Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés
kerekasztal-beszélgetése

Kossuth Klub, 2002. január 19.

A beszélgetés résztvevői: Bíró András újságíró, Kállai Ernő és
Kerékgyártó T. István szociológusok, Martin Kovats politológus (London)
Vitavezető: Krausz Tamás

Krausz Tamás

Kedves vendégeink, tisztelt hallgatóság!

Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés, e rendezvény szervezői, az úgynevezett cigánykérdést mind elméleti-tudományos, mind pedig társadalompolitikai problémaként rendszeresen napirendre tűzik. De nem mint olyan ügyet, amelynek elsősorban a politikai aspektusait érdemes vizsgálni; mi a “cigánykérdésre” a társadalom egészének egyik tipikus problémája gyanánt tekintünk, amelynek az okait kell feltárni ahhoz, hogy bármiféle megoldást komoly formában felvethessünk. Ezért is kérek mindenkit, hogy a beszélgetésben ne az éppen hivatalos politikai kalandorok aktuális lépéseiről essék szó, ne a politikai pártoknak a romákhoz való pillanatnyi hozzáállásáról beszélgessünk, hanem arról a kérdéskörről, amit a címben elég egyértelműen és világosan megfogalmaztunk. Milyen okokból táplálkozik ez a kérdés, hogy évszázadok óta feszítő erővel van jelen.

Egyáltalán, létezik-e “cigánykérdés” önmagában? Nincs-e igazam akkor, ha azt állítom, hogy a “cigánykérdést” – létezésének objektív történeti-kulturális okait természetesen nem tagadva – módszeresen és tudatosan tartják napirenden “megfelelő” csoportok, amelyek a társadalmi élet, a politika etnicizálásában érdekeltek. Az ilyen kérdésfelvetés általában nem mint szegénységkérdést fogja föl a “cigánykérdést”, nem a rendszer lényegéről beszél, hanem leggyakrabban a dolog kriminalizálásáról van szó; a társadalmi problémák bonyolult összefüggéseit egyetlen etnikumra koncentrálják. Persze, amikor ezt a provokatív tézist megfogalmazom, inkább csak a vita felkért résztvevőit és a hozzászólókat kívánom arra sarkallni, hogy minél világosabban és tömörebben, a dolog lényegéhez szóljanak hozzá.

Martin Kovats

1992 óta tanulmányozom a magyarországi roma helyzetet. Lényegében arra a kérdésre keresek választ, mi a cigányok politizálásának jelentősége, és hogy vajon fontos-e ez, s ha igen, akkor kinek, mennyire és miért fontos? E rendezvény jó alkalmat ad arra, hogy néhány konklúziót előterjesszek. A kerekasztal címe: “Kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, azt sugallja, hogy vannak bizonyos emberek, politikusok, szervezetek és intézmények, akiknek, illetve amelyeknek a tevékenysége a mai “cigánykérdést” meghatározza. Természetesen mindezeknek a szereplőknek – politikai erejüktől függően – vannak saját érdekeik és hatásaik. Ez annyiban feltétlenül igaz, hogy a cigány ügy létrejötte valóban a résztvevő érdekcsoportok közötti verseny terméke. Emiatt fontos hangsúlyozni, hogy a cigány ügy nem kizárólag a cigányok és a cigány szervezetek dolga. Sőt, akkor is, ha nevezetesen róluk van szó, a cigány embereknek csak annyi befolyásuk van, amennyi politikai erőt képviselnek a többi érdekkel szemben. Azt is fontos tudni, hogy a mai “cigánykérdés” nem a semmiből “csinálódott” – csakis szélesebb politikai, gazdasági, szociális és kulturális kontextusban értelmezhető. Magyarország történelmében a “cigánykérdést” többször is “napirendre tűzték”, a mai helyzet azonban lényegesen különbözik az előbbiektől, mert manapság létezik kifejezetten cigánypolitikai tevékenység; pontosabban, a cigány identitás politikai identitássá vált, és szervezett formában vesz részt a közéletben. Az alapvető ok: Magyarország és azon belül a hazai cigányság történelmi fejlődése. Most nem akarok belebonyolódni fogalmi és számbeli vitakérdésekbe, annyi azonban tudható, hogy a második világháború óta a magyarországi cigányság hivatalos létszáma ötszörösére növekedett, százezerről kb. félmillióra. A cigányok az összlakosság öt százalékát teszik ki, ami politikai, szociális és gazdasági szempontból számottevő társadalmi csoportnak tekinthető, s ami mind relatív, mind abszolút számban tovább fog növekedni a belátható időben. Minőségi változást is észlelhettünk ez alatt a hatvan év alatt. Az iparosítás és a modernizálás következménye, hogy a cigány ember és közösség egyre szorosabb kapcsolatba került az állammal és más társadalmi intézményekkel. Ez azt jelenti, hogy ha valaki meg akarja szerezni azokat a javakat és lehetőségeket, illetve azt a védelmet, ami szükséges a boldoguláshoz, neki kell ezekkel az intézményekkel tárgyalnia. A “kommunizmus” összeomlása óta a felszínen megváltozott a helyzet, mivel az állam az állampolgár életének több területéről visszavonult. De ez leginkább a gazdag emberre hat előnyösen, aki a saját pénzéből tudja a szükségleteit fedezni, azaz kevésbé függ az államtól. Az új feltételrendszerben a szegény ember függő helyzetben marad nem csak az állammal szemben, hanem az új intézményekkel, nem-állami szervezetekkel szemben is. Egyre inkább az intézményekkel való kapcsolatnak van nyílt politikai dimenziója, mivel szervezetten az ember többet érhet el, mint egyedül. Röviden: a cigányok politizálásának az az alapvető mozgatórugója, hogy a szegény ember a közéletben való részvétel lehetőségével jobban éljen. Ez semmi más, mint egyfajta “nemes próba” a demokrácia ígérete, az esélyegyenlőség megvalósítására, és ezért dicsérendő és támogatandó mindenki számára, aki a növekvő szegénységet és egyenlőtlenséget, a sovinizmust és a paternalizmust elutasítja a munkanélküliséggel egyetemben, a közélet szintjén is.

Az alapvető dinamika ellenére azonban a cigányok politikai kompetenciája és általában a “cigánykérdés” pontos evolúciója több tényezőtől függ. Ez fontos probléma a cigány embereknek, mert ők általában nem rendelkeznek azzal az anyagi bázissal, amely szükséges a hatékony politikai lobbizáshoz. Hiányzik a politikai hagyomány és tapasztalat; az egyszerű etnikai diskurzus ellenére, a magyarországi cigányság sem nyelvi, sem kulturális, sem pedig társadalmi közösséget nem alkot. A magas munkanélküliség és a dolgozó cigányok helye a munkamegosztásban azt jelenti, hogy a munkabeszüntetés nem alkalmazható mint érdekérvényesítő fegyver. A cigányságnak mint szétszórt kisebbségnek kevés szavazati ereje van, és a romáknak, alacsony társadalmi státusuk miatt, alig van természetes szövetségesük. Mindezek a strukturális hátrányok azt jelentik, hogy a cigány embereknek nagyon kevés hatásuk van nem csak a “cigánykérdésre”, hanem saját önszerveződésük fejlesztésében is, és hogy különböző, a cigányságon kívüli érdekek könnyen manipulálhatják mindkettőt. De egyáltalán miért beszélünk cigányokról, vagy cigánypolitikáról? Nyilvánvaló, a cigányok többségének nehéz élete van, de ugyanakkor számbelileg több nem-cigány él szegénységben. Politikailag miért különleges eset a cigányság? Részben azért, mert a cigányok történelmi marginalizálódása és alacsony társadalmi presztízse – más szóval a cigányellenesség – nagyjából aláássa a bizalmukat és a részvételüket a normális politikai mozgalmakban, pártokban stb., és külön cigányszervezetekbe kényszeríti őket. Azonban ennél fontosabbak a nem cigány érdekek, azaz elsősorban a magyar állam preferenciája az elkülönült etnikai alapon történő politizálásra. Vagyis a nem-cigány szegény és dolgozó emberekkel ellentétben a cigánypolitika kívülről van tudatosan stimulálva, ami egyszerre felgyorsítja és torzítja annak fejlődését.

Ez a folyamat 1984 óta folyik, amikor az ország gazdasági nehézségei hatására a kádári integrációs politika csődbe jutott. Azóta az állam cigányokkal kapcsolatos politikája egy kultúrára támaszkodó politika, amely a cigányokat specifikus képviselettel bíró külön népcsoportként kezeli. Más szóval, a cigányügyet etnikai kérdésként definiálták. Ez az úgynevezett “új közmegegyezés”. Mint jól tudjuk, az anyagi bázisa ennek a megközelítésnek azóta tovább erősödött, amit a posztkommunista szabad piac ideológiája szentesít. Az eredmény: a tartós munkanélküliség, az elszegényedés és az ebből fakadó hátrányok más területeken, mint például az oktatás, a lakásügy, az egészségügy stb. terén, és ezzel párhuzamosan a növekvő társadalmi konfliktusok. Az új közmegegyezés első tíz éve alatt, 1985-től ’95-ig semmiféle komoly állami stratégia nem született a cigányok drasztikusan romló helyzetének megoldására. A kormányok inkább a cigány identitás etnikai felismerésével és a kulturális másság hangsúlyozásával foglalkoztak. A külön cigányképviselet az ország politikai rendszerváltását követte. Először volt a Hazafias Népfront által kiválasztott cigánytanácsok rendszere, azután az állami pénz megosztása nyomában, virágzó szervezeti pluralizmus, utóbb pedig a kisebbségi törvény teremtett új helyzetet és intézményi keretet. A cigány érdekképviselet konszolidációja a kisebbségi önkormányzati rendszer formájában előfeltétel volt egy átfogó állami politika bevezetéséhez. 1995-ben a kormány rendeletet bocsátott ki a cigányok helyzetével kapcsolatos legsürgősebb feladatokról. Két középtávú intézkedési csomag következett (1997-ben és ’99-ben), és ez év január 26-án egy hosszú távú stratégiát hoztak nyilvánosságra. Az új közmegegyezés a cigányügyet az úgynevezett “többségi” vagy “rendes” politikából koncepcionálisan, szervezetileg, költségvetésileg is kizárja, azzal az indokkal, hogy a cigányok lényegesen különböznek a többi állampolgártól.

Természetesen van cigány identitás, mi több, léteznek tapasztalatok, képességek és a kilátásokból fakadó olyan attitűdök és magatartások, amelyek kultúrának tekinthetők. Azonban a feltételezett másság politikai hangsúlyozása az ország kulturális kontextusa révén érthető úgy, hogy a nem-cigány többség azt mondhatja: “nem vagyok cigány, miért aggódjak értük, miért segítsek nekik?” Az új közmegegyezés párhuzamosan fut a cigányemberek többségének életszínvonal-csökkenésével. Ennek magyarázata elsősorban a magyar állam költségvetési és politikai korlátaiban található. Hazai és külföldi nyomások miatt az állam kevés forrással rendelkezik, aminek az elosztásáért erős verseny folyik számos politikai érdek között. A viszonylag gyenge cigány lobby csak keveset nyom a latban az erősebb és politikailag hasznosabb érdekekkel szemben. Amíg nincs szükség a cigányok munkaerejére, a magyar kormány nem csupán nem hajlandó, de lényegében nem is képes olyan hatalmas összeget fordítani a cigányokra, mint ami szükséges volna a többség életszínvonalának észrevehető javítására és az esélyegyenlőség megteremtésére. Az integrációs politika csak arra törekszik, hogy létrehozzon egy elenyésző létszámú középosztályt, az átlag cigányember elvárásait pedig elnyomja. Az etnikai diskurzus nélkülözhetetlen szerepet játszik ennek a kínos helyzetnek a kezelésében. A költséges integrációnál sokkal olcsóbb “megoldás”a kulturális fejlesztés és az etnikai öntudat megőrzése. Egyértelmű vívmánynak tűnik az eddig nem létező kisebbségi jogok megadása és a cigány identitás megerősítése, a cigány vagy roma szóval fémjelzett intézmények és programok szaporodása – a problémát felszínen tartó szociális és gazdasági kérdések megoldása helyett.

A politikai elit szintjén, a pártok között lényegében konszenzus áll fenn a cigány üggyel kapcsolatban. E konszenzus a kisebbségi törvény széleskörű elfogadásában, a Horn- és Orbán-kormány középtávú intézkedési csomagjainak hasonlóságában nyilvánul meg. Ennek a konszenzusnak más politikai alapja is van. Mindannyian tudjuk, milyen érzékeny lehet a “cigánykérdés” Magyarországon. A pártok attól félnek, egyikük arra törekszik, hogy politikai tőkét kovácsoljon a populista, cigányellenes kártya kijátszásával. Ezért az állami cigánypolitika olyan szinten marad, amit mindenki támogathat. A konszenzus azon is alapul, hogy külföldön jó hírneve legyen az országnak, különösen az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamán. A posztkommunista cigánypolitika azonban alapvetően ellentmondásos. Annak érdekében, hogy csökkenthesse a reá ható politikai nyomást, ami a cigányok szociális és gazdasági dezintegrációjából fakad, új szereplőket és érdekeket teremt, ami további politikai nyomást gyakorol az államra. Ezek közül négyet szeretnék röviden elemezni.

1. A hazai cigány önszerveződés. Mint mondtam, a cigány emberek politizálásának alapvető dinamikája a jobb élethez szükséges javak megszerzése, amelyeket elsősorban az állam biztosít. Az etnikai diskurzus felgyorsítja ennek természetes fejlődését, és kifejezetten külön, etnikai pályára taszítja, s így eltorzítja. Lényegében az állam azt mondja a cigányoknak: bajban vagytok, és az egyetlen esélyetek a boldogulásra, hogy politizáljatok úgy, mint cigányok. Nem meglepő, hogy egyre nagyobb számú cigány ember próbálja ki ezt az utat. Minden rendben van, amíg a kormány lépést tart a cigányok politikai képességével, aktivitásával és törekvéseivel. Ha viszont nem, politikai válság keletkezhet. Eddig az állam képes volt a problémát “kezelni”, például 3000 állást biztosított a cigány kisebbségi önkormányzatokban. Az éretlen cigány politizálás azonban csak az évek során, a tapasztalat felhalmozásával fog fejlődni, és az elégedetlen aktivisták új eszközöket és taktikákat vesznek igénybe, mint például a fenyegető migráció.

2. A nem állami szervezetek, az NGO-k és az úgynevezett “ethno­biznisz”. Az etnikai diskurzus lehetőséget ad az államnak, hogy privatizálja a cigányokkal kapcsolatos feladatok egy részét. A kisebbségi önkormányzati rendszer intézményeket hoz létre, amelyeken keresztül a nem állami szervezetek pénzzel és más forrásokkal járulhatnak hozzá a cigányok helyzetének javításához. Nyilvánvalóan többféle NGO van, és sokan jó, hasznos és őszinte munkát végeznek. De tudni kell, hogy mivel a cigányok hátrányai indokolják e szervezetek tevékenységét, az az alapvető érdekük, hogy a cigányok függő helyzetben maradjanak. Az állammal ellentétben az NGO-k senkinek sem tartoznak elszámolással, sem azoknak, akikkel közvetlenül kapcsolatban állnak, sem a tágabb magyar társadalomnak. A nemzetközi NGO-k vonzó piacot látnak a kelet-európai cigányügyben. Hogy minél több pénzt szerezzenek támogatóiktól (a nyugati államokat is beleértve), ezek a szervezetek hajlamosak úgy értelmezni a cigány helyzetet, hogy az nekik legyen megfelelő, ami nem feltétlenül tükrözi a valóságot. Ezért az NGO-k tevékenysége segít az államnak, mivel több forrást ad a cigány ügyben, és részben mentesíti az államot a felelősség alól. Mindezt azonban azon az áron, hogy egyre több bíráló elemzés születik az országról, ami csökkenti a bizalmat az állam politikája iránt.

3. Az európai intézmények. Akárcsak az NGO-k, ezek sem egyformák. Az Európai Unió komoly politikai és jogi hatáskörrel és költségvetéssel rendelkezik. Elsősorban a bővítési tárgyalások keretében foglalkozik a kelet-európai cigány üggyel, politikai kritériumok jegyében. Mivel az Uniónak az az érdeke, hogy olyan problémák ne merüljenek fel, amelyek a folyamatot akadályozhatják, ezért a keleti kormányok álláspontjait veszik figyelembe. Az EU az utóbbi években egyre több pénzt fordít cigányprogramokra a PHARE-alapból. A következő években az Uniónak kulcsfontosságú szerepe lesz a cigány ügy alakulásában. Más a helyzet az Európa Tanáccsal és az EBESZ-szel, amelyek kevés politikai felelősséggel bírnak. Az utóbbi években mindkettő létrehozta saját cigányügyi hivatalát és “lelkesen”, ahogyan egy jó üzlettel illik, foglalkoznak a cigánykérdéssel, szűk ideológiai szempontból. 1993-ban az Európa Tanács “igazi európai kisebbségnek” nyilvánította a cigányságot, és úgy használja, mint a nemzetállamiság kudarcának a szimbólumát, s ezzel igazolja az európai szintű kormányzást. A jól ismert valóság ellenére, a cigánykérdést mind a két szervezet leegyszerűsíti kulturális kérdésre, pontosabban a rasszizmus kérdésére, mert költségvetés hiányában csak erkölcsi alapon indokolhatják beavatkozásukat a keleti országok belügyeibe.

4. A nemzetközi cigánypolitika egyre több támogatást kap e két európai szervezettől. A nemzetközi cigánypolitika legtekintélyesebb szervezete, az International Romani Unio (IRU) több mint harminc éve létezik. A hetvenes években, bár csak pár tucatnyi aktivistából állt, az indiai kormány segítségével NGO-státust kapott az ENSZ-nél. A kilencvenes években már majdnem kihalt, amikor is lehetősége nyílt egy több mint egymilliárd dollár értékű holokauszt-kártérítési alap kezelésére. A IRU feltámadásában emellett az is közrejátszott, hogy az EBESZ lelkesedett a cigány ügy iránt, és több keleti kormánynak, de elsősorban a cseh kormánynak az volt az érdeke, hogy a “cigánykérdést” európai ügyként definiálják.

A cigány világkongresszuson, 2000-ben, az IRU kiadta a “Declaration of a Nation”-t, amely követeli a külön cigány képviseletet a nemzetközi politikai fórumokon. Emellett cigány nagykövetségeket, európai cigány parlament létrehozását. Normális körülmények között ez az egész jó vicc lenne, mert semmi esély nincs arra, hogy a hihetetlenül heterogén európai cigányság politikai társadalmat alkosson. Ez a megosztó nacionalizmus, amelyet egyre inkább finanszíroznak és intézményesen támogatnak, az elkövetkezendő években komoly politikai veszélyt jelent. Bármiféle demokratikus megbízás vagy mandátum hiányában egyre gyakrabban jelentkeznek ezek az aktivisták politikai fórumokon mint szakértők, tanácsadók vagy képviselők. Volt már tárgyalás arról, hogy legyen külön cigány képviselet az Európai Parlamentben, és néhányuk azt várja, hogy Macedónia szétesése esetében egy cigány államocska jöjjön létre, nemzetközi védelem alatt…

Eddig Magyarország viszonylag immunis volt a nemzetközi cigánypolitikával szemben. Én azonban a növekvő nacionalizmus veszélyének hangsúlyozásával szeretném befejezni az előadásomat. Eddig a magyarországi helyzetelemzésemben a “cigánykérdés” gazdasági alapjával foglalkoztam, azonban van ideológiai alapja is, amely a következő években egyre jobban meghatározhatja az ország politikáját. A “kommunizmus” összeomlása következtében újból felmerült a kérdés az állam és a nemzeti öntudat közti viszonyról. Ez a kihívás különösen érinti ma Magyarországot a nagy számú határon túli magyarok miatt. De ez már egy új téma felvetése volna.

Nemcsak a globalizációból fakadó gazdasági és politikai nyomás mozgatja a “cigánykérdést”, hanem egy mélyen ható ideológia is. Ezért nem pontos a kérdés, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’”. Sok szereplő van, de senki nem “csinálja” – csupán a történelem. Inkább értsük úgy, hogy a “cigánykérdés” elválaszthatatlan része egy másik kérdésnek, amelyre mindenki válaszolhat, hogy: milyen legyen a magyar társadalom jövője?

Bíró András

Nagyon örültem Martin előadásának, mert valóban a lényeges kérdésekhez szólt hozzá. Magam csupán egy-két pontot kívánok érinteni. Mindenekelőtt egy dolgot kiemelnék, ami engem nagyon foglalkoztat, ez az etnicizálás problematikája. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyar politika a cigánykérdésben ott etnicizál, ahol nem kellene, ott viszont nem etnicizál, ahol pedig kellene. Pontosabban, a szociális, gazdasági, oktatási kérdésekben, a különböző politikai érdekek mentén állandóan arról van szó, hogy például az Országos Cigány Önkormányzat építsen házakat a cigányoknak. Ne felejtsük el – túlzó, amit mondani fogok, de alapvetően igaz –: minden cigány szegény, de nem minden szegény cigány. Ami persze azért szintén nem igaz, mert nem minden cigány szegény, bár a zömük mégis nyilvánvalóan az. Na most, ebben talán az Autonómia Alapítvány – amit én kezdeményeztem tizenkét évvel ezelőtt – is “bűnös”, mert a támogatásokat tulajdonképpen mi is etnicizáltuk. Tehát cigányokat, specifikusan cigányszervezeteket segítettünk. Előfordult, hogy egy faluban odajöttek hozzánk nem cigányok, pont olyan szegények, mint a cigányok, s azt kérdezték, “mi mért nem kapunk?” Ennek a politikának tehát van egy olyan oldala, amely a szegények közötti konfliktust és a megkülönböztetést erősíti. Vagyis a szociális, gazdasági, kulturális problémáknak ez a fajta etnicizálása – problematikus, sőt, néha drámai. Ahol viszont kellene etnicizálni, az az emberi jogi és diszkriminációs oldal. Hogy világosabb legyen: Magyarországon évek óta folyik a harc azért, hogy valamilyen értelmes és használható diszkrimináció-ellenes törvény létrejöjjön. Teljesen egyetértek Martinnal abban, hogy a kormányok között, politikai színezetük ellenére, nincs jelentős különbség a “cigánykérdésben”. Feltétlenül van egyfajta konszenzus nemcsak az elitben, hanem tulajdonképpen a társadalomban is, s ez a cigányok negatív megítélése. Fönt, lent, jobboldalt, baloldalt. Ez általános jelenség, amitől nem tekinthetünk el. De visszatérve arra, amit mondani szerettem volna, azt kérdezheti a kisebbségekért felelős igazságügyi államtitkár: “Mi az, hogy diszkrimináció-ellenes törvény? Ez azt jelenti, hogy ha egy kocsmáros nem szolgál ki egy cigányt, akkor meg kell őt büntetni százezer forintra? Hát hol vagyunk, hova megyünk?” Ezt mondja az Igazságügyi Minisztérium államtitkára, aki kisebbségi kérdésekkel, azon belül specifikusan a cigánykérdéssel foglalkozik. Úgy hívják, Hende Csaba. Na most, hogy ki csinálja, vagy ki nem csinálja a “cigánykérdést – valóban a történelem csinálja, ezzel szinte teljesen egyetértek, s hogy ki hogyan használja ki, ez az adott pillanat kérdése. Ha még a jogi keretek sem biztosítottak annak érdekében, hogy valamilyen állampolgári egyenjogúság létrejöjjön, akkor rettenetesen nehéz bebizonyítani, hogy itt nem etnicizálunk, illetve elérni, hogy a rasszista megkülönböztetés mindennapjairól tudomást szerezzünk. A megoldás ott keresendő, ahol létrejön a cigány önszerveződés mozgalma, a cigány tudat megjelenése. Az amerikai egyesült államokbeli feketék, a fekete mozgalom párhuzama elképzelhető s egyáltalán nem őrült párhuzam.

A kisebbségi önkormányzati törvény meghozatalával államosították a mozgalmat. Nem tudom, világosan beszélek-e, az történik tehát, hogy kezdenek kialakulni az önszerveződő cigányszervezetek: 240 regisztrált szervezet van ma Magyarországon, ami egyesek számára vicc, számomra viszont rendkívül pozitív dolog. Azt mutatja, hogy legalább 240 cigány ember volt, aki kezdeményezett valamit Magyarországon. És egyáltalán nem kizárólag családi alapon, ahogyan itt valaki megjegyezte.

A cigányság proletarizálódása még a szocializmus alatt kezdődött. Ez nem olyan egyszerű ügy. Egyáltalán nincs kutatva. Hogy milyen akkulturáció történt, ez egy rendkívül izgalmas téma. Minden marginalizált emberi csoport esetében az önkép sokszor öngyűlöletben nyilvánul meg. Ez egy banális megfogalmazás, már minden antropológus megtette, de hát látni kell, hogy új önkép kezd kialakulni abban a fiatal roma értelmiségben, amely most jön létre, amely nem a szocializmus, hanem, mondjuk, a “demokrácia” produktuma. És ez függ össze a roma nemzetre vonatkozó elképzeléssel, amely területen kívüli nemzetként fogalmazódik meg.

Krausz Tamás

Csak a vita kedvéért jegyzem meg, és visszatérnék az eredeti kérdéshez: tulajdonképpen amit elmondtatok, inkább azt bizonyítja, hogy a történelem nem csinál semmit. Hanem nagyon is konkrétan, meghatározhatóan, a ti érvelésetekből is az derül ki: intézmények, államtitkárok, meghatározott politikai és gazdasági szervezetek azok, akik és amelyek e problémát életben tartják, amelyek az egész úgynevezett “cigánykérdésből” élnek és megélnek. Ezt nem egyszerű elvi kérdésként vetem föl, hanem a gondolataitokat akarom tovább vinni, mert ez az egyik leglényegesebb kérdés, amiről eddig szó esett. Ennek jegyében adom át a szót Kállai Ernőnek.

Kállai Ernő

Tényleg egyetértve sok tekintetben azzal, amit Martin, illetve Bíró András mondott, én kicsit tovább finomítanám ezek megközelítését. Mert úgy érzem, hogy amit Martin mondott, annál a kérdés némileg több dimenzióban mozog – vagyis nem csak az állam oldaláról lehet megközelíteni. Az nagyon helyes, ha azt nézzük, hogy a rendszerváltozás után a “cigánykérdés” már nem csak egyszerűen szociális problémaként van definiálva. Mindenki tudja, hogy a Kádár-rendszer működésében ez az integráló politika látszólag nagyon sok eredményt hozott. De e rövid távú elképzelésnek és felfogásnak 1990 után azonnal felszínre kerültek a hibái. Az természetesen nagyon jó volt, hogy mindenkinek volt munkalehetősége, sőt mindenki, aki erre hajlandó volt, vagy akarta – és a legtöbben akarták – OTP-kölcsönből még házat is tudott építeni magának. De hát pillanatokon belül kiderült ’90 után, hogy mennyire kevés gondot fordítottak arra, hogy mondjuk társadalmilag – az oktatás, a kultúra területén – is beillesszék a cigányságot, s mivel a cigányság a legképzetlenebb és legvédtelenebb munkaerőt jelentette, 1990 után tömegesen vált munkanélkülivé. S ez a korábbi eredményeket pillanatok alatt maga alá temette. Tehát az állam elengedte a cigányok kezét, ugyanis ne felejtsük el, amellett, hogy dolgozhattak, a cigányokat abban az időben nem tekintették egyenrangú félnek. Vagyis azért egy nagyfokú lenézés mindig is megvolt a cigányság iránt; megvolt mindenkinek a maga “házi cigánya”, úgy, ahogy a XIX. században mindenkinek volt “házi zsidója”, s ez a szemlélet sok tekintetben még a mai napig is megmaradt.

Mindezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy a cigányság is nagyrészt képzetlen, felkészületlen volt a rendszerváltozás adta lehetőségekre. Ezért jó, hogy a civil szféra kifejlődése erősen meglódult az elmúlt tíz évben, mert e keretek között legalább elkezdhet az ember politizálni a “tenni kell valamit a helyi közösségért” elkötelezettség jegyében.

A másik lehetőség, a másik forma az, hogy úgy érzi az ember, hogy nagy a baj, valamit tenni kell. Nálunk mind a két forma működik, s ezt a problémát etnicizálták a cigányok esetében a nagypolitika szintjén. A történelmileg évszázadok alatt felhalmozódott előítélet-halmazt és a valóban megkülönböztethető cigány kulturális vonásokat “jól” felhasználja a politika. De szerintem nem az NGO-kal meg a kormánypolitikák létezésével van a fő probléma, hanem azzal, hogy egyelőre még nagyon kevéssé vannak felkészült cigány vezetők. És ezeket a vezetőket könnyen lehet manipulálni. Csak azok a cigány vezetők fognak majd komolyan politizálni, akik egzisztenciálisan nem kiszolgáltatottak semmilyen politikai hatalomnak, meg tudják őrizni különállásukat mind anyagilag, mind szellemileg, és ebből társadalmi bázist teremtve a cigányság körében tudják majd politikai nézeteiket megfogalmazni.

Krausz Tamás

Anélkül, hogy összefoglalnám a vita eddigi menetét, jelezném, hogy van két tipikus beállítódás. Egy rendszerkritikai pozíció, amit leginkább Martin képviselt, és egy, a rendszeren belüli koncepció, amit Kállai Ernő vázolt fel. Ez utóbbi, a rendszer kereteit elfogadó, “immanens” megközelítés jobban megoldhatónak tartaná a “cigánykérdést”, ha a cigányoknak több felkészült vezetőjük lenne. Van-e a két megközelítésnek lehetséges szintézise?

Kerékgyártó T. István

Számomra az egészből a következő a dilemma. Először is, nem szeretem használni a “cigánykérdés” kifejezést. A cigányságról való diskurzus vagy gondolkodás az, ami irányadó számomra. Ha kellő lakonikussággal fogalmaznám meg, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, akkor a válaszom az, hogy mi, akik itt ülünk! S nem akarok etnikai alapon válogatni, és föl se merem azt a kérdést tenni, hogy hány cigány van itt a teremben, mindenesetre jóval fölülreprezentáltak vagyunk mi, nem cigányok. Csak néhány kérdés felvetésével szeretnék a vitához hozzájárulni. 1. Politikailag gyarmatosíthatók-e a cigányok? 2. Egyáltalán, van-e kolonizáció a mai rezsimben, pontosabban a rezsim bizonyos hatalmi tényezői hogyan próbálják ezt megvalósítani?

Vagyis csupán arról van szó, hogy ez a népcsoport is kulturálisan, szociálisan és politikailag is tagolt, magyarán: a cigányság csupán a politikai harc eszköztárában játszik bizonyos szerepet a mai kormánypárt, a FIDESZ szolgálatában. Akkor a kérdésemre a válasz: igen, gyarmatosítható politikailag a cigányság. Azért gyarmatosítható, mert az a folyamat, amit politikai emancipációnak nevezünk, még el sem indult! Miközben én is örülök annak, hogy 275 – vagy nem is tudom mennyi – szervezetük van, ezek a szervezetek, társulások, szövetségek, jogvédő irodák stb. döntően családi alapon működnek, hiába is tagadnánk ezt. Bizonyos érdekeket megjelenítenek ugyan, hasonlóképpen, ahogy a cigány önkormányzatok is működnek. Én nem tartom rossznak, hogy létezik kisebbségi önkormányzat, hiszen azt vallom, hogy a kisebbségi önkormányzatok a nyilvános szereplés tereiként jelennek meg. Tehát akármennyire is, de mégiscsak kapcsolatot tartanak a többségi hatalom képviselőivel, mégiscsak meg kell tanulnunk bizonyos szabályokat tiszteletben tartani. Miközben azt is tudom, hogy az önkormányzatiság de jure egyetlen jogosítványt tartalmaz, jelesül a kulturális autonómia jogosítványát. Tehát magyarán, nem látom a politikai emancipációt sem, nem látom a társadalmi integrációt sem. Nem látom azt sem, hogy az önként vállalt asszimiláció modell lenne, miközben tudom azt, hogy elvontan bárki bármikor állampolgárnak mondhatja magát, jelezve, hogy ő nem cigány, hanem állampolgár.

Krausz Tamás

Akkor most a hozzászólásokon van a sor.

Szigeti Péter

Én a magam részéről nem tartanám kötelezőnek, és másoknak se nagyon ajánlanám, hogy minden diskurzusba úgy lépjünk be, hogy az államszocializmusba jó nagyot rúgunk. Úgyhogy az egyik kérdésem Martinhoz az, hogy ő miért 1984-ben látta azt a bizonyos határt és fordulatot. Noha egy érvet mondott a gazdasági nehézségekkel kapcsolatosan. Én azt gondolom, hogy azért itt nagy különbségek vannak, mert ahhoz, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket, látni kell, hogy az államszocializmusban volt egy kooperatív szolidaritási politika, ami nem csak munkahelyeket és ilyen értelemben bizonyos integrációt hozott, hanem elképzelhetetlen volt mondjuk a rasszizmus és a fajbiológia, tehát egy ideológiai stop is volt, hatalmi eszközökkel, ami nem nehezítette, hanem könnyítette a cigányság akkori helyzetét, az akkori Magyarországon. Hadd tegyem hozzá, hogy nem is hasonlítható össze az akkori helyzet a ma uralkodó politikai dimenzióval és atmoszférával; gondoljunk bele, hogy itt és most a diszkrimináció-ellenes törvényért kell küzdenünk.

Egyébként egy ilyen törvény az USA-ban a Legfelsőbb Bíróságon is átment, Magyarországon is átmehet, legfeljebb nem Hende Csaba típusú embernek kell lenni az államtitkárnak, hanem valaki másnak, de a dolognak nem ez lesz a lényege. Persze mindettől függetlenül, a politikai emancipációt az államszocializmusban sem sikerült elérni, tehát a régi rendszer nem oldotta meg a problémát, “csak” átfogóbban és koncepciózusabban dolgozott a probléma megoldásán, mint a jelenlegi rendszer és annak protagonistái.

Az utolsó kérdés, vállalkozna-e valaki arra, hogy leírja tömören a cigányság belső tagoltságát. Azt hiszem ugyanis, hogy azért nem csak az atomizáltság áll fenn a cigányság soraiban sem, hanem bizonyára van bizonyos metszetekben megfogható belső tagoltsága is, aminek megértése nélkül a megoldások is egyre nehezebbek, bonyolultabbak lesznek.

Kovács Árpád

Kovács Árpád vagyok, a IX. kerületi Roma Kisebbségi Önkormányzat képviselője. Martin Kovats úr egyik állításával szeretnék vitatkozni. Azt hiszem, hogy van egy olyan tény, történelmi tény 1998-ban, ami az Ön állítását cáfolja. Én önnel ellentétben úgy gondolom, hogy van nyelvi közösség a cigányok körében, és ha valaki megsérti, akkor az úgy fog járni, mint 1998-ban a fővárosi cigány önkormányzati választásokon Zsigó Jenő. Ő elkövetett egy nagy hibát, és azért nem lett fővárosi önkormányzati képviselő…

Krausz Tamás

Hadd tegyek fel Önnek egy kérdést! Ön abban biztos, hogy a cigányságnak cigány alapon, vagyis etnikai alapon kell szerveződnie? Vagy nem is tartja jogosnak ezt a kérdést?

Kovács Árpád

Hát, érdekes ez a kérdés, nem gondolkoztam rajta. Attól függetlenül, hogy kinek mi erről a véleménye, szerintem az etnikai alapon való szerveződés megtörténik.

Krausz Tamás

De hát akkor a cigányok is elfogadják a “mi és ők”-re való felosztást, szembeállítást.

Kovács Árpád

Hát igen, így szocializálódtunk, mert én, akin nem nagyon látszik, hova tartozom, még gyakrabban találkoztam a cigánygyűlölettel. A szemembe mondták a különböző dolgokat…Tudja mire gondolok…, hogy mit kellett volna tenni velünk… S akkor bizony, mit mondjak?

Horváthné Ács Kató

Meggyőződésem, hogy pozitív diszkriminációra lenne szükség. Sajnos, az aktuális kormányokban semmiféle elhatározás nincs ez irányba, és a közvélemény is inkább ellene van. Lehet, hogy a pozitív diszkrimináció jövőbeli hosszú távú eredményeit lerontanák a korábban jelentkező negatívumok, ennek ellenére szükség lenne a pozitív diszkriminációra! Erről a tisztelt előadók véleményét is kikérném.

Hozzászóló (Dániel)

A “cigánykérdés” lényegében a fizikai dolgozó rétegek és a munkanélküliek problémájának a része, a magyar fizikai dolgozók tragédiájának a kérdése koncentrálódik a cigánykérdésben. A második kérdés, hogy a “cigánykérdés” természetesen kulturális kérdés – is. Én állítom például, hogy sokfajta cigány nemzeti öntudat van, tapasztalatból tudom, hogy az erdélyi cigányság egy része magyarnak vallja magát, tehát a cigányöntudat együtt jár magyarságtudattal, ők tehát cigányként magyarok, nekünk pedig el kéne ezt fogadni. Más kérdés a bőrszín. Az, aki azt hiszi, hogy a bőrszíntől függ a nemzeti öntudat, rasszizmust csinál a cigánykérdésből.

Kerékgyártó T. István

A pozitív diszkriminációról. Az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy sokkal több kára van a pozitív diszkriminációnak, mint előnye. Fenntartja a kirekesztést, nem megszünteti. Semmi megkülönböztetésnek nem vagyok híve.

Kállai Ernő

A pozitív diszkriminációhoz én is hozzátennék egy szót. Ebben az értelemben, ahogy Ön használja, én sem vagyok a híve. Én az esélyegyenlőség biztosításában látnám a megfelelő utat, mind jogilag, mind a társadalmi esélyegyenlőség biztosításában. Ezért fontos lenne mindehhez egy antidiszkriminációs törvény.

Krausz Tamás

Ha jól értem az álláspontodat, akkor a tőkés rendszerben, a piacgazdaságban Te lehetségesnek tartod az esélyegyenlőség megvalósítását. Lehet, hogy rosszul értem?

Kállai Ernő

Erre azzal válaszolnék, amit Sir Winston Churchill mondott, hogy a demokrácia ugyan nagyon rossz dolog, de jobbat még nem találtak ki, s ez valóban így működik. Tehát én ezért – bár nem akarom bántani az államszocializmust – nem is szeretném visszasírni a régi rendszert, hogy reagáljak az előző hozzászóló (Szigeti Péter) megjegyzésére. A cigányságon belüli etnikai megoszlásról és különbözőségekről pedig már sok mindent leírtunk, abban egyetértünk, hogy nem lehet csak politikai és jogi úton megoldani a cigányság esélyhez juttatását.

Bíró András

A pozitív diszkriminációt illetően én a következőt szeretném elmesélni: nemrégiben voltam egy nemzetközi konferencián, ahol két amerikai fekete (afro-amerikai) egyetemi tanár volt jelen, és az egyik nagyon izgalmas módon fogalmazta meg a problémát. Két angol kifejezést használt, ami nemzetközileg érthető: contract és contact. Tehát jogi szinten, a társadalmi szerződés, a contract szintjén, szerinte Amerikában a kérdés megoldódott, olyan értelemben, hogy ha egyenlő ismeretek vannak, akkor már nem lehet nem fölvenni a feketét. Vagyis nem lehet negatívan diszkriminálni a színes bőrűt. Gyakorlatilag tehát elérte azt a pozitív diszkrimináció, immár harminc éve, hogy ezen a szinten jelentős javulás álljon be, ami persze nem oldotta meg a contact kérdését, azaz a társadalmi kérdést, hiszen a gettók zöme még mindig fekete gettó stb.

Egyetértek azzal – sőt, szeretném –, hogy Magyarországon, a demokrácia keretein belül egy erős cigánymozgalom, egy alulról jövő nyomás a hatalom felé kialakuljon. Egy ilyen mozgalom nélkül nem lett volna változás a feketekérdésben sem. Enélkül nincs demokrácia, ez a nagyon magyar levegő, ami itthon van, hogy “csak ne legyen konfliktus”, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Mert a történelem nem változott meg konfliktusok nélkül és még a demokrácia keretei sem adják meg annak a lehetőségét, hogy a kirekesztettség, amiben a cigányok már évszázadok óta, s még mindig élnek, hogy ebben társadalmilag elfogadott, jelentős változás álljon be. Tehát itt az etnicizálás–dezetnicizálás konfliktusa, paradoxona állandóan jelen van. És még egy utolsó mondat. Itt két fő vonal van a cigány gondolkozásban: az egyik a szociológiai, a másik az antropológiai vonal, és bármelyiket nézzük külön-külön, zsákutcába kerülünk, szükség van egy interdiszciplináris hozzáállásra.

Martin Kovats

Először a pozitív diszkriminációról. 1997 óta a pozitív diszkrimináció már része Magyarország állami cigánypolitikájának. Egyetértek a többiekkel, hogy ez elvileg ellentmondásos és általában nem kívánatos kifejezés. Annál inkább szeretném, hogy esélyegyenlőséget használjunk itt, Magyarországon. De itt van a probléma, ami kapcsolódik Dániel álláspontjához, a fizikai dolgozók tragédiájához. Tudni kell, hogy ami a cigányokkal történik, és általában ami Magyarországon történt, nem egyedülálló, mindenhol megtörtént valamilyen formában a második világháború óta. Például beszéljünk az én országomról, Angliáról. Az ötvenes években behívtuk a feketéket, mint olcsó munkaerőt. Egy idő után az angol rasszizmus és az angol fekete munkások marginalizálódott helyzete problémát jelentett a gazdasági mechanizmusnak. Akkor szükség volt antirasszista egyenlőség-politikára, hogy minél jobb minőségű legyen az a fekete munkaerő, hogy minél kevesebb akadálya legyen a társadalomban e munkaerő mobilitásának. És a kommunista cigánypolitikának is valami hasonló volt az alapja. Mert a második világháború előtt és a második világháború fasiszta tapasztalata alapján 1945–50-ben a magyar cigányság túlnyomó része rémes állapotban volt. A kádári integrációs politika lényege az volt, hogy behozzák a cigányokat a gyárakba, hogy fölszámolják a telepeket, a cigányok iskolába járjanak, hogy jobb minőségű legyen a cigány munkaerő stb. A jelenlegi helyzetben az a legfélelmetesebb, hogy ez az alapvető mozgatórugó kihalt, nem működik sem Nyugaton, sem Keleten. Nincs rájuk szükség a piacon mint munkaerőre. Ezért lett újra etnikai kérdés a cigánykérdés, nincs alapja az esélyegyenlőség megteremtésének. Inkább behívjuk, mondjuk, az olcsó román munkást.

A másik kérdés: miért beszélek 1984-ről mint határpontról? Részben, mert megszületett a döntés feketén-fehéren. A cigány ügy egyébként nem kapott erős prioritást, túl nagy figyelmet a “kommunizmus” idején, fontosabb dolgai voltak Kádárnak és a Politbürónak, mint a cigány ügy, ráadásul a cigány ügyet a Hazafias Népfronthoz utalták. Az 1984-es dokumentum kimondta, hogy egy új közmegegyezés szellemében kezeljük a cigányokat mint külön népcsoportot. Ennek a következménye volt, hogy 1985-ben megjelentek a cigánytanácsok. Ez a politika lényegében két lábon állt. Külön képviselet kaptak a cigányok mint népcsoport, a másik “láb” pedig a kulturális másság fejlesztése volt. 1986-ban jött létre a cigány kulturális szövetség. Ezért mondom: Magyarországon különösen cigány ügyben “hosszú rendszerváltás” valósult meg, tehát a rendszerváltás jóval ’89 előtt kezdődött.

A nyelvről. Lényegében arra céloztam, hogy az etnikai diskurzussal szemben nyissunk utat egy másiknak is, amelyet igyekeztem körvonalazni. A cigányok kulturálisan nem egyformák. Ez egy nagyon-nagyon heterogén társadalmi csoport, más országokban még inkább.

Márkus Péter

Hogy ha történelmileg létrejött egy jelentős különbség, hátrány a cigány lakosság rovására, akkor ez spontánul sosem fog eltűnni. Ezért tehát én azt gondolom, hogy bár átmenetileg, de kell pozitív diszkrimináció. Tehát nem tudok elképzelni olyan modern rendszert, amelyik a kialakult egyenlőtlenségeket csökkenti, hanem inkább ezeket széthúzza, minden tendencia ezt mutatja. Viszont miért kell átmenetinek lenni a pozitív diszkriminációnak? Azért, mert ennek addig van emberileg létjogosultsága, amíg a versenyfeltételeket valóban ki nem egyenlíti. Véleményem szerint, jelenleg három fontos eleme lehetne egy ilyen pozitív cigánypolitikának, pozitív diszkriminációnak. Az egyik az évszázadok óta elszabotált és évtizedek óta soha meg nem csinált, elfogadható minőségű és mennyiségű földhöz juttatás. E nélkül nem lehetséges az integráció a magyar társadalomba. Ez az egyetlen olyan elem, ami mindenféle katasztrófa ellen védhető háttér vagy bázis lehet; a második elem pedig egy gyorsított mértékű saját értelmiség-kinevelődés vagy -kiképződés a cigány lakosság körében. A harmadik elem: mivel jelenleg a cigány lakosság politikai reprezentációja rendkívül gyenge és zavaros, azt gondolom, hogy átmenetileg, mintegy trójai falóként, egy kétkamarás rendszerben etnikai alapon igenis általuk delegált, jelentős létszámú képviselőnek ott kéne lenni a parlamentben, és nem más pártokba belecsimpaszkodva. Tehát kétkamarás megoldás és elfogadható mértékű földhöz juttatás – ez a javaslatom lényege.

Krausz Tamás

Érdekes volt Márkus Péter hozzászólása, noha naivnak tetszik a földhöz juttatás gondolata. Tőke, eszközök hiányában a tönkremenés elkerülhetetlen, a kisparcella e régióban nem nyújt igazi megoldást.

Láng László

Szeretném keményen leszögezni, hogy igen nagy bajt csinálnánk, magyar értelmiségiek és főleg baloldali magyar értelmiségiek, ha bármikor kétségbe vonnánk azt, hogy a cigányok etnikai dimenziók mentén is szerveződhessenek. Próbálják csak megszervezni az önvédelem jegyében a szegények szegényeit. Szóval ház is kéne, munka is kellene – nem csak nyárra, nem csak télre. Régi dolog ez.

Krausz Tamás

Adok magamnak is harminc másodpercet hozzászólásra, ahhoz a kérdéshez, amelyet itt utoljára érintettünk, az etnikai jellegű szervezkedés kérdésköréhez. Elvi síkon én is úgy látom, hogy reménytelen elkülönült cigány szervezetekben a cigányság sorsát megjavítani. Ugyanakkor: miután a rendőrség és általában a hatalom tudatosan nem védi meg a cigányokat, ezért a cigány önvédelmi szervezetekre mégis szükség van, legalábbis, ameddig a társadalom nem tudja rákényszeríteni a rendőrségre az akaratát, hogy a cigányokat megvédje.

Zsigár Ágnes

A X. kerületi Kisebbségi Önkormányzattól vagyok. Hogy végül is kik csinálják a “cigánykérdést”? Mi, cigányok tehetnénk fel Önöknek ezt a kérdést. Mi nem érezzük magunkat úgy, hogy a mi életünkből “cigánykérdést” szeretnénk csinálni. Éppen hogy nem cigányok módjára szeretnénk élni, hanem emberek módjára. Lehetőségeket tessék nekünk adni ahhoz, hogy mi is eljuthassunk egy emberi szintre. Semmivel sem vagyunk értelmileg rosszabbak, mint mások.

Szigeti Péter

A cigányság társadalmi felemelkedésében a pozitív diszkrimináció szükséges, de nem elégséges. Tehát félreértés is elhangzott a vitában. Például az amerikai tőkés rendszerben egy pozitív szakasz volt a polgárjogi mozgalom, ilyen értelemben ezt Magyarországon is érdemes végigvinni, de ahogyan ez önmagában ott sem hozott megoldást, azaz felemelkedést önerőből és a körülmények által támogatott módon, azonképpen ennek a gazdasági és társadalmi tényezői itt is felmerülnek, és ezeknek a mozgásba hozására egy versenytársadalom önmagában nem alkalmas. Szervezett társadalmi tömegmozgalom nélkül nem fog menni a dolog nálunk sem.

Márkus Péter éleseszűen vetette fel a földhöz juttatás kérdését. Csak van itt egy probléma: a magyar mezőgazdaságnak a dezintegrálása, hogy az EU-ba beilleszkedjen, és ennek kapcsán, ugye, az egész infrastruktúra “szétbombázása” a magántulajdon jegyében, egyben azt is jelenti, hogy a mezőgazdaság versenyképességében a tőke szerves összetétele magasabb, mint az iparban. Tehát a földhöz juttatás önmagában nagyon kevés, de az mindenképpen nagyon fontos gondolat, hogy a gazdasági tényezők nélkül nem fog menni a felemelkedés.

Legvégül egy szó az esélyegyenlőségről. Ez a fogalom is éppen olyan rossz, mint a pozitív diszkrimináció, mert az esélyegyenlőségnél 0,1 ezrelék is esély, meg 99 százalék is. Az esélyegyenlőség pontosan annak a terminológiája, hogy a valóságos problémákat nagyon jól el lehet kenni vele, mert természetesen a társadalmi-gazdasági egyenlőség a cél, nem pedig annak terminológiai megkerülése.

Bíró András

A párhuzam, amit bedobtam a vitába az afroamerikaiak mozgalmával kapcsolatban, azt hiszem, gyenge abban az értelemben, hogy az Egyesült Államokban nehezen lehet megtagadni a feketék csoportjához való tartozást. Míg nálunk, egyrészt – amiről már szó esett – rendkívül sokrétű, sokszínű a cigányság, másrészt a modern értelemben vett polgárjogi cigánytudat kialakulása rendkívül új jelenség. Próbálok válaszolni arra a fölvetésre, amit a vitavezető is felvetett, hogy számos területen “dezetnicizálni” kellene a romaproblematikát, mindenekelőtt gazdasági, szociális, oktatási téren. Annak érdekében kell “dezetnicizálni”, hogy az iskolákban nem speciális cigányosztályok kellenek, hanem jól kell tanítani.

Hogy legyen vagy ne legyen cigányiskola, ez szintén vitatott és komplex kérdés. Szerintem nagyon is kell a Gandhi Gimnázium vagy kollégium és még kellene ilyen néhány egy bizonyos ideig, ameddig hiányzik az a pedagógus roma értelmiség, amely nélkül nincs cigány társadalmi önvédelem, másrészt hogy a roma pedagógusok ne csak romákat tanítsanak, hanem nem romákat is.

Isten őrizzen attól is, hogy a költségvetést etnicizálják. Ennél borzasztóbbat nem lehet elképzelni. Engem sokkal inkább az érdekel, hogy szegénységellenes és kirekesztésellenes politika alakuljon ki, s ez így összefüggésbe hozható lesz a cigány polgárjogi mozgalommal is.

A cigányok gazdálkodása a többségi társadalom gazdaságának része. Megélhetési forrásaik nagyban függnek annak a társadalomnak a gazdaságától, amely az integrálódást elvárja tőlük; a változatosság a mindenkori "cigánypolitikához" való alkalmazkodás eredménye. 1990 után Kelet-Európa-szerte elsősorban a cigányok viselték a feleslegessé vált munkaerő elbocsátásának terheit, mint ahogy őket "felejtették ki" az agrárreformok haszonélvezői közül. Többségük jelenlegi helyzete a munkaerőpiacon – katasztrofális.

A cigányok gazdasági szerepe irritálja a társadalmat. Nem hiányoznak a megbélyegző előítéletek, akár a munkához való, úgymond, “indolens” hozzáállásuk, akár “kétes úton” szerzett jövedelmük, “gyanús eredetű” vagyonuk vagy éppen nyomorúságuk okán. Az egy helyben lakó így gondolkodik a nomád életfeltételeiről: “Amióta Krisztus megváltott bennünket, a cigány nem dolgozik. Szöget és lószerszámot készít, de ez nem igazi munka” (egy magyarországi anekdota summázata). A paraszt, aki csakis a földművelést tartja komoly elfoglaltságnak, lenéz minden kereskedéssel kapcsolatos tevékenységet. Ezt tükrözi jó néhány ismert szólás: “Nem szokta a cigány a szántást”, “Eltalálta, mint cigány a búzavetést”, vagy a belőlük levont következtetés: “Reszket a munkától, mint a cigány”. Számos mondás elítélőleg szól a cigányok kereskedelmi szerepéről is: “Alkudj, mint a cigány, fizess igazán!”, “Alkuszik, mint cigány a lovára.” Egy 1930-ban megjelent, a romani nyelvről szóló munkájában Popp Serboianu a cigányokat – a zsidókkal együtt – kirekeszti a román társadalomból: “Az egyik koldulásból él, a másik meg vagyont gyűjt, hogy uralkodhasson. […] A cigányok amolyan vándornépség, egyedüli életcéljuk, hogy lopjanak és fosztogassanak. A haza nem egyéb számukra, mint falevél a szélfúvásban.” Az ilyen s hasonló nézetek persze aligha alkalmasak a cigány gazdaság jellegzetességeinek árnyalt megközelítésére.

A cigány munkaszervezet hagyományos formái

A cigányok nagyon is különböző pozíciókat töltenek be a társadalomban: kézművesek, kereskedők, kétkezi munkások, de tisztviselők, menedzserek, művészek és értelmiségiek is. Létezik néhány ősi cigány foglalkozás, mint a kovácsmesterség, a zenélés vagy a tánc. Cigány muzsikusokat már a X. század közepén keletkezett perzsa dokumentumok is említenek. Kovácsokat először Korfu szigetén jegyez a história a XIV. században, akik – különböző források szerint – egy évszázaddal később már Európa-szerte megtalálhatók. Ha megfigyeljük használati eszközeiket, kitűnik, hogy ez a fajta kézművesség valószínűleg több száz éves indiai hagyományból származik. A kosárfonás, a famegmunkálás, a vándorkereskedelem, a lókupeckedés vagy a napszámos munka mind ősi tevékenységek. A megélhetés egyéb formái, mint például a gyári munka, újabb keletűek, amelyeket az egyes államoknak a cigányok különböző csoportjaival (romanik, manusok, gitanók, utazók [gens du voyage]) kapcsolatos politikája alakított ki. Kényszerből, szabad elhatározásból vagy éppen valamilyen kínálkozó alkalom folytán, a cigány családok mindig elhagyták eredeti lakhelyüket, hogy azután így vagy úgy beilleszkedjenek a többségi társadalomba.

A cigányok megélhetési forrásai valójában nagyban függenek annak a társadalomnak a gazdaságától, amely az integrálódást elvárja tőlük. A körülmények, amelyekkel szembesülnek, nagy mértékben különbözőek; leegyszerűsítésük különféle szélsőséges helyzetekre nem lenne tisztességes. A változatosság a feltételekhez – azaz a cigányokkal kapcsolatos mindenkori politikához – való alkalmazkodás eredménye, a romák európai megjelenésétől napjainkig. A cigányok gazdálkodása tehát korántsem statikus jellegű, hanem a többségi társadalom gazdaságának része, amely rendszerint megszabja egy-egy tevékenység gyakorlásának föltételeit. Így például a cigány kovácsok évszázadokon át meg tudták őrizni monopóliumukat Kelet-Európa falvaiban…, csakúgy, mint az Ibériai-félszigeten. Többségük azonban a gépesítés térhódítása – vagy nem egyszer valamilyen uralkodói rendelkezés – következtében fokozatosan kiszorult [a társadalmi munkamegosztásból]. Ezen túlmenően, ahol jelenlétük kimutatható, egy sor, a cigányok jelentős részére jellemző vonás ragadható meg – a múltban és a jelenben egyaránt.

A cigányokat gyakran nomádoknak tartják, annak ellenére, hogy többségük letelepült. Egyesek maguk döntöttek a letelepedés mellett, mert helyben valamilyen megélhetéshez jutottak. Mások különféle akadályok nyomása alatt kényszerültek ugyanerre, gyakran azon az áron, hogy elveszítették önállóságukat. Sokan igyekeznek mégis olyan mesterséget folytatni, amely nem köti őket végleg a földhöz. Inkább azonnal jövedelmező munkaalkalmakat keresnek: különféle árukkal, szolgáltatásokkal vagy alkalmi munkaerővel látnak el valamely elszórtan elhelyezkedő kliensi kört, illetve közvetítői szerepet látnak el eladók és vevők között. Mindez függetlenséget és szabad mozgást igénylő mentalitás kialakulásához vezetett, amely jobbára ellenáll a gazdasági kényszernek és az erőszakos beolvasztási kísérleteknek. A különböző megfigyelések alapján a cigányokat az ún. peripatetikus [szó szerint sétáló, azaz időről időre költözködő – a ford.] nomádok kategóriájába sorolhatjuk.¹ Endogám közösségekben élnek, általában vándorolnak (ami azonban nem lényeges jellemzőjük), s fő tevékenységük egy olyan kisebb vagy nagyobb területen élő népesség ellátása áruval, szolgáltatásokkal és időszakos munkaerővel, amely kellő vásárlóerővel rendelkezik, szükségletei azonban nem állandóak.

Újabb keletű néprajzi tanulmányokból² tudjuk, hogy a cigányok általában azokat a függetlenséget biztosító foglalkozásokat keresik és értékelik a legtöbbre, amelyek azonnali jövedelmet hoznak, s egyszeri erőfeszítést igényelnek. Legszívesebben önálló, idejükkel és munkaerejükkel tetszésük szerint gazdálkodó munkavállalók, akik szabadon mozoghatnak, s maguk szervezik meg munkájukat. Főként azokon a területeken tűnnek ki, ahol az övékénél kevésbé rugalmas munkaszervezet nem lenne kifizetődő, ahol valamilyen alkalmi igény jelentkezik, vagy a kínálat és a kereslet eltér egymástól, illetve ahol egyedül ők jelennek meg speciális javaikkal, szolgáltatásaikkal. Ezzel összefüggésben hangsúlyozni kell a cigányok sokoldalúságát, egyéni és kollektív szinten egyaránt. Ez a magasabb (vagy legalábbis biztos) haszon kulcsa, egyben a konjukturális feltételekhez való alkalmazkodás záloga. A sokoldalúságból és a mobilitásból olyan tevékenységek adódnak, amelyekhez nem szükségesek nagyobb tömegű, magas műszaki színvonalú eszközök, illetve amelyek könnyen szállítható áruk adásvételét, vagy az intenzív és rövid ideig tartó, leggyakrabban szabad levegőn végezhető munkát föltételezik. Általában hasznos számukra a tudás, a jártasság szinten tartása. A cigányok anyagi sikeressége azonban mindenekfelett attól függ, tudnak-e élni a kínálkozó alkalmakkal, s képesek-e megfelelő kapcsolatokra szert tenni. Kezdeményezőként kell fellépniük a gádzsókkal [nem cigányokkal – a ford.] való gazdasági kapcsolataikban, s rendelkezniük kell a szerepjátszás, a meggyőző erő, a rábeszélés, a merészség, a kitartás készségeivel.

A termelés szervezete többféle formát ölthet. Létezik ugyan egyénileg végzett munka is, ezt a cigány társadalom azonban kevésre értékeli. Az erős családi és közösségen belüli kapcsolatokból következik, hogy a cigányok inkább közösen dolgoznak. Családon belül sokféle társulás jöhet létre, a nők és gyermekek kizárólagos elfoglaltságaitól, a férfiak által végzett kézműves-ipari tevékenységen és a nőkre bízott házaláson át a család minden munkaképes tagját mozgósító feladatokig. Az alkalmi társulás jellegzetes fajtája a vortacia (kaláka), amely férfiak – legtöbbször rokonok – között köttetik, akik a közös pénzkereset céljából összeadják munkaerejüket, egyéni jártasságukat, szállító eszközeiket stb. A vortacia egyenlőségen alapuló rendszer (a hasznot a társulás tagjai szigorúan egyenlően osztják el egymás között, függetlenül a kalákában végzett munka természetétől), ami a feladat elvégzése után a résztvevőket semmire sem kötelezi egymás iránt. A gyakorlatban azonban az együttműködés gyakran újra és újra létrejön azok között, akiknek életfeltételeik hasonlóak, már dolgoztak együtt, s tapasztalatra tettek szert az összefogás eredményességéről. Bármilyen szervezeti formát is ölt az elvállalt munka, a házalás fázisa – egyfajta körutazás (a társulás tagjai jó üzletek reményében útra kelnek) – meghatározó jelentőségű. A házalás juttatja érvényre az olyan kvalitásokat, mint a vevők megnyerésének képessége vagy az alkudozáshoz elengedhetetlen pszihológiai érzék, s itt játszik fontos szerepet az effajta tevékenységeket kísérő nehézségek miatt olyannyira áhított “jószerencse” is.

Látható tehát: a cigányok sokféle mesterséget űznek. Ezek természetesen közösségenként és államonként változtak a történelem során. Egyes időszakokban és államokban a cigányokat eltiltották bizonyos foglalkozásoktól, máskor meg arra kötelezték őket, hogy alkalmazkodjanak valamelyik feudális uraság kívánalmaihoz. A független munka utáni vágyuk mindazonáltal mindenütt megmaradt, s számos helyen megfigyelhető vonzódásuk a gyűjtögetéshez és a házaláshoz is. A kereskedés, a pénz forgatása, a sokoldalúsággal összefüggő alkalmazkodás, a rábeszélő képesség – leggyakrabban ezek jelentik a gazdasági sikeresség zálogát. Sok cigány mégis csupán szakképzetlen, alkalmi és/vagy a társadalom által lenézett munkát lát el. Közülük sokan ki vannak téve a munkanélküliség fenyegetésének, s előbb-utóbb szociális segélyezésre is szorulnak. Megfelelő adatok híján nem tudjuk pontosan felmérni a különböző cigány csoportok szerepét napjaink [európai] nemzetgazdaságaiban. Mihelyt a gazdaság önálló szereplőivé válnak (ami persze korántsincs így mindenütt), jelenlétük főként a nagyobb termelő ágazatokban és a munkaerő-felhasználás domináns szektoraiban válik érzékelhetővé.

E tekintetben a kirajzolódó tendenciák olykor biztatóak, máskor meg riasztóak. Közép- és Kelet-Európában, ahol nagy számban élnek cigányok, helyzetük különösen ellentmondásos és tanulságos. E hagyományosan rurális térségben, számos ősi – főleg a mezőgazdaság igényeihez alkalmazkodó – cigány foglalatosság már a második világháború előtt pusztulásra ítéltetett. Később, a kommunista korszakban, a romák tömeges alkalmazása az ipari nagyüzemekben és a kollektív agrárgazdaságokban felgyorsította proletarizálódásukat. Napjainkban ez az alacsony képzettségű munkaerő – a technológiai fejlődés és a termelőeszközök privatizációja következtében – erős gazdasági kirekesztődésnek van kitéve Kelet-Európa országaiban. Az e térségből származó cigányok egy részének ugyanakkor sikerült visszaadni a gazdaság peripatetikus szellemű megközelítésének rangját.

A kommunista korszak

A második világháborút megelőző évtizedekben a megélhetés a cigányok jelentős része számára egyre nehezebbé vált Közép- és Kelet-Európában. Számos helyen ajánlkoztak mezőgazdasági munkásoknak, de legtöbbször csak különböző idénymunkákra alkalmazták őket. A háború megpróbáltatásait követően a romák a kommunista rendszerek kialakulásával szembesültek: elszegényedett és alacsony státusú – a régi burzsoá rendszer örökségének tekintett – társadalmi réteget alkottak. Az új rend ideológusai szerint nyomorúságuknak az új, szocialista társadalom felépítésével meg kellett (volna) szűnnie. Ezért a kommunista államok – Bulgária kivételével, amely 1947–1953 között részben elismerte a romák kulturális különbözőségét – erőszakos asszimilációs politikát kényszerítettek rájuk. Ennek következtében a cigányság proletarizálódott munkaerő-tömeggé vált. Cigány érdekvédelmi vezetők, káderek, értelmiségiek jelentek meg, akik közül néhányan végigjárták az állam és a kommunista párt ranglétráját. A hagyományos cigány mesterségek művelői – teknővájók, muzsikusok, rézművesek stb. – pedig a mezőgazdasági nagyüzemekben, az építőiparban, a gyárakban kényszerültek eladni munkaerejüket.

Azok közül, akik az ipari termelésben helyezkedtek el, egyes hagyományos cigány mesterségek képviselői – például a kovácsok – értékesíteni tudták hagyományos tudásukat. A romák többségének azonban csupán társadalmilag kevésre értékelt és rosszul fizetett állás jutott, amelyhez nem volt szükség szakképzettségre. Egyébként a cigány tömegek ellenálltak az asszimilációnak, s ezt az ellenszegülést a hatalom – sommásan – a nomadizálás számlájára írta, amit deviáns, sőt bűnöző életvitelnek tekintett. A vándorló életmódból adódó tevékenységek – így a cigányok ódzkodása a huzamosabb időt igénybe vevő elfoglaltságoktól, illetve vonzalmuk a könnyű haszonhoz s ezért ahhoz, hogy szolgáltatásaikat a pillanatnyi kereslethez s a mindenkori legjobb ajánlathoz igazítsák – a kommunista hatóságok szemében a szocialista gazdasági rendszerbe való beilleszkedést gátló tényezőknek minősültek. Emiatt Bulgáriában és Csehszlovákiában 1958-tól erőszakos letelepítési intézkedéseket foganatosítottak, Romániában 1962-től megtiltották a cigányok vándorlását, Lengyelországban pedig 1964-től szigorúan alkalmazták a már 1952-ben meghirdetett letelepítési programot.

Az iskoláztatást, a katonai szolgálatot, a cigány telepek felszámolását, a romák tömeges alkalmazását az állami szektorban, lakáshoz jutásuk támogatását stb. a cigányok szociális elmaradottságának megszüntetéséhez vezető intézkedéseknek tekintették. Magyarországon például sorsukról a kommunista párt központi bizottságának 1961. június 20-ai határozata döntött. A rendelet tulajdonképpen intézkedési terv volt, amely a cigányok asszimilálását irányozta elő a magyar társadalomba. Megvalósítása eredményeként 1961 és 1986 között látványosan javultak a cigány lakosság életkörülményei a lakásviszonyok és a foglalkoztatás terén. Az 1970-es években Magyarországon lényegében teljessé vált a foglalkoztatás. A cigányok 85%-a dolgozott a legális gazdaságban, főként azonban alsóbb rendű és rosszul fizetett, szakképzettséget nem igénylő munkakörökben. Munkakörülményeik rendkívül nehezek voltak. A férfiak legtöbbször csak falujuktól távol eső ipari nagyüzemekben találtak munkát. Hetente magukra kellett hagyniuk családjukat, s munkahelyükön alacsony komfortú munkásszállásokon laktak. A folytonos utazgatás és a kemény fizikai megterheléssel járó munka kimerüléshez és egészségi problémákhoz vezetett. Mégis, amikor a cigányok etnikailag homogén brigádokat tudtak létrehozni, bizonyos előnyöket csikarhattak ki maguknak. Az építőiparban dolgozók (a cigány foglalkoztatottak 26%-a) hétvégenként magán munkát vállalhattak, s ezzel kiegészítő jövedelemre tettek szert, ami az állami munkáltatóval szemben bizonyos függetlenséget biztosított számukra.

A tömeges proletarizálódás sok családnak kétségtelenül szociális felemelkedést jelentett. Mivel azonban ez általában nem járt együtt a szakképzettség növekedésével, legtöbbjüket egyszersmind kiszolgáltatottá is tette. A jugoszláv szövetségi statisztikai hivatal 1989-es adatai szerint a munkát vállaló cigányok 58%-a segédmunkás, 20%-a pedig betanított munkás volt. Legtöbben az iparban vagy a településekhez tartozó útkarbantartás területén dolgoztak. Főként olyan munkakörökben alkalmazták őket, amelyeket a többségi lakosság nem volt hajlandó elvállalni. A munkaalkalom hiánya miatt sokan arra kényszerültek, hogy Nyugatra – elsősorban Ausztriába, Németországba és Franciaországba – emigráljanak. Csehszlovákiában, az 1970-es népszámlálás adatai szerint, a 15-60 év közötti roma férfiak 87%-ának volt állása (a nem cigány férfi lakosság körében az arány 91%-ot tett ki). 85%-uk azonban munkás volt (az 57%-os társadalmi átlaggal szemben), s többségük segédmunkásként dolgozott az útépítés, az építőipar, a vasút, a közüzemi szolgáltatások és az erdőgazdaság területén. Az 1980-as csehszlovák statisztikák szerint a helyzet érdemben tíz évvel később sem változott. Az adatok nemek szerinti vizsgálata ugyanakkor arra is rámutat, hogy a munkaerőpiacon a cigány nők marginalizálódása sokkal súlyosabb mértékű volt, mint a férfiaké, annak ellenére, hogy a jövedelemszerzésben egyre jelentősebb szerepet töltöttek be.

A kommunista államok súlyos hibája volt, hogy nem vettek tudomást a cigány kultúra sajátosságairól és a többségi társdalomban szilárdan meglévő előítéletekről (bár a hatvanas években több helyütt voltak óvatos próbálkozások a cigánykérdés etnikai jellegének elismerésére). A proletarizáció azonban nem volt képes felszámolni a cigányok magatartásának olyan mélyen gyökerező jellemzőit, mint például – a folyamatos munkavégzés helyett – a vonzódást a pillanatnyilag magas jövedelmet biztosító tevékenységekhez. A roma lakosság bonyolult helyzetét több tényező magyarázta: a cigányság heterogenitása, szakképzetlensége, illetve az etnikai diszkrimináció fennmaradása.

A cigány népesség heterogenitása

A cigányok egy részének szociális és kulturális kohéziója erősebb volt, mint más csoportjaiké. Bizonyos közösségeik folyamatos kultúravesztésen mentek keresztül, másokban hosszú ideje alsóbbrendűségi érzés alakult ki a nem-cigányokkal szemben. Akadtak viszont olyanok is, akik harcosabb attitüdöt alakítottak ki, s ezáltal ki tudták használni a kedvező alkalmakat. Ilyenformán tehát a cigányság egy része alkalmazkodóbbnak, befogadóbbnak mutatkozott a kommunisták hatalomra kerülése utáni gazdasági lehetőségekkel szemben. Az állami és pártszervek, a rendőrség vagy a hadsereg soraiba való bekerülés inkább a már letelepült cigányoknak kínált esélyt, akik esetleg már hosszú ideje a falu vagy a város társadalmához tartoztak. Ők sokszor önazonosságuk feladása nélkül tudtak integrálódni, a hivatalos statisztikák azonban cigány voltukról egyáltalán nem vettek tudomást. A többiek körében viszont többé-kevésbé fennmaradt a hagymányos életmód, amelyre a kereskedéssel és az idényjellegű szolgáltatásokkal kapcsolatos, rugalmas gazdasági tevékenységek jellemzőek, s amelyek alapegysége a család. E csoportok taktikai megfontolásból elfogadták ugyan a többségi társadalom céljait és a cigányokra kényszerített korlátozó rendszabályokat, ám ugyanakkor módszeresen kiaknázták és saját javukra fordították a megmaradt kiskapukat. Sokuknak nem volt bejelentett állásuk, és – bármennyire is meglepőnek tűnhet – a hatóságok gyakran a csoport létszámával sem voltak tisztában (a személyi igazolvánnyal nem rendelkező szülőktől született gyermekek ugyanis nem kerültek anyakönyvezésre).

A szakképzettség hiánya és az etnikai diszkrimináció fennmaradása

A kommunizmus négy évtizede alatt kialakult a cigány értelmiségiek, érdekvédelmi vezetők, illetve a nagyiparban és a mezőgazdaságban dolgozó, proletarizált cigány munkavállalók rétege. Ennek ellenére a cigányság mint etnikai csoport egészében nem fejlődött harmonikusan. Bár a cigányok társadalmi rétegződése bonyolultabbá vált, nagy részük marginalizálódása súlyosabbá vált. Ez egyrészt felgyorsította a hagyományos mesterségek eltűnését – amelyeket immár csupán kis számú cigány kézműves folytatott –, másrészt nagyban hozzájárult a hagyományos társadalmi struktúrák felbomlásához, amelyek addig a nem-cigányokkal való kapcsolatokat is szabályozták, harmadrészt pedig bizonytalanabbá tette a cigányok helyzetét a munkaerőpiacon. A teljes foglalkoztatás illúziója – a szovjet típusú nehézipar megszűnése következtében – egyébként is fokozatosan szertefoszlott a kelet-európai országokban.

Akik a domináns termelési folyamatban vállaltak szerepet, ezt nem föltétlenül jószántukból tették. Egy részüket a hatóságok pressziója kényszerítette erre, akik tradicionális foglalkozásaikat parazitának tartották. Mások hagyományos piacaik eltűnése miatt szegődtek el [gyári munkásnak]. Az 1950-es és 60-as évek [extenzív] iparosításához nagy létszámú, képzetlen munkaerőre volt szükség. A cigányság az iparban tömegesen jutott munkához, általában azonban a társadalom által kevésre becsült, rosszul fizetett állásokat kapták, amelyekhez nem kellett magasabb képzettség, s amelyek betöltésére a többségi társadalom egyébként sem volt hajlandó (utcaseprés, takarítás, sírásás…). Tömeges alkalmazásuk a képzettséget nem vagy alig igénylő állásokban negatív következményekkel járt. Egyrészt az ily módon rendszeres keresethez jutott cigány családokat nem ösztönözte arra, hogy gyermekeiket az iskolarendszer felé irányítsák, amellyel szemben bizalmatlanok voltak. Másrészt helyzetük a munkaerőpiacon bizonytalan maradt.

A nomadizálás

Bár a kommunista rendszerek a jog eszközeivel felléptek a nomadizálás ellen, a vándorlás különböző formákban tovább élt. Oroszországban a nomád cigányok egyik gazdaságból a másikba utazgatva kínálták szolgálataikat, különösen az idénymunkák alatt. A helyi hatóságok eltűrték a vándorkereskedők jelenlétét is. A cigány lakosság kb. 8%-a folytatott továbbra is költözködő életmódot. Lengyelországban a korábbi nomádokból félig letelepedettek lettek. Egyesek csak nyáron változtatták lakhelyüket, mások egész évben vándoroltak. Mozgásuk módja azonban megváltozott: vonattal vagy autóval utaztak egyik városból a másikba – oda, ahol rokonaik éltek, vagy ahol a nyarat töltötték. A hagyományos nomadizálást rendkívül kiterjedt, ám “észrevétlen” térbeli mozgékonyság váltotta fel. Romániában a mobilitás többféle formája létezett. A vándorló idénymunkásokat lovaskocsis utazó cigányok kísérték. A moldvai és az észak-erdélyi cigányokat a Temesvár-környéki állami ipari vállalatok és mezőgazdasági üzemek szerződtették. Voltak családok, amelyek egy vagy néhány szomszédos járáson belül körbe-körbe vándoroltak. Bulgáriában az északi és a keleti határvidéken maradtak fenn vándorcigány csoportok. Az államnak fizetett adó fejében, az urszárik (állatidomárok) félig letelepült életmódra tértek át: nyaranként felkeresték a városokat és az üdülőközpontokat. A lakóhely­változtatással együtt járó idény-, illetve időszakos munkavállalás széles körben elterjedt.

Magyarországon a cigány munkavállalók többsége hosszú utazásra kényszerült ahhoz, hogy munkahelyét elérje. A cigány munkabrigádok jelenléte a pályaudvarokon és a “fekete vonatokon” mindennapos látványnak számított. A magasabb jövedelemforrások keresése helyváltoztatásra ösztönzött. Az egykori Jugoszláviában például a szegény dél-moráviai cigányok rendszeresen utaztak a gazdaságilag fejlettebb Vajdaságba, hogy ott kínálják munkájukat, elsősorban a mezőgazdaságban. A második világháború után a szlovákiai cigányok is folyamatosan utaztak a cseh területekre. Esetükben is az elmaradottabb régiókból az ipari centrumokba vagy munkaerővel kevésbé ellátott mezőgazdasági térségekbe való vándorlásról volt szó. A csehszlovák állam 1958-ban e mozgás ellenőrzése céljából vezetett be drákói intézkedéseket a nomadizálás ellen. 1968-ban a cigányoknak Szlovákiából a csehországi térségekbe irányuló – tervszerű, rögzített létszámú – áramlását megszüntették. A migráció azonban a hetvenes években újult erővel folytatódott, s a két fővárost, Prágát és Pozsonyt is érintette. A cigányok jelenlegi Nyugatra vándorlását is ebben az összefüggésben – tehát a magasabb és biztonságosabb jövedelem utáni keresés jegyében – kell értelmezni; azokét, akik a hatvanas években kerekedtek fel, s azokét is, akik manapság kérnek politikai menedékjogot Nyugaton.

A hagyományos tevékenységek fennmaradása

A cigányok különálló csoportokra osztódásának egyik oka a kereskedelmi és kézműves tevékenységek – gyakran több évszázadra visszanyúló – specializációja. E tevékenységek eredményes műveléséhez mindig is kellő mobilitásra volt szükség. A változó és változatos helyzetekhez való alkalmazkodás is sokoldalúságra ösztönzött – mind egyéni, mind kollektív szinten – , ami főként az […] alkuképességben fejeződik ki […]. A cigányoknak kezdeményezőknek kell lenniük a nem-cigányokkal kialakított gazdasági érintkezésben, s kézben kell tartaniuk a társadalmi kapcsolatokat, ami jó pszichológiai készséget feltételez. Bár egyes régiókban a “hagyományos” cigány szakmák egy része már a második világháború előtt eltűnt, egyfajta szellemiség, attitűd azonban tovább élt. Egyes közösségek a háború után nem csupán arra voltak képesek, hogy mesterségüket folytassák, hanem arra is, hogy megújítsák, azaz a kor szükségleteihez igazítsák. A különösen fejlett struktúrájú cigány rokoni közösségeknek sikerült megőrizniük szaktudásukat, jártasságukat – és megtartaniuk vevőkörüket –, amint azt az erdélyi szeszlepárló-készítők, konyhaedény-kereskedők, fémmegmunkálók vagy állatkereskedők példája mutatja. Helyenként a vályogvetők is folytatni tudták mesterségüket. Ha alkalom adódott, a romák itt is, ott is – anélkül, hogy cigány voltukat hangsúlyozták volna – kisvállalkozókként is megjelentek. Egyesek például asztalos műhelyt vagy éttermet nyitottak, s nem-cigány személyzetet alkalmaztak. A gyűjtögetés valamilyen mértékben szinte mindenütt fennmaradt, gyakran a helyi hatóságok tudtával vagy egyenesen ösztönzésével (fémbegyűjtés a városokban, ószeresség stb.), nem egyszer kiegészítőjövedelem-szerzés gyanánt. Több család specializálódott használati cikkek újrahasznosítására (üres üvegek, palackok, vas- és színesfémhulladék gyűjtése, ruhacsipesz-készítés stb.). Mások olyan áruféleségek adásvételével foglalkoznak, amelyek a hivatalos kereskedelemben nem kaphatók. A zenészek szintén folytatni tudták mesterségüket, igaz, alkalmazkodniuk kellett az új ízléshez és – mint például Magyarországon – mindinkább meg kell(ett) felelniük bizonyos intézményes követelményeknek (konzervatórium elvégzése, a legkiválóbbak társadalmi beilleszkedése…).

A cigány családok egy része, ha olykor nehezen is, mégiscsak képes volt alkalmazkodni egyfajta szövetkezeti struktúrához is. Magyarországon például – Nógrád megyében – öntödét létesítettek, amely 240 dolgozót foglalkoztatott. Az egykori Csehszlovákiában több család a mezőgazdasági szövetkezeteken belül ún. “társult termelési egységeket” hozott létre. Ezek a cigány munkaerő csúcsszezonon kívüli hasznosítása céljából – rugalmas kisvállalkozások keretében – különböző szolgáltatásokra vállalkoztak. Bulgáriában a Dalgopol és Provadia környékén élő burgudzi cigányok kifejlesztették a fémszerszám-gyártást, hagyományos alapokon ugyan, de modern szervezeti formák között, megtartva egyszersmind a késztermékek forgalmazása feletti ellenőrzést is. A tradicionálisan fafeldolgozásból élő linvárik külföldi szerződésekre tettek szert, főként a nagy kiterjedésű, erdőkkel borított, oroszországi Komi térségével. […]

Az átmeneti időszak

Magyarországon a cigányokat érintő tömeges munkaerő-elbocsátások az 1980-as évek második felében kezdődtek el. A liberális gazdaságra való áttéréssel a helyzet súlyosbodott, s a térség minden olyan államában jellemzővé vált, ahol 1990 után hasonló átmeneti időszak vette kezdetét. Szinte mindenütt a legkevésbé képzett cigányok viselték a feleslegessé vált munkaerő elbocsátásának terheit, mint ahogy ők voltak azok is, akiket “kifelejtettek” az agrárreformok haszonélvezői közül (azaz a földek újraosztásából). Nem túlzás azt állítani, hogy a romák többségének jelenlegi helyzete a munkaerőpiacon – katasztrofális. Magyarországon a munkanélküliség mértéke a cigányok körében 34%-os, míg a teljes aktív populáció esetében csak 11%-ot tesz ki. 43%-uk ún. passzív munkanélküli (akik remény híján aktívan már nem keresnek munkát), míg ez az arány az összes munkanélküli között csak 13%. A tartósan munkanélkülieknek, vagyis azoknak az aránya, akik munkanélküli ellátásban nem részesülnek, ugyancsak sokkal magasabb a cigányok között. Végül a cigányoknak mindössze 26%-a rendelkezik rendszeres jövedelemmel (szemben a teljes aktív lakosság 63%-os arányával ). Az ország északkeleti részén végzett egyik újabb keletű vizsgálat kimutatta, hogy a cigány férfiak körében a munkaerő-utánpótlás mértéke nem éri el a 20%-ot. Más források szerint e régióban a munkanélküliség aránya a cigányoknál közel 100%-os.

Elena és Catalin Zamfir 1992-es vizsgálata szerint [Romániában] a cigány férfiak több, mint 50%-a, a nőknek pedig mintegy 70%-a veszítette el munkáját. Közülük csak a férfiak 3, a nők 2%-a részesül munkanélküli járadékban. Ugyanez a vizsgálat azt is kimutatta, mennyire nem felelnek meg a romániai cigányok a modern gazdaság követelményeinek: a nők 86,6, a férfiak 58%-a semmiféle képzettséggel nem rendelkezik; a teljes cigány populáció mindössze 1,89%-ának van közép- vagy felsőfokú végzettsége. A fiatalok 27%-a írástudatlan, s a 8 esztendős cigány gyermekek 40%-a sohasem járt iskolába, vagy abbahagyta a tanulást.³ […] Az immár az egész országra kiterjedő elszegényedés a cigányokat katasztrofális mértékben sújtja: 87,5%-uknak egyáltalán nincs (40,6%) vagy alig van (46,9%) miből megélniük. Bulgáriában a munkanélküliség aránya a városok cigány gettóiban 60-70% között ingadozik, helyenként pedig eléri a 90%-ot is. A vidéken élő cigányok helyzete szintén rosszabbodik. Valamennyi adat megegyezik abban, hogy a munkanélküliségi ráta kiugróan magas a kelet-szlovákiai cigányok között; egyes járásokban gyakorlatilag a teljes munkaképes korú cigány lakosság, különösen pedig a nők és a fiatalok kirekesztettek a munkavállalásból.

Az etnikailag identifikálható cigányok többségének életszínvonala 1989 óta nagyot zuhant. Alacsony összegű szociális juttatásokból és segélyekből élnek, s ezek nem tartanak lépést az infláció ütemével. Mégis ahhoz, hogy valóban objektív képet kapjunk a romák globális gazdasági helyzetéről, szükség lenne információkra azokról is, akik környezetükben nem hangsúlyozzák etnikai hovatartozásukat. […] A körülmények e tekintetben rendkívül különbözőek egyik vagy másik országban. Mindenesetre tény, hogy a romák jelen vannak s gyakran magas tisztségeket töltenek be a fegyveres erőknél, a közigazgatásban, az egyetemeken, s általában a középosztály által elfoglalt ágazatokban. Végül a cigányok – a lehetőségeket kiaknázva s élve egy sor olyan adottsággal, amelyet a kommunizmus nem tudott megszüntetni (családi kapcsolatok, mozgékonyság stb.) – egyre jelentősebb számban hoznak létre kereskedelmi vállalkozásokat (eltérő anyagi háttérrel, ám sokkal gyakrabban, mint a korábbi évtizedekben), amelyek etnikai hovatartozása nem manifesztálódik. Helyenként a cigány politikai vagy kulturális mozgalmak is szorgalmazzák efféle vállalkozások létrehozását. Vajon ebben nem láthatjuk-e valamiféle, a cigányságban mélyen gyökerező gazdasági irányultság megnyilvánulását, amely azonnal kibontakozik, amint a körülmények erre alkalmasak.

Napjainkban, a piacgazdaság kialakulása s a hivatalosan tagadott, noha gyakran rendkívül virulens etnikai diszkrimináció idején a cigányok gazdasági beilleszkedését övező bizonytalanság riasztó mértékűvé vált. Ennek ellenére, a helyben szerzett tapasztalatok azt is megmutatják, hogy azok a csoportok, amelyek a leginkább hasznot tudnak húzni a rendelkezésre álló megélhetési forrásokból, s vállalkozó szellemről tesznek tanúbizonyságot, éppen azok, amelyek – ugyanúgy, ahogyan a kommunizmusban is – meg tudták őrizni a mobilitáson és a tárgyalási készségen alapuló dinamikus alkalmazkodás képességét, s élni tudnak vele. Az esetek többségében olyan csoportokról van szó, amelyekben megőrződtek a házassággal kapcsolatos hagyományok és értékek.

Az önálló munkavégzés mindinkább teret nyer [a cigányok között]. Családi vállalkozások – ruhaféleségekkel vagy élelmiszerrel foglalkozó kereskedések, boltok – nyílnak. Egyes [cigány kézben lévő] kft-k olykor több tucat alkalmazottnak adnak munkát, főként az építőiparban. Ha alkalom adódik, a romák itt is, ott is mint kisvállalkozók telepednek le, anélkül, hogy cigány voltukat hangsúlyoznák. […]

A mai gazdasági átalakulás különböző esélyeket kínál a nomadizálás lehetőségeit kihasználni tudó cigányok számára. A lengyel romák elektromos háztartási készülékekkel kereskednek – sikerrel. Más családok ősi mesterségeikkel próbálkoznak újra. Bulgáriában, ahol a vándorlás továbbra is tiltott, az azelőtt nomadizáló cigány csoportok egyike-másika visszatért hagyományos tevékenységéhez s ezáltal az évszakokhoz kötött helyváltoztatáshoz: rézedényeket javítanak, látványos műsorokat tartanak, rendszerint ugyanabban a régióban, ahol elődeik is vándoroltak. Másrészt a romák jelentős számban költöznek a városokból vidékre, remélve, hogy megszabadulnak a nyomortól és a munkanélküliségtől, s újra hasznossá tudják tenni magukat a mezőgazdaságban. Tőke nélkül azonban csekély az esélyük arra, hogy művelhető földhöz jussanak.

Több országban az idényhez kötött migráció, amely már a kommunista időszakban újra megjelent, fennmarad, sőt távolabbi térségekre is kiterjed. A romák újabban hosszú utazásokra vállalkoznak a Közel-Kelet vagy Nyugat-Európa déli vidékei felé, hogy munkaerejüket az ottani mezőgazdaságban vagy az építőiparban értékesítsék. A muzsikus cigány csoportok egyre többször utaznak Nyugat-Európába. Szinte mindenütt terjednek az újrahasznosítással összefüggő tevékenységek (ószeresség, ócskavas-gyűjtés, használtruha-kereskedés stb.), s ismét vonzóvá lett a gyógynövények, vadon termő gyümölcsök, gombák gyűjtése is. Sokan foglalkoznak cigaretta, borotvapenge, különféle orvosságok s más aprócikkek adásvételével. Az üzletelés változatos formái jelennek meg: olcsón szerzett áruk viszonteladása magasabb áron, pénzváltás stb. Egyre több cigány kapcsolódik be az informális gazdaság forgalmába (amint azt az alábbi táblázat is példázza).

Mindezek azonban épphogy megtűrt, rendkívül bizonytalan megélhetést nyújtó tevékenységek, amelyek után nem jár társadalombiztosítási alapellátás. E jellegük folytán kockázatos, legfeljebb a túlélést biztosító elfoglaltságok mellett léteznek más, kereskedelemmel kapcsolatos tevékenységek is, amelyek mind helyi, mind nemzetközi szinten elterjedőben vannak. Az egyik országban valamilyen nagy mennyiségben felvásárolt terméket egy másikban értékesítenek; az egyik ország állampolgárai devizát kínálnak eladásra egy másik, szomszédos országban. Románia és Magyarország, Románia, Bulgária és Törökország, valamint Bulgária és a volt Jugoszlávia között a cserekereskedelem egész hálózata épült ki.

A gazdaság liberalizációja lehetővé teszi azt is, hogy érvényesüljön a kis méretű vállalkozásokban rejlő kreativitás, és újraéledjen a rugalmasság, amit az előző rendszernek nem sikerült teljesen felszámolnia. Egyes közösségek jobban boldogulnak, mint mások; eredményesebben tudják a maguk javára fordítani a hagyományt s az adódó politikai, gazdasági és szimbolikus lehetőségeket. A cigányok ezreinek megindulása Nyugatra igazából ebben az összefüggésben válik érthetővé. E mozgást az európai média és az emberi jogi szervezetek jelentős része főként az érintetteknek a fizikai és morális fenyegetés előli meneküléseként jellemzi, s ezzel tulajdonképpen átveszi a magukat politikai menekülteknek feltüntetők érveit. Valójában azonban e népességáramlást – anélkül természetesen, hogy tagadnánk a nyilvánvaló fenyegetettség tényét – a térség cigánysága körében meglévő gazdasági mobilitás újraindulásával is összefüggésbe kell hozzuk. Ezek [a roma csoportok] nem maradnak tétlenek az őket sújtó nyomorúságos létfeltételekkel szemben. Némelyek – valójában a visszatérés reménye nélkül – csupán a békesség vagy egy új “Eldorádó” reményében kelnek útra. Más családok viszont valóságos stratégiát dolgoznak ki arra, hogyan ragadják meg azokat a megélhetési forrásokat, amelyeket a befogadó nyugati intézményi struktúrák kínálnak. […] [Ismét más] közösségek képesek megőrizni, sőt megteremteni a használt cikkek újrahasznosításának helyi monopóliumát, antik tárgyak gyűjtésébe fognak, sikeres régiségkereskedőkké válnak.

Az efféle kezdeményezések eredményességére persze nincs garancia. A sikeresség nagyban függ a beruházható tőkétől, a családi közösségen vagy a meglévő társadalmi kapcsolatokon belüli kohéziótól, illetve az egyéni rátermettségtől. [Általában] azok a csoportok boldogulnak, amelyek megőrizték a hagyományos életmódot, s folytatni tudtak olyan tevékenységeket, amelyekben szinte monopolhelyzetre tudtak szert tenni (rézművesség, állatgyógyászat stb.). E csoportok sikerének forrása az elpusztíthatatlan dinamizmus, amely az üzleti érzéken és az alkalmazkodóképességen alapul. Más közösségek a kommunista korszakban megszerzett tapasztalatokból merítenek (valamely elsajátított technológia mesteri tudása, a szakmai szolidaritás ápolása), szintén azért, hogy magánvállalkozásokat létesítsenek. Végül számosan hagyják ott fizetett állásukat, hogy valamilyen vállalkozást alapítsanak (asztalosműhely, mezőgazdasági gépek, import-export…).

El kell ismerni: a jelenlegi politikai körülmények (a hidegháború vége óta) és az állandó munkaalkalmak szűkössége mobilitásra kényszerítenek. Akik azonban alávetik magukat ennek a kényszernek, nem alkotnak valamiféle homogén kategóriát. Ide tartoznak mindenekelőtt azok, akik már a kommunista rendszerben is mozgékonyak voltak. Azután olyanok, akik egy sor kulturális és szociális ütőkártya birtokában vannak, s ezek révén különösebb fennakadás nélkül folytatni tudták az ősi életmódot. Végül idesorolhatók mindazok, akik jobb híján – szerencsét próbálnak. A régi nomádok, a több évtizedes kényszerletelepítés ellenére, láthatóan meg tudták őrizni az alkalmazkodás dinamizmusát. A sűrű családi kapcsolatrendszer fennmaradása szintén előnyt jelent, mind az érdekközösség, a szolidaritás szempontjából, amelynek aktivizálását lehetővé teszi, mind a megfelelő információáramlás érdekében, ami segít kihasználni a kínálkozó alkalmakat, illetve útjára indítani valamilyen vállalkozást. Másrészt a társadalmi kapcsolati tőke megteremtésének képessége, ami az anyagi sikeresség záloga, minden eddiginél inkább függ a korántsem általánosan elterjedt pszichológiai készségtől.

Gazdálkodás vagy hagyományőrzés

A cigányok szociális rétegződése ma nagyobb, mint bármikor korábban. Kisebb részük üzletel. Számosan érdekeltek az informális gazdaságban – különböző eredményességgel –; némelyek önálló kiskereskedések létesítésébe fognak. A romák jelentős része ugyanakkor kirekesztődött a munkaerőpiacról, bár sokuknak azért sikerült beilleszkedni az ország társadalmi hierarchiájába, amelyben élnek. Mindazonáltal meglepő, hogy éppen azokban az államokban, ahol régebben a proletariátusban rejlő erők kibontakoztatását hirdették, ma semmiféle, a cigányság egészét érintő felemelkedés a középosztályba nem mutatható ki. Bizonyos pszichológiai szembenállás a gádzsók számlájára írandó (több jelentős, a cigányokat érintő szociális segélyezési program Magyarországon és Csehszlovákiában a helyi hatóságok érdektelensége miatt nem tudott a kívánt mértékben megvalósulni). De nem szabad figyelmen kívül hagyni a cigány közösségekben tetten érhető különféle reprezentációk súlyát sem: a hatalmas, egalitárius jellegű társadalmi nyomást, amely egyszerre hat az emancipáció és a stagnálás irányába; a gádzsókkal szemben tovább élő alacsonyabbrendűségi érzést; az apátiát egyes marginális közösségekben (amelyeknek “segélyezett” mentalitása gyakori megbélyegzés tárgya); vagy egész egyszerűen az olyan sajátságos közösségi értékeket, amelyek nem teszik lehetővé a súrlódásmentes igazodást a többségi társadalomhoz. Mindenesetre az alku “művészete” az egyik olyan tevékenység, ahol mindenféle roma, körülményeitől függetlenül, teljes egészében megtalálja a szabadság érzését.

Hogyan lehet összebékíteni a független munkavégzést a többségi társadalom gazdaságába való beilleszkedéssel és az erős közösségi identitás megőrzésével? E kérdés évszázadok óta éles formában vetődik fel, s a cigányok rátermettségét dicséri, hogy egészen napjainkig szinte mindenütt eredményes választ tudtak adni rá. Minél kevesebb beleszólást hagyni a gádzsóknak, megőrizni a közösségi érzés intenzitását, ápolni az elemi társadalmi sejtek és a referenciacsoportok közötti kapcsolódásokat – íme néhány összetevője ama stratégiának, amelyet a maga módján, a saját környezetében valamennyi cigány közösség alkalmaz. Gondoljunk bele: a ritka megélhetési források keresése egy ellenséges közegben az egyént szükségképpen éles harcra kényszeríti, ami rombolja a társadalmi kötelékeket. A sokoldalúság, a helyi szükségletekhez való alkalmazkodás, az újabb és újabb gazdasági lehetőségek utáni hajsza pedig aligha kedvez a közös kulturális hagyományok megőrzésének.

Igaz, ugyanakkor a bizonytalan életviszonyok, illetve az időközönként virulens külső elutasítás a belső kohézió megerősítésének értékes ösztönzői. Hasonlóképpen, közös és állandó szakmai elfoglaltságok hiányában a munkavégzés módja és a megszerzett javak felélése az, ami kialakít egyfajta sajátosan roma attitűdöt, sőt, egyesek számára a közös identitás kulcselemét jelenti. A hitelesség, az eredetiség – szögezzük le – a magatartásformák, mindenekelőtt a gazdasági viselkedésmód megtartásán keresztül érvényesül, amit csupán kiegészítenek a kimunkáltabb, közös kulturális elemek. Az utóbbiak is megtalálhatók azonban, s vagy közvetlenül köthetők a gazdasági tevékenységekhez (mint például az éttermi zenélés esetében), vagy a közösségre jellemző sajátosságok szimbolikus kifejezésének képességéhez kapcsolódnak.

Perspektívák

A kommunista rendszerek nem tudták felszámolni a cigány magatartás olyan mélyen gyökerező jellegzetességeit, mint az azonnali haszonra törekvés a munkavégzés, a különféle áruk adásvétele vagy a szerencsejátékok során; a gyors alkalmazkodás a potenciális vevőkör igényeihez; a vonzódás a kötetlen tevékenységekhez stb. De a nyugati társadalmakban élő cigányokra is ugyanezek a vonások, a rugalmasságon, sokoldalúságon, alkuképességen alapuló gazdasági tevékenységek jellemzők. Egyesek alkalmi szükségletek kielégítésében vagy éppen felkeltésében tűnnek ki, mások valamilyen egészen speciális tevékenységet őriznek, bár nem szalasztják el a kereskedés kínálkozó lehetőségeit sem.

A cigányok nagy része Nyugat-Európában is küzd a gazdasági alkalmazkodás nehézségeivel. Az általuk űzött foglalkozások többsége egyre inkább képzéshez és elismert végzettséghez kötött. A vándorkereskedelmet mindenütt szabályozzák, a használt tárgyak gyűjtésénél pedig egyre több konkurenssel kell számolniuk. Levonható-e azonban ebből a következtetés, miszerint a romák, a manusok, a gitanók vagy az utazók elkerülhetetlenül a társadalom peremére szorulnak? A letelepedésre ösztönző tényezők gyakran magával a gazdálkodással kapcsolatosak. A használt tárgyak, hulladékok gyűjtésénél például a raktározás szükségessége követeli meg valamilyen saját terület vagy állandó lakhely megszerzését. Az adásvétel új, a mai vevőkör igényeihez jobban igazodó formái (telefon, apróhirdetés) szintén állandó lakcímet igényelnek.

Az ipari társadalom fejlődése a cigányok jelentős hányadát ­– alighanem többségét – igen hátrányosan érinti. A jellemző tendencia a szakmák korlátozó jellegű szabályozása, különösen az olyan foglalkozásokkal kapcsolatosan, mint a házaló ügynökösködés, a vándorkereskedelem vagy éppen a kéményseprés. A költözést gyakran meg kell előzze a szabályok útvesztőiben való eligazodás, ami sokszor még a legeltökéltebbeket is elbátortalanítja. A gépesítés fokozatosan kiszorítja a segédmunkát – beleértve a mezőgazdaságot is, ahol azelőtt sok cigánynak jutott idénymunka. Az alkalmazkodás az újfajta szakmai követelményekhez sokszor magasabb iskolai végzettséget, illetve jelentősebb pénzügyi hátteret feltételez. Mind nagyobb a sorsukra hagyott, a közsegélyektől függő cigányok száma: a brit travellerek 10-20%-a a legnagyobb nélkülözésben él; a franciaországi cigányok 20%-a szorul szociális segélyre. […]

Több-kevesebb sikerrel, a cigány közösségek mindegyike szert tett valamilyen rá jellemző tudásra-jártasságra, amelyet sokszor eredeti mentalitásról árulkodó, szertartásos gesztusok, kifejezésformák, dalok, mesék gazdagítanak, színesítenek. Számos csoport képes volt megőrizni sajátos gazdasági tevékenységét és kulturális örökségét. A gazdasági szervezetben betöltött helyük, illetve kulturális jegyeik által identifikált cigány csoportok fennmaradását a gádzsóktól való különbözésük vágya, illetve a köztük meglévő szociális távolság ténye is elősegítette. E folyamatosság, bár a történelem szigora folytán olykor-olykor megbicsaklott, mindvégig fenn tudott maradni a feudális korszakban, legalábbis amíg fennállt a nem ipari jellegű mezőgazdaság. A gépesítés megjelenése azután számos cigány csoport gazdálkodását destabilizálta ­– anélkül azonban, hogy fennmaradásukat veszélyeztette volna. De vajon elmondhatjuk-e ugyanezt a szocialista termelési rendszerbe való tömeges beilleszkedésük óta, illetve tágabban azóta, hogy a poszt­in­dusztriá­lis, technokrata társadalom kiformálódott?

Az alkalmazkodás és az egyéni újítási kísérletek hozzájárulnak a nagyfokú különbözőség fennmaradásához. A cigány közösségek azonban új, közös kifejezési formákat is életre hívnak. Láttuk, hogy a cigányságot nem egyformán érintette a proletarizálódás, amelyet az uralmon lévő gádzsók nem egyforma szigorral vittek végig. Ennek megfelelően, ma találunk proletárrá vált cigányokat, munkás vagy középosztálybeli öntudattal és kultúrával – számukra az etnikai mozzanat lényegtelen vagy másodlagos jelentőségű. Vannak azután olyan cigányok is, akik elkerülték a proletarizálódást, s akik sajátos, gyakran a múltból örökölt identitásjegyekkel rendelkeznek. Végül léteznek proletársorba kényszerített cigányok is, akik figyelemre méltó módon megőrizték az etnikai másság érzését. Hangsúlyozni kell egyes cigány csoportok képességét, hogy túllépjenek a bérmunka-viszony individualizáló kényszerén azzal, hogy a megkeresett pénzt olyan párhuzamos, szabadon végzett gazdasági tevékenységekbe fektetik, amelyekben meghatározó a közösségi jelleg.

Ugyanakkor számos cigány közösség felbomlása anélkül ment végbe, hogy tagjaik be tudtak volna illeszkedni a gádzsók közé vagy más cigány csoportok soraiba. Semmi sem utal arra, hogy ezek a belátható jövőben magukra találhatnának; kulturális gyökereitől megfosztott, a mindennapi megélhetésért vívott elkeseredett küzdelem szorításában élő – társadalmi és gazdasági értelemben marginalizált – tömeget alkotnak. Az értelmiségivé vált, “átpolitizált” cigányok hasonló, új önkifejezési formákat keresnek, mint amelyekkel a mai államok rendelkeznek. Folyik s nagyfokú kulturális kreativitással jár együtt a kollektív önazonosság újrameghatározása. Kiderül majd, hogy az egyes cigány közösségek képesek lesznek-e túllépni hagyományaik partikuláris vonásain, s a kultúráját elveszített tömeg el tud-e indulni a gazdasági és társadalmi kibontakozás útján.

Jegyzetek

¹ V.ö. A. Rao: “Les nomades méconnus. Pour une typologie des communautés péripatétiques”, L’Homme, 1985. XXV/3. sz. 97–120. és J. C. Berland & M. T. Salo (szerk.): “Special issue on Peripatetic Peoples”, Nomadic Peoples, 1986. 21–22. sz. 206.

² V.ö. B. Formoso: Tsiganes et Sédentaires. La reproduction culturelle d’une société, L’Harmattan, Párizs, 1986; M. Hubchimannova: “Economic Stratification and Interaction. Roma, an Ethnic Jati in East Slovakia”, Giessener Hefte für Tsiganologie, 1984–85. 3-4. sz. 3–28.; J. Okely: The Traveller-Gypsies, Cambridge University Press, Cambridge, 1983; L. Piasere: “L’organisation productive d’un groupe de Rom Xora Xané”, Études Tsiganes, 1980. 4. sz. 1–16.; A. Reyniers: “RMI et insertion sociale: un détour par l’économie”, Études Tsiganes, 1992. XXXVIII/2. sz. 2–14.; M. T. Salo & S. Salo: “Romanichel Economic and Social Organisation in Urban New-England, 1850–1930”, Urban Anthropology, 1982. 3-4. sz. 273–313.; P. Williams: “Paris-New York. L’organisation de deux communautés tsiganes”, L’Homme, 1985. XXV/3. sz. 121–140.

³ V.ö. E. Zamfir & C. Zamfir: Tiganii, intre ignorare si ingrijorare, Editions Alternatives, Bukarest, 1993. 256.

⁴ Az adatok forrását a kézirat nem adja meg. (A szerk.)

(Fordította: Lugosi Győző)

Az Eszmélet Baráti Körében lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Szalai Erzsébet ismerteti azonos című könyvének (Aula kiadó, Budapest, 2001) téziseit, melyekre Krausz Tamás és Szigeti Péter válaszol.

Beszélgetés Szalai Erzsébet azonos című könyvéről (Aula Kiadó, Budapest, 2001)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2001. március 4-én.

Résztvevők: Szalai Erzsébet, Krausz Tamás és Szigeti Péter

Szalai Erzsébet

Legelőször arról beszélnék, hogy mint baloldali, kritikai szociológus miért is foglalkozom elitkutatásokkal.

A rendszerváltás nem alulról, társadalmi mozgások által generált folyamat volt, hanem az államszocializmus méhében megszülető társadalmi ellenelitek megszerveződésének az eredménye. Ezért tizenkét évvel ezelőtt azt a hipotézist fogalmaztam meg, hogy a kialakuló új rendszer alapvonásait igen nagy mértékben a rendszerváltás során hatalomra került elitek fogják meghatározni. Mint marxista tradíciójú társadalomkutató, azt is feltételeztem, hogy ebben a folyamatban a gazdasági elit lesz a domináns, amely hosszabb távon meg fogja határozni a politikai és a kulturális elit mozgásterét is. Ezért a gazdasági elit módszeres, empirikus kutatásához kezdtem hozzá.

A magyarországi elitkutatások a gazdasági elitet nem a társadalom egészéhez való viszonyában vizsgálják, hanem főként azt a kérdést teszik csak fel, hogy honnan is rekrutálódik ez az elit. Vagyis e gazdasági­elitkutatások pontosan a legfontosabb kérdést, a hatalom kérdését nem firtatják. Számomra viszont ez volt a legfontosabb feladat, vagyis az egész problematikát a gazdasági elitnek a társadalmi szövetbe való sajátos beágyazottsága szempontjából igyekeztem vizsgálni. Kutatásaim során számos általam megfogalmazott kérdésre nem tudtam még választ adni, sokszor csak hipotéziseket fogalmazok meg – ezeket külön jeleztem.

Könyvem első részében a gazdasági elit főszereplőit – a késő-kádári technokráciát, az állami nagyvállalatok vezetőit, a külföldi befektetőket, a bankárokat, a hazai nagy magánvállalkozókat és a vezető gazdasági állami bürokráciát – mutatom be, majd egy külön rész foglalkozik a gazdasági és a politikai, valamint a gazdasági és a kulturális elit kapcsolatával. Ezt követi külön részként az elméleti tézisek és hipotézisek megfogalmazása. A következőkben röviden az utóbbiakat ismertetem.

Bevezetésképpen arra a különbségre fogok rávilágítani, amely Bourdieu tőkeelmélete és saját elméleti megközelítésem között fennáll. Ez a különbség igen nagyrészt az általunk vizsgált társadalmak különbözőségéből adódik. Bourdieu egy viszonylagos stabilitást mutató centrumország viszonyait elemezve fogalmazta meg elméletét, amelynek fókuszában a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének problémája áll. A társadalmi tőkék konvertálása nála igen hosszú folyamat, döntően egyik nemzedékről a másikra következik be. Magyarország viszont gazdaságilag nyitott félperiféria, amely a vizsgált időszakban gyökeres változásokon ment keresztül. A társadalmi tőkék – a gazdasági, a szociális és kulturális tőkék – egymásra való konvertálásához sokszor egy-két év is elegendő. Nem véletlen tehát, hogy – elsősorban Szelényi Iván nyomán – a legtöbb hazai elitkutató az elitek képződését ezekben a gyors konvertálási folyamatokban ragadja meg. Azt a szempontot azonban ők sem vizsgálják, hogy amelyek azok a nemzetállami kereteken kívüli tényezők, amelyek e folyamatok keretéül szolgálnak. Márpedig ezek megértése nélkül alapvető kérdésekre nem kaphatunk választ.

A nemzetállami kereteken kívüli legfőbb tényező: a globalizáció. Vizsgálnunk kell tehát a globalizáció és a belső elitképződések, az elitek tőkekonvertáló képessége és tőkéik értéke közötti összefüggést is. E gondolatmenet kifejtéséhez feltétlenül be kell vezetnünk a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra fogalmát. Ezt a pénzintézetek nemzetközi összefonódása, a világ legnagyobb gazdasági-pénzügyi centrumai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint a nagy multinacionális cégek vezető erői alkotják, amelyek felügyeletet gyakorolnak a jegybankok és a kormányok felett is.

Ezt az összefüggést az 1970-es évek közepétől értelmezhetjük. Magyarországnak az ekkortól erősödő nyugati eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban nem az államszocializmus demokratikus megreformálásának ígéretével fellépő társadalompolitikusok aktivizálódását, hanem a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül feltörekvő új, nyugatos csoport) monetarista krémje (és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az újreformer értelmiség) megerősödését katalizálja.

A felgyorsuló külpiaci nyitás és a szuperstruktúra egyre erősödő elvárásai a folyamat kiteljesítésére a késő-kádári technokrácia kulturális, szociális és gazdasági tőkéinek értékét megnövelték, és megkönnyítették számára a három tőke egymással való konvertálását. A folyamat tetőpontja a késő-kádári technokrácia krémje által uralt szociálliberális kormányzat idejére, vagyis az 1994–1998 közötti időszakra esett.

Mi történt valójában? A politikai rendszerváltást követően a gazdasági eliten belül meggyengültek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményezett, amelynek bázisán a késő-kádári technokrácia, sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve és a szuperstruktúra elvárásainak megfelelően, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzta, döntően a külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalkozók számára. Szimbolikus értelemben, hatalmi szempontból és a konkrét gazdasági javakat tekintve is. Sőt, a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéit is veszélyeztette, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adta át. Valójában a tőkeelemek cseréje valósult meg. (Ez a fogalom feltétlenül új Bourdieu elméletéhez képest.) A késő-kádári technokrácia krémje lemondott hazai gazdasági tőkéinek egy részéről, cserébe azért, hogy ő maga a nemzetközi gazdasági pénzügyi szuperstruktúra részévé válhasson (Bokros Lajos ma a Világbank igazgatója), és így hazai gazdasági tőkéit nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassa.

Ebben a folyamatban a késő-kádári technokrácia leértékelte a munkaerő hozzá közvetlenül nem kapcsolódó részének tudástőkéjét – ez nem más, mint a munkaerő költségének leszorítása és a kis- és középvállalkozások diszpreferálása –, hogy így tegye vonzóvá ezt a munkaerőt a külföldi befektetők számára.

A tőkék és az erőforrások átszivattyúzása tágabb értelemben is végbement, mégpedig a gazdasági, politikai és kulturális elitek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között, az előbbiek javára és az utóbbiak kárára. Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész kelet-közép-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem álltak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható, külső erőforrások (ráadásul a nemzeti termék 1997-ig gyakorlatilag zsugorodott), az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehetett csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai voltak. A mégis csak megvalósuló (de a gazdaságpolitikai vezetés által nem diszponálható) külső tőkebevonás a multinacionális vállalatok tömeges becsalogatása révén valósult meg, mégpedig e szektor dominánssá válását eredményező mértékben.

Mindez nem eredeti tőkefelhalmozás, hanem eredeti tőkeátcsoportosítás. Fő jellemzője, hogy ebben a folyamatban – Rapoport kifejezésével élve – zéró összegű társadalmi játszma folyik – a társadalmi szereplők egyik csoportja csak más csoportok rovására bővítheti jövedelmeit, erőforrásait.

Vagyis ismét aktuálissá válik Marx kérdésfelvetése, miközben mint majd látni fogjuk, részben Max Weber megközelítését is megtarthatjuk.

A kizsákmányolás fogalmáról van szó. Ezt a fogalmat a mai nemzetközi irodalomban elsősorban az analitikus marxisták használják, és igyekeznek empirikusan – döntően a játékelmélet és a racionális választások elmélete alapján – verifikálni.

Wright szerint akkor beszélhetünk kizsákmányolásról, ha bizonyítható, hogy a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációjától függ – a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények. Továbbá, a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétől is függ – a gazdagok ilyen vagy olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének legalábbis egy részét. Ez a magyarországi eredeti tőkeátcsoportosítás folyamatában pontosan így történt.

A kizsákmányolás fogalmát – hangsúlyozottan a disztributív egyenlőtlenségek elemzésére – a baloldali liberális Kis János is használja. Kis egyik kiindulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet-elsajátítás marxi fogalmi azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és elkülönítésére, miután – miközben – meggyőzően bizonyítja, hogy Marx a két fogalmat összemossa. Kis megkülönbözteti a speciális és általános kizsákmányolás esetét. Akkor beszél speciális kizsákmányolásról, ha a tőkések és munkások alkuereje a tőke javára kiegyenlítetlen. Márpedig a magyarországi újkapitalizmusban ez a helyzet. Más a helyzet az általános kizsákmányolással. Kis értelmezésének megfelelően (azt kissé átalakítva) akkor beszélhetünk általános kizsákmányolásról, ha felsejlenek a láthatáron olyan termékeny utópiák, amelyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyokat (ezen belül például megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való feltüntetését), és amelyeknek van számottevő társadalmi bázisuk.

Ilyen utópiák a nemzetközi civil társadalmi mozgalmak oldaláról mostanság kezdenek újból felsejleni – de ezek taglalásába itt nem tudok belemenni. Erről csupán annyit, hogy a válaszom összességében egyelőre bizonytalan.

A továbbiakban saját gondolatmenetemet ismertetem.

Rövid távon – vagy inkább egy adott pillanatban – relevánsnak tekintem a marxi munkaérték-elméleten alapuló értéktöbblet-elméletet, vagyis azt a tételt, hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől a munkaerő egy olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez az értéktöbblet, amelynek a tőkések részéről történő elsajátítását – egy adott pillanatot tekintve – magam is kizsákmányolásnak tekintem.

Ez azonban nem más, mint egy alapvetően konfliktuselméleti megközelítésen alapuló logika. Gondolkodásunkból azonban nem iktathatjuk ki a hosszabb távra tekintő, funkcionalista nézőpontot sem. Ezen elméleti attitűd alapján nézve egyrészt egy bővülő gazdaságnak felhalmozási szükséglete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erőforrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletből). Másrészt és főként: az államszocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet az erőforrások újraelosztásának az a gyakorlata, amely ellentétes a történelmileg a tőke által reprezentált, a tőke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal (a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem vezetett máshoz, mint az erőforrások, javak szűkített újratermeléséhez. A tőke értéktöbbletből való részesedéssel történő “jutalmazása” a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mértékben függetlenül attól is, hogy igazságos-e vagy sem): a tőke “részesítése” az értéktöbbletből az erőforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a szélső esetben is így van ez, amikor a tőkés nem fejt ki effektív munkát, csak “szelvényvagdosó”. És azt figyelembe véve is, hogy a globalizációval növekvő tőkekoncentráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák azt a lehetőséget, hogy a tőkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erőforrások hatékony elosztásának “feladatát”.

De ha az értéktöbbletnek a tőkések által történő elsajátítása ilyen fontos funkciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló-e egy olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás? Ezt a kérdést gondolkodásom jelen szakaszában (mint arra már utaltam), nem tudom határozottan megválaszolni. Amit bizton állíthatunk: mind az analitikus marxisták definíciója alapján, mind a speciális kizsákmányolás fogalmi keretébe helyezkedve, a magyarországi újkapitalizmus kizsákmányoló társadalomnak tekinthető.

De vajon a kizsákmányolás alapja a tőke képviselőinek tisztán hatalmi helyzete vagy a tulajdonjogok koncentrálása? És visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: a tőke körül összpontosuló elitek osztályt alkotnak-e?

Az osztályok képzése az osztályozás problémáját veti fel. Osztályozni a társadalomtudományban annyit tesz, mint egymáshoz hasonló és másoktól különböző társadalmi szereplőket különböző fogalmi kategóriák alá sorolni. Osztályból tehát nem csak akkor van mindig legalábbis egynél több, ha ezek antagonisztikus viszonyban vannak egymással, hanem akkor is, ha a társadalmi szereplők csoportjai adott szempontokból határozottan különböznek egymástól. Ugyanakkor, miközben az antagonizmus nem szükséges feltétel, az osztályok képzésének csak akkor van értelme, ha az ábrázolt különbségekhez határozott társadalmi funkció kapcsolható. A magyarországi újkapitalizmusban, empirikus tapasztalataim szerint, a hatalmon lévők elkülönült fogalmi kezelése releváns, ugyanakkor a munkaerejüket áruba bocsátók közötti nagy differenciálódás valamint az individualizálódás, az egyéni, atomizált érdekérvényesítés dominanciája következtében a társadalom többi szereplőjét nem tudjuk olyan kategóriá(k)ba sorolni, amely(ek)hez határozott funkció kapcsolható.

A magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét az államszocializmus belső ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagytőkének a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása “idézte elő”. Vagyis alapvetően tőke–munka viszony állt mögötte – de nem osztályharc. Sőt, a “munka”-oldal éppen, az osztályharc hiánya – szervezetlensége vagy gyenge szervezettsége – okán nem volt képes effektív ellenállást kifejteni.

E gondolatmenet alapján tehát arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarországi újkapitalizmus viszonyainak elemzésénél el kell vetnünk az osztályelemzést, ami együtt jár azzal, hogy a hatalmon lévőket nem osztályként definiálom, miközben nem mondok le arról, hogy kizsákmányolóként tételezzem. Sőt, a kizsákmányolás egyik döntő alapja éppen a hatalmon lévőkkel szembeni társadalom atomizáltsága, pontosabban, gyenge strukturáltsága, szervezetlensége.

A hatalom tehát elitképződmény. Empirikus elemzésem és korábbi fejtegetéseim alapján, középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági elit érdekeitől alapvetően eltérő alternatívákat nem felmutató parlamenti politikai pártok és a kulturális elit alkotják.

A hatalmon lévő gazdasági elit alapvetően a tulajdonjogok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól. A hazai nagyvállalkozók szempontjából ez egyértelmű, a többi gazdasági elitcsoport esetében elsősorban a tulajdonjogok egyik döntő elemének, a rendelkezési jognak a koncentrálása alapján. A rendelkezési jog kategóriája pedig egyszerre tartalmazza a hatalom és a tulajdon mozzanatát.

Az a tétel, mely szerint a rendelkezési jog mint tulajdonjog kitüntetett szerepet játszik a gazdasági elit hatalmi pozíciójának megalapozásában, annak a további tételnek a megfogalmazásával jár, hogy bár a gazdasági elit és alfrakciói nem alkotnak osztályt, marxi értelemben a képződménynek vannak osztályvonásai. (Marx, mint tudjuk, a tulajdonviszonyoknak tulajdonított döntő jelentőséget az osztályok elkülönülésében.) De vannak osztályvonásai weberi értelemben is. Max Weber szerint, mint tudvalevő, az osztályok alapvetően a piaci mechanizmus működése révén formálódnak meg. Az 1990-es évek utolsó harmadától meginduló gazdasági növekedés azt bizonyítja, hogy a kialakult gazdasági elit teljesítményét “a piac” is visszaigazolja és tovább erősíti.

Ugyanakkor ez a hatalmi képződmény rendkívül megosztott: egy, a külföldi és hazai tulajdonú szektorok között húzódó választóvonal mentén elkülönülő, kettős gazdaság és kettős társadalom csúcsát alkotja. Ebből következően érdekellentétek tagolják, és egymástól elkülönült részei többé-kevésbé rendiesen is megszerveződnek.

Mindazonáltal a hatalmi képződmény különböző csoportjainak vannak közös érdekei. Ezek közül a legfontosabb a munkaerő árának leszorítása, a munkavállalók jogainak korlátozása és szervezkedéseik visszaszorítása.

Korábbi munkámban az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezetét, elsősorban Max Weber fogalomalkotása alapján, osztályvonásokkal rendelkező rendként tételeztem. Az államszocializmus hatalmi szerkezetéről (amelynek főszereplői a felső pártvezetés, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők) kimutattam, hogy tagjait egyfelől közös éthosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, amelyet a párt éthosza és bürokráciája teremt meg és termel újra (rendiség), másfelől azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági, hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetőinek – a pozíciója a politikaiak mellett gazdasági tényezőkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi és megerősíti (osztályvonás).

E hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. (Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, amelynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség elhárítása.)

A hatalmon lévő renddel szemben, döntően az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következően, a társadalom méhében nem szerveződik meg más osztály vagy rend. (Ezért van az, hogy a “tőke” és a “munka” viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítettség, egyensúlyhiány jellemzi.)

Ez a hatalmi szerkezet a rendszerváltás folyamatában felbomlik, és egy belsőleg tagoltabb és a piaci mechanizmus nyíltabb működése következtében erősebb osztályvonásokkal rendelkező hatalmi konglomerátumnak adja át a helyét. Lényegi vonásaiban mindazonáltal mutat folytonosságot, mely folytonosság egyik döntő tényezője – mint láttuk – a késő-kádári technokrácia folyamatos és sajátos társadalmi szerepvállalása. A hatalmi szerkezet neve kissé bonyolult lesz: belsőleg rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkező hatalmi elit (a továbbiakban röviden: hatalmi elit).

A társadalom méhében az újkapitalizmusban sem alakulnak ki osztályok vagy rendek – mindazonáltal a hatalmi elit gyenge módon strukturálja a társadalmat. Sőt, az osztályok vagy rendek kialakulását éppen ez a gyenge strukturáló hatás korlátozza.

A társadalmi struktúrára vonatkozó, alábbi fejtegetéseim az adott irányú empirikus kutatások hiányában jórészt hipotézisek.

A hatalmi elit alatt a társadalomban egyrészt laza halmazt képező középrétegek vannak jelen. Ez a halmaz sokszínű és eltérő érdekeltségű rétegekből áll. Másrészt jelen vannak azok is, akik ebből a körből is kirekesztődnek. Ők a társadalom alsó részét képezik.

Megkülönböztethetők egymástól azok a középrétegek, amelyek a hatalmi elithez kapcsolódnak, és azok, amelyek nem. Az előbbiek – munkavállalóként az ő érdekeltségeikben vagy szervezeteikben foglalkoztatottak – alkotják a középrétegek egy részét. Ők két alrétegre oszlanak. Azokra, akik külföldi tulajdonú szektorokban, és azokra, akik a hazai gazdasági elit szférájában tevékenykednek. A középrétegek másik rétege – akik nem kapcsolódnak a hatalmi elithez – belülről szintén tovább strukturált. Egyik alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkező társadalmi szereplők – például közép- és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak –, másik alrétegét azok a beosztott, de magasan képzett állami alkalmazottak jelentik, akik nem tartoznak az első réteghez.

Nem tartoznak a középrétegekhez – a társadalom alsó részét képezik – a nem a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb munkavállalók (például kisvállalkozók szak- vagy segédmunkás alkalmazottai) és az önálló egzisztenciával nem rendelkező inaktívak.

E modellben sajátos az értelmiségi foglalkozásúak helyzete. Az értelmiség egyik rétege – mint kulturális elit – közvetlenül a hatalmi elit része, további rétege “megoszlik” a középrétegek különböző rétegei között. Más hagyományos társadalmi csoportokat is keresztbe metsz a vázolt struktúra, ám ennek taglalásába most nem tudok belemenni.

A középrétegek általában kettős helyzetűek. Például: a munkavállalókat alkalmazó kis- és középvállalkozók – az előbbiek kiszolgáltatott helyzetéből következően – egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. A gazdasági elit domináns csoportjai az állami redisztribúcióban előnyt élveznek velük szemben, ami részben nem más, mint az általuk megtermelt értéktöbblet egy részének elszivattyúzása.

Egyértelmű viszont az alsó társadalmi rétegek alávetett helyzete, nagyobbik részének erős speciális kizsákmányolása.

Befejezésképpen a gazdaság és társadalom kettős szerkezetéről fejtek ki néhány, az idő rövidsége miatt igen rövid gondolatot. A kettős szerkezet lényege: szemben áll egymással egy, a nyugati piacokhoz kötődő, külföldi dominanciájú, koncentrált tulajdonosi és szervezeti struktúra, nyugati termelésszervezési modell és életstílus, illetve egy döntően a belső piachoz kapcsolódó, hazai dominanciájú, dekoncentráltabb tulajdonosi és szervezeti struktúrájú, rendies, paternalista vonásokat felmutató termelésszervezési modell s egy erre ráépülő életstílus. A két szféra között a meglévő jövedelemegyenlőtlenségek által jelzettnél mélyebb különbségekről van szó. Mélyebb kettészakadást jelent az eltérő termelésszervezési modell, és még inkább a két szférán belüli érdekérvényesítési metódusok különbsége, elsősorban a részérdekek artikuláltsága és az alku szabályozottsága szempontjából – vagyis kulturális szempontból. A két szféra közül egyértelműen a külföldi tulajdonú szektor a domináns, amit az is jelez, hogy a külföldi szektor az állami redisztribúción keresztül folyamatosan jövedelmeket szivattyúz át önmaga számára a hazai tulajdonú szektorból.

A kettős szerkezet a magyar kapitalizmus kibontakozásától, a XIX. század második felétől kezdve (az államszocializmus egy rövid időszakát kivéve, amikor is átmenetileg egy felemás, de masszív középosztály jött létre) történelmi kontinuitást mutat. A kontinuitás alapvető oka – Erdei Ferenc és Szűcs Jenő gondolatmenetét követve –, hogy Magyarországon, az ország sajátos helyzetéből adódóan, soha nem volt lehetőség és idő arra, hogy a domináns gazdasági és társadalomszervezési formákat egy szerves fejlődés nyomán a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre. Paradox módon azonban ez is egy sajátos szervesség: a kettős szerkezet átöröklődésének, átörökítésének szervessége. Ugyanakkor a mai kettős szerkezet jellemzői számos ponton különböznek a korábbiaktól. Összességében: míg a gazdasági szerkezet szegregáltabb, a társadalomszerkezet valószínűleg kevésbé az, mint a korábbi kettős szerkezetekben, ugyanakkor a társadalom összességében individualizáltabb. Másként megközelítve: a társadalmi csoportok kisebb távolságban vannak egymástól, mint a korábbi kapitalizmusokban, de a csoportok, a belső kohéziót tekintve, egyre kevésbé tekinthetők valóban csoportoknak.

Krausz Tamás

Szalai Erzsébet könyvének vitája a magyar intellektuális baloldal számára megkerülhetetlen. A vitatott problémakör ugyanis, amelyben nemcsak szakértők vesznek részt, hisz’ én magam sem vagyok sem szociológus, sem közgazdász, felvet olyan általános elméleti és politikai kérdéseket is, amelyek szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Ezért szeretnék néhány megjegyzést fűzni a nagy szakmai erudícióval készült munkához.

Ez a könyv az első, amely a rendszerváltás utáni magyar társadalom újrastrukturálódásának néhány alapkérdését összefüggésben vizsgálja a “globalizáció” újnak tetsző folyamataival. A vitára bocsátott munka tehát kétségtelenül úttörő jelentőségű. Elsőnek mutatja meg széles empirikus anyag tükrében, hogy miképpen jött létre az új gazdasági elit, milyen a szociális eredete, kikből áll ez a 3-4000 fős új társadalmi csoport, amely a rendszerváltás legsajátabb szüleménye és “nyertese”, amelynek felhalmozási mohósága meglepi a naiv olvasót. E réteg kulturális és szellemi arculatáról is képet kapunk. Noha ez az “arculat” enyhén szólva nem vonzó, de ez tárgyilagos elemzésként tárul elénk, amennyiben interjúk keretei között, maguk a szóban forgó elit képviselői nyilatkoznak és mutatják be saját magukat.

Nyilvánvaló, hogy ez az új gazdasági elit sem az osztálytudatosság, sem az erkölcsi arculat tekintetében nem emlékeztet nyugat-európai “osztálysorsosaira”, hiszen a magyar uralkodó elit a vagyonát a magyar állami vagyon kisajátításával szerezte az utolsó 12 évben, mit sem törődve azzal, hogy a magyar munkásság négy évtizedes munkájának eredményét tulajdonították el, leszorítva a kisajátított osztály millióinak életszínvonalát a létminimum szintjére, megszüntetve 1,7 millió munkahelyet.

A könyv ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az új gazdasági elit megformálódása milyen viszonyban állt a globalizációs folyamattal, a külföldi tőkével, a multinacionális tőkés társaságokkal. Mint tudjuk, e viszonyt megterhelte a hazai elit versenyképtelensége, vagy ami részben ugyanaz, “képtelensége” az ún. világpiaci alkalmazkodásra, noha ebben az értelemben sem homogén ez az elit. Itt kínálkozik egy történeti jellegű megjegyzés. A “nemzeti burzsoázia”, amely Nyugaton a XIX. század tipikus jelensége volt, a neoliberális globalizáció korszakában nem jön létre most sem Kelet-Európában. Valami olyasféle társadalmi csoport jöhet csak létre, amely már nem uralkodhat önállóan nemzeti burzsoáziaként, mert a piacok, a gazdasági erőforrások és a társadalmi termelés döntő része a multinacionális társaságok, a külföldi tőke ellenőrzése alatt áll. Ez is oka annak, hogy a kapitalizmus szerte Kelet-Európában mint valami misztifikált idegen jelenik meg. Ettől függetlenül az elit “nemzetkritikai” szárnya természetesen szilárdan és megalkuvás nélkül kitart a kapitalizmus mellett, de azt “magyarítani” kívánja (ez vezet a xenofóbia különböző jelenségeihez).

Szalai Erzsébet a maga elemzésében elkerüli a csurkista-orbánista csapdát, vagyis a szélsőjobboldali globalizációkritika útvesztőit, bár korábban opponensei megvádolták ilyesfajta “kilengésekkel” (pl. Inotai vagy Csillag szerint Szalai csurkista), ám ezeket a vádakat, azt hiszem, a neoliberális globalizáció igen sápadt ideológiai visszfényének tekinthetjük csupán. Az ilyen gondolkodásmód mindenfajta baloldali kritikai diskurzust kizár, marginalizál, hogy önmagával szemben csak egy szélsőjobboldali alternatívát tételezhessen föl.

Erzsi tisztában van vele, hogy az új gazdasági elit nem szemben áll a multinacionális tőkével, hanem éppenséggel függésben van tőle, “féltékenyen” tekint rá, egyszerre gyűlöli és imádja. Szalai mint baloldali (mondhatjuk – ha még van értelme a megjelölésnek – szociáldemokrata) gondolkodó, az alapvető társadalmi-gazdasági ellentmondást természetesen nem a nemzeti és a multinacionális tőke között húzza meg, mint oly sokan a szociálliberális táborban, hanem a helyi, illetve a nemzetközi munkatársadalom és a nemzetközi tőke között.

Ám, ha – általában szólva – igaz az a marxista állítás, hogy a globalizáció alapvető ellentmondása a munka-tőke ellentmondásán kívül nem elemezhető, akkor Szalai Erzsébet könyvének kétségtelenül vannak elméletileg-módszertanilag nem teljesen végigvitt megoldásai.

A kiváló szociológus saját módszerét és elméletét Marx, Mills, Weber, Bourdieu örökségéből keveri ki. Módszertani értelemben tudatosan “eklektikus” a mű, tehát nem lehet valamiféle hibáról beszélni, amikor szóvá tesszük Marx “kiegészítését”. Ám a marxi metodológia immanens sajátosságainál fogva ellenáll mindenfajta “kiegészítésnek”, nem tűr meg önmagán belül más logikát, csak saját magából fejleszthető, vagyis egy olyan kapitalizmuselemzésből, amely mint “szükségszerűséget” feltételezi a kapitalizmus meghaladásának szocialista-közösségi módját. A marxi módszer ellenáll minden olyan megfontolásnak, amely a tőkés piacgazdaságot apologetikus módon “ésszerű” szisztémának fogja föl. Marxnál a piacgazdaság keretei, a kapitalista profittermelés keretei között nem folyhat humanista jellegű gazdálkodás, a marxi fogalomrendszer belsőleg összefüggő és az egyes fogalmak (árutermelés, munka, munkabér, kizsákmányolás, értéktöbblet stb.) meghatározott “helyi értékkel” rendelkeznek, ezért csak olyan “kiegészítést” bír el, amely a marxi osztályelmélet, a kizsákmányolás marxi elméletének stb. alapján keletkezett.

Ezt a problémát szeretném egy példán keresztül illusztrálni. Mint közismert, Marx a munka és tőke ellentétére építi a maga osztályelméletét, ha viszont tagadjuk az osztályelméletet és annak helyére, mint Szalai Erzsébet teszi, az elitelméletet állítjuk, akkor Marxot teljesen “legyengítjük”, éppen a marxi örökség lényegétől “szabadulunk meg”. Marx ugyanis az osztályokról nem szociológusként vagy politikusként gondolkodik, hanem közgazdászként és filozófusként. A vita az osztályok létéről oly régi, mint maga a kapitalizmus. A szociáldemokrácián belül a vita Bernstein óta tart (ha eltekintünk az “előtörténettől”). Önmagában az a tény, hogy a burzsoá (polgári) osztály kulturálisan, politikailag és persze gazdaságilag is kitermeli a maga elitjét, amely működteti vagy vezérli magát a tőkerendszert, egyebek között azt jelenti, hogy a tőke uralmát minden időben fent kell tartani egy amorf, többnyire szervezetlen, a kapitalizmus manipulációs technikáinak évszázadok óta kitett tömeg (több milliárd ember) fölött. A “bérből és fizetésből élők” (magyarán, bérmunkások) társadalmából valamiképpen ki kell sajtolni az értéktöbbletet. Ám ha burzsoázia létezik, a bérmunkások osztálya pedig nem létezik – amint Szalai Erzsébet koncepciójából kiviláglik –, olyan ellentmondás jön létre, amely megoldhatatlan problémákat szül mind az elmélet, mind a politika terén. Akkor kiket, milyen társadalmi csoportokat képvisel és védelmez baloldali tudósként Szalai Erzsébet, ha nem a “proletariátust”? Itt a régi kérdés: ki a történelem “adekvát szubjektuma”, ha nem a tulajdon-nélküliek osztálya (legyen ennek az osztálynak bármilyen bonyolult a szerkezete)? Erre a kérdésre nincs világos válasz. Új helyzet, régi kérdések…

Történelmileg ritka pillanat persze, hogy ez a rendkívül “vegyes tömeg” (munkásosztály) Tanzániában és Oroszországban, Angliában és Magyarországon egyidőben átalakuljon olyan szervezett osztállyá, amelyről József Attila még úgy nyilatkozott, hogy “vasba öltözött”. Sőt, a centrum-régió munkásosztálya mindig más volt, mint a perifériáé, s még Oroszországon belül is jellemző volt a proletariátus legkülönbözőbb történeti és szociológiai formáinak egymás mellett élése. De a nagy forradalmak története egyesítette a proletariátus különböző történeti formáit és szociológiai rétegeit. Igaz, történelmi értelemben csak pillanatokra. A XX. század egész tapasztalata azt mutatja, hogy a burzsoázia – éppen a “globalizációnak” hála – sokkal homogénebb és nemzetközibb politikai, kulturális és szociológiai értelemben, mint a munkásosztály. Sőt, miután a 80-as években a tőke megerősítette pozícióit az egész világon, a munkásosztály fokozatosan lekerült a “napirendről”. Leírták, mintha sose létezett volna, pedig pontosan tudjuk, hogy a munkásosztály – miután részben a tőkésosztály “kreatúrája” – a tőkés rendszer belső munkamegosztási szisztémájának átalakulásától függően szociológiailag gyakran átstruktúrálódott, csak a XX. században legalább háromszor. Szellemi-politikai síkon még törékenyebb ez a társadalmi tömeg, még kiszolgáltatottabb a tőkének. Természetesen mindezt Szalai is tudja, de nála az empirikusan létező munkás, a munkavállaló a maga konkrét termelési feltételeivel inkább atomizált individuumként létezik, mint valóságosan. Ám “gazdaságfilozófiailag” a “munka társadalma” éppen úgy létezik, mint 150 évvel ezelőtt, más eszközökkel, más életfeltételekkel megáldva. Szociológiai széttagoltságával is összefügg, hogy a gazdasági értelemben felfogott nemzetállam felbomlása sem integrálja a munkásosztályt olyan nemzetközi osztállyá, mint a tőkésosztályt, sőt, a nemzetállami felbomlás magának a nemzeti munkásosztályok felbomlásának, újrastruktúrálódásának része.

Hogyan is lehetne “internacionalista” a munkásosztály, amikor a neoliberális világrendben, a tőke szabad áramlásának világában a munkaerő talán helyhez kötöttebb, mint a XX. század gazdaságilag prosperáló “keynesianus” évtizedeiben. Azt is tudjuk, hogy ha a tőkét nem korlátozzák – nemcsak szimbolikus értelemben mondom –, akkor fasizmussá degenerálja a kapitalizmust, és benne a munkásosztály igen nagy tömegeit is prostituálja. Másfelől a munkásosztály létezésének “elismerése” nem igazolja annak misztifikációját, különösen nem a kádárista elit ideológiai munkásmitológiájának tükrében. A szocialista célokat felvető forradalmak, mindenekelőtt az orosz forradalom, olyan ún. államszocialista rendszerekbe mentek át, amelyek a munkásosztályt (a proletariátust) a hatalom, a bürokrácia eszközévé degradálták, megfosztva így az osztályt az osztályjellegű, azaz az öntevékenységre épülő cselekvéstől (aminek okairól itt szintén nem eshet szó). E problémával tisztában vagyunk csaknem száz éve, amióta Lukács tudatosította a munkásság és a “hozzárendelt tudat” közötti ellentmondást, amelyet Kautsky és Lenin nyomán a szociáldemokrata vagy a kommunista párt “oldott meg”. Ez az ellentmondás is hozzájárult az államszocialista rendszer bukásához. Ám e tapasztalatok alapján azt mondani, hogy ez az osztály objektíve nem létezik, elméletileg nem tartható. A terminológiai vita érdektelen. A vita tétje másutt rejlik. Ha a munkásosztályt termelőosztálynak nevezik vagy a bérmunkások osztályának, az nem változtatja meg a dolgok valódi állását. Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk, hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastruktúrálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.

Ezzel összefüggésben jegyezném meg végül, hogy mit jelentett a magyar munkásosztály politikai “halála” a rendszerváltás folyamatában az akkor szerveződő “új baloldal” számára. Ez a könyvön részben túlmutató vitakérdés: vajon létrejöhetett volna-e a rendszerváltás nyomán egy más típusú kapitalizmus Magyarországon, alakulhatott volna-e másképpen a privatizáció története? (Lásd erről Mocsáry József tanulmányát az Eszmélet 52. számában.) A válasz egyértelmű nem, hiszen mindazt, ami történt, rendkívül erős nemzetközi és helyi érdekek határozták meg, amelyekről Szalai Erzsébet könyve igen sokat mond. Az 1989-es önigazgatói baloldal (Baloldali Alternatíva Egyesülés, Eszmélet, dolgozói tulajdonosok szervezetei, az 1990-es munkástanácsok az “MDF-es árulásig” stb.) erkölcsileg kínálta az egyetlen elfogadható alternatívát a bukott államszocializmussal és a felemelkedő újkapitalizmussal szemben, ám annak objektív történelmi felhajtóereje az államszocializmus bukásával nem erősödött meg, hanem még inkább csökkent. Ezt az erkölcsi alternatívát az újkapitalizmus oly erőteljesen söpörte ki, ahogyan azt csak nagyon súlyos érdekek következtében szokás megtenni. Még a rendszer hivatalos ünnepéből, 1956-ból is kitörölték a munkástanácsoknak még az emlékét is… Ezen a ponton megjegyzéseimet felfüggesztem, mert csak úgy burjánoznak a problémák, jelezvén egyúttal Szalai Erzsébet könyvének kitűnő érdemeit.

Szigeti Péter

Engedjék meg, hogy bírálatomat két részre bontsam: természetesen dicsérő és kritikai jellegű összetevőkről egyaránt lesz szó.

Először, szeretnék még néhány gondolatot kifejteni ennek a nagyon értékes könyvnek a jelentőségéről, olyasmit, ami nem vagy nem kellő nyomatékkal hangzott el. Ez egy olyan kitűnő, tematikájában gazdaságszociológiai elemzés, amilyen eddig még nem készült. Nagyfokú problémaérzékenység jellemzi, és képes a magyar társadalom alapvető folyamatainak – igazolt, fogalmilag és az alkalmazott módszertan szempontjából is végiggondolt, az elméletalkotás, a hipotézis és az ötlet között különbséget tenni tudó, árnyalt – bemutatására. Tehát végtelenül érdemes tanulmányoznia ezt a könyvet annak, aki tudomást akar szerezni a honi valóság állásáról. Arról, hogy a gazdasági, politikai és kulturális elit és tőkekonverziói hogyan alakították társadalmunk szerkezetét; milyen annak a kulturális elitnek a szocializációja, amely a liberalizmus direkt apológiájához vezetett; hogyan működtetik azt a kultúrafinanszírozási mechanizmust, amely piacosította a kultúrát, de azért arra maradt (ítélő)ereje, hogy bizonyos szereplőket kompenzáljon piaci veszteségeikért, vagy éppen kijelölje a rendszer tabu témáit.

Ugyanakkor azt gondolom, olyan korlátai is vannak e műnek, amelyek eminensen a szociológiai, gazdaságszociológiai elemzésből következnek. Ha élne, valószínűleg Max Webernek tetszene a legjobban, aki műfajában maga is ilyen gazdaságszociológiára törekedett. Szalai Erzsébetet én személyében is nagyon kedvelem, viszont ettől függetlenül, igyekszem elég radikális kritikákat is mondani, mert tudom, hogy örülni fog ennek, képes ugyanis megérteni, sőt, válaszai is lesznek (talán nem mindenre, vagy nem egyforma meggyőző erővel). Azt gondolom, hogy Erzsi a kritikai szociológiának abba a vonulatába tartozik, amely – ahogy maga is mondja – részben marxi indíttatású. Azt azonban ugyanakkor nem mondanám, hogy a marxi gazdaság-, társadalom- és politikaelmélet – összefüggésbe hozva természetesen a születése óta eltelt másfél évszázad fejleményeivel, gondolok itt Antonio Gramsci­nak, Poulantzasnak stb. az osztálykoncepciójára – összeegyeztethető lenne a társadalom azon elitelméleti felfogásával, melyet Szalai is képvisel, s amelyet Pierre Bourdieu a tőkefajták elméletére támaszkodva fejt ki. Sokoldalúan szeretném majd ezt a tézist bizonyítani, megerősítve, hogy ettől még kritikai szociológiáról nagyon is szó lehet, csak nem marxi, horkheimeri alapozású kritikai társadalomelméletről. A nagy, értékelésbeli problémák ténylegesen itt vannak.

Szalai Erzsébet azt mondja – és itt nehéz szakkérdésekbe kell belemenni –, hogy ugyan létezik a sajátos, speciális kizsákmányolás, de az általános kizsákmányolás elismeréséhez hozzátartozna egy egyenlőségen alapuló társadalomkép vagy utópia is, ami mellett már nem tenné le a garasát. Az a levezetése közelebb hozza a problémát, amikor a játékelmélettel szólva kifejti, hogy mit ért zéró összegű és pozitív végösszegű játszmán. Ugyanis amikor zéró összegű játszma van, akkor van kizsákmányolás, mert csak egymástól, csak egymás terhére nyerhetnek a résztvevő felek. Ilyen a magyarországi újkapitalizmus. Ha azonban pozitív összegű a játszma, azaz mind a két fél nyer, a tőkések és a munkások is, abban az esetben felvetődik, hogy immáron ne konfliktuselméletileg dramatizáljuk a tényt, ahogy ezt Marx Károly és bizonyos frankfurtiak tették, hanem funkcionális elemzéssel kell kiegészíteni a konfliktuselméleti megközelítést. Nevezetesen azzal, hogy a többletmunka feletti rendelkezésben melyik a hatékonyabb: a magántőke vagy az államszocializmus. Szalai Erzsi válasza erre az – s tudom, hogy korábban hétszáz oldalas könyvet is írt erről, de ha háromezer-hétszáz oldalasat írt volna, engem akkor sem győzne meg, mert én Jerzy Wiatr, Winicjusz Narojek, Konrád–Szelényi stb. alapján a racionális redisztribúcióval jellemezném e társadalmakat –, tehát Szalai Erzsi válasza erre az, hogy az államszocializmus irracionális redisztribúciót végez a többletmunka felett, a kapitalizmus viszont a magánrendelkezéssel, úgymond, racionálisan és hatékonyan végzi el ezt az allokációs funkciót.

Itt végig kell gondolni azt is, hogy bővített újratermelési folyamat persze van a kapitalizmusban, de egyfelől milyen szükségleti rendszert termel újra, hogyan erősíti meg a magántulajdon és a piaci kapcsolatok rendszerén keresztül az elidegenedett szükségleteknek azon körét, amelyeket Szalai Erzsi se nagyon szeret. Tehát bizonyos következményekben egyetértünk, csak a magyarázatban válunk el egymástól. Hozzáteszem, a mai magyar társadalom egy része – a bevásárlóközpontok fogyasztóképes közönsége – azért ezt eléggé szereti. Másfelől, a tőkés osztály (és szolgái, lakájai, biztonsági magánszemélyzete stb., akik a gazdájuk profitjának növelésével azonosulnak) személyes és luxus fogyasztása sem hanyagolható el, még ha e problémával Henryk Grossmann óta komolyan – ökonómusok – kevesen foglalkoztak is. (Azért jegyezzük meg, hogy Giovanni Arrighi, a centrum polgárság “oligarchikus gazdagságáról” írva, elég jól jellemzi a helyzetet). A frankfurtiak és a marxi elmélet, velem együtt, ott közös nevezőn van, hogy a kapitalizmusban a részrendszerek racionalitása az egész irracionalitásába torkollik. Szalai viszont ezt a minősítő tételt nem osztja akkor, amikor azt állítja, hogy a fejlett kapitalizmusban a bővített újratermelési folyamat hordozója a magántulajdonosok profitesélyekhez igazodó tőkeallokációja, és ez az a funkcionális mozzanat, amellyel a konfliktuselméletet szerinte korrigálni kell. Tehát ez az egyik komoly vitánk.

A másik pedig egy nagyon súlyos módszertani kérdés – de itt megint erények is vannak, nemcsak gyengeségek –, hogy Szalai empirikusan ellenőrizni akar bizonyos összefüggéseket, fogalomhasználatot, tulajdonképpen azt mondanám, hogy a politökonómiai elemzésnek egyfajta szociologizálásával. A frankfurti iskola is erre tett kísérletet a “cseregazdaság” fogalmának szociológiai kibontásával, nagyrészt Weber hatására, s a játékelmélet egy újabb ilyen kísérlet, amely bizonyos meggyőző és szemléletes magyarázatok mellett, igen súlyos elméleti tévedésekkel jár.

A következő problémáról van itt szó. Arról, hogy miért nem lehet a politökonómiai elemzést, az értékfolyamatok elemzését átírni a pozitív meg a negatív végösszegű játszmába. Természetesen azért, mert az ökonómiai szféra immanens elemzése legyengül ott és abban a pillanatban, ahol szociológiailag magatartásokat akarnak vizsgálni, empirikus összefüggéseket keresnek. Ettől még értékes ez a vizsgálat, valamilyen értelemben Szalainál nem is vész el, de legyengül ez a dolog. Lukáccsal szólva azt mondanám, hogy a gazdaság ontológiai elsőbbsége nem megkerülhető: a túlsúlyos mozzanat és az ontológiai elsőbbség nem ugyanaz. Az, hogy az emberek társadalmi cselekvésében, a társadalmi és politikai harcokban, a politikában a túlsúlyos mozzanat szerepére mi tesz szert, az egyszer így van, másszor úgy, ami viszont nem változtat azon, hogy az ökonómiai szféra újratermelési folyamatát, strukturális meghatározottságát politökonómiai elemzéssel kell elvégezni, és ebből következik az osztályok problémája. Nem pedig egyetlen empirikus adottság, mert nagyon sokféle empirikus adottság felelhet meg a munkamegosztás és a foglalkoztatási struktúra változásai, átalakulása következtében annak a teoretikus pozíciónak, ami az osztályelméletben meghúzódik (termelőeszköz-tulajdonos és nem-tulajdonos, tőke és bérmunka reflexiós viszonya, az újratermelés-elosztás-fogyasztás specifikus karaktere stb.) Ez a kritika pedig ott folytatódik, hogy veszteség nélkül nem írható át a szociológiába az ökonómiai szféra. Nekem ez a tézisem, s itt a frankfurtiakkal sem osztozom, s végképp nem a játékelmélettel. Szalaival kapcsolatban ezért azt mondanám, hogy nagyon sok szempontból – ha nem azokat az osztályelmélet-kritériumokat venné, amiket vett, akkor tulajdonképpen – csak annyit kellene csinálni a munkájával, hogy a vizsgált elitet és az elitcsoportokat – részhalmazként – beilleszti a polgárság kategóriájába. Nem láttam olyan társadalmat, ahol ne lennének olyan értelemben vett elitek, hogy vannak döntéshozók, vannak szellemileg magasan kvalifikáltak, akik – ahogy azt L. Schapiro mondja az elit egyik definíciójában – kiválasztják a saját útjukat, s ezzel a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak. Ez az elitfogalom, amit Szalai is használ – ilyen értelemben pedig mindig vannak elitek –, noha már itt megjegyzem: a tömegek passzív, akarattalan és szellemtelen létezése e tétel olyan komplementere, amely már nem tartható. Sokféle csoport van, a csoportok azonban rétegeket alkotnak, és a rétegek osztályok rétegeit képezik. Tehát az, hogy a munka és a tőke egymást kölcsönösen feltételezi, és ez egy pozitív és negatív pólus strukturális viszonya, amihez az eredeti tőkefelhalmozás – vagy ebben a Magyarországra vonatkozó elméletben, az eredeti tőkeátcsoportosítás – vezet, ugyanaz az eredmény. (Arról, hogy felhalmozásnak vagy átcsoportosításnak nevezzük, megint lehetne beszélni, de most nem ezt kell előtérbe állítani). Fontosabb az az összefüggés, hogy attól, hogy van ipari burzsoázia, kereskedő burzsoázia, pénzburzsoázia, kisburzsoázia, nagyburzsoázia, földbirtokos osztályok stb., ezek ugyanazon burzsoáziának a különböző rétegei, és ugyanígy vannak csoportjaik is. Erzsi azt írja, hogy az osztályfogalom – osztályozás kérdése. Hát nem osztályozás kérdése. Az osztályozás annyi, hogy bármilyen tulajdonságát veszem egy jelenségnek, aszerint osztályokat képezek. Az osztályozás ilyen értelemben természetesen lehetséges és megáll, csak nem a marxi nívón, ahol elméletalkotásról – egy jelenség újratermelődése és fejlődése belső törvényszerűségeinek egységes alapról való magyarázatáról – van szó, s nem pusztán klasszifikációról. Az elitnek is egyetlen tulajdonság a kritériuma: akik a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak – kik hoznak, kik nem hoznak, máris van két osztályom. Nem ez az osztályelmélet, mert az valóban elmélet és nem egykritériumos osztályozás. Nem egy mennyiségi vagy minőségi kritérium, vagy egy minőségi kritérium mennyiség szerinti, mérték szerinti meghatározása, hanem az osztályelmélet az, hogy egységes alapról magyarázok gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat. A marxi osztályelméletnek ez a státusa.

Még azt kell hozzátennem, hogy ebben az osztályelméletben a munkamegosztásos változó kritérium mellett konstans kritérium a tulajdonhoz való viszony, ami értékviszony és elsajátítási viszony, de nem azonos a tulajdon jogi kifejeződésével, ahogy – teszem azt – Kis János alkupozícióvá írja át a dolgot, s ekként elemzi, teljes egészében eljogiasítva e társadalmi viszonyt Az alkupozíció kontraktualista, jogi, szociológiai tartalmú fogalom, nem pedig ökonómiai – rögtön el van tehát rontva a dolog. Úgyhogy ebben a redukcióban nem kell osztoznunk. Ott viszont hadd értsünk nagyon is egyet – ezért hangsúlyozom, hogy Erzsi vizsgálódásaiban mindig, a kritika mellett, nagyon sok pozitívumot is találok –, hogy az analitikus marxisták éppolyan nagyságrendű hibát visznek az elemzésbe, mint Kis János, ha azt hiszik, hogy értékfolyamatok nélkül lehet kizsákmányolásról beszélni – játékelméleti modellezéssel. Nem, ennek a dolognak az érték- és az értéktöbblet-termelés a lényege, ha ezt elvetem, akkor természetesen már nem lesz közöm a marxi kritikai elmélethez. Szalai tudja, hogy az értékelméletet Marx értéktöbblet-elméletté fejlesztette, hogy nem szubjektivista, marginalista, s hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől pedig a munkaerő olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez a tőkések által elsajátított értéktöbblet.

Itt az a kiegészítés megteendő, hogy az osztály gazdasági, filozófiai és társadalmi fogalma és az empirikus mérhetőség bonyolult problémái mellett, Szalai számára ott van a vízválasztó, hogy mindennek ellenére azért nem osztálytársadalom a magyar társadalom, mert a munkatársadalom nem megszervezett. Valóban, nálunk a munkatársadalom kevéssé, alacsony fokon megszervezett, osztály önmagában és nem osztály önmagáért. Tehát ha a magánvaló és a magáértvaló osztály megkülönböztetését, az “Ansichsein” és a “Fürsichsein” különbségét bevezetjük – amely a hegeli-marxi dialektikában bármilyen jelenségnek a kifejletlen és a kifejlett formáját jelölheti –, akkor nem vész el a munkatársadalom, mint Szalai érvelésében, csak politikumát tekintve alacsony érdekérvényesítési, filozófiai szinten nézve alacsony önmegvalósítási képességről tesz tanúbizonyságot. A marxi totalitás egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, politikai és filozófiai összetevőjű – az osztályfogalomban pedig különösen az, hiszen egy osztály különössége hordozza a társadalmi forma domináns jellemzőit. A polgárság különössége bír általános érvényűséggel a mai világrendszerben, és helyi színekkel, Magyarországon is. Ugyanazt a tényt – a munkatársadalom magánvalósága – másképp minősítjük, mert más elméleti keretbe illesztjük, ebben áll az értékelésbeli vita közöttünk. Szalai elit-, én osztályelméleti keretbe.

Végül hadd tegyek még egy ellenvetést. Immanuel Wallerstein azt mutatta be, hogy igen, a centrum nemzetállamai szintjén, szociológiai értelemben csökken, eltűnik a munkásosztály, viszont a világgazdaság szintjén nagyon is lokalizálható, empirikus realitás. Ezt figyelembe véve, már csak Magyarországot kell elhelyeznünk a világgazdaság félperifériáján, és rögtön meg fogjuk látni a munkatársadalomnak azt az ellentmondásos helyzetét, amiről a legjobban, legtöbbet Szalai Erzsébet monográfiájából tudunk meg. Csak éppen a lokalizálását másképp kellene elvégezni ahhoz, hogy ne vesszen el a munkatársadalom mint negatív pólus, a tőkéhez képest. Döntő módszertani kérdés, hogy elit, réteg és osztály nem egymástól elválasztott, hanem egymással összefüggő jelenségek. Itthonra térve: ragyogó szociológiai elemzéseket, eseménytörténeti összefüggéseket, interjúkat kapunk a késő-kádári technokráciáról, ragyogó elemzéseket kapunk arról, hogy ez hogyan függ össze a reformértelmiséggel meg a demokratikus ellenzékkel, csak éppen az nincs kimondva – de egyébként az anyagból egészen könnyen ki tudnám bontani –, hogy igen, ez a polgárság szerves értelmisége Magyarországon, ebből a három elitcsoportból rekrutálódtak a magánvállalkozás társadalmának húzó erői, ezek voltak a rendszerváltás mellett. Másik oldaláról: a polgárság értékrendjét, világlátását, normáit, szaktudományos felfogásait átvették, alkalmazták, adaptálták, és ott foglalnak helyet, ahol Szalai a kettős gazdaság és társadalom struktúrájában ragyogóan leírja – Erdei Ferenc egykori leleménye nyomán. Szegény Szűcs Jenőt már nem teljesen hoznám ide, mert ő azért egyfajta földrajziasított változatával vitte nemcsak tovább, hanem félre is ezt a plasztikus elméletet, bár a kulturális hagyományokkal bedolgozottan, amiben vannak részleges eredményei is. De amíg Erdei Ferenchez tényleg ragyogóan lehet kapcsolódni ma is, éppen azért, mert minden társadalmi alakulat több termelési módból és formából áll, és teljesen igaz az a történeti-szociológiai hatásmechanizmus, amely a szervetlenség szervességeként ragyogóan van bemutatva Erzsébetnél, addig más elitistákkal, szociológusokkal nem sok közösséget tudnék vállalni. Ők már olymértékben matematizálták méréseiket, hogy gyakran éppúgy nem tudják, mivel foglalkoznak, mint a matematikusok, akik tudományuk 113 ágát tartják nyilván az akadémiai klasszifikációban. Szalaival kapcsolatban ezt ellenpontként mondom el, mert nála mindig követhető a kutatási hipotézis, az empirikus bizonyítékok és a fogalmi általánosítás is. Kritikailag csak azt kell felmutatnom: nem látom, hogy a kettős gazdaság és társadalom struktúráját – amit egyébként a világrendszer-kutató iskola az egész harmadik világra ragyogóan alkalmaz – miért ne lehetne ugyanígy, az osztályelmélettel összekötötten, a magyar társadalomra alkalmazni. Tehát ha akarom, megteszem, ha nem akarom, nem teszem meg. Mindenesetre az empíria nem bújna ki itt sem az ilyen értelemben vett osztályelmélet kereteiből, hanem nagyon jól konkretizálható lenne.

Szalai igyekszik radikalizálni megoldásait, amikor az elitelmélet alkalmazása mellett azt hozza fel, hogy nem kialakult struktúrákat, viszonyokat, hanem egy levésben, átalakulásban lévő társadalomnál a szubjektív cselekvőket kell előtérbe állítani. Szerinte erre az elitelmélet az alkalmas pozíció, s nem a (strukturalista) osztályelmélet. Erre azt kell mondjam, hogy az elitizmus azért nem igazán alkalmas, mert mindig vannak tömegmozgások, most is voltak, 1989. június 16-án, azután Kádár János temetésén, majd a taxisblokádnál, vagy legújabban a Kossuth téren stb.

Az elitelmélet ott problematikus, amikor azt gondolja, hogy a társadalom egyszereplős, felülről vezérelt. Domináns gazdasági osztály persze van, ahogy Bourdieu mondja, vagy domináns elit, ahogy Szalai Erzsinél is szerepel, de ez nem változtat azon a tényen, hogy észre kell vennünk: az eliteknek, az osztály szerves értelmiségének, a nagy történelmi személyiségeknek (Hegelnél “intenzív individuumok”, szemben az extenzívekkel) megvan a szerepük, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az alulról jövő mozgások ne lennének hathatósak. Kölcsönhatás van közöttük. Szimmetrikus és aszimmetrikus – ami egy mozgó centrumú viszony-meghatározottság a társadalmi és politikai folyamatokban. Az elit felől, lefelé formálják meg a célokat, jelölik ki az eszközöket, hozzárendelik az ideológiákat, pártprogramokat, a tömegeknek pedig az energiája és a nyomása nélkülözhetetlen a folyamatok véghezviteléhez. Hogy a változások közepette kié a hatalom? – szociológiailag döntő kérdés. Ha behelyettesítem Szalai magyarázatával, akkor a könyve 22. oldalán szereplő 3900 ember, a gazdasági elit az, amely olyan domináns helyzetben volt, hogy az összes szerepet és struktúrát leoszthatta és leosztotta? Magam azt hiszem, nem erről volt szó, hanem a hazai és nemzetközi felül lévők és alul lévők erőviszonyainak hatásáról. Az elitelmélet tehát ab ovo durván téves társadalomelmélet, mert sematizálja, egytényezőssé teszi a történelmi folyamatot, megfosztja minden más szubjektumtól, holott az alul és a fölül lévők, uralkodó és elnyomott osztályok kölcsönhatásáról van szó. Azt gondolom például, hogy nem a magyar társadalom többségének objektív érdekei érvényesültek a rendszerváltással, hanem az egyharmadnyi kisebbségéi a kétharmad kárára, aszimmetrikusan, ami Szalai Erzsébet könyvében sokkal ragyogóbban van leírva, mint ahogy én most azt elmondtam.

Tehát nem lehet az elitelméletet és az osztályelméletet ezen alapok szempontjából sem közös nevezőre hozni. Sőt, amíg az “osztály és annak szerves értelmisége” koncepció számba tudja venni az elitek tényét is, addig fordítva, az elitelméletbe nem fér bele az osztályproblematika. Következésképpen a tulajdonviszonyok és a jelenségek, események társadalmi-történelmi forma-meghatározottsága sem. Épp ezért kevesebb magyarázó erővel bíró, alacsonyabb bizonyítottsági fokú társadalom- és történelemmagyarázatot adó pozíció, mint a neomarxizmusé.

Ami az értékfolyamatokat és a kizsákmányolás-fogalom alkalmazhatóságát illeti, beszélnem kell még egy fontos mozzanatról. Mert egy pontot, ugye, érintettem már, azt, hogy a funkcionális nézőpontot, a többletmunka feletti rendelkezést vizsgálni kell: a marxista szocializmusnak az a kritériuma, hogy a társadalom rendelkezzen saját többletmunkája felett. Ennek eddig egy társadalmi rend sem tett maradéktalanul eleget, az államszocializmus sem, mert nem érvényesült a tervezés feletti demokratikus ellenőrzés, ami nagymértékben növelhette volna e rendszerek legitimitását. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az államszocializmus inkább a Konrád–Szelényi-féle racionális redisztribúciónak és nem az irracionálisnak az esete. Tudniillik, a közepes fejlettség talaján éppen az igazolódott be, hogy nem voltak versenyképtelenebbek, mint pandantjaik, a közepesen fejlett tőkés országok. Legyőzni erről az alapról nem lehetett a fejlett centrumkapitalizmust – ilyen értelemben szükségszerű volt az átmenet, de hogy ezt megcsinálják, ahhoz az kellett, hogy a mechanizmusreformból tulajdonreform legyen és privatizáció, és nem tudom, hogy a civil társadalom Szalainál sokat felhozott ellenállása ezen mit változtat. Persze helyes, hogy demokrataként ma is igyekszik az ember, hogy legyen hatékony társadalmi kontroll, csak itt arra kell felhívnom a figyelmet, hogy a civil társadalom része a Hayek-társaság is, ahol Bokros Lajos magyarázza el azt, hogy mit kell(ene) értenünk szolidaritáson… Tehát ilyen értelemben attól az illúziótól óvnék, hogy a civil társadalmat eloldjuk osztály- és rétegkötöttségeitől, mert akkor csalfa távlatvesztés keletkezhet.

A hátralévő nehéz kérdés az, hogy miért nem tetszik a játékelméleti átírás. A zéró összegű játszma, tehát ahol egymás ellen játszanak a felek, az egyik nyeresége a másik veszteségét jelenti, s megfordítva is, teljes egészében alkalmas az abszolút értéktöbblet-termelés leírására (amelynek formái: a gyermekmunka, a munkanap meghosszabbítása, azonosan teljesített munkaidőért alacsonyabb bér – ekkor is a többletmunka nő a szükséges munka terhére). A relatív értéktöbblet-termelés pozitív végösszegű játszma, a polgári társadalom legkifejlettebb formája, a szervezett kapitalizmus jóléti államaiban ez volt a normál forma, s többnyire valóban pozitív végösszegű játszma zajlott. De ettől ez még kapitalizmus volt, kizsákmányolással. Tudniillik a relatív értéktöbblet-termelés lehetővé teszi, hogy a munkaerő reprodukciós színvonala és a profit egyidejűleg is nőjön. Azon az egyszerű alapon, hogy ha a munkaerőt reprodukáló iparágak termelékenysége felülmúlja az átlagos ipari termelékenységet, akkor természetesen mindkettő nőhet. Ez a közgazdasági tartalma, ami eltűnik a játékelmélettel. Hozzáteszem: a mai Magyarországon is van, aki nem negatív, hanem pozitív végösszegű játszmára játszik, de lényegesen kevesebben. Elméletileg hallatlanul fontos, hogy azt ne gondoljuk, a tőkés termelési mód meghaladja önmagát a pozitív végösszegű játszmával. Viszont aktuális célként jó lenne, ha a negatív végösszegűből pozitív végösszegű játszma válna, amihez nem nélkülözhető a szakszervezeti nyomás sem. (A munkaerő reprodukciós színvonalába ugyanis mindig belejátszik a politikai harc, nemcsak a történelmi-kulturális adottságok és nemcsak az ún. munkaerő-piaci kereslet-kínálat). Tehát itt egyetértek Erzsi bizonyos demokratikus reformoknak irányt szabó mondanivalójával.

Viszont függetlenül attól, hogy mi, kutatók mit szeretnénk, sajnos az már aligha mehetne, hogy egy ilyen megreformált kapitalizmussal visszatérjünk a polgári nemzetállam legmagasabb formájához, a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államához. Mert hiszen a tőkekoncentrációval és centralizációval éppen a transznacionális vállalatok uralma, a globalizációs folyamat vette ki a talajt a polgári nemzetállam alól, s váltotta ki azt a demokrácia-deficitet, amelyet valószínűleg csak nemzetközi színtéren és együttműködéssel lehetne akár csak mérsékelni is stb. Ha ezt értjük nemzetközi civil társadalmon, akkor egyet is érthetünk. Vigyázni kell – valóban nincs romantikus antikapitalista visszaút. A globalizáció “szuperstruktúráját” – a terminológia Szalai egyik leleménye –, amihez elitjeink egy része oly szívesen csatlakozott, a saját szintjén lehetne és kellene ellensúlyozni.

Szalai Erzsébet

Nagyon örülök a magvas és értékes bírálatnak, amely sok új gondolatra fog inspirálni későbbi munkám során.

Legelőször arra reflektálnék, amit Szigeti Péter mondott, vagyis hogy a nemzetközi erőviszonyok választották ki a gazdasági elitet alkotó négyezer embert. (A négyezer ember a végállapot – valójában becslés.) A fő tézisem most is az, hogy a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra jelölte ki az államszocializmuson belül azokat a társadalmi elleneliteket, amelyek a rendszerváltást belülről végrehajtották. Itt semmiféle ellentmondás nincs közöttünk.

Krausz Tamás “eklektikára” vonatkozó bírálatát nem fogadom el: hangsúlyozottan nem eklektikus, hanem új elméletet igyekszem alkotni, amely mint minden hasonló, több előd elméleteinek elemeiből is építkezik, így legalábbis rá kellene mutatni az ezen elemek közötti kibékíthetetlen ellentmondásokra.

Amit Tamás a múlt század végi vitákról említ, hogy társadalmai osztálytársadalmak-e, van-e munkásosztály – nagyon jónak tartom, hogy ezt felvetette. Ehhez annyit szeretnék hozzátenni, hogy korábbi munkáimban (de ebben a munkámban is) leírom azt, hogy én a régi rendszerben, az államszocializmusban sem beszélek munkásosztályról. Empirikus tapasztalataim szerint (és mások leírásai szerint is) az államszocializmusban a munkavállalók alapvető alkukapcsolata a feletteseikkel való individuális, atomizált alkumechanizmus volt. A közösségi kezdeményezések csökevényesen voltak jelen. Amennyiben közösségi kezdeményezés volt, azokat nagyon keményen letörte a fennálló politikai hatalom. Ezért ha az osztálytársadalom egyik fontos ismérvének tekintem azt, hogy valamiféle szerveződése legyen a benne lévő rétegeknek, de legalábbis valamilyen meghatározható, közös érdeke, akkor az államszocializmus munkásságát sem tudom munkásosztálynak tekinteni. Már csak azért sem, mert korábbi munkáim alapján is arra jutottam, hogy például az államszocializmuson belül megvalósuló piaci reformok kérdésében a munkavállalók alapvetően megosztottak voltak, egyeseknek érdekük volt a piaci reformok kiteljesítése, másoknak pedig határozottan érdekeikkel ellentétes. Tehát alapvető érdekellentét volt az államszocialista munkásságon belül. Ezért is úgy fogalmazok, hogy van kontinuitás az államszocialista és a jelenlegi hatalmi berendezkedés között: a jelenlegit és a régi hatalmi berendezkedést is osztályvonásokkal rendelkező rendként tételezem. Ebben a munkámban azt állítom, hogy ez a mostani hatalmi elit megosztottabb, mint amilyen a korábbi elit volt, és a piaci mechanizmusok nyíltabb működése következtében osztályvonásai is jóval erősebbek, mint az államszocializmusban.

Tamás azt is megkérdezi, hogy ha nem ismerem el a munkásosztály létét, akkor vajon kit, kiket képviselek baloldaliként. Válaszom: mindazokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és persze azokat is, akiknek még ez sem adatott meg. És akiket azért is tudnak a gazdasági elitek az ismert módon kizsákmányolni, mert rétegeik helyzete rendkívül differenciált, összességükben pedig egyelőre egyre atomizáltabbak, amiben a médiumok agymosó-gépezetének is döntő szerepe van.

Ami azt illeti, hogy a hazai tőke a külföldi tőke “függelékeként” létezik, ha ezen az értendő, hogy a hazai tőke csak annyiban lehet jelen, amennyiben ez nem ütközik alapvetően a multik érdekeivel, akkor ezt így el tudom fogadni. Viszont más szempontból a magyar gazdaságnak éppen az az egyik nagy problémája, hogy ma már valójában nem tekinthető nemzetgazdaságnak – több szempontból sem. Egyrészt a hazai és külföldi szektor között nincs gyakorlatilag semmiféle vertikális integráció; nincs termelési kapcsolat a hazai és a külföldi szektorok között. Másrészt a külföldi szektor egyes alanyai (az egyes multinacionális vállalatok) sem kapcsolódnak vertikálisan egymáshoz: semmi köze a svéd Ericssonnak az amerikai IBM-hez, semmiféle termelési kapcsolat nincs közöttük. Itt tehát a külföldi szektor is atomizált egységekből áll össze. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a zömmel külföldi tulajdonban lévő bankok gyakorlatilag alig hitelezik a magyar lakosságot és a magyar vállalkozói szférát – fő funkciójuk a multik folyószámla-hiteleinek intézése.

A kizsákmányolással kapcsolatban egyszerre kívánok mindkettőtöknek válaszolni. Továbbra is tartom azt az álláspontot, amelyet kifejtettem. Fő kérdés, hogy van-e általános kizsákmányolás abban az értelemben, ahogy én használom. Erre azért nem tudok válaszolni, mert változatlanul az a kiindulópontom, hogy ameddig nincs egy intellektuálisan jól leírható vízió arról, hogy mi az, ami a profitmotívumot helyettesíteni tudja – egyáltalán, kell-e a profitmotívumot helyettesíteni –, addig ez a kérdés megválaszolhatatlan. Amíg ebben nem látunk tisztábban, addig problematikusnak tartom a profitmotiváció és értéktöbblet-elsajátítás jelenlétét önmagában kizsákmányolásnak tekinteni.

Szigeti Péter

Itt nem ez a probléma. Mert ha a többlet felett úgy rendelkezik, hogy elfogyasztja luxuscikkekre, akkor elesik az a funkcionális érved, hogy a profitot a termelési folyamatba visszaforgatja. A könyv azt mutatja ki, hogy statisztikailag nem lehet mérni azt, hogy a profit milyen hányadát fogyasztja el a tőkésosztály, mennyi megy a tőkés személyes fogyasztására. Azt mondod, hogy a profitmotivációval működő gazdaság hatékonyabb, mint az államszocializmus. Hát nem hatékonyabb.

Szalai Erzsébet

A profitmotívum funkcionálásának az erőforrások allokációjára gyakorolt hatása független attól, hogy a tőkés elfogyasztja-e a profitot vagy beruházza. Egyszerűen arról van szó, hogy eddig még – az államszocializmus tapasztalataiból kiindulva – nem találtak ki jobb módszert a világtörténelemben arra, hogy a tőkét allokálják, mint a profitráták alapján történő tőkeallokáció. Egy korábbi, hasonló terjedelmű és jellegű könyvemben kimutattam azt, hogy az államszocializmusban a hatékony területekről szisztematikusan elvonták az erőforrásokat, és a nem hatékony területek felé áramoltatták. (A hatalom legfőbb birtokosa, a párt- és állami bürokrácia tette ezt.) Ennek az lett a következménye, hogy a gazdaság érzékennyé vált a túlelosztásra, és ennek nagy fokú eladósodás lett az eredménye. Tehát az államszocialista gazdaság a profitmotívum kikapcsolása miatt hajlamos az erőforrások újraelosztására, amit csak külföldi hitelekkel lehet finanszírozni, ami viszont előbb-utóbb felborítja az egész rendszert, és az ismert következményekhez vezet… El tudom képzelni, hogy ha a legfejlettebb országokban győzött volna a szocializmus, akkor lehet, hogy más lett volna a helyzet. De miután a periférián győzött, ezért az adott tőkeallokációs mechanizmus tökéletesen kiszolgáltatottá tette a szocializmust a világkapitalizmus centrumainak. Ez matematikailag, történelmileg számomra bizonyított.

Fontos kérdés, hogy mindabból, amit könyvemben leírtam, milyen politikai következtetéseket vonok le. A legfontosabb politikai konzekvencia, hogy a régi, klasszikus munkásmozgalom hívószavaival a magyar munkavállalók nem szólíthatóak meg. Ennek történelmi okai vannak. Magyarországon, bár ma már rendkívül sok baloldali csoportocska létezik, eddig képtelenek voltak arra, hogy igazából megérintsék a társadalmat, igen, nagyrészt azért, mert nem volt és ma sincs árnyalt társadalomképük. Azoknak a helyzete, akik a munkaerejüket bocsátják áruba, rendkívül differenciált. Először is fel kell tárni ezt a differenciáltságot, nyílttá kell tenni, látnunk kell tehát, hogy milyen csoportok vannak. Ezt jelenleg még sem a magyar szociológia, sem a politológia, sem más tudomány nem tette meg. Fel kell tehát tárnunk ezt a tagoltságot, és utána meg kell találnunk azokat a közös érdekeket, amelyek a tagoltság ellenére mégis összekötik a munkavállalók különböző csoportjait. Tehát ha a szakszervezetek meg akarják közelíteni a munkavállalókat, akkor kell egyszer egy általános érdekmegfogalmazás, de emellett minden csoporthoz kell lenni sajátos, egyéni üzenetnek is. A másik alapvető politikai üzenet: a nemzetállamon belül igen csekély (bármilyen párt kerül is hatalomra) a helyi gazdaságpolitikai manőverezési lehetőség. És ezért kell a magyar baloldalnak a nemzetközi civil társadalmi mozgalmakhoz utat találnia. Például foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogyan látjuk azt, hogy a nemzetközi nagytőke csak úgy, adózás nélkül röpköd a világban. Mindenki fizet adót, csak a nemzetközi nagytőke nem fizet rendesen adót. Ezt a problémát egyetlen ország nem képes kezelni, mert abban a pillanatban, hogy azt mondjuk, elvesszük a kedvezményeteket, kivonul az országból, hatalmas munkanélküliséget váltva ki és gazdasági válságot idézve elő. A multik adózásának kérdését csak nemzetközi szinten lehet felvetni.

Azt mondjátok, hogy én több szektorú gazdaságot tartok kívánatosnak. Nem több szektorúra gondoltam, lehet, hogy egyszektorú lesz, lehet, hogy milliószektorú. Én egy olyan társadalmat képzelek el pozitív jövőképként, amelyikben állandóan több érték, paradigma van jelen, amelyek folyamatosan küzdenek egymással, és ezáltal időről időre egyensúlyba kerülhetnek.

Krausz Tamás

Azt hiszem, a vita minden résztvevőnek és hallgatónak adott valamilyen érdekes tapasztalatot. Én úgy vélem, ha az elméleti problémákat lefordítanánk a gyakorlat nyelvére, kevesebb volna a vitapont. Ugyanis Szalai Erzsi, amikor azt mondja, hogy ő azokat képviseli, akik “áruba bocsátják munkaerejüket”, akkor csak az a különbség, hogy én ezeket az embereket, Marx után szabadon, a bérmunkások osztályának, mások munkásosztálynak, esetleg proletariátusnak, megint mások munkásságnak stb. nevezik. A lényeg, hogy ezek a milliárdok valódi érdekeiket tekintve túlléphetnek a tőkés társadalmi forma keretein, egy alulról szerveződő közösségi társadalom kialakítása irányában. Ők alkotják az emberiség abszolút többségét – de még nem “ütött a tőkés osztály végórája”.

A baloldali értelmiség szerény jelentőséget tulajdonít a harmadik világ forradalmi tömegharcainak, ezért hajlamos a politikai kudarcokat történelmi vereségekként megélni. A szerző nem a felvilágosult értelmiségi vitakörökben, hanem a tömeges gyakorlati fellépésben keresi a kiutat; a világszerte erősödő radikális társadalmi mozgalmak a jövőt illetően optimistává teszik.

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi politika jelenét és jövőjét, akkor el kell végeznünk a mögöttünk álló fél évszázad történelmi analízisét. A baloldal történelmi áttekintése igen összetett projekt; figyelembe kell vennünk a különböző kontinenseken kirobbant harcok fejlettségének eltéréseit, az egymásnak ellentmondó tendenciákat, az eredményeket és a korlátokat, a rövid- és hosszútávú hatásokat, a gazdaság és a politika kölcsönhatásait (a válság vagy a fellendülés hatásait a forradalomra) – egyszóval finom, részletes elemzést kell elvégeznünk ahhoz, hogy ne kelljen behódolnunk azoknak az intellektuális diktátumoknak, amelyek a “világméretű folyamatokat” az ökonomizmus vagy az etnocentrizmus szemüvegén keresztül vizsgálják. Az értelmiségiek, köztük a tudósok között nemzedékek óta éles törésvonal húzódik: az egyik oldalon találjuk azokat, akik számtalan módon és formában – bármily kritikusan is – a “neoliberalizmus” híveiül szegődtek, vagy fejet hajtottak “a világtörténelem legsikeresebb ideológiájának” “koherens és szisztematikus koncepciója” előtt, míg a másik oldalon állók aktívan harcolnak, írnak, alternatívákat – szocialistákat és másféléket – építenek ezekkel a nézetekkel szemben.¹

Ám a társadalmi átalakulásokban az értelmiségiek szerepe, jóllehet összetett és fontos, de sosem döntő. Sokkal gyakoribb, hogy inkább az osztályok közti erőviszonyok elmozdulásait tükrözik vissza, mintsem olyan határozott, “független” és “realista” álláspontokat képviselnének, mint azt néha, önmagukat is ámítva, hangoztatják. A történelmet áttekintve láthatjuk, hogy az értelmiségiek tömegesen a legjobb esetben is csupán a gyarmati, diktatórikus vagy éppen fasiszta rezsimek elleni demokratikus és/vagy nacionalista mozgalmakhoz csatlakoztak. A társadalmi forradalom mozgalmai csupán ingadozó, ellentmondásos és korlátozott támogatásra számíthattak tőlük. Az orosz értelmiség túlnyomó része ellenségesen viszonyult az októberi forradalomhoz, akárcsak kínai, vietnami, vagy kubai kollegáik, amikor az országaikban kitört forradalmak az egalitárius elképzelések felé fordultak, és az USA imperialista támadásaival kellett szembenézniük.

Az átmeneti vagy történelmi vereségeket követő ellenforradalmi időszakokban számos, egykor radikális értelmiségi tért vissza eredeti osztálygyökereihez. Sajátos utakon jártak: sokan közülük felfedezték a jobboldali ideológiák vonzását (az oroszországi spiritualizmus 1906 és 1910 között); saját szenvedésüket és elszigeteltségüket a fennálló rend megváltoztathatatlanságának és örökkévalóságának doktrínájává tágították. A hatalom előtti meghunyászkodásuk kísérőjelenségeként a jobboldal realizmusa és ékesszólása a baloldal vereségeinek, hibáinak, tévedéseinek, csalódásainak, önámításának ócsárlásában merült ki.² Ebből a vezeklő attitűdből ered az, amit C. Wright Mills “rögeszmés realizmusnak” nevezett: egy olyan fajta teoretizálás, amely az adott hatalom egydimenziós felépítését fogadja el a valóság manifesztumaként, és a baloldal történelmi vereségét egy új politikai gondolkodás kiindulópontjaként értelmezi.³

Az effajta ál-elméletfaragás híján van minden történelmi alapnak. A megkopott ifjonti hév és a középkorú intellektuális impotencia szellemi táptalajáról csupán egy aszott, minden világmegváltó vonástól mentes baloldaliság sarjad, ha eltekintünk attól a fénytől, amely a történelmi defetizmus barátainak köréből sugárzik. Ez az esszé azt igyekszik érvekkel alátámasztani, hogy a baloldaliság múltja sokkal összetettebb és ellentmondásosabb, mint azok az állóképek sugallják, amelyek az ötvenes évek konformitását, a hatvanas-hetvenes évek forradalmi lendületét, vagy az 1980 és 2000 közötti időszakra jellemző vereséget és bomlást merevítik ki.⁴ A fenti periódusokban ható kulturális és ideológiai áramlatok mindegyikének megvoltak a maguk ellenpontjai, miközben maguk is ellentmondásos politikai realitásokat tükröztek, amelyek viszont hozzájárultak a baloldal által követett utak kijelöléséhez. A múlt kritikus újragondolása, és a baloldal mai helyzetével való összevetése lehetővé teszi számunkra az euro–amerikai imperializmus felvirágzásának szisztematikus megértését, beleértve annak korlátait, és a vele szemben – kívülről és belülről – fellépő forradalmi kihívások szerepét is.

A mai összefüggések megértése az objektív és szubjektív realitások szigorú, elvi analízisét kívánja, amely nem esik abba a hibába, hogy a jelenlegi felállás abszolutizálásával a baloldal szerepét csupán a múltbéli sikerek ellenhatásaként fellépő kudarcok feletti önostorozó siránkozásra korlátozza. Egy ilyen elemzés elkerülhetetlen, ha nem akarunk továbbra is jobbfelé csúszni, vagy egyfajta apolitikus, ködös, intellektuális önigazolásba süppedni.⁵

Az ötvenes-hatvanas évek történelmi áttekintése

Soha nem volt nagyobb egyenlőtlenség Észak és Dél között a baloldali politika terén, mint az ötvenes években: Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyaránt heves baloldali kitörések helyszíne volt. Algériában, Indokínában, Kubában és Koreában (hogy csak néhányat említsünk) forradalmárok milliói vívták világtörténelmi jelentőségű harcaikat az euro-amerikai imperializmus és neokolonialista védencei ellen. Ugyanakkor az USA-ban és Angliában viszonylagos “nyugalom” honolt. Ám óriási csúsztatás lenne, ha az ötvenes éveket a “konformitás” időszakaként jellemeznénk.⁶ Még Európában – Olaszországban, Franciaországban, Görögországban (a polgárháborús vereség dacára) és Jugoszláviában – is erőteljes, nagy tömegeket mozgósító kommunista pártok léptek – az antikolonialista harcokat leszámítva – az osztálypolitika színpadára. Kelet-Európában ellentmondásos munkásfelkelések rázták meg az NDK-t, Magyarországot és Lengyelországot, miközben felvirágzott a kritikus hangvételű underground filmművészet. Csak a vak eurocentrizmus bagatellizálhatja el az ötvenes évek harcainak fontosságát a hatvanas évek angliai és amerikai baloldali fellendülésének fényében. E harcok olyan összefüggő rendszert alkottak (mint az algériai háború elleni parlamenten kívüli akciók a hatvanas évek elején), amely előkészítette a hatvanas évek végén kirobbanó harcok közegét, éppen úgy, ahogyan a vietnamiak első győzelmei az ötvenes években kialakították azt a színpadot, amelyen később a vietnami háborút ellenző amerikai mozgalmak játszották a főszerepet.

Ebből a teoretikai nézőpontból szemlélve a baloldal egyenlőtlen fejlődése dacol azokkal a politikai szabályokkal, amelyek az egyes területek partikuláris konjunktúráit tükrözik. Metodológiailag – mint arra Sartre és Sweezy Kubában tett látogatásaik alkalmával a hatvanas évek elején rádöbbentek – nem csökkenti a tömegharcok történelemformáló jelentőségét, ha nélkülözik a teoretikusokat (vagy legalábbis az angol-amerikai szcéna számára is ismert neveket).⁷

Marxista szemszögből nézve az a tény, hogy forradalmi harcok robbantak ki olyan országokban, ahol a termelőerők általánosan gyengék, ám a társadalmi viszonyok meglehetősen robbanékonyak, az emberi tevékenységre összpontosító teoretikus perspektívákat erősíti az európai szociáldemokraták és kommunisták mechanisztikus, csak a “termelőerőkre” fókuszáló érvelésével szemben, amely az aktív vagy passzív prokolonialista gyakorlat igazolásául szolgál (és később Bill Warren – az NLR/Verso-ban – majd, cseppet sem meglepő módon, Perry Anderson új teoretikai támasztékokat fabrikáltak hozzá).⁸

Ha az ötvenes években nem köszöntött be a világméretű összhang, akkor ez éppúgy igaz a következő évtizedre, a tiltakozásokban bővelkedő, egyöntetű forradalmi fellendülést hozó hatvanas évekre is. Bár nyilvánvalóan óriási tömegharcok rázták meg Észak-Amerikát, Európát és a Harmadik Világ számos részét, a hatvanas években a világ fontos országaiban fontos irányváltások történtek, és a tömegmozgalmakban súlyos ellentmondások és egymással szemben álló irányzatok burjánzottak. Az elmélet terén mindez eredményesnek bizonyult, hiszen a marxista gondolkodást pozitívan átértékelték és kreatívan fejlesztették, kiterjesztve a szellemi munka és az új problémák addig érintetlen területeire is.

Az agrárproletárok és a paraszti hátterű gerilla- és társadalmi mozgalmak masszív aktivitása Indokínában, Kubában és néhány más országban egyes marxistákat arra ösztönzött, hogy forradalomelméleteikben újraértékeljék a parasztság és a vidék harcának szerepét.⁹ Ehhez hasonlóan az európai-amerikai imperializmus kubai, indokínai, kongói stb. véres birodalmi intervenciói hatására egy pár nyugati marxista figyelme ismét az imperializmus kérdése felé fordult. Olvasni kezdték az újonnan jelentkező nem nyugati marxisták, így Fanon, Cabral vagy Guevara írásait, akik komoly hatással voltak a nyugati militánsokra és a nyugati értelmiségiek nem elhanyagolható részére.

A fenti “intellektuális cserebere” negatív oldalát abban a hatásban láthatjuk, amit egyes nyugati marxisták az északi és déli harcokra gyakoroltak. Regis Debray könyve, a Forradalom a forradalomban, amely rosszul alátámasztott, torz elméleteket fabrikált a kubai forradalomról, hogy felajánlja saját, militarista-elitista receptjeit, komoly terhet rakott a latin-amerikai baloldal vállaira.¹⁰ Debray-t később, miközben Che Guevara gerilláihoz akart csatlakozni, elfogták és kivallatták; a gerillák búvóhelyéről adott információi a harcosok megtizedeléséhez vezetett. Debray-t végül szabadon engedték – utóbb a neoliberális Mitterand-kormány tanácsadója, a francia atombomba és a büszkén vállalt francia sovinizmus élharcosa vált belőle. Mindennek dacára az angol-amerikai balosok egy része még mindig nagyra tartja, hiszen időnként banális módon elkérődzik a tömegmédia szerepén, és készített egy meglehetősen arrogáns interjút Marcos alparancsnokkal, a zapatisták vezetőjével.

Míg Debray az európai baloldal harmadik világbeli negatív hatását személyesíti meg, addig Althusser és követői minden teoretikai furfangjukat bevetve egy harci szempontból teljességgel használhatatlan elméleti konstrukciót fabrikáltak, az elegánsan deduktív logikára alapozott olyan absztrakt tételek sorát állítva fel, amelyek bármiféle harci gyakorlat vagy empirikus valóság szempontjából teljességgel irrelevánsak.¹¹ E.P. Thompson, Poulantzas és Miliband olyan teoretikai vitákba bonyolódtak, amelyek elősegítik ugyan a “politikai” és a “kulturális” szférák jobb megértését, ám ignorálják az imperializmus, és különösképpen az imperialista állam szerepét. Thompson egyfajta etnocentrikus amnéziától sújtva alaposan alábecsülte a harmadik világ harcainak szerepét a nukleáris háború kialakulásának veszélyében. Számára a nukleáris fenyegetés csupán a NATO és a Szovjetunió közötti hidegháborúban öltött testet.¹² Eurocentrikus álláspontján jottányit sem változtatott, pedig időközben napvilágot láttak a beszámolók, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy a világ az 1962-es Kubával szembeni USA-blokád, az 1954-es indokínai események, a koreai háború kezdeti szakaszai, és a hatvanas évek végén, a vietnami háború idején került legközelebb egy nukleáris háború kitöréséhez. Amikor a (Ken Coates szerkesztette) Spokesman hasábjain kritizáltam Thompson tézisét, ő inkább hallgatott.¹³ Milibandnak és Poulantzasnak a kapitalista államról folytatott vitáját olvasva, az ember soha nem tudhatja meg, hogy az USA – mint kapitalista állam – főbb ideológiai/gazdasági forrásai és intézményei állnak egy jelentős imperialista háború hátterében. A hatvanas években a szellemi kreativitás hatalmas hulláma bontakozott ki, amelynek azonban megvoltak a maga jelentős politikai és intellektuális korlátai.

Az USA-ban kialakuló tömeges háborúellenes mozgalmak, a feketék gettólázadásai és a polgárjogi mozgalmak, vagy – még hangsúlyosabban – a francia és az olasz diák-munkás felkelések alapvető politikai kérdéseket vetettek fel, amelyek az utóbbi országokban az államhatalom kérdését is érintették. A baloldal újjászületése rácáfolt az “ideológia végéről” való ideologizálásra (Daniel Bell), a radikális “hatalmi elit” teoretikusai által hangoztatott pesszimista jóslatokra (C. Wright Mills), és az “amerikai évszázad” olyan prókátoraira, mint Henry Luce a Time-tól. Az újból erőre kapó baloldal ugyanígy azokat a szociáldemokrata ideológusokat is diszkreditálta és marginalizálta, akik szekerük rúdját a “demokratikus értékek” nevében a nyugati imperializmushoz kötötték.¹⁴ Meglehetősen bizarr módon e diszkreditált ideológiák közül nem egy – így az USA példátlan és totális dominanciájának, az ellenállás hiányának és a balos ideológiák kimúlásának ideológiája – legutóbb Perry Anderson cikkéből köszön vissza, amelynek szerzője ironikusan a Megújulások címet adta.

Marxista és újbaloldali írók és aktivisták új nemzedéke lépett színre, akik az előző generáció legjobbjaihoz kapcsolódtak: Lelio Basso, Ernest Mandel, Jean-Paul Sartre, Herbert Marcuse, Charles Bettleheim, Hal Draper, Paul Sweezy, E.P. Thompson, hogy csak néhányat említsünk közülük. A hatvanas években a baloldal igen sokrétű volt, még ha a publicisták és később a történészek csupán egyetlen dimenziójáról vettek is tudomást, összemosva az “újbaloldalt” a kérészéletű rockbálványokkal, a kokaint szippantó, apolitikus misztikusokkal és költőkkel.¹⁵ A hatvanas évek baloldala politikai és kulturális téren egyaránt az egymással szembenálló és konfrontálódó mozgalmak színes mozaikja volt. Az USA-ban például egy fontos, a háború ellen mozgósító bizottság erős trockista befolyás alatt állt, különösen New York városában, míg a San Francisco-i Öböl környékének antirasszista kampányai mögött a W.E.B. DuBois Club, a kommunista párt ifjúsági csoportja állt. Csupán később jelentkezett az a törekvés, hogy a hatvanas évek baloldali mozgalmát egy az egyben az “újbaloldallal”, míg ez utóbbit a Students for a Democratic Society (Diákok egy Demokratikus Társadalomért – SDS) csoporttal azonosítsák. Ez azonban jórészt csupán a hivatásos történészekké avanzsáló egykori SDS-esek önigazolását szolgálja, akik a beavatottak biztonságával beszélnek egy olyan mozgalomról, amely tudatosan elhatárolódott a háborúellenes mozgalmaktól, amelyet a Black Power (Fekete Hatalom) legmilitánsabb szárnyai nem voltak hajlandóak egyenrangú szövetségesként kezelni, és nem sok szerepet játszott a Berekely-i egyetem lázongó diákjai között.¹⁶

A baloldali értelmiség körében számos jól elkülöníthető stílus alakult ki: az egyik irányzat a világ nagy kérdéseit a magántulajdon problematikájához kötötte, és közvetlenül belefolyt a harcokba. Mások, az absztrakt teóriák felkent prófétái (a “strukturalisták”) a “posztstrukturalistáknak” készítették elő a talajt; végtelen sorban szülték az elméleteket, és végnélküli meddő vitákat folytattak arról, hogy hányféle termelési módot is lehet “elkülöníteni” egyetlen társadalmi formáción belül. Az anti-intellektuális “populista” értelmiségiek alkották a harmadik irányzatot, akik elméleteiken az apolitikus tiltakozókat és rocksztárjaikat “az új politikai médiumokként” emelték piedesztálra. És végül ott voltak – az oldalvonalra szorulva – a professzionális antikommunista szociáldemokraták, akik az imperialistákat támogató sajtótermékekben tették közre jeremiádáikat, amelyekben a baloldali diákmozgalmaknak a “sztálinizmussal” kapcsolatos illúziói felett keseregtek – mármint hogy a baloldal támogatta a Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front szabadságharcait.

Az elvi baloldal, amely az intellektuális tevékenységet gyakorlati aktivitással párosította, bonyolult kétfontos harcba bonyolódott: egyrészt a “forradalmi rockzene” anti-intellektuális dicsőítése, másrészt pedig az íróasztaluk mögül teoretizáló “strukturalisták” obskúrus, az élettől elszakadt intellektuális “apparátusa” ellen. Az úgynevezett “ellenkultúra” mozgalma valójában tudatosan is egy múltba tekintő, visszafelé forduló individualizmust propagált, amely később (számos hirdetőjével együtt) könnyen beolvadhatott a “piaci populizmus” ideológusainak: a kokós brókereknek, a hosszú hajú reklámguruknak és a “hip” szlogeníróknak a kelléktárába.

Az USA szövetségi kormányzatának de facto elnéző drogpolitikája miatt a drogfogyasztás óriási méreteket öltött a gettókban csakúgy, mint a baloldali aktivisták között, és ez sokakat elvont a politikától. Az ópium a baloldal ópiumává lett. William Burroughs, Allen Ginsberg és ministránsaik egy olyan filozófiát hirdettek, amely közelebb állt Ayn Rand reakciós miszticizmusához, mint Karl Marxhoz. Amit a kapitalizmus “radikális kritikájának” tartottak, az csupán az “individualizmus” egocentrizmusát visszatükröző múlékony életmódnak bizonyult, és közvetlenül a kilencvenes évek úgymond “vállalkozói jogaihoz” vezetett.¹⁷

A szex, drog és rock and roll balosai szélesre tárták a politikai mozgalomba vezető kapukat: rekedt hangjuk és buzgó szenvedélyük komoly tömegeket ragadott meg. Ám a tömegek könnyen jönnek, és könnyen mennek. Az ellenkultúra legtöbb tudományos eredménye nem volt több serdülők – és a serdülőkorban megrekedt középkorúak – hormonháztartását bizsergető ámításnál.

A politikai mozgalmat nem a rockzene, a muzsikusok és az ellenkultúra sztárjai hozták létre, ők csupán élősködtek rajta, és amikor a harcok megkoptak, a balosokra hagyták az ilyen-olyan ügy mellett kiálló koncerteket – a dollárokért folytatott hajszában csupán “populista” hacukáikat és retorikájukat őrizték meg.

A hatvanas években és a hetvenes évek elején jelentős politikai-kulturális áttörést jelentett a katonai sorozások átpolitizálódása, az antimilitarista ideológiák terjedése a fegyveres erők állományában és a közvéleményben – mindez lényegében a hadsereg megbénulásához vezetett, és szerepet játszott az indokínai háború befejezésében. A politikai-kulturális szemléletváltozás a hadkötelezettség megszűntetését és a katonai költségvetés legnagyobb mértékű csökkentését eredményezte a hidegháborús időszakban, de ahhoz is hozzájárult, hogy hosszútávon egyre kevésbé vetettek be amerikai szárazföldi csapatokat a tengerentúli harcokba. A zenei életben komoly befolyásra tettek szert az olyan háborúellenes folkénekesek, mint Joan Baez vagy Phil Ochs. Az antimilitarista kultúrára nagy hatással volt Malcom X, Che Guevara, és az értelmiségi aktivisták százai.

Erőteljes társadalmi mozgalmak alakultak ki a nők, a faji kisebbségek, vagy a környezetvédők körében, amelyek tovább tágították és mélyítették a radikális gondolkodást és gyakorlatot. Ezeken a mozgalmakon belül fontos divergenciák alakultak ki a kapitalista hatalomhoz való korlátozott alkalmazkodást propagáló liberálisok, és a magántulajdon uralmát megkérdőjelezők között. Ez a megoszlás fennmaradt a huszadik század hátralévő részében is: az egyik oldal pszeudo-radikális posztmodernista álláspontjáról az “identitás”-politikák fontosságát hangoztatta, míg a másik közelebb jutott az osztályszempontú elemzésekhez. Evvel kapcsolatban két dolgot kell hangsúlyoznunk. Először is, az új társadalmi mozgalmak már a hatvanas években is politikai szempontból radikálisokra és liberálisokra oszlottak. Másodszor az, hogy a kilencvenes években néhány vezetőjük megbékélt a kapitalista hatalommal, csupán az érintettek politikai előtörténetéből következik, és semmiképpen sem a mozgalom totalitását mutatja, de nem is a kilencvenes évek kapitalista felvirágzásának újdonsült eredményeit, mint azt Anderson véli.

A filmművészetben a tudományos-apolitikus politikai értelmiség az elit a Cahiers du Cinema és a Nouvelle Vague alkotásaival tankolta fel avantgard pózait, míg az aktivista értelmiség a kubai film és a dokumentumfilmek felé fordult, olyan alkotókra figyelt, mint Gillio Portocarrero, Costa Gravis és Litten, és olyan filmekre, mint a Battle of Algiers, a Burn, a Z, a Missing, vagy a Battle of Chile. Ezek a filmek és alkotóik aktivisták tízezreit hozták össze, olyan új esztétikai áttörést katalizálva, amely összekötötte a művészetet és a politikát.

Mély szakadékok alakultak ki a nyugati marxisták és az antiimperialista szerzők között. Az előbbiek tagadták az indokínai, latin-amerikai és dél-afrikai forradalmi tömegharcok jelentőségét. A “tercermundizmus” jelzője afféle közös menedékként szolgált azoknak a nyugati marxistáknak a számára, akik főként a “fejlett kapitalista országok” eseményeire, és – még inkább – saját nukleáris kampányaikra, könyvtári kutatásaikra és szakmai párbajaikra összpontosították figyelmüket. Az antiimperialisták részt vettek az imperializmus és a Harmadik Világ között feszülő ellentétek, a belső osztálystruktúrák és a forradalmi perspektívák megvitatásában, elemzésében és elméleti feldolgozásában. Néhányan egy absztrakt “globalista” perspektívából írtak¹⁸ , mások az “osztályszempontú megközelítést” választották elemzéseikhez. Az előbbiek – nyugati marxista ellenfeleik véleményét tükrözve – lényegében figyelmen kívül hagyták a nyugati országok forradalmi- és osztályharcait. Az utóbbiak optimisták voltak, mivel az 1968-as franciaországi és az 1969-es olaszországi lázadások alapján úgy látták, hogy lehetséges egy osztályalapú hidat verni a birodalmi-gyarmati megoszlás szakadéka fölé.

Fontos megjegyezni, hogy az értelmiségiek en masse túl későn léptek ki a politikai küzdőtérre, miután a tömegmozgalmak már megerősödtek és nemzeti kiterjedést értek el, ugyanakkor túl korán hagytak fel az aktív közreműködéssel. Számukra az jelentette a legnagyobb áttörést, hogy az egyetemi adminisztráció kénytelen-kelletlen hivatalosan is elismerte a baloldali értelmiségieket. Másrészről számos balos értelmiségi szakmai munkásságában teret engedett az egyetemek “intézményesített” baloldali filiszteri gondolkodásának, és többé már nem a politikai szempontok határozták meg írásaikat. Az akadémikus marxizmus folyóirataival, konferenciáival és tudományos vitáival segített kitölteni a szakmai önéletrajzok réseit, megkönnyítette az előrejutást, sőt, államilag finanszírozott kutatási központokat és remek pozíciókat juttatott a legtöbb vállalkozónak. A mozgalmak és harcok számukra többé már nem az aktivitás, hanem a kutatás “tárgyai” lettek. A nyugati intézményesített baloldaliak – főként a latin-amerikai puccsok sorozatát követően – a Harmadik Világból elmenekült kollegáikat is bevezették az akadémikus balosság – alapítványok támogatta – világába, ahol az alkalmazkodás teremtette “anyagi egzisztencia” és a siker normarendszere biztosíthatták a fejlődést és az asszimilációt egy apolitikus, csupán szavakban politizáló marxizmushoz.

A hatvanas évek az értelmiségi politikai szerepvállalás összetett időszaka volt. A tudományos intézmények “harctérré”, a társadalmi mobilitás mozgatóivá váltak – és egyben belépőjegyet biztosíthattak a domináns kultúra szakmai szentélyeibe.

Ellenforradalom a forradalomban

Baljós jelek azonban már akkor is feltünedeztek, mikor a hatvanas évek felfordulásai tetőpontjukra hágtak: a Harmadik Világ két hatalmas és ígéretes országában, Indonéziában és Brazíliában puccsok törtek ki az USA támogatásával; az előbbi országban aktivisták millióit mészárolták le, míg az utóbbiban alaposan aláaknázták a baloldal mozgásterét. A kínai Kulturális Forradalom, amely a bürokratikus hatalommal szembeni egalitárius kihívásnak indult, az elit frakcióiban dúló belháborúk játékszerévé silányodott, elidegenítette az aktivistákat, kiüresítette a forradalmi jelszavakat, és előkészítette a talajt a hetvenes évek végén felvirágzó kapitalista restaurációs erők számára. Hruscsov kinyilatkoztatásai a sztálini korszak elmúltával fellazították a sztálinizmus elnyomó apparátusát, és közben a pénzsóvár nyugatimádó szakemberek, pártfunkcionáriusok és feketepiaci ügyeskedők új generációja számára is bátorítást nyújtott.

Miközben a “szovjet marxizmus” a relatíve privilegizált elit által manipulált állami ideológiává változott, a szovjet lakosság életszínvonala jelentősen emelkedett: teljes volt a foglalkoztatottság, ingyenes és elérhető az orvosi ellátás és az oktatás, olcsó volt a lakás, és a munkások állami üdülőkben tölthették szabadságukat. A Szovjetunióban végbemenő fontos társadalmi-gazdasági és politikai haladást azonban az újbaloldaliak jelentős része figyelmen kívül hagyta; ők továbbra is ragaszkodtak az idejétmúlt “antisztálinista” retorikához, ahelyett, hogy nekiveselkedtek volna az ellentmondásos és komplex szovjet valóság aprólékosabb elemzésének. Mint a New Left Review egyik szerkesztője mondta nekem abban az időben, amikor a trockisták a Vatikán és a CIA által támogatott lengyel Szolidaritással bocsátkoztak forró románcba: “Bármi jobb, mint a sztálinizmus”.¹⁹ A kilencvenes évek orosz katasztrófájának magvait már a hatvanas és hetvenes évek sztalinofóbiájának idején elvetették.

Voltak olyan kiemelkedő értelmiségiek, akik szóban és tettben ellenálltak az imperialista nyomásnak és csábításnak: mikor Jean-Paul Sartre elutasította a Nobel-díjat, és Bertrand Russellel és Lelio Bassóval részt vett az indokínai (majd latin-amerikai) “Russel Bíróság” megszervezésében, akkor közös európai platformot adott az USA-genocídium áldozatainak és az ellene harcolóknak.

Bármilyen érdemleges kutatás, ha azt tűzi maga elé, hogy a jelent egybevesse az elmúlt négy évtizeddel, felül kell, hogy emelkedjen a leegyszerűsített, felszínes dichotómiákon, amelyek nem vesznek tudomást az ellentmondásokról és az ellenáramlatokról, és figyelmen kívül hagyják azokat a lehetőségeket és korlátozottságokat, amelyek bármilyen felívelő vagy leszálló ágba került népi harcra jellemzőek. Ez különösen így van a kulturális és intellektuális mozgalmak tekintetében, ahol egyik vagy másik fajta film vagy zenei irányzat esetében szigorúan el kell választanunk személyes viszonyulásunkat a vizsgálat tárgyának valódi politikai hatásától és befolyásától. Intellektuálisan tisztességtelen eljárás átsiklani a múltban (különösen a hatvanas-hetvenes években) és a napjainkban fellépő ellenáramlatok felett csak azért, hogy egy fekete-fehér képet festhessünk. Ez a metodológia azt az intellektuális kaptafát húzza a történelemre, amely szerint a hatvanas évek politikai légköre forradalmi volt, míg a kilencvenes években a baloldalnak, a marxizmusnak vagy a fontosabb társadalmi harcoknak nincs jelentősége, az USA hegemóniája elsöprő és vitathatatlan. Ez nem csupán egy alig leplezetten reakciós politika, hanem egy silány társadalmi és politikai elemzés, amelyet mindennemű történelmi-elméleti támaszték mellőzésével tákoltak össze. A pesszimizmustól és tudományos elfogultságtól eltorzított egydimenziós teoretizálás egy olyan adomázgatós módszert eredményez, ami inkább egy ügyvédi esetleíráshoz hasonlít, hiszen a megszűrt tények felsorakoztatása helyettesíti benne a kilencvenes évek és az új ezredév komplex és változó valóságának alapos elemzését.

Restauráció, imperializmus és forradalom a kilencvenes években

A kilencvenes éveket nem érthetjük meg pusztán azáltal, hogy kibocsátunk egy “politikai kiáltványt”, amely leszögezi, hogy az USA hegemóniája megkérdőjelezhetetlen, nincsenek többé forradalmi harcok, a jobboldal ideológiája koherens és szisztematikus²⁰ , míg a baloldalé feloldódott, töredékes és irreleváns²¹ . Akkor sem beszélhetünk koherens egészként a századról, ha figyelmen kívül hagyjuk a válságot, amellyel kezdődött, azt a spekulatív ámítást, amely lezárta, és a kettő közötti bizonytalan instabilitást. Nem feledkezhetünk meg az amerikai imperialista intervencióval szembeni mély és heves ellenérzésekről az Öböl-háború előtt, és az évtized végén megerősödő ellenállásról az európai-amerikai gazdasági dominanciával szemben. Szándékolt rövidlátásra van szükség ahhoz, hogy ne vegyünk tudomást az imperializmus vereségeiről, a Harmadik Világban megerősödő nagy jelentőségű antiimperialista mozgalmakról, a tömegharcokról, amelyek megkérdőjelezték az imperialista neoliberális politikák teljes fegyvertárát, nemzetközi pénzügyi szponzoraikat és belpolitikai támaszaikat.

Kétségtelen, hogy az imperializmus komoly győzelmeket is elkönyvelhet, és a baloldal is számtalanszor hátrahőkölt – mindezt szintén figyelembe kell vennünk. Ám nyilvánvalón csak egy ahistorikus és felszínes ítéletalkotás alapján jelenthetnénk ki, hogy évtizedünk a baloldal minden korábbit felülmúló mértékű történelmi vereségeinek eleddig példátlan sorozatát hozta. A harmincas évek elejétől a negyvenes évek elejéig a baloldal szinte egész Európában (Németországban, Olaszországban, Oroszországban, Spanyolországban, Magyarországon, Lengyelországban) totálisan vert helyzetben volt, vagy korábbi befolyásának csupán töredékével kellett beérnie (Franciaországban vagy Norvégiában); volt, ahol a baloldal elszigetelődött a fő hatalmi centrumoktól (Kínában és Indokínában), és arra is találunk példát – Nagy-Britannia és az USA esetében – hogy beleidomult az imperialista rezsimekbe. Munkások, parasztok és más kisemberek tízmillióit mészárolták le, miközben százmilliók olyan vérgőzös diktátorok uralmát nyögték, akik még a legalapvetőbb osztályszerveződéseket is betiltották. Olyan teoretikusok jelentkeztek – mind a jobb-, mind a baloldalon – akik az újonnan felemelkedő fasiszta vagy “bürokratikus” (Burnham) hatalmat a “jövő útjaként” üdvözölték (Lindbergh), ellenállhatatlannak és mindenhatónak tartották.²² A megszállt területeken néhány értelmiségi a filozófiai és irodalmi ujjgyakorlatok felé fordult (Sartre, Camus). A fasizmus és az imperializmus a keletet és nyugatot egyaránt sújtó kapitalista gazdasági válságból és a baloldal passzivitásából nyerte erejét. A német és az osztrák szociáldemokraták készek voltak megosztozni a hatalmon a nácikkal, míg végül erőszakkal ebrudalták ki őket állásaikból, sokukat bebörtönözték, mások száműzetésbe vonultak – és néhányan békésen éldegéltek tovább Németországban.

A kilencvenes években semmi hasonló nem történt, dacára annak, hogy kegyetlen elnyomás és imperialista bombatámadások áldozata lett – többek között – Irak (egymillió halott) és Jugoszlávia (több ezer áldozat). Ha más nem is, az USA-erőszak mindenképpen sokkal súlyosabb volt a hatvanas-hetvenes és a nyolcvanas években. 1965 és 1976 között négy­millió embert mészároltak le Indokínában, ötvenezret Dél-Amerika déli szarván. 1979 és 1989 között az USA – a különféle halálbrigádok és az általa életre hívott és támogatott terrorista rezsimek segítségével – csupán Közép-Amerika országaiban közel háromszázezer munkás, paraszt és társaik haláláért volt felelős – és akkor még nem is beszéltünk azokról a milliókról, akik az amerikai lízingben dühöngő angolai, mozambiki, afganisztáni és kambodzsai háborúkban vesztették életüket. A kilencvenes években semmilyen, az USA “hegemóniájáról” folytatandó komoly vita nem kerülheti meg azokat a véres osztály- és imperialista háborúkat, amelyek ezt az évtizedet megelőzték, és meg kell vizsgálnia azokat az igen robbanékony osztályviszonyokat és kiszolgáló rezsimeket, amelyeket az imperialista rezsimek életre hívtak.²³

Az USA “hegemóniájáról” szóló teória meglehetősen bárgyú koncepció, amely alaposan feltupírozza a “politikai meggyőződés” szerepét, és teljességgel alkalmatlan arra, hogy megmagyarázza az erőszak kiterjedését és mélységét a közelmúltban, illetve – szelektív, de kimutatható – folyamatos alkalmazását a jelenben. Elméletileg arról van szó, hogy az imperialista hatalom ciklikus, a politikai és társadalmi viszonyokon, valamint az állami terroron alapul, és soha nem “totálisan domináns” (még az úgynevezett totalitárius rezsimek esetében sem), és kétségkívül pusztítóbb és dominánsabb volt a mögöttünk álló évszázad más évtizedeiben. Ebből a történelmi nézőpontból megcáfolhatjuk az USA birodalma előtt hajbókoló nyugati marxisták egynémely dagályos tézisét, vagy azok felvetéseit, akik semmiféle más realitást nem képesek meglátni az imperialista hatalmon kívül.

Ám nemcsak történelmi érvek szólnak az USA dicsőítői ellen. Egyre több bizonyíték kerül napvilágra, amely megkérdőjelezi az USA birodalmi hatalmának vitathatatlanságát – mind társadalmi-politikai, mind diplomáciai és gazdasági téren.

A kilencvenes évek során a világ legtöbb részén jelentős antiimperialista, szocialista és balos populista mozgalmak virágoztak fel, amelyek megkérdőjelezték a imperialistákat kiszolgáló bábrezsimek uralmát, az imperialista hatalmat finanszírozó nemzetközi pénzügyi szervezeteket, és specifikusan az egész neoliberális politikai forgatókönyvet. A szakszervezetek, a közösségi szerveződések, a környezetvédők, a paraszt- és farmerszervezetek, a diákok, a feministák és rengeteg más csoportosulás óriási tüntetéseket szerveztek az imperialista uralkodó osztályok ellen Seattle, Washington, Melbourne, Prága, Nizza és más nyugati nagyvárosok utcáin. Indiában a gazdák százezrei szerveződtek arra, hogy szembeszálljanak a rájuk erőltetett amerikai és európai biotechnológiai, agrokémiai és agrártechnikai módszerekkel, vagyis a multinacionális cégek azon törekvésével, hogy megszabhassák a helyi termelést és monopolizálják a vetőmagellátást (aligha tekinthetjük ezt “archaikus mozgalomnak”, mint ezt néhány nyugati marxista tette). Az összes kontinensen fellángoltak a harcok: farmerek és parasztok, fogyasztói csoportok és szakszervezeti aktivisták (vezetőikkel szembeszállva) vették fel a harcot a multinacionális cégekkel, eltorlaszolták az utakat, megszállták a parlamenteket, és láthatólag mélyebben megértették az IMF-World Bank működését, mint korábban bármikor. E mozgalmak kiterjedése, mélysége és következetessége régiónként – a történelmi helyzet függvényében – más és más volt, de mindnyájan osztoztak az imperialista dominanciával szembeni közös ellenállásban. Egyes régiókban jelentős eredményeket, politikai és gazdasági győzelmeket értek el, ami a mozgalmak erejét tovább növelte, és radikalizálta a harcot. Más helyeken a tömeges társadalmi akció hullámait egyfajta apály követte, és az erők átrendeződtek.

Ezek a forradalmi és radikális mozgalmak különböztek a korábbi periódusok mozgalmaitól, ezért új konteksztusban kell vizsgálnunk őket. A kilencvenes évek egyes mozgalmai átvettek korábbi marxista programokból; mások sokkal kiterjedtebben és bőségesebben integrálták a sokszínű harcokat az antikapitalista – vagy legalábbis nagytőke-ellenes – harcok örvénylő sűrűjébe. Az egyre erősödő fogyasztói mozgalmak (a génmanipulált élelmiszerek, a kergemarha-kór és más kapitalista újítások ellen tiltakozók) mellett újabb környezetvédő, társadalmi igazságosságot követelő, vagy feminista mozgalmak tűntek fel, amelyek megkérdőjelezték a magántulajdon uralmát. Anderson igyekezete, hogy ezeket a “zöldeket” összekeverje a Németországi Zöld Párt vezéreivel, vagy a feministákat a Clinton-párti nőmozgalmárokkal, csupán hitvány okoskodás és etikátlan politikai polémia.²⁴ Az új nemzetközi hálózatok és a nemzetközileg szervezett harcok magasabb szintre jutottak, mint a hatvanas évek hasonló próbálkozásai. Metodológiailag hibás elősorolni mindazt a baloldali szerveződési formát és aktivitást, amely a hatvanas évek után eltűnt, majd hiányukat a kilencvenes évek baloldalán kérni számon.

Mikor a “szovjet tömb” felbomlott, gyakorlatában már részlegesen sem volt egyfajta “marxista kultúra” része, sem az adott országokon belül, sem nemzetközileg. Elméletei már nemcsak Európában és Észak-Amerikában veszítették el befolyásuk nagy részét, de a Harmadik Világban sem voltak már igazán népszerűek. A szovjet tömb jelentősége abban állt, hogy az USA imperializmusának ellensúlyát képezte, alternatív piacokat, kereskedelmi forrást, beruházási lehetőségeket, kölcsönöket és fegyvereket kínált – stratégiai érdeke volt az el nem kötelezett országok és egynéhány forradalmi rezsim támogatása, még akkor is, ha az őt követő pártokra szemellenzős, egyes esetekben kifejezetten destruktív politikát kényszerített is. A kilencvenes években már nincs igény a forradalmi centrumokra vagy a forradalmi igazságok fennkölt bálványozására.

Ám ugyanakkor erőteljes gerillahadseregek – a mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) – veszik fel a harcot az államhatalommal, és ezeket Washington is az USA imperialista hatalmára nézve elsőrendű veszélynek tartja. A két gerillahadsereg együttesen mintegy húszezer harcost számlál, és ennek többszöröse az őket támogató parasztok és a városi gerillaegységekben részt vevők száma. Az USA-birodalommal szembeni hatvanas évekbeli gerillamozgalomhoz viszonyítva a kilencvenes évek kolumbiai gerillái nagyobb területet ellenőriznek, jelentősebb katonai-politikai-stratégiai lehetőségekkel rendelkeznek, rátermettebb vezetésük van, és – ami a legfontosabb – kitartóbbak²⁵ . Méretét, a résztvevők számát, geopolitikai fekvését és gazdasági forrásait tekintve, az USA és Kolumbia közti konfrontáció sokkal nagyobb jelentőségű, mint a kubai vagy a nicaraguai forradalom volt.

Ugyanezt mondhatjuk el a brazíliai agrárproletárok között szerveződő Földnélküliek Mozgalmáról (MST). A több mint félmillió taggal és szimpatizánssal, több tízezer politikailag tudatos aktivistával rendelkező mozgalom – legutóbbi, 2000 júliusában tartott nemzeti Kongresszusán tizenkétezer delegált vett részt – agrárreformot, nemzeti felszabadítást és szocializmust követel; az MST egyfajta szervezeti gyűjtőbázissá vált a városi mozgalmak nagy része, a szakszervezetekből kilépő balosok, a radikális katolikusok és a marxista értelmiségiek számára. A hatvanas években egyetlen falusi mozgalom sem volt képes olyan mértékű sikeres akciókra, mint az MST a kilencvenes években: latifundiumok ezreit foglalták el, több mint kétszázezer családot (egymillió embert) juttattak földhöz, és egyre növekednek, dacára annak, hogy több száz vidéki aktivistájukat gyilkolták már meg. A hatvanas évek egyetlen parlamenten kívüli csoportosulása sem volt képes olyan tartós stratégiai szövetséget kovácsolni az egyházi, egyetemi, parlamenti, szakszervezeti és emberjogi tömörülések között, mint az MST. A hatvanas években nem sok csoport – ha volt ilyen egyáltalán – áldozott annyi időt és energiát aktivistáinak, kádereinek, regionális és országos vezetőinek politikai képzésére, mint ez a mozgalom.

Nem arról van szó, hogy a közeljövőben az MST sikerrel próbálkozhatna az államhatalom megragadásával; ám a nyugati félteke legnagyobb országában létezik egy bevallottan heterodox marxista tömegmozgalom, amely sikerrel dacol az USA imperialista dominanciájával és az azt kiszolgáló Cardoso-rezsimmel.

Brazília és Kolumbia az USA imperialista hatalmával szembeni legerősebb mozgalmakat példázza, ám ezeken kívül még sok olyan társadalmi mozgalom létezik, amelyek megérdemlik, hogy legalább megemlítsük őket. Ecuadorban, Bolíviában és Paraguayban erős szövetségek alakultak ki az indián parasztok és a szakszervezetek között, amelyek általános sztrájkjaikkal megrengették az USA-barát rezsimeket, megbénították az IMF-diktálta neoliberális megszorító intézkedéseket, és politikailag polarizálták országaik közvéleményét. A realizmus legelső feladata az, hogy felismerje az erőt – még akkor is, ha az netán alulról, vagy a Harmadik Világból jön.

Persze az USA dicsőítői erre azt válaszolják, hogy ezek a harcok “epizodikusak” (állandó ismétlődésük dacára), “nem állnak mögöttük pártok” (a parlamenten kívüli mozgalmak nem számítanak) és híjával vannak a “forradalmi elméletnek” (holott igenis van részletes politikai forgatókönyvük, nem úgy, mint egyes politikailag irreleváns, irodalmi-politikai euro-amerikai értelmiségi köröknek, akik a kulturális egzotikumok terén végzik skolasztikus bűvészmutatványaikat). Végső elemzésükben pedig leszögezik, hogy a fenti tömegmozgalmak követelései “asszimilálhatóak” a kapitalizmusba, és vezetőik “beolvadnak” abba (mármint az ő idealizált USA-“hegemónia”-képüknek megfelelően)²⁶ . Miközben ezek a nyugati értelmiségiek “hegemóniáról” papolnak, megfeledkeznek a folyamatos tömegmészárlásokról és a népi vezetők legyilkolásáról, az amerikai imperializmus által szervezett óriási elnyomó apparátusról és halálbrigádokról, amelyek sokkal inkább a hagyományos imperialista erőszakra építenek, semmint az amerikai “hegemónia” meggyőző erejére. Néhány nyugati értelmiségi esetleg hajlandó belátni, hogy az USA hegemóniájával szemben létezik bizonyos ellenállás a Harmadik Világ némely területén (bár ma már óvakodnak ezt a terminust használni), ám ez biztosan nem azokban a fejlett kapitalista országokban történik, ahol a legfontosabb döntések születnek.

Az új társadalmi mozgalmakra jellemzőek a nemzetközi tőke elleni tömegdemonstrációk. Minden ellentmondásosságuk ellenére (protekcionisták kontra internacionalisták) ezek a demonstrációk sokkal inkább a kapitalizmus elevenébe találnak, mint a hatvanas évek bizonytalan “Veled Vagyunk Vietnam!” jelszavai. Szemben a hatvanas évekkel, jelentős munkakapcsolat jött létre a szakszervezetiek, a farmerek, a diákok és az értelmiségiek között. Az oldalvonalon természetesen találhatunk olyan értelmiségieket, akik nem képesek meglátni a radikális potenciált (és valóságot) ezekben a harcokban, amelyek nem felelnek meg a forradalomról gondosan megalkotott prekoncepciózus ideáljaiknak. Ez megint csak a realizmus teljes hiányára utal náluk, és arra, hogy képtelenek megtalálni helyüket a kilencvenes évek változó politikai realitásai között.

Mindezt jól illusztrálja az az erőteljes, világméretű mozgalom, amely a génmanipulált élelmiszerekkel és az imperialista vegyipari konszernekkel szemben kialakult. Indiától Franciaországig a világ számos részén fogyasztók, farmerek, parasztok, diákok és munkások szálltak harcba a génmanipulált élelmiszerek, és az elterjedésüket támogató államok és rezsimek ellen. Harcuk olyan életteli és jólinformáltnak bizonyult, hogy komoly visszavonulásra kényszerítette a Monsantót és a többi multinacionális céget. A néptömegek és a big business között elmélyülő polarizálódás, az antiimperialista töltet és a cégellenes ideológia, valamint az, hogy ezek a mozgalmak – egyik célpontról a másikra összpontosítva harcukat – kitartóan fennmaradnak: mindez azt húzza alá, hogy ezek a harcok sokkal többek afféle szimbolikus, átmeneti és beintegrálható tiltakozásoknál. Valóban meglehetősen furcsa, mikor egy jónevű nyugati marxista ezeket a mozgalmakat – és a mögöttük álló empirikus információs bázist – elutasítva inkább a legreakciósabb vegyipari cégek sajtóközleményeit lobogtatja, és – kölcsönvéve az “új gazdaság” ideológusainak piaci populista propagandaszólamait – azokban látja a valódi forradalmi erőt.²⁷

A parlamenten kívüli harcokba bonyolódó új radikális mozgalmak bázisa tovább szélesedett azoknak a szakszervezeti aktivistáknak és munkásoknak megújuló aktivistásával, akik az új jobboldal (az ex-szociáldemokrata és demokratikus pártok) és a régi jobboldal között fennálló konszenzust feszegetik. Franciaországban, Németországban, Norvégiában és Dániában ezek a harcok alaposan megkérdőjelezték a szabadpiacot erősítő és a jóléti államot kiüresítő neoliberális forgatókönyveket. Ezek a mozgalmak elméletükben ugyan nem forradalmiak, de minden bizonnyal kiindulópontjai lesznek az osztályalapú politizálás újjászerveződésének.

A legtöbb marxista úgy véli, hogy a reformok minden forradalom kezdőpontjai; a kérdés az, hogy hogyan érik el ezeket a reformokat, és miként kapcsolódnak a szélesebb harcokhoz. A kapitalizmus értelmiségi hívei számára a reformok csupán a tőke alkalmazkodásának eredményei; a tőke képessége és akarata szerintük korlátlan a reformok bevezetése terén – dacára annak, hogy az elmúlt negyedszázadban nemigen lehettünk jelentősebb reformok bevezetésének tanúi.

Az elmúlt évtizedben végzett közvélemény-kutatások még az Egyesült Államokban is azt mutatták, hogy erős gyűlölet él a szabadpiaci kapitalizmussal szemben az emberekben, akiknek többsége üdvösnek tartaná a nemzeti egészségügyi politikát, a munkaadók által finanszírozott nyugdíjakat, a szociális biztonságot, a teljes foglalkoztatottságot és az állami szabályozást mindezeken a területeken. Az emberek jelentős többsége ellenzi a szabadkereskedelmet, a fennálló egyenlőtlenségeket, a cégek dominanciáját a választási kampányok és a kormánypolitika terén. Számos ilyen kérdésből jelentős társadalmi mozgalmak sarjadnak. Ezek a neoliberalizmus-ellenes érzületek megkérdőjelezik az USA uralkodó osztályának ideológiai “hegemóniáját” (hiszen a nép többsége nem osztja az uralkodó osztály elképzeléseit). A valódi kérdés nem a “hegemóniáról”, hanem a képviseleti demokrácia ellehetetlenüléséről szól: a nép által reprezentált érdekek (értékek) és az uralkodó osztály érdekeit szem előtt tartó politikai osztály gyakorlata között mély szakadék tátong.

Az USA szabadpiaci “hegemóniáját” megkérdőjelező kollektív akciókon és többségi attitűdökön túl az USA imperialista dominanciájára a diplomáciai küzdőtéren várt jó néhány kemény csapás. Az amerikai külügyminisztériumnak éppen a stratégiailag legnagyobb jelentőségű területen (a Közel-Keleten), és az olajtermelő országok között kellett nem egy csalódást elviselnie. Irán és Irak az USA-szponzorálta bojkottot megtörve együtt vettek részt olyan konferenciákon, ahol az asztalnál ott ült Szaúd-Arábiának, az USA legnagyobb olajszállítójának képviselője is. Ráadásul Líbia is sikeresen kikászálódott az amerikaiak vezényelte bojkottból, és megerősítette európai, elsősorban olaszországi kapcsolatait. A Hugo Chavez vezette Venezuela felfrissítette az OPEC-államok együttműködését, és a washingtoni politikusok rémálmaiban kísértő Kubával fejlesztette kereskedelmi és politikai kapcsolatait. Kuba ugyanakkor a gazdasági bojkott, a Helms-Burton-törvény és a többi regionális kérdés tekintetében teljesen elszigetelte az USA-t az ENSZ-ben, az spanyol-amerikai csúcstalálkozón, sőt, még az Amerikai Államok Szervezetében (OAS) is.

Időközben egyre jobban eszkalálódik és élesedik az USA és az Európai Unió között dúló kereskedelmi rivalizálás, még úgy is, hogy az európai és amerikai hátterű multinacionális cégek egyre jobban összefonódnak. Ehhez hasonlóan, miközben a NATO (az amerikai erőből táplálkozó) dominanciája továbbra is megmarad, az EU-tagállamok igyekeznek felállítani saját gyorsreagálású haderejüket, amely majd az ő imperialista érdekeiket fogja védelmezni. Bár ezekben az európai kezdeményezésekben – akárhogy lelkendezzen is róluk a francia nacionalizmus tollát forgató Regis Debray – nincsen semmi progresszív vonás, de mégis kétségbe vonják a megfellebbezhetetlen USA-hegemóniáról szóló vélekedéseket.

A kapitalizmus – impresszióiktól vezérelt – nyugati dicsőítői a legkevésbé többnyire a volt “kommunista” országokat képesek megérteni – különösen Kínát és Indokínát, de értetlenül állnak Oroszország és a kelet-európai államok előtt is. Míg a felszínen Kína a nyugati hegemóniához látszik törleszkedni (ez persze önmagában is kétséges, hiszen az országba a legtöbb befektetés a tengerentúli kínai pénzemberektől és Japánból érkezik) és a WTO-hoz való csatlakozása nyílván jócskán felpezsdíti majd az euro-amerikai piaci-üzleti-pénzügyi részvételt, addig – az érem másik oldalaként – az országban egyre terjednek a munkanélküliek tömegtüntetései, a kifizetetlen és kizsákmányolt munkások, parasztok, napszámosok tiltakozó megmozdulásai. A növekvő egyenlőtlenség, a párt-, az állami és magánkorrupció eluralkodása, a hivalkodó dőzsölés és az elszegényedés közti kontraszt felbőszített egy olyan népet, amely még nem felejtette el, és még mindig vallja az egyenlőség, a tisztesség és a létbiztonság kommunista értékrendjét – ráadásul emlékezik a “kommunista” idők teljes foglalkoztatottságára, az ingyenes, mindenki számára hozzáférhető gyógyellátásra és oktatásra. A kínai szuverenitás egyértelmű feladása, a piacok és a stratégiai iparágak megnyitása, a durva katonai akciókkal – a belgrádi kínai nagykövetség bombázásával vagy a Kína körül telepített rakétafegyverek számának növelésével (amit Washington cinikusan “rakétapajzsnak” nevez) – párosuló megalázó bánásmód még a kapitalizmust támogató, leginkább nyugatbarát társadalmi rétegek, így az értelmiség és a diákok körében is nacionalista, népi érzelmeket ébresztett. Minden strukturális alap adott egy új polgárháborúhoz.

Túl sematikus lenne, ha Kínát csupán egy újabb országnak tekintenénk, amely az USA hegemóniája alá került. Ehhez figyelmen kívül kellene hagynunk a mély strukturális ellentéteket, a Kulturális Forradalom egalitárius hatásait, vagy – még korábbra visszamenve a történelemben – a nacionalizmus/szocializmus és a liberalizmus ciklikus váltakozását a tizenkilencedik század közepe óta. Még arról sem vehetnénk tudomást, hogy a vezetők és a magánszféra megtollasodott elitjének szintje alatt olyan kínaiak százmilliói élnek, akik elutasítják a nyugati dominancia visszaállítását, és mindannak a visszatértét, amit Marx “a régi szemétnek” nevezett: a megalázottságot, a munkanélküliséget, a krónikus betegségeket, a kábítószereket, a regionális kiskirályokat. Még a kommunista párt apparátusában is ott ülnek azok az ingadozó neoetatisták és nacionalisták, akik adott esetben – ha a neoliberális szerencse elapad – megragadhatják a kínálkozó lehetőséget.

Kelet-Európában és Oroszországban az euro-amerikai hegemónia legnyíltabb kiszolgálói rendre vereséget szenvedtek a szavazóurnáknál. Walesa pártja a legutóbbi elnökválasztáson csupán egyszámjegyű eredményt volt képes elérni. Romániában, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Belorussziában és másutt a legfanatikusabb neoliberálisokat olyan “ex-kommunista” demagógok ütötték el a hatalomtól, akik szocialista intézkedéseket ígértek, ám győzelmük után liberális politikát folytattak. Míg a liberálisok és a pszeudo-nacionalista ex-kommunisták váltakozása egyfelől tovább erősítette az euro-amerikai hegemóniát, a közvélemény szintjén erősen érezhetővé vált az imperialista dominancia és a szabadpiaci gazdaság elutasítása. A jóléti állam és a teljes foglalkoztatottság felszámolása, az életszínvonal, a termelés és az egészségügyi ellátás előre nem látott katasztrofális romlása Oroszországban és az egykori Szovjetunió többi részén alaposan megtépázta a néptömegek körében az USA-hegemónia jótéteményeibe vetett bizalmat.

A nyugatbarát elitek viselkedését és felfogását a közvélemény vélekedéseként ábrázolni mind metodológiailag, mind empirikusan hiteltelen eljárás. Ha azt feltételezzük, hogy a választási eredmények a választók érdekeit sűrítik egybe és valamilyen módon a többségi érdekeket tükrözik, akkor el kell tekintenünk az intézményesített hatalmi szektorok, különösen pedig a média hatalmas mértékű koncentrálódásától, a kampányfinanszírozást érintő durva manipulációktól és az erőfitogtatásoktól, a korrupciótól és a nyomortól, amit mind-mind felhasználnak a választási eredmények és a választott képviselők kézben tartására.

Az USA világméretű hegemóniája és belpolitikai hanyatlása

Az USA-hegemónia valódi erejének megértéshez a kulcsot a jelenség strukturális alapjainak és a fent említett külső kényszereknek együttes vizsgálata adja.

Bármi, amit a régi jobboldaliak vagy az új jobboldaliak (a gazdaság új fenegyerekei) az USA gazdaságáról állítanak (és amit a kilencvenes évek hajbókoló baloldala átvesz tőlük) a legjobb esetben is gyenge lábakon áll, míg rosszabb esetben csupán jámbor szellentés marad, amely semmiféle kapcsolatban sem áll a valós gazdasággal.²⁸

Az információs cégek nagyobbik része sohasem fejlesztett ki új termékeket, nem termelt profitot és nem voltak bevételei. A csődök száma 2000 körül tetőzött, amikor a spekulációs buborékok kipukkadtak. A NASDAQ negyven százalékkal esett, és a legnagyobb, legfontosabb vállalatok árfolyama meredeken zuhant az új évadban is. Összeomlott a jobboldali ideológusok kedvenc érve, akik – szokásos populista stílusukban – nem győztek ámuldozni a páratlan siker előtt, hogy az USA az információs technológia terén globális elsőbbségre tett szert, és ezt a kilencvenes években tapasztalható növekedés fő hatóerejeként méltatták. A piaci populizmus ideológusaitól elkápráztatott kisbefektetők milliói vesztették el megtakarításaikat, járadékaikat, sokan még az egészségbiztosításukat sem tudták tovább fizetni.

De az USA-t sújtó strukturális gyengeségek nem korlátozódtak pusztán a spekulatív információs technológiai iparágra. Az amerikai pénzforgalom tengerentúli expanziója és az országba visszaáramló export elviselhetetlen mértékben felduzzasztotta a kereskedelmi- és a folyó fizetési mérleg hiányát. Az USA gazdasága a fogyasztáson alapul, ami a GNP háromnegyedét adja. A kereskedelmi deficit növekedését elfedte a négyszázmilliárd dollárra rúgó éves bevétel. Ahogy a gazdaság recesszióba süllyed és a dollár gyengül, egyre valószínűtlenebbnek látszik, hogy a külföldi befektetők továbbra is kitartanak az amerikai dollár mellett. Bár a munkanélküliség 2000 végén soha nem látott mélypontra zuhant és minden addiginál több lett az alulfizetett munkás, a könyöradományokból élő ember (akik – közel ötven millióan – semmiféle orvosi ellátásra nem számíthatnak), a megélhetési és a tanulási költségek az egekbe szöktek. Clinton elnöksége idején obszcén mértékben növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek (a vállalatvezetők jövedelme átlagosan 470-szeresen haladta meg a munkások jövedelmét). Ez főleg azoknak a szoros kötelékeknek az eredménye volt, amely a kormányzatot a milliomos szakszervezeti vezetőkhöz fűzte, akiknek sokkal több közük volt egy toleráns igazságügy-miniszterhez – aki segíthetett nekik piszkos ügyeik elsumákolásában – mint egy, a munkásérdekeket képviselő szakszervezeti aktivistához. Annak lehetősége, hogy a gazdaságot “pump-priming”-gal²⁹ vagy a kereslet stimulálásával élesszék újra, kívül esik a jelenlegi politikai paramétereken.

A gazdasági válság immár számos gazdasági szektorra kiterjedt (autóipar, információs technológia, telekommunikáció), és hamarosan eléri a többit is. Növekszik a munkanélküliség. A “negatív megtakarítások” és a szétfoszló papírgazdaság nem kínál olyan forrástartalékokat, amelyeket a kereslet stimulálása érdekében mozgósítani lehetne. A kereskedelem, a beruházás, a pénzügyek és a technológia terén az Egyesült Államok gazdasága egy olyan “konvergáló válság” felé halad, és összeomlással fenyegeti azt a törékeny neoliberális építményt, amely az USA köré (és az USA érdekében) a világon felépült. Az összes Harmadik Világbeli ország, amely gazdaságát az exportközpontú stratégiákra alapozta, súlyosan meg fogja szenvedni az USA mély recesszióját. A fogyasztói javak és a közlekedési iparágak (főként az autóipar) terén jelentkező túltermelés hatására a nagy cégek, így a Ford, a GM és a Chrysler-Daimler jelentős elbocsátásokra kényszerültek; ennek hatásai megsokszorozódva fognak jelentkezni a különféle kiszolgáló iparágakban.

Szembeötlő, hogy a jobboldal nem rendelkezik semmiféle lényegre törő vagy koherens magyarázattal az USA imperialista hatalmának gazdasági gyengeségeire. Sem Huntington, sem Brzezinski vagy Fukuyama és még kevésbé Yergin, Luttwick vagy Friedman – nem rendelkeznek semmiféle vezérfonallal a spekulációs tőke küszöbön álló összeomlásának megértéséhez, miközben azzal vannak elfoglalva, hogy az USA-birodalom fenntarthatóságáról vallott félrevezető hitelveiket hangoztatják.³⁰ Huntington akkor kotyvasztotta összes saját “civilizációk összecsapása” (mohamedánok a keresztények ellen) receptjét, mikor Washington legodaadóbb szövetségesei a Földközi-tenger keleti medencéjében a mohamedán Törökország és Egyiptom, Észak-Afrikában Marokkó, a Közel-Keleten Szaúd-Arábia, Dél-Ázsiában pedig Pakisztán voltak. Fukuyama – miután szembesülnie kellett a “történelem végéről” alkotott elképzeléseinek leértékelődésével – visszatért a liberális demokrácia és a szabad piac ünnepléséhez anélkül, hogy sikerült volna bármiféle új elméleti díszítést aggatnia az imperialista hatalomra. (Mulatságos, hogy amikor Fukuyama kezdte kétségbe vonni az USA-hegemónia szilárdságát, néhány, állítólag releváns baloldali ellenfele újramelegítette ezzel kapcsolatos elképzeléseit.)

A baloldal fejlődése, az USA világméretű dominanciáját megkérdőjelező baloldali elképzelések, valamint az információs iparágon alapuló fenntartható amerikai világuralom illúziójának szétesése azt mutatja, hogy a baloldalon ideje véget vetni az USA-t dicsőítő politizálásnak.

A hatalom egy viszonyrendszer része, nem statikus elem egy szervezeti hierarchiában. Az USA birodalma számos heterogén erő ingatag és változékony viszonyrendszerén nyugszik. Az ideológiák, így az imperialista uralkodó osztály ideológiájának ereje is beágyazódik ebbe az ellentmondásos osztályviszonyba. Igaz ugyan, hogy az imperialista hatalom (vitatott) szárnyalása – ideológiájának propagálása érdekében – magába foglalta a tömegmédia feletti ellenőrzést (ami egyúttal az ex-baloldali értelmiség lecsitítására és meggyőzésére is szolgált), ám a neoliberális dogmát minden oldalról folyamatos támadások érték. Ez olyannyira így volt, hogy az uralkodó osztályok a baloldal nyelvezetének kooptálásával igyekeztek elleplezni uralmukat – néhányan ezt nevezték “piaci populizmusnak”.³¹

A jövő perspektívái

A következő évtizedben a baloldalnak továbbra is egy szisztematikus és specifikus nézőpont kialakítására kell törekednie, és el kell kerülnie a romantikus pesszimizmust, amire az elnagyolt és zavaros, minden alapot nélkülöző általánosítások vezetnek. A baloldali értelmiségnek meg kell határoznia a neoliberalizmus győzelmei és vereségei hátterében meghúzódó osztályelemeket, az euro-amerikai imperializmus hatalmát fenntartó meggyőző erő mögött munkáló osztályviszonyokat és állami erőszakot. Mindenekelőtt azonban az egyre intenzívebbé váló új ellentmondásokat kell analizálniuk, az USA-ban kialakuló, az Ázsiában, Latin-Amerikában és az “ex-kommunista” országokban dühöngő válságokat – és ezeknek az EU-ra kifejtett hatásait – kell elemezniük.

A baloldal nem engedhet a csábításnak, hogy a neoliberalizmus virágzására annak “újszerűségében” keressen mentséget. A “harmadik út” doktrínája a huszadik század korábbi – még reformistább – bukott elveiben gyökerezik. Sem Bernstein, sem később Kautsky nem értette meg a kapitalizmus, az imperializmus és az imperialista háború közti kapcsolatokat, sem az immanens tendenciát a válság, az osztálypolarizáció és a fasiszta hatalomgyakorlás irányában. A harmadik út jelenleg futó verziója elhagyja a korábbi verziók összes reformista banalitását, míg azok összes reakciós gaztettét beleírja a neoliberális forgatókönyvbe, miközben csökkenti az életszínvonalat és elmélyíti az egyenlőtlenséget. Ma már nem sok illúzió maradt meg Blair, Clinton és társaik harmadik útjának reakciós vonásait illetően. Manapság – a tőzsde zuhanása és a költségvetési többlet apadása mellett – már alig-alig esik szó róla.

Az európai szociáldemokrácia jobboldali kurzusa is könnyedén megérthető bármely értelmiségi számára, hacsak nem szenved krónikus amnéziában, vagy nem az alternatívátlanság tézisét kívánja alátámasztani.³² Nem szükséges visszamennünk 1918-ig, mikor a német szociáldemokraták vezetői (Scheideman, Noske és cimboráik) nem győztek ajánlatokat tenni a császári vezérkarnak. Időben közelebb esik hozzánk, amikor a brit, francia és belga szociáldemokraták véres eszközökkel támogatták a gyarmati hatalom fenntartását Algériában, Kenyában, Cipruson, Indokínában, Kongóban és másutt. Olyan szervilisen támogatták az USA-t a NATO kiépítésében, olyan tántoríthatatlan atlanti-orientációt követtek, hogy az még a tradicionális jobboldal köreiben is heves ellenérzéseket keltett. Az az érv, amely az USA-modell szociáldemokrata adaptációját “világtörténelmi” újdonságnak tekinti, nem vesz tudomást a szociáldemokrácia történelmi hagyományairól, büszkén hangoztatott és egyre inkább terebélyesedő kuruzslásáról – különösen a Brit Munkáspárt esetében.

Ha a nyolcvanas évek legjelentősebb eseménye a szovjet blokk és a “kommunista” rezsimek szétesése volt, akkor a kilencvenes évek legfeltűnőbb jelensége az a társadalmi-gazdasági katasztrófa, a fosztogatás és a korrupció, a represszív intézmények eleddig példátlan virágzása, amely Oroszországban és a Szovjetunió egykori tagköztársaságaiban a kapitalizmusra való áttérés következtében tapasztalható. Egyedül Oroszországban tízmillió ember “hiányzik”, akiknek az 1987-es demográfiai előrejelzések szerint meg kellett volna születniük. Milliók halnak meg idő előtt olyan járványok, stressz, öngyilkosság és alkoholizmus következtében, amelyek a munkanélküliségben, a nyomorban és a közegészségügyi ellátás privatizációjában gyökereznek. Míg taktikai értelemben a prokapitalista Putyin-rezsim szilárdan kezében tartja a hatalmat, az USA-“hegemónia” jegyében végbement kapitalizálódás totális bukása bizonyára éles kontrasztba kerül az egykori kollektivista tervgazdálkodás pozitív vonásaival.

Az “ex-kommunista” országok gazdaságainak nyugati kifosztása, a masszív szexexport és a migránsokkal űzött emberkereskedelem, a gyanús vagyonát Európában, az USA-ban és Izraelben fehérre mosó milliárdos parazita-oligarchia tündöklése nyilvánvaló alapot adott a nyugati imperialista érzületeknek, és felkeltette a kapitalisták étvágyát. Az euro-amerikai imperializmus valósága sokkal hatékonyabban rombolta le a szovjet bürokraták retorikájával szembeni hitetlenséget és a nyugati propagandában való naiv hitet az ex-szovjet országok lakóiban, mint korábban az egykori “kommunista” propaganda traktátumainak tonnái. A nép felfogásának ez a világtörténelmi eltolódása jelentős stratégiai fontossággal bír a szocialista perspektíva keleti újjáépítésének terén. Még a hajbókoló kliens-államok bástyájának számító Kelet-Európában is ellenállást, demonstrációkat gerjesztett az, hogy ezek az országok milyen mértékben betagozódtak a NATO és az EU rendszerébe, illetve mennyire alávetették magukat azok elvárásainak. Néhány esetben mindez még a kommunista befolyás újjáéledéséhez is vezetett. Havel, a Cseh Köztársaság elnöke sokkal népszerűbb a londoni és New York-i irodalmi körökben, mint Prágában, ahol a kommunista párt gyorsan a legjelentősebb ellenzéki erővé emelkedik. Világtörténelmi jelenségként széleskörű elutasítás alakul ki a liberalizmussal és az USA-imperializmussal szemben, miközben a sztálinizmustól mentes elvi szocializmus állásai erősödnek. Az elméleti kiindulópont nem a következő forradalmi fellendülés helyének is idejének megjósolása, hanem a történelem irányának megértése, és annak a leegyszerűsített vélekedésnek az elutasítása, hogy minden egyes baloldali vereség szükségszerűen visszafordíthatatlan és világtörténelmi jelentőségű.

Ennek az esszének nem az a célja, hogy egyfajta intellektuális játék keretében szembeállítsa a baloldali eredményeket a hajbókoló értelmiség által hangoztatott vereségek listájával. Ez utóbbi olyannyira felszínes, hogy egy ilyen módszer túl egyszerű lenne; nem sokban járulna hozzá a jelen tisztázásához a jövőbeni harcok előmozdítása érdekében. Még kevésbé kell odafigyelnünk a hajbókolók olcsó pszicho-blablájára, amellyel csupán passzivitásukat, az éppen folyó harcoktól való távolmaradásukat akarják igazolni. A jövőre tekintve rá kell döbbennünk, hogy az intellektuális zsákutcáknak se szeri, se száma. Fel kell ismernünk azokat a barbár cselekedeteket, amelyeket napjainkban a nyugati győzelmek, hegemónia, demokrácia és szabad piac nevében elkövetnek: tízmillió orosz idő előtti halálát, az AIDS húszmillió afrikai áldozatát, akiktől a nyugati gyógyszergyártók – és mögöttük álló kormányaik – megtagadják az orvosságokat, az angol-amerikai háborús blokád szorításában meghalt egymillió iraki gyermeket, a nyomorban tengődő latin-amerikaiak háromszáz milliós tömegét, a több tízezer kolumbiait, akit az USA által kiképzett és szponzorált gyilkosok tettek el láb alól. A lista tetszés szerint bővíthető, de a lényeg így is világos: keleten és délen a barbárság az USA-birodalom szerves részét képzi.

Az imperialista barbársággal szembeni ellenállás módozatait keresve, talán nem érdektelen felidéznünk a Római Birodalom bukásának történetét – egy olyan korét, amely – akárcsak a miénk – a zsarnokok, a fosztogatás, a korrupció, a hivalkodó gazdag pompa és a nyomor korszaka volt. A mi korunk barbárságával való hasonlóság szembeötlő, akárcsak sok olyan válasz rokonsága, amelyet a birodalmat, vagy annak egyes aspektusait elutasító emberek adtak. A társadalmi helyzetektől és a politikai hajlamoktól függően az imperialista barbárságra számtalan féle értelmiségi válasz adható. Sztoikusainkat elundorítja az impérium irracionalitása, katonai brutalitása és a mindent átható immoralitás. Ugyanakkor magukat politikailag impotensnek érzik, és kinyilatkoztatják, hogy mindenféle politikai válasz hiábavaló. Kis baráti köröktől és hasonszőrű emberekhez fordulnak, hogy így őrködjenek a racionalitás pislákoló lángocskája felett. Önmagukkal szembeni hűségüket, korlátozott szellemi komfortjukat pátyolgatják a rendszer hasadékaiba húzódva, távol az imperialista hatalomtól és a lealjasított tömegektől. Kulturális témákról, a posztmodernizmus és a marxizmus kapcsolatáról folytatott vitáikat az elitek ugyan tolerálják, de tudomást nem vesznek róluk, míg a tömegek számára ezek a témák érthetetlenek és távoliak. Ezek az értelmiségiek magukban és maguknak élnek.

A cinikusok nem tagadják a véres barbárságot, a kultúra vulgarizálódását, és az imperializmus ragadozó természetét – ám egy kalap alá vonják az áldozatokat és a hóhérokat. Kijelentik, hogy az imperializmus áldozatai és az imperialista cápák egyaránt kapzsiak, megfertőzte őket a “konzumerizmus”. A cinikusok szemében a kizsákmányoltak társadalmi szolidaritása csupán a gyengék ideológiai ürügye, hogy előnyöket érjenek el és megfordítsák a szerepeket. A cinikusok számára a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közti különbség csupán a lehetőségek és a körülmények függvénye. Az elbukott forradalmak példáit citálják, az elitek cserélődéséről, a kizsákmányolókká váló kizsákmányoltakról, a genocídiumok genocídiumokat végrehajtó áldozatairól értekeznek, csak hogy igazolhassák előkelő távolságtartásukat az élet – őket is tápláló – moslékos vályújától. A cinikusok igen gyakran vezeklő baloldaliak, akik arra specializálódnak, hogy a felszabadító mozgalmak elfajulásaiból csiholjanak nyereséget. Ez a szakma komoly honoráriumokat és – nem ritkán – katedrákat biztosíthat számukra a nagynevű európai és amerikai egyetemeken.

Közismert értelmiségi figura még a balos (vagy ex-baloldali) entellektüel, aki lubickol a történelmi vereségekben – ezek szolgáltatják számára az ürügyet a status quo-hoz való új – úgymond – realista vagy pragmatikus alkalmazkodáshoz. A politikai veszteségeket alapvető, visszafordíthatatlan történelmi vereségekké fújják fel, miközben nem vesznek tudomást a harmadik világ és a nyugat új, erősödő forradalmi mozgalmairól, a WTO-val szembeszálló új társadalmi mozgalmakról, a farmerek és fuvarozók harcias mozgalmairól, a génmanipulált élelmiszerek és vetőmagok terjedését propagáló óriáscégek elleni termelői és fogyasztói mozgalmakról stb. A borúlátó pátosz csupán alibiként szolgál a passzivitásra és a távolságtartásra, vagy egyirányú jegyként a liberális politizálás felé, hiszen nem maradt már semmi más kiút. Az imperialista ideológusok esetenként nem haboznak közös platformot ajánlani e pesszimistáknak, mivel azt remélik, hogy kritikai álláspontjuk felkelti a fiatal rebellisek figyelmét, míg pesszimizmusuk segíthet demoralizálni, eltéríteni és leszerelni őket.

A görbült gerincű kritikai értelmiségiek egyfajta hírhedtségre tettek szert a képzett osztályok körében. Ezek az értelmiségiek felháborodnak a bőség hivalkodásán a nyomor tengerében. A neoliberalizmus ingerültté teszi őket. Ám ingerültségük nyafogássá szelídül, mikor konkrét alternatívákat kell megfogalmazni. Dühös kifakadásaikat követően végül szépen megkérik az eliteket, hogy legyenek szívesek megváltoztatni módszereiket. Az imperializmus hazugságait megbélyegző retorikai szóbombáikból új hazugságok füstje kél: hogy valahol a hatalmi struktúrában jelentkezik majd valaki, aki az egész barbarizmust egy nagyvonalú jóléti álammá tatarozza. A fennkölt haragnak és az imperialista hatalom brókereinek lelkiismeretére való apellálásnak ez a vegyüléke csupán kisstílű politikusok szeszélye, ám mindenképpen alkalmas arra, hogy egy-két bestseller kijöjjön belőle. Képes eladni az ingerültséget, amelyre a képzett osztályok vevők, feltéve, ha nem ösztönzik őket arra, hogy bármilyen áldozatot hozzanak.

A fent vázolt értelmiségi viszonyulásokkal éles kontrasztban ott találjuk a tiszteletlen értelmiségieket, akik lenézik az akadémiai protokollt, és hidegen hagyják őket a presztízsértékű titulusok és díjak. Más részről azonban tisztelettel fordulnak az antikapitalista és antiimperialista küzdelmek frontvonalában harcoló militánsok felé. Szellemi munkájukban szilárdak és produktívak, és főként a különféle mozgalmak harcai által felvetett kérdésekre koncentrálnak. Olyan önkritikus antihősök ők, akiknek munkáját elismerik a társadalom alapvető átalakításának aktív harcosai. Objektíve partizánok, és az objektivitás partizánjai. Odafigyelnek a pesszimistákra és a többi értelmiségire is, hiszen – titulusaik és hivalkodásuk ellenére – azok is mondhatnak időnként használható dolgokat.

A tiszteletlen, elkötelezett értelmiségiek a népi harcokban részt vállaló aktivistáktól és mozgalmár értelmiségiektől várják a presztízst és az elismerést. Velük dolgoznak együtt. Vezetik a kutatást az eredeti adatforrások után. Saját mércéket és koncepciókat állítnak fel, például a nyomor, a kizsákmányolás vagy a kitaszítottság valós mértékének feltárására. Tisztában vannak azzal, hogy a híres intézetek ösztöndíj-szponzorálta tudósai között csak igen kevesen kötelezik el magukat egyértelműen a népi harcok mellett, és tudják, hogy őket viszont számításba kell venniük. Ám azt is látják, hogy a legtöbb értelmiségi az akadémiai szamárlétrán felfelé araszolva enged a burzsoá elismerések csábításának. A tiszteletlen értelmiségiek felnéznek Jean-Paul Sartre-ra, aki a vietnami háború közepén visszautasította a Nobel-díjat. És ami a legfontosabb, írásaikat és tanításaikat a gyakorlattal összhangba hozva küzdeni igyekeznek a baloldalon belüli burzsoá hegemónia ellen, és nem akarnak két urat szolgálni.

Az euro-amerikai imperializmus az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés kombinációját veti be a tömegmozgalmakkal és a világrendjével dacoló rezsimekkel szemben, míg a nyugati marxista értelmiségi csoportosulásokra a lebeszélés és a semlegesítés fegyverével igyekszik hatást gyakorolni. Ez utóbbiak jellemzően univerzálisnak tekintik saját helyzetüket, és az imperialista birodalmat egy nagy vitakörnek tekintik. Mint Perry Anderson leszögezte: “ennek a (hegemón) rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában”.³³ Ez minden bizonnyal újdonság a lemészárolt palesztinok százainak, a meggyilkolt jugoszlávok ezreinek, a halott kolumbiaiak tízezreinek és az elpusztított iraki százezreknek.³⁴

Objektíve az USA imperialista hatalma igen ingatag alapokra épült. Igen fontos az az osztálypolarizáció, amely a pénzügyeket, a termelést és a spekulációt a kezükben tartó milliárdos tulajdonosok, valamint a népesség elsöprő többsége között egyre mélyül: a vállalatvezetők jövedelme a munkások jövedelmének nyolcvanszorosáról három évtized alatt annak négyszázhetvenszeresére szökött; az amerikai választópolgárok több mint nyolcvan százaléka úgy véli, hogy szavazatának semmi jelentősége sincs, hiszen a politikát az üzleti élet irányítja – néhány politikai elemző ezt nevezi legitimációs krízisnek. A szociális gondoskodás, a szakértelem és a foglalkoztatottság mutatói meredeken zuhannak. A dereguláció következtében a közszolgáltatók olyan mértékben emelhetik a fogyasztói árakat, amilyenben csak akarják.

Napjaink imperializmusa nem termelt ki “munkásarisztokráciát”. A proletarizálódott középosztályt megfosztották megélhetésének biztonságától, és csupán privilegizált, ám semmitmondó juttatásokat kapott (a NASDAQ tőzsdeopcióit papírfalakként használják). A hatvanas-hetvenes évek faji-, feminista- és környezetvédő mozgalmainak régi vezetői, a hajbókoló értelmiségiek, akik habozás nélkül felkapaszkodtak a harmadik úton haladó szekérre, új, militánsabb, korporáció- és neoliberalizmus-ellenes vezetőknek, növekvő számú parlamenten kívüli antikapitalista aktivistáknak adták át a helyüket.

Igaz, hogy az alternatívák terén nincs konszenzus: a skála a közösségi és a közösség által ellenőrzött gazdaságtól a fogyasztókon és termelőkön alapuló szocializmusig, a magántulajdon eltörlésétől a közszolgáltatás újbóli regulációjáig terjed. Rövidlátás lenne amellett érvelni, hogy a szektoriális mozgalmak nem érnek fel néhány idealista kollektivista mozgalommal, amely jobban megfelel a Sohóban kávéjukat szürcsölgető értelmiségieknek. A működőképes koalíciók és közös akciók, a fórumok és párbeszédek még nem Lenin vagy Keir Hardy proletárpártjának egy új verzióját jelentik, de ez még csak a kezdet. Az a növekvő (tengerentúli orákulumoktól és forradalmi központoktól mentes) internacionalizmus, amely egyértelműen megjelenik a harmadik világ parasztjainak és az európai farmereknek a közös, észak-déli kapcsolatot teremtő akcióiban, mindenképpen ígéretes. Óriási erőfeszítések történnek egy új forradalmi szocialista tudatosság megteremtésére, a mozgásban lévő milliók közötti generalizálására, egy olyan integratív ideológia megszervezésére, amely lehetővé tenné a diagnózist és a stratégiai irányvonalak kijelölését. Egy dolog világos: az ezekben a mozgalmakban folyó reformküzdelmek szorosan kötődnek az imperializmus, egyes esetekben a magántulajdon rendszerének strukturális megkérdőjelezéséhez. Sokszínű kollektív szerveződések jelentek meg, amelyek több-kevesebb erővel támadják az új imperialista berendezkedést, néha pedig magával az államhatalommal fordulnak szembe. Míg a píár-házalók óriási propaganda-hadjárattal támogatják – ha kell, még a baloldal nyelvezetét is felhasználva – a génmanipulációkhoz kötődő tudományokat, addig a baloldal ellentámadásba ment át, és leleplezi a nagy cégek genetikai mérnökeinek meggondolatlan és manipulatív tevékenységét. Amikor a cégek prókátorai (és egy maroknyi baloldali) eszement módon a termelőerők (vagy inkább pusztítóerők) fejlődésének hozsannáz, a baloldal a termelés társadalmi relációit helyezi az előtérbe, hogy azok szabják meg a tudományos kutatások célját, tartalmát és konzekvenciáit. Így a baloldal az elmúlt fél évszázad intellektuális munkáját és gyakorlatát folytatja és mélyíti el. Még rengeteg munka vár ránk, különösen az ideológiai tisztázásokat tekintve; ám sokat már elvégeztünk az imperializmus diagnosztizálásának terén, hiszen hibáit feltártuk és kialakultak az új radikális mozgalmak is.

Jegyzetek

¹ Perry Anderson, az anglo-amerikai baloldali értelmiség egyik legbefolyásosabb figurája egy tömör és polemikus esszében jelölte ki folyóirata, a New Left Review új irányvonalát. Ebben az írásában Anderson az USA birodalmi dominanciájának – ő “USA-hegemóniának” titulálja – tézisét védelmezi, és a baloldal teljes vereségéről elmélkedik. Ám tézise mind a metodológia, mind a teória és az analízis terén igencsak gyenge lábakon áll, és ez a szerzőt óhatatlanul egy apolitikus centralista politizálás felé taszítja. Jelen írás részben azért született, hogy megcáfolja Anderson állításait, ám ennél fontosabb célja, hogy egy alternatív elméleti megközelítést vázoljon fel. Perry Anderson cikkét lásd: New Left Review No. 1. (new series) Jan.-Feb. 2000, 5-24; (illetve magyarul, Baráth Katalin fordításában az Eszmélet, 50. számában, ahol Borisz Kagarlickij vitacikke is olvasható. – a szerk.).

² Anderson írásában számos helyen folyamodik ilyenekhez: id. mű. (angol eredeti)9, 12, 15, 19, 24.

³ C. Wright Mills: The Power Elite, New York, Oxford University Press, 1956.

⁴ Lásd Anderson, id. mű. (angol eredeti), 6-11.

⁵ Anderson támadását, amelyet bármilyen osztályharcos elkötelezettségű elméleti vagy kulturális írással szemben intéz, valamint saját reakciós, misztikus és l’art pour l’art pózolását jól mutatja a következő idézet: “Bármely kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen, vagy ellentétes hatású lesz. … a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.” Eszmélet, 50., 142. Anderson írásában végig pejoratív kifejezésekkel igyekszik kigúnyolni az értelmiségi aktivistákat és félreterelni a viták témáit; úgy tűnik, hogy a szerző polemikus kiszólásokkal igyekszik betömködni a mondanivalón tátongó hézagokat.

⁶ Anderson, id. mű. (angol eredeti), 7.

⁷ Jean-Paul Sartre: Sartre on Cuba. New York, Ballantine, 1961.; Paul Sweezy and Leo Huberman: Cuba: Anatomy of a Revolution. New York, Monthly Review, 1960.

⁸ Bill Warren: Imperialism: Pioneer of Capitalism. London, NLR., 1990.

⁹ Eric Wolfe: Peasant Wars in the Twentieth Century. New York, Harper and Row, 1969.

¹⁰ Regis Debray: Revolution in Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1967. (Magyarul: Regis Debray: Forradalom a forradalomban? [Fegyveres harc és politikai harc Latin-Amerikában, 1965]. H.n., é.n. – a Kossuth zárt sorozatában – a szerk.). Kritikájához lásd: Regis Debray and the Latin American Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1968.

¹¹ Louis Althusser: Reading Capital. London, NLR., 1970.

¹² E. P. Thompson, The Nation, 1983. február 26. és április 16.

¹³ James Petras és Morris Morley: The Errors of Edward Thompson. In.: End Papers No. 6., 1983-1984 tél, 105-107.

¹⁴ A hatvanas években tapasztalható baloldali megújulás és az indokínai forradalom legelszántabb ellenzői közé tartozott az amerikai Irving Howe, és folyóirata, a Dissent.

¹⁵ A rockzene forradalmi jelentőségét Anderson így értékeli: “A korszak [t.i. a hatvanas évek] két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása … amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást.” Eszmélet 50., 128. A hatvanas évek pop-rockjától a kilencvenes évek pop-tudományáig Anderson azon a jól kitaposott ösvényen jut el, amelyen régebben az ellenkultúra gurujai jártak, ma pedig a piaci populisták lábai tapodják.

¹⁶ Todd Gitlin: Sixties: Years of Hope, Days of Rage. New York, Bantam Books, 1987.

¹⁷ Lásd: Thomas Frank: One Market Under God. New York, Doubleday, 2000., különösen a hetedik fejezetet: “The Brand and the Intellectuals”, 252-276.

¹⁸ Így például Samir Amin, Gunder Frank, Immanuel Wallerstein.

¹⁹ Bob Brenner egy magánbeszélgetésen, a New Left Review szerkesztőségi ülésén.

²⁰ Anderson számos általánosításán érződik, hogy szerzőjük mennyire csodálja a jobboldali ideológusokat és műveiket. Lásd pl.: id. mű, Eszmélet 50., 138-139.

²¹ Anderson kirándulásai a pszicho-blabla területére, suta próbálkozása, hogy – valamiféle általános beillesztés jegyében – egybemossa a főbb szakszervezeti, földműves- és diákmozgalmakat az “ifjúsági kultúrával” – mindez elemzőképességének szomorú hanyatlását mutatja.

²² James Burnham: Managerial Revolution: What is Happening in the World. New York, John Day, 1941. Charles Lindbergh a harmincas években a fasizmust a “jövő ígéretének” látta.

²³ Anderson alaposan alábecsüli az erőszak szerepét az általa feltételezett “USA-hegemónia” fenntartásában: “Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az új kihívásokat.” id. mű., Eszmélet 50., 135-136.

²⁴ A mélyen megosztott feminista- és zöldmozgalmakat elemezésében rálelhetünk Anderson polemikus túlkapásainak egy tipikus gyöngyszemére: “Mindennél többet mond …, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁵ A Latin-Amerikában felbukkanó új forradalmi tendenciák részletesebb vizsgálatához lásd: James Petras: The Left Strikes Back: Class Conflict in the Age of Neoliberalism. Boulder, Westview, 1999., 11-57.

²⁶ Anderson, id. mű., Eszmélet 50., 133-134.

²⁷ Anderson nagyvonalú legyintéssel siklik át a génmanipulált élelmiszerek ellen tiltakozó indiaiak milliói, franciák ezrei fölött: “Olyan időket élünk, a géntechnológia jól mutatja, mikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés…” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁸ Martin Wolf: Not So New Economy. In.: Financial Times, 1999. augusztus 1., 10.; Robert Gordon: Has the New Economy Rendered the Productivity Slowdown Obsolete?, 1999. június. In.: http://faculty-web.at.northwestern.edu/economics/gordon/334.html.

²⁹ Államháztartási deficitfinanszírozás bankjegykibocsátás segítségével konjunktúraélénkítés céljából. (A ford.)

³⁰ Anderson a következőképpen jellemzi ezeket a jobboldali ideológusokat és vitairataikat: “A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat … Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a teremlőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van.” id. mű., Eszmélet 50., 136. Ezzel szemben a baloldali értelmiséget “álságos”, eufemizmusokkal hadonászó “steril” maximalistáknak titulálja, akik “illúzioknak adnak hitelt” és “konformista mítoszokat” igyekeznek fenntartani, miközben szem elől tévesztik a “választóvonalat a kívánatos és a lehetséges között” (ugyanott, 134-135.). Damoklész kardja Anthony Giddens felett: Anderson személyében Tony Blair esetleg új beszédírót találhat…

³¹ Thomas Frank: id. mű., különösen a második fejezet: A Great Time of What; Market Populism Explains Itself.

³² Anderson így érvel: “Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva.” id. mű., Eszmélet 50., 132. A szociáldemokratákat alternatívának, jobboldali politizálásukat pedig történelmi újdonságnak tekinteni meglehetősen abszurd gondolat.

³³ Anderson: id. mű., Eszmélet 50., 135-136. Robert Brenner cáfolja Anderson egynémely túlfűtötten lelkes kijelentését az USA gazdaságával kapcsolatban: The Boom and the Bubble. In.: New Left Review, No. 6, 2000. november-december, 5-44.

³⁴ Bármilyen elemzésnek, amely az amerikai imperializmussal, annak védenceivel és szövetségeseivel fogalakozik, ki kell térnie arra a hősies harcra, amit a palesztinok folytatnak az izraeli telepes-gyarmati rezsimmel szemben. A lemészárolt áldozatok ezreinek, az izraeli hadurak gyilkos blokádjának ellenére az intifada tovább folytatódik anélkül, hogy a nyugati marxista irodalmi-politikai lapokba irogató briliáns anglo-amerikai szerzőktől bármiféle valós támogatást is kapna.

A terrorizmus kifejezés ugyanazt a szerepet kezdi betölteni a szeptember 11. utáni Amerikában, mint a "kommunizmus" az 1950-es években. Az FBI és a titkosszolgálat művészeket és aktivistákat zaklat. Valóságos fenyegetésről van szó, emberek megfélemlítéséről, munkahelyek elvesztéséről. És lehet, hogy mindez csak ízelítő a jövőből.

Donna Huanca a houstoni avantgárd Art Car Museum galéria tárlatvezetője. November 7-én, nyitás előtt, úgy fél 11 tájban két öltönyös, bőraktatáskás férfi érkezett a galériába. “Kértem, hogy várjanak a 11 órai nyitásig – idézi fel Donna az eseményeket. – Erre megmutatták a jelvényüket.”

Az egyikük Terrence Donahue volt az FBI-tól, a másik Steven Smith, a titkosszolgálat munkatársa. “Azt mondták, több bejelentés szól arról, hogy nálunk Amerika-ellenes tevékenység folyik, és azért jöttek, hogy megnézzék a kiállítást” – folytatja Donna. A múzeumban ekkor a “Titkos háborúk” című összeállítás volt látható, amelyben számos, még szeptember 11-e előtt készített háborúellenes mű kapott helyet. – Szóval bejöttek, én velük tartottam, s részletesen bemutattam mindent. Kérdeztem, hogy ismerik-e az alkotókat, és szerintük mi lehet ilyen kritikus időkben a művészet szerepe – meséli Donna. De őket jobban érdekelte az alkotók származása. Feljegyeztek egy-két dolgot. Mutattak néhány, szerintük negatív művet, mint például Lynn Randolph egy újabb festményét, amelyen Houston fölött lángol az ég, táncol egy ördögfigura, s az ördög gyomrában idősebb George Bush látható.

Szürreális pillanat volt, amikor a két férfi egy másik kiállítási tárgyra lett figyelmes. A terem közepén egy ál-megfigyelőkamera volt elhelyezve, amely a múzeum bejáratát filmezte. Kérdezték, hogy őket is rögzíti-e – emlékezik vissza Donna. Összességében egy órát tölthettek a galériában. “Elmenőben még megkérdezték, hogy hova jártam iskolába, a szüleim tudják-e, miféle helyen dolgozom, ki tart fenn bennünket, és hány látogatónk szokott lenni – sorolja Donna. – Halálra rémültem. Egyedül voltam, azok ketten meg amolyan igazi, kigyúrt izomemberek.”

Mielőtt a két ügynök elment, Donna Huanca felhívta Tex Kerschent. – Épp most olvastam egy könyvet a COINTELPRO-ról – mondja a kiállítás védnöke, az FBI-nak a 60-as évekbeli baloldal-ellenes tisztogatási programjára célozva. Donna telefonja megerősítette legrosszabb gyanúimat. Kolléganőm nagyon meg volt ijedve, és mindannyiunkat megdöbbentett, hogy el akarnak járni egy ilyen kis galériával szemben, hogy rémületet keltenek, a rettegés levegőjét árasztják. Ezek a régi, ócska bélyegek, hogy “Amerika-ellenes”, “nem Amerika-hű”, először nevetségesnek tűntek, gondoltuk, ilyen ostobasággal csak nem fognak bennünket perbe fogni. De aztán mégis ez történt.

Az Art Car Museum igazgatója az a James Harithas, aki a 60-as évek végén a washingtoni Corcoran Art Museum igazgatója volt. “Hihetetlen – vélekedik a kormányzat embereinek látogatásáról. – Az embernek, akár jobb-, akár baloldali, attól kell tartania, hogy megfosztják jogaitól.” Robert Dogium, az FBI houstoni irodájának szóvivője szerint egy bejelentést követő rutinintézkedésről volt szó, miszerint “van ott valami anyag vagy műalkotás, mely az Elnök személye elleni fenyegetésnek fogható fel.” Szerinte semmi jelentős dolog nem történt. “Jóllehet a kiállított tárgy nem tetszett nekik, nem minősítették fenyegetőnek vagy terrorizmus-pártinak” – ezt már A. J. Brown, az észak-caroline-i Durham elsőéves műszaki főiskolása mondja. Bár az ACLU ösztöndíjasa, arra nem készítették fel, hogy október 26-án kopogtatnak az ajtaján. “Péntek délután öt óra volt, épp randevúra indultam” – kezdi felidézni a történteket. Amikor meghallotta a kopogást, ajtót nyitott. Így emlékszik vissza:

– Szia, a titkosszolgálat Raleigh-csoportjától jöttünk – mondta két ügynök, és felmutatták az azonosító kártyájukat. Én meg csak néztem, hogy mi van?! Erre ők: “Azért jöttünk, mert egy bejelentés szerint nem Amerika-hű anyagokat tartogatsz a lakásban.” Mire én: “Micsoda? Semmi ilyesmim nincs.” “Biztos vagy benne? – kérdezték. – Mert bejelentés érkezett hozzánk, hogy van egy Amerika-ellenes posztered.” Azt feleltem: “Nincs.” Megkérdezték, körülnézhetnek-e? “Van rá engedélyük?” – kérdeztem. Mondták, nincs, nincs engedélyük, de be akarnak jönni, kicsit körülnézni. Mondtam: “Sajnálom, nem jöhetnek be.” Erre az egyik ügynök így szólt: “Tudjuk, hogy van egy posztered, amelyen Bush felköti magát.” Mondtam: “Nincs.” “Jó, hát akkor – folytatta a nő – egy olyan, amelyen Bush feje van célkeresztben?” Mire én: “Dehogyis.” Azt a képet akarták megtalálni, amelyiken Bush kezében kötél látható, alatta a szöveg: “Csüggünk minden szavadon. George Bush, körözi: 152 halott.” A plakáton egy akasztási jelenet van felskiccelve, és azokat az embereket ábrázolja, akiket Bush kormányzósága idején végeztek ki Texas Államban.

A. J. Brown végül kinyitotta anniyra az ajtót, hogy az ügynökök láthassák a posztert a falon, de nem engedte be őket. “Ott bámulták a falat”, amelyen voltak Bush ellen-beiktatását bemutató politikai plakátok, egy “Free Mumia”-poszter, egy Jesse Jackson-fénykép és egy Pink Floyd-poszter szövegrészlettel: “Anya, higgyek az államnak?”

A beszélgetés során az egyik ügynök szóba hozta a lány anyját. – A fegyveres erőknél dolgozik, ugye? – tette fel a kérdést. (Ami azt illeti, Brown asszony a tartalékosoknál szolgál.) Miután végeztek a fal alapos áttekintésével, egyikük “előhúzott egy cetlit, és néhány igazán hülye dolgot kérdezett tőlem, például, hogy mi a nevem, a tébé-azonosítóm, a telefonszámom” – folytatja az emlékezést A. J. Brown. – Aztán azt akarták tudni, van-e valamilyen tálib cucc a házban, poszterek vagy térképek. Mire azt válaszoltam, hogy nincs, a magam részéről a tálibokat egy rakás idiótának tartom.” Ezzel az ügynökök távoztak. Negyven percet töltöttek a lakás ajtajában. “Két nap múlva telefonáltak, hogy ellenőrizzék, helyes adatokat adtam-e meg – hangzik a folytatás. – Tényleg idegesített a titkosszolgálat látogatása. Nyilvánvaló volt, hogy szerepelek egy listán valahol.”

Íme, megérkeztünk az új-mccarthyzmusba. Jeges dermedtség telepszik az országra, és ez a fagy megbénítja a bevándorlókat, a diákokat, az újságírókat, a tudósokat és a könyvkereskedőket. “Rettegés tölt el – fogalmaz Ellen Schrecker, a Many Are the Crimes: McCarthyism in America (Princeton University, 1999 [Számosak a bűnök: a mccarthyzmus Amerikában]) szerzője. – Engem az aggaszt, hogy semmiféle tömeges tiltakozást nem vált ki az az elnyomó rendszer, amit a Bush-kormányzat kiépít.”

“Sok párhuzamot találok a között, ami most történik, s a mccarthyzmus között – mondja Nadine Strossen, az ACLU rektora. – A terrorizmus kifejezés ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a kommunizmus szó az 1950-es években. Az emberek útját állja, mire ők készséggel lemondanak jogaikról. Túl gyorsan kétségbeesnek. Túl könnyen adják fel jogaikat, és hibáztatnak másokat, különösen a bevándorlókat és azokat, akik bírálják a háborút.”

John Ashcroft igazságügyminiszter ezrével záratja be, illetve hallgatja ki a bevándorlókat annak az intézkedéssorozatnak a jegyében, amelyet a történelem Ashcroft-razziák néven fog feljegyezni. Az FBI és a titkosszolgálat művészeket és aktivistákat zaklat. A lapkiadók kiteszik a háborúellenes újságírókat és rajzolókat. Az egyetemi rektorok neheztelnek az egyes karok ellenzéki munkatársaira. A jobboldali állampolgári csoportok pedig feltétlen együttműködést követelnek.

Jelen cikk a szólásszabadság fenyegetettségére helyezi a fő hangsúlyt, ami jóval többet jelent annál a nagy sajtóvisszhangot kiváltó támadásnál, amely a Politically Incorrect című tévéműsor vezetőjét, Bill Mahert érte. Itt valóságos fenyegetésekről van szó, emberek megfélemlítéséről, munkahelyek elvesztéséről. És lehet, hogy mindez csak ízelítő abból, ami ránk vár.

Barbara Wien az Egyesült Államok Békeintézetének programvezetője és konfliktuskezelési trénere volt öt éven keresztül. Ma már nem dolgozik ott.

Szeptember 11-én az intézet hivatalos beosztottjaként őszintén beszélt. “Azt mondtam – idézi fel –, hogy remélem, Amerika nem keresi a fegyveres megtorlás lehetőségét, és hogy nagy, az egész országra kiterjedő, lélektani kutatómunkával ki kell derítenünk, miként járult hozzá az USA hivatalos politikája a terrorizmus kialakulásához.” Ez a vélemény nem váltott ki nagy népszerűséget. “Konzervatív beállítottságú kollégáim dührohamot kaptak – meséli Barbara –, és azt mondták, én vagyok a legbalosabb ember, akivel eddig találkoztak, jobb lenne, ha nem tartanék náluk előadásokat. ’Még itt parázslanak a romok, maga meg az Egyesült Államokat okolja.’ – vetették a szememre.”

Nem ez volt az első alkalom, hogy Barbara Wien kiváltotta a dolgozók haragját abban az intézetben, amelynek web-oldalán ez olvasható: “független, nem párthoz tartozó, össz-szövetségi intézet, amelyet a Kongresszus hozott létre és tart fenn abból a célból, hogy fejlessze a nemzet képességét a nemzetközi konfliktusok békés megoldása terén”. Saját beszámolója szerint korábban az Irak ellenes szankciókkal kapcsolatos amerikai intézkedések okán, illetve azon hivatalos döntések miatt került összeütközésbe kollégáival, amikor Izrael megszállta Ciszjordániát és a Gáza-övezetet, továbbá a szudáni helyzet és Belgrád bombázásának megítélése miatt. “Általában barátságtalan körülmények jellemezték intézeti békeaktivista munkámat” – emlékezik vissza Barbara. Amikor szeptember 11-én munkatársai mind nekitámadtak, ő ellenállt. “Bementem az igazgatóságra, és elmondtam, hogy itt megbüntetik a pacifistákat. Erre azt válaszolták: ’Itt az ideje, Barbara, hogy távozzék tőlünk. Maga nem illik a mi rendszerünkbe.’ – hangzik a folytatás. – Ezek után körülbelül két héten át szinte üldöztek, hogy adjam be a felmondásomat, úgyhogy végül engedtem a nyomásnak.”

Harriet Hentges, az amerikai Békeintézet igazgatóhelyettese ennyit mond: “Barbara október 17-én juttatta el hozzám felmondását. Ehhez nincs mit hozzátennem. Egyébként foglalkoztatási feltételként mi sosem mérlegelnénk egy munkatársunk személyes nézeteit.”

Az ember már nem támogathat szabadon egy könyvkereskedést sem, attól kell félni, hogy az állam vizsgálatot indít. November 1-jén az American Booksellers Foundation for Free Expression (ABFFE – Amerikai Könyvkereskedők Alapítványa a Szabad Önkifejezésért’) megdöbbentő levelet küldött tagjainak. “Tisztelt Könyvkereskedő! – hangzik a megszólítás, majd íme a folytatás: A múlt héten Bush elnök aláírta azt az antiterrorista törvényt, amely a szövetségi kormány hatáskörét kiszélesítve lehetővé teszi, hogy az ön üzleti iratait átnézzék, beleértve az ön által árusított könyvek címlistáját is… Az intézkedéssel szemben fellebbezésre nincs lehetőség. A nyilvánossághoz sem fordulhat. Az új törvény titoktartási záradékot tartalmaz, amelynek értelmében az érintett ’senkinek sem’ hozhatja tudomására, hogy ilyen vizsgálat alá vetették.”

A levél azt ajánlja, hogy azok a könyvkereskedők, akiket övön aluli ütésként ér az ilyesmi, forduljanak ügyvédhez vagy az alapítványhoz, de “a titoktartási rendelkezés miatt … ne értesítsék az ABFFE-t, hogy bírósági felszólítást kaptak… Elég, ha annyit közölnek velünk, hogy az alapítvány jogsegélyszolgálatát keresik.”

Marsha Rummelnek, a wisconsini Madison Rainbow könyvesbolt-szövetsége munkatársának lesújtó a véleménye erről a lépésről: “ijesztő kisajátítása az ember személyes jogainak”. Külön megjegyzi, hogy “a könyvkereskedők megfenyegetése csupán apró részlet a kialakuló új tájképből. Közösen kell kiállnunk és megvédenünk demokratikus jogainkat, ideértve a kormánnyal szembeni tiltakozás jogát, a háború ellenzésének jogát, és azt a jogot, hogy azt olvashassuk, amit akarunk.”

A tizenöt esztendős Katie Sierra a nyugat-virginiai Sissonville-ben másodikos gimnazista. Október 22-én közölte az iskola igazgatójával, Forrest Mann-nal, hogy anarchista kört akar alakítani. Az igazgató nem járult hozzá. Ez volt az egyetlen kör, amelyre nem adott engedélyt – áll abban a feljelentésben, amelyet a kislány édesanyjával közösen terjesztett be az iskolával szemben. Már a kör szórólapjai is készen voltak, de a szétosztásra nem kerülhetett sor. A lapokon a következő szöveg volt olvasható: “Anarchista klub. Az anarchizmus azt hirdeti, hogy minden embert szeressünk, ne csak a velünk egy nemzethez tartozókat. Indítsunk lapot, működtessünk Enni és Lenni! szolgálatot, és legyen egy könyvbarát vitakörünk! Mondd el a véleményed, és hallgasd meg másokét! Csatlakozz hozzánk!”

Másnap Katie egy feliratos pólótrikóban ment iskolába: “Fajgyűlölet, szexizmus, idegengyűlölet; de büszke is vagyok az úgynevezett szabad világ népére!” Az igazgató három napra felfüggesztette. “Korábban semmi balhém nem volt – meséli Katie –, de akkor először is felháborodtam: Hogy teheti ezt? Aztán sírva fakadtam: Hogy függeszthet fel ilyen nevetséges dolog miatt?” Október 29-én arról értesítették, hogy mielőtt visszatér az iskola falai közé, be kell mutatnia az igazgatónak orvosi papírjait, fel kell keresnie az iskolapszichológust, és nem viselhet politikai feliratos trikókat, továbbá nem szervezheti meg az anarchista kört.

Az iskolaszék október 29-ei értekezletén Bill Raglin, az iskolaszék elnöke feltette a kérdést: “Mi az ördög lehet ezzel a gyerekkel?” Egy másik tag, John Luoni a bíróságra benyújtott iratok szerint árulással vádolta meg. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Mann igazgató a Charleston Gazette-ben tévesen ismertette a lány pólótrikójának feliratát. Igaztalanul azt állította, hogy ilyen mondatok szerepelnek rajta: “Remélem, Afganisztán győz.”, illetve “Amerika égjen el!” Mindennek az lett a következménye, hogy a diákok csoportosan kezdték bántalmazni. “Nekilöktek az öltözőszekrénynek, lerajzoltak átlőtt fejjel, aztán a képeket felragasztották a tantermek ajtóira. Igazán kemény dolgokat mondtak, hátborzongató volt” – emlékszik vissza Katie.

A lány és édesanyja az iskola ellen indított pert első fokon elveszítette, és az állami fellebbviteli bíróság is 3:2 arányban ellenük ítélt. “Olyan határozatot szerettünk volna elérni, amely arra kényszeríti az iskola igazgatóját, hogy engedélyezze az anarchista kört és a béke-feliratos trikók viselését, egyben vonja vissza a felfüggesztést” – nyilatkozta Roger Forman védőügyvéd, aki korábban a nyugat-virginiai ACLU rektora volt. Szerinte a diáklány szólásszabadsághoz fűződő jogát sértették meg. Katie Sierra fellebbezést készül benyújtani. “Momentán nagyon elegem van a bíróságokból – mondja –, és az iskolából is. Azért büntetnek – teszi hozzá –, mert próbálok önmagam lenni.” Mivel a lány nem érezte magát többé biztonságban a Sissonville Gimnáziumban, magántanuló lett.

Jackie Anderson nemrégiben még az Utah állambeli Prince Sun Advocate című lapjának volt állandó munkatársa. Három évig dolgozott ott, felkérésre olykor vezércikkeket is írt. Szeptember 18-án a következőket olvashattuk tőle: “A háború nem az egyetlen lehetséges megoldás. Az igazság keresése a megoldás. A béke megteremtése a megoldás.” A cikk nem jelent meg, jóllehet számos háború-párti írást közöltek. Hat nap elteltével, Jackie megkérdezte a szerkesztőt, a jóbarátnak tartott Lynnda Johnsont, hogy mire vár. Válaszképpen kolléganője a kiadóhoz, Kevin Ashbyhez utasította, aki Jackie Anderson szerint ennyit mondott: “Nem kívánom, hogy a lapom ezt az irányvonalat kövesse.” Mire az újságírónő azt felelte: “Hát, nem tudom, hogy itt tudok-e továbbra is maradni, ma délután semmi esetre sem.” Végül aznapra szabadságot kapott. “Amikor másnap bementem – folytatódik a visszaemlékezés –, magához hivatott a kiadóigazgató, és azt mondta, szedjem össze a holmimat. Erre megkérdeztem, hogy ki vagyok-e rúgva, mire azt válaszolta: ’Nem, önként távozott. Elfogadom a felmondását.’ Erre közöltem, hogy nem távoztam.”

Lynnda Johnson a lap álláspontját magyarázza: “Tudja, ez személyzeti kérdés. Az mindennek a teteje, hogy Jackie Anderson fogja magát és mondván, hogy ő nem tud tovább itt dolgozni, kisétál egy munkanap kellős közepén. Ennyi. Távozott.” Ahhoz, hogy a cikket nem jelentették meg, ezt fűzi hozzá: “Nem mondtam, hogy nem is fogjuk közölni. Azt mondtam, hogy kifogások merültek fel. De nem kívánok vitába bocsátkozni, személyzeti ügyről van szó. Bejelentette, hogy kilép, aztán úgy döntött, inkább mégis marad, mert úgy tartja kedve.”

Jackie pillanatnyilag az állástalanok számát szaporítja. “Nagyon korlátozottak a lehetőségeim – mondja –, ebben a pangó gazdaságban nincs sok újságírói üresedés. Ráadásul a férjem szénbányász, úgyhogy nem költözhetünk el akárhova. Ezt a munkát szerettem, és hittem benne. Azt hittem, az újságírók szabadságharcosok, akik legalább olyan fontosak, mint a fegyveres katonák, ha nem még fontosabbak. Ha az ember már most elveszítheti az állását a meggyőződése miatt, akkor ez rossz előjel.”

Még legalább két másik újságírót bocsátottak el írásai miatt. A média mindkét esetre felfigyelt. Dan Guthrie az Oregon állambeli Grants Pass Daily Courier-nél dolgozott tíz évig, ezen belül hét éven át megszakításokkal rovatvezető is volt. “Ez alatt az idő alatt jó néhány elismerésben is részesültem, többek között megkaptam az ’Oregon legjobb rovatvezetője’ címet.” – meséli. Ám egyik legutóbbi írásáért az állásával fizetett. Címe: “Amikor szigorodnak a szabályok, a jóérzésűek elmenekülnek”. A szeptember 15-ei számban volt olvasható. Ugyancsak ő mondta Bushról, hogy szeptember 11-én “meglógott”. “Zavarba ejtő a kép, amelyen az elnök valahol Nebraskában rejtőzik – írta akkor. – Az elnök emberei kétségbeesetten igyekeznek Bush gyávaságát elleplezni.”

Néhány nappal később a szerkesztő, Dennis Roler az első oldalon kért bocsánatot, a következő címmel: “Az idő nem alkalmas az ország vezetőjének bírálatára: bocsánatkérés egy megjelent cikk miatt.” Az utolsó bekezdés így szólt: “Ebben a feszültséggel teli időszakban a nemzetnek egy emberként kell az elnök mögé állnia. A pártpolitikát és a bomlasztó kritikát félre kell tenni az ország érdekében. Egy hibás döntésem sajnos keresztezte ezeket a pozitív lépéseket, ezért bocsánatot kérek.”

A mára munkanélkülivé vált Guthrie már-már filozófiai mélységgel beszél az újságírásról: “Az ember azt szeretné, bárcsak a lapok jobbak lennének annál, mint amilyenek. Azt gondolnánk, ezt a közös szándékot foglaltuk törvénybe. De nem így van, különösen nem válságos időkben.”

Tom Gutting a Texas City Sun munkatársa volt, amikor szeptember 22-én, akárcsak Guthrie, kifogásolta, hogy 11-én Bush nem tért vissza Washingtonba. Ezt írta: “W. (ifj. George Bush nevének gúnyos rövidítése – a ford.) úgy röpködött az országban, mint egy rossz álomból az anyjához menekülő kisgyerek.” Aztán így folytatta: “Elegünk van ebből a tanácsadói által irányított, béna elnökből. Nem vezető, csak egy báb.” Aznap, amikor a cikk megjelent, “a kiadó kerekperec biztosított arról, hogy nem fog kirúgni” – meséli Gutting. De pár nappal később Les Daughtry Jr., a kiadó meggondolta magát. Ő is a címoldalon kért bocsánatot, mivel Gutting írása “nem volt közlésre alkalmas azokban a napokban”. Gutting most szintén munkanélküli. “Állást keresek – mondja. – Remélem, hamarosan találok. Úgy látszik, a kiadó minden kis lapjánál feketelistára kerültem.”

Az Utah állambeli St. George-ban megjelenő The Spectrum november 13-án kért elnézést előző napi karikatúrájáért, amelyet a Pulitzer-díjas Steve Benson készített. Ezen Bush bombákat dobál, melyeken a következő odafirkált üzenetek lógnak: “éhező afgán milliók” és “ártatlan polgárok megölése”. Sok helyi öregkatona azonnal az újságra támadt, és az előfizetés lemondásával fenyegetőzött, amennyiben nem kérnek nyilvánosan bocsánatot – számolt be az esetről a The Salt Lake Tribune.

Aaron McGruder, a Boondocks sorozat rajzolója azt vette észre, hogy számos újság szeptember 11-e után nem hozta le képregényét, háborúellenes jellege miatt. A kevésbé ismert karikaturistákra nyilván még nagyobb veszély leselkedik.

Todd Persche-től az elmúlt három évben hetente egy rajzot közölt a wisconsini Baraboo News Republic. Többet nem fog. Szeptember 11-e után rajzolt képei miatt az utcára került. Az egyik alá ezt írta: “Ahol a média folyton harci dobokat kongat, ott nem hallani a többi hangot.” Egy másikon a Nagy Testvér “visszájára fordítja az emberi jogokat”. Persche szerint “mostanában azt akarják éreztetni az emberrel, hogy ha a hivatalostól eltérő nézetei vannak, akkor már nem is hazafi.”

Egyelőre a kormányt bíráló egyetemi tanárokat nem bocsátják el, mint tették a McCarthy-időkben. De néhányukat “kivonják a forgalomból”.

Az új mexikói egyetem történelemoktatója, Richard Berthold ma már sajnálja, hogy ezt mondta hallgatóinak: “Arra fogok szavazni, aki felrobbantja a Pentagont.” A felsőoktatási évkönyv tanúsága szerint a rektor “haladéktalan fegyelmi intézkedést ígért”.

Robert Jensen, az austini University of Texas újságíró szakának docense szeptember 14-én a Houston Chronicle-ben jelentkezett “Az Egyesült Államok is bűnös az ellene elkövetett terrorcselekményekben” című cikkével. Ebben úgy fogalmazott, hogy a szeptember 11-ei támadás “erősen kifogásolható és elfogadhatatlan volt…, mindazonáltal nem tűrhetetlenebb, mint azok a tömeges terrorcselekmények – a lakosság szándékos, politikai célú irtása –, amelyeket az Egyesült Államok, csupán amióta én élek, hivatalosan elkövetett.” Ezekért a szavakért az egyetem rektora, Larry R. Faulkner nyilvánosan nevetség tárgyává tette, majd levelet küldött a fenti laphoz, amelyet szeptember 19-én közöltek. Ebben ez állt: “Jensent nem egyszerűen félrevezették; politikai kérdésekben maga a megtestesült ostobaság.” “Teljesen a peremre szorultam – panaszolja Jensen, miközben nagyon vigyáz, nehogy túlzó képet fessen fenyegetettségéről. – Egy nagy egyetem kinevezett, fehérbőrű, férfi oktatója, tehát védett fajta vagyok, nem félek. Viszont egy színesbőrű, ideiglenesen megbízott kolléga nem élvez ilyen védettséget.” Attól tart, hogy az egyetem ideiglenes előadói öncenzúrát fognak gyakorolni. Többekkel együtt őt is a Lynne Cheney-féle csoport, az Igazgatósági Tagok és Öregdiákok Tanácsa nyugtalanítja, amely 1995-ben jött létre Joseph Lieberman, Connecticut demokrata szenátorának közreműködésével. A csoport szeptember 11-e után tette közzé jelentését “A civilizáció megvédelmezése, avagy miként hagyják cserben egyetemeink Amerikát, és mit tehetünk ez ellen?” címmel. Benne a következő mondat állt: “Amikor egy ország értelmisége vonakodik önnön népét megvédelmezni, az ellenség kedvében jár.” Ezek után több mint száz példát sorolnak fel, mit is tartanak ezek a tudós emberek hazafiatlanságnak.

“Ezek az önjelölt ellenőrök, akik magán-feketelistákat készítenek, ezek emlékeztetnek leginkább a mccarthyi időkre – vélekedik Eric Foner, a Columbia Egyetem történésze. – Ez a baj ezzel a Lynne Cheney-dologgal is: a más álláspontú egyénekre akarnak ráijeszteni. A tanároknak egyelőre nem kell hűségesküt tenniük, de egy káros folyamat látszik kibontakozni, ami már most nagy riadalmat kelt.”

Már volt ilyen. Kezdetben ott voltak az idegenekre és a lázítókra vonatkozó törvények, majd amikor a habeas corpust (az előzetes letartóztatásra vonatkozó jogszabály – a ford.) Lincoln felfüggesztette, és a háború-ellenes újságírókat bebörtönözte. Aztán folytatódott a szólásszabadság súlyos megsértésével az első világháború alatt, majd a Palmer-razziák és a japán származású amerikaiak internálása következett a második világháború idején, egészen az elnyomó McCarthy-időszakig: az állam rendszeresen idézett elő rettegést az emberekben, hogy aztán a bevándorlókat lehessen hibáztatni és a szabadságjogokat korlátozni. – Most pontosan ugyanez történik – magyarázza Nadine Strossen, az ACLU rektora.

“Nincs tökéletes hasonlat, és a történelem sosem ismétli önmagát pontosan, mégis van valami állandóság abban, ahogy az állam korlátozza a szabad önkifejezést, és elsiklik a gyanúsítottakat hagyományosan megillető jogok felett – állítja Eric Foner. – Jó lenne, ha mindenki, aki szerint a szólásszabadság és az emberi jogok fontosak, mély aggodalmat érezne ezek iránt.”

(Fordította: Battyán Katalin)