Mit tud kezdeni a társadalomtudomány egy olyan tünékeny jelenség magyarázatával, mint amilyen a választások eredményét adó választói magatartás? Milyen folyamatok hatnak a voksát leadó állampolgárra? A politikai szociológia válaszadási kísérleteinek kritikai elemzése képzi a ma különösen érdekes tanulmány tárgyát.

A polgári tudományosság az osztályszavazásról

 

1. Elméletek a választói magatartásról

 

A politikatudomány egyik legfejlettebb területe, a választáskutatás az elmúlt évtizedekben három alapvető elméletet dolgozott ki a szavazói viselkedés magyarázatára. A racionális választások teóriája az elvont egyénből, a polgári társadalom független individuumából indul ki, s gondolatmenetében a neoklasszikus közgazdaságtan téziseit követi. E modellben a választó saját nézeteit témánként összehasonlítja az egyes pártok álláspontjával, s ennek alapján alakítja ki politikai magatartását. Mérlegelése során egyidejűleg végtelen számú kérdést is értékelhet, s a megállapított távolságokat a témák szubjektív fontosságával súlyozza, majd pártonként összegzi. Arra a politikai erőre szavaz, amely esetében az összesített távolság a legkisebb, vagyis programja legközelebb áll saját preferenciáihoz. Döntéseiben más szempontokat csak akkor vesz figyelembe, ha két vagy több párt között az összegzés nyomán “holtverseny” alakul ki.¹

A tematikus voksolás s ezen belül a súlyozott közelségi modell mellett a racionális választás elméletének másik válfaját az “ésszerűen tudatlan” szavazó tézise alkotja. E gondolatrendszer abból az elemi tényből indul ki, hogy az egyes voksok végtelenül csekély szerepet játszanak a végeredmény meghatározásában. Ezt felismerve, a választók nem gyűjtenek tudatosan politikai információkat, s bonyolult mérlegeléseket sem végeznek, hanem “gondolatmankókra” támaszkodva hozzák meg döntéseiket. Ennek során közvetlen környezetük véleményét éppúgy követhetik, mint saját korábbi álláspontjukat, s így viselkedésükkel inkább a választói magatartás szociológiai, illetőleg szociálpszichológiai modelljének feltevéseit igazolják.²

A másik nagy irányzat, a szavazói viselkedés szociológiai elmélete nem az elvont egyént, hanem a társadalmi lényt állítja elemzése középpontjába. Alaptézise szerint a választók magatartását elsődlegesen csoporttagságuk, illetőleg környezetük határozza meg, s így a személyes vélemények a korábban kialakított viselkedést többnyire csak utólagosan racionalizálják. E modell tehát mindenekelőtt a preferenciák eredetét keresi, túllépve a racionális választások elméletén, amely azokat adottságokként feltételezi, s ennek nyomán hátterüket egyáltalán nem elemzi.³

A szociológiai modell ugyanakkor nem vizsgálja azokat a mechanizmusokat, amelyek a pártpreferenciákat szavazói viselkedéssé alakítják át. Elvileg négy mechanizmus hozhat létre kapcsolatot az egyes társadalmi sajátosságok és a választói magatartás között. Az első kettő a racionális választások elméletéhez kötődik; e megközelítésekben a voksoló a tematikus szavazás, illetőleg a “gondolatmankós” döntés modelljét követi, s a csoporttagság az összehasonlítás alapjául szolgáló preferenciák eredetét vagy a befolyást gyakorló véleményvezérek (és más mintaadó személyek) hovatartozását magyarázza. A harmadik mechanizmus keretében a szavazó nem mérlegeli tudatosan, hogy melyik pártra voksoljon, hanem szocializációja, történelmi tapasztalata alapján kialakult beállítottsága szinte automatikusan megszabja magatartását. Végezetül cselekedhet a közvélemény nyomására, a társadalmi többség személytelen elvárását követve is; ilyenkor az igazodás vélt kényszere kerekedik felül, ami többnyire a valószínű győzteshez történő csatlakozás igényében fejeződik ki.⁴

A harmadik irányzatot a szociálpszichológiai modell alkotja, amely a választói magatartást a közvetlenül befolyásoló, illetőleg a tartósabb politikai beállítottságokból kiindulva értelmezi. Az előbbiek szituatív jellegűek, a versengő pártokkal és jelöltekkel függnek össze, az utóbbiak viszont az egyes egyének társadalmi jellemzőiből, gyermekkori szocializációjából és történelmi tapasztalataiból származnak. E társadalmilag meghatározott attitűdök hatására alakul ki a szavazó pártkötődése, ami ugyan nem olyan szilárd, mint a felekezeti hovatartozás, ám időben stabilabb minden más politikai beállítódásnál. Ez a kötődés nem határozza meg egyértelműen a politikai és ezen belül a választói magatartást, a véleményalkotást és a szavazói döntést azonban nagymértékben befolyásolja. Ily módon a tartós kötődések sokkal nagyobb szerepet játszanak a kampánytémáknál, az aktuális gazdasági helyzetnél vagy a jelöltek személyiségénél. A szociálpszichológiai irányzatot ezért a “pártos szavazó” modelljének is nevezik, ami egyben azt is jelzi, hogy magyarázó ereje az elkötelezett választók számának alakulásától függ.⁵

Empirikus vizsgálatok nyomán mindhárom irányzattal szemben számos ellenvetést fogalmaznak meg. A tematikus szavazást elsődlegesen azon érv alapján bírálják, hogy az egyes választók csupán néhány kérdést vesznek figyelembe s azok szubjektív fontosságát alig mérlegelik. Sőt, nem egyszer előfordul, hogy tőlük viszonylag távol álló pártokra voksolnak, amelyek a szándékuk szerint kívánatosnál nagyobb mérvű változtatásokat ígérnek. Még élesebb kritikák jelennek meg a szociológiai modellel szemben, azt állítva, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi csoporttagság és a környezet egyre gyengébb hatást gyakorol a választói magatartásra. Számos kutató szerint tendenciaszerűen csökkent a pártos szavazók aránya is, ami arra ösztönzi ezen irányzat híveit, hogy kísérletet tegyenek a közgazdasági és a szociálpszichológiai elmélet közötti szakadék áthidalására.⁶ A kölcsönös bírálatok tehát a modellek közeledéséhez vezetnek, e folyamatban azonban a társadalmi lény koncepciójának hívei tesznek nagyobb elméleti engedményeket, meghajolva azon álláspontok előtt, amelyek az individualizációra és a “középosztályosodásra” hivatkozva, az egyéni értékválasztás növekvő jelentőségét hangsúlyozzák. Ez az érvelés – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – meghatározó szerepet játszik abban a vitában is, amely az osztályszavazásról zajlik.

 

 

2. A szavazói viselkedés szociológiai modellje

 

A szociológiai modell alapján, a szavazói viselkedést befolyásoló társadalmi jellemzőket három nagy csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe az egyének demográfiai ismérvei, a nem és az életkor tartoznak, amelyek természetadta jellegük ellenére történelmi koronként eltérő társadalmi sajátosságokat hordozhatnak. A másodikat a rendkívül heterogén szociokulturális tényezők alkotják, amelyek az iskolai végzettségen kívül a felekezeti és az etnikai hovatartozást, sőt kiterjesztett értelemben a valláshoz és a különféle politikai-ideológiai értékrendekhez való viszonyt is magukba foglalják. Ez utóbbiak már valóságos csoporttagságot jelenthetnek, hiszen az azonos nemzetiségű vagy vallású egyének sajátos közösségeket, szubkultúrákat képezhetnek. A harmadik csoport a társadalom-strukturális jellemzőket tartalmazza, amelyek közül a polgári tudományosságban is kitüntetett szerephez jut az osztálytagozódás, illetőleg a rétegződés. Emellett a szociológiai modell a környezet hatását is elemzi, s e kategóriába a lakóhelyen kívül a rokonsági és a személyközi viszonyokat is besorolja.⁷

Az elmúlt évtizedekben lebonyolított amerikai és nyugat-európai kutatások szerint a demográfiai ismérvek, az életkor és a nem csak viszonylag szerény befolyást gyakorolnak a választói magatartásra. Az empirikus felvételek azt mutatják, hogy a fiatalok inkább szavaznak baloldali pártokra, mint az idősek, s a politikai “szélsőségekhez” is jobban vonzódnak. Az is jellemző e korcsoportra, hogy az új pártok népszerűbbek körükben, s az aktuális politikai eseményekre is az átlagosnál érzékenyebben reagálnak. E szavazói viselkedést részben közvetlen életkori sajátosságokkal magyarázzák; a fiatalok általában liberálisabb álláspontot foglalnak el társadalompolitikai kérdésekben, fogékonyabbak az új eszmék iránt, s megszilárdult attitűdök hiányában az új politikai erők, a kampányesemények és az aktuális közhangulat erősebben befolyásolják választói magatartásukat. Korosztályi jellemzőkkel indokolhatjuk azt is, hogy a fiatalok mind a szélsőjobboldali, mind az újbaloldali szavazótáborokban többnyire felülreprezentáltak. Számos kutató viszont azt vallja, hogy a szavazói viselkedést nem annyira az életciklus, mint inkább a nemzedéki tapasztalat formálja. Példaként a New Deal-generáció demokrata párti elfogultságát és a háború utáni brit nemzedék munkáspárti hűségét hozzák fel, ami egyben arra utal, hogy a választóvá válás időpontja kitüntetett szerepet játszik a politikai szocializációban.⁸

A nemi hovatartozás az életkornál csekélyebb befolyást gyakorol a szavazói viselkedésre, ám hatása valamennyi többpárti berendezkedésben érvényesül. Az eltérő férfi és női választói magatartást azonban elsődlegesen társadalmi okok, s nem természetadta jellemzők idézik elő. A nők az 1970-es évekig a férfiakhoz képest konzervatívabban voksoltak, inkább támogatták a nagy jobboldali, mint baloldali pártokat. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy átlagosan magasabb életkort érnek meg, s az idő előrehaladtával a választók konzervativizmusa általában növekszik, emellett az idősebb nők gyakori templomlátogatók, ami katolikus országokban többnyire a kereszténydemokrata pártok támogatásával társul. Jobboldali szavazói viselkedésük azonban elsődlegesen a hagyományos rend elfogadásán, s nem ideológiai premisszákon alapul; a radikális jobb- és szélsőjobboldali politikai mezőt egyértelműen a férfiak uralják. A társadalmi s nem természetadta meghatározottságot az is igazolja, hogy az elmúlt negyedszázadban a nők politikai magatartásában érzékelhető fordulat következett be, amit főként a munkaerőpiacra történő tömeges belépésük magyaráz. Munkavállalásuk ugyanis növelte körükben a szakszervezeti tagok számát, s a társadalomban eddig betöltött hagyományos szerepüket más módon is átalakította. E változások nyomán a szavazói viselkedésben csökkennek a nemi különbségek, sőt, az angolszász országokban a nők nem egyszer kevésbé konzervatívak, mint a férfiak.⁹

Míg a demográfiai ismérvek csaknem teljesen függetlenek a társadalom strukturális jellemzőitől, a szociokulturális tényezők többé-kevésbé kötődnek az osztály- vagy rétegszerkezethez. Ez az összefüggés különösen szembeötlő az iskolai végzettség esetében, hiszen a közép-, s még inkább a felsőfokú képzettségűek túlnyomó többsége a legutóbbi időkig a társadalmi hierarchia csúcsain álló csoportokból került ki. Eredetileg választójoggal is csak a “művelt és vagyonos osztályok” tagjai rendelkeztek, s nemcsak a különféle adó-, jövedelmi és vagyoni, hanem az értelmiségi cenzusok is a fennálló oligarchikus polgári berendezkedés védelmét szolgálták. Az általános szavazati jog bevezetését követően is érvényesült az a tendencia, hogy a magasabb végzettségűek inkább a jobboldali pártokra voksoltak, jelezve a hagyományos értelmiség konzervativizmusát. A II. világháborút követően, a közép- és felsőfokú oktatás kiterjesztésével, valamint a diplomás közalkalmazottak számának rohamos növekedésével azonban jelentős fordulat következett be. Megjelentek a szociálliberális, illetőleg a szocialista beállítottságú értelmiségi csoportok, amelyek jó része állami szolgáltató funkciót lát el, mindenekelőtt a közoktatás területén. Az átalakulás oly mérvű, hogy napjainkban egyes szocialista és szociáldemokrata pártok szavazóbázisát elsődlegesen a képzett állami alkalmazottak alkotják,¹⁰ akik a szakszervezeti szervezkedésben is egyre inkább meghatározó szerepet töltenek be. A szakirodalomban a magas végzettségűek baloldali beállítottságát jórészt azzal magyarázzák, hogy az egyetemi képzés toleránsabbá teszi az egyéneket az új eszmék valamint a mássággal jellemezhető csoportok és emberek iránt, az emberi természet optimista és liberálisabb felfogását közvetíti, s növeli az értékszemlélet szerepét a gazdasági önérdekkel szemben.¹¹ Az eredeti “oktatási” hatás jelentőségét azonban nem becsülhetjük túl, hiszen a többnyire konzervatív, illetőleg jobboldali liberális erőket támogató vezető közhivatalnokok, menedzserek és nagyvállalkozók is túlnyomó részt rendelkeznek egyetemi diplomával.

A nemzetiségi és a felekezeti hovatartozás természetesen csak a több (sok) nemzetiségű, illetőleg a vallásilag vegyes összetételű államokban befolyásolhatja a választói magatartást. Az államalkotó nemzet tagjai és az államvallás hívei az átlagosnál hajlamosabbak arra, hogy jobboldali politikai erőkre voksoljanak, szemben az etnikai és vallási kisebbségekkel, amelyek inkább baloldali vagy liberális pártokat támogatnak. E különbséget elsősorban a kisebbségek hátrányosabb helyzete és nem a nemzeti karakterjegyek vagy a vallási hitelvek magyarázzák. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy a protestáns angolszász államokban a katolikusok inkább az ottani Munkáspártra (az Egyesült Államokban a Demokrata Pártra) szavaznak, Európa nagy katolikus országaiban viszont e felekezet tagjai jórészt az egyházhoz közvetlenül kötődő kereszténydemokrata-keresztényszociális politikai erőket preferálják. Ez utóbbi államokban a protestáns kisebbség vonzódik az átlagosnál nagyobb mértékben a baloldalhoz, nem függetlenül attól, hogy a kormányzat és az államegyház, a “trón és az oltár szövetsége” évszázadokon keresztül diszkriminálta a reformáció híveit. A hátrányos társadalmi megkülönböztetés hatását a nyugat-európai és az amerikai zsidóság politikai magatartásában is kimutathatjuk; számottevő részük szocialista-szociáldemokrata érzelműnek bizonyul vagy baloldali liberálisokra szavaz.¹²

A hovatartozás magatartásformáló szerepét jelentősen erősíti az a tény, hogy a nemzeti és vallási kisebbségek – akár őshazájukban, akár bevándorlóként – gyakran viszonylag zárt közösségeket, szubkultúrákat alkotnak. Ezek sajátos intézményeket hoznak létre, amelyek a közösségtagok egész élettevékenységét átszövik s többnyire politikai beállítottságát, szavazói viselkedését is kontrollálják. Zártabb szubkultúrákban tehát a hovatartozás hatását lakóhelyi, rokonsági és személyközi viszonyok egészítik ki, s ezek befolyása többnyire csak akkor tűnik el, ha az egyén végérvényesen kiszakad közösségéből. Társadalom­strukturális vonások is hozzájárulnak a hovatartozás magatartásformáló szerepének növeléséhez; a nemzetiségi és vallási kisebbségek körében általában átlagon felüli a munkások, az alacsony jövedelműek aránya, míg a domináns társadalmi csoportok inkább az államalkotó nemzethez és az államegyházhoz tartoznak.

Sajátos szavazói viselkedés jellemzi azokat a nemzeti és etnikai kisebbségeket, amelyek kulturális vagy területi autonómia megszerzésére, az unitárius nemzetállam föderalizálására vagy önálló államalkotásra (más országhoz való csatlakozásra) törekednek. Ezek ugyanis speciális, etnikai alapú pártokat hoznak létre, amelyek az érintett kisebbség meghatározó hányadának támogatását élvezik.¹³ Az ilyen politikai erők általában különböző politikai irányzatokat tömörítenek, vagy valamely áramlat nemzeti bázisú pártjaként lépnek fel. Kivételesen az is előfordul, hogy a meghatározó pártok etnikai-regionális alapon szétválnak; ebben az esetben a nemzeti hovatartozás hatása tulajdonképpen megszűnik, s az egységes állam szétesik vagy föderációvá alakul át.

A szociokulturális tényezők közül a szavazói viselkedést legnagyobb mértékben a vallásosság befolyásolja; szerepét egyes kutatók az osztályhelyzethez hasonlítják. A valláshoz való viszony különösen Nyugat-Európa katolikus országaiban játszik meghatározó szerepet, nem függetlenül attól, hogy – Franciaország (és az 1990-es évek közepe óta Olaszország) kivételével – ezen államokban a kereszténydemokrata-keresztényszociális pártok a jobboldal vezető erejét alkotják. A vallásilag vegyes összetételű s még inkább a protestáns országokban e tényező már jóval kevésbé vagy egyáltalán nem alakítja a választói magatartást, noha keresztény pártok ezen államok egy részében is működnek. Az előbbi csoportban – mint erre már utaltunk – inkább az egyes felekezetek többségi vagy kisebbségi helyzete hat a szavazói döntésekre, az utóbbiban pedig, a fundamentalista meggyőződésűeket leszámítva, a hit és a politika az egyének szintjén is lényegében szétvált egymástól.¹⁴

A szociológiai modell a valláshoz való viszony szempontjából rendszeres templomlátogatók, alkalmi templomba járók, névleges keresztények, semlegesek és vallástalanok között tesz különbséget. Igazi választóvonal a templomba járók és a közösségi hitélettől távolmaradók szavazói viselkedése között húzódik, s az előbbi kategórián belül a pártpreferenciákat a templomlátogatás gyakorisága is érzékelhetően befolyásolja.¹⁵ Azok, akik mindennapi életükben egyházuk tanítását követik, túlnyomó részt jobboldali, mindenekelőtt keresztény politikai erőkre voksolnak, ám a vallásos meggyőződés önmagában csak kevéssé ösztönöz a konzervatív oldal preferálására. Hollandiában 1956-ban a gyakorló katolikusok 94, illetőleg a rendszeres templomba járó kálvinisták 90 százaléka vallási pártját (a Katolikus Néppártot, illetőleg a Forradalomellenes Pártot) támogatta, s csak elenyésző kisebbségük voksolt a baloldali Munkapártra, a közösségi hitélettől rendszerint távolmaradó hívők esetében viszont ez az arány mindössze 63, illetőleg 52 százalékot tett ki. Hasonló összefüggést mutatnak az ugyanebben az évben lebonyolított francia parlamenti választás adatai is. A gyakorló katolikusok 11, a nem gyakorlók 56, a semlegesek 63, s a vallástalanok 79 százaléka szavazott a kommunistákra vagy a szocialistákra, míg a két vallásos politikai erő, a Népi Köztársasági Mozgalom és a Független Párt együttesen a templomba járók 68 százalékának voksát kapta meg. A vallásosság meghatározó szerepe negyed évszázad múltán is fennmaradt; az 1981. évi elnökválasztáson a szocialista Mitterrand-t a vallástalanok 88, a közösségi hitélettől régóta távolmaradók 61, az alkalmi templomlátogatók 40, s a rendszeres templomba járók 20 százaléka támogatta, noha a baloldali elnökjelölt közismerten hívő katolikus volt.¹⁶ Közben azonban Franciaországban csakúgy, mint számos más nyugat- és dél-európai katolikus államban felgyorsult az 1945 óta tartó szekularizációs folyamat, ami érzékelhetően csökkentette az egyházak politikai jelentőségét. E változásban kulcsszerepet játszott a hagyományos falusi társadalom további bomlása és a gyorsütemű városba áramlás; a viszonylag zárt közösségekből kiszakadtak életforma-váltásuk során egyházuktól is eltávolodtak. Ugyanakkor az 1980-as évek elejétől, ellenhatásként egyfajta vallási “újjászületés” kezdődött, főként a “középosztályok” fiatal, magasan képzett tagjai között, ami kétségtelenül hozzájárult a nyugat-európai és az amerikai politika neokonzervatív fordulatához.¹⁷

Más szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan a valláshoz való viszony is szorosan összefügg a társadalom osztálytagozódásával, illetőleg rétegszerkezetével. Közismert a parasztság és a földbirtokos arisztokrácia túlnyomó részének mély vallásossága, s a hívők aránya a városi “művelt és vagyonos osztályok” körében is hosszú ideig magasabb volt az átlagosnál. A városi kispolgárság ugyanakkor ambivalensen viszonyul a valláshoz; egy részük már másfél-két évszázada szembe fordult egyházával, többségük azonban ragaszkodik vallásos meggyőződéséhez. A szekularizációs folyamatban a szabadfoglalkozású és a közalkalmazott értelmiségiek, valamint a fizikai munkások játszottak meghatározó szerepet, az egyház tanítását követők azonban még a proletariátuson belül is viszonylag jelentős hányadot képviselnek. A rendszeresen templomba járó munkások – mint erre korábban már utaltunk – Európa katolikus országaiban jórészt a keresztény pártokat támogatják, ám soraikból kerülnek ki azok a gyakorló katolikusok és protestánsok, akik a hívők többségével ellentétben baloldali erőkre voksolnak. E munkások körében feszültség alakulhat ki osztályhelyzetük és vallásos meggyőződésük között, ami a kevésbé elkötelezett templomlátogatókat fokozatosan eltávolíthatja egyházuk tanításától.¹⁸

Kiemelten foglalkozik a szociológiai modell a társadalmi környezet hatásaival is, amelyeket azonban inkább a magatartásformálás másodlagos tényezőiként, semmint elsődleges okokként értelmez. E környezeti összefüggések főként abban nyilvánulnak meg, hogy az egyének hajlamosak lakóhelyük meghatározó politikai erejének támogatására, s így az egyes választókerületekben a párterő-sorrendek folytonossága hosszabb távon is érvényesül. A terület, a “miliő” vagy a szomszédság hatásmechanizmusának működését a szakirodalomban négyféle módon magyarázzák. Egyes kutatók álláspontja szerint az érintkezések, a személyközi kapcsolatok alapozzák meg a környezeti hatásokat; az interakciók során ugyanis folyamatos, bár ritkán közvetlen nyomás éri az adott település vagy városrész választóit, hogy a helyileg domináns pártra voksoljanak. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a környezeti hatások csupán az egymás mellett élő egyének hasonló pozíciójából fakadnak. E “szektorális” elmélet alapján elsődlegesen nem az számít, hol laknak a választók, hanem az, hogy valamely terület milyen társadalmi (szektorális) helyzetű embereket tömörít. A harmadik megközelítést a térségek önszelekciós felfogása képezi; e szerint az emberek hajlamosak olyan területekre költözni, amelyeken hozzájuk hasonló pártállásúak élnek. Végezetül olyan nézet is megfogalmazódott, mely egyértelműen politikai tényezőkre vezeti vissza a környezeti hatások érvényesülését. E felfogás hívei abból indulnak ki, hogy amennyiben egy párt helyi szinten többséget ér el, megszerzi a média támogatását illetőleg számos személyes előnyt nyújt a választóknak, s ezek révén hosszabb távon is stabilizálhatja pozícióját, sőt szimbolikusan azonosulhat a lokalitással. E magyarázatok közül a szakirodalom az interakciós elméletet tartja leginkább megalapozottnak, azzal a megjegyzéssel, hogy bizonyítékai inkább a véleményformálás szociálpszichológiai vizsgálatából, s nem a szavazói viselkedés szociológiai kutatásából származnak.¹⁹

A hosszú távú térbeli folytonosságot azonban az interakciós magyarázat önmagában nem támasztja alá. Az európai államok jó részében csakúgy, mint az Egyesült Államokban a választókerületek többségében évtizedeken keresztül ugyanaz a párt vagy politikai pólus szerepelt sikeresen,²⁰ és általában megbízhatóan előre jelezhetők azok a körzetek, amelyekben változás történhet. A területi hatások folytonossága abban is megnyilvánul, hogy a nagyvárosokban elsősorban a baloldal, a kisebbekben, s még inkább a falvakban viszont a jobboldal élvez erősebb támogatást. Mindez arra utal, hogy az egyes térségek sajátos történelmi és társadalom-strukturális vonásai döntő szerephez jutnak a kontinuitásban, s ezekhez képest az érintkezések, a személyközi kapcsolatok jelentős, ám mégis csak másodlagos módon járulnak hozzá a “miliő” kialakításához. A szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan tehát a környezet is szorosan kapcsolódik a társadalom szerkezetéhez, amely – mint korábban már említettük – központi helyet foglal el a szavazói viselkedés szociológiai modelljében.

 

 

3. Osztályfogalom és osztályszavazás a szociológiai modellben

 

A szociológiai modell középponti kérdése az, hogy a társadalom­strukturális jellemzők s ezen belül mindenekelőtt az osztálytagozódás milyen hatást gyakorolnak a választói magatartásra. E felvetésre az egyes kutatók természetszerűen eltérő választ adnak, az elmúlt két évtizedet leszámítva azonban a polgári tudományosságban is általánosan elfogadott volt az a vélemény, hogy a szavazói döntéseket az osztálytagozódásban elfoglalt hely alapvetően befolyásolja. Számos szerző ugyan azt állítja, hogy a valláshoz való viszony még az osztályszerkezetnél is erőteljesebben strukturálja a voksolók viselkedését, ám ez utóbbi dimenzió meghatározó jelentőségét ők sem vitatják.²¹ A klasszikus szociológiai felfogás szerint a pártharc minden más szempontot megelőzve osztályok közötti konfliktus, s ennek megfelelően a szavazók többsége osztályhelyzetének megfelelően támogatja az egyes politikai erőket. Ezt az összefüggést az sem homályosítja el, hogy a formális demokrácia körülményei között a pártok általában nem osztályok, hanem elvek nevében küzdenek egymással, ezek ugyanis többnyire szorosan kapcsolódnak az egyes osztályok érdekeihez.²²

Mit is értenek azonban a polgári tudományosságban osztályon, osztálytagozódáson vagy társadalmi rétegződésen? E kérdésben lényegében semmilyen konszenzus nem alakult ki; az egyes szerzők e fogalmakat eltérő célokra használják és különféle módon definiálják.²³ Gyakori, hogy nem látnak különbséget a két alapvető kategória, az osztály és a réteg (osztályszerkezet és stratifikációs megoszlás) között, illetőleg az osztályviszonyokat a rétegződésben feloldják. Ezt teszik azok a kutatók, akik a foglalkozást, a presztízst, a jövedelmi szintet vagy az életstílust tekintik a társadalmi struktúra alapzatának, s ennek alapján egymástól jelentősen eltérő “osztálysémákat”, “társadalmi fokokat” alakítanak ki.

Lipset már többször idézett könyvében elsődlegesen uralkodó vagy felsőbb osztályokról, középosztályokról és alsóbb osztályokról ír, hangsúlyozva, hogy a konzervatív jobboldal főként az arisztokrácia, a liberális centrum a középosztályok, a baloldal pedig a legrosszabb esélyekkel indulók érdekeit képviseli. E kategóriák tartalmát részletesen nem fejti ki, elemzéséből azonban kitűnik, hogy alsóbb osztálybelieknek a munkásokat és a parasztokat tekinti, a középosztályok kifejezést a tisztviselőkre, az értelmiségiekre s talán a kisebb vállalkozókra alkalmazza, a felsőbb osztályokat pedig a nagy földtulajdonosokkal, a vezető üzletemberekkel és a magasan képzett szakemberekkel azonosítja. Az egyes osztálypozíciók összetevőit, dimenzióit ugyanakkor behatóan tárgyalja; e körbe sorolja az iskolázottságot, a jövedelmet, a társadalmi státust, a hatalmat, a foglalkozást és a vagyoni helyzetet, jelezve, hogy e mozzanatok együttesen határozzák meg az egyén osztályhelyzetét. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonít az egyes összetevők közötti ellentmondásoknak, az ún. státusinkonzisztenciáknak, amelyek véleménye szerint érzékelhetően hozzájárulnak ahhoz, hogy az osztálypozíció mégsem szabja meg egyértelműen a szavazói viselkedést.²⁴

A felsőbb, közép- és alsóbb osztályokra való tagolás tulajdonképpen egy többdimenziós társadalmi hierarchiát vázol fel, melyben a foglalkozási szerkezetben elfoglalt hely, az ahhoz kötődő jövedelem s a tevékenységgel járó presztizs játszik meghatározó szerepet. Más “osztálysémák” kizárólag a munkajelleg-csoport s a munkavégzéshez szükséges képzettség alapján kategorizálnak, értelmiségiek, középszintű alkalmazottak, képzett nem fizikaiak, valamint szak-, betanított és segédmunkások között téve különbséget.²⁵ Elméletileg igényesebb megközelítés esetén a munkajelleg-csoportokat a tulajdonviszonyokkal és a gazdaság szektorális megoszlásával kapcsolják össze. E szempontok nyomán alakították ki az elmúlt két évtizedben leggyakrabban alkalmazott osztálytagolást, az EGP-rendszert is, amely eredeti alakjában kilenc csoportot foglal magába. Hierarchikus beosztásának csúcsán a felső és az alsó szolgáltatói osztály áll. E két kategóriába a felsőfokú képzettségű szakemberek, a vezető köztisztviselők, a nagy cégek menedzserei és a nagyvállalkozók, illetőleg a középfokú végzettségű szakemberek és államigazgatási dolgozók, a műszakiak, a kisvállalkozások igazgatói, valamint a nem fizikai alkalmazottak felügyelői tartoznak. A harmadik osztályt az adminisztráció és a kereskedelem rutinmunkát végző nem fizikai dolgozói alkotják, akiket a hierarchiában az alkalmazottakkal rendelkező kistulajdonosok, a csak önmagukat foglalkoztató kisiparosok és kiskereskedők, illetőleg a farmerek és kisbirtokosok követnek. A rangsor végén a technikusok, a fizikai dolgozók felügyelői és a szakmunkások, a betanított és a szakképzetlen munkások, valamint a mezőgazdasági dolgozók helyezkednek el, vagyis azok, akiket a szociológiai irodalomban “kékgallérosok”-nak neveznek. Összevonások nyomán az EGP szisztéma hetes, ötös és hármas bontást is tartalmaz; ez utóbbi már csak nem fizikai és fizikai dolgozókat, továbbá farmereket különböztet meg.²⁶

Az egyes országokban az EGP-rendszert s az abból származó (ahhoz hasonló) osztálysémákat általában a konkrét struktúra sajátosságaihoz igazodva alkalmazzák. Heath, Jowell és Curtice az 1983. évi brit választás elemzésekor fix illetménnyel rendelkezőkre (menedzserekre, igazgatási szakemberekre, értelmiségiekre), rutinmunkát végző nem fizikaiakra, kisburzsoákra, technikusokra és előmunkásokra, valamint fizikai munkásokra tagolta a társadalmat, nem téve különbséget a gazdasági szektorok alapján.²⁷ Franciaországban viszont a mezőgazdasági népesség jóval magasabb aránya miatt a farmerek külön kategóriát képeznek, s a kisértelmiség és a középvezetők is önálló osztályt alkotnak.²⁸ Hosszú távú nemzetközi adatsorok elemzése során azonban természetszerűen az eredeti EGP-osztálysémát használják, hiszen csak e megoldás nyújt lehetőséget megalapozott összehasonlításra.

A szavazói viselkedés szociológiai modellje azonban nemcsak stratifikációs jellegű, hanem átfogó társadalomelméleti alapokon nyugvó osztálydefiníciókat is alkalmaz. A neoweberiánus hátterű EGP-szisztéma már átvezet Max Weber osztályfogalmához, amely egyértelműen a gazdasági rendhez kötődik. A polgári tudományosság talán legnagyobb hatású képviselője szerint “osztályról akkor beszélünk, ha 1. nagyobb számú ember életlehetőségeinek van közös oksági tényezője, és 2. ennek a tényezőnek csupán javak birtoklásával és szerzéssel kapcsolatos gazdasági érdekek az összetevői, mégpedig 3. a (termék- vagy munkaerő-) piac feltételei között (‘osztályhelyzet’).”²⁹

Weber felfogásában sajátos életlehetőségeket mindenekelőtt az a mód teremt, ahogyan a piacon érintkező egyének között a dologi birtoklás megoszlik. Birtokos és birtoktalan osztály megkülönböztetésével tulajdonképpen a burzsoáziát és a proletariátust határolja el egymástól, struktúrafelfogása mégis gyökeresen eltér Marxétól. A tulajdonviszonyokat ugyanis a neoklasszikus határhaszon-törvény alapján értelmezi, s így az egyszerű árucserét és a tőkeviszonyt lényegében azonosnak tekinti. Ebben az elméleti keretben a tulajdonnélküliek azért kerülnek hátrányos helyzetbe, mert kiszorulnak a magasra értékelt javakért folytatott versenyből, illetőleg a csere útján történő “nyerészkedésben” sem vehetnek részt, hiszen kizárólag munkateljesítményüket kínálhatják fel. Ily módon mind a magas szintű fogyasztás, mind a vállalkozás a vagyonosok monopóliumává válik, s így tőkenyereséghez is csak ők juthatnak. Ugyanakkor a weberi elméletben a birtokosok és a birtoknélküliek osztályhelyzete a szerzéshez felhasználható birtok, illetőleg a felkínált teljesítmények jellege szerint tovább differenciálódik. A tulajdonosok között a birtok tárgya és értékesítésének formája szerint tesz különbséget, ez utóbbi alapján elhatárolva egymástól a járadékosok és a vállalkozók osztályát. A birtoktalanok esetében részben a teljesítmény jellege, részben a munka- vagy áruértékesítés folyamatos vagy eseti módja válik további differenciáló tényezővé; a szavazói viselkedés szociológiai modellje elsősorban a weberi osztályfogalom ez utóbbi mozzanatát veszi figyelembe.³⁰

Weber elméletében az osztályhelyzet végső soron “piaci helyzet”, vagyis osztályok létezését, miként ez definíciójából is kitűnik, kizárólag a termék, a munkaerő vagy a hitelpiac működése esetén ismeri el. Ezzel szemben a rendek valamennyi tagolt társadalomban megjelennek, s az osztályokkal ellentétben közösségeket alkotnak. A rendi helyzet a megbecsülés, a műveltség és az életvitel közösségére épül, s így az osztálytól eltérően nem a gazdasági, hanem a társadalmi rend részét képezi.³¹ Rendi becsület és osztályhelyzet összekapcsolódhat, többnyire azonban szemben áll egymással. A rendi elv és a tisztán piaci szabályozás ugyanis szükségszerűen ütközik; a piac nem ismeri a “személyes tekintetet”, a “becsületet”, hiszen az ott zajló gazdasági folyamatok dologi függést eredményeznek, s emiatt a rendi becsület gyakran még a piac, az alkudozás tényét is elítéli, főként saját tagjai esetében. A weberi gondolatmenetben egyébként a technikai-gazdasági átalakulás az osztályhelyzetet állítja előtérbe, a stabilitás, a változások lelassulása viszont a rendi képződményeknek kedvez.

A választói magatartás szociológiai modellje szempontjából különösen jelentős az a tény, hogy Weber – Marxhoz hasonlóan – különbséget tesz magánvaló és helyzetét felismerő osztály között, illetőleg a pártokat az osztályokkal és a rendekkel együttesen tárgyalja. Az azonos osztályhelyzet, a weberi társadalmi cselekvés elméletének megfelelően, egyéni reagálást, strukturálatlan tömegcselekvést (pl. a munkások munkateljesítményének szándékos korlátozását), esetenkénti közösségi cselekvést és társulást egyaránt eredményezhet, s a magasabb fokú kollektív fellépés az intellektuális jellegű kulturális feltételektől, illetőleg az osztályképződést előidéző tényezők és a helyzet hatásai közötti kapcsolat felismerhetőségétől függ. A hatalom szférájában működő pártok a társulásokra épülnek; osztály- vagy rendi helyzeten alapuló érdekeket éppúgy képviselhetnek, mint más társadalmi vagy netalán személyes törekvéseket. Weber röviden utal a pártok választási és parlamenti tevékenységére is, szűken értelmezett választásszociológiai kérdésekkel azonban – kortársaihoz hasonlóan – alapműveiben nem foglalkozik.³²

A szociológiai vizsgálatokban a másik klasszikus felfogás, a marxi osztályelmélet is megjelenik, amelyet a kutatók általában pontosan definiált dichotóm modellként értelmeznek. Megközelítésükben ugyanis Marx kizárólag a termelőeszközöket birtokló burzsoáziát és a munkaerejét eladni kényszerülő proletariátust különbözteti meg egymástól, s más társadalmi összefüggések elemzésétől lényegében eltekint. Elismerik, hogy e teória hasznosan alkalmazható a választói magatartás vizsgálatára, hiszen a vállalkozók s ezen belül is főleg a kisburzsoák elsődlegesen konzervatív politikai erőkre voksolnak, mégis szükségesnek tartják osztályfelfogásának kiegészítését. Azon érv alapján, hogy a munka jellege erőteljesen strukturálja a munkaerejüket eladók helyzetét, a proletariátuson belül fizikai és fehérgalléros alkalmazottak, vezetők és beosztottak, valamint technikai ismereteket és más szaktudást felhasználó munkavégzők között tesznek különbséget. E felosztás hívei szerint a fehérgallérosok gyakran magasabb jövedelmekkel, jobb munkafeltételekkel és nagyobb támogatási lehetőségekkel rendelkeznek, ami éppúgy befolyásolhatja szavazói viselkedésüket, mint az üzemi vagy hivatali hierarchiában gyakorolt hatalom. Különösen a speciális szaktudással rendelkező értelmiségiek és a menedzserek szétválasztásának tulajdonítanak jelentőséget, hangsúlyozva, hogy az előbbieknek kevésbé jobboldali a választói magatartása.³³ A marxi felfogás dichotóm modellként történő értelmezése azonban – mint ezt később részletesen kifejtjük – az eredeti koncepció félreértésén nyugszik, s az arra építő kiegészítés visszakanyarodást jelent a munkajelleg-csoportokon alapuló stratifikációs sémákhoz. Még inkább eltorzítják az osztályelméletet azok, akik a proletariátust a fizikai munkásokkal azonosítják, s a társadalom többi tagját egy egységes középosztályba sorolják be.³⁴

Az osztályszavazás vizsgálatának legegyszerűbb formája a “munkásosztály” és a “középosztály” választói magatartásának különbségeit kívánja feltárni. Széleskörű elterjedésében meghatározó szerepet játszott az a tény, hogy e dichotóm modell alkalmazása esetén egzakt eszköz, az ún. Alford-index méri az osztályhatás erősségét. Ezt az indexet oly módon számítják ki, hogy a nagy baloldali pártra jutó munkásosztályi (valójában fizikai dolgozói) szavazatok arányából kivonják azon “középosztályba” tartozók arányát, akik szintén erre a politikai erőre voksoltak. E mérőszám korlátait azok is elismerik, akik kutatásaik során rendszeresen használják; hangsúlyozzák, hogy az Alford-index kizárólag a kékgalléros-fehérgalléros megosztáson alapul, figyelmen kívül hagyja az osztályok relatív méreteiben végbemenő változásokat és teljesen mellőzi a jobboldali pártok társadalmi bázisának vizsgálatát. Ugyanakkor alkalmazását a kutatások hasznos kiindulópontjának tekintik, arra hivatkozva, hogy széles körű nemzetközi vagy idősoros összehasonlítás számára nyújt lehetőséget.³⁵

Az index kidolgozója, Robert Alford az 1950-es évek közepén úgy találta, hogy az osztályszavazás elsősorban a brit, az ausztrál és a skandináv választásokat jellemzi. Nagy-Britanniában 1955-ben a kékgallérosok 62, illetőleg a fehérgallérosok 23 százaléka voksolt a Munkáspártra, s így az index 39 százalékot tett ki. Ausztráliában e mérőszám 34 százalékos, Dániában, Norvégiában és Svédországban pedig átlagosan 55 százalékos értéket mutatott, miközben a kontinentális Nyugat-Európában az index jóval kisebb erősségű osztályszavazást jelzett. Legkevésbé az USA-ban és Kanadában befolyásolta e dichotom felosztás a szavazói viselkedést; az index 16, illetőleg 8 százalékos nagysága azt tanúsította, hogy a fizikai és a nem fizikai alkalmazottak választói magatartása Észak-Amerikában alig tért el egymástól.³⁶ A kiugró brit és skandináv adatokat azzal magyarázzák, hogy ezekben a protestáns országokban – mint erre korábban már utaltunk – a valláshoz való viszony sokkal kisebb hatást gyakorol a választókra, mint a katolikus vagy a vallásilag vegyes összetételű államokban.

Az elmúlt három évtizedben az Alford-index jelentős hanyatlást jelzett az osztályszavazásban. Nagy-Britanniában az 1983. évi választásokon a mérőszám értéke 1955-höz képest csaknem megfeleződött, hiszen a fizikai dolgozóknak mindössze 36, a fehérgalléros alkalmazottaknak pedig 16 százaléka voksolt a Munkáspártra, bár e politikai erő szavazatainak 78 százaléka még mindig a fizikai munkásoktól származott. (A Konzervatív Párt esetében ez az arány ugyanebben az évben 50 százalék volt.) Csaknem hasonló mértékű csökkenés következett be Norvégiában is, ahol az index az 1949. évi 50 százalékról 1981-re 30 százalékra esett vissza. Svédországban e megközelítés szerint az osztályszavazás jóval kevésbé gyengült, ám a mérőszám értéke 1982-re itt is 40 százalék alá süllyedt. E hanyatlást részben a fizikai munkásság korábban már említett “középosztályosodásával” és a társadalom átfogó individualizációjával, részben pedig azzal magyarázzák, hogy a rutinmunkát végző fehérgalléros alkalmazottak politikai viselkedése közelít a fizikai dolgozókéhoz. Az előbbiek ugyanis mindinkább felismerik, hogy törekvéseik közelebb állnak a munkások, mint a menedzserek osztályérdekeihez, s ennek alapján alakítják választói magatartásukat.³⁷

Az egyes társadalmi csoportok viselkedéséről természetesen jóval árnyaltabb képet kapunk, ha az osztályszavazást nem az Alford-index dichotóm megközelítése alapján vizsgáljuk. Lipset már többször hivatkozott könyvében a választói magatartás osztálymeghatározottságát olyan sémák felhasználásával illusztrálja, melyek a tulajdonviszonyok és a foglalkozási csoportok kombinálásán nyugszanak. A brit társadalmat üzleti csoportokra, szakértelmiségi csoportra (felsőbb osztályok), tisztviselői rétegre, köztes csoportra (középosztályok) és fizikai dolgozókra (alsóbb osztály) tagoló modell alkalmazása esetén kitűnik, hogy az 1951. évi választásokon a Konzervatív Pártot elsősorban a vállalkozók és a felsőbb szintű szakemberek támogatták, míg a Munkáspárt főként a fizikai dolgozók és a köztes csoport körében élvezett bizalmat. A becsült értékek szerint a nagytőkések 80, a középvállalkozók 73, a menedzserek 65, a vezető köztisztviselők 63 és a felsőbb szintű szakemberek 78 százaléka voksolt a torykra, szemben az alacsonyabb beosztású tisztviselőkkel, a köztes csoporttal és a fizikai dolgozókkal, akiknek csupán 48, 41, illetőleg 28 százaléka szavazott e politikai erőre. A Munkáspárt esetében értelemszerűen fordított sorrenddel találkozhatunk; a fizikai dolgozók 51 s a köztes csoport 39 százaléka sorakozott fel a nagy baloldali párt mögött, melyet a felsőbb szintű szakemberek mindössze 6, a nagytőkések 8 s a középvállalkozók 10 százaléka preferált.³⁸ Az adatsor az Alford-indexnél jóval erősebb osztályhatást jelez az 1950-es évek Nagy-Britanniájában, s egyben azt is mutatja, hogy a “művelt és vagyonos osztályok” tudatosságának foka sokkal magasabb, mint a fizikai munkásoké.

Hasonlóan erős osztályhatást mutatnak Lipset olaszországi adatai is, amelyek az 1953. évi választások férfi szavazóinak politikai magatartását rögzítik. Az egy kategóriába vont munkaadók és értelmiségiek 41 százaléka a kereszténydemokratákat, 22 százaléka a liberálisokat, 11 százaléka az újfasisztákat és 6 százaléka a monarchistákat támogatta, vagyis a tőkések s a hozzájuk kötődő felsőfokú végzettségűek négyötöde valamilyen jobboldali vagy centrista politikai erőt preferált s mindössze 17 százalékuk voksolt a szociáldemokratákra és a szocialistákra. (A kommunisták e körből egyáltalán nem kaptak szavazatot.) Lényegében ugyanilyen viselkedés jellemezte a külön csoportként feltüntetett nagybirtokosokat is, s a kisbirtokosok háromnegyede is konzervatív vagy mérsékelt párt mögött sorakozott fel. Ezzel szemben a részesbérlők 46 s a földművesnek nevezett agrárproletárok 71 százaléka a baloldalt pártfogolta, s ez utóbbiak körében a kommunisták 58 százalékos abszolút többséget élveztek. Még magasabb volt a baloldal híveinek aránya a legrosszabb jövedelmű (ipari) munkások között, akiknek 53 százaléka a kommunistákat, 25 százaléka a szocialistákat s 3 százaléka a szociáldemokratákat támogatta. A jobbmódú, közepes gazdasági helyzetű munkások körében viszont a kereszténydemokraták bizonyultak a legnépszerűbbnek, többségük azonban valamely baloldali erőre voksolt. A tisztviselők is legnagyobb mértékben a kereszténydemokratákat preferálták, s emellett a szociáldemokratákat, a monarchistákat és az újfasisztákat tüntették ki bizalmukkal. A pártok szemszögéből nézve az adatok azt mutatják, hogy a kereszténydemokraták a tisztviselők, a munkaadók és az értelmiségiek, valamint a kisbirtokosok részéről számíthattak a legerősebb támogatásra, a liberálisok pedig a nagybirtokosok és a munkaadók körében voltak igazán népszerűek. A monarchisták, a klasszikus képletnek megfelelően, főként a nagybirtokosok és a vezető köztisztviselők bizalmát élvezték, míg az újfasiszták hívei jórészt a kisbirtokosok és a tisztviselők csoportjából származtak. A kommunista szavazók elsősorban a törpebirtokosok és agrárproletárok, valamint a csekély jövedelmű (ipari) munkások köréből kerültek ki, a szocialisták pedig leginkább az átlagos helyzetű munkásságra támaszkodhattak. A szociáldemokraták már ekkor az alacsonyabb beosztású tisztviselők és közalkalmazottak (elsősorban tanárok) pártjának bizonyultak, akik feltehetően közepes jövedelmi viszonyaik és állami státusuk miatt kötődtek e balközép politikai erőhöz.³⁹

A legvilágosabban a francia kutatási eredmények jelzik a dichotóm felosztás gyengeségeit. Ebben az országban ugyanis – miként ez Lipset könyvének adataiból kitűnik – a közalkalmazottak már 1956-ban erőteljesebben támogatták a baloldalt, mint az ipari munkások. Az előbbieknek 70, az utóbbiaknak pedig 56 százaléka voksolt a kommunistákra és a szocialistákra, s amennyiben a történelmi hagyományoknak megfelelően a radikálisokat is e pólushoz soroljuk, az arányszámok 81, illetőleg 69 százalékra emelkednek. Az Alford-index tehát már e korszakban is viszonylag gyenge osztályhatást tükröz, miközben egyes társadalmi csoportok választói magatartása gyökeresen különbözik egymástól. A baloldali beállítottságú közalkalmazottakkal és ipari munkásokkal szemben ugyanis a kereskedők és a földbirtokosok meghatározó többsége a jobboldali pártok mögött sorakozott fel. A parasztgazdák és más földtulajdonosok csaknem kétharmada a vallási alapon működő Független Pártra és Népi Köztársasági Mozgalomra, valamint a gaulle-istákra és poujade-istákra voksolt, míg a kereskedők közül 60 százalék választotta e politikai erőket. E foglalkozási csoport egyötöde egyébként a populista Poujade mozgalmát preferálta, amely más társadalmi csoportok között csak minimális népszerűséggel rendelkezett.⁴⁰

Az EGP-szisztéma francia változata alapján végzett kutatások is azt tanúsítják, hogy a kék- és a fehérgalléros alkalmazottak választói magatartása alig tér el egymástól. Ugyanakkor e vizsgálatok szerint az osztályhatás az 1970-es–80-as években is erőteljesen érvényesült, jelezve, hogy az alapvető törésvonal nem a fizikai és a szellemi dolgozók között húzódik. John Frears már többször hivatkozott könyvének adatai azt mutatják, hogy a baloldalra, a szocialistákra és a kommunistákra ebben az időszakban is elsősorban a fizikai munkások, a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők voksoltak. Ezzel szemben a vezető értelmiségiek, a felső menedzserek, a városi önfoglalkoztató kispolgárok, s különösen a farmerek főként a jobboldali politikai erőket preferálták. Az 1978. évi parlamenti választásokon a fizikai dolgozók 63, illetőleg a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők 47 százaléka szavazott a két baloldali pártra, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek, valamint a farmerek esetében azonban ez az arány mindössze 24, illetőleg 26 százalék volt. A neogaulleista RPR és a liberális UDF támogatásában viszont ez utóbbi csoportok játszottak meghatározó szerepet; 57 százalékuk ugyanis a jobboldal mögött sorakozott fel, s e pólusra voksolt a városi önfoglalkoztatók 51 százaléka is.

Nem történt jelentős változás az 1988. évi elnökválasztáson sem, amikor a szélsőjobboldal előretörése a korábbinál bonyolultabbá tette a politikai tagozódást. A Nemzeti Front mindenekelőtt a kiskereskedők (a poujade-isták egykori hívei) körében élvezett széles körű támogatást, ám jelentős volt szimpatizánsainak aránya a fizikai munkások, valamint a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek között is. A farmerek, a középvezetők és a fehérgallérosok viszont jóval kisebb hányadban voksoltak e pártra, s így a hagyományosan bal- és jobboldali beállítottságú csoportok közötti választóvonal némiképp elmosódott. A neogaulleista RPR, a liberális UDF és a Nemzeti Front elnökjelöltjeinek együttes támogatottsága azonban továbbra is az osztályhatás általános jellegzetességeit mutatja. Az önfoglalkoztató városi kispolgárok, a farmerek, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek kétharmada-háromnegyede a szélesen értelmezett jobboldali pólusra adta le szavazatát, a középvezetők, a kisértelmiségiek, a fehérgallérosok és a fizikai munkások körében viszont e politikai mező híveinek aránya 40 százalék körül mozgott. A baloldalon nyilvánvalóan e sorrend tükörképével találkozhatunk; legnagyobb mértékben a fizikai dolgozók támogatták a szocialista, illetőleg a kommunista elnökjelöltet, akik emellett a fehérgallérosok és a középvezetők jelentős hányadának bizalmát is élvezték. Legkevésbé az önfoglalkoztató városi kispolgárok bizonyultak baloldali szavazónak; Mitterrand-t csupán 18, a kommunista Lajoinie-t pedig mindössze 3 százalékuk preferálta.⁴¹

Lipset az osztályszavazás szociológiai modelljének körvonalazásakor nemcsak e felfogás empirikus alátámasztására törekszik, hanem arra is, hogy összefoglalja a baloldali szavazói viselkedés okairól vallott nézeteket. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy e magatartás általában elégedetlenséget fejez ki, aminek hátterében kielégítetlen szükségletek húzódnak meg. Külön vizsgálja a jövedelembiztonság, a kielégítő munka és a státus iránti szükséglet hatásait, hangsúlyozva, hogy az alacsony és bizonytalan jövedelem, az önkényesen ellenőrzött, rutinszerű munka és a munkanélküliség, valamint a társadalmi megbecsülés hiánya döntő szerepet játszik a baloldali politikai viselkedés kialakulásában. Széles körű szakirodalomra támaszkodva kimutatja, hogy a világpiactól függő monokultúrás gabonatermesztők, a hasonló helyzetű halászok és a munkanélküliségtől leginkább fenyegetett bányászok többnyire országuk legbaloldalibb pártját támogatják, s a fakitermelő munkásokat is erőteljes radikalizmus jellemzi. Emellett azt is jelzi, hogy a gazdasági válságok időszakában általánosan emelkedik a baloldali erők támogatottsága, mindenekelőtt a munkanélküliségtől leginkább sújtott térségekben. Átlagon felüli a szocialisták és a kommunisták híveinek aránya a nagyüzemekben és a nagyipari városokban is, ahol a munkafolyamatok nagymérvű tagoltsága és a szigorúbb ellenőrzés nyilvánvalóan növeli a munkával szembeni elégedetlenséget.⁴²

A weberi értelemben felfogott státushelyzet hatásainak elemzésekor Lipset kiemelt figyelmet fordít a tisztviselőkre és a képzett, jól fizetett munkásokra, mégpedig azon megfontolás alapján, hogy e csoportok jövedelmi pozíciója és társadalmi presztizse között gyakran inkonzisztencia alakul ki. Az előbbiek a szerző szerint a bal-jobb osztatú politikai mezőben is köztes helyet foglalnak el a felső üzleti rétegek és a munkások között, s ennek folytán sokkal inkább voksolnak konzervatív pártokra, mint a fizikai dolgozók. Magatartásuk különösen akkor mutat ilyen vonásokat, ha magukat a “középosztályba” sorolják, s annak normáihoz kívánnak igazodni. Ha ilyen beállítottságú tisztviselőket munkanélküliség s azzal járó státuscsökkenés fenyeget, hajlamosak arra, hogy a szélsőjobboldal mögött sorakozzanak fel, amely nemcsak a válság leküzdését kínálja számukra, hanem pozíciójuk megerősítését is. A fizikai dolgozók esetében Lipset úgy véli, hogy minél alacsonyabb a társadalmi-gazdasági helyzetük, annál valószínűbben voksolnak baloldali pártra. Ugyanakkor elismeri, hogy Németországban és Svédországban inkább a munkásság felsőbb rétegeit jellemzi a konzekvens osztályszavazás, amit azzal magyaráz, hogy e két államban a nemesség a XX. században is sokáig megőrizte hatalmát, s a személyközi kapcsolatokban a státuskülönbségeket még az 1950-es években is nyomatékosan hangsúlyozták. Ebből azt a következtetést is levonta, hogy a kevésbé státusfüggő, nyitottabb társadalmakban a képzett és jól kereső munkások politikai magatartása sokkal könnyebben válhat konzervatívvá.⁴³ Lipset egyébként a státus szemszögéből elemzi a vallási és az etnikai különbségeknek a szavazói magatartásra gyakorolt hatását is, arra alapozva, hogy e tényezők is sajátos presztizshierarchiát alakítanak ki.

Lipset azt is kimutatja, hogy a kielégítetlen szükségletek önmagukban még nem vezetnek baloldali politikai magatartáshoz. Ilyen szavazói viselkedés kialakulását elsődlegesen a hatékony kommunikációs csatornák létrejötte, az egyéni mobilitás korlátozottságának hite és a hagyományelvűség hiánya segítheti elő, amelyek egyaránt a társadalmi változásokat ígérő pártok támogatására ösztönöznek. A kommunikációs csatornák szerepének tárgyalásakor Lipset közel jut a magánvaló és a magáért való osztály megkülönböztetéséhez; a szoros személyes kapcsolatoknak és az azokra épülő társulásoknak ugyanis meghatározó jelentőséget tulajdonít a közös érdekek felismerésében és a politikai cselekvés lehetőségeinek tudatosításában. Felfogásában a hatékony kommunikáció is közrejátszik abban, hogy a szakszervezeti tagok, valamint a nagyüzemi és a nagyvárosi munkások sokkal nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a szervezetlen dolgozók, továbbá azok, akik kisüzemekben vállalnak munkát vagy kistelepüléseken laknak. Talán még erőteljesebben hangsúlyozza az egyéni mobilitás lehetőségében való hit magatartásformáló hatását, amely arra készteti az elégedetleneket, hogy politikai cselekvés helyett a fennálló rend keretein belül kíséreljék meg helyzetüket javítani. Viszonylag széles körű szakirodalom áttekintése alapján úgy látja, hogy a lényegében azonos mértékű mobilitás ellenére az USA-ban sokkal inkább bíznak az egyéni felemelkedés esélyében, mint Nyugat-Európában, amit részben a különböző osztályok életstílusának közeledésével, részben az amerikai felsőbb osztályok kevésbé arisztokratikus értékrendjével magyaráz. Jórészt e különbségekre vezeti vissza azt is, hogy a felfelé mobil európaiak jóval nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a született középosztálybeliek, szemben az USA-val, ahol az “újak” politikai magatartását erőteljes konzervativizmus jellemzi. Ennek ellenére a társadalmi mobilitás Nyugat-Európában is elsősorban a jobboldali erőknek kedvez, mégpedig nemcsak a felfelé, hanem a lefelé irányuló is. Lipset számos ország vizsgálati eredményei alapján úgy találja, hogy a középosztálybeli szülőktől származó munkások sokkal valószínűbben szavaznak konzervatív pártokra, mint azok, akiknek már az apja is ehhez a társadalmi csoporthoz tartozott. Ez a hatás három nemzedéken keresztül is érvényesül, miként ezt német és finn felvételek adatai egyértelműen igazolják. Ugyanezek a kutatások azt is bizonyítják, hogy a munkásosztályi háttérrel rendelkező középosztálybelieknek is viszonylag csekély hányada sorakozik fel a baloldal mögött. E sajátos összefüggéseket a szerző úgy értelmezi, hogy a magasabb és az alacsonyabb státusú környezetből érkező kereszthatások közül az előbbiek gyakorolnak erősebb hatást az egyén szavazói viselkedésére.⁴⁴

Nem kedvez a baloldali választói magatartásnak a hagyományelvűség sem; a tradicionális, főként vallási értékek ugyanis a fennálló helyzetet a dolgok természetes rendjeként értelmezik, s ezáltal mind a munkásokat, mind a parasztokat a konzervatív erők támogatására ösztönzik. E hatás különösen az egyes országok legelmaradottabb térségeiben érvényesül, ahol a prekapitalista korszakokra jellemző viszonyok a legtovább fennmaradnak. Lipset ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a kifejezetten jobboldali vidékeken váratlan fordulatok mehetnek végbe; a hagyományos kötelékek gyors bomlása nyomán fellángolhat az elégedetlenség és a legradikálisabb baloldali pártok hirtelen megerősödhetnek.⁴⁵

A baloldali politikai meggyőződés kialakulását elősegítő és korlátozó feltételek mintha az alsóbb osztályok szavazói viselkedésének történelmi életciklusát is leírnák. Hosszú időn keresztül, számos országban még a XX. század első évtizedeiben is, a hagyományelvűség akadályozta a szocialista és a kommunista pártok szavazatarányának növekedését, később a század középső harmadában az osztályhatás megerősödött, ám a magasabb jövedelmű munkások megjelenése, a nagyobb társadalmi mobilitás, s nyomukban a szakszervezeti tagok számának csökkenése számos kutató álláspontja szerint az osztályszavazás fokozatos visszaszorulását idézte elő. Lipset elmélete tehát nemcsak a választói magatartás szociológiai modelljét alapozta meg, hanem egyben átvezetést is jelent e felfogás “posztmodern-kori” érvényesülésének átfogó kritikájához.

 

 

4. A 90-es évek vitái az osztályszavazásról

 

A szavazói viselkedés szociológiai modelljének bírálata először az 1950-es években jelenik meg, amikor az ún. polgárosodási vagy középosztályosodási elmélet a fizikai munkásság arányának csökkenésére és a jóléti állam kifejlődésére hivatkozva megkérdőjelezi az osztályszavazás meghatározó szerepét. E nézet képviselői úgy vélik, hogy a munkásság az életszínvonal általános emelkedése folytán fokozatosan beolvad az egységesedő középosztályba s e folyamat eredményeként választói magatartása is jelentősen átalakul. Felfogásuk szerint a jómódú munkások a politikai szférában is mindinkább (kis)polgárként viselkednek s így egyre hajlamosabbá válnak a jobboldali pártok támogatására.⁴⁶ Álláspontjukat jórészt azzal a közismert ténnyel támasztják alá, hogy a munkásság felsőbb rétegei általában kisebb arányban szavaznak a szocialistákra és a kommunistákra, mint a közepes és az alacsony jövedelmű fizikai dolgozók.

Még egyértelműbben kétségbe vonja az osztályhatás jelentőségét Inglehart posztmaterialista felfogása, amely a szocializációs elméletre, a neoklasszikus határhaszon-törvényre és Maslow szükséglethierarchia teóriájára épül. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy a nagyobb fizikai biztonság és anyagi jólét körülményei között felnőtt nemzedékek gazdasági szükségleteiket már lényegében kielégítették, s e telítettség miatt elvárásaikban a magasabb szintű igények kerülnek előtérbe. A személyes szuverenitás, az önkifejezés és a környezetvédelem értékei uralják szavazói viselkedésüket is, ami így szükségszerűen elszakad az egyének osztályhelyzetétől s a személyes preferenciák függvényévé válik. Ugyanakkor Inglehart elismeri, hogy Nagy-Britanniában – kivételes jelenségként – az osztályhelyzet még jelentős mértékben befolyásolja a választói magatartást.⁴⁷

Az 1980-as években sűrűsödnek azok a tanulmányok, amelyek – részben az Alford-index csökkenésére hivatkozva – az osztályhatás fokozatos gyengülését jelzik. Ezek az írások lényegében a polgárosodási elméletet követik, s így nem szakítanak gyökeresen a szavazói viselkedés uralkodó szociológiai modelljével. Döntő fordulat az 1990-es évek elején megy végbe, amikor már nemcsak a társadalmi struktúrában elfoglalt hely meghatározó szerepét, hanem az osztályok létezését is megkérdőjelezik. Az osztályszavazás körüli vitát Lipset és Clark cikke indítja el, amely szerint az osztálytagozódás mindinkább veszít jelentőségéből s helyébe a társadalom töredezettsége, fragmentációja lép. E gondolatmenetben a választói magatartás módosulása csak érvként szolgál az átfogó társadalmi változások jellemzésére; a szerzők, többek között az Alford-index csökkenésére is utalva, a politika szférájában is bizonyítottnak látják az osztályhatás fokozatos eltűnését.⁴⁸ Lipset egy későbbi írásában e paradigmaváltást sajátos módon egy “apolitikus marxizmus” alapján magyarázza; értelmezésében az új technikai struktúra vezet a hagyományos társadalmi szerkezet, valamint a szokások és az értékek átalakulásához. A tudományos-technikai forradalom nyomán ugyanis véget ért az ipari proletariátus nagymérvű növekedése és az önfoglalkoztatók arányának csökkenése, miközben gyorsan emelkedik a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak és a diplomások száma. Ily módon a tulajdon osztályképző szerepét a tudás, az iskolázottság váltja fel, s az “ipari” társadalom végérvényesen “posztindusztriálissá” alakul át.⁴⁹

A cikk elsősorban azért jelent fordulópontot, mert az osztályszavazás talán legjelentősebb polgári teoretikusa változtatja meg évtizedeken keresztül vallott álláspontját. Az írás megjelenése nyomán az International Sociology hasábjain élénk vita bontakozott ki, amely részben hagyományos, részben új érvek alapján elemzi a társadalmi tagozódás alapproblémáit, valamint az osztályhelyzet és a szavazói viselkedés kapcsolatának alakulását. Az eszmecsere során elsősorban egy amerikai szerzőtriász, Hout, Brooks és Manza bírálja a vitát kiváltó írás állításait. Tanulmányuk kétségbe vonja az Alford-index csökkenésének bizonyító erejét, hangoztatva, hogy a dichotóm struktúra hiánya önmagában még nem jelenti a társadalom osztályjellegének megszűnését. Társadalomelméleti szinten közelíti meg e kérdést az eszmecsere másik résztvevője, Pakulski is, aki szerint a hagyományos ipari osztályok felbomlását nem azonosíthatjuk az osztálytagozódás eltűnésével. Érvelése ugyanakkor az orthodox marxista osztályelmélet ellen irányul, amelyet csak az “ipari” társadalmakban vél érvényesnek. A megoldást abban látja, hogy a modern osztályelméletet radikálisan határoljuk el a marxi felfogástól s ennek alapján magyarázzuk a választók politikai viselkedését is. Vitazáró írásukban Lipset és szerzőtársai már jóval árnyaltabban fogalmazzák meg véleményüket; visszavonják az osztályok eltűnéséről szóló tézisüket, ám fenntartják azon állításukat, hogy az osztálytagozódás politikai jelentősége lényegesen csökkent. Megítélésük szerint a politikai viselkedés napjainkban már nem osztályközpontú, hanem multikauzális magyarázatot igényel, s a pártokat is egyre kevésbé jellemezhetjük a jobb- és a baloldal hagyományos fogalma alapján. Ilyen körülmények között az osztályszavazás szükségszerűen háttérbe szorul, miközben az etnikai hovatartozás és a nem magatartásformáló szerepe továbbra is jelentős mértékben érvényesül. Lipset korábbi fejtegetésének megfelelően az osztályhatás gyengülését részben a foglalkozási és az iskolai mobilitásra vezetik vissza, feltételezve, hogy az egyéni felemelkedés átjárhatóvá teszi az osztályhatárokat.⁵⁰

Az osztályhatás körüli elméleti vitákat – miként ez az Alford-index eltérő megítéléséből is kitűnik – módszertani eszmecserék kísérték, amelyek szorosan kötődtek a választói magatartás szociológiai modelljének alapkérdéseihez. Heath, Jowell és Curtice az 1980-as évek közepétől különbséget tesznek abszolút és relatív osztályszavazás között; az előbbi kategória azt jelzi, hogy valamely osztály tagjai milyen arányban szavaznak osztálypártjukra, az utóbbi viszont a kapcsolatot oly módon vizsgálja, hogy kiszűri az osztályok méretében és a szavazatok pártok közötti eloszlásában hosszabb távon végbe menő változásokat. E felfogásban az osztályhatás változatlan marad, ha egy politikai erő támogatottsága valamennyi társadalmi csoportban azonos mértékben csökken. Ilyenkor ugyanis nem az osztály és a párt kapcsolata lazul, hanem az érintett politikai szervezet népszerűsége, szavazatszerző képessége gyengül meg. A szerzők úgy vélik, hogy a relatív megközelítés sokkal jobban tükrözi az osztályszavazás lényegét, s egyben azt is bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi helyzet és a pártválasztás közötti összefüggés ugyanolyan erős maradt.⁵¹ Ivor Crewe viszont oly módon érvel, hogy az osztályhatás speciális kapcsolatot jelent egy társadalmi csoport és pártja között. Ezért indokoltan várhatjuk, hogy a Munkáspárt általános népszerűtlensége időszakában is kevesebb szavazatot veszít a fizikai dolgozók, mint más osztályok körében. Crewe felfogásában tehát az állandó relatív osztályszavazás nem cáfolja a gyengülő osztályhatás tézisét, feltehetően azért, mert koncepciójában különbséget tesz lojális szavazók és osztályfüggetlenek között, s az osztályhatás elemzésekor csak az előbbiek viselkedését veszi figyelembe. Weakliem, Crewe véleményét bírálva, rámutat arra, hogy e kérdésben Heath és szerzőtársai foglalnak el helyes álláspontot, akik szerint az osztályérdekek befolyásolják a voksolókat, de nem teremtenek egy széttörhetetlen kapcsolatot szavazók és pártok között.⁵² A szerző egyben azt is igazolja, hogy az alkalmazott technikai módszer is erősen befolyásolhatja az osztályhatásról való vélekedést. Míg az abszolút osztályszavazáshoz kötődő látens modell a kapcsolat számottevő gyengülését jelzi, az asszociációs megoldás alig mutatja osztály és párt kötődésének lazulását.⁵³

A módszertani és technikai viták azonban nem változtatnak azon, hogy az osztályszavazás fennmaradásáról és szerepéről csak társadalomelméleti megfontolások alapján foglalhatunk állást. A hagyományos szociológiai modell kritikusai kétségtelenül helyesen látják, hogy az elmúlt évtizedekben a fizikai munkások aránya valamennyi fejlett tőkés államban csökkent, s azt sem vitathatjuk, hogy az individualizálódás előrehaladása érzékelhetően hat a szavazói viselkedésre. E változásokból azonban nem következtethetünk arra, hogy a polgári társadalom osztályszerkezete fokozatosan felbomlik, illetőleg teljesen új, a posztindusztriális korszakra jellemző tagozódás alakul ki. Ezért téves az az állítás is, hogy a hagyományos ipari társadalom eltűnése a marxi osztályelmélet elavulásával jár együtt. Marx ugyanis – mint erre korábban már utaltunk – nem egy leegyszerűsített, dichotóm modellben gondolkodott, s a proletariátust sem azonosította a fizikai munkássággal.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Tóka Gábor: A szavazói magatartás kutatása. Politikatudományi Szemle, 2001. 3. szám, 114–115.

² Uo. 115–116.

³ Uo. 117–118.

⁴ Uo. 118., 120–121.

⁵ Uo. 121–123.

⁶ Uo. 115., 119., 123–124.

⁷ A szociológiai megközelítések közül átfogó jellege és történelmi szemlélete miatt kiemelkedik Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan törésvonal-elmélete. A két szerző a modern ipari (kapitalista) társadalmon belül négy alapvető törésvonalat különböztet meg, amelyek a történelmi fejlődés különböző szakaszaiban jelentek meg. Felfogásuk szerint a tulajdonosok és a munkások, az állam és az egyház, a centrum és a periféria, valamint az ipar és a mezőgazdaság közötti törésvonalak jól magyarázzák a pártok számának és irányultságának alakulását, szoros összefüggésben azzal, hogy e konfliktusok mikor keletkeztek és azokat miként kísérelték meg feloldani. Gondolatrendszerükben meghatározó jelentőséget tulajdonítanak a szavazótáborok társadalmi összetételének is, hangsúlyozva, hogy a törésvonalak mentén létrejövő ellentétek csak a pártok szervező, aktivizáló szerepének eredményeként kerülnek be a politikai szférába. Elméletük azonban elsődlegesen nem a választói magatartást, hanem a pártstruktúra alakulását vizsgálja, ezért elemzésétől tanulmányunkban eltekintünk.

⁸ Martin Harrop–William L. Miller: Elections and Voters, New Amsterdam Books, New York 1987. 203–204. A generációk szerepét német szociológusok már az I. világháborút követően felismerték. Legjelentősebb képviselőjük, Karl Mannheim “hangsúlyozta, hogy a közös tapasztalatok egy adott ponton – véleménye szerint leginkább a serdülőkor végén – egy közös vonatkoztatási rendszert hoznak létre, és az azonos életkorú csoportba tartozók hajlamosak ezt követően szerzett politikai tapasztalataikat is ezen a rendszeren belül elhelyezni. Mindez azt jelenti, hogy az a politikai vonatkoztatási rendszer, amelynek alapján valaki először kezd komolyan politikai kérdésekről gondolkozni, egész élete során meghatározó maradhat.” Ezért a politikai életben döntő jelentőségű középkorosztály alapértékeinek megértéséhez “vissza kell menni ahhoz a politikai atmoszférához és problematikához, amely ezeknek az életkori csoportoknak az ifjúkorát jellemezte, és mindenekelőtt ezt kell szemügyre venni.” Seymour Martin Lipset: Homo politicus, Osiris, Bp. 1995. 314.

⁹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 204–207. Még erőteljesebben hangsúlyozza a női vallásosság szerepét Lipset, aki e tényezőt tekinti a szavazói viselkedésben jelentkező nemi különbségek legfőbb forrásának. “Ahol a vallási csoportok és az antiklerikális pártok közötti konfliktus főszerephez jut a politikai életben – aminthogy ez a helyzet számos európai államban –, ott a különböző pártok támogatóinak a nemek szerinti összetétele ugyancsak fontos különbségek forrása, minthogy a nők a nyugati világban mindenütt hűségesebb vallási párthívek, mint a férfiak. Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Ausztriában és más országokban az antiklerikális pártok, legyenek akár marxista, akár liberális pártok, sokkal nagyobb hányad támogatására számíthatnak a férfi, mint a női szavazók részéről.” Seymour Martin Lipset: i.m. 286. Könyve egy másik helyén azonban Lipset is úgy foglal állást, hogy a “különbség minden bizonnyal a nők eltérő társadalmi szerepének tulajdonítható, amely abba az irányba befolyásolja őket, hogy a konzervatív pártokkal azonos értékeket kövessenek.” Uo. 259. Lipset könyve először 1960-ben jelent meg, amikor a nők tömeges beáramlása a munkaerőpiacra épphogy megkezdődött.

¹⁰ Franciaországban a Szocialista Párt “a legerősebb párt a fehérgalléros alkalmazottak között (42 százalék még 1986-ban is, amely egy nem különösen jó év a PS számára.) … A PS-t néha ’a harmadik szektor pártjának’ hívják a közszolgáltatásokban, az egészségügyben és az oktatásban lévő hivatali dolgozók, technikusok és alkalmazottak ezen ’új osztálya’ közötti erős támogatottsága miatt, amelyek oly roppantul kiterjedtek a késő 1950-es évek óta”. John Frears: Parties and Voters in France, Hurst Co. London 1991. 81.

¹¹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 198–199.

¹² Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 179–180.; Seymour Martin Lipset: i.m. 281–283. Lipset idéz H. Birsch 1959-ben megjelent tanulmányából, amely szerint az 1951. évi brit választások során “Az anglikánoknak az a hányada, amely a konzervatívokra szavazott, majdnem pontosan kétszer olyan nagy volt, mint a nem anglikánok közül ugyanígy szavazó hányad; míg a konzervatívokra szavazó összes ipari munkásnak a háromötöde volt anglikán.” Martin Seymour Lipset: i.m. 282. Illusztrációként Lipset az ausztrál Gallup Poll 1951. és 1955 évi adataira is hivatkozik, amelyek “azt jelezték, hogy a nem fizikai dolgozói állást betöltő városi katolikusok megközelítőleg 50 százaléka a Munkáspártot támogatta, szemben a hasonló helyzetű, de anglikán vallású polgárok kevesebb mint 30 százalékával. A fizikai dolgozók között hasonlóképpen, az ausztráliai katolikusok sokkal erőteljesebben munkáspártiak, mint bármely más felekezet.” Martin Seymour Lipset: uo. A katolikus Európában viszont “a munkásosztály katolikus tagjai aránytalanul nagy számban szavaznak az inkább konzervatív és katolikus pártokra, míg a középosztálybeli protestánsok, zsidók és szabadgondolkodók inkább a baloldal felé hajlanak, egészen a marxista pártok támogatásáig menően. Seymour Martin Lipset: Uo. 283.

¹³ Nyugat-Európában és Kanadában a nemzeti és etnikai pártok különösen az 1970-es években szerepeltek sikeresen a választásokon, befolyásuk azonban néhány év múlva számottevően gyengült. “Kanadában René Levesque-et 1976-ban szeparatista programmal quebec-i miniszterelnökké választották. Mégis, négy évvel később a quebec-i szeparatisták vereséget szenvedtek (Quebec-en belül!) egy olyan népszavazáson, amely arról szólt, hogy tárgyaljanak-e a Kanadától való politikai elszakadásról. Skóciában a Skót Nemzeti Párt szavazati részesedése az 1966. évi 5 százalékról 1974 októberére 30 százalékra növekedett, ám 1983-ra 11 százalékra esett vissza. Wales-ben a hullámzás kevésbé hangsúlyos volt. A Plaid Cymru Párt 1970-ben a wales-i szavazatok 12 százalékát érte el, 1983-ra pedig 8 százalékra esett vissza.” Martin Harrop–William L. Miller: Uo. 176. Az 1997. és a 2001. évi nagy-britanniai választásokon e nemzeti pártok ismét viszonylag jó eredményt értek el. A Skót Nemzeti Párt e két alkalommal a voksok 22,1 illetőleg 20,1 százalékát kapta meg, a Plaid Cymru pedig 9,9 illetőleg 14,3 százalékos teljesítményt nyújtott. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies.

¹⁴ Martin Harrop–William L. Miller: im. 177–181.

¹⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 283–285.

¹⁶ Martin Harrop-William L. Miller: i.m 179. A valláshoz való viszony jelentőségének fennmaradását a francia szocialisták parlamenti választási eredményei és az 1988. évi elnökválasztás adatai is egyértelműen igazolják.

A szocialisták választási eredménye (százalékban)
	1967 parlamenti	1978 parlamenti	1986 parlamenti	1988 elnök
Rendszeres templomba járó	8	13	16	18
Alkalmi templomba járó	23	20	30	26
Templomba nem járó (névleges katolikus)	29	30	36	39
Vallástalan	34	29	47	41
Szocialista választási eredmény összesen	19	25	32	34
Forrás: John Frears: i.m. 81., 7.2. számú táblázat. Katolikus vallás és szocialista szavazás; 83. 7.4. számú táblázat: Szocialista szavazatok társadalmi csoportok szerint

 

 

¹⁷ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 181–182.

¹⁸ A vallásos munkások szavazói viselkedéséről lásd Seymour Martin Lipset: i.m. 285.

¹⁹ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 207.; 209–211.

²⁰ Seymour Martin Lipset Ralph és Mildred Fletcher: Consistency in Party Voting 1896–1932 című, 1936-ban megjelent cikkére hivatkozva bemutatja, hogy a vizsgált időszakban “az összes amerikai megyei választókerület több mint 70 százalékában az előző elnökválasztás alkalmával kialakult szavazási többség a következő választási alkalomra sem változott… Még olyan választáskor is, mint az 1932-es, csak 58 százalék változtatott négy évvel korábbi pártelkötelezettségén, az egész időszakban pedig mindössze öt megye akadt, amelyek egy alkalmat nem számítva minden választáson a másik oldalra voksoltak, mint előzőleg.” Seymour Martin Lipset: i.m. 320. Ilyen hosszú távú trendeket Nagy-Britanniában is kimutathatunk, ahol egyébként az utóbbi évtizedekben általában csökkent a bizonytalan, ún. marginális körzetek száma. A 2001. évi választásokon, 1997-hez viszonyítva, a 659 egyéni választókerületből mindössze 27-ben változott a képviselő pártállása, ezen belül a 72 skót és a 34 walesi körzet közül csupán 1-1-ben történt módosulás. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies. Franciaországban a kommunisták hagyományos bázisai a II. világháború utáni évtizedekben “elsődlegesen a nehézipar zónái voltak, északon, keleten és a Párizsi régióban s kontrasztként a centrum és a dél-nyugat falusi területein is, ahol mindig a kis parasztgazdaságok domináltak, ahol a katolikus egyház gyenge volt, ahol a baloldali szavazás történelmi tradícióval rendelkezik (Limousin balra szavaz az általános választójog 1848-ban történt bevezetése óta) és ahol a kommunisták kitüntették magukat az Ellenállásban.” John Frears: i.m. 99. Ezen időszak nagy részében mind a kommunisták, mind a szocialisták Elzászban, Alsó-Normandiában és Bretagne-ban szerepeltek a leggyengébben, azokban a katolikus régiókban, amelyek tradicionálisan zártak voltak a baloldal számára. Az 1970-es évek elejétől kezdve, a szekularizáció előrehaladása következtében azonban a Szocialista Párt e térségekben is javította pozícióit s teljesítménye itt is megközelíti vagy eléri átlagos szavazatarányát. Lásd: uo. 80. A centrumra szavazók aránya viszont még mindig az ország hagyományosan katolikus régióiban, észak-nyugaton (Loire, Bretagne, Normandia) és keleten (Elzász-Lotaringia) a legmagasabb: uo. 52. A régiónkénti részletes adatokat lásd: uo. 53. 5.3. számú táblázat: Szavazatok a centrumra, 82. 7.3. számú táblázat: Szocialista választói támogatás régiónként – a növekedés két évtizede, 100. 8.2. számú táblázat: Kommunista Párt – a hanyatlás két évtizede.

²¹ E két szembenálló nézet áthidalására Arend Lijphart tesz szellemes kísérletet. Formulája szerint “A társadalmi osztály virtuálisan fontos az összes ipari demokráciában és a vallás gyakran egyáltalán nem fontos; mindazonáltal, amikor mindkét tényező szerepet játszik, a vallás hajlamos erőteljesebben befolyásolni a pártválasztást.” Arend Lijphart: “The Relative Salience of the Socio-Economic and Religious Issues Dimensions: Coalition Formation in Ten Western Democracies 1919–1979”, European Journal of Political Research. Vol. 10 (1982) 201. Idézi: Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 178.

²² Seymour Martin Lipset: i.m. 260–261. Lipset e művében oly nagy jelentőséget tulajdonít az osztálymeghatározottságnak, hogy a választásokat – Dewey Anderson és Percy Davidson 1943-ban megjelent könyvének címe nyomán – az osztályharc demokratikus kifejeződésének nevezi.

²³ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 182–183. A szerzőpáros e helyen egyenesen úgy fogalmaz, hogy “a kategóriát mint egy analitikus eszközt kezeljük és ne kezdjünk az osztály ’valóságos’ jelentésének bolond keresésébe, hiszen az nem létezik.”

²⁴ Az osztályhelyzettől eltérő választói magatartások “magának a tagolt rendszernek az összetettségéből is következnek. Egy modern társadalomban az emberek… az osztálystruktúrában össze nem egyeztethető szerepeket töltenek be. Lehet valaki befolyásos ember, mint néhány köztisztviselő, miközben jövedelme és társadalmi státusa alacsony, élvezhet komoly társadalmi megbecsülést foglalkozása révén, mint a legtöbb értelmiségi, miközben alacsony jövedelemmel rendelkezik, élvezhet viszonylag magas jövedelmet, miközben társadalmi státusa alacsony, mint például egyes etnikai kisebbségek tagjai vagy újgazdag üzletemberek és így tovább. Társadalmi pozícióik közül egyik vagy másik arra indíthatja őket, hogy konzervatívok legyenek, miközben más vonatkozások inkább egy baloldali politikai látásmódnak kedveznek. Az effajta ellentétes társadalmi késztetésekkel szembesülő ember inkább meg fog majd felelni az egyik szempontnak, mint a másiknak, választása ennélfogva osztályának szavazási mintájától elütő devianciaként fog feltűnni.” Seymour Martin Lipset: i.m. 267–268. A szerző azt is megjegyzi, hogy az egyének felfelé törekvése miatt ezek a státusinkonzisztenciák nagyobb veszteséget jelentenek a baloldali, alsó osztálybázisú pártok számára, mint a konzervatív jobboldalnak.

²⁵ Ezt a kategorizálást a brit statisztikai hivatal 1980-ban dolgozta ki, megállapítva, hogy az aktív népesség 6 százalékát értelmiségiek, 25 százalékát középfokú alkalmazottak, 12 százalékát képzett nem fizikaiak, 57 százalékát pedig fizikai munkások alkotják. Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 185.

²⁶ Az EGP osztályséma-változatait részletesen lásd Robert Erikson–John H. Goldthorpe-Lucienne Portocarero: “Integrációs osztálymobilitás és a konvergencia­tézis Anglia, Franciaország és Svédország példáján”, in.: Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás Hagyományos és új megközelítések Válogatott tanulmányok, Új Mandátum Könyvkiadó, Bp. 1998. 224., 1. számú táblázat. Az EGP-rendszert a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismertette s vizsgálatai során alkalmazta is e kategorizálást. Róbert Péter: “Osztály és párt.” Politikatudományi Szemle, 1999. évi 1. szám, 67–96., s különösen 70. és 77.

²⁷ A szerzőtriász osztálysémájának rövid ismertetését lásd Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 184–185.

²⁸ John Frears: i.m. 134–135.

²⁹ Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1967. 242.

³⁰ Max Weber i.m. 242–243.old. A weberi osztálydefiníció választáskutatók általi értelmezéséről lásd Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183.

³¹ “Ellentétben a tisztán gazdaságilag determinált ’osztályhelyzettel’, ’rendi helyzetnek’ emberek életsorsának minden olyan tipikus komponensét nevezzük, amelyet valamilyen, a ’becsületre’ (megbecsülésre) vonatkozó különleges, pozitív vagy negatív társadalmi megítélés determinál, oly módon, hogy ez a megítélés sok embernek valamilyen közös tulajdonságához fűződik.” Max Weber i.m. 247. Max Weber a polgárság fogalmának bemutatásán keresztül konkrétan is körvonalazza, mit ért osztály és rend különbségén. E kifejezés “lehet egyfelől osztálykategória: a ’polgárság’ mint osztály sajátos gazdasági helyzetüknél fogva speciális érdekekkel rendelkező embereket foglal magába. Az így körülhatárolt polgári osztály nem egységes: soraiban nagypolgárok és kispolgárok, vállalkozók és kézművesek egyaránt megtalálhatók… a rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított – polgárság »a vagyon és a műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztizst biztosít a számára és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.” Max Weber: Gazdaságtörténet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1979. 252.

³² Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1967. 243–244; 254–255.

³³ Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183–184.

³⁴ A foglalkozási szerkezethez “hasonlóan takarja el egy fontos vonatkozásban a valóságot a szokásos osztályterminológia, a szakmabeli gyakran éppúgy, mint a laikus. A »középosztály« ugyanis igen sok esetben elképesztően kitágítható gyűjtőnév a népesség minden nem fizikai munkát végző csoportjának megjelölésére: a fizikai munkások piaci helyzetéhez egyre közelebb kerülő rutinmunkát végző hivatalnok sereg ugyanúgy a »középosztályhoz« tartozik, mint a legfelső rétegek… sokszor mindenkit a »középosztályba« sorolnak, aki nem tartozik a »munkásosztályhoz« – ide rendszerint kizárólag a fizikai munkások kerülnek…” John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban, Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1985. 60.

³⁵ Martin Harrop–William L. Miller: i.m.184; 186. A hazai szakirodalomban az Alford-indexet részletesebben Körösényi András ismertette. Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, Századvég Kiadó, Bp. 1993. 96.

³⁶ Robert Alford kutatási eredményeit idézi Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 186.

³⁷ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 84, 187–188.; Körösényi András: i.m. Körösényi a 6.3 táblázatban bemutatja, miként alakult Angliában 1959-1987 között az osztályszavazás:

Osztályszavazat Anglia, 1959–1987
	1959		1970		1979		1987
	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér
Konzervatív	69	34	64	33	60	35	55	34
Munkáspárti	22	62	25	58	23	50	19	42
Egyéb	9	4	11	9	17	15	26	24
Osztályszavazat index*
Konzervatív	35	31	25	21
Munkáspárti	40	33	27	23
Összes osztályszavazat**	65	61	55	48
*A munkásosztályszavazat-index a Munkáspártra szavazó kékgallérosok és fehérgallérosok arányának a különbsége; a konzervatív “osztályszavazat” indexét a Konzervatív pártra szavazó fehérgallérosok és kékgallérosok arányának a különbsége adja (Alford-index). **A Munkáspártra szavazó kékgallérosok és a Konzervatív pártra szavazó fehérgallérosok aránya az összes szavazóban. Forrás: Crewe, I.: Szavazási minták 1959 óta. 4.; Kavanagh, D.: A thatcherizmus és a brit politika. A konszenzus vége? 168.

 

A brit fehérgallérosok szavazói viselkedésében tehát az alapvető változás az, hogy körükben folyamatosan csökken a konzervatív párt híveinek aránya, miközben a Munkáspárté lényegében stagnál. Ugyanakkor a kékgallérosok is egyre kisebb mértékben támogatják a nagy baloldali pártot, bár 1987-ben, az előző választáshoz képest, 36 százalékról 42-re emelkedett a Labourra voksoló fizikai dolgozók aránya. E változásokat az eddig említett tényezőkön kívül a Munkáspárt 1981-ben történt kettészakadása is ösztönözte; az 1980-as évek választásain mind a fizikai, mind a szellemi alkalmazottak növekvő mértékben adták szavazatukat az újonnan létrejött Szociáldemokrata Pártra, amely később a liberálisokkal Liberális Demokrata Párt néven egyesült.

³⁸ Seymour Martin Lipset: i.m. 265. III. táblázat. A szerző John Bonham The Middle Class Vote (London Faber and Faber 1954) című könyvéből idézi a becsült értékeket, melyek eredeti forrását a British Institute of Public Opinion kutatási adatai képezik.

³⁹ Seymour Martin Lipset: i.m. 264. old. II. táblázat. A táblázat adatai Lipset számításaira alapulnak, az International Public Opinion Research-nek az M.I.T. Center for International Studies számára készített országos közvéleménykutatási kártyái alapján.

⁴⁰ Seymour Martin Lipset: i.m. 262. I. számú táblázat. Lipset számításai az Institut National d’Études Demographiques 1956 májusában végzett országos közvéleménykutatásának kártyáin alapulnak.

⁴¹ Az egyes társadalmi csoportok választói magatartására vonatkozó adatokat lásd: John Frears i.m. 135. 11.6 számú táblázat

Foglalkozás szerinti szavazás. Családfő, első forduló %
	1978. évi parlamenti választások				1988. évi elnökválasztások
	PC	PS	UDF	RPR	PC	PS	UDF	RPR	NF
Összesen	21	2	21	22	7	34	17	20	14
Farmerek	9	17	27	30	1	23	19	35	14
Önfoglalkoztatók	14	23	25	26	3	18	15	35	23
Vezető értelmiség, felső management	9	15	27	30	2	24	23	23	17
Kisértelmiség és középvezetők					9	34	20	13	10
Fehérgallérosok	18	29	14	20	7	38	17	13	13
Fizikai munkások	36	27	16	14	11	42	11	10	18
Közszektorban foglalkoztatottak					8	41	14	12	11
Magánszektorban foglalkoztatottak					10	35	15	14	17
PC: Francia Kommunista Párt, PS: Szocialista Párt, NF: Nemzeti Front

 

 

⁴² Seymour Martin Lipset: i.m. 270–276. A szerző fejtegetéseiből kitűnik, hogy a harcosan baloldali gabonatermesztők mindenhol modern farmerek és nem hagyományos parasztgazdák.

⁴³ Seymour Martin Lipset: i.m. 276–281.

⁴⁴ Seymour Martin Lipset: i.m. 286–297. A hivatkozott német felvétel adatai azt mutatják, hogy 1953-ban “azoknak a munkásoknak, akiknek a nagyszülei is munkások voltak, 75 százaléka, míg a középosztálybeli családból származó munkásoknak csupán 24 százaléka szavazott a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Egy 1948-as finn vizsgálat szerint “azok közül a munkások közül, akiknek az apjuk és az apai nagyapjuk is munkás volt, 82 százalék szavazott a baloldali pártokra, szemben a vidéki háttérrel rendelkezők 67 és a középosztálybeli szülőktől származók 42 százalékával”. Ugyanezen német kutatás kimutatja, hogy “a munkásosztálybeli családi háttérrel rendelkező, nem fizikai munkát végző szavazóknak is csaknem 70 százaléka a ’középosztály’ pártjai közül választott”. Finnországban is hasonlóan alakult a felfelé mobilok szavazói viselkedése, hiszen közülük “kevesebb mint egynegyed rész szavazott csupán a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Seymour Martin Lipset: i.m. 296–297. A német felvételt az Unesco Institute (Köln, Németország), a finnországit az ottani Gallup Poll bonyolította le.

Martin Harrop és William L. Miller árnyaltabban értelmezi a mobilitás hatását. Véleményük szerint “a mobil választók átmeneti pozíciót foglalnak el eredeti és új osztályhelyzetük között. Az elsőgenerációs középosztálybeliek nagyobb támogatást adnak a baloldalnak, mint a stabil középosztálybeliek, de kevesebbet, mint a törzsökös munkások”. A szerzőpáros álláspontját kutatási adatokkal is alátámasztja. “1963-ban a lefelé mobilok adták a konzervatívokra szavazó brit munkások egyötödét, míg a felfelé mobilok tették ki a középosztálybeli munkáspárti voksolók figyelemre méltó 70 százalékát. Egy évtizeddel később a munkáscsaládból származó fehérgallérosok még mindig a középosztálybeli munkáspárti szavazók legnagyobb részét alkották.” Martin Harrop–William L. Miller i.m. 192. A szerzőpáros tehát, Lipsettel ellentétben, a munkásosztályból származó középosztálybeliek választói magatartását elsődlegesen nem a törzsökös munkásságéval, hanem a régi középosztálybeliekével hasonlítja össze.

⁴⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 297–302. Lipset arra is felhívja a figyelmet, hogy külső hatások, nemegyszer országon kívüli hírek játszanak döntő szerepet a tradicionális munkás vagy paraszt közösségek átalakulásában. Ezt a felismerést fogalmazza meg jóval mélyebben, átfogó történeti kutatások alapján Eric Hobsbawm is, a XIX. és a XX. századi társadalmi mozgalmak archaikus formáiról írott könyvében. Fejtegetése szerint az elmaradottabb térségek dolgozói csoportjait “általában ’kívülről érkezett’ apostolok lelkesítették, utat mutattak nekik, amikor éppen készen álltak arra, hogy valamely irányt kövessenek, de arra már nem, hogy ambiciózus és önálló munkásszervezeteket hozzanak létre önerőből… Az isten háta mögötti falvakban és bányatelepüléseken meglepő hirtelenséggel következett be olykor a szocialista szervezet térhódítása, amelyet a szocialista szavazók jelentős számaránya tükrözött. Liège körzetében 1886-ban a munkásokról az a hír járta, hogy ’borzadnak a szocializmustól’, ám a 90-es évek elején már nyolcvan – a Vesdre-völgyben kilencven – százalékuk a szocialistákra szavazott. De ez csak ott történhetett így, ahol az iparosodás folyamata olyan kései időpontban zajlott le, hogy az elmaradott területek gyorsan beolvadhattak a már meglevő és aktív, ’modern’ mozgalomba.” Eric Hobsbawm: Primitív lázadók, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1974. 212–213.

⁴⁶ A polgárosodási elméletről és a körülötte zajló vitákról lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: “Baloldali fordulat a volt szocialista országokban: Újjáéled-e az osztályszemlélet?” Eszmélet, 29. szám (1995.) 59–60.

⁴⁷ Ronald Inglehart posztmaterialista elméletéről lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: i.m. 60–61.; Tóka Gábor: i.m. 118.

⁴⁸ Terry Nichols Clark–Seymour Martin Lipset: “Are Social Classes Dying?” International Sociology, 1991. (6.) 4. 397–410. A cikk legfontosabb téziseit a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismerteti. Róbert Péter: i.m. 68.

⁴⁹ Seymour Martin Lipset: “Véget ért a politikai kivételesség?”, Politikatudományi Szemle, 2000. 1-2. szám, 34. A szerző az ipari munkásság arányának csökkenését részletes statisztikai elemzéssel támasztja alá. “Az Egyesült Államokban, amely az ipari társadalmak strukturális fejlődésének prototípusa, a nem kétkezi foglalkozást űzők aránya az 1960-as 43 százalékról mára 58 százalékra növekedett. A feldolgozóiparban foglalkoztatott munkások aránya 26-ról 16 százalékra esett. Ugyanezen csökkenés az Egyesült Királyságban 36-ról 19 százalék, Svédországban 32-ről 19, Hollandiában 30-ról 19, Ausztráliában 26-ról 13,5 százalék volt. A csökkenés kevésbé látványos, de határozott Franciaországban (28-ról 20 százalékra) és Németországban (34-ről 29 százalékra).” Seymour Martin Lipset: i.m. 33.

⁵⁰ Az International Sociology hasábjain lefolytatott vitáról lásd: Róbert Péter: i.m. 68–69. Az eszmecsere legfontosabb írásai 1993-ban a III. negyedévi számban jelentek meg. Mike Hout–Clem Brooks–Jeff Manza: “The Persistence of Classes in Post-Industrial Societies”, International Sociology, 1993. (8) 3. 259–277.; Jan Pakulski: The Dying of Class or Marxist Class Theory?, i.m. 279–292.; Terry Nichols Clark-Sexmour Martin Lipset-Michael Rempel: The Declining Political Significance of Social Class, i.m. 293–316.

⁵¹ Az abszolút és a relatív osztályszavazás fogalmáról lásd: Anthony Heath–Roger Jowell–John Curtice–Geoff Evans–Julia Field–Sharon Witherspoon: –Understanding Political Change The British Voter 1964–1987. Pergamon Press, Oxford, 64–66. A szerzők a relatív osztályszavazást a loglineáris modell alkalmazásával vizsgálták, s ennek alapján jutottak arra a következtetésre, hogy “a relatív osztályszavazás valamennyi választáson egyenlően erős volt. A modell számításba veszi azokat a tényeket, hogy az osztály kötődik a szavazathoz, hogy az osztályok méretükben változtak és hogy a pártok szavazati részesedései szintén módosultak. De ez azt is feltételezi, hogy ezek a szavazati részesedésben történő változások általánosan történtek – így az összes osztályt ugyanolyan módon érintik és az osztály és a szavazat közötti összefüggés erősségét változatlanul hagyják. Más szavakkal, a modell posztulálja, hogy egy állandó kapcsolat áll fenn osztály és szavazat között, kontrollálva az osztályméreteket és a szavazati részesedéseket.” Anthony Heath és szerzőtársai: i.m. 70.

⁵² Crewe álláspontját lásd: Ivor Crewe: “Changing Votes and Unchanging Voters”, Electoral Studies, 11 (1992), 342. Idézi David. L. Weakliem: “Two Models of Class Voting”, British Journal of Political Science, 1995 (25.), 255. Weakliem két másik szerző, Rose és McAllister felfogásának ismertetésekor is megjegyzi, hogy “különbséget tesznek olyan szavazók között, akiknek magatartását meghatározza az osztály- vagy más társadalmi csoport és azok között, akiknek választása nem determinált, vagyis az osztálybefolyás különlegesen fontos bizonyos szavazók számára és jórészt irreleváns másoknak”. David L. Weakliem: i.m. 256.

⁵³ A két modellről részletesebben lásd: David L Weakliem: i.m. 256–269.

Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat – a baloldali demokráciát – az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy ebben az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

1. A baloldaliság mint érzelmi jelenség

 

A politikai fogalmak általában nincsenek pontosan meghatározva, így többnyire érzelmi viszonyulásunknak megfelelően találunk érveket mellettük és ellenük egyaránt. A baloldalisággal kapcsolatban két fontos érzelmi viszonyulást kell megemlíteni.

A baloldaliság hosszú ideje szorosan összefonódott a munkásmozgalommal, illetve a marxizmussal. Az ebben rejlő tévedésekkel később foglalkozom, itt csak azt említem meg, hogy mivel a munkásmozgalomhoz és a marxizmushoz fűződő viszony a történelmi tapasztalatok miatt erősen érzelmi színezetet kapott, sokan a baloldaliságot is eszerint ítélik meg.

Az emberek egyenlősége elfogadásának kérdésében létezik egy alapvető érzelmi beállítódás. Sokan azt mondják, hogy az emberek sosem lesznek egyenlőek. Arra gondolnak, hogy az emberek nem egyformák, vagyis vannak okosak és buták, bátrak és gyávák, jók és rosszak. Mivel az lenne a kívánatos, ha a jó tulajdonságok terjednének a rosszakkal szemben, sokan úgy gondolják, hogy a társadalmat is eszerint kellene berendezni. Azzal egyetérthetünk, hogy kívánatos lenne, ha a jó tulajdonságokkal rendelkezők vezetnék a többi embert a jó felé, ám ha ez kiváltságokkal, vagyis végső soron egyenlőtlenséggel jár együtt, annak helyessége már vitatható. A baloldaliság eszméjében lévő egyenlőség gondolata lényegében arra épül, hogy minden ember lehet jó is és rossz is, tehát a jó irányában ható társadalomnak mindenkire szüksége van, az egyenlőtlenség azonban biztosan rossz. Egy példával világítanám meg az álláspontomat. Kézenfekvőnek tűnik, hogy nem célszerű a tolvajokra bízni a vagyonvédelmi törvény megalkotását, vagy a rendőrség munkáját. Ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a tolvaj is tiszteli a magántulajdont, amikor a sajátjáról van szó, csak azért lett tolvaj, mert nem tartotta magát a társadalom egyenlő tagjának.

Összefoglalva: az emberek nem egyformák, de baloldali felfogás szerint egyenlő jogokkal kell rendelkezniük. Természetesen minden kérdést külön kell mérlegelni, de az egyenlőség nem adomány, vagy jog, amit vissza lehet vonni, hanem alapvető szempont, amit mindig tiszteletben kell tartani.

 

2. A baloldali-jobboldali ellentét

 

(Elemzésem első részében mindig csak pozitív szempontból vizsgálom a fogalmakat, nem tételezek fel rosszat egyik álláspontról sem, pontosabban nem foglalkozom azokkal a negatív irányzatokkal, amelyek egyes fogalmakat felhasználnak a saját céljukra. Világos fogalomhasználat esetén ugyanis ezekről kiderül a hazugság.)

A különböző politikai fogalmak nem ugyanarra a kérdéskörre vonatkoznak. A baloldal-jobboldal kérdése arra vonatkozik, hogy a társadalom mely hányada vesz részt a hatalomban. Baloldali politika az, amely minél több embert akar bevonni a hatalom gyakorlásába, jobboldali politika pedig az, amely koncentrálni akarja a hatalmat.

Mindkét álláspontnak jó érvei vannak. A baloldal arra hivatkozik, hogy mivel az emberek egyenlők, egyforma joguk van részt venni a döntésekben. Ezt fejezi ki például az általános választójog intézménye. A jobboldal viszont arra hivatkozik, hogy az emberek nem egyformák, tehát azoknak kell vezetniük a többieket, akik arra rátermettebbek, képzettebbek. Ezt tükrözi a parlamenti demokrácia intézménye.

A baloldali politika szélső állapota az uralomnélküli társadalom, amelyet az anarchisták fogalmaznak meg, a jobboldali politika szélsősége pedig a diktatúra.

A baloldal attól a történelmi pillanattól eredezteti magát, amikor a Francia Forradalom idején a képviselőházi széksorok baloldalán ültek azok, akik nem elégedtek meg az addigi eredményekkel, hanem további társadalmi rétegeknek követeltek jogokat. A XIX. században, amikor létrejött a munkásmozgalom, a baloldaliság szinte magától értetődően összefonódott vele, hiszen a munkásmozgalom a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek jogaiért küzdött. Ám amikor a XX. században hatalomra került a bolsevik párt, kiderült, hogy esze ágában sincs kiterjeszteni a hatalmat a nép egészére, vagy mert az alkalmatlan volt rá, vagy mert a bolsevikok nem tartották rá alkalmasnak, és a marxi proletárdiktatúra kifejezést eltorzítva, a párt valódi diktatúrát vezetett be. Innentől kezdve a moszkvai és a távol-keleti munkásmozgalom alapvetően jobboldali politikát folytatott, amely erősen rányomta a bélyegét a mindennapokra is, a művészetre, a tudományra egyaránt.

 

3. A liberális-konzervatív ellentét

 

A liberális-konzervatív felosztás nem a hatalomban való részvételre vonatkozik, hanem a szabadság kiterjesztésére, illetve korlátozására. A liberalizálás az élet bármely területére érvényes lehet, nem kapcsolódik olyan szorosan a politikához, mint a baloldali-jobboldali felosztás. A liberális-konzervatív gondolkodás témaköre lehet a homoszexualitás elfogadása éppúgy, mint a halálbüntetés eltörlése, vagy akár az abortusz. Mindezek nem feltétlenül politikai kérdések, csak annyiban, amennyiben egy politikai intézménynek, általában a törvényhozó testületnek kell állást foglalnia bennük.

A baloldal-jobboldal, liberális-konzervatív fogalmak megértését megnehezíti az, hogy a baloldaliság és a liberalizmus sok kérdésben logikusan összefonódik. A nők választójogának követelése mint liberális gondolat egyben baloldali is volt, hiszen a döntésekben való részvétel kiterjesztését jelentette. Ám óriási tévedés azt hinni, hogy a liberalizmus egyben baloldaliság is, szó sincs arról, hogy aki liberális, az feltétlenül mindenkinek szabadságot akar, vagy mindenben a szabadságért küzd. Az 1848-as forradalom vezetői liberális hazafiak voltak, ám Petőfit és Táncsicsot kivéve (tudomásom szerint) egyetlen baloldali sem volt köztük, aki a nemzeti függetlenséggel együtt a társadalmi felszabadulást is akarta volna, sőt, még a nemzeti függetlenséget sem akarták minden nemzetiségre kiterjeszteni. Vagy semmiképp sem lehet baloldalinak tekinteni azokat az angol liberálisokat, akik a búr háború idején a brit birodalmi politikát támogatták. Az 1956-os forradalom ugyancsak a nemzeti függetlenségért harcolt, amelyben vállvetve küzdöttek együtt baloldaliak és jobboldaliak, és ez utóbbiak voltak túlsúlyban; kimondottan baloldali küzdelmet a munkástanácsok folytattak, de az ő harcukat is befolyásolták a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos illúziók. Ma pedig egészen világosan látszik, hogy számos liberális politikai elitnek esze ágában sincs mindenkire kiterjeszteni a hatalmat, pusztán az a céljuk, hogy az egyik oligarchiát egy másik váltsa fel.

A liberalizmus alapvető ellentmondását ugyanis a következő probléma jelenti. Ha egy szakadék szélén valaki szabadon akar szaladgálni, kerítésre van szüksége, különben lezuhan. A mai neoliberalizmus alapvető tévedése az, hogy a szabadságot a korlátok lebontásában véli látni. Súlyosan téves illúzió azt képzelni, hogy ha nincsenek szabályok, tökéletes szabadság jön létre. Ha ugyanis lebontjuk az ember által alkotott korlátokat, nyersen hatni kezdenek a természet szabályai (mint a szakadék esetében a gravitáció), és mivel az ember a természettel (például saját fizikai képességeivel) szemben mindig alávetett állapotban marad, ez végül is rabságot eredményez. Jó példa erre a gazdasági liberalizmus: amikor a kicsiket védő törvényeket megszüntetik, voltaképpen dzsungeltörvények lépnek életbe, vagyis az erősek diktatúrája következik be.

A liberális és konzervatív felfogás közötti ellentét tehát alapvetően azt jelenti, hogy a liberálisok többre tartják a szabadságot, még ha veszélyes is, míg a konzervatívok vonakodnak egyes szabályok megszüntetésétől, mert túl súlyosnak tartják a következményeit.

A liberális-konzervatív felosztás tisztázását megnehezíti az a hiedelem is, hogy ez világnézeti különbség. Sokan azt vallják, hogy keresztény csak konzervatív lehet, míg aki liberális (szabadelvű), csak ateista módon gondolkodhat. Ez természetesen tévedés, itt most csak J. F. Kennedy elnököt említem, aki liberális és katolikus is volt egyszerre, persze anélkül, hogy baloldali lett volna.

 

4. A kétféle rendszer kapcsolódásai

 

Van tehát értelme szokatlan szópárosításoknak is: jobboldali-liberális az, aki a szabadság nevében meg akar szüntetni régi szabályokat, ám esze ágában sincs ebbe mindenkit bevonni, mert úgy gondolja, hogy ő jobban tudja, mit kell tenni, mint mások, baloldali-konzervatív pedig az, aki minden érintett bevonásával akarja fenntartani a régi szabályokat. A törvények megváltoztatása persze nem minden esetben liberális: vannak, akik éppen azért akarnak változtatni bizonyos törvényeken, hogy csökkentsék a szabadságot (például a bűnözés visszaszorítása céljából).

 

5. A baloldaliság összefüggése az uralmi formákkal

 

Logikusnak látszik, hogy baloldali diktatúra nem létezik, hiszen a mindenkire kiterjedő hatalom nem lehet diktatúra. Ugyanez vonatkozik a királyságra is. A másik oldalon álló uralom nélküli társadalom azonban önmagában véve problematikus, hiszen azt feltételezi, hogy az emberi együttéléshez szükséges szabályok mindenkinek beépülnek a lelkiismeretébe, mert ha nem, a közösségnek kell kényszerítenie a renitenseket a szabályok betartására, ez pedig már uralkodást jelent.

Marad tehát a demokrácia uralmi formája. Demokrácia azonban többféle lehet. Az alapvető felosztás szerint létezhet közvetett (képviseleti) és közvetlen demokrácia. Közvetlen demokrácia csak korlátozott számú résztvevő esetén lehetséges. A polisz-demokrácia, vagy a római köztársaság, ahol a közvetlen demokráciával kísérleteztek, csak részleges volt, az adott társadalom egy-egy szeletére korlátozódott. A firenzei Nagytanács volt eddig a legnagyobb kísérlet az újkori, közvetlen demokrácia terén, ám diktatúrába torkollott. Mindezek már keveredést is mutatnak a képviseleti demokráciával, amely a középkorban vált általánossá. A modern, parlamenti demokrácia eddigi története pedig azt mutatta, hogy ez is jobboldali uralmat valósít meg, ami csak részben magyarázható azzal, hogy a feudális, nemesi parlamentből ered. Nem csupán a tényleges gyakorlatot tekintve, amelyben az oligarchiák a demokrácia intézményeit a saját hatalmuk szolgálatába állítják, hanem elvben sem, mert a társadalom egészének voltaképpen nem teszi lehetővé a döntésekben való részvételt. A parlamenti demokrácia uralmi formáját használó államokban az állampolgárnak csak abba van beleszólása, hogy kik döntsék el a kérdéseket, sőt, már ez is csak korlátozott mértékben létezik, hiszen a választhatók körét eleve meghatározza a “politikusi osztály”. Abba pedig már végképp semmilyen beleszólása nincs, hogy miben döntsenek a döntéshozók, és főleg abba nincs beleszólása, hogy a döntéseknek megfelelően cselekszenek-e. A parlamenti demokráciák szabályai (választási törvény stb.) a polgárok döntési szabadságát súlyosan korlátozzák a legalapvetőbb kérdésekben, tehát nem tekinthetők baloldali uralmi formáknak.

A népszavazás intézménye is jó példa erre. A népszavazás elvileg baloldali intézmény, hiszen mindenkinek lehetősége van beleszólni a döntésbe. Csakhogy a mai gyakorlatban ebből is a jobboldalt erősítő intézményt csináltak. A népszavazásra bocsátható kérdéseket ugyanis nem maga a nép dönti el, hanem a választási mechanizmus, amelyet a hatalommal rendelkező csoportok (már ez is jellemző megfogalmazás) tartanak kézben.

 

6. Egy baloldali társadalom víziója

 

Lehetséges-e egyáltalán baloldali demokrácia? Erre az az egyetlen megoldás kínálkozik, amit az autonómiák rendszere jelenthet. Vagyis az az állapot, amikor az autonóm, szuverén egyén rendelkezik az önmaga fölötti hatalommal (szubszidiaritás), tehát az életét nem fölötte álló személyek, csoportok irányítják. Autonóm egyén az, akinek a lehető legtöbb, őt közvetlenül érintő kérdésben önrendelkezési joga van, akár még abban is, hogy a befizetendő adót melyik intézmények között osztja szét. Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú, és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti, vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

Természetesen a baloldali társadalom is vezetőkre és vezetettekre osztható. Itt azonban nem fölülről irányított, önmagát gerjesztő rendszerről van szó, mert nem a megválasztott vezető határozza meg a témákat, amikben dönt, hanem az eldöntendő témákhoz választanak vezetőt. A megválasztott vezető mindig azoktól függ, akik megválasztották, így a hatalom a választóknál marad, a vezető feladata a közös döntések végrehajtása, és nem a többiek helyett való döntés. Ez még akkor is így van, ha a választók nem tartanak igényt arra, hogy minden egyes konkrét kérdésben részt vegyenek a döntésben, ami azt mutatja, hogy meg vannak elégedve a vezető döntéseivel. Mert ha nem, lehetőségük van a vezető elmozdítására.

 

7. Korunk kihívásai

 

Tisztában kell lenni azzal, hogy az önrendelkezésre épülő társadalomban nem feltétlenül születnek mindig jó döntések. Sok példa volt rá, hogy a jobboldali uralom valóban jobban tudta, mi a helyes döntés egy adott kérdésben, sőt, létezett olyan diktatúra is (például a Kádár-rendszer), amely végül is a társadalom túlnyomó többségének bizonyos érdekeit tartotta szem előtt. A baloldaliság-jobboldaliság kérdése ezen a ponton egyéni meggyőződés kérdésévé válik. Amennyiben ugyanis jobbnak tartjuk a szabad, szuverén egyének társadalmát az alávetett milliók és egy szűk kiváltságos réteg kettőségére épülő társadalomnál, akkor vállalnunk kell a rossz döntések veszélyét. Annál is inkább, mert az ellenkező megoldás sem kecsegtet túl sok jóval, legalábbis ezt mutatja a történelem. Ráadásul, egy jól működő, alulról építkező baloldali társadalomban még mindig sokkal jobban lehet kezelni az ilyen okokból keletkező bajokat, mint egy diktatórikus, felülről irányított, jobboldali társadalomban.

A mai kor legnagyobb veszélyével kapcsolatosan szeretném hangsúlyozni, a fogalmak tisztázása nem csak azzal az előnnyel jár, hogy tetten érhetők a hazugságok, hanem azzal is, hogy a “baloldali”, “liberális” stb. szavak nem használhatók többé szitokszóként az ellenfél lejáratására, vagyis tiszta fogalmakkal tudunk érvelni.

Így például ma olyanok is használják az autonómia jelszavát, akik valójában egy oligarchia uralmát erősítik. Azok a nemzetközi, individualista-liberális – elsősorban – pénzügyi körök, akik az úgynevezett globalizációt hirdetik, saját terjeszkedési politikájuk érdekében – amit a nemzetállamok egyelőre még korlátozni tudnak – a regionális felosztás megerősítését javasolják, vagyis egyfajta autonómia-rendszert tartanak kívánatosnak, a céljuk azonban valójában az, hogy olyan tehetetlen részekre tagolják a világgazdaságot, amelyek nem tudnak hathatósan védekezni a multinacionális cégek terjeszkedése ellen. Ezért az autonómiákra épülő, baloldali társadalom követelését feltétlenül össze kell kapcsolni azzal a követeléssel, hogy a reformokat a társadalom politikai szféráján kívül a gazdasági szférára is ki kell terjeszteni.

Vannak továbbá olyan kérdések, amelyekben – legalábbis egyelőre – nem lehet mindent az állampolgárokra bízni. Ilyen a környezetvédelem, a kisebbségek, betegek, önmaguk érdekeit érvényesíteni nem tudó rétegek védelme – amelyek esetében éppen az egyenlőség fenntartása érdekében pozitív diszkriminációt kell alkalmazni – továbbá az erőszak mindenféle formájának tiltása.

Különösen nehéz kérdés az, hogy hogyan lehetne létrehozni egy baloldali társadalmat, ha maga a nép nem akarja? Nyilvánvalóan sehogy. Ám ha a baloldali társadalom rendszerét részletesen kidolgozva megismertetjük az érintettekkel, azoknak a stratégiai lépéseknek a felsorolásával együtt, amelyek ehhez nélkülözhetetlenek, valószínűleg terjedni fog a gondolat.

Ezzel kapcsolatban hadd említsek meg egy konkrét példát. Én évek óta szeretném terjeszteni azt a gondolatomat, hogy a nőknek sokkal nagyobb mértékben kellene részt venniük a közéletben. Nem csupán azért, mert így igazságos, hiszen a társadalom nagyobbik fele nő, akik mind a mai napig átlagosan három-négy óra munkát végeznek ingyen, ünnepnapokon is, csak azért, mert nők, hanem mert szerintem az a társadalmi berendezkedés, amelynek alakításában a nők tevékenyen részt vesznek, sokkal kevésbé lenne erőszakos vagy bunkó. Ám azok a nők, akiket erről megkérdeztem, többnyire azt mondták, hogy nem akarnak részt venni benne. Csakhogy egy majdani baloldali társadalomban, amelyben mindenki rendelkezik az emberi méltóságnak megfelelő autonómiával, nincs is szükség arra, hogy mindenki foglalkozzon mindennel.

A társadalom nagy része ma is közömbös számos olyan kérdésben, ami csak távolról érinti. Ez egy baloldali, autonómiákra épülő társadalomban ez nem baj, hiszen ideális társadalomnak én azt tartom, amelyben a politika visszakerül az őt megillető helyre, és nem nyomul be az élet minden területére.

A cigányok gazdálkodása a többségi társadalom gazdaságának része. Megélhetési forrásaik nagyban függnek annak a társadalomnak a gazdaságától, amely az integrálódást elvárja tőlük; a változatosság a mindenkori "cigánypolitikához" való alkalmazkodás eredménye. 1990 után Kelet-Európa-szerte elsősorban a cigányok viselték a feleslegessé vált munkaerő elbocsátásának terheit, mint ahogy őket "felejtették ki" az agrárreformok haszonélvezői közül. Többségük jelenlegi helyzete a munkaerőpiacon – katasztrofális.

A cigányok gazdasági szerepe irritálja a társadalmat. Nem hiányoznak a megbélyegző előítéletek, akár a munkához való, úgymond, “indolens” hozzáállásuk, akár “kétes úton” szerzett jövedelmük, “gyanús eredetű” vagyonuk vagy éppen nyomorúságuk okán. Az egy helyben lakó így gondolkodik a nomád életfeltételeiről: “Amióta Krisztus megváltott bennünket, a cigány nem dolgozik. Szöget és lószerszámot készít, de ez nem igazi munka” (egy magyarországi anekdota summázata). A paraszt, aki csakis a földművelést tartja komoly elfoglaltságnak, lenéz minden kereskedéssel kapcsolatos tevékenységet. Ezt tükrözi jó néhány ismert szólás: “Nem szokta a cigány a szántást”, “Eltalálta, mint cigány a búzavetést”, vagy a belőlük levont következtetés: “Reszket a munkától, mint a cigány”. Számos mondás elítélőleg szól a cigányok kereskedelmi szerepéről is: “Alkudj, mint a cigány, fizess igazán!”, “Alkuszik, mint cigány a lovára.” Egy 1930-ban megjelent, a romani nyelvről szóló munkájában Popp Serboianu a cigányokat – a zsidókkal együtt – kirekeszti a román társadalomból: “Az egyik koldulásból él, a másik meg vagyont gyűjt, hogy uralkodhasson. […] A cigányok amolyan vándornépség, egyedüli életcéljuk, hogy lopjanak és fosztogassanak. A haza nem egyéb számukra, mint falevél a szélfúvásban.” Az ilyen s hasonló nézetek persze aligha alkalmasak a cigány gazdaság jellegzetességeinek árnyalt megközelítésére.

 

A cigány munkaszervezet hagyományos formái

A cigányok nagyon is különböző pozíciókat töltenek be a társadalomban: kézművesek, kereskedők, kétkezi munkások, de tisztviselők, menedzserek, művészek és értelmiségiek is. Létezik néhány ősi cigány foglalkozás, mint a kovácsmesterség, a zenélés vagy a tánc. Cigány muzsikusokat már a X. század közepén keletkezett perzsa dokumentumok is említenek. Kovácsokat először Korfu szigetén jegyez a história a XIV. században, akik – különböző források szerint – egy évszázaddal később már Európa-szerte megtalálhatók. Ha megfigyeljük használati eszközeiket, kitűnik, hogy ez a fajta kézművesség valószínűleg több száz éves indiai hagyományból származik. A kosárfonás, a famegmunkálás, a vándorkereskedelem, a lókupeckedés vagy a napszámos munka mind ősi tevékenységek. A megélhetés egyéb formái, mint például a gyári munka, újabb keletűek, amelyeket az egyes államoknak a cigányok különböző csoportjaival (romanik, manusok, gitanók, utazók [gens du voyage]) kapcsolatos politikája alakított ki. Kényszerből, szabad elhatározásból vagy éppen valamilyen kínálkozó alkalom folytán, a cigány családok mindig elhagyták eredeti lakhelyüket, hogy azután így vagy úgy beilleszkedjenek a többségi társadalomba.

A cigányok megélhetési forrásai valójában nagyban függenek annak a társadalomnak a gazdaságától, amely az integrálódást elvárja tőlük. A körülmények, amelyekkel szembesülnek, nagy mértékben különbözőek; leegyszerűsítésük különféle szélsőséges helyzetekre nem lenne tisztességes. A változatosság a feltételekhez – azaz a cigányokkal kapcsolatos mindenkori politikához – való alkalmazkodás eredménye, a romák európai megjelenésétől napjainkig. A cigányok gazdálkodása tehát korántsem statikus jellegű, hanem a többségi társadalom gazdaságának része, amely rendszerint megszabja egy-egy tevékenység gyakorlásának föltételeit. Így például a cigány kovácsok évszázadokon át meg tudták őrizni monopóliumukat Kelet-Európa falvaiban…, csakúgy, mint az Ibériai-félszigeten. Többségük azonban a gépesítés térhódítása – vagy nem egyszer valamilyen uralkodói rendelkezés – következtében fokozatosan kiszorult [a társadalmi munkamegosztásból]. Ezen túlmenően, ahol jelenlétük kimutatható, egy sor, a cigányok jelentős részére jellemző vonás ragadható meg – a múltban és a jelenben egyaránt.

A cigányokat gyakran nomádoknak tartják, annak ellenére, hogy többségük letelepült. Egyesek maguk döntöttek a letelepedés mellett, mert helyben valamilyen megélhetéshez jutottak. Mások különféle akadályok nyomása alatt kényszerültek ugyanerre, gyakran azon az áron, hogy elveszítették önállóságukat. Sokan igyekeznek mégis olyan mesterséget folytatni, amely nem köti őket végleg a földhöz. Inkább azonnal jövedelmező munkaalkalmakat keresnek: különféle árukkal, szolgáltatásokkal vagy alkalmi munkaerővel látnak el valamely elszórtan elhelyezkedő kliensi kört, illetve közvetítői szerepet látnak el eladók és vevők között. Mindez függetlenséget és szabad mozgást igénylő mentalitás kialakulásához vezetett, amely jobbára ellenáll a gazdasági kényszernek és az erőszakos beolvasztási kísérleteknek. A különböző megfigyelések alapján a cigányokat az ún. peripatetikus [szó szerint sétáló, azaz időről időre költözködő – a ford.] nomádok kategóriájába sorolhatjuk.¹ Endogám közösségekben élnek, általában vándorolnak (ami azonban nem lényeges jellemzőjük), s fő tevékenységük egy olyan kisebb vagy nagyobb területen élő népesség ellátása áruval, szolgáltatásokkal és időszakos munkaerővel, amely kellő vásárlóerővel rendelkezik, szükségletei azonban nem állandóak.

Újabb keletű néprajzi tanulmányokból² tudjuk, hogy a cigányok általában azokat a függetlenséget biztosító foglalkozásokat keresik és értékelik a legtöbbre, amelyek azonnali jövedelmet hoznak, s egyszeri erőfeszítést igényelnek. Legszívesebben önálló, idejükkel és munkaerejükkel tetszésük szerint gazdálkodó munkavállalók, akik szabadon mozoghatnak, s maguk szervezik meg munkájukat. Főként azokon a területeken tűnnek ki, ahol az övékénél kevésbé rugalmas munkaszervezet nem lenne kifizetődő, ahol valamilyen alkalmi igény jelentkezik, vagy a kínálat és a kereslet eltér egymástól, illetve ahol egyedül ők jelennek meg speciális javaikkal, szolgáltatásaikkal. Ezzel összefüggésben hangsúlyozni kell a cigányok sokoldalúságát, egyéni és kollektív szinten egyaránt. Ez a magasabb (vagy legalábbis biztos) haszon kulcsa, egyben a konjukturális feltételekhez való alkalmazkodás záloga. A sokoldalúságból és a mobilitásból olyan tevékenységek adódnak, amelyekhez nem szükségesek nagyobb tömegű, magas műszaki színvonalú eszközök, illetve amelyek könnyen szállítható áruk adásvételét, vagy az intenzív és rövid ideig tartó, leggyakrabban szabad levegőn végezhető munkát föltételezik. Általában hasznos számukra a tudás, a jártasság szinten tartása. A cigányok anyagi sikeressége azonban mindenekfelett attól függ, tudnak-e élni a kínálkozó alkalmakkal, s képesek-e megfelelő kapcsolatokra szert tenni. Kezdeményezőként kell fellépniük a gádzsókkal [nem cigányokkal – a ford.] való gazdasági kapcsolataikban, s rendelkezniük kell a szerepjátszás, a meggyőző erő, a rábeszélés, a merészség, a kitartás készségeivel.

A termelés szervezete többféle formát ölthet. Létezik ugyan egyénileg végzett munka is, ezt a cigány társadalom azonban kevésre értékeli. Az erős családi és közösségen belüli kapcsolatokból következik, hogy a cigányok inkább közösen dolgoznak. Családon belül sokféle társulás jöhet létre, a nők és gyermekek kizárólagos elfoglaltságaitól, a férfiak által végzett kézműves-ipari tevékenységen és a nőkre bízott házaláson át a család minden munkaképes tagját mozgósító feladatokig. Az alkalmi társulás jellegzetes fajtája a vortacia (kaláka), amely férfiak – legtöbbször rokonok – között köttetik, akik a közös pénzkereset céljából összeadják munkaerejüket, egyéni jártasságukat, szállító eszközeiket stb. A vortacia egyenlőségen alapuló rendszer (a hasznot a társulás tagjai szigorúan egyenlően osztják el egymás között, függetlenül a kalákában végzett munka természetétől), ami a feladat elvégzése után a résztvevőket semmire sem kötelezi egymás iránt. A gyakorlatban azonban az együttműködés gyakran újra és újra létrejön azok között, akiknek életfeltételeik hasonlóak, már dolgoztak együtt, s tapasztalatra tettek szert az összefogás eredményességéről. Bármilyen szervezeti formát is ölt az elvállalt munka, a házalás fázisa – egyfajta körutazás (a társulás tagjai jó üzletek reményében útra kelnek) – meghatározó jelentőségű. A házalás juttatja érvényre az olyan kvalitásokat, mint a vevők megnyerésének képessége vagy az alkudozáshoz elengedhetetlen pszihológiai érzék, s itt játszik fontos szerepet az effajta tevékenységeket kísérő nehézségek miatt olyannyira áhított “jószerencse” is.

Látható tehát: a cigányok sokféle mesterséget űznek. Ezek természetesen közösségenként és államonként változtak a történelem során. Egyes időszakokban és államokban a cigányokat eltiltották bizonyos foglalkozásoktól, máskor meg arra kötelezték őket, hogy alkalmazkodjanak valamelyik feudális uraság kívánalmaihoz. A független munka utáni vágyuk mindazonáltal mindenütt megmaradt, s számos helyen megfigyelhető vonzódásuk a gyűjtögetéshez és a házaláshoz is. A kereskedés, a pénz forgatása, a sokoldalúsággal összefüggő alkalmazkodás, a rábeszélő képesség – leggyakrabban ezek jelentik a gazdasági sikeresség zálogát. Sok cigány mégis csupán szakképzetlen, alkalmi és/vagy a társadalom által lenézett munkát lát el. Közülük sokan ki vannak téve a munkanélküliség fenyegetésének, s előbb-utóbb szociális segélyezésre is szorulnak. Megfelelő adatok híján nem tudjuk pontosan felmérni a különböző cigány csoportok szerepét napjaink [európai] nemzetgazdaságaiban. Mihelyt a gazdaság önálló szereplőivé válnak (ami persze korántsincs így mindenütt), jelenlétük főként a nagyobb termelő ágazatokban és a munkaerő-felhasználás domináns szektoraiban válik érzékelhetővé.

E tekintetben a kirajzolódó tendenciák olykor biztatóak, máskor meg riasztóak. Közép- és Kelet-Európában, ahol nagy számban élnek cigányok, helyzetük különösen ellentmondásos és tanulságos. E hagyományosan rurális térségben, számos ősi – főleg a mezőgazdaság igényeihez alkalmazkodó – cigány foglalatosság már a második világháború előtt pusztulásra ítéltetett. Később, a kommunista korszakban, a romák tömeges alkalmazása az ipari nagyüzemekben és a kollektív agrárgazdaságokban felgyorsította proletarizálódásukat. Napjainkban ez az alacsony képzettségű munkaerő – a technológiai fejlődés és a termelőeszközök privatizációja következtében – erős gazdasági kirekesztődésnek van kitéve Kelet-Európa országaiban. Az e térségből származó cigányok egy részének ugyanakkor sikerült visszaadni a gazdaság peripatetikus szellemű megközelítésének rangját.

 

A kommunista korszak

A második világháborút megelőző évtizedekben a megélhetés a cigányok jelentős része számára egyre nehezebbé vált Közép- és Kelet-Európában. Számos helyen ajánlkoztak mezőgazdasági munkásoknak, de legtöbbször csak különböző idénymunkákra alkalmazták őket. A háború megpróbáltatásait követően a romák a kommunista rendszerek kialakulásával szembesültek: elszegényedett és alacsony státusú – a régi burzsoá rendszer örökségének tekintett – társadalmi réteget alkottak. Az új rend ideológusai szerint nyomorúságuknak az új, szocialista társadalom felépítésével meg kellett (volna) szűnnie. Ezért a kommunista államok – Bulgária kivételével, amely 1947–1953 között részben elismerte a romák kulturális különbözőségét – erőszakos asszimilációs politikát kényszerítettek rájuk. Ennek következtében a cigányság proletarizálódott munkaerő-tömeggé vált. Cigány érdekvédelmi vezetők, káderek, értelmiségiek jelentek meg, akik közül néhányan végigjárták az állam és a kommunista párt ranglétráját. A hagyományos cigány mesterségek művelői – teknővájók, muzsikusok, rézművesek stb. – pedig a mezőgazdasági nagyüzemekben, az építőiparban, a gyárakban kényszerültek eladni munkaerejüket.

Azok közül, akik az ipari termelésben helyezkedtek el, egyes hagyományos cigány mesterségek képviselői – például a kovácsok – értékesíteni tudták hagyományos tudásukat. A romák többségének azonban csupán társadalmilag kevésre értékelt és rosszul fizetett állás jutott, amelyhez nem volt szükség szakképzettségre. Egyébként a cigány tömegek ellenálltak az asszimilációnak, s ezt az ellenszegülést a hatalom – sommásan – a nomadizálás számlájára írta, amit deviáns, sőt bűnöző életvitelnek tekintett. A vándorló életmódból adódó tevékenységek – így a cigányok ódzkodása a huzamosabb időt igénybe vevő elfoglaltságoktól, illetve vonzalmuk a könnyű haszonhoz s ezért ahhoz, hogy szolgáltatásaikat a pillanatnyi kereslethez s a mindenkori legjobb ajánlathoz igazítsák – a kommunista hatóságok szemében a szocialista gazdasági rendszerbe való beilleszkedést gátló tényezőknek minősültek. Emiatt Bulgáriában és Csehszlovákiában 1958-tól erőszakos letelepítési intézkedéseket foganatosítottak, Romániában 1962-től megtiltották a cigányok vándorlását, Lengyelországban pedig 1964-től szigorúan alkalmazták a már 1952-ben meghirdetett letelepítési programot.

Az iskoláztatást, a katonai szolgálatot, a cigány telepek felszámolását, a romák tömeges alkalmazását az állami szektorban, lakáshoz jutásuk támogatását stb. a cigányok szociális elmaradottságának megszüntetéséhez vezető intézkedéseknek tekintették. Magyarországon például sorsukról a kommunista párt központi bizottságának 1961. június 20-ai határozata döntött. A rendelet tulajdonképpen intézkedési terv volt, amely a cigányok asszimilálását irányozta elő a magyar társadalomba. Megvalósítása eredményeként 1961 és 1986 között látványosan javultak a cigány lakosság életkörülményei a lakásviszonyok és a foglalkoztatás terén. Az 1970-es években Magyarországon lényegében teljessé vált a foglalkoztatás. A cigányok 85%-a dolgozott a legális gazdaságban, főként azonban alsóbb rendű és rosszul fizetett, szakképzettséget nem igénylő munkakörökben. Munkakörülményeik rendkívül nehezek voltak. A férfiak legtöbbször csak falujuktól távol eső ipari nagyüzemekben találtak munkát. Hetente magukra kellett hagyniuk családjukat, s munkahelyükön alacsony komfortú munkásszállásokon laktak. A folytonos utazgatás és a kemény fizikai megterheléssel járó munka kimerüléshez és egészségi problémákhoz vezetett. Mégis, amikor a cigányok etnikailag homogén brigádokat tudtak létrehozni, bizonyos előnyöket csikarhattak ki maguknak. Az építőiparban dolgozók (a cigány foglalkoztatottak 26%-a) hétvégenként magán munkát vállalhattak, s ezzel kiegészítő jövedelemre tettek szert, ami az állami munkáltatóval szemben bizonyos függetlenséget biztosított számukra.

A tömeges proletarizálódás sok családnak kétségtelenül szociális felemelkedést jelentett. Mivel azonban ez általában nem járt együtt a szakképzettség növekedésével, legtöbbjüket egyszersmind kiszolgáltatottá is tette. A jugoszláv szövetségi statisztikai hivatal 1989-es adatai szerint a munkát vállaló cigányok 58%-a segédmunkás, 20%-a pedig betanított munkás volt. Legtöbben az iparban vagy a településekhez tartozó útkarbantartás területén dolgoztak. Főként olyan munkakörökben alkalmazták őket, amelyeket a többségi lakosság nem volt hajlandó elvállalni. A munkaalkalom hiánya miatt sokan arra kényszerültek, hogy Nyugatra – elsősorban Ausztriába, Németországba és Franciaországba – emigráljanak. Csehszlovákiában, az 1970-es népszámlálás adatai szerint, a 15-60 év közötti roma férfiak 87%-ának volt állása (a nem cigány férfi lakosság körében az arány 91%-ot tett ki). 85%-uk azonban munkás volt (az 57%-os társadalmi átlaggal szemben), s többségük segédmunkásként dolgozott az útépítés, az építőipar, a vasút, a közüzemi szolgáltatások és az erdőgazdaság területén. Az 1980-as csehszlovák statisztikák szerint a helyzet érdemben tíz évvel később sem változott. Az adatok nemek szerinti vizsgálata ugyanakkor arra is rámutat, hogy a munkaerőpiacon a cigány nők marginalizálódása sokkal súlyosabb mértékű volt, mint a férfiaké, annak ellenére, hogy a jövedelemszerzésben egyre jelentősebb szerepet töltöttek be.

A kommunista államok súlyos hibája volt, hogy nem vettek tudomást a cigány kultúra sajátosságairól és a többségi társdalomban szilárdan meglévő előítéletekről (bár a hatvanas években több helyütt voltak óvatos próbálkozások a cigánykérdés etnikai jellegének elismerésére). A proletarizáció azonban nem volt képes felszámolni a cigányok magatartásának olyan mélyen gyökerező jellemzőit, mint például – a folyamatos munkavégzés helyett – a vonzódást a pillanatnyilag magas jövedelmet biztosító tevékenységekhez. A roma lakosság bonyolult helyzetét több tényező magyarázta: a cigányság heterogenitása, szakképzetlensége, illetve az etnikai diszkrimináció fennmaradása.

 

A cigány népesség heterogenitása

A cigányok egy részének szociális és kulturális kohéziója erősebb volt, mint más csoportjaiké. Bizonyos közösségeik folyamatos kultúravesztésen mentek keresztül, másokban hosszú ideje alsóbbrendűségi érzés alakult ki a nem-cigányokkal szemben. Akadtak viszont olyanok is, akik harcosabb attitüdöt alakítottak ki, s ezáltal ki tudták használni a kedvező alkalmakat. Ilyenformán tehát a cigányság egy része alkalmazkodóbbnak, befogadóbbnak mutatkozott a kommunisták hatalomra kerülése utáni gazdasági lehetőségekkel szemben. Az állami és pártszervek, a rendőrség vagy a hadsereg soraiba való bekerülés inkább a már letelepült cigányoknak kínált esélyt, akik esetleg már hosszú ideje a falu vagy a város társadalmához tartoztak. Ők sokszor önazonosságuk feladása nélkül tudtak integrálódni, a hivatalos statisztikák azonban cigány voltukról egyáltalán nem vettek tudomást. A többiek körében viszont többé-kevésbé fennmaradt a hagymányos életmód, amelyre a kereskedéssel és az idényjellegű szolgáltatásokkal kapcsolatos, rugalmas gazdasági tevékenységek jellemzőek, s amelyek alapegysége a család. E csoportok taktikai megfontolásból elfogadták ugyan a többségi társadalom céljait és a cigányokra kényszerített korlátozó rendszabályokat, ám ugyanakkor módszeresen kiaknázták és saját javukra fordították a megmaradt kiskapukat. Sokuknak nem volt bejelentett állásuk, és – bármennyire is meglepőnek tűnhet – a hatóságok gyakran a csoport létszámával sem voltak tisztában (a személyi igazolvánnyal nem rendelkező szülőktől született gyermekek ugyanis nem kerültek anyakönyvezésre).

 

A szakképzettség hiánya és az etnikai diszkrimináció fennmaradása

A kommunizmus négy évtizede alatt kialakult a cigány értelmiségiek, érdekvédelmi vezetők, illetve a nagyiparban és a mezőgazdaságban dolgozó, proletarizált cigány munkavállalók rétege. Ennek ellenére a cigányság mint etnikai csoport egészében nem fejlődött harmonikusan. Bár a cigányok társadalmi rétegződése bonyolultabbá vált, nagy részük marginalizálódása súlyosabbá vált. Ez egyrészt felgyorsította a hagyományos mesterségek eltűnését – amelyeket immár csupán kis számú cigány kézműves folytatott –, másrészt nagyban hozzájárult a hagyományos társadalmi struktúrák felbomlásához, amelyek addig a nem-cigányokkal való kapcsolatokat is szabályozták, harmadrészt pedig bizonytalanabbá tette a cigányok helyzetét a munkaerőpiacon. A teljes foglalkoztatás illúziója – a szovjet típusú nehézipar megszűnése következtében – egyébként is fokozatosan szertefoszlott a kelet-európai országokban.

Akik a domináns termelési folyamatban vállaltak szerepet, ezt nem föltétlenül jószántukból tették. Egy részüket a hatóságok pressziója kényszerítette erre, akik tradicionális foglalkozásaikat parazitának tartották. Mások hagyományos piacaik eltűnése miatt szegődtek el [gyári munkásnak]. Az 1950-es és 60-as évek [extenzív] iparosításához nagy létszámú, képzetlen munkaerőre volt szükség. A cigányság az iparban tömegesen jutott munkához, általában azonban a társadalom által kevésre becsült, rosszul fizetett állásokat kapták, amelyekhez nem kellett magasabb képzettség, s amelyek betöltésére a többségi társadalom egyébként sem volt hajlandó (utcaseprés, takarítás, sírásás…). Tömeges alkalmazásuk a képzettséget nem vagy alig igénylő állásokban negatív következményekkel járt. Egyrészt az ily módon rendszeres keresethez jutott cigány családokat nem ösztönözte arra, hogy gyermekeiket az iskolarendszer felé irányítsák, amellyel szemben bizalmatlanok voltak. Másrészt helyzetük a munkaerőpiacon bizonytalan maradt.

 

A nomadizálás

Bár a kommunista rendszerek a jog eszközeivel felléptek a nomadizálás ellen, a vándorlás különböző formákban tovább élt. Oroszországban a nomád cigányok egyik gazdaságból a másikba utazgatva kínálták szolgálataikat, különösen az idénymunkák alatt. A helyi hatóságok eltűrték a vándorkereskedők jelenlétét is. A cigány lakosság kb. 8%-a folytatott továbbra is költözködő életmódot. Lengyelországban a korábbi nomádokból félig letelepedettek lettek. Egyesek csak nyáron változtatták lakhelyüket, mások egész évben vándoroltak. Mozgásuk módja azonban megváltozott: vonattal vagy autóval utaztak egyik városból a másikba – oda, ahol rokonaik éltek, vagy ahol a nyarat töltötték. A hagyományos nomadizálást rendkívül kiterjedt, ám “észrevétlen” térbeli mozgékonyság váltotta fel. Romániában a mobilitás többféle formája létezett. A vándorló idénymunkásokat lovaskocsis utazó cigányok kísérték. A moldvai és az észak-erdélyi cigányokat a Temesvár-környéki állami ipari vállalatok és mezőgazdasági üzemek szerződtették. Voltak családok, amelyek egy vagy néhány szomszédos járáson belül körbe-körbe vándoroltak. Bulgáriában az északi és a keleti határvidéken maradtak fenn vándorcigány csoportok. Az államnak fizetett adó fejében, az urszárik (állatidomárok) félig letelepült életmódra tértek át: nyaranként felkeresték a városokat és az üdülőközpontokat. A lakóhely­változtatással együtt járó idény-, illetve időszakos munkavállalás széles körben elterjedt.

Magyarországon a cigány munkavállalók többsége hosszú utazásra kényszerült ahhoz, hogy munkahelyét elérje. A cigány munkabrigádok jelenléte a pályaudvarokon és a “fekete vonatokon” mindennapos látványnak számított. A magasabb jövedelemforrások keresése helyváltoztatásra ösztönzött. Az egykori Jugoszláviában például a szegény dél-moráviai cigányok rendszeresen utaztak a gazdaságilag fejlettebb Vajdaságba, hogy ott kínálják munkájukat, elsősorban a mezőgazdaságban. A második világháború után a szlovákiai cigányok is folyamatosan utaztak a cseh területekre. Esetükben is az elmaradottabb régiókból az ipari centrumokba vagy munkaerővel kevésbé ellátott mezőgazdasági térségekbe való vándorlásról volt szó. A csehszlovák állam 1958-ban e mozgás ellenőrzése céljából vezetett be drákói intézkedéseket a nomadizálás ellen. 1968-ban a cigányoknak Szlovákiából a csehországi térségekbe irányuló – tervszerű, rögzített létszámú – áramlását megszüntették. A migráció azonban a hetvenes években újult erővel folytatódott, s a két fővárost, Prágát és Pozsonyt is érintette. A cigányok jelenlegi Nyugatra vándorlását is ebben az összefüggésben – tehát a magasabb és biztonságosabb jövedelem utáni keresés jegyében – kell értelmezni; azokét, akik a hatvanas években kerekedtek fel, s azokét is, akik manapság kérnek politikai menedékjogot Nyugaton.

 

A hagyományos tevékenységek fennmaradása

A cigányok különálló csoportokra osztódásának egyik oka a kereskedelmi és kézműves tevékenységek – gyakran több évszázadra visszanyúló – specializációja. E tevékenységek eredményes műveléséhez mindig is kellő mobilitásra volt szükség. A változó és változatos helyzetekhez való alkalmazkodás is sokoldalúságra ösztönzött – mind egyéni, mind kollektív szinten – , ami főként az […] alkuképességben fejeződik ki […]. A cigányoknak kezdeményezőknek kell lenniük a nem-cigányokkal kialakított gazdasági érintkezésben, s kézben kell tartaniuk a társadalmi kapcsolatokat, ami jó pszichológiai készséget feltételez. Bár egyes régiókban a “hagyományos” cigány szakmák egy része már a második világháború előtt eltűnt, egyfajta szellemiség, attitűd azonban tovább élt. Egyes közösségek a háború után nem csupán arra voltak képesek, hogy mesterségüket folytassák, hanem arra is, hogy megújítsák, azaz a kor szükségleteihez igazítsák. A különösen fejlett struktúrájú cigány rokoni közösségeknek sikerült megőrizniük szaktudásukat, jártasságukat – és megtartaniuk vevőkörüket –, amint azt az erdélyi szeszlepárló-készítők, konyhaedény-kereskedők, fémmegmunkálók vagy állatkereskedők példája mutatja. Helyenként a vályogvetők is folytatni tudták mesterségüket. Ha alkalom adódott, a romák itt is, ott is – anélkül, hogy cigány voltukat hangsúlyozták volna – kisvállalkozókként is megjelentek. Egyesek például asztalos műhelyt vagy éttermet nyitottak, s nem-cigány személyzetet alkalmaztak. A gyűjtögetés valamilyen mértékben szinte mindenütt fennmaradt, gyakran a helyi hatóságok tudtával vagy egyenesen ösztönzésével (fémbegyűjtés a városokban, ószeresség stb.), nem egyszer kiegészítőjövedelem-szerzés gyanánt. Több család specializálódott használati cikkek újrahasznosítására (üres üvegek, palackok, vas- és színesfémhulladék gyűjtése, ruhacsipesz-készítés stb.). Mások olyan áruféleségek adásvételével foglalkoznak, amelyek a hivatalos kereskedelemben nem kaphatók. A zenészek szintén folytatni tudták mesterségüket, igaz, alkalmazkodniuk kellett az új ízléshez és – mint például Magyarországon – mindinkább meg kell(ett) felelniük bizonyos intézményes követelményeknek (konzervatórium elvégzése, a legkiválóbbak társadalmi beilleszkedése…).

A cigány családok egy része, ha olykor nehezen is, mégiscsak képes volt alkalmazkodni egyfajta szövetkezeti struktúrához is. Magyarországon például – Nógrád megyében – öntödét létesítettek, amely 240 dolgozót foglalkoztatott. Az egykori Csehszlovákiában több család a mezőgazdasági szövetkezeteken belül ún. “társult termelési egységeket” hozott létre. Ezek a cigány munkaerő csúcsszezonon kívüli hasznosítása céljából – rugalmas kisvállalkozások keretében – különböző szolgáltatásokra vállalkoztak. Bulgáriában a Dalgopol és Provadia környékén élő burgudzi cigányok kifejlesztették a fémszerszám-gyártást, hagyományos alapokon ugyan, de modern szervezeti formák között, megtartva egyszersmind a késztermékek forgalmazása feletti ellenőrzést is. A tradicionálisan fafeldolgozásból élő linvárik külföldi szerződésekre tettek szert, főként a nagy kiterjedésű, erdőkkel borított, oroszországi Komi térségével. […]

 

Az átmeneti időszak

Magyarországon a cigányokat érintő tömeges munkaerő-elbocsátások az 1980-as évek második felében kezdődtek el. A liberális gazdaságra való áttéréssel a helyzet súlyosbodott, s a térség minden olyan államában jellemzővé vált, ahol 1990 után hasonló átmeneti időszak vette kezdetét. Szinte mindenütt a legkevésbé képzett cigányok viselték a feleslegessé vált munkaerő elbocsátásának terheit, mint ahogy ők voltak azok is, akiket “kifelejtettek” az agrárreformok haszonélvezői közül (azaz a földek újraosztásából). Nem túlzás azt állítani, hogy a romák többségének jelenlegi helyzete a munkaerőpiacon – katasztrofális. Magyarországon a munkanélküliség mértéke a cigányok körében 34%-os, míg a teljes aktív populáció esetében csak 11%-ot tesz ki. 43%-uk ún. passzív munkanélküli (akik remény híján aktívan már nem keresnek munkát), míg ez az arány az összes munkanélküli között csak 13%. A tartósan munkanélkülieknek, vagyis azoknak az aránya, akik munkanélküli ellátásban nem részesülnek, ugyancsak sokkal magasabb a cigányok között. Végül a cigányoknak mindössze 26%-a rendelkezik rendszeres jövedelemmel (szemben a teljes aktív lakosság 63%-os arányával ). Az ország északkeleti részén végzett egyik újabb keletű vizsgálat kimutatta, hogy a cigány férfiak körében a munkaerő-utánpótlás mértéke nem éri el a 20%-ot. Más források szerint e régióban a munkanélküliség aránya a cigányoknál közel 100%-os.

Elena és Catalin Zamfir 1992-es vizsgálata szerint [Romániában] a cigány férfiak több, mint 50%-a, a nőknek pedig mintegy 70%-a veszítette el munkáját. Közülük csak a férfiak 3, a nők 2%-a részesül munkanélküli járadékban. Ugyanez a vizsgálat azt is kimutatta, mennyire nem felelnek meg a romániai cigányok a modern gazdaság követelményeinek: a nők 86,6, a férfiak 58%-a semmiféle képzettséggel nem rendelkezik; a teljes cigány populáció mindössze 1,89%-ának van közép- vagy felsőfokú végzettsége. A fiatalok 27%-a írástudatlan, s a 8 esztendős cigány gyermekek 40%-a sohasem járt iskolába, vagy abbahagyta a tanulást.³ […] Az immár az egész országra kiterjedő elszegényedés a cigányokat katasztrofális mértékben sújtja: 87,5%-uknak egyáltalán nincs (40,6%) vagy alig van (46,9%) miből megélniük. Bulgáriában a munkanélküliség aránya a városok cigány gettóiban 60-70% között ingadozik, helyenként pedig eléri a 90%-ot is. A vidéken élő cigányok helyzete szintén rosszabbodik. Valamennyi adat megegyezik abban, hogy a munkanélküliségi ráta kiugróan magas a kelet-szlovákiai cigányok között; egyes járásokban gyakorlatilag a teljes munkaképes korú cigány lakosság, különösen pedig a nők és a fiatalok kirekesztettek a munkavállalásból.

Az etnikailag identifikálható cigányok többségének életszínvonala 1989 óta nagyot zuhant. Alacsony összegű szociális juttatásokból és segélyekből élnek, s ezek nem tartanak lépést az infláció ütemével. Mégis ahhoz, hogy valóban objektív képet kapjunk a romák globális gazdasági helyzetéről, szükség lenne információkra azokról is, akik környezetükben nem hangsúlyozzák etnikai hovatartozásukat. […] A körülmények e tekintetben rendkívül különbözőek egyik vagy másik országban. Mindenesetre tény, hogy a romák jelen vannak s gyakran magas tisztségeket töltenek be a fegyveres erőknél, a közigazgatásban, az egyetemeken, s általában a középosztály által elfoglalt ágazatokban. Végül a cigányok – a lehetőségeket kiaknázva s élve egy sor olyan adottsággal, amelyet a kommunizmus nem tudott megszüntetni (családi kapcsolatok, mozgékonyság stb.) – egyre jelentősebb számban hoznak létre kereskedelmi vállalkozásokat (eltérő anyagi háttérrel, ám sokkal gyakrabban, mint a korábbi évtizedekben), amelyek etnikai hovatartozása nem manifesztálódik. Helyenként a cigány politikai vagy kulturális mozgalmak is szorgalmazzák efféle vállalkozások létrehozását. Vajon ebben nem láthatjuk-e valamiféle, a cigányságban mélyen gyökerező gazdasági irányultság megnyilvánulását, amely azonnal kibontakozik, amint a körülmények erre alkalmasak.

Napjainkban, a piacgazdaság kialakulása s a hivatalosan tagadott, noha gyakran rendkívül virulens etnikai diszkrimináció idején a cigányok gazdasági beilleszkedését övező bizonytalanság riasztó mértékűvé vált. Ennek ellenére, a helyben szerzett tapasztalatok azt is megmutatják, hogy azok a csoportok, amelyek a leginkább hasznot tudnak húzni a rendelkezésre álló megélhetési forrásokból, s vállalkozó szellemről tesznek tanúbizonyságot, éppen azok, amelyek – ugyanúgy, ahogyan a kommunizmusban is – meg tudták őrizni a mobilitáson és a tárgyalási készségen alapuló dinamikus alkalmazkodás képességét, s élni tudnak vele. Az esetek többségében olyan csoportokról van szó, amelyekben megőrződtek a házassággal kapcsolatos hagyományok és értékek.

Az önálló munkavégzés mindinkább teret nyer [a cigányok között]. Családi vállalkozások – ruhaféleségekkel vagy élelmiszerrel foglalkozó kereskedések, boltok – nyílnak. Egyes [cigány kézben lévő] kft-k olykor több tucat alkalmazottnak adnak munkát, főként az építőiparban. Ha alkalom adódik, a romák itt is, ott is mint kisvállalkozók telepednek le, anélkül, hogy cigány voltukat hangsúlyoznák. […]

A mai gazdasági átalakulás különböző esélyeket kínál a nomadizálás lehetőségeit kihasználni tudó cigányok számára. A lengyel romák elektromos háztartási készülékekkel kereskednek – sikerrel. Más családok ősi mesterségeikkel próbálkoznak újra. Bulgáriában, ahol a vándorlás továbbra is tiltott, az azelőtt nomadizáló cigány csoportok egyike-másika visszatért hagyományos tevékenységéhez s ezáltal az évszakokhoz kötött helyváltoztatáshoz: rézedényeket javítanak, látványos műsorokat tartanak, rendszerint ugyanabban a régióban, ahol elődeik is vándoroltak. Másrészt a romák jelentős számban költöznek a városokból vidékre, remélve, hogy megszabadulnak a nyomortól és a munkanélküliségtől, s újra hasznossá tudják tenni magukat a mezőgazdaságban. Tőke nélkül azonban csekély az esélyük arra, hogy művelhető földhöz jussanak.

Több országban az idényhez kötött migráció, amely már a kommunista időszakban újra megjelent, fennmarad, sőt távolabbi térségekre is kiterjed. A romák újabban hosszú utazásokra vállalkoznak a Közel-Kelet vagy Nyugat-Európa déli vidékei felé, hogy munkaerejüket az ottani mezőgazdaságban vagy az építőiparban értékesítsék. A muzsikus cigány csoportok egyre többször utaznak Nyugat-Európába. Szinte mindenütt terjednek az újrahasznosítással összefüggő tevékenységek (ószeresség, ócskavas-gyűjtés, használtruha-kereskedés stb.), s ismét vonzóvá lett a gyógynövények, vadon termő gyümölcsök, gombák gyűjtése is. Sokan foglalkoznak cigaretta, borotvapenge, különféle orvosságok s más aprócikkek adásvételével. Az üzletelés változatos formái jelennek meg: olcsón szerzett áruk viszonteladása magasabb áron, pénzváltás stb. Egyre több cigány kapcsolódik be az informális gazdaság forgalmába (amint azt az alábbi táblázat is példázza).

A magyarországi cigány háztartások részesedése az “informális gazdaságban” (%, 1994)4
Gyűjtögetés (gyógynövény, gomba, csiga, tűzifa stb.)	23,2
Idénymunka (főként a mezőgazdaságban és az építőiparban)	17,1
Böngészés (a gépi betakarítás után)	9,0
Guberálás (az értékesíthető hulladékok gyűjtése)	4,4
Illegális kereskedés	2,4
Kézműves termékek (kosár, rongyszőnyeg stb.) eladása	2,2
Szolgáltatás (zenélés, alkalmi fuvarozás stb.)	1,6

 

Mindezek azonban épphogy megtűrt, rendkívül bizonytalan megélhetést nyújtó tevékenységek, amelyek után nem jár társadalombiztosítási alapellátás. E jellegük folytán kockázatos, legfeljebb a túlélést biztosító elfoglaltságok mellett léteznek más, kereskedelemmel kapcsolatos tevékenységek is, amelyek mind helyi, mind nemzetközi szinten elterjedőben vannak. Az egyik országban valamilyen nagy mennyiségben felvásárolt terméket egy másikban értékesítenek; az egyik ország állampolgárai devizát kínálnak eladásra egy másik, szomszédos országban. Románia és Magyarország, Románia, Bulgária és Törökország, valamint Bulgária és a volt Jugoszlávia között a cserekereskedelem egész hálózata épült ki.

A gazdaság liberalizációja lehetővé teszi azt is, hogy érvényesüljön a kis méretű vállalkozásokban rejlő kreativitás, és újraéledjen a rugalmasság, amit az előző rendszernek nem sikerült teljesen felszámolnia. Egyes közösségek jobban boldogulnak, mint mások; eredményesebben tudják a maguk javára fordítani a hagyományt s az adódó politikai, gazdasági és szimbolikus lehetőségeket. A cigányok ezreinek megindulása Nyugatra igazából ebben az összefüggésben válik érthetővé. E mozgást az európai média és az emberi jogi szervezetek jelentős része főként az érintetteknek a fizikai és morális fenyegetés előli meneküléseként jellemzi, s ezzel tulajdonképpen átveszi a magukat politikai menekülteknek feltüntetők érveit. Valójában azonban e népességáramlást – anélkül természetesen, hogy tagadnánk a nyilvánvaló fenyegetettség tényét – a térség cigánysága körében meglévő gazdasági mobilitás újraindulásával is összefüggésbe kell hozzuk. Ezek [a roma csoportok] nem maradnak tétlenek az őket sújtó nyomorúságos létfeltételekkel szemben. Némelyek – valójában a visszatérés reménye nélkül – csupán a békesség vagy egy új “Eldorádó” reményében kelnek útra. Más családok viszont valóságos stratégiát dolgoznak ki arra, hogyan ragadják meg azokat a megélhetési forrásokat, amelyeket a befogadó nyugati intézményi struktúrák kínálnak. […] [Ismét más] közösségek képesek megőrizni, sőt megteremteni a használt cikkek újrahasznosításának helyi monopóliumát, antik tárgyak gyűjtésébe fognak, sikeres régiségkereskedőkké válnak.

Az efféle kezdeményezések eredményességére persze nincs garancia. A sikeresség nagyban függ a beruházható tőkétől, a családi közösségen vagy a meglévő társadalmi kapcsolatokon belüli kohéziótól, illetve az egyéni rátermettségtől. [Általában] azok a csoportok boldogulnak, amelyek megőrizték a hagyományos életmódot, s folytatni tudtak olyan tevékenységeket, amelyekben szinte monopolhelyzetre tudtak szert tenni (rézművesség, állatgyógyászat stb.). E csoportok sikerének forrása az elpusztíthatatlan dinamizmus, amely az üzleti érzéken és az alkalmazkodóképességen alapul. Más közösségek a kommunista korszakban megszerzett tapasztalatokból merítenek (valamely elsajátított technológia mesteri tudása, a szakmai szolidaritás ápolása), szintén azért, hogy magánvállalkozásokat létesítsenek. Végül számosan hagyják ott fizetett állásukat, hogy valamilyen vállalkozást alapítsanak (asztalosműhely, mezőgazdasági gépek, import-export…).

El kell ismerni: a jelenlegi politikai körülmények (a hidegháború vége óta) és az állandó munkaalkalmak szűkössége mobilitásra kényszerítenek. Akik azonban alávetik magukat ennek a kényszernek, nem alkotnak valamiféle homogén kategóriát. Ide tartoznak mindenekelőtt azok, akik már a kommunista rendszerben is mozgékonyak voltak. Azután olyanok, akik egy sor kulturális és szociális ütőkártya birtokában vannak, s ezek révén különösebb fennakadás nélkül folytatni tudták az ősi életmódot. Végül idesorolhatók mindazok, akik jobb híján – szerencsét próbálnak. A régi nomádok, a több évtizedes kényszerletelepítés ellenére, láthatóan meg tudták őrizni az alkalmazkodás dinamizmusát. A sűrű családi kapcsolatrendszer fennmaradása szintén előnyt jelent, mind az érdekközösség, a szolidaritás szempontjából, amelynek aktivizálását lehetővé teszi, mind a megfelelő információáramlás érdekében, ami segít kihasználni a kínálkozó alkalmakat, illetve útjára indítani valamilyen vállalkozást. Másrészt a társadalmi kapcsolati tőke megteremtésének képessége, ami az anyagi sikeresség záloga, minden eddiginél inkább függ a korántsem általánosan elterjedt pszichológiai készségtől.

 

Gazdálkodás vagy hagyományőrzés

A cigányok szociális rétegződése ma nagyobb, mint bármikor korábban. Kisebb részük üzletel. Számosan érdekeltek az informális gazdaságban – különböző eredményességgel –; némelyek önálló kiskereskedések létesítésébe fognak. A romák jelentős része ugyanakkor kirekesztődött a munkaerőpiacról, bár sokuknak azért sikerült beilleszkedni az ország társadalmi hierarchiájába, amelyben élnek. Mindazonáltal meglepő, hogy éppen azokban az államokban, ahol régebben a proletariátusban rejlő erők kibontakoztatását hirdették, ma semmiféle, a cigányság egészét érintő felemelkedés a középosztályba nem mutatható ki. Bizonyos pszichológiai szembenállás a gádzsók számlájára írandó (több jelentős, a cigányokat érintő szociális segélyezési program Magyarországon és Csehszlovákiában a helyi hatóságok érdektelensége miatt nem tudott a kívánt mértékben megvalósulni). De nem szabad figyelmen kívül hagyni a cigány közösségekben tetten érhető különféle reprezentációk súlyát sem: a hatalmas, egalitárius jellegű társadalmi nyomást, amely egyszerre hat az emancipáció és a stagnálás irányába; a gádzsókkal szemben tovább élő alacsonyabbrendűségi érzést; az apátiát egyes marginális közösségekben (amelyeknek “segélyezett” mentalitása gyakori megbélyegzés tárgya); vagy egész egyszerűen az olyan sajátságos közösségi értékeket, amelyek nem teszik lehetővé a súrlódásmentes igazodást a többségi társadalomhoz. Mindenesetre az alku “művészete” az egyik olyan tevékenység, ahol mindenféle roma, körülményeitől függetlenül, teljes egészében megtalálja a szabadság érzését.

Hogyan lehet összebékíteni a független munkavégzést a többségi társadalom gazdaságába való beilleszkedéssel és az erős közösségi identitás megőrzésével? E kérdés évszázadok óta éles formában vetődik fel, s a cigányok rátermettségét dicséri, hogy egészen napjainkig szinte mindenütt eredményes választ tudtak adni rá. Minél kevesebb beleszólást hagyni a gádzsóknak, megőrizni a közösségi érzés intenzitását, ápolni az elemi társadalmi sejtek és a referenciacsoportok közötti kapcsolódásokat – íme néhány összetevője ama stratégiának, amelyet a maga módján, a saját környezetében valamennyi cigány közösség alkalmaz. Gondoljunk bele: a ritka megélhetési források keresése egy ellenséges közegben az egyént szükségképpen éles harcra kényszeríti, ami rombolja a társadalmi kötelékeket. A sokoldalúság, a helyi szükségletekhez való alkalmazkodás, az újabb és újabb gazdasági lehetőségek utáni hajsza pedig aligha kedvez a közös kulturális hagyományok megőrzésének.

Igaz, ugyanakkor a bizonytalan életviszonyok, illetve az időközönként virulens külső elutasítás a belső kohézió megerősítésének értékes ösztönzői. Hasonlóképpen, közös és állandó szakmai elfoglaltságok hiányában a munkavégzés módja és a megszerzett javak felélése az, ami kialakít egyfajta sajátosan roma attitűdöt, sőt, egyesek számára a közös identitás kulcselemét jelenti. A hitelesség, az eredetiség – szögezzük le – a magatartásformák, mindenekelőtt a gazdasági viselkedésmód megtartásán keresztül érvényesül, amit csupán kiegészítenek a kimunkáltabb, közös kulturális elemek. Az utóbbiak is megtalálhatók azonban, s vagy közvetlenül köthetők a gazdasági tevékenységekhez (mint például az éttermi zenélés esetében), vagy a közösségre jellemző sajátosságok szimbolikus kifejezésének képességéhez kapcsolódnak.

 

Perspektívák

A kommunista rendszerek nem tudták felszámolni a cigány magatartás olyan mélyen gyökerező jellegzetességeit, mint az azonnali haszonra törekvés a munkavégzés, a különféle áruk adásvétele vagy a szerencsejátékok során; a gyors alkalmazkodás a potenciális vevőkör igényeihez; a vonzódás a kötetlen tevékenységekhez stb. De a nyugati társadalmakban élő cigányokra is ugyanezek a vonások, a rugalmasságon, sokoldalúságon, alkuképességen alapuló gazdasági tevékenységek jellemzők. Egyesek alkalmi szükségletek kielégítésében vagy éppen felkeltésében tűnnek ki, mások valamilyen egészen speciális tevékenységet őriznek, bár nem szalasztják el a kereskedés kínálkozó lehetőségeit sem.

A cigányok nagy része Nyugat-Európában is küzd a gazdasági alkalmazkodás nehézségeivel. Az általuk űzött foglalkozások többsége egyre inkább képzéshez és elismert végzettséghez kötött. A vándorkereskedelmet mindenütt szabályozzák, a használt tárgyak gyűjtésénél pedig egyre több konkurenssel kell számolniuk. Levonható-e azonban ebből a következtetés, miszerint a romák, a manusok, a gitanók vagy az utazók elkerülhetetlenül a társadalom peremére szorulnak? A letelepedésre ösztönző tényezők gyakran magával a gazdálkodással kapcsolatosak. A használt tárgyak, hulladékok gyűjtésénél például a raktározás szükségessége követeli meg valamilyen saját terület vagy állandó lakhely megszerzését. Az adásvétel új, a mai vevőkör igényeihez jobban igazodó formái (telefon, apróhirdetés) szintén állandó lakcímet igényelnek.

Az ipari társadalom fejlődése a cigányok jelentős hányadát ­– alighanem többségét – igen hátrányosan érinti. A jellemző tendencia a szakmák korlátozó jellegű szabályozása, különösen az olyan foglalkozásokkal kapcsolatosan, mint a házaló ügynökösködés, a vándorkereskedelem vagy éppen a kéményseprés. A költözést gyakran meg kell előzze a szabályok útvesztőiben való eligazodás, ami sokszor még a legeltökéltebbeket is elbátortalanítja. A gépesítés fokozatosan kiszorítja a segédmunkát – beleértve a mezőgazdaságot is, ahol azelőtt sok cigánynak jutott idénymunka. Az alkalmazkodás az újfajta szakmai követelményekhez sokszor magasabb iskolai végzettséget, illetve jelentősebb pénzügyi hátteret feltételez. Mind nagyobb a sorsukra hagyott, a közsegélyektől függő cigányok száma: a brit travellerek 10-20%-a a legnagyobb nélkülözésben él; a franciaországi cigányok 20%-a szorul szociális segélyre. […]

Több-kevesebb sikerrel, a cigány közösségek mindegyike szert tett valamilyen rá jellemző tudásra-jártasságra, amelyet sokszor eredeti mentalitásról árulkodó, szertartásos gesztusok, kifejezésformák, dalok, mesék gazdagítanak, színesítenek. Számos csoport képes volt megőrizni sajátos gazdasági tevékenységét és kulturális örökségét. A gazdasági szervezetben betöltött helyük, illetve kulturális jegyeik által identifikált cigány csoportok fennmaradását a gádzsóktól való különbözésük vágya, illetve a köztük meglévő szociális távolság ténye is elősegítette. E folyamatosság, bár a történelem szigora folytán olykor-olykor megbicsaklott, mindvégig fenn tudott maradni a feudális korszakban, legalábbis amíg fennállt a nem ipari jellegű mezőgazdaság. A gépesítés megjelenése azután számos cigány csoport gazdálkodását destabilizálta ­– anélkül azonban, hogy fennmaradásukat veszélyeztette volna. De vajon elmondhatjuk-e ugyanezt a szocialista termelési rendszerbe való tömeges beilleszkedésük óta, illetve tágabban azóta, hogy a poszt­in­dusztriá­lis, technokrata társadalom kiformálódott?

Az alkalmazkodás és az egyéni újítási kísérletek hozzájárulnak a nagyfokú különbözőség fennmaradásához. A cigány közösségek azonban új, közös kifejezési formákat is életre hívnak. Láttuk, hogy a cigányságot nem egyformán érintette a proletarizálódás, amelyet az uralmon lévő gádzsók nem egyforma szigorral vittek végig. Ennek megfelelően, ma találunk proletárrá vált cigányokat, munkás vagy középosztálybeli öntudattal és kultúrával – számukra az etnikai mozzanat lényegtelen vagy másodlagos jelentőségű. Vannak azután olyan cigányok is, akik elkerülték a proletarizálódást, s akik sajátos, gyakran a múltból örökölt identitásjegyekkel rendelkeznek. Végül léteznek proletársorba kényszerített cigányok is, akik figyelemre méltó módon megőrizték az etnikai másság érzését. Hangsúlyozni kell egyes cigány csoportok képességét, hogy túllépjenek a bérmunka-viszony individualizáló kényszerén azzal, hogy a megkeresett pénzt olyan párhuzamos, szabadon végzett gazdasági tevékenységekbe fektetik, amelyekben meghatározó a közösségi jelleg.

Ugyanakkor számos cigány közösség felbomlása anélkül ment végbe, hogy tagjaik be tudtak volna illeszkedni a gádzsók közé vagy más cigány csoportok soraiba. Semmi sem utal arra, hogy ezek a belátható jövőben magukra találhatnának; kulturális gyökereitől megfosztott, a mindennapi megélhetésért vívott elkeseredett küzdelem szorításában élő – társadalmi és gazdasági értelemben marginalizált – tömeget alkotnak. Az értelmiségivé vált, “átpolitizált” cigányok hasonló, új önkifejezési formákat keresnek, mint amelyekkel a mai államok rendelkeznek. Folyik s nagyfokú kulturális kreativitással jár együtt a kollektív önazonosság újrameghatározása. Kiderül majd, hogy az egyes cigány közösségek képesek lesznek-e túllépni hagyományaik partikuláris vonásain, s a kultúráját elveszített tömeg el tud-e indulni a gazdasági és társadalmi kibontakozás útján.

 

 

Jegyzetek

 

¹ V.ö. A. Rao: “Les nomades méconnus. Pour une typologie des communautés péripatétiques”, L’Homme, 1985. XXV/3. sz. 97–120. és J. C. Berland & M. T. Salo (szerk.): “Special issue on Peripatetic Peoples”, Nomadic Peoples, 1986. 21–22. sz. 206.

² V.ö. B. Formoso: Tsiganes et Sédentaires. La reproduction culturelle d’une société, L’Harmattan, Párizs, 1986; M. Hubchimannova: “Economic Stratification and Interaction. Roma, an Ethnic Jati in East Slovakia”, Giessener Hefte für Tsiganologie, 1984–85. 3-4. sz. 3–28.; J. Okely: The Traveller-Gypsies, Cambridge University Press, Cambridge, 1983; L. Piasere: “L’organisation productive d’un groupe de Rom Xora Xané”, Études Tsiganes, 1980. 4. sz. 1–16.; A. Reyniers: “RMI et insertion sociale: un détour par l’économie”, Études Tsiganes, 1992. XXXVIII/2. sz. 2–14.; M. T. Salo & S. Salo: “Romanichel Economic and Social Organisation in Urban New-England, 1850–1930”, Urban Anthropology, 1982. 3-4. sz. 273–313.; P. Williams: “Paris-New York. L’organisation de deux communautés tsiganes”, L’Homme, 1985. XXV/3. sz. 121–140.

³ V.ö. E. Zamfir & C. Zamfir: Tiganii, intre ignorare si ingrijorare, Editions Alternatives, Bukarest, 1993. 256.

⁴ Az adatok forrását a kézirat nem adja meg. (A szerk.)

 

(Fordította: Lugosi Győző)

A kettészakadt társadalmak egykor a harmadik világra vonatkozó elemzései mára – sajnos – nálunk is aktuálissá váltak. Milyen terápia képzelhető el a modern tőkés szektorból kimaradó, tradicionális, falusi népesség felzárkóztatása érdekében? Milyen politikai erő feladata, és miféle intézményes közvetítés lehetséges a kettős gazdaság és társadalom integrálásához?

Négy évvel ezelőtt, az MSZP választási veresége után, Kovács László pártelnökké választásával felvillant annak a lehetősége, hogy a Magyar Szocialista Párt függessze fel túlélési taktikázásból eredő politikai opportunizmusát, s végre gyökeréig vizsgálja meg újra politikai szerepét, társadalmi megbízatását és alapvető célkitűzéseit. Az önvizsgálat – s vele az új önmeghatározás – azonban elmaradt. Alighanem azért, mert a pártot alkotó csoportok érdekei és ezek álláspontjai túlságosan is különbözőek voltak. Olyan önképet találni, amellyel valamennyien, de legalább döntő többségük azonosulni tudott volna, kilátástalan volt. A határozott döntés kikényszerítése súlyos ütközéseket – valószínűleg szakadást – idézett volna elő. A választási vereség nyomán felülkerekedett csoport visszariadt a párt széthullásának kockázatától. Lemondott a tisztázásról, és megújította azt a gyakorlatias, elvekhez nem igazodó szövetséget, amely a párt vezető-csoportjai között eddig fennállt, s csupán annak súlypontját tolta arrébb. Alábbi elmélkedésemet akkoriban írtam, s mire kész lettem vele, már nem sikerült közölnöm – mert közben a pártvezetés letett az elvi tisztázásról, és alighanem megtörtént a hatalmi szövetség felújítása.

Amikor ezt írom, ismét választás előtt állunk, s nem tudható, hogy győzelemnek vagy újabb vereségnek néz-e elébe ez a párt. Amikor pedig ez az írás majd megjelenik, akkor már túl leszünk a választásokon és ismerni fogjuk az eredményt. Akárhogy üt ki a dolog, az elhalasztott önvizsgálat ismét időszerűvé válik – persze más előjellel egy újabb vereség, mint győzelem esetén.

Arra nyilván nem vállalkozhatom ilyen keretek közt, hogy a Magyar Szocialista Párt mibenlétének egész szövevényét kíséreljem meg áttekinteni. Önmagáról vallott legkülső megnyilatkozásának próbálok csupán mögéje tekinteni. Ami ott van – illetve kéne legyen –, arra kérdezzünk rá.

 

Kit illet a szocialista cím?

 

Ez a politikai csoportosulás mindmostanig ragaszkodott, ragaszkodik a nevéhez. Jó volna tehát világosabban tisztázni, voltaképpen miért viseli a szocialista megnevezést. Mit is jelent ma hitelesen ez a név?

1989 óta a Magyar Szocialista Pártnak programja volt, önmeghatározása – tisztázott kiléte azonban nem. Eredetét mindenki ismerte és értelmezhette a maga tetszése szerint. A bentiek: köztagok és tisztségviselők, és a kintiek: barátok és ellenfelek, mindenki a saját nézeteinek megfelelően. A párt akkori vezetése feladta a köztulajdon eszméjét és az azzal összeszövődő pártállami hatalom pozícióját. Miután elhatárolta magát “a múlt tévedéseitől és bűneitől”, leghasználhatóbb és legkényelmesebb az a teljesen külsőséges önmeghatározás maradt számára, hogy “olyanná kell lennünk, amilyenek a nyugat-európai szociáldemokrata pártok”.

Ez a pragmatikus célkitűzés kiválóan rugalmas. Lehet vélekedni, minősíteni – anélkül, hogy a mondottaknak bármi megfogható, konkrét tartalma volna, ami ellenőrizhető és felelősséggel terhelő lenne. Hiszen a nyugati pártok egyrészt elég sokfélék, másrészt pedig…, no milyenek is igazán? Aztán ami ott ilyen meg olyan, annak ugyan mi felel meg nálunk, ahol a viszonyok egyelőre (?) egészen másmilyenek.

Tegyük fel hát a kérdést a legteljesebb általánosságában:

Kiknek az ügyét kell szolgálnia a mai, átalakuló Magyarországon a szocialista törekvéseknek?

És ezek helyzetéből és mibenlétükből következőleg mik lehetnek itt azok a törekvések, amelyek méltán nevezhetők szocialistának?

 

A tőkés jólét és annak mindenhatósága

 

Annak idején, a pártszakadás viharos lépéskényszerében az M-betű köré kristályosodtak az indulatok. Nevünkben sem maradhatunk a merev osztályhatalom pártja – mondták a reformerek. Nem áruljuk el a munkásosztályt – kiabálták vissza az MSZMP öreg káderei. Később valaki az MSZP álláspontját úgy fogalmazta meg, hogy “legyen a párt a bérből és fizetésből élőké”. Ez a szocdem hagyományokkal szépen egybehangzó álláspont Nyugat-Európában, de vajon elfogadható-e nálunk is annak?

A meghatározás igazi gyengéje nem is az, hogy nincs megkülönböztetve pártelit, tagság és szavazótábor. Még az sem, hogy a kistulajdonosok mindenestől kimaradtak belőle – azokat a szocializmus ügyében nem érdekeltnek, de legalábbis mellékesnek (?) tekinti –, hanem hogy bár enyhén módosított alakban, de ismét a bérmunkát jelenti ki egész társadalmunk gazdálkodására érvényes kategóriának (hiszen meghatározását mindenestől arra alapozza), s ezzel a bérmunka és a tőke ellentétét alapvetőnek nyilvánítja társadalmunk életében.

Ez a jámbor meghatározás tehát azt a feltevést hordozza magában, hogy a tőkésedés folyamata nálunk már befejeződött. Azokat, akik az alapvető tőkeviszonyon mindeddig kívül maradtak, vagy épp az utóbbi időkben szorultak kívülre, egyszerűen számításba sem veszi. Hiba ez már amiatt is, hogy ezek nagyon sokan vannak (az aktív-korú népesség kb. harmada), s könnyelműség megfeledkezni és lemondani ekkora tömegről, annak politikai-gazdasági erejéről. Még súlyosabb hiba azonban amiatt, hogy társadalmunk állapotának és szerkezetének félreismeréséről, meg nem értéséről árulkodik.

A Szocialista Párt, amikor feladta elődjének kizárólagos hatalmi helyzetét, letett a diktatúráról, egyben elejtette az elméleti alapokat is, amelyekre amannak korábbi tevékenysége épült – de legalábbis felfüggesztette azokat. Tudomásul vette saját történelmi vereségét, és elfogadta a tőkés társadalmi szerkezet fölényét, megkerülhetetlenségét. Ezzel egyszersmind – bár hallgatólagosan – átengedte magát a tőke önértelmezésének. A tőke pedig önmagát történelemfelettinek, az emberi alaptermészetből fakadónak, abba ágyazottnak tartja. Ebben a gondolatban kell is legyen valamennyi igazság – hiszen a tőke ellenállhatatlan erővel gyűrt maga alá a földkerekén minden egyéb társadalmi formát –, ugyanakkor föltétlenül van benne egy veszedelmes vagy éppen végzetes fogyatékosság is. Kizárja a tőke által meghaladott, de mégis jelenlévő, tőke előtti társadalmi formák érdemi tudomásulvételét, sajátszerűségeik megértését. A steril szaktudományok területén nem egészen hézagtalanul, de a mindennapi gazdasági és politikai gyakorlatban és párbeszédben bizony tragikus következetességgel.

A tőke gazdasági működése és politikai gyakorlata az elmaradottságot csak úgy veszi figyelembe, mint mennyiségi problémát, azaz mint szegénységet és tudatlanságot, mint az emberi egzisztencia mélyébe nyúló történelmi másságot és alkatába zárultságot nem. Ennek folytán azonban nem is kínálhat ezeknek reális lehetőséget a tőkés rendszerhez való csatlakozásra, emezek gazdagságában való részesedésre.

 

Az átalakulás áldozatai

 

Hogyan érvényesül ez a szemléletmód nálunk? Ugyanúgy, mint mindenütt Kelet- és Közép-Európában, vagyis: tragikusan. A tőke egyeduralma olyan gazdaságpolitikai szemlélethez és szabályozáshoz vezetett, amely elsorvasztja a hagyományos paraszti-falusi életformában rögződött társadalmi rétegek eddigi megélhetését. Egyszersmind azonban elzárja előlük a gazdaság szabályszerű tőkés övezetébe való átlépés útját, és az ezen való felemelkedést. Semmibe veszi és megbénítja a hagyományos közösségi gazdálkodás maradványait, ami nélkül, magukra hagyatva életképtelen tengődésbe süllyednek, vagy illegális kapcsolathálózatokba kényszerülnek: a feketepiacra vagy éppen bűnöző csoportokba. Képtelenek bejutni a megélhetést jelentő munkaerőpiacra és az önálló gazdasági tevékenység versenypályájára; vagy ha már beléptek egyszer, hamarosan ismét kiszorulnak. Legtöbbre azok jutnak közülük, akik családi törpevállalkozásba kezdenek – közülük kerül ki az efféle vállalkozások zöme. Kényszervállalkozók. Billegnek a csőd peremén, a törvénytelenség és adókerülés határán, hol innen, hol túl. Egy részük megkapaszkodik, más részük lezuhan, de akadnak néhányan, akik végül valódi törpevállalkozóvá idomulnak.

A tőke mindenhatóságának fejet hajtva, az MSZP is magáévá tette a “szociális” piacgazdaság és a polgári állam által kiépített “szociális védőháló” elgondolását. Kormányzati működését formailag ezekre alapozta, mégsem volt képes kiépíteni a tőkés termelő szervezetbe átvezető utat a közösségi hagyományokban megrekedt falusiak és szegényparaszti eredetű népesség számára. Az állami támogatások jelenlegi rendszere valamit enyhít nyomorúságukon, de arra nem képes, hogy rövid úton átformálja őket, így nem teszi őket használhatóvá a tőke számára. A térség- és vidékfejlesztési programok is csak vékony, legfelső rétegükhöz képesek hozzáférni: azt lefölözik és a soványát visszalökik, még mélyebbre süllyedt, elesettebb állapotába. Pedig lehetett ezt tudni előre is, a dél-európai (olasz, spanyol, görög, török) országoknak az Európai Unióhoz való csatlakozása során szerzett tapasztalatokból.

 

Fehér folt a politikai palettán

 

A társadalom e széles rétegének a gondját, érdekeinek képviseletét Magyarországon mindeddig nem vállalta magára egyik politikai alakulat sem. A szocialista párt sem, ámbár eszmei eredete szerint ő volna hivatott erre. Félő azonban, hogy ennek a rétegnek az egybetartozását és jelenlétét fel sem fogta, történelmi jelentőségét meg sem értette igazán. Eddigi vezetői belefeledkeztek a piacgazdaság építésébe és az ezzel járó hatalmi torzsalkodásba. Megadták magukat az autentikus tőkés öntudatnak, elhessegetve minden olyanfajta gondolatot, ami a hajdani “forradalmi ideológiával” összefügghet vagy azzal akár csak gyanúsítható is lenne. Pedig az igazi ráutaltak rétege éppen a hagyományaiba visszaszorult réteg. A mi tájékunkon ők a tőke működésének legelesettebb áldozatai, a rendszerváltozás igazi vesztesei, s ezért jelenleg, ha volna szocialista mozgalom, az – úgy gondolom – elsősorban ennek a szerencsétlen és hatalmas tömegnek a gondját-baját képviselné.

Nem valószínű, hogy a szocialista gondolatkörön kívül létezhetne, vagy megszerveződhetne olyan politikai erő, amely megérthetné és magára vállalhatná annak a hatalmas tömegnek a gondját, amely kívül rekedt a tőke által szabályozott társadalmon.

A közép- és kelet-európai szocialista pártok a nagy átalakulás során nem vesznek tudomást arról, hogy a munkásosztály kettészakadt. A szakadás alapja a tőke terjeszkedésében beállott korszakos stratégiaváltás, ami a II. világháború körüli időkben következett be. Ekkorra lényegében megszűnt a tőke terjeszkedő, alapjában mennyiségi természetű felhalmozódása. Lezárult a tőke növekedésének “klasszikus”, extenzív korszaka.

 

Az extenzív – intenzív váltás

 

Klasszikus korszakában a tőke növekedése alapvetően a foglalkoztatott munkaerő és az ahhoz szükséges termelőeszközök mennyiségének egyszerű növelésével ment végbe. Az ehhez szükséges gépeket gyártotta a gépipar – ugyanolyanokat, mint voltak az addigiak –, a nyersanyagokat a kitermelő ágazatok, és ami nekünk most fontos: a szükséges szabad munkaerőt pedig a mezőgazdaság nyújtotta. A mezőgazdaságban ugyanis szintén előrehaladt a modernizáció, növekedett a munka hatékonysága, s ezzel a termények területegységre eső hozama. Nem növekedett viszont a termőterület, s ezért – kissé leegyszerűsítve a dolgot – a gazdaságnak ebben az ágazatában nemhogy egyre több munkásra lett volna szükség (mint az iparban), hanem egyre kevesebbre. A mezőgazdaságból kiszorulókat lelkesen fogadta és szívta fel (Nyugaton!) a terjeszkedő ipar – addig, amíg ez a forrás kellő bőségben buzgott. A forrás nem volt kifogyhatatlan, így az ipar egyre kevesebb új munkaerőhöz juthatott hozzá.

A II. Világháború idejére a fejlett iparú országok hazai – falusi – munkaerőtartalékai leapadtak. Mezőgazdaságukban a foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatottakhoz képest már alig 10%-ot tett csak ki. A létszámcsökkenés ugyan azóta is folytatódott, de a kiáramló mennyiség ahhoz már nem elég, hogy az extenzív felhasználásban kielégítse a tőkenövekedés kényszerű szükségletét. A háborút követően pedig hamarosan megszűnt a gyarmati tartalék is.

A felhalmozás folytatódásának más módját kellett fellelni. Ekkor lépett a fejlett területeken a terjeszkedő felhalmozás helyébe a befelé ható, azaz a hatékonyságnövelő (intenzív) felhalmozás. Mindezt elsősorban az eszközök és termékek módszeres műszaki fejlesztése révén érték el, hovatovább a termelőfolyamat minden elemére kiterjesztették, így a piacszervezésre, a szervezeti formákra, az irányítás módozataira, az emberi kapcsolatokra stb. Mindezek fejlesztését pedig a rendszeressé megszervezett tudományos kutatásnak kell megalapoznia.

A kutatás ennél fogva a termelőfolyamat szerves részévé vált. A termelés tényezőinek teljes körére irányuló állandó fejlesztő folyamatot nevezik ma (nyakatekert magyartalansággal) általános minőségbiztosításnak. Elérkezett a tőke működésének új, intenzív korszaka. A világgazdaság fejlett térfelén egyre erősödik a felhalmozásnak ez az irányzata.

A szocialista gazdasági reformkísérletek időszakaiban nálunk is esett szó erről. A 60-as években Jánossy Ferenc, a cseheknél pedig Radovan Richta vetette fel a kérdést. Majd a 80-as években a világgazdaság ügyeivel foglalkozók körében általánosan használatossá vált ez a fogalompár. Egyik kései beszédében még maga Kádár János is használta – enyhén vulgarizált formában.

A tőke ezen új magatartásához, annak követelményeihez a hajdani proletariátus egyik fele fel tudott zárkózni, a másik – hagyománykötöttebb – fele azonban nem. A legfejlettebb országokban, illetve központokban túlnyomó többségben voltak és vannak a felzárkózni képesek, a fejletlenebbekben már kevesebben, az elmaradottakban pedig csupán törpe kisebbség képes a fejlesztéssel lépést tartani. Így a tőke mechanizmusa a lemaradókat kirekeszti a maga köréből, és visszalöki a gazdálkodás másik, hagyományos térfelére.

 

A kettészakított proletariátus

 

Globalizálódása során az új kapitalizmus, ahogyan ellenőrzése alá vonta és vonja a világ összes piacait, egyben felmorzsolja a hagyományos és lokális, természeti-közösségi életlehetőségeket, a legális árutermelést egyre magasabb járulékos költségekkel terheli, illetve a termelékenységi versenyt egyre magasabb teljesítményszintre srófolja fel. Azokat a hatalmas embertömegeket, amelyek ehhez használhatatlanok, kitaszítja vagy kirekeszti a tőkés termelőfolyamatból. Ezek így ellátatlanul maradnak, belezuhannak a teljes bizonytalanságba.

Előttük nem áll már nyitva a proletarizálódás hajdani útja. Az árutermelő mezőgazdaságban feleslegessé váló parasztságot nem toborozza már a nagyipar, hogy átsorozza őket a maga hadseregébe. Ez már nem az az ipar, amibe ők nyers munkaerejükkel képesek lennének beilleszkedni. Leomlott a híd a két gazdaság és a két kultúra között, átjárás nélkül maradt egymás mellett a két nagy világtörténelmi réteg. Kettéhasadt a proletariátus, egymástól gyorsan távolodó poszt- és pre-proletár rétegekre.

20 éve jelent meg és vert fel elég nagy port André Gorz könyve, az: Adieux au prolétariat (Búcsú a proletariátustól). A folyamat, amire felhívta a figyelmet, valóságosnak bizonyult – de a valóság csupán egyik felének. Ő csak a meglévő proletariátussal foglalkozott, az iparosodott területek proletariátusával, s annak kettéválásáról rajzolt félelmes jövőképet. A foglalkoztatásban megmaradhatók elembertelenedéséről, az onnan kiszorultak elnyomorodásáról. Nem gondolt azonban azokra, akik a tőkés foglalkoztatásig el sem jutottak, be sem kerültek a proletársorba.

 

A fenntartható hanyatlás

 

Magyarországon a két utódréteg fenntartható egyensúlyban van egymással – amennyiben a tőkés foglalkoztatásra alkalmasak elegen vannak ahhoz, hogy az általuk létrehozott össztermékből a megélhetésükön felül finanszírozható a második gazdaságban tengődők minimális támogatása is. A lemaradók eltarthatók a társadalom peremén, a társadalmi robbanás nagyobb veszélye nélkül. Kicsit siránkoznak, ha tehetik, berúgnak, esetleg bűzlenek, esetleg lopnak, rosszabb esetben rabolnak, és néhanapján bizony gyilkolnak is. De nem szervezkednek, és nem lépnek fel többé forradalmi tömegként. Alapjaiban nem veszélyeztetik a szabályok szerinti gazdaságot és a polgári életet, azaz a társadalomnak a tőke alapzatán jólétben élő felét.

Tőlünk nyugatabbra arányuk elenyésző (ámbár létszámuk 20-30 éve ingadozó, de lassan mégis növekszik), s a társadalom produktív felének termékéből tengődésük jól finanszírozható. Nem képesek veszélyeztetni a polgári rendet, ennél fogva nem is követel magyarázatot a létük, s mélyreható gazdaságszerkezeti megoldást sem.

Egy határral keletebbre az arány már nem ilyen “kedvező”. A Balkán, Románia, Ukrajna polgárosult rétegei vékonyabbak és éretlenebbek annál, hogy velük és rájuk simán fel lehetne építeni a szilárd tőkés társadalmat, annak politikai és gazdasági mechanizmusát. A paraszti hagyományokban rekedt rétegeik pedig sokkal népesebbek, semmint hogy emezek képesek lehetnének őket elviselhető szinten megtámogatni. Az ő számukra s a tőlük keletebbre lévők számára már semmiképp nem járható az az út, amelyik pusztán a piaci mechanizmusok és a hozzájuk szükséges infrastruktúrák kiépítése révén reméli a tőkés átalakulást megalapozni és végbevinni az államszocialista társadalom maradványain.

 

A szakszervezeti nézőpont egyoldalúsága

 

A szakszervezetek ma már egyértelműen a proletársorból kiemelkedettek érdekvédelmi szervezetei, azokéi tehát, akik bizton felhasználhatók az új, intenzifikálódó tőkés vállalkozásokban. Az a Szocialista Párt, amelyik az ő helyzetük alapján, az ő érdekeik szerint tájékozódik és dönt, nem juthat el a hagyománykötött és a tőkés gazdaság peremére szorult rétegek helyzetének megértéséhez és megoldásához. Ezért nem tud hosszú távra megfelelő kormányzati programot sem alkotni. A két réteg rövidtávú érdekei elég nyilvánvalóan ellentétesek, a foglalkoztatásban lévők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy jövedelmüket növeljék. A bérköltségek növekedése viszont már rövid távon is szűkíti a foglalkoztatást, hosszabb távon pedig arra sarkallja a beruházókat, hogy műszaki megoldásokkal váltsák ki az eleven munkát, így növelve a termelést és vállalkozói jövedelmüket.

A szakszervezeti szemléletnek szinte lehetetlen felemelkednie azokhoz a távlatokhoz, amelyekben ezek az érdekellentétek feloldódnának, illetve feloldhatók. Még a hosszú távú munkanélküliek csoportjának érdekeit is csak kelletlenül vállalják fel – ha vállalják egyáltalán –, pedig ez a kiszorulóknak csak a legpolgárosultabb és viszonylag csekély létszámú osztaga. Az egyéb, tőkés foglalkoztatáson kívüliek érdekvédelmére és politikai reprezentációjára pedig a szakszervezeti intézményi forma teljesen alkalmatlan, hiszen az mindenestől a benne tömörülő munkavállalóknak a munkaadó tulajdonosokkal való érdekellentétén alapul, és erre irányul működése. Azok viszont, akik csak a hagyományos formákban működő második gazdaságban jutnak megélhetéshez, a tőkés gazdaság egészével állnak ellentétben, s nem csupán a tőkés munkaadókkal. Ennek folytán nem is egyszerű érdekvédelemre van szükségük, hanem a tőke számára való alkalmatlanságuk megszüntetésére, feloldására.

 

Híd a hagyományos és a tőkés gazdaság között

 

Ez az ellentét – tőkés társadalmi keretek között – csak intézményes közvetítések révén oldható fel, olyan intézmények beiktatásával, amelyek egyik oldalon közösségelvűek, a másikon pedig szervesen illeszkednek a tőkés magántulajdon szabályrendjébe: szövetkezet, társulás, szomszédsági-cimborasági együttműködés, önkormányzati-községi gazdaság, családi-komasági vállalkozás, non-profit vállalkozás stb.

E sajátos intézmények kezdeményezéséhez, megszervezéséhez és működtetéséhez azonban erőteljes politikai cselekvőképesség kell, amivel maguk a hagyományos közösségek általában nem rendelkeznek.

Ha jobboldali szervezetek képviselik a hagyományos csoportok érdekeit, akkor a tulajdoni elem kerül a középpontba, ezen belül még mindig elsősorban a földtulajdon. Ennek következménye pedig óhatatlanul a nemzeti elzárkózás és a nemzeti-nemzetiségi konfliktusok kiélezése. A tőkés világpiacon való bentmaradás feltétele mellett inkább csak egy baloldali politikai szervezet, párt lenne képes reális megoldás felé elvezetni a hagyománykötött gazdasági érdekeket. Valószerűtlen, hogy a szocialista eszmekörön kívül megszerveződhetne olyan politikai erő, amelyik megértené, és magára vállalná a tőke tartományán kívül rekedtek, illetve peremére szorultak ügyét. Ámbár nem zárható ki, hogy a politikai centrum növekvő egységesülése folytán valamelyik mozgékony polgári alakulat megelőzi az opportunizmusba ragadó, nehézkes baloldalt.

Úgy gondolom, figyelmet érdemel az európai zöld mozgalmakban kristályosodó irányzat, amelyik a fenntartható fejlődés (Római Klub) gondolatköréből kiindulva, növekvő hangsúlyt követel a helyi, települési gazdaságszerveződéseknek. Igaz ugyan, hogy esetükben a követelés kiindulópontja a természeti környezettel való kapcsolat megbomlott egyensúlya, nem pedig a társadalmi csoportoké. Azonban innen indulva is eljutunk – méghozzá megkerülhetetlenül – a helyi népesség egészében való megélhetésének és autonómiájának ügyéhez. Erről közelítve pedig a teljes népesség körén belül hangsúlyt kap a hagyománykötött, ilyenképpen természet közelibb csoportok szerepe és sorsa.

Meg kell említenünk még a hagyományos egyházakat is. Transzcendentális horizontjuk ugyan kötelezné őket a hagyományokban megrekedtekkel való szolidaritásra, eszmeviláguk súlyos történelmi ellentmondásai azonban visszatartják, s a politikai jobbszárny felé sodorják őket.

Annak a jelentősége, hogy az MSZP, vagy bárki más, feltárja és magára vállalja a hagyománykötött rétegek politikai reprezentációját és megszervezését, nem csupán országos mérvű. A második gazdaság legitim átmeneti formáinak felderítésére és megalkotására valamennyi posztszocialista társadalomnak életbevágó szüksége van, nem is beszélve a Harmadik Világról. Ennek elérésére azonban a különböző országok esélyei korántsem egyenlők, erősen függenek a tőkeérett és a hagyománykötött rétegeknek az össznépességen belüli arányától. A hagyománykötöttség túlsúlya esetén – amint fentebb már érintettük – túl nagyok a nemzeti elzárkózás irányába terelő erők.

Nyilvánvaló, hogy a magyar mezőgazdaság és még inkább a falvak ügye tartós válságban van a fordulat óta egyfolytában. Gondjával azonban a politika szintjén senki nem foglalkozik érdeme szerint. A megoldás módozatai fel sem merülhetnek, mivel érdemi, történelmi távlatokba helyezett vizsgálata sem ment még végbe. A megoldó gondolat és tett nem várható nyugatról, az ő számukra ez nem belső kérdés (lásd fennebb: Gorz), hanem külkapcsolati. Nem a társadalmi és gazdasági szerkezet formálása, hanem csupán szociálpolitika.

Az elmaradott vidékek földindulása – lehetséges –, messze van. Szerencsés fordulat esetén el is maradhat, de morajlása felhallik a mélyből.

 

(1998. szeptember)

 

Néhány utólagos megjegyzés

 

Manapság a társadalmi továbbhaladás kapitalizmuson túlra vezető útját fürkészők figyelmét jobbára lekötik a tőkés szerveződés legfejlettebb elemei. Amikor azt keresik, hogy milyen lehet a poszt-kapitalista társadalom, arra kérdeznek rá: vajon hol találunk a jelenben olyasmit, ami annak kezdete lehetne, amit felnagyítva kivetíthetnénk a jövőbe. Bonyodalmak nélkül, egyenest kívánnának belépni a jövőbe – s ezzel alighanem már el is hibázták a dolgot.

Ha még nem akasztottuk teljesen szegre marxi-hegeli örökségünket, gyanakodnunk kell, hogy ennyire egysíkúan nem lehet megközelíteni a kérdést, bármilyen jogosnak is tűnik az a feltevés, hogy a legmagasabb rendű működésekből, a szellemi termelésből kell kibontakoznia a jövő társadalmi formáinak.

Miután végighaladtunk a fenti gondolatmeneten, kitűnik, hogy valami megkerülhetetlen akadály állja útját történelmi-politikai továbbhaladásunknak. Ameddig ezt el nem mozdítottuk, addig nem férhetünk hozzá egy újabb társadalom formáihoz. Hogy a kapitalizmuson túlra eljuthassunk, előbb menthetetlenül vissza kell térni ahhoz a történelmi útelágazáshoz, amelyiken a rendszer spontán fejlődése – ha nem is épp szánt-szándékkal, de túlfutott, ám ahová leláncolva hátramaradt a föld népességének nagyobbik fele.

Ez a cserbenhagyás nem egyszerűen morális, ámbár van ilyen oldala is (és onnan-való nézete is teljesen valóságos), az őket fogva tartó lánc minket is visszatart – legyen bár jó hosszúra eresztve.

 

Fejlődés és lemaradás táguló hasadéka

 

A fejlett tőkés világ jóléte nem pusztán saját termelési rendszerének hatalmas teljesítőképességén alapul, hanem azon a többlethasznon is, amit a prekapitalista állapotukban feltartóztatott, nyomorult népektől, rétegektől szív el folyamatosan. Az elszívó mechanizmus a külkereskedelem révén érvényesül. Megléte elég régóta ismert (Tocqeville, 1840), ütközik az uralkodó polgári közmeggyőződéssel, amit még A. Smith fogalmazott meg a “komparatív előnyök” elvében (1776, The Wealth of Nations), s amely mindmáig képes megnyugtatni a polgári lelkiismeretet. A XX. század első harmada óta ismét kutatók sorát foglalkoztatja a kérdés (mint kezdeményezőket, említsük meg Eli Heckschert és Bertil Ohlint, akik 1977-ben kaptak Nobel-díjat e tárgykörben végzett közös munkájukért; magyar részről pedig Török Ádámot, aki közvetlenül a rendszerváltás előtt kis kötetben kiválóan foglalta össze e tárgykör kérdéseit és irodalmát). Az elmaradottak a nemzetközi kereskedelem csatornáján keresztül szinte önkéntesen adóznak. A kereskedelem egyoldalú “szabadságának” fenntartásához ma már kevés erőszakra van szükség. Némi gazdasági nyomás, a tőke világhatalma időnként meglebegteti fenyegető erejét a szemük előtt, fejük felett, fegyelmezésükre ennyi is elég. A Harmadik világ akár a tárgyalótermekben, akár utcai tűntetéseken próbálja érdekeit hangoztatni, elutasítással találkozik – és sodródik a végső elkeseredés felé.

Láthatatlan csatorna és szivattyú rögzíti őket a múltban, a történelmi elmaradottságban, elszívódnak a többletek, s nem náluk, hanem a jóléti oldalon emésztődnek-halmozódnak fel. Az extenzív–intenzív váltás ezt a mechanizmust nemhogy megszüntette volna, hanem éppenséggel továbberősítette. A fejlett országok monopolhelyzetét az elmaradottakkal szemben szellemi termékeik rendszeres termelése mértéktelenül felerősítette. Ennek a kapcsolatnak a bizarr ellentmondása fűzi a legfejlettebb kapitalizmust is a továbbélő múlthoz, de odafűzi a világtársadalom jövőjét is, és odafűz minket is saját társadalmunk elmaradott rétegein keresztül. Jelenünkben és jövőnkben egyaránt.

 

A tőkefelhalmozás forrása és helyszíne

 

Ezt az ellentmondást az Eszmélet következetes olvasói ismerik, legfeljebb szövevényességét, minden világgazdasági aktusban való jelenlétét és bénító hatását nem tartják kellőképp számon.

Bérmunka nélkül nem tőke a termelőeszközökben felhalmozott értéktömeg, ámde döntő többleteit nem föltétlenül magából az általa alkalmazott bérmunkából, hanem elsősorban annak gyenge konkurenciájából szívja ki (ez volt Rosa Luxemburg nevezetes, bár mára meglehetősen feledésbe merült, nagy felismerése). Ugyanakkor azt a magunk bőrén tapasztaltuk (az államszocializmus bukásával), hogy a társadalmi termelőeszközök tőkés reprezentációja és önszabályozó szervezettsége nélkül nem működik a magasan fejlett technika újratermelési folyamata. Viszont a magántulajdonok hálózatába tagolódott össztőke társadalmiságát és emberiességét a piaci mechanizmusban működő “rejtett kéz” – hiába szerette volna A. Smith – nem képes biztosítani a magántulajdoni érdek, az “önző szenvedély” automatizmusával szemben.

A tőke mechanizmusát mozgásban tartó magánérdek csődbe viszi és megbénítja az elmaradott technikával és annak megfelelő munkaerővel felszerelt vállalatokat, sőt nemzetgazdaságokat is. Ezzel pedig hatalmas tömegeket zár ki a bérmunkából, ami nemcsak a megélhetésnek, hanem a további fejlődés lehetőségének is az uralkodó, egyedül szabatos formája a tőkés világgazdaságban. A nemzetközi segélyszervezetek ezt utólagosan nem képesek helyreigazítani. Ebből a csapdából csak a tulajdoni rendszer határain túllépve lehet kimenekülni.

Van-e ilyen kijárata a tőke rendszerének? Olyan, ahol a kilépők nem veszítik el a magánérdek dinamizmusát, de működtethetik az alacsony termelékenységű társadalmi munkát is?

Úgy gondolom ez ma döntő kérdés, erről kellene többet és mélyrehatóbban megtudni. A jövőhöz – a szabad szellemi termeléshez – csak a tulajdoni kérdésen áthatolva juthatunk majd el.

 

Az Eszmélet Baráti Körében lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Szalai Erzsébet ismerteti azonos című könyvének (Aula kiadó, Budapest, 2001) téziseit, melyekre Krausz Tamás és Szigeti Péter válaszol.

Beszélgetés Szalai Erzsébet azonos című könyvéről (Aula Kiadó, Budapest, 2001)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2001. március 4-én.

Résztvevők: Szalai Erzsébet, Krausz Tamás és Szigeti Péter

 

Szalai Erzsébet

Legelőször arról beszélnék, hogy mint baloldali, kritikai szociológus miért is foglalkozom elitkutatásokkal.

A rendszerváltás nem alulról, társadalmi mozgások által generált folyamat volt, hanem az államszocializmus méhében megszülető társadalmi ellenelitek megszerveződésének az eredménye. Ezért tizenkét évvel ezelőtt azt a hipotézist fogalmaztam meg, hogy a kialakuló új rendszer alapvonásait igen nagy mértékben a rendszerváltás során hatalomra került elitek fogják meghatározni. Mint marxista tradíciójú társadalomkutató, azt is feltételeztem, hogy ebben a folyamatban a gazdasági elit lesz a domináns, amely hosszabb távon meg fogja határozni a politikai és a kulturális elit mozgásterét is. Ezért a gazdasági elit módszeres, empirikus kutatásához kezdtem hozzá.

A magyarországi elitkutatások a gazdasági elitet nem a társadalom egészéhez való viszonyában vizsgálják, hanem főként azt a kérdést teszik csak fel, hogy honnan is rekrutálódik ez az elit. Vagyis e gazdasági­elitkutatások pontosan a legfontosabb kérdést, a hatalom kérdését nem firtatják. Számomra viszont ez volt a legfontosabb feladat, vagyis az egész problematikát a gazdasági elitnek a társadalmi szövetbe való sajátos beágyazottsága szempontjából igyekeztem vizsgálni. Kutatásaim során számos általam megfogalmazott kérdésre nem tudtam még választ adni, sokszor csak hipotéziseket fogalmazok meg – ezeket külön jeleztem.

Könyvem első részében a gazdasági elit főszereplőit – a késő-kádári technokráciát, az állami nagyvállalatok vezetőit, a külföldi befektetőket, a bankárokat, a hazai nagy magánvállalkozókat és a vezető gazdasági állami bürokráciát – mutatom be, majd egy külön rész foglalkozik a gazdasági és a politikai, valamint a gazdasági és a kulturális elit kapcsolatával. Ezt követi külön részként az elméleti tézisek és hipotézisek megfogalmazása. A következőkben röviden az utóbbiakat ismertetem.

Bevezetésképpen arra a különbségre fogok rávilágítani, amely Bourdieu tőkeelmélete és saját elméleti megközelítésem között fennáll. Ez a különbség igen nagyrészt az általunk vizsgált társadalmak különbözőségéből adódik. Bourdieu egy viszonylagos stabilitást mutató centrumország viszonyait elemezve fogalmazta meg elméletét, amelynek fókuszában a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének problémája áll. A társadalmi tőkék konvertálása nála igen hosszú folyamat, döntően egyik nemzedékről a másikra következik be. Magyarország viszont gazdaságilag nyitott félperiféria, amely a vizsgált időszakban gyökeres változásokon ment keresztül. A társadalmi tőkék – a gazdasági, a szociális és kulturális tőkék – egymásra való konvertálásához sokszor egy-két év is elegendő. Nem véletlen tehát, hogy – elsősorban Szelényi Iván nyomán – a legtöbb hazai elitkutató az elitek képződését ezekben a gyors konvertálási folyamatokban ragadja meg. Azt a szempontot azonban ők sem vizsgálják, hogy amelyek azok a nemzetállami kereteken kívüli tényezők, amelyek e folyamatok keretéül szolgálnak. Márpedig ezek megértése nélkül alapvető kérdésekre nem kaphatunk választ.

A nemzetállami kereteken kívüli legfőbb tényező: a globalizáció. Vizsgálnunk kell tehát a globalizáció és a belső elitképződések, az elitek tőkekonvertáló képessége és tőkéik értéke közötti összefüggést is. E gondolatmenet kifejtéséhez feltétlenül be kell vezetnünk a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra fogalmát. Ezt a pénzintézetek nemzetközi összefonódása, a világ legnagyobb gazdasági-pénzügyi centrumai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint a nagy multinacionális cégek vezető erői alkotják, amelyek felügyeletet gyakorolnak a jegybankok és a kormányok felett is.

Ezt az összefüggést az 1970-es évek közepétől értelmezhetjük. Magyarországnak az ekkortól erősödő nyugati eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban nem az államszocializmus demokratikus megreformálásának ígéretével fellépő társadalompolitikusok aktivizálódását, hanem a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül feltörekvő új, nyugatos csoport) monetarista krémje (és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az újreformer értelmiség) megerősödését katalizálja.

A felgyorsuló külpiaci nyitás és a szuperstruktúra egyre erősödő elvárásai a folyamat kiteljesítésére a késő-kádári technokrácia kulturális, szociális és gazdasági tőkéinek értékét megnövelték, és megkönnyítették számára a három tőke egymással való konvertálását. A folyamat tetőpontja a késő-kádári technokrácia krémje által uralt szociálliberális kormányzat idejére, vagyis az 1994–1998 közötti időszakra esett.

Mi történt valójában? A politikai rendszerváltást követően a gazdasági eliten belül meggyengültek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményezett, amelynek bázisán a késő-kádári technokrácia, sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve és a szuperstruktúra elvárásainak megfelelően, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzta, döntően a külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalkozók számára. Szimbolikus értelemben, hatalmi szempontból és a konkrét gazdasági javakat tekintve is. Sőt, a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéit is veszélyeztette, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adta át. Valójában a tőkeelemek cseréje valósult meg. (Ez a fogalom feltétlenül új Bourdieu elméletéhez képest.) A késő-kádári technokrácia krémje lemondott hazai gazdasági tőkéinek egy részéről, cserébe azért, hogy ő maga a nemzetközi gazdasági pénzügyi szuperstruktúra részévé válhasson (Bokros Lajos ma a Világbank igazgatója), és így hazai gazdasági tőkéit nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassa.

Ebben a folyamatban a késő-kádári technokrácia leértékelte a munkaerő hozzá közvetlenül nem kapcsolódó részének tudástőkéjét – ez nem más, mint a munkaerő költségének leszorítása és a kis- és középvállalkozások diszpreferálása –, hogy így tegye vonzóvá ezt a munkaerőt a külföldi befektetők számára.

A tőkék és az erőforrások átszivattyúzása tágabb értelemben is végbement, mégpedig a gazdasági, politikai és kulturális elitek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között, az előbbiek javára és az utóbbiak kárára. Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész kelet-közép-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem álltak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható, külső erőforrások (ráadásul a nemzeti termék 1997-ig gyakorlatilag zsugorodott), az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehetett csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai voltak. A mégis csak megvalósuló (de a gazdaságpolitikai vezetés által nem diszponálható) külső tőkebevonás a multinacionális vállalatok tömeges becsalogatása révén valósult meg, mégpedig e szektor dominánssá válását eredményező mértékben.

Mindez nem eredeti tőkefelhalmozás, hanem eredeti tőkeátcsoportosítás. Fő jellemzője, hogy ebben a folyamatban – Rapoport kifejezésével élve – zéró összegű társadalmi játszma folyik – a társadalmi szereplők egyik csoportja csak más csoportok rovására bővítheti jövedelmeit, erőforrásait.

Vagyis ismét aktuálissá válik Marx kérdésfelvetése, miközben mint majd látni fogjuk, részben Max Weber megközelítését is megtarthatjuk.

A kizsákmányolás fogalmáról van szó. Ezt a fogalmat a mai nemzetközi irodalomban elsősorban az analitikus marxisták használják, és igyekeznek empirikusan – döntően a játékelmélet és a racionális választások elmélete alapján – verifikálni.

Wright szerint akkor beszélhetünk kizsákmányolásról, ha bizonyítható, hogy a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációjától függ – a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények. Továbbá, a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétől is függ – a gazdagok ilyen vagy olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének legalábbis egy részét. Ez a magyarországi eredeti tőkeátcsoportosítás folyamatában pontosan így történt.

A kizsákmányolás fogalmát – hangsúlyozottan a disztributív egyenlőtlenségek elemzésére – a baloldali liberális Kis János is használja. Kis egyik kiindulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet-elsajátítás marxi fogalmi azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és elkülönítésére, miután – miközben – meggyőzően bizonyítja, hogy Marx a két fogalmat összemossa. Kis megkülönbözteti a speciális és általános kizsákmányolás esetét. Akkor beszél speciális kizsákmányolásról, ha a tőkések és munkások alkuereje a tőke javára kiegyenlítetlen. Márpedig a magyarországi újkapitalizmusban ez a helyzet. Más a helyzet az általános kizsákmányolással. Kis értelmezésének megfelelően (azt kissé átalakítva) akkor beszélhetünk általános kizsákmányolásról, ha felsejlenek a láthatáron olyan termékeny utópiák, amelyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyokat (ezen belül például megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való feltüntetését), és amelyeknek van számottevő társadalmi bázisuk.

Ilyen utópiák a nemzetközi civil társadalmi mozgalmak oldaláról mostanság kezdenek újból felsejleni – de ezek taglalásába itt nem tudok belemenni. Erről csupán annyit, hogy a válaszom összességében egyelőre bizonytalan.

A továbbiakban saját gondolatmenetemet ismertetem.

Rövid távon – vagy inkább egy adott pillanatban – relevánsnak tekintem a marxi munkaérték-elméleten alapuló értéktöbblet-elméletet, vagyis azt a tételt, hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől a munkaerő egy olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez az értéktöbblet, amelynek a tőkések részéről történő elsajátítását – egy adott pillanatot tekintve – magam is kizsákmányolásnak tekintem.

Ez azonban nem más, mint egy alapvetően konfliktuselméleti megközelítésen alapuló logika. Gondolkodásunkból azonban nem iktathatjuk ki a hosszabb távra tekintő, funkcionalista nézőpontot sem. Ezen elméleti attitűd alapján nézve egyrészt egy bővülő gazdaságnak felhalmozási szükséglete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erőforrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletből). Másrészt és főként: az államszocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet az erőforrások újraelosztásának az a gyakorlata, amely ellentétes a történelmileg a tőke által reprezentált, a tőke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal (a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem vezetett máshoz, mint az erőforrások, javak szűkített újratermeléséhez. A tőke értéktöbbletből való részesedéssel történő “jutalmazása” a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mértékben függetlenül attól is, hogy igazságos-e vagy sem): a tőke “részesítése” az értéktöbbletből az erőforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a szélső esetben is így van ez, amikor a tőkés nem fejt ki effektív munkát, csak “szelvényvagdosó”. És azt figyelembe véve is, hogy a globalizációval növekvő tőkekoncentráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák azt a lehetőséget, hogy a tőkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erőforrások hatékony elosztásának “feladatát”.

De ha az értéktöbbletnek a tőkések által történő elsajátítása ilyen fontos funkciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló-e egy olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás? Ezt a kérdést gondolkodásom jelen szakaszában (mint arra már utaltam), nem tudom határozottan megválaszolni. Amit bizton állíthatunk: mind az analitikus marxisták definíciója alapján, mind a speciális kizsákmányolás fogalmi keretébe helyezkedve, a magyarországi újkapitalizmus kizsákmányoló társadalomnak tekinthető.

De vajon a kizsákmányolás alapja a tőke képviselőinek tisztán hatalmi helyzete vagy a tulajdonjogok koncentrálása? És visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: a tőke körül összpontosuló elitek osztályt alkotnak-e?

Az osztályok képzése az osztályozás problémáját veti fel. Osztályozni a társadalomtudományban annyit tesz, mint egymáshoz hasonló és másoktól különböző társadalmi szereplőket különböző fogalmi kategóriák alá sorolni. Osztályból tehát nem csak akkor van mindig legalábbis egynél több, ha ezek antagonisztikus viszonyban vannak egymással, hanem akkor is, ha a társadalmi szereplők csoportjai adott szempontokból határozottan különböznek egymástól. Ugyanakkor, miközben az antagonizmus nem szükséges feltétel, az osztályok képzésének csak akkor van értelme, ha az ábrázolt különbségekhez határozott társadalmi funkció kapcsolható. A magyarországi újkapitalizmusban, empirikus tapasztalataim szerint, a hatalmon lévők elkülönült fogalmi kezelése releváns, ugyanakkor a munkaerejüket áruba bocsátók közötti nagy differenciálódás valamint az individualizálódás, az egyéni, atomizált érdekérvényesítés dominanciája következtében a társadalom többi szereplőjét nem tudjuk olyan kategóriá(k)ba sorolni, amely(ek)hez határozott funkció kapcsolható.

A magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét az államszocializmus belső ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagytőkének a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása “idézte elő”. Vagyis alapvetően tőke–munka viszony állt mögötte – de nem osztályharc. Sőt, a “munka”-oldal éppen, az osztályharc hiánya – szervezetlensége vagy gyenge szervezettsége – okán nem volt képes effektív ellenállást kifejteni.

E gondolatmenet alapján tehát arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarországi újkapitalizmus viszonyainak elemzésénél el kell vetnünk az osztályelemzést, ami együtt jár azzal, hogy a hatalmon lévőket nem osztályként definiálom, miközben nem mondok le arról, hogy kizsákmányolóként tételezzem. Sőt, a kizsákmányolás egyik döntő alapja éppen a hatalmon lévőkkel szembeni társadalom atomizáltsága, pontosabban, gyenge strukturáltsága, szervezetlensége.

A hatalom tehát elitképződmény. Empirikus elemzésem és korábbi fejtegetéseim alapján, középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági elit érdekeitől alapvetően eltérő alternatívákat nem felmutató parlamenti politikai pártok és a kulturális elit alkotják.

A hatalmon lévő gazdasági elit alapvetően a tulajdonjogok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól. A hazai nagyvállalkozók szempontjából ez egyértelmű, a többi gazdasági elitcsoport esetében elsősorban a tulajdonjogok egyik döntő elemének, a rendelkezési jognak a koncentrálása alapján. A rendelkezési jog kategóriája pedig egyszerre tartalmazza a hatalom és a tulajdon mozzanatát.

Az a tétel, mely szerint a rendelkezési jog mint tulajdonjog kitüntetett szerepet játszik a gazdasági elit hatalmi pozíciójának megalapozásában, annak a további tételnek a megfogalmazásával jár, hogy bár a gazdasági elit és alfrakciói nem alkotnak osztályt, marxi értelemben a képződménynek vannak osztályvonásai. (Marx, mint tudjuk, a tulajdonviszonyoknak tulajdonított döntő jelentőséget az osztályok elkülönülésében.) De vannak osztályvonásai weberi értelemben is. Max Weber szerint, mint tudvalevő, az osztályok alapvetően a piaci mechanizmus működése révén formálódnak meg. Az 1990-es évek utolsó harmadától meginduló gazdasági növekedés azt bizonyítja, hogy a kialakult gazdasági elit teljesítményét “a piac” is visszaigazolja és tovább erősíti.

Ugyanakkor ez a hatalmi képződmény rendkívül megosztott: egy, a külföldi és hazai tulajdonú szektorok között húzódó választóvonal mentén elkülönülő, kettős gazdaság és kettős társadalom csúcsát alkotja. Ebből következően érdekellentétek tagolják, és egymástól elkülönült részei többé-kevésbé rendiesen is megszerveződnek.

Mindazonáltal a hatalmi képződmény különböző csoportjainak vannak közös érdekei. Ezek közül a legfontosabb a munkaerő árának leszorítása, a munkavállalók jogainak korlátozása és szervezkedéseik visszaszorítása.

Korábbi munkámban az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezetét, elsősorban Max Weber fogalomalkotása alapján, osztályvonásokkal rendelkező rendként tételeztem. Az államszocializmus hatalmi szerkezetéről (amelynek főszereplői a felső pártvezetés, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők) kimutattam, hogy tagjait egyfelől közös éthosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, amelyet a párt éthosza és bürokráciája teremt meg és termel újra (rendiség), másfelől azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági, hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetőinek – a pozíciója a politikaiak mellett gazdasági tényezőkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi és megerősíti (osztályvonás).

E hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. (Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, amelynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség elhárítása.)

A hatalmon lévő renddel szemben, döntően az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következően, a társadalom méhében nem szerveződik meg más osztály vagy rend. (Ezért van az, hogy a “tőke” és a “munka” viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítettség, egyensúlyhiány jellemzi.)

Ez a hatalmi szerkezet a rendszerváltás folyamatában felbomlik, és egy belsőleg tagoltabb és a piaci mechanizmus nyíltabb működése következtében erősebb osztályvonásokkal rendelkező hatalmi konglomerátumnak adja át a helyét. Lényegi vonásaiban mindazonáltal mutat folytonosságot, mely folytonosság egyik döntő tényezője – mint láttuk – a késő-kádári technokrácia folyamatos és sajátos társadalmi szerepvállalása. A hatalmi szerkezet neve kissé bonyolult lesz: belsőleg rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkező hatalmi elit (a továbbiakban röviden: hatalmi elit).

A társadalom méhében az újkapitalizmusban sem alakulnak ki osztályok vagy rendek – mindazonáltal a hatalmi elit gyenge módon strukturálja a társadalmat. Sőt, az osztályok vagy rendek kialakulását éppen ez a gyenge strukturáló hatás korlátozza.

A társadalmi struktúrára vonatkozó, alábbi fejtegetéseim az adott irányú empirikus kutatások hiányában jórészt hipotézisek.

A hatalmi elit alatt a társadalomban egyrészt laza halmazt képező középrétegek vannak jelen. Ez a halmaz sokszínű és eltérő érdekeltségű rétegekből áll. Másrészt jelen vannak azok is, akik ebből a körből is kirekesztődnek. Ők a társadalom alsó részét képezik.

Megkülönböztethetők egymástól azok a középrétegek, amelyek a hatalmi elithez kapcsolódnak, és azok, amelyek nem. Az előbbiek – munkavállalóként az ő érdekeltségeikben vagy szervezeteikben foglalkoztatottak – alkotják a középrétegek egy részét. Ők két alrétegre oszlanak. Azokra, akik külföldi tulajdonú szektorokban, és azokra, akik a hazai gazdasági elit szférájában tevékenykednek. A középrétegek másik rétege – akik nem kapcsolódnak a hatalmi elithez – belülről szintén tovább strukturált. Egyik alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkező társadalmi szereplők – például közép- és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak –, másik alrétegét azok a beosztott, de magasan képzett állami alkalmazottak jelentik, akik nem tartoznak az első réteghez.

Nem tartoznak a középrétegekhez – a társadalom alsó részét képezik – a nem a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb munkavállalók (például kisvállalkozók szak- vagy segédmunkás alkalmazottai) és az önálló egzisztenciával nem rendelkező inaktívak.

E modellben sajátos az értelmiségi foglalkozásúak helyzete. Az értelmiség egyik rétege – mint kulturális elit – közvetlenül a hatalmi elit része, további rétege “megoszlik” a középrétegek különböző rétegei között. Más hagyományos társadalmi csoportokat is keresztbe metsz a vázolt struktúra, ám ennek taglalásába most nem tudok belemenni.

A középrétegek általában kettős helyzetűek. Például: a munkavállalókat alkalmazó kis- és középvállalkozók – az előbbiek kiszolgáltatott helyzetéből következően – egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. A gazdasági elit domináns csoportjai az állami redisztribúcióban előnyt élveznek velük szemben, ami részben nem más, mint az általuk megtermelt értéktöbblet egy részének elszivattyúzása.

Egyértelmű viszont az alsó társadalmi rétegek alávetett helyzete, nagyobbik részének erős speciális kizsákmányolása.

Befejezésképpen a gazdaság és társadalom kettős szerkezetéről fejtek ki néhány, az idő rövidsége miatt igen rövid gondolatot. A kettős szerkezet lényege: szemben áll egymással egy, a nyugati piacokhoz kötődő, külföldi dominanciájú, koncentrált tulajdonosi és szervezeti struktúra, nyugati termelésszervezési modell és életstílus, illetve egy döntően a belső piachoz kapcsolódó, hazai dominanciájú, dekoncentráltabb tulajdonosi és szervezeti struktúrájú, rendies, paternalista vonásokat felmutató termelésszervezési modell s egy erre ráépülő életstílus. A két szféra között a meglévő jövedelemegyenlőtlenségek által jelzettnél mélyebb különbségekről van szó. Mélyebb kettészakadást jelent az eltérő termelésszervezési modell, és még inkább a két szférán belüli érdekérvényesítési metódusok különbsége, elsősorban a részérdekek artikuláltsága és az alku szabályozottsága szempontjából – vagyis kulturális szempontból. A két szféra közül egyértelműen a külföldi tulajdonú szektor a domináns, amit az is jelez, hogy a külföldi szektor az állami redisztribúción keresztül folyamatosan jövedelmeket szivattyúz át önmaga számára a hazai tulajdonú szektorból.

A kettős szerkezet a magyar kapitalizmus kibontakozásától, a XIX. század második felétől kezdve (az államszocializmus egy rövid időszakát kivéve, amikor is átmenetileg egy felemás, de masszív középosztály jött létre) történelmi kontinuitást mutat. A kontinuitás alapvető oka – Erdei Ferenc és Szűcs Jenő gondolatmenetét követve –, hogy Magyarországon, az ország sajátos helyzetéből adódóan, soha nem volt lehetőség és idő arra, hogy a domináns gazdasági és társadalomszervezési formákat egy szerves fejlődés nyomán a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre. Paradox módon azonban ez is egy sajátos szervesség: a kettős szerkezet átöröklődésének, átörökítésének szervessége. Ugyanakkor a mai kettős szerkezet jellemzői számos ponton különböznek a korábbiaktól. Összességében: míg a gazdasági szerkezet szegregáltabb, a társadalomszerkezet valószínűleg kevésbé az, mint a korábbi kettős szerkezetekben, ugyanakkor a társadalom összességében individualizáltabb. Másként megközelítve: a társadalmi csoportok kisebb távolságban vannak egymástól, mint a korábbi kapitalizmusokban, de a csoportok, a belső kohéziót tekintve, egyre kevésbé tekinthetők valóban csoportoknak.

 

Krausz Tamás

Szalai Erzsébet könyvének vitája a magyar intellektuális baloldal számára megkerülhetetlen. A vitatott problémakör ugyanis, amelyben nemcsak szakértők vesznek részt, hisz’ én magam sem vagyok sem szociológus, sem közgazdász, felvet olyan általános elméleti és politikai kérdéseket is, amelyek szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Ezért szeretnék néhány megjegyzést fűzni a nagy szakmai erudícióval készült munkához.

Ez a könyv az első, amely a rendszerváltás utáni magyar társadalom újrastrukturálódásának néhány alapkérdését összefüggésben vizsgálja a “globalizáció” újnak tetsző folyamataival. A vitára bocsátott munka tehát kétségtelenül úttörő jelentőségű. Elsőnek mutatja meg széles empirikus anyag tükrében, hogy miképpen jött létre az új gazdasági elit, milyen a szociális eredete, kikből áll ez a 3-4000 fős új társadalmi csoport, amely a rendszerváltás legsajátabb szüleménye és “nyertese”, amelynek felhalmozási mohósága meglepi a naiv olvasót. E réteg kulturális és szellemi arculatáról is képet kapunk. Noha ez az “arculat” enyhén szólva nem vonzó, de ez tárgyilagos elemzésként tárul elénk, amennyiben interjúk keretei között, maguk a szóban forgó elit képviselői nyilatkoznak és mutatják be saját magukat.

Nyilvánvaló, hogy ez az új gazdasági elit sem az osztálytudatosság, sem az erkölcsi arculat tekintetében nem emlékeztet nyugat-európai “osztálysorsosaira”, hiszen a magyar uralkodó elit a vagyonát a magyar állami vagyon kisajátításával szerezte az utolsó 12 évben, mit sem törődve azzal, hogy a magyar munkásság négy évtizedes munkájának eredményét tulajdonították el, leszorítva a kisajátított osztály millióinak életszínvonalát a létminimum szintjére, megszüntetve 1,7 millió munkahelyet.

A könyv ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az új gazdasági elit megformálódása milyen viszonyban állt a globalizációs folyamattal, a külföldi tőkével, a multinacionális tőkés társaságokkal. Mint tudjuk, e viszonyt megterhelte a hazai elit versenyképtelensége, vagy ami részben ugyanaz, “képtelensége” az ún. világpiaci alkalmazkodásra, noha ebben az értelemben sem homogén ez az elit. Itt kínálkozik egy történeti jellegű megjegyzés. A “nemzeti burzsoázia”, amely Nyugaton a XIX. század tipikus jelensége volt, a neoliberális globalizáció korszakában nem jön létre most sem Kelet-Európában. Valami olyasféle társadalmi csoport jöhet csak létre, amely már nem uralkodhat önállóan nemzeti burzsoáziaként, mert a piacok, a gazdasági erőforrások és a társadalmi termelés döntő része a multinacionális társaságok, a külföldi tőke ellenőrzése alatt áll. Ez is oka annak, hogy a kapitalizmus szerte Kelet-Európában mint valami misztifikált idegen jelenik meg. Ettől függetlenül az elit “nemzetkritikai” szárnya természetesen szilárdan és megalkuvás nélkül kitart a kapitalizmus mellett, de azt “magyarítani” kívánja (ez vezet a xenofóbia különböző jelenségeihez).

Szalai Erzsébet a maga elemzésében elkerüli a csurkista-orbánista csapdát, vagyis a szélsőjobboldali globalizációkritika útvesztőit, bár korábban opponensei megvádolták ilyesfajta “kilengésekkel” (pl. Inotai vagy Csillag szerint Szalai csurkista), ám ezeket a vádakat, azt hiszem, a neoliberális globalizáció igen sápadt ideológiai visszfényének tekinthetjük csupán. Az ilyen gondolkodásmód mindenfajta baloldali kritikai diskurzust kizár, marginalizál, hogy önmagával szemben csak egy szélsőjobboldali alternatívát tételezhessen föl.

Erzsi tisztában van vele, hogy az új gazdasági elit nem szemben áll a multinacionális tőkével, hanem éppenséggel függésben van tőle, “féltékenyen” tekint rá, egyszerre gyűlöli és imádja. Szalai mint baloldali (mondhatjuk – ha még van értelme a megjelölésnek – szociáldemokrata) gondolkodó, az alapvető társadalmi-gazdasági ellentmondást természetesen nem a nemzeti és a multinacionális tőke között húzza meg, mint oly sokan a szociálliberális táborban, hanem a helyi, illetve a nemzetközi munkatársadalom és a nemzetközi tőke között.

Ám, ha – általában szólva – igaz az a marxista állítás, hogy a globalizáció alapvető ellentmondása a munka-tőke ellentmondásán kívül nem elemezhető, akkor Szalai Erzsébet könyvének kétségtelenül vannak elméletileg-módszertanilag nem teljesen végigvitt megoldásai.

A kiváló szociológus saját módszerét és elméletét Marx, Mills, Weber, Bourdieu örökségéből keveri ki. Módszertani értelemben tudatosan “eklektikus” a mű, tehát nem lehet valamiféle hibáról beszélni, amikor szóvá tesszük Marx “kiegészítését”. Ám a marxi metodológia immanens sajátosságainál fogva ellenáll mindenfajta “kiegészítésnek”, nem tűr meg önmagán belül más logikát, csak saját magából fejleszthető, vagyis egy olyan kapitalizmuselemzésből, amely mint “szükségszerűséget” feltételezi a kapitalizmus meghaladásának szocialista-közösségi módját. A marxi módszer ellenáll minden olyan megfontolásnak, amely a tőkés piacgazdaságot apologetikus módon “ésszerű” szisztémának fogja föl. Marxnál a piacgazdaság keretei, a kapitalista profittermelés keretei között nem folyhat humanista jellegű gazdálkodás, a marxi fogalomrendszer belsőleg összefüggő és az egyes fogalmak (árutermelés, munka, munkabér, kizsákmányolás, értéktöbblet stb.) meghatározott “helyi értékkel” rendelkeznek, ezért csak olyan “kiegészítést” bír el, amely a marxi osztályelmélet, a kizsákmányolás marxi elméletének stb. alapján keletkezett.

Ezt a problémát szeretném egy példán keresztül illusztrálni. Mint közismert, Marx a munka és tőke ellentétére építi a maga osztályelméletét, ha viszont tagadjuk az osztályelméletet és annak helyére, mint Szalai Erzsébet teszi, az elitelméletet állítjuk, akkor Marxot teljesen “legyengítjük”, éppen a marxi örökség lényegétől “szabadulunk meg”. Marx ugyanis az osztályokról nem szociológusként vagy politikusként gondolkodik, hanem közgazdászként és filozófusként. A vita az osztályok létéről oly régi, mint maga a kapitalizmus. A szociáldemokrácián belül a vita Bernstein óta tart (ha eltekintünk az “előtörténettől”). Önmagában az a tény, hogy a burzsoá (polgári) osztály kulturálisan, politikailag és persze gazdaságilag is kitermeli a maga elitjét, amely működteti vagy vezérli magát a tőkerendszert, egyebek között azt jelenti, hogy a tőke uralmát minden időben fent kell tartani egy amorf, többnyire szervezetlen, a kapitalizmus manipulációs technikáinak évszázadok óta kitett tömeg (több milliárd ember) fölött. A “bérből és fizetésből élők” (magyarán, bérmunkások) társadalmából valamiképpen ki kell sajtolni az értéktöbbletet. Ám ha burzsoázia létezik, a bérmunkások osztálya pedig nem létezik – amint Szalai Erzsébet koncepciójából kiviláglik –, olyan ellentmondás jön létre, amely megoldhatatlan problémákat szül mind az elmélet, mind a politika terén. Akkor kiket, milyen társadalmi csoportokat képvisel és védelmez baloldali tudósként Szalai Erzsébet, ha nem a “proletariátust”? Itt a régi kérdés: ki a történelem “adekvát szubjektuma”, ha nem a tulajdon-nélküliek osztálya (legyen ennek az osztálynak bármilyen bonyolult a szerkezete)? Erre a kérdésre nincs világos válasz. Új helyzet, régi kérdések…

Történelmileg ritka pillanat persze, hogy ez a rendkívül “vegyes tömeg” (munkásosztály) Tanzániában és Oroszországban, Angliában és Magyarországon egyidőben átalakuljon olyan szervezett osztállyá, amelyről József Attila még úgy nyilatkozott, hogy “vasba öltözött”. Sőt, a centrum-régió munkásosztálya mindig más volt, mint a perifériáé, s még Oroszországon belül is jellemző volt a proletariátus legkülönbözőbb történeti és szociológiai formáinak egymás mellett élése. De a nagy forradalmak története egyesítette a proletariátus különböző történeti formáit és szociológiai rétegeit. Igaz, történelmi értelemben csak pillanatokra. A XX. század egész tapasztalata azt mutatja, hogy a burzsoázia – éppen a “globalizációnak” hála – sokkal homogénebb és nemzetközibb politikai, kulturális és szociológiai értelemben, mint a munkásosztály. Sőt, miután a 80-as években a tőke megerősítette pozícióit az egész világon, a munkásosztály fokozatosan lekerült a “napirendről”. Leírták, mintha sose létezett volna, pedig pontosan tudjuk, hogy a munkásosztály – miután részben a tőkésosztály “kreatúrája” – a tőkés rendszer belső munkamegosztási szisztémájának átalakulásától függően szociológiailag gyakran átstruktúrálódott, csak a XX. században legalább háromszor. Szellemi-politikai síkon még törékenyebb ez a társadalmi tömeg, még kiszolgáltatottabb a tőkének. Természetesen mindezt Szalai is tudja, de nála az empirikusan létező munkás, a munkavállaló a maga konkrét termelési feltételeivel inkább atomizált individuumként létezik, mint valóságosan. Ám “gazdaságfilozófiailag” a “munka társadalma” éppen úgy létezik, mint 150 évvel ezelőtt, más eszközökkel, más életfeltételekkel megáldva. Szociológiai széttagoltságával is összefügg, hogy a gazdasági értelemben felfogott nemzetállam felbomlása sem integrálja a munkásosztályt olyan nemzetközi osztállyá, mint a tőkésosztályt, sőt, a nemzetállami felbomlás magának a nemzeti munkásosztályok felbomlásának, újrastruktúrálódásának része.

Hogyan is lehetne “internacionalista” a munkásosztály, amikor a neoliberális világrendben, a tőke szabad áramlásának világában a munkaerő talán helyhez kötöttebb, mint a XX. század gazdaságilag prosperáló “keynesianus” évtizedeiben. Azt is tudjuk, hogy ha a tőkét nem korlátozzák – nemcsak szimbolikus értelemben mondom –, akkor fasizmussá degenerálja a kapitalizmust, és benne a munkásosztály igen nagy tömegeit is prostituálja. Másfelől a munkásosztály létezésének “elismerése” nem igazolja annak misztifikációját, különösen nem a kádárista elit ideológiai munkásmitológiájának tükrében. A szocialista célokat felvető forradalmak, mindenekelőtt az orosz forradalom, olyan ún. államszocialista rendszerekbe mentek át, amelyek a munkásosztályt (a proletariátust) a hatalom, a bürokrácia eszközévé degradálták, megfosztva így az osztályt az osztályjellegű, azaz az öntevékenységre épülő cselekvéstől (aminek okairól itt szintén nem eshet szó). E problémával tisztában vagyunk csaknem száz éve, amióta Lukács tudatosította a munkásság és a “hozzárendelt tudat” közötti ellentmondást, amelyet Kautsky és Lenin nyomán a szociáldemokrata vagy a kommunista párt “oldott meg”. Ez az ellentmondás is hozzájárult az államszocialista rendszer bukásához. Ám e tapasztalatok alapján azt mondani, hogy ez az osztály objektíve nem létezik, elméletileg nem tartható. A terminológiai vita érdektelen. A vita tétje másutt rejlik. Ha a munkásosztályt termelőosztálynak nevezik vagy a bérmunkások osztályának, az nem változtatja meg a dolgok valódi állását. Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk, hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastruktúrálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.

Ezzel összefüggésben jegyezném meg végül, hogy mit jelentett a magyar munkásosztály politikai “halála” a rendszerváltás folyamatában az akkor szerveződő “új baloldal” számára. Ez a könyvön részben túlmutató vitakérdés: vajon létrejöhetett volna-e a rendszerváltás nyomán egy más típusú kapitalizmus Magyarországon, alakulhatott volna-e másképpen a privatizáció története? (Lásd erről Mocsáry József tanulmányát az Eszmélet 52. számában.) A válasz egyértelmű nem, hiszen mindazt, ami történt, rendkívül erős nemzetközi és helyi érdekek határozták meg, amelyekről Szalai Erzsébet könyve igen sokat mond. Az 1989-es önigazgatói baloldal (Baloldali Alternatíva Egyesülés, Eszmélet, dolgozói tulajdonosok szervezetei, az 1990-es munkástanácsok az “MDF-es árulásig” stb.) erkölcsileg kínálta az egyetlen elfogadható alternatívát a bukott államszocializmussal és a felemelkedő újkapitalizmussal szemben, ám annak objektív történelmi felhajtóereje az államszocializmus bukásával nem erősödött meg, hanem még inkább csökkent. Ezt az erkölcsi alternatívát az újkapitalizmus oly erőteljesen söpörte ki, ahogyan azt csak nagyon súlyos érdekek következtében szokás megtenni. Még a rendszer hivatalos ünnepéből, 1956-ból is kitörölték a munkástanácsoknak még az emlékét is… Ezen a ponton megjegyzéseimet felfüggesztem, mert csak úgy burjánoznak a problémák, jelezvén egyúttal Szalai Erzsébet könyvének kitűnő érdemeit.

 

Szigeti Péter

Engedjék meg, hogy bírálatomat két részre bontsam: természetesen dicsérő és kritikai jellegű összetevőkről egyaránt lesz szó.

Először, szeretnék még néhány gondolatot kifejteni ennek a nagyon értékes könyvnek a jelentőségéről, olyasmit, ami nem vagy nem kellő nyomatékkal hangzott el. Ez egy olyan kitűnő, tematikájában gazdaságszociológiai elemzés, amilyen eddig még nem készült. Nagyfokú problémaérzékenység jellemzi, és képes a magyar társadalom alapvető folyamatainak – igazolt, fogalmilag és az alkalmazott módszertan szempontjából is végiggondolt, az elméletalkotás, a hipotézis és az ötlet között különbséget tenni tudó, árnyalt – bemutatására. Tehát végtelenül érdemes tanulmányoznia ezt a könyvet annak, aki tudomást akar szerezni a honi valóság állásáról. Arról, hogy a gazdasági, politikai és kulturális elit és tőkekonverziói hogyan alakították társadalmunk szerkezetét; milyen annak a kulturális elitnek a szocializációja, amely a liberalizmus direkt apológiájához vezetett; hogyan működtetik azt a kultúrafinanszírozási mechanizmust, amely piacosította a kultúrát, de azért arra maradt (ítélő)ereje, hogy bizonyos szereplőket kompenzáljon piaci veszteségeikért, vagy éppen kijelölje a rendszer tabu témáit.

Ugyanakkor azt gondolom, olyan korlátai is vannak e műnek, amelyek eminensen a szociológiai, gazdaságszociológiai elemzésből következnek. Ha élne, valószínűleg Max Webernek tetszene a legjobban, aki műfajában maga is ilyen gazdaságszociológiára törekedett. Szalai Erzsébetet én személyében is nagyon kedvelem, viszont ettől függetlenül, igyekszem elég radikális kritikákat is mondani, mert tudom, hogy örülni fog ennek, képes ugyanis megérteni, sőt, válaszai is lesznek (talán nem mindenre, vagy nem egyforma meggyőző erővel). Azt gondolom, hogy Erzsi a kritikai szociológiának abba a vonulatába tartozik, amely – ahogy maga is mondja – részben marxi indíttatású. Azt azonban ugyanakkor nem mondanám, hogy a marxi gazdaság-, társadalom- és politikaelmélet – összefüggésbe hozva természetesen a születése óta eltelt másfél évszázad fejleményeivel, gondolok itt Antonio Gramsci­nak, Poulantzasnak stb. az osztálykoncepciójára – összeegyeztethető lenne a társadalom azon elitelméleti felfogásával, melyet Szalai is képvisel, s amelyet Pierre Bourdieu a tőkefajták elméletére támaszkodva fejt ki. Sokoldalúan szeretném majd ezt a tézist bizonyítani, megerősítve, hogy ettől még kritikai szociológiáról nagyon is szó lehet, csak nem marxi, horkheimeri alapozású kritikai társadalomelméletről. A nagy, értékelésbeli problémák ténylegesen itt vannak.

Szalai Erzsébet azt mondja – és itt nehéz szakkérdésekbe kell belemenni –, hogy ugyan létezik a sajátos, speciális kizsákmányolás, de az általános kizsákmányolás elismeréséhez hozzátartozna egy egyenlőségen alapuló társadalomkép vagy utópia is, ami mellett már nem tenné le a garasát. Az a levezetése közelebb hozza a problémát, amikor a játékelmélettel szólva kifejti, hogy mit ért zéró összegű és pozitív végösszegű játszmán. Ugyanis amikor zéró összegű játszma van, akkor van kizsákmányolás, mert csak egymástól, csak egymás terhére nyerhetnek a résztvevő felek. Ilyen a magyarországi újkapitalizmus. Ha azonban pozitív összegű a játszma, azaz mind a két fél nyer, a tőkések és a munkások is, abban az esetben felvetődik, hogy immáron ne konfliktuselméletileg dramatizáljuk a tényt, ahogy ezt Marx Károly és bizonyos frankfurtiak tették, hanem funkcionális elemzéssel kell kiegészíteni a konfliktuselméleti megközelítést. Nevezetesen azzal, hogy a többletmunka feletti rendelkezésben melyik a hatékonyabb: a magántőke vagy az államszocializmus. Szalai Erzsi válasza erre az – s tudom, hogy korábban hétszáz oldalas könyvet is írt erről, de ha háromezer-hétszáz oldalasat írt volna, engem akkor sem győzne meg, mert én Jerzy Wiatr, Winicjusz Narojek, Konrád–Szelényi stb. alapján a racionális redisztribúcióval jellemezném e társadalmakat –, tehát Szalai Erzsi válasza erre az, hogy az államszocializmus irracionális redisztribúciót végez a többletmunka felett, a kapitalizmus viszont a magánrendelkezéssel, úgymond, racionálisan és hatékonyan végzi el ezt az allokációs funkciót.

Itt végig kell gondolni azt is, hogy bővített újratermelési folyamat persze van a kapitalizmusban, de egyfelől milyen szükségleti rendszert termel újra, hogyan erősíti meg a magántulajdon és a piaci kapcsolatok rendszerén keresztül az elidegenedett szükségleteknek azon körét, amelyeket Szalai Erzsi se nagyon szeret. Tehát bizonyos következményekben egyetértünk, csak a magyarázatban válunk el egymástól. Hozzáteszem, a mai magyar társadalom egy része – a bevásárlóközpontok fogyasztóképes közönsége – azért ezt eléggé szereti. Másfelől, a tőkés osztály (és szolgái, lakájai, biztonsági magánszemélyzete stb., akik a gazdájuk profitjának növelésével azonosulnak) személyes és luxus fogyasztása sem hanyagolható el, még ha e problémával Henryk Grossmann óta komolyan – ökonómusok – kevesen foglalkoztak is. (Azért jegyezzük meg, hogy Giovanni Arrighi, a centrum polgárság “oligarchikus gazdagságáról” írva, elég jól jellemzi a helyzetet). A frankfurtiak és a marxi elmélet, velem együtt, ott közös nevezőn van, hogy a kapitalizmusban a részrendszerek racionalitása az egész irracionalitásába torkollik. Szalai viszont ezt a minősítő tételt nem osztja akkor, amikor azt állítja, hogy a fejlett kapitalizmusban a bővített újratermelési folyamat hordozója a magántulajdonosok profitesélyekhez igazodó tőkeallokációja, és ez az a funkcionális mozzanat, amellyel a konfliktuselméletet szerinte korrigálni kell. Tehát ez az egyik komoly vitánk.

A másik pedig egy nagyon súlyos módszertani kérdés – de itt megint erények is vannak, nemcsak gyengeségek –, hogy Szalai empirikusan ellenőrizni akar bizonyos összefüggéseket, fogalomhasználatot, tulajdonképpen azt mondanám, hogy a politökonómiai elemzésnek egyfajta szociologizálásával. A frankfurti iskola is erre tett kísérletet a “cseregazdaság” fogalmának szociológiai kibontásával, nagyrészt Weber hatására, s a játékelmélet egy újabb ilyen kísérlet, amely bizonyos meggyőző és szemléletes magyarázatok mellett, igen súlyos elméleti tévedésekkel jár.

A következő problémáról van itt szó. Arról, hogy miért nem lehet a politökonómiai elemzést, az értékfolyamatok elemzését átírni a pozitív meg a negatív végösszegű játszmába. Természetesen azért, mert az ökonómiai szféra immanens elemzése legyengül ott és abban a pillanatban, ahol szociológiailag magatartásokat akarnak vizsgálni, empirikus összefüggéseket keresnek. Ettől még értékes ez a vizsgálat, valamilyen értelemben Szalainál nem is vész el, de legyengül ez a dolog. Lukáccsal szólva azt mondanám, hogy a gazdaság ontológiai elsőbbsége nem megkerülhető: a túlsúlyos mozzanat és az ontológiai elsőbbség nem ugyanaz. Az, hogy az emberek társadalmi cselekvésében, a társadalmi és politikai harcokban, a politikában a túlsúlyos mozzanat szerepére mi tesz szert, az egyszer így van, másszor úgy, ami viszont nem változtat azon, hogy az ökonómiai szféra újratermelési folyamatát, strukturális meghatározottságát politökonómiai elemzéssel kell elvégezni, és ebből következik az osztályok problémája. Nem pedig egyetlen empirikus adottság, mert nagyon sokféle empirikus adottság felelhet meg a munkamegosztás és a foglalkoztatási struktúra változásai, átalakulása következtében annak a teoretikus pozíciónak, ami az osztályelméletben meghúzódik (termelőeszköz-tulajdonos és nem-tulajdonos, tőke és bérmunka reflexiós viszonya, az újratermelés-elosztás-fogyasztás specifikus karaktere stb.) Ez a kritika pedig ott folytatódik, hogy veszteség nélkül nem írható át a szociológiába az ökonómiai szféra. Nekem ez a tézisem, s itt a frankfurtiakkal sem osztozom, s végképp nem a játékelmélettel. Szalaival kapcsolatban ezért azt mondanám, hogy nagyon sok szempontból – ha nem azokat az osztályelmélet-kritériumokat venné, amiket vett, akkor tulajdonképpen – csak annyit kellene csinálni a munkájával, hogy a vizsgált elitet és az elitcsoportokat – részhalmazként – beilleszti a polgárság kategóriájába. Nem láttam olyan társadalmat, ahol ne lennének olyan értelemben vett elitek, hogy vannak döntéshozók, vannak szellemileg magasan kvalifikáltak, akik – ahogy azt L. Schapiro mondja az elit egyik definíciójában – kiválasztják a saját útjukat, s ezzel a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak. Ez az elitfogalom, amit Szalai is használ – ilyen értelemben pedig mindig vannak elitek –, noha már itt megjegyzem: a tömegek passzív, akarattalan és szellemtelen létezése e tétel olyan komplementere, amely már nem tartható. Sokféle csoport van, a csoportok azonban rétegeket alkotnak, és a rétegek osztályok rétegeit képezik. Tehát az, hogy a munka és a tőke egymást kölcsönösen feltételezi, és ez egy pozitív és negatív pólus strukturális viszonya, amihez az eredeti tőkefelhalmozás – vagy ebben a Magyarországra vonatkozó elméletben, az eredeti tőkeátcsoportosítás – vezet, ugyanaz az eredmény. (Arról, hogy felhalmozásnak vagy átcsoportosításnak nevezzük, megint lehetne beszélni, de most nem ezt kell előtérbe állítani). Fontosabb az az összefüggés, hogy attól, hogy van ipari burzsoázia, kereskedő burzsoázia, pénzburzsoázia, kisburzsoázia, nagyburzsoázia, földbirtokos osztályok stb., ezek ugyanazon burzsoáziának a különböző rétegei, és ugyanígy vannak csoportjaik is. Erzsi azt írja, hogy az osztályfogalom – osztályozás kérdése. Hát nem osztályozás kérdése. Az osztályozás annyi, hogy bármilyen tulajdonságát veszem egy jelenségnek, aszerint osztályokat képezek. Az osztályozás ilyen értelemben természetesen lehetséges és megáll, csak nem a marxi nívón, ahol elméletalkotásról – egy jelenség újratermelődése és fejlődése belső törvényszerűségeinek egységes alapról való magyarázatáról – van szó, s nem pusztán klasszifikációról. Az elitnek is egyetlen tulajdonság a kritériuma: akik a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak – kik hoznak, kik nem hoznak, máris van két osztályom. Nem ez az osztályelmélet, mert az valóban elmélet és nem egykritériumos osztályozás. Nem egy mennyiségi vagy minőségi kritérium, vagy egy minőségi kritérium mennyiség szerinti, mérték szerinti meghatározása, hanem az osztályelmélet az, hogy egységes alapról magyarázok gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat. A marxi osztályelméletnek ez a státusa.

Még azt kell hozzátennem, hogy ebben az osztályelméletben a munkamegosztásos változó kritérium mellett konstans kritérium a tulajdonhoz való viszony, ami értékviszony és elsajátítási viszony, de nem azonos a tulajdon jogi kifejeződésével, ahogy – teszem azt – Kis János alkupozícióvá írja át a dolgot, s ekként elemzi, teljes egészében eljogiasítva e társadalmi viszonyt Az alkupozíció kontraktualista, jogi, szociológiai tartalmú fogalom, nem pedig ökonómiai – rögtön el van tehát rontva a dolog. Úgyhogy ebben a redukcióban nem kell osztoznunk. Ott viszont hadd értsünk nagyon is egyet – ezért hangsúlyozom, hogy Erzsi vizsgálódásaiban mindig, a kritika mellett, nagyon sok pozitívumot is találok –, hogy az analitikus marxisták éppolyan nagyságrendű hibát visznek az elemzésbe, mint Kis János, ha azt hiszik, hogy értékfolyamatok nélkül lehet kizsákmányolásról beszélni – játékelméleti modellezéssel. Nem, ennek a dolognak az érték- és az értéktöbblet-termelés a lényege, ha ezt elvetem, akkor természetesen már nem lesz közöm a marxi kritikai elmélethez. Szalai tudja, hogy az értékelméletet Marx értéktöbblet-elméletté fejlesztette, hogy nem szubjektivista, marginalista, s hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől pedig a munkaerő olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez a tőkések által elsajátított értéktöbblet.

Itt az a kiegészítés megteendő, hogy az osztály gazdasági, filozófiai és társadalmi fogalma és az empirikus mérhetőség bonyolult problémái mellett, Szalai számára ott van a vízválasztó, hogy mindennek ellenére azért nem osztálytársadalom a magyar társadalom, mert a munkatársadalom nem megszervezett. Valóban, nálunk a munkatársadalom kevéssé, alacsony fokon megszervezett, osztály önmagában és nem osztály önmagáért. Tehát ha a magánvaló és a magáértvaló osztály megkülönböztetését, az “Ansichsein” és a “Fürsichsein” különbségét bevezetjük – amely a hegeli-marxi dialektikában bármilyen jelenségnek a kifejletlen és a kifejlett formáját jelölheti –, akkor nem vész el a munkatársadalom, mint Szalai érvelésében, csak politikumát tekintve alacsony érdekérvényesítési, filozófiai szinten nézve alacsony önmegvalósítási képességről tesz tanúbizonyságot. A marxi totalitás egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, politikai és filozófiai összetevőjű – az osztályfogalomban pedig különösen az, hiszen egy osztály különössége hordozza a társadalmi forma domináns jellemzőit. A polgárság különössége bír általános érvényűséggel a mai világrendszerben, és helyi színekkel, Magyarországon is. Ugyanazt a tényt – a munkatársadalom magánvalósága – másképp minősítjük, mert más elméleti keretbe illesztjük, ebben áll az értékelésbeli vita közöttünk. Szalai elit-, én osztályelméleti keretbe.

Végül hadd tegyek még egy ellenvetést. Immanuel Wallerstein azt mutatta be, hogy igen, a centrum nemzetállamai szintjén, szociológiai értelemben csökken, eltűnik a munkásosztály, viszont a világgazdaság szintjén nagyon is lokalizálható, empirikus realitás. Ezt figyelembe véve, már csak Magyarországot kell elhelyeznünk a világgazdaság félperifériáján, és rögtön meg fogjuk látni a munkatársadalomnak azt az ellentmondásos helyzetét, amiről a legjobban, legtöbbet Szalai Erzsébet monográfiájából tudunk meg. Csak éppen a lokalizálását másképp kellene elvégezni ahhoz, hogy ne vesszen el a munkatársadalom mint negatív pólus, a tőkéhez képest. Döntő módszertani kérdés, hogy elit, réteg és osztály nem egymástól elválasztott, hanem egymással összefüggő jelenségek. Itthonra térve: ragyogó szociológiai elemzéseket, eseménytörténeti összefüggéseket, interjúkat kapunk a késő-kádári technokráciáról, ragyogó elemzéseket kapunk arról, hogy ez hogyan függ össze a reformértelmiséggel meg a demokratikus ellenzékkel, csak éppen az nincs kimondva – de egyébként az anyagból egészen könnyen ki tudnám bontani –, hogy igen, ez a polgárság szerves értelmisége Magyarországon, ebből a három elitcsoportból rekrutálódtak a magánvállalkozás társadalmának húzó erői, ezek voltak a rendszerváltás mellett. Másik oldaláról: a polgárság értékrendjét, világlátását, normáit, szaktudományos felfogásait átvették, alkalmazták, adaptálták, és ott foglalnak helyet, ahol Szalai a kettős gazdaság és társadalom struktúrájában ragyogóan leírja – Erdei Ferenc egykori leleménye nyomán. Szegény Szűcs Jenőt már nem teljesen hoznám ide, mert ő azért egyfajta földrajziasított változatával vitte nemcsak tovább, hanem félre is ezt a plasztikus elméletet, bár a kulturális hagyományokkal bedolgozottan, amiben vannak részleges eredményei is. De amíg Erdei Ferenchez tényleg ragyogóan lehet kapcsolódni ma is, éppen azért, mert minden társadalmi alakulat több termelési módból és formából áll, és teljesen igaz az a történeti-szociológiai hatásmechanizmus, amely a szervetlenség szervességeként ragyogóan van bemutatva Erzsébetnél, addig más elitistákkal, szociológusokkal nem sok közösséget tudnék vállalni. Ők már olymértékben matematizálták méréseiket, hogy gyakran éppúgy nem tudják, mivel foglalkoznak, mint a matematikusok, akik tudományuk 113 ágát tartják nyilván az akadémiai klasszifikációban. Szalaival kapcsolatban ezt ellenpontként mondom el, mert nála mindig követhető a kutatási hipotézis, az empirikus bizonyítékok és a fogalmi általánosítás is. Kritikailag csak azt kell felmutatnom: nem látom, hogy a kettős gazdaság és társadalom struktúráját – amit egyébként a világrendszer-kutató iskola az egész harmadik világra ragyogóan alkalmaz – miért ne lehetne ugyanígy, az osztályelmélettel összekötötten, a magyar társadalomra alkalmazni. Tehát ha akarom, megteszem, ha nem akarom, nem teszem meg. Mindenesetre az empíria nem bújna ki itt sem az ilyen értelemben vett osztályelmélet kereteiből, hanem nagyon jól konkretizálható lenne.

Szalai igyekszik radikalizálni megoldásait, amikor az elitelmélet alkalmazása mellett azt hozza fel, hogy nem kialakult struktúrákat, viszonyokat, hanem egy levésben, átalakulásban lévő társadalomnál a szubjektív cselekvőket kell előtérbe állítani. Szerinte erre az elitelmélet az alkalmas pozíció, s nem a (strukturalista) osztályelmélet. Erre azt kell mondjam, hogy az elitizmus azért nem igazán alkalmas, mert mindig vannak tömegmozgások, most is voltak, 1989. június 16-án, azután Kádár János temetésén, majd a taxisblokádnál, vagy legújabban a Kossuth téren stb.

Az elitelmélet ott problematikus, amikor azt gondolja, hogy a társadalom egyszereplős, felülről vezérelt. Domináns gazdasági osztály persze van, ahogy Bourdieu mondja, vagy domináns elit, ahogy Szalai Erzsinél is szerepel, de ez nem változtat azon a tényen, hogy észre kell vennünk: az eliteknek, az osztály szerves értelmiségének, a nagy történelmi személyiségeknek (Hegelnél “intenzív individuumok”, szemben az extenzívekkel) megvan a szerepük, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az alulról jövő mozgások ne lennének hathatósak. Kölcsönhatás van közöttük. Szimmetrikus és aszimmetrikus – ami egy mozgó centrumú viszony-meghatározottság a társadalmi és politikai folyamatokban. Az elit felől, lefelé formálják meg a célokat, jelölik ki az eszközöket, hozzárendelik az ideológiákat, pártprogramokat, a tömegeknek pedig az energiája és a nyomása nélkülözhetetlen a folyamatok véghezviteléhez. Hogy a változások közepette kié a hatalom? – szociológiailag döntő kérdés. Ha behelyettesítem Szalai magyarázatával, akkor a könyve 22. oldalán szereplő 3900 ember, a gazdasági elit az, amely olyan domináns helyzetben volt, hogy az összes szerepet és struktúrát leoszthatta és leosztotta? Magam azt hiszem, nem erről volt szó, hanem a hazai és nemzetközi felül lévők és alul lévők erőviszonyainak hatásáról. Az elitelmélet tehát ab ovo durván téves társadalomelmélet, mert sematizálja, egytényezőssé teszi a történelmi folyamatot, megfosztja minden más szubjektumtól, holott az alul és a fölül lévők, uralkodó és elnyomott osztályok kölcsönhatásáról van szó. Azt gondolom például, hogy nem a magyar társadalom többségének objektív érdekei érvényesültek a rendszerváltással, hanem az egyharmadnyi kisebbségéi a kétharmad kárára, aszimmetrikusan, ami Szalai Erzsébet könyvében sokkal ragyogóbban van leírva, mint ahogy én most azt elmondtam.

Tehát nem lehet az elitelméletet és az osztályelméletet ezen alapok szempontjából sem közös nevezőre hozni. Sőt, amíg az “osztály és annak szerves értelmisége” koncepció számba tudja venni az elitek tényét is, addig fordítva, az elitelméletbe nem fér bele az osztályproblematika. Következésképpen a tulajdonviszonyok és a jelenségek, események társadalmi-történelmi forma-meghatározottsága sem. Épp ezért kevesebb magyarázó erővel bíró, alacsonyabb bizonyítottsági fokú társadalom- és történelemmagyarázatot adó pozíció, mint a neomarxizmusé.

Ami az értékfolyamatokat és a kizsákmányolás-fogalom alkalmazhatóságát illeti, beszélnem kell még egy fontos mozzanatról. Mert egy pontot, ugye, érintettem már, azt, hogy a funkcionális nézőpontot, a többletmunka feletti rendelkezést vizsgálni kell: a marxista szocializmusnak az a kritériuma, hogy a társadalom rendelkezzen saját többletmunkája felett. Ennek eddig egy társadalmi rend sem tett maradéktalanul eleget, az államszocializmus sem, mert nem érvényesült a tervezés feletti demokratikus ellenőrzés, ami nagymértékben növelhette volna e rendszerek legitimitását. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az államszocializmus inkább a Konrád–Szelényi-féle racionális redisztribúciónak és nem az irracionálisnak az esete. Tudniillik, a közepes fejlettség talaján éppen az igazolódott be, hogy nem voltak versenyképtelenebbek, mint pandantjaik, a közepesen fejlett tőkés országok. Legyőzni erről az alapról nem lehetett a fejlett centrumkapitalizmust – ilyen értelemben szükségszerű volt az átmenet, de hogy ezt megcsinálják, ahhoz az kellett, hogy a mechanizmusreformból tulajdonreform legyen és privatizáció, és nem tudom, hogy a civil társadalom Szalainál sokat felhozott ellenállása ezen mit változtat. Persze helyes, hogy demokrataként ma is igyekszik az ember, hogy legyen hatékony társadalmi kontroll, csak itt arra kell felhívnom a figyelmet, hogy a civil társadalom része a Hayek-társaság is, ahol Bokros Lajos magyarázza el azt, hogy mit kell(ene) értenünk szolidaritáson… Tehát ilyen értelemben attól az illúziótól óvnék, hogy a civil társadalmat eloldjuk osztály- és rétegkötöttségeitől, mert akkor csalfa távlatvesztés keletkezhet.

A hátralévő nehéz kérdés az, hogy miért nem tetszik a játékelméleti átírás. A zéró összegű játszma, tehát ahol egymás ellen játszanak a felek, az egyik nyeresége a másik veszteségét jelenti, s megfordítva is, teljes egészében alkalmas az abszolút értéktöbblet-termelés leírására (amelynek formái: a gyermekmunka, a munkanap meghosszabbítása, azonosan teljesített munkaidőért alacsonyabb bér – ekkor is a többletmunka nő a szükséges munka terhére). A relatív értéktöbblet-termelés pozitív végösszegű játszma, a polgári társadalom legkifejlettebb formája, a szervezett kapitalizmus jóléti államaiban ez volt a normál forma, s többnyire valóban pozitív végösszegű játszma zajlott. De ettől ez még kapitalizmus volt, kizsákmányolással. Tudniillik a relatív értéktöbblet-termelés lehetővé teszi, hogy a munkaerő reprodukciós színvonala és a profit egyidejűleg is nőjön. Azon az egyszerű alapon, hogy ha a munkaerőt reprodukáló iparágak termelékenysége felülmúlja az átlagos ipari termelékenységet, akkor természetesen mindkettő nőhet. Ez a közgazdasági tartalma, ami eltűnik a játékelmélettel. Hozzáteszem: a mai Magyarországon is van, aki nem negatív, hanem pozitív végösszegű játszmára játszik, de lényegesen kevesebben. Elméletileg hallatlanul fontos, hogy azt ne gondoljuk, a tőkés termelési mód meghaladja önmagát a pozitív végösszegű játszmával. Viszont aktuális célként jó lenne, ha a negatív végösszegűből pozitív végösszegű játszma válna, amihez nem nélkülözhető a szakszervezeti nyomás sem. (A munkaerő reprodukciós színvonalába ugyanis mindig belejátszik a politikai harc, nemcsak a történelmi-kulturális adottságok és nemcsak az ún. munkaerő-piaci kereslet-kínálat). Tehát itt egyetértek Erzsi bizonyos demokratikus reformoknak irányt szabó mondanivalójával.

Viszont függetlenül attól, hogy mi, kutatók mit szeretnénk, sajnos az már aligha mehetne, hogy egy ilyen megreformált kapitalizmussal visszatérjünk a polgári nemzetállam legmagasabb formájához, a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államához. Mert hiszen a tőkekoncentrációval és centralizációval éppen a transznacionális vállalatok uralma, a globalizációs folyamat vette ki a talajt a polgári nemzetállam alól, s váltotta ki azt a demokrácia-deficitet, amelyet valószínűleg csak nemzetközi színtéren és együttműködéssel lehetne akár csak mérsékelni is stb. Ha ezt értjük nemzetközi civil társadalmon, akkor egyet is érthetünk. Vigyázni kell – valóban nincs romantikus antikapitalista visszaút. A globalizáció “szuperstruktúráját” – a terminológia Szalai egyik leleménye –, amihez elitjeink egy része oly szívesen csatlakozott, a saját szintjén lehetne és kellene ellensúlyozni.

 

Szalai Erzsébet

Nagyon örülök a magvas és értékes bírálatnak, amely sok új gondolatra fog inspirálni későbbi munkám során.

Legelőször arra reflektálnék, amit Szigeti Péter mondott, vagyis hogy a nemzetközi erőviszonyok választották ki a gazdasági elitet alkotó négyezer embert. (A négyezer ember a végállapot – valójában becslés.) A fő tézisem most is az, hogy a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra jelölte ki az államszocializmuson belül azokat a társadalmi elleneliteket, amelyek a rendszerváltást belülről végrehajtották. Itt semmiféle ellentmondás nincs közöttünk.

Krausz Tamás “eklektikára” vonatkozó bírálatát nem fogadom el: hangsúlyozottan nem eklektikus, hanem új elméletet igyekszem alkotni, amely mint minden hasonló, több előd elméleteinek elemeiből is építkezik, így legalábbis rá kellene mutatni az ezen elemek közötti kibékíthetetlen ellentmondásokra.

Amit Tamás a múlt század végi vitákról említ, hogy társadalmai osztálytársadalmak-e, van-e munkásosztály – nagyon jónak tartom, hogy ezt felvetette. Ehhez annyit szeretnék hozzátenni, hogy korábbi munkáimban (de ebben a munkámban is) leírom azt, hogy én a régi rendszerben, az államszocializmusban sem beszélek munkásosztályról. Empirikus tapasztalataim szerint (és mások leírásai szerint is) az államszocializmusban a munkavállalók alapvető alkukapcsolata a feletteseikkel való individuális, atomizált alkumechanizmus volt. A közösségi kezdeményezések csökevényesen voltak jelen. Amennyiben közösségi kezdeményezés volt, azokat nagyon keményen letörte a fennálló politikai hatalom. Ezért ha az osztálytársadalom egyik fontos ismérvének tekintem azt, hogy valamiféle szerveződése legyen a benne lévő rétegeknek, de legalábbis valamilyen meghatározható, közös érdeke, akkor az államszocializmus munkásságát sem tudom munkásosztálynak tekinteni. Már csak azért sem, mert korábbi munkáim alapján is arra jutottam, hogy például az államszocializmuson belül megvalósuló piaci reformok kérdésében a munkavállalók alapvetően megosztottak voltak, egyeseknek érdekük volt a piaci reformok kiteljesítése, másoknak pedig határozottan érdekeikkel ellentétes. Tehát alapvető érdekellentét volt az államszocialista munkásságon belül. Ezért is úgy fogalmazok, hogy van kontinuitás az államszocialista és a jelenlegi hatalmi berendezkedés között: a jelenlegit és a régi hatalmi berendezkedést is osztályvonásokkal rendelkező rendként tételezem. Ebben a munkámban azt állítom, hogy ez a mostani hatalmi elit megosztottabb, mint amilyen a korábbi elit volt, és a piaci mechanizmusok nyíltabb működése következtében osztályvonásai is jóval erősebbek, mint az államszocializmusban.

Tamás azt is megkérdezi, hogy ha nem ismerem el a munkásosztály létét, akkor vajon kit, kiket képviselek baloldaliként. Válaszom: mindazokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és persze azokat is, akiknek még ez sem adatott meg. És akiket azért is tudnak a gazdasági elitek az ismert módon kizsákmányolni, mert rétegeik helyzete rendkívül differenciált, összességükben pedig egyelőre egyre atomizáltabbak, amiben a médiumok agymosó-gépezetének is döntő szerepe van.

Ami azt illeti, hogy a hazai tőke a külföldi tőke “függelékeként” létezik, ha ezen az értendő, hogy a hazai tőke csak annyiban lehet jelen, amennyiben ez nem ütközik alapvetően a multik érdekeivel, akkor ezt így el tudom fogadni. Viszont más szempontból a magyar gazdaságnak éppen az az egyik nagy problémája, hogy ma már valójában nem tekinthető nemzetgazdaságnak – több szempontból sem. Egyrészt a hazai és külföldi szektor között nincs gyakorlatilag semmiféle vertikális integráció; nincs termelési kapcsolat a hazai és a külföldi szektorok között. Másrészt a külföldi szektor egyes alanyai (az egyes multinacionális vállalatok) sem kapcsolódnak vertikálisan egymáshoz: semmi köze a svéd Ericssonnak az amerikai IBM-hez, semmiféle termelési kapcsolat nincs közöttük. Itt tehát a külföldi szektor is atomizált egységekből áll össze. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a zömmel külföldi tulajdonban lévő bankok gyakorlatilag alig hitelezik a magyar lakosságot és a magyar vállalkozói szférát – fő funkciójuk a multik folyószámla-hiteleinek intézése.

A kizsákmányolással kapcsolatban egyszerre kívánok mindkettőtöknek válaszolni. Továbbra is tartom azt az álláspontot, amelyet kifejtettem. Fő kérdés, hogy van-e általános kizsákmányolás abban az értelemben, ahogy én használom. Erre azért nem tudok válaszolni, mert változatlanul az a kiindulópontom, hogy ameddig nincs egy intellektuálisan jól leírható vízió arról, hogy mi az, ami a profitmotívumot helyettesíteni tudja – egyáltalán, kell-e a profitmotívumot helyettesíteni –, addig ez a kérdés megválaszolhatatlan. Amíg ebben nem látunk tisztábban, addig problematikusnak tartom a profitmotiváció és értéktöbblet-elsajátítás jelenlétét önmagában kizsákmányolásnak tekinteni.

 

Szigeti Péter

Itt nem ez a probléma. Mert ha a többlet felett úgy rendelkezik, hogy elfogyasztja luxuscikkekre, akkor elesik az a funkcionális érved, hogy a profitot a termelési folyamatba visszaforgatja. A könyv azt mutatja ki, hogy statisztikailag nem lehet mérni azt, hogy a profit milyen hányadát fogyasztja el a tőkésosztály, mennyi megy a tőkés személyes fogyasztására. Azt mondod, hogy a profitmotivációval működő gazdaság hatékonyabb, mint az államszocializmus. Hát nem hatékonyabb.

 

Szalai Erzsébet

A profitmotívum funkcionálásának az erőforrások allokációjára gyakorolt hatása független attól, hogy a tőkés elfogyasztja-e a profitot vagy beruházza. Egyszerűen arról van szó, hogy eddig még – az államszocializmus tapasztalataiból kiindulva – nem találtak ki jobb módszert a világtörténelemben arra, hogy a tőkét allokálják, mint a profitráták alapján történő tőkeallokáció. Egy korábbi, hasonló terjedelmű és jellegű könyvemben kimutattam azt, hogy az államszocializmusban a hatékony területekről szisztematikusan elvonták az erőforrásokat, és a nem hatékony területek felé áramoltatták. (A hatalom legfőbb birtokosa, a párt- és állami bürokrácia tette ezt.) Ennek az lett a következménye, hogy a gazdaság érzékennyé vált a túlelosztásra, és ennek nagy fokú eladósodás lett az eredménye. Tehát az államszocialista gazdaság a profitmotívum kikapcsolása miatt hajlamos az erőforrások újraelosztására, amit csak külföldi hitelekkel lehet finanszírozni, ami viszont előbb-utóbb felborítja az egész rendszert, és az ismert következményekhez vezet… El tudom képzelni, hogy ha a legfejlettebb országokban győzött volna a szocializmus, akkor lehet, hogy más lett volna a helyzet. De miután a periférián győzött, ezért az adott tőkeallokációs mechanizmus tökéletesen kiszolgáltatottá tette a szocializmust a világkapitalizmus centrumainak. Ez matematikailag, történelmileg számomra bizonyított.

Fontos kérdés, hogy mindabból, amit könyvemben leírtam, milyen politikai következtetéseket vonok le. A legfontosabb politikai konzekvencia, hogy a régi, klasszikus munkásmozgalom hívószavaival a magyar munkavállalók nem szólíthatóak meg. Ennek történelmi okai vannak. Magyarországon, bár ma már rendkívül sok baloldali csoportocska létezik, eddig képtelenek voltak arra, hogy igazából megérintsék a társadalmat, igen, nagyrészt azért, mert nem volt és ma sincs árnyalt társadalomképük. Azoknak a helyzete, akik a munkaerejüket bocsátják áruba, rendkívül differenciált. Először is fel kell tárni ezt a differenciáltságot, nyílttá kell tenni, látnunk kell tehát, hogy milyen csoportok vannak. Ezt jelenleg még sem a magyar szociológia, sem a politológia, sem más tudomány nem tette meg. Fel kell tehát tárnunk ezt a tagoltságot, és utána meg kell találnunk azokat a közös érdekeket, amelyek a tagoltság ellenére mégis összekötik a munkavállalók különböző csoportjait. Tehát ha a szakszervezetek meg akarják közelíteni a munkavállalókat, akkor kell egyszer egy általános érdekmegfogalmazás, de emellett minden csoporthoz kell lenni sajátos, egyéni üzenetnek is. A másik alapvető politikai üzenet: a nemzetállamon belül igen csekély (bármilyen párt kerül is hatalomra) a helyi gazdaságpolitikai manőverezési lehetőség. És ezért kell a magyar baloldalnak a nemzetközi civil társadalmi mozgalmakhoz utat találnia. Például foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogyan látjuk azt, hogy a nemzetközi nagytőke csak úgy, adózás nélkül röpköd a világban. Mindenki fizet adót, csak a nemzetközi nagytőke nem fizet rendesen adót. Ezt a problémát egyetlen ország nem képes kezelni, mert abban a pillanatban, hogy azt mondjuk, elvesszük a kedvezményeteket, kivonul az országból, hatalmas munkanélküliséget váltva ki és gazdasági válságot idézve elő. A multik adózásának kérdését csak nemzetközi szinten lehet felvetni.

Azt mondjátok, hogy én több szektorú gazdaságot tartok kívánatosnak. Nem több szektorúra gondoltam, lehet, hogy egyszektorú lesz, lehet, hogy milliószektorú. Én egy olyan társadalmat képzelek el pozitív jövőképként, amelyikben állandóan több érték, paradigma van jelen, amelyek folyamatosan küzdenek egymással, és ezáltal időről időre egyensúlyba kerülhetnek.

 

Krausz Tamás

Azt hiszem, a vita minden résztvevőnek és hallgatónak adott valamilyen érdekes tapasztalatot. Én úgy vélem, ha az elméleti problémákat lefordítanánk a gyakorlat nyelvére, kevesebb volna a vitapont. Ugyanis Szalai Erzsi, amikor azt mondja, hogy ő azokat képviseli, akik “áruba bocsátják munkaerejüket”, akkor csak az a különbség, hogy én ezeket az embereket, Marx után szabadon, a bérmunkások osztályának, mások munkásosztálynak, esetleg proletariátusnak, megint mások munkásságnak stb. nevezik. A lényeg, hogy ezek a milliárdok valódi érdekeiket tekintve túlléphetnek a tőkés társadalmi forma keretein, egy alulról szerveződő közösségi társadalom kialakítása irányában. Ők alkotják az emberiség abszolút többségét – de még nem “ütött a tőkés osztály végórája”.