Az "egységesítő" (uniformizált) gondolkodásmód, e tudományosnak látszó, noha nyilvánvalóan ideologikus szellemi irányzat uralkodóvá válása az államszocialista rendszerek bukása után következett be. Történelemfelfogása szimplifikált: központi mozzanata a "két zsarnokság, két totalitarizmus"-elmélet igazolása – azaz "fasizmus" és "kommunizmus" azonosítása. A történelem benne finális jellegű: a történelmi előzmények a kívánt társadalmi állapothoz, a liberális demokrácia és piacgazdaság amerikai modelljéhez vezető – vagy onnan eltávolodó – út elemei gyanánt jelennek meg.

1. Az egységesítő gondolkodásmód megjelenése, jelentősége és tartalma

E szellemi irányzat (vagy inkább különböző árnyalatokat tömörítő törekvés), amelyet Jean Daniel egységesítő gondolkodásmódnak¹ nevezett, a 20. század második felében jelent meg, s noha előzményei a két világháború utáni évekre nyúlnak vissza, megjelenési helyének mégis a hidegháború Amerikáját tartjuk. A nemzetközi politika, de különösen az 1945 (még inkább 1948) után kialakult kommunista tömbön belüli negatív fejlemények hatására az irányzat a kelet-európai antikommunista disszidensek csatlakozásával számottevően megerősödött az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, különösen Franciaországban.

Ami az irányzat franciaországi fejlődését illeti (ez az ország áll szellemileg legközelebb Romániához), Daniel számos alkotót sorol ide, olyan filozófusokat, történészeket, írókat, publicistákat stb. ,,akiket a 60-as években új filozófusok" néven ismertek. Daniel szerint közös bennük az Egyesült Államok liberális demokráciájának feltétlen csodálata, a hasonló alapon álló Egyesült Európa felépítésének gondolata, valamint J.-P. Sartre filozófiájának és F. Mitterrand politikai tevékenységének elutasítása.²

Daniel nem értékeli sokra az egységesítő gondolkodás baloldali ellenfeleit sem, akiket "politikailag korrekteknek" nevez. Mégis, különösen 1996-98 közötti feljegyzéseiben az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek negatív megítélése van túlsúlyban. Daniel szerint ők "a szabadság keresztes lovagjainak szektája"³ , hangsúlyozva (például J. F. Revel esetében) eszméik ellenséges jellegét, "veszélyes szektásságukat" (A. Glucksmann esetében)⁴ , a "gyanakvás és az értelmezések stratégiájának" alkalmazását a jelenségek tartalmának tanulmányozása helyett⁵ (Alain Besançon és Annie Kriegel, "volt sztálinisták", most antikommunisták esetében).

Ennek az írásnak célja nem annak a pszichikai folyamatnak az elemzése, amely megmagyarázná az egységesítő gondolkodásmód befogadását a kommunista eszmékből kiábrándult volt kommunistáknál, ám nem tekinthetünk el azoktól a történelmi-politikai körülményektől, amelyek döntő módon hatottak az effajta gondolkodásmód megjelenésére.

E század ötvenes éveitől André Gide és Panait Istrati⁶ 30-as évekbeli vészjelzései után meggyőző bizonyítékok kerültek napvilágra – így Margaret Buber-Neumann, E. Neumann-nak, a Német Kommunista Párt Szovjetunióban kivégzett egykori főtitkára özvegyének feljegyzései, aki a náci lágereket és a szovjet Gulágot egyaránt megjárta; David Rousset-éi "a koncentrációs táborok egyetemességéről"; Koestler leleplezései a szovjet börtönökben elkövetett gyilkosságokról stb. -, amelyek új fényt vetettek a kétfajta (náci és kommunista) totalitarizmusban közös megtorlások jelenségére. Az események egyre kevesebb megfigyelője – bármilyen jóakaratú volt a Szovjetunióval szemben – tudta magát kivonni a "magyar forradalom" 1956-os leverésének és az 1968-as "prágai tavasz" elfojtásának romboló hatása alól. A demokratikus-antifasiszta gondolkodás képviselői (egy részük zsidó származású volt) nem maradhattak érzéketlenek a Szovjetunió hivatalos gondolkodásának, a "létező szocializmus" xenofób-nacionalista (olykor antiszemita) torzulásával szemben sem. Éppen a szovjet államban, ahol az 1917-es októberi forradalom a zsidók számára valódi felszabadulást hozott a cári birodalom elnyomása alól,⁷ ahol kulturális jogokat kaptak, s lehetőséget arra, hogy elhagyják az úgynevezett "rezervátumokat"⁸ , 1948 után a "kozmopolitizmus elleni harc" leple alatt csaknem minden zsidóra a bizalmatlanság árnya vetődött. Itt, akárcsak a Szovjetunió szatellit-országaiban, a zsidók váltak a különböző vádak fő célpontjaivá (Csehszlovákiában például a Slansky-csoport 1952-es perében, vagy a 60-as években abban a Lengyelországban, ahol jóformán alig maradtak zsidók). A cionizmus bírálatát, ami elméletileg még megmagyarázható, felváltotta annak diabolizálása. Ebben a fojtott légkörben a szovjet zsidók harca a szabad kivándorlásért megrázta Európát. A keleti rendszerek torzulása (de a kínaié és a kubaié is) egyre jobban befolyásolta a nyugati értelmiségiek világszemléletét.

Az egységesítő gondolkodásmód elterjedése egybeesik a negatív jelenségeknek a létező szocializmus országaiban való túlsúlyba kerülésével, bár az irányzatnak jelentős francia és Franciaországon kívüli elődei is vannak. Köztük van Eli Halevy⁹ , a két világháború közötti Franciaország filozófusa, a totalitarizmus jelenségének megfigyelője, az amerikai Hayes¹⁰ , legfőképpen pedig Raymond Aron¹¹ , aki eredetileg a szocialista pacifizmus híve volt. Aron 1939 júniusában, a Francia Filozófiai Társaság konferenciáján, a fasiszta totalitarizmus és a nyugati demokráciák közötti lényegi különbséget hangsúlyozta¹² , majd az 50-es években megjelentette – F. Furet szerint – alapvető könyvét, Az értelmiségiek ópiumát, s ezzel a politikai antitotalitarista (leginkább antikommunista) irodalom egyik fő képviselője lett. De ez az irányzat a század 60-as-80-as éveiben érte el fejlődésének csúcspontját Franciaországban, amikor a két antagonista tömb közötti feszültség enyhülését szellemi téren megsemmisítették a "szakadár" emigránsok és a szocialista országokból elűzöttek leleplezései. Logikus, hogy az egységesítő gondolkodásmód a volt kommunista országokban különös erővel jelentkezett a rendszer 1989-90-es bukása után. De hatása egyes egyesült államokbeli, angliai stb. egyetemi katedrákról történő, illetve a Francia Akadémia révén való népszerűsítése, valamint egyes intézmények és alapítványok anyagi támogatása révén is kiszélesedett.¹³

Ennek az irányzatnak a képviselőit, akik között sokszor számottevő különbségek vannak a múlt és gyakran a jövő megítélésében, a következő közös meglátások jellemzik:

1. Elfogadják, sőt továbbfejlesztik a kétfajta totalitarizmus – a náci (általában a fasiszta) és a kommunista – közötti azonosságnak vagy hasonlóságnak a hidegháború kitörésekor megjelent eszméjét.

2. Elméletben és a társadalmi-politikai gyakorlatban egyaránt elfogadják a parlamentáris demokrácia és a rendelkező piacgazdaság (voltaképpen a kapitalizmus) beláthatatlan ideig való fennmaradását, esetleg mint a "történelem végét".

3. Határozottan tagadják vagy megkérdőjelezik, hogy az utóbbi 200 évben létezett volna az emberiségnek valamilyen fejlődési trendje, vitatják a Nagy Francia Forradalom, valamint a XIX. és a XX. század forradalmi mozgalmainak meghatározó voltát és hatását.¹⁴

Mielőtt rátérnék az egységesítő gondolkodásmódnak elsősorban a francia képviselői közti, egyáltalán nem lényegtelen különbségekre és a "helyi" változatok sajátosságaira (Németország, a volt kommunista országok, így Románia), szükséges kritikai pillantást vetnünk az irányzat egyes, a jelenkori történelem leírására (voltaképpen misztifikálására) vonatkozó téziseire.

 

 

2. Az első világháború (1914-1918) és okai – az egységesítő gondolkodásmód Achilles-sarka

 

François Furet, megpróbálva megmagyarázni az emberiséget "megnyomorító" két totalitarizmus nyomán a 20. században bekövetkezett drámai eseményeket, arról az "európai tragédiáról" ír, amely "az első világháború után játszódott le".¹⁵

Megvizsgálva azt a szerepet, amelyet Furet a későbbi fejlődés szempontjából az első világháborúnak tulajdonít, véleményünk szerint két kérdés vetődik fel: a) miért az első világháborúnak ez a hatása? és b) melyek azok a társadalmi-politikai feltételek, amelyek következtében kitört a világháború?

Az első kérdéssel kapcsolatban világos, hogy az orosz milliók halála és az orosz tömegek folyamatos nyomora nélkül a cári önkény nem omlott volna össze, következésképpen nem következett volna be az 1917-es októberi bolsevik forradalom, de az 1917. februári demokratikus forradalom sem. Németországban a hitlerista párt egy legyőzött ország háború utáni légkörében született meg és fejlődött; ebben a légkörben a szélsőséges nacionalista körök kihasználhatták a lakosság mélyen gyökerező elégedetlenségét. Voltaképpen a kapitalista világ ereje teljében kitört első világháború váltotta ki Oroszországban és Németországban (de Olaszországban is) a politikai válságot. Később a kapitalista világgazdasági válság, amely Németországban hat millió embert kényszerített munkanélküliségbe, tette lehetővé, hogy a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt 1932-ben 230-ra növelje parlamenti képviselőinek számát az 1928-as 12-höz képest, és hogy 1933-ban megszerezze a hatalmat.

Az első világháború társadalmi-gazdasági-politikai okainak, akárcsak a különböző európai rendszerek imperialista célkitűzéseinek gazdag tudományos irodalma van (ezeket az Oroszországban 1918-ban közzétett, az első világháborút megelőző titkos egyezmények szövege is leleplezi). A bizonyos értelemben az 1945 utáni politikai antitotalitarista irodalom előfutárának számító Hannah Arendt alapvető munkájának 220 oldalán keresztül mutatja be az európai imperialista irányzatok és törekvések szerepét és fejlődésüket a 19. század utolsó negyedétől kezdve.¹⁶

Az első világháború valós okainak és szerepének ismeretében milyen értéke lehet J. F. Revel kijelentésének, mely szerint "a 20. század első éveinek fényében semmi olyan probléma nem létezett, amelynek meg kellett volna teremtenie a bolsevizmus megjelenésének «szükséges», objektív «feltételeit»"?¹⁷ Vagy miért adjunk hitelt Revel egy másik kijelentésének: "Lenin (…) akkor bélyegezte meg az imperializmust (…), amikor az imperialista birodalmak leállították fejlődésüket, és beléptek a dekolonizálás első (?) szakaszába".¹⁸ Revelnek csupán a "lemaradt" imperializmusok (kivált Németország) a világ újrafelosztására való törekvése kerüli el a figyelmét. Egyébként a dekolonizálás első szakaszáról szóló kijelentése az 1916-os évre vonatkoztatva, amikor Lenin megírta az imperializmusról szóló tanulmányát, minden alapot nélkülöz.

François Furet álláspontja ebben a kérdésben kétértelműbb, mert egyrészt elismeri egyes imperialista törekvések megjelenését a 20. század elején, másrészt azonban az első világháborút "demokratikus háborúnak" tartja, mert egész nemzeteket mozgósított a mészárlás érdekében.¹⁹ Ez csupán akkor "elfogadható" álláspont, ha "felelősnek" kiáltjuk ki a hivatalos propaganda által sikerrel manipulált tömegeket, amelyek 1914 augusztusában Berlinben éppúgy, mint Párizsban, Bécsben vagy Szentpétervárott a háborúba való belépés mellett tüntettek.

Stephane Courtois, A kommunizmus fekete könyvében siet átvenni F. Furet véleményét az első világháborúról. Courtois határozottan kijelenti, hogy "a kommunisták a tőkére hárították a felelősséget a háború kitöréséért".²⁰

Nem véletlenül állítjuk tehát, hogy az első világháború szerepének és különösen okainak elemzése az egységesítő gondolkodásmód Achilles-sarka. Mert korunk világának eredendő bűne, a modern imperializmus (amely egy túlnyomórészt kapitalista világban fejlődött ki) vitathatatlanul bűnös a történelem színe előtt, de a népek előtt is ezért a világméretű mészárlásért. Függetlenül attól, hogy a belső politikai rendszer (egyébként korlátozott) demokrácia volt-e vagy pedig önkényuralom, mint a cári Oroszországban, ezeknek az országoknak a vezető körei voltak azok, amelyek a világot a háború felé taszították.

 

 

3. Antikapitalista nácizmus (és általában fasizmus)?

 

Alain Besançon, a Francia Akadémia tagja (tegnap sztálinista, ma antisztálinista, mondta róla Jean Daniel) – akinek a bukaresti Humanitas Kiadó 1992 és 1998 között hat kötetét jelentette meg románul – az öt szakosztály 1996. szeptember 21-én tartott nyilvános ülésén elmondott beszédében felelevenítette Eli Halevy filozófus 1937-es tételét a fasizmusok (különösen a nácizmus) feltételezett "szocialista és proletár gyökereiről": ezek a mozgalmak alighanem megfosztották volna hatalmuktól, vagy éppen megsemmisítették volna az egykori eliteket.²¹

Egy ilyen megállapítás nagy szolgálatot tesz a nácizmus és a kommunizmus közti azonosság elméletének, mert "bebizonyítja", hogy mindkét mozgalomban közös az antikapitalista törekvés. Még François Furet is, hogy megcáfolja az ismert tételt, mely szerint a fasizmus (és ezen belül a nácizmus) a monopolkapitalizmus terméke, azt állítja, hogy "a polgári liberalizmusnak ugyanaz a gyűlölete az olasz fasizmusban, ugyanaz a kényszerképzete az államon belüli népi egység iránt, ugyanaz a hangsúly a társadalmi megerősítésének szükségességére vonatkozóan, a bolsevik módszereknek ugyanaz az utánzása".²² A szerző szerint Hitlernél mindehhez a szociáldarwinizmusból eredő, rasszista elméletben és nacionalista patológiában megtestesülő "nihilista elemek" (?) is hozzájárulnak.

Az ügy érdekében tett hasonló megállapításokat éppen a Mussolini Olaszországára és Hitler Németországára vonatkozó gazdasági adatok cáfolják meg.

Ma már alaposan dokumentált irodalma van annak, hogy milyen jelentős szerepet játszottak a nagytőke képviselői Hitler és Mussolini hatalomra juttatásában, valamint a két ország gazdaságának a háborúra való előkészítésében. Olaszországban Mussolini 1922-es hatalomra jutása azért vált lehetségessé, mert a nagyiparosok egy csoportja, Pirellivel az élén, közbenjárt a királynál,²³ Németországban pedig a döntő 1930-1933 közti időszakban többek között az iparbárók (P. Thyssen, E. Kirdorf, A. Voegler, báró von Schröder bankár) voltak Hitler legfőbb támogatói, akikhez 1934-ben a ruhri bányavidék vaskohászatának tulajdonosa, Gustav Krupp von Bohlen és Halbach báró is csatlakozott.²⁴ Megjegyzésre méltó, hogy a fasiszta Olaszországban, amikor a Fiat konszern elhatározta a fizetések csökkentését, Mussolini döntése a nagyiparosoknak kedvezett a fasiszta szakszervezetek negatív véleményével szemben.²⁵

A német nagyiparosok alávetették magukat a számukra nagyon jövedelmező háború előkészítéséhez és lefolytatásához szükséges haditermelés központi tervezésének. Mindaddig megőrizték legjobb kapcsolataikat a náci rendszerrel, amíg nem körvonalazódott Németország veresége. Nem csupán a nemzetiszocialista párt eredeti, 24 pontos programjának demagóg társadalmi-gazdasági előírásait mellőzték a gyakorlatban (az államosításra vonatkozó 11., 12., 13., 14. és 15. pontokat), hanem az antikapitalista náci vezetésre vonatkozó pontokat is semmisnek tekintették 1934 júniusában, a "hosszú kések éjszakája" után.²⁶

Az olasz fasizmus és a német nácizmus ismeretében látszólagos antikapitalizmusuk, amelyet Mussolini ritkábban, Hitler gyakrabban használt fel, nem volt más, mint az államhatalom megszerzése érdekében mutatott közönséges demagógia.

Az egységesítő gondolkodásmód több, kommunistaellenes képviselője adatok hiányában nehezen tudja a fasiszta mozgalmak "szocialista" jellegét bizonyítani. Legtöbben Mussolini szocialista-forradalmár múltjával és néhány "szélsőséges bolsevista"²⁷ nyilatkozatával példálóznak, figyelmen kívül hagyva, hogy Mussolini már 1914 nyarán felhagyott a szocialista mozgalom pacifizmusával, javasolta Olaszország belépését az első világháborúba,²⁸ s megszakított minden kapcsolatot a szocialista párttal. Mások (mint a németországi Dialog című folyóirat publicistája, Ion Solacolu) elismerik, hogy az olasz fasizmus kezdettől fogva szélsőséges jobboldali (tehát konzervatív – K.-E. Gy.) mozgalom volt, de megpróbálják a hangsúlyt a Strasser-testvérek antikapitalista irányzatára tenni. Azt elismerik, hogy Hitler 1934-es "átigazolásával" a nemzetiszocialista mozgalom sajátosságai azokhoz a jellegzetességekhez közeledtek, amelyek Mussolini fasiszta pártjában a kezdet kezdetétől megvoltak²⁹ , és a német nagyvállalkozók végig a náci hatalom mellett álltak.³⁰

Egyes, az egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló gondolkodók még a volt kommunista országokban is (az okokra még visszatérünk) a létező társadalmi viszonyok fenntartására teszik a hangsúlyt, ami szerintük a fasizmus pozitív vonása a kommunizmussal szemben.³¹

Összegezve tehát, nem megalapozott a fasiszta és kommunista totalitarizmus közös vonásaként azonosítani a "kapitalizmus-ellenességet", ami a fasiszta országokban csupán demagóg kijelentéseken, nem pedig az adott országok gazdasági-társadalmi valóságán alapszik.

 

 

4. Az egységesítő gondolkodásmód képviselői – J. F. Revel, F. Furet, S. Courtois, Th. Wolton

 

4. a. J. F. Revel avagy a forradalom legitimitásának megkérdőjelezése

 

Ahogy láttuk, J. F. Revel-nél találjuk a kommunista totalitarizmusra vonatkozó legszélsőségesebb elítélő véleményeket. Következtetései azért annyira határozottak, mert teljesen különálló véleménye van a társadalom fejlődéséről általában, a jelenkoriról különösen. Revel a liberális demokrácia híve, de azt nem a "mind ez ideig legtökéletesebb rendszernek" (W. Churchill szellemes mondása) tartja, hanem a történelmi ideál folytonosságának. A nyílt társadalom azonban, amelynek Revel híve, nem az lesz, aminek kidolgozója, K. R. Popper – akire szerzőnk hivatkozik – gondolta. Popper a maga idejében úgy képzelte el a "nyílt társadalmat, mint amiben az ember felszabadul minden egyházi és világi uralom alól". Popper a Nagy Francia Forradalmat véli a nyílt társadalom megjelenése egyik meghatározó mozzanatának, mert megszüntette a kiváltságokat és az egyházi ellenőrzést (lásd: K. R. Popper előadását Immanuel Kant születésének 150. évfordulója alkalmából).³² Revel-nél viszont – saját meghatározása szerint – a nyílt társadalom "a lakosok azon tevékenységeinek összessége, amelyek kezdeményezése az államon túl történik".³³ Szerinte a nyílt társadalom parancsuralmi rendszerben is létezhet, a lényeges a társadalom és az állam közti kapcsolat akkor is, ha ez utóbbi nem demokratikus.³⁴ Bár Revel ismeri François Guizot 1828-as, a társadalomban létező osztályharcra vonatkozó tételét³⁵ (ami az emberi társadalom osztályjellegének elismerését jelenti), "az önálló társadalomnak az állami önkénnyel szemben való megvédésében" látja "a történelem lényegét", mert "századokon keresztül a világ hagyományos társadalomban élt (voltaképpen egy kiváltságos kisebbség által önkényesen vezetve – K.-E. Gy.), amelyben a jogok széles skáláját találjuk meg"³⁶ (kinek a jogait? – K.-E. Gy.). Az emberi társadalomra vonatkozó gondolatát kifejtve (miközben mellőzi, vagy minimálisan elemzi az olyan, osztálykiváltságokon alapuló társadalmakat, mint például a rabszolgaság vagy a feudalizmus), J. F. Revel megkülönböztetés nélkül elítéli a XVIII-XIX. századi európai forradalmakat, különösen a Nagy Francia Forradalmat. "A tömegek fegyelmezetlen megmozdulásának" tartja őket, "amelyek, tévesen, a régi társadalom alapjainak szétrombolására törtek".³⁷ A forradalmi megmozdulások elutasításával a szerző elfogadja G. Ferrero véleményét: "a nyugati világban minden forradalmi vezetés célja a demokratikus modell megdöntése".³⁸ Ezekből a megállapításokból kiindulva természetes, hogy a nagy francia forradalom jakobinus időszakát Revel a fasizmussal és a kommunizmussal együtt a "totalitarista rendszerek" közé sorolja. Ami a jelent illeti, Revel szerint a demokrácia egyetlen lehetséges alapja a piacgazdaság,³⁹ mi több, a filozófus ellene van az elsősorban Németországban népszerű "szociális piacgazdaságnak" is, amely nagyobb szociális védelmet biztosítana a hátrányos helyzetűeknek. Másrészt "felmenti" a harmadik világ elmaradásának felelőssége alól a volt gyarmati hatalmakat és a nemzetközi trösztöket, azt állítva, hogy minden ottani rossz a helyi kormányok jogtalan és önkényeskedő jellegéből fakad.⁴⁰ Nem csoda hát, hogy egyaránt elítéli a "felszabadító egyházat" és a többi "harmadik világbeli" mozgalmat.⁴¹ És ha mégis léteznek a világban tiltakozó mozgalmak, azok, J. F. Revel szerint a "totalitarista törekvések" megnyilvánulásai, amelyek abból fakadnak, hogy az emberek képtelenek megérteni a történelem leckéit.

Revelnél az érvelést és a meggyőző adatok bemutatását gyakran üres frázisok helyettesítik, amelyek semmilyen valós tényt nem állítanak. Így a "kommunizmus" a "történelmen kívül" helyezkedik el, minthogy képtelen másra, mint a "társadalom tönkretételére".

Szembeszökő a különbség a "szörnyűségek" efféle tartalom nélküli megfogalmazása és a között, ahogyan – például – F. Furet ábrázolja a kommunista államok és mozgalmak (pozitív vagy negatív) hozzájárulását a 20. század történelméhez.

 

4. b. François Furet dilemmája

 

Furet-t nem csupán a jelenkor történelmének különböző eseményeivel (például az első világháborúval) való szembenézés különbözteti meg Reveltől és az egységesítő gondolkodásmód más képviselőitől. Figyelmesen tanulmányozva Furet-nek a jelenkor történelméről szóló alapvető munkáját⁴² (a téma felé a Nagy Francia Forradalomnak e szakértője csupán 1997-es hirtelen halála előtt 2-3 évvel fordult), nem kevés különbözőséggel találkozunk. A szerző nem tudta elkerülni több megközelítési mód bemutatását, s nem mindegyik felel meg az egységesítő gondolkodásmódnak: a Forradalom és a jakobinus korszaké, az első világháborúé, Sztálin és Hitler kapcsolatáé, a legalábbis nyugat-európai jövő perspektívájáé sem.

Furet elismeri, hogy az első világháborúnak meghatározó szerepe volt a 20. században.⁴³ Abból indul ki, hogy a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt "az első világháború hajtása".⁴⁴ Ami pedig a háború okait illeti, elismeri, hogy ezek egyike "a nagyhatalmak versengése a piacok és a gyarmatok ellenőrzéséért".⁴⁵ Mégis úgy gondolja, hogy ez a háború "demokratikus jellegű" volt, mert a "népek háborúja volt".⁴⁶ De azt is megállapítja, hogy "Lenin szavára" bűnösnek és bűnbaknak kiáltják ki az "imperializmust, a kapitalista monopóliumokat, a nemzetközi burzsoáziát".⁴⁷ Hogy milyen mértékben "bűnösök" vagy legalábbis "bűnbakok" Furet szerint a Lenin által vádolt elemek, abban Furet álláspontja nem világos.

Furet szerint a nácizmus és a kommunizmus hasonlít egymásra, de nem ért egyet az azonosságukra vonatkozó elmélettel.⁴⁸ Megállapítja, hogy az olasz fasizmust és a németországi nácizmust a kommunizmusra adott válasznak lehet tekinteni, hogy aztán nem kevesebb, mint két oldalon keresztül visszaverje ezt az E. Nolte által megfogalmazott értelmezést, amelyet "a nácizmus legalábbis részleges felmentésének tart."⁴⁹

Hogy nyomatékosítsa a nácizmusban és a kommunizmusban közös "polgár- és nyugatellenességet", Furet feltételezi a "szovjet vezetés és a német jobboldal cinkosságát". A Szovjetunió és a Weimari Köztársaság közti, 1922-es rapallói megegyezésből kiindulva (miközben elfelejti megemlíteni, hogy Németországban akkor a Centrum Párt volt hatalmon, hogy az általa jóvá nem hagyott versailles-i békeszerződés értelmében semmilyen kötelezettség nem hárult rá, és hogy 1933-ig egyetlen német kormány sem veszélyeztette a békét), Furet – véleményünk szerint jogosan – elítéli Sztálin és a Komintern 1928-1934 közötti szociáldemokrácia-ellenes stratégiáját, de nem tudja bizonyítani, hogy a kommunista mozgalom a nácik hatalomra jutásának megkönnyítésére törekedett volna. A különben eredménytelennek elismert, Hitler és Sztálin között 1939 tavaszáig tartó "kapcsolatokra" való hivatkozás alapja ugyanaz a gyanús forrás, amit E. Nolte is használt – a szökevény KGB-s Krivickij könyve.⁵⁰ Másrészt Furet megállapítja, hogy Sztálin még 1934-35-ben megértette, a "Mein Kampf egy német kormányprogram (…), tehát el kell kerülni, hogy a Szovjetunió egyedül találja magát Hitlerrel szemben",⁵¹ s hogy Sztálin figyelembe vette, hogy "Hitlerrel együtt a háború is jön, amit az angolok és a franciák sokáig nem akartak látni".⁵²

Az 1939 és 1996 közötti, eseményekben gazdag évtizedeket Furet a kommunizmusellenesség jegyében vizsgálja, de nem hallgatja el a Szovjetunió hozzájárulását a nácizmus felett aratott győzelemhez. Nem tekint el az 1953-ig, Sztálin haláláig létező sztálini terrortól sem, de megjegyzi, hogy Hruscsov alatt a Szovjetunió "a totalitarista állapotról áttér a rendőrségire",⁵³ és megőrzi ugyanazokat a nem demokratikus vonásokat, de nem tudja elhallgattatni egyes ellenzékiek (disszidensek) hangját. Az emberi jogokon alapuló társadalom követelményeihez való képtelen alkalmazkodás Gorbacsov alatt Furet szerint a szovjet birodalom széteséséhez, a rendszer összeomlásához vezetett.

Furet elképzelései az emberiség jövőbeni kilátásairól (erre még visszatérünk) éppen olyan kétértelműek, mint a múltra vonatkozóak. Úgy tűnik, Furet dilemmája az, hogy összefonja az egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló gondolatokat és egy olyan társadalom valóságát, amely nem akar lemondani az egyenlőségről és a reményről.

 

4. c. Stephane Curtois és A kommunizmus fekete könyvének egyoldalúsága

 

A kommunizmus fekete könyve⁵⁴ , amelyet az egységesítő gondolkodásmód kommunizmusról való illusztrációjának is felfoghatunk, kétségkívül gazdag anyagot tartalmaz a kommunista világ megtorló intézkedéseiről, amelyek gyakran tömegmészárlásba torkolltak. Ezekre leginkább a 30-as és 40-es években került sor (körülbelül 1953-ig), a Szovjetunió sztálinista korszakában, később a maoista Kínában, valamint a kambodzsai Vörös Khmerek 1975 és 1979 közötti időszakában, de – különböző méretekben ugyan – minden "szocialista országban" előfordultak. Elemzésük tisztázhatja az egyes eseményekről folyó vitákat (például a 30-as évek ukrajnai éhínsége felelőseinek megállapításáról), de egészében véve nem férhet hozzájuk kétség, olyan tanulságok ezek, amelyekből le kell vonni a következtetéseket.

A "nagy leleplezéseket" egyoldalúságuk teszi vitathatóvá. Mintha egy olyan futballbíróval lenne dolgunk, aki csak az egyik fél szabálytalanságait veszi észre. Amikor többek között az orosz polgárháborúról van szó, semmit nem olvashatunk a fehérek (például Gyenyikin, Petljura stb.) gaztetteiről és terrorjáról, amiről egy távolról sem kommunista zsidó író, Schalom Asch megrázó részleteket közöl. Spanyolországra vonatkozóan tudomást szerzünk a GPU barcelonai tevékenységéről, de nem tudunk meg semmit a francoisták terrorjáról a polgárháború alatt és után, aminek több százezer spanyol esett áldozatul, köztük Frederico García Lorca. Futólag sem esik szó a hitleristák bűntetteiről, nemcsak az 5-6 millió zsidó, de a több millió lengyel, jugoszláv, orosz, ukrán stb. meggyilkolásáról, vagy a japán katonai erők által megszervezett 1938-as nankingi tömegmészárlásról sem.

A távolabbi múlt eseményeit tekintve, a kapitalizmus, még liberális rendszer formájában is (Anglia, Hollandia), úgy régebben (például az afrikai rabszolga-kereskedelem), mint a közelebbi múltban (a munkások 18-19. századi nyomorúsága és annak következményei, a gyarmatosítás és az imperialista törekvések, az első világháború több tízmilliónyi halottja) nagy bűnökért felelős. Következésképpen az ugyancsak Franciaországban, a 90-es években megjelent A kapitalizmus fekete könyve nem szenvedett anyaghiányban…⁵⁵

A kommunizmus fekete könyvében Stephane Courtois Miért? című tanulmánya mintegy a következtetések összegzése kíván lenni. A szerző nyíltan Furet nyomdokaiba lép, aki Courtois szerint, meg akarta írni a könyv előszavát, de a halál megakadályozta ebben.

Csakhogy Courtois csupán a neki megfelelő gondolatokat veszi át Furet-től. Semmit sem olvashatunk tehát tanulmányában az első világháborút megelőző imperialista törekvésekről, viszont olvashatjuk, hogy a "bolsevikok" a kapitalizmusra hárították a felelősséget a háborúért.⁵⁶ Courtois eltekint mindentől, így Kornyilov cári tábornok 1917. szeptemberi sikertelen ellenforradalmi puccsától, a fehérek által elfoglalt területeken bevezetett terrortól, viszont valósággal diabolizálja Lenint, aki szerinte "vérre szomjasan", minden bűnért felelős, "az egykori cár, II. Miklós és családja meggyilkolásának kezdeményezője" stb. Egyetlen szó sincs azonban a Lenin által kezdeményezett új gazdaságpolitikáról, ami a belső feszültségek enyhüléséhez és az erőszak eltűnéséhez vezetett. Ahelyett, hogy teljes egészében bemutatná a sztálini korszakot, mint ahogy azt Furet teszi, Courtois csupán az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közti időt veszi figyelembe.

Az eseményeknek e hihetetlenül szelektív bemutatása következtében, Courtois alapvető tézise szerint a gyűlölet paradigmájával, vagyis a kommunizmus meghatározó elemével a liberális demokrácia velejárója, az emberség áll szemben.

Következésképpen, ami Furet számára elavult, de vitathatatlanul forradalmi tudathoz kötődő illúzió (s 1789-ből, a Nagy Francia Forradalomból származtatja magát), Courtois számára "gyilkosság", a folyamatos erőszak iskolája.

 

4. d. Thierry Wolton, "mindennek a megkoronázása"

 

Súlyos elfogultságot, minden alapot nélkülöző következtetéseket és ítéleteket találunk viszont az egyik kritikusa szerint történész és esszéíró publicistánál, Thierry Woltonnál.

Egy előző könyvére, az 1993-ban megjelent Le Grand Recrutement-ra (A nagy toborzás) hivatkozva, Jean Daniel, F. Furet-hez írt, 1997. május 31-i levelében⁵⁷ a következőket írja: "Megdöbbentett és nyugtalanná tett az, ahogyan Te azonosulni tudsz azokkal, akiket én megvetek. Wolton egy mondatára (…) gondolok (…): «Mindazok, akik azt hitték, hogy Moszkvát kell választaniuk Berlinnel szemben, vagy naivok, vagy árulók.» Elfogadhatatlannak tartom ezt a mondatot. Úgy találom, hogy megkérdőjelezi a minden fajta totalitarizmussal szembeni ellenállást. Úgy találom, hogy a Kommunista Párthoz és a szovjet ügynökökhöz közelálló ellenállók gyanús motivációja leleplezésének ürügyén ez a mondat elfogadja az Ellenállás perének gondolatát. (…) Amikor Th. Woltonnak arról a nyugtalanságról beszéltem, amit a szóban forgó kérdésre vonatkozó mondat tartalma kiváltott belőlem, elveszett a tiltakozásokban és a visszavonásokban, anélkül, hogy magyarázkodásai megszüntették volna kétségeimet az Ellenállás ilyen formájú vitatásával kapcsolatban. (…) Amikor aztán elolvastam a kommentárokat, amelyek Wolton védekezését vagy a Jean Moulin⁵⁸ ellen (a könyvben – K.-E. Gy.) lefolytatott pert kísérték, riasztó torzulást éreztem. (…) Lévén, hogy totalitarizmus-ellenes vagyok, nem szeretem Th. Wolton könyvét."

Utolsó könyvében azonban ("Vörös-barna – a század átka") Woltonnak sikerül "meghaladnia" minden addigi teljesítményét. Míg Furet, ha el is fogadja a két totalitarista rendszer, a náci és a kommunista hasonlóságának elméletét, elutasítja azok azonosságát,⁵⁹ Woltonnál szó sincs ilyen "fenntartásról", számára éppen a két totalitarizmus keveréke jelenti a "század átkát", szerinte mindkét esetben ugyanazzal a jelenséggel van dolgunk. Hogy ezt az elméletét "igazolja", egyetlen múltbeli, bármily kétes információt sem hagy figyelmen kívül. Lassalle rég elfelejtett (és a maga idejében Marx által cáfolt) kijelentéseit, a pártjában revizionistának tartott szociáldemokrata vezető, Eduard Bernstein távolról sem számottevő nyilatkozatát, a fasiszta ideológus Sorel elméleteit – még a több száz oroszországi, egyértelműen szélsőséges nacionalista és haladásellenes programot is – kiásta annak bizonyítására, hogy a bolsevikok, a 20. század teljében, látva, hogy a világforradalomra vonatkozó terveik nem járnak sikerrel, a nacionalizmusba menekültek.

Wolton mindenekelőtt a kommunista mozgalom feltételezett 18-19. századi gyökerei ellen intéz támadást. Látni fogjuk, hogy míg Furet (egyébként Talmon izraeli történészre hivatkozva) megállapít bizonyos totalitarista elhajlásokat, amelyek a Nagy Francia Forradalom jakobinus korszakában ütötték fel a fejüket, nem tekint el a belső és külső ellenforradalmi veszélytől sem, amely kikényszeríthetett elnyomó intézkedéseket. Hozzá képest Wolton még azt is megbélyegzi, hogy a Forradalom a vallásos kinyilatkoztatás helyébe a szentté avatott "észt" helyezte; szerinte ez vezetett azoknak "a világi vallásoknak a megjelenéséhez, amelyek felforrósították a múlt századi agyakat, mielőtt a mi századunk legszörnyűbb robbanásaihoz vezettek volna".⁶⁰ Wolton nem átallja az egyébként demokratikus jellegű Nagy Francia Forradalomban gyökerező nemzeti eszme szemére vetni a 19. század utolsó negyedében megjelent dominanciára való (imperialista) törekvéseket és az 1914 és 1918 közötti világméretű mészárlást. A 19. századi nemzeti és társadalmi (antifeudális) felszabadulás egész trendjének (amelybe a román fejedelemségek negyvennyolcas forradalmai is illeszkednek) ilyen fajta "kompromittálásával" Wolton azt akarja alátámasztani, hogy az első világháború "a népek háborúja" volt, hogy az 1914 és 1918 közötti mészárlásokért, a totalitarista ideológiák megjelenéséért és később győzelméért nem az imperialista törekvések, hanem a népek nacionalizmusa a felelős.⁶¹ A szerző szerint, a fasizmus és a kommunizmus "közös gyökere" a nacionalizmus; ennek a kettőnek az eredete olyan "közel áll egymáshoz, hogy «felfalhatnák» egymást".⁶² A Furet-nél bizonyos fokú tartózkodással kezelt következtetések Woltonnál vitathatatlan bizonyossággá válnak.

A 20. század húszas és harmincas éveit elemezve, Wolton több oldalt szentel az úgynevezett "nemzeti kommunista" irányzatnak, bár elismeri, hogy eme irányzat soha nem vált uralkodóvá, sőt Oroszországban és Németországban elutasításban részesült. Ennek ellenére azt állítja, hogy a nemzeti kommunizmus "tökéletes topológiája a vörös totalitarizmusnak".⁶³ Van aztán a szerzőnek olyan teljesen önkényes megállapítása is, amely szerint Fiume 1919-es elfoglalása a (baloldali pártokkal semmilyen kapcsolatban sem álló) d'Annunzio költő vezette olasz nacionalista csapatok által "a század első vörös-barna csatája" lett volna.⁶⁴ Wolton sokatmondónak tartja azt a tényt, hogy az olasz fasiszta diktátornál, Mussolininél és Leninnél ugyanazok a jellemvonások fedezhetők fel (?), ugyanaz a politikai gyakorlat és az erkölcsi érzéknek ugyanaz a hiánya"⁶⁵ .

De hogyan magyarázza meg a szerző a fasizmus és a – semmiképpen sem bolsevik eredetű – nagytőke közötti "zavaró" kapcsolatot? Wolton kénytelen elismerni, hogy Mussolini a gyakorlatban eltekintett a hatalomra jutása előtt hangoztatott demagóg antikapitalista jelszavak alkalmazásától.⁶⁶ Könnyedén megoldja a kérdést: az olasz "nagypolgárság, akárcsak a nagytőke, soha nem fogadta el teljes egészében a fasizmust".⁶⁷ Mit jelenthet és hogyan lehet meghatározni a "teljes egészében" kifejezést? A titok kulcsa a szerzőnél van. És mi lesz a vitathatatlan, néha döntő jelentőségű támogatással, amit a német nagytőke nyújtott Hitlernek, éppen hatalomra jutásának meghatározó éveiben, s amit a következő években is megkapott?⁶⁸ Wolton megint "megoldja" a kérdést, kijelentve, hogy Hitler "idillje a német nagytőkével 1932-től 1938 januárjáig tartott, egészen a dr. Schachttal, a nagytőkések szóvivőjével való összeveszésig".⁶⁹ A könyvben egyetlen szó sincs a Schacht leváltását követő (szerintünk nem létező) konkrét társadalmi-gazdasági változásokról, annál kevésbé, hiszen köztudott, hogy az olaszországi és még inkább a németországi nagytőke támogatta Mussolini és Hitler rendszerét, legalábbis amíg a háború kimenetele kedvező volt számára.

Sztálin és a kommunista mozgalom által a nácizmusnak nyújtott támogatásra (?) alapozva, Wolton nem tudja meggyőző módon bizonyítani a fasizmus és a kommunizmus közös társadalmi-gazdasági mivoltát, mint ahogy nehéz elhallgatnia a 30-as évek Németországában bekövetkezett heves összecsapásokat a nácik és a kommunisták között, vagy a Szovjetunió szerepét a hitleri Németország legyőzésében. Így kénytelen elismerni, hogy csupán az 1931-es évben, a kommunista mozgalom hibás szociáldemokrácia-ellenes vonala ellenére, a kommunisták és a nácik összecsapásának 103 kommunista és 79 náci áldozata volt.⁷⁰ Nem tagadhatja az antifasiszta népfront Kreml által 1934-35-ben alkalmazott stratégiáját, a kommunisták kegyetlen üldözését a hitleri Németországban, a Szovjetunió szövetségét Franciaországgal és Csehszlovákiával az európai biztonság megerősítése érdekében – ezt a szövetséget még a kommunistaellenes Churchill is pozitívan értékelte.⁷¹

Furet nyomdokain haladva, de túlszárnyalva őt, Wolton megpróbálja úgy meghatározni az 1922-es rapallói szovjet-német megállapodást és az abból következő katonai együttműködést, mint Németország titkos újrafelfegyverzését, így a "második világháború előjátékát".⁷² Ez annál inkább érdekes, mert éppen Wolton jegyzi meg, hogy Hitler 1933 nyarán felmondta a Szovjetunióval való katonai együttműködési szerződést.⁷³ Minimalizálja vagy éppen tagadja a nyugati hatalmak (Anglia és Franciaország) Hitlerrel szembeni engedékenységét, amikor azt írja: "nem Franciaország és Anglia ellenállása a Hitler által Münchenben megfogalmazott igényekkel szemben, késztette arra Sztálint, hogy a német tábort válassza."⁷⁴ (Ellenállása… vagy az ellenállás hiánya? – K.-E. Gy.). Ismeretes, hogy Churchill emlékirataiban keserűen elítéli a nyugati hatalmak által 1936-tól Hitlernek tett számtalan engedményt, ami aztán a müncheni fegyverletételben csúcsosodott ki. Miközben eltekint ezektől a drámai és a világbéke szempontjából súlyos következményekkel járó eseményektől, nagyítóval keres minden információmorzsát, amely kompromittálná a Szovjetuniót. Ilyenformán három egész oldalt áldoz Kandelaki szovjet diplomata küldetésének a 30-as években, bár, mint megállapítja, tárgyalásai nem jártak sikerrel, s maga Kandelaki "eltűnt" azoknak az időknek a sztálini tisztogatásai alkalmával, s a Szovjetunió és a hitleri Németország közötti ellentét 1939 nyaráig nem csökkent.⁷⁵

Wolton a legteljesebb mértékben kiaknázza az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közötti időszakot, vagyis a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés korszakát, amely Európa keleti felének a szerződés titkos jegyzőkönyvében megállapított "érdekszférákra" való felosztásának korszaka. Közben azonban elferdíti, illetve elhallgatja a ma már dokumentumok által bizonyított tényeket. Miért sugalmazza például, hogy a német-orosz tárgyalások 1938 végén kezdődtek, és "nagy sietve" folytak,⁷⁶ amikor a dokumentumokból kiderül, hogy az erre a kérdésre vonatkozó kapcsolatot csupán 1939. május 25-e után vették fel a moszkvai német nagykövet – von der Schulenburg – "csábító" ajánlatának eredményeképpen; hogy maguk a tárgyalások, a német erőlködés ellenére nehézkesen folytak, és csupán 1939 augusztusában fejeződtek be? Természetesen ezek a tények nem csökkentik a Szovjetunió felelősségét az 1939. augusztusi titkos paktumért, de egyértelművé teszik Wolton és mások elfogultságát.⁷⁷

A két totalitarizmus lehető legtöbb közös elemét "gyártva", egész sor eseményt eltorzítva, és semmibe véve a "vörös" szerepét a "barna" legyőzésében, a szerző levonja a következtetést, hogy létezett egy "vörös-barna", a liberális demokráciával szembenálló ideológia, amelyre a legjobb példa a kambodzsai Vörös Khmerek népirtó rendszere (1975-1979). Azt azonban elfelejti, hogy ezt a kommunista Vietnam segítségével likvidálták…

A hatás, amit Wolton ezzel a könyvvel el akar érni, a Vörös-barna örökség – a globalizációval szembeni ellenállás című fejezetből derül ki. Azzal vádolni a legkülönfélébb mozgalmakat a nacionalistáktól az iszlám fundamentalistákig, még a legegyszerűbb tiltakozó mozgalmakat is, hogy "vörös-barna" eredetűek, úgy is felfogható, mint a szerző "hozzájárulása" a valóság apologetikus víziójához.

Wolton könyvéhez írt utószavában Courtois elhalmozza dicsérettel ezt a "politikailag inkorrekt" könyvet (Courtois kifejezése), valódi hozzájárulásnak tekinti "az ismeretek és az igazság építményéhez".⁷⁸ Mi viszont azt hisszük, baj van az egységesítő gondolkodásmód képviselőivel, ha ilyen mértékben ünnepelnek egy olyan könyvet, amelyben hemzsegnek a megalapozatlan állítások és az önkényes kijelentések.

 

 

5. Próbálkozás az 1789-es Nagy Francia Forradalom mítoszának lerombolására

 

Az egységesítő gondolkodásmód képviselői számára (a továbbiakban F. Furet kétértelműségeit is figyelemmel kísérjük) az 1789-es Nagy Francia Forradalom és különösen annak jakobinus korszaka negatív örökséget jelent, amit – akár visszamenőleg is – "le kell rombolni".⁷⁹

J. F. Revel szerint "200 éve csupán szokatlan, demokráciaellenes próbálkozások tanúi vagyunk"⁸⁰ , vagy ahogy éppolyan határozott hangon megfogalmazza: "az előítélet, hogy csak a forradalom képes tökéletesíteni a társadalmat (…) maga után vonta a hatékony reformok megvetését, és az illuzórikus regenerálódás túlzását. Nácizmushoz és kommunizmushoz vezetett (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.). A terrorizmus igazolására szolgált."⁸¹ A francia filozófus kiindulópontja megegyezik G. Ferrrero megállapításával, aki szerint a jakobinus hatalom a "totalitarizmus betegségét" vezette volna be, megszüntetve minden szabadságot, a totális demokrácia nevében.⁸²

Revel tehát nem a feudalizmus és az önkényuralmi rendszerek gyökerestől való kiirtását látja a Nagy Francia Forradalomban, hanem csupán egy olyan államalakulatot, amely uralkodik alávetettjei fölött. Még a 17. századi angliai forradalomnál is "alacsonyabb rendűnek" tekinti, mert az a "szigorúan alkotmányos körbe tartozó" változásokra korlátozódott.⁸³ (Úgy tűnik, Revel nem veszi figyelembe, hogy e forradalom I. Károly király kivégzésében csúcsosodott ki, és 1648-ban Cromwell ugyanolyan "tisztogatást" végzett a csonka parlament alatt, mint a jakobinusok 1793-ban a Konvent girondistái között.) Revel messzire jut a forradalom elutasításában azzal a megállapításával, amely szerint "a szabadság voltaképpen a restauráció korában ért el haladást"⁸⁴ , Joseph de Maistre-hez⁸⁵ közeledett.

Courtois, A kommunizmus fekete könyve című kötet tanúsága szerint a jakobinus terrorban csupán a forradalmi terror alacsonyabb szintű előzményét látja.⁸⁶ A Nagy Francia Forradalom korának szakértője, F. Furet, aki 1965 és 1991 között nem kevesebb, mint kilenc munkát szentelt a Forradalomnak, ebben a kérdésben is kétértelmű álláspontot foglal el. Egy illúzió múltja című könyvében, Leiv Akiva Talmon úttörő munkájára hivatkozva, bemutatja a jakobinus diktatúra időszakának "totalitarista" oldalait, de nem hallgatja el az 1789 után kialakult közrend, valamint a forradalmi vívmányok megóvására irányuló törekvéseket sem, amelyek a belső ellenforradalmi mozgalmak és a kívülről jövő idegen invázió visszaverésének szükségességéről szólnak. Tegyük hozzá, hogy a jakobinus Franciaországot megtámadta a zsarnoki, s a még zsarnokibb Oroszország által támogatott Ausztria és Poroszország, míg a belső rendjében viszonylag liberális, de a legreakciósabb európai erőkkel szövetkező Anglia ellenségeskedett vele.

Még Furet is, aki ebben a kérdésben a korszak szakértőit, Mathiez-t és később Aulard-t követte, elismeri, hogy a határokon létező veszély igazolta a terrort.⁸⁷ Mi több, Furet szerint a polgárság, guillotine alá küldve Robespierre-t, utat nyitott a "thermidori"⁸⁸ korrupciónak, majd később a napóleoni zsarnokságnak.⁸⁹

Furet különben többször is visszatér a Forradalom nimbuszára és arra a bűvöletre, amelyet 1789-ben az a franciák (és nem csak a franciák) eszében és szívében kiváltott, táplálva a forradalmi-demokratikus haladásba vetett hitet. A 20. század 30-as és 40-es éveiben a jakobinus hagyomány az antifasizmussal társult, és hosszú ideig a Francia Kommunista Párt érdekében működött. A történész megemlíthette volna a 19. század köztársasági érzelmű személyiségeit is, mint például Lamartine-t, illetve a 20. század szocialistáit, Jean Jaurès-t és Léon Blumot, akik számára a jakobinus uralom, minden önkényeskedése ellenére hősi mozzanat maradt, igazi kiindulópont.⁹⁰ Az egységesítő gondolkodásmódból ihletődő különböző elméletek zsidó szempontból sem teszik kétségessé a Nagy Francia Forradalom meghatározó szerepét Franciaország, majd egész Európa zsidóságának emancipációjában.

Éppen ezért nem valószínű, hogy azok a kétes értékű "újraértelmezések", amelyek a Nagy Francia Forradalom mítoszának lerombolásával próbálkoznak, el tudnák tüntetni ennek a forradalomnak az ujjlenyomatait a földkerekség különböző térségeiből.

 

 

6. Az egységesítő gondolkodásmód és néhány időszerű kérdés

 

Ha a távolabbi múlt (a Nagy Francia Forradalom) vagy a közelebbi (a 20. századi totalitarizmusok) kérdéseinek értelmezésében az egységesítő gondolkodásmód képviselői között léteznek is különbségek, a jelenre vonatkozóan álláspontjuk egyértelmű – a piacgazdaságon alapuló liberális demokrácia abszolút felsőbbrendű. Hivatkozhattak és hivatkozhatnak most is a kapitalista gazdaság vitathatatlan konszolidációjára, vagy legalábbis magas szintjére. A világgazdaság mai, globalizációs korszakában még néhány, a múltban elmaradottnak tekintett országban is (például Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr stb.) érezhető fejlődést lehet megfigyelni. Az egységesítő gondolkodásmód képviselői hivatkozhatnak a közelmúlt ama eseményeire is, amelyeknek mind a gazdaság és a társadalom, mind pedig az eszmék terén beható következményei voltak: a létező szocializmus összeomlására legalábbis a kelet-európai országokban, beleértve a volt Szovjetunió tagköztársaságait is.

Mostanra egyre világosabbá válik, hogy az egységesítő gondolkodásmód amerikai képviselőjének, Fukuyamának a "történelem végére", vagyis a kapitalista alapokon álló liberális demokrácia végső győzelmére vonatkozó 1989-es elméletét a globális fejlődés nem igazolja. A fejlett országok és a harmadik világ fejlettségi színvonala közötti szakadék továbbra is fennáll, egyes szerzők szerint növekvőben van. Természetesen lehet, hogy Revel, magától értetődő módon, a volt gyarmatok politikáját és bürokráciáját teszi felelőssé ezért a helyzetért, de tény, hogy a közelmúltban a nyolc fejlett ipari ország képviselői kénytelenek voltak egymilliárd dollárral csökkenteni a legszegényebb országok adósságát.⁹¹ Az egyenlőtlenségek elégedetlenséget szülnek, következésképpen a tiersmonde-ista irányzat továbbra is létezik, sőt, fejlődik (például Mexikó déli részén), ellentmondva Revelnek s a feltételezett kudarc fölött való túl korai örömének.⁹²

Az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek látószögét vitathatatlanul beszűkíti a globális kapitalizmuson alapuló liberális demokrácia kitartó apológiája. Ilyen értelemben legtöbben Th. Wolton-hoz állnak közel, akinek a "vörös-barna, a század átka" és a "totalitarista kísértések" megfogalmazásai magukban foglalják nemcsak a szélsőséges nacionalista törekvéseket (amelyek néha kommunista frazeológiával fonódnak össze), hanem a világon létező minden tiltakozó megmozdulást, akár a globalizációs folyamat igazságtalan oldalai ellen irányul, akár a harmadik világ és a fejlett országok közti szakadék fenntartása, a nincstelen lakosság diszkriminációja, a környezetvédelem elhanyagolása stb. ellen.⁹³ Körülbelül ugyanilyen értelemben bírálja egyik nemrég megjelent cikkében Ştefan Racoviţa Tamás Gáspár Miklóst,⁹⁴ mert TGM "valami alapvetően indokoltat talált a globalizációellenes mozgalomban". Kritikusunk a globalizáció ellenségeit (anélkül, hogy különbséget tenne a civilizált bírálat és egyes tiltakozók anarchikus kirohanása között) dühös tömegnek, egy forradalmi ideológia áldozatainak tekinti. Racoviţa arra szólítja fel Tamás Gáspár Miklóst, hogy "dokumentálódjék", éppen… J. F. Revel-től. Az író és publicista Alexandru Paleologu pedig L'Occident est ŕ l'Est (A Nyugat Keleten van) című, provokatív könyvében "megdorgálja" a Nyugat ama gondolkodóit, akik nem elég következetesek a kommunizmus visszautasításában.⁹⁵ Társadalmi-gazdasági téren Kelet-Európa volt kommunista országaiban súlyos bajok mutatkoznak meg (a munkanélküliség drámai emelkedése, egyes gazdasági ágazatok visszaesése stb.), ennek következtében az antikommunista erők vereséget szenvednek a választásokon, ezért Françoise Thome igazoltnak látná könyvében⁹⁶ önkényuralmi rendszerek legalábbis ideiglenes bevezetését.

Egyébként láttuk, hogy Th. Wolton – besorolva őket a "vörös-barna" vagy a "vörös fasizmus" címke alá – nyakra-főre kifogásolja az "elégedetlenek" minden nem-konformista mozgalmát, kezdve a szélsőséges nacionalistáktól a globalizáció-ellenesekig, miközben a demokratizálás + válság = totális kockázat képlettel manőverezik.⁹⁷

Mit lehet azonban tenni, ha az egységesítő gondolkodásmód képviselőit még a volt kommunista országok fejlődése tekintetében sem igazolja a valóság? A 90-es évek albániai polgárháborúja bebizonyította, hogy az 1918-20-ashoz hasonló fehérterroron alapuló rendszerek bevezetése lehetetlen; a 2000 novemberében Romániában, nemrég Lengyelországban és másutt megtartott parlamenti választásokra a kommunista-ellenes egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló politikai erők legyőzése volt a jellemző. Az eszmék terén, főleg Nyugaton, egyre határozottabb negatív hozzáállás tapasztalható az egységesítő gondolkodásmód néhány elfogult elméletével szemben – ezt a tényt éppen S. Courtois állapította meg, amikor az 1998-ban Berlinben megtartott történészkongresszus "egynéhány volt kommunista, ex-kommunista és más nem kommunista" (sic!) résztvevőjének "üvöltésére" hivatkozik.⁹⁸ Az embernek az a benyomása, hogy az egységesítő gondolkodásmód képviselői, háttérbe szorulva, gyalázkodással próbálják helyettesíteni a párbeszédet.

Az utóbbi időben azonban, éppen a kommunista rendszerek egykori ellenzői között, megjelentek olyan gondolkodók, akik megállapították, hogy a kommunizmus elítélése önmagában távolról sem ad választ a jelen kérdéseire. A liberális gondolkodáshoz közelálló Tamás Gáspár Miklós nemrég nagy vihart kavart Romániában a bukaresti Dilema folyóirat 2001/46-os számában megjelentetett Scrisoare către prietenii români (Levél román barátaimhoz) című írásával: felhívta a figyelmet azokra az ellentmondásokra, amelyek a globalizáció mai világában fennállnak. Különböző írásaiban Tamás Gáspár Miklós szélsőséges, demokráciaellenes, ahogy nevezi, posztfasiszta irányzatok megjelenésére mutat rá, olyan irányzatokéra, amelyeket elsősorban a gyengén fejlett országokból érkező emigránsok elleni xenofób, valamint az állampolgári jogok megszorítása érdekében folytatott izgatás jellemez.⁹⁹ Jelenleg Vladimir Tismăneanu, a liberális demokrácia eszméihez közel álló, román származású amerikai professzor foglalkozik a reakciós és restaurációs úgynevezett "megmentési" mítoszokkal, amelyek a létező szocializmus rendszereinek összeomlása után megpróbálnak olyan nacionalista-populista eszméket uralomra juttatni, amelyekben a liberalizmus-ellenesség összefonódik a populizmussal¹⁰⁰ , sőt az antiszemitizmussal. Ugyancsak ő hangsúlyozta a bukaresti Liberális Tanulmányok Intézetének 2001. június 11-én tartott konferenciáján¹⁰¹ , hogy a piacgazdaságnak a társadalmi együttérzésen kell alapulnia (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.), vagyis nem tekinthet el a közönséges állampolgár mindennapi gondjaitól. Éppen ezért a politológus kijelenti, hogy inkább a skandináv és az angolszász országokkal (Új-Zéland, Ausztrália) rokonszenvezik. Tismăneanu kitért a Megmentés fantazmagóriái című munkájában is kifejtett gondolatára arról a veszélyről, amelyet az etnikai vagy vallási alapokon álló úgynevezett demokrácia jelent a liberális demokráciára. Tismăneanu szerint, ha a 20. század alapvető történelmi problémája a két totalitarista rendszer, a nácizmus és a kommunizmus közti kapcsolat,¹⁰² ma már nem lehet az intellektuális és politikai valóságot két-, sőt még háromdimenziós térben sem ábrázolni; ennek a magyarázata a posztkommunista világ belső társadalmi és kulturális sokfélesége, valamint egész Európa növekvő gazdasági és politikai válsága.¹⁰³

V. Tismăneanunak kétségtelenül igaza van, amikor felhívja a figyelmet az üres jobboldali ideológiákra, amelyek nem adnak választ a jelenkor valós társadalmi-gazdasági kérdéseire. Megmarad azonban továbbra is a kérdés, hogy miképp oldja meg az akár liberális-demokrata felépítményű kapitalizmus mértéktelen dicsérete a fennálló vagy a jövőben felmerülő ellentmondásokat.

7. E. Nolte és az egységesítő gondolkodásmód német változata

 

E. Nolte (és több német történész) törekvése, hogy átírja a kortárs történelmet, már az 1987-88-as években nyilvánvalóvá vált, a Der Europäische Bürgerkrieg – 1917-1945 – Nationalsozialismus und Bolschewismus – (Az európai polgárháború – 1917-1945 – a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus) című könyvének megjelenésekor (a könyv három kiadást ért meg 1987 októbere és 1988 januárja között).

Mint ahogy a bukaresti Societate şi Cultură című folyóirat 1996/6-os számában megjelent cikkemben¹⁰⁴ írtam, Nolte, az egységesítő gondolkodásmód álláspontján állva megállapítja, hogy a 20. században a liberális demokrata polgári társadalomnak két romboló irányzattal kellett megküzdenie: a marxista ideológia radikális változatával és a fasiszta ideológiával. Nolte gondolatmenetének központjában a kommunista és a fasiszta törekvések közti platóni oksági viszony áll, úgy, hogy az első elkerülhetetlen reakcióként maga után vonja az utóbbi megjelenését.

Nolte elképzelése a maga idejében kiváltotta a németországi (és nem csak az ottani) történészek bírálatát.¹⁰⁵ Sok történész, köztük elsősorban Jürgen Habermas, foglalkozott a Nolte tételeiből fakadó téves, sőt káros következtetésekkel – a német nácizmusnak a maga módján egyedülálló, embertelen jellegével, különös tekintettel az európai zsidók 1940 és 1945 közötti holokausztjára. Egyébként Nolte munkáiból nem hiányzik a holokauszt bagatellizálása, például a theresienstadti gettó-lágerrel kapcsolatos teljesen téves értékelés sem.¹⁰⁶

Érdekes, hogy még Furet is, akinek pedig sok közös gondolata van német kollégájával, és aki utolsó éveiben kiterjedt levelezést folytatott vele¹⁰⁷ , tartalmi és módszertani fenntartásokkal élt Nolte elméletével kapcsolatban. A nácizmus részleges felmentésére való törekvés mellett¹⁰⁸ , szemére veti azt is, hogy következtetése (a fasizmusok csupán a kommunizmusra adott válaszok) a különböző totalitarizmusok sajátosságának és eredetének az elkendőzése.¹⁰⁹

Figyelemre méltó tény, hogy Courtois, bár Furet Egy illúzió múltja című könyvét "csodálatos munká"-nak tartja¹¹⁰ , nemcsak nem fogadja el a francia történész Noltéval kapcsolatos bírálatát, de úgy találja, hogy mindazokat, akik a német professzornak ellentmondanak, "olyan baloldali értelmiségiek ihlették, akik a náci Németország bűnösségét kereskedelmi értékké alakították, hogy jobban játszhassák a közerkölcsök politikai megbízottját".¹¹¹

Különböző irányból kiindulva, Nolte és François Furet (ideértve az ötvenes évekbeli Hannah Arendtet is¹¹² ) nem vett észre néhány lényegbe vágó különbséget a nácizmus és a kommunizmus között; ami a nácizmus világpolitikájának agresszív jellegét illeti, eltekintettek a külső terjeszkedéstől mint az 1933-ban hatalomra jutott Hitler fő célkitűzésétől.

A két totalitarista rendszer közti különbség minimalizálására való törekvés még szembeötlőbb az egységesítő gondolkodásmód romániai antikommunista képviselőinél.

 

 

8. A jelenkor történelme misztifikálásának romániai változata

 

Az egységesítő gondolkodásmód nyugati képviselőinek munkái határozott kommunistaellenes jellegük következtében nagy visszhangot váltottak ki a volt kommunista országok értelmiségi köreiben, köztük a romániai, valamint a száműzetésben maradt román értelmiségi körökben. Ennek az eszmeáramlatnak a vonzereje magyarázza a fordításban megjelent munkák nagy számát (például legalább öt A. Besançon, kettő J. F. Revel, néhány F. Furet, S. Courtois, Th. Wolton munkáiból – ez utóbbi 2001-ben).

Az egységesítő gondolkodásmód 90-es években kialakult román változatára a nyugati gondolkodók, különösen Revel, Besançon és újabban Wolton) legradikálisabb következtetéseinek az átvétele jellemző. A román szerzők nemigen foglalkoznak a nácizmus és a kommunizmus egyszerű összehasonlításával (ahogy F. Furet), ők a két totalitarizmus azonosítására törekednek, vagy éppen arra, hogy kimutassák, a kettő közül a kommunista rendszer és a Szovjetunió volt a negatívabb.

Gazdasági-társadalmi téren az egységesítő gondolkodásmód romániai képviselői nem teszik magukévá a kommunizmussal és a fasizmusokkal azonosított antikapitalizmus gondolatát. Mi több, ennek a kommunistaellenes irányzatnak egyik legjelentősebb képviselője, G. Liiceanu filozófus, a Humanitas könyvkiadó igazgatója kijelentette: "a nácizmusban a gazdaság természetes szerkezetei, valamint azok társadalmi vetületei (az osztályok) legalább érintetlenek maradtak".¹¹³

Ami a történelmi múltat illeti, annak a jelenkorra vonatkozó elemzése Florin Constantiniu professzor könyvében, az O istorie sinceră a poporului românban (A román nép őszinte története), és különösen annak România Felix (Boldog Románia) című fejezetében tükrözi talán a leghívebben az egységesítő gondolkodásmód román felfogását.

Elemezve a két világháború közti nemzetközi eseményeket, a szerző nem elégszik meg azzal, hogy kipellengérezze (jogosan) az 1939 augusztusában a hitleri Németország és a Szovjetunió között megkötött megnemtámadási szerződés titkos záradékát (Ribbentrop-Molotov paktum). Ez tette lehetővé az 1940. június 20-án Romániának átnyújtott szovjet ultimátumot, mely szerint a román hatóságoknak ki kell vonulniuk Besszarábiából, Észak-Bukovinából és a moldvai Herţa járásból. De e tény elismerése nem elégíti ki a romániai antikommunistákat. Úgy találják, hogy a Szovjetuniót be kell feketíteni, nemcsak azért, amit a 40-es években, hanem azért is, amit a 30-as években vagy azelőtt tett.

Florin Constantiniu igyekszik megkérdőjelezni a Szovjetunió vezetésének egész 1934-1935 közötti, az európai közös biztonságra veszélyes hatalmak megfékezésére vonatkozó stratégiáját. Az egységesítő gondolkodásmód Nolte nevéhez fűződő német változatával szemben, aki azt állítja, hogy a nemzetiszocializmus a kommunista veszélyre adott válasz, az e könyvben körvonalazódott román változatban megfogalmazódik, hogy "Sztálin nem tartotta katasztrófának Hitler hatalomra jutását"¹¹⁴ , mert "jó agitátornak tartotta őt", de Hitler számára is "megfelelőbb volt, hogy meggyőződéses kommunista- és szovjetellenesnek mutassa magát (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.)".¹¹⁵ Úgy tűnik tehát, mintha a német agresszió fő célja Anglia lett volna, mert Hitler (akárcsak Napóleon) a szerző szerint, Oroszországot csupán Anglia "kontinentális kardjá-nak" tartotta.¹¹⁶ Ez a megállapítás elvonatkoztat Hitler rögeszméjétől, hogy "életteret" szerezzen Keleten (ami viszont Napóleonnál hiányzik).

Miután a történész, mint láttuk, kialakította a neki megfelelő nézőpontot a 30-as évek történelmi eseményeinek magyarázatára, felhatalmazva érzi magát, hogy elhallgasson egy egész sor "nemkívánatos eseményt", például a Kreml (és a Komintern) 1934 utáni új stratégiáját, az Európa közös biztonságáért folytatott tárgyalásokat és akciókat (amelyeket Winston Churchill is pozitívan értékelt), az antifasiszta népfrontok létrehozását stb. Viszont meg nem alapozott információkat vett át bizonyos "jelzésekről", amelyeket Sztálin adott volna Hitlernek a 30-as évek közepén (ezeket Furet és Nolte is említette). De függetlenül e kijelentéseknek a hitelességétől¹¹⁷ , a szóban forgó "jelzések" nyilvánvalóan nem jártak semmiféle eredménnyel.¹¹⁸

Az is nyilvánvaló, hogy Hitler Németországa esetében a román történész nem veszi figyelembe a "Hossbach jegyzőkönyvet", amely a náci vezetők 1937. november 10-én tartott ülésén készült, s amelyen Hitler fő célkitűzésként a keleti élettér 1943-45-ig való meghódítását tűzte ki célul, első szakaszként Ausztria és Csehszlovákia meghódítását jelölve meg.¹¹⁹

Bár a könyv bírálja a nyugati hatalmaknak a Rajna-vidék 1936-os német militarizálásával kapcsolatos megalkuvó politikáját, Ausztria bekebelezését, s Csehszlovákia müncheni feláldozását, mégis, a szerző mindenáron a Szovjetuniót igyekszik megtenni a legfőbb bűnösnek. Szembeszökő az elfogultság, amely ebből az úgynevezett "őszinte" történelemből kiütközik, még a többi, Romániában nemrég megjelent történelemkönyvhöz viszonyítva is. Így például az 1998-ban Bukarestben megjelent Románia történelmében, Keith Hitchins brit történész A román nemzet kialakulása című fejezetben azt írja, hogy Románia halogatta a Szovjetunióval való megnemtámadási szerződés aláírását, míg a jelentős román diplomata, Nicolae Titulescu, legyőzte a nehézségeket, megegyezésre jutva 1934. június 9-én a Szovjetunióval. A könyv szerint, szemtől szemben a Romániát fenyegető veszedelmekkel, "sem Károly (II. Károly király – K.-E. Gy.), sem más román vezetők nem vették komolyan figyelembe a lehetőséget, hogy egyesítsék erőiket a Szovjetunió erőivel".¹²⁰ A kijelentés tökéletesen összhangban van Mihail Sturdza kijelentésével (aki 1940 őszén a vasgárdisták külügyminisztere volt az Antonescu-kormányban, majd a németek által támogatott Horia Sima-féle bécsi árnyékkormányban). Sturdza, aki 1931-32-ben egy román küldöttség vezetője volt Rigában a szovjet küldöttséggel folyó tárgyalásokon, mindent megtett a tárgyalások meghiúsítása érdekében, mert "Károly királlyal és Ghica herceggel (Dimitrie Ghica, Románia akkori külügyminisztere – K.-E. Gy.) arra a következtetésre jutottunk, hogy legjobb, ha szovjet szomszédainkkal semmilyen kapcsolatunk nincs." (Kiemelés tőlem – K.-E. Gy.)¹²¹

Ismeretes, hogy Nicolae Titulescut, akinek már-már sikerült egy modus vivendit találnia még Besszarábia kérdésében is, egyetlen éjszaka alatt eltávolították a külügyek éléről. A Románia történelméből idézett részből kiérződik a Nicolae Titulescu törekvései iránti megértés, és azoknak a belföldi és külföldi intrikáknak az elítélése, amelyek a kormányból való 1936. augusztus 29-én bekövetkezett eltávolításához vezettek. Amikor azonban A román nép őszinte története erről a korszakról szól, hangsúlyozza a szovjet diplomácia hazug voltát, aminek Titulescu "áldozatul esett", mert a szerző Gh. Brătianu "alternatíváját" részesíti előnyben – a német és a magyar revizionizmus szétválasztását; holott ennek az alternatívának illuzórikus volta magából a könyvből is kiderül.¹²² (Lásd: Berlin 1940. május 28-án adott válaszát Románia puhatolózására.) A könyvben egy 1938. szeptember 28-iki jegyzékről is szó esik, amelyet Petrescu Comnen, Románia külügyminisztere intézett Moszkvához, amelynek megfelelően Románia megengedte volna a szovjet hadianyagok átszállítását Csehszlovákiába, és szemére vetette a Szovjetuniónak, hogy "süket maradt" a csehszlovák miniszterelnök, Beneš kérésével szemben.¹²³ A könyv félretájékoztat, mert a szovjet segítség Csehszlovákia felé való átengedésének akkor semmilyen alapja nem volt. Alig két nap múlva, 1938. szeptember 30-án, Münchenben Daladier és Chamberlain aláírta a megegyezést Hitlerrel és Mussolinival, átadta Németországnak a Szudéta-vidéket, beleértve a cseh határon levő erődítményeket is, feláldozva ezzel Csehszlovákia területi egységét.

Végül, ami a történész és politikus Gheorghe Brătianut illeti, akinek demokratikus meggyőződéséről a szerző siet bizonyságot tenni,¹²⁴ egyike volt a 30-as években az első (és kis számú) román politikusoknak, akik Berlinben a náci vezetőkkel találkoztak (Göringgel 1934. november 20-án, Hitlerrel 1936. november 11-én).¹²⁵ Nem véletlen, hogy Ion Antonescu marsall, a Hitlerrel való viharos, 1943. április 12-i klesheimi találkozóján, biztosította a német diktátort, hogy helyettese, Mihai Antonescu, Gheorghe Brătianuval együtt (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.) a bukaresti németbarát politika támogatója.¹²⁶ A belpolitikában is nehéz elismerni Gheorghe Brătianu következetesen demokratikus álláspontját, azét a Brătianuét, aki 1937-ben, a Pamfil Şeicaru újságíró által szervezett ankéton Romániának a zsidóktól való teljes vagy részleges "tehermentesítését", mi több, "féregtelenítését" támogatta.¹²⁷ Feladva a Brătianu család hagyományos francia- és angolbarát politikáját, elszakadva a Nemzeti Liberális Párttól,¹²⁸ Brătianu csupán határozott oroszellenes álláspontjában volt következetes.

Constantiniunak ez a könyve sok tekintetben az egységesítő gondolkodásmód tételeihez kapcsolódik, kiélezve őket oroszellenes nacionalista értelemben, hogy igazolja Románia részvételét az 1941. június 22-én kitört szovjetellenes háborúban. A legtöbb, amit megfogalmaz, fenntartása a zsidó lakosság üldöztetésével és az ellene elkövetett bűnökkel szemben.

Túl a történelmi téren tanúsított elfogultság elleni érveken, megállapíthatjuk, hogy a második világháború előtti és alatti események ilyen román értelmezése nem szolgálhatja a Románia és keleti szomszédai közti békés együttműködést.

 

 

9. Van-e az egységesítő gondolkodásmódnak jövőképe?

 

A kommunista világnak és különösen a Szovjetuniónak a meghirdetett elvektől való elhajlásai okozta kiábrándulás következtében az egységesítő gondolkodásmód mai vonala, nem minden alap nélkül, átvette K. R. Popper kételyeit a kapitalizmusról a szocializmusra való áttérés hegeli értelemben vett kötelező trendjére vonatkozóan. A "kommunista rendszerek" összeomlása 1989-től (legalábbis az európai országokban), valamint a zavar, ami erőt vett a marxizmus nyugati forradalmi pártjain, alátámasztják az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek ezt a következtetését; ilyenformán hatásuk, különösen a kelet-európai volt kommunista országokban, megerősödött.

Ez irányzat legkövetkezetesebb képviselőinek (J. F. Revel, A. Besançon, Th. Wolton) álláspontja azonban sok kérdést vetett és vet fel, néha még a kommunizmussal mindig szembenálló személyiségekben is (láttuk Jean Daniel esetét). A vita arról folyik, hogy megkérdőjelezhető-e, vagy éppen kifogásolható-e a demokratikus kibontakozás trendje és a társadalmi egyenlőség keresése, az a trend, amelynek képviselői kinyilvánítják egyetértésüket az 1789-es Nagy Francia Forradalommal, és amelyhez a 19. és a 20. század folyamán olyan személyiségek csatlakoztak, mint Lamartine, Jean Jaurès és Léon Blum. Másképp fogalmazva: elég-e megállapítani a fasiszta és a kommunista rendszerek közös vonásait, és figyelmen kívül hagyni vagy alábecsülni a kommunista erők, különösképpen a Szovjetunió hozzájárulását (függetlenül az 1939-41-es évek történéseitől) az emberiséget a barbárság korába visszavetni akaró hitleri Németország legyőzésében?

Másrészt a jelent vizsgálva, a fölött sem hunyhatunk szemet, hogy az úgynevezett "normális" vagy (Revel szavaival élve) "jól igazgatott" társadalmak gyakran nem törődnek a társadalmi igazságossággal. Maga François Furet állapítja meg, hogy a 20. század a tömegek százada, s még a nyomorúságos harmadik világban is a tömegeké és nem az eliteké a meghatározó szerep. Ugyancsak Furet állapítja meg, hogy legalábbis Európa esetében, "az amerikai valóság túlságosan is összekeveredett a keresztény hittel, és túlságosan is hisz az egyéni kezdeményezés szellemében ahhoz, hogy elcsábíthassa a Francia Forradalom számtalan gyermekét, vagyis azokat, akik mind a kereszténységtől, mind pedig a kapitalizmustól elválasztva képzelik el a demokrácia jövőjét".¹²⁹ Könyvének befejező részében látszólag rosszallóan ír századunk emberéről (a "demokratikus ember"-ről, ahogy nevezi), aki "Istentől megfosztva" alapjaiban látja megrázkódni ezen a századvégen a történelemnek nevezett istenséget; olyan félelem ez, amelytől meg kell szabadulnia.¹³⁰ Furet szerint, az a kilátás, hogy életre legyen ítélve a létező világban, "túl kemény feltétel és túlságosan ellentmond a modern társadalmak szellemének ahhoz, hogy sokáig fennmaradhasson".¹³¹ Most, amikor – a szerző szerint – a valós jogok szükségességének eszméje uralkodik a formális jogok eszméje fölött, "a szovjet világ vége nem változtat semmit egy másik, demokratikus társadalom iránti igényen".¹³²

A könyv befejező részében levont következtetések, véleményünk szerint, leleplezik az egységesítő gondolkodásmód jövőképének sebezhetőségét. Egyesek, mint például A. Besançon, megpróbálják a vallásos hit szellemében "átmodellálni" az emberi gondolkodást. Meggyőződésünk, hogy a vallásos hit az emberi szellem szükséglete, azé az emberi szellemé, amely számára a megismerés még nem jelenti a boldogságot is. Sokak számára, akik megértik tehetetlenségüket a halál és gyakran a "végzet" egyéb olyan erői előtt, amelyeket nem tudnak uralni, az emberi szellem az élet értelmének örök keresője marad. De vajon ez a pszichológiailag megalapozott metafizikai szükségszerűség érvényesül-e az emberi közösségek életében is, amikor közismert, hogy a fokozatos megismerés folyamatához és a természet – legalább részleges – megismeréséhez, a tudomány és a technika minden ismeretéhez misztikus magyarázatok nélkül jutottunk el? Az emberiség, az "egyes embertől" eltekintve, és nem véve figyelembe a világot esetleg elpusztítható katasztrófákat, halhatatlan. Ilyen értelemben, véleményünk szerint, érvényes Jean Daniel következtetése, mely szerint a szentség helye a magánéletben van és nem a közéletben. Ma legalábbis kétséges, hogy a jelen bizonytalanságára alapozott vallásos szellem erősítése, amivel a volt kommunista országok egyes körei próbálkoznak (s amelyek az úgynevezett ezoterikus tudományok, a miszticizmus, az asztrológia minden formájának rehabilitálására is vonatkoznak), választ adhat a társadalomban felmerülő kérdésekre.

Azt sem hisszük, hogy a Revel értelmében vett "normális" társadalom alapján álló szabad kezdeményezés előnyeibe vetett hit lenne az egyetlen, ami kielégítő jövőképet nyújtana. Mint ahogy F. Furet helyesen megállapította, Adam Smith "láthatatlan keze" (vagyis a klasszikus polgári társadalom kereslet-kínálat játéka – K.-E. Gy.) már az 1929-es gazdasági katasztrófa idején minden támasz nélkül hagyta e század embereit.¹³³ Nemrég megjelent könyvében G. Soros is megkérdőjelezte a kapitalista gazdaság önszabályozó képességét.¹³⁴ Ez a kapitalista világ bármelyik percben válságba kerülhet, ami elsősorban a széles néptömegek, különösképpen a harmadik világ tömegeinek érdekeit és életszínvonalát érintené. A maga módján Wolton is megállapította a veszélyt, a totalitarista törekvések megerősödését a demokratikus feltételek között kirobbant válság utánra helyezve.¹³⁵

A szerves fejlődésnek és haladásnak, az időben megvalósított reformoknak kedvező hatásuk lehet, de nem lehet egyszer s mindenkorra eltemetni a bizonyos feltételek között bekövetkező forradalom eszméjét, úgy, ahogy azt Revel teszi. Egy megmerevedett társadalom feltétel nélküli elfogadása nélkülözi a valós alapot, annál inkább, mert a világban még óriási különbségek léteznek.

Tény, hogy a századok folyamán az emberi társadalmakban létezett egyfajta törekvés bizonyos, néha isteni eredetűnek tartott erkölcsi értékek alkalmazására. Az emberek elvi egyenlőségének eszméje, amely egy mai gondolkodó szerint először az ókori görögöknél jelent meg¹³⁶ (de amelyet a zsidó prófétáknál is megtalálhatunk), a társadalmi egyenlőségre való törekvés ősi megjelenítője, szemben az önkényuralmon alapuló rendszerek kiváltságaival, a hatalommal való visszaéléseivel, sajátos megkülönböztetéseivel. A 18-19. század egyenlőségre törekvése egyik konkretizálódása annak az elévülhetetlen jognak, amellyel minden egyes egyénnek rendelkeznie kell. Ezekben a századokban, az amerikai Függetlenségi Háborúval, az 1789-es Nagy Francia Forradalommal, a 19. századi népi mozgalmakkal, valamint az emberi társadalom nagy tudományos és technikai vívmányaival egyidőben jelenik meg a haladásba vetett hit is. Nem segít bennünket abban, hogy a jelenlegi társadalom számára a mindig szükséges alternatívát megtaláljuk, ha kételkedünk ebben a trendben, ha leragadunk az elsősorban orosz eredetű marxista-leninista kísérlet negatív gyakorlati következményeinél.

Egyedül az "egységesítő gondolkodásmód", illetve a "tiszta és kemény kommunistaellenesség" nem adhat kielégítő magyarázatot a múltra, és nem lehet vezetőnk a jövőben.

 

 

Jegyzetek

1 J. Daniel: Avec le temps – Carnets, 1970-1998, Grasset, Párizs, 1998. 723.

2 Uo.

3 Uo. 583. (1996. december 17-ei feljegyzés)

4 Uo., 505. (1994. július 14-ei feljegyzés)

5 Uo. 255-256. (1987. február 16-ai feljegyzés)

6 Jelentős franciaországi, illetve romániai értelmiségiek (írók), akik, szovjetunióbeli látogatásuk után, könyveikben kiábrándultságuknak adtak hangot.

7 I. Eisenberg: O istorie a evreilor, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1993. 32-324.

8 Az 1917 februárjáig érvényben levő törvények értelmében, csak egy nagyon kis számú (első osztályúnak nevezett gazdag kereskedő vagy tudományos címet viselő) zsidó lakhatott a zsidók számára kijelölt területen kívül.

9 François Furet: Trecutul unei iluzii, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1996. 172. Magyarul: Egy illúzió múltja, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. A hivatkozások a román kiadást követik.

10 Brockhaus Lexikon, Leipzig-Berlin, 1999, II. köt., 204. Ismerteti a totalitarizmus Hayes általi, 1939-es meghatározását.

11 F. Furet, i. m. 332.

12 Uo. 333.

13 A Susan George által a Le Monde diplomatique 1996. augusztus 17-ei számában közölt adatokat lásd "Hogyan vált a globalitás egyirányúvá", Eszmélet 34. szám, 1997. nyár, 174-181.

14 Fukuyama a The National Interest című folyóirat 16. számában, 1989 nyarán közölt tételei.

15 F. Furet 1997. május 23-ai levele, in: J. Daniel, i. m. 660.

16 Hannah Arendt: Originile totalitarismului, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1994. 169-403.

17 Jean-François Revel: Revirimentul democraţiei (A demokrácia kedvező fordulata), Humanitas Kiadó, Bukarest, 1995. 215.

18 Uo. 56.

19 F. Furet, i. m. 44. és 53.

20 S. Courtois következtetései a Miért? című fejezetben. In: A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2000. 746.

21 A. Besançon, Nenorocirea secolului: Humanitas Kiadó, Bukarest, 1999.139-150.

22 F. Furet, i.m. 202.

23 E. Nolte: Marxismus, Faschismus, Kalter Krieg, Stuttgart, 1977.

24 William L. Shirer: The Rise and Fall of the Third Reich – A History of Nazi Germany, német fordítás, 1961. 186.

25 Ezt maga E. Nolte is elismeri az idézett műben, 176-177.

26 Brossat 1981-ben megjelent, Der Hitlerstaat című munkájában leírja, hogy "a hosszú kések éjszakája" volt a fedőneve annak az 1934 júniusában végrehajtott műveletnek, amelynek során Hitler, Himmler és Göring, a náci vezérek parancsot adtak egyes kényelmetlen, náci vagy nem náci személyiségek minden előzetes vizsgálat nélküli meggyilkolására.

27 Thierry Wolton: Roşu-brun, răul secolului, Bukarest, 2001. 128.

28 F. Furet, i. m. 185.

29 A megállapítások a Dialog (Dietzenbach – Németország) 1994. február-júniusi számából valók, 29.

30 F. Furet, i. m.. 185.

31 G. Liiceanu: Apel către lichele, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1993. 114.

32 K. R. Popper: The Open Society and Its Enemies, német nyelvű kiadás, Franke Kiadó, Tübingen, 1958. 6. kötet, 11.

33 J. F. Revel, i. m. 48.

34 Uo. 49-50.

35 Uo. 126-128.

36 Uo. 38.

37 Uo. 54-55.

38 Uo. 59.

39 Uo. 236.

40 Uo. 287-299.

41 Uo. 73-75.

42 F. Furet: i.m.

43 Uo. 27-31.

44 Uo.

45 Uo. 45. Furet igyekszik bebizonyítani, hogy lehetetlen ezzel magyarázni a második világháború kitörését is, bár ez a megállapítás is vitatható.

46 Uo. 44.

47 Uo. 30.

48 "Senki nem állítja, hogy azonosak" – Furet J. Danielhez címzett, 1997. május 23-i leveléből (J. Daniel, i. m., közli a párizsi Commentaire című folyóirat 1998. januári száma is. A levélből a szerző is közöl részleteket a Jean Daniel sau simţul măsurii című tanulmányának 1. jegyzetében).

49 F. Furet, i. m. 177.

50 E. Nolte: Der Europäische Bürgkrieg – 1917-1945 – Nationalsozialismus und Bolschewismus, Propylaen Kiadó, 1987. 275. Nem valószínű, hogy Sztálin, aki annyira titkolózó volt terveit illetően, feltárta volna stratégiai elképzeléseit az elnyomó szervek bármilyen magas állásban levő munkatársának. E. Nolte professzor azért ad hitelt Krivickij állításainak, mert a szovjet titkosszolgálat ügynökei megölték New Yorkban. De ez még semmit sem bizonyít. Furet, a maga vonalán, B. Bolloten e körben végzett elemzéseire hivatkozva tartja hitelesnek a volt KGB-s állításait, anélkül azonban, hogy ismertetné ezeket az elemzéseket. (L.: F. Furet, i. m. 276.)

51 F. Furet, im.m. 243.

52 Uo. 255.

53 F. Furet, i. m. Utószó, 505. Furet itt elfogadja Hannah Arendt véleményét, amelyet a Totalitarizmus eredete című könyve 1966-os, 1968-as és 1973-as kiadásának előszavában megfogalmaz (ez kimarad az 1994-es kiadásból). Eszerint, a "Szovjetunióban, Sztálin halála után, már nem totalitarista uralommal van dolgunk" (lásd.: I. Kriszteva: Le génie feminin, I. kötet. Hannah Arendt, Fayard, Párizs, 1999. 227.) Még J. F. Revel is kénytelen elismerni annak a különbségtételnek a helyes voltát, amit H. Arendt kötetének későbbi kiadásaiban tesz, úgy találja azonban, hogy nem támasztja azt alá kellőképpen érvekkel (lásd J. F. Revel, i. m. 44.)

54 Lásd a 20 . sz. jegyzetet.

55 Le Livre Noire du Capitalisme, Párizs, 1998.

56 S. Courtois, Pourquoi? (Miért?) In: i. m.

57 Lásd a 48 . sz. jegyzetet

58 A Franciaországon belüli ellenállás különböző szervezetei harcának összehangolásáért folyó tárgyalásokon de Gaulle tábornok megbízottja. A Gestapo letartóztatta, a kínzásokba halt bele.

59 Lásd a 48 . sz. jegyzetet

60 Th. Wolton, i.m. 192.

61 Th. Wolton tehát nemcsak folytatja, hanem a végletekig viszi F. Furet-nek az első világháborúról mint a "népek háborújá"-ról szóló elméletét.

62 Th. Wolton, i. m. 265.

63 Uo. 291.

64 Uo. 243. Semmilyen kapcsolat nem volt a fiumei nacionalista csoport és a bármiféle színezetű munkásmozgalom között.

65 Uo. 245.

66 Uo. 246.

67 Uo. 251.

68 Lásd a 26 . sz. jegyzetet

69 Th. Wolton, i. m. 128.

70 Uo. 108.

71 W. Churchill: The Second World War, 6 kötet, Cassel, London, 1948-1953

72 Th. Wolton, i. m. 83.

73 Uo. 87.

74 Uo. 17.

75 Th. Wolton kénytelen elismerni a Kandelaki-művelet sikertelenségét, i. m. 16.

76 Uo. 17.

77 Hogy az elfogultság milyen szintjére lehet eljutni, megpróbálva mindenáron egyoldalúan kompromittálni a Szovjetuniót a 30-as évek eseményei kapcsán, arra jó példa J. J. Marie Sztálin című könyve. Wolton nyomdokain haladva, a szerző annak a véleményének ad hangot, hogy még a 30-as évek sztálinista perei sem voltak mások, mint Sztálin Hitlernek küldött "jelzései". Eltekint tehát attól a ténytől, hogy ezekben a perekben, bár a vádlottak közül sokan, mint például Kamenyev és Zinovjev, zsidók voltak, a fő vád, amit Visinszkij ügyész ellenük emelt, a hitleri Németország és a militarista Japán érdekében elkövetett "kémkedés és diverziós tevékenység" volt. Úgy tűnik, hogy a könyv recenzense (a recenzió a tel avivi Viaţa Noastră c. lap 2001. július 20-ai számában jelent meg), a perek lefolyásának körülményeit nem ismerve dicsérte a könyvet.

78 Th. Wolton, i. m., S. Courtois utószava, 408.

79

80 J. F. Revel, i. m. 27.

81 Uo. 55.

82 Uo. 50.

83 Uo. 62.

84 Uo. 50.

85 Joseph de Maistre, 1796-ban megjelent könyvében (lásd: Consideraţii asupra Franţei, Bukarest, 2000. 96-127.) két fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy Franciaországban szükség van az ellenforradalomra és a monarchia visszaállítására. Nem véletlen, hogy Mihai Sorin Rădulescu, a román kiadás előszavának szerzője, Emil Cioran véleményét idézi, aki szerint J. de Maistre "a rend és a hatóságok teoretikusa, aki, ha ismertebb lett volna, minden politikai ortodoxia ihletője, minden önkényuralom szelleme és gondviselője lett volna."

86 S. Courtois, Miért? In: A kommunizmus fekete könyve.

87 F. Furet, i. m., 76-78.

88 1793. thermidor havában buktatták meg Robespierre-t és vele együtt a jakobinus rendszert.

89 F. Furet, i. m. 440.

90 Lacoutourure: Léon Blum (rövidített kiadás), Seuil, Párizs, 1977

91 A hét legfejlettebb ipari ország és Oroszország vezetőinek 2001-ben, Genovában megtartott konferenciájáról van szó.

92 Revel szerint "a harmadik világ végre elutasította a tiersmonde-izmust". Lásd: J. F. Revel, i. m. 257.

93 Th. Wolton, i. m. 318-347.

94 Ştefan Racoviţă: "Tamás Gáspár Miklós şi egoismul mondial", 22 című folyóirat, 2001. augusztus 21-27.

95 Lásd Cristian Bădiliţă kommentárját a L'Occident est ŕ l'Est című könyvhöz, România Literară, 2001/29. 11.

96 Françoise Thome: Sfirşitul communismului, Polirom Kiadó, Iaşi, 1996

97 Th. Wolton, i. m. 336-338.

98 S. Courtois utószava Th. Wolton említett könyvéhez, 407.

99 Tamás Gáspár Miklós Posztfasizmus című írása először 2000 nyarán jelent meg a Boston Riview című folyóiratban, majd 2000 őszén rövidített formában átvette az East European Constitutional Review és a The Australien Financial Review. Magyarul az Eszmélet 48. számában jelent meg 2000 telén.

100 V. Tismăneanu: Fantasmele salvării – democraţie, naţionalism şi mit în Europa postcomunistă, Polirom Kiadó, Iaşi, 1999

101 A konferencia szövegét lásd a bukaresti 22 című folyóirat 2001/29-es számában.

102 Vladimir Tismăneanu: Stalinism pentru toate anotimţurile, Observatorul Cultural, 2001. augusztus 28-szeptember 30.

103 V. Tismăneanu, i. m., 93. sz. jegyzet. Lásd még: Caius Dobrescu: O pledoarie realista pentru idealismul etic, Observatorul Cultural, 2001/78.

104 Lásd: Gheorghe Kovács-Eichner, Epoca contemporană şi viziunea prof. E. Nolte In: Demnitate şi Democraţie, Bukarest, 1997. 99-145.

105 Ez volt Németországban a több évig tartó, úgynevezett Historiekerstreit (a történészek veszekedése).

106 A csehországi theresienstadti náci gettó-láger átmenő láger volt, kb. 100 000 zsidót küldtek innen a különböző haláltáborokba, különösen Auschwitzba; nem olyan láger volt tehát, amelyben, mint Nolte említett könyvében írta, "néhány öreg és kiváltságos zsidó elszigetelt, de elviselhető életet élt", i. m. 510. A theresienstadti gettó-lágerről lásd az egykori fogoly, H. G. Adler, a láger irattárát is felhasználó Theresienstadt 1941-1945 című könyvét.

107 A kettőjük között 1996 és 1997 között folyó levelezést F. Furet halála után tették közzé.

108 Lásd a 49 . sz. jegyzetet.

109 F. Furet, i.. m. 176-177.

110 Uo. 407.

111 Uo.

112 Hannah Arendt álláspontjának változását lásd az 53. sz. jegyzetben.

113 Lásd a 31 . sz. jegyzetet.

114 Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român, Univers Enciclopedic, Bukarest, 1997. 354.

115 Uo.

116 Hogy Hitler stratégiai elképzelései mindig az Angliával való megegyezés felé irányultak, az már a számára egész életében irányadó, 1925-ben írt fő munkájából, a Mein Kampfból kiderült. A munka 1997-es román nyelvű kiadása első kötetének 136-137. oldalán olvashatjuk: "Következésképpen Németország számára az egyetlen lehetőség, hogy egészséges területi politikáját érvényre juttassa, új területek szerzése éppen Európában. (…) Új területeket Európában csak Oroszország számlájára lehetett szerezni. (…) Egy ilyen politika számára Európában az egyetlen lehetséges szövetséges Anglia volt (az első világháborúra utal – K.-E. Gy.). Ha egyszer a hátunkat biztosítjuk, csak Angliával lehetett volna megharcolni a németek keresztes háborúját".

Hogy Hitler gondolatban nem csupán az első világháborúra szorítkozott, az kiderül a főhadiszállásán bizalmasaival, a 40-es években az "asztal körül" folytatott beszélgetéseiből. Heinrich Heimnak, a vezérkar jogtanácsosának és H. Pickernek a háború után közölt feljegyzéseiben az áll, hogy Hitler, kifejezve elismerését az angolok önbizalmáért és képmutatásáért, amely segítségükre volt egy ilyen világbirodalom létrehozásában (és javasolva a németeknek, hogy vegyenek példát az angolokról), hangot ad annak a meggyőződésének, hogy a háború vége az Angliával való tartós barátság kezdetét jelenti majd. Lásd: Adolf Hitler: Monologe in Führerhauptquartier 1941-1944 – Aufzeichnunger Heinrich Heims, Knaud, Hamburg, 1980. 44-45. és H. Picker: Hitlers Tischgeschpräche im Führerhauptquartier, Ullstein, Berlin, II. kiadás, 1997. 79-80.

Egyébként John Lukács amerikai történész megállapította, hogy Hitler tisztelte a briteket, és már a Mein Kampfban is, mint láttuk, elítélte az 1914-1918-ban Anglia ellen viselt háborút, megfogalmazva azt a véleményét, hogy a terjeszkedő háborúnak már akkor Oroszország ellen kellett volna irányulnia. (Lásd: J. Lukács: Churchill und Hitler – ein Zweierkampf , Stuttgart, 1992. 33.)

Mindez, szerintünk, meggyőző módon cáfolja Florin Constantiniu tételét, mely szerint Hitler Angliában és nem Oroszországban látta volna a fő ellenséget. A Napóleonra érvényes tételt nem lehet érvényesnek tekinteni Hitler esetében, akit a keleti "élettér" rögeszméje tartott megszállva.

117 Lásd az 50 . sz. jegyzetet.

118 Florin Constantiniu (akárcsak egyébként Wolton) semmit nem említ az idézett műben a von der Schulenburg német nagykövet 1939. május 25-én, Ribbentrop külügyminiszter megbízásából Molotovnak küldött jegyzékéről: "A lengyel probléma tisztázása esetén (?), bármilyen formában történik is az meg, figyelembe fogjuk venni a szovjet érdekeket". (Kiemelés tőlem – K.-E. Gy.) Ugyanezt megismétli Németország egyik képviselője 1939. július 26-án, és maga Ribbentrop 1939. augusztus 3-án. (Lásd: W. L. Shirer, i. m., német fordítás, 1961. 457-459. és 466-468.)

119 A "Hossbach jegyzőkönyv" létezéséről és tartalmáról Nolte is említést tesz (i. m. 279.), elítélve Hitler akkori, a saját szempontjából "egyoldalúnak" tartott álláspontját.

120 Istoria românilor, Enciclopedica, Bukarest, 1998. 447.

121 Mihail Sturdza: România şi sfirşitul Europei, Fronde Kiadó, Gyulafehérvár-Párizs, 1996. 68-69.

122 Constantiniu maga is elismeri könyvében, hogy 1940. május 28-án Berlin határozott választ adott: a Romániával határos országok revizionista kéréseiről való tárgyalás a két ország (Németország és Románia) közötti szoros kapcsolatok kialakításának elengedhetetlen feltétele. Lásd: Florin Constantiniu, i. m. 371.

123 I. m. 361.

124 "Gheorghe Brătianu, akinek demokratikus meggyőződése minden vitán fölül áll." I. m. 156.

125 Mihail Sturdza, i. m. 88-90., 93-95. és 109. Itt Gheorghe Brătianu Nicolae Titulescu elleni intrikáiról van szó.

126 Hitler 68 találkozója, 1939-1944, Magvető, Budapest, II. köt., 53.

127 Leon Volovici: Ideologia naţionalistă şi "problema evreiască" în România anilor 30, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1995. 74-75.

128 Figyelemre méltó, hogy az említett tanulmány 119. pontja Gheorghe Brătianut úgy említi, mint a Nemzeti Liberális Párt elnökét, aki azonban voltaképpen ennek a pártnak egy szakadár, Georgista Párt nevű csoportját képviselte. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy ennek, az általunk alapvetően dokumentáltnak tartott tanulmánynak a megállapításai Gheorghe Brătianu álláspontjával kapcsolatban semmiképp sem igazolják a mélységesen embertelen bánásmódot, amelynek a tudós Brătianut a kommunista rendszer kitette, azt a bánásmódot, amely halálát okozta a máramarosszigeti börtönben, 1952-53 telén.

129 François Furet, i. m. 406.

130 Uo. 527.

131 Uo. 528.

132 Uo.

133 Uo. 380.

134 G. Soros: Criza capitalismului global – societatea deschisă în primejdie, Polirom, Iaşi, 1999. Furet a szabad piacgazdaság önszabályozó lehetőségeire gondol; az elmélet megalkotója a 18. századi, jelentős angol közgazdász, Adam Smith volt.

135 Lásd a 93. sz. jegyzetet.

136 A gondolatot Kitagawa fejtette ki, akinek könyve román fordításban, Bukarestben is megjelent.

***

(Az eredeti román nyelvű tanulmány címe: "Gândirea unica" – de la mistificarea trecutului la apologia prezentului. Megjelent a szerző magánkiadásában: Gh. Kovács-Eichner: Din avatarurile "gândirii unice". Eseuri si articole polemice, Kolozsvár, 2002, illetve magyarul: Kovács Eichner György: a Manipuláció a posztkommunista korszakban, Kolozsvár, 2002. Fordította: Hadházy Zsuzsa.)

"…manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen" – vélekedik a neves brit marxista történész az önéletírásának megjelenése alkalmából a The Observerben közölt interjúban.

Eric Hobsbawm egyike a legjelentősebb angol történészeknek. Hosszú és eseménydús életében a huszadik század nagy eseményei tükröződnek vissza. Az imperializmus, a fasizmus vagy a kommunizmus felemelkedése nemcsak könyveinek témáját adják, de életútjának mérföldköveit is jelentik – ezek tették Hobsbawmot "életfogytig kommunistává". A történész nemrégiben tette közzé önéletrajzát. Az alábbi, sok témát érintő beszélgetésben, amelyet Tristram Hunttal, egy fiatal brit történésszel folytatott, Hobsbawm kifejti, hogy miért hisz még ma is a haladás szellemében mint a boldogság felé vezető legyenesebb útban. Az interjú a The Observer 2002. szeptember 22-i számában jelent meg.

*** 

 

Tristram Hunt: Ön történészi munkájának legtöbb termékét tudatosan nemcsak a tudományos köröknek, hanem egy szélesebb közönségnek is szánta. A történelem iránti közérdeklődés drámai mértékben újjáéledt: minden eddiginél többen olvasnak történelmi munkákat, látogatják az emlékhelyeket, nézik a történeti témájú tévéműsorokat. Ám újabban ön felhívta a figyelmet egyfajta "állandó jelen" veszélyére is: egy olyan új nemzedék megjelenésére, amely meglehet, rengeteget tud a múltról, de nemigen érez kontinuitást vele, nem talál a múltban semmiféle identitást. Vajon a történelem csupán egy merőben átmeneti korszak fogyasztható termékévé vált?

Eric Hobsbawm: Nos, nem csupán a saját elhatározásomon múlt, hogy a szélesebb közönség felé fordultam. Én ezt egy hosszú angol tradíció részének tekintem. Végül is ez egy olyan ország, ahol még a legnagyobb gondolkodók – Adam Smith-től Charles Darwinig, hogy csak kettőt említsünk – is kifejtették nézeteiket ennek a közönségnek. Számomra az ideális olvasó talán nem a szakember, hanem az olyan művelt ember, aki ki akarja ismerni a múltat – kíváncsi a múltra, és meg akarja érteni, hogy miért és miként fejlődött világunk olyanná, amilyennek ma ismerjük. És persze, hogy hová tartunk. Mindez a Marxista Történészek Mozgalmának célja is. Szembeszálltunk a két háború között uralkodó szemlélettel, amikor a történészek a színvonalat féltve, nemigen voltak hajlandóak "leereszkedni" a tömegekhez. Csupán néhányuknak volt annyi bátorsága, mint G. M. Trevelyannek vagy A. J. P. Taylornak, akik megtették ezt, vállalva hogy azt mondják róluk: nos, természetesen, alább adták a mércét.

Manapság egyre többen művelik a csináld-magad-történészkedést is. Ennek művelőit többnyire saját családjuk története foglalkoztatja. A családtörténet és a családfa-kutatás demokratizálódott. Hogy ezzel magyarázható-e az életrajzok és önéletrajzok iránti hatalmas érdeklődés? Talán igen, talán nem. Nekem azt mutatja, hogy a történelem az emberi élet elidegeníthetetlen része.

Ez annak a két alapelvnek a kritikája, amelyeken a modern társadalom nyugodni látszik. Az egyik olyan problémamegoldó képességet tulajdonít a technológiának, amelynek fényében a múlt teljesen irrelevánsnak tűnik. A másik a fogyasztói társadalom vedd-meg-azonnal-mentalitása. Gyakorlati okokból a történelem egyikbe sem illeszkedik – hacsak nem afféle dekorációs elemként. Szóval, az emberek nagyon is jól tudják, hogy nem erről van szó. A múltban gyökereznek, onnan nőnek ki. És én úgy látom, hogy ez – még ha nincsenek is tudatában – egyfajta tiltakozás egy olyan társadalommal szemben, amely el akarja őket szakítani a múltjuktól, és el akarja szigetelni őket egymástól is.

T. H: Ebben a mostanában felpezsdült történetírásban rengeteg szó esik az angol és a brit identitásról. Önéletrajzából erősen érezhető az ön ragaszkodása Angliához, ahhoz, ahogyan az angolságot felfogja. Nem gondolja, hogy a brit gyökerek és identitás kérdései iránti közlelkesedés egyfajta intellektuális visszavonulást illusztrál? Úgy tűnik, hogy visszatérünk a nemzetállam-központú történelemhez és az identitásunkkal kapcsolatos bizonytalan érzésekhez.

E. H: A nemzetállami történetírás talán a mai történettudomány legpusztítóbb nyavalyája, hiszen a világot nem érthetjük meg a nemzetállamiság kereteiben. Ugyanakkor viszont rettentő nehéz kitörni belőle, hiszen az oktatás alapvetően az államokhoz kötődik.

Az angolsággal foglalkozó történelemről szólva…, végül is meg tudom érteni, de némileg aggasztónak tartom, mint ahogy mindenfajta identitástörténetet annak tartok. Az identitás nem lehet megfelelő kiindulópont a történeti vizsgálódások számára. Az angolok számára ez egy új probléma, és a megjelenése részben a globalizációnak, de még inkább a birodalom hanyatlásának és eltűnésének tulajdonítható. Mindkét jelenség arra sarkallja az angolokat, hogy angolságukat meghatározzák.

A brit tradíció egy része alaposan különbözött a legtöbb más nemzeti hagyománytól: mi tulajdonképpen büszkék voltunk arra, hogy kevert nép vagyunk. Mindenki hangsúlyozta, hogy lám, a nagyanyám ír volt, a nagynéném walesi, és így tovább. Nem kellett válogatni – ez is, az is belefért. De azt hiszem, hogy ez a probléma hasonló ahhoz, amivel annak idején a spanyoloknak vagy az oroszoknak is szembesülniük kellett – ez egy prenacionalista politikai tudat.

T. H: Az ön egyik legjelentősebb tudományos teljesítménye a nemzeti tradíciók megteremtésével foglalkozó munkássága volt. Az újjáéledő nacionalizmus korában, amikor egyre fontosabbá válik az identitás, úgy tűnik, hogy egész sor új hagyományt fedeznek fel pusztán politikai, szektariánus vagy etnikai okokból. Nem teszi ez még fontosabbá a történésznek mint a mítoszok leleplezőjének a szerepét?

E. H: Pillanatnyilag az a nyugtalanító, hogy magát a történelmet – ideértve a tradíciókat is – tömegméretekben gyártják. Az elmúlt három évtized során robbanásszerűen terjedtek a különféle történelmi emlékhelyek és múzeumok. Mindennek tetejébe, különösen a kommunizmus szétesése óta egy sor új állam létrejöttének vagyunk tanúi, amelyek mindegyike saját történelmet igyekszik teremteni, hogy bebizonyíthassa saját fontosságát. És ez csak úgy megy, ha kitalálsz vagy összegereblyézel magadnak egy múltat. A legkirívóbb példát erre Horvátország szolgáltatta, ahol az új állam megteremtője, Franjo Tudjman – aki hivatásos történész volt – maga kreált egy hamis hagyományt. Egyszóval manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen. Manapság történészekre, és különösen szkeptikus történészekre nagyobb szükség van, mint valaha.

T. H: Martin Amis új könyvében, a Koba The Dread-ben (Koba, a rettenetes) azzal vádolja a brit baloldalt – és személyesen önt is -, hogy nem ítélték el a Sztálin által elkövetett atrocitásokat. Önéletrajzában ön plasztikusan ábrázolja egy hívő kommunista szűklátókörűségét a negyvenes és az ötvenes években, akit kötött a pártfegyelem, és vonakodott hinni "annak a néhány embernek, aki elmondta, amit tudott" Szovjet-Oroszországról. Ám emellett hangsúlyozta azt is, hogy milyen történelmi körülmények között lépett be a kommunista pártba – írt a fasizmussal vívott utcai harcokról a harmincas évek Berlinjében, és az októberi forradalommal szemben élő erős idealista kötődéseiről. És akkor még nem beszéltünk arról a szélesebb történelmi összefüggésről, hogy a Szovjetunió egészen a hetvenes évekig követhető gazdasági és politikai modellnek tűnt sok nyugati számára. Nem gondolja, hogy a "kommunizmus bűneiről" folytatott mai vitákban ez a történelmi összefüggés mintha már nem lenne jelen?

E. H: Az Amis Sztálin-felfogásával való vitákat inkább másokra hagynám. Én nem voltam sztálinista. Kritizáltam őt, és sehogyan sem értem, hogy mindazt, amit leírtam, hogyan lehet Sztálin védelmezéseként értelmezni. De mivel 1956 előtt két évtizedig a kommunista párt lojális tagja voltam, és ezért hallgattam egy egész sor olyan dologról – hiszen volt, amit tudtam vagy gyanítottam a Szovjetunióról -, amiről beszélni kellett volna, nem akarok egy olyan könyvet kritizálni, amelyik fényt derít Sztálin egynémely rémtettére. Ez nem egy eredeti könyv, és nem is túl fontos. Semmi olyan dologgal nem rukkol elő, amit eddig ne ismertünk volna, leszámítva, persze, Amis apjához fűződő kapcsolatát. De nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy magam vagy a hozzám hasonló emberek bármilyen módon is védelmezni kívánnánk a védelmezhetetlent.

T. H: Amis azokat a baloldaliakat kritizálja, akik elvetnek mindenfajta morális párhuzamot a nácizmus és a kommunizmus között, azzal érvelve, hogy az utóbbi egy magasabb társadalmi ideál nevében követett el atrocitásokat, és szemben állt a fajirtással. A Szovjetunióban a halálos áldozatok mögött túlnyomórészt nem politikai vagy faji okokat kell keresnünk, hiszen a gazdaságpolitika által okozott éhínség számlájára írhatóak. Mint ön is megfogalmazta Sztálinról írva: "Félelmetes pályafutását nem érthetjük meg másként, csak ha a kommunista társadalom utópiája után folytatott makacs, könyörtelen hajsza összefüggéseiben nézzük". De maradjunk még egy kicsit az idealizmus kérdésénél! Ön 1956 után is a párt tagja maradt, részben a bukás miatti szolidaritásból, részben egy társadalmi ideálban való hitétől vezérelve. Még ma is vonzza a társadalmi tökéletességről alkotott, a Felvilágosodás korában gyökerező idea, vagy megbékélt az ember korlátozott lehetőségeivel – amit az ön barátja, Isaiah Berlin "az emberi ácsolat görcseinek" nevezett?

E. H: Hogy miért maradtam a kommunista párt tagja, az nem a kommunizmust érintő politikai kérdés, hanem életrajzi probléma. Nem azért, mert idealizáltam az októberi forradalmat – nem szokásom az idealizálás. Az ember nem áltathatja magát azokkal az emberekkel vagy dolgokkal kapcsolatban, amelyek meghatározták az életét. Számomra ezek egyike a kommunizmus, és igyekszem nem áltatni magam vele kapcsolatban, akkor sem, ha lojális voltam hozzá és az emlékéhez. A kommunizmus jelensége, akárcsak azok a szenvedélyek, amelyeket felszított, a huszadik század specifikus jellemzői. A fejlődés keltette nagy remények társultak az ember tökéletesedésének tizenkilencedik századi elképzelésével, valamint azzal a felismeréssel, hogy a burzsoá társadalom, amelyben élünk – lett légyen bármilyen hatalmas és sikeres is -, nem működik jól, sőt, bizonyos esetekben úgy tűnt, hogy a szétesés szélén áll. Amikor azután valóban szétesett, iszonyatos dolgokat szabadított el.

Nem hinném, hogy ez a mozgalom mint olyan, újjáéledhetne – különösen globális szinten nem, hiszen elmúlt az a sajátos történelmi pillanat, amelyhez kapcsolódott.

T. H: Megvitatta ezeket a téziseit Isaiah Berlinnel is?

E. H: Kedveltem Isaiah Berlint – gyakran ebédeltünk együtt. Jól kijöttünk egymással, hiszen remek barát volt, elbűvölő, kedves ember. Ám különös módon igen ritkán bonyolódtunk a köztünk lévő vitás kérdések megbeszélésébe.

A legfőbb nézeteltérésünk talán az volt, hogy én nem tekintettem őt afféle Felvilágosodás-kori liberálisnak. Éppen ellenkezőleg: a világot csak az egyének és a különféle csoportosulások szempontjából szemlélte. Vagyis nem látta a világot. Az én véleményem szerint, akármilyen korlátai is voltak a tizennyolcadik századi Felvilágosodásnak, a fő alapelv, amelyen nyugodott, éppen az volt, hogy minden ember számára fejlődést vagy jogokat követelt. És úgy látom, éppen ez az, amiben ő nem hitt. Úgy vélte, hogy mindez csak a lehető legrosszabb eredményre vezethet. És oda is vezetett, például a Szovjetunió esetében.

T. H: Ami engem meghökkentett az önéletrajzában, hogy életfogytiglani kommunista párttagsága dacára milyen ellenségesen viszonyult a Militant irányzatához, amely a nyolcvanas években igyekezett a Munkáspártot befolyása alá vonni. Hiszen ön – elvtársai legnagyobb mérgére – Neil Kinnock pártmodernizációs elképzeléseinek elszánt támogatójává szegődött, és az 1992-es választások napját "élete legszomorúbb és leginkább kétségbeejtő politikai tapasztalatának" nevezte. Még Tony Blairnek is nekitámadt, akit "nadrágos Thatchernek" titulált. Biztos ön abban, hogy az Új Munkáspárt Kinnock modernizációs törekvéseinek eredménye?

E. H: A legtöbb kommunista, és tulajdonképpen a legtöbb szocialista sem értett egyet akkoriban, a nyolcvanas években azzal a maroknyi emberrel – köztük velem -, akik kijelentették, hogy a dolgok nem mehetnek tovább az addigi módon, és a Munkáspártnak más irányt kell vennie. Persze, mi egy megreformált Munkáspártban gondolkodtunk, és nem egyszerűen mindannak a feladásában, amit a Munkáspárt addig képviselt. Egyértelmű, hogy bármilyen munkáspárti kormányzat, legyen bármennyire is felhígítva, jobb egy jobboldali kormánynál, mint azt az USA példája is mutatja. De abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy el tudom fogadni azokat a munkáspárti miniszterelnököket, akik hadurakként – ráadásul afféle másodhegedűs kardcsörtetőkként – hajszolják a dicsőséget. Ezt már nem veszi be a gyomrom.

T. H: Most, hogy Lionel Jospin vereséget szenvedett Franciaországban, lát ön más járható utat a balközép kormányzatok számára, mint a "Harmadik Út"? Úgy véli, hogy a harmadikutas koncepciónak van valamiféle intellektuális érvénye?

E. H: A "Harmadik Út" térképészeti és nem politikai terminus. Két önkényesen kijelölt pont között húzódik valahol. Elvileg ott van, egyrészt, a totálisan központosított parancsuralmi gazdaság, a másik oldalon pedig az államtalanított szabadpiac teljes anarchiája. Nos, mint tudjuk, az elsőt mindenki elutasítja, az nem is létezik, illetve amikor megpróbálták megvalósítani, kiderült hogy nem működik – egyszóval ma már nem számít. Ám ahelyett, hogy e két véglet között középúton maradna, az úgynevezett "Harmadik Út" érezhetően egyre inkább a szabadpiaci megoldás felé kanyarodott. Most mintha kicsit visszaigazították volna, de a múltban ez nem volt így.

T. H: Ebben az összefüggésben nézve, csalódott ön Gordon Brownban, aki a radikális szocializmustól indult el, és tudományos kutatásainak tárgya Jimmy Maxton pályafutása volt?¹

E. H: Tudom, honnan jött Gordon Brown. Azt is látom, hogy hová akar eljutni, és ezért megbízom benne. A kormány néhány más tagjánál egyikben sem lehetek biztos – pedig közülük többen is baloldalibbak voltak, mint én.

T. H: Ez egy érdekes probléma. Azt a kommunista párti viselkedésmódot, amit ön is leír – a pártfegyelem szükségességét, a "vonalhoz" való ragaszkodást és bármiféle kritika elutasítását -, néhányan az Új Munkáspárt kontrollálási mániájában látják visszaköszönni. Nem találja ironikusnak a kommunista párti viselkedés ezen aspektusainak megjelenését az Új Munkáspárt berkeiben?

E. H: A kommunista párt soha nem volt képes bármit is elérni a politikában. Az egyetlen terület, ahol terük nyílt a cselekvésre, és amely nagymértékben passzolt is a párthoz, az a szakszervezeti szféra volt. A szakszervezetek is hittek a fegyelemben: ha egyszer egy döntés megszületett, akkor tetszett, nem tetszett, mindenkinek ahhoz kellett tartania magát. Ugyanez jellemzi a mai ultrabaloldalt, amelynek semmiféle politikai jelentősége nincsen, ám a szakszervezetekben még jelen van.

Azok, akik valamikor a mindenféle trockista áramlatok valamelyikéhez tartoztak, vagy a kommunista párt tagjai voltak, mind tettre kész emberek voltak, akik olyan mozgalmakban találták magukat, amelyek nemigen adtak teret tettrekészségüknek; én igazán nem kárhoztatom őket azért, hogy saját politikai érdekeiket szem előtt tartva, oda húzódtak, ahol akciókra nyílt lehetőség.

T. H: A szeptember tizenegyedikei merényletek és az al-Kaida amerikaellenes hadjárata megbontotta a huszadik századi katonai és diplomáciai rend biztosnak hitt alapzatát. A nemzetállamok előtti fundamentalizmus újraéledésének vagyunk tanúi, amikor a vallási és a kulturális ortodoxia túllép a "nemzeti" érdekeken. Önéletrajzában ön arra utal, hogy az al-Kaidához hasonló csoportok megerősödése részben a szociáldemokrácia meggyengülésének, a kommunizmus széthullásának az eredménye. Egyetért ön Terry Eagletonnal, hogy az ilyen vallási fundamentalisták sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a kapitalista világra nézve, mint amekkorát a szocializmus valaha is jelentett? Úgy tűnik, hogy a Nyugat, a szocializmussal szemben a barbarizmust választotta?

E. H: Nos, Afganisztánban mindenképpen a barbarizmust választották a szocializmus helyett. ők pénzelték az al-Kaidát (a tálibokat), mégpedig elsősorban azért, mert jobbnak látták, mint a kommunizmust. Én nem hiszem, hogy a kommunizmus lett volna rosszabb.

Nem gondolom, hogy az al-Kaida vagy a fundamentalizmus lenne a fő veszély a kapitalizmusra nézve. A kapitalizmus együtt tud élni ezekkel; sőt profitálni is fog belőlük. Az iszlám fundamentalizmus nem veszélyes, már csak azért sem, mert semmiféle háborút nem képes megnyerni. Ha meg akarjuk érteni a mai helyzetet, abból kell kiindulnunk, hogy szeptember tizenegyedike nem fenyegette az USA-t. Rettenetes emberi tragédia volt, amely megalázta Amerikát, de az ország semmiféle szempontból sem lett gyengébb a merényleteket követően. Négy-öt ilyesféle támadás semmit nem fog változtatni az USA helyzetén, relatív világhatalmán. A széthulló szociáldemokráciára és a növekvő fundamentalizmusra jó példa India, ahol a kormányzat elfordult a nyugatosítástól, a világi, toleráns demokratikus társadalomtól, a szocialista társadalomtól, hogy egyfajta hangsúlyozottan hindu társadalmat állítson a helyükbe.

T. H: Amit nagyrészt hamisított történelmi alapokra építettek.

E. H: Teljes mértékben. Az összes indiai tankönyvet átírják, csakhogy egy "hindubb" múltat kreálhassanak maguknak. És ez a "hindubb" múlt egyenlő a keresztények és a mohamedánok elleni pogromokkal, a demokrácia, az igazság és a világi társadalom elvetésével.

T. H: Ön úgy jellemezte a huszadik századot, mint a példátlan brutalitás korszakát. A huszonegyedik század hajnalán az USA úgy rátelepedett a világra, mint előtte szinte semmilyen más egyeduralkodó. Korábban ön arról is beszélt, hogy az USA forradalmi öröksége miként ad mindennek egyfajta önhitt, fennhéjázó töltetet. Vajon most, hogy Bush az elnök, ez jelentené a legnagyobb veszélyt a világ stabilitására nézve?

E. H: Bármilyen hatalom, amely elég erős lehet a világ meghódításához, veszélyt jelent minden más hatalomra. Az USA ilyen hatalom volt, ám ötven évig bizonyos mértékig ellenőrizhető maradt. Viszont egy olyan hatalom (a Szovjetunió) tartotta kordában, amit a legtöbb nyugati egyáltalán nem nézett jó szemmel. Csupán a franciák vélték mindig úgy, hogy szinte bármiféle nagyhatalom, amely kicsúszik az ellenőrzés alól, veszélyt jelent. Ma a franciák nem elég erősek ahhoz, hogy bármit is tehessenek, de azért fenntartják racionális hagyományaikat.

Amerika egy propagandista világhatalom. Ilyen volt az 1789-es Franciaország, ilyenek voltak a kommunista országok, és most ilyen az Egyesült Államok is, amely egy "forradalmi" rezsim. Ha képessé válsz kiterjeszteni a befolyásodat, akkor óhatatlanul birodalomként végzed. Ez történt a franciákkal Napóleon alatt. Hiába hangoztatták, hogy egy sor jó dolgot vezettek be az általuk elfoglalt országokban, a világ többi része ettől még továbbra is megszálló hatalomnak tekintette őket. Szemben a Német Birodalommal, amelynek egyáltalán nem volt szándékában bármiféle jót tenni, a franciák – akárcsak az oroszok vagy ma az amerikaiak – ideáljaik erőltetésével jót akartak tenni. Az amerikaiak most abba a helyzetbe kerültek, mint a franciák a napóleoni korszakot követően. Az érvek pro és kontra igen hasonlóak az akkoriakhoz. De többé már nem szólnak érvek a francia forradalom elveinek terjesztése mellett.

Az amerikaiak arra használták szeptember tizenegyedikét, hogy kinyilvánítsák: ők az egyedüli hatalom, amely uralhatja a világot. Nem világos, hogy ezen kívül még mit akarnak elérni. Az iraki háborúnak semmiféle racionális indítéka nincs. Az Egyesült Államok kénytelen lesz megtanulni, hogy még az ő hatalma sem korlátlan. Némi szerencsével be fogja ezt látni, ám még csak most látott hozzá a tanuláshoz.

T. H: A diplomáciai bizonytalanság egyik fő oka a Saron-vezette Izrael tevékenysége. Ön a kései negyvenes évek cionistáival szemben mindig afféle világháború-előtti kozmopolita zsidóként jellemezte önmagát. A baloldalt és a korai cionizmust összefűző szoros kapcsolatok dacára ön sohasem tűnt különösebben lojálisnak Izraellel szemben. Különbözik ön ebben Isaiah Berlintől?

E. H: Én sohasem voltam cionista. Amikor Izrael létrejött, vagy a zsidók ott letelepedhettek, többé nem volt érvényes a zsidók eltűnésére figyelmeztető ideológia. Soha nem pártoltam azokat, akik Izrael lerombolását vagy megalázását kívánták. Zsidó vagyok; ám zsidónak lenni nem jelenti a cionizmus támogatását, és még kevésbé Izrael állam mostani, katasztrofális és gonosz politikájának igenlését. Ez a politika egyenesen elvezet a megszállt területeken végrehajtott etnikai tisztogatásokhoz – hiszen az országot ma kormányzó pártok hivatalos ideológiája szerint Isten Júdeát és Szamariát a zsidóknak adta. Az a határozott véleményem, hogy a zsidóknak be kell látniuk: lehet valaki zsidó anélkül, hogy támogatná Izraelt.

Tudom, hogy Isaiah kétségbeejtőnek találta azt az utat, amelyre Izrael a Likud uralma alatt lépett. Bizonyos értelemben ez ugyanazt jelentette számára, mint nekem a sztálinizmus természetének felismerése. Mondtam is neki, hogy talán most már érti, hogyan is érzem magam. Egy olyan embernek, aki hitt az emberiségben és a judaizmus humanizmusában, szörnyű volt látni, hogy Izrael milyen irányba tart. Ám ő mégis hitte, hogy nem fordíthat hátat Izraelnek. Izraelhez való viszonyát zsidó identitása határozta meg, hiszen abban hitt, hogy a zsidóknak egy nemzetben kell tömörülniük.

T. H: Végezetül, vajon a jövő Eric Hobsbawmja, aki 2017-ben fog megszületni, tanúja lesz-e olyan "érdekes időknek", mint ön a huszadik század folyamán?

E. H: Remélem, nem. Ám nemigen várok sok jót az előttünk álló három-négy évtizedtől (nagyrészüket persze amúgy sem fogom már látni). De úgy gondolom, sokan osztják pesszimizmusomat a közvetlen jövőt illetően.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

Jegyzet

 

1 Gordon Brown: a Blair-kormány pénzügyminisztere. James Maxton a Független Munkáspárt (ILP) glasgow-i szervezője volt. 1914-ben szolgálatmegtagadásért börtönbe zárták. 1922-1946-ig az ILP parlamenti képviselője, 1926-1931-ig, valamint 1934-1939-ig a párt elnöke. (A ford.)

Martin Amis: Koba the Dread

Könnyű lenne hanyagolni a Martin Amis legújabb könyvéről szóló vitát, mely alig több a művelt fők szalonbéli perpatvaránál. Az ominózus könyv, a Koba the Dread (Koba, a rettenetes) jól kitaposott politikai ösvényt követ. Lenin, Sztálin és általában a kommunizmus ledorongolásával (melyet átjár a szerző apjával, az egykor kommunista Kingsleyvel és radikális barátjával, Christopher Hitchensszel régóta érlelődő konfliktusa), kíméletlen vádirat kíván lenni a baloldal ellen, ama feltételezés jegyében, hogy a baloldal képtelen a nevében elkövetett bűnök beismerésére. A könyv igen jó teljesítményt nyújt frázisalkotásban, ám fájdalmasan szegényes forrásokban és társadalmi, illetve történeti vonatkozásokban. Erős a kísértés, hogy pusztán annak jeleként tekintsük: a londoni irodalmi színtértől irtózó egykori gyermek maga is átéli, ahogy apja a vaskalapos középkorúságba hanyatlott egykor.

Ez hiba lenne. Amis legutóbbi könyve csupán a legújabb adaléka a történelem újraírásának, amely a Szovjetunió végnapjainak idején kezdődött, s az összeomlás óta felerősödött. Majdhogynem elfogadott bölcsesség lett Sztálint és Hitlert mint a múlt század két ikerszörnyét, egy kalap alá venni – időnként, mintegy megkésett gondolatként, Mao-t és Pol Potot is fölemlegetik -, s közhellyé vált egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a fasizmus mint egy példátlanul embertelen korszak két legfőbb ördöge közé. Néhány változat szerint a kommunizmus még aljasabb és véresebb gonoszság volt. A múltnak a hidegháború győzteseitől eredő ezen verziójának eredményeként a nácizmus hasonlíthatatlan bűnei relativizálódtak, a gyarmatosításokéi elfelejtődtek, s tápot kapott az az ideológia, amely szerint bármely radikális társadalmi változásra irányuló kísérlet szükségszerűen szenvedéshez, öldökléshez és bukáshoz vezet.

Ez a mélységesen ideologikus számvetés jó ideje egyfajta hátborzongató számjátékba ment át. Az ebből következő bizarr ferdítések látványos példája volt, amikor egy Amisszel készített múlt heti televíziós interjúban Gavin Esler, a BBC riportere futtában megjegyezte, hogy Sztálin "legalább háromszor annyi ember haláláért felelős, mint Hitler", ami valóban elképesztő improvizáció. Esler feltehetően az Amis által említett (és a hidegháborús történész Robert Conquesttől átvett) 20 millió Sztálin-áldozatot viszonyította a Hitler által a holokauszt során meggyilkolt 6 millió zsidó számához. De Hitler természetesen ennél a 6 milliónál jóval több halálért volt felelős: csupán a náci táborokban elpusztultak számát több mint 11 millióra becsülik, s joggal tekinthető felelősnek a második világháborúban meggyilkolt 50 millió, köztük a több mint 20 millió szovjet áldozat túlnyomó többségének haláláért is.

Az új történelem hamis egyenletéből azonban ezek az adatok valahogy eltűntek. Ugyanakkor a sztálini terror áldozatainak száma az elmúlt években folyamatosan inflálódott, egészen addig a legvadabb kitalációig, hogy a teljes szovjet lakosság egyharmadát meggyilkolták az országnak a náci Németország fölött aratott győzelmét megelőző években. A számok továbbra is nagy elméleti viták fókuszában lesznek, részben azért, mert túlnyomó az éhhalálok aránya, amelyekre csupán megbízhatatlan demográfiai adatokból lehet következtetni. De tény az, hogy a korábban titkos szovjet archívumok megnyitása óta sok történész – köztük az amerikai J. Arch Getty és Robert Thurston – jelentősen redukálta a Sztálin alatti kivégzésekről és a Gulag populációjáról alkotott korábbi hidegháborús becsléseket. A számok azonban még így is rémisztőek. 1921 és 1953 között például 799 455 ember kivégzését regisztrálták, s a munkatáborok lakosságának háború utáni legmagasabb száma elérte a két és fél milliót (legtöbbjüket nem politikai bűncselekményekért ítélték el). De ezek a számok köszönő viszonyban sincsenek az Amis és mentorai által említett adatokkal.

A morális ekvivalencia hangoztatása ellenére Amis, sőt Conquest is állítja, hogy ők mindezzel együtt "érzik", a holokauszt rosszabb volt a szovjet elnyomásnál. A különbségek azonban nem pusztán "érezhetők". A sztálini terror kegyetlenségei ellenére nem létezett szovjet Treblinka, sem pedig az emberek millióinak legyilkolására megépített megsemmisítő táborok. S nem a Szovjetunió robbantotta ki a történelem legvéresebb és legpusztítóbb háborúját – sőt, meghatározó szerepet játszott a német háborús gépezet vereségében (ami a cári elődöknek nem sikerült). A szovjet tragédia része volt, hogy ez a győzelem valószínűleg csak azért volt lehetséges, mert az ország alig több mint egy évtized alatt egy erőltetett ipari forradalmon ment keresztül, s pontosan e folyamat során követték el a legnagyobb gaztetteket. A szovjet történelem sikereit és hibáit ugyanúgy nem lehet a sztálini korszakra redukálni, mint ahogy a kommunisták szerepét – az antifasiszta ellenállástól a gyarmatok felszabadításáért folytatott kampányokig – sem lehet egyszerűen csak a Szovjetunióhoz való viszonyukkal definiálni.

A politikai elnyomás e posztmodern számvetésében a leggroteszkebb talán a gyarmatosítás bűnlajstroma iránt tanúsított morális vakság. A legutóbbi évszázad tetemes részében bolygónk hatalmas területei voltak közvetlen európai imperialista kormányzás alatt, olyan államok brutális elnyomása alatt, amelyek szívesen tetszelegtek a demokrácia szerepében. Ez azonban valahogy nem jelenik meg a XX. századi zsarnokság harmadik lábaként a nácizmus és a kommunizmus mellett. Létezik a sokak által emlegetett Kommunizmus Fekete Könyve, de nem létezik a gyarmati gaztettek efféle átfogó vádirata.

Vegyünk sorra néhány példát. Becslések szerint körülbelül 10 millió kongói halt bele az 1900-as évek eleji belga kényszermunkába és tömeggyilkosságokba. Becslések szerint körülbelül egymillió algériai pusztult el a Franciaország ellen folytatott függetlenségi háborúban az 1950-es, 60-as években. A hatóságok, a XX. századi brit gyarmatbirodalom egész története során, bennszülött populációkat gázosítottak el, bombáztak vagy mészároltak le Szudántól Irakig, Sierra Leonétól Palesztináig, Indiától Malájföldig. S ha Martin Amis amiatt aggódik, hogy ma már csak kevesen ismerik a szovjet munkatáborok nevét, vajon ki emlékszik az Andaman-szigeteki büntető telep nevére, ahol brit katonaorvosok rutinszerűen kínoztak és kísérleteztek 80 000 indiai politikai foglyon, vagy az óriási kenyai Hola internáló táborra, ahol az 1950-es években agyonverték a foglyokat?

Ha Lenint és Sztálint felelősnek tekintjük az 1920-as és 30-as évek éhínségeiben elpusztultak haláláért, akkor Churchill is minden bizonnyal felelős annak a 4 millió embernek a haláláért, akik az 1943-as bengáli éhínségben pusztultak el, mely kivédhető lett volna – s még bűnösebbek a korábbi brit kormányok a XIX. század végi és XX. század eleji szintén hatalmas indiai éhínségek tekintetében, amelyek 30 millió áldozatot követeltek egy elnyomó szabadpiaci rendszerben. S természetesen a posztkoloniális korszakban az USA és más nyugati hatalmak vagy helytartóik további milliókat öltek meg a háborúk, intervenciók és puccsok során Vietnamtól Közép-Amerikáig, Indonéziától Dél-Afrikáig.

Nincs olyan huszadik századi, jelentősebb politikai tradíció, amelynek kezéhez nem tapad vér. De a történelemért folytatott harc soha nem elsősorban a múltról, hanem a jövőről szól. Amikor Amis azzal vádolja a bolsevikokat, hogy "az emberi természet ellen szálltak hadba", klasszikus konzervatív ellenvetést tesz a radikális társadalmi változásokkal szemben. Azok, akik kitörlik a gyarmati barbarizmust a XX. század történetéből, legalizálni akarják az új liberális imperializmust, akárcsak azok, akik a kapitalista társadalom alternatívájának felépítésére irányuló múltbeli törekvések démonizálásával akarják bizonyítani, hogy ilyen nem lehetséges. A baloldal jelenlegi problémája nem annyira az, hogy nem sikerült szembesülnie a múltjával, mint inkább az, hogy megbénítja annak súlya.

 

A megjelenés helye: The Guardian, 2002. szeptember 12.

 

Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal

"A 21. századot tehát ugyanazzal a megválaszolatlan kérdéssel kezdjük, mint a 20-adikat: meg tudjuk-e oldani az elmúlt száz év technikai fejlesztései segítségével azokat a problémákat, amelyekért túlnyomórészt maga a fejlődés a felelős?" – teszi fel a kérdést az Oxford világtörténet a huszadik században című kötet előszava. A Napvilág Kiadó olyan huszadik századi történelemkönyvet adott ki, amely mindenképpen friss, modern szemléletével hat az olvasóra. Nevezhetném akár hiánypótlónak is a közel félezer oldalas kötetet, ha meg lennék győződve róla, hogy Magyarországon a köztudatban valóban létezik igény egy ilyen, globális szemléletre törekvő, "oknyomozó" és korrekt – az én ízlésemhez mérten néha kicsit túlontúl, már-már a sótlanságig korrekt – történetírásra. Mindenesetre némi derűlátásra ad okot, hogy a könyv igazolta a kiadó optimizmusát, és meglehetősen jól fogy a magyar könyvpiacon. Lényegében az összes tanulmány központi kérdése – kimondva-kimondatlanul – a fejlődés: tekinthetjük-e haladásnak a mögöttünk álló száz év eseményeit? Közelebb jutott-e az emberiség valamiféle kollektív biztonsághoz? A tanulmányok szerzői igazi brit távolságtartással – amelyhez a kötet amerikai szerzői is igazodtak – nem akarnak válaszokat adni. Hagyják, hogy az események beszéljenek helyettük.

Nehéz pontosan meghatározni az Oxford világtörténet műfaját. Nem kézikönyv, bár annak is nagyszerűen használható – ezt mutatója, kronológiai része és a magyar viszonyokra adaptált szakirodalom-jegyzéke is elősegíti. Nem egyetemi tankönyv, de olvasóinak szinte bármely világtörténeti stúdium vizsgáira alapos segítséget nyújthat a felkészülésben. Szigorú szerkezete miatt nem igazán nevezhetjük tanulmánykötetnek sem, bár az egyes fejezetek mindegyike önálló tanulmányként is megállja a helyét. Világtörténet ez a könyv – globális és szétágazó története a kapitalizmus egy évszázadának, annak a kornak, amelynek kezdetén a kapitalista termelési viszonyok és a kapitalista társadalom végleg széthullani látszott, és amelynek végére minden eddigit felülmúló mértékben kiterjeszkedett az egész világra.

Ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – a huszadik század története messze nem sikertörténet, és a könyv szerzői nem is próbálják így beállítani. A "szélsőségek korában" – ahogy Eric Hobsbawm nevezte – az emberiség soha nem látott magasságokba emelkedett, és soha nem látott mélységekbe süllyedt. A kötet szerzői ezt is, azt is híven ábrázolni igyekeznek. A könyvet végigolvasva talán egyértelműbbé válik az a kapcsolat, ami mondjuk a holdraszállást – az új kor kezdetének e szimbolikus (és egyre inkább vitatott) aktusát – köti össze a háborúk poklával, a nácizmus (és más ideológiák) megsemmisítő táboraival, a huszadik század megannyi borzalmával. Érthetőbbé válik Gilles Dauvé figyelmeztetése, hogy Auschwitz csupán a pokla annak a világnak, amelynek a szupermarket a mennyországa.

Az Oxford világtörténet a 20. században szintézisre törekedett: áttekintést kíván nyújtani a huszadik századról, annak számos aspektusáról, a világ számos részéről. Ezt a célt szolgálja a kötet tagolása is: az első rész – egy rövid, a tizenkilencedik század örökségét összefoglaló tanulmányt követően – a huszadik századdal beköszöntő világméretű változások mögöttes okait, folyamatait elemzi. Az első rész tanulmányai a nagyobb ívű, általános "mélystruktúrák" elemzésével indulnak, és talán éppen ez az "általános" rész a könyv legnagyobb erőssége. Igen informatív és szellemes írások elemzik a népesedés és urbanizáció kérdéseit, a kultúra globalizálódását és a globalitás kultúrájának kialakulását, a képzőművészeti kísérleteket. Ami feltűnő a tanulmányokban, a fizika, és különösen az elméleti fizika óriási hatása a huszadik század gondolkodására. A fizika történetével külön tanulmány foglalkozik – az 1979-ben fizikai Nobel-díjat kapott Steven Weinberg tollából -, ám a kötetnek ebben a részében szinte nincs olyan tanulmány, amely ne érintené valamilyen szempontból a fizika tudományának változásait és hatásait. A fizika lett a század tudománya, és Einstein, Max Planck vagy Niels Bohr bizonyos értelemben emblematikusabb figurái lettek a századnak, mint a filoszok, politikusok, hadvezérek és üzletemberek. A fizika egzakt módszerei a tudományos kutatások etalonjává váltak akár a társadalomtudományok terén is (nem véletlen, hogy a század másik tudományos sikersztorija a szociológia kialakulása), miközben maga a fizika egyre jobban feladta saját egzaktságát és mind módszereiben, mind funkciójában egyre inkább átvette a filozófia szerepét. Ma már a filozófia egyre inkább fizikai és matematikai jellegű, miközben az elméleti fizika filozofál. Weinberg és szerzőtársai kezében a tudomány-, a gazdaság- vagy éppen a művészettörténet nem csupán szorosan vett tárgyáról ad képet, hanem valóban hozzásegít az általánosabb valóság megértéséhez.

A második rész a század első felében bekövetkezett eseményeket tekinti át. Mivel a kötet szerzőinek koncepciója szerint a világ ekkor még jobbára Európa-centrikus volt, a nézőpont itt még hangsúlyozottan európai. Ebből az európai pozícióból kitekintve azonban igyekeznek felmérni a világ más területeit is. És bár hangsúlyosan európai, sőt brit könyvről van szó, mégis úgy érzem, a szerzőknek itt sikerült felülemelkedni a partikularitáson: a második részből egy olyan világ képe bontakozik ki, amelyben Európa még központi szerepet játszott, de dominanciáját már egyre inkább megkérdőjelezték más, feltörekvő régiók – mindenekelőtt a Szovjetunió és az USA, de a rohamosan izmosodó Kelet-Ázsia is, különösen Japán.

Az európai birodalmak felbomlásával és a második világháború végével pedig már az új, bipoláris világrend köszöntött be – a harmadik rész fő témája a hidegháború kora. Az itt sorakozó négy tanulmányban érezhető leginkább az, hogy a szerzők a legmodernebb történettudományi eredmények szintetizálására törekednek. A bipoláris világrend történetéről véleményem szerint magyarul még nem jelent meg ennyire átfogó szemléletű, a mítoszokat elvető, világos munka. Kelet-európai szemmel nézve különösen érdekes Anne Deighton tanulmánya az európai (és főként a kelet-európai) változásokról.

A negyedik részben a szerkesztők az euro-amerikai régión kívül eső területek történetét követik. Bár ez a rész igen fontos és informatív tanulmányokat tartalmaz, talán szerencsésebb lett volna ezeket a területeket is a két kronológiailag tagolódó fejezetbe illeszteni. Érthető a szerkesztők igyekezete, hogy kiköszörüljék az eurocentrikus, okcidentista látásmód csorbáit, ám az alkalmazott szerkesztési elv (lényegében elkülönítve és a középpontba állítva Európa és az USA történetét) egy kicsit a német határátkelőkre emlékeztet, ahol három kapu van: egy a németek, egy az EU más polgárai számára, egy fölött pedig a következő olvasható: "the rest"… Ezt az érzést a negyedik rész címe – "Az Európán kívüli világ" – is megerősíti. Már csak azért is, mivel az USA így az "európai" világ keretében került tárgyalásra. Ez utóbbi tézisnek természetesen van némi létjogosultsága, ám az ebből kibontakozó kép engem – némi rosszindulattal – a huntingtoni Kulturkampf-fantazmagóriákra emlékeztet. Mivel a kötet szerzői hangsúlyozottan globális képre törekszenek, ez az angolszász akcentusú nyugat-központúság némileg hiteltelen. Nem elsősorban udvariassági vagy etikai okokból, hanem azért, mert éppen a "the rest" történetét feldolgozó tanulmányokból derül ki, hogy mennyire egymásrautalt az "első", a "második" és a "harmadik" világ, hogy a globalizáció nem elsődlegesen a centrumból kiterjedő hullámgyűrűkként ábrázolható, hanem sokkal inkább paralel jelenségek konvergenciája. E szövevényes összefüggés-rendszer belső logikája semmiképpen nem támasztja alá a centrum és a periféria elkülönítését, amelyek természetesen léteznek (bár soha nem vegytiszta formában), de csupán egymáshoz viszonyítva, kölcsönhatásaikban értelmezhetőek. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a negyedik rész kiváló tanulmányai jórészt ellensúlyozzák a fenti problémákat. Külön is kiemelendő Roger Owen Észak-Afrika és a Közel-Kelet, valamint Alan Knight Latin-Amerika című tanulmánya. Mindenesetre a kötet használatát megkönnyítette volna, ha az olvasónak nem kell minduntalan ide-oda lapozgatnia Európa és a világ többi része között, hogy az eseményeket teljes kiterjedésükben tanulmányozhassa.

Nem teljesen logikusan a negyedik rész végére került Adam Roberts írása az ENSZ-ről, illetve általában véve a nemzetközi jog történetéről, amely véleményem szerint a kötet legértékesebb tanulmánya. Roberts a jogi kodifikáció szervezeteit és fejlődését a valóságos viszonyok tükrében, azok leképezéseként láttatja, és így – egy újabb szempontot emelve a vizsgálódások körébe – önmagában is átfogó képet ad a huszadik század történetéről.

A könyv epilógusában két tanulmány kapott helyet. Ezek közül csemegének ígérkezett a hatvanas évek újbaloldali szociológus-sztárjának, az osztálykonfliktusok radikális elemzőjének, Ralf Dahrendorfnak a huszonegyedik század trendjeiről elmélkedő írása. Dahrendorf – tempora mutantur: immár Lord Dahrendorf – nem cáfolt rá a várakozásokra, noha messzire távolodott fiatalkori baloldaliságától. A futurológus hálátlan szerepében átfogóan és szellemesen vázolta fel azokat a kérdéseket, amelyekre csak a jövő adhat választ. Biztosak csupán a bizonytalanságban lehetünk. A globalizáció és a fejlődés kérdésében azonban Dahrendorf mintha hurráoptimista álláspontra tért volna át: "A prosperitás mindenekelőtt azokat kerüli el, akik tevékenyen ellenállnak neki. Napjainkban az egyes országok eldönthetik, hogy akarnak-e gazdagok lenni […], mindössze annyit kell tenniük, hogy elfogadják a globalizáció kihívásait, és megteremtik annak intézményes hátterét. […] A prosperitás felé mindig rögös út vezet. A növekvő jólét magaslatainak meghódításához siralomvölgyön kell először átvágni." Az alagút végén már látható fény azonban eddig mindig csalókának bizonyult, és bebizonyosodott róla, hogy csupán az előttünk dolgozó vájárbrigád lámpáiból ered. Míg a prosperitás és a biztonság egyre inkább illuzórikusnak tűnik, addig a "siralomvölgy" meglehetősen kézzelfogható. Dahrendorf arról is beszél, hogy "Az élet már nem jórészt munkából, kisebb részben pedig más erőfeszítésekből áll. Maga a munka is könnyebbé vált; a munkaidő csökkent…" Ezt az emberiség túlnyomó többsége számára (már akinek egyáltalán jut munka) igen nehéz lenne bebizonyítani: még a politikusok sem igen merik kijelenteni, hogy a prosperitás, az EU-mennyország egyre kevesebb és egyre könnyebb munkát jelent majd számunkra. Dahrendorf, napjaink "főliberálisa", tucatliberálisként keveredik bele a bérmunka fogalma körüli vitába, amikor kijelenti, hogy "az 1990-es évek végén a legtöbb társadalom még mindig a bérmunka köré szerveződik". Most már csak az marad kérdéses, hogy melyek azok a társadalmak, amelyek végre nem? És – lehetne-e oda gyorsan útlevelet kapni?

Dahrendorf tanulmánya ennek ellenére realisztikus – és immár közel sem ennyire derűlátó – képet fest a világ helyzetéről, a kapitalizmus olyan átmeneti korszakáról, amelyben egyre nyilvánvalóbb, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, de fogalmunk sincs arról, hogyan is fognak tovább menni. Erre sem Dahrendorf, sem az Oxford világtörténet a 20. században nem próbál meg válaszolni. A légvárak építése, a tenyérjóslás és a fantazmagóriák kergetése ugyanis már nem tartozik a történettudomány keretei közé.

Mindent egybevetve, a Napvilág Kiadó új kötete hasznos olvasmány mindazoknak, akik igyekeznek egy kicsit a közismert homlokzat mögé tekinteni, és a történelemtől nem tanulságos történeteket vagy identitásuk alátámasztását várják, hanem a múlt és a jelen folyamatait akarják megérteni. A Korona Kiadó egyetemi tankönyv jellegű, eseménytörténetileg részletesebb háromkötetes huszadik század történetével szemben ez a könyv sokkal inkább az összefüggésekre, a szemléletre összpontosít. Problémaközpontú megközelítésével jobban képes megfogni a huszadik század lényegét – ennél többet egy történelemkönyvnek nem is kell nyújtania.

 

Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal

 

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

Alekszandr Sztikalin, moszkvai történész nem ismeretlen a magyar történelem iránt érdeklődőszakemberek körében Magyarországon sem – sőt, az Eszmélet olvasói is találkozhattak nevével egy Lukáccsal foglalkozó dokumentum-közlés kapcsán, mindenekelőtt a most magyar nyelven megjelenő (V. Szereda közreműködésével készült) dokumentum-kötet következtében (noha nemcsak ezért), amely Lukács Györgynek a Ljubjankán eltöltött közel egy hónapos fogsága dokumentumait tartalmazza. Sztikalin azonban Lukács örökségével nem csak mint a magyar történelem iránt érdeklődő orosz történész foglalkozott, hanem nyilvánvalóan az oroszországi viszonyok is "megalapozták" a Lukács iránti érdeklődést. Gondoljuk csak meg, milyen kevés jó szót kapott Lukács a Szovjetunióban (majd Oroszországban)! Hevesi Mária érdeme volt, hogy a 70-es években óvatos megközelítéssel Lukácsot kiemelte a "gyanús", hogy ne mondjam, tilalmas szerzők sorából, ami nem jelentette azt, hogy művei megjelentek volna a Szovjetunióban, vagy hogy alapjában megváltozott volna vele kapcsolatosan a tudományos légkör. Sőt, Hevesivel szemben azok a szerzők erősödtek meg a 80-as években, akik Lukácsot egészében a marxizmuson kívül rekesztették.¹ A szovjet politikusok és szerzők többségének elutasítása mögött természetesen nem valami személyes ellenszenv vagy valami parciális kérdéskör húzódott meg. Lukács elutasítása abból a tényből fakadt, hogy a magyar filozófus gondolatrendszere a marxizmus-leninizmus hivatalos szovjet felfogásával szemben alternatív gondolatkörként jelent meg. A lukácsi alternatíva különösképpen 1956 után vált láthatóvá, noha (miként A. Sztikalin helyesen rámutat könyvében) ennek forrásai – eltekintve itt a szovjet idők korai korszakaitól, amelyekről jelen sorok szerzője is korábban megnyilatkozott – az 1945 utáni szituációra mennek vissza. Még a szovjet szerzőknél is keményebben bírálták Lukácsot a kelet-németek, főleg a Történelem és osztálytudat című munkáját.² Nem mintha a politikacsinálók Lukáccsal Magyarországon kesztyűs kézzel bántak volna, maga Lukács még a pártba való visszatérése-visszavétele után, 1968-ban is nagyon pesszimistán ítélte meg (nyilván a prágai bevonulás hatására is, de nemcsak azért) az autentikus marxizmus magyarországi pozícióit, amit a kitűnő Lukács-kutató, N. Tertulian tárt fel egy Lukács magánleveleit "a Lukács Archívum dossziéi alapján" vizsgáló tanulmányában. A román szerző Lukács Rigginsnek írott, 1968. szeptember 2-ai leveléből idézte fel ezt a nem éppen optimista, de tárgyszerű beállítódást.³

Hogy a rendszerváltást követő Oroszországban milyen "Lukács-kép" rajzolódik ki, abban Sztikalin könyvének lesz szava. Elöljáróban meg kell mondani, hogy a monográfia szerzője mint lelkiismeretes történész teljesen felkészült az óriási Lukács-irodalomból, sőt, "túlságosan" is az, amennyiben a számtalan hivatkozott mű ellenére vagy éppen azért, magáról a nemzetközi Lukács-irodalomról néhány ecsetvonás erejéig sem készített elméleti számvetést. Talán a filozófikusabb szerzőkre hagyja ezt a feladatot, s ez szíve joga. De a történeti munka kereteit tán szét is feszítette volna egy ilyen vázlat, maga a szerző érezte úgy, hogy korai még az irodalom összefoglaló bemutatása. Ám ennek ellenére kirajzolódik, hogy a Lukácshoz való viszony nagyon is irányzatosság kérdése – rendszerváltás ide vagy oda – mind a mai napig.

Sztikalin arra a következtetésre jutott, hogy korai volna még Lukácsot bezárni a történelem panoptikumába, ahogyan arra az államszocializmus bukása után oly sokan kísérletet tettek saját hazájában és messze azon túl is: "Annak a szellemi szférának a meghatározása – írja a szerző -, amelyet ez a nem-mindennapi filozófus a 20. század európai gondolkodásának történetében elfoglalt, mindinkább azon kutatók feladata lesz, akik távol állnak a köznapi politikától. Bizonyára korai lenne azonban ma még arról beszélni, hogy Lukács munkássága csupán filozófiatörténeti és irodalomtörténeti érdekességgel rendelkezik-e. Tanításának sorsa a jövőben elválaszthatatlan a marxizmus további sorsától, amely a 20. század utolsó évtizedeiben mély válságot élt át. Hogy vajon beköszönt-e a történelem vége a liberális értékrend teljes felülkerekedésével, amint azt az amerikai-japán politológus, F. Fukuyama állítja, vagy pedig az új világrend antinómiái megoldásának feladata ismét felveti a szocialista alternatíva kérdését, azt majd a 21. század megmutatja." (251-252.o.)

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az orosz olvasó először kap kézhez egy olyan Lukács-monográfiát, amely hozzáértően, tárgyszerűen, a szükséges empátiával és előítélet-mentesen bemutatja a filozófus életét és munkásságának alapvető tényeit, szakaszait, irányait. Az első olyan orosz nyelvű történeti összefoglalás ez, amely egy új generáció nézőpontjából készült; nem az ideológiai harci frontok ízlését és elvárásait reflektálja, hanem a kellő távolságtartás és ugyanakkor az említett beleélés szerves egységét igyekszik létrehozni.

Mindenekelőtt fontos és tanulságos, hogy a lukácsi életmű történeti korszakok és problémák részeként és kifejeződéseként tárul fel a könyv lapjain. Nem a ma divatos elvont morális céltételezések és absztrakt normatív ítéletek gyűjteménye a könyv, hanem inkább azt domborítja ki a szerző, hogy miképpen bontakozik ki Lukács egy-egy fejlődési szakasza a korszak történeti feltételeiből.

Nagyon szépen mutatja meg például, hogy Lukács együttműködése Lifsiccel, a korszak vezető szovjet esztétájával, irodalomteoretikusával a 30-as évek Moszkvájában milyen mértékig segített "túlélni" egy kifinomult elméleti gondolkodásnak a marxizmuson belül, ami a marxizmus korabeli történetében ritka értéknek számított. Honnan és hogyan emelkedett fel ez a hagyomány a századelő közép-európai gondolkodásában és került be a "szovjet marxizmus" történetébe, valóban újragondolandó kérdés azon fejlemények után, amelyek a marxizmust államideológiából ismét a rendszerellenes gondolkodásmód és mozgalmi csírák szellemi eszközévé transzformálták, "értékelték le" vagy "fel", ez nézőpont kérdése. Sztikalin könyve e fordulatos történetet követi nyomon és sokféle adalékkal szolgál egy még a jövőben kiizzadandó válaszhoz. Mindenesetre annyi egyértelműnek látszik, hogy a marxizmushoz vezető utak a 20. században nemcsak nagyon sokfélék voltak, hanem sok esetben nagyon tartós válasznak bizonyultak.

Lukács 1918-19-es fordulata sem csupán egyéni útválasztás, hanem nagyon is meghatározott és tudatos döntés volt milliók részéről. Fontos ezt hangsúlyozni, mert életidegenek az olyan megközelítések, amelyek Lukács kommunista fordulatát "agyonpszichologizálják". A történeti kiindulópontnak figyelembe kellene venni, hogy a régi liberális világrend egy szörnyűséges "demokratikus világháborúval" (a "renegát" Furet) elzárta a liberális tájékozódás felé vezető utakat. A háború egész története ugyanis világossá tette, hogy maga a (világ)rend felelős a háborúért, amely nagyon is prózai dolgokért (piac, pénz, profit, hatalmi érdekek stb.) folyt. Ha innen nézzük a dolgot, nincsen semmi különös Lukács fordulatában, hiszen Marxtól Dosztojevszkijen át akár Tolsztojig vagy Leninig igen széles szellemi skálán találkozhatott Lukács az antikapitalista kihívás kérdéseivel még jóval fordulata előtt, noha korai munkásságában látszólag semmi nem utalt arra, hogy Webertől Marxhoz vezetne az útja. Lukács "rendszerváltása" ugyanakkor nem tipikus, amennyiben nem bankelnökök családtagjai szoktak a forradalom vezető ideológusaivá válni, noha e megállapítást illetően Marx és Engels, sőt, a nemesi címmel rendelkező Lenin esete is óvatosságra inthet bennünket.

1919-ben Lukács munkássága kikerült – végérvényesen – a politikailag légüres térből. (S bár a "hatalom emberéből" hamarosan üldözötté vált Magyarországon – ha elfogják, valószínűleg kivégzik -, Lukács "nagy kalandja" a szocializmussal tulajdonképpen még csak ekkor kezdődött.)

Érdekesebb kérdés, hogy Lukács kommunista "választása" milyen hihetetlenül stabilnak és megmásíthatatlannak bizonyult. Ennek magyarázata talán nagyobb súlyú problémákat vet fel, mint 1918-19-es fordulatának végbevitele, akár szellemi-filozófiai, akár politikai-szervezeti értelemben. A szerző nagyon pontosan érzékeli,

 hogy Lukács számára sem a családi-személyes háttér, sem a mindennapi élet tényei nem jelentettek olyan mély gyökereket, amelyekkel "kiirthatatlanul" a régi világba kapaszkodhatott volna. Az új világ ígérete, a forradalom vágta át a gordiuszi csomót. Merre mehetett volna Lukács a fehérterror korszakában? Az osztrák-német valóság a húszas években inkább kiábrándította, mint felvillanyozta volna, a Történelem és osztálytudatot ért támadások a Szovjetunióban (1922-24) egyfelől Lukács egyetemes "jelentőségét" és "messianisztikus korszakának" végét jelezték, másfelől egy új korszak közeledtét a Szovjetunióban, amelynek távolról sem látta előre az összes mozgatóját.

Sztikalin könyve hangsúlyozottan nem filozófiai vagy filozófiatörténeti munka, mégis jól érzékeli, hogy a szellemi-filozófiai gondolkodás és a politikai döntések nem azonos logika mentén haladnak; a politikai döntésekben olyasfajta emóciók és lelki tényezők is szerepet játszanak, amelyek nem vagy csak korlátozottan jelennek meg a filozófiai "megokolásban". Már a maga korában is "mindenki" meglepődött Lukács kommunista fordulatán, de volt-e Lukácsnak olyan "fordulata", jelentős politikai hatású döntése, amely nem keltett meglepetést, sőt, megütközést harcostársai vagy ellenfelei körében? – a kérdést, lám, így is fel lehet tenni.

Gondoljunk a "szocializmus egy országban" sztálini tézisének védelmére, vagy Lukács "népfrontos" előtörténetére, a Blum tézisekre, a Lifsiccel való együttműködésére a Lityeraturnij krityik-ben, a háború utáni pártvitáira, 1956-os szerepvállalására, majd kommunista ellenzéki, kommunista másként gondolkodói teljesítményére vagy éppenséggel az 1968-as Lukácsra. Ilyen értelemben Lukács maga volt a történelem egy kis inkarnációja szinte minden időben. Nem tűri a sematikus elemzéseket… A szerző maga is megjegyzi, hogy sokan nem követték még a kommunisták közül sem azt az utat, amelyen Lukács a maga módján "végigment", valahogyan irtózott attól a jelenségtől, amit renegátságnak neveznek. Végül is útjáról sem a sztálinizmus, sem a kádárizmus nem tudta letéríteni, mindenfajta cikk-cakkok ellenére sem.

Amit Alekszandr Sztikalin sem mutat meg elegendő átütőerővel, hogy Lukács és Lifsic miképpen jutottak el módszertanilag a sztálini rezsim bírálatáig még a "sztálini burokban". A Lifsic hagyatékával foglalkozó orosz marxista teoretikus, V. Arszlanov⁴ sokat tett ezen elmélettörténeti kérdés megválaszolásáért, elutasítva az olyan, a mai Magyarországon is népszerű, ámbár primitív magyarázatokat, amelyek a sztálini rendszeren belül létezett minden szellemi-politikai irányzatot nagy homogén irányzattá gyúrnak össze. Az ilyen eljárás politikai funkcióit aligha kell ezen a fórumon ecsetelnem. Sztikalin könyve azért is fontos, mert minden ilyen homogenizálással szemben érveket ad, amennyiben mindig ábrázolja az adott periódus belső politikai lehetőségeit, a gondolkodás objektív határait. Érdekes, hogy Lukács egész politikai pályáját az intellektuális és személyes bátorság jellemzi, kompromisszumai, "önkritikái" az intellektuális fennmaradás érdekeit szolgálták, sohasem követett el olyan önfeladást, amely morálisan ellehetetlenítette volna. A könyv két ilyen fontos ügyet is bemutat, amelyek tükrében erről meggyőződhetünk. Az egyik példa a Ljubljankán eltöltött közel egy hónap, amely a jegyzőkönyvek tükrében korrekt személyes magatartásról árulkodik, a másik pedig a pártba való visszalépése 1967-ben, ami nem ásta alá politikai nézeteinek és elméleti pozícióinak képviseletét.

Gyakran felteszik a kérdést: sztálinista volt-e Lukács? Helyesen, történetileg így kellene feltenni: lehetett-e egy kommunista, marxista teoretikus a Szovjetunióban a 30-as években nem sztálinista? Onnan nézve a dolgot – és ez egyáltalán nem kíván apologetikus magyarázat lenni, s Sztikalin sem ad ehhez alapot – "kétfrontosnak" tűnik a dolog. Vagyis, a Szovjetunió a 30-as években a felemelkedő náci Németországgal szemben olyan bástyának tűnt, amelynek minden releváns bírálata ellenségesnek látszott. A "vagy – vagy" helyzete természetesen meghatározta Lukács elméleti pozícióját is, noha sosem vont le olyan következtetést, amely a sztálini terrort igazolta volna. És ez nem semmiség egy olyan korszakban, amelyben ezer számra pusztultak el kommunista értelmiségiek – még Sztálin környezetéből is, hogy most ne említsük a Szovjetunióba érkezett külföldi emigráns kommunisták ismert sorsát. A történelem egyébként gyakran állít az ember elé ilyen "két frontos" szituációt, amely elől Lukács mindig igyekezett kitérni a tertium datur (harmadik lehetőség) mindenkori elméleti-politikai felvetésével, amely a történelem "alternatív" jellegének felismeréséből eredt. Elegendő itt arra utalni, hogy ez a probléma még Bulgakov előtt is felmerült, aki Szovjet-Oroszországban maradt a polgárháború idején is, és orvos hőse, Jasvin a petljurista pogromok és rémtettek hatására, a bolsevikokat várva lelövi a tömeggyilkos fehér ezredest.⁵

A kötet elgondolkodtatja az embert Lukács politikai pályájának "értelme", történelmi jelentősége felől. Nem akarom ennek kapcsán azt állítani, hogy mondjuk a 19-es komisszárnak nem volt lényeges szerepe Lukács saját életén belül, mégis mint a forradalmi mozgalom teoretikusa, a 20. századi marxizmus nagy gondolkodója írta be nevét a történelembe. A szerző véleményével osztozva én sem mernék végleges ítéletet mondani történelmi jelentőségéről, de van egy megérzésem: ami bizonyosan fennmarad Lukács politikai filozófiájából, az – paradoxnak tűnhet – a szocializmus elméleti problémáira vonatkozó intellektuális hagyatéka. (Természetesen Lukács politikai filozófiájára vonatkozó megjegyzés ez, hiszen Ontológiája és Esztétikája nyilvánvalóan már beépült az egyetemes filozófiatörténet kincsestárába.) Hogy érzékeltessem a dolgot: arra a vitára gondolok, amely már halála után bontakozott csak ki igazán a szocializmus perspektíváiról Berlintől Budapestig, Párizstól Londonig. Mi mással lehetne a vita lényegét összefoglalni, ha nem Lukácsnak a Demokratizálás jelene és jövője című művében (is) kifejtett tertium datur elméletével, amely a sztálini eredetű államszocializmus és a polgári demokrácia között jelölte ki az állami tulajdon társadalmasításának és a politikai hatalom társadalmasításának "harmadik útját". A New Left-től Rudolph Bahroig, Bence-Kistől Kuronig, a francia önigazgatóktól a magyar és orosz "önigazgatókig" mind olyan elméleti (és politikai) leágazás, ami azt mondatja velünk, hogy mindnyájan Lukács köpönyegéből bújtak, bújtunk elő. Különösen ma látszik ez jól, amikor a szocialista baloldal szénája világméretekben rosszul áll… Lukács híveinek és értelmezőinek többsége – ahogy az lenni szokott – megtért az új hatalom lágy ölére, és az emberi jogok liberális ideológusaként a náci beszéd szabadságáról elmélkedik, miközben lejátszódott az elmúlt évszázad talán legnagyobb szociális hanyatlása Lukács "hazáiban" – Budapesttől Moszkváig.

Alekszandr Sztikalin nagy érdeme, hogy a lukácsi életút tanulságai az orosz olvasók elé kerülhetnek egy kedvezőtlen feltételrendszerben, amikor maga az Olvasás társadalmi szokásból ismét egy nagyon szűk réteg privilégiumává válik.

 

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

 

 

Jegyzetek

 

1 Borisz Besszonov például így írt: "A marxista-leninista tanítás burzsoárevizionista ‘kritikájának' egyik fő vonulata a marxizmus ellen irányuló megalapozatlan vádaskodás: az ‘autentikus' Marx humanista tradícióinak ‘elárulása', a pozitivizmus, a ‘túlzásba vitt' szcientizmus…" Ezzel kezdi a szerző a Lukács utáni és "lukácsi eredetű" "burzsoá elhajlás" leleplezését Sartre-on és Adornón át Marcuséig. In: "Szubjektivno-idealiszticseszka vmeszto materialiszticseszka dialektika". Novo Vreme, 1982. 3. sz.

2 Példaképpen l. G. Irlitz ilyen témájú írását, amely az "újmarxista" megközelítések bírálata céljából keletkezett: "Az a mód, ahogyan Lukács a Történelem és osztálytudat (1923) című művében és Korsch a Marxizmus és filozófia (1923) című munkájában Marx nézeteit magyarázta, a marxizmus filozófiája sok burzsoá magyarázatának kiindulópontjává vált. Marx filozófiai öröksége ‘hiteles', ‘humanista' stb. tolmácsolásának hívei is ezekre a munkákra támaszkodnak." Informácionnij bjulletyeny problemnoj komisszii predsztavityelej. Akagyemii nauk szocialisztyicseszkih sztran. Prága, 1979. 2. sz. A Lukács-recepció történetéhez Mesterházi Miklóssal egy kismonográfiával és egy terjedelmesebb szöveggyűjteménnyel járultunk hozzá még a 80-as évek első felében.

3 "A budapesti egyetemen – írta Lukács – a dolgok nagyon rosszul állnak az igazi marxizmus tanítását illetően. A jelenlegi helyzetben belátható időn belül semmiféle radikális változásra nem lehet számítani." Vö. N. Tertulian: "Note sull'ultimo Lukács (leggendoi la sua corrispodencia". Critica Marxista (Róma), 1979. 5. sz.

4 V. Arszlanov 1992-ben Magyarországon is fellépett egy konferencián, éppen abban a kérdésben foglalva állást, hogy a sztálini fordulat sem tudta kisöpörni mindazt, ami az orosz forradalom által felszabadított társadalmi energiák közösségiségében gyökeredzett. Lukács és Lifsic a 30-as években a francia forradalom mögé "rejtőzve" vizsgálták a sztálini fordulat kapcsán Thermidor kérdését olyképpen, hogy thermidor a forradalom számos döntő elemének továbbélését tette lehetővé – ugyanakkor eltiporva annak számos eredeti közösségi törekvését, radikális baloldali céljait. Vö. V. Arszlanov: "Az októberi forradalom önreflexiója". In. 1917 – Az orosz forradalom. Szovjet Füzetek VIII. 46-56.o.

5 Vö. Mihail Bulgakov: "Én öltem". Ezredvég, 2002. 11. sz. 35-42.o.