A romániai állampárti rendszer jobboldali disszidenseinek elemzése arra ad választ: mi az oka, hogy Romániában nem alakult ki az állampárti rendszerrel szemben artikulált, hiteles baloldali kritika.

Írásomban a disszidensek¹ funkcióira összpontosítok, és azokat érveik szintjén elemzem. Disszidenseknek csakis az 1989 előtti jobboldali jellegű társadalomkritika képviselőit tekintem. A baloldali típusú társadalomkritika igencsak kisszámú képviselői nem voltak “disszidensek” abban az értelemben, hogy nem utasították el a szocialista/kommunista értékeket. Éppen ezért gondolkodásuk meglehetősen forradalmi volt, és jelen dolgozatomban ezért nem foglalkozom velük. Emellett be kell vallanom, hogy nem rendelkezem a megfelelő elméleti eszközökkel ahhoz, hogy a kérdést az egyéni evolúció szempontjából közelítsem meg (hogyan lesz valaki marxistából antimarxistává stb.), vagy éppen a másképp gondolkodás pszichológiájával foglalkozzam.

 

*

 

A sztálinista korszak Romániájában az antisztálinista disszidensek leginkább az írók vagy a régi vágású filozófusok közül kerültek ki. Éppen ezért egy esszéisztikus kritikai stílust alakítottak ki, amely leginkább az etikai problémákra és a politikai demokrácia kérdéseire összpontosított; ugyanakkor az általuk vizsgált területet (vagy általában véve a legkülönfélébb társadalmi kérdéseket) elszigetelve, saját kezdeti előfelvetéseikből vezették le konklúzióikat.

A disszidens filozófusok a Felvilágosodás izzó jelszavát, a Liberté, Égalité, Fraternité hármasát absztrakt módon pusztán a politika szintjére redukálták. Számukra a Felvilágosodás lobogója csupán a – természetesen nem történetileg értelmezett, hanem örökkévalónak tekintett – politikai demokrácia egy formája volt (és semmi esetre sem egyfajta ígéret vagy lehetőség a Felvilágosodás értékrendjének megvalósítására). Mind az írók, mind a filozófusok kívül helyezték magukat a hétköznapi emberek, az első ipari forradalom során munkássá avanzsált román parasztok életén. A Hatalomtól követelt és fétisként tisztelt jogok mindenekelőtt egy értelmiségi univerzumba illeszkedtek, míg a munkások megfelelő életkörülményeket akartak kivívni, és gyermekeik számára kedvezőbb társadalmi lehetőséget kívántak teremteni. (Ezeknek a követeléseknek egy jelentős része megvalósult.)

Az effajta disszidensek az 1980-as években jelentkeztek, és hamarosan világszerte ismertté váltak.

Úgy tűnhet, hogy ezek az emberek a nonkonformista értelmiségi kínos szerepébe kényszerülve a politikai rendőrség állandó zaklatásainak voltak kitéve. Ez bizonyos mértékig így is történt, de szem előtt kell tartanunk, hogy a disszidenseket csakis akkor zaklatták, ha explicite támadták valamelyik konkrét politikai vezetőt, vagyis ha kimondottan a “személyi kultusz” ellen intéztek konkrét támadásokat. Ha ilyesmire nem vetemedtek, akkor nemhogy megtűrték, még támogatták is őket. Tanulmányaik és könyveik megjelenhettek Romániában, és az azokban használt “ezoterikus” tolvajnyelv mind az – önnön “demokratikus oldalát” fitogtató – sztálinista hatalom, mind pedig a “disszidens” szerzők számára igen kényelmesnek bizonyult.

Fontos rámutatnunk arra is, hogy a romániai disszidensek megkülönböztető ismérve nacionalizmusuk volt. Ez természetesen kapóra jött a sztálinista vezetőknek (és leginkább ez indokolta a “disszidens” szerzők írásainak hivatalos publikálását), de ugyanakkor a szerzők jobboldali ideológiai vonzalmait is tükrözte: a fennálló politikai rezsim bírálata így torz módon egy örökkévalónak és történelemfelettinek tételezett román szellem jegyében fogalmazódott meg, míg az osztályok közötti kapcsolatokat etnicizálták.² (Így például ezek a jobboldali értelmiségiek a nagy nemzeti költő, Eminescu versei közül nem a demokratikus, társadalmi töltésű költeményeket tekintették jellemzőnek a román kultúrára, hanem a költő korának konzervatív lapjaiba írt nacionalista ihletésű verseit és cikkeit.) A külföldiek mindig is a legfőbb gonoszt jelentették a románok számára; maguk a kommunisták is, úgymond a zsidók és a magyarok közül verbuválódtak. 1944-ben valódi küzdelem bontakozott ki a haladásért az idegen kommunisták és a nemzeti, hazafias vonal képviselői között, amelyben természetesen ez utóbbiak győztek. Ezt nem csupán a sztálinista korszakban élő disszidensek látták így – ezzel is segítve Ceausescu kultuszának megalapozását³ de a mai (nyílt vagy leplezett) szélsőjobboldaliak is, akik szintén egy hazafias vagy nemezeti "baloldalba" szerveződnek.

A disszidensek nem a társadalomfilozófiából indultak ki, hogy rámutassanak az ideológiák társadalmi gyökereire – az érdekekre, osztályokra és különféle csoportokra –, valamint az osztályok és az érdekcsoportok helyzetének végső következményeire. Ehelyett pusztán az “ideák harcával”, a különféle ideológiák kapcsolódásaival és absztrakt konzekvenciáikkal foglalkoztak.

Néhány disszidens, aki nyugati államok és magánszemélyek támogatását is élvezte, amerikai kiadóknál jelentethette meg könyveit, amerikai újságokban publikálhatott, sőt amerikai egyetemeken kapott katedrát, hogy városról városra járva felolvasókörutakat tarthasson a sztálinizmus rémségeiről. Ezek mindannyian jobboldaliak voltak, szárnyaló karrierre vágyó ifjú ragadozók (akik egyébként otthon is minden lehető kiváltságot megszereztek maguknak⁴), és nem vágytak a szocialista értelmiségi lét “szürkeségére”, de nem voltak “demokratákká” áttért régi vágású sztálinisták sem.

A sztálinizmus baloldali kritikáját a sztálinisták természetesen elutasították, és szükségszerűen a jobboldali kritikusokat preferálták, akiknek torz tükrében saját “marxizmusukat, proletár jellegüket és baloldaliságukat” megerősítve láthatták – ez pedig megmutatta számukra a “jövő egyetlen lehetséges útját”. Ebből következően, bár némelyik jobboldali kritikusukat is megalázták, bebörtönözték vagy egyszerűen száműzték, néhány, igen ritka kivételtől eltekintve soha nem gyilkoltak meg senkit közülük, míg baloldali kritikusaikat könyörtelenül elpusztították, gondolataikat a hallgatás vastag falaival vették körül. Ez sokkal gyakoribb volt Romániában, mint a többi “szocialista” országban.

Ám a domináns kapitalista ideológiák és hatalmi viszonyok hatására a sztálinizmus baloldali kritikája is hanyatlott. Éppen ezért a Nyugat lelkesen támogatta a sztálinista Romániában a domináns disszidenseket. Azt sem felejthetjük persze el, hogy a háború óta eltelt öt évtizedben a világ a baloldal történelmi válságának volt tanúja.⁵ Így, bár a baloldali kritika igen fontos szempontokat fogalmazott meg nem csupán a sztálinizmus, de a szocializmus egész huszadik századi történetének megértéséhez,⁶ mégis gyenge maradt, és nem játszhatott kulcsszerepet a mögöttünk álló évtizedek antisztálinista mozgalmaiban. Ha a társadalomtudósok és kutatók ismerhették és megvitathatták volna ezeket a kritikákat, akkor talán nem csupán a társadalomelmélet, de meglehet, a társadalom egész fejlődése más irányokat vett volna.

Ám mint tudjuk, nem így történt. A baloldali kritika helyzete a baloldal történelmi válságát tükrözte vissza, amelyet viszont az elmúlt két évszázad általános társadalmi kondíciói határoztak meg.

Ugyanakkor és ebből következően a sztálinizmus kritikája is szükségszerűen olyan volt, amilyennek lennie kellett: a domináns, nyíltan kapitalista erők alázatos kiszolgálója és így végső soron a hozzá nem értők egyfajta kritikája.

A legszavahihetőbb jobboldali disszidensnek azok számítottak, akik áttértek az antimarxizmusra – már ha egyáltalán valaha is marxisták voltak. Ők azután átvették a hivatalos nyugati jobboldali ideológia lózungjait:

• Sztálinizmus = kommunizmus;
• A sztálinizmus rossz, következésképpen a kommunizmus is rossz;
• A sztálinizmusért Marx és Lenin (“az általános rabság doktrínájának alapító atyái”) a felelősek;
• Kommunizmus = diktatúra; kapitalizmus = demokrácia.

Ám észre kell vennünk, hogy ebben az ideológiában a demokratikus jobboldal és – legalábbis Romániában – a nyílt szélsőjobboldal is osztozik.

De miért van az, hogy az emberek – és nem csupán a disszidensek – ennyire nem értik a marxizmust? Azért, mert a marxizmust csupán sztálinista “átiratában” ismerhették meg, és az egyszerű emberek úgy gondolták, hogy a sztálinizmus maga a marxizmus. Ugyanezt állították a marxizmus sztálinista eltorzításából profitáló disszidensek is. Ez a “marxizmus” a legkevésbé sem jelentette a társadalom szisztematikus elemzését, és a marxista politikai és etikai gondolatokat gondosan elkülönítették a gazdasági jellegű ideáktól. A disszidensek nem értették meg, hogy egy szisztematikus társadalomelmélet szükségszerűen magában foglalja a politikai gazdaságtant. Különösen a marxista gazdasági elméleteket nem voltak képesek felfogni: sem a tulajdonviszo­nyok és a tőke közti kapcsolatrendszer lényege, sem a termelőerők és a termelési viszonyok közötti dialektikus kapcsolat, sem a kollektív munka igazgatásának technikája nem volt világos számukra; a leginkább mégis azt voltak képtelenek meglátni, hogy maga a kapitalizmus termeli ki a szocializmus objektív feltételeit. Éppen ezért sokan, köztük a disszidensek, képtelenek felfogni azt a dialektikus viszonyt, amely a kapitalizmus forrásainak és tartalékainak állandósága, valamint e források és tartalékok állandó elpusztításának kapitalista szükséglete között feszül. Más szavakkal: nem érzékelték azt a tendenciát, hogy a kapitalizmusért fizetendő ár nagyobb, mint a haszon, és a kapitalizmusnak csupán egyik oldalát, a gazdag “nyugati civilizációt” voltak hajlandóak figyelembe venni.

A baloldal történelmi válságának konkrét feltételei meghatározták, hogy Marx halálát követően a marxizmus nem volt képes tudatos, szisztematikus fejlődésre. A Marx utáni neves marxisták nem közgazdászok, hanem politikatudósok, irodalomkritikusok vagy éppen etikusok voltak. Még a marxista etikát megelőzően társadalmi ontológiát író Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját. Ha némely disszidens író vagy “filozófus” véletlenül olvashatott is valamit Gramscinál vagy Lukácsnál a marxista politikai pozíciókról, A tőke vagy a marxista gazdasági analízis nagyjában-egészében ismeretlen maradt előttük.

A disszidensek a centrumországok demokratikus politikai rezsimjeivel ellentétben – “demokratikus liberálisokként” – egyáltalán nem foglalkoztak a kapitalizmus veszteseivel, és nem ütköztek meg azon a problémán, hogy még a kapitalizmus társadalmi ellentmondásai is egy szocialista jellegű posztkapitalista megoldást generálnak. Így csupán egy gyenge lábakon álló társadalmi teóriát voltak képesek kiizzadni, amely a sztálinista viszonyok politikai és etikai következményeinek szentimentális szemléletén alapult. Nem jelentettek teoretikai alternatívát a kommunizmussal, illetve a marxizmussal szemben; tevékenységük csupán egy speciális propagandára korlátozódott – ez volt “az antikommunizmus leghitelesebb, eredeti hangja” –: a kapitalizmust, illetve tágabb értelemben mindenféle uralmat és kizsákmányolást legitimizáló megszokott jobboldali ideológia propagálására. A disszidensek nem csupán antisztálinisták, hanem antikommunisták is voltak; és ebben az értelemben valójában nem is voltak antisztálinisták (képtelenek voltak megérteni a sztálinizmus kapitalista lényegét és történeti meghatározottságát, így antikommunizmusukkal – a náci Ribbentrophoz és másokhoz hasonlóan – implicite támogatták a sztálinizmust); valójában tehát egyszerűen antikommunisták voltak.

A hétköznapi emberek többségével szemben a disszidensek elutasították a sztálinizmus izotópikus jellegét – a szocialista bukéjú legitimizáló értékeket, a de jure közösségi tulajdonhoz való ragaszkodást, a politikai demokrácia hagyományos procedúráinak meghaladására való törekvéseket –; ők egyszerűen és nyíltan egy kendőzetlen kapitalizmusra vágytak. Az emberek azonban 1989 decemberében azért vonultak az utcára, hogy a sztálinizmus izotópikus jellegét megóvva és továbbfejlesztve kivívják a kapitalista jellegű viszonyokat. A szocialista jellegű hivatalos értékek – még ha ezek a mindennapi élet szintjén puszta formalitásnak bizonyultak is – és a sztálinista viszonyok között feszülő ellentmondá­sok láttán a disszidensek befeketítették és lenézték ezeket az értékeket, miközben felmagasztalták a nyíltan kapitalista termelési és társadalmi viszonyokat; ugyanakkor viszont az utca embere a sztálinista uralkodó osztály képmutatása és zsarnoki hatalma ellen lázadt.⁷

Természetesen tüzetes elemzésnek kell alávetnünk a disszidensek elméleti ellátmányát, mint ahogy az etika iránt érdeklődők is elidőzhetnek a disszidensek morális hátterén és elrágódhatnak politikai pszichológiájukon, de nem felejthetjük el, hogy a sztálinizmus korszakának domináns disszidens irányzata az adott történelmi helyzet objektív és szubjektív feltételei következtében nem adhatott mást, csak mi lényege – a szimpla antikommunizmust.

A román disszidensek ismerete különlegesen fontos, ha jobban meg akarjuk érteni a huszadik század második felének világméretű ideoló­giai küzdelmeit.

Románia igen elmaradott ország volt. Lássunk néhány aspektust és adatot! A két háború közti időszak statisztikai évkönyveiből, az 1938 és 1940 között megjelent Román Enciklopédiából⁸, valamint Virgil Madgearu, a Nemzeti Parasztpárt (egy nem kommunista, burzsoá párt) színeiben politizáló vezető román közgazdász 1940-ben írott kompetens könyvéből⁹ a következő kép bontakozik ki:

 

• Bár a gazdaság sokat fejlődött 1859 (a két román fejedelemség egyesülése) és 1938 között, mégis csupán a lakosság mintegy 10%-ának volt képes kielégítő életkörülményeket biztosítani;
• Az egyes társadalmi rétegek közötti szakadék mélyebb volt, mint más európai országokban;
• 1938-ban Románia az összes termelési és fogyasztási mutatót tekintve az utolsó vagy az utolsó előtti helyen állt az európai országok között;
• Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a lakosságnak mindössze egyötöde élt városi környezetben, ideértve a kisvárosokat is;
• A városoknak csupán 35%-a rendelkezett csatornázással, 34%-ukban volt vízvezeték, és mindössze 60%-ukban volt részben elektromos hálózat;
• A mezőgazdasági népesség egyharmadára a termőföldeknek mindössze 11%-a jutott, a parasztcsaládok 18,6%-a mindössze
  1 hektárt birtokolt, és 1938-ra az 1921-ben még középparasztnak számító gazdák is elszegényedtek, míg
• A termőföldek 17%-a a földbirtokosok 0,1%-ának kezében koncentrálódott; a 100–500 hektáros birtokosok aránya 0,4% volt, és jelentősek voltak a feudális maradványok;
• Az Enciklopédia adatai szerint Bukarestben 1940-ben (!) a lakások 9%-ának földpadlója volt, 53,4%-ában az udvaron volt az árnyékszék, és 46%-ukban nem volt elektromosság;
• A vidéki házak 70%-ában földpadló volt;
• 1935-ben az egy főre jutó áramfogyasztás mindössze 22 kw/ó volt, szemben a többi európai ország tízszer-harmincszor ekkora adataival; az egy főre jutó éves cukorfogyasztás 5 kg volt, a többi európai országban ez 30 és 45 kg között mozgott;
• Az iskoláskort elért lakosság körében 43%-os volt az analfabetizmus; Franciaországban ugyanekkor 6%, Csehszlovákiában 7%, míg Olaszországban 27% volt az írni-olvasni nem tudók aránya;
• Az iskolát végzett lakosság 85%-a mindössze 4 osztályt járt ki, míg a diplomáig mindössze 1,1%-uk jutott el;
• Románia Európában az első helyen állt a halálozási arányok, köztük a csecsemő- és gyermekhalandóság tekintetében;
• 1938-ban az egy főre eső nemzeti jövedelem 60-65 $ körül mozgott; Lengyelországban ez 104 $, Ausztriában 181 $, Franciaországban 237 $, Németországban 338 $, Nagy-Britanniában 378 $ volt;
• A termelékenység a legkisebb volt Európában: 120 $, szemben a lengyelországi 197 $-ral stb.;
• Románia olajexportja a világon a negyedik volt, ezenkívül jelentős volt a gabona- és a fakivitel, ám a gabonatermelés jelentősen csökkent 1910 és 1914, valamint 1934 és 1938 között; míg korábban 6,2 millió hektáron 3 millió tonna gabonát takarítottak be, addig utóbb már csupán 1,5 millió tonna gabona termett 14 millió hektáron (!);
• Bár 1919 és 1938 között az ipari termelés átlag évi 5%-os növekedést mutatott, a lakosság 85%-ának vásárlóereje a nullával volt egyenlő, a belső fogyasztás semmit sem nőtt a két világháború között, és
• Az egy főre jutó gabonatermelés 875 kg-ról 574 kg-ra csökkent.

 

Ezeket (és számos egyéb hasonló adatot) figyelembe véve sok konzervatív mítosz értelmetlenné válik: Románia nem volt “Európa éléstára”, Bukarest nem volt a “kis Párizs”, az ország sem gazdasági, sem társadalmi vagy politikai értelemben nem virágzott.¹⁰ Ezeket a mítoszokat különösen 1989 után ápolgatták lelkesen, mikor a korábbi disszidensek nagy része az új, nyíltan kapitalista rezsim ideológiai kiszolgálójaként hirtelen divatba jött. Sőt ezek az ideológusok még a hivatalos szociáldemokrata álláspontokat is “beszennyezték”.

A disszidensek soha nem hasonlították össze a két háború közötti Romániát a sztálinista korszak Romániájával: tudomást sem vettek arról a határozott gazdasági és társadalmi fejlődésről, amely jelentősen csökkentette az ország két háború közötti 30–50 éves lemaradását a többi európai államtól. Így persze nem is érthették meg sem a sztálinizmus “diktatúráját a fejlődésért” – vagyis a szükségszerűen diktatórikus/autoriter politikai rezsimet –, sem pedig annak alapvetően kapitalista jellegű termelési viszonyait. Nem fogták fel, hogy a sztálinizmus a kapitalizmusnak csupán egy izotópikus formája, mivel szocializmus nem lehetett. Mint már említettem, a disszidensek nem voltak közgazdászok, és nem sajátították el a szisztematikus marxista társadalomfelfogást: csupán a politikai rezsimre összpontosítottak, amit absztrakt módon szemléltek.

Már 1989 előtt (is) megfigyelhetjük ideológiájuk konzervatív aspektusait: nacionalizmus, leplezett vallásosság, a társadalmi kérdések irracio­nális szemlélete, az egykori uralkodó osztályok érdekeinek képviselete a sztálinista forradalomból profitáló népi rétegek érdekeivel szemben – vagyis a történelmi információk elhallgatása stb. A romániai disszidensek köre szűk volt, és gyenge; nem volt olyasféle presztízsük, mint más ex-sztálinista országok disszidenseinek, elsősorban azért nem, mert üzeneteiket a múltból párolták le: sokkal inkább konzervatívak voltak, mint liberálisok. És éppen ezért eredményeik 1989 után is meglehetősen gyatrák maradtak, még akkor is, ha a domináns ideológia sokat átvett a meglehetősen konzervatív jobboldali politikai irányvonalat felvállaló egykori disszidensek ideológiai kelléktárából.

Amennyiben politikai értelemben a disszidens világkép egyszerűen antikommunista volt, akkor ezt ismeretelméleti szempontból is elemezhetjük. A fentebb idézett Virgil Madgearu – aki 1940-ben a román fasiszták áldozatául esett – a Romániában igen kevéssé elterjedt, a fejlődés felé nyitott társadalomkritikai irányzat képviselője volt.

Manapság a román disszidenseket a huszadik század utolsó évtizedeit jellemző politikai ideológiák kidolgozóiként emblematikus figurákként ábrázolják. Bizonyos szempontból ez így is van. A romániai disszidensek az új sztálinista konjunktúra idején fenntartották annak a konzervatív ideológiai irányzatnak a folyamatosságát, amely a tizenkilencedik század második fele óta uralta a modern román kultúrát.

Mint ismeretes, a román fejedelemségek 1859-ben olvadtak össze egységes állammá, és csupán 1877-ben nyerték el függetlenségüket az Ottomán Birodalomtól. A modern termelési viszonyok fejletlenebbek voltak, mint például Magyarországon. Alexandru Ion Cuza fejedelmet (1859–1866), aki a modernizáció útjára kívánta vezetni az egyesült fejedelemségeket és jelentős reformokat kezdeményezett, 1866-ban eltávolították trónjáról, és egy, a Hohenzollern-házból származó királyt ültettek a helyére. Hogy miért? Egyfelől a Nyugatnak semmi érdeke nem fűződött egy gyorsan változó Romániához, amely megszűnne a nyersanyagok stb. olcsó forrása lenni, hiszen a nyugati országok gazdasági fejlődésének záloga a centrum és a periféria közötti viszonyok status quójának fenntartása volt. Másfelől – és emellett – a romániai uralkodó osztály nem nagyburzsoákból, hanem nagybirtokosokból állt, akik csak veszíthettek a gyors modernizáción (pl. az első ipari forradalom, a munkásosztály gyors kifejlődésén, a mezőgazdasági bérmunka terjedésén stb.).

Következésképpen inkább csak a politikai intézményrendszer modernizálására került sor, amely természetesen meglehetősen formális maradt, és korrupciós botrányok kísérték. A konzervatív ideológia éppen erre a szituációra jelentett választ: a politikai modernizációt “tartalom nélküli, formális aktusként” támadták, és a “nyüzsgő” városokban fújdogáló emancipáció szelével szemben a vidéki, rurális viszonyokat állították piedesztálra.

Ez a domináns konzervatív ideológia fennmaradt a huszadik század első felében, hogy végül a nyílt szélsőjobboldal (a legionáriusok) gondolataiban kulmináljon.

A sztálinizmus berendezkedését követően a sokkal gyengébb racionalista, liberális, a felvilágosodásból eredő irányzatot (amely kritizálta ugyan a sztálinizmust, de nem vetette el a marxista kommunista gondolatot) csupán néhány értelmiségi folytatta, akik hamarosan a társadalom perifériájára szorultak, és nem lehettek számottevő hatással a szellemi életre. Az antikommunista disszidensek megjelenését csupán a sztálinista ideológia tette lehetővé.

Első pillantásra a disszidensek liberálisnak tűnnek. Valójában jobbról kritizálták a sztálinizmust, de teret engedtek az olyan feltételezéseknek, hogy liberalizmusuk akár baloldali is lehetne. Hiszen, mint tudjuk, a liberalizmus a baloldali munkásmozgalom megjelenésével lépett a jobboldali szorítóba a tizenkilencedik században. Egy szempontból a disszidensek liberálisok voltak: továbbra is liberális idealizmussal hittek abban, hogy a kapitalizmus fejlődéséből mindenki prosperálni fog. Mindent egybevetve, a disszidensek hozzájárultak a történelem és a kultúra meghamisításához. Romániában a két világháború közötti társadalmi modellt idealizálták¹¹ – konzervatívokként, ám nem osztozva a demokrácia szélsőjobboldali tagadásában –, és elvetették a kapitalizmus átalakításának progresszív elképzeléseit. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a magántulajdon és a kapitalizmus örökkévaló és “természetes” – vagy­is nem történelmi –; egyként nem voltak hajlandóak tudomást venni a kapitalizmus kibékíthetetlen belső ellentéteiről, és valamennyien azt szajkózták, hogy a kapitalizmussal szembeni ellenállás – sőt akár kritika – szükségszerűen csakis abszurd lehet. Egyikük sem volt hajlandó szembesülni azzal, hogy antikommunizmusuk egy kritikátlan filozófiai pozíció­ba kényszeríti őket. Éppen ezért számos egykori disszidens – ma az ideológiai hatalom képviselői – a restaurációt támogatja: monarchisták, az egyház hatalmának szószólói, hasra esnek a nemesi titulusok viselői előtt. Vagyis a disszidensek nem mások, mint nyílt konzervatív demokraták.

Véleményem szerint a disszidensek nem is lehettek volna másmilyenek. A román társadalomnak még szüksége volt a kapitalizmusra, a jelenlegi ipari forradalom még nyugaton sem volt eléggé kifejlődve, és a termelőerők és viszonyok következetes elemzésének hagyománya gyenge volt. Így a modern teoretikai eszközök hiányában a sztálinizmus történelmi korlátainak vizsgálata a szimpla antikommunizmusba torkollott.

Ezért a domináns antisztálinista – tkp. antikommunista – disszidensek képtelenek voltak e társadalmi jelenség mélyére hatolni; egyszerű bértollnokként csupán egy esszéisztikus, ponyvakritikára voltak képesek.¹²

Sem 1989 előtt, sem pedig azt követően nem akadt olyan egykori, ma az ideológiai hatalom berkeibe tartozó romániai disszidens, aki kritikusan szemlélte volna saját tevékenységét, vagy hajlandó lett volna párbeszédet folytatni azon kevesekkel, akik ezt mégis megtették. Sajnos Romániában nem akadt több Tamás Gáspár Miklós, aki önmagát ex-disszidensnek nyilvánította.¹³

Igen, a sztálinizmus megszűnt történelmi szükségszerűség lenni, míg a jelenlegi – transznacionális – kapitalizmusra szükség van egy világméretű civilizáció kialakításához, vagyis a kapitalizmus kommunista meghaladásának objektív (és szubjektív) feltételeinek megteremtéséhez. Ám a disszidensek értelmiségiként nem végezték el feladatukat. Nem töltötték be a modern értelmiség hagyományos funkcióit (a felvilágosodás értelmében): az emberek felemelését az elérhető legmagasabb, racionális értékekhez. A disszidensek elitista értelmiségiek voltak, akiknek fő elfoglaltsága az öntömjénezés és az emberek lenézése volt és maradt.¹⁴

A sztálinizmust nem lehetett annak elpusztítása nélkül megreformálni. Ám a szent és öröktől való magántulajdon felkentjeiként a disszidensek azt is kinyilvánították, hogy a reformok egyetlen feladata a szocialista értékrend és a dolgozók által kiharcolt jogok lebontása és megsemmisítése. Ismeretelméleti szempontból ennél még Trockij is tovább ment, habár a sztálinizmus kapitalista jellegét ő sem ismerte fel: vagy a munkások győznek a sztálinista bürokrácia felett, megtartva a leninista forradalom szocialista jellegét, vagy pedig a bürokrácia gyűri maga alá a munkásokat, hogy végül nyílt kapitalizmust építsen ki. Trockij a történelmi fejlődés tévútjának látta a sztálinizmust, ám a történelem éppen ezen az úton haladt tovább. A disszidensek szemében a sztálinizmus pontosan azért tűnt hibának, mert nem látták át a történelmi fejlődést és annak okait; ellenszeréül pedig egy pusztán etimológiai szempontból felfogott “forradalmat” kívántak, vagyis a visszatérést egy mozdulatlan rendszerhez.

1989 előtt a romániai disszidensek elitizmusuknak megfelelően egyben reformellenesek is voltak: a legkevésbé sem bíztak abban, hogy a dolgozók önmaguktól képesek lennének létrehozni a demokrácia eszközeit, és minden tőlük telhetőt megtettek az effajta remények lehűtésére, bár az 1980-as évek dolgozóinak sorában számos értelmiségi és felkészült munkás is volt. 1989-et követően az ideológiai hatalom birtokába jutott egykori disszidensek tulajdonképpen továbbra is reformellenesek maradtak, hiszen reform alatt csupán a konzervatív jellegű politikai megoldásokat voltak hajlandóak érteni.

Mindenestre a kapitalizmus önmaga teremti meg a kommunizmus objektív feltételeit. Az emberi társadalomra nézve viszont óriási veszélyekkel járna, ha a szubjektív feltételek nem lennének meg, mikor a kapitalizmus válsága tetőpontjára hág. A disszidenseknek komoly szerepe volt e szubjektív feltételek kialakulásának akadályozásában, mikor avítt gondolatokat (pl. a restaurációt) és reakciós értékeket tömtek az emberek fejébe. Ebben az értelemben – még ha néhány disszidens a liberális demokráciát támogatta is – történelmi szerepük megegyezett és ma is megegyezik a szélsőjobboldal szerepével. És ma a nyílt szélsőjobboldal egyáltalán nem foglalkozik a sztálinizmus történeti jellegének értelmezésével, a kapitalizmus válságáról, illetve e válság lehetséges alternatíváiról szóló elméletekkel. Számukra a “Meghalt a király, éljen a király!” semmit sem jelent: nekik csak egy királyuk van, és utána – az özönvíz.

Másként fogalmazva a ma felkapott szélsőjobboldalivá avanzsált egykori disszidensek közvetlenül nem azzal támogatják a kapitalizmust, hogy nem hajlandóak kritizálni, hanem azzal a jobboldali szellemi hatással, amit a szellemi életre gyakorolnak. Ám a húzás-halasztás apostolaiként egyfajta fékező funkciót is betöltenek: a jövőt csupán az adott status quo továbbviteleként hajlandóak szemlélni, és a (világméretű) közeljövő a legkevésbé sem tűnik kecsegtetőnek.

A ma hatalomban lévő egykori disszidensek egyáltalán nem alkottak valamiféle homogén csoportot, és nincs ez másként napjainkban sem. Néhányan “európaiak” – vagyis nyitottak az európai és a világméretű integráció felé –, míg mások nacionalisták. Ebben az értelemben az utóbbiak részt vállalnak a transznacionalizálást lelassító világméretű tendenciában, amely végeredményben hátrányos, mivel a fejlődést akadályozva egyben a kommunista jellegű posztkapitalista társadalom feltételeinek kialakulását is hátráltatja.

Az önmagukról mint a Legfőbb Igazság és a Felsőbbrendű Morál lovagjairól kialakított kép ellenére az egykori disszidensek gondolatai a társadalmi elméletek immár másfél évszázada tartó történelmi válságának vonulatába illeszkednek. A disszidensek úgy vélik, hogy a sztálinizmus és a sztálinizmus iránti nosztalgia jobboldali, és bizonyos értelemben ez így igaz. Ám képtelenek megérteni a sztálinizmus történelmileg meghatározott jellegét, és azt sem látják át, hogy a ma sokaknál tapasztalható nosztalgia egyik gerjesztője éppen az uralkodó, nyíltan jobboldali ideológiai hatás. Sőt azt sem látják, hogy a kapitalizmus iránti nosztalgia az – ideértve annak konzervatív aspektusait is –, ami valóban jobboldali.

Bár némelyik egykori disszidens 1989 utáni elemzéseiben már nem festett olyan kedvező képet az új viszonyokról, mint korábban, ám ennek okaival ők sem foglalkoztak;¹⁵ mint ahogy azzal sem, hogy miért nem általános az antikommunista hevület; képtelenek ugyanis átlátni a piac történelmi jellegét vagy a sztálinizmus korabeli hatékonyságát a nemzeti tőke fejlesztésének terén, de még az általuk támogatott “felvilágosodás jellegű erők” történelmi meghatározottságait sem. A “haladó” disszidensek – mint a fentebb idézett Tismaneanu – még mindig meg vannak róla győződve, hogy a kapitalista politikai demokrácia az emberi civilizáció csúcsát jelenti. Előttük kizárólag Kolakowski, Havel, Jacek Kuron, Bronisław Gremenek és Michnik számítanak tekintélynek. Beszédeikben és írásaikban nyugatközpontú, ám csak hozzávetőleges ideológiai ismeretekről tesznek tanúbizonyságot.¹⁶ Rámutatnak ugyan a “posztkommunista” fasizmus veszélyeire, a nacionalista, messianisztikus, tekintélyelvű irányzatokra, ám azok okairól már nem beszélnek; ők csupán a “reformista” politikát és ideológiát támadják, és kerülik a jobb- és baloldal differenciálását. Inkább a mai jobboldali liberalizmus tézisét vallják: az egykori sztálinista társadalmaknak a kommunizmussal egyszerre kell megszabadulnia a jelenlegi fasiszta irányzatoktól is – ami alatt egyébként csupán a nyíltan szélsőjobboldali irányzatokat értik.¹⁷

Az egykori disszidensek kigúnyolják a nacionalista és extremista mítoszokat – amelyek létrejöttében, mint már említettem, nekik is szerepük volt –, ám ugyanakkor a történelmi fejlődés mai irányzatait tekintve képtelenek túllátni a liberális mitológia keretein.¹⁸

Egyéni szinten a disszidensek egyszerűen a Marx utáni társadalomfilozófia történelmi válságának áldozatai lettek. Ám fennen hangoztatott konzervatív elképzeléseik a retrográd társadalmi erőket szolgálták és szolgálják mind a mai napig. A disszidensek egyénenként és összességükben csupán az effajta erők szekértolói voltak – társadalmi szerepük így egyáltalán nem egyedülálló a társadalmi elméletek történetében. Vagyis a disszidensek semmiképpen sem valamiféle bálványok, és ugyanolyan kritériumok szerint kell elemeznünk tevékenységüket, mint bármely más ideológusok esetében tennénk. Így kerülhetnek az őket megillető helyre: a halott királyok panoptikumába.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A szerző a “disszidens” szót annak nemzetközi értelmében, “másként gondolkodókként” használja. Így a “disszidensek” a cikkben nem az országot illegálisan elhagyókat jelentik; nagy részük, mint ez a szövegből is kiderül, nem hagyta el Romániát. A ford.

² Jó példa erre az 1980-as években dívó “előidejűség”-elmélet, amely a románok történeti elsőségét hirdette; ennek apostola, Ilie Badescu, aki annak idején vezető pozíciókat töltött be akadémiai körökben, 1989 után a szélsőjobboldal egyik ideológusa lett. A külföldön élő antikommunista disszidenst, a szélsőjobboldali politikai kiadványok tömkelegét publikáló Iosif Constantin Dragant a Ceauşescu-rezsim támogatta. 1989 előtt és után a jobboldali disszidensek diktálták a tempót az “előidejűségről” szóló politikai vitákban, akárcsak az 1990-es évek során a nemzeti kapitalizmusról szóló politikai csatározásokban.

³ Éppen ezért publikálták és rajongták körül őket Ceauşescu idejében. A sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjaként semmiképpen sem fejlesztette, hanem éppen tagadni kényszerült a kezdeti idők forradalmi lelkesedését – például a kultúra területén a primitív, ám mégis osztályalapokon álló “proletkultot”. A társadalom elemzésének forradalmi konklúzióit elvetve mind a sztálinizmus, mind annak “disszidensei” a nemzeti fejlődést és ezzel együtt természetesen a külső ellenségekkel szembeni harcot helyezték előtérbe.

⁴ Annak egyik oka, hogy a romániai disszidensek nem élvezték a nép nagy többségének támogatását, éppen az egykori disszidensek privilegizált státusában keresendő. Írókként korlátozás nélkül, ingyen utazgattak a világban – miközben a hétköznapi emberek legfeljebb a szocialista országokba jutottak el, és oda is pénzért –, az állam kiemelt helyeken fekvő, gyönyörű villákat és luxuslakásokat osztogatott nekik (amelyek jó részét a korábbi uralkodó osztályoktól sajátították ki), és “kreativitásuk serkentésére” pompás alkotóházak álltak rendelkezésükre a hegyvidék vagy a tengerpart legszebb tájain.

⁵ Lásd: Ana Bazac: “The Historical Crisis of the Left”. In.: Balkan Socialist Center “Christian Rakovsky”, vol. 2nd Conference, Athén, 2001. március 15–19.

⁶ Lásd pl. David Rousset kiváló munkáját: La société eclatée. Párizs, 1973.

⁷ Éppen ezért az 1989-es forradalmat nem tekinthetjük a “modernitás elleni lázadásnak”, ahogyan azt Vladimir Tismaneanu teszi Re-inventing Politics. The East Europe from Stalin to Havel című, 1992-ben megjelent könyvében; vagyis a nem intellektuális munkásosztály lázadásának az egyetlen lehetséges útja, a győzedelmes kapitalizmus ellen. Éppen ellenkezőleg: a tömegek lázadása alapve­tően azok ellen irányult, akik megkíséreltek gátat vetni a modernitás fejlődésének; az ellen a történelmi zsákutca ellen, amit a sztálinizmus jelentett – a lázadás célja annak az útnak a megtalálása volt, amely egyenesen e történelem magasabb szintjére vezet. Mint azt mindnyájan látjuk, ez az út azonban igen rögösnek bizonyult.

⁸ Románul: Enciclopedia Romaniei.

⁹ Virgil Madgearu: Evolutia economiei romanesti dupa razboiul mondial (A román gazdaság fejlődése a világháború után). Bukarest, 1940.

¹⁰ Gondoljunk csak a nagy korrupciós “botrányra” – ahogy az újságírók elnevezték!

¹¹ Ebből a szempontból Silviu Brucan jelenti az egyetlen kivételt, de ő sem hajlandó tudomásul venni a sztálinizmus kapitalista természetét.

¹² Gondoljunk csak Herman Hesse meghatározására!

¹³ A magyar filozófus, Tamás Gáspár Miklós kiment a divatból a romániai jobboldali értelmiségi körökben, mióta a Dilema 494. számában megjelentette kritikus hangvételű írását a kelet-európai baloldaliságról. Ám a jelenlegi hivatalos ideológiai helyzetnek megfelelően azóta nem akadt olyan lap – ideértve a “baloldali”, vagyis felelőtlen sztálinista nosztalgiákat terjesztő orgánumokat, amelyek valójában a domináns jobboldali ideológiák cinkosaiként a kapitalista ideálok legveszedelmesebb terjesztői –, amelyik TGM írásainak helyet adott volna. Ez arra utal, hogy a nyílt jobboldalnak éppúgy vannak konzervatív, mint liberális összetevői. Ám ezek, és általában véve a jobboldal – a nyílt és a leplezett egyaránt – meglehetősen kifogyott a politikai innovációkból. Egyre kevésbé látszik elégségesnek pusztán jobbnak lenni a nacionalista populizmusnál (Nagy-Románia Párt) – ahogy azt a jelenlegi jobboldali pártok és a szociáldemokraták bizonygatják magukról. A jobboldali pártok így a mai, “modern” és “európai”, hatalmon lévő Szociáldemokrata Párt szövetségesei. Éppen ezért alapvető fontosságú egy olyan baloldal kialakítása, amely kidolgozza és terjeszti a sztálinizmus államkapitalista lényegéről szóló teóriát (mint azt ma már maga TGM is képviseli), és ezzel együtt egy internacionalista szövetséget létrehozni, amely a világban folyó demokratikus, antimilitarista és antikapitalista harcokba integrálódhatna.

¹⁴ Nézzük azt a disszidensekre általánosan jellemző gondolatot, hogy a civil társadalom mindenképpen a sztálinizmus ellenzékeként kell, hogy működjön – mint ahogyan napjainkban szükségszerűen szembekerül a szociáldemokrata típusú politikával. (Tismaneanu fentebb idézett könyvében például arra a következtetésre jut, hogy a nyílt kapitalizmusra való 1989-es átállás a civil társadalom érettségének eredménye volt, ignorálva így az akkori eseményekben részt vevő különféle társadalmi rétegek szándékainak és céljainak heterogenitását. Az 1980-as évek “új evolucionizmusához” hasonlóan (Adam Michnik terminológiájával élve), amely a természetüknél fogva sztálinista pártok önkritikai képességétől várta a sztálinizmus leépítését, a disszidensek is kialakították saját evolucionizmusukat, amely a nyílt kapitalizmust idealizálta “az egyetlen lehetséges útként”.

¹⁵ Lásd például Vladimir Tismaneanu: The Ghosts of Salvation. Democracy, Natio­nalism and Myth in the Post-Communist Europe. 1998.

¹⁶ Tismaneanu például egyetért azokkal, akik Marxot teszik felelőssé az “egyetemes szolgaság” doktrínájáért. I. mű., 39. old.

¹⁷ Lásd Vladimir Tismaneanu: “De-communisation and De-fascisation together”. In.: 22, 13. szám, 2001 (románul).

¹⁸ Utalnék rá, hogy 1989 előtt és után a disszidensek csupán önmaguk és jobboldali támogatóik szemében nőttek mitikus alakokká (és nem létezett a nemzeti felszabadítás össznemzeti mítosza, mint azt Tismaneanu feltételezi). Éppen ezért az egykori disszidensek nem voltak népszerűek, és ma sem azok: többször is indultak a különféle választásokon, de sohasem választották meg őket. Tismaneanu azonban szívesebben beszél az egykori disszidensek “kifáradásáról”. Saját maguk dicsőítésével az egykori disszidensek csupán azt bizonyították, hogy nincs meg bennük a jelentős politikai személyiségeket vagy a komoly társadalomtudósokat szükségszerűen jellemző kellő visszafogottság.

A neoliberalizmus a kapitalista világgazdaság válságára adott nem adekvát ideológiai és politikai válasz, amely deformálja a globalizációs folyamatot, és szemben áll a keresztény értékekkel is.

Elhangzott a müncheni Pax Romana csoport találkozóján, 2003. május 23-án

 

Az utóbbi években hatalmas tüntetéseket tartottak civil szervezetek a brazíliai Porto Alegrétől kezdve Genován és Davoson át az amerikai Seattle-ig a globalizáció ellen, amelyet mások viszont áldásos folyamatnak tartanak. Kritikusai szerint a globalizáció, pontosabban a globalizációnak mintegy 30 éve a neoliberalizmus elveinek jegyében zajló folyamata égbekiáltó különbségekhez vezetett szegények és gazdagok között, meggyorsította a természeti környezet pusztítását, s a gazdagok és szegények közti szakadék mélyítésével a háborúk és terrortámadások pusztításait és veszélyeit is megnövelte.

De mi a globalizáció és mi a neoliberalizmus? E kérdésre úgy válaszolunk, hogy egyrészt röviden kifejtjük e fogalmak tartalmát, másrészt vázoljuk az utóbbi harminc évnek a neoliberális globalizáció szempontjából fontosabb eseményeit is.

Hívei szerint a globalizáció nem más, mint a mindenkinek előnyös nemzetközi kereskedelem és munkamegosztás általánossá, globálissá válása a modern szállítóeszközök és kommunikációs technikák, köztük is elsősorban a számítógépek és a mikroelektronika segítségével. Ellenfelei szerint viszont a mai globalizáció nem a haladást, a közjót vagy a közérdeket szolgálja általában, hanem csupán az északi félteke gazdag országainak az érdekeit, miközben rombolja és pusztítja azoknak az ember milliárdoknak az életfeltételeit, akik nem a gazdag és hatalmas centrumhoz, a G7-hez tartoznak, hanem a perifériákon élnek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában vagy a szovjet utódállamokban.

A világon az elmúlt harminc évben romlott a szegények helyzete, és tovább nőttek a különbségek gazdagok és szegények között. Mutatja ezt, hogy míg 1960-ban a Föld lakosságának leggazdagabb 1/5-e csak harmincszor akkora éves jövedelemmel rendelkezett, mint a legszegényebb 1/5, addig 1998-ban már hetvennégyszeres volt ez az arányszám. Emiatt jelenleg hal éhen naponta 20 000 ember, nincs tiszta ivóvize, és kell két dollárnál is kevesebb napi jövedelemmel beérnie jelenleg az emberiség felének, több mint hárommilliárd embernek.

Amikor 1990 körül összeomlott az ún. szocialista világrendszer, az amerikai Fukuyamával együtt többen azt képzelték, hogy immár vége a történelemnek: hogy a volt szocialista országokhoz hasonlóan lassanként majd a Föld összes többi országa is átveszi az egyedül üdvözítő kapitalista piacgazdaságot és a jogállamot. A 90-es évek második felétől kezdve azonban egyre többen kételkednek abban, hogy valóban jó irányban haladna az emberiség a kapitalizmus világméretű győzelmével. Ehhez az elbizonytalanodáshoz a gazdagok és szegények fent jelzett drámai ellentétein kívül hozzájárultak az ökológiai válságnak, azon belül is főleg a klímaváltozásnak immár a gazdag országokban is drámaivá váló eseményei, amilyenek az utóbbi évek özönvízszerű esői és forróságai voltak.

Kritikusai szerint a globalizáció azért nem egyszerűen a nemzetközi munkamegosztás globálissá válása, mert e folyamat a múlt század hetvenes évei óta a neoliberalizmus szellemében megy végbe, és ennek megfelelően csak egy bizonyos csoport érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus voltaképpen egy sajátos válasz a múlt század hetvenes évei óta tartó, sokak által nem felismert gazdasági válságra. Keynes és Fourastié már az 1940-es években megjósolta, hogy a hetvenes években majd stagnálni kezd a világgazdaság, hacsak nem lesz totális háború vagy erős népességnövekedés. Eltérően az 1929–33 közötti világválságtól a világgazdaság mai válsága sokak számára azért észrevétlen, mert harminc éve többé-kevésbé stagnál ugyan a világgazdaság egésze, de a centrum bizonyos országaiban és néhány más országban (amilyen például Kína és az ázsiai “kistigrisek”) olykor végbemegy azért némi gazdasági növekedés is. A világgazdaság harminc éve tartó válsága olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint hogy még a fejlett országokban is kihasználatlanul hevernek évtizedek óta hatalmas termelőkapacitások, és magas a munkanélküliség; hogy pénzügyi válságok törtek ki és bénítottak meg olyan hatalmas régiókat, mint Délkelet-Ázsia, Argentína és Oroszország; hogy eddig nagy társadalmi és gazdasági nehézségekbe torkollott a rendszerváltás az egykori szovjet blokk országaiban, és hogy jóformán kiesett egy teljes földrész, Afrika a nemzetközi munkamegosztásból.

A neoliberalizmus szellemében zajló globalizáció olyan válaszkísérlet a világgazdaság stagnálására, amely a világ vezető államainak az érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus ideológiáját a következőképpen írhatjuk le. Ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, és bízzunk mindent a piac erőire, ha a lehető legjobb világban kívánunk élni. Mert minden gazdasági és társadalmi bajnak az a gyökere, hogy beavatkoznak a piaci folyamatokba külső erők, hogy a piac teljes szabadságát korlátozza az állam, és engedélyez beavatkozásokat más szervezeteknek is, amilyenek például a szakszervezetek és a környezetvédő szervezetek. A neoliberalizmus a szabad verseny jó kétszáz éves doktrínájára támaszkodva támadja a jóléti vagy szociális államot; a munkavállalói jogokat és a munkavédelmi, a környezetvédelmi törvényeket, amelyek úgymond indokolatlan keretek betartására kényszerítik a munkáltatókat is, a munkavállalókat is; az állami gondoskodás és szabályozás olyan intézményeit, amilyen a munkaadót terhelő kötelező nyugdíjbiztosítás és egészségügyi hozzájárulás; a fejlődő államok kísérleteit, hogy protekcionista intézkedésekkel, védővámokkal próbálják életben tartani gazdaságukat a fejlettebbekkel szemben. Közgazdaságtani közhely, hogy modern gazdaság nem működhet piacok nélkül, és hogy az árképződést befolyásolnia kell a keresletnek és a kínálatnak is. Kritikusai szerint viszont a neoliberalizmus túl sokat vár a pénztől és a piacoktól, mert azt képzeli, hogy piaci mechanizmusoknak kell alávetni és áruvá kell változtatni mindent: az embert, a természetet, a művészetet, a morális és kulturális kapcsolatokat. Adam Smith a láthatatlan kéz híres hasonlatát jó kétszáz éve fogalmazta meg, hogy kifejezze: a szabad piac jóvoltából a piaci szereplők önző, csak önérdekkövető cselekedetei mintegy a hátuk mögött elvezetnek a gazdaság és a társadalom optimális állapotához.

Ma már sokak számára távolról sem magától értődő Adam Smith tanítása, mert Smith óta sok víz lefolyt a Dunán. Ezért felvetődik a kérdés, hogy miután kialakultak a kapitalista piac működését az anarchoszindikalizmustól kezdve a szocializmus különböző irányzataiig sokféleképpen elutasító irányzatok, miért került sor mégis a liberalizmus reneszánszára mintegy harminc éve, miért jött létre a neoliberalizmus.

A neoliberalizmus a mai kapitalisták ideológiája és politikai stratégiája, mégpedig az “ideológia” szónak abban az értelmében, hogy ez olyan eszmerendszer, amely úgy legitimálja, védi és képviseli egy bizonyos osztály uralmát, hogy annak külön érdekeit közérdekekként tünteti fel. A neoliberalizmus a múlt század hetvenes évei óta úgy próbálja beállítani a centrum gazdag országainak és gazdag rétegeinek az érdekeit, mintha azoknak az érvényesítése a közjót, az egész emberiség érdekét szolgálná. A kapitalizmus korábbi apologétáihoz hasonlóan a neoliberalizmus ideológusai és politikusai (Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan és mások) szintén a gazdagok érdekeit igazolják elméleteikkel, illetve képviselik politikájukkal. A neoliberalizmus azonban új is a klasszikus liberalizmushoz és a kapitalizmus korábbi apológiáihoz képest annyiban, hogy a neoliberális politika már nem marad meg csupán egy ország határain belül, hanem globálisan, az egész földgolyón érvényesül, az egész Föld összes szegényeivel szemben érvényesíti a mai gazdagok érdekeit, és veti alá a világot egyre nagyobb mértékben a kapitalizmus igényeinek.

A neoliberalizmus rövid jellemzése után tekintsük át az ennek jegyében zajló globalizáció sajátosságait. Önmagában tekintve előnyös lehetne minden résztvevő számára a részvétel a nemzetközi cserében és munkamegosztásban. Önmagában nem lenne rossz a nemzetközi munkamegosztásnak, a külkereskedelemnek, a külföldi beruházásoknak, sőt még a nemzetközi tőkeforgalomnak a növekedése sem. A hetvenes évek óta tartó globalizációnak azonban úgy ad sajátos jelleget a neoliberalizmus, hogy e folyamat nem az általános haladást, hanem kizárólag a centrum gazdagjainak az érdekeit szolgálja. A neoliberális jegyében zajló globalizáció fő sajátosságai a következők.

1. Egyre fokozódik a pénzszféra (bankok, befektetési társaságok, biztosítók, pénzügyi társaságok) uralma a reálszféra (materiális javakat termelő cégek) felett. Mutatja ezt, hogy annak az 1 milliárd dolláros forgalomnak, amely naponta megvalósul a világ pénzpiacain, a 90-95%-a nem termeléssel kapcsolatos, hanem spekulációs ügylet.
2. Kormányaikkal, parlamentjeikkel még az ún. független államoknak sincs jóformán semmi beleszólásuk azokba a tőkemozgásokba, amelyek pedig egyre inkább meghatározzák a polgáraik munkalehetőségét, jövedelmi színvonalát és egyáltalán az életét.
3. A világgazdaság egyre több területén visszaszorulóban van a tisztességes verseny. Egy-egy államon belül versenyhivatalok őrködnek azon, hogy igazi verseny folyjék a piacokon, hogy egyetlen szereplő se kerülhessen monopolhelyzetbe, és a versenyszabályok megsértőit büntetésekkel sújtják. Nemzetközi szinten azonban nem létezik olyan hatóság, amely érvényt tudna szerezni monopóliumellenes törvényeknek, és ezzel szavatolhatná a verseny tisztaságát, mert nincs világállam.
4. Egyes országok között egyre erősebb versengés folyik az ún. működő tőkéért. Ez úgy történik, hogy az egyes országok adókedvezményekkel, alacsony munkabérekkel, szociális juttatások lefaragásával és környezetvédelmi előírások felpuhításával megpróbálják elérni, hogy más országokkal szemben inkább őket válasszák termelési színhelyként multi- vagy transznacionális konszernek.

Kritikusai szerint a mai neoliberális globalizáció nem más, mint a hatalmasoknak és gazdagoknak a gyengék és szegények feletti kíméletlen uralma, amelyet gazdasági, politikai és katonai eszközökkel valósítanak meg. A hatalmasok és gazdagok csoportjába tartoznak az észak-amerikai, nyugat-európai és délkelet-ázsiai gazdag országok, amelyek közös érdekeiket érvényesítik a neoliberalizmus politikájával.

A gazdag országok legfontosabb közös érdeke, hogy biztosítsák energia- és nyersanyag-szükségleteik kielégítését, és hogy piacokat találjanak termékeik számára. A centrum országai ezeknek a céloknak rendelik alá a periféria országait, részben politikai intézmények segítségével, amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (WB) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), részben gazdasági nyomásgyakorlással, részben pedig katonai eszközökkel. Az ún. “washingtoni konszenzus” szellemében a vezető országok, élükön az Egyesült Államokkal, a világgazdaság fokozódó deregulálására, a tőkepiaci korlátok felszámolására és arra törekszenek, hogy a lehető legtöbb országban a legnagyobb mértékben szétverjék a gazdaságba való állami beavatkozás mechanizmusait.

A tévéhíradók nézői azt gondolhatják, hogy a globalizáció ellenzői kizárólag zavaros fejű, anarchista, az erőszakban és a felfordulásban örömüket találó rendbontó fiatalok. Hogy mennyire tévednek, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a neoliberális globalizáció kritikusai közé tartozik az a Joseph Stiglitz amerikai közgazdász is, aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A globalizáció árnyoldalai című könyvében Stiglitz ezt írja: “Sajnos nem létezik világkormány, amely minden embert felelősségre vonhatna, és amely úgy tudná befolyásolni a globalizáció folyamatát, ahogy nemzetgazdaságuk kialakulását szabályozták az Egyesült Államok kormánya és más országok kormányai. Ehelyett a mai világrendszert így jellemezhetnénk: a politika globális alakítása globális kormány nélkül. Ebben a rendszerben szava csak néhány intézménynek van, amilyen az IMF, a WB, a WTO, és néhány személynek (pénzügy-, gazdasági és kereskedelmi miniszterek), akik szorosan összefonódnak bizonyos pénzügyi és kereskedelmi érdekcsoportokkal, miközben szinte egyáltalán nincs beleszólási joga annak a sok-sok milliárd embernek, akiknek az életét az előbbiek döntései meghatározzák. Legfőbb ideje változtatni a világgazdaság rendjét meghatározó szabályokon, ideológia helyett teret engedni a pragmatizmusnak, és még egyszer átgondolni, hogy nemzetközi síkon hogyan és kinek az érdekében születnek döntések. A globalizációt lehetne másképp is alakítani, és ha ennek folyamata megfelelő és tisztességes keretfeltételek között menne végbe, mégpedig úgy, hogy a politikára befolyást gyakorolhassanak a globalizáció által érintett összes országok, akkor a javára válna azoknak is, akik eddig csak a vesztesei voltak.”

Miután leírtuk a neoliberalizmus és a globalizáció fő jellegzetességeit, az elmondottak szemléltetése céljából röviden vázoljuk a neoliberális globalizáció történetét.

A kapitalizmus XX. századi aranykora 1945-től az 1970-es évek elejéig-közepéig tart. Ezekben az években az ún. első világban magas a gazdasági növekedés és teljes a foglalkoztatás, a konjunktúra csak kismértékben ingadozik, gyorsan nő a termelékenység, s mindezekkel együtt nemcsak növekszik a legszélesebb néprétegek fogyasztása, hanem kiépülnek és működnek is a szociális vagy jóléti állam intézményei. A vietnami háború következtében a 60-as évek végén, a 70-es évek elején azonban veszíteni kezd értékéből az amerikai dollár, majd felgyorsul (a dollárválság miatt is) az egész világon az infláció, s több országban is csökkenni kezdenek a gazdasági növekedési ráták. Az 1970-es évek elején feladják a rögzített valutaárfolyamok rendszerét (az 1944-ben elfogadott Bretton Woods-i egyezményt), ekkor tör ki az OPEC-államok drasztikus olajáremelésének hatására az olajválság, és kezdődik el a ma is tartó világgazdasági stagnálás. A vezető tőkés országoknak erre a stagnálásra adott válasza volt a neoliberalizmus jegyében foganatosított globalizáció. Eltérően az 1945 és 1975 közötti aranykortól, amely a keynesi elveken alapuló állami beavatkozásokra támaszkodott, az 1970-es években kezdődő neoliberális ellenforradalom élharcosai szembefordultak a szociális állam intervencionizmusával. A Keynes tanaira támaszkodó intervencionistákkal, a fiskális politika híveivel szemben felléptek az ún. monetaristák, akik a mindenfajta állami beavatkozástól mentes és szabályozatlan piacgazdaság mellett szálltak síkra. Ronald Reagannel és Margaret Thatcherrel a neoliberális ideológia híveinek sikerült politikailag is érvényesíteniük az elképzeléseiket olyan vezető államokban, mint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A neoliberális ellenforradalom jegyében egyre több országban nemcsak szalonképessé, hanem egyenesen uralkodóvá is vált az a hiedelem, hogy mindent rá kell hagyni a kapitalista piacokra, mert azoknak öngyógyító képességük van. Az addig állami kézben levő szektorok közül egyre többet és egyre nagyobb mértékben privatizáltak (a vasutaktól kezdve az oktatáson és az egészségügyön keresztül a postáig), a gazdaság mind több területén haladt előre a dereguláció és a flexibilizáció (azaz töröltek el például a munkaidővel, a környezetvédelemmel és szociális szempontokkal kapcsolatos megszorításokat), egyre több területen szorítottak vissza állami beavatkozásokat, és csökkentették a magas jövedelműek, valamint a vagyonok adóját.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani a keynesi intervencionizmust és a neoliberalizmust mint válságkezelő programokat. Az előbbi az 1929–33-as nagy válság után keletkezett, és ennek az volt a célja, hogy állami megrendelésekkel némi rendet vigyen a kapitalista gazdaság működésébe. A neoliberalizmus ezzel szemben kísérlet a minden beavatkozástól mentes, társadalmilag felelőtlen kapitalista piaci rendszernek a megteremtésére, illetve restaurációjára. A klasszikus liberalizmushoz képest az az újdonság a neoliberalizmusban, hogy egyrészt a társadalmi élet jóval több területére próbálja kiterjeszteni a piacok működését, másrészt globális annyiban, hogy ma már voltaképpen átfogja a földgolyó, a glóbusz valamennyi országát. De míg a keynesi intervencionizmus 1945 után mintegy harminc éven át valóságos aranykort hozott a vezető kapitalista országokban élő emberek nagy részének, addig a neoliberalizmus óriási pusztításokat hozott magával. Így hosszan tartó munkanélküliséget okozott az egész világon, még a fejlett országokban is. Ahol egyáltalán voltak, ott szinte mindenütt lefaragták a jóléti állam juttatásait. Az állami költségvetésben nagy hiányok keletkeztek a legtöbb országban. A jövedelemeloszlás majdnem mindenhol eltolódott a még nagyobb egyenlőtlenség irányában. Növekedett a szegénység, és nemcsak a harmadik világ, hanem a gazdag Észak országaiban is. És amióta tart a neoliberális globalizáció, az egész világon romlottak a társadalmi jólét mutatói.

Mindezeket a bajokat persze nem lehet csupán a neoliberális globa­lizáció számlájára írni. Ezeknek a mélyebb és döntő oka az egész világgazdaságnak az a válsága, stagnálása, amely a hetvenes években kezdődött, és amelyet Keynes és Fourastié már az 1940-es években előre jelzett. Ez a mélyebb válság abban áll, hogy a beruházási dinamika szinte az egész világgazdaságban visszaesett, és hogy jóformán az egész világgazdaság stagnál. Ebben a helyzetben az egyes országok racionalizálási intézkedésekkel próbálják mégis növelni a piaci részesedésüket, és ezért váltja fel a növekedési versenyt egyre inkább a piaci részesedésért folyó “kiszorításos” verseny. Ezért tolódnak el a befektetések egyre inkább a reálszférából a pénzszférába, és ezért hódít egyre inkább nagyobb tért a pénzügyi spekuláció.

A neoliberalizmus tehát a kapitalista világgazdaság stagnálására adott ideológiai és politikai válasz, amely a gazdasági életbe való politikai beavatkozást, az intervencionizmust kiáltotta ki a válság okozójának, megoldásként pedig azt ajánlja, hogy ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, bízzunk mindent a piac erőire, és ne hagyjuk, hogy külső erők beavatkozzanak a piaci folyamatokba. Hogy a piacok zavartalan működése minden bajt megold: a neoliberalizmusnak e dogmájáról így ír Joseph Stiglitz: “Az elmúlt ötven év folyamán tisztázta a gazdaságtudomány, hogy miért, milyen feltételek esetén működnek jól, és milyen feltételek esetén nem működnek jól a piacok. Megmutatta a közgazdaságtudomány, hogy bizonyos javakból – például alapkutatások javaiból – miért állítanak elő a piacok túl keveset, míg más dolgokból, mondjuk környezetszennyezésből miért termelnek túl sokat. A piac csődjének legdurvább példái a konjunktúra periodikus összeomlásai, a recessziók és visszaesések, amelyek az utóbbi kétszáz évben sújtották a kapitalizmust, és amelyek tömeges munkanélküliséghez és a tőkeállomány kihasználatlanságához vezettek. A piac csődjének e különösen szembetűnő esetein kívül van jó néhány finomabb példája is annak, hogy piacok nem működnek hatékonyan, vagy társadalmi szempontból nem kívánatos eredményeket hoznak létre. Az állam sokat tehet, és sokat is tesz azért, hogy enyhítse a piaci csődöt, és hogy gondoskodjék a társadalmi igazságosságról. Piaci folyamatok, ha magukra hagyjuk őket, oda vezethetnek, hogy sok embernek nem jut elegendő a megélhetéshez sem. A gazdaságtörténet ugyanakkor megmutatta azt is, hogy a legsikeresebb államokban, az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában, az állam magára vállalta és jól be is töltötte ezeket a feladatokat.”

A mondottak alapján látható, hogy a neoliberalizmus jegyében zajló globalizáció ellentétes a Biblia szellemével, és súlyosan sérti a katolikus társadalmi tanítás alapelveit is, a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét. Ez a magyarázata annak, hogy a neoliberális globalizáció elleni mozgalmakban miért vesz részt oly sok keresztény nő és férfi és keresztény civil szervezet Latin-Amerikától Svédországig és az Egyesült Államoktól Koreáig.

McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem a "téves értelmezés" igazolta, hanem a puszta hazudozás.

Hallgatóm, Rute Moleiro emlékére

 

A hazugság mindig is része volt a politikának. Mindamellett hagyományosan a hazugságot szükséges rossznak tekintették, amit a hatalomban lévőknek távol kell tartaniuk az állam polgáraitól. Még a totalitárius rendszerekben is megpróbálták elkendőzni a véres valóságot, ami a hatalom megtartásának velejárója volt. Ebből az egyenlőtlenségből fakadt a kritikusok és reformerek céltudatossága, hogy felhívják rá a figyelmet: a világ máshogyan működik, mint gondolnánk. Ám ez a céltudatosság az iraki háborút követően veszélybe került csakúgy, mint a demokratikus párbeszédhez elengedhetetlen bizalom. A Bush-kormányzat merészen kinyilvánította a hazugság törvényességét és a bizalom lényegtelenségét, amíg a fősodorbeli média szemérmesen hallgatott.

Joseph McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés, ilyen égbekiáltó hazugság az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem “téves értelmezések” vagy “hibás adatok” igazolták, hanem puszta hazudozás. A politikusok és ellenőrök jelenlegi vitájának középpontjában szinte csak egy elnöki beszédnek az a tizenhat szavas hibás megállapítása áll, hogy Szaddám Afrikából próbált urániumot beszerezni tömegpusztító fegyvereihez. Nem látjuk a fától az erdőt. A hírszerzés alsóbb szintjén elkövetett hibáról van szó, és nem a hatalomban lévők szándékos hazudozásáról, jóllehet CIA-hivatalnokok már nyíltan kijelentették, hogy kényszerből támogatták hírszerzési anyagokkal a kormány politikáját. Colin Powell külügyminiszter mind a mai napig nem támasztotta alá bizonyítékokkal az ENSZ-közgyűlés előtt elhangzott elhíresült beszédének azon kijelentéseit, melyek a tömegpusztító fegyverek létezésére vonatkoztak. Bush belső körének egyéb fontos tagjai nyíltan elismerték, hogy az iraki fenyegetés mértékét erősen eltúlozták, habár hangsúlyozzák, hogy ez csak a háborúpárti egyetértés kialakítására szolgált. Vagyis hűvösen megerősítették – amit a kritikusok mindig is tudtak –, hogy az amerikai politikát végig más gondolatok vezérelték, nevezetesen: egy “olajban lubickoló” iraki állam; négy folyó feletti ellenőrzés a világ e száraz sarkában; Damaszkusz és Teherán megfélemlítése; valamint a Szaúd-Arábiában felszámolni kényszerült katonai jelenlét alternatívája. A Bush-kormányzat ezen megfontolások egyikét sem vállalta fel, és a Demokrata Párt politikusai bírálatuk hangnemét a jelentéktelenségig mérsékelték. Az úgynevezett ellenzéki párt “vezetői” természetesen joggal tartottak attól, hogy árulónak bélyegzik őket.

Azonban amíg ők a kezüket tördelve reszkettek, a háború létjogosultságának taglalása teljes egészében eltűnt a széles körben olvasott jobboldali bulvárlapokból – mint a The New York Post –, és a szavahihetőbb újságokban is jobb esetben a belsőbb oldalakra szorult vissza. Mindkét párt számos választott képviselője – menedéket keresve – alig győzi hangsúlyozni, hogy a háborút nem az iraki tömegpusztító fegyverek miatt támogatták, viszont ritkán említik, hogy ilyen fegyverek jelenléte nélkül, valamint a Szaddám Huszein és az al-Kaida közötti kapcsolat bizonyítéka híján nem érvényes az az állítás, mely szerint Irak nemzetbiztonsági fenyegetést jelentett az Egyesült Államok számára. A hatalmon lévők most kivétel nélkül humanitárius okokra hivatkoznak. Habár legtöbbjük nem aggodalmaskodott ezek miatt túl sokat akkor, és kevés okunk van azt hinni, hogy a humanitárius okokat az amerikai közvéleményt meggyőző súlyúnak gondolták volna akkor: csak azután váltak az emberi jogok új bajnokaivá az önmagukat “realistának” valló Paul Wolfowitz és Henry Kissinger – akik annak idején pont e jogok tagadásáról híresültek el –, hogy az Egyesült Államok veszélyben lévő nemzeti érdekeiről szóló indoklás otromba sületlenségnek találtatott.

Bush és kabinetjének tagjai ragaszkodhatnak hozzá, hogy a fegyverek végül majdcsak előkerülnek – némi szerencsével pont a következő választást megelőzően –, és az al-Kaidával való kapcsolatra is fény derül. De már ez is annak elismerését jelenti, hogy a bizonyítékok nem léteztek, amikor a propagandagépezet elkezdte gyártani a háború szükségességét alátámasztó érveket. Az adminisztráció számtalan forrásból értesülhetett róla, hogy az Egyesült Államokat nem fogják felszabadítóként köszönteni, és a háború utáni újjáépítés is komoly akadályokba ütközik majd. A kormányzatot mindez nem érdekelte, kitartott álláspontja mellett azzal, hogy később majd alátámasztják. Ez önmagában két kérdést is felvet, amelyet szinte sosem tesz fel a média: támogatta volna-e az amerikai nép ilyen körülmények között is az Irak elleni háborút, és – ennél talán lényegesebb – hozzájárult-e az iraki helyzettel kapcsolatos tájékozatlanság ahhoz, hogy több milliárd dollár ment veszendőbe, és látszólag napról napra újabb néhány fiatal amerikai katonának kell meghalnia vagy megsebesülnie?

Dollármilliókat pazarolt el egy különleges ügyész a Bill és Hillary Clinton pénzügyi visszaéléseiről szóló valótlan állítások kivizsgálására. Felelősségre vonási eljárás indult, miután az előző elnök és egy gyakornok kapcsolatára fény derült. A média teljes harci díszben volt, és a bajnokai még mindig hátba veregetik egymást a Watergate-ügyben játszott szerepük miatt. Amikor viszont az Irakról összehordott hazugságcsokorra kerülne a sor – amely háborúba sodort egy nemzetet, emberéleteket és erőforrásokat emésztve fel –, akkor úgy tűnik, hogy a közérdeket kétpárti bizottságok és az engedelmes sajtó szolgálja a leginkább. Épp amikor a Republikánus Párt botrányos módon visszautasítja, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon a “felszabadító” háborújára – amely egyre keserűbb ízt hagy megszállónak és megszálltnak a szájában egyaránt –, akkor a Bill Clintonon keresztül elhíresült centrista Demokrata Vezetői Tanács (DVT) azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy – Howard Dean kormányzó támogatottságának új keletű rohamos növekedése miatt – a pártban megerősödött a “szélsőbal” irányzat, amely ellenzi az adócsökkentéseket, bevezetne “költséges” szociális programokat és kritizálná a Bush-kormányzat külpolitikáját.

A DVT vezéregyéniségei csípősen érdeklődtek, hogy a Demokraták “szellőztetni vagy kormányozni” óhajtanak, és mikor rákérdeztek, hogy a pártban jelenleg megfigyelhető széthúzás vajon a republikánus sikerek vagy a demokrata baklövéseknek köszönhető, akkor Evan Bayh szenátor – a szervezet elnöke – azzal válaszolt, hogy ez összességében “eutanázia”. Feledésbe merült a 2002. novemberi kongresszusi választás, amelyen – akárhonnan nézzük is – a Demokrata Párt tökéletes alkalmatlansága, hogy az elnöki politikának bármiféle értelmes alternatíváját mutassa fel, vezetett a legsúlyosabb kongresszusi választási vereséghez az amerikai történelem során. Úgy tűnik, nem számít, hogy a kétpárti jelöltek, mint Joseph Lieberman – aki eddig képtelen volt következetes alternatívával előállni akár belpolitikai, akár külpolitikai kérdésekben – nem talál visszhangra az amerikai közvéleményben. Úgy tűnik, az sem számít, hogy a javasolt adócsökkentés a párt saját választói bázisának érdekeit sértené, a szociális és jóléti programok az Irakban havonta elköltött milliárdok töredékébe kerülnének csak, valamint az sem, hogy a jelenlegi külpolitika aláaknázza az Egyesült Államokkal szembeni tiszteletet az egész világon. Figyelmen kívül hagyják, hogy a Demokrata Párt – Franklin D. Roosevelt, Bobby Kennedy és Paul Wellstone pártja – az éjszakai tv-show-k gúnyának tárgyává vált. És mindeközben a “liberális” média bólogat és óvatosságra int. Bayh szenátor el van tévedve, ugyanis a mostani helyzet szerint a Demokrata Párt nem képes egyidejűleg a felháborodását kifejezésre juttatni és kormányozni. A demokratáknak törődniük kellene az imázsukkal – főleg mivel pillanatnyilag nincs nekik.

Az Amerikai Egyesült Államok egyre kevésbé hasonlít olyan működő demokráciára, amelyben ideológiailag különböző pártok és csoportok vitatják meg a felmerülő kérdéseket, és egyre jobban hasonlít egy egypártrendszerű berendezkedésre egymást váltogató tisztségviselőkkel. Van szólásszabadság, de egy formális joggal rendelkezni és azzal ténylegesen élni is két nagyon különböző dolog. A média olyan paranoid módon koncentrál a két párt közti konszenzusra vagy konfliktusra, hogy ezáltal mélyebb problémák megvitatására teljesen alkalmatlanná vált. Lehet, hogy Noam Chomsky nem mindenki számára szimpatikus, de az ő “9/11” című riportgyűjteménye (Seven Stories Press) az egyes számú bestseller volt a témában. Mikor láthattuk Chomskyt utoljára nyilatkozni a tévében? És ez ugyanígy van Barbara Ehrenreichhel, Frances Fox Pivennel vagy bármely más radikális vagy haladó közéleti személyiséggel. Persze néha megjelenik Cornel West az MSNBC-n, van néhány kritikus szerkesztői jegyzet, pl. Paul Krugman a The New York Timesban vagy Robert Scheer a The Los Angeles Timesban, és persze Sean Penn is vásárolhat egész oldalas hirdetést, hogy kifejtse kritikus álláspontját a háborúval kapcsolatban. Akad néhány demokrata, Barbara Lee (Kalifornia), Sherrod Brown (Ohio) és Lynn Woolsey (Kalifornia), akik hallatták a hangjukat, és most – talán meghallva a nép morajlását – még maga Al Gore is kétségbe vonta a Bush-kormányzat igazát némely kérdésben. Ám ezek a hangok nyilvánvalóan nem dominálnak a konzervatívok és a jobboldali bölcsek – akik mindig készek magukat az általuk irányított rendszer áldozatainak tekinteni – által “liberálisnak” nevezett médiában.

A helyzet egy olyan társadalom képét idézi föl, amelyben a Herbert Marcuse által “elnyomó türelemnek” nevezett erő dominál: egy olyan rendszer, amelyben a hatalmon lévők kipellengérezik a nagy ritkán feltűnő radikális kritikát, hogy ezáltal tovább élvezhessék a totális konfor­mitás uralmát. Bizonyítékokért nem kell messzire menni: a CNN csak egy kis játékos, ha az olyan televíziós hírműsorok együttes erejéhez hasonlítjuk, melyeket – Európában még viszonylag kevéssé ismert – megasztárok, mint Rush Limbaugh, Bill O’Reilly vagy Pat Robertson vezetnek. Az amerikai közvélemény reakciós voltában való hit egy önbeteljesítő jóslat: a közönség olyan műsort kap, amilyet szeretne, viszonzásképpen azok tovább erősítik eredeti előítéleteiket. Edward R. Murrownak – aki oly bátran ellenállt az ötvenes évek hisztériájának – szellemét gyakran idézi a “negyedik hatalmi ág”, de ez már csak üres szimbólum.

Alig esik szó már azon milliók szkepsziséről, akik az Amerikát megrázó tömegdemonstrációkon részt vettek, vagy arról, hogyan változtatta meg az angol politikát a média Tony Blair-bírálata. Egy demokrácia megítélésének egyik kritériuma a választóknak bemutatott nézetek sokszínűsége, hiszen a megfogalmazott nézetek száma általában a politikai választási lehetőségek számát tükrözik. Megdöbbentő felidézni, hogy milyen nagyszámú perspektívával szembesült a közvélemény a progresszivizmus korában, a New Deal idején vagy akár a hatvanas években. Mindazonáltal a személyes szabadságjogok korlátozására való törekvés az amerikai történelem válsághelyzeteiben általános trendnek tekinthető. Jelen összefüggésben ijesztő belegondolni, hogy egy szörnyű háború igazságosságáról folytatott vita egy elnöki beszéd tizenhat szavára szűkül, hogy a politikai lehetőségeket egyre hibásabban értékelik ki, és abba, hogy az amerikai közvélemény egyre kevésbé képes érzékelni, hogy kormányát milyen bizalmatlanság övezi külföldön.

Egy, a világ negyvennégy országában végzett közelmúltbéli felmérés – melyet a korábbi külügyminiszter, Madeleine Albright rendezett – azt mutatja, hogy az Amerikával szembeni bizalmatlanság szokatlanul drámai módon nőtt ezen országok mindegyikében. Ebbe beletartoznak olyan érzékeny nemzetek, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország és Indonézia, amelyekben az Egyesült Államok kedvezőtlen megítélése 2002 nyarán regisztrált 36 százalékról 2003 májusára 83 százalékra szökött fel. Az európai és ami még fontosabb, az arab közvélemény bizalma is elveszett. Ez később talán visszaszerezhető, de a felmérés számai azt mutatják, hogy jelenleg a harag dominál. A megelőző csapásokon alapuló új stratégiával, melyet olyan négyszázmilliárd dolláros költségvetés támogat, amely nagyobb, mint a következő tizennyolc nemzeté együttvéve, az Egyesült Államok szertefoszlatta egy “többpólusú világ” illúzióját. Egyeduralkodóvá vált alárendelt államok világában, akinek már nem kell azokra hallgatnia, azokkal vitatkoznia. Az igazság és a hazugság közötti különbség már nem számít. Már csak a győzelem ténye számít, Szaddám Huszein bukása és a J. William Fulbright szenátor – a vietnami háború nagy kritikusa – által a “hatalom arroganciájának” nevezett hozzáállásból adódó öntelt önigazolás.

Az amerikai nép hagyományosan felsorakozik elnöke mögé háborús időkben, de ennek a háborúnak az elnök szerint még nem látható a vége. Belbiztonsági Minisztérium felállítását fontolgatják, és a polgárok szabadságjogai kerülnek veszélybe. Igazolásképpen manipulatív és öncélú “nemzetbiztonsági riadók” szolgálnak, melyek szintje anélkül változik sárgáról narancsra, vörösre, majd ismét vissza, hogy a veszélyre utaló bármiféle konkrét bizonyítékot nyilvánosságra hoznának. Az elnök “uszító emelvénye” – ahogy Theodore Roosevelt hívta – nagyban meghatározhatja a nemzeti eszmecsere stílusát és azt, hogy mi elfogadható a polgárai számára és mi nem. Itt kap szerepet a vezetői képesség. És e képesség dolgában – amiért pedig oly sokat magasztalták – a leggyengébb Bush elnök.

Minden társadalompolitikai megfontoláson, bizonyos külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos nézetkülönbségen túl az elnök elsősorban egy újonnan feltűnő kultúra felett elnököl, melyben az igazság alárendeltje a hatalomnak, az érvelés az akadémikusok akadékoskodása, a paranoia a király, és az üresfejű nacionalizmust ünneplik. Az eredeti demokratikus szövetségesek építő kritikáját sem kell már komolyan venni: jobb egy korrupt “elszántak koalíciójára” támaszkodni, melyek kormányait megvesztegették, gazdaságait megfenyegették és katonáit felmentették a terror ellen vívott, véget nem érő háború alól. Kevés nyoma van a kritikus önvizsgálatnak, és még annyi sem a háború kitörése előtti hetekben tanúsított viselkedéssel kapcsolatos megbánásnak. Veszélyes alábecsülni azt az erkölcsi fölényt, amit Amerika szeptember 11. óta elvesztegetett. A kérdés a többi nemzet számára jelenleg a következő: hogyan bízzunk abban a hazugban, aki oly mértékben arrogáns, hogy nem tartja szükségesnek leplezni hazugságait?

A demokrácia távolinak tűnik Irakban, Afganisztán nyomorba bágyad, mindeközben folyik az Egyesült Államok biztonságát veszélyeztető újabb fenyegetések kreálása. Irán reszket, Szíria is. És persze mindig ott van Kuba vagy Észak-Korea. Az ellenség szempillantás alatt változhat. A korlátlan hatalom lényege ugye, hogy korlátlan. Mi történik, ha Amerika újra blöfföl, majd újra hazardíroz? Talán érdemes visszaemlékezni hatalmas nemzetekre, amelyek vezetői szintén szívesen blöfföltek és hazardíroztak – és nyertek és nyertek és nyertek, amíg végül bedőltek saját hazugságaiknak, és rajtavesztettek.

 

(Fordította: Pesti Csaba)

Az írás néhány éve nagy vitákat kavart a nemzetközi radikális-baloldali körökben. A szöveg poszt-szituacionista terminológiát használva, a munka és a munkával szembeni spontán ellenállás példáin keresztül kívánja megteremteni a témáról folytatandó radikális diskurzus kereteit.

1. KORUNK TALÁLMÁNYAI

 

1.1. Korunk…

 

“Azt mondják, pénzért minden megvehető. De arról nem beszélnek, hogy mit kell tenni a pénz megvételéért.”

 

Tizennyolc éve… Bhupender… félidőben abbahagyta az egyetemet… dolgozni kezdett… egy szerszámgyárban… Farinabadban… Delhi mellett… a cég neve Gedore Tools… most Jhalani Tools… tizennyolc elpocsékolt év… egyszobás bérelt lyuk… két és félszer három méter… itt él Bhupender, Bisheswari és a négy gyerek… egy vécé… hat család számára… egy csap… két tucat családra… miután kifizették a lakás bérletét… hogy elkerüljék a nyomortelepet… mozira már nem jut… sem egy étteremre… vagy kocsmára… dohányzásra… még a teavásárlásról is lemondtak. A fizetés… általában késik… három-négy hónapot is… Bisheswari… főz… takarít… vizet hord… szüksége lenne egy munkahelyre… de már két éve… képtelen munkát találni. Bhupender nem tudja támogatni öreg szüleit… akik falun élnek… egy zsebkendőnyi földdarab… egy tehén… az öregnek most van éppen munkája… egy útépítkezésen.

Ranjan… harminckét éves… több mint egy évtizedet töltött tanulással különféle kutatóintézetekben… ledoktorált… jelenleg tudományos munkatársként… egy-egy projektre kötött szerződéssel… szigorú határidőkkel… munkaidő fél tíztől hatig… de a határidők miatt gyakori az éjszakába nyúló munka… a túlórák elutasítását a főnökökkel szembeni rosszindulatként értelmezik… kockáztatná a további alkalmaztatást… ugyancsak munkát jelent a további projektek jóváhagyatása… de nincs arra garancia, hogy elfogadás esetén munkát is kapna az adott projektben. Magasan specializált munka… tízéves felkészülés… állandó bizonytalanság a következő munkával kapcsolatban… és ráadásul… alacsony fizetés… aminek a fele a saját élelmére megy el… egy munkásszállón lakik… és nem képes támogatni a családját.

 

“A munka a nap huszonnégy órájában ott lüktet az agyunkban.”

 

Karen… Jean… Párizsban élnek… egy közösen bérelt lakásban… két apró szoba… konyha a folyosón… két kis polc. Karen… hétkor kel… hét harminckor indul el otthonról… nyolcra megbeszélés egy kávéházban… egyig dolgozik… utána… egy televíziós cégnél… közönségszolgálati munka… nyolcra ér haza… utána… főz… eszik… alszik… reggel hétig… mindennap… kivéve a vasárnapokat. Jean François… szerkesztő… az EuroDisneynél… hétkor megy el hazulról… este kilenckor van otthon… eszik… alszik… két-három hónapos szabadság… kétévente egyszer.

Rajbal… egy hektár földje van… Észak-Indiában… mindennap dolgozik… tizenkét hónapon át… 365 napon át… forróságban, fagyban, esőben… szántás… vetés… boronálás… trágyázás… tisztogatás… a termés őrzése… éjjel-nappal… beszerezni a vetőmagokat… a műtrágyát… a vizet… gázolajat… villanyáramot… a szerszámokat… a járműveket. A szülei és a felesége és a gyerekei segítenek… néha napszámosokat bérel. A pénz nagy részét elviszi az állam… a felvásárlási árak nevetségesen alacsonyak… 147 napi nyolcórás minimálbérrel egyenlő a bevétel… évi két aratással egy hektárról.

 

“Nap mint nap rákényszerítem magam hogy munkába menjek, éppen úgy, ahogy a gyerekemet naponta iskolába kényszerítem.”

 

Ramya… gépírónő… számítógép-kezelő… titkárnő… egy kis kereskedelmi vállalatnál… Delhiben… fél nyolckor ér haza az irodából… kilencig házimunka… egy kis időt a lányával tölt… tizenegykor kerül ágyba… meleg és szúnyogok… gyakori az áramszünet… hatkor kel… főz… takarít… elviszi a gyereket az iskolába… kilenckor dolgozni indul… tömött buszok… rohanás… és végül fél tizenegykor… fullasztó szobácska… feszített ütemű munka… felgyűlő elmaradások… ebéd… 15-30 perc… hatkor rohanás haza. Vasárnaponként… nagymosás… és az energia visszanyerése. Raghu… a férje… irodai gépeket ad el és szervizel… fél kilenckor megy dolgozni… este hétkor ér haza… házi feladat a gyerekkel… egy szoba… benne van a konyha… a vécét közösen használják más családokkal. Egy gyerek… már ez is nehéz… még egy elképzelhetetlen… a gyereknek sem egyszerű… hároméves… és már házimunkát végez.

 

1.2. és találmányai…

 

Korunk legnagyobb találmányainak lényege:

 

• A TERMELÉS IRÁNYÍTÁSA

• A FEGYELEM KIKÉNYSZERÍTÉSE

• AZ ELOSZTÁS MANŐVEREI

• A GONDOLATOK ÉS AZ ÁLMOK IRÁNYÍTÁSA

 

Ahhoz, hogy részlegesen megfeleljünk ezen elvárásoknak, a következőket kell megértenünk:

 

a termelés irányítása mint a kimerültség fokozatainak igazgatása,

a fegyelem kikényszerítése mint az eltörlés szintjeinek irányítása,

az elosztás manőverei mint a kisajátítás skálájának igazgatása,

a gondolatok és az álmok irányítása mint a becsapás hatásosságának irányítása.

 

Nem használjuk mereven ezeket a kategóriákat, és reméljük, a későbbiek során segítik majd a megértést. Ezek a különböző lelemények mind egymásba fonódnak és együtt léteznek. Látszólagos szétválasztottságuk csak annak az eredménye, hogy néha az egyiket jobban kiemeljük, mint a többit.

 

A kimerültség fokozatainak igazgatása

 

karoshitelefon 110

 

Ford gyárában a futószalag melletti munkát úgy tervezték meg, hogy a munkás minden percből 45 másodpercet dolgozott. A rugalmas termelésre átállt vállalatoknál a munkások egy percből 57 másodpercet dolgoznak.

A Felkelő Nap Országában megjelent rugalmas termelés igazgatási mintáját minden országban követik, ahol csak felkel a nap. A rugalmas termelés legvégső célja a hiperintenzív munka kikényszerítése.

Japánban és Angliában a Toyota futószalagjánál dolgozók 18 másodpercenként 20 mozdulatot végeznek.

A fenti számok az igyekezet hiányának és a figyelem ellankadásának – tartson az akár a másodperc töredékéig – kiirtását jelentik. Mindennek az eredménye olyan szintű stressz, amely mind fizikailag, mind szellemileg veszélyezteti az egészséget.

Látszólag egészséges és robusztus munkások holtan rogynak össze a műhely padlóján. A rugalmas termelési módszer új szóval gyarapította a japán szótárakat: karoshi – túlfeszített munka következtében beálló hirtelen halál. Egy önkéntes csoport, a karoshitelefon 110, 1990 júniusáig 1500 ilyen esetet regisztrált.

A termelés irányításának ötletessége az átláthatóságban áll, és ezért a kényszer manapság majdnem teljesen láthatatlanná válik. Csodálatos eszköz ez, amely képes arra, hogy egész éven és egész héten keresztül folyamatos munkában tartson minket. Ennek eredményeként állandósul a munkaintenzitás fokozásának belénk plántálása.

Visszatekintve, a lóhátról korbáccsal fenyegetőző munkafelügyelő segítségével évente három-hat hónapon keresztül heti három-négy napot voltak képesek munkába hajtani a jobbágyokat és parasztokat.

 

Beugrató kérdés: Mitől láthatatlan ma a kényszer, és mitől olyan hatásos?

 

Az eltörlés szintjeinek irányítása

 

fegyelmezett gyerek

jó tanuló

termelékeny munkaerő

hatékony mozdulat

 

“Amelyik munkás 5 perccel csengetés után érkezik…”

“Az iskola kapuját 6.30-kor bezárjuk. A késve érkező gyerekek nem jöhetnek be…”

“A vonat 17 óra 44 perc 30 másodperckor érkezik…”

“8.45 a felügyelő érkezése, 8.52 a felügyelő elfoglalja helyét, 8.56 a gyerekek érkezése és ima, 9.00 a gyerekek a helyükre mennek, 9.04 az első feladat diktálásának kezdete, 9.08 a diktálás vége…”

“Munka (tanulás) közben a legszigorúbban tilos a többiek szórakoztatása akár mutogatással vagy bármi egyéb módon, bármiféle játékkal való foglalatosság, evés, alvás, történetek vagy viccek mesélése…”

“Ami az időtartamot illeti, a kis lépés és a normális lépés 1 másodpercig tart, ez alatt az idő alatt 2 dupla lépést kellene megtenni… A normális lépést előre kell megtenni, a fejet felemelve, a hátat egyenesen tartva, a testet egy lábon egyensúlyozva, miközben a másikat előre kell hozni, a combizmok megfeszülnek, a lábfej egy kicsit kifelé fordul…”

“A szép kézírás érdekében a tanulóknak mindig egyenes háttal kell ülniük, egy kicsit balra fordulva, a könyök az asztalra helyezve, a test egy kicsit előrehajlik, az állat alá lehet támasztani az egyik kézzel; az asztal alatt a bal lábat a jobbnál egy kicsit előrébb kell elhelyezni; kétujjnyi távolságot kell tartani a test és az asztal között, a jobb kart a testtől háromujjnyira kell elhelyezni…”

A mindennapok olyan, látszólag ártalmatlan szavai, mint fegyelem, hatékonyság, termelékenység, munkakultúra, pontosság, jó iskolázottság stb. mögött az eltörlés pogromjainak hazugságai bújnak meg:

a kéz minden kontrollálatlan mozgásának vagy a szem nem hatékony félrepillantásának vagy a gondolatok akaratlan elkalandozásának eltörlése.

 

A kisajátítás skálájának igazgatása

 

Az általánosan használt “elosztás igazgatása” terminust mi itt a “kisajátítás igazgatásával” cseréltük fel, hogy ily módon tiszteleghessünk a menedzseriskolákban kiképzett egyedek leleményessége előtt.

Ez a leleményesség mindenekelőtt a következő összehasonlításban érhető tetten:

Háromszáz évvel ezelőttig a császárok, uralkodók, királyok, fejedelmek, földesurak, papok, lovagok, szamurájok, uzsorások stb. a teljes termelés egytizedét-egynegyedét tudták kisajátítani maguknak.

Ma a megtermelt javaknak több mint 95%-át sajátítják ki. Egyedül csak a kormányok a teljes termelés több mint felét sajátítják ki maguknak, és senki sem nevezi őket kizsákmányolóknak: ellenkezőleg, a kormányok a jólét biztosítékaként reklámozzák magukat.

A megtermelt javak hasznosításában a katonaságot minden egyéb termelőnél előbbre helyezik. Ez olyan tragédiák során válik nyilvánvalóvá, mint az 1942-es éhínség az indiai Bengália tartományban. Még a hivatalos adatok szerint is 3 millió ember halt éhen. Az éhínség (tömegmészárlás) oka az volt, hogy a katonaságnak adták az élelmiszert.

 

A becsapás hatásosságának irányítása

 

A becsapás útvesztője különböző utak szövevényéből áll, melynek főbb útkereszteződései a család, az iskola, a vallás, az akadémia, a nemzeti kultúra és a média.

A becsapás igazgatói megpróbálják elhitetni velünk, belénk plántálni az érzést, hogy

a munka teszi könnyebbé az életünket,

a munka teszi jobbá a világot,

a technikai fejlődés célja a munkaidő lecsökkentése,

a pénz megkönnyíti a társadalmi érintkezést,

munka nélkül élni bűn,

a fizetésünk egyenlő azzal, amit megtermeltünk,

a katonaság, a kormányok, vezetők és képviselők a mi érdekünkben léteznek.

A becsapás igazgatóira bízott legfurfangosabb feladat az, hogy elhitessék velünk: a legtöbben elhisszük az általuk kreált látszatot.

Becsapnak minket, hogy magunkévá tegyük a fegyelem és a hatalom vágyát,

becsapnak minket, hogy átadjuk a munkánk termékét,

becsapnak minket, hogy alávessük magunkat.

 

1.3. …és ellentalálmányai

 

Korunk másik találmánya, a felforgatás az ellenállásban gyökerezik.

 

A fegyelemmel, a becsapással, a kisajátítással és a munkával szembeni ellenállás változatos formában jelenik meg, kezdve a fizetség nélküli munka megtagadásán. Az ellenállás a kormány, az igazgatóság, a tervezők, a média, a háború, a hatalom, a felügyelet, a képviselők és az uralkodó értékek ellen irányul. Néha a hatalommal szembeni kollektív engedetlenségben nyilvánul meg, máskor az erőszaknak való egyéni behódolás álcája mögé rejtőzik.

Az Öböl-háború idején amerikaiak ezrei vettek részt háborúellenes vitákban, felhívásokban és tüntetéseken a rádión és a tv-n keresztül.

Számos engedély nélküli rádióállomás és tv-csatorna működése tette ezt lehetővé. Próbálkozásuk, hogy a kormány, az üzletemberek és a média által nem korlátozott ötleteket és véleményeket megismertessék, megteremtette az elektronikus röplap fogalmát.

Az indiai Maharashtra falu felé vezető úton a következő táblát helyezték el: “A kormány alkalmazottainak tilos a belépés ebbe a faluba. Semmiféle adót nem fizetünk.”

Az ausztráliai La Trobe egyetem diákjai cikket jelentettek meg a diákújságban, amely tanácsokat ad a “bolti lopás művészetéről”. A hatvanas évek legendás illegális lapja, az amerikai OZ rendszeresen közölt cikkeket hasonló témákban: az ingyentelefonálás lehetőségeiről, az üzletfeltörés trükkjeiről, a fosztogatás (proletárbevásárlás) szépségeiről.

 

Kék influenza, a mindennapi ellenállás vírusa

 

1994-ben chicagói kórházi munkások tanultak a biológiai hadviselés kutatóitól, és felfedeztek egy új betegséget – a “kék influenzát”. Február 9-én négy kórház több mint ezer dolgozója jelentette be, hogy kék influenzától szenved, és betegszabadságot vett ki. A munkások között voltak specialisták, orvosok, ápolónők, technikusok és takarítók.

Az eset kivizsgálói kimutatták, hogy a kék influenza vírusa különösen azokat támadta meg, akiket legyengített a túlfeszített munka és az alacsony fizetés. A munkások fizetésemelésre és több munkaerő felvételére irányuló követeléseinek elutasítása még fogékonyabbá tette őket a vírus támadására. Ezek a körülmények olyan erős érzelmi felindulást váltottak ki a dolgozókban, hogy elhatározták, kollektíven megbetegszenek. Ebben az esetben az igazgatóság gondosan megvizsgálta a tüneteket, és megállapította, hogy a munkások valóban “meg fognak betegedni”. Úgy vélték, hogy a legalitásnak és illegalitásnak biztosan van hatása erre a dögvészre. Figyelmeztették a munkásokat, hogy így megbetegedni illegális, de így sem sikerült elijeszteni a vírust.

“Az »önkorlátozás« gyakorlata – vagyis az alapvető szolgáltatások árának emeléséhez való alkalmazkodás elutasítása… nem teljesen új jelenség Olaszországban… ami azonban új, az az, hogy ez a gyakorlat más szektorokra is átterjedt… mint pl. a tömegközlekedés, elektromos áram, lakásfűtés… ha ezeket a velük párhuzamos jelenségekkel együtt vizsgáljuk – mint például az önkényes házfoglalás és a tömeges bolti lopás… mindez átváltozik… a munkásosztály által megtermelt javak társadalmi visszasajátításává.”

 

A SZENT SZELLEM MEGIDÉZÉSÉNEK ÖTLETE

 

Malajziában női munkásoknak mikroszkópon keresztül kell figyelniük, ahogy különböző apró elemeket hegesztenek össze. Az egyik nő egy szellemet pillantott meg a mikroszkópjában; egy percen belül az összes munkás ájultan hevert a futószalag mellett a földön. Az igazgatóság beijedt és kihívta a tudósokat és a szelleműzőket, hogy elvégezzék feladatukat. Szociológusokat is hívtak, hogy készítsenek mikro- és makro-tanulmányokat a dolgozók hosszú távú lenyugtatására.

A szent szellem azonban átváltozott, és szivárgó mérges gázról szóló szóbeszéd formájában indult kísérteni egy gyárban az USA-ban. Ebben a cipőgyárban a munkások szédülni kezdtek, amikor a ragasztós dobozokat felnyitották. Az egész gyárban fejfájásról, szédülésről, légzési nehézségekről és egyéb fájdalmakról panaszkodtak – az igazgatóság végül kénytelen volt kiüríteni a gyárat. A kémiai-biológiai hadviselés szakértői megérkeztek műalkotásnak is beillő szerkezeteikkel, minden rést és repedést kikémleltek, de nem lelték a mérges gázt. Az igazgatóság elrendelte a munka folytatását. Azonban egy kis idő elteltével ugyanazok a tünetek jelentkeztek, amelyeket ugyanazok az intézkedések követtek. A vizsgálatok eredménye is ugyanaz lett. A szent szellem még tartogatott volna néhány újabb trükköt, ha az igazgatóság nem hívta volna a pszichológusokat és a szociológusokat segítségül…

Ennek az ötletnek a híre gyorsan szárnyra kapott, és elrepült a faridabadi (India) Bata cipőgyárba. Ott egy új típusú leleményt produkált. Az igazgatóság teljesen automatikus futószalaggal váltotta fel az előző félautomatát. A munkásoknak műszakonként 2400 pár cipőt kellett volna legyártaniuk a félautomata futószalaggal elérhető 1660 pár helyett. A munkások az új szalag felszerelése után azonnal fejfájásról és szédülésről kezdtek panaszkodni az állandó mozgás következtében. Csupán 1400 pár cipőt termeltek műszakonként. Mindez másfél éven keresztül folyt, amikor is az igazgatóság, feladva takarékossági terveit, leszereltette a teljesen automatizált összeszerelő-szalagot.

 

A MUNKA IMÁDSÁG.

MIÉRT DOLGOZZUNK, HA IMÁDKOZHATUNK IS?

 

A Munka Kötelesség, mondta Sri Krishna; a Munka Szeretet, mondta Miurunk Jézus; a Munka Erény, mondta Mohamed próféta; a Munka Imádság, mondta Swami Vivekanand; a Munka Igazság, mondta Mahatma Gandhi; a Munka egy Hosszú Menetelés, mondta Mao elnök; a Munka Hazafiság, mondta Sztálin generalisszimusz; a Munka a Nemzet, mondta Sir Churchill; a Munka Szabadság, mondta Hitler vezér; a Munka Biztonság, mondja az ENSZ; a Munka Kötelesség, mondja a Világbank. A Munka Imádság – tehát higgyetek, bérmunkások! A bérmunkások tulajdonképpen egy lépéssel tovább mennek, és úgy hiszik, hogy “jobb imádkozni, mint dolgozni”. És a munkások, mivel már csak ilyenek, nemcsak hiszik ezt, hanem ennek megfelelően cselekszenek is. Mindent megtesznek ennek érdekében. Ezáltal az ünnepek visszanyerték szentségüket.

Készségesen imádkoznak Kálihoz vagy Rámához, Mohamedhez vagy Máriához, Krisztushoz vagy Zarathusztrához, a Földanyához vagy Go­vind Singhhez, Nehruhoz, Hitlerhez, Churchillhez, Maóhoz, Kennedyhez, Sanjayhoz, Gandhihoz, Ziához vagy akár az Ismeretlen Katonához. Mindegyik jobb nekik, mint a munka. Megünneplik a születési évfordulókat, és nem dolgoznak. Ha nem adódik lehetőség születési évforduló megünneplésére, akkor megsiratják valakinek a halálát, és nem dolgoznak. Tulajdonképpen bármit megünnepelnek, bármiről megemlékeznek, bármiről elmeditálnak, bármit elsiratnak, ha az azt jelenti, hogy nem kell dolgoz­niuk. Jézus feltámadását, Mohamed Medinába érkezését, Gandhi rokkáját, Mao bevonulását Pekingbe, a Munka Ünnepét, a győztes győzelmét vagy a vesztes vereségét – bármi megfelel. Semmi sem utálatos eléggé, hogy ne imádkozzanak hozzá – csak dolgozni ne kelljen!

 

2. ELTÖRLÉSI HAJSZA

 

A munkaintenzitás fokozásában az eltörlési törekvések tucatjait látjuk.

Fegyelem – a leggyakrabban használt eufemizmus.

“A fegyelem leigázott és gyakorlott, engedelmes egyedeket hoz létre.”

Egyéb idetartozó kifejezések: hatékonyság, termelékenység, munkakultúra, pontosság, jó iskolázottság, elegancia.

 

2.1. A kéz minden ellenőrizetlen mozgásának, a szem minden nem hatékony félrepillantásának eltörlése

 

A XIX. század utolsó negyedében mindenféle forrást átcsoportosítottak az elektromos és mechanikai kutatások folytatására. A század végére lehetségessé vált a Ford–Taylor-féle – vagy más néven a futószalagon történő – termelés.

Kiment a divatból az ópium és a korbács mint a rabszolgák, parasztok és kézművesek munkájának fokozására használt eszközök. Az első gyárakban alkalmazott módszerek is régen elavultak már. Ma a munkások futószalagnál dolgoznak, ahol a termelés sebességét nem ők határozzák meg. Az új módszer lehetővé tette az igazgatóság számára, hogy megfeszített munkatempót diktáljon. A munkásoknak nem volt többé lehetőségük egy kis lazításra két feladat elvégzése között.

Így kezdődött a munkamozdulatok megfigyelésére és rendszerbe foglalására törekvő tudományos vizsgálatok korszaka. A kéz minden kontrollálatlan mozgását, a szem minden nem hatékony félrepillantását eltörölték. Ha a futószalag környékén feltűntek a fehér köpenyes, stopperórás, kamerás tudósok, a munkások már tudták: újabb másodperceket akarnak kipréselni belőlük. A Tudomány és az Ipar felsorakozott, hogy a Pénz nevében a végsőkig nyomorítsák el az Emberi Életet…

“…a motort 1500-as perecenkénti fordulaton kell üzemeltetni; a munkások közötti távolság 2 méter; a szalag 2 métert halad, majd 2 percig áll; a munkások 0,5 méter távolságra helyezkednek el a szalagtól; a lábak terpeszben az egyensúly biztosítása érdekében; a szerszám a munkástól balra 0,75 méter távolságra van, a szalag szállítja …”

Míg a régi felügyelők arra ügyeltek, hogy a munkások nehogy egy percet is pihenjenek, addig most, az új rendszer megalkotásával a gépek gondoskodnak róla, hogy a munkások minden percüket munkával töltsék.

Ebben a termelési rendszerben a munkások egy percből már 45 másodpercet dolgoztak. Vagyis tág tere nyílt még a fejlődésnek…

 

2.2. A munka nélkül töltött idő eltörlése

 

“Viszontlátásra, uram, bocsásson meg, nincs időm.

Visszajövök, nem tudok várni, nincs időm.

Be kell fejeznem ezt a levelet, nincs időm.

Szeretnék segíteni neked, de nincs időm.

Nem tudom elfogadni, nincs időm.

Nem hiszem, hogy el tudom olvasni, nincs időm.

Szeretnék játszani veled, de nincs időm.”

 

Ezek a szavak jellemzik a legjobban a mai bérmunkás helyzetét. Mindez a századforduló környékén bevezetett tudományos időgazdálkodás eredménye.

 

2.3. A gondolatok elkalandozásának és a nemkívánatos álmodozásnak az eltörlése

 

Századunk közepén az igazgatók úgy gondolták, hogy a fordista–taylorista rendszer alkalmazásával a munkások elérték teljesítőképességük határát. (Azonban, mint tudjuk, a kutatások ezen a területen is tovább folytak, és a 90-es években bevezetett rugalmas termelési rendszerben a munkások percenként 57 másodpercet dolgoznak.) Újfajta kutatások kezdődtek; a munkások gondolatainak és ábrándjainak kordában tartása került napirendre.

Tudatában voltak annak a ténynek, hogy ha egy perc alatt 45 másodperc munkát préselnek ki a munkásokból, akkor még mindig van némi lehetőség arra, hogy csökkentsék a munkaszervező guruk által “üres időnek” nevezett 15 másodpercet. Így került figyelmük középpontjába a munkások gondolatainak irányítása – testük mozgásának további fokozásával párhuzamosan.

Azóta különböző termelési módszerek tucatjait próbálták ki és mérték meg hatékonyságát. A különböző rendszerek kiötlői – a munkaszervező guruk – versengenek egymással a rendelkezésre álló forrásokért. A menedzseriskolák és a kutatási kézikönyvek különböző névvel címkézték fel ezeket a modelleket: celluláris igazgatás; újjászervezés; totális termelékenységi igazgatás; totális minőségi igazgatás; just-in-time termelés, agilis termelés stb.

A Nippon Acélművekben a munkások gondolatai feletti ellenőrzést egy újabb eltörléssel sikerült biztosítani: részlegesen eltörölték a fix fizetést. Két része osztották a munkások bérét: fix és rugalmas részre. A rugalmas rész kétharmada az egyén teljesítményétől, egyharmada a munkabrigád teljesítményétől függ. A rugalmas fizetés és a fix fizetés emelése ugyanazon kritériumoktól függ: engedelmesség, hűség és lojalitás a vállalat érdekeihez!

A hasonló munkaszervezési rendszerek igen gyors elterjedésének vagyunk ma tanúi; ezzel a terjedéssel összefüggésben terjed egy másik dolog is, amely szintén Japánból ered. Egyre többször találkozhatunk vele:

karoshi – hirtelen halál a túlfeszített munka következtében.

 

2.4. A kizsákmányolás új rendszerei – és problémái

 

A just-in-time rendszert feltalálói úgy tervezték meg, hogy minden termelési egység (a munkást nevezik így) folyamatos versenyben legyen önmagával, éppen az “utolsó pillanatban” – innen az elnevezés – tudja elvégezni a rá kirótt részfeladatot. Ha egyetlen termelési egység késik, a munka az egész soron, az összes termelési egységnél megszakad. Ez egyrészt a munka intenzitásának elképesztő stresszel (felelősség, a megtorlástól való rettegés, szégyen) való nagymértékű növelését jelenti, másrészt azonban hihetetlenül könnyűvé teszi a szabotázst, amennyiben felértékeli a kisebb munkáscsoportok vagy akár az egyes munkás dühének jelentőségét. Ez persze a főnököket még több szabályzat, fegyelmi rendszer, kamera, vállalati rendőrség stb. alkalmazására kényszerítette.

 

“Üzemünkben, a faridabadi Kelvinatorban (ma Whirlpool), amelyben összesen 4000 munkás dolgozik, a kompresszorrészleg 17 munkásának sztrájkja az egész gyárban megbénította a termelést…”

 

1992 júniusában a munkások sztrájkja leállította az egyik USA-beli vasúttársaságot a 41-ből. A többi 40 cég vezetése azonnal döntéseket hozott a munkamegtagadás ellen, és a szabotőrök megfékezését és kirúgását helyezte kilátásba. A leállás eredményeképpen gyárak ezreiben állt le a termelés. Ezek elsősorban a just-in-time rendszerű cégek voltak, amelyekben rövid kiesés is teljes bénulást okoz – akárcsak a vasútnál. Még az olyan gyáróriások, mint a General Motors is megbénultak. Az amerikai kormány szükségállapotot kényszerült kihirdetni, így szembesülve a munkamorál zuhanásával.

 

2.5. A “jó napot!” eltörlése

 

A Pacific Bell telefontársaság központosai régebben így fogadták a hívásokat: “Jó napot, melyik várost kapcsolhatom?” A cég azonban felhívta dolgozói figyelmét arra, hogy a köszönést hagyják ki a beszélgetésből. A cég indoka világos: így időt takaríthatnak meg. A kutatók megállapították, hogy ily módon a felhasznált idő 1,7 másodpercről 1,2 másodpercre csökkenthető.

 

2.6. Az “üdvözlettel” eltörlése

 

Nemrégen egy csoport menedzserpalánta csodálatos elhatározásra jutott. Rájöttek arra, hogy mennyi felesleges idő pazarlódik el nap mint nap arra, hogy a fax- és telexbeszélgetések során a felek “üdvözlik” egymást! Egyik javaslatuk az volt, hogy a cégek küldjenek ki körleveleket, amelyben egyszer s mindenkorra leszögezik összes ügyfelüknek, hogy mindenkit üdvözölnek. Így egy csapásra véget vethetnek a mindennapos üdvözölgetéseknek, pénzt és időt takarítva meg ilyen módon.

Ez a problémafelvetés azonban csak egy folyamat vége az üdvözletek történetében. Az “üdvözlettel” formula csak azután jött divatba, hogy felváltott egy csomó különféle, hosszabb üdvözlési formát, már csak azért is, hogy ne kelljen a közöttük való választásra is időt pazarolni.

 

2.7. A fecsegés eltörlése

 

BESZÉLJ KEVESEBBET, DOLGOZZ TÖBBET

 

Tánya egy közeli óvodába járt. Mindennap korán kelt fel, fegyelem, büntetés, olvasás, írás, számolás. És ülni csendben, beszéd nélkül. Ám ő igenis szeretett beszélgetni társaival, még akkor is, ha a nevelők megtiltották ezt a rettenetes kihágást. Amikor a különféle megtorlások eredménytelennek mutatkoztak, egy nap az óvónő úgy küldte haza, hogy száját ragtapasszal leragasztotta. Tánya még nem volt hatéves.

 

A sorelmélet

 

A “sorelmélet” ma a közgazdászok érdeklődésének homlokterében áll. Avval foglalkozik, hogy egy adott árucikk kínálati és a keresleti helyzetét azon mérje le, hogy milyen hosszan képesek érte az emberek sorban állni.

Az általános tapasztalat az, hogy az emberek sorban állás közben valójában nem beszélnek egymással. Az összes kommunikáció arra szűkül, hogy kifejezzék türelmetlenségüket a sor sebességével szemben.

 

A heti beszélgetés

 

Egy felmérés a Yale Egyetem diákjairól: az egész napot a könyvtárakban töltik, ahol a teljes csend alapvető elvárás; az estéket szobájukban töltik, szintén egy-egy könyv “társaságában”. Péntek esténként aztán, amely végül is az egyetlen szabad napjuk, heti beszélgetésre gyűlnek össze. Egyesti kötetlen kommunikációnak kellene ellensúlyozni egyheti kemény, magányos munkát.

 

2.8. A mindennapi lét tömegméretű eltörlése

 

A “tömegméretű eltörlés” leginkább a következőket sugallhatja:

Hivatalos adatok szerint 10 millió embert öltek meg az első világháborúban, 50 milliót a másodikban. Az azóta tartó “békeidőszakban” 1983-ig 187 háború robbant ki a nemzetállamok között, 16 millió halottal.

Alapvető fontosságú annak a megértése, hogy ezek az események a verseny, a technológia, a növekedés és a fejlődés hatásai. Mindazonáltal éppen ilyen lényeges látni azt, hogy a vállalkozások, cégek és nemzeti érdekek szüntelen versenye következtében kiterjedő eltörlési módszerek milyen elképzelhetetlen mértékű pusztulást visznek végbe nap mint nap az emberek életében: mint pusztítja a mindennapoknak ez a még kiterjedtebb háborúja az ellenállás minden formájával szemben milliárdok életét.

A bombayi újságok évről évre számos tinédzser öngyilkosságáról számolnak be néhány nappal azután, hogy ismertté válnak a 12. osztályos iskolai záróvizsgák eredményei.

Az USA-ban a diákok motivációjának hiányát magas dózisú idegi stimuláló szerekkel kezelik. A hetvenes években már a diákok egynegyede állt ilyen kezelés alatt.

A japán társadalom irányítóinak az az igyekezete, hogy az országot az USA fejlettségi szintje felé lökjék, a munkamennyiség olyan mértékű növekedését hozta, hogy óriási mértékben emelkedett az elmagányosodó gyermekek öngyilkosságainak száma.

“Ha megfigyeled a munkásokat Faridabad ipari negyedének bármely részén, rengeteg embert láthatsz levágott ujjakkal és amputált végta­gokkal. A faridabadi üzemekben naponta kétszáz olyan baleset történik, amely orvosi beavatkozást igényel.”

A szociális biztonsági rendszer, elsősorban azokban az országokban, ahol a legfejlettebb, a legfontosabb feladatának az emberek állandó megfigyelését tartja. Minden egyes személynek száma van, és aktákat vezetnek róla. A cégek és az állam számára ez a rendszer lehetővé teszi az emberek szokásainak, cselekedeteinek, életének kifürkészését.

Minden állam aktákat vezet azon személyekről, akiket “bűnözőkként” határoznak meg. Az USA néhány államában azonban ennél tovább léptek. Olyan emberekről is aktákat vezetnek, akiket “hajlamosnak tartanak valamilyen bűn elkövetésére”.

 

BARBARA,

A TÖMEGMÉRETŰ ELTÖRLÉS EGY TÚLÉLŐJE

 

Barbara egy elektronikus bankrendszer alkalmazottjaként dolgozik az amerikai Maryland államban. A munkások hosszú sorba állított kicsiny íróasztaloknál ülnek. Egész nap borítékokat nyitogatnak, és rendszerezik tartalmukat. Ellenőrző kártyákat kell vezetniük a kinyitott borítékok számáról és a rájuk fordított időről. Az elvárt sebesség három boríték percenként. A szemben ülő munkásnők óránként átlag 8500 leütést végeznek a számítógépek billentyűzetén.

A munkahely egy óriási osztályteremre emlékeztet, ahol az igazgató a terem elején, egy magasított részen foglal helyet. Az ellenőrök hátul vannak. Az egyik főnök elmagyarázta, hogy ha a szemedet a munkásokon akarod tartani, akkor a legjobb, ha mögöttük helyezkedsz el. Így a munkások sohasem tudhatják, nem figyeli-e éppen valaki őket.

A mennyezetről fekete gömbök függenek, kamerákkal a belsejükben. Egy főnök folyamatosan kamerázza a munkásokat és az ellenőröket – erre nyolc kamera áll rendelkezésére. A kamerák képesek megmutatni bármilyen tárgyat a munkások asztalán. A főnök ugyancsak folyamatos információt kaphat egy számítógép segítségével arról, hogy az egyes munkások éppen min dolgoznak.

Szigorú előírás szabályozza, hogy a munkások semmiről nem beszélhetnek egymás között, ami nem kapcsolódik közvetlenül adott munkájukhoz. A teljes csendtől az egytagú szavakig terjednek az engedélyezett lehetőségek.

Minden ablak zárva van, hogy elkerüljék a figyelem nem kívánt elkalandozását. Az ebédszüneten kívül nincs megállás, és munka közben kizárólag cukorkák fogyasztása megengedett.

Az ebédszünetben a munkások alig esznek valamit. Csak beszélnek és beszélnek.

Barbara egyik munkatársa, Carol Smith, alvás közben úgy mozgatja kezeit, mintha borítékokat nyitogatna velük. Éjjel gyakran ok nélkül felébred.

Barbara nyolcórás munkája után még különmunkát is kénytelen végezni, hogy fedezhesse megélhetési költségeit.

 

3. A SEBESSÉG CSAPDÁJÁBAN

 

“Nem furcsa, hogy ez az évszázad, amelynek minden lehetősége meglenne rá, hogy a legkellemesebb legyen a történelem során, egyben a leghajszoltabbként van számon tartva?”

Jagdish egy bonyolult videoberendezéseket kölcsönző cégnél dolgozik. Minden alakalommal együtt kell utaznia a készülékekkel, hogy üzembe állítsa őket. A helyzete cseppet sem lett rózsásabb, amióta a berendezéseket légi úton szállítják, hogy így csökkentsék a bérlés költségeit. A légi szállítás drasztikusan csökkenti az üresjárat idejét, amíg a gép nem dolgozik, de a bérlő már fizet érte – ezért nagyon népszerű a bérlő cégek körében. Ugyanakkor ez a szállítási mód tragikus hatással van a gépek mellékleteként szolgáló munkások időbeosztására. Egy példa:

 

Első nap

Hajnal – Jagdish Delhiből Hyderabadba repül a berendezés kíséretében, ez 1500 km.

Napközben – Jagdish 11 órát dolgozik.

Éjjel – visszautazik Delhibe a berendezéssel.

 

Második nap

Hajnal – Jagdish a gépet Calcuttába kíséri egy másik bérlőhöz. Újabb 1500 km.

Reggel – valamilyen hiányosságot fedeznek fel a berendezésben. Jagdish visszarepül Delhibe.

Délután – újra Calcuttába repül.

 

Harmadik nap

Reggel – Jagdish 12 órás munkaidejének kezdete.

Éjjel – a forgatás végén Jagdish visszautazik Delhibe.

ÉS HURRÁ, NINCS ÜRESJÁRAT!

 

3.1. Az információs és szállítási háló

 

A telefon a munkásokat elérhetővé teszi munkaidejük lejárta után is. Így kiterjed a munkaidő.

A telefontársaságok ezt még külön elősegítették azzal, hogy az általában szokásos munkaidő idején nagyobb tarifákat számolnak fel. Így a vállalkozások számára jobban megéri munkásaikat a szokásos munkaidőn kívül foglalkoztatni.

A fax elterjedése az irodák közti levelezésben és ezzel párhuzamosan a formaságok eltörlése lehetővé tette, hogy percek alatt intézzék el a levelezést. A faxot használó irodai munkások tízszer vagy talán többször nagyobb volumenű levelezés lebonyolítására képesek, mint a faxgépek bevezetését megelőzően.

 

AZ ELLENÁLLÁS LEHETŐSÉGE

 

Egyre több munkás nem hajlandó megadni otthoni számát a főnökeinek, csak néhány közeli kolléga ismeri a titkot.

 

A VEZETÉK NÉLKÜLI TELEFONOK messzebbre elérnek, és köny­nyebbé teszik a munkások mozgósítását olyan, eleddig elérhetetlen helyeken, mint például saját vécéjük.

A MOBILTELEFONOK ÉS A HORDOZHATÓ SZÁMÍTÓGÉPEK tovább pusztítják a szabadidőt. A munkás olyankor is dolgoztatható, ha vonaton utazik, vagy éppen egy közlekedési dugóban várakozik.

A SZEMÉLYHÍVÓK segítik a főnököket a mozgásban lévő dolgozók ellenőrzésében, elektronikus láncként működnek, amelyre az egyes munkások láncszemekként felfűzve sorakoznak.

A rendőrség kifejlesztett azonban olyan eszközöket is, amelyekre az elektronikus lánc elnevezés még jobban illik, sőt ezeket éppen így is nevezik. Ezek a készülékek azonnal riasztják a rendőrséget, amint viselőjük elhagy egy bizonyos kijelölt területet.

Nem kell különösebb jóstehetség annak belátásához, hogy ez a találmány milyen kiválóan felhasználható lesz a mozgó munkások még alaposabb ellenőrzésére, és hatékony védelmet nyújt az olyan esetekben, amikor a munkás egyszerűen figyelmen kívül hagyja a személyhívó jelzését, vagy kikapcsolja azt.

AZ ÉJSZAKAI GYORSVONATOK elterjedése újabb lehetőségeket rejt magában: a munkás szabadidejében a vonaton alszik, így nem kell munkaidejét pazarolni az utazásra: akkor folyamatosan dolgozhat.

A LÉGI KÖZLEKEDÉS hajnal előtti indulással és késő éjszakai érkezéssel jelentős produktív munkaidőt biztosít egymástól távol eső területeken is. Az alvásra néhány röpke óra marad otthon vagy egy hotelszobában a repülőtér közvetlen közelében.

Az összes nagyvárosra jellemző, hogy a legtöbb gépindulás a hajnali órákra esik, hogy a munkásokat más városokba eljuttassák a munkaidő kezdetére. Ez természetesen azt jelenti, hogy a munkás számára a munka maga már jóval az indulás előtt elkezdődik.

 

A LASSÚSÁG HATTYÚDALA

 

Furcsának tűnhet minden időnket elnyelő felgyorsult korunkban az állandó panasz, hogy lassan mennek a dolgok, és minden és mindenki állandóan késik. Hogyan fér meg ez a két dolog egymással?

Ez a gyorsulási folyamat nem légüres térben megy végbe. A verseny megteremti a gyorsabb cselekvés szükségletét, mivel mindig él bennünk a félelem, hogy még mindig túl lassúak vagyunk.

Például, minden munkaszerződés fontos részét képezi a munka befejezésének időpontja. Az összes jelentkező megpróbál aláígérni a többieknek. Az elfogadott terv minden addiginál rövidebb határidőt tartalmaz. A munka elvégzése persze mindig tovább tart a tervezettnél, és ebben az értelemben lassú és késésben van. Azonban így is gyorsabb, mint az addigi leggyorsabb. Következésképpen a két látszólag antagonisztikus nézet békésen megfér egymással.

Főnökeink állandóan a lassúságunkról panaszkodnak – így próbálják meg előre leszerelni a munkásoknak a munka intenzitásának növelésével szembeni ellenállását. Miközben állandóan gyorsítják a munkatempót, állandóan a munkások lassúságáról panaszkodnak, lehetetlenné téve ezáltal az ezzel szembeni tiltakozását.

 

3.2. Halálra dolgoztatva

 

EGÉSZSÉG

 

Egy barátunknak, aki operatőrként (ez már magában eufemizmus, mivel egyszerre több munkát végez: operatőr, asszisztens és hangrögzítő) dolgozik egy tv-társaságnál, hullani kezdett a haja a homloka környékén.

Az orvos egyetlen gyógyszert írt fel neki: pihenés.

A diagnózis: túl sok munka és feszültség.

Húszas éveinek a végén jár, csak három évvel ezelőtt kezdett dolgozni. Nem elég, hogy három ember munkáját végzi hosszú órákon keresztül, de ez a munka még arra is rákényszeríti, hogy a saját tapasztalataival ellentétesnek mutassa be a világot. Például: olyan hírműsort készített, amely dicsőíti a túlterhelt gyerekeket. Ez a műsor egy delhi étterem reklámtrükkjét magasztalta: az étterem ingyen jégkrémet ígért azoknak a gyerekeknek, aki 90%-ot értek el az iskolai vizsgáikon. “Íme egy kis jó hír a gyerekeknek és egy jó ok, hogy még egy lapáttal rátegyenek”, hangzott el a műsorban.

Manapság egy csomó betegséget kapcsolnak össze az időből való kifutás mindent átható érzésével, az életritmus felgyorsulásával, az állandó nyomással, hogy mindig mindent időre kell megcsinálni. Az állandó intenzív vészhelyzet érzés felgyorsítja az emberi szervezet működésének ritmusát: ennek gyakori következménye a magas vérnyomás, a különféle szívbetegségek, az immunrendszer gyengébb működése és a fertőzésekkel és a rákkal szembeni ellenállás képességének csökkenése. Az alvással kapcsolatos betegségek és a stresszel kapcsolatos problémák számának növekedése nyilvánvaló következménye mindennek. Az új betegséget, amely az állandó időhiány és az intenzív munka következtében alakul ki, “sietség-kórnak” nevezték el.

Növekszik a túlfeszített munka következtében elhalálozók száma is. A tv- és filmszakmában alkalmazott munkások közül sokan haltak meg mostanában Indiában: ez a többieket is rákényszerítette, hogy megkérdőjelezzék az embertelen munkabeosztást és a napi több műszak elvégzésének kényszerét ebben az iparágban.

 

Természetgyógyász a hátfájásos beteghez

 

“Manapság sok ember szenved a nyaki csigolyák gyulladásától. Nekem is vannak ilyen problémáim és az asszisztensemnek is. Már a fiatal gyerekeknek is vannak ilyen panaszaik. És csak egyetlenegy oka van ennek. Túl sok munka. De én gyógyszert fogok felírni önnek, hogy csökkentsem a fájdalomérzést, és néhány gyakorlatot javasolok. Ha elvégzi ezeket a gyakorlatokat, lehet, hogy napi 12 órát tud dolgozni panaszmentesen. Nem fogok olyan gyakorlatokat javasolni, amelyek elvégzésére senkinek sincsen ideje. Egy nagyon egyszerű gyakorlatot fogok megtanítani önnek, amely akár utazás közben is elvégezhető, és ez elég is lesz.”

 

HALÁLRA DOLGOZTATVA?

IGYEKEZZ!

 

Gyógyászat

 

A gyógyítás legalapvetőbb elve a hatékonyság: gyors gyógymódok, hogy a beteg a lehető leghamarabb újra dolgozhasson. A tv-ben népszerűek az olyan hirdetések, amelyek a zúzódások és fájdalmak azonnali megszüntetését kínálják. “Kenj egy kis ….-t a fájó pontra, és máris tudsz megint dolgozni!” – ez általában igaz a gyógyszerekre. A munkásoknak nincs idejük a pihenésre vagy arra, hogy időt adjanak a testüknek a betegség legyőzésére. Így esünk bele a gyakori és szokásszerű gyógyszerszedés csapdájába, tovább rontva ezzel testünk betegségekkel szembeni ellenállóképességét – nem tudunk kitörni az ördögi körből.

Bizonyos gyógyítási módszerek – pl. a homeopátia és az ajur-védikus rendszer – sokat veszítettek a népszerűségükből pontosan azért, mert ezeknek a gyógymódoknak az alapja a természetes gyógyulási folyamat támogatása. Időt adni a szervezetnek a gyógyulásra. A modern orvoslás és a természetgyógyászat, vagy a “nyugati” orvostudomány és az “ősi” gyógymódok közötti ellentét ma arra szolgál, hogy eloszlassa a domináns orvoslási gyakorlattal szembeni általános elégedetlenséget, és nehezebbé tegye annak megkérdőjelezését.

Azonban manapság ezek a “lassú módszerek” is nagyobb sebességre kapcsoltak. Gyógyszereket alkalmaznak a gyors felépülés eléréséhez. Például néhány természetgyógyász szteroidokat ad a gyorsabb hatás biztosítása érdekében.

 

3.3. Tömeges fogyasztás = tömeges intenzitásnövelés

 

A munkaintenzitás tömeges növelése szükségessé teszi a fogyasztás állandó növelését. A fogyasztás itt az olyan tárgyak megvásárlását jelenti, amelyeknek egyetlen funkciója a munkások idejének és energiáinak mederbe terelése, hogy a termelési folyamatban növelni lehessen a munkatempót. Így lehetünk bérmunkások, és így tudunk bérmunkásként vegetálni.

A főnökök pénzt fektetnek be a munkaintenzitás növelésének elérése érdekében, a gépek, az infrastruktúra és az ellenőrzés technikájának fejlesztésére – a bérmunkások is kénytelenek pénzt beinvesztálni, hogy meg tudjanak birkózni a munka egyre növekvő követelményeivel.

Széles skálán mozognak ezek a szükségletek:

• olyan termékek és szolgáltatások, amelyek a pontossághoz szükségesek,

• olyan termékek, amelyek “időt spórolnak” nekünk, hogy azt is a bérmunkának szentelhessük,

• olyan termékek, amelyek segítenek legyőzni a hosszú és intenzív munkavégzés negatív hatásait.

Karórák és ébresztőórák – a pontosság fenntartásához és az időbeosztáshoz szükségesek.

Tea és kávé – korábban ópiumot adtak a kézműveseknek és a munkásoknak az intenzív munkavégzés időszakára. Ma az általánossá vált kávé- és teafogyasztás vette át felhígított formában az ópium szerepét. Ezek szolgálnak az ebéd utáni szunyókálás és a kora reggeli álmosság kiküszöbölésére is.

Hűtőszekrény – naponta csak egyszer kell főzni, félkész vagy csomagolt élelmiszer tárolása.

Gáz, gáztűzhely, kenyérpirító – hogy gyorsan meg lehessen főzni az ebédet, mielőtt elrohanunk az iskolába, egyetemre, irodába vagy a gyárba.

Mosógép – csak a heti szabadnapon lehet mosni.

Ruhaszárítógép – nincs hely vagy napfény a szűk lakásokban.

Levespor – 2 perc alatt kész az ebéd.

Fagyasztott pizza, konzervgulyás – előre gyártott étel.

Mikrohullámú sütő – fele idő alatt felmelegíti a fagyasztott ételeket.

Telefon – hogy elérhetőek legyünk otthon.

Személyhívók – hogy elérhetőek legyünk útközben.

Lift és mozgólépcső – szükséges a magas épületekben.

Toronyházak – a nagyfokú centralizálás eredménye, sűrűn lakott városok.

Külvárosok és lakótelepek – a munkások a külvárosokba költöznek, mert nem engedhetik meg maguknak a városközpont magas árait.

Járművek – minden munkához szükségesek, mivel a munkások nem engedhetik meg maguknak a városközpont magas lakbéreit, vagy rákényszerültek a városközpont elhagyására a magas bérleti díjak miatt.

Írás-olvasás – minden munkához szükséges, még a segédmunká­sok számára is.

Műveltség – az irodai munkához szükséges.

Szórakozás – az élet illúzióját nyújtja a kifacsart agyaknak és testeknek, az elnémított gondolatoknak.

 

A SZENDVICS-EFFEKTUS

 

A bérmunkások csapdába esnek a csökkenő vásárlóerő és a növekvő szükségletek ellentétes mozgása miatt. A háztartási gépek szükségesek a házimunkával töltött idő csökkentéséhez. De ettől nem lesz több a szabadidőnk. Inkább azért van szükség rájuk, hogy mindkét szülő bérmunkát végezhessen. A háztartási gépek azért is válhattak alapvető szükségletekké, mivel a csökkenő bérek miatt a bérmunkásoknak nincs idejük a házimunkára, és nem engedhetik meg maguknak háztartási alkalmazott foglalkoztatását. A háztartási alkalmazottakat is egyre intenzívebb munkára kényszeríti a munkanélküliség fenyegető réme. Ezt a folyamatot azonban gyakran elhomályosítja a háztartási cseléd alkalmazásának morális elítélése.

Az autóra és a tömegközlekedésre is egyre inkább szükség van, mivel a bérmunkások számának emelkedésével párhuzamosan növekszik a munkahely és a lakóhely közti távolság is.

Azonban a szendvics-effektus sokkal szorítóbb ennél. A fizetés arra sem elég, hogy a szükségleteinket kielégítsük. A különböző kölcsönök és hitelek válnak a szükséges termékek megvásárlásának normális formájává – a jövőben elvégzett munkánkat és a majd azért járó munkabérünket ígérjük cserébe a ma szükséges fogyasztásért.

Újabb nyomás, amely a pihenés ellen hat. Újabb ösztönzőerő az ellenállásra.

A szendvics-effektusra adott különféle magyarázataikkal a főnökeink megpróbálnak becsapni minket, hogy leszerelhessék ezt az ellenállást. “Egyre többet fogyasztunk”, “javul az élet minősége”, “túl sok a pénz”, “egyre többet költünk a szabadidőnkben” stb.

A szendvics-effektus eredménye, hogy egyre hosszabb a munkanap, a munkánk egyre intenzívebb, és a háztartási egységek egyre kisebbek lesznek.

Az egyszemélyes háztartás fenntartásához jelenleg napi 14 óra munka kell,

a kétszemélyes háztartásban a napi 26 órás munkanap az általános,

a háromszemélyes háztartás fenntartásához 30 órás munkanapra van szükség.

 

3.4. A szabadidő új formája

 

SPORT – JÁTÉK? ÉLVEZET?

 

Habár a sport távol áll a játék mindenféle formájától, mára a játékosság, élvezet és kikapcsolódás szinonimájává vált.

 

A sportot játékosokkal játsszák.

 

teljesítmény

 

A pályán a legfontosabb, hogy mindig a legjobb képességeink szerint teljesítsünk. A szabályokhoz való szigorú alkalmazkodás feszültséget kelt, és ezzel teljességgel elvész mindenféle élvezet. El kell fogadni a hierarchiát is: játékosok, kapitányok, edzők és igazgatók. A csapatkapitánynak – félig játékos, félig részese az igazgatásnak – az a feladata, hogy áthidalja a két végpont közötti szakadékot.

“Gyorsabban, erősebben, magasabbra” – ezzel a mottóval a sport kétségkívül világbajnok a munkaintenzitás növelésére alkalmazható technikák kidolgozásában. Az emberi test átformálása már kisgyermek korban megkezdődik. A játékos teste egész élete során kísérleti laborató­riumként szolgál a különböző gyors hatású gyógyszerek és teljesítménynövelő doppingszerek számára. Rajtuk kísérletezik ki a különböző sérülések villámgyors kezelésének módszereit is. Ennek meg is van az eredménye: ma már teljesen természetesnek hatnak a teljesen elhasználódott tinédzser exsportolók.

A stimulálószerek adagolói, karöltve a pszichológusok egész hadával, azon kísérleteznek, hogy mennyit lehet kisajtolni a halálra fárasztott testből és lélekből, és különböző ösztönzési stratégiák kidolgozásán munkálkodnak.

A sport nem más, mint a bérmunka mindennapi poklának kísérleti laboratóriuma, a tudomány játéktere, ahol az újabb kizsákmányolási elképzelések első konkrét formájukat elnyerik. Ebben a sport leginkább a háborúhoz, a másik tudományos kísérleti terephez hasonlítható.

És a játékosoknak, különösen a nagy sztároknak, úgy kell csinálniuk, mintha élveznék a versenyeket és az intenzitásnövelést. Különben elveszítik az állásukat, fizetésüket és reklámszerződéseiket.

A városok versengenek a nagy sportesemények megrendezéséért, mivel így hozzájuthatnak az infrastruktúrájuk fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz. Autópályák. Repülőjáratok. A lakosság kitelepítése az elsődleges beruházási területekről.

A játékokból (játszani = jól érezni magunkat) kifejlődött a játékelmélet (játékelmélet = hogyan nyerjünk mindenféle szituációban?). A játékosok érdekeinek figyelembevétele ellentétes a belőlük élő intézmények, hivatalnokok, igazgatók, szervezők, szponzorok érdekeivel. Ez az első ütés az ellenállás játékában.

 

látvány

 

A sport látványként szolgál a pálya szélén üldögélő passzív nézők számára, akik maguk nem játszhatnak. Ez a látvány az élet illúzióját kelti fáradt testükben, eltompított agyukban és elnémított lelkükben. A teljesítmény érzését ülteti beléjük, miközben berögzíti az agyukba a na­cionalizmus, korporativizmus és individualizmus ikonjait.

Az 1996-os olimpiát megelőzően az atlantai rendőrség egy évig fáradozott a megfelelő látvány megteremtésén. A nagy esemény előkészületeként 55 ezer hajléktalant tüntettek el az utcákról (a konzervatív becslések szerint). Olyan vádak alapján tartóztatták le őket, hogy leültek a járdaszegélyre, keresztülmentek egy autóparkolón, kéregettek, és közterületen aludtak.

 

tömeg

 

A teljesítmény és a látvány között ott áll a tömeg. A játékosok és a nem-játékosok közötti határvonal az aréna központi része. A tömeg a leginkább óhajtott és egyben a leginkább rettegett jelenség. A biztatás, az üvöltés elszórakoztatja a tévénézőket, felpörgeti a versenyzőket – a tömeg nélkülözhetetlen a szervezők, a hirdetők és a hírgyártók számára. De minden tömeg megbízhatatlan, nincs semmi garancia arra, hogy rendesen viselkedik, és betartja a játékszabályokat. A tömeg egyfajta közösséggé válhat, és ebben a korszakban mindenféle közösség ellenséges a rend számára. Az állampolgárok, a drukkerek tömege burzsoá csürhe, nacionalista banda csupán. De bármelyik tömegből kibújhat a proletárkarakter, a düh, a renddel szembeni elégedetlenség. És ekkor – csak ekkor – a tömeg veszélyessé válik. Ez teszi szükségessé a tömeg fokozott ellenőrzését, a tömeget ellenőrző és a viselkedését rögzítő technikai berendezések (ha beválik a meccsen, jó lesz egy lázadásnál is…) és a tömeg pszichológiájával foglalkozó tudósok fokozott termelését.

A brazil szurkolók szambája a brazil nacionalizmus jelképévé vált – a fotóriporterek imádják fényképezni őket. Azonban a rendőrség csak a legkisebb dobokat engedi be a stadionokba, nehogy kezelhetetlenné váljanak a túl nagy dobosok… hiszen a szamba ugyanakkor a lázadás kultúrája is Brazíliában.

 

KULTURÁLIS ÁRUCIKKEK

 

A sport és az egyéb kulturális árucikkek közötti hasonlóság bemutatása kedvéért idézünk néhány bekezdést egy filmmagazinból. A cikk Alfred Hitchcock és a Psycho című film szerepét elemzi a fegyelmezett közönség megteremtésének folyamatában.

“…átalakította a moziba járás esetlegességét egy sokkal fegyelmezettebb aktivitássá, amely magában foglalja az időben való megérkezést és a csendes várakozást a sorban.”

“…miután sikerült a közönséget rászoktatni a pontos érkezésre, a film kezdési idejét is pontosan meg lehetett előre határozni, nincs többé szükség a híradóra és a rövidfilmekre. A megspórolt idő következtében sűríteni lehet a vetítéseket. Mostanra már teljesen általános szokássá vált, hogy a nézők türelmesen sorakoznak a pénztárak előtt…”

“…De volt még egy film, amit még nem mutattak be a nagyközönségnek. Ez a film, A Psycho kezelése, még fontosabb szerepet játszott a közönség rendre szoktatásában. Ez nem egy előzetes a filmből, hanem a mozi igazgatók számára készített megfilmesített tankönyv, amely a film bemutatásának módszereiről és a közönség megfegyelmezésének lehetséges eszközeiről szólt.”

“… a színházi közönség fegyelmezetlen tömeg volt… nagymértékben részt vett az előadásban, késve érkezett, korábban távozott, visszabeszélt a színészeknek, jó és rossz véleményét hangosan fejezte ki… a kultúra önkényurai fokozatosan megtanították a közönségnek, hogy alávessék magukat az alkotónak, a rendező akaratának puszta eszközeivé váltak, a művész produkciójának fegyelmezett nézőivé.”

 

Indiai csatlakozása a WTO-hoz az indiai mezőgazdaság súlyos válságát vetíti előre. Hosszú idő óta először mutat csökkenést az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a magtárakban halomban áll a gabona.

Egy július 31-én elmondott beszédében, közvetlenül mandátumának lejárta előtt, Mike Moore a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vezérigazgatója kijelentette: “Legfontosabb motiválóerőnket azok a hús-vér emberek jelentik, akiknek szolgálatára szegődtünk.” Nem lehet tudni, hogy ez a beszéd megnyugtatja-e annyira azt a 900 millió kínai parasztot, akik országuk 2003 januárjában megvalósult WTO-csatlakozásának következményeitől félnek, mint amennyire az az indiai parasztok esetében sikerült. Indiában, egy olyan országban, ahol az agrárpolitikát hosszú idő óta a belső piac igényeinek kielégítése és az élelmiszer-önellátás szempontjai határozták meg, a WTO a piac mind teljesebb megnyitását szorgalmazza. Ennek következménye pedig a szektor teljes leépülése, mivel az képtelen felvenni a versenyt a nagy külföldi termelőkkel. Ez utóbbiak számára ugyanis a kereskedelmi akadályok lebontása zöld utat jelentett érdekeik érvényesítésére.

“Nagyon nehéz itt parasztnak lenni. Mindent megpróbáltam, de a végén mindig csak vesztes maradtam.” M. Gangappa, ez a Kalmala faluból származó gazdálkodó már több éve mondja, hogy “ez így nem megy tovább”. Kalmala húsz kilométernyire található Raichurtól, Karnataka államban, India déli részén. A 33 éves Gangappának asszonyát és négy gyermekét kell eltartania, egyetlen kenyérkereseti forrása a tulajdonában lévő 3 hektáros földdarab, melyen rizst és paprikát termel. Mint annyian mások a Dekkán-fennsík ezen forró szegletében, Gangappa sokáig gyapotot termelt, nyereségesen. A gazdálkodó 1996-ban 35 ezer rúpiás (745 USA dollár) befektetéssel még 130 ezret keresett (2600 dollár). Akkoriban még minden olcsóbb volt. A vetőmagot, a növényvédőszert, a vizet, az áramot, az üzemanyagot és még a hitelt is szubvencionálta az állam. Egy kiló gyapot önköltségi ára 7 rúpia volt, a piaci ár 26 rúpia. Azóta a helyzet éppen ellenkezőjére változott: a termelési költség 25 rúpia kilónként, míg a piacon 17-et adnak érte. A köztes időben a raichuri fonoda bezárt, melynek okai között ugyanúgy megtaláljuk a gyár hozzá nem értő vezetését, a versenytársakat, mint a helyben termelt gyapot rossz minőségét. Volt ugyan 1998-ban egy kísérlet transzgenikus gyapotfajták meghonosítására a régióban, de csak agresszív reakciókat szült.¹

Sok gazdálkodó így megmaradt a rizs- és paprikatermesztésnél. A 2001-es évre azután a 400 rúpiás átlagos önköltségi rizsárral szemben a piacon 350 rúpiát adtak mázsánként. Ez az egy évvel korábbi árnál felével volt kevesebb, miközben a minőség változatlan maradt! Vannak olyanok, akik jobb időkre tartalékolják készleteiket, abban bízva, hogy az árak emelkedésnek indulnak, vagy hogy a kormány beavatkozik. Mások hitelezőiktől szorongattatva veszteséggel is eladják, amit termeltek. M. Gangappa a termést egy uzsorásnak adja el, 10 százalékkal a piaci ár alatt. Hasonló áresés következett be 2001-re a paprika esetében. Gangappa körülbelül 80 ezer rúpiás (1700 dolláros) árbevételt ért el 90 ezer rúpiás költséggel (1915 dollár), az egyenleg így 10 ezer rúpia mínusz, és pozíciója még kiszolgáltatottabb az uzsorással szemben.

Rizstermelőnk szomszédja, az olajos növényeket (napraforgót és földimogyorót) termelő M. Yelappa számára is “jobb volt korábban”. Ő 2000-ben a csökkenő szubvenciók, az import által támasztott versenyhelyzet és bizonyos termelési költségek megnövekedésének hatására látta be, hogy hibásan döntött. Néhány év alatt – meséli ez a falusi gazdálkodó – egyes vetőmagok ára, amiket egy indiai–amerikai multi forgalmazott – megsokszorozódott: a kilónkénti 25 rúpia helyett már több mint 200 rúpiába kerültek. “A rizstől eltekintve – magyarázza – minden évben új vetőmagot kell venni, mert a második évben már kevés termést hoznak.” Így 2001-ben már Yelappa is rizsbe és paprikába fektette pénzét, súlyos eladósodás árán. Nem messze, egy öntözőcsatorna mellett fekvő tanyaegyüttesen hasonló a helyzet. Itt egy a raktárra termelés mellett döntő nagybani rizstermelő szidja “az olcsó rizsimportot”. Egy másik tanyasi parlagon hagyta földjét. Napszámosként dolgozik, de mint mondja, “abból nem lehet megélni”.

 

 

Vádlóan felemelt ujjak

 

Gyakran emlegetnek a környéken egy bizonyos Satiaht, akinek nem volt ereje folytatni. Nem bírta tovább a piac törvénye és az uzsorás harapófogójában, növényvédőszert ivott, öngyilkos lett. Néha az állam kárpótlást fizet a családnak. A pénzből aztán a család az uzsorást fizeti ki először, különben az lefoglalná a földet, és a család mehetne szaporítani a bádogvárosok népességét.

Néhány ezer kilométerre északra, Rajashtan, a maharadzsák, a paloták és a sivatag földjének népe szintén – ha szabad ilyet mondani – a jól sikerült aratás “áldozata” (l. “Katasztrofális bőség” c. cikkemet – Le Monde diplomatique, 2002. szeptember). A parasztszervezetek és az ellenzéki mozgalmak ujjukat vádlón a WTO-ra és liberális elveire szegezik. Számukra az India határait a nemzetközi kereskedelem előtti szinte teljesen megnyitó egyezmény a legfőbb felelőse az agrárium minden szegletében megfigyelhető válságnak. Ez pedig meghatározza a vidéki körzetekben eddig jól-rosszul élő több mint 700 millió indiai sorsát.

Az utóbbi években Atal Vadzspají kormányának és annak liberális politikájának ellenzéke a korábbinál sokkal több tüntetést szervezett a WTO, a Világbank és a nyugati transznacionális vállalatok ellen, melyeken azzal vádolták őket, hogy a termelékenység nevében mechanikusan egy indusztriális társadalmakban megszokott mezőgazdasági szerkezetet akarnak kialakítani. Ez pedig véleményük szerint teljességgel összeegyeztethetetlen India jelenlegi adottságaival. A WTO-féle szervezetek politikája – mely szervezetek nem elégszenek meg azzal, hogy a leggazdagabb országok és az agrárüzleti óriáscégek segédcsapataiként működjenek – tönkretesz egy olyan élelmiszer-gazdaságot, amely a mai napig több tízmilliónyi szegény parasztnak és mezőgazdasági munkásnak adott megélhetést. Könnyen elképzelhető, milyen drámai következményekkel járhat mindez egy 1 milliárd fős népességű országban. A legtöbbet emlegetett bűnbakként a WTO nem egyedül tehető felelőssé a mezőgazdaságban kialakult nehézségekért. Egy 2001 januárjában kelt, a WTO-egyezmény Karnataka állambeli végrehajtásáról szóló hivatalos feljegyzés a megfelelő infrastruktúra, képzési rendszer, technológia, minőség, versenyképesség, oktatás, ismeretanyag stb. hiányára hívja fel a figyelmet.² Megdöbbentő, de nem példa nélküli lista. Mindeközben a WTO által javasolt politikák távolról sem jelentik azt a csodaszert, amellyel néhányan hitegetik az újdelhi vezetést annak érdekében, hogy jobban meggyőzzék őket a piacok megnyitásának szükségességéről.

India 1994-ben csatlakozott az uruguayi forduló tárgyalásaihoz. A WTO születési okmányát jelentő egyezmény – ekkor először – célul tűzte ki maga elé a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizációját a vámtarifák és más típusú akadályok lebontásával. Az erőket három területre kívánták koncentrálni, ezek: az import beáramlásának megkönnyítése, a támogatások csökkentése és az exportszubvenciók megszüntetése. Ahogy más fejlődő országoknak, úgy Indiának is van ideje a feltételek teljesítésére. De a fejlődés irányát ezzel kijelölték.

A piac törvényének és a vele együtt járó “igazságos árnak” az érvényesülése elvileg hozzájárulnak az indiai agrárium nemzetközi versenyképességéhez. Ezt a mindenütt jelen lévő és túlburjánzó állami beavatkozás korlátozásával érik el. A piacelv érvényesítése a legjobb módszer lehet egy korábban sikeres gazdasági tevékenység újra-felfuttatására, mellyel néhány évtized alatt el lehetne jutni a függőségtől az élelmezési önállóságig vagy akár az exportra termelésig. Esetünkben azonban a szektor zárt marad, tőkehiányos és vámokkal védett, végül mindezeket figyelembe véve kevéssé versenyképes.

Apró birtokaival (átlagos nagyságuk egy hektár), megnőtt termelési költségeivel és gyenge jövedelmezőképességével a mezőgazdaság meg sem közelíti az ipar vagy a szolgáltatások teljesítményét, melyeket a kommunikációs forradalom és a mohó fogyasztásba kezdett városi középosztály húzott magával.

A nyitásból és a feltételezhető komparatív előnyök kiaknázásából lendületet nyerő mezőgazdaság a WTO-egyezmény legfőbb haszonélvezője kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a szektort telibe kapta az árak globális zuhanása, térdig süllyedt a válságba, és a WTO döntései gyakran csak rontják a helyzetet. Az 1990-es években a növekedés üteme lassult: a szektor infrastruktúráját későn kezdték el fejleszteni, és későn jutott hitelhez, tovább mélyült a városi és falusi jövedelmek közötti szakadék, mígnem az abszolút szegénység – mely a teljes népesség arányában 55 százalékról 33 százalékra csökkent az 1970-es, 80-as években – újra nőni kezdett.

 

Erodálódó jövedelmek

 

Egy mezőgazdasági minisztériumi feljegyzés 2000 júliusában így foglalta össze a kialakult helyzetet: “Az agrárium növekedése az 1990-es években lassuló tendenciát mutatott. Az agrárjellegű tevékenység komparatíve csak kevéssé volt jövedelmező, aminek hátterében az árak kedvezőtlen alakulása és az alacsony hozzáadott érték állt. Mindez sokakat arra késztetett, hogy felhagyjanak a földműveléssel, és elvándoroljanak vidéki lakhelyükről. A helyzetet tovább súlyosbíthatja az agrárkereskedelem integrálódása a világpiacba, amennyiben nem születnek meg rövid időn belül az ennek hatásait kompenzáló döntések.”³ M. Jain mezőgazdasági miniszterhelyettes a 2001-es évről szólva “az agrárium­ból élők jövedelmének 15 százalékos erodálásáról” beszél. Márpedig sokan alig keresik meg az 1 eurónak megfelelő összeget naponta, és a többség eladósodott.

Valójában a parasztság az 1994-es WTO-megállapodás óta csak a dolgok sötétebbik oldalával szembesült. Az importról szóló fejezetben 1999 és 2001 között több mint 2700 terméket mentesítettek a kereskedelmi korlátozások alól. A legutolsó lista 2001 áprilisa óta érvényes, két évvel megelőzve a bevezetésére kitűzött határidőt. Néhány megfigyelő a liberalizáció terén tapasztalható lázas sietségben az Egyesült Államok számára nyújtott gesztust vélt felfedezni, aminek célja a technológiai transzferekre 1998 májusában – az indiai nukleáris kísérletek után – kirótt embargó feloldása lehetett.

A fent említett tényezők komoly aggodalomra adtak okot. Az első nagy szakítópróbát importügyben a növényi olajak vámjának csökkentése jelentette: a fejlemények korántsem voltak megnyugtatóak. A WTO-csatlakozást követő években a kormány csökkentette a vámtarifákat az ipar és a lakosság által is igen keresett, fent említett áruféleség esetében. Az indiai piac ekkor még önellátó volt, és a világpiaci árak magasan szárnyaltak. Az árak azonban idővel komoly süllyedésnek indultak, és a belföldi termelők két szempontból is kellemetlen helyzetben találták magukat. Az exportra termeléshez túl drágák lettek, és a hazai piac egy részét is elvesztették. Néhány év alatt a Malajziából, Indonéziából, az USA-ból és Brazíliából igen olcsón érkező importált olaj körülbelül 40 százalékos piaci részesedésre tett szert. Egyesek számára ez maga volt a megváltás. De a mezőgazdaságból élők milliói, valamint a helyi feldolgozóipari cégek számára katasztrofális következményekkel járt. Csak Karnataka államban a korábbi 115 olajmalomból több mint 100 zárta be kapuit az elmúlt években.⁴

A kormányzat próbálja relativizálni a helyzetet. M. Jain miniszterhelyettes szerint “az olajtól eltekintve az elmúlt évek nem hoztak masszív importbeáramlást, és a behozatal a mezőgazdaságot sem érintette negatív módon”. Meg kell jegyezni egyébként, hogy vészhelyzet esetén a kormányzatnak megvannak a WTO-szerződés keretében biztosított eszközei az adók és vámtarifák visszaállítására mintegy 800 termék esetében. Ugyanakkor, mint azt a bangalore-i régió egy szakszervezeti vezetője, M. Nagara is megjegyzi, a kormányzat nem vagy csak kevéssé élt ezzel a lehetőséggel a növényi olajak kapcsán. Beszélgetőtársunk sokakkal együtt attól tart, hogy ez a passzív kormányzati hozzáállás megismétlődhet a cukor és a tejtermékek esetében. E két termékcsoport tekintetében ugyanis India jelenleg önellátó, miközben nagy a külső piaci nyomás.

Ezenfelül a liberalizáció zavart okozhat a szubvenciók, garantált árak és élelmiszersegélyek kialakult rendszerében. Ilyen támogatásokban ugyan a népesség jelentős hányada részesült már hosszú idő óta, de a rendszert túl komplexnek és költségesnek tartják. Közben már tervbe van véve a termeléshez, marketinghez adott állami dotáció, illetve a jövedelempótló támogatások megkurtítása. Hasonló, fokozatos leépítés figyelhető meg a több tízmillió indiait olcsó, támogatott élelmiszerrel ellátó PDS, a nemzeti bolthálózat esetében.

A kormányzat egy döntése nyomán megemelkedett a PDS által forgalmazott gabonafélék ára. A döntés hátterében az a szándék állt, hogy a termék forgalmazása kifizetődővé váljon. A BPL-réteghez (below poverty line: olyanok, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, 1 dollárnál kevesebb napi jövedelemből) tartozó emberek tömegei kényszerültek távol maradni a boltoktól, mivel nem volt miből vásárolniuk. Mások olcsóbban juthattak hozzá a kívánt termékekhez, ha a helyi piacról vásárolták meg. Az ellátási rendszer mindkét esetben elvesztette korábbi ügyfeleinek egy részét. A boltok lehúzhatták a rolót, a támogatásokat csökkentették, és egyszeriben milliók találták magukat a korábbinál is bizonytalanabb élethelyzetben.

Hosszú idő óta először csökkenést mutat az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a raktárakban halomban áll a gabona. “Felmerül a kérdés, hogy számít-e több milliónyi ember élete, vagy egyszerűen a produktivitás szempontjából nézünk rájuk. Ez utóbbi esetben ugyanis elhanyagolható a súlyuk” – jegyzi meg Kamal M. Chenoy, az újdelhi Nehru Egyetem tanára.

A professzor szerint elvetendő, hogy egy “városban élő kisebbség által kikényszerített politikát” valósítsanak meg a döntéshozók, olyanok, akik nem ismerik a vidék helyzetét, vagy érdektelenséggel viseltetnek a vidéken élők sorsa iránt. Lehetetlen túlbecsülni az egymást követő indiai kormányok felelősségét, amelyek nem tudták – vagy nem akarták – megteremteni a szükséges környezetet és infrastruktúrát egy olyan szektor fejlődéséhez, amelytől továbbra is a lakosság közel háromnegyede függ.

Az állam mindazonáltal továbbra is fenntart egy szociális biztonságot garantáló intézkedéscsomagot. De amellett, hogy ezek az intézkedések ellentétesek a WTO szellemiségével, gyakran drágának és nehezen végrehajthatónak bizonyulnak. Eszerint huszon-egynéhány mezőgazdasági terméket véd egy ún. szabályzottan “garantált felvásárlási ár”, ami gyakran a piaci ár alatt marad. A kormánynak emellett nincsenek meg az eszközei arra, hogy az üzleti pangás miatt a gazdákon maradt teljes készletet megvegye. “Az indiai parasztokat minden korábbinál jobban érintette a világpiaci árak zuhanása. Annak ellenére is, hogy 23 agrártermék esetében életben volt a garantált felvásárlási ár. Ennek oka az volt, hogy ezt az ártámogatási rendszert, amely egy zárt logika szerint működött a piacnyitás előtt, leggyengébb pontján érintették a világpiaci árak” – magyarázza Abhijit Sen közgazdászprofesszor, a mezőgazdasági árak bizottságának egykori elnöke. Sen professzor mellékesen azt is megjegyzi, hogy az említett ártámogatási lépések “sokkal kisebb nagyságrendűek, mint amilyeneket a WTO megenged”. “India nem engedheti meg magának, hogy GDP-je 1 százalékánál többet adjon agrártámogatásra, míg a WTO-egyezmény szerint ez elérhetné a 10 százalékot is” – teszi hozzá a maga részéről M. Jain, utalva ezzel a WTO-szerződés 3. fejezetére, amely a exportszubvenciók megszüntetéséről rendelkezik. A segélyek, szubvenciók és vámtarifák csökkentésére irányuló WTO-nyomást nyögő indiaiak keserűen konstatálhatják, hogy az iparosodott államok tovább növelik az ilyen típusú piacvédő kvótáikat, és indiai cégek számára gyakran továbbra is nehéz betörni az ő belső piacaikra.

Vagy idézhetjük az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) számait, amelyek minden szónál beszédesebbek: 1999-ben a szervezet tagállamai 283 milliárd dollárnyi agrártámogatást fizettek ki (ebből 114-et az Európai Unió, 54-et az Egyesült Államok és 58-at Japán), ezzel szemben India csak 7 milliárdot. Az említett számok Japán, az EU, az USA és India agrár-GDP-jének rendre 65, 49, 24, illetve 6,5 százalékát teszik ki. Ami a vámtarifákat illeti, az indiaiak mint jelentős rizstermesztők gyakran hozzák fel elrettentő példaként a 2000%-os illetéket, amit a japánok vetnek ki az import rizsre.

Sokan érzik így Indiában azt, hogy egy olyan rendszerbe hagyták magukat bevonni, melyben “kettős mérce” érvényesül, egy olyan mechanizmus, amely a nemzetek közötti kereskedelmi egyenlőtlenségeket erősíti ahelyett, hogy csökkentené őket. A szegény országok számára a folyamat az egyes esetekben nélkülözhetetlen szubvenciók leépítését, míg a gazdagok számára ezek emelését hozta. A liberalizá­ciós folyamat hozzájárul a gazdag országok piacszerző akcióihoz, sőt van, hogy a WTO áldásos tevékenységének hatására letelepedésre alkalmassá vált országokban a külföldi cégek a helyi kereskedelmet is lerombolják. Innen ered az az érzés, hogy valamilyen súlyos igazságtalanság történt. Innen ered a kétarcúság. “Nem elég, hogy a nyugatiak szabják meg a játék szabályait, még csalnak is” – mondja dühösen egy fontos posztot betöltő funkcionárius. “A WTO működésében – állapítja meg némileg diplomatikusabban M. Jain – még több olyan hiányosság figyelhető meg, amely a fejlődő országokat hozza kedvezőbb helyzetbe.” A tárgyalások menetében járatos magas rangú tisztségviselő szerint “ha az egész világra kiterjedően eltörölnék a szubvenciókat, az in­diai agrárium egyből versenyképessé válna”.

Sokak és sűrűn követelik a WTO-egyezmény felmondását vagy legalábbis szabályainak felülvizsgálatát. Egyesek az eredmények India szempontjából negatív mérlege és az élelmezési biztonságra gyakorolt katasztrofális hatása miatt ítélik el a szerződést. Haradanahalli Dodde Gowda egykori miniszterelnök az egyezményt “kivitelezhetetlennek” tartja, figyelembe véve az indiai körülményeket, különösen pedig a nagyszámú, a társadalom perifériájára szorult szegény parasztot. Karnataka állam miniszterelnöke, M. Krishna a szerződés feltételeinek újratárgyalását követeli, és jobb együttműködést a központi kormányzattal a tárgyalási álláspont kialakításában. Az indiai kormánynak – mely két tűz közé szorult a restriktív WTO-szabályozás és a vidék megsegítésére vonatkozó kötelezettsége között – nem is lenne ellenére az újratárgyalás. “Folyamatosan mondjuk a WTO illetékeseinek, hogy nem lehet egy szinten kezelni a fejlett országok exportra termelő agráriumát és az indiait. Másféle bánásmódra és csak számunkra elérhető engedményekre van szükségünk ahhoz, hogy megvédhessük gazdálkodóinkat.”

India – mondja M. Jain – megkísérli kiharcolni, hogy kedvezőbb piacvédelmi szabályozás vonatkozzon rá. Az egyik legfontosabb követelés az, hogy egy olyan ország, ahol a népesség jelentős része az abszolút szegénységi küszöb alatt él, meghozhassa azokat az agrártámogatási intézkedéseket, melyek szükségesek az élelmezési biztonság, a tiszta környezet és a vidéki munkahelyek fenntartásához.

 

Intézkedések a túlélés érdekében

 

Esetünkben nem a “szabadkereskedelmet torzító”, hanem a túlélés érdekében meghozott intézkedésekről van szó. Egy bizonyos fokú rugalmasságra van szükség a piaci törvény hagyományos felfogásának érvényesítésével szemben. Emellett a vizsgált szektorokra költött összegeket nem szabadna beleszámítani az ún. belső támogatottsági mutatóba – az aggregate mesures of supportba (AMS) –, melynek végösszege a WTO-egyezmény szerint nem haladhatja meg a teljes agrártermelés értékének 10 százalékát a fejlődő és 5 százalékát a fejlett országokban. Röviden: nincs kiút a vidéknek juttatandó támogatások biztosítása nélkül. Ettől függ ugyanis milliók élete. Ettől függ, hogy falujukban maradnak-e azok az emberek, akik számára alig van más munkalehetőség, vagy idővel megindul az egész országot fenyegető városba költözési hullám. Robbanásveszélyes a helyzet, és a hatóságok újabb és újabb intézkedésekkel próbálják ott tartani ezt a tömeget, ahol eddig élt.

A neves mezőgazdasági szakembernek, M. Swaminathannak nem lenne kifogása “egy csipetnyi WTO” ellen. Még olyan esetekben sem javasolná visszaállítani a mennyiségi importkorlátozásokat, amikor azok hatása nyilvánvalóan kedvezőtlen vagy akár drámai, mint azt a növényi eredetű olajok esetében is láttuk. “Álláspontunk kiindulópontját ugyanakkor minden kereskedelmi tárgyalásunkon a népesség életszínvonalának és munkahelyének fenntartása kellett volna, hogy jelentse”⁵ – folytatja a szakértő. Arra következtethetünk ebből, hogy nem történt mindig így.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A raichuri régióban, 1998-ban, a parasztok megsemmisítették a “Bt” jelű, az amerikai multinacionális vállalat, a Monsanto által kifejlesztett, rovarkártevőknek ellenálló gyapotfajta ültetvényét. A parasztok ugyanis féltek egy nem megfelelően tesztelt, genetikailag módosított szervezet kontaminációjának veszélyétől. Azóta több más államban is létesítettek hasonló, kísérleti ültetvényeket. 2001-ben Gudzsa­rat államban, vetőmag-kereskedés nyomán, sor került illegális, ám számottevő nagyságrendű “Bt”-gyapot betakarítására.

² Report on WTO and related issues in agriculture and food – Karnataka kormánya, 2001. január.

³ National Agriculture Policy – Mezőgazdasági Minisztérium, Új-Delhi, 2000. július.

⁴ The Farming Crisis – Frontline Magazine, Chennai, 2001. február 2.

⁵ I. m.