Lapzártánk után tartott előadást Newcastle város egyetemén az angol környezetvédelmi államtitkár. Ebben határozottan állást foglalt abban a kérdésben, hogy igenis létezik globális felmelegedés, annak ellenére, hogy sokan igyekeznek kétségbe vonni e folyamat súlyosságát. Az ökológiai egyensúly és az államszocializmus története – e két fő téma köré csoportosul e számunk cikkeinek nagy része – hasonlít abban, hogy a tőke oldalán álló ideológusok (kutatók, sajtómunkások stb.) nagyüzemben folytatják a velük kapcsolatos ködösítést. A történelemhamisítással korábbi számainkban már foglalkoztunk; ezúttal kifejezetten a fasizmus és a szocializmus összemosásának kísérleteit vesszük szemügyre. Az emberiség és a természet viszonyát elemző írások, különböző témákat vizsgálva, azt mutatják meg, hogy sokkal több múlik a politikai döntéseken és a folyamatok társadalmi szabályozásán, mint azt az emberek általában gondolják. E két fő téma mellett foglalkozunk azzal is, hogyan alakult át a munka világa Magyarországon a rendszerváltás időszakában.

Tartalomjegyzék

1. Bartha Eszter : A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái
2. Kovács-Eichner György : Az egységesítő gondolkodásmód – a múlt misztifikálásától a jelen apológiájáig
3. Eric J. Hobsbawm : A szélsőségek korának embere (interjú)
4. Seumas Milne : Harc a történelemért – Martin Amis: Koba, a rettenetes című könyvéről
5. Konok Péter : A huszadik század – máshonnan nézve Oxford világtörténet a huszadik században című kötetről
6. Krausz Tamás : Lukács György oroszországi sorsa – Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus című könyvéről
7. Krausz Tamás : A fősodorban… Hankiss Elemér: Idegen világban? és Lengyel László: A távol közelében című kötetéről
8. Tamás Gáspár Miklós : Illegális röpirat, 1982. február
9. Balázs Gábor : Az önigazgató szocializmus és a francia új baloldal
10. Karácsony Mihály : Aktuális-e a szövetkezés gondolata?
11. Lux Judit : Az Országos Érdekegyeztető Tanácstól az Országos Érdekegyeztető Tanácsig
12. John Sulston : Az emberi genom megmentése a spekulációtól. Egy tudományos és politikai kaland története
13. Richard Kuper : Az amerikai mezőgazdasági törvény. Alternatívák a mezőgazdaságban
14. Porkoláb László : Lesz-e időjárásjelentés a 2040. esztendőben?
15. David Cockroft, Caroline Lucas : A hajókatasztrófák politikai gazdaságtana
16. Fekete György : Az emlékezés visszaigénylése

A francia baloldalon, a XX. század hetvenes évtizede körül pezsgő szellemi és politikai viták zajlottak egy önigazgató szocializmus lehetőségeiről, feltételeiről. Ezen antietatista és antikapitalista szellemi mozgás társadalmi-politikai feltételeit és metamorfózisát ma is érdemes megismernünk. A visszatekintő elemzés fényében kérdéses, hogy az önigazgatás radikális társadalomszervezési elve mennyiben tehető a mai alternatív társadalmi mozgalmak részmozzanatává.

Az 1970-es években Franciaország volt az utolsó olyan helyszíne a nyugati radikális baloldal fellépésének, amikoris ez a kapitalizmuson túlmutató, a hagyományos szociáldemokráciáénál radikálisabb programjával valóban számottevő erőnek számított. Az önigazgatás, az önigazgató szocializmus koncepciója volt az a program, amely forradalmi abban az értelemben, hogy nem a kapitalizmus jobbá, igazságosabbá tételéről beszélt, hanem egy olyan társadalmi-gazdasági-politikai változásról, amely felváltja az egyik társadalmi berendezkedést egy másikkal.

Nyomban felmerül a kérdés: miért az önigazgatás elképzelése vált a francia baloldal "szabadgondolkodói" számára a szocializmus megvalósulásának formájává? Az egyik fontos összetevő mindenképpen az intézményes baloldal (a két nagy párt: a Francia Kommunista Párt [Parti Communiste Français, PCF], illetve a Munkás Internacionálé Francia Szekciója [Section Française de l'International Ouvrière, SFIO]) válsága volt. A doktriner, vulgarizált marxizmushoz ragaszkodó, a lenini pártszervezet hagyományaira épülő PCF, illetve a centrista politikát folytató, csak elveiben forradalmi SFIO nem látszott képesnek alternatívát nyújtani a szocializmusba való átmenethez. Ráadásul, az önigazgatás közvetlenül érintkezett a Franciaországban hagyományosan igen erős szindikalizmussal, illetve anarcho-szindikalizmussal, elsősorban azzal az elképzeléssel, amely a forradalmat mint a tömegek akcióját (eme akció során fejlődik ki a résztvevők forradalmi tudata) képzeli el. Komoly hatása volt Proudhon, a szindikalista Le Mouvement Socialiste (A szocialista mozgalom) című folyóirat és természetesen a Kommün eszmetörténeti hagyományának is. Ugyanez a helyzet a tanácskommunizmussal is, amelynek rokonsága az önigazgatás elképzelésével kézenfekvő. Nem véletlen, hogy a mozgalom szervezeti kérdéseit és az átalakulás lefolyásának módját illető vitákban az önigazgatás hívei és a PCF között lényegében megismétlődnek a bolsevikok és a "baloldaliak" 20-as években lezajlott disputái¹ , amelyekben az előbbiek természetszerűen nyúltak vissza a tanácskommunizmus hagyományaihoz. A Franciaországot hagyományosan jellemző baloldali dominanciájú értelmiségi közeg kapitalizmus-ellenessége újabb lendületet kapott a fogyasztói társadalmat illető új baloldali kritikákból, illetve a szintén "elkötelezett" francia szociológia legújabb munkáiból.

Az önigazgatásos szocializmus elképzelése 1968 májusa után vált egyfajta "kordivattá", noha természetesen nem lehet azt állítani, hogy a "68-asok" (les "soixante-huitards") mind a koncepció hívei lettek volna, vagy hogy az önigazgatás elképzelése képezné '68 valamiféle ideológiáját, azonban kétségtelen tény, hogy a májusi események nélkül a 70-es évek nem lehettek volna (legalábbis a baloldalon) az "önigazgatás évei".²

 

 

Az értelmiségi közeg

 

Eléggé közismert tény, hogy a világháborút követő első évtized a PCF szellemi dominanciájával telt el a francia baloldalon; az ún. génération de la Résistance (az Ellenállás nemzedékének) tagjai számára a kommunisták szellemi tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt (még a kezdetben harcos antikommunista Sartre is 1952 és 1956 között a PCF lelkes hívévé vált). A változást a szovjet-rendszer valódi természetének a napfényre kerülése (elsősorban a magyar '56³) jelentette, ezután a PCF tekintélyének megállíthatatlan hanyatlásával párhuzamosan a kelet-európai szocializmus elvetése általánossá vált. Ez utóbbi megnyitotta az utat a baloldali elkötelezettségű értelmiségiek számára egy új, a szovjet-modelltől eltérő szocializmus koncepció keresése felé.

A következő generáció számára az algériai háború jelentette a meghatározó történelmi élményt. A háború elítélése többféleképpen hatott erre a közegre: egyrészt annak bírálata hamarosan általános rendszerkritikává alakult át (gyakran erős antikapitalista felhangokkal), másrészt az antikolonializmus egy közös alapot jelentett a szerteágazó értelmiségi csoportok, vélemények számára (nem mellesleg a másik közös alapot a sztálinista PCF és a hidegháború logikájának az elutasítása jelentette).

Ennek az új generációnak (amely ‘68-ban lép igazából a színre) az egyik legjelentősebb "kinevelő" szervezete az UNEF (Franciaországi Diákok Országos Szövetsége [Union National des Étudiants de France]) volt, melynek legfontosabb tagszervezetét 1956 és 1962 között a JEC (Keresztény Diákifjúság [Jeunesse Étudiante Chrétienne]) alkotta. Így az UNEF tulajdonképpen előképévé vált a baloldali keresztények és számos nem-kommunista baloldali gondolkodó egymásra találásának. Ennek az egymásra találásnak fontos terei voltak a korban virágzó különböző politikai klubok, amelyekben két áramlat találkozott: az állami funkcionáriusok és az egyetemek elitje illetve a szakszervezetek vezérei. Ez lehetőséget adott az előbbieknek, hogy úgy érezzék, "a tömegek mögöttük állnak". Az új szindikalizmus – amelynek fő képviselője volt az átalakult CFDT – és a baloldali értelmiség egymásra talált, ennek az összefogásnak természetesen fontos következményei lettek a politikai stratégiát illetően is: talán nem tűnik erőltetettnek azt állítani, hogy ez is komoly szerepet játszott az önigazgatás "reneszánszában" a következő évtizedben.

Ez az új generáció egyértelműen az "ellenállás generációjával" szemben határozta meg önmagát⁴ , a szervezetben és a rendezvényeken kialakult közös tapasztalatok, közös ideák (már ekkor megjelenik az állam-társadalom viszony újra megfogalmazásának igénye közben az önigazgatás koncepciója) egyrészt egybeforrasztották ezt a generációt, másrészt lehetőséget adtak a kommunista elképzeléseket bírálva, azokon túllépve a szocializmus egyfajta újradefiniálására. A francia baloldalon tipikus úttá vált, hogy az UNEF-ből (vagy azon belül a JEC-ből) egyenes út vezetett a CFTD-be, vagy a PSU-be, majd tipikusan a PS-be (Szocialista Párt [Parti Socialiste]). Az "algériai generáció" 1960-ban és 1980-ban lassan bekerült az államigazgatás magasabb köreibe illetve a PS közvetlen vezetőségébe. A 60-as évek második felében már egyértelműen az UEC-é (Kommunista Diákok Szövetsége [Union des Étudiants Communistes]) a vezető szerep a diákszervezetek körében: a számtalan irányzatot magában foglaló szövetség volt a bölcsője a híres UJCML-nek (Marxista-Leninista Kommunista Diákszövetség [Union de Jeunesse Communiste Marxiste-Leniniste]), amely 1966-ban vált ki a szervezetből és egyesült 1969-ben a még híresebb Mouvement du 22 mars-szal (Március 22-e Mozgalom) Gauche Plorétarienne (Proletár Baloldal) néven, illetve innen indult a szintén elég ismert, Alain Krivine vezette Jeunesse Communiste Révolutionnaire (Forradalmi Kommunista Ifjúság⁵ ) is. A diákszervezeteknek, jóllehet a baloldali skála szinte minden árnyalatának voltak köztük hívei a trockizmustól a maoizmusig⁶ , mégis volt közös jellemzőjük: ez a liberter marxizmus (marxisme libertaire) követését jelentette. Jellemezte őket egyfajta antiautoriter attitűd (nem véletlen, hogy ezekből a szervezetekből kerültek ki az önigazgató szocializmus legelkötelezettebb hívei), hit a spontaneitásban illetve a mindenféle elnyomott kisebbségek iránti kiállás (így egy bizonyos ökologizmus, feminizmus, regionalizmus és valamiféle homályos "ouvrierizmus").

Az ezekből a szervezetekből indult fiatalok egyértelműen meghatározták a 70-es évek politikai "napirendjét": René Reiffel kifejezésével a 70-es években gauchiste-nak lenni (ez körülbelül annyit jelentett, hogy baloldalinak, de a két nagy párton kívülinek) ugyanolyan elterjedt volt értelmiségi körökben, mint húsz évvel azelőtt kommunistának lenni. A 80-as évekre (párhuzamosan a baloldal hatalomra kerülésével 1981-ben, és nem mellesleg az új jobboldal ideológusainak a színre lépésével és gondolataiknak az értelmiségi viták középpontjába kerülésével) az önigazgató szocializmus elképzelése kikerült az értelmiségi "közbeszéd" fókuszából. Természetesen akadnak még hívei, a gondolatot támogató értelmiségi műhelyek, folyóiratok, kijelenthetjük azonban, hogy valóban leginkább a 70-es évek nevezhetők az "önigazgatás korának" (ma a Rouge et Vert vagy a Sous le drapeau du Socialisme című folyóirat foglalkozik Franciaországban az önigazgatás kérdéseivel).

1968, új baloldal, önigazgatás

 

Persze 1968 májusa nélkül, mint oly sok minden Franciaországban, az önigazgatás reneszánsza sem érthető meg. 1968-ban maga a felkelés vált a tömegek mozgató erejévé, nem valamiféle program vagy élcsapat. Az ún. akcióbizottságok megmutatták azt, hogy "milyen egyszerű megkerülni a szakszervezeteket és a politikai vezetőket, hogy a munkások miként egyesülhetnek spontán módon, élcsapat vagy pártok nélkül" (Daniel Cohn-Bendit). Nem elfelejthető az sem, hogy ezek az akcióbizottságok a közvetlen demokrácia, az önigazgatás olyan – talán sohasem látott – nyitottságát⁷ , a bennük résztvevők innovatív erejét bizonyították, ami nem maradhatott hatás nélkül a szocializmus önigazgatásos formájában hívőkre sem. Mint ahogy az sem, hogy mekkora a különbség a tömegek spontán, alulról jövő forradalma és a különböző szervezetek által felülről levezényelt "puccs" között: "Megtörni a forradalom spontaneitását, megtörni az önmobilizáció és az önemancipáció folyamatosságát, figyelmen kívül hagyni az "ön"-t azért, hogy a folyamatot a múltból kölcsönzött szervezetek és intézmények közvetítsék, egyet jelent a forradalom felszabadító céljainak érvénytelenítésével. Ha a forradalom nem alulról indul, ha társadalmi alapjait nem szélesíti addig, ahol már eggyé válik magával a társadalommal, akkor nem lesz más, mint egy egyszerű puccs." (Murray Brookchin). Talán nem véletlen, hogy '68 után például a CGT-nek vagy a PCF-nek a "forradalmi tekintélye" a mélypontra jutott: az alulról jövő, önigazgató közösségek rendszerére építő forradalom-felfogás egyértelmű győzelmet aratott.⁸

Ha volt egyáltalán 1968-nak "ideológiája" (a híres három M mellett: Marx, Mao, Marcuse), akkor azt leginkább – elsősorban persze Franciaországban – a szituacionisták elképzelései jelentették. Talán témánk szempontjából nem lényegtelen annak leszögezése, hogy Guy Debord és társai politikai előképeit is a tanácskommunisták között kell keresnünk, és koncepciójuk politikai részének alapját is a munkástanácsok, az antietatikus anarchista hagyományok, az anarchizmus és a marxizmus valamiféle szintézisének kísérlete alkotta. Természetesen ők is harcosan ellenezték a szovjet modellt éppúgy, mint a trockisták "elfajzott munkásállamát", vagy a maoisták által védelmezett Kína-modellt. Fontos gondolatuk volt az is, hogy a fejlett országokból kirobbanó világforradalmat képzeltek el, szemben a harmadik világ lázadására építő elgondolásokkal.⁹

A szituacionisták konkrét politikai programja is, amely talán a legnagyobb hatással volt 1968 párizsi eseményeire, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciójára és a "tudatos avantgárd" által inspirált tömegekre épült, így némi előképét jelentheti az önigazgató szocializmus francia koncepciójának.

A párizsi felkelők kiadott dokumentumai is hasonló hagyományokhoz nyúlnak vissza, mint az önigazgatás hívei: harc a bürokrácia, a sztálinizmus minden variánsa és a kapitalizmus ellen, a munkástanácsok nemzetközi hatalmának igenlése, illetve elvetése a munkásmozgalom hagyományos szervezeti formáinak.

Láthatjuk tehát, hogy a '68 májusi események, ha nem is feltétlenül vezettek el az önigazgató szocializmus koncepciójáig, bizonyos elemek közössége miatt mégsem véletlen, hogy '68 után a szocialista gondolat megújításának fősodrában az önigazgatás elképzelése állt.

Az új baloldal kapitalizmus-kritikája természetesen komoly változásokat is hozott: a kapitalizmus elnyomó, manipulatív működésének a leleplezése kiegészítette a gazdasági kizsákmányolásra szűkült osztályharcot. A megváltozott körülmények hatottak a forradalmi értelmiség szerepének felfogására is, hiszen ha a fogyasztói társadalom negatív tendenciái leginkább az értelmiségre hatnak (persze nem kizárólag, éppen ezért elképzelhető egy népi forradalom), akkor az értelmiség "kispolgári életkörülményei" nem akadályozzák meg forradalmiságának kialakulását. Így nincs szükség egy centralizált pártra sem, amely az ezen életkörülményekből adódó kispolgári-értelmiségi tudat ("az intellektuális ernyedtség és az állhatatlanság" – Lenin) ellenében az elmélet igazságát erőszakolná rá tagjaira. A fogyasztói társadalom tendenciája éppen az, hogy minden tagjának a tudatát deformálja (hiszen mindenki fogyasztó), így a forradalmi értelmiség a párt mindenható iránymutatása nélkül is képes ennek a tendenciának a leleplezésére és a (gazdaságilag is kizsákmányolt) munkásosztály tudatába való bevitelére. Nem véletlen tehát, hogy az új baloldal meghatározó ideológusai (Debord-tól Marcuséig) éles kritikával illették a munkásmozgalom hagyományos szervezeteit, stratégiáját, és egy új stratégiára építő munkásmozgalom kialakítását tartották szükségesnek, amely a tömegek spontán lázadására (és ebben a lázadásban kialakult forradalmi tudatra) épülne, s amelynek szervezeti keretei a munkástanácsok vagy éppen az akcióbizottságok lennének.

Érdemes itt kitérni a korban oly jelentőséggel bíró munkásosztály-vitára¹⁰ . Arról volt szó, hogyan értékeljük a szocializmusra való átmenet és a forradalom szempontjából azt a kétségbevonhatatlan tényt, miszerint a munkásosztály megszűnik a bérből élők társadalmának aktív élcsapata lenni, s ennek értelmében az ipari bérmunkásság elvesztette azt a történelmi súlyát és szerepét, amellyel a munkásmozgalom ruházta fel (a bérből élők társadalmának domináns szerepéből kiszorította a középosztálybeli alkalmazotti réteg). Ezt kiegészítette a munkások életkörülményeiben beállt változások értékelése is, amely körülményekre így két válasz volt adható. Az egyik szerint az új munkásosztályt a kapitalista termelési mód és munkaszervezet továbbra is megfosztja a döntési lehetőségektől és munkájuk hasznának döntő hányadától, így az osztályantagonizmust illetően a helyzetük azonos a régi, klasszikus proletariátuséval. A másik olvasat szerint az életszínvonal emelkedés oldja a társadalmi antagonizmusokat, a beilleszkedési vágy a "bőség társadalmába" abba az irányba hajtja a munkásosztályt, hogy mindinkább beolvadjon a középosztályi csoportok tarkaságába. Érdekes, hogy éppen akkor zajlott le a tanácskommunizmus, a szindikalizmus reneszánsza Franciaországban, amikor megkérdőjeleződtek az osztályszemlélet alapjai illetve magának a munkásosztálynak a léte is. Az önigazgatás mint globális társadalmi mozgalom válasza ezekre a társadalmi átalakulásokra az, hogy az élet minden területén létrejövő szabad kollektívák nyújthatják a megoldást a kapitalizmus ellentmondásaira illetve a fogyasztói társadalom "dolgokba rejtett elnyomására".

 

 

Az önigazgatás a politikában

 

A 70-es évek második felére az önigazgatás koncepciója bekerült a két legnagyobb baloldali párt programjába, és két jelentős szakszervezet (a CGT és a CFDT) is támogatta. A "politikai" önigazgatás koncepció természetesen nagyban eltér mondjuk a '68-as szervezetek elképzeléseitől. Vizsgálata mégis érdekes lehet, mert talán ez az elképzelés jelentette egy önálló, francia szocializmus-modell alapját. Ennek a francia modellnek¹¹ a kialakulása (a német, svéd vagy az angol szociáldemokráciától) eltérő hagyományokra vezethető vissza: gondolhatunk itt az erősebb francia osztályharcos hagyományokra éppúgy, mint a PCF és a marxizmus kétségtelen tekintélyére vagy arra, hogy Franciaországban még a világháborút követő hosszú konjunktúra idején is erősek voltak a szociális feszültségek, így a szociáldemokraták nem húzódhattak vissza az "igazságosabb kapitalizmus" intézőinek szerepébe. Ennek következtében a hatalomra törő francia szociáldemokrácia egy – mondjuk a némettel összehasonlítva – jóval kevésbé reformista programmal képes nyerni 1981-ben. A képet színesítik a párthoz csatlakozott renegát újbaloldali csoportok, amelyek szintén egy "bad-godesbergi"-típusú reformizmus ellen hatnak¹² . Az önigazgatás elképzelése könnyen beleilleszthető volt a francia baloldal egy jelentős hagyományába is. Abba a hagyományba, amelyet P. Rosanvallon a politika univerzalizációjának (universalisation du politique) nevez: ebben a gondolatban a demokrácia kiszélesítéséről olyan értelemben beszélhetünk, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei teret nyernek a gazdasági szervezetekben is. Már az 1890-es években beszélt Jules Guesde "a tulajdon republikanizálásának" (républicanisation de la propriété) szükségességéről, vagy Alexandre Millerand az "alkotmányos monarchiáról" (monarchie constitutionnelle) a vállalatokban. Így tulajdonképpen egy – a képviseleti demokrácia eszközeinek térhódításaként értelmezhető – folyamatként lehet leírni az 1830-tól az Auroux-törvényekig tartó eseménysort.

A szocialista kormánypolitika (amely lényegében egy keynesiánus politika maximumaként indult 1983-ig, majd a gazdasági válság körülményei közepette, a teljes csőd elkerülése érdekében, liberális fordulatot vett) természetesen kiváltotta az önigazgatás híveinek kritikáját, noha bizonyos intézkedések (39 órás munkahét, 60 évnél meghúzott nyugdíjkorhatár, a halálbüntetés eltörlése, decentralizációs törvény) pozitív hatásait elismerték. A fő gondot az jelentette számukra, hogy a reformok éppen az önigazgatás számára legfontosabb szinten, a vállalatokban és a helyi közösségekben akadtak meg. Természetesen a szocialisták teoretikusai is észrevették, hogy nincs szó semmiféle szakításról a kapitalizmussal, a PS politikája – párhuzamosan az 1983-as váltással, a politique de rigueur (megszorító politika) bevezetésével – egy határozottan decentralizáló, az állam szerepét leépítő irányba fordult, ami együtt járt az ideológia szerepének leértékelődésével. Lényeges különbséget jelentett, hogy a francia PS a jóléti állam válsága idején került hatalomra (szemben például a német SDP-vel, amit ez a válság buktatott meg), ez a körülmény érthetővé teszi szocialista politikáját és ennek bukását is.

A harmadik baloldali pártról, a PSU-ról¹³ szóló irodalom közhelye, hogy a párt nem mint politikai erő érdemli meg a fokozott figyelmet, hanem mint a szocializmus megújításáról gondolkodók fontos találkozóhelye, az önigazgató szocializmus koncepciójának "kelesztője" a politikai életben. A három baloldali párt közti különbség az önigazgatással kapcsolatban az volt, hogy míg a PCF (és a CGT) az ortodox marxizmus talaján sokáig az önigazgatást mint valamiféle reformista reminiszcenciát ítélte meg, a PS elismerte mint a szocializmusba való demokratikus átmenet (talán egyetlen lehetséges) útját. A PS számára azonban a baloldali egység (így a hatalomra kerülés) jóval fontosabbnak bizonyult, mint a doktrinális viták¹⁴. A PSU, az önigazgató szakszervezet, a CFDT (Confédération Française Démocratique du Travail) és más kicsiny szélsőbaloldali csoportok számára azonban az önigazgatás kérdése volt a központi jelentőségű: valamiféle egységes baloldal létrehozása is természetesen ennek rendelődött alá.

 

 

A koncepció

 

Az önigazgató szocializmus hagyományát keresve a munkásmozgalom történetének mindmáig legnagyobb világforradalmi hullámáig (1917-23) kell visszatekinteni. Az 1890-es években alapvető változások történtek a nemzetközi munkásmozgalomban, ti. a II. Internacionálé óta a munkásmozgalom ideológiailag mint marxizmus jelentkezett, azonban a XIX. század végétől egyre egyértelműbbnek tűnt, hogy a kapitalizmus végső, általános válsága nem akar bekövetkezni. Az erre adandó eltérő válaszok polarizálták a mozgalmat: innen indul a revizionizmus és az ortodoxia története, született azonban egy harmadik válasz is, a szindikalizmusé. A XX. század első évtizedében ez utóbbi volt a forradalmi munkásmozgalom legbefolyásosabb irányzata elsősorban azokban az országokban (az európai latin országok és Oroszország tartozik ide), amelyek rendelkeztek mind munkásmozgalmi, mind anarchista hagyományokkal. Ez az irányzat talán a legerősebb éppen Franciaországban volt. A szindikalizmus közvetlen eszmetörténeti rokonságban áll mind a tanácskommunizmussal, mind dolgozatom tárgyával, az önigazgató szocializmussal. A szindikalizmus két elméleti hagyományból táplálkozott: a reformizmusból kiábrándult munkásmozgalom bizonyos elemeiből, illetve az egyéni terrorban csalódott anarchizmusból. Az egyik fontos elméleti előzményt a Jean Alleman által (aki maga is munkás volt, s ez meglehetősen ritka jelenség a munkásmozgalom vezetői között) 1890-ben megalapított Szocialista Forradalmi Munkáspárt jelentette. Ez a szervezet elégedetlen volt a parlamenti harcok eredményeivel, hívei úgy tartották, hogy a munkásosztály közvetlen akciókkal felszabadítható, s ennek legmegfelelőbb eszköze az általános sztrájk, a folyamat végén pedig a termelőeszközök a munkásszövetkezetek tulajdonába kerülnek. A másik ideológiai ág, amiből a szindikalizmus táplálkozott, az anarchizmus volt, ahonnan a direkt akció (ekkor már általános tömegsztrájk értelemben), az önkéntes közvetlen szerveződés, az államellenesség, a decentralizáció, a föderalizmus, az önkormányzat elemei érkeztek.

A nagy forradalmi időszakban alakultak ki és hatottak a gyakorlatban azok a tanácskommunista elképzelések, amelyek mindenképpen előképét képezik témánknak. Innen ered tudniillik, hogy a szervezett proletariátus harca, a proletárdiktatúra nem speciális, az osztálytól elválasztható szervezetek feladata, s a tudatos kommunisták szerepe sem abban áll, hogy leválasztva magukat a proletariátusról, megalkossák a forradalom általuk megfelelőnek ítélt szervezeteit.

Ebben a koncepcióban a "szervezett osztály" a saját vezetése alatt harcoló munkásosztály, amely önmaga hozza létre a szervezeteit (az akcióbizottságokat, a munkástanácsokat) illetve az összeköttetést e szervezetek között. Így egyrészt a szervezett osztály harca már nem a harc előtt létrehozott szervezetektől függ, másrészt a szervezett harc már nem valamiféle speciális szervezetek kizárólagos feladata, ezeket a szervezeteket pedig nem is tekinthetjük többé a proletárdiktatúra vezetésére hivatottaknak.

Így a francia 70-es évek is részei az államellenes szocializmus marxi-bakunyini hagyományának, a francia önigazgató szocializmus gyökereit is a 20-as évek tanácskommunizmusa táján kell keresnünk. Az egész baloldal történetének igen fontos eseménye ez a korai leszámolás az államkapitalizmussal, egy olyan állam vezette bürokratikus rendszerrel, mely államosítással, irányított gazdasággal jön létre, s amelyben a párt és a szakszervezet az állam részeként jelenik meg, és megilleti a társadalom irányításának, vezetésének a joga. A tanácskommunizmus után egyértelművé válik, hogy a munkásoknak nem kell (sőt, saját érdekükben tilos) az osztályharc irányítását és vezetését rábízni bármilyen önjelölt vezetőkre, éppen ellenkezőleg: a döntő kérdés mindig az, hogy a harcban, az átmenet bármelyik szakaszában mennyiben létezik a bürokráciát, az apparátust ellenőrző demokratikus dolgozói felügyelet. Így a tanácskommunista hagyomány (és az erre építő francia önigazgatásos elképzelés) nem más, mint a társadalom valós emancipációjára építő antikapitalista koncepció, maga a demokratikus szocializmus.

Látnunk kell, hogy míg a 70-es években az önigazgató szocializmus elsősorban a munkásmozgalommal kapcsolódott egybe, mint a munkások által a gyárakban alakított kollektívákra épülő berendezkedés, addig a 80-as években az önigazgatás már inkább egy társadalmi emancipációra törő társadalmi mozgalom hívószava: egy olyan köztársaság van az elképzelések centrumában, amelyet az emberek maguk irányítanak a munka, a szabad idő, a szolgáltatások kollektívái által. Így az önigazgatás kifejezés ekkor már inkább bázisdemokráciára épülő önkormányzást jelent.¹⁵

Az önigazgatás koncepciója a '60-as években baloldali értelmiségi körökben kezdett népszerűvé válni, elsősorban a különböző európai munkástanácsi hagyományok megismerésével és befogadásával, majd '68 és az új baloldali kritikák hatására (melyek mindkét rendszert – a kapitalizmust és a szocializmust is – érintették) vált a szocializmus egy élő koncepciójává. A baloldal hatalomra kerülése és a kapitalizmus megdöntésének (tulajdonképpen teljesen várható) elmaradása után az önigazgató szocializmus kikerült az értelmiségi viták középpontjából, az elképzelés azonban nagyobb gond nélkül bővíthető, kiszélesíthető volt az ún. autonóm mozgalmak irányába. Ezt hívei meg is tették, így a 80-as években már az önigazgatásról szólva egy olyan alternatív mozgalomról beszélhetünk, amelynek részét képezik a zöld, feminista vagy az ún. posztmateriális értékek is. A koncepció mégis kezelhető egységesként, mert megőrizte alapvető demokratikus, államellenes, a közvetlen szerveződésre építő és antikapitalista értékeit.

Az önigazgató szocializmus francia koncepciója alapvetően egy kettős tagadás eredőjeként jött létre: hívei elutasították egyrészt a kapitalizmus társadalmi-gazdasági berendezkedését, másrészt pedig ellenezték a szovjet modell "létező szocialista" rendszerét is; ebben az értelemben az önigazgatás a szabad szocializmus feltétele és kialakulási formája, s egyben a munkások önigazgató közösségeinek a kialakulása a szocializmusba való átmenet eszköze is. Mivel cél a kapitalizmus meghaladása, ezért az önigazgatás hívei számára egyértelmű, hogy szükséges a legfontosabb termelő egységek kollektivizálása (természetesen semmiképpen sem az államosításuk), noha maga az önigazgatás rendszere összeegyeztethető a magántulajdonnal, azonban a piaci logika dominanciájával nem.¹⁶ Éppen ezért utasítják el az ún. "együttdöntési" (cogestion) és más participációs berendezkedéseket illetve annak a feltételezését, hogy kicsiny önigazgató szigetek életképesek lennének a kapitalizmus "óceánjában". Ez azonban nem jelenti azt, hogy elutasítanának minden részvételt az ilyen kísérletekben, csupán azt, hogy az önigazgatás egy globális elgondolás: lehetséges, hogy ezekből a kicsiny szigetekből fog kinőni az új berendezkedés, általánossá válása azonban mindenképpen szükséges.

Noha az egyértelműnek tűnik, hogy az önigazgatásos szocializmus 1968 májusa után került be a baloldali értelmiségi körök egy részének gondolkodásába és a köztudatba, azonban meg kell említeni, hogy már 1966-ban folyóirat alakult Autogestion (Önigazgatás)¹⁷ néven Georges Gurvith, Henri Desroche és Henri Lefebvre irányításával. A folyóirat az önigazgatás koncepcióját megvalósítható realitásként kezelte, és az önigazgatás jugoszláv példáján elindulva a lap identitását egy kettős elutasítás mentén határozta meg: baloldaliként egyszerre utasították el a szociáldemokrácia reformista gyakorlatát és a "létező szocializmus" állami bürokráciáját, vagy más szavakkal a kapitalizmussal való megbékülést és a kelet-európai szocializmus modellt. A folyóirat a teoretikus analízis mellett a múlt tapasztalataival is foglalkozott, így szerepet kaptak benne az 1917 utáni orosz munkástanácsok, az első világháború után kialakult német, olasz tanácsok, a francia Kommün hagyománya, a spanyol polgárháború idején kialakult helyi kollektívák stb. A többé-kevésbé kortárs tapasztalatok közül kiemelkedik a magyar '56 munkástanácsainak szerepe illetve a jugoszláv önigazgatás elemzése: mindkét esetben fontos szerepet játszik, hogy ezek mint a szovjet-modellel szemben álló szocializmusok jelentkeznek.

A 68-as események és a CFDT szakszervezet követeléseinek, harcának hatására az önigazgatás koncepciója a baloldal gondolkodásának szerves részévé vált. A koncepció egyik legfontosabb teoretikusa, Pierre Rosanvallon egyébként az önigazgatásos szocializmust – természetesen elismerve a gondolat alapvető marxi gyökerét – egy új politikai teóriaként kezeli, mégpedig olyan teóriaként, amely örököse a marxizmusnak (elsősorban a kapitalizmus meghaladása tekintetében), illetve a liberalizmusnak (a civil társadalom autonómiájának visszaállítása értelmében). Ebben az interpretációban az élő és megnyilvánuló (vivant et parlant) civil társadalom fokozottabb figyelmet kap (a kapitalizmus-kritikában is, hiszen a tőkés termelés ezt a civil szférát illetve ennek autonómiáját veszi semmibe). Az önigazgatás is úgy tételeződik, mint a szocializmusnak olyan formája, amelyben egyszerre lehetséges életre hívni a politikai társadalmat és elősegíteni annak fejlődését, de úgy, hogy közben újra életre keljen a civil társadalom is. A politika fogalma ebben a koncepcióban elszakad az állammal való szoros kapcsolattól, s a politikai társadalom és a civil társadalom közti viszonyt jelenti. A politikai társadalom minden változása természetszerűleg kihat a civil társadalomra, így az állam szerepének a fokozatos csökkenése együtt jár a civil társadalom felszabadulásával. Rosanvallonnál és az önigazgató szocializmus összes teoretikusánál és hívénél jelentkezik egy erőteljes állam- és bürokráciaellenesség, a tulajdon szocializációját és a tervezésnek egy demokratizált, decentralizált formáját szükségesnek gondolják, de természetesen nem elégségesnek a szocializmus megvalósításához. Jellemző, hogy a koncepció hívei legtöbbször a "socialisation de la propriété" kifejezést használják a "nationalisation" helyett, amelyet inkább és joggal államosításnak fordítunk.

A társadalmi méretekben való tervezés¹⁸ és az önigazgatás összeegyeztetése érdekes problémát jelentett, ezt a tervnek a demokratikus eljárások általi és decentralizált (területileg és a gazdasági ágak tekintetében is) kidolgozásával, a döntés illetve a terv adoptációjában megnyilvánuló szabadságával vélték megoldani. Nagyon fontosnak tartom aláhúzni, hogy ebben az elképzelésben az önigazgatás nem (pontosabban nem csak) egy új munkaszervezési elv, hanem egy új társadalmi koncepció: kiterjed a teljes társadalomra, annak minden szférájára, a kerületektől a fogyasztási egyesületeken és a művelődési intézményeken át az iskolákig. Így a koncepció perspektívája kettős: egyrészt átalakítani a teljes állami és gazdasági struktúrát (egész egyszerűen megvalósítani a szocializmust), másrészt elősegíteni helyi szinten az autonóm aktivitások kifejlődését¹⁹ . Az elmélet hívei elutasítanak mindenféle centralizációt, hiszen éppen az volna a cél, hogy az emberek maguk vegyék kezükbe az életük alakítását.

A munkásosztályról, szerepéről, tudatáról, vagy egyáltalán csak a létéről szóló korabeli, új baloldali viták természetesen hatottak az önigazgatás híveire is: bár a munkások szerepét kitüntetettnek vélik az önigazgatás általánossá válásában (az átalakulás a kapitalizmus szívében, a termelésben kell hogy végbe menjen), azonban az önigazgatás egy globális, társadalmi koncepció, amely így kihat az élet minden területére, sőt – kicsit patetikusan úgy is fogalmazhatnánk, hogy az önigazgatás – egy új életmódnak megfelelő társadalmi berendezkedés. Az új életmódhoz új emberkép is járul: a homo oeconomicust felváltja a homo creator, az ember, akinek a személyes tulajdonságai válnak döntővé a társadalomban elfoglalt helyét és a gazdasági előrejutását illetően. A koncepcióban egyébként is fontos hely jut annak az elképzelésnek, mely szerint a termelés modern feltételeinek a kialakulása (lényegében a tudományos-technikai forradalom kibontakozásának az általánossá válása) feltételezi, hogy az ilyen körülmények között dolgozó ember (már csak a munkáját egyáltalán lehetővé tevő értelmi kompetenciájának okán is) képes a munkáját önmaga vezetni ("önigazgatni"), így nincs szükség a korábbi katonás munkarendre.²⁰ A "kollektív dolgozó" által irányított gazdaság tehát nemhogy valamiféle visszalépés lenne, hanem éppen ellenkezőleg: egy fejlődőképesebb, hatékonyabb, de mindenekelőtt humánusabb gazdasági rendszert jelent.

Talán itt érdemes megemlíteni, hogy az elképzeléseknek van egy "globális" értelme is: az önigazgató köztársaság (La République autogérée) lehet képes a kapitalizmus extremitásainak (a háborúktól a környezet elpusztításáig) kordában tartására, hiszen csak ez a berendezkedés nem rendelődik alá a profitnak vagy a hatalom hierarchiájának. Ez után nem meglepő, hogy az önigazgatás hívei már a 80-as években utat találtak a zöldek felé: talán tendenciaként is leírható, hogy a közvetlen demokrácia, az önigazgatás (a demokratikus szocializmus) képviselői és a különböző környezetvédő csoportok gondolati közelsége lehetővé teszi az együttműködésüket. Az önigazgatás koncepciója remekül felhasználható volt a különböző regionális mozgalmak támogatására is; az ismert történelmi hagyományok (természetesen Franciaországban elsősorban a Kommün) és a koncepció egyik alapvetése (a helyi közösségek önállósága) lehetővé tette, hogy hívei (vagy volt hívei, például Rocard) az ország regionalizálásának harcos támogatói legyenek. Ezek a megjegyzések talán némileg igazolják is, hogy a 80-as években az önigazgatás hívei inkább már egy ún. új társadalmi mozgalomnak számítanak, mint a munkásmozgalom egy csoportjának.

Az önigazgatásos szocializmus hívei számára (elsősorban 1968 után, amikor a forradalmi útnak és a kapitalizmus végső, általános válságának a feltételezése illuzórikussá vált) a tanácskommunizmus illetve a szindikalizmus hagyományaira építve, a közvetlen demokráciára és a tömegmozgalom innovatív erejére támaszkodva tűnt megvalósíthatónak az átmenet a szocializmusba, és ezzel vált felszámolhatóvá az objektív és a szubjektív mozzanat (hogy ti. a forradalom keletkezik vagy "csinálják") közti ellentmondás.

A demokrácia határozott igenlése az átmenet bármelyik fokán kétségtelenül a szociáldemokráciához volt közelebb, mint az ortodox bolsevik elgondolásokhoz. A szociáldemokratáknál a demokrácia mint a forradalmi stratégia alternatívája jelentkezik, ráadásul a szociáldemokrácia számára is a demokrácia mint a szocializmusért vívott harc eszköze és mint megvalósulási formája is tételeződik. Azonban kétségtelenül nagy a különbség is: az önigazgatás hívei számára "törés" (rupture) nélkül elképzelhetetlen a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, ez a törés lényegében a tulajdon szocializációját, az önigazgató közösségek hálózatának az általánossá válásával pedig lényegileg az állam fokozatos elhalását jelenti. Az ortodoxia és a reformizmus között lényeges különbség, hogy az előbbiben egy éles cezúra jelentkezik a múlt világa (a kapitalizmus) és a jövő társadalma (a szocializmus) között, míg az utóbbi inkább a kettő közti folyamatosságot hangsúlyozza.

Az állam elhalásának (természetesen marxi alapokon nyugvó) elképzelése fontos következményekkel járt: egyszerűen nem válik szükségessé, sőt inkább magukra az önkormányzó közösségekre válik veszélyessé (a szovjetunióbeli tapasztalatok alapján) az államhatalom politikai forradalommal való meghódítása a munkásosztály (vagy sokkal inkább annak pártja) által. Tulajdonképpen ez volt az a pont, ahol a legélesebben szemben álltak egymással a rocardi és a CERES (Szocialista Tanulmányi és Kutató Központ [Centre d'Étude de Recherche et d'Éducation Socialiste]) csoport elképzelései. Míg Rocard és hívei (a pártpolitikában nagyjából a PSU) az önigazgatásra alapozva képzelték el azt a bizonyos rupture-t, a CERES csoport számára az önigazgató szocializmus egy politikai forradalom, a törés után válna általánossá a társadalomban (tehát a contrôle – ellenőrzés – szakaszát megelőzi a lutte pour la contrôle – harc az ellenőrzésért – ideje). Egyértelmű, hogy a rocardi koncepció nyitottabb volt a reformizmus irányába (tulajdonképpen magának Rocardnak az életútja is ezt bizonyítja), de az is, hogy mondjuk Chevčnement érvelését nagymértékben gyöngítette maga a történelem: Kronstadt után bajos azt állítani, a szocializmus demokratikus, önigazgató társadalmába az átmenet úgy fog történni, hogy a sikeresen megvívott politikai forradalom után a párt a meghódított államhatalmat mintegy felszámolva, az önigazgató kisközösségek társadalmát fogja felépíteni. Rocard (már szocialista politikusként, 1977-ben, a PS nantes-i kongresszusán) a francia baloldali hagyományokra építve vezeti le vitája lényegét a CERES csoporttal (természetesen itt az egész baloldal két eltérő hagyományáról is szó van): véleménye szerint ellenfelei a francia baloldal (legnagyobb hatással bíró, és a munkások körében a legnagyobb támogatottságú) ágát képviselik. Ez az irányzat a jakobinus tradícióra alapozott, centralizáló, állambarát, nacionalista és protekcionista, míg az ő általa követett vonal a közvetlen demokráciára, a helyi közösségek autonómiájára, a decentralizációra, a regionalizmusra alapozódván hangsúlyosan államellenes. A Rocard-féle elemzésből véleményem szerint az államhoz való eltérő viszonyulás kiemelése a döntő, de fontos a demokráciához (mint a szocializmushoz vezető eszközhöz és a szocializmus megvalósítási formájához) való viszony is: annak kimondása, hogy a demokrácia elengedhetetlen a szocializmus bármelyik lépcsőfokán, talán a baloldal történetének legfontosabb tanulsága.

Természetesen a pártszervezés kérdésében is eltért egymástól az önigazgatás híveinek és a hagyományos szervezetekben tevékenykedőknek a véleménye. Az előbbiek egyértelműen elutasították a bolsevik mintájú forradalmi munkáspárt gondolatát, azt a periférián fellépő forradalom következményének ítélve. Ebben már az is problémát okoz, hogy egyáltalán kialakult egy ilyen szervezet, de még nagyobb baj, hogy hivatkozási alappá is vált. Az önigazgatásnak a pártszervezetet érintő koncepciójában szerepet játszik a munkásosztály szerepe változásának a korban népszerű gondolata is: a tradicionális munkásosztály mellett egy szélesebb szocio-kulturális mozgalmat, a "másik civilizációt" kell mozgósítani. A mozgósításuk pedig a saját önszerveződésükre, az így felfogott osztály önmobilizációjára (melyben kifejlődik az osztálytudat) épül. Ennek következtében tehát nem egy elitista szervezetre van szükség, hanem egy önszerveződésre épülő mozgalomba kell "bevinni" a harc globális céljainak a tudatát. Az önigazgatás hívei entrisme-jának az értelme így a önszerveződés segítése, és a harc céljához való közelítése. Az ezt elősegítő szervezet belső struktúrájának is ennek megfelelőnek kell lennie: teljes belső demokráciára, állandó rotációra, szabad vitákra kell épülnie. A párt feladata természetesen nem az osztály irányítása, hanem az önszerveződések orientálása, lelkesítése illetve a végcél felmutatása. Ha létezik az önigazgató társadalomba való átmenetnek valamiféle általános sémája, akkor azt így lehetne leírni: a párt feladata mindenütt elősegíteni az önszerveződést, majd egy nagy krízis idején ezek az önigazgató közösségek, megszerezve a hatalmat, megteremtik a bázisát az új társadalomnak, amelyben a közösségek kezében van a hatalom az alapoktól a csúcsig.

Ennek a baloldali mozgalomnak a továbbélését ma az alternatív mozgalmak keretében értelmezhetjük. Ehhez veszem kölcsön Erik van Abbeele gondolatait, melyek szerint a 60-as évek jelentették az átmenetet az új társadalomban. Megindul az a folyamat, ahol az elidegenedés minden individuumot millió oldalról támad meg, így a hagyományos ellenállás is zsákutcába jutott: vagy a túlhajtott fogyasztás ösztökélője lesz, vagy az eredménytelen szembefordulást jelenti csupán az ellenállás régi, hagyományos formáival, vagy marginális szektákba húzódik vissza minden valódi harc nélkül. Felvázolja azonban a hagyományos és az új társadalmi mozgalmak formáinak együttműködési lehetőségét is: "Az alternatív csoportok által kidolgozott kísérletek és tervek mindig akkor nyernek fontosságot, amikor a fennálló rendszer saját korlátaiba ütközik, míg a hagyományos társadalmi mozgalmak azon a ponton kezdhetnek el gőzerővel működni, ahol az alternatív mozgalom határai húzódnak. Csak a gazdaság strukturális reformjának megvalósulásakor (például a munkamegosztás vagy a vagyon- és jövedelemosztás terén) törhet ki az alternatív mozgalom a gettóból (például az informális gazdasági tevékenység fellendülése, autonómia, önigazgató termelés), és csak így válhat részévé a ,Mindenki' kísérletének, a közös próbálkozásnak. De az alternatív hálózatok nyitottságát a hagyományos mozgalmaknak is – szükségképpen – át kell venniük, mert ezek (jelen formájukban) teljes kudarcra vannak ítélve az ipari társadalomban, s nagy szükségük van új erőforrásokra és inspirációkra, egy másik jövő szép víziójára."

Az új társadalmi mozgalmak társadalomkritikája és társadalomeszménye sok szálon kötődik a modern társadalmi mozgalmak ideológiai hagyományaihoz (így az ún. utópista szocializmushoz, a marxizmushoz, az új baloldal ideológiájához, vagy leginkább az anarchizmushoz). Ráadásul ennek az alternatívának számos eleme egyezik az önigazgató szocializmusról gondolkodókéval: a gazdasági növekedés jellegének és dinamikájának az ökológiai, szociális szempontok szerinti szabályozása; az ipari-technológiai fejlődés beillesztése az össztársadalmi célok rendszerébe; az emberi elidegenedés megszüntetése; a modern társadalmi harmónia megteremtése a közösség-típusú kollektívákban, melyek lehetőséget adnak mind az egyéni szükségletek kielégítésére, mind az egymástól és önmaguktól idegen szerepekre szakadt egyéniségek újraegyesítésére; vagy az állam leépülése a közösségek decentralizált, antiautoriter, bázisdemokratikus, önigazgató megszervezése révén. Ezek a közös elemek talán mind kapcsolódási pontot jelenthetnek.

Végezetül azt mondhatjuk, hogy az önigazgató szocializmus Franciaországban egyszerre jelenti az új baloldal szocializmus-képét, a két baloldali párt ideológiájának részeként megjelent a pártpolitikában, illetve számos elemében kapcsolódott az új társadalmi mozgalmak színrelépéséhez is.

 

 

Felhasznált irodalom

 

Anarchizmus ma (összeállította Bozóki András, Seres László és Sükösd Miklós), T-Twins, Bp., 1994.

Denis Berger: "Bureaucratie, parti révolutionnaire, autogestion", in: Vers la république autogérée, Sous le drapeau du socialisme, Numéro Spécial, 103.

Annie Cohen-Solal: Sartre, 1905-1980, Európa, Bp., 2001.

Victor Fay: L'autogestion – une utopie réaliste, Éditions Syllepse, Párizs, 1996.

Michel Pablo: "Autogestion – clé du dévelopement économique du XXIe siècle", Sous le Drapeau du Socialisme, 1991. szeptember

"Quel parti pour l'autogestion?", Résolutions adoptées par la VIIIe Conférence de la Tendance Marxiste Révolutionnaire Internationale, in: Vers la République autogérée, Sous le Drapeau du Socialisme, Numéro Spécial, 103.

Michel Raptis: "Démocratie directe, démocratie des conseils, république autogérée", Sous le Drapeau du Socialisme, 1987. május-június

Rémy Reiffel: Les intellectuels sous la Vème République, Calmann-Lévy, Párizs, 1993.

Pierre Rosanvallon: "Malaise dans la représantation", in: La République du centre, Calmann-Lévy, Párizs, 1988.

Tütő László: "Tézisek az önkormányzó piac lehetőségéről", in: Önkormányzás vagy az elitek uralma (szerk. Krausz Tamás és Márkus Péter), Liberter, Bp., 1995.

Erik Van Abbeele: "Alternatív mozgalmak és társadalmi változások", in: Politikai ökológia, Bölcsész index – centrál könyvek 2.,1989.

 

 

Jegyzetek

 

1 Az új baloldal számára a kapitalizmus válságának oka szubjektív természetű, amit elsősorban az elidegenedés jelenségében láthatunk, így a társadalmi folyamatokban és a forradalomban is a szubjektív tényezők kerültek előtérbe. Ez pedig igen közel vitte az új baloldal képviselőit a 20-as évek baloldali kommunistáinak elképzeléséhez.

2 Pierre Rosanvallon (az önigazgatás ideológusa, korabeli szakszervezeti aktivista és neves teoretikus) jelentetett meg ilyen címen egy könyvet a 70-es évekről (L'âge de l'autogestion, Az önigazgatás kora).

3 Ahogy Sartre fogalmazott híres, Sztálin kísértete (Le fantôme de Staline) című cikkében: "Nemcsak azt tartom bűnnek, hogy páncélosokkal támadta meg Budapestet, hanem azt is, hogy 12 évnyi terror és ostobaság miatt ez egyáltalán lehetségessé vált… Kijelentem, hogy azokkal az emberekkel, akik jelenleg vezetik a PCF-et, sem most, sem a jövőben semmiféle kapcsolatfelvétel nem lehetséges. Minden szavuk, minden tettük 30 évnyi hazugság és megmerevedés következménye. Reakcióik teljességgel felelőtlenek." (Idézi Cohen-Solal, 570. o.) Talán itt érdemes megemlíteni, hogy az '56-os munkástanácsok jelentőségére először a híres Socialisme ou Barbarie mutatott rá.

4 "Árvák vagyunk, mert apáink elárultak minket, az Ellenállás generációja elmerült a botrányokban, a konformizmusban vagy a kolonializmusban, a kereszténydemokrácia számunkra ellentéte a kereszténységnek és a demokráciának… Elhatároztuk, hogy saját kezünkbe vesszük a harcunkat a szociális demokráciáért." – Robert Chapuis, a JEC főtitkára (idézi Reiffel, 1993, 129. o.).

5 Ez a szervezet az elődje a Ligue Communiste Révolutionnaire-nek, amely az egyik legfontosabb szélsőbaloldali (konkrétan trockista) csoport napjainkban is. A szervezetnek képviselői vannak az Európa Parlamentben.

6 A maoizmus népszerűségét az magyarázza, hogy Mao a "nagy ugrás" első szakaszát követő kiigazításkor, illetve a kulturális forradalom idején a tömegmozgalmakkal a "revizionista elhajlás" veszélyét akarta kiküszöbölni. A nyugati új baloldal ebben a bürokráciával és az anyagi javak hajszolásával szembeni – ráadásul a szovjet bürokratikus modellel is szembeállítható – spontán tömegmozgalmat látott.

7 "A helyi lakosság azelőtt sohasem vállalt ilyen aktív részvételt a tényleges politikai döntések meghozatalában, hangjuk sohasem volt ilyen tisztán hallható a nyilvános fórumokon. A demokrácia közvetlen igényeink megvitatásából és a tetteket követő szükséghelyzetből fakadt. (…) A tanácskozások mindenki számára nyitottak voltak. Minden helyi akcióbizottság érintkezésben állt a magasabb, kerületi akcióbizottsággal, amely pedig a párizsi akcióbizottsággal állt érintkezésben. Az akcióbizottságok mindazonáltal következetesen ellene voltak annak, hogy ez a mellérendeltségi viszony valamiféle politikai irányítássá korcsosuljon. Fenntartották maguknak a jogot, hogy megtegyenek bármilyen lépést, amit akár a helyi, akár az országos érdekek szempontjából helyesnek tartanak, és váltogatták a képviselőiket, akik nem rendelkeztek mandátummal és csupán közvetítőként tevékenykedtek." "Eszményképünk egy olyan egyesült mozgalom, melyben a szektarianizmust és a bürokráciát a lehető legnagyobb fokú demokrácia váltja fel."- D. Cohn-Bendit (Bozóki,1994, 91. ill. 93. o.).

8 "A baloldal figyelemre méltó fogékonysága a hierarchikus, autoriter hatásokra megmutatja, milyen mélyen gyökereznek a radikális mozgalmak abban a társadalomban, amelynek nyíltan a megdöntésére törekednek. Ilyen szempontból majdnem minden forradalmi szervezet az ellenforradalom forrása. Az ellenforradalom potenciális lehetősége csak akkor szüntethető meg, ha a forradalmi szervezet "struktúrája" úgy épül fel, hogy formái a szabadságnak a forradalom által bevezetett közvetlen, decentralizált megvalósulási módjait fejezik ki, és ha maga a szervezet a forradalmárokban a szabad emberre jellemző életstílust és személyiséget alakítja ki. Csak akkor lehetséges, hogy a forradalmi szervezet feloldódjon a forradalomban. Hogy beleolvadjon annak új, közvetlenül demokratikus társadalmi formáiba, ahogy a sebvarró cérna szívódik fel a gyógyuló sebben." – M. Brookchin (Bozóki 1994, 77. o.)

9 Az ún. tercemundizmus a harmadik világot (már az elnevezés is a harmadik rend mintájára keletkezett Alfred Sauvy tollából, majd Fanon művéből – A föld rabjai, Les damnés de la Terre – válik általánosan használatossá) tartotta a forradalom kiindulópontjának, így harcosan Kuba-, Vietnam-, Kína-stb. barát volt.

10 Franciaországban André Gorz (Stratégie ouvriere et néocapitalisme, 1964) és Serge Mallet (La nouvelle classe ouvriere, 1963) tekinthető az ún. új munkásosztály-elméletek legnevesebb képviselőjének. Mindketten a tulajdon szocializációjának és a munkások önigazgatásának a hívei. Gorz ezt a munkásosztály minőségi szükségletének látja (hiszen a mennyiségi szükségletek a jóléti államban kielégítettek). Mallet új munkásosztálya is a politikai osztálytudatra ébredt munkásokból áll, akiknek a követelései már nem anyagi jellegűek.

11 Ez az eltérő útkeresés némileg még mostanság is érezhető, talán elég Jospinnek a Blair-Schröder féle harmadik út koncepció elutasítására hivatkozni: ma már persze ez elég keveset jelent, mégis joggal állítható, hogy Jospin egyértelműen "balra" állt például Blairtől. Manapság ez inkább a hagyományos szociáldemokrácia programjához való fokozottabb ragaszkodásban érhető tetten.

12 Így nem véletlen, hogy a Szocialista Internacionáléban éles viták zajlottak a 70-es években a latin országok (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Belgium és Portugália) képviselői és a többi ország szocialistái között a politikai irányvonalról és a kommunista pártokkal való szövetség kérdéséről.

13 Parti Socialiste Unifié, tulajdonképpen ez a szervezet volt az "új baloldal pártja", olyan tagokkal, mint Serge Mallet, François Furet, Jean Poperen, Alain Touraine, Jacque Le Goff.

14 Tulajdonképpen ez volt Mitterand (igen sikeres) politikájának a lényege: az új baloldal integrálása a PS-be.

15 H. Lefebvre meghatározásával: "Önigazgatásról beszélhetünk minden alkalommal, amikor egy társadalmi csoport (általában a termelő dolgozók) megelégelik, hogy szó nélkül elfogadják az életviszonyaikat; minden alkalommal, amikor egy ilyen csoport nem csak megismerni, hanem alakítani is kívánja saját létfeltételeit." (Idézi Fay, 1996., 96. o.).

16 Ehhez a felfogáshoz talán Tütő László elemzése áll a legközelebb az önkormányzó piac lehetőségéről, amely szerint, mivel az önkormányzás kiterjed az élet összes lényegi feltételére, így a piac működése is rétegzetté válik, tehát nincs egy egységes normarendszer, amely szerint az működne. Az önkormányzó piacot így a piac legkiteljesedettebb formájának is tekinthetjük. (Tütő, 1995.)

17 A folyóirat 1970-től Autogestion et Socialisme néven jelent meg, a fentebb felsoroltakon kívül munkatársa volt még René Louvron, Louis Janover, illetve Jean-Pierre Garnier is. De olyan külföldiek is írtak a lapba, mint Noam Chomsky vagy Murray Brookchin.

18 Michel Rocardnál megfogalmazásával, a tervezés értelme "a közösség politikai akaratának kinyilvánítása és annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a közösség kontrollálhassa önnön fejlődését".

19 Nem véletlen tehát, hogy az önigazgatás hívének számító párt, a PSU már 1967-ben kiállt a – Franciaországban az ismert történelmi tradíciók miatt máig kényes témának számító – decentralizáció és regionalizáció mellett a "Décoloniser la province" (A vidék dekolonizálása) jelszó meghirdetésével.

20 A gondolat komoly inspirációkat kaphatott Foucoult-tól: "Miért is csodálkozunk, hogy a börtön a gyárakra hasonlít, az iskolákra, a kaszárnyákra, (…) s hogy ezek egytől egyig a börtönre hasonlítanak?"

 

A tanulmány a történetírás sztálinizmust vizsgáló négy fő irányzatát vázolja fel, összegezve a rendszert a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok szerint, illetve a sztálinizmust civilizációként megragadó szerzők főbb téziseit. Bár a sztálini jelenség vizsgálatában mindinkább előtérbe kerülnek a tudományos szempontok, az államszocializmus kutatására a globális kapitalizmus viszonyai között hosszú távon is rányomja bélyegét a szocializmus – mint új civilizáció – elfogadása vagy elutasítása közötti értékválasztás.

Elegendő egy pillantást vetni a sztálinizmus címszava alatti könyvtárnyi irodalomra, hogy megállapítsuk, a téma még a kelet-európai államszocializmus bukása és a Szovjetunió felbomlása után is "örökzöld", és valószínűleg az elkövetkező évszázadban is foglalkoztatni fogja a kutatókat. Ez nemcsak a szovjet történelem vonatkozásában igaz, ahol minden jelentős politikai irányváltás elindított egy "átértékelési hullámot" – gondoljunk itt például Hruscsov híres leleplező beszédére az SZK(b)P XX. kongresszusán, a Sztálin-korszak Brezsnyev alatti részleges rehabilitációjára, vagy a glasznoszty által elindított teljes de-sztálinizációra, amely végül az államszocializmus bukásába torkollott -, hanem a bipoláris világrendszer globális összefüggéseiben is. A Sztálin nevével fémjelzett korszak megalapozott egy olyan társadalmi rendszert, amely – a korszak jeles kutatójának, Stephen Kotkinnak a szavaival "azt ígérte, hogy választ ad a kapitalizmus nagyon is valós problémáira. Míg az utóbbi a válság jeleit mutatta, a szocializmus sokak számára vonzó és megvalósítható alternatívának ígérkezett."¹

A szocializmus sztálini útja azonban nemcsak rögösnek, hanem véresnek is bizonyult. Parasztok százezrei pusztultak el a kollektivizálás és kuláktalanítás folyamán, "osztályellenségek" és párttagok tömegei kényszerültek száműzetésbe, kerültek lágerbe, vagy estek áldozatul az 1937-38-as évek nagy tisztogatásainak,² és létrejött egy államhatalom, amely egy ideológia nevében nemcsak elnyomta, hanem kegyetlenül ki is zsákmányolta állampolgárait. A bipoláris világrendszer felbomlásával átértékelődtek a korszak eredményei: míg a modernizációs paradigma az indusztrializációt tekintette a sztálinizmus legnagyobb sikerének, a kelet-európai államszocializmus bukását utóbb minden elemző a Szovjetunió ipari-katonai lemaradásával hozta összefüggésbe, ami úgymond már a tervgazdaság bevezetésénél előrevetítette árnyékát…

A sztálinizmus jelensége körüli fogalmi zűrzavart egy további körülmény bonyolítja. Világosan meg kell különböztetni a bolsevik eszmetörténet alakulását a historiográfiában használatos sztálinizmus-koncepcióktól. Miközben a jelenségről számos igen értékes bírálat született marxista szerzők tollából, ezek a művek elsősorban nem a sztálinizmus történeti, mint inkább ideológiai-filozófiatörténeti meghatározására törekedtek, és elsődleges céljuk nem egy korszak történeti feldolgozása volt, hanem az államszocialista rendszerek baloldali kritikája.³ A sztálinizmus történetírását a források hozzáférhetetlensége is megnehezítette; a korszak szempontjából releváns dokumentumok nagy része csak az államszocialista rendszerek bukása után vált kutathatóvá. Miközben Kelet-Európában az államszocialista rendszerek nyílt nyomást gyakoroltak az akadémiára, hogy kerüljék a politikailag "kényes" témát, hasonló, ha nem is ennyire nyílt nyomás a nyugati világ kutatóira is ránehezedett – igaz, ott ez a 70-es évektől fokozatosan csökkent, és a 80-as évekre a mérvadó szovjetológia megszabadult az ideologikus befolyástól. Az államszocialista rendszerek bukása ismét a nyugati történetírást juttatta előnyös pozícióba: most nem az állami beavatkozás, hanem az anyagi ellehetetlenülés akadályozta meg a kelet-európai Sztálin-kutatás kibontakozását. Jellemző, hogy még a kitűnő, Ausztráliából származó szovjetológus, Sheila Fitzpatrick is felháborítónak nevezte azt a gyakorlatot, hogy amerikai közvetítéssel egész levéltári egységek kerültek át az egykori Szovjetunióból az Egyesült Államokba.⁴ Ez magyarázza a jelen tanulmány nyugat-európai, illetve amerikai fókuszát. Mivel az áttekintés csak a szűken vett történetírói irányzatokra korlátozódik, a kelet-európai szerzők értékes elméleti, elmélettörténeti munkáinak bemutatásától ezúttal kénytelen voltam eltekinteni.

Nagy vonalakban négy fő elméleti irány rajzolódik ki a sztálinizmus történetírásának palettáján: a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok és a sztálinizmus civilizációként való meghatározása (amihez egyébként több revizionista történész is eljutott). Noha a fenti sorrend – a tisztán ideológiai célzattal kifejlesztett totalitárius paradigma leszámításával – jelzi a sztálinizmus-koncepciók fő evolúciós vonalát, hiba volna a historiográfia lomtárába utalni a régi perspektívákat. Ugyanis itt nemcsak arról van szó, hogy a különböző meghatározások más-más elméleti iskolához köthetők, hanem arról is, hogy a sztálinizmus különböző aspektusaira fókuszálnak. Míg nagyjából az 1980-as évekig a makrostruktúrák vizsgálata határozta meg a kutatómunka fő irányvonalát, a 80-as évek közepétől, és még inkább az 1989-91-es fordulat után a mikrohistorikus megközelítés tűnik a legproduktívabb irányzatnak a sztálinizmus új szakirodalmában. A "mindennapok sztálinizmusának" kutatása azonban csak a társadalmi és hatalmi makrostruktúrák összefüggéseiben perspektivikus.

A modernizációs paradigma érdekessége, hogy noha a keleti és nyugati szovjetológia egészen más utakon haladt, szellemi öröksége mind a két iskolát befolyásolta. Ez valójában nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a paradigma szellemtörténeti előzményei sok szempontból a "hivatalos" sztálini iskolában keresendőek. Noha, ahogy fentebb is jeleztem, a tanulmány nem tekinti feladatának a bolsevik eszmetörténet bemutatását, egy igen rövid kitérőre szükség van, hogy rávilágítsunk a Sztálinnal megvalósuló államszocializmus szellemtörténeti gyökereire. Noha Sztálin a bolsevik vezetők körében nem számított különösebben teoretikus elmének, végül mégis ő és nem a nála sokkal eredetibben gondolkodó Trockij volt az, aki lefektette a marxizmus-leninizmusként ismertté vált alaptételeket, amelyeket később kodifikáltak. Az erőltetett iparosítás és a Nyugat utolérésének meghirdetése összekapcsolódott a bolsevik ideológia lényegi átértelmezésével. A sztálini fordulat megfogalmazta az eredeti bolsevik program egy specifikusan orosz változatát: a bolsevik párt történelmi küldetése az lett, hogy kivezesse Oroszországot az évszázados gazdasági elmaradottságból, és megőrizze a fejlődés specifikus jellegét, azáltal, hogy más utat választ, mint a kapitalista modernizáció. Nem véletlen, hogy Sztálin második forradalma idején előszeretettel használták az Amerikával való analógiát⁵ (mint ahogyan sok amerikai látogató is kifejezett csodálattal nyilatkozott az új Szovjetunióról⁶ ).

Az indusztrializáció sztálini programja olyan fejlődési pályára állította a Szovjetuniót, ahol a szocializmus nemcsak a kapitalizmus antivilágaként értelmeződött, hanem állandóan azzal a mércével mérte magát, amelyet az iparilag fejlett országok határoztak meg. Így lényegében a szocializmus vonatkoztatási kerete áthelyeződött a kapitalista világba, olyan versenyre kényszerítve a Szovjetuniót, amelynek elvesztése a kelet-európai államszocializmusok sorsát is megpecsételte. Ebből a perspektívából "prófétikusak" Sztálin szavai: "Mi utolértük és túlszárnyaltuk a fejlett kapitalista országokat olyan értelemben, hogy létrehoztuk az új politikai rendszert, a szovjet rendszert. Ez jó. Azonban ez kevés. Ahhoz, hogy elérjük országunkban a szocializmus végleges győzelmét, technikai-gazdasági tekintetben is utol kell érni és túl kell szárnyalni ezeket az országokat. Vagy elérjük ezt, vagy eltipornak bennünket."⁷

Az iparosítás sztálini programjának sikerét nemcsak a Szovjetunióban ünnepelték; Nyugaton egész történetírói iskola alakult, amely a modernizációs paradigma alapján értelmezte a megvalósult szocializmust. Az elmélet gyenge formájában azt jelentette, hogy háttérbe szorultak a két világrendszer közötti társadalmi-ideológiai különbségek; az ideológiában nem látott mást, mint a modernizációhoz szükséges rendkívüli erőfeszítések kikényszerítésének és legitimálásának eszközét. Radikális változatában pedig megjövendölte, hogy a modernizáció beteljesítésével minden lényegi különbség eltűnik az iparilag fejlett államok között; előbb vagy utóbb a szocialista országok is hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, mint a kapitalista államok.

Nem meglepő, hogy a hidegháborús korszakban miért volt népszerű az a paradigma, amely Kelet-Európa számára kilátásba helyezte a fejlett kapitalista világ utolérését, sőt meghaladását is, míg a Nyugat felé azt közvetítette, hogy a kommunista program nem rendszerkritikai ideológia, hanem valójában éppen a kapitalista világrendbe való teljes integrálódás eszköze. A kelet-európai államszocializmusok bukásával aztán a modernizációs tézis is átértelmeződött: a rendszer, úgymond, nem azért bukott meg, mert felzárkózott a fejlett nyugati államokhoz, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert nem sikerült felzárkóznia. Az ilyen magyarázat azonban nem más, mint a történelem utólagos racionalizálása; mint ahogy hasonlóan történelmietlenek azok a kísérletek, amelyek Sztálinnal és a sztálinizmussal azonosítják Oroszország hanyatlásának történetét.

A modernizációs paradigma kimerülésével egyrészt megint előtérbe került az a "leleplező" történetírás, amely a fekete-fehér harcában kívánja újraírni a szovjet történelmet, természetesen a bolsevikokra osztva ki a fő gonosz szerepét, másrészt azonban lehetőség nyílt a sztálinizmus ideológiai-kulturális tartalmának revideálására.⁸ A "szocializmus" – ha torzított formában is – de jelen volt Sztálin államszocializmusában, és itt nemcsak a volt kizsákmányoló osztályok megsemmisítésére, a munkás-paraszt származású fiatalok mobilitási esélyeinek megnövekedésére, az ember ember előtti egyenlőségének hangoztatására gondolok, hanem az olyan szocialista programok jól-rosszul való megvalósítására, mint például a jóléti állam kiépítése, amelyről Kotkin a következőket írja: "A 'jóléti állam' narratívájában a szovjet állam nem mint patologikus eset tűnik fel, amely eltér az európai normától (az ország elmaradottsága, az agrártársadalmi struktúra, az orosz autokrácia nagy hagyománya, a polgárháború, a marxista ideológia, Lenin egyoldalúsága vagy Sztálin gonoszsága miatt), hanem mint olyan standard, amelynek nyugtalanító sikere válaszra ösztönözte a többieket. Jobban, mint bármely más országban, a sztálinizmus egyesítette a "progresszív modernitás" uralkodó koncepciójának és tapasztalatának minden elemét: az egyik oldalon a koordinált, megtervezett gazdaságot, amely a kevésbé hatékony kistermelőket nagyobbakkal és ezáltal hatalmasabbakkal helyettesítette; a másik oldalon pedig egy olyan nemzeti egységkormányt, amely fölötte állt a parlamenti uralom látszólagos bénultságának, és egyértelműen elkötelezte magát az állampolgárok közös jólétének."⁹

A sztálinizmus civilizációként való meghatározása nemcsak módszertani fordulatot jelez – a kutatás kiterjesztését a mindennapi élet különböző aspektusaira -, hanem egy igen jelentős elméleti paradigmaváltást is. A Sztálinnal kiépült államszocializmus nem pusztán a kollektivizálást jelentette, új ipari létesítményeket vagy egy elnyomó hatalmi rendszert, hanem kialakított egy új értékrendszert, egy új társadalmi identitást és egy új életformát is. A paradigmaváltás magába foglalja azt a törekvést, hogy a maga teljességében ragadja meg a mindennapi élet és a hatalmi struktúra, az én és a világ, a valóság és az ideológia közötti komplex összefüggéseket. Ez a megközelítés, amely mindig is jelen volt a szovjet irodalomban és filmművészetben – és néhány "partizán" kelet-európai kutató felfogásában -, a történetírásban csak a szovjet levéltárak megnyílása után vált igazán népszerűvé, amikor egyre több dokumentum és visszaemlékezés tükrében lehetett vizsgálni a sztálinizmus mindennapjait. Miközben vitathatatlan, hogy a "szocialista tartalom" a létező szocializmusban csak igen korlátozott keretek között érvényesülhetett, figyelmen kívül hagyásával a kelet-európai államszocializmusok meghatározása is inadekvát. Helyesen írja Kotkin: "A bolsevik monopólium megteremtése nem magyarázható adekvátan, ha figyelmen kívül hagyjuk a kulturális dimenziót. Maga a bolsevizmus, az evolúcióját is beleértve, soha nem pusztán egy intézményrendszert, egy vezetői csoportot vagy egy ideológiát jelentett, hanem mindig is magába foglalt egy erőteljes szimbólumrendszert, új attitűdöket, nyelvet és beszédstílust, új viselkedési mintákat a privát- és a közéletben, még az öltözködésben is új divatot – egyszóval egy olyan megélt tapasztalatot, amelyen keresztül lehetséges volt elképzelni és életre hívni a szocializmusnak nevezett új civilizációt."¹⁰

A fentiekben nagy vonalakban felvázoltam a sztálinizmus-koncepciók fő fejlődési irányát. Az alábbiakban ezek részletes bemutatására és sztálinizmus-képének megrajzolására teszek kísérletet. Az elméleti fejtegetést a történetírók releváns munkáiból vett példák támasztják alá. Bár kísérlet történt arra, hogy a legfontosabb szerzők bekerüljenek a válogatásba, a tanulmány nem annyira a részletes historiográfiai áttekintést, mint inkább a nagyobb elméleti irányzatok bemutatását tekinti feladatának a sztálinizmus historiográfiájában. A legtöbb példa ezeknek az irányzatoknak az illusztrálását szolgálja. A tanulmány "nyugati" fókuszát az eszme- és filozófiatörténeti munkák kirekesztése magyarázza, amely műfajokban elsősorban a kelet-európai szerzők jeleskedtek.

Szót kell ejteni még egy speciális műfajról, amelyet egészen más okok miatt hagytam figyelmen kívül. Sztálin, a diktátor személyisége nagyon korán megragadta mind a kor embere, mind pedig a történészek fantáziáját. Az egyik oldalon felsorakozott a "hivatalos" Sztálin-irodalom (a szerzők között találjuk például az író Barbusse-t, aki úgy jellemezte Sztálint, mint udvarias, szerény, jó humorérzékkel megáldott embert, akinek egyetlen ambíciója, hogy népét boldoggá tegye),¹¹ míg a másik oldalon megjelentek olyan polemikus művek, mint Trockij híres Sztálin-könyve, amelynek befejezését alkotója meggyilkolása akadályozta meg.¹² Míg a kortársak esetében nem meglepő, hogy a politikai szempont alárendelődött a szakmainak, annál inkább hátrány ez sok, történészek által írt életrajzi munkában. Olyan szerzőknél, mint például Ulam vagy Conquest, a sztálinizmus komplex jelensége Sztálin személyiségével azonosul; Sztálin az "ősgonosz", akinek ördögi akarata mozgatja az ártatlan emberek millióinak halálát okozó terror gépezetét.¹³ Ez a fajta megszemélyesítő-mítoszgyártó történelem, bár jól mutat a hollywoodi filmvásznakon, elméletileg a sztálinizmus egyetlen komolyabb kérdését sem magyarázza.¹⁴ Szélesebb ideológiai kontextusa a hidegháborús időszak kommunista boszorkányüldözése, amely nyilvánvaló például Ulam munkájában: "Míg Sztálin személyiségében találhatunk olyan vonásokat, amelyek megmagyarázzák, hogy miért irtotta ki közeli hozzátartozóit és barátait, azt a személyiség már nem magyarázza, hogy azok az emberek, akiknek a testvéreit a diktátor megölette, a feleségüket száműzte, miért szolgálták olyan hűségesen Sztálint, és miért nem lázadtak ellene. Lenin gyakran idézte Goethe sorait: "fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld." A kommunisták számára a lét volt a teória, és ezért válhatott egy grúz suszter fia a modern történelem legkegyetlenebb diktátorává."¹⁵

Míg a nyugati revizionista történetíró iskola diszkreditálta ezt a műfajt, az államszocializmus bukása Kelet-Európában ismét piacképessé tette a "leleplező" Sztálin-irodalmat, amelynek szélesebb ideológiai kontextusa sem áll messze hidegháborús elődeitől. Durva hiba lenne azonban Sztálin bűneinek vagy magánéletének leleplezésére redukálni a sztálinizmus rendkívül komplex jelenségét. Miközben egyetlen épeszű történész sem vitatja Sztálin személyes felelősségét és a represszióban játszott szerepét, historiográfiai zsákutca lenne visszatérni egy olyan elméleti kerethez, amelyet a mérvadó szovjetológia már az 1970-es években meghaladott. Csak remélni lehet, hogy ezt előbb vagy utóbb Kelet-Európában is felismerik.

 

 

1. A modernizációs paradigma

 

E helyütt nem teszek kísérletet a bolsevik ideológiai fordulat tartalmának elemzésére, amely Sztálin nevéhez kapcsolódik; az áttekintés csak a sztálinizmus történeti feldolgozásainak vizsgálatára vonatkozik.¹⁶ A sort Isaac Deutscher terjedelmes Sztálin-monográfiája nyitja meg, amely ma is alapműnek tekinthető a sztálinizmus szakirodalmában. Miközben Deutscher nagy figyelmet szentel a bolsevik párton belüli belső hatalmi harcoknak, és igen szemléletesen leplezi le Sztálinnak az ellenzék megosztására irányuló taktikáját, Sztálin második forradalmát nem azonosítja a diktátor hatalomért vívott harcával (ami nem kis teljesítmény az egykori trockistától). Deutschernél már megjelenik a sztálinizmus modernizációként való felfogásának alapgondolata: "Mindezek után mennyire más képet mutat a sztálinista Oroszország. Az a birodalom, amelynek Sztálin az élére állt, a művelt emberek és felvilágosodott munkások kis csoportjait leszámítva, nyugodtan nevezhető a vademberek országának. S ezzel nem az orosz nemzeti jellemet akarjuk minősíteni – Oroszország "elmaradott, ázsiai" állapota a nemzet tragédiája, nem pedig hibája volt. Sztálin arra vállalkozott – egy híres mondást idézve -, hogy barbár eszközökkel űzze ki a barbárságot Oroszországból. S éppen az alkalmazott módszerek jellege miatt szivárgott aztán vissza annak a barbárságnak a nagy része, amelyet már száműzött az orosz életből. Ennek ellenére a nemzet a legtöbb területen hatalmas fejlődést ért el. A termelés anyagi bázisa, amely 1930-ban még egy közepes nagyságú európai államét sem érte el, olyan gyorsan és nagymértékben kiszélesedett, hogy Oroszország ma Európa első és a világ második ipari hatalma."¹⁷

Fontos azonban hozzátenni, hogy Deutschernél hangsúlyosak a sztálini rendszer szocialista vonásai; ennyiben tehát közelebb áll a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, mint a későbbi tisztán modernizációs megközelítésekhez: "S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a sztálinizmus mélyén megbúvó eszmény – amelyet Sztálin durván eltorzított formában fejezett ki – nem az ember ember fölötti vagy nemzet nemzet fölötti, vagy mondjuk faj faj fölötti uralma volt, hanem alapvető egyenlőségük. S eszerint még a proletárdiktatúra sem más, mint az osztály nélküli társadalomba való átmenet formája, az ösztönző erő pedig mindvégig a szabad és egyenlő polgárok közössége maradt, nem pedig a diktatúra. A sztálinizmus kulturális hatásában számos pozitív és értékes elem is található, s ezek hosszú távon bizonyára fellázadnak a rendszer kegyetlen vonásai ellen."¹⁸

A modernizációs paradigma tiszta típusával találkozunk Alexander Gerschenkron nagy hatású műveiben, amelyekben a közgazdász arra vállalkozott, hogy kidolgozza az ipari fejlődés tipológiáját.¹⁹ Gerschenkron szerint az elmaradott országokban "specifikus" fejlődési útra van szükség, hogy felzárkózzanak az iparilag fejlett államokhoz. Ilyen specifikus tényező volt Németországban a banktőke nagy befolyása, amely megteremtette a kartellizáció feltételeit, vagy az állam mint a modernizáció fő kezdeményezője és ösztönzője Oroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában. Gerschenkron szerint az "elmaradottság foka" határozza meg a kérdéses országban alkalmazható stratégiát; míg a kevésbé "lemaradt" német állam esetében elegendő volt, hogy a bankok ösztönözzék a modernizációt, Oroszországban ehhez mind az anyagi, mind pedig a bizalmi tőke hiányzott. Ilyen esetekben, mondja Gerschenkron, csak egy erős állam képes kikényszeríteni a lakosságból a modernizációhoz szükséges óriási anyagi és emberi áldozatot. Gerschenkron olvasatában a szocializmus semmi más, mint a megkésett iparosítás terheinek elviselését megkönnyítő ideológia: "Ledönteni egy elmaradott országban a stagnáció korlátait, felébreszteni az emberek képzelőerejét, és energiáikat a fejlődés szolgálatába állítani, ehhez erősebb orvosság kell, mint az erőforrások kedvezőbb elosztásának ígérete vagy mint az alacsonyabb kenyérár. Ilyen körülmények közt mind az üzletember, mind az elszánt és újításra kész vállalkozó a magas profitkilátásoknál sokkal erősebb stimulust igényel. Ami a rutin és az előítélet hegyeinek megmozgatásához szükséges, az a hit – a hit abban, hogy az aranykor – Saint-Simon szavaival – nem a múlté, hanem még az emberiség előtt áll."²⁰

Gerschenkronnak a gazdasági elmaradottságra vonatkozó téziseiben megjelenik a modernizációs paradigma valamennyi lényeges eleme. Ebből a perspektívából a sztálinizmus nem egyéb, mint az 1890-es években elkezdett és az első világháborúval félbeszakadt orosz iparosítás befejezése, amelynek segítségével Oroszország leküzdötte évszázados gazdasági elmaradottságát és felemelkedett az iparilag fejlett nemzetek soraiba; a rendszer szocialista tartalma pedig a modernizáció ideológiai mankójává sekélyesedik. A végső alapvetésben tehát minden lényegi különbség eltűnik a két világrendszer között; a szocializmus nem úgy jelenik meg, mint a kapitalizmus lehetséges alternatívája, hanem mint a gazdasági elmaradottság leküzdésének "specifikus" eszköze. Ebben a megközelítésben a kapitalizmus mintegy kooptálja az alternatív világrendet, hiszen az mindig is az előbbi vonatkoztatási keretén belül áll; a szocializmus nem egy új világot hoz létre, hanem egy fejlett ipari civilizációt. Ezzel a gondolattal egyébként a Kerr, Aron és mások által kidolgozott konvergencia-elméletben is találkozunk, amelyik az ipari társadalmak közös fejlődési logikájából kiindulva azzal érvelt, hogy a szocialista államok előbb-utóbb létrehoznak egy kapitalistához hasonló társadalmi struktúrát. Miközben a hidegháborús korszak nyugati történetírásában érthető ennek a megközelítésnek a vonzereje, a "szocialista tartalom" figyelmen kívül hagyása éppen attól a "specifikus" jellegtől fosztotta meg a sztálini rendszert, amelyet megragadni igyekezett. Miközben a modernizációs iskola történeti perspektívába állította a sztálinizmust, képtelennek bizonyult arra, hogy felismerje benne a forradalmi, új elemeket. Ez jelentette ennek az iskolának a legfontosabb elméleti és módszertani korlátját.

Fontos azonban megjegyezni, hogy miközben a modernizációs felfogás végigkíséri a Sztálin-kutatók első generációjának munkáját, olyan kiemelkedő írók esetében, mint Deutscher vagy Carr, soha nem vész el teljesen a szocialista tartalom. Az egykori szovjet nagykövet, Edward Hallett Carr legfontosabb munkája a tízkötetes Szovjet-Oroszország története, amelyből három kötetet szentelt a tervgazdaság bevezetésének. Noha Carr is elsősorban Oroszország modernizálóját látta Sztálinban, világosan felismerte, hogy a tervgazdaság nem pusztán a gazdasági elmaradottság leküzdésének specifikusan orosz eszköze, hanem a gazdaságszervezés olyan új formája, amely Carr szerint egyetemes jelentőségű. Itt érdemes megjegyezni, hogy Carr a tervgazdaságban megoldást látott a kapitalista világ ciklikus kríziseire (amiket, ne feledjük, az időben a gazdasági világválsághoz közelebb álló generáció valószínűleg másként értelmezett, mint az azt már történelemként megélő, ilyen élményektől egyelőre megkímélt utódaik). Ha Carr gazdasági értelemben nem is bizonyult prófétának, világosan felismerte a rendszer szocialista tartalmának jelentőségét: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben. Tudatában volt annak, mit tett érte a forradalom, és ez ellensúlyozta azt a szabadságot, amelyben soha nem volt része, és amelyről nem is álmodott. A rendszer kegyetlensége valóságos volt; de valóságosak voltak az eredményei is."²¹ Ennek a különbségnek a felismerésével Carr – Deutscherhez hasonlóan – mindenképpen meghaladta a modernizációs paradigmát.

Érdekes, hogy éppen a következő nemzedék munkája közelítette meg a modernizációs paradigma "tiszta" típusát. Ennek egy jellemző példája Rosenberg és Marylin Oroszország és Kína átalakítása: Forradalmi harc a 20. században című könyve, amelyben a szerzők azon az alapon hozzák közös nevezőre az orosz és a kínai példát, hogy mindkét országban analóg módon ment végbe a 20. századi megkésett modernizáció, amelyet a kommunista párt hajtott végre a maga erőszakos és véres eszközeivel.²² A Rosenberg és Marylin által felsorolt fő strukturális jegyek a gazdaság központi irányítás alá helyezése, az erőszakos kollektivizálás, az urbanizáció, a szuperindusztrializáció, és a párt hatalmi monopóliumának megerősítése a belső ellenzék fizikai megsemmisítésével. A szocialista program tehát lényegében nem más, mint az elmaradt agrárországok modernizálásának eszköze olyan körülmények között, amikor más eszközökkel nem vagy csak sokkal lassabban lehetne kikényszeríteni a modernizációt. Nem meglepő, hogy ebből a meghatározásból teljesen eltűnik a rendszer szocialista tartalma, programja pedig modernizációs ideológiává alakul.

A modernizációs paradigma népszerűségét (mind a nyugati, mind a keleti történetírásban) az 1960-as és 70-es években kiteljesedő dekolonializációs mozgalmak, és a Harmadik Világért vívott versengés is megnövelte. Egész iskola alakult, amely úgy értelmezte a szocializmus exportját a gyarmatokra, mint a Harmadik Világ modernizálásának a kapitalista modernizációnál véresebb, de hatékonyabb eszközét. Egyes szerzők, mint például Lowenthal, egyenesen úgy érveltek, hogy a szocialista ideológia egy bizonyos határon túl gátjává válik a fejlődésnek, és mint ilyentől, meg is kell szabadulni tőle.²³ A kommunista pártra – írja Lowenthal – nemcsak az a feladat nehezedett, hogy politikai eszközökkel gyorsítsa meg az iparosítást, hanem az is, hogy mesterségesen fenntartson egy utópisztikus társadalomképet. Ezt azon az áron tudta biztosítani, hogy felszámolta az ellenzéki intézményeket és társadalmi erőket, és állandó "forradalmi" beavatkozást igényelt a diktatórikus állam részéről, hogy megakadályozza az új uralkodó osztály kialakulását. Egy ideig – mondja Lowenthal – folyik a harc az utópikus célokért küzdő csoportok és a modernizálók között, de a harc az utóbbiak elkerülhetetlen győzelmével végződik: "Amint a kommunista pártban felismerik, hogy a permamens forradalom lehetőségei kimerültek, a párt megszűnik mozgalmi rezsim lenni, és konzervatív bürokráciává alakul. Ez a funkció- és értékváltás a párt intézményes struktúráját is megváltoztatja."²⁴

Ahogyan ez Lowenthalnál is látható, a modernizációs paradigma nem veszi figyelembe a szocialista és kapitalista "fejlődési diktatúráknak" a kapitalista világrendszerhez való eltérő viszonyát, mint ahogyan arra sem tesz kísérletet, hogy globális kontextusban értelmezze ezeket a különbségeket. Az elmaradottság (vagy egy későbbi terminussal "alulfejlettség") problémája ezért nem relációként konstituálódik, hanem kiindulási pontként jelenik meg egy univerzálisnak tételezett fejlődési folyamatban. A "fejlődés diktatúrái" – kommunisták és nem kommunisták egyaránt – így maguk is beilleszkednek a globális kapitalista fejlődés "vastörvényű" láncolatába. Ebben az összefüggésben az (eredetileg) rendszerkritikai ideológia rendszerimmanens elemmé alakul, amely pusztán csak arra szolgál, hogy egyetlen cél érdekében mobilizálja a társadalom minden erőforrását.

Elméleti korlátai ellenére a modernizációs iskola különösen a gazdaságtörténészek munkájában hozott bizonyos eredményeket. Mindenképpen előrelépésnek tekinthetjük azt a felismerést, hogy a sztálinizmus nem pusztán a jó és rossz erők küzdelmét jelentette az orosz nép meghódításáért, és nem vezethető vissza a rendszer minden gonoszsága Sztálin személyiségére. Sztálin éppúgy a körülmények hatása alatt cselekedett, mint a világ bármely más politikusa, sőt, azt lehet mondani, hogy a specifikus orosz körülmények (és itt döntő szerepet játszott Oroszország elmaradottsága) egyébként is meglehetősen beszűkítették a bolsevik vezetők mozgásterét. Ebből a szempontból helyesen írja Alec Nove: "A kollektivizálást nem lehetett önkéntes alapon végrehajtani. Az erőltetett iparosítás – különösen a nehézipar fejlesztése – az ötéves terv ellenkező értelmű ígéretei ellenére is az életszínvonal csökkenését jelentette. Elkerülhetetlen volt az erőszakszervezetek hatalmának és a rezsim népszerűtlenségének növekedése. A tömegek akarata ellentétbe került a párt célkitűzéseivel. Hozzá kell tennünk, hogy hasonló konfliktus áll fenn minden olyan országban, ahol az államnak kell finanszíroznia az iparosítást. Ilyenkor az állam az áldozatokat felülről kényszeríti a tömegekre, hiszen azok önként nem akarják és nem tudják finanszírozni azokat a beruházásokat, amelyek megtérülését nem is remélhetik."²⁵

A sztálinizmus racionalizálására tett közgazdasági kísérletek többsége azonban csak egy bizonyos határig érzi racionalizálhatónak a terrort. Nove például "szélsőségesen szélsőséges" sztálinizmusról beszél, hozzátéve, hogy semmilyen gazdasági szükségszerűség nem magyarázhatja a milliókat érintő, illetve elpusztító terrort. Nove meghatározásában világos, hogy bár sok tekintetben szakít a modernizációs paradigmával, egy lényeges ponton nem tudja meghaladni: a sztálinizmus nála is elsősorban mint gazdasági rendszer konstituálódik. Ezért történhet meg, hogy Nove a sztálini fordulatban nem lát mást, mint egy állami eszközökkel végrehajtott modernizációt (amellyel egyébként visszatér a gerschenkroni definícióhoz). Sztálin felülről végrehajtott forradalma azonban az élet sok más területét is forradalmasította, mint ahogyan a szocialista ideológia sem pusztán azt a "fizetőeszközt" helyettesítette, amellyel jobb híján az állam kifizette az állampolgárokat. Ezeknek a területeknek a kiiktatásával a sztálinizmus jelensége éppolyan értelmezhetetlen marad, mint a Nove által "szélsőségesen szélsőségesnek" nevezett rendszerimmanens elemek.

2. A totalitárius modell

 

A paradigma értelmezését megnehezíti, hogy tulajdonképpen nem egy, hanem két modellről beszélhetünk, ezeket azonban általában egyszerre használták. Noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a sztálini iskola hatása alá került volna, az evolúciós modell sok rokon vonást mutatott a hivatalos szovjet meghatározással – egészen a glasznoszty időszakáig. Az evolúciós modell abból indult ki, hogy a bolsevik ideológiában – sőt már Marxnál is – megjelenik a totalitárius csíra, amely a fejlődés későbbi szakaszában létrehozza a sztálinizmust. Ugyanez a fejlődési modell – igaz, ellenkező előjellel – a Sztálin által jóváhagyott bolsevik párttörténetben is megjelenik. Az operációs modell nem foglalkozott a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus közötti kontinuitás kérdésével, hanem a mindenkori szovjet társadalom működésének leírására szolgált.

Mai szemmel éppolyan porosnak tekinthetjük a totalitárius modellt, mint a bolsevik párttörténetet. Miközben ez volt az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetológiájának domináns paradigmája, Abbott Gleason Totalitarianizmus: a hidegháború belső története című kitűnő könyvében részletesen elemzi Amerika hidegháborús politikája és a tudománypolitika összefüggéseit, és bemutatja a paradigma ideologikus kontextusát.²⁶ Nyilvánvaló, hogy a totalitárius modell olyan propagandaeszköz (is) volt, mint egy másik kontextusban a bolsevik párt története, és ez óhatatlanul rányomta a bélyegét a paradigma tudományos értékére. A politika, úgy tetszik, nem csak Kelet-Európában akadályozta az akadémiai alkotómunkát. E helyütt nem célunk számba venni a totalitárius irodalmat; az elemzés csak a paradigma legfontosabb jellemzőire és a legjelentősebb kritikai észrevételekre korlátozódik.

A legnagyobb hatású, és szellemi teljesítményét tekintve legkiemelkedőbb munka Hannah Arendt 1951-ben megjelent klasszikusa, A totalitarianizmus gyökerei, amelyben Arendt megkísérli történeti perspektívába helyezni a totalitárius rendszerek kialakulását.²⁷ A könyv azért is figyelemre méltó, mert elsődleges kontextusa nem a hidegháború, mint a legtöbb korabeli munkáé. A 20. század elejének tömeg-elméleteire támaszkodva Arendt úgy látja, hogy a század elején felbomlottak a hagyományos társadalmi viszonyrendszerek, és létrejött az osztály nélküli társadalom, amelyben az egyén védtelennek érzi magát az őt körülvevő világ komplexitásában. A fasiszta és a kommunista párt a maga totális ideológiájával azt a hitet kelti az egyénben, hogy választ talált problémáira; ezért az elszigetelt egyén készséggel azonosul a párt ideológiájával, amely azt ígéri, hogy rendet teremt a káoszban. A fasiszta és kommunista párt Arendt szerint nem osztályokat, hanem atomizált egyedekből álló tömegeket szervez, akiket különösen sebezhetővé tesz gyökértelenségük tudata. A fasiszta és a kommunista pártok azonban hatalomra kerülve nem új társadalmi viszonyrendszereket hoznak létre, hanem behatolnak a civil szféra minden területére és a még fennmaradó plurális intézmény- és viszonyrendszereket is megsemmisítik. Mivel tökéletesen ellenőrizni csak a minden egyéni vonásukat elvesztett egyéneket lehet, a totalitárius mozgalmak eredendően elszánt ellenségei az individualizmusnak, amelyet minden eszközzel megkísérelnek elpusztítani. Ezek a mozgalmak így tehát nemcsak a társadalmi szerveződés régebbi formáira, hanem az egyén szabadságára is egyformán veszélyesek. Az egyéniség elpusztítása, az ember dehumanizálása jelenti Arendt számára a gonosz modern formájának megnyilvánulását, amely gonoszság egyként testesül meg a fasiszta és kommunista pártokban.

A totalitárius rendszerek legfőbb jellemzőjét Arendt után Friedrich a következő öt pontban foglalta össze: 1) az élet minden területét lefedő hivatalos ideológia, amelyet minden lakosnak kötelező érvényűként kell elfogadnia; 2) az egyetlen engedélyezett tömegpárt (a teljes lakosság legfeljebb 10%-a), melynek tagjai fanatikus hűséggel ragaszkodnak a párthoz, és alárendelik magukat a centralizált, hierarchikus struktúrának, melynek élén a mindenható vezér áll; 3) a fegyveres erők feletti monopólium és technikai ellenőrzés; 4) a tömegkommunikáció eszközei feletti monopólium; 5) a hatékony terrorrendszer, amely véletlenszerűen választja ki az aktuális "ellenségeket" és szisztematikusan él a pszichikai megfélemlítés eszközeivel.²⁸ Brzezinski hozzáteszi, hogy a totalitarianizmus legnagyobb veszélye az ember erkölcsi lényegére irányuló fenyegetés, és a terror intézményesítése, amely kifejezi a rendszer lényegét.²⁹

Míg a modernizációs paradigma elsősorban gazdasági kérdések összefüggéseiben igyekezett megragadni a sztálinizmus problémáját, a totalitárius modell egy jóval sematikusabb megközelítést választott, és egyszerű uralmi kérdéssé redukálta a definíciót. Az új elem mindössze annyi, hogy a jó és gonosz erők harca nem a mesében, hanem a modern társadalomban konstituálódik, ahol az előbbi (vagyis a totalitárius rendszerek ellensége) egyetemes emberi értékek hordozója. Függetlenül attól, milyen perspektívákat ígér ez az elméleti keret, a modell uralom-definíciója mindenképpen problematikus. Ahogyan Jerry Hough is rámutat, a modell csaknem kizárólag a politika "output" oldalára koncentrál – "azokra a döntésekre, amelyeket a szovjet vezetők (vagy csak vezető) hozott és a hatalom fenntartásának eszközeire."³⁰ Létezett azonban egy "input" oldal is, amely magába foglalta a szovjet társadalom azon feltételeit, amelyeket a vezetők tekintetbe vettek a döntéshozatalnál, illetve a visszacsatolás lehetőségét. A totális uralom az Arendtnél vagy Brzezinskinél leírt formájában legfeljebb csak a regényekben vagy az NKVD-vezetők álmaiban fordult elő. Azt lehetne mondani, hogy a totalitárius paradigma éppen ellenkező irányba indult el, mint a sztálinizmus civilizációként való meghatározása: míg az utóbbi arra törekedett, hogy a sztálinizmus alatti élet totalitását ragadja meg, az előbbi egy elképzelhetetlenül leszűkített (és még úgy is vitatható) definíciót próbált meg kiterjeszteni a szovjet társadalom és a szovjet élet egészére.

További problémát jelentett, hogy a totalitárius modell abszolút figyelmen kívül hagyta a szovjet társadalom realitásait. Ezek közé tartozott például az elmaradott infrastruktúra, ami lehetetlenné tette annak a totális ellenőrzésnek a megvalósítását, amely a totalitárius paradigma értelmében jellemezte ezeket a társadalmakat. Szintúgy nem került sor a sztálini politika ingadozásainak vizsgálatára, ezért úgy tűnt, mintha Sztálinnak vagy egyáltalán nem lenne szüksége arra, hogy figyelembe vegye ellenfeleinek reagálását, vagy éppen ellenkezőleg, nemcsak figyelembe veszi, hanem döntéseibe is belekalkulálja a várható reakciókat. Így a szovjet politika nem egyéb, mint egyetlen nagy terv kibontakozása, amelynek Sztálin minden részletét előre ismeri. Hogy ez mennyire nem volt így, azt ma már rengeteg dokumentum és tanulmány bizonyítja; de ezek nélkül is könnyen átlátható, hogy a fenti érvelésből éppen Sztálin mindenhatósága és tévedhetetlensége következett, ami valószínűleg nem állt messze attól a Sztálin-imázstól, amivel a diktátor is egyetérthetett.

Elméleti hiányosságai ellenére a totalitárius paradigma számos olyan tézist hagyott az utókorra, melyek cáfolata több nemzedék szovjetológusainak is elegendő munkát adott. A "revizionistának" nevezett történetírói iskola (amely a totalitárius modell revideálására tett törekvéséről kapta a nevét) valójában rendkívül heterogén irányzatokat takar. Az alábbiakban csak felsorolásszerűen kívánom jelezni a totalitárius iskola legfontosabb, revízióra szoruló állításait, a teljesség igénye nélkül:

 

• a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történetileg és logikailag egy fejlődési láncot alkot (ezen alapul az evolúciós modell);
• a bolsevik párt monolitikus, zárt rendszerré alakítja át a hatalmat (a politika "input" oldalának kiiktatásával);
• az állam behatol a társadalomba és felszámolja a társadalmi élet minden létező formáját;
• a terror és a tömeges represszió megtervezett, és végig a párt (és Sztálin) irányítása alatt áll;
• a lakosság vagy akaratától megfosztott báb vagy maga is fanatizált hívő, aki képtelen bármilyen ellenvélemény kifejezésére, és csak passzív szemlélője az eseményeknek;
• a kommunista párt a szovjet rendszer egyedüli aktora.

 

Érdemes megjegyezni, hogy a revizionista történészek minden erőfeszítése ellenére is sokáig élt a nyugati köztudatban a totalitárius iskola által kialakított Kelet-Európa-kép (különösen az akaratától megfosztott ember mítosza). Miközben itt nyilvánvalóan megfigyelhető egyfajta civilizációs rasszizmus, sajnálatos, hogy az 1989-91-es rendszerváltások éppen ezt a totalitárius paradigmát "importálták" a nyugati szovjetológiából.

3. A "revizionisták"

 

Ahogyan fentebb már jeleztem, a "revizionista" iskola sokkal inkább volt rendkívül sokféle irányzat lazán összekapcsolódó halmazának a gyűjtőneve, mint egy egységes paradigma. Az idetartozó történészek – amellett, hogy valamennyien kritizálták a totalitárius modell Sztálin-képét – korántsem voltak ilyen egységesek a sztálinizmus jelenségének új meghatározásában. Az irányzatok közötti különbségeket növelte, hogy az elméleti keret módszertani meghatározottságot is jelentett. Míg a revizionisták első nemzedéke – noha letért a totalitárius útról – arra törekedett, hogy felállítson egy hasonlóan elméleti modellt, amelyből levezethető a szovjet történelem, és lényegében továbbra is csak a makrostruktúrák vizsgálatára koncentrált, a következő nemzedéknél előtérbe kerültek az olyan alternatív módszertani irányzatok, mint a társadalomtörténet, a történeti antropológia, a feminizmus, a kulturális antropológia, a microhistory, vagy az oral history. Az alábbiakban a jelentősebb revizionista irányzatok bemutatása és kritikai értékelése következik.

A revizionisták első nemzedéke a totalitárius iskola azon állítását vette kritika alá, hogy a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történeti és logikai folytonosságot jelent. Megközelítésük sok rokon vonást mutat Trockij thermidor-elméletével; a sztálinizmus nem a bolsevik forradalom beteljesülését, hanem éppen ellenkezőleg, a végét jelenti, a forradalmi hagyományokkal való szembefordulást, egyfajta konzervatív-bürokratikus fordulatot. Ennek az értelmezésnek a Trockij utáni legeredetibb kifejtésével Moshe Lewinnél találkozunk. Lewin szerint a cári Oroszország két, egymástól igen eltérő társadalmi formációt foglalt magába: az egyik oldalon megjelent egy dinamikusan növekvő kapitalista szektor, míg a másik oldalon megmaradt a prekapitalista, feudális jellegű intézményrendszer. A bolsevik forradalom az egyenlet mindkét oldalát felszámolta, vagyis lényegében radikálisan "leegyszerűsítette" a társadalmat. Ennek a homogenizált, rurális és félig írástudatlan népességnek a kontextusában győzedelmeskedtek a bürokratikus elemek a forradalmi hagyományok felett. A sztálini fordulat tartalmában tehát nem szocialista, hanem etatista jellegű volt, és meghatározott értelemben visszatérést jelentett a cári Oroszország hagyományaihoz: "A forradalom utáni helyzet valójában nem csökkentette, hanem növelte az állami beavatkozás és az autokratikus hatalomgyakorlás esélyeit. Az egész társadalmi mátrix táplálta ezt az autokráciát. A kormánygépezet, noha nem kímélte meg az egész országra kiterjedő társadalmi-gazdasági hanyatlás, még mindig képes volt arra, amire a társadalom nagy része nem: hogy felhasználja a huszadik század eszközeit az uralom biztosítására, és saját céljainak megfogalmazására modern, nemritkán tudományos köntösben. Mindez szinte spontán és természetes módon segítette elő az autokratikus viszonyok kialakulását. Ezt tapasztaljuk az október utáni kormányzat minden területén, a pártot is beleértve: az irányítás és adminisztratív uralom természetes letéteményese a bürokrata réteg, függetlenül annak társadalmi eredetétől. Ha valami, ez a trend folytatódott, és érte el tetőpontját a ‘magas sztálinizmusban'. Paradox módon, noha a szocialista ideológia sokakat szembefordított a sztálinizmussal, mások ugyanabban az ideológiában találtak igazolást a kemény kéz politikájára és a parancsuralmi módszerekre, melyekkel azok hivatottak élni, akik a legjobban tudják, mi a jó a népi tömegeknek, és akik nem hagyják, hogy megzavarják a fejüket a történelmi fejlődés bonyolult koncepciói."³¹

Lewinnél világosan kirajzolódik a sztálinizmus ellenforradalomként való meghatározása, amellyel lényegében megismétli Trockijnak azt a tézisét, hogy Sztálin szembefordult az októberi forradalom örökségével, és megfosztotta a bolsevik ideológiát annak szocialista tartalmától. Miközben Lewin az október előtti leninizmust is megkülönbözteti Lenin október utáni politikájától, amikor az orosz elmaradottság kontextusában olyan kompromisszumokra kényszerült, amelyek alapvetően idegenek voltak a marxizmustól, az igazi éles cezúrát, vagyis a marxizmussal való teljes szakítást a sztálini fordulatban látja: "Az eredeti leninizmushoz képest Sztálin nemcsak stratégiát váltott, hanem egészen más célok felé orientálta a rendszert. Eltűnt az a program, hogy felépítenek egy új társadalmat, amelyben megszűnik az állam és osztály, és a társadalmi fejlődés során megvalósul a ‘szocializmus', ahogyan Marx, Engels, Lenin és sok nyugati szocialista értelmezte ezt a fogalmat. Ehelyett mindent ‘államosítottak', vagyis a gyakorlatban létrehoztak egy hatalmas, diktatórikus államot, hogy fenntartsa az új osztályrendszert és privilégiumokat, amelyeket az erőltetett iparosítás kialakított. Ezért lehetséges törésről beszélni nemcsak a forradalom előtti és utáni leninizmus, hanem a sztálinizmus vonatkozásában is. A forradalom utáni leninizmus ugyan autokratikus politikai rendszerben, diktatúrában gondolkodott, de széles és heterogén társadalmi bázis alapján, és antiszocialistának bélyegezte és elutasította a szuperállamosítás sztálini programját. Ezt a lenini vonalat képviselte később Buharin."³²

Lewin értelmezési keretének problémája, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít a folytonosság elemeinek a cárizmus és a sztálinizmus között, miközben figyelmen kívül hagy olyan fontos különbségeket, mint például a társadalmi struktúra teljes átalakulása a sztálini forradalom alatt. A volt uralkodó osztályok megsemmisítése, a kollektivizálás, a kuláktalanítás, a "burzsoá értelmiség" elleni kampány vagy a sztálini káderpolitika azonban – ha torzított formában is – de kifejezett egy olyan ideológiát, amelynek deklarált célja volt a társadalmi egyenlőség és a régi osztályok eltörlése. A sztálini forradalom "betetőzte" az októberi forradalommal elindult óriási társadalmi átalakulást, amely – ahogy a fenti, címszavas felsorolás is mutatja – lényegesen több mindent foglalt magába, mint egy agrártársadalom urbanizálását. A társadalmi struktúrának ez a radikális átalakulása azonban teljesen kimarad Lewin munkáiból.

Érdemes felidézni Carr szavait: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben." A sztálinizmusnak a konzervatív fordulattal, az "archaikus" társadalmi viszonyok helyreállításával való azonosítása kizárja azoknak a forradalmi elemeknek a felfedezését, amelyek igenis "mássá" tették a kor emberét, mint a cári Oroszország alattvalóit. Lewin mint meggyőződéses szocialista, elutasította, hogy "szocialistának" nevezze a sztálini rendszert; ez az előítélet azonban megakadályozta abban, hogy ne csak a sztálinizmus etatista vonásait vegye észre, hanem a létező szocialistákat is. A sztálinizmus mint ellenforradalom azonban az ideológiai-kulturális dimenzió kirekesztésével éppen olyan redukciónak bizonyult, mint a csak gazdasági jellegű vizsgálódás. Azt is mondhatjuk, hogy miközben a totalitárius paradigma túlságosan komolyan vette a forradalmi ideológiát, a trockiji eredetű thermidor-elmélet korlátja éppen az volt, hogy túlságosan lebecsülte azt.

A sztálinizmus mint ellenforradalom tézisének egy továbbfejlesztett változatát találjuk Stephen F. Cohen munkáiban. Cohen számára a NEP volt a sztálinizmus valódi alternatívája, amelyben benne rejlett egy egészen más kibontakozás lehetősége: "A társadalmi pluralizmus tiszteletben tartása, a társadalmi harmóniára és a törvénytiszteletre helyezett hivatalos hangsúly miatt a NEP a sztálinizmus alternatívájaként modellül szolgálhatott volna a liberális kommunista rend hívei számára."³³ Cohen, Lewinhez hasonlóan, Buharinban ismeri fel a "lenini út" igazi örökösét (nem foglalkozva az olyan aprósággal, hogy a kvázi-liberális szocialistának megtett Buharin soha nem gondolkodott többpártrendszerben). Cohent a történelem utólagos racionalizálásához vezeti Buharin rehabilitálásának szándéka: Cohen szerint Buharin legyőzhette volna Sztálint, ha vállalja azt, hogy a sztálini politikával elégedetlen tömegekhez fordul. ő azonban – mondja Cohen – túlságosan hitt a pártban ahhoz, hogy az "utcára" vigyen egy politikai vitát. A történelemnek ez az utólagos racionalizálása különösen a glasznoszty időszakában lett népszerű, amikor a NEP úgy jelent meg, mint a glasznoszty történeti előzménye, és egyfajta ideológiai igazolása. Azt nem tudjuk, hogy a NEP fennmaradása milyen alternatívát jelentett volna, azt azonban igen, hogy a Szovjetunió liberalizálásának kísérlete a kapitalizmus restaurációjával végződött. Ebben az összefüggésben különösen vitatható a sztálinizmus mint ellenforradalom tézise.

Az 1980-as évekre tehető az a módszertani paradigmaváltás, amely szakított azzal a felfogással, hogy a Szovjetunióban az állam "bekebelezte" a társadalmat, és a vizsgálódás körét az utóbbira is kiterjesztette. A társadalomtörténeti iskola kiemelkedő képviselője, Sheila Fitzpatrick megfogalmazta a sztálinizmus mint forradalom tézisének egy új változatát: szerinte téves az a feltételezés, hogy a sztálinizmus "felülről irányított" forradalom volt, mivel "alulról" is komoly társadalmi erők támogatták. Fitzpatrick "kulturális forradalomként" definiálja a sztálinizmust, amely sokak számára beteljesítette az októberi forradalom ígéretét. Ez a forradalom magába foglalta egy olyan osztályalapú oktatási program meghirdetését, amely munkás-paraszt származású fiatalok tömegei előtt nyitotta meg az egyetemeket, és a régi "burzsoá szakemberek" felváltását egy saját nevelésű, új káderréteggel. Ez az újonnan felemelkedő elit volt a sztálinizmus legfőbb társadalmi bázisa: "A harmincas években végbement iparosítás Sztálin kezdeményezése nélkül is nagyarányú felfelé irányuló mobilitást jelentett. Sztálin értelmiségpolitikája nem pusztán fokozta ezt a tendenciát, hanem nagymértékben ki is használta az elitváltás társadalmi következményeit. Valószínűnek látszik, hogy a sztálini Oroszországban hasonló folyamat zajlott le, mint korábban az Egyesült Államokban, amelynek eredményeképpen sok állampolgár a kormányzati rendszerrel hozta összefüggésbe egyéni felemelkedését. Ennek a feltételezett kapcsolatnak döntő szerepe volt a rendszer legitimálásában. Az új elit gondolkodásában a self-made man büszkesége a rendszernek való személyes lekötelezettség érzésével keveredett, hiszen a kulturális forradalom (és Sztálin) adta meg a lehetőséget, hogy felemelkedjenek."³⁴

Fitzpatrick szerint 1932-ben nemcsak a "kulturális forradalom" ért véget, hanem az egész októberi forradalom is. Az új elit egyfajta "középosztállyá" alakult, amely szakítván a forradalmi idők radikalizmusával, elsősorban saját hatalma és privilégiumai konzerválására törekedett. A harmincas évek végén megnyílt mobilitási csatornákat ezért sorban lezárták, és az új elit berendezkedett pozíciója védelmére és átörökítésére. A sztálini forradalom a harmincas évek közepére ellenforradalomba csapott át.

Fitzpatrick munkássága kétségtelenül úttörőnek tekinthető a sztálini forradalom fogalmának kiterjesztésében és annak felismerésében, hogy a jelenség a szovjet társadalmi élet jóval szélesebb területeit fogta át, mint a Politbüro vagy a kommunista párt. Fitzpatrick tudományos kutatásaival is igazolja, hogy a szovjet emberek korántsem voltak akaratuktól megfosztott bábok, vagy az események passzív szemlélői, hanem aktívan szerepet játszottak a rendszer kialakításában, és sokuknak nagyon is racionális okuk volt arra, hogy október örökségét lássák a sztálinizmusban. Fitzpatrick érdeme, hogy felismeri a sztálinizmus forradalmi jellegét, amely immár nem a "felülről végrehajtott" forradalomra korlátozódik, hanem magába foglal egy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi átalakulást. Érdekes azonban, hogy miközben Fitzpatrick rendkívül közel jut a sztálinizmus civilizációként való értelmezéséhez, a 80-as években megjelent írásaiban egy igen leszűkített kultúra- és ideológiafogalommal dolgozik.³⁵ Így lesz lehetséges, hogy a sztálini "kulturális forradalom" lényegében az elitváltással azonosul, ahogy a "szocialista" ideológia is csak mint a munkás-paraszt származású fiatalok felfelé irányuló mobilitásának eszmei igazolása van jelen Fitzpatrick ekkori írásaiban. Miközben Fitzpatrick elvben kész elismerni, hogy a "kulturális forradalom" az élet minden területére kiterjedő forradalmat jelentett, mobilitás-tézisében ez a forradalom csak a társadalom legfelsőbb szegmensében érvényesül. Ezen az alapon kerülhet egymás mellé a szovjet káder és az amerikai self-made man, amely hasonlat teljesen figyelmen kívül hagyja a két társadalom eltérő ideológiai és kulturális kontextusát (Fitzpatrick egyenesen egy sztálini New Deal-ről beszél). A megkülönböztető kontextus nélkül azonban a sztálini "kulturális forradalom" is nehezen értelmezhető.

A 80-as évektől egyre inkább előtérbe kerültek azok a társadalomtörténeti, antropológiai irányultságú megközelítések, amelyek a mikrohistorikus vizsgálódásokból kiindulva támadták a nagyszabású elméleteket. Az új revizionisták különösen azt a tézist igyekeztek cáfolni, hogy a sztálinizmus alatt megszűnt minden kommunikáció az állam és a társadalom között, és az utóbbinak semmi lehetősége nem volt "visszabeszélni." A dokumentumok és visszaemlékezések azonban rávilágítanak arra, hogy a szovjet társadalomban is létezett "közvélemény", és a hatalom valójában igen sokféle csatornán keresztül kommunikált állampolgáraival. Az esettanulmányok azt is feltárják, hogyan befolyásolták a helyi sajátosságok a központban hozott döntéseket; távol attól, hogy a centrum mindent ellenőrizhetett, igen sokszor éppen a helyi folyamatok dinamikája határozta meg egy-egy döntés kimenetelét.

A centrum-periféria problematikája különösen előtérbe került azokban az antropológiai indíttatású munkákban, amelyek a kollektivizálás és a kuláktalanítási kampány belső dinamikáját tanulmányozták. Lynne Viola érdekes tanulmányban mutatja be a helyi pártbizottságok szerepét a kollektivizálás végrehajtásában, illetve azt az alulról gerjesztett dinamikát, ami hozzájárult a terror terjedéséhez³⁶ ; de olyan eseteket is feltár, amikor a helyi közösség befolyására hagyományosan marginálisnak vagy deviánsnak számító csoportok estek áldozatul a kuláktalanítási kampánynak, így például kicsapongónak számító asszonyok vagy férjezetlen tanítónők.³⁷ Lynne Viola kutatásai szemléletesen mutatják be, hogy nemcsak a helyi pártszervezetnek, hanem a helyi közösségnek is volt befolyása a kampány alakulására, és még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is léteztek visszacsatolási lehetőségek. A periférián levő paraszti közösség is folytatott párbeszédet a hatalommal és nemritkán effektíven befolyásolta helyi szinten a döntéshozatalt.

Hasonló eredményekre vezettek a többnyire szintén antropológiai indíttatású gyártanulmányok. Miközben sokáig szinte megkérdőjelezhetetlennek tetszett az a totalitárius paradigmában gyökerező tézis, hogy a sztálinizmus a munkásokat a rabszolgák szintjére süllyesztette, a revizionista történészek a 80-as években ismét "felfedezték" a korszak szovjet munkásosztályát, amelyik gyakran nemcsak gyári szinten volt képes nyomást gyakorolni a döntéshozatalra. Vladimir Andrle például részletesen bemutatja, hogyan befolyásolta a "burzsoá szakemberek" elleni kampányt a munkásosztály és a mérnökök közötti viszony, illetve, hogy milyen elidegenítő hatása volt a 30-as évek teljesítményfokozó intézkedéseinek (ezek közé tartozott például a bérek nivellálásának megszüntetése).³⁸ Kuromiya azokat a komplex alkufolyamatokat elemzi, amelyek segítségével a gyárak megpróbálták a munkaerőt (és munkafegyelmet) biztosítani az ötéves terv kezdeti káoszában, amikor tömeges volt a munkaerővándorlás.³⁹ A sztahanovista mozgalmat vizsgáló Siegelbaum felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem pusztán anyagi természetű juttatásokat jelentett, hanem sokszor éppen a hatalomhoz szólás privilégiumát.⁴⁰ Sok sztahanovista munkás érezte feljogosítva magát arra, hogy társai véleményét is kifejezze, és ez a vélemény gyakran nem is volt olyan hízelgő a hatalomra. Siegelbaum egy későbbi tanulmányában több példát talál arra, amikor kolhozokban dolgozó élmunkások kritizálják a termelési gyakorlatot, vagy az egész kollektíva nevében fordulnak kéréssel a kormányhoz valami olyan árucikkért, amiben hiányt szenvednek.⁴¹ A munkásosztály éppúgy megtalálta a hatalomhoz szólás alternatív csatornáit, mint a parasztok, és nemritkán országos szinten is képes volt arra, hogy befolyásolja a döntéshozatalt.

Külön fejezetet érdemelne a totalitárius paradigma központi elemének, a mindent átható terrornak a revíziója, amelyről Arendt azt állította, hogy az a legfontosabb közös elem a náci Németország és a Szovjetunió politikájában.⁴² Mivel ezzel a témával egy másik tanulmányban foglalkoztam, e helyütt csak a legfontosabb revizionista szerzők téziseinek vázlatszerű összefoglalására törekszem.⁴³ Gabor Tamas Rittersporn és J. Arch Getty tett talán a legtöbbet annak a tézisnek a revideálásáért, hogy a nagy terror előre átgondolt és minden apró részletéig eltervezett "akciósorozat" volt, amely végig Sztálin ellenőrzése alatt állt. Rittersporn egy kitűnő könyvben és több tanulmányban mutatja be, mennyiben volt "öngerjesztő" ez a folyamat, és hogyan vált az összeesküvésben való általános hit egyre újabb és újabb összeesküvések generátorává.⁴⁴ A terror – mondja Rittersporn – korántsem a hatalom totalitásából, hanem éppen ellenkezőleg, az instabilitásából fakadt.⁴⁵ Rittersporn szerint a pártapparátus működése rendes körülmények között is nehézkes volt, krízishelyzetekben pedig gyakorlatilag megbénult, és egyfajta feudális anarchia vagy intézményesített polgárháború alakult ki a társadalomban, amelynek során a legtöbb, amit a funkcionáriusok megtehettek, az volt, hogy megpróbálják menteni a saját bőrüket.

J. Arch Getty Ritterspornhoz hasonlóan úgy látja, hogy a pártapparátus korántsem volt az a szigorúan centralizált és olajozottan működő, mindenben a vezér akaratának alárendelt gépezet, ahogyan a totalitárius modell ábrázolta; az ügyintézés, különösen vidéken, inkább kaotikusnak volt mondható (a párttagsági könyveket például elképesztően magas arányban hamisították).⁴⁶ Getty felhívta a figyelmet a centrum és a periféria közötti kommunikáció igen komoly hiányosságaira, és arra, hogy gyakran éppen a periféria feletti elégtelen ellenőrzés tudata töltötte el a centrumot az állandó fenyegetettség érzésével, amely aztán a tömeges represszióba torkollott: "Helyi szinten (ahol a lakosság a leggyakrabban érintkezik a kormányzattal) a politikai adminisztrációt inkompetencia és teljes kulturális elmaradottság jellemezte. A helyi adminisztrálás gyakran populáris paraszti kultúrához hasonlított, amely nehézkesen és fél szívvel próbált modern bürokráciára emlékeztetni. Minél kevesebbet tudott a központ a helyi ügyekről, annál kevésbé tudott beavatkozni, és a moszkvai pártvezetők sok időt fecséreltek el azzal, hogy utánajárjanak, mi történik a provinciákban. Mindig konfliktussal járt, ha a központ próbálta megrendszabályozni és ellenőrzése alá vonni a helyi pártszervezeteket."⁴⁷

Robert Thurston azt a totalitárius tézist cáfolja, hogy a terror a szovjet társadalom és mindennapok egészét áthatotta.⁴⁸ Szerinte a szovjet vezetésnek nem állt szándékában terrorizálni a lakosságot, és nem is volt szüksége a félelemre ahhoz, hogy uralmon maradjon. Több ember hitt a belső ellenség létezésében, mint amennyi félt tőle, és milliók önkéntesen vettek részt a rendszer állandó kampányaiban. Thurston szerint kevesen jutottak el odáig, hogy alapjában kérdőjelezzék meg a rendszert és az állandó ellenségkeresés gyakorlatát. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a szovjet lakosoknak nem volt meg a képességük vagy a lehetőségük arra, hogy önállóan formáljanak véleményt: "A vizsgált korszak bármely időszakára igaz, hogy az államtól való félelem kevésbé volt jelentős, mint a hatóságokba és az ellenségkeresésbe vetett hit. Ahogyan sok túlélő is elmondja, a lakosság támogatta a rendszer erőfeszítéseit, hogy leleplezze a szabotőröket. 1939-1941-ben, miközben a városi lakosság számottevő része nyilvánította ki hazafiasságát és a sztálini vezetés céljainak támogatását, a szovjet állampolgárok mindvégig megőrizték azt a jogot és képességet, hogy helyzetük sok fontos aspektusát kritizálják."⁴⁹

Végezetül, érdemes visszatérni a mindenható, mindent előrelátó és mindent mozgató vezér mítoszára, amely a mai Sztálin-életrajzokban is megjelenik.⁵⁰ A revizionista történészek munkáinak legfontosabb következtetései – miszerint a nagy terror nem volt megtervezett; a terror inkább a hatalom instabilitásából, mintsem totalitásából fakadt; a fejletlen infrastruktúra és a pártapparátusban uralkodó zűrzavar technikailag is lehetetlenné tette a mindenre kiterjedő ellenőrzést; valójában volt párbeszéd a hatalom és a lakosság között; a szovjet emberek az egész korszak folyamán megőrizték azt a képességet, hogy kritikai véleménynek adjanak hangot; az emberek komolyan vették a szocialista ideológiát, hiszen a legtöbb rendszerellenes kritika az eredeti bolsevik program védelmében fogalmazódott – a mindenható Sztálin mítoszát is megkérdőjelezték. Ennek a mítosznak az érdekessége, hogy noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a szovjet propaganda hatása alá került volna, a totalitárius paradigma Sztálin-képe sok rokon vonást mutat a diktátor "hivatalos" imázsával. Ahogyan erre például Getty is rámutat: "Sztálin kegyetlen volt, de mégis ember, aki nem rendelkezett a jövőbe látás képességével, és még kevésbé volt képes a jövőt tetszése szerint alakítani. Nem volt a tervezés nagymestere, és a harmincas évek előtti és utáni politikájának elemzése azt mutatja, hogy a kollektivizálástól a külpolitikáig igen sok kérdésben ingadozott."⁵¹ Tudományos érvük nem lévén, a totalitárius iskola képviselői morális alapon kívánták megtámadni a revizionista történészek munkáját, azzal vádolva őket, hogy "mentegetni" próbálják Sztálint és a sztálinizmust.⁵² Az ilyen vádak különböző fogalmi és logikai csúsztatásokon, vagy nemritkán durva hamisításon alapulnak. Sztálin morális felelőssége vitán felül áll valamennyi revizionista munkájában. Tévedhetetlensége és mindenhatósága azonban nagyon alapos revízióra szorul. A Sztálin-kultusz egy hosszú és dinamikus folyamat integráns részeként alakult ki, és megformálásában éppúgy szerepet játszott a népi képzelet, mint a pártpropaganda. Ennek a folyamatnak a legfontosabb eredménye, hogy az eredeti szocialista program helyett a létező államszocializmus valósult meg Kelet-Európában. Összetevőinek vizsgálata tehát nem a diktátor mentegetéséhez, hanem egy rendkívül ellentmondásos korszak adekvát történeti magyarázatához nyújt forrásokat.

 

 

4. A sztálinizmus mint civilizáció

 

Ahogyan már fentebb is jeleztük, nem lehet pontos határvonalat húzni a revizionisták és a sztálinizmust "civilizációként" felfogó történetírók között, hiszen az előbbiek közül sokan, különösen a második generáció tagjai, eljutottak ehhez a paradigmához. A sztálinizmust "balról" bíráló kelet-európai szerzők közül többeknél megtalálható a paradigma valamennyi lényeges eleme: ugyanazt a tartalmat fejezi ki az "államszocializmus" meghatározás. Mivel azonban, ahogyan a bevezetőben is jeleztem, a vizsgálódás csak a szűken vett történetírásra korlátozódik, a kelet-európai szerzők elsősorban szellem- és filozófiatörténeti irányultságú munkáinak bemutatásától ezúttal eltekintek.

A nyugati historiográfusok közül elsőként Stephen Kotkin fejtette ki részletesen a sztálinizmus mint civilizáció paradigmáját.⁵³ Kotkin munkájának legfontosabb szellemtörténeti forrásai Foucault, Fitzpatrick és Lewin művei. Az általa művelt társadalomtörténet metodológiáját Kotkin Foucault munkájából kölcsönzi, aki elsősorban azokra a folyamatokra koncentrált, amelyeken keresztül az egyének alárendelik magukat az államhatalomnak. Foucault azonban, mondja Kotkin, nem szentelt elegendő empirikus figyelmet az ellenállás különböző formáinak, amit pedig a legfontosabbnak tartott a modern szubjektivitás kialakulásában. Magnyitogorszk felépítéséről írott monográfiájában Kotkin tehát a szubjektivitás analízisét a mindennapi élet politikájára is kiterjeszti.⁵⁴ Átveszi Foucault-tól azt a tézist, hogy a hatalom nem pusztán a központi államapparátusban lokalizálódik, még akkor sem, ha formálisan mindent az állam részének tekintettek. Az államhatalom mellett kialakultak azok a hatalmi mechanizmusok, amelyek egyszerűbb szinten ugyan, de éppolyan hatékonyan segítettek fenntartani az államot, mint az olyan elsődleges intézmények, amilyen például a rendőrség: "A Sztálin alatti Szovjetunióban csakúgy, mint a modern Franciaországban az állam megértette, hogy hatalma az állampolgárok karakterén és viselkedésén nyugszik."⁵⁵

Fitzpatricktól veszi át Kotkin azt a tézist, hogy a sztálini fordulat valójában inkább forradalmat, mint ellenforradalmat jelentett, és kiteljesítette az októberi forradalommal elkezdődött társadalmi átalakulást. Míg azonban Fitzpatrick 1980-as években született munkáiban ez az átalakulás az elitekre korlátozódott, Kotkin a maga totalitásában értelmezi Fitzpatrick tézisét, és azt állítja, hogy a sztálinizmus nemcsak makro-szinten változtatta meg a társadalom szerkezetét, hanem a mindennapi élet mikro-szintű stratégiáit is forradalmasította. Ezért mondhatja Kotkin: "A sztálinizmus nem pusztán egy politikai rendszer volt, és még kevésbé Sztálin egyeduralma. Egy értékrendszert jelölt, egy társadalmi identitást és egy életmódot."⁵⁶

Végezetül, Lewin munkáin alapul az a gondolat, hogy a társadalmi átalakulás legfontosabb elemét jelentette a sztálini fordulattal megindult urbanizáció. Emberek milliói kényszerültek korábbi életkörülményeik olyan radikális megváltoztatására, ami önmagában is forradalmat jelenthetett. Kotkin felhívja a figyelmet arra, hogy ez nemcsak makro-szinten igaz, hanem az empirikus elemzések szintjén is figyelembe kell venni az "élőhely kis taktikáit."⁵⁷ Az urbanizáció a sztálini forradalom integráns részét képezi és az "államközpontú társadalmi jólét, a maga extrém vagy szocialista formájában, is csak ennek kontextusában vizsgálható."⁵⁸

Kotkin sztálinizmus-definíciójának legfontosabb eleme az a gondolat, hogy az államközpontú társadalmi jólét, a volt uralkodó osztályok felszámolása, a szocialista igazságosság és egy egyenlő társadalom eszményképe komolyan veendő és integráns részei voltak a sztálini korszak politikájának és társadalomtörténetének. Lewinnel ellentétben Kotkin úgy látja, a sztálini fordulat nem pusztán azt jelentette, hogy Sztálin, ügyesen eltorzítva Leninnek a nemzet erejére vonatkozó téziseit, explicite is a nagyorosz imperializmussal kötötte össze a szocializmus felépítését Oroszországban, hanem, ha korlátozott formában is, de zászlajára tűzte a szocialista program megvalósítását: "Bármennyire mestere volt is a politikai manipulációknak, aligha sikerülhetett volna neki [Sztálinnak] megnyerni a szükséges támogatást egy ilyen óriási mobilizációhoz a szocializmus építésének víziója és a tömegek őszinte lelkesedése nélkül. Sok embert magával ragadott egy szebb, egyenlőbb társadalom eszményképe, amelyről úgy tűnt, hogy rövidesen megvalósul. Amikor az 1930-as évtized elkezdődött, az óriási keleti ország úgy érezhette, hogy eljött az ő ideje. Nem voltak hiábavalóak az ‘imperialista háború' és a polgárháború szenvedései, különösen a járvány és éhínség okozta szörnyű pusztulás. A sztálini forradalomról úgy látszott, hogy második és tartósabb hajnala lesz egy igazságos, tiszta, vidám, és gyönyörű Oroszországnak, amelyben az, aki senki volt, minden lehet."⁵⁹

Kotkin sztálinizmus-koncepciója szintézisnek tekinthető ugyan, hiszen – ahogy az áttekintésben láttuk – elemei a revizionista történészeknél is megjelennek, de mindenképpen egy igen eredeti szintézisnek. Nagyon kevés revizionista történész jutott el annak megfogalmazásáig, hogy a sztálinizmusban, ha korlátozott mértékben is, de jelen voltak szocialista elemek (mint például a régi kiváltságok felszámolása, az állami redisztributív rendszer, a pozitív megkülönböztetésen alapuló oktatáspolitika, a jóléti állam megteremtése és a társadalmi egyenlőség gondolata), és még kevesebben voltak azok, akik kutatás tárgyává tették volna ezeknek az elemeknek a vizsgálatát. Kotkin Magnyitogorszk-könyvének talán legnagyobb érdeme, hogy a kezdetleges jóléti állam kontextusában is vizsgálja a sztálini indusztrializációt, illetve feltárja, hogyan illeszkedtek bele a városi élet részletei, a munkások gondolkodásmódja és társadalmi gyakorlata a szovjet államépítés makro-szintű stratégiáiba. E helyütt nem célom kitérni a jövő lehetséges kutatási irányaira, de a szocialista jóléti állam újrafelfedezése mindenképpen perspektivikus irányzat lehet.

Összefoglalva elmondható, hogy a sztálinizmus civilizációként való meghatározása elsősorban azért ígéretes, mert az eddigi paradigmák közül a legadekvátabb elméleti keretet biztosítja a sztálinizmus ellentmondásos természetének megragadására. Ez az ellentmondás nem redukálható a gazdasági elmaradottság, a fejletlen társadalmi szerkezet, az orosz imperializmus vagy a szovjet társadalmi elit lecserélésének (egyébként nagyon reális) problematikájára. A sztálinizmus, ahogyan Kotkin nagyon helyesen írja, egy értékrendszert, egy társadalmi identitást és egy életmódot jelentett. A sztálini "szocializmus" és az ideológia közötti szakadék korántsem mond ellent annak, hogy emberek százezrei őszintén hittek az egyenlőségen alapuló társadalom eszményének megvalósulásában. Ez a hit annyira erős volt, hogy a legtöbb "ellenzéki" megnyilvánulás a lakosság körében a szocializmus megvalósulását, és nem a kapitalizmus restaurációját kérte számon a sztálini rendszeren. A sztálinizmus jelensége a maga totalitásában csak ennek az ideológiai-kulturális dimenziónak a figyelembe vételével értelmezhető.

Végezetül, még egy fontos szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Ahogyan a fenti fejtegetésből is kiderül, a sztálinizmus soha nem pusztán egy definiálási problémát, hanem egy elméleti keret meghatározását is jelentette. Mivel a rendszer magát mindig is a kapitalizmus anti-világaként határozta meg, ez az elméleti keret nem volt és nem is lehetett ideológiailag független a sztálinizmus kutatásában. Ez nemcsak Sztálin belső ellenzékére volt igaz, akik úgy látták, hogy a diktátor elárulta a forradalmat, hanem azokra is, akiknek éppen azért lett ő a főgonosz, mert alatta szilárdult meg az új rendszer, amelyről egy ideig úgy tűnt, hogy a kapitalizmus alternatíváját jelentheti. Ahogyan a paradigmák fejlődési iránya is mutatja, egyre inkább előtérbe kerültek a tudományos szempontok a politikaiak helyett. Teljes semlegességről természetesen nem beszélhetünk, hiszen a szocializmus mint új civilizáció paradigmája is értékválasztást jelent. Ez az értékválasztás azonban a globális kapitalizmus egész korszakában meghatározza majd a kelet-európai államszocializmusok kutatását.

 

 

Jegyzetek

 

1 Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, 1995, 359.

2 Magyar nyelven lásd pl. Viktor Zemszkov: A GULAG – tényekben, adatokban. Szovjet füzetek IV. Budapest, 1991; Krausz Tamás (szerk.) GULAG: A szovjet táborrendszer története. Budapest, 2001.

3 Lásd például F. G. Casals (Pavel Campenau): The Syncretic Society. New York, 1980; Marc Rakovski (Bence György-Kis János): A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Párizs, Magyar Füzetek Könyvei, 1983.

4 Sheila Fitzpatrick (ed.): Stalinism: New Directions. London, 2000, 3-6.

5 Erről lásd Pearl Buck: Talk About Russia. New York, 1945; Jeffrey Brooks: "The Press and Its Message: Images of America in the 1920s and 1930s." In: Sheila Fitzpatrick (ed.): Russia in the Era of NEP: Explorations in Soviet Society and Culture. Bloomington, 1991.

6 Lásd például John Scott: Behind the Urals: An American Worker in Russia's City of Steel. Bloomington, 1989. [1942].

7 Sztálin: "Az ország iparosításáról és a jobboldali elhajlásról az SZK(b)P-ban." Magyar-Szovjet Közgazdasági Szemle, 1949, 3. évf. 11. sz., 483.

8 A történelemnek a jó és a rossz harcára való leegyszerűsítése a totalitárius paradigma öröksége, amely paradox módon éppen a hidegháború lezárulásával tért vissza a szovjetológiába. A paradigmát később fejtem ki részletesen.

9 Kotkin, 1995, 20.

10 Uo. 14.

11 H. Barbusse: Stalin. A New World. London, 1935.

12 Lev Trotsky: Stalin: An Appraisal of the Man and His Influence. New York, 1946.

13 Lásd Adam B. Ulam: Stalin: The Man and His Era. London, 1973, vagy Robert Conquest: Stalin: Breaker of Nations. London, 1991.

14 Az államszocializmus bukásával egész piaca lett Kelet-Európában a "leleplező" Sztálin-irodalomnak, amelyben a szerzők egyrészt kísérletet tettek arra, hogy a rendszer minden bűnét Sztálin személyiségéből eredeztessék, másrészt igyekeztek ezt a személyiséget a lehető legjobban eltorzítani. A cél természetesen nem csak Sztálin, hanem a kommunista rendszer és ideológia diszkreditálása volt egy olyan történelemfelfogás közvetítésével, amelyben a kommunizmus az ősgonosszal azonos. Erre példa Volkogonov vaskos Sztálin-monográfiája, vagy a magyar nyelvű szakirodalomban a Kun Miklós által megrajzolt Sztálin-kép.

15 Ulam 1973, 13.

16 A bolsevik ideológia tartalmának átalakulásáról lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz történelmi fejlődés különlegességéről", különös tekintettel az 1920-as évekre. Budapest, 1991; illetve uő: Szovjet thermidor. A sztálinizmus szellemi előfeltételei 1917-1928. Budapest, 1997.

17 Isaac Deutscher: Sztálin. Budapest, 1990, 552.

18 Uo. 552-553.

19 Magyarul lásd: Alexander Gerschenkron: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Budapest, 1984.

20 Uo. 59-60.

21 E. H. Carr: The Russian Revolution from Lenin to Stalin. New York, 1979, 188.

22 Lásd: W. G. Rosenberg and Y. B. Marylin: Transforming Russia and China: Revolutionary Struggle in the 20th Century. New York, 1982.

23 Richard Lowenthal: "Development vs. Utopia in Communist Policy." In: Johnson (ed.): Change in Communist Systems. Stanford, 1970.

24 Uo. 54.

25 Alec Nove (ed.): The Stalin Phenomenon. London, 1993, 24.

26 Abbott Gleason: Totalitarianism: The Inner History of the Cold War. New York, 1995.

27 Hannah Arendt: Origins of Totalitarianism. 1951.

28 Carl J. Friedrich (ed.): Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1954, 52-53.

29 Zbigniew K. Brzezinski: The Permanent Purge: Politics in Soviet Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1956.

30 Jerry F. Hough: "The 'Dark Forces', the Totalitarian Model and Soviet History." Russian Review, October, 1987, 398.

31 Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. Methuen, 1985, 311-312.

32 Uo. 207.

33 Stephen F. Cohen: Bukharin and the Bolshevik Revolution. A Political Biography. London, 1974, 273.

34 Sheila Fitzpatrick: The Cultural Front: Power and Culture in Revolutionary Russia. London, 1992, 181-182.

35 Későbbi műveiben Fitzpatrick is egyre közelebb kerül a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, lásd pl. Mindennapi sztálinizmus című könyvét.

36 Lynne Viola: The Best Sons of the Fatherland: Workers in the Vanguard of Soviet Collectivization. New York and Oxford, 1987.

37 Lynne Viola: "The Second Coming: Class Enemies in the Soviet Countryside, 1927-1935." In J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.): Stalinist Terror: New Perspectives. Cambridge, 1993.

38 Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel-Hempstead, 1988.

39 H. Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988.

40 L. H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988.

41 L. H. Siegelbaum: "Dear Comrade, You Ask What We Need: Socialist Paternalism and Social Rural Notables in the mid-1930s." Slavic Review, 1998/2.

42 Hannah Arendt: "The Concentration Camps." Partisan Review, July 1948, 747.

43 Bartha Eszter: "Sztálinizmus és terror: régi és új irányzatok az angolszász historiográfiában." In: Krausz Tamás (szerk.), 2001.

44 Gabor Tamas Rittersporn: Stalinist Simplifications and Soviet Complications: Social Tensions and Political Conflicts in the USSR 1933-1953. Harwood, 1988; Gabor Tamas Rittersporn: "The Omnipresent Conspiracy: On Soviet Imagery of Politics nd Social Relations in the 1930s." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993.

45 Gabor Tamas Rittersporn: "Rethinking Stalinism." Russian History, 1984/4.

46 J. Arch Getty: Origins of the Great Purges: The Soviet Communist Party Reconsidered 1933-1938. Cambridge, 1985.

47 Uo. 198.

48 Robert Thurston: Life and Terror in Stalin's Russia 1934-1941. New Heaven and London, 1996.

49 Uo. 163.

50 Ebből a szempontból már-már karikaturisztikus Kun Miklós, aki Sztálint egy modern Frankensteinként ábrázolja. In: uő: Az ismeretlen Sztálin. PolgArt, Budapest, 2002

51 J. Arch Getty: "The Politics of Repression Revisited." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993, 62.

52 Magyar nyelven lásd például Robert Conquest válaszát Wheatcroft tanulmányára in: Krausz Tamás (szerk.), 2001.

53 Stephen Kotkin, 1995.

54 Uo.

55 Uo. 23.

56 Uo. 23.

57 Uo. 35.

58 Uo. 23.

59 Uo. 17-18.

"Amit itt most olvasni lehet: adalék egy kudarctörténethez" – fogalmaz a szerző a lengyelországi válságról 1982-ben írt s eredetileg egy erdélyi szamizdat lapban közölt cikke elé fűzött bevezetőjében. Az írás a manapság szívesen elhallgatott vagy letagadott, korabeli baloldali államszocializmus-kritika egyik releváns dokumentuma.

A következő szöveg – amelynek a III. fejezetéből a sokszorosítás során mintegy öt gépelt lapnyi gondolat sajnos elveszett – önálló röpiratként jelent meg (stencilezve), majd újra közölte (Nagyváradon és Kolozsvárt) az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóirat, amelynek nemrégiben jelent meg alig hozzáférhető reprint kiadása¹. Már nem emlékszem, hogy miért nem az akkoriban megindult szamizdat Beszélő szerkesztőinek ajánlottam föl kiadásra. A magyarországi demokratikus ellenzék kiadványai aztán bőségesen foglalkoztak a lengyelországi elnyomással és ellenállással, a Szolidaritás történetével; én már csak a meggyilkolt Popieluszko plébánosról írtam a Demszky-féle Hírmondóban. A röpiratot az 1981. december 13-ai puccs után írtam, amikor a Szolidaritás veresége demoralizálhatta volna a rendszerellenes és/vagy emberi jogi mozgalmakat. 1982 februárjában – mint kiderült, joggal – attól is tartottam, hogy a kelet-európai demokratikus ellenzék a Jaruzelski-puccs miatt jobbra tolódik. A lengyel proletariátus mellett csak Reagan és Thatcher állt ki, a nyugat-európai baloldal (Mitterrand és az olasz kommunisták részleges kivételével) nem, csak a szélső- és az ultrabaloldal, trockista, tanácskommunista, anarchista barátaink, akik – összeszorított foggal – akkor is kitartottak mellettünk (az én esetemben az UTCL, ma: Alternative libertaire és SUD, az autonóm anarchokommunisták), amikor jobbra hanyatlottunk, liberális irányba. (Az elcsúszás látható ebben az írásban.) Nem a CIA-tól kaptam pénzt, hanem francia és svájci ultrabalos melósoktól. C'est pour la cause [Az ügy érdekében] – nyomott a kezembe (szabadkozásom ellenére) kétszáz frankot Daniel, repülőgépszerelő az Air France főműhelyében; ma nagy ("alternatív") szakszervezeti vezető.

A csöndes Európában, első komolyabb politikai írásomban, minden naivság ellenére olyan kérdéseket vetek föl, amelyek baloldali "visszafordulatom" óta megint foglalkoztatnak.²

őszintén szólva, meghökkentett, hogy a huszonegy évvel ezelőtti problémák – amelyeket a nyolcvanas évek második felében egyszerűen faképnél hagytam – mennyire kísértenek ma is, a szociáldemokrácia civilizációs teljesítményétől a szocializmus "apolitikus" voltáig és az ún. "pártkérdésig", amely a mai ultrabaloldal elméleti munkájának gyötrelme is. Ez az, ami foglalkoztat ma is: a mindenkori munkásmozgalom ambivalens viszonya "a politikához".

Nem kisebb marxista, mint maga Karl Korsch mutatta ki, hogy a proletárforradalom elképzelésekor Marx és Engels is a polgári formákból, a "jakobinizmusból" indult ki, politikailag még Marx és Engels sem értette a saját elméletét. A modern állam, mondja Korsch, csak polgári állam lehet; a "szocializmus" politikája mindeddig csak polgári politika lehetett – mondom én -, minden eddigi szocialista (szociáldemokrata és bolsevik) politika újjászülte a kapitalizmust; a marxizmus – mondja Korsch – mint legitimációs ideológia (nem mint teória) a proletariátus emancipációs mozgalmának ("politikai") béklyója.³

Mint egy félkész elméleti (közelebbről: politikai-filozófiai) kéziratos művemben megpróbálom bizonyítani, alapvető ellentét van a polgári demokrácia (más néven: a liberális demokrácia) területi reprezentációja – ahol az egyesült magánemberek választanak képviselőket ott, ahol laknak (tehát ingatlanbérlők vagy -tulajdonosok, illetve fogyasztók) és szabadidejüket töltik – és a tanácsdemokrácia munkahelyi prezentációja között, ahol a (társult) termelők kezükbe vehetik az "igazi" hatalmat a modern társadalom "igazi" középpontja fölött.

Korsch azt is látta már a kilencszázhúszas évek végén, amit én 1981/82-ben nem láttam még: hogy Lenin és Trockij pártja, amikor a munkástanács-rendszert területi (képviseleti) rendszerré alakította már 1918-ban, a proletárforradalmat is polgári forradalommá változtatta. Számtalan idézet, szöveghely és tanúságtétel bizonyítja, hogy Lenin is sejtette olykor: az októberi forradalom a proletár élcsapat által vezetett polgári forradalom volt (más nézetből: antifeudális parasztforradalom, tehát polgári forradalom polgárság nélkül), tehát a létrejött rendszer se lehetett "szocializmus"; a szocializmust nem lehet "építeni" – vagy van, vagy nincs.

A szocializmusnak van politikai formája: ez a munkahelyeken keletkező tanácsok föderációja – ezt a formát újra és újra föltalálta a proletariátus, 1871-ben a párizsi kommün alatt, 1917/19-ben az orosz, a német, az osztrák, a magyar forradalomban, a húszas-harmincas években a spanyolországi és a kínai forradalomban (mindkettőt a Komintern taposta el), 1956-ban Magyarországon, 1968/69-ben Nyugat-Európában és Latin-Amerikában, a kilencszáznyolcvanas években Lengyelországban.

A Szolidaritás csak nevében volt "szakszervezet", valójában a munkástanácsok hálózata volt. Mint régi szövegemből is – bár a kelleténél homályosabban és illuzórikusabban – kitetszik, a Szolidaritást is utolérte a munkásmozgalom végzete, az "antipolitika" (Konrád György valaha világhírű könyvének a címe…), amely már a katalóniai munkásokat is oly védtelenné tette "Pedróval" (Gerő Ernővel), "Ercolival" (Palmiro Togliattival) és Antonov-Ovszejenko főkonzullal szemben.

A politika épp oly kevéssé kedveli a vákuumot, mint a természet. Ha nem jöttek létre antiparlamentáris és extraparlamentáris munkáspártok, a Szolidaritás – az ún. "kommunista" rezsim összeomlásakor – klerikális és nacionalista burzsoá párttá alakult, eredeti támogatói pedig a LEMP utódpártjának szavazóivá és a volt pártállami álszakszervezetek tagjaivá lettek. A Szolidaritás baloldalából Ryszard Bugaj és Zbigniew Bujak vezérletével megalakult Munka Unió (Unia Pracy, UP) ma az utódpárt koalíciós partnere, eredeti vezetői vagy az ellenzéki liberálisokhoz csatlakoztak, vagy kiléptek a hivatásos ("parlamenti") politikából. A huszadik század utolsó nagy proletármozgalma pedig az ultramontán klerikalizmus és a burzsoá sovinizmus ürügyévé lett.

Én 1983-ban még dacos anarchista (szamizdat, "föld alatti") könyvecskét publikáltam⁴ , de ebből igen gyorsan az államellenes, liberális-libertárius jobboldalra vezetett az utam, s nem csak az enyém. A tisztán politikai "antikommunizmus" – amely erkölcsileg és/vagy ideológiailag ezerszeresen indokolt volt, a "bolsevik" államkapitalizmus bukása miatt tisztességes baloldaliaknak nem kell, és nem szabad könnyet ejteniük, pusztuljon a gyalázatos! -, az ún. "antitotalitárius" demokratizmus azt a kapitalizmust restaurálta, éppen azt, amelyet a sztálinista és posztsztálinista államkapitalizmusban annyira gyűlölt, s az már mellékes, hogy mindkettőnek ugyanazon vagy ugyanolyan figurák állnak az élén.

1982. februári írásom újraközlésének egyrészt az az értelme, hogy illusztrálja: nem csak a korai ezerkilencszázhetvenes években volt komoly baloldali – és nem szektás leninista-sztálinista – ellenzéke a rezsimnek; de azt is, hogy ez a baloldali ellenzék osztozott a szociáldemokrata gyökerű munkásmozgalmak szokásos "polgári" (tulajdonképpen állami) illúzióiban, akkor is, ha e sorok írója már huszonegy éve is sejtett egyet-mást (hogy aztán egy évtizedre elfeledje).

Die Alternative (1977) című könyvében a ma keveset emlegetett keletnémet (baloldali) ellenzéki Rudolf Bahro szintén sok mindent megérzett ebből a problematikából – maguk a lengyel munkások (a publikált vitaanyagok tanúsága szerint) nem kevésbé. Ám a lenini-sztálini párt lidércnyomása (és a szűnni nem akaró szociáldemokrata árulás emléke 1914. augusztus 4-e óta) máig akadályozza az autentikus, emancipáló proletárpolitika érvényesülését. A szocdem "hiperpolitika" és a szindikalista "antipolitika" (amely nem polgári, de per definitionem nem is politika) között a szocialista teóriához a munkástanácsok politikai praxisa az illő (az "adekvát"), nem az e tekintetben rokon szociáldemokrata és leninista ideológia, a (demokratikus vagy diktatúrás) államkapitalizmus "szocialista" apológiája.

Jobboldali fordulatomban anno komoly szerepet játszott a nyugatnémet és az osztrák szociáldemokrácia újabb árulása (a kelet-európai diktatúrákkal kötött diszkrét szövetség, amelynek alapja a munkásellenesség és az antiszocializmus volt mindkét részről). Nem vettem elég komolyan saját eszméimet, és nem értettem eléggé Marxot.

Ma sok kérdésben úgy gondolkozom, mint 1982 februárjában, csak – hála többek között Korschnak – ma közelebb érzem magam Marxhoz, mint valaha. Régi írásom sok tekintetben elég naiv és eklektikus (fontos elméleti passzusok pedig alighanem örökre elvesztek belőle), de az biztos, hogy évszázadok szenvedései, hőstettei, diadalai és hekatombái után a munkásmozgalom politikailag még mindig éretlen; a legkomolyabb kezdeményezéseket marginalizálták; 1968-nak kellett jönnie, hogy a forradalmi (politikai) tradíció újjászülessék.

Újra kell tanulnunk járni, mint agyvérzés után. Radikális, netán forradalmi politikára a pillanat most fölöttébb alkalmatlan. A "szocializmus" a fiatal nemzedék számára a Gulag vagy a "puha" államkapitalista diktatúra szinonimája. (Kínában, Vietnamban, Laoszban, Észak-Koreában ma is vannak koncentrációs táborok, Kuba börtöneiben "másként gondolkodó" politikai foglyok.) A lenini-sztálini világrendszer gigászi méretű és bizonyos tekintetben "sikeres" antifeudális-modernizáló átalakító tevékenységének ártatlan milliók estek áldozatul, a hadiipar irányította parancsgazdaság és militarizált államszerkezet pedig represszív, konformista és szociálisan mélyen konzervatív társadalmakat hozott létre, amelyekre a beteges őszintétlenség és szolgalelkűség volt jellemző – innen örököltük az erő előtt meghajló cinizmust és a minden politikai gondolattal szembeni jobbágyi bizalmatlanságot.

Ugyanakkor az államkapitalizmusról a liberális piacgazdaságra és parlamentarizmusra való áttérés (az e sorok írójától származó rémes kifejezéssel: "rendszerváltás") például Magyarországnak nagyobb méretű gazdasági veszteséget okozott, mint a második világháború. A magántulajdonosi kapitalizmus "teremtő rombolása" (Schumpeter Bakunyinra sandító kifejezése) a volt KGST-országokban mindenütt a kilencszázhetvenes évek előtti szintre csökkentette az egy főre eső nemzeti jövedelmet, a reálbért, az életszínvonalat, elpusztította a népjóléti, társadalombiztosítási, egészségügyi, népoktatási és kulturális intézményrendszert, drasztikusan csökkentette a foglalkoztatást, endémikussá tette a sovinizmust, az etnicizmust, a fajüldözést, a klerikalizmust és a legprimitívebb babonát. A politikai legitimációs deficit épp annyira ijesztő méretű, mint az ún. "harmadik világ" kormányozatlan és kormányozhatatlan exállamaiban, bár a volt "létező szocialista" országokban az iparosítás fegyelmi modellje, a megmaradt bürokratikus apparátus és a nyugati befolyás, továbbá az ellenálló-lázadó szubkultúrák hiánya (az etnikai kisebbségek részleges kivételével) még összetartja a társadalmat, amely a Nyugathoz viszonyítva is föltűnően nélkülözi a hétköznapi és az intézményesült szolidaritást.

A lengyelországi "békés átmenet" folyamatában – ahol a munkásmozgalom vezetése a katolikusok és a neoliberálisok, illetve a hagyományos nacionalisták kezébe került az elnyomás nyolc keserű és vacogtató éve alatt – eltűntek a Szolidaritás sajátságos céljai, az önigazgatás (a Szolidaritás évekig "önigazgatói köztársaságról" beszélt!) és a termelési demokrácia. A politikai dimenzió ("a proletárpárt") kizárásával a lengyelországi munkásmozgalom elvesztette az ideológiáját (elmélete korábban se volt). Kapitalista munkásmozgalom azonban nem lehetséges, ezért a Szolidaritás szétmállott. Baloldala, a Munka Unió (UP) is az abortusztilalom elleni kampányban mint antiklerikális, világi párt lett népszerű (a liberálisok és az utódpárti "szociáldemokraták" meghajoltak a katolikus reakció előtt), szerény szocdem gazdasági-társadalmi programját túlharsogta a populizmus – ennek ma is van félig-meddig baloldali variánsa Lengyelországban, az antiglobalista és EU-ellenes kispolgári és gazdamozgalom, a Leppert-féle Samoobrona ("Önvédelem").

Az 1982. februári röpiratomban bizonytalanul és következetlenül körvonalazott alternatívának se híre, se hamva. Az egymással semmiféle szerves kapcsolatban nem álló, önző magánemberek kollektív akciója (ez a parlamentarizmus mítoszának lényege) nem helyettesíthette a szolidáris termelők új politikáját, amely 1956, 1968 és 1980/81 után is megmaradt puszta ideológiának, már amennyire megmaradt, hiszen zömmel feledésbe merült. (Itt azért szeretném megemelni a kalapom a Baloldali Alternatíva [BAL] és az Eszmélet, illetve előzményeik makacs munkája előtt, ami a széllel szemben pisilés igen szép példája. Nem is szólva a kis anarchokommunista csoportokról. A mai magyarországi trockizmus nem folytatása se Nagy Balázs emigráns mozgalmának, se az 1989 előtti munkáscsoportnak. De ez már csak filológia.)

Az én személyes utam az anarchista antipolitikától a liberális (egy időben erősen konzervatív) antipolitikáig, majd a demokratikus/republikánus, ezúttal már erőteljesen politikai reformkoncepcióhoz vezetett, s innen vissza a baloldalra, csak ezúttal a forradalmi marxizmus sokkal erősebb recepciójával, ami a mai kelet-európai helyzetben a legtöbb olvasóm és hallgatóm számára teljesen érthetetlen; a leninizmus hajótöröttei számára a forradalmi-kritikai tradíció (például Korsch és Pannekoek) jószerivel ismeretlen, a rendszerváltás óta aktivizálódott csoportok – néhány kisebb szubkulturális, marginális köröcskétől eltekintve – horizontját pedig betölti a kapitalizmus, ezen túl az "antiglobalista új társadalmi mozgalmak" rokonszenves képviselői se nagyon látnak, bár erkölcsi és érzületi szembenállásuk persze tagadhatatlan.

Amit itt most olvasni lehet: adalék egy kudarctörténethez.

 

 

A csöndes Európa

 

I.

 

1981. december 13-án katonai államcsíny vetett véget a lengyelországi szabadságmozgalomnak. Úgy látszik, földrészünk "keleti" felén a "kommunista" parancsuralom legyőzhetetlen: sem az 1956-os magyar forradalom, sem az 1968-as, a KP által felülről kezdeményezett cseh reform nem tudta elérni a rendszer demokratikus átalakítását, sem pedig a szovjet befolyás mértékének csökkentését és természetének megváltoztatását. Sem a marxista-revizionista ideológiai forrongással előkészített forradalom, sem a "kommunista" állampárt revizionista-marxista színezetű erkölcsi megújhodása által előkészített reformkor, sem pedig a "szocialista" államrend keretein kívül keletkezett átfogó, mély és békés népi mozgalom nem tudta kikényszeríteni a demokratikus és valóban szocialista (e szavak elhomályosult jelentésére még visszatérek) irányú változását.

Kelet-Európában úgyszólván soha nem volt igazi demokrácia, a szocialista jellegű eszmék pedig (jóllehet nagyrészt szándéktalanul) a legszörnyűbb tekintélyuralom, a sztálinista diktatúra előkészítői lettek. Ezért sokakban, akik a történelemről elmélkedni szoktak, ennyi kudarc és hamvába holt remény láttán fölvetődik a gondolat: hátha alkalmatlan a világnak ez a része a szabadságra, a népfölség, az emberi jogok, az önigazgatás, az autonómia, az önrendelkezés és nemzeti függetlenség, a szocialista termelési demokrácia, a pluralista politikai szerkezet, a parlamentarizmus és a méltányos érdekvédelem európai eszméinek akár részleges megvalósítására. Hiszen a történelmi fejlődéselmélet Európa-központú önteltsége fölött eljárt az idő, tehát az elmaradottság tipológiájával aligha magyarázható ez a tünemény. Ha pedig Kelet-Európának éppen ez a sajátossága, akkor ezeknek az eszményeknek a hirdetése és politikai fölhasználása nem egyéb, mint a nyugati kultúrával fertőzött értelmiségiek ábrándja, amely ideig-óráig magával ragadhat mozgalmakat és kisajátíthat egészen más talajon keletkezett népi törekvéseket, de szükségképpen meg kell buknia, mert nincsenek gyökerei.

Nem vitatom, ha azon a vonalon túl, amely Kelet-Európa közepén elválasztja egymástól a nyugati és a keleti keresztyénséget, tehát a görögkeleti ortodox egyház által befolyásolt bizánci orosz műveltségi területen ez talán valamennyire így van (noha Görögország eléggé meggyőző ellenpélda), de Közép-Kelet-Európában, úgy vélem, a tények az ellenkező föltevést látszanak alátámasztani. 1831, 1848, 1918 forradalmai, az 1945 utáni kurta demokratikus időszak tapasztalatai egyaránt arra utalnak, a régió népeit többször is magukkal ragadták a szabadelvű politikai elképzelések. Ezeket a szabadságharcokat többnyire külső hatalmak verték le. A marxista történészek (Szabó Ervin és követői) bebizonyították, hogy például Magyarországon az 1848-as forradalom nem polgári, hanem középnemesi jellegű volt, s ebben igazat is adhatunk nekik. Az viszont nem áll, hogy középnemesektől vezetett forradalom nem lehet szabadelvű és demokratikus. A szabadelvűség nemcsak polgári lehet, az emberi jogok, a politikai emancipáció, a nemzeti önrendelkezés gondolata egyáltalán nem kapcsolódik szükségszerűen valaminő gazdasági berendezkedéshez vagy bizonyos társadalmi rétegek és csoportok vezető szerepéhez – ahogyan a szocializmus sem csak és kizárólag a munkásmozgalommal szövetkezett modern értelmiség osztályideológiája, e szövetség előtt is létezett, és túl fogja élni. Az említett, koronként felbukkanó nézet mindössze arra támaszkodik, hogy a közép-kelet-európai demokratikus szabadságmozgalmakat egytől egyig leverték, s itt még a Masaryk-féle Csehszlovák Köztársaságot sem szokás kivételként emlegetni, hiszen végre is Prága nyugatra van Bécstől.

Ám semmi sem bizonyítja azt, hogy annak, amit legyőztek, nincs talaja a nép politikai érzelmeiben és képzeletében. Sőt, arra is föl kell hívnom az olvasó figyelmét, hogy az, aminek például az orosz konzervatívok szerint valóban mély gyökerei vannak a nép lelkében, tudniillik az ősi paraszti közösségek és az ortodoxia egymásra találása, nos, az sem valósult meg soha, megakadályozta először a cári önkényuralom bürokratikus-katonai gépezete, majd a bolsevik diktatúra – ha egyáltalán voltak valaha esélyei. Azt pedig még kevésbé bizonyítja a vereség, hogy a legyőzött eszmék nem helyesek, hogy az eltiport mozgalmak céljai nem kívánatosak. Szerintem semmi sem állhatja útját annak, hogy becsületes ember olyan politikai eszmények valóra váltását szorgalmazza, amelyeket egyrészt helyesnek ítél, másrészt pedig megállapíthatja róluk, hogy hazája történetének tanúsága szerint nem lehetetlen, hogy sokan helyeseljék őket, ha valóságos erőként megjelennek a politikában. A bolsevizmus igen kellemetlen intellektuális és erkölcsi következményeiből okulva, a mai kelet-európai értelmiség teljes joggal óvakodik attól, hogy patetikus igazságait a nép nyakába varrja. Evvel csak egyetérthetünk. Valóban szörnyű lehet annak az európai neveltetésű perzsa demokratának a helyzete is, akinek azt kell látnia, hogy a tömeg szívét megragadta Khomeini ajatollah tekintélyelvű retorikája. Valljuk be, az utóbbi fél évszázadban a közép-kelet-európai demokraták gyakran voltak olyan helyzetben, mint ma iráni sorstársaik. Nemcsak elszigetelt, önző elnyomókkal kellett szembeszegülniük, hanem saját elnyomatásukkal lelkesen rokonszenvező tömegekkel is.

Ezen a ponton a liberális és a demokratikus álláspont között különbség van, bár nem lényegi, hanem fokozati különbség. Hasonlattal élve azt mondhatnánk, hogy a kettő olyanformán különbözik egymástól, mint a filozófiában a formális (kanti) etika az ún. materiális értéketikától (például az arisztotelészitől). A liberalizmus – véleményem szerint helyesen – minden fönntartás nélkül abszolútnak tekinti az emberek szuverén akaratnyilvánításához való jogát, következésképpen tiszteletben kell tartania az eredményt, bármi legyen is az, sőt, akkor is, ha megalapozottan gondolja, hogy valamely döntés megtévesztés, félrevezetés, csalás révén keletkezett. A demokrácia híveinek azonban vannak tartalmi kritériumaik, amelyek függvényében eldönthető, hogy egy politikai döntés megfelel-é a demokrácia játékszabályainak, összhangba hozható-e vezérlő értékeivel vagy sem. A demokratikus döntési mechanizmusok igénybevételével kialakított antidemokratikus rend nem tarthat igényt elismerésre abban az értelemben, hogy senki nem nevezheti demokráciának – akkor sem, ha a többség akaratát megföllebbezhetetlennek tartjuk, mint ahogyan annak is tartjuk. Ugyanakkor azonban a többségi akarattal szembeni lojalitás nem akadályozhatja meg az ellene irányuló politikai küzdelmet, hiszen az emberek nagy részének akarata ugyan egyrészről legfölsőbb elv, amely az emberi méltóság és a spirituális-erkölcsi egyenlőség humanista fölfogásában gyökerezik (mely görög-római és zsidó-keresztyén gondolatok összeolvasztásával lett az európai műveltség egyik alappillére a természetjog különféle alakzataiban) – másrészt azonban a demokraták számára, akikhez egyébként számítom olvasóimat és magamat, a népfölség, a népuralom, a jogi, politikai és kulturális (például vallási, világnézeti) szabadság a szabad akaratnyilvánítás helyes és egyedül helyes tartalma kell hogy legyen, s az ennek a tartalomnak az érvényesítéséért vívott fölvilágosító és szervezett politikai harc egyszerű, további indoklásra nem szoruló morális kötelesség. Ennek a harcnak azonban szigorúan megvonható az illetékességi köre: soha nem vezethet a többség elleni erőszakhoz.

Nem ez a helyzet a bolsevik ideológiában, amely a marxizmus zavarba ejtően sokértelmű hagyománya bizonyos oldalainak kidomborításával nem az emberek akaratát, hanem az emberek – az elit által tudományosan megismert – szükségleteit és ún. objektív érdekeit tartja szem előtt, amelyek – föltéve, hogy az elmélet igaz – akkor is fönnállnak, ha az emberek maguk egész másképp gondolkodnak felőlük, mint az állítólagos forradalmi élcsapat. (Legyen szabad itt utalnom a Bibó Emlékkönyv számára íródott Republikánus elmélkedések című esszémre, ahol megkíséreltem az ilyesfajta elméletek kimerítő bírálatát.) Természetes, hogy a következetes bolsevik számára – szemben az ellenséges többséggel – úgyszólván soha nem merülnek fel olyasfajta dilemmák, amilyeneket a szabadelvű demokrata kénytelen átélni olyankor, amikor véleményével kisebbségben marad; a bolsevik ilyenkor kétségkívül gyorsabb, aggálytalanabb, hatékonyabb politikai cselekvésre képes, nem bénítják olyan elméleti és világszemléleti fönntartások, amelyek elkerülhetetlenül védekező magatartásra, habozásra késztetik a demokrácia hívét. Nem vitás, hogy például a mai (szocialista és szabadelvű) demokratákat Magyarországon azért jellemezheti a defenzív, szenvedőleges és beletörődő kedélyállapot, mert tudni vélik, hogy a magyar nép döntő többsége a viszonylagos jólétért, biztonságért és a szólásszabadság egy csekély, de azért nem elhanyagolható kvantumáért cserébe lemondott nemcsak magáról a politikai szabadságról, a demokráciáról és az idézőjel nélküli szocializmusról, hanem a mások – így a lengyelek – ilyen törekvései iránti akár hallgatólagos megértésről is, mi több, némiképp az áruló osztrák és nyugatnémet szociáldemokráciához hasonlóan, tele van bűntudatos gyűlölködéssel.

Ez a pillanatnyi látlelet a maga szélsőségességében sem járhat nagyon távol az igazságtól. Én azonban amellett szeretnék érvelni, hogy

1. Közép-Kelet-Európa történetéből megítélhetően a természetjog igen tág fogalmával leírható konszenzus (az előfeltevések bizonyos fokig egységes és közös rendszere) igenis létezik, mert nem függvénye a polgárosulásnak, iparosodásnak, urbanizációnak (gondoljunk csak a skandináv és svájci parasztdemokráciákra!);
2. a szabadelvűség, a demokratizmus, az igazi szocializmus értékei és hittételei elevenek a régiónkban befolyással rendelkező politikai kultúrák egynémelyikében;
3. ha ezek az értékek követésre méltóak, ha ezekben a hittételekben érdemes hinni – és úgy gondolom, hogy erre a kérdésre általánosságban igennel felelhetünk -, akkor nincs okunk arra, hogy a többértelmű és ellentmondásos történelmi leckéből pusztán a rezignáció parancsát olvassuk ki. Hiszen csak az igazságért, jelen esetben az emberi jogok, a demokrácia és a szocializmus eszményeinek igazságáért kötelességünk harcolni, a győzelemért nem.

A közép-kelet-európai szabadságmozgalmak számtalan veresége nem bizonyítja sem eszméink hamisságát, sem vonzerejük hiányát. Nem azért kell a vereségek okait tőlünk telhető éleselméjűséggel elemeznünk, hogy mindenáron elkerüljük az újabb vereségeket, hanem pusztán azért, hogy újra és újra meggyőződjünk róla, helyesek-e még eszméink, és szólhatnak-e még a néphez; a sors befolyásolása nem a mi dolgunk. A történelemben sokszor diadalmaskodott az ilyen vagy amolyan rossz – ám diadala soha nem tette jóvá. Természetesen sikerre kell törekedni: az eluralkodó reménytelenség valóban érvvé válhat a demokrácia intellektuális fölényével szemben. A siker nem lehetetlen – ennyivel most be kell érnünk.

Ez nem elméleti, hanem politikai írás, ezért meggyőződésem mellett nem kell körültekintően és szabatosan érveket fölhoznom, mert abban a hiszemben írok, hogy az olvasóim és a magam gondolatai valamelyest rokonok lehetnek egymással, és talán közös hagyományokra is támaszkodhatnak; nem hiszem azonban, hogy minden további nélkül világos, milyen hagyományokra gondolok – ugyanis a nem-kommunista baloldal és a nem marxista szocializmus hagyományaira, a radikális demokraták, a szindikalisták, az agrárszocialisták, a szociáldemokraták, az anarchisták sokrétű örökségére, amelynek viszonylagos és működőképes egységét mindazonáltal világtörténelmi pillanatban bizonyították az 1956. év magyarországi munkástanácsai és – számomra ugyancsak rokonszenves – keresztyén természetjogi és humanista hangsúllyal a lengyel Szolidaritás és Falusi Szolidaritás. Kétségtelen, hogy itt zömmel a munkásmozgalom hagyományairól van szó, de korántsem azért, mert Marx és Lukács György módjára hinnénk a munkásosztály világmegváltó hivatásában – itt az együttérzés természetes gesztusáról van szó, amely azok felé fordul, akiket a leginkább kisemmiztek. Márpedig abban a szövetségben, amelyet például a KP kötött – Révai József zseniális ötlete nyomán – a paraszti eredetű értelmiség szélsőjobboldali-totalitárius eszmékre fogékony nacionalista elitjével, a munkásság ideológiailag, retorikailag és szimbolikusan is kisemmizett. Természetes, hogy a sztálini típusú "kommunista" rendszerekben mindenkit elnyomtak, de a parasztság érdekvédelmének még maradt valamennyi hely, a népi írók és táboruk hagyománya eleven és töretlen, noha fő képviselőik – Erdei Ferenc és Veres Péter – részt vettek a parasztság kifosztásában és kolhozba kényszerítésében, de szellemileg az egyetlen hatékony alternatívát jelentették a "kommunistákkal" szemben, mert még idejében kivették a részüket a kultúra államosításából.

Jellemző – és csak látszólag aprócska – példa erre az, ahogyan a népiek által támogatott Kodály önmagukban bizonyára kitűnő zenei módszereinek bevezetésével a Rákosi-érában megszűntek a munkásénekkarok, s ez adta meg a jelet a szociáldemokrata hangulatú munkásotthonok, klubok és testedző egyesületek fölszámolására. (Erről a budapesti Valóság egyik higgadt, bőven adatolt történelmi tanulmánya számol be.)

A "kommunista" pártok és a parasztságra hivatkozó nacionalista értelmiség kézfogása a demokraták és szocialisták feje felett nemcsak magyarországi jelenség (sőt, nálunk ennek a fontossága 1956 után alaposan csökkent), gondoljunk csak a LEMP által kezdeményezett antiszemita kampányokra vagy Ceauşescu román elnök olykor Pétainre és Salazarra emlékeztető, őrjöngően totalitárius "nemzeti kommunista" rendszerére, a nyírfácska-anyácska dicsőítésével összekapcsolt, államilag támogatott nagyorosz-neosztálinista-soviniszta hullámra.

Amikor most a munkásmozgalom internacionalista, állam- és tekintélyellenes (libertárius) hagyományaira hivatkozom, nem állítom, hogy a nemzeti törekvések nem kell hogy Közép-Kelet-Európa politikai érdeklődése középpontjában álljanak; a demokratikus és szocialista eszmélkedésnek azonban el kell utasítania a tekintélyelvű, etatista, céljai érdekében az ördöggel is szövetkező, előítéletes és gyűlölködő nacionalizmust. A nemzeti függetlenség, a nemzeti (faji, vallási) kisebbségek védelme mindenütt, de főleg a keleti tömb országaiban nemes és erkölcsös feladat. Aligha véletlen, hogy ezt a föladatot csak a viszonylag erőtlen demokratikus ellenzék vállalja magára. Az ellenzék remélhetőleg őszinte ebben, és nemcsak meglovagolja a nemzeti elnyomás áldozatai iránti részvétet, és remélhetőleg a nacionalisták nem eszközül használják a demokratikus ellenzéket, hogy kimondja helyettük, amit maguk soha nem mernének világgá kiabálni.

Amikor az autonóm baloldal hagyományaira hivatkozom – olyan nevekre gondoljanak, mint Szabó Erviné vagy Kassáké vagy Kéthly Annáé -, akkor a radikális és elmélyült keresztyén demokratizmus olyan képviselőire gondolok, mint a protestáns Bibó István és a katolikus Barankovics, persze nem a klerikalizmusra, amelyet az egyházak nagyobbik (jobbik) része is elutasít. Az ide sorolható hagyományok közé tartozik – pillanatnyi népszerűtlensége ellenére – a hatvanas évek revizionista neomarxizmusa és újbaloldali radikalizmusa is. Nem osztom ennek az iránynak a legtöbb nézetét, de itt a hagyományok konvergenciájáról és lehetséges szövetségéről van szó. Nem feledkezem meg a szociáldemokrácia nagy árulásáról sem (majd mindenütt 1914-ben; Nyugat-Németországban, Ausztriában, Görögországban 1981-82-ben), mint ahogy véleményem szerint a demokratikus megújhodásból nem maradhatnak ki a kommunista politikai kultúra részesei sem, ha elfogulatlanul gondolkodunk.

A "kommunista" szót azért teszem olykor idézőjelbe, mert nem kell ahhoz ortodox kommunistának lennünk – a szerzőtől mi sem áll távolabb -, hogy tárgyilagosan megállapítsuk: a legtöbb KP félreérthetetlenül elárulta 1917 és 1919 nem okvetlenül helyes és kívánatos eszméit, ezeket csak olyan kis mozgalmak képviselik hűségesen, mint a trockista IV. Internacionálé. Semmi okunk sincs rá, hogy igazságtalanul járjunk el Lenin eszméivel szemben, ha nem is osztjuk őket. Ugyanakkor a leninista-kommunista politikai kultúra ma már szerves része az európai politikai életnek, a demokratikus szellemi és politikai munkamegosztásból csak az ósdi reakciósság akarhatja kiiktatni, amelyet (bár esélyei a baloldal ostobaságai miatt egyre nőnek) határozottan el kell vetnünk. Méltánytalanok lennénk a GULAG-ban elpusztult milliókkal szemben, ha Sztálint és utódait – idézőjel nélkül – kommunistának neveznénk.

Úgy vélem, nem volt teljesen haszontalan ilyen hosszadalmasan foglalkoznom azokkal a hagyományokkal, amelyekre az állami abszolutizmussal és bürokratikus kollektivizmussal, vagyis a "létező szocializmussal" szembenálló, a szabadság védelmének és az állampolgári engedetlenségnek, a kritikus gondolkodásnak és jövőtervezésnek erkölcsi kötelességét teljesítő demokratikus baloldal támaszkodhat. Különösen fontos ez abban a pillanatban, amikor a keleti tömb "szocialista" országaiban néma csönd és többé-kevésbé passzívan viselt tömegnyomor uralkodik – mármint a leplezetlen neosztálinista diktatúrákban és a klasszikus sztálinista rémuralom földjén, mint Észak-Koreában vagy Albániában; a fontos kivételt jelentő Magyarországon pedig a demokratikus politikai reform nélküli gazdasági reform és a kormányzat – nem liberális, hanem – engedékeny politikája a közéleti erkölcs züllésének elképzelhetetlen fokával járt – sajnos – együtt, noha a jelenlegi helyzetben Magyarország a sok vak között joggal páváskodhat a félszemű büszke címével.

A varsói puccsal kapcsolatban a többség a gyalázatos rendpártiság és a sunyi káröröm undorító kéjében fetreng, a kisebbség pedig se hall, se lát a kommunistaellenes hisztériától vagy a kétségbeesés keserű könnyeitől. Természetesen ezen a holtponton túl fogunk jutni, nem föltétlenül azért, mert az emberek majd ráébrednek, hogy a lengyel szabadság leverése őket is érinti – hiszen amúgy sem volt valószínű, hogy a Szolidaritás nagyszerű példája túlságosan sokat jelentsen a keleti tömb többi országa számára -, hanem mert a szégyen és a kijózanodás szükségképpen fölül fog kerekedni. Kétlem, hogy a WRON (a junta) bárkinek politikai eszményképe lehetne, másrészt pedig azt sem hiszem, hogy Reagan, az amerikai elnökök gyöngye legyen a drága jó Mikulás bácsi, aki nemcsak az "Irtsuk Vidáman Az Indiánokat És Védjük Az Emberi Jogokat" latin-amerikai kampányának sztárja, hanem hozzánk közelebb is pártolja a törökországi katonai juntát, amely szakszervezeti vezetőket, kurd ellenállókat és minden rendű-rangú kényelmetlen embert gyilkol halomra, továbbá nem riad vissza a Ceauşescu-féle Romániának tett gesztusoktól sem (akárcsak a nagy demokrata, Santiago Carrillo), viszonzásul a bukaresti Duce szovjetellenes sertepertéléseiért – ugyan kit érdekel a nemzeti diszkrimináció 2 millió, a terror és az éhezés 25 millió áldozata…

Egyébként: tisztelet-becsület a francia szocialista kormánynak, amely egyedül viselkedik tisztességgel Nyugaton; persze a politikai realizmus határai között; de senki nem kíván esztelen áldozatokat, csak világos beszédet. Szabadon kell bocsátani a Szolidaritás és a törökországi DISK letartóztatott munkatársait; a varsói puccs nem lehet mentség a salvadori és guatemalai mészárlásokra. Mindez magától értetődik, de tartok tőle, hogy mégsem árt leszögezni a presszók stratégái számára.

 

 

II.

 

A továbbiakban két dologgal kell részletesebben foglalkoznunk. E kettő megvilágíthatja a Szolidaritás (talán időleges, de valamivel valószínűbb, hogy rövid távon végleges) vereségének okait. Az első: az európai munkásmozgalom és az (igazi) szocializmus néhány alkati sajátossága, a szindikalista és munkástanács-mozgalomnak a politikai kultúra fogalma alá sorolható jellemzője. A második: a hatalomra jutott "Kommunista" Párt eddig hiányzó alkotmányjogi jellemzése, amelynek ki kellene egészítenie az államszocialista rendszerek nyugvópontra ugyan nem jutó, de bőséges anyaggal rendelkező gazdasági és politikatörténeti analízisét.

Szemben azzal, amit a vulgármarxizmus próbált meg hosszú időn keresztül belénk sulykolni, az újkori európai forradalmak és reformok nem csak egyes osztályok érdekeit fejezték ki, noha az önérdek nyilvánvalóan bármiféle cselekvés elég fontos mozgatója. A vulgáris marxizmusnak nagyon sokszor kellett olyan pusztán verbális magyarázatokhoz folyamodnia, hogy ezt vagy azt a polgári forradalmat munkások vagy földművesek vívták meg, vagy hogy kispolgári mozgalmaknak a banktőke lett a haszonélvezője stb. Az egyre több tényező bevezetésével azonban egyenes arányban csökkent az osztályérdek elvének magyarázó ereje. Természetesen nem véletlen, hogy az ilyesféle magyarázatoknak a XIX. századi munkásmozgalom marxista szárnyán kellett keletkezniük, mert a mozgalom kulturális-történeti karakterének racionalizációjából származtak.

A modern szabadelvű demokrácia kialakulása elvileg tulajdonképpen egyszerű folyamat: az államnak a társadalom fölötti és a társadalomnak az egyén feletti hatalma csökkent fokozatosan. Ez a demokrácia a józan bizalmatlanságon alapuló garanciák rendszere: a nép teljes egyetértését bíró, eszményien jó kormányzatnak sincs joga beleavatkoznia abba, amit a nép a társadalom öntevékenysége számára tart fönn, illetve a legteljesebb társadalmi egyetértés sem elegendő indok ahhoz, hogy a társadalom – a közvélemény erkölcsi nyomásával vagy más eszközökkel – beleártsa magát abba, ami mindenkinek magánügye (vélekedések, érzelmek, életmód) mindaddig, amíg ez világosan és jogilag észlelhető módon nincs mások ártalmára. Például: a liberalizmus klasszikusa, John Stuart Mill szerint senkire sem lehet normaként kényszeríteni a saját javát, csak abban lehet és szabad megakadályozni valakit, hogy mások kárára legyen, de amíg csak magának árt – például alkoholista, kábítószert fogyaszt vagy a többség véleménye szerint önveszélyes tévképzetei vannak -, addig az csak rá tartozik, még ha helyes dolog is megpróbálnunk lebeszélni erről.

A demokrácia a közérdekű kérdésekben a többség akaratához kell hogy tartsa magát, a közérdekű kérdések körét azonban a lehető legszorosabban kell megvonni, nehogy a kisebbség, amely épp csak annyira van kitéve a tévedés kockázatának, mint a többség, jottányival sem inkább – netán igazságtalan sérelmet szenvedjen. Az eszmény az emberek önmaguk általi kormányzása, ezt azonban a nagy lélekszámú és területi kiterjedésű országokban csak decentralizációval lehet elérni. Decentralizáció minden irányban: a maximális területi autonómiával, a nemzeti-kulturális-vallási közösségek, a foglalkozási csoportok saját ügyeikben élvezett legszabadabb önrendelkezésével; a társadalom minden egyes csoportjának az önvédelemhez törvényes lehetőségre és ehhez alkotmányos garanciákra van szüksége; ugyanilyen garanciákra van szüksége az egyes embernek a különféle testületek kollektív önkényével szemben. Ehhez járul még Montesquieu ismert követelésének – a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom elkülönítésének – teljesítése.

A demokrácia az önkormányzat és az autonómia ókori görög eszméjén túl igenli az embernek, Isten képmásának elvi egyenlőségét, tehát mindenkit beereszt a törvény sáncai közé, másrészt – ugyancsak a keresztyén hagyomány értelmében – vállalja a gyengék védelmét az erősebbekkel szemben, és a gyöngék iránti részrehajlása folytán egyensúlyba hozza a mérleget, amelynek egyik serpenyőjét lehúzza az erősebbek (például a gazdagabbak, a műveltebbek, a befolyásosabbak, a közvélemény irányítói) úgyszólván természetes nehézkedése.

A szocializmus bizonyos értelemben a szabadelvű demokrácia folytatása, amennyiben a hatalom korlátozását, az emberi szuverenitás védelmét kiterjeszti a munka területére. A gazdasági-vagyoni egyenlőtlenségek megszüntetésével csökken a gazdagok aránytalanul nagy társadalmi befolyása. Az, hogy a dolgozók egyre inkább részesedni kívánnak munkájuk gyümölcséből a munka funkcionális és haszonélvezeti szétválasztása helyett, az a demokrácia ún. formális elveinek igen következetes tartalomra való fordítása; a munkások korporatív önvédelmének kialakítása (szakszervezetek) és sajátos harci módszereik (a géprombolástól a sztrájkig) a demokrácia garanciarendszerének tökéletesítését jelentik, a társadalmi igazságosság szabadelvű-demokratikus eszményének logikus alkalmazását. A szocialista munkásmozgalom nagy történeti jelentősége azonban nemcsak ebben áll, hanem abban is, hogy kultúrát, hagyományt és civilizált életformát teremtett az ipari városok új tömegei számára, amelyek már nem fértek bele a faluközösségi és céhes keretekbe. A mozgalom harci céljaiból következett a fölnőttoktatás kialakítása, a közösségi együttlét szerény (ám mindmáig fölül nem múlt) formáinak kimunkálása, az ellenállás, a lázadás, az összetartás, a szolidaritás, a plebejus önérzet, a mindenkori baloldal melletti érzelmi elkötelezettség, a politika iránti érdeklődés, az antimilitarizmus, antiklerikalizmus, internacionalizmus, a természetkedvelés, a közös éneklés, a tekintély- és államellenesség, az anyagi önzetlenség, a vertikális mobilitás elutasítása, a hierarchiával szembeni ellenszenv józan népi kultúrája (a szó Bahtyin-féle értelmében). Egy budapesti lapban valaki nemrég ártatlanul és álszentül csodálkozott rajta, hogy az egykori nyomorúságos munkásotthonok tele voltak vitatkozó, művelődő, barátságosan sörözgető és kuglizó munkásokkal, a mai kacsalábon forgó beton kultúrcsodák pedig konganak az ürességtől. No persze, ezek nem éppen sztrájktanyák. Úgyhogy megissza az ember azt a sört a tévé előtt.

Kulturális jellege és programja sajátosságai folytán a munkásmozgalomnak soha nem volt igazi javaslata az állami élet, a politikai szerkezet reformjára, ezért a szó hagyományos értelmében soha sem is volt politikai mozgalom. A munkásmozgalom kezdetben egyszerűen a demokráciát támogatta, harcolt az általános választójogért, a köztársaságért, a nemzeti függetlenségért, a világi oktatásért stb. Azok a hatalmi alakzatok, amelyeket a munkásmozgalom forradalmi helyzetekben kialakított – a Párizsi Kommün, az 1905. és (részben) az 1917. évi szovjetek, a spanyol-katalán anarchoszindikalista CNT-FAI bizottságai, az 1956. évi magyar munkástanácsok és a lengyel Szolidaritás – alapjában nem voltak a parlamentáris demokrácia vetélytársai, hanem az emberi és politikai autonómia, a lázadó népakarat spontánul kialakult, laza, a közvetlen demokrácia, tehát a szűkebb értelemben vett önkormányzat menet közben módosuló, nem állami jellegű szervei.

A hovatovább megszilárduló oroszországi szovjetekben a munkáspártok pluralizmusa uralkodott: a mensevik szociáldemokraták, az anarchisták, a szociálforradalmárok és a többiek kigolyózásával a bolsevikok elárulták és megfojtották a forradalmat. Azokban a munkásmozgalmakban, amelyeknek egyik arca a szakszervezet, a másik pedig a szociáldemokrata párt, ez utóbbi a szabadelvű politikai demokráciával kombinált tervező államkapitalizmus térhódítását mozdította elő, ami nem eredeti elképzelés – Keynes és Roosevelt nem volt sem munkás, sem szocialista -, Közép-Kelet-Európában pedig a munkásság tehetetlenül átengedte (1945 után) a hatalmat a föltörekvő paraszti elit egy részével szövetkezett "Kommunista" Párt értelmiségének és bürokratáinak, a despotikus-etatista kollektivizmus acélszürke rémuralmának. A munkásmozgalom – egyes nagy pillanatokon kívül – mindig tőle független politikai célokért vállalt áldozatokat, s e célok épp azért voltak tőle függetlenek, mert politikai célok voltak. Nem állítom, hogy a munkásságnak nem fűződött érdeke ezekhez a célokhoz, de ez az érdek soha nem volt kizárólagos sajátja.

Mindebből következik, hogy a munkásmozgalom csakis a hitelt és bizalmat érdemlő, sokfelől biztosított szabadelvű demokrácia körülményei között maradhat meg kizárólag szocialistának (mint ahogy a munkásmozgalom tartalmi, materiális értékei nélkül a modern európai demokráciának csődbe kell jutnia), szocialistának, vagyis csak félig-meddig politikai jellegűnek.

A szakszervezetekre támaszkodó szociáldemokrata tömegpárt – éppen azért, mert a demokratikus politika nem az osztályérdekek politikája – a demokráciában szükségképpen és helyesen néppárttá válik, bár a munkásság politikai kultúrájának színeit viseli a politikai játszmában, amely többek között hagyományok és szimbólumrendszerek játszmája is, nemcsak ideológiáké és gazdasági érdekcsoportoké.

Érdekes és jelentős paradoxon, hogy az egyetlen kiváltképp politikai irányzat, amely a munkásság és a radikális parasztmozgalmak lázadó-plebejus kulturális kozmoszának igazi letéteményese, a mára már sajnos kifáradt anarchizmus, éppen a politika szférájának mint olyannak a maradéktalan kiiktatására, a hatalomnak, az uralomnak, az államnak mint olyannak a hiánytalan megszüntetésére törekszik. A nagy Henry David Thoreau írta híres esszéjében, A polgári engedetlenség iránti kötelességben, hogy a legjobb kormányzat az, amely nem kormányoz. A liberális demokratizmus végső következtetéseiben természetesen találkozik az anarchizmussal, amelynek szélsőséges és elemien rokonszenves politikája a politika ellen irányul.

Nem vitás, hogy az etatista-bürokratikus kollektivizmus, a "létező" (tehát nem az elképzelt, hanem valamilyen más) "szocializmus" országaiban a munkásmozgalomnak legelőbb a szabad szakszervezeteket és a munkásönigazgatás hálózatát kell megteremtenie. De kérdés, hogy lehet-e és szabad-e megmaradnia ennél, ahogyan lényegében a Szolidaritás megmaradt. A lengyel sztrájkolók kétségtelenül eredményesen követelték a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, elérték a cenzúra korlátozását, valamelyest megtörték a LEMP tájékoztatási monopóliumát, jelképes megalázkodásra kényszerítették a hatalmat (az 1970-es sortűz áldozatainak emlékműve), de majdnem mindvégig tartózkodtak az állam reformjára irányuló javaslatoktól, mondván – az európai munkásmozgalom érintett jellegzetességének megfelelően -, hogy az nem az ő dolguk. Valószínűleg helyesebb lett volna az ún. Hálózat munkástanácsaiban nagyon hamar létrehozni a demokratikus és szocialista munkáspártok pluralizmusát. A Szolidaritás demokratikus tömegmozgalmának alapján álló politikai pártok kikényszeríthették volna a szocialista tevékenység politikai előföltételét, a parlamentáris demokráciát felelős kormánnyal és független bírói karral, a néphez hűséges csekély hadsereggel. A föloszlatott KOR-KSS egykori vezetői egyébként az utolsó pillanatban meg is próbálkoztak ezzel, az Önigazgatói Köztársaság Klubjainak megalakításával. Az 1956-os magyar forradalomban létrejött a szükséges hármasság: többpártrendszer, munkástanácsok, szabad szakszervezetek – s megvolt hozzá a szabad nyilvánosság is. A Nagy Imre vezette hazafias és demokratikus párt [a november 4-e előtti, forradalmi MSZMP] egy pillanatra valódi politikai szervezetként vett részt a megújulás munkájában. Hogy miként végződött volna a forradalom, nem tudjuk, az orosz páncélosok a szabadság mellett a történelmi tanulságoktól is megfosztottak bennünket. De magyar hadsereg nem tudta volna leverni a magyar forradalmat. Igaz, 1956-ban és 1968-ban az orosz imperialisták agressziója a magyar, illetve a cseh kommunista párt ellen is folyt. A LEMP behódolt, meggyöngült, begyulladt, jelentéktelenné vált, de – szemben a magyar és a cseh fordulattal – soha, egy pillanatig sem állt a nép pártjára. Jelentőségét persze a katonai államcsínnyel sem nyerte vissza – szörnyű figyelmeztetés a kelet-európai "kommunista" állampártok politbürokratáinak! -, de a másfél éves szabadságharc alatt elgyávult tagjai nyilván passzív támaszt jelentenek Jaruzelski hadseregtábornok, Siwicki vezérezredes, Kiszczak altábornagy és a többi díszpinty számára.

Úgy tűnik, a Szolidaritás végtelen önmérséklete, türelme, fegyelmezettsége, az egész másfél év humort, józanságot, iróniát nem nélkülöző mély pátosza mégsem tudott elkerülni egy taktikai vétséget: nehéz megítélni, de utólag úgy tetszik, nem volt helyes félszívvel és hátsó gondolatokkal aláírni a gdanski egyezménynek a LEMP vezetői szerepét elismerő záradékát, vagy idejében és nyíltan föl kellett volna mondani. A záradék nem azért volt őszintétlen, mert a Szolidaritásnak volt az állampárttal szembeni politikai és gazdasági reformjavaslata, ezt a szférát átengedte az éppen ezáltal némi legitimációs alapra szert tett hivatalos és nyilvános, monolit államapparátusnak, a gazdasági reform pedig örök időktől fogva a munkáltató tulajdonos, tehát itt a kollektív birtokosként fölfogható uralkodó kaszt baja; a katolikus egyházra maradt, hogy a nyilvános politikai szféra néhány tátongó rését betömje (ettől láthatólag – számomra érthetetlen okokból – némileg visszariadt). A LEMP ily módon létrejött soványka kis legitimációját természetesen nem saját napról napra csökkenő erejének köszönhette, hanem annak a hipotézisnek, amelyet az SZKP és a szovjet vezérkar engedékenységének határairól alkotott a Szolidaritás. Ezzel azonban a harc – amelynek jelentőségét a Szolidaritás megdöbbentő sikerei, az egész lengyel társadalmat forrongó és tarka egységben átfogó, "hangos és követelő" (Bibó István) demokratikus konszenzus láttán-hallatán alábecsültük – áthelyeződött arra az igen előnytelen frontvonalra, ahol a Szolidaritásnak, ha nem akart állandó botrányt és konfrontációt, márpedig nem akart, folyton bizonygatnia kellett, hogy tartja magát adott szavához, miközben a kormányzat az elképzelhető legnagyobb cinikus elvetemültséggel szegte meg a magáét.

Tehát nem azt gondolom, hogy a Szolidaritás követett el hibát – különben sem óhajtom tovább erősíteni azt a látszatot, hogy hasztalan, elkésett tanácsokat osztogatok, pedig csak okulni szeretnék -, hanem mintegy a demokratikus és szocialista munkáspártok és -frakciók követték el avval, hogy nem alakultak meg időben. A KOR vezetői egyébként régebben már gondoltak erre, ahogyan a nép ellen vezényelhető állandó hadsereg veszélyére is. De be kell látnunk, hogy Közép-Kelet-Európában a politizáló értelmiséginek a munkáspárt fogalmáról a bolsevikok nyecsajevista és leninista, ne adj' isten sztálinista módszerei jutnak eszébe. Miközben e sorokat rovom, nehéz megfeledkeznem arról, hányan fognak afféle ellenzéki bolseviknak vagy minek tartani, amiért pozitív értékhangsúllyal merem emlegetni a párt szót, bármit jelentsen is. Mielőtt ez bekövetkeznék, sietek leszögezni, hogy csak azért beszéltem munkáspártokról, mert a munkásmozgalomnak megfeleltethető politikai szervezeteket is szükségesnek tartom, mint ahogy a többi társadalmi erő politikai képviseletét is, sőt, Robespierre-rel szemben szabadságot kívánok és biztosítanék a szabadság ellenségeinek is. Azt is tudom, hogy tudatosan és szándékoltan használt baloldali beszédmódom nem fog nekem nagy népszerűséget szerezni az ún. másként gondolkodók kis táborában a 68 eszméiből való kiábrándulás miatt. A párizsi és prágai 68 számomra is történelem – de a történelemből nem vagyok hajlandó kitagadni, bár sem a párizsi chiliazmus, sem a prágai paternalisztikus reform nem az esetem.

Arra az ellenvetésre, hogy a Szolidaritás, a Hálózat munkástanácsai, az új demokratikus politikai szervezetek és talán a LEMP szabadelvűbb revizionistái együttesen sem érhettek volna el alkotmánymódosítást, népszavazást, tiszta és szabad választásokat, mert a muszka nem engedi – nehéz válaszolni. Ám teljes válasz helyett talán vegyük figyelembe a következőket: 1. az oroszok végig világosan kimutatták, hogy semmi kedvük besétálni egy háborús kelepcébe, hacsak nem föltétlenül muszáj; 2. kérdés, nem áll-e fönn még mindig Berija "szulejmáni ajánlata", a finnesítés, hogy nem lett volna-e hajlandó a Szovjetunió néhány támaszpont és hadikikötő, pár presztízsmentő külsőség ellenében sok mindenbe belenyugodni, fönntartva persze néhány kiváltságot "kommunista" klienseinek; kérdés, hogy valóban annyira örül-e a Kreml a lengyel katonai diktatúrának, amely a maga nacionalista dinamikájával számos csinos meglepetést tartogathat még szomszédai számára, a LEMP vezetői szerepét pedig hatékonyabban küszöbölte ki, mint amennyire azt a Szolidaritás legvérmesebb álmaiban remélhette, s ezzel megmutatta, hogy a "létező szocializmusban" nemcsak egy uralkodó kaszt képzelhető el.

Azt sem lehet tudni, mire megy a WRON (a Nemzeti Üdv Katonai Tanácsa) kijárási tilalommal, éhezéssel, sovinizmussal és snájdigsággal. Ha sikerül Kádár és Ceauşescu valamiféle kombinációjával kikormányozni Lengyelországot a gazdasági összeomlás legmélyéről és a teljes lelki bénultságból, az még istenes. De egy újabb krízis kizárja a békés megoldást – márpedig az erőszakmentesség híve volnék… Jó megoldás aligha van. A katolikus egyház két szereposztásban előadott kompromisszumos kísérleteire is kevés idő maradt. Nem vagyunk a "minél rosszabb, annál jobb" pártján, nem kívánunk sem hazánknak, sem másoknak szenvedéseket, akármekkora erkölcsi szépség születhetne is belőle. Isten őrizzen polgárháborútól Lengyelországban.

Kétségtelen, hogy az immár rogatywkát, kackiás őslengyel dalicsákót viselő lengyel hadsereg alig ütközött ellenállásba, amikor aljas, áruló és törvénytelen tettét véghezvitte. Kétségtelen, ez érthetetlen, negatív, ördögi csoda. De talán ez sem következett volna be, ha a munkásság világtörténetének eddigi legcsodálatosabb, legerkölcsösebb, legokosabb, legszebb mozgalma nem kikerüli, hanem egyenesen célba veszi a politikának a zsarnokság által a társadalomtól elragadott körét: az államot, a hatalmat és a törvényt.

 

 

III.

 

Mi az állampárt ma?

A hetvenes években a keleti tömb legtöbb országának álparlamentje (Stanislaw Stomma nevezetes ellenszavazatával) beiktatta az alkotmányba azt a cikkelyt, amely kimondja, hogy az odavalósi "kommunista" állampárt a társadalom vezető ereje vagy ilyesmi. Mit jelent ez? Többféle válasz lehetséges. A legegyszerűbb az, hogy az állampárt mint olyan, en bloc, a maga többmilliós taglétszámával az ún. vezető erő. Ez azt jelentené, hogy a párttagok mint egyedek és csoportok vezetik a pártonkívülieket mint egyedeket és csoportokat. Az alkotmány viszont kimondja minden állampolgár egyenlőségét is, tehát ez a hipotézis nem tartható, hiszen az első- és másodosztályú állampolgárok törvényesen meg nem engedhető létéhez vezetne; ezen kívül pedig azt tapasztaljuk, hogy némi nehezen kinyomozható aprócska előnyökön kívül, melyek egyébként sem alkotnak rendszert, az egyszerű párttagokon valahogy nem tündököl a vezető erő fénye. Persze a karrier szempontjából nem árt a párttagság, de olykor a lojális pártonkívülit többre becsülik (olykor még a renitenst is), lobbyk pedig a pártlobbykon kívül is léteznek. Az egyszerű párttagok többnyire olyanok, mint a többi állampolgár, csak egy kicsit még olyanabbak.

A másik lehetőség az, hogy az állampárt többé-kevésbé választott szerveiben testesül meg a vezető erő. De ez mit jelent? Azt, hogy a Központi Bizottság utasítja a Minisztertanácsot? Vagy azt, hogy eltérő döntés esetén a KB utasítása az irányadó? Vagy azt, hogy az állampárt kongresszusa megvétózhatja mondjuk a "parlament" vagy az Elnöki Tanács döntéseit? De hiszen ilyesmi nem nagyon fordul elő. Tény az, hogy az állampárt Központi és Politikai Bizottsága olykor hoz határozatokat. Ezekben szakszerű gazdasági irányelvek váltakoznak jogszabály-törmelékekkel, derűs buzdításokkal és politikai dörgedelmekkel, ellágyult múltba-merengések sótlan diplomáciai protokollal, rendszertelenül ömlesztett számadat-zuhatagok az esti tanfolyamos filozófia hirtelen lávakitöréseivel. Nem tagadható, néha megindító olvasmányok ezek, de annyira keresztben fekszenek a jogrendszer fönnmaradó részén, hogy az ember néha fohászkodik, hogy a Párt avval a tenger sok kollektív eszével fogadhatna egy (igen: 1 db.) ügyvédet, aki megfogalmazná a dokumentumait, sőt le is gépelné, és közjegyzővel is láttamoztathatná. Milyen jogi szankció illeti meg az olyasfajta utasításokat, hogy "minden erőnket megfeszítve teljesítsük a beruházási tervet"? Törvénysértést követek el, ha nem feszítem meg minden… stb.? Elvégre az állampárt nem felelőtlen magánszemélyek tetszőleges testülete, hanem az alkotmány értelmében nagyon fontos, bár homályos jogi entitás. Ehhez képest néha elég kópésan fogalmaz. Azt szokás mondani, hogy a pártszervek irányelvei orientálják a törvényhozókat és a végrehajtókat. De mi van akkor, ha egyik vagy másik nem engedelmeskedik? Leváltják? Kicsoda? Van valamiféle harmadik fórum, valami mindennapi semmítőszék vagy alkotmánybíróság, amely eldönti, hogy:

1. az illető államhivatalnok félreértette az irányelvet;
2. helytelenül alkalmazta;
3. önkényesen belemagyarázott;
4. előnyben részesítette vele szemben egy másik hierarchia szálán hivatali fölöttese utasítását, s ez esetben büntetendő az illető fölöttes;
5. másképp gondolta, és élt a saját voltaképpeni hatásköre adta lehetőséggel, hisz ilyen esetben élni törvényes hatalmával talán nem más, mint visszaélni;
6. az irányelv szokás szerint ködös és általánosságokban mozgó volt, megfogalmazója így semmiféle jogi felelősséget nem vállalhat azért, ahogyan orientált, ezért a hivatalnok szigorúan a bürokratikus előírásokhoz tartotta magát, ezzel viszont függelemsértést követett el, hiszen az állampárt mégiscsak alkotmányjogi minőség… és így tovább…?

Ennek a föltevésnek valószínűleg már van némi köze az ún. valósághoz, kiegészítve azzal, hogy itt be kell lépnie az állampárt semennyire sem választott részének, a némelyektől legfontosabbnak tartott ún. apparátusnak. (Vö. apparátcsik.) Az apparátus végzi ugyebár a napi operatív munkát. Kör- és egyéb leveleket küld szét, telefonon és szóban utasít, önálló tanulmányokat és fölméréseket végeztet, egyeztet, döntőbíráskodik, mindezt informálisan, tehát nem szabályszerű jogi formákban, ráadásul nekem mint pártonkívülinek nem – de gyaníthatólag a párttagoknak se nagyon – jut ki legalább az a jelképes jog, amely szerint az állami, tanácsi szervek döntéseit ellenőrizhetem, munkájukba elvileg úgy-ahogy betekinthetek stb. Itt meg az a bibi, hogy nem világos: például egy nagyvállalat igazgatója köteles-e engedelmeskedni a vállalat párttitkárának, aki az ő különbejáratú vezető ereje, vagy inkább a megyei pb illetékes osztályvezetőjének, vagy a magas minisztérium illetékes ügyosztálya vezetőjének vagy az illetékes államtitkárnak? És ki a nagyobb úr, a miniszter vagy a minisztériumi pártbizottság titkára – vagy talán a miniszter fölé rendelt osztályvezető a pártközpontban? Ez utóbbi három vitáját ki dönti el? Az illetékes miniszterelnök-helyettes vagy a területtel foglalkozó KB-titkár, vagy netán az evvel foglalkozó PB-tag? Ez utóbbi a magasabb rangú vagy a nem PB-tag KB-titkár? Ugyanazon a területen alá van-e rendelve a PB-tag miniszterelnök-helyettes a nem PB-tag KB-titkárnak? Vagy megfordítva? Ki tudja?

De tovább megyek. Minden testületben pártcsoport, afféle "kommunista" képviselői frakció alakul. Ha nézetei összeütköznek a testület többségének nézeteivel, mi történik? Az alkotmány – ugyan nem biztos, de lehet, hogy – tiltja időleges leköszönését a vezető szerepről, hiszen kivételes eseteket nem nevez meg. Ha a pártapparátus valamelyik dolgozójának munkajogi konfliktusa támad munkáltatójával, dönthet-e a munkaügyi döntőbíróság vagy uram bocsá', a pártszakszervezet (van ilyen?) saját vezető ereje és egy ahhoz tartozó magánszemély viszonyában? S ha megteszi (Magyarországon biztosan előfordul), nem sérti-e meg ezzel az alkotmányt? Nem azt mondja ki az alkotmány abban a cikkelyben, hogy minden vitás kérdésben az állampártnak van igaza? De a KB több határozata leszögezte, hogy a párt nem tévedhetetlen, sőt, időnként népellenes klikkekről is van szó, amelyek hatalmukba kerítették a munkásosztály, tehát implicite az összes dolgozó élcsapatát. Ám ha, mondjuk, egy pártból kizárt sztálinista azt tartja a mai pragmatikus-reformer vezetőségről, hogy népellenes klikk, hruscsovista-revizionista bűnszövetkezet, hova forduljon gyanújával? Ha már nem párttag, a Központi Ellenőrző Bizottsághoz biztosan nem. Netán a nyilvánosságot keresi föl vagy sztálinista ellenpártot alakít, mint a burzsoá Spanyolországban Enrique Lister tábornok?

Hol lakik a párt? Az az érzése az embernek néha, hogy a párt leginkább a síita mohamedán hagyományból ismert okkult (rejtett) imámhoz hasonlít.

A KB többször leszögezte azt is, hogy a párt nem áll a nép fölött, hanem épp ellenkezőleg, a társadalmat szolgálja. Ezt hogyan kell érteni? Összegyűjthetek néhány ezer aláírást, ennek birtokában népszavazást rendezhetek, amelynek határozata kötelezni fogja a pártot, hogy a népet így vagy amúgy szolgálja, ezt vagy amazt tegye? Kötelezhetem a pártot, hogy megjavítsa a vízcsapot? Vagy csak úgy szolgálja a népet, ahogy neki tetszik, s akkor is átvezet engem, vakot, az úttest másik oldalára, ha ezen a járdán szeretnék elcsoszogni a zöldségesig?

A párt modern jogi-politikai fogalmainkkal föllelhetetlen. Leginkább mégis a karoling államra emlékeztet: a király kísérete, amelynek segítségére van sok missus regis és pár írástudó. Csakhogy az a viszony, amely a karoling királyi kíséretet a középkori államhoz fűzte, az a "kommunista" állampártot a voltaképpeni államhoz fűzi: az állam meg van kettőzve, éppen ezért sehol sem lehet nyakon csípni, hogy megkérdezhessük: – Hát te meg miféle szerzet vagy, öcsém? Persze az államszocialista rendszerekben is vannak jó és rossz királyok, királyok, akik hallgatnak és akik nem hallgatnak jó tanácsadóikra vagy gonosz tanácsadóikra, és a különbségek nem elhanyagolhatók. Kádár jobb király, mint Husák, Zsivkov vagy Le Duan. Kísérete számos privilégiumát, hatáskörének jó részét átengedte másoknak. Visszaveheti? Talán.

Mindez nagyon szép, de én köztársaságpárti vagyok. Hazámban, Európa majdnem egész keleti felében, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában a politika szférája üres. Bármi benyomulhat és kitöltheti. Az utóbb említett három földrészen már régebben megjelentek benne a gátlástalan és vérszomjas pretoriánusok. Mifelénk Görögországban megbukott a junta, Lengyelországban már győzött, Spanyolországban még nem. A lengyel állampárt fölszívódott, de lám, a szervezetekről lemetélt apparátus működik, kiszolgálja a fölcicomázott törzsőrmestereket, nem zavarja, hogy még a KB-nak sem szabad összeülnie. Nem zavarja, hogy iménti vezéreit lecsukták. Nem értem, miért a néptől retteg az állampárt. Miért nem inkább önmagától és zsoldosaitól? Elvégre mindenki tudja, hogy nem a szabad és önmagát kormányzó nép gyilkolt meg sok millió kommunistát a GULAG-ban, hanem a párt és a "kommunista" GPU.

Az üres politikai szféra és a politika anarchista megszüntetése nem egy és ugyanaz a dolog. Az előbbi csak annyit jelent, hogy az állam különféle, ám leginkább igen erőteljes formákban uralkodik a társadalmon, miközben ténykedése nem nyilvános, saját jóakaratú engedélye nélkül nem is bírálható, jószerivel láthatatlan és megismerhetetlen. A politika: titok. Ismeretlenül gubbaszt a középpontban, csak következményeit érezni, de mivel csak elszigetelt emberek érzik, akik a nyilvánosság közvetítésével nem tudják még csak ki sem cserélni róla szerzett tapasztalataikat, nem láthatnak be semmilyen logikát, semmiféle rendet, s lassacskán el sem tudják képzelni a helyes és kívánatos rendet, mert nincs semmiféle tapasztalatuk az értelmes – áttetsző, megismerhető, kezelhető – rendről. Az államhivatalnok is így van evvel, ha több is az információja: ha valaki csak egy hierarchikus szervezet tagjaként informált, a mások elől elzárt információkat az utasítás egyik formájaként fogja érzékelni, vagy lojalitása jutalmaként, vagy a pozíciójának kijáró kiváltságként – hiszen az információ lényegéhez tartozik, hogy nyilvános megvitatásra szánják, különben nem lehet ellenőrizni, tehát hitelessége csak a magas forrás emanációjának másodrangú következménye lesz. Láthatjuk, hogy a viszonylag szabad kötőfékre, hosszú gyeplőre eresztett magyar sajtó információit a hivatal képtelen feldolgozni, mert ő maga nem része a nyilvánosságnak, tehát nem érti, nem értheti azt, ami a szó demokratikus értelmében közérdekű. Pedig az értelmiség tudását – hiszen segíteni szeretne – akarva vagy akaratlanul ebbe a sötét zsákba hajigálja; nem sejti, hogy feneketlen.

A politika anarchista megszüntetése nem jelent egyebet, mint hogy az uralom adott elemeit egyenlően szétosztják az emberek között; ehhez járul a javak igazságos szétosztása, ami a hierarchia lehető legnagyobb mérvű megszüntetése mellett, amelyre szilárd garanciák vannak, nem lehet nehéz; de ezt – sajnos – csak a teljesség kedvéért említem.

A politikát láthatóvá kell tenni; szférájának egybe kell esnie a teljes nép gyülekezetével – a többit döntse el a közakarat; a szocializmus csak javasolja, hogy ez milyen legyen. Az állampárt kisajátította és elsinkófálta a politikát: a közép-kelet-európai munkásmozgalom vissza kell hogy adja a népnek ma, holnap, holnapután.

A gazdasági rendszer és a tulajdonviszonyok eléggé fontosak tárgyunk szempontjából, fontosabbak, mint Nyugaton. Egyik barátom találó megfigyelése, hogy Nyugaton a diktatúra nem jelent feltétlenül gazdasági válságot, mert a tőkés magánvállalkozás viszonylag független a politikai rendszertől. Nálunk viszont minél liberálisabb valamelyik államszocialista ország, annál jobban megy neki gazdaságilag, a diktatúra megkeményedése karöltve jár a nyomorral, példákat nem említek, közismertek; mert nálunkfelé a gazdasági szisztéma köztudomásúlag nem független. Azt hiszem, a lengyelországi demokratikus új-szocializmussal jól megfért volna az önigazgatású vállalatok csoporttulajdona, a szövetkezetek és a kis magánvállalkozások elszaporodása; nem új találmányok ezek, s a központosított állami tulajdon láthatólag még a bürokratikus államnak is terhére kezd lenni. Az elosztás pedig a korporatív, szakmai és népképviseleti testületek, a szakszervezetek, a vallási és kulturális közösségek szép munkája lehetett volna. Sajnos ezt ma nem nagyon cél- és időszerű taglalni.

Összefoglalásul: az erkölcsi fogantatású politikai elitizmussal szembeni jogos ellenszenv és bizalmatlanság többé nem szabad hogy akadálya legyen a közép-kelet-európai kritikus értelmiség és – ilyen van – a demokratikus ellenzék stratégiai fordulatának. A marginális vagy párhuzamos nyilvánosság, az engedetlen szubkultúrák üdvös, bár az elszigetelődés és bezárkózás veszélyeitől, a gettópszichózis ártalmaitól nem mentes léte fölszólítás kell hogy legyen mindannyiunk számára, hogy a részvét és az önvédelem gesztusain túl föltámasszuk a tekintély- és államellenes, szabadelvű, demokratikus és szocialista politikai gondolkodás és gyakorlat legkülönfélébb hagyományait. Az pillanatnyilag mellékes, hogy ma fontosabb számomra Étienne de la Boétie és Gustav Landauer – vagy az élők közül Castoriadis és Lefort -, mint Rosa Luxemburg vagy Otto Bauer. Nem arról van szó, hogy megint értelmiségi politikát csináljunk munkások számára, fölött – és végül – ellen. Csak legalább a már meglévő gondolati eszközöket kell karbantartani, hogy ha majd eljön az ideje, használhassa, akinek kedves.

Lehet, hogy a következő kelet-európai forradalmi periódus is gyászos véget ér. Lehet, hogy a még bőven garázdálkodó sztálinista diktatúrák helótái csúf formában fogják kifejezni azt, hogy türelmük elfogyott, és majd a szabadság ellenségeinek védelmén kell gondolkodnunk. Lehet, hogy valóban mindennek vége, hogy jön a sötétség ezeréves birodalma. Nem tudom. De csak ahhoz a jövőhöz van közünk, amelyért elménk megkínlódott – vagy amelyért elmulasztottunk virrasztani. És közünk van a lesújtó múlthoz és a rettenetes jelenhez. Közünk van a vereségek és árulások iszonyú Európájához. Közünk van a Santiago de Chile-i stadionhoz és a varsói tévé egyenruhás bemondóihoz. Megrémült, fázó, éhező emberekhez, börtönök, internálótáborok és elmegyógyintézetek hulló hajú, sárguló bőrű lakóihoz. Sok-sok korai halotthoz. Közhelyek, persze. Amikor követeljük, hogy szüntessék meg a lengyelországi szükségállapotot, engedjék szabadon az internáltakat, állítsák helyre az emberi, politikai, szakszervezeti jogokat, ezekre a közhelyekre is gondolunk. Ezekkel a közhelyekkel búcsúzom Tőled 1982 februárjában, barátom, Olvasó.

 

 

Jegyzetek

 

1 Szerk. Tóth Károly Antal, Csíkszereda: Pro-Print, 2000

2 Vö. Új osztálypolitika, Mozgó Világ, 1999/1; Levegőt!, Mozgó Világ, 1999/5; Szocdemek, Népszabadság, 2000. április 8.; Új kelet-európai baloldal, I., Eszmélet 50, 2001; A helyzet, Bp.: ÉS, 2002; Szabó Ervin nem alkuszik, Népszabadság, 2002. augusztus 31.; Két vita két baloldalról, Népszabadság, 2002. november 7.; Megtérés Adyhoz, Népszabadság, 2002. november 23.; Új társadalmi mozgalmak és a szakszervezetek, Kihívások a szakszervezetek előtt, szerk. Kozák László, Bp.: Liga Szakszervezetek, 2002; Osztályharc és közjó, Mozgó Világ, 2002/11.

3 Vö. Jürgen Seifert: Konterrevolution, Staat und Arbeiterbewegung, in: Zur Aktualität von Karl Korsch, hg. M. Buckmiller, Frankfurt/M.: Europäische Verlagsanstalt, 1981, 112-130.

4 A szem és a kéz, Bp.: AB, 1983

 

Indiai csatlakozása a WTO-hoz az indiai mezőgazdaság súlyos válságát vetíti előre. Hosszú idő óta először mutat csökkenést az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a magtárakban halomban áll a gabona.

Egy július 31-én elmondott beszédében, közvetlenül mandátumának lejárta előtt, Mike Moore a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vezérigazgatója kijelentette: “Legfontosabb motiválóerőnket azok a hús-vér emberek jelentik, akiknek szolgálatára szegődtünk.” Nem lehet tudni, hogy ez a beszéd megnyugtatja-e annyira azt a 900 millió kínai parasztot, akik országuk 2003 januárjában megvalósult WTO-csatlakozásának következményeitől félnek, mint amennyire az az indiai parasztok esetében sikerült. Indiában, egy olyan országban, ahol az agrárpolitikát hosszú idő óta a belső piac igényeinek kielégítése és az élelmiszer-önellátás szempontjai határozták meg, a WTO a piac mind teljesebb megnyitását szorgalmazza. Ennek következménye pedig a szektor teljes leépülése, mivel az képtelen felvenni a versenyt a nagy külföldi termelőkkel. Ez utóbbiak számára ugyanis a kereskedelmi akadályok lebontása zöld utat jelentett érdekeik érvényesítésére.

“Nagyon nehéz itt parasztnak lenni. Mindent megpróbáltam, de a végén mindig csak vesztes maradtam.” M. Gangappa, ez a Kalmala faluból származó gazdálkodó már több éve mondja, hogy “ez így nem megy tovább”. Kalmala húsz kilométernyire található Raichurtól, Karnataka államban, India déli részén. A 33 éves Gangappának asszonyát és négy gyermekét kell eltartania, egyetlen kenyérkereseti forrása a tulajdonában lévő 3 hektáros földdarab, melyen rizst és paprikát termel. Mint annyian mások a Dekkán-fennsík ezen forró szegletében, Gangappa sokáig gyapotot termelt, nyereségesen. A gazdálkodó 1996-ban 35 ezer rúpiás (745 USA dollár) befektetéssel még 130 ezret keresett (2600 dollár). Akkoriban még minden olcsóbb volt. A vetőmagot, a növényvédőszert, a vizet, az áramot, az üzemanyagot és még a hitelt is szubvencionálta az állam. Egy kiló gyapot önköltségi ára 7 rúpia volt, a piaci ár 26 rúpia. Azóta a helyzet éppen ellenkezőjére változott: a termelési költség 25 rúpia kilónként, míg a piacon 17-et adnak érte. A köztes időben a raichuri fonoda bezárt, melynek okai között ugyanúgy megtaláljuk a gyár hozzá nem értő vezetését, a versenytársakat, mint a helyben termelt gyapot rossz minőségét. Volt ugyan 1998-ban egy kísérlet transzgenikus gyapotfajták meghonosítására a régióban, de csak agresszív reakciókat szült.¹

Sok gazdálkodó így megmaradt a rizs- és paprikatermesztésnél. A 2001-es évre azután a 400 rúpiás átlagos önköltségi rizsárral szemben a piacon 350 rúpiát adtak mázsánként. Ez az egy évvel korábbi árnál felével volt kevesebb, miközben a minőség változatlan maradt! Vannak olyanok, akik jobb időkre tartalékolják készleteiket, abban bízva, hogy az árak emelkedésnek indulnak, vagy hogy a kormány beavatkozik. Mások hitelezőiktől szorongattatva veszteséggel is eladják, amit termeltek. M. Gangappa a termést egy uzsorásnak adja el, 10 százalékkal a piaci ár alatt. Hasonló áresés következett be 2001-re a paprika esetében. Gangappa körülbelül 80 ezer rúpiás (1700 dolláros) árbevételt ért el 90 ezer rúpiás költséggel (1915 dollár), az egyenleg így 10 ezer rúpia mínusz, és pozíciója még kiszolgáltatottabb az uzsorással szemben.

Rizstermelőnk szomszédja, az olajos növényeket (napraforgót és földimogyorót) termelő M. Yelappa számára is “jobb volt korábban”. Ő 2000-ben a csökkenő szubvenciók, az import által támasztott versenyhelyzet és bizonyos termelési költségek megnövekedésének hatására látta be, hogy hibásan döntött. Néhány év alatt – meséli ez a falusi gazdálkodó – egyes vetőmagok ára, amiket egy indiai–amerikai multi forgalmazott – megsokszorozódott: a kilónkénti 25 rúpia helyett már több mint 200 rúpiába kerültek. “A rizstől eltekintve – magyarázza – minden évben új vetőmagot kell venni, mert a második évben már kevés termést hoznak.” Így 2001-ben már Yelappa is rizsbe és paprikába fektette pénzét, súlyos eladósodás árán. Nem messze, egy öntözőcsatorna mellett fekvő tanyaegyüttesen hasonló a helyzet. Itt egy a raktárra termelés mellett döntő nagybani rizstermelő szidja “az olcsó rizsimportot”. Egy másik tanyasi parlagon hagyta földjét. Napszámosként dolgozik, de mint mondja, “abból nem lehet megélni”.

 

 

Vádlóan felemelt ujjak

 

Gyakran emlegetnek a környéken egy bizonyos Satiaht, akinek nem volt ereje folytatni. Nem bírta tovább a piac törvénye és az uzsorás harapófogójában, növényvédőszert ivott, öngyilkos lett. Néha az állam kárpótlást fizet a családnak. A pénzből aztán a család az uzsorást fizeti ki először, különben az lefoglalná a földet, és a család mehetne szaporítani a bádogvárosok népességét.

Néhány ezer kilométerre északra, Rajashtan, a maharadzsák, a paloták és a sivatag földjének népe szintén – ha szabad ilyet mondani – a jól sikerült aratás “áldozata” (l. “Katasztrofális bőség” c. cikkemet – Le Monde diplomatique, 2002. szeptember). A parasztszervezetek és az ellenzéki mozgalmak ujjukat vádlón a WTO-ra és liberális elveire szegezik. Számukra az India határait a nemzetközi kereskedelem előtti szinte teljesen megnyitó egyezmény a legfőbb felelőse az agrárium minden szegletében megfigyelhető válságnak. Ez pedig meghatározza a vidéki körzetekben eddig jól-rosszul élő több mint 700 millió indiai sorsát.

Az utóbbi években Atal Vadzspají kormányának és annak liberális politikájának ellenzéke a korábbinál sokkal több tüntetést szervezett a WTO, a Világbank és a nyugati transznacionális vállalatok ellen, melyeken azzal vádolták őket, hogy a termelékenység nevében mechanikusan egy indusztriális társadalmakban megszokott mezőgazdasági szerkezetet akarnak kialakítani. Ez pedig véleményük szerint teljességgel összeegyeztethetetlen India jelenlegi adottságaival. A WTO-féle szervezetek politikája – mely szervezetek nem elégszenek meg azzal, hogy a leggazdagabb országok és az agrárüzleti óriáscégek segédcsapataiként működjenek – tönkretesz egy olyan élelmiszer-gazdaságot, amely a mai napig több tízmilliónyi szegény parasztnak és mezőgazdasági munkásnak adott megélhetést. Könnyen elképzelhető, milyen drámai következményekkel járhat mindez egy 1 milliárd fős népességű országban. A legtöbbet emlegetett bűnbakként a WTO nem egyedül tehető felelőssé a mezőgazdaságban kialakult nehézségekért. Egy 2001 januárjában kelt, a WTO-egyezmény Karnataka állambeli végrehajtásáról szóló hivatalos feljegyzés a megfelelő infrastruktúra, képzési rendszer, technológia, minőség, versenyképesség, oktatás, ismeretanyag stb. hiányára hívja fel a figyelmet.² Megdöbbentő, de nem példa nélküli lista. Mindeközben a WTO által javasolt politikák távolról sem jelentik azt a csodaszert, amellyel néhányan hitegetik az újdelhi vezetést annak érdekében, hogy jobban meggyőzzék őket a piacok megnyitásának szükségességéről.

India 1994-ben csatlakozott az uruguayi forduló tárgyalásaihoz. A WTO születési okmányát jelentő egyezmény – ekkor először – célul tűzte ki maga elé a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizációját a vámtarifák és más típusú akadályok lebontásával. Az erőket három területre kívánták koncentrálni, ezek: az import beáramlásának megkönnyítése, a támogatások csökkentése és az exportszubvenciók megszüntetése. Ahogy más fejlődő országoknak, úgy Indiának is van ideje a feltételek teljesítésére. De a fejlődés irányát ezzel kijelölték.

A piac törvényének és a vele együtt járó “igazságos árnak” az érvényesülése elvileg hozzájárulnak az indiai agrárium nemzetközi versenyképességéhez. Ezt a mindenütt jelen lévő és túlburjánzó állami beavatkozás korlátozásával érik el. A piacelv érvényesítése a legjobb módszer lehet egy korábban sikeres gazdasági tevékenység újra-felfuttatására, mellyel néhány évtized alatt el lehetne jutni a függőségtől az élelmezési önállóságig vagy akár az exportra termelésig. Esetünkben azonban a szektor zárt marad, tőkehiányos és vámokkal védett, végül mindezeket figyelembe véve kevéssé versenyképes.

Apró birtokaival (átlagos nagyságuk egy hektár), megnőtt termelési költségeivel és gyenge jövedelmezőképességével a mezőgazdaság meg sem közelíti az ipar vagy a szolgáltatások teljesítményét, melyeket a kommunikációs forradalom és a mohó fogyasztásba kezdett városi középosztály húzott magával.

A nyitásból és a feltételezhető komparatív előnyök kiaknázásából lendületet nyerő mezőgazdaság a WTO-egyezmény legfőbb haszonélvezője kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a szektort telibe kapta az árak globális zuhanása, térdig süllyedt a válságba, és a WTO döntései gyakran csak rontják a helyzetet. Az 1990-es években a növekedés üteme lassult: a szektor infrastruktúráját későn kezdték el fejleszteni, és későn jutott hitelhez, tovább mélyült a városi és falusi jövedelmek közötti szakadék, mígnem az abszolút szegénység – mely a teljes népesség arányában 55 százalékról 33 százalékra csökkent az 1970-es, 80-as években – újra nőni kezdett.

 

Erodálódó jövedelmek

 

Egy mezőgazdasági minisztériumi feljegyzés 2000 júliusában így foglalta össze a kialakult helyzetet: “Az agrárium növekedése az 1990-es években lassuló tendenciát mutatott. Az agrárjellegű tevékenység komparatíve csak kevéssé volt jövedelmező, aminek hátterében az árak kedvezőtlen alakulása és az alacsony hozzáadott érték állt. Mindez sokakat arra késztetett, hogy felhagyjanak a földműveléssel, és elvándoroljanak vidéki lakhelyükről. A helyzetet tovább súlyosbíthatja az agrárkereskedelem integrálódása a világpiacba, amennyiben nem születnek meg rövid időn belül az ennek hatásait kompenzáló döntések.”³ M. Jain mezőgazdasági miniszterhelyettes a 2001-es évről szólva “az agrárium­ból élők jövedelmének 15 százalékos erodálásáról” beszél. Márpedig sokan alig keresik meg az 1 eurónak megfelelő összeget naponta, és a többség eladósodott.

Valójában a parasztság az 1994-es WTO-megállapodás óta csak a dolgok sötétebbik oldalával szembesült. Az importról szóló fejezetben 1999 és 2001 között több mint 2700 terméket mentesítettek a kereskedelmi korlátozások alól. A legutolsó lista 2001 áprilisa óta érvényes, két évvel megelőzve a bevezetésére kitűzött határidőt. Néhány megfigyelő a liberalizáció terén tapasztalható lázas sietségben az Egyesült Államok számára nyújtott gesztust vélt felfedezni, aminek célja a technológiai transzferekre 1998 májusában – az indiai nukleáris kísérletek után – kirótt embargó feloldása lehetett.

A fent említett tényezők komoly aggodalomra adtak okot. Az első nagy szakítópróbát importügyben a növényi olajak vámjának csökkentése jelentette: a fejlemények korántsem voltak megnyugtatóak. A WTO-csatlakozást követő években a kormány csökkentette a vámtarifákat az ipar és a lakosság által is igen keresett, fent említett áruféleség esetében. Az indiai piac ekkor még önellátó volt, és a világpiaci árak magasan szárnyaltak. Az árak azonban idővel komoly süllyedésnek indultak, és a belföldi termelők két szempontból is kellemetlen helyzetben találták magukat. Az exportra termeléshez túl drágák lettek, és a hazai piac egy részét is elvesztették. Néhány év alatt a Malajziából, Indonéziából, az USA-ból és Brazíliából igen olcsón érkező importált olaj körülbelül 40 százalékos piaci részesedésre tett szert. Egyesek számára ez maga volt a megváltás. De a mezőgazdaságból élők milliói, valamint a helyi feldolgozóipari cégek számára katasztrofális következményekkel járt. Csak Karnataka államban a korábbi 115 olajmalomból több mint 100 zárta be kapuit az elmúlt években.⁴

A kormányzat próbálja relativizálni a helyzetet. M. Jain miniszterhelyettes szerint “az olajtól eltekintve az elmúlt évek nem hoztak masszív importbeáramlást, és a behozatal a mezőgazdaságot sem érintette negatív módon”. Meg kell jegyezni egyébként, hogy vészhelyzet esetén a kormányzatnak megvannak a WTO-szerződés keretében biztosított eszközei az adók és vámtarifák visszaállítására mintegy 800 termék esetében. Ugyanakkor, mint azt a bangalore-i régió egy szakszervezeti vezetője, M. Nagara is megjegyzi, a kormányzat nem vagy csak kevéssé élt ezzel a lehetőséggel a növényi olajak kapcsán. Beszélgetőtársunk sokakkal együtt attól tart, hogy ez a passzív kormányzati hozzáállás megismétlődhet a cukor és a tejtermékek esetében. E két termékcsoport tekintetében ugyanis India jelenleg önellátó, miközben nagy a külső piaci nyomás.

Ezenfelül a liberalizáció zavart okozhat a szubvenciók, garantált árak és élelmiszersegélyek kialakult rendszerében. Ilyen támogatásokban ugyan a népesség jelentős hányada részesült már hosszú idő óta, de a rendszert túl komplexnek és költségesnek tartják. Közben már tervbe van véve a termeléshez, marketinghez adott állami dotáció, illetve a jövedelempótló támogatások megkurtítása. Hasonló, fokozatos leépítés figyelhető meg a több tízmillió indiait olcsó, támogatott élelmiszerrel ellátó PDS, a nemzeti bolthálózat esetében.

A kormányzat egy döntése nyomán megemelkedett a PDS által forgalmazott gabonafélék ára. A döntés hátterében az a szándék állt, hogy a termék forgalmazása kifizetődővé váljon. A BPL-réteghez (below poverty line: olyanok, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, 1 dollárnál kevesebb napi jövedelemből) tartozó emberek tömegei kényszerültek távol maradni a boltoktól, mivel nem volt miből vásárolniuk. Mások olcsóbban juthattak hozzá a kívánt termékekhez, ha a helyi piacról vásárolták meg. Az ellátási rendszer mindkét esetben elvesztette korábbi ügyfeleinek egy részét. A boltok lehúzhatták a rolót, a támogatásokat csökkentették, és egyszeriben milliók találták magukat a korábbinál is bizonytalanabb élethelyzetben.

Hosszú idő óta először csökkenést mutat az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a raktárakban halomban áll a gabona. “Felmerül a kérdés, hogy számít-e több milliónyi ember élete, vagy egyszerűen a produktivitás szempontjából nézünk rájuk. Ez utóbbi esetben ugyanis elhanyagolható a súlyuk” – jegyzi meg Kamal M. Chenoy, az újdelhi Nehru Egyetem tanára.

A professzor szerint elvetendő, hogy egy “városban élő kisebbség által kikényszerített politikát” valósítsanak meg a döntéshozók, olyanok, akik nem ismerik a vidék helyzetét, vagy érdektelenséggel viseltetnek a vidéken élők sorsa iránt. Lehetetlen túlbecsülni az egymást követő indiai kormányok felelősségét, amelyek nem tudták – vagy nem akarták – megteremteni a szükséges környezetet és infrastruktúrát egy olyan szektor fejlődéséhez, amelytől továbbra is a lakosság közel háromnegyede függ.

Az állam mindazonáltal továbbra is fenntart egy szociális biztonságot garantáló intézkedéscsomagot. De amellett, hogy ezek az intézkedések ellentétesek a WTO szellemiségével, gyakran drágának és nehezen végrehajthatónak bizonyulnak. Eszerint huszon-egynéhány mezőgazdasági terméket véd egy ún. szabályzottan “garantált felvásárlási ár”, ami gyakran a piaci ár alatt marad. A kormánynak emellett nincsenek meg az eszközei arra, hogy az üzleti pangás miatt a gazdákon maradt teljes készletet megvegye. “Az indiai parasztokat minden korábbinál jobban érintette a világpiaci árak zuhanása. Annak ellenére is, hogy 23 agrártermék esetében életben volt a garantált felvásárlási ár. Ennek oka az volt, hogy ezt az ártámogatási rendszert, amely egy zárt logika szerint működött a piacnyitás előtt, leggyengébb pontján érintették a világpiaci árak” – magyarázza Abhijit Sen közgazdászprofesszor, a mezőgazdasági árak bizottságának egykori elnöke. Sen professzor mellékesen azt is megjegyzi, hogy az említett ártámogatási lépések “sokkal kisebb nagyságrendűek, mint amilyeneket a WTO megenged”. “India nem engedheti meg magának, hogy GDP-je 1 százalékánál többet adjon agrártámogatásra, míg a WTO-egyezmény szerint ez elérhetné a 10 százalékot is” – teszi hozzá a maga részéről M. Jain, utalva ezzel a WTO-szerződés 3. fejezetére, amely a exportszubvenciók megszüntetéséről rendelkezik. A segélyek, szubvenciók és vámtarifák csökkentésére irányuló WTO-nyomást nyögő indiaiak keserűen konstatálhatják, hogy az iparosodott államok tovább növelik az ilyen típusú piacvédő kvótáikat, és indiai cégek számára gyakran továbbra is nehéz betörni az ő belső piacaikra.

Vagy idézhetjük az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) számait, amelyek minden szónál beszédesebbek: 1999-ben a szervezet tagállamai 283 milliárd dollárnyi agrártámogatást fizettek ki (ebből 114-et az Európai Unió, 54-et az Egyesült Államok és 58-at Japán), ezzel szemben India csak 7 milliárdot. Az említett számok Japán, az EU, az USA és India agrár-GDP-jének rendre 65, 49, 24, illetve 6,5 százalékát teszik ki. Ami a vámtarifákat illeti, az indiaiak mint jelentős rizstermesztők gyakran hozzák fel elrettentő példaként a 2000%-os illetéket, amit a japánok vetnek ki az import rizsre.

Sokan érzik így Indiában azt, hogy egy olyan rendszerbe hagyták magukat bevonni, melyben “kettős mérce” érvényesül, egy olyan mechanizmus, amely a nemzetek közötti kereskedelmi egyenlőtlenségeket erősíti ahelyett, hogy csökkentené őket. A szegény országok számára a folyamat az egyes esetekben nélkülözhetetlen szubvenciók leépítését, míg a gazdagok számára ezek emelését hozta. A liberalizá­ciós folyamat hozzájárul a gazdag országok piacszerző akcióihoz, sőt van, hogy a WTO áldásos tevékenységének hatására letelepedésre alkalmassá vált országokban a külföldi cégek a helyi kereskedelmet is lerombolják. Innen ered az az érzés, hogy valamilyen súlyos igazságtalanság történt. Innen ered a kétarcúság. “Nem elég, hogy a nyugatiak szabják meg a játék szabályait, még csalnak is” – mondja dühösen egy fontos posztot betöltő funkcionárius. “A WTO működésében – állapítja meg némileg diplomatikusabban M. Jain – még több olyan hiányosság figyelhető meg, amely a fejlődő országokat hozza kedvezőbb helyzetbe.” A tárgyalások menetében járatos magas rangú tisztségviselő szerint “ha az egész világra kiterjedően eltörölnék a szubvenciókat, az in­diai agrárium egyből versenyképessé válna”.

Sokak és sűrűn követelik a WTO-egyezmény felmondását vagy legalábbis szabályainak felülvizsgálatát. Egyesek az eredmények India szempontjából negatív mérlege és az élelmezési biztonságra gyakorolt katasztrofális hatása miatt ítélik el a szerződést. Haradanahalli Dodde Gowda egykori miniszterelnök az egyezményt “kivitelezhetetlennek” tartja, figyelembe véve az indiai körülményeket, különösen pedig a nagyszámú, a társadalom perifériájára szorult szegény parasztot. Karnataka állam miniszterelnöke, M. Krishna a szerződés feltételeinek újratárgyalását követeli, és jobb együttműködést a központi kormányzattal a tárgyalási álláspont kialakításában. Az indiai kormánynak – mely két tűz közé szorult a restriktív WTO-szabályozás és a vidék megsegítésére vonatkozó kötelezettsége között – nem is lenne ellenére az újratárgyalás. “Folyamatosan mondjuk a WTO illetékeseinek, hogy nem lehet egy szinten kezelni a fejlett országok exportra termelő agráriumát és az indiait. Másféle bánásmódra és csak számunkra elérhető engedményekre van szükségünk ahhoz, hogy megvédhessük gazdálkodóinkat.”

India – mondja M. Jain – megkísérli kiharcolni, hogy kedvezőbb piacvédelmi szabályozás vonatkozzon rá. Az egyik legfontosabb követelés az, hogy egy olyan ország, ahol a népesség jelentős része az abszolút szegénységi küszöb alatt él, meghozhassa azokat az agrártámogatási intézkedéseket, melyek szükségesek az élelmezési biztonság, a tiszta környezet és a vidéki munkahelyek fenntartásához.

 

Intézkedések a túlélés érdekében

 

Esetünkben nem a “szabadkereskedelmet torzító”, hanem a túlélés érdekében meghozott intézkedésekről van szó. Egy bizonyos fokú rugalmasságra van szükség a piaci törvény hagyományos felfogásának érvényesítésével szemben. Emellett a vizsgált szektorokra költött összegeket nem szabadna beleszámítani az ún. belső támogatottsági mutatóba – az aggregate mesures of supportba (AMS) –, melynek végösszege a WTO-egyezmény szerint nem haladhatja meg a teljes agrártermelés értékének 10 százalékát a fejlődő és 5 százalékát a fejlett országokban. Röviden: nincs kiút a vidéknek juttatandó támogatások biztosítása nélkül. Ettől függ ugyanis milliók élete. Ettől függ, hogy falujukban maradnak-e azok az emberek, akik számára alig van más munkalehetőség, vagy idővel megindul az egész országot fenyegető városba költözési hullám. Robbanásveszélyes a helyzet, és a hatóságok újabb és újabb intézkedésekkel próbálják ott tartani ezt a tömeget, ahol eddig élt.

A neves mezőgazdasági szakembernek, M. Swaminathannak nem lenne kifogása “egy csipetnyi WTO” ellen. Még olyan esetekben sem javasolná visszaállítani a mennyiségi importkorlátozásokat, amikor azok hatása nyilvánvalóan kedvezőtlen vagy akár drámai, mint azt a növényi eredetű olajok esetében is láttuk. “Álláspontunk kiindulópontját ugyanakkor minden kereskedelmi tárgyalásunkon a népesség életszínvonalának és munkahelyének fenntartása kellett volna, hogy jelentse”⁵ – folytatja a szakértő. Arra következtethetünk ebből, hogy nem történt mindig így.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A raichuri régióban, 1998-ban, a parasztok megsemmisítették a “Bt” jelű, az amerikai multinacionális vállalat, a Monsanto által kifejlesztett, rovarkártevőknek ellenálló gyapotfajta ültetvényét. A parasztok ugyanis féltek egy nem megfelelően tesztelt, genetikailag módosított szervezet kontaminációjának veszélyétől. Azóta több más államban is létesítettek hasonló, kísérleti ültetvényeket. 2001-ben Gudzsa­rat államban, vetőmag-kereskedés nyomán, sor került illegális, ám számottevő nagyságrendű “Bt”-gyapot betakarítására.

² Report on WTO and related issues in agriculture and food – Karnataka kormánya, 2001. január.

³ National Agriculture Policy – Mezőgazdasági Minisztérium, Új-Delhi, 2000. július.

⁴ The Farming Crisis – Frontline Magazine, Chennai, 2001. február 2.

⁵ I. m.