tanácsadóikra, és a különbségek nem elhanyagolhatók. Kádár jobb király, mint Husák, Zsivkov vagy Le Duan. Kísérete számos privilégiumát, hatáskörének jó részét átengedte másoknak. Visszaveheti? Talán.

Mindez nagyon szép, de én köztársaságpárti vagyok. Hazámban, Európa majdnem egész keleti felében, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában a politika szférája üres. Bármi benyomulhat és kitöltheti. Az utóbb említett három földrészen már régebben megjelentek benne a gátlástalan és vérszomjas pretoriánusok. Mifelénk Görögországban megbukott a junta, Lengyelországban már győzött, Spanyolországban még nem. A lengyel állampárt fölszívódott, de lám, a szervezetekről lemetélt apparátus működik, kiszolgálja a fölcicomázott törzsőrmestereket, nem zavarja, hogy még a KB-nak sem szabad összeülnie. Nem zavarja, hogy iménti vezéreit lecsukták. Nem értem, miért a néptől retteg az állampárt. Miért nem inkább önmagától és zsoldosaitól? Elvégre mindenki tudja, hogy nem a szabad és önmagát kormányzó nép gyilkolt meg sok millió kommunistát a GULAG-ban, hanem a párt és a "kommunista" GPU.

Az üres politikai szféra és a politika anarchista megszüntetése nem egy és ugyanaz a dolog. Az előbbi csak annyit jelent, hogy az állam különféle, ám leginkább igen erőteljes formákban uralkodik a társadalmon, miközben ténykedése nem nyilvános, saját jóakaratú engedélye nélkül nem is bírálható, jószerivel láthatatlan és megismerhetetlen. A politika: titok. Ismeretlenül gubbaszt a középpontban, csak következményeit érezni, de mivel csak elszigetelt emberek érzik, akik a nyilvánosság közvetítésével nem tudják még csak ki sem cserélni róla szerzett tapasztalataikat, nem láthatnak be semmilyen logikát, semmiféle rendet, s lassacskán el sem tudják képzelni a helyes és kívánatos rendet, mert nincs semmiféle tapasztalatuk az értelmes – áttetsző, megismerhető, kezelhető – rendről. Az államhivatalnok is így van evvel, ha több is az információja: ha valaki csak egy hierarchikus szervezet tagjaként informált, a mások elől elzárt információkat az utasítás egyik formájaként fogja érzékelni, vagy lojalitása jutalmaként, vagy a pozíciójának kijáró kiváltságként – hiszen az információ lényegéhez tartozik, hogy nyilvános megvitatásra szánják, különben nem lehet ellenőrizni, tehát hitelessége csak a magas forrás emanációjának másodrangú következménye lesz. Láthatjuk, hogy a viszonylag szabad kötőfékre, hosszú gyeplőre eresztett magyar sajtó információit a hivatal képtelen feldolgozni, mert ő maga nem része a nyilvánosságnak, tehát nem érti, nem értheti azt, ami a szó demokratikus értelmében közérdekű. Pedig az értelmiség tudását – hiszen segíteni szeretne – akarva vagy akaratlanul ebbe a sötét zsákba hajigálja; nem sejti, hogy feneketlen.

A politika anarchista megszüntetése nem jelent egyebet, mint hogy az uralom adott elemeit egyenlően szétosztják az emberek között; ehhez járul a javak igazságos szétosztása, ami a hierarchia lehető legnagyobb mérvű megszüntetése mellett, amelyre szilárd garanciák vannak, nem lehet nehéz; de ezt – sajnos – csak a teljesség kedvéért említem.

A politikát láthatóvá kell tenni; szférájának egybe kell esnie a teljes nép gyülekezetével – a többit döntse el a közakarat; a szocializmus csak javasolja, hogy ez milyen legyen. Az állampárt kisajátította és elsinkófálta a politikát: a közép-kelet-európai munkásmozgalom vissza kell hogy adja a népnek ma, holnap, holnapután.

A gazdasági rendszer és a tulajdonviszonyok eléggé fontosak tárgyunk szempontjából, fontosabbak, mint Nyugaton. Egyik barátom találó megfigyelése, hogy Nyugaton a diktatúra nem jelent feltétlenül gazdasági válságot, mert a tőkés magánvállalkozás viszonylag független a politikai rendszertől. Nálunk viszont minél liberálisabb valamelyik államszocialista ország, annál jobban megy neki gazdaságilag, a diktatúra megkeményedése karöltve jár a nyomorral, példákat nem említek, közismertek; mert nálunkfelé a gazdasági szisztéma köztudomásúlag nem független. Azt hiszem, a lengyelországi demokratikus új-szocializmussal jól megfért volna az önigazgatású vállalatok csoporttulajdona, a szövetkezetek és a kis magánvállalkozások elszaporodása; nem új találmányok ezek, s a központosított állami tulajdon láthatólag még a bürokratikus államnak is terhére kezd lenni. Az elosztás pedig a korporatív, szakmai és népképviseleti testületek, a szakszervezetek, a vallási és kulturális közösségek szép munkája lehetett volna. Sajnos ezt ma nem nagyon cél- és időszerű taglalni.

Összefoglalásul: az erkölcsi fogantatású politikai elitizmussal szembeni jogos ellenszenv és bizalmatlanság többé nem szabad hogy akadálya legyen a közép-kelet-európai kritikus értelmiség és – ilyen van – a demokratikus ellenzék stratégiai fordulatának. A marginális vagy párhuzamos nyilvánosság, az engedetlen szubkultúrák üdvös, bár az elszigetelődés és bezárkózás veszélyeitől, a gettópszichózis ártalmaitól nem mentes léte fölszólítás kell hogy legyen mindannyiunk számára, hogy a részvét és az önvédelem gesztusain túl föltámasszuk a tekintély- és államellenes, szabadelvű, demokratikus és szocialista politikai gondolkodás és gyakorlat legkülönfélébb hagyományait. Az pillanatnyilag mellékes, hogy ma fontosabb számomra Étienne de la Boétie és Gustav Landauer – vagy az élők közül Castoriadis és Lefort -, mint Rosa Luxemburg vagy Otto Bauer. Nem arról van szó, hogy megint értelmiségi politikát csináljunk munkások számára, fölött – és végül – ellen. Csak legalább a már meglévő gondolati eszközöket kell karbantartani, hogy ha majd eljön az ideje, használhassa, akinek kedves.

Lehet, hogy a következő kelet-európai forradalmi periódus is gyászos véget ér. Lehet, hogy a még bőven garázdálkodó sztálinista diktatúrák helótái csúf formában fogják kifejezni azt, hogy türelmük elfogyott, és majd a szabadság ellenségeinek védelmén kell gondolkodnunk. Lehet, hogy valóban mindennek vége, hogy jön a sötétség ezeréves birodalma. Nem tudom. De csak ahhoz a jövőhöz van közünk, amelyért elménk megkínlódott – vagy amelyért elmulasztottunk virrasztani. És közünk van a lesújtó múlthoz és a rettenetes jelenhez. Közünk van a vereségek és árulások iszonyú Európájához. Közünk van a Santiago de Chile-i stadionhoz és a varsói tévé egyenruhás bemondóihoz. Megrémült, fázó, éhező emberekhez, börtönök, internálótáborok és elmegyógyintézetek hulló hajú, sárguló bőrű lakóihoz. Sok-sok korai halotthoz. Közhelyek, persze. Amikor követeljük, hogy szüntessék meg a lengyelországi szükségállapotot, engedjék szabadon az internáltakat, állítsák helyre az emberi, politikai, szakszervezeti jogokat, ezekre a közhelyekre is gondolunk. Ezekkel a közhelyekkel búcsúzom Tőled 1982 februárjában, barátom, Olvasó.

 

 

Jegyzetek

 

1 Szerk. Tóth Károly Antal, Csíkszereda: Pro-Print, 2000

2 Vö. Új osztálypolitika, Mozgó Világ, 1999/1; Levegőt!, Mozgó Világ, 1999/5; Szocdemek, Népszabadság, 2000. április 8.; Új kelet-európai baloldal, I., Eszmélet 50, 2001; A helyzet, Bp.: ÉS, 2002; Szabó Ervin nem alkuszik, Népszabadság, 2002. augusztus 31.; Két vita két baloldalról, Népszabadság, 2002. november 7.; Megtérés Adyhoz, Népszabadság, 2002. november 23.; Új társadalmi mozgalmak és a szakszervezetek, Kihívások a szakszervezetek előtt, szerk. Kozák László, Bp.: Liga Szakszervezetek, 2002; Osztályharc és közjó, Mozgó Világ, 2002/11.

3 Vö. Jürgen Seifert: Konterrevolution, Staat und Arbeiterbewegung, in: Zur Aktualität von Karl Korsch, hg. M. Buckmiller, Frankfurt/M.: Europäische Verlagsanstalt, 1981, 112-130.

4 A szem és a kéz, Bp.: AB, 1983