A kettészakadt társadalmak egykor a harmadik világra vonatkozó elemzései mára – sajnos – nálunk is aktuálissá váltak. Milyen terápia képzelhető el a modern tőkés szektorból kimaradó, tradicionális, falusi népesség felzárkóztatása érdekében? Milyen politikai erő feladata, és miféle intézményes közvetítés lehetséges a kettős gazdaság és társadalom integrálásához?

Négy évvel ezelőtt, az MSZP választási veresége után, Kovács László pártelnökké választásával felvillant annak a lehetősége, hogy a Magyar Szocialista Párt függessze fel túlélési taktikázásból eredő politikai opportunizmusát, s végre gyökeréig vizsgálja meg újra politikai szerepét, társadalmi megbízatását és alapvető célkitűzéseit. Az önvizsgálat – s vele az új önmeghatározás – azonban elmaradt. Alighanem azért, mert a pártot alkotó csoportok érdekei és ezek álláspontjai túlságosan is különbözőek voltak. Olyan önképet találni, amellyel valamennyien, de legalább döntő többségük azonosulni tudott volna, kilátástalan volt. A határozott döntés kikényszerítése súlyos ütközéseket – valószínűleg szakadást – idézett volna elő. A választási vereség nyomán felülkerekedett csoport visszariadt a párt széthullásának kockázatától. Lemondott a tisztázásról, és megújította azt a gyakorlatias, elvekhez nem igazodó szövetséget, amely a párt vezető-csoportjai között eddig fennállt, s csupán annak súlypontját tolta arrébb. Alábbi elmélkedésemet akkoriban írtam, s mire kész lettem vele, már nem sikerült közölnöm – mert közben a pártvezetés letett az elvi tisztázásról, és alighanem megtörtént a hatalmi szövetség felújítása.

Amikor ezt írom, ismét választás előtt állunk, s nem tudható, hogy győzelemnek vagy újabb vereségnek néz-e elébe ez a párt. Amikor pedig ez az írás majd megjelenik, akkor már túl leszünk a választásokon és ismerni fogjuk az eredményt. Akárhogy üt ki a dolog, az elhalasztott önvizsgálat ismét időszerűvé válik – persze más előjellel egy újabb vereség, mint győzelem esetén.

Arra nyilván nem vállalkozhatom ilyen keretek közt, hogy a Magyar Szocialista Párt mibenlétének egész szövevényét kíséreljem meg áttekinteni. Önmagáról vallott legkülső megnyilatkozásának próbálok csupán mögéje tekinteni. Ami ott van – illetve kéne legyen –, arra kérdezzünk rá.

 

Kit illet a szocialista cím?

 

Ez a politikai csoportosulás mindmostanig ragaszkodott, ragaszkodik a nevéhez. Jó volna tehát világosabban tisztázni, voltaképpen miért viseli a szocialista megnevezést. Mit is jelent ma hitelesen ez a név?

1989 óta a Magyar Szocialista Pártnak programja volt, önmeghatározása – tisztázott kiléte azonban nem. Eredetét mindenki ismerte és értelmezhette a maga tetszése szerint. A bentiek: köztagok és tisztségviselők, és a kintiek: barátok és ellenfelek, mindenki a saját nézeteinek megfelelően. A párt akkori vezetése feladta a köztulajdon eszméjét és az azzal összeszövődő pártállami hatalom pozícióját. Miután elhatárolta magát “a múlt tévedéseitől és bűneitől”, leghasználhatóbb és legkényelmesebb az a teljesen külsőséges önmeghatározás maradt számára, hogy “olyanná kell lennünk, amilyenek a nyugat-európai szociáldemokrata pártok”.

Ez a pragmatikus célkitűzés kiválóan rugalmas. Lehet vélekedni, minősíteni – anélkül, hogy a mondottaknak bármi megfogható, konkrét tartalma volna, ami ellenőrizhető és felelősséggel terhelő lenne. Hiszen a nyugati pártok egyrészt elég sokfélék, másrészt pedig…, no milyenek is igazán? Aztán ami ott ilyen meg olyan, annak ugyan mi felel meg nálunk, ahol a viszonyok egyelőre (?) egészen másmilyenek.

Tegyük fel hát a kérdést a legteljesebb általánosságában:

Kiknek az ügyét kell szolgálnia a mai, átalakuló Magyarországon a szocialista törekvéseknek?

És ezek helyzetéből és mibenlétükből következőleg mik lehetnek itt azok a törekvések, amelyek méltán nevezhetők szocialistának?

 

A tőkés jólét és annak mindenhatósága

 

Annak idején, a pártszakadás viharos lépéskényszerében az M-betű köré kristályosodtak az indulatok. Nevünkben sem maradhatunk a merev osztályhatalom pártja – mondták a reformerek. Nem áruljuk el a munkásosztályt – kiabálták vissza az MSZMP öreg káderei. Később valaki az MSZP álláspontját úgy fogalmazta meg, hogy “legyen a párt a bérből és fizetésből élőké”. Ez a szocdem hagyományokkal szépen egybehangzó álláspont Nyugat-Európában, de vajon elfogadható-e nálunk is annak?

A meghatározás igazi gyengéje nem is az, hogy nincs megkülönböztetve pártelit, tagság és szavazótábor. Még az sem, hogy a kistulajdonosok mindenestől kimaradtak belőle – azokat a szocializmus ügyében nem érdekeltnek, de legalábbis mellékesnek (?) tekinti –, hanem hogy bár enyhén módosított alakban, de ismét a bérmunkát jelenti ki egész társadalmunk gazdálkodására érvényes kategóriának (hiszen meghatározását mindenestől arra alapozza), s ezzel a bérmunka és a tőke ellentétét alapvetőnek nyilvánítja társadalmunk életében.

Ez a jámbor meghatározás tehát azt a feltevést hordozza magában, hogy a tőkésedés folyamata nálunk már befejeződött. Azokat, akik az alapvető tőkeviszonyon mindeddig kívül maradtak, vagy épp az utóbbi időkben szorultak kívülre, egyszerűen számításba sem veszi. Hiba ez már amiatt is, hogy ezek nagyon sokan vannak (az aktív-korú népesség kb. harmada), s könnyelműség megfeledkezni és lemondani ekkora tömegről, annak politikai-gazdasági erejéről. Még súlyosabb hiba azonban amiatt, hogy társadalmunk állapotának és szerkezetének félreismeréséről, meg nem értéséről árulkodik.

A Szocialista Párt, amikor feladta elődjének kizárólagos hatalmi helyzetét, letett a diktatúráról, egyben elejtette az elméleti alapokat is, amelyekre amannak korábbi tevékenysége épült – de legalábbis felfüggesztette azokat. Tudomásul vette saját történelmi vereségét, és elfogadta a tőkés társadalmi szerkezet fölényét, megkerülhetetlenségét. Ezzel egyszersmind – bár hallgatólagosan – átengedte magát a tőke önértelmezésének. A tőke pedig önmagát történelemfelettinek, az emberi alaptermészetből fakadónak, abba ágyazottnak tartja. Ebben a gondolatban kell is legyen valamennyi igazság – hiszen a tőke ellenállhatatlan erővel gyűrt maga alá a földkerekén minden egyéb társadalmi formát –, ugyanakkor föltétlenül van benne egy veszedelmes vagy éppen végzetes fogyatékosság is. Kizárja a tőke által meghaladott, de mégis jelenlévő, tőke előtti társadalmi formák érdemi tudomásulvételét, sajátszerűségeik megértését. A steril szaktudományok területén nem egészen hézagtalanul, de a mindennapi gazdasági és politikai gyakorlatban és párbeszédben bizony tragikus következetességgel.

A tőke gazdasági működése és politikai gyakorlata az elmaradottságot csak úgy veszi figyelembe, mint mennyiségi problémát, azaz mint szegénységet és tudatlanságot, mint az emberi egzisztencia mélyébe nyúló történelmi másságot és alkatába zárultságot nem. Ennek folytán azonban nem is kínálhat ezeknek reális lehetőséget a tőkés rendszerhez való csatlakozásra, emezek gazdagságában való részesedésre.

 

Az átalakulás áldozatai

 

Hogyan érvényesül ez a szemléletmód nálunk? Ugyanúgy, mint mindenütt Kelet- és Közép-Európában, vagyis: tragikusan. A tőke egyeduralma olyan gazdaságpolitikai szemlélethez és szabályozáshoz vezetett, amely elsorvasztja a hagyományos paraszti-falusi életformában rögződött társadalmi rétegek eddigi megélhetését. Egyszersmind azonban elzárja előlük a gazdaság szabályszerű tőkés övezetébe való átlépés útját, és az ezen való felemelkedést. Semmibe veszi és megbénítja a hagyományos közösségi gazdálkodás maradványait, ami nélkül, magukra hagyatva életképtelen tengődésbe süllyednek, vagy illegális kapcsolathálózatokba kényszerülnek: a feketepiacra vagy éppen bűnöző csoportokba. Képtelenek bejutni a megélhetést jelentő munkaerőpiacra és az önálló gazdasági tevékenység versenypályájára; vagy ha már beléptek egyszer, hamarosan ismét kiszorulnak. Legtöbbre azok jutnak közülük, akik családi törpevállalkozásba kezdenek – közülük kerül ki az efféle vállalkozások zöme. Kényszervállalkozók. Billegnek a csőd peremén, a törvénytelenség és adókerülés határán, hol innen, hol túl. Egy részük megkapaszkodik, más részük lezuhan, de akadnak néhányan, akik végül valódi törpevállalkozóvá idomulnak.

A tőke mindenhatóságának fejet hajtva, az MSZP is magáévá tette a “szociális” piacgazdaság és a polgári állam által kiépített “szociális védőháló” elgondolását. Kormányzati működését formailag ezekre alapozta, mégsem volt képes kiépíteni a tőkés termelő szervezetbe átvezető utat a közösségi hagyományokban megrekedt falusiak és szegényparaszti eredetű népesség számára. Az állami támogatások jelenlegi rendszere valamit enyhít nyomorúságukon, de arra nem képes, hogy rövid úton átformálja őket, így nem teszi őket használhatóvá a tőke számára. A térség- és vidékfejlesztési programok is csak vékony, legfelső rétegükhöz képesek hozzáférni: azt lefölözik és a soványát visszalökik, még mélyebbre süllyedt, elesettebb állapotába. Pedig lehetett ezt tudni előre is, a dél-európai (olasz, spanyol, görög, török) országoknak az Európai Unióhoz való csatlakozása során szerzett tapasztalatokból.

 

Fehér folt a politikai palettán

 

A társadalom e széles rétegének a gondját, érdekeinek képviseletét Magyarországon mindeddig nem vállalta magára egyik politikai alakulat sem. A szocialista párt sem, ámbár eszmei eredete szerint ő volna hivatott erre. Félő azonban, hogy ennek a rétegnek az egybetartozását és jelenlétét fel sem fogta, történelmi jelentőségét meg sem értette igazán. Eddigi vezetői belefeledkeztek a piacgazdaság építésébe és az ezzel járó hatalmi torzsalkodásba. Megadták magukat az autentikus tőkés öntudatnak, elhessegetve minden olyanfajta gondolatot, ami a hajdani “forradalmi ideológiával” összefügghet vagy azzal akár csak gyanúsítható is lenne. Pedig az igazi ráutaltak rétege éppen a hagyományaiba visszaszorult réteg. A mi tájékunkon ők a tőke működésének legelesettebb áldozatai, a rendszerváltozás igazi vesztesei, s ezért jelenleg, ha volna szocialista mozgalom, az – úgy gondolom – elsősorban ennek a szerencsétlen és hatalmas tömegnek a gondját-baját képviselné.

Nem valószínű, hogy a szocialista gondolatkörön kívül létezhetne, vagy megszerveződhetne olyan politikai erő, amely megérthetné és magára vállalhatná annak a hatalmas tömegnek a gondját, amely kívül rekedt a tőke által szabályozott társadalmon.

A közép- és kelet-európai szocialista pártok a nagy átalakulás során nem vesznek tudomást arról, hogy a munkásosztály kettészakadt. A szakadás alapja a tőke terjeszkedésében beállott korszakos stratégiaváltás, ami a II. világháború körüli időkben következett be. Ekkorra lényegében megszűnt a tőke terjeszkedő, alapjában mennyiségi természetű felhalmozódása. Lezárult a tőke növekedésének “klasszikus”, extenzív korszaka.

 

Az extenzív – intenzív váltás

 

Klasszikus korszakában a tőke növekedése alapvetően a foglalkoztatott munkaerő és az ahhoz szükséges termelőeszközök mennyiségének egyszerű növelésével ment végbe. Az ehhez szükséges gépeket gyártotta a gépipar – ugyanolyanokat, mint voltak az addigiak –, a nyersanyagokat a kitermelő ágazatok, és ami nekünk most fontos: a szükséges szabad munkaerőt pedig a mezőgazdaság nyújtotta. A mezőgazdaságban ugyanis szintén előrehaladt a modernizáció, növekedett a munka hatékonysága, s ezzel a termények területegységre eső hozama. Nem növekedett viszont a termőterület, s ezért – kissé leegyszerűsítve a dolgot – a gazdaságnak ebben az ágazatában nemhogy egyre több munkásra lett volna szükség (mint az iparban), hanem egyre kevesebbre. A mezőgazdaságból kiszorulókat lelkesen fogadta és szívta fel (Nyugaton!) a terjeszkedő ipar – addig, amíg ez a forrás kellő bőségben buzgott. A forrás nem volt kifogyhatatlan, így az ipar egyre kevesebb új munkaerőhöz juthatott hozzá.

A II. Világháború idejére a fejlett iparú országok hazai – falusi – munkaerőtartalékai leapadtak. Mezőgazdaságukban a foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatottakhoz képest már alig 10%-ot tett csak ki. A létszámcsökkenés ugyan azóta is folytatódott, de a kiáramló mennyiség ahhoz már nem elég, hogy az extenzív felhasználásban kielégítse a tőkenövekedés kényszerű szükségletét. A háborút követően pedig hamarosan megszűnt a gyarmati tartalék is.

A felhalmozás folytatódásának más módját kellett fellelni. Ekkor lépett a fejlett területeken a terjeszkedő felhalmozás helyébe a befelé ható, azaz a hatékonyságnövelő (intenzív) felhalmozás. Mindezt elsősorban az eszközök és termékek módszeres műszaki fejlesztése révén érték el, hovatovább a termelőfolyamat minden elemére kiterjesztették, így a piacszervezésre, a szervezeti formákra, az irányítás módozataira, az emberi kapcsolatokra stb. Mindezek fejlesztését pedig a rendszeressé megszervezett tudományos kutatásnak kell megalapoznia.

A kutatás ennél fogva a termelőfolyamat szerves részévé vált. A termelés tényezőinek teljes körére irányuló állandó fejlesztő folyamatot nevezik ma (nyakatekert magyartalansággal) általános minőségbiztosításnak. Elérkezett a tőke működésének új, intenzív korszaka. A világgazdaság fejlett térfelén egyre erősödik a felhalmozásnak ez az irányzata.

A szocialista gazdasági reformkísérletek időszakaiban nálunk is esett szó erről. A 60-as években Jánossy Ferenc, a cseheknél pedig Radovan Richta vetette fel a kérdést. Majd a 80-as években a világgazdaság ügyeivel foglalkozók körében általánosan használatossá vált ez a fogalompár. Egyik kései beszédében még maga Kádár János is használta – enyhén vulgarizált formában.

A tőke ezen új magatartásához, annak követelményeihez a hajdani proletariátus egyik fele fel tudott zárkózni, a másik – hagyománykötöttebb – fele azonban nem. A legfejlettebb országokban, illetve központokban túlnyomó többségben voltak és vannak a felzárkózni képesek, a fejletlenebbekben már kevesebben, az elmaradottakban pedig csupán törpe kisebbség képes a fejlesztéssel lépést tartani. Így a tőke mechanizmusa a lemaradókat kirekeszti a maga köréből, és visszalöki a gazdálkodás másik, hagyományos térfelére.

 

A kettészakított proletariátus

 

Globalizálódása során az új kapitalizmus, ahogyan ellenőrzése alá vonta és vonja a világ összes piacait, egyben felmorzsolja a hagyományos és lokális, természeti-közösségi életlehetőségeket, a legális árutermelést egyre magasabb járulékos költségekkel terheli, illetve a termelékenységi versenyt egyre magasabb teljesítményszintre srófolja fel. Azokat a hatalmas embertömegeket, amelyek ehhez használhatatlanok, kitaszítja vagy kirekeszti a tőkés termelőfolyamatból. Ezek így ellátatlanul maradnak, belezuhannak a teljes bizonytalanságba.

Előttük nem áll már nyitva a proletarizálódás hajdani útja. Az árutermelő mezőgazdaságban feleslegessé váló parasztságot nem toborozza már a nagyipar, hogy átsorozza őket a maga hadseregébe. Ez már nem az az ipar, amibe ők nyers munkaerejükkel képesek lennének beilleszkedni. Leomlott a híd a két gazdaság és a két kultúra között, átjárás nélkül maradt egymás mellett a két nagy világtörténelmi réteg. Kettéhasadt a proletariátus, egymástól gyorsan távolodó poszt- és pre-proletár rétegekre.

20 éve jelent meg és vert fel elég nagy port André Gorz könyve, az: Adieux au prolétariat (Búcsú a proletariátustól). A folyamat, amire felhívta a figyelmet, valóságosnak bizonyult – de a valóság csupán egyik felének. Ő csak a meglévő proletariátussal foglalkozott, az iparosodott területek proletariátusával, s annak kettéválásáról rajzolt félelmes jövőképet. A foglalkoztatásban megmaradhatók elembertelenedéséről, az onnan kiszorultak elnyomorodásáról. Nem gondolt azonban azokra, akik a tőkés foglalkoztatásig el sem jutottak, be sem kerültek a proletársorba.

 

A fenntartható hanyatlás

 

Magyarországon a két utódréteg fenntartható egyensúlyban van egymással – amennyiben a tőkés foglalkoztatásra alkalmasak elegen vannak ahhoz, hogy az általuk létrehozott össztermékből a megélhetésükön felül finanszírozható a második gazdaságban tengődők minimális támogatása is. A lemaradók eltarthatók a társadalom peremén, a társadalmi robbanás nagyobb veszélye nélkül. Kicsit siránkoznak, ha tehetik, berúgnak, esetleg bűzlenek, esetleg lopnak, rosszabb esetben rabolnak, és néhanapján bizony gyilkolnak is. De nem szervezkednek, és nem lépnek fel többé forradalmi tömegként. Alapjaiban nem veszélyeztetik a szabályok szerinti gazdaságot és a polgári életet, azaz a társadalomnak a tőke alapzatán jólétben élő felét.

Tőlünk nyugatabbra arányuk elenyésző (ámbár létszámuk 20-30 éve ingadozó, de lassan mégis növekszik), s a társadalom produktív felének termékéből tengődésük jól finanszírozható. Nem képesek veszélyeztetni a polgári rendet, ennél fogva nem is követel magyarázatot a létük, s mélyreható gazdaságszerkezeti megoldást sem.

Egy határral keletebbre az arány már nem ilyen “kedvező”. A Balkán, Románia, Ukrajna polgárosult rétegei vékonyabbak és éretlenebbek annál, hogy velük és rájuk simán fel lehetne építeni a szilárd tőkés társadalmat, annak politikai és gazdasági mechanizmusát. A paraszti hagyományokban rekedt rétegeik pedig sokkal népesebbek, semmint hogy emezek képesek lehetnének őket elviselhető szinten megtámogatni. Az ő számukra s a tőlük keletebbre lévők számára már semmiképp nem járható az az út, amelyik pusztán a piaci mechanizmusok és a hozzájuk szükséges infrastruktúrák kiépítése révén reméli a tőkés átalakulást megalapozni és végbevinni az államszocialista társadalom maradványain.

 

A szakszervezeti nézőpont egyoldalúsága

 

A szakszervezetek ma már egyértelműen a proletársorból kiemelkedettek érdekvédelmi szervezetei, azokéi tehát, akik bizton felhasználhatók az új, intenzifikálódó tőkés vállalkozásokban. Az a Szocialista Párt, amelyik az ő helyzetük alapján, az ő érdekeik szerint tájékozódik és dönt, nem juthat el a hagyománykötött és a tőkés gazdaság peremére szorult rétegek helyzetének megértéséhez és megoldásához. Ezért nem tud hosszú távra megfelelő kormányzati programot sem alkotni. A két réteg rövidtávú érdekei elég nyilvánvalóan ellentétesek, a foglalkoztatásban lévők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy jövedelmüket növeljék. A bérköltségek növekedése viszont már rövid távon is szűkíti a foglalkoztatást, hosszabb távon pedig arra sarkallja a beruházókat, hogy műszaki megoldásokkal váltsák ki az eleven munkát, így növelve a termelést és vállalkozói jövedelmüket.

A szakszervezeti szemléletnek szinte lehetetlen felemelkednie azokhoz a távlatokhoz, amelyekben ezek az érdekellentétek feloldódnának, illetve feloldhatók. Még a hosszú távú munkanélküliek csoportjának érdekeit is csak kelletlenül vállalják fel – ha vállalják egyáltalán –, pedig ez a kiszorulóknak csak a legpolgárosultabb és viszonylag csekély létszámú osztaga. Az egyéb, tőkés foglalkoztatáson kívüliek érdekvédelmére és politikai reprezentációjára pedig a szakszervezeti intézményi forma teljesen alkalmatlan, hiszen az mindenestől a benne tömörülő munkavállalóknak a munkaadó tulajdonosokkal való érdekellentétén alapul, és erre irányul működése. Azok viszont, akik csak a hagyományos formákban működő második gazdaságban jutnak megélhetéshez, a tőkés gazdaság egészével állnak ellentétben, s nem csupán a tőkés munkaadókkal. Ennek folytán nem is egyszerű érdekvédelemre van szükségük, hanem a tőke számára való alkalmatlanságuk megszüntetésére, feloldására.

 

Híd a hagyományos és a tőkés gazdaság között

 

Ez az ellentét – tőkés társadalmi keretek között – csak intézményes közvetítések révén oldható fel, olyan intézmények beiktatásával, amelyek egyik oldalon közösségelvűek, a másikon pedig szervesen illeszkednek a tőkés magántulajdon szabályrendjébe: szövetkezet, társulás, szomszédsági-cimborasági együttműködés, önkormányzati-községi gazdaság, családi-komasági vállalkozás, non-profit vállalkozás stb.

E sajátos intézmények kezdeményezéséhez, megszervezéséhez és működtetéséhez azonban erőteljes politikai cselekvőképesség kell, amivel maguk a hagyományos közösségek általában nem rendelkeznek.

Ha jobboldali szervezetek képviselik a hagyományos csoportok érdekeit, akkor a tulajdoni elem kerül a középpontba, ezen belül még mindig elsősorban a földtulajdon. Ennek következménye pedig óhatatlanul a nemzeti elzárkózás és a nemzeti-nemzetiségi konfliktusok kiélezése. A tőkés világpiacon való bentmaradás feltétele mellett inkább csak egy baloldali politikai szervezet, párt lenne képes reális megoldás felé elvezetni a hagyománykötött gazdasági érdekeket. Valószerűtlen, hogy a szocialista eszmekörön kívül megszerveződhetne olyan politikai erő, amelyik megértené, és magára vállalná a tőke tartományán kívül rekedtek, illetve peremére szorultak ügyét. Ámbár nem zárható ki, hogy a politikai centrum növekvő egységesülése folytán valamelyik mozgékony polgári alakulat megelőzi az opportunizmusba ragadó, nehézkes baloldalt.

Úgy gondolom, figyelmet érdemel az európai zöld mozgalmakban kristályosodó irányzat, amelyik a fenntartható fejlődés (Római Klub) gondolatköréből kiindulva, növekvő hangsúlyt követel a helyi, települési gazdaságszerveződéseknek. Igaz ugyan, hogy esetükben a követelés kiindulópontja a természeti környezettel való kapcsolat megbomlott egyensúlya, nem pedig a társadalmi csoportoké. Azonban innen indulva is eljutunk – méghozzá megkerülhetetlenül – a helyi népesség egészében való megélhetésének és autonómiájának ügyéhez. Erről közelítve pedig a teljes népesség körén belül hangsúlyt kap a hagyománykötött, ilyenképpen természet közelibb csoportok szerepe és sorsa.

Meg kell említenünk még a hagyományos egyházakat is. Transzcendentális horizontjuk ugyan kötelezné őket a hagyományokban megrekedtekkel való szolidaritásra, eszmeviláguk súlyos történelmi ellentmondásai azonban visszatartják, s a politikai jobbszárny felé sodorják őket.

Annak a jelentősége, hogy az MSZP, vagy bárki más, feltárja és magára vállalja a hagyománykötött rétegek politikai reprezentációját és megszervezését, nem csupán országos mérvű. A második gazdaság legitim átmeneti formáinak felderítésére és megalkotására valamennyi posztszocialista társadalomnak életbevágó szüksége van, nem is beszélve a Harmadik Világról. Ennek elérésére azonban a különböző országok esélyei korántsem egyenlők, erősen függenek a tőkeérett és a hagyománykötött rétegeknek az össznépességen belüli arányától. A hagyománykötöttség túlsúlya esetén – amint fentebb már érintettük – túl nagyok a nemzeti elzárkózás irányába terelő erők.

Nyilvánvaló, hogy a magyar mezőgazdaság és még inkább a falvak ügye tartós válságban van a fordulat óta egyfolytában. Gondjával azonban a politika szintjén senki nem foglalkozik érdeme szerint. A megoldás módozatai fel sem merülhetnek, mivel érdemi, történelmi távlatokba helyezett vizsgálata sem ment még végbe. A megoldó gondolat és tett nem várható nyugatról, az ő számukra ez nem belső kérdés (lásd fennebb: Gorz), hanem külkapcsolati. Nem a társadalmi és gazdasági szerkezet formálása, hanem csupán szociálpolitika.

Az elmaradott vidékek földindulása – lehetséges –, messze van. Szerencsés fordulat esetén el is maradhat, de morajlása felhallik a mélyből.

 

(1998. szeptember)

 

Néhány utólagos megjegyzés

 

Manapság a társadalmi továbbhaladás kapitalizmuson túlra vezető útját fürkészők figyelmét jobbára lekötik a tőkés szerveződés legfejlettebb elemei. Amikor azt keresik, hogy milyen lehet a poszt-kapitalista társadalom, arra kérdeznek rá: vajon hol találunk a jelenben olyasmit, ami annak kezdete lehetne, amit felnagyítva kivetíthetnénk a jövőbe. Bonyodalmak nélkül, egyenest kívánnának belépni a jövőbe – s ezzel alighanem már el is hibázták a dolgot.

Ha még nem akasztottuk teljesen szegre marxi-hegeli örökségünket, gyanakodnunk kell, hogy ennyire egysíkúan nem lehet megközelíteni a kérdést, bármilyen jogosnak is tűnik az a feltevés, hogy a legmagasabb rendű működésekből, a szellemi termelésből kell kibontakoznia a jövő társadalmi formáinak.

Miután végighaladtunk a fenti gondolatmeneten, kitűnik, hogy valami megkerülhetetlen akadály állja útját történelmi-politikai továbbhaladásunknak. Ameddig ezt el nem mozdítottuk, addig nem férhetünk hozzá egy újabb társadalom formáihoz. Hogy a kapitalizmuson túlra eljuthassunk, előbb menthetetlenül vissza kell térni ahhoz a történelmi útelágazáshoz, amelyiken a rendszer spontán fejlődése – ha nem is épp szánt-szándékkal, de túlfutott, ám ahová leláncolva hátramaradt a föld népességének nagyobbik fele.

Ez a cserbenhagyás nem egyszerűen morális, ámbár van ilyen oldala is (és onnan-való nézete is teljesen valóságos), az őket fogva tartó lánc minket is visszatart – legyen bár jó hosszúra eresztve.

 

Fejlődés és lemaradás táguló hasadéka

 

A fejlett tőkés világ jóléte nem pusztán saját termelési rendszerének hatalmas teljesítőképességén alapul, hanem azon a többlethasznon is, amit a prekapitalista állapotukban feltartóztatott, nyomorult népektől, rétegektől szív el folyamatosan. Az elszívó mechanizmus a külkereskedelem révén érvényesül. Megléte elég régóta ismert (Tocqeville, 1840), ütközik az uralkodó polgári közmeggyőződéssel, amit még A. Smith fogalmazott meg a “komparatív előnyök” elvében (1776, The Wealth of Nations), s amely mindmáig képes megnyugtatni a polgári lelkiismeretet. A XX. század első harmada óta ismét kutatók sorát foglalkoztatja a kérdés (mint kezdeményezőket, említsük meg Eli Heckschert és Bertil Ohlint, akik 1977-ben kaptak Nobel-díjat e tárgykörben végzett közös munkájukért; magyar részről pedig Török Ádámot, aki közvetlenül a rendszerváltás előtt kis kötetben kiválóan foglalta össze e tárgykör kérdéseit és irodalmát). Az elmaradottak a nemzetközi kereskedelem csatornáján keresztül szinte önkéntesen adóznak. A kereskedelem egyoldalú “szabadságának” fenntartásához ma már kevés erőszakra van szükség. Némi gazdasági nyomás, a tőke világhatalma időnként meglebegteti fenyegető erejét a szemük előtt, fejük felett, fegyelmezésükre ennyi is elég. A Harmadik világ akár a tárgyalótermekben, akár utcai tűntetéseken próbálja érdekeit hangoztatni, elutasítással találkozik – és sodródik a végső elkeseredés felé.

Láthatatlan csatorna és szivattyú rögzíti őket a múltban, a történelmi elmaradottságban, elszívódnak a többletek, s nem náluk, hanem a jóléti oldalon emésztődnek-halmozódnak fel. Az extenzív–intenzív váltás ezt a mechanizmust nemhogy megszüntette volna, hanem éppenséggel továbberősítette. A fejlett országok monopolhelyzetét az elmaradottakkal szemben szellemi termékeik rendszeres termelése mértéktelenül felerősítette. Ennek a kapcsolatnak a bizarr ellentmondása fűzi a legfejlettebb kapitalizmust is a továbbélő múlthoz, de odafűzi a világtársadalom jövőjét is, és odafűz minket is saját társadalmunk elmaradott rétegein keresztül. Jelenünkben és jövőnkben egyaránt.

 

A tőkefelhalmozás forrása és helyszíne

 

Ezt az ellentmondást az Eszmélet következetes olvasói ismerik, legfeljebb szövevényességét, minden világgazdasági aktusban való jelenlétét és bénító hatását nem tartják kellőképp számon.

Bérmunka nélkül nem tőke a termelőeszközökben felhalmozott értéktömeg, ámde döntő többleteit nem föltétlenül magából az általa alkalmazott bérmunkából, hanem elsősorban annak gyenge konkurenciájából szívja ki (ez volt Rosa Luxemburg nevezetes, bár mára meglehetősen feledésbe merült, nagy felismerése). Ugyanakkor azt a magunk bőrén tapasztaltuk (az államszocializmus bukásával), hogy a társadalmi termelőeszközök tőkés reprezentációja és önszabályozó szervezettsége nélkül nem működik a magasan fejlett technika újratermelési folyamata. Viszont a magántulajdonok hálózatába tagolódott össztőke társadalmiságát és emberiességét a piaci mechanizmusban működő “rejtett kéz” – hiába szerette volna A. Smith – nem képes biztosítani a magántulajdoni érdek, az “önző szenvedély” automatizmusával szemben.

A tőke mechanizmusát mozgásban tartó magánérdek csődbe viszi és megbénítja az elmaradott technikával és annak megfelelő munkaerővel felszerelt vállalatokat, sőt nemzetgazdaságokat is. Ezzel pedig hatalmas tömegeket zár ki a bérmunkából, ami nemcsak a megélhetésnek, hanem a további fejlődés lehetőségének is az uralkodó, egyedül szabatos formája a tőkés világgazdaságban. A nemzetközi segélyszervezetek ezt utólagosan nem képesek helyreigazítani. Ebből a csapdából csak a tulajdoni rendszer határain túllépve lehet kimenekülni.

Van-e ilyen kijárata a tőke rendszerének? Olyan, ahol a kilépők nem veszítik el a magánérdek dinamizmusát, de működtethetik az alacsony termelékenységű társadalmi munkát is?

Úgy gondolom ez ma döntő kérdés, erről kellene többet és mélyrehatóbban megtudni. A jövőhöz – a szabad szellemi termeléshez – csak a tulajdoni kérdésen áthatolva juthatunk majd el.

 

Az Eszmélet Baráti Körében lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Szalai Erzsébet ismerteti azonos című könyvének (Aula kiadó, Budapest, 2001) téziseit, melyekre Krausz Tamás és Szigeti Péter válaszol.

Beszélgetés Szalai Erzsébet azonos című könyvéről (Aula Kiadó, Budapest, 2001)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2001. március 4-én.

Résztvevők: Szalai Erzsébet, Krausz Tamás és Szigeti Péter

 

Szalai Erzsébet

Legelőször arról beszélnék, hogy mint baloldali, kritikai szociológus miért is foglalkozom elitkutatásokkal.

A rendszerváltás nem alulról, társadalmi mozgások által generált folyamat volt, hanem az államszocializmus méhében megszülető társadalmi ellenelitek megszerveződésének az eredménye. Ezért tizenkét évvel ezelőtt azt a hipotézist fogalmaztam meg, hogy a kialakuló új rendszer alapvonásait igen nagy mértékben a rendszerváltás során hatalomra került elitek fogják meghatározni. Mint marxista tradíciójú társadalomkutató, azt is feltételeztem, hogy ebben a folyamatban a gazdasági elit lesz a domináns, amely hosszabb távon meg fogja határozni a politikai és a kulturális elit mozgásterét is. Ezért a gazdasági elit módszeres, empirikus kutatásához kezdtem hozzá.

A magyarországi elitkutatások a gazdasági elitet nem a társadalom egészéhez való viszonyában vizsgálják, hanem főként azt a kérdést teszik csak fel, hogy honnan is rekrutálódik ez az elit. Vagyis e gazdasági­elitkutatások pontosan a legfontosabb kérdést, a hatalom kérdését nem firtatják. Számomra viszont ez volt a legfontosabb feladat, vagyis az egész problematikát a gazdasági elitnek a társadalmi szövetbe való sajátos beágyazottsága szempontjából igyekeztem vizsgálni. Kutatásaim során számos általam megfogalmazott kérdésre nem tudtam még választ adni, sokszor csak hipotéziseket fogalmazok meg – ezeket külön jeleztem.

Könyvem első részében a gazdasági elit főszereplőit – a késő-kádári technokráciát, az állami nagyvállalatok vezetőit, a külföldi befektetőket, a bankárokat, a hazai nagy magánvállalkozókat és a vezető gazdasági állami bürokráciát – mutatom be, majd egy külön rész foglalkozik a gazdasági és a politikai, valamint a gazdasági és a kulturális elit kapcsolatával. Ezt követi külön részként az elméleti tézisek és hipotézisek megfogalmazása. A következőkben röviden az utóbbiakat ismertetem.

Bevezetésképpen arra a különbségre fogok rávilágítani, amely Bourdieu tőkeelmélete és saját elméleti megközelítésem között fennáll. Ez a különbség igen nagyrészt az általunk vizsgált társadalmak különbözőségéből adódik. Bourdieu egy viszonylagos stabilitást mutató centrumország viszonyait elemezve fogalmazta meg elméletét, amelynek fókuszában a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének problémája áll. A társadalmi tőkék konvertálása nála igen hosszú folyamat, döntően egyik nemzedékről a másikra következik be. Magyarország viszont gazdaságilag nyitott félperiféria, amely a vizsgált időszakban gyökeres változásokon ment keresztül. A társadalmi tőkék – a gazdasági, a szociális és kulturális tőkék – egymásra való konvertálásához sokszor egy-két év is elegendő. Nem véletlen tehát, hogy – elsősorban Szelényi Iván nyomán – a legtöbb hazai elitkutató az elitek képződését ezekben a gyors konvertálási folyamatokban ragadja meg. Azt a szempontot azonban ők sem vizsgálják, hogy amelyek azok a nemzetállami kereteken kívüli tényezők, amelyek e folyamatok keretéül szolgálnak. Márpedig ezek megértése nélkül alapvető kérdésekre nem kaphatunk választ.

A nemzetállami kereteken kívüli legfőbb tényező: a globalizáció. Vizsgálnunk kell tehát a globalizáció és a belső elitképződések, az elitek tőkekonvertáló képessége és tőkéik értéke közötti összefüggést is. E gondolatmenet kifejtéséhez feltétlenül be kell vezetnünk a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra fogalmát. Ezt a pénzintézetek nemzetközi összefonódása, a világ legnagyobb gazdasági-pénzügyi centrumai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint a nagy multinacionális cégek vezető erői alkotják, amelyek felügyeletet gyakorolnak a jegybankok és a kormányok felett is.

Ezt az összefüggést az 1970-es évek közepétől értelmezhetjük. Magyarországnak az ekkortól erősödő nyugati eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban nem az államszocializmus demokratikus megreformálásának ígéretével fellépő társadalompolitikusok aktivizálódását, hanem a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül feltörekvő új, nyugatos csoport) monetarista krémje (és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az újreformer értelmiség) megerősödését katalizálja.

A felgyorsuló külpiaci nyitás és a szuperstruktúra egyre erősödő elvárásai a folyamat kiteljesítésére a késő-kádári technokrácia kulturális, szociális és gazdasági tőkéinek értékét megnövelték, és megkönnyítették számára a három tőke egymással való konvertálását. A folyamat tetőpontja a késő-kádári technokrácia krémje által uralt szociálliberális kormányzat idejére, vagyis az 1994–1998 közötti időszakra esett.

Mi történt valójában? A politikai rendszerváltást követően a gazdasági eliten belül meggyengültek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményezett, amelynek bázisán a késő-kádári technokrácia, sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve és a szuperstruktúra elvárásainak megfelelően, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzta, döntően a külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalkozók számára. Szimbolikus értelemben, hatalmi szempontból és a konkrét gazdasági javakat tekintve is. Sőt, a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéit is veszélyeztette, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adta át. Valójában a tőkeelemek cseréje valósult meg. (Ez a fogalom feltétlenül új Bourdieu elméletéhez képest.) A késő-kádári technokrácia krémje lemondott hazai gazdasági tőkéinek egy részéről, cserébe azért, hogy ő maga a nemzetközi gazdasági pénzügyi szuperstruktúra részévé válhasson (Bokros Lajos ma a Világbank igazgatója), és így hazai gazdasági tőkéit nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassa.

Ebben a folyamatban a késő-kádári technokrácia leértékelte a munkaerő hozzá közvetlenül nem kapcsolódó részének tudástőkéjét – ez nem más, mint a munkaerő költségének leszorítása és a kis- és középvállalkozások diszpreferálása –, hogy így tegye vonzóvá ezt a munkaerőt a külföldi befektetők számára.

A tőkék és az erőforrások átszivattyúzása tágabb értelemben is végbement, mégpedig a gazdasági, politikai és kulturális elitek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között, az előbbiek javára és az utóbbiak kárára. Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész kelet-közép-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem álltak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható, külső erőforrások (ráadásul a nemzeti termék 1997-ig gyakorlatilag zsugorodott), az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehetett csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai voltak. A mégis csak megvalósuló (de a gazdaságpolitikai vezetés által nem diszponálható) külső tőkebevonás a multinacionális vállalatok tömeges becsalogatása révén valósult meg, mégpedig e szektor dominánssá válását eredményező mértékben.

Mindez nem eredeti tőkefelhalmozás, hanem eredeti tőkeátcsoportosítás. Fő jellemzője, hogy ebben a folyamatban – Rapoport kifejezésével élve – zéró összegű társadalmi játszma folyik – a társadalmi szereplők egyik csoportja csak más csoportok rovására bővítheti jövedelmeit, erőforrásait.

Vagyis ismét aktuálissá válik Marx kérdésfelvetése, miközben mint majd látni fogjuk, részben Max Weber megközelítését is megtarthatjuk.

A kizsákmányolás fogalmáról van szó. Ezt a fogalmat a mai nemzetközi irodalomban elsősorban az analitikus marxisták használják, és igyekeznek empirikusan – döntően a játékelmélet és a racionális választások elmélete alapján – verifikálni.

Wright szerint akkor beszélhetünk kizsákmányolásról, ha bizonyítható, hogy a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációjától függ – a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények. Továbbá, a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétől is függ – a gazdagok ilyen vagy olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének legalábbis egy részét. Ez a magyarországi eredeti tőkeátcsoportosítás folyamatában pontosan így történt.

A kizsákmányolás fogalmát – hangsúlyozottan a disztributív egyenlőtlenségek elemzésére – a baloldali liberális Kis János is használja. Kis egyik kiindulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet-elsajátítás marxi fogalmi azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és elkülönítésére, miután – miközben – meggyőzően bizonyítja, hogy Marx a két fogalmat összemossa. Kis megkülönbözteti a speciális és általános kizsákmányolás esetét. Akkor beszél speciális kizsákmányolásról, ha a tőkések és munkások alkuereje a tőke javára kiegyenlítetlen. Márpedig a magyarországi újkapitalizmusban ez a helyzet. Más a helyzet az általános kizsákmányolással. Kis értelmezésének megfelelően (azt kissé átalakítva) akkor beszélhetünk általános kizsákmányolásról, ha felsejlenek a láthatáron olyan termékeny utópiák, amelyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyokat (ezen belül például megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való feltüntetését), és amelyeknek van számottevő társadalmi bázisuk.

Ilyen utópiák a nemzetközi civil társadalmi mozgalmak oldaláról mostanság kezdenek újból felsejleni – de ezek taglalásába itt nem tudok belemenni. Erről csupán annyit, hogy a válaszom összességében egyelőre bizonytalan.

A továbbiakban saját gondolatmenetemet ismertetem.

Rövid távon – vagy inkább egy adott pillanatban – relevánsnak tekintem a marxi munkaérték-elméleten alapuló értéktöbblet-elméletet, vagyis azt a tételt, hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől a munkaerő egy olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez az értéktöbblet, amelynek a tőkések részéről történő elsajátítását – egy adott pillanatot tekintve – magam is kizsákmányolásnak tekintem.

Ez azonban nem más, mint egy alapvetően konfliktuselméleti megközelítésen alapuló logika. Gondolkodásunkból azonban nem iktathatjuk ki a hosszabb távra tekintő, funkcionalista nézőpontot sem. Ezen elméleti attitűd alapján nézve egyrészt egy bővülő gazdaságnak felhalmozási szükséglete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erőforrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletből). Másrészt és főként: az államszocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet az erőforrások újraelosztásának az a gyakorlata, amely ellentétes a történelmileg a tőke által reprezentált, a tőke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal (a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem vezetett máshoz, mint az erőforrások, javak szűkített újratermeléséhez. A tőke értéktöbbletből való részesedéssel történő “jutalmazása” a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mértékben függetlenül attól is, hogy igazságos-e vagy sem): a tőke “részesítése” az értéktöbbletből az erőforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a szélső esetben is így van ez, amikor a tőkés nem fejt ki effektív munkát, csak “szelvényvagdosó”. És azt figyelembe véve is, hogy a globalizációval növekvő tőkekoncentráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák azt a lehetőséget, hogy a tőkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erőforrások hatékony elosztásának “feladatát”.

De ha az értéktöbbletnek a tőkések által történő elsajátítása ilyen fontos funkciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló-e egy olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás? Ezt a kérdést gondolkodásom jelen szakaszában (mint arra már utaltam), nem tudom határozottan megválaszolni. Amit bizton állíthatunk: mind az analitikus marxisták definíciója alapján, mind a speciális kizsákmányolás fogalmi keretébe helyezkedve, a magyarországi újkapitalizmus kizsákmányoló társadalomnak tekinthető.

De vajon a kizsákmányolás alapja a tőke képviselőinek tisztán hatalmi helyzete vagy a tulajdonjogok koncentrálása? És visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: a tőke körül összpontosuló elitek osztályt alkotnak-e?

Az osztályok képzése az osztályozás problémáját veti fel. Osztályozni a társadalomtudományban annyit tesz, mint egymáshoz hasonló és másoktól különböző társadalmi szereplőket különböző fogalmi kategóriák alá sorolni. Osztályból tehát nem csak akkor van mindig legalábbis egynél több, ha ezek antagonisztikus viszonyban vannak egymással, hanem akkor is, ha a társadalmi szereplők csoportjai adott szempontokból határozottan különböznek egymástól. Ugyanakkor, miközben az antagonizmus nem szükséges feltétel, az osztályok képzésének csak akkor van értelme, ha az ábrázolt különbségekhez határozott társadalmi funkció kapcsolható. A magyarországi újkapitalizmusban, empirikus tapasztalataim szerint, a hatalmon lévők elkülönült fogalmi kezelése releváns, ugyanakkor a munkaerejüket áruba bocsátók közötti nagy differenciálódás valamint az individualizálódás, az egyéni, atomizált érdekérvényesítés dominanciája következtében a társadalom többi szereplőjét nem tudjuk olyan kategóriá(k)ba sorolni, amely(ek)hez határozott funkció kapcsolható.

A magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét az államszocializmus belső ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagytőkének a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása “idézte elő”. Vagyis alapvetően tőke–munka viszony állt mögötte – de nem osztályharc. Sőt, a “munka”-oldal éppen, az osztályharc hiánya – szervezetlensége vagy gyenge szervezettsége – okán nem volt képes effektív ellenállást kifejteni.

E gondolatmenet alapján tehát arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarországi újkapitalizmus viszonyainak elemzésénél el kell vetnünk az osztályelemzést, ami együtt jár azzal, hogy a hatalmon lévőket nem osztályként definiálom, miközben nem mondok le arról, hogy kizsákmányolóként tételezzem. Sőt, a kizsákmányolás egyik döntő alapja éppen a hatalmon lévőkkel szembeni társadalom atomizáltsága, pontosabban, gyenge strukturáltsága, szervezetlensége.

A hatalom tehát elitképződmény. Empirikus elemzésem és korábbi fejtegetéseim alapján, középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági elit érdekeitől alapvetően eltérő alternatívákat nem felmutató parlamenti politikai pártok és a kulturális elit alkotják.

A hatalmon lévő gazdasági elit alapvetően a tulajdonjogok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól. A hazai nagyvállalkozók szempontjából ez egyértelmű, a többi gazdasági elitcsoport esetében elsősorban a tulajdonjogok egyik döntő elemének, a rendelkezési jognak a koncentrálása alapján. A rendelkezési jog kategóriája pedig egyszerre tartalmazza a hatalom és a tulajdon mozzanatát.

Az a tétel, mely szerint a rendelkezési jog mint tulajdonjog kitüntetett szerepet játszik a gazdasági elit hatalmi pozíciójának megalapozásában, annak a további tételnek a megfogalmazásával jár, hogy bár a gazdasági elit és alfrakciói nem alkotnak osztályt, marxi értelemben a képződménynek vannak osztályvonásai. (Marx, mint tudjuk, a tulajdonviszonyoknak tulajdonított döntő jelentőséget az osztályok elkülönülésében.) De vannak osztályvonásai weberi értelemben is. Max Weber szerint, mint tudvalevő, az osztályok alapvetően a piaci mechanizmus működése révén formálódnak meg. Az 1990-es évek utolsó harmadától meginduló gazdasági növekedés azt bizonyítja, hogy a kialakult gazdasági elit teljesítményét “a piac” is visszaigazolja és tovább erősíti.

Ugyanakkor ez a hatalmi képződmény rendkívül megosztott: egy, a külföldi és hazai tulajdonú szektorok között húzódó választóvonal mentén elkülönülő, kettős gazdaság és kettős társadalom csúcsát alkotja. Ebből következően érdekellentétek tagolják, és egymástól elkülönült részei többé-kevésbé rendiesen is megszerveződnek.

Mindazonáltal a hatalmi képződmény különböző csoportjainak vannak közös érdekei. Ezek közül a legfontosabb a munkaerő árának leszorítása, a munkavállalók jogainak korlátozása és szervezkedéseik visszaszorítása.

Korábbi munkámban az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezetét, elsősorban Max Weber fogalomalkotása alapján, osztályvonásokkal rendelkező rendként tételeztem. Az államszocializmus hatalmi szerkezetéről (amelynek főszereplői a felső pártvezetés, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők) kimutattam, hogy tagjait egyfelől közös éthosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, amelyet a párt éthosza és bürokráciája teremt meg és termel újra (rendiség), másfelől azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági, hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetőinek – a pozíciója a politikaiak mellett gazdasági tényezőkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi és megerősíti (osztályvonás).

E hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. (Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, amelynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség elhárítása.)

A hatalmon lévő renddel szemben, döntően az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következően, a társadalom méhében nem szerveződik meg más osztály vagy rend. (Ezért van az, hogy a “tőke” és a “munka” viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítettség, egyensúlyhiány jellemzi.)

Ez a hatalmi szerkezet a rendszerváltás folyamatában felbomlik, és egy belsőleg tagoltabb és a piaci mechanizmus nyíltabb működése következtében erősebb osztályvonásokkal rendelkező hatalmi konglomerátumnak adja át a helyét. Lényegi vonásaiban mindazonáltal mutat folytonosságot, mely folytonosság egyik döntő tényezője – mint láttuk – a késő-kádári technokrácia folyamatos és sajátos társadalmi szerepvállalása. A hatalmi szerkezet neve kissé bonyolult lesz: belsőleg rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkező hatalmi elit (a továbbiakban röviden: hatalmi elit).

A társadalom méhében az újkapitalizmusban sem alakulnak ki osztályok vagy rendek – mindazonáltal a hatalmi elit gyenge módon strukturálja a társadalmat. Sőt, az osztályok vagy rendek kialakulását éppen ez a gyenge strukturáló hatás korlátozza.

A társadalmi struktúrára vonatkozó, alábbi fejtegetéseim az adott irányú empirikus kutatások hiányában jórészt hipotézisek.

A hatalmi elit alatt a társadalomban egyrészt laza halmazt képező középrétegek vannak jelen. Ez a halmaz sokszínű és eltérő érdekeltségű rétegekből áll. Másrészt jelen vannak azok is, akik ebből a körből is kirekesztődnek. Ők a társadalom alsó részét képezik.

Megkülönböztethetők egymástól azok a középrétegek, amelyek a hatalmi elithez kapcsolódnak, és azok, amelyek nem. Az előbbiek – munkavállalóként az ő érdekeltségeikben vagy szervezeteikben foglalkoztatottak – alkotják a középrétegek egy részét. Ők két alrétegre oszlanak. Azokra, akik külföldi tulajdonú szektorokban, és azokra, akik a hazai gazdasági elit szférájában tevékenykednek. A középrétegek másik rétege – akik nem kapcsolódnak a hatalmi elithez – belülről szintén tovább strukturált. Egyik alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkező társadalmi szereplők – például közép- és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak –, másik alrétegét azok a beosztott, de magasan képzett állami alkalmazottak jelentik, akik nem tartoznak az első réteghez.

Nem tartoznak a középrétegekhez – a társadalom alsó részét képezik – a nem a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb munkavállalók (például kisvállalkozók szak- vagy segédmunkás alkalmazottai) és az önálló egzisztenciával nem rendelkező inaktívak.

E modellben sajátos az értelmiségi foglalkozásúak helyzete. Az értelmiség egyik rétege – mint kulturális elit – közvetlenül a hatalmi elit része, további rétege “megoszlik” a középrétegek különböző rétegei között. Más hagyományos társadalmi csoportokat is keresztbe metsz a vázolt struktúra, ám ennek taglalásába most nem tudok belemenni.

A középrétegek általában kettős helyzetűek. Például: a munkavállalókat alkalmazó kis- és középvállalkozók – az előbbiek kiszolgáltatott helyzetéből következően – egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. A gazdasági elit domináns csoportjai az állami redisztribúcióban előnyt élveznek velük szemben, ami részben nem más, mint az általuk megtermelt értéktöbblet egy részének elszivattyúzása.

Egyértelmű viszont az alsó társadalmi rétegek alávetett helyzete, nagyobbik részének erős speciális kizsákmányolása.

Befejezésképpen a gazdaság és társadalom kettős szerkezetéről fejtek ki néhány, az idő rövidsége miatt igen rövid gondolatot. A kettős szerkezet lényege: szemben áll egymással egy, a nyugati piacokhoz kötődő, külföldi dominanciájú, koncentrált tulajdonosi és szervezeti struktúra, nyugati termelésszervezési modell és életstílus, illetve egy döntően a belső piachoz kapcsolódó, hazai dominanciájú, dekoncentráltabb tulajdonosi és szervezeti struktúrájú, rendies, paternalista vonásokat felmutató termelésszervezési modell s egy erre ráépülő életstílus. A két szféra között a meglévő jövedelemegyenlőtlenségek által jelzettnél mélyebb különbségekről van szó. Mélyebb kettészakadást jelent az eltérő termelésszervezési modell, és még inkább a két szférán belüli érdekérvényesítési metódusok különbsége, elsősorban a részérdekek artikuláltsága és az alku szabályozottsága szempontjából – vagyis kulturális szempontból. A két szféra közül egyértelműen a külföldi tulajdonú szektor a domináns, amit az is jelez, hogy a külföldi szektor az állami redisztribúción keresztül folyamatosan jövedelmeket szivattyúz át önmaga számára a hazai tulajdonú szektorból.

A kettős szerkezet a magyar kapitalizmus kibontakozásától, a XIX. század második felétől kezdve (az államszocializmus egy rövid időszakát kivéve, amikor is átmenetileg egy felemás, de masszív középosztály jött létre) történelmi kontinuitást mutat. A kontinuitás alapvető oka – Erdei Ferenc és Szűcs Jenő gondolatmenetét követve –, hogy Magyarországon, az ország sajátos helyzetéből adódóan, soha nem volt lehetőség és idő arra, hogy a domináns gazdasági és társadalomszervezési formákat egy szerves fejlődés nyomán a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre. Paradox módon azonban ez is egy sajátos szervesség: a kettős szerkezet átöröklődésének, átörökítésének szervessége. Ugyanakkor a mai kettős szerkezet jellemzői számos ponton különböznek a korábbiaktól. Összességében: míg a gazdasági szerkezet szegregáltabb, a társadalomszerkezet valószínűleg kevésbé az, mint a korábbi kettős szerkezetekben, ugyanakkor a társadalom összességében individualizáltabb. Másként megközelítve: a társadalmi csoportok kisebb távolságban vannak egymástól, mint a korábbi kapitalizmusokban, de a csoportok, a belső kohéziót tekintve, egyre kevésbé tekinthetők valóban csoportoknak.

 

Krausz Tamás

Szalai Erzsébet könyvének vitája a magyar intellektuális baloldal számára megkerülhetetlen. A vitatott problémakör ugyanis, amelyben nemcsak szakértők vesznek részt, hisz’ én magam sem vagyok sem szociológus, sem közgazdász, felvet olyan általános elméleti és politikai kérdéseket is, amelyek szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Ezért szeretnék néhány megjegyzést fűzni a nagy szakmai erudícióval készült munkához.

Ez a könyv az első, amely a rendszerváltás utáni magyar társadalom újrastrukturálódásának néhány alapkérdését összefüggésben vizsgálja a “globalizáció” újnak tetsző folyamataival. A vitára bocsátott munka tehát kétségtelenül úttörő jelentőségű. Elsőnek mutatja meg széles empirikus anyag tükrében, hogy miképpen jött létre az új gazdasági elit, milyen a szociális eredete, kikből áll ez a 3-4000 fős új társadalmi csoport, amely a rendszerváltás legsajátabb szüleménye és “nyertese”, amelynek felhalmozási mohósága meglepi a naiv olvasót. E réteg kulturális és szellemi arculatáról is képet kapunk. Noha ez az “arculat” enyhén szólva nem vonzó, de ez tárgyilagos elemzésként tárul elénk, amennyiben interjúk keretei között, maguk a szóban forgó elit képviselői nyilatkoznak és mutatják be saját magukat.

Nyilvánvaló, hogy ez az új gazdasági elit sem az osztálytudatosság, sem az erkölcsi arculat tekintetében nem emlékeztet nyugat-európai “osztálysorsosaira”, hiszen a magyar uralkodó elit a vagyonát a magyar állami vagyon kisajátításával szerezte az utolsó 12 évben, mit sem törődve azzal, hogy a magyar munkásság négy évtizedes munkájának eredményét tulajdonították el, leszorítva a kisajátított osztály millióinak életszínvonalát a létminimum szintjére, megszüntetve 1,7 millió munkahelyet.

A könyv ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az új gazdasági elit megformálódása milyen viszonyban állt a globalizációs folyamattal, a külföldi tőkével, a multinacionális tőkés társaságokkal. Mint tudjuk, e viszonyt megterhelte a hazai elit versenyképtelensége, vagy ami részben ugyanaz, “képtelensége” az ún. világpiaci alkalmazkodásra, noha ebben az értelemben sem homogén ez az elit. Itt kínálkozik egy történeti jellegű megjegyzés. A “nemzeti burzsoázia”, amely Nyugaton a XIX. század tipikus jelensége volt, a neoliberális globalizáció korszakában nem jön létre most sem Kelet-Európában. Valami olyasféle társadalmi csoport jöhet csak létre, amely már nem uralkodhat önállóan nemzeti burzsoáziaként, mert a piacok, a gazdasági erőforrások és a társadalmi termelés döntő része a multinacionális társaságok, a külföldi tőke ellenőrzése alatt áll. Ez is oka annak, hogy a kapitalizmus szerte Kelet-Európában mint valami misztifikált idegen jelenik meg. Ettől függetlenül az elit “nemzetkritikai” szárnya természetesen szilárdan és megalkuvás nélkül kitart a kapitalizmus mellett, de azt “magyarítani” kívánja (ez vezet a xenofóbia különböző jelenségeihez).

Szalai Erzsébet a maga elemzésében elkerüli a csurkista-orbánista csapdát, vagyis a szélsőjobboldali globalizációkritika útvesztőit, bár korábban opponensei megvádolták ilyesfajta “kilengésekkel” (pl. Inotai vagy Csillag szerint Szalai csurkista), ám ezeket a vádakat, azt hiszem, a neoliberális globalizáció igen sápadt ideológiai visszfényének tekinthetjük csupán. Az ilyen gondolkodásmód mindenfajta baloldali kritikai diskurzust kizár, marginalizál, hogy önmagával szemben csak egy szélsőjobboldali alternatívát tételezhessen föl.

Erzsi tisztában van vele, hogy az új gazdasági elit nem szemben áll a multinacionális tőkével, hanem éppenséggel függésben van tőle, “féltékenyen” tekint rá, egyszerre gyűlöli és imádja. Szalai mint baloldali (mondhatjuk – ha még van értelme a megjelölésnek – szociáldemokrata) gondolkodó, az alapvető társadalmi-gazdasági ellentmondást természetesen nem a nemzeti és a multinacionális tőke között húzza meg, mint oly sokan a szociálliberális táborban, hanem a helyi, illetve a nemzetközi munkatársadalom és a nemzetközi tőke között.

Ám, ha – általában szólva – igaz az a marxista állítás, hogy a globalizáció alapvető ellentmondása a munka-tőke ellentmondásán kívül nem elemezhető, akkor Szalai Erzsébet könyvének kétségtelenül vannak elméletileg-módszertanilag nem teljesen végigvitt megoldásai.

A kiváló szociológus saját módszerét és elméletét Marx, Mills, Weber, Bourdieu örökségéből keveri ki. Módszertani értelemben tudatosan “eklektikus” a mű, tehát nem lehet valamiféle hibáról beszélni, amikor szóvá tesszük Marx “kiegészítését”. Ám a marxi metodológia immanens sajátosságainál fogva ellenáll mindenfajta “kiegészítésnek”, nem tűr meg önmagán belül más logikát, csak saját magából fejleszthető, vagyis egy olyan kapitalizmuselemzésből, amely mint “szükségszerűséget” feltételezi a kapitalizmus meghaladásának szocialista-közösségi módját. A marxi módszer ellenáll minden olyan megfontolásnak, amely a tőkés piacgazdaságot apologetikus módon “ésszerű” szisztémának fogja föl. Marxnál a piacgazdaság keretei, a kapitalista profittermelés keretei között nem folyhat humanista jellegű gazdálkodás, a marxi fogalomrendszer belsőleg összefüggő és az egyes fogalmak (árutermelés, munka, munkabér, kizsákmányolás, értéktöbblet stb.) meghatározott “helyi értékkel” rendelkeznek, ezért csak olyan “kiegészítést” bír el, amely a marxi osztályelmélet, a kizsákmányolás marxi elméletének stb. alapján keletkezett.

Ezt a problémát szeretném egy példán keresztül illusztrálni. Mint közismert, Marx a munka és tőke ellentétére építi a maga osztályelméletét, ha viszont tagadjuk az osztályelméletet és annak helyére, mint Szalai Erzsébet teszi, az elitelméletet állítjuk, akkor Marxot teljesen “legyengítjük”, éppen a marxi örökség lényegétől “szabadulunk meg”. Marx ugyanis az osztályokról nem szociológusként vagy politikusként gondolkodik, hanem közgazdászként és filozófusként. A vita az osztályok létéről oly régi, mint maga a kapitalizmus. A szociáldemokrácián belül a vita Bernstein óta tart (ha eltekintünk az “előtörténettől”). Önmagában az a tény, hogy a burzsoá (polgári) osztály kulturálisan, politikailag és persze gazdaságilag is kitermeli a maga elitjét, amely működteti vagy vezérli magát a tőkerendszert, egyebek között azt jelenti, hogy a tőke uralmát minden időben fent kell tartani egy amorf, többnyire szervezetlen, a kapitalizmus manipulációs technikáinak évszázadok óta kitett tömeg (több milliárd ember) fölött. A “bérből és fizetésből élők” (magyarán, bérmunkások) társadalmából valamiképpen ki kell sajtolni az értéktöbbletet. Ám ha burzsoázia létezik, a bérmunkások osztálya pedig nem létezik – amint Szalai Erzsébet koncepciójából kiviláglik –, olyan ellentmondás jön létre, amely megoldhatatlan problémákat szül mind az elmélet, mind a politika terén. Akkor kiket, milyen társadalmi csoportokat képvisel és védelmez baloldali tudósként Szalai Erzsébet, ha nem a “proletariátust”? Itt a régi kérdés: ki a történelem “adekvát szubjektuma”, ha nem a tulajdon-nélküliek osztálya (legyen ennek az osztálynak bármilyen bonyolult a szerkezete)? Erre a kérdésre nincs világos válasz. Új helyzet, régi kérdések…

Történelmileg ritka pillanat persze, hogy ez a rendkívül “vegyes tömeg” (munkásosztály) Tanzániában és Oroszországban, Angliában és Magyarországon egyidőben átalakuljon olyan szervezett osztállyá, amelyről József Attila még úgy nyilatkozott, hogy “vasba öltözött”. Sőt, a centrum-régió munkásosztálya mindig más volt, mint a perifériáé, s még Oroszországon belül is jellemző volt a proletariátus legkülönbözőbb történeti és szociológiai formáinak egymás mellett élése. De a nagy forradalmak története egyesítette a proletariátus különböző történeti formáit és szociológiai rétegeit. Igaz, történelmi értelemben csak pillanatokra. A XX. század egész tapasztalata azt mutatja, hogy a burzsoázia – éppen a “globalizációnak” hála – sokkal homogénebb és nemzetközibb politikai, kulturális és szociológiai értelemben, mint a munkásosztály. Sőt, miután a 80-as években a tőke megerősítette pozícióit az egész világon, a munkásosztály fokozatosan lekerült a “napirendről”. Leírták, mintha sose létezett volna, pedig pontosan tudjuk, hogy a munkásosztály – miután részben a tőkésosztály “kreatúrája” – a tőkés rendszer belső munkamegosztási szisztémájának átalakulásától függően szociológiailag gyakran átstruktúrálódott, csak a XX. században legalább háromszor. Szellemi-politikai síkon még törékenyebb ez a társadalmi tömeg, még kiszolgáltatottabb a tőkének. Természetesen mindezt Szalai is tudja, de nála az empirikusan létező munkás, a munkavállaló a maga konkrét termelési feltételeivel inkább atomizált individuumként létezik, mint valóságosan. Ám “gazdaságfilozófiailag” a “munka társadalma” éppen úgy létezik, mint 150 évvel ezelőtt, más eszközökkel, más életfeltételekkel megáldva. Szociológiai széttagoltságával is összefügg, hogy a gazdasági értelemben felfogott nemzetállam felbomlása sem integrálja a munkásosztályt olyan nemzetközi osztállyá, mint a tőkésosztályt, sőt, a nemzetállami felbomlás magának a nemzeti munkásosztályok felbomlásának, újrastruktúrálódásának része.

Hogyan is lehetne “internacionalista” a munkásosztály, amikor a neoliberális világrendben, a tőke szabad áramlásának világában a munkaerő talán helyhez kötöttebb, mint a XX. század gazdaságilag prosperáló “keynesianus” évtizedeiben. Azt is tudjuk, hogy ha a tőkét nem korlátozzák – nemcsak szimbolikus értelemben mondom –, akkor fasizmussá degenerálja a kapitalizmust, és benne a munkásosztály igen nagy tömegeit is prostituálja. Másfelől a munkásosztály létezésének “elismerése” nem igazolja annak misztifikációját, különösen nem a kádárista elit ideológiai munkásmitológiájának tükrében. A szocialista célokat felvető forradalmak, mindenekelőtt az orosz forradalom, olyan ún. államszocialista rendszerekbe mentek át, amelyek a munkásosztályt (a proletariátust) a hatalom, a bürokrácia eszközévé degradálták, megfosztva így az osztályt az osztályjellegű, azaz az öntevékenységre épülő cselekvéstől (aminek okairól itt szintén nem eshet szó). E problémával tisztában vagyunk csaknem száz éve, amióta Lukács tudatosította a munkásság és a “hozzárendelt tudat” közötti ellentmondást, amelyet Kautsky és Lenin nyomán a szociáldemokrata vagy a kommunista párt “oldott meg”. Ez az ellentmondás is hozzájárult az államszocialista rendszer bukásához. Ám e tapasztalatok alapján azt mondani, hogy ez az osztály objektíve nem létezik, elméletileg nem tartható. A terminológiai vita érdektelen. A vita tétje másutt rejlik. Ha a munkásosztályt termelőosztálynak nevezik vagy a bérmunkások osztályának, az nem változtatja meg a dolgok valódi állását. Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk, hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastruktúrálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.

Ezzel összefüggésben jegyezném meg végül, hogy mit jelentett a magyar munkásosztály politikai “halála” a rendszerváltás folyamatában az akkor szerveződő “új baloldal” számára. Ez a könyvön részben túlmutató vitakérdés: vajon létrejöhetett volna-e a rendszerváltás nyomán egy más típusú kapitalizmus Magyarországon, alakulhatott volna-e másképpen a privatizáció története? (Lásd erről Mocsáry József tanulmányát az Eszmélet 52. számában.) A válasz egyértelmű nem, hiszen mindazt, ami történt, rendkívül erős nemzetközi és helyi érdekek határozták meg, amelyekről Szalai Erzsébet könyve igen sokat mond. Az 1989-es önigazgatói baloldal (Baloldali Alternatíva Egyesülés, Eszmélet, dolgozói tulajdonosok szervezetei, az 1990-es munkástanácsok az “MDF-es árulásig” stb.) erkölcsileg kínálta az egyetlen elfogadható alternatívát a bukott államszocializmussal és a felemelkedő újkapitalizmussal szemben, ám annak objektív történelmi felhajtóereje az államszocializmus bukásával nem erősödött meg, hanem még inkább csökkent. Ezt az erkölcsi alternatívát az újkapitalizmus oly erőteljesen söpörte ki, ahogyan azt csak nagyon súlyos érdekek következtében szokás megtenni. Még a rendszer hivatalos ünnepéből, 1956-ból is kitörölték a munkástanácsoknak még az emlékét is… Ezen a ponton megjegyzéseimet felfüggesztem, mert csak úgy burjánoznak a problémák, jelezvén egyúttal Szalai Erzsébet könyvének kitűnő érdemeit.

 

Szigeti Péter

Engedjék meg, hogy bírálatomat két részre bontsam: természetesen dicsérő és kritikai jellegű összetevőkről egyaránt lesz szó.

Először, szeretnék még néhány gondolatot kifejteni ennek a nagyon értékes könyvnek a jelentőségéről, olyasmit, ami nem vagy nem kellő nyomatékkal hangzott el. Ez egy olyan kitűnő, tematikájában gazdaságszociológiai elemzés, amilyen eddig még nem készült. Nagyfokú problémaérzékenység jellemzi, és képes a magyar társadalom alapvető folyamatainak – igazolt, fogalmilag és az alkalmazott módszertan szempontjából is végiggondolt, az elméletalkotás, a hipotézis és az ötlet között különbséget tenni tudó, árnyalt – bemutatására. Tehát végtelenül érdemes tanulmányoznia ezt a könyvet annak, aki tudomást akar szerezni a honi valóság állásáról. Arról, hogy a gazdasági, politikai és kulturális elit és tőkekonverziói hogyan alakították társadalmunk szerkezetét; milyen annak a kulturális elitnek a szocializációja, amely a liberalizmus direkt apológiájához vezetett; hogyan működtetik azt a kultúrafinanszírozási mechanizmust, amely piacosította a kultúrát, de azért arra maradt (ítélő)ereje, hogy bizonyos szereplőket kompenzáljon piaci veszteségeikért, vagy éppen kijelölje a rendszer tabu témáit.

Ugyanakkor azt gondolom, olyan korlátai is vannak e műnek, amelyek eminensen a szociológiai, gazdaságszociológiai elemzésből következnek. Ha élne, valószínűleg Max Webernek tetszene a legjobban, aki műfajában maga is ilyen gazdaságszociológiára törekedett. Szalai Erzsébetet én személyében is nagyon kedvelem, viszont ettől függetlenül, igyekszem elég radikális kritikákat is mondani, mert tudom, hogy örülni fog ennek, képes ugyanis megérteni, sőt, válaszai is lesznek (talán nem mindenre, vagy nem egyforma meggyőző erővel). Azt gondolom, hogy Erzsi a kritikai szociológiának abba a vonulatába tartozik, amely – ahogy maga is mondja – részben marxi indíttatású. Azt azonban ugyanakkor nem mondanám, hogy a marxi gazdaság-, társadalom- és politikaelmélet – összefüggésbe hozva természetesen a születése óta eltelt másfél évszázad fejleményeivel, gondolok itt Antonio Gramsci­nak, Poulantzasnak stb. az osztálykoncepciójára – összeegyeztethető lenne a társadalom azon elitelméleti felfogásával, melyet Szalai is képvisel, s amelyet Pierre Bourdieu a tőkefajták elméletére támaszkodva fejt ki. Sokoldalúan szeretném majd ezt a tézist bizonyítani, megerősítve, hogy ettől még kritikai szociológiáról nagyon is szó lehet, csak nem marxi, horkheimeri alapozású kritikai társadalomelméletről. A nagy, értékelésbeli problémák ténylegesen itt vannak.

Szalai Erzsébet azt mondja – és itt nehéz szakkérdésekbe kell belemenni –, hogy ugyan létezik a sajátos, speciális kizsákmányolás, de az általános kizsákmányolás elismeréséhez hozzátartozna egy egyenlőségen alapuló társadalomkép vagy utópia is, ami mellett már nem tenné le a garasát. Az a levezetése közelebb hozza a problémát, amikor a játékelmélettel szólva kifejti, hogy mit ért zéró összegű és pozitív végösszegű játszmán. Ugyanis amikor zéró összegű játszma van, akkor van kizsákmányolás, mert csak egymástól, csak egymás terhére nyerhetnek a résztvevő felek. Ilyen a magyarországi újkapitalizmus. Ha azonban pozitív összegű a játszma, azaz mind a két fél nyer, a tőkések és a munkások is, abban az esetben felvetődik, hogy immáron ne konfliktuselméletileg dramatizáljuk a tényt, ahogy ezt Marx Károly és bizonyos frankfurtiak tették, hanem funkcionális elemzéssel kell kiegészíteni a konfliktuselméleti megközelítést. Nevezetesen azzal, hogy a többletmunka feletti rendelkezésben melyik a hatékonyabb: a magántőke vagy az államszocializmus. Szalai Erzsi válasza erre az – s tudom, hogy korábban hétszáz oldalas könyvet is írt erről, de ha háromezer-hétszáz oldalasat írt volna, engem akkor sem győzne meg, mert én Jerzy Wiatr, Winicjusz Narojek, Konrád–Szelényi stb. alapján a racionális redisztribúcióval jellemezném e társadalmakat –, tehát Szalai Erzsi válasza erre az, hogy az államszocializmus irracionális redisztribúciót végez a többletmunka felett, a kapitalizmus viszont a magánrendelkezéssel, úgymond, racionálisan és hatékonyan végzi el ezt az allokációs funkciót.

Itt végig kell gondolni azt is, hogy bővített újratermelési folyamat persze van a kapitalizmusban, de egyfelől milyen szükségleti rendszert termel újra, hogyan erősíti meg a magántulajdon és a piaci kapcsolatok rendszerén keresztül az elidegenedett szükségleteknek azon körét, amelyeket Szalai Erzsi se nagyon szeret. Tehát bizonyos következményekben egyetértünk, csak a magyarázatban válunk el egymástól. Hozzáteszem, a mai magyar társadalom egy része – a bevásárlóközpontok fogyasztóképes közönsége – azért ezt eléggé szereti. Másfelől, a tőkés osztály (és szolgái, lakájai, biztonsági magánszemélyzete stb., akik a gazdájuk profitjának növelésével azonosulnak) személyes és luxus fogyasztása sem hanyagolható el, még ha e problémával Henryk Grossmann óta komolyan – ökonómusok – kevesen foglalkoztak is. (Azért jegyezzük meg, hogy Giovanni Arrighi, a centrum polgárság “oligarchikus gazdagságáról” írva, elég jól jellemzi a helyzetet). A frankfurtiak és a marxi elmélet, velem együtt, ott közös nevezőn van, hogy a kapitalizmusban a részrendszerek racionalitása az egész irracionalitásába torkollik. Szalai viszont ezt a minősítő tételt nem osztja akkor, amikor azt állítja, hogy a fejlett kapitalizmusban a bővített újratermelési folyamat hordozója a magántulajdonosok profitesélyekhez igazodó tőkeallokációja, és ez az a funkcionális mozzanat, amellyel a konfliktuselméletet szerinte korrigálni kell. Tehát ez az egyik komoly vitánk.

A másik pedig egy nagyon súlyos módszertani kérdés – de itt megint erények is vannak, nemcsak gyengeségek –, hogy Szalai empirikusan ellenőrizni akar bizonyos összefüggéseket, fogalomhasználatot, tulajdonképpen azt mondanám, hogy a politökonómiai elemzésnek egyfajta szociologizálásával. A frankfurti iskola is erre tett kísérletet a “cseregazdaság” fogalmának szociológiai kibontásával, nagyrészt Weber hatására, s a játékelmélet egy újabb ilyen kísérlet, amely bizonyos meggyőző és szemléletes magyarázatok mellett, igen súlyos elméleti tévedésekkel jár.

A következő problémáról van itt szó. Arról, hogy miért nem lehet a politökonómiai elemzést, az értékfolyamatok elemzését átírni a pozitív meg a negatív végösszegű játszmába. Természetesen azért, mert az ökonómiai szféra immanens elemzése legyengül ott és abban a pillanatban, ahol szociológiailag magatartásokat akarnak vizsgálni, empirikus összefüggéseket keresnek. Ettől még értékes ez a vizsgálat, valamilyen értelemben Szalainál nem is vész el, de legyengül ez a dolog. Lukáccsal szólva azt mondanám, hogy a gazdaság ontológiai elsőbbsége nem megkerülhető: a túlsúlyos mozzanat és az ontológiai elsőbbség nem ugyanaz. Az, hogy az emberek társadalmi cselekvésében, a társadalmi és politikai harcokban, a politikában a túlsúlyos mozzanat szerepére mi tesz szert, az egyszer így van, másszor úgy, ami viszont nem változtat azon, hogy az ökonómiai szféra újratermelési folyamatát, strukturális meghatározottságát politökonómiai elemzéssel kell elvégezni, és ebből következik az osztályok problémája. Nem pedig egyetlen empirikus adottság, mert nagyon sokféle empirikus adottság felelhet meg a munkamegosztás és a foglalkoztatási struktúra változásai, átalakulása következtében annak a teoretikus pozíciónak, ami az osztályelméletben meghúzódik (termelőeszköz-tulajdonos és nem-tulajdonos, tőke és bérmunka reflexiós viszonya, az újratermelés-elosztás-fogyasztás specifikus karaktere stb.) Ez a kritika pedig ott folytatódik, hogy veszteség nélkül nem írható át a szociológiába az ökonómiai szféra. Nekem ez a tézisem, s itt a frankfurtiakkal sem osztozom, s végképp nem a játékelmélettel. Szalaival kapcsolatban ezért azt mondanám, hogy nagyon sok szempontból – ha nem azokat az osztályelmélet-kritériumokat venné, amiket vett, akkor tulajdonképpen – csak annyit kellene csinálni a munkájával, hogy a vizsgált elitet és az elitcsoportokat – részhalmazként – beilleszti a polgárság kategóriájába. Nem láttam olyan társadalmat, ahol ne lennének olyan értelemben vett elitek, hogy vannak döntéshozók, vannak szellemileg magasan kvalifikáltak, akik – ahogy azt L. Schapiro mondja az elit egyik definíciójában – kiválasztják a saját útjukat, s ezzel a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak. Ez az elitfogalom, amit Szalai is használ – ilyen értelemben pedig mindig vannak elitek –, noha már itt megjegyzem: a tömegek passzív, akarattalan és szellemtelen létezése e tétel olyan komplementere, amely már nem tartható. Sokféle csoport van, a csoportok azonban rétegeket alkotnak, és a rétegek osztályok rétegeit képezik. Tehát az, hogy a munka és a tőke egymást kölcsönösen feltételezi, és ez egy pozitív és negatív pólus strukturális viszonya, amihez az eredeti tőkefelhalmozás – vagy ebben a Magyarországra vonatkozó elméletben, az eredeti tőkeátcsoportosítás – vezet, ugyanaz az eredmény. (Arról, hogy felhalmozásnak vagy átcsoportosításnak nevezzük, megint lehetne beszélni, de most nem ezt kell előtérbe állítani). Fontosabb az az összefüggés, hogy attól, hogy van ipari burzsoázia, kereskedő burzsoázia, pénzburzsoázia, kisburzsoázia, nagyburzsoázia, földbirtokos osztályok stb., ezek ugyanazon burzsoáziának a különböző rétegei, és ugyanígy vannak csoportjaik is. Erzsi azt írja, hogy az osztályfogalom – osztályozás kérdése. Hát nem osztályozás kérdése. Az osztályozás annyi, hogy bármilyen tulajdonságát veszem egy jelenségnek, aszerint osztályokat képezek. Az osztályozás ilyen értelemben természetesen lehetséges és megáll, csak nem a marxi nívón, ahol elméletalkotásról – egy jelenség újratermelődése és fejlődése belső törvényszerűségeinek egységes alapról való magyarázatáról – van szó, s nem pusztán klasszifikációról. Az elitnek is egyetlen tulajdonság a kritériuma: akik a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak – kik hoznak, kik nem hoznak, máris van két osztályom. Nem ez az osztályelmélet, mert az valóban elmélet és nem egykritériumos osztályozás. Nem egy mennyiségi vagy minőségi kritérium, vagy egy minőségi kritérium mennyiség szerinti, mérték szerinti meghatározása, hanem az osztályelmélet az, hogy egységes alapról magyarázok gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat. A marxi osztályelméletnek ez a státusa.

Még azt kell hozzátennem, hogy ebben az osztályelméletben a munkamegosztásos változó kritérium mellett konstans kritérium a tulajdonhoz való viszony, ami értékviszony és elsajátítási viszony, de nem azonos a tulajdon jogi kifejeződésével, ahogy – teszem azt – Kis János alkupozícióvá írja át a dolgot, s ekként elemzi, teljes egészében eljogiasítva e társadalmi viszonyt Az alkupozíció kontraktualista, jogi, szociológiai tartalmú fogalom, nem pedig ökonómiai – rögtön el van tehát rontva a dolog. Úgyhogy ebben a redukcióban nem kell osztoznunk. Ott viszont hadd értsünk nagyon is egyet – ezért hangsúlyozom, hogy Erzsi vizsgálódásaiban mindig, a kritika mellett, nagyon sok pozitívumot is találok –, hogy az analitikus marxisták éppolyan nagyságrendű hibát visznek az elemzésbe, mint Kis János, ha azt hiszik, hogy értékfolyamatok nélkül lehet kizsákmányolásról beszélni – játékelméleti modellezéssel. Nem, ennek a dolognak az érték- és az értéktöbblet-termelés a lényege, ha ezt elvetem, akkor természetesen már nem lesz közöm a marxi kritikai elmélethez. Szalai tudja, hogy az értékelméletet Marx értéktöbblet-elméletté fejlesztette, hogy nem szubjektivista, marginalista, s hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől pedig a munkaerő olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez a tőkések által elsajátított értéktöbblet.

Itt az a kiegészítés megteendő, hogy az osztály gazdasági, filozófiai és társadalmi fogalma és az empirikus mérhetőség bonyolult problémái mellett, Szalai számára ott van a vízválasztó, hogy mindennek ellenére azért nem osztálytársadalom a magyar társadalom, mert a munkatársadalom nem megszervezett. Valóban, nálunk a munkatársadalom kevéssé, alacsony fokon megszervezett, osztály önmagában és nem osztály önmagáért. Tehát ha a magánvaló és a magáértvaló osztály megkülönböztetését, az “Ansichsein” és a “Fürsichsein” különbségét bevezetjük – amely a hegeli-marxi dialektikában bármilyen jelenségnek a kifejletlen és a kifejlett formáját jelölheti –, akkor nem vész el a munkatársadalom, mint Szalai érvelésében, csak politikumát tekintve alacsony érdekérvényesítési, filozófiai szinten nézve alacsony önmegvalósítási képességről tesz tanúbizonyságot. A marxi totalitás egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, politikai és filozófiai összetevőjű – az osztályfogalomban pedig különösen az, hiszen egy osztály különössége hordozza a társadalmi forma domináns jellemzőit. A polgárság különössége bír általános érvényűséggel a mai világrendszerben, és helyi színekkel, Magyarországon is. Ugyanazt a tényt – a munkatársadalom magánvalósága – másképp minősítjük, mert más elméleti keretbe illesztjük, ebben áll az értékelésbeli vita közöttünk. Szalai elit-, én osztályelméleti keretbe.

Végül hadd tegyek még egy ellenvetést. Immanuel Wallerstein azt mutatta be, hogy igen, a centrum nemzetállamai szintjén, szociológiai értelemben csökken, eltűnik a munkásosztály, viszont a világgazdaság szintjén nagyon is lokalizálható, empirikus realitás. Ezt figyelembe véve, már csak Magyarországot kell elhelyeznünk a világgazdaság félperifériáján, és rögtön meg fogjuk látni a munkatársadalomnak azt az ellentmondásos helyzetét, amiről a legjobban, legtöbbet Szalai Erzsébet monográfiájából tudunk meg. Csak éppen a lokalizálását másképp kellene elvégezni ahhoz, hogy ne vesszen el a munkatársadalom mint negatív pólus, a tőkéhez képest. Döntő módszertani kérdés, hogy elit, réteg és osztály nem egymástól elválasztott, hanem egymással összefüggő jelenségek. Itthonra térve: ragyogó szociológiai elemzéseket, eseménytörténeti összefüggéseket, interjúkat kapunk a késő-kádári technokráciáról, ragyogó elemzéseket kapunk arról, hogy ez hogyan függ össze a reformértelmiséggel meg a demokratikus ellenzékkel, csak éppen az nincs kimondva – de egyébként az anyagból egészen könnyen ki tudnám bontani –, hogy igen, ez a polgárság szerves értelmisége Magyarországon, ebből a három elitcsoportból rekrutálódtak a magánvállalkozás társadalmának húzó erői, ezek voltak a rendszerváltás mellett. Másik oldaláról: a polgárság értékrendjét, világlátását, normáit, szaktudományos felfogásait átvették, alkalmazták, adaptálták, és ott foglalnak helyet, ahol Szalai a kettős gazdaság és társadalom struktúrájában ragyogóan leírja – Erdei Ferenc egykori leleménye nyomán. Szegény Szűcs Jenőt már nem teljesen hoznám ide, mert ő azért egyfajta földrajziasított változatával vitte nemcsak tovább, hanem félre is ezt a plasztikus elméletet, bár a kulturális hagyományokkal bedolgozottan, amiben vannak részleges eredményei is. De amíg Erdei Ferenchez tényleg ragyogóan lehet kapcsolódni ma is, éppen azért, mert minden társadalmi alakulat több termelési módból és formából áll, és teljesen igaz az a történeti-szociológiai hatásmechanizmus, amely a szervetlenség szervességeként ragyogóan van bemutatva Erzsébetnél, addig más elitistákkal, szociológusokkal nem sok közösséget tudnék vállalni. Ők már olymértékben matematizálták méréseiket, hogy gyakran éppúgy nem tudják, mivel foglalkoznak, mint a matematikusok, akik tudományuk 113 ágát tartják nyilván az akadémiai klasszifikációban. Szalaival kapcsolatban ezt ellenpontként mondom el, mert nála mindig követhető a kutatási hipotézis, az empirikus bizonyítékok és a fogalmi általánosítás is. Kritikailag csak azt kell felmutatnom: nem látom, hogy a kettős gazdaság és társadalom struktúráját – amit egyébként a világrendszer-kutató iskola az egész harmadik világra ragyogóan alkalmaz – miért ne lehetne ugyanígy, az osztályelmélettel összekötötten, a magyar társadalomra alkalmazni. Tehát ha akarom, megteszem, ha nem akarom, nem teszem meg. Mindenesetre az empíria nem bújna ki itt sem az ilyen értelemben vett osztályelmélet kereteiből, hanem nagyon jól konkretizálható lenne.

Szalai igyekszik radikalizálni megoldásait, amikor az elitelmélet alkalmazása mellett azt hozza fel, hogy nem kialakult struktúrákat, viszonyokat, hanem egy levésben, átalakulásban lévő társadalomnál a szubjektív cselekvőket kell előtérbe állítani. Szerinte erre az elitelmélet az alkalmas pozíció, s nem a (strukturalista) osztályelmélet. Erre azt kell mondjam, hogy az elitizmus azért nem igazán alkalmas, mert mindig vannak tömegmozgások, most is voltak, 1989. június 16-án, azután Kádár János temetésén, majd a taxisblokádnál, vagy legújabban a Kossuth téren stb.

Az elitelmélet ott problematikus, amikor azt gondolja, hogy a társadalom egyszereplős, felülről vezérelt. Domináns gazdasági osztály persze van, ahogy Bourdieu mondja, vagy domináns elit, ahogy Szalai Erzsinél is szerepel, de ez nem változtat azon a tényen, hogy észre kell vennünk: az eliteknek, az osztály szerves értelmiségének, a nagy történelmi személyiségeknek (Hegelnél “intenzív individuumok”, szemben az extenzívekkel) megvan a szerepük, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az alulról jövő mozgások ne lennének hathatósak. Kölcsönhatás van közöttük. Szimmetrikus és aszimmetrikus – ami egy mozgó centrumú viszony-meghatározottság a társadalmi és politikai folyamatokban. Az elit felől, lefelé formálják meg a célokat, jelölik ki az eszközöket, hozzárendelik az ideológiákat, pártprogramokat, a tömegeknek pedig az energiája és a nyomása nélkülözhetetlen a folyamatok véghezviteléhez. Hogy a változások közepette kié a hatalom? – szociológiailag döntő kérdés. Ha behelyettesítem Szalai magyarázatával, akkor a könyve 22. oldalán szereplő 3900 ember, a gazdasági elit az, amely olyan domináns helyzetben volt, hogy az összes szerepet és struktúrát leoszthatta és leosztotta? Magam azt hiszem, nem erről volt szó, hanem a hazai és nemzetközi felül lévők és alul lévők erőviszonyainak hatásáról. Az elitelmélet tehát ab ovo durván téves társadalomelmélet, mert sematizálja, egytényezőssé teszi a történelmi folyamatot, megfosztja minden más szubjektumtól, holott az alul és a fölül lévők, uralkodó és elnyomott osztályok kölcsönhatásáról van szó. Azt gondolom például, hogy nem a magyar társadalom többségének objektív érdekei érvényesültek a rendszerváltással, hanem az egyharmadnyi kisebbségéi a kétharmad kárára, aszimmetrikusan, ami Szalai Erzsébet könyvében sokkal ragyogóbban van leírva, mint ahogy én most azt elmondtam.

Tehát nem lehet az elitelméletet és az osztályelméletet ezen alapok szempontjából sem közös nevezőre hozni. Sőt, amíg az “osztály és annak szerves értelmisége” koncepció számba tudja venni az elitek tényét is, addig fordítva, az elitelméletbe nem fér bele az osztályproblematika. Következésképpen a tulajdonviszonyok és a jelenségek, események társadalmi-történelmi forma-meghatározottsága sem. Épp ezért kevesebb magyarázó erővel bíró, alacsonyabb bizonyítottsági fokú társadalom- és történelemmagyarázatot adó pozíció, mint a neomarxizmusé.

Ami az értékfolyamatokat és a kizsákmányolás-fogalom alkalmazhatóságát illeti, beszélnem kell még egy fontos mozzanatról. Mert egy pontot, ugye, érintettem már, azt, hogy a funkcionális nézőpontot, a többletmunka feletti rendelkezést vizsgálni kell: a marxista szocializmusnak az a kritériuma, hogy a társadalom rendelkezzen saját többletmunkája felett. Ennek eddig egy társadalmi rend sem tett maradéktalanul eleget, az államszocializmus sem, mert nem érvényesült a tervezés feletti demokratikus ellenőrzés, ami nagymértékben növelhette volna e rendszerek legitimitását. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az államszocializmus inkább a Konrád–Szelényi-féle racionális redisztribúciónak és nem az irracionálisnak az esete. Tudniillik, a közepes fejlettség talaján éppen az igazolódott be, hogy nem voltak versenyképtelenebbek, mint pandantjaik, a közepesen fejlett tőkés országok. Legyőzni erről az alapról nem lehetett a fejlett centrumkapitalizmust – ilyen értelemben szükségszerű volt az átmenet, de hogy ezt megcsinálják, ahhoz az kellett, hogy a mechanizmusreformból tulajdonreform legyen és privatizáció, és nem tudom, hogy a civil társadalom Szalainál sokat felhozott ellenállása ezen mit változtat. Persze helyes, hogy demokrataként ma is igyekszik az ember, hogy legyen hatékony társadalmi kontroll, csak itt arra kell felhívnom a figyelmet, hogy a civil társadalom része a Hayek-társaság is, ahol Bokros Lajos magyarázza el azt, hogy mit kell(ene) értenünk szolidaritáson… Tehát ilyen értelemben attól az illúziótól óvnék, hogy a civil társadalmat eloldjuk osztály- és rétegkötöttségeitől, mert akkor csalfa távlatvesztés keletkezhet.

A hátralévő nehéz kérdés az, hogy miért nem tetszik a játékelméleti átírás. A zéró összegű játszma, tehát ahol egymás ellen játszanak a felek, az egyik nyeresége a másik veszteségét jelenti, s megfordítva is, teljes egészében alkalmas az abszolút értéktöbblet-termelés leírására (amelynek formái: a gyermekmunka, a munkanap meghosszabbítása, azonosan teljesített munkaidőért alacsonyabb bér – ekkor is a többletmunka nő a szükséges munka terhére). A relatív értéktöbblet-termelés pozitív végösszegű játszma, a polgári társadalom legkifejlettebb formája, a szervezett kapitalizmus jóléti államaiban ez volt a normál forma, s többnyire valóban pozitív végösszegű játszma zajlott. De ettől ez még kapitalizmus volt, kizsákmányolással. Tudniillik a relatív értéktöbblet-termelés lehetővé teszi, hogy a munkaerő reprodukciós színvonala és a profit egyidejűleg is nőjön. Azon az egyszerű alapon, hogy ha a munkaerőt reprodukáló iparágak termelékenysége felülmúlja az átlagos ipari termelékenységet, akkor természetesen mindkettő nőhet. Ez a közgazdasági tartalma, ami eltűnik a játékelmélettel. Hozzáteszem: a mai Magyarországon is van, aki nem negatív, hanem pozitív végösszegű játszmára játszik, de lényegesen kevesebben. Elméletileg hallatlanul fontos, hogy azt ne gondoljuk, a tőkés termelési mód meghaladja önmagát a pozitív végösszegű játszmával. Viszont aktuális célként jó lenne, ha a negatív végösszegűből pozitív végösszegű játszma válna, amihez nem nélkülözhető a szakszervezeti nyomás sem. (A munkaerő reprodukciós színvonalába ugyanis mindig belejátszik a politikai harc, nemcsak a történelmi-kulturális adottságok és nemcsak az ún. munkaerő-piaci kereslet-kínálat). Tehát itt egyetértek Erzsi bizonyos demokratikus reformoknak irányt szabó mondanivalójával.

Viszont függetlenül attól, hogy mi, kutatók mit szeretnénk, sajnos az már aligha mehetne, hogy egy ilyen megreformált kapitalizmussal visszatérjünk a polgári nemzetállam legmagasabb formájához, a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államához. Mert hiszen a tőkekoncentrációval és centralizációval éppen a transznacionális vállalatok uralma, a globalizációs folyamat vette ki a talajt a polgári nemzetállam alól, s váltotta ki azt a demokrácia-deficitet, amelyet valószínűleg csak nemzetközi színtéren és együttműködéssel lehetne akár csak mérsékelni is stb. Ha ezt értjük nemzetközi civil társadalmon, akkor egyet is érthetünk. Vigyázni kell – valóban nincs romantikus antikapitalista visszaút. A globalizáció “szuperstruktúráját” – a terminológia Szalai egyik leleménye –, amihez elitjeink egy része oly szívesen csatlakozott, a saját szintjén lehetne és kellene ellensúlyozni.

 

Szalai Erzsébet

Nagyon örülök a magvas és értékes bírálatnak, amely sok új gondolatra fog inspirálni későbbi munkám során.

Legelőször arra reflektálnék, amit Szigeti Péter mondott, vagyis hogy a nemzetközi erőviszonyok választották ki a gazdasági elitet alkotó négyezer embert. (A négyezer ember a végállapot – valójában becslés.) A fő tézisem most is az, hogy a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra jelölte ki az államszocializmuson belül azokat a társadalmi elleneliteket, amelyek a rendszerváltást belülről végrehajtották. Itt semmiféle ellentmondás nincs közöttünk.

Krausz Tamás “eklektikára” vonatkozó bírálatát nem fogadom el: hangsúlyozottan nem eklektikus, hanem új elméletet igyekszem alkotni, amely mint minden hasonló, több előd elméleteinek elemeiből is építkezik, így legalábbis rá kellene mutatni az ezen elemek közötti kibékíthetetlen ellentmondásokra.

Amit Tamás a múlt század végi vitákról említ, hogy társadalmai osztálytársadalmak-e, van-e munkásosztály – nagyon jónak tartom, hogy ezt felvetette. Ehhez annyit szeretnék hozzátenni, hogy korábbi munkáimban (de ebben a munkámban is) leírom azt, hogy én a régi rendszerben, az államszocializmusban sem beszélek munkásosztályról. Empirikus tapasztalataim szerint (és mások leírásai szerint is) az államszocializmusban a munkavállalók alapvető alkukapcsolata a feletteseikkel való individuális, atomizált alkumechanizmus volt. A közösségi kezdeményezések csökevényesen voltak jelen. Amennyiben közösségi kezdeményezés volt, azokat nagyon keményen letörte a fennálló politikai hatalom. Ezért ha az osztálytársadalom egyik fontos ismérvének tekintem azt, hogy valamiféle szerveződése legyen a benne lévő rétegeknek, de legalábbis valamilyen meghatározható, közös érdeke, akkor az államszocializmus munkásságát sem tudom munkásosztálynak tekinteni. Már csak azért sem, mert korábbi munkáim alapján is arra jutottam, hogy például az államszocializmuson belül megvalósuló piaci reformok kérdésében a munkavállalók alapvetően megosztottak voltak, egyeseknek érdekük volt a piaci reformok kiteljesítése, másoknak pedig határozottan érdekeikkel ellentétes. Tehát alapvető érdekellentét volt az államszocialista munkásságon belül. Ezért is úgy fogalmazok, hogy van kontinuitás az államszocialista és a jelenlegi hatalmi berendezkedés között: a jelenlegit és a régi hatalmi berendezkedést is osztályvonásokkal rendelkező rendként tételezem. Ebben a munkámban azt állítom, hogy ez a mostani hatalmi elit megosztottabb, mint amilyen a korábbi elit volt, és a piaci mechanizmusok nyíltabb működése következtében osztályvonásai is jóval erősebbek, mint az államszocializmusban.

Tamás azt is megkérdezi, hogy ha nem ismerem el a munkásosztály létét, akkor vajon kit, kiket képviselek baloldaliként. Válaszom: mindazokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és persze azokat is, akiknek még ez sem adatott meg. És akiket azért is tudnak a gazdasági elitek az ismert módon kizsákmányolni, mert rétegeik helyzete rendkívül differenciált, összességükben pedig egyelőre egyre atomizáltabbak, amiben a médiumok agymosó-gépezetének is döntő szerepe van.

Ami azt illeti, hogy a hazai tőke a külföldi tőke “függelékeként” létezik, ha ezen az értendő, hogy a hazai tőke csak annyiban lehet jelen, amennyiben ez nem ütközik alapvetően a multik érdekeivel, akkor ezt így el tudom fogadni. Viszont más szempontból a magyar gazdaságnak éppen az az egyik nagy problémája, hogy ma már valójában nem tekinthető nemzetgazdaságnak – több szempontból sem. Egyrészt a hazai és külföldi szektor között nincs gyakorlatilag semmiféle vertikális integráció; nincs termelési kapcsolat a hazai és a külföldi szektorok között. Másrészt a külföldi szektor egyes alanyai (az egyes multinacionális vállalatok) sem kapcsolódnak vertikálisan egymáshoz: semmi köze a svéd Ericssonnak az amerikai IBM-hez, semmiféle termelési kapcsolat nincs közöttük. Itt tehát a külföldi szektor is atomizált egységekből áll össze. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a zömmel külföldi tulajdonban lévő bankok gyakorlatilag alig hitelezik a magyar lakosságot és a magyar vállalkozói szférát – fő funkciójuk a multik folyószámla-hiteleinek intézése.

A kizsákmányolással kapcsolatban egyszerre kívánok mindkettőtöknek válaszolni. Továbbra is tartom azt az álláspontot, amelyet kifejtettem. Fő kérdés, hogy van-e általános kizsákmányolás abban az értelemben, ahogy én használom. Erre azért nem tudok válaszolni, mert változatlanul az a kiindulópontom, hogy ameddig nincs egy intellektuálisan jól leírható vízió arról, hogy mi az, ami a profitmotívumot helyettesíteni tudja – egyáltalán, kell-e a profitmotívumot helyettesíteni –, addig ez a kérdés megválaszolhatatlan. Amíg ebben nem látunk tisztábban, addig problematikusnak tartom a profitmotiváció és értéktöbblet-elsajátítás jelenlétét önmagában kizsákmányolásnak tekinteni.

 

Szigeti Péter

Itt nem ez a probléma. Mert ha a többlet felett úgy rendelkezik, hogy elfogyasztja luxuscikkekre, akkor elesik az a funkcionális érved, hogy a profitot a termelési folyamatba visszaforgatja. A könyv azt mutatja ki, hogy statisztikailag nem lehet mérni azt, hogy a profit milyen hányadát fogyasztja el a tőkésosztály, mennyi megy a tőkés személyes fogyasztására. Azt mondod, hogy a profitmotivációval működő gazdaság hatékonyabb, mint az államszocializmus. Hát nem hatékonyabb.

 

Szalai Erzsébet

A profitmotívum funkcionálásának az erőforrások allokációjára gyakorolt hatása független attól, hogy a tőkés elfogyasztja-e a profitot vagy beruházza. Egyszerűen arról van szó, hogy eddig még – az államszocializmus tapasztalataiból kiindulva – nem találtak ki jobb módszert a világtörténelemben arra, hogy a tőkét allokálják, mint a profitráták alapján történő tőkeallokáció. Egy korábbi, hasonló terjedelmű és jellegű könyvemben kimutattam azt, hogy az államszocializmusban a hatékony területekről szisztematikusan elvonták az erőforrásokat, és a nem hatékony területek felé áramoltatták. (A hatalom legfőbb birtokosa, a párt- és állami bürokrácia tette ezt.) Ennek az lett a következménye, hogy a gazdaság érzékennyé vált a túlelosztásra, és ennek nagy fokú eladósodás lett az eredménye. Tehát az államszocialista gazdaság a profitmotívum kikapcsolása miatt hajlamos az erőforrások újraelosztására, amit csak külföldi hitelekkel lehet finanszírozni, ami viszont előbb-utóbb felborítja az egész rendszert, és az ismert következményekhez vezet… El tudom képzelni, hogy ha a legfejlettebb országokban győzött volna a szocializmus, akkor lehet, hogy más lett volna a helyzet. De miután a periférián győzött, ezért az adott tőkeallokációs mechanizmus tökéletesen kiszolgáltatottá tette a szocializmust a világkapitalizmus centrumainak. Ez matematikailag, történelmileg számomra bizonyított.

Fontos kérdés, hogy mindabból, amit könyvemben leírtam, milyen politikai következtetéseket vonok le. A legfontosabb politikai konzekvencia, hogy a régi, klasszikus munkásmozgalom hívószavaival a magyar munkavállalók nem szólíthatóak meg. Ennek történelmi okai vannak. Magyarországon, bár ma már rendkívül sok baloldali csoportocska létezik, eddig képtelenek voltak arra, hogy igazából megérintsék a társadalmat, igen, nagyrészt azért, mert nem volt és ma sincs árnyalt társadalomképük. Azoknak a helyzete, akik a munkaerejüket bocsátják áruba, rendkívül differenciált. Először is fel kell tárni ezt a differenciáltságot, nyílttá kell tenni, látnunk kell tehát, hogy milyen csoportok vannak. Ezt jelenleg még sem a magyar szociológia, sem a politológia, sem más tudomány nem tette meg. Fel kell tehát tárnunk ezt a tagoltságot, és utána meg kell találnunk azokat a közös érdekeket, amelyek a tagoltság ellenére mégis összekötik a munkavállalók különböző csoportjait. Tehát ha a szakszervezetek meg akarják közelíteni a munkavállalókat, akkor kell egyszer egy általános érdekmegfogalmazás, de emellett minden csoporthoz kell lenni sajátos, egyéni üzenetnek is. A másik alapvető politikai üzenet: a nemzetállamon belül igen csekély (bármilyen párt kerül is hatalomra) a helyi gazdaságpolitikai manőverezési lehetőség. És ezért kell a magyar baloldalnak a nemzetközi civil társadalmi mozgalmakhoz utat találnia. Például foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogyan látjuk azt, hogy a nemzetközi nagytőke csak úgy, adózás nélkül röpköd a világban. Mindenki fizet adót, csak a nemzetközi nagytőke nem fizet rendesen adót. Ezt a problémát egyetlen ország nem képes kezelni, mert abban a pillanatban, hogy azt mondjuk, elvesszük a kedvezményeteket, kivonul az országból, hatalmas munkanélküliséget váltva ki és gazdasági válságot idézve elő. A multik adózásának kérdését csak nemzetközi szinten lehet felvetni.

Azt mondjátok, hogy én több szektorú gazdaságot tartok kívánatosnak. Nem több szektorúra gondoltam, lehet, hogy egyszektorú lesz, lehet, hogy milliószektorú. Én egy olyan társadalmat képzelek el pozitív jövőképként, amelyikben állandóan több érték, paradigma van jelen, amelyek folyamatosan küzdenek egymással, és ezáltal időről időre egyensúlyba kerülhetnek.

 

Krausz Tamás

Azt hiszem, a vita minden résztvevőnek és hallgatónak adott valamilyen érdekes tapasztalatot. Én úgy vélem, ha az elméleti problémákat lefordítanánk a gyakorlat nyelvére, kevesebb volna a vitapont. Ugyanis Szalai Erzsi, amikor azt mondja, hogy ő azokat képviseli, akik “áruba bocsátják munkaerejüket”, akkor csak az a különbség, hogy én ezeket az embereket, Marx után szabadon, a bérmunkások osztályának, mások munkásosztálynak, esetleg proletariátusnak, megint mások munkásságnak stb. nevezik. A lényeg, hogy ezek a milliárdok valódi érdekeiket tekintve túlléphetnek a tőkés társadalmi forma keretein, egy alulról szerveződő közösségi társadalom kialakítása irányában. Ők alkotják az emberiség abszolút többségét – de még nem “ütött a tőkés osztály végórája”.

Az "Új Gazdasággal" kapcsolatban inkább mítoszok, semmint valóságos összefüggések uralják a közvéleményt. Valójában az új informatikai iparágak nem tették a deregulációt szükségessé, és egy politikai irányváltás gyökeresen megváltoztathatná az informatikai újdonságok megvalósításának módozatait.

Az 1950-es években a Szovjetunió deklarálta, hogy a komputerizáció a központi gazdasági tervezés győzelmét jelzi előre a decentralizált piacok felett. A számítógépek korábban elképzelhetetlen mennyiségű információ feldolgozását fogják lehetővé tenni a tervezők számára, akik így pontos előrejelzéseket végezhetnek, és lehetővé válik számukra a gazdasági folyamatok tervszerű irányítása. Egyes üzemek és regionális minisztériumok komputerizációjának sikere csak tovább növelte a szovjet vezetők önbizalmát a gazdaság egészének számítógépesíthetőségével kapcsolatban. A tengeren túl az amerikai vezetőket komolyan aggasztotta, hogy a szovjeteknek igazuk lehet abban: a szovjet gazdaság felzárkózóban van a nyugathoz, és a számítógépesítés be fogja bizonyítani a piacok idejétmúltságát.

A számítógéppel tervezett jövő szovjet víziója ostobának tűnhet manapság, azonban segít megvilágítani az úgynevezett “Új Gazdaság”-gal kapcsolatos szabadpiaci felhajtást. A szabadpiac hívei, nem kevésbé, mint a szovjet bürokraták, dédelgetett vágyaikat vetítik ki a technológiára magára. “A jövő nevében kérlek benneteket, az iparosodott világ kormányait, a hús és acél félelmetes óriásait – szól a cyberlibertárius John Perry Barlow –, a múlt képviselőit arra, hogy hagyjatok minket békén!” Az “Új Gazdaság” legfőbb hatása abban áll, hogy meggyőzte az embereket arról, az informatika és a számítógépes hálózatok idejétmúlttá teszik az állami szabályozást. Ez többé-kevésbé a szovjet álom fordítottja.

Napjainkban az “Új Gazdaság” szárnyalása már alábbhagyóban van. A csúcstechnológiai részvények árainak 2000 márciusát követő zuhanása után (a NASDAQ-index kevesebb, mint felére esett vissza egy éven belül) már csak kevesen hiszik, hogy a komputer- és online-iparágak részvényei a hirtelen meggazdagodás garanciái. A dotkom-milliomosok már nem a dicső jövő képviselői, és az “Új gazdaság” kijózanodott népszerűsítőinek el kellett fogadniuk, hogy a konjunktúraciklus fogalma nem vaskori relikvia. Ennek ellenére még napjaink recessziója idején is azt halljuk, hogy az állami szabályozás a “Régi Gazdaság” idejéből maradt őskövület.

Ezt a képtelen állítást három, alig vitatott mítosz támasztja alá. Elsőként az a hiedelem, hogy az információ a természeténél fogva ellenáll minden szabályozásnak. Másodszor az, hogy a hálózatokra épülő gazdaság számára kedvezőbbek a spontán piaci folyamatok, mint a lassú kormányzati bürokrácia. Harmadszor pedig az, hogy az új iparágak olyan mértékben globalizálták a gazdaságot, hogy azt a nemzeti kormányok többé nem tudják befolyásolni. Mindegyik állításban van egy csöppnyi igazság, de egyik sem vezet arra a következtetésre, hogy az állami szabályozás vagy lehetetlen, vagy nem kívánatos.

 

Első mítosz: az információáramlást a “szabad piacoknak” kell szabályozniuk, mert “az információnak szabadnak kell lennie”.

 

A szabadpiac hívei szem elől tévesztik az információs javakkal mint árucikkel kapcsolatos legkülönösebb dolgot: azt, hogy miután a kutatás és fejlesztés lezárul, az egységnyi termelésre jutó költség nagyon alacsony. Gondoljunk csak a szoftver- vagy gyógyszergyártó óriásokra! A Windows XP vagy Excel CD-re írása csak néhány centbe kerül. Az olyan digitalizált tulajdonnak, mint a különféle adatbázisok, elektronikus zenei fájlok (mint például a Napster-en található MP3-fájlok), vagy a jelszóval védett információ, lényegében nincs másolási költsége. Közgazdasági zsargonban ezeknek a javaknak a “határköltsége” nulla, vagy ahhoz közeli.

Az uralkodó neoklasszikus közgazdasági nézet szerint egy termék hatékony ára megegyezik a határköltségével. Ha alacsonyabb az ár, azok az emberek, akik a költségeinél alacsonyabbra értékelik a terméket, hajlandóak megvenni. Ha magasabb az ár, olyan emberek, akik a költségénél magasabbra értékelik a terméket, nem hajlandóak megvenni. Mindkét esetben a társadalom “nettó jóléti veszteséget” szenved el. A neoklasszikus állítás, hogy a kompetitív piacok hatékonyak, azzal a nézettel függ össze, hogy az ilyen piacok a hatékony ár felé nyomják az árakat. A zéró határköltségű cikkek azonban fejük tetejére állítják az ilyen érveket. A Berkeley Egyetemen tanító közgazdász, Brad DeLong szavaival “a láthatatlan kéz feltételezései semmivé válnak, amint a holnap informatikájára alkalmazzuk őket.”

Vegyük a hídvám analógiáját! Hidat drágán lehet építeni, de amint kész van, az újabb és újabb használók lényegében nem jelentenek újabb költséget. Ha az embereket ennél az elenyésző mértékű költségnél nagyobb összegű díj fizetésére kötelezik, jóléti veszteség jön létre (mivel bizonyos embereket, akiknek hasznuk származna a híd használatából, a hídvám mesterséges költsége megakadályoz a használatában). Még az uralkodó elméletet képviselő közgazdászoknak is el kell ismerniük, hogy a magánjellegű hídvám kevésbé hatékony módszere a hídépítés finanszírozásának, mint az általános adó. Ugyanez vonatkozik az olyan információs javakra, mint a digitális zenei fájlok. Például ha a zenekar tagjait és a hangmérnököket kifizetjük, a Metallica dalok előállításának költségeit nagyjából fedeztük, függetlenül attól, hogy egyetlen digitális hangfájlt hozunk létre ebből, vagy milliónyit. Ennélfogva ha az embereknek fizetniük kellene a fájlok letöltésekor, nettó jóléti veszteség jönne létre. “Még ha a gazdaságelmélet a piacok felé részrehajló is – vonja le a következtetést a közgazdász Michael Perelman –, a közgazdaságtan kritériumai szerint az információt nem lenne szabad magántulajdonként kezelni.”

A kanadai kormány ezt a logikát követve kismértékű adót vet ki hangfelvétel tárolására alkalmas eszközökre, mint például az írható CD-kre és nem műsoros kazettákra, s arra használja az adóbevételt, hogy olyan kanadai művészeket támogasson, akik azért esnek el bevételük egy részétől, mert az emberek ingyen rögzítik a felvételeiket. Németország más európai országokhoz hasonlóan megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy díjkötelezettséget vezessen be számítógépek és más, hangfelvétel készítésére alkalmas berendezések értékesítése esetén. Az ebből befolyó bevételt lemeztársaságok között osztanák szét, hogy kompenzálják őket a jogdíjveszteségért, ami a szerzői jogvédelmet élvező zenék ingyenes letöltése miatt éri őket. Dean Baker, a Gazdaságpolitikai Intézet közgazdásza szerint ennek a módszernek jelentős előnyei vannak az információs “kalózok” elleni jogi eljárásokkal, vagy a másolást gátló mechanizmusok bevezetésével szemben. “Noha vannak problémák a Németországban kidolgozott rendszerrel – mondja Baker –, de még így is jelentős gazdasági előnyökhöz vezetne az Egyesült Államokban kidolgozás alatt álló rendszerekkel szemben. A hagyományos szerzői jogokhoz kapcsolódó “hatékonytalanság” rendkívül nagy az Internet korában.”

Maga az Internet sem a “szabad” piacok, hanem központi tervezés eredménye. A hidegháború kezdeti éveiben az Egyesült Államok védelmi minisztériuma olyan kommunikációs hálózatok létrehozásán fáradozott, amelyek egy nukleáris háborút is át tudnak vészelni. Ebben az időben csak a hadseregnek és a legnagyobb egyetemeknek voltak nagy teljesítményű számítógépeik, amelyeket a kutatók az ország minden részéből szerettek volna használni. A hálózati munka lehetővé tette volna a számukra, hogy dolgozzanak. A számítógépek közötti kommunikáció megteremtése érdekében a védelmi minisztérium finanszírozta a TCP/IP-nek nevezett kommunikációs szabványok kifejlesztését, amelyeket végül 1980-ban vezettek be.

Az amerikai védelmi minisztérium ezt követően ingyenesen bocsátotta a szabványt a nagyközönség rendelkezésére. Senkinek sem kell fizetnie azért, hogy ezeket a technikai protokollokat használja email küldésére, weblapok elhelyezésére vagy megnézésére. Az amerikai kormány jelentősen támogatta az ingyenes TCP/IP szabványok széleskörű elterjesztését az olyan európai magáncégek által kifejlesztett alternatív változatok ellenében, amelyek nem voltak hajlandóak az amerikai találmányokat átvenni. A Világháló főleg azért növekedett olyan gyorsan, és azért vált az információk olyan gazdag és változatos tárházává, mert ezek a nyílt szabványok mindenki számára elérhetővé tették, akinek számítógépe és egy modeme van.

Hasonló módon, az állami tevékenységen kívül is az “Új Gazdaság” leggyorsabban növekvő részei közül jó néhány azáltal virágzott fel, hogy szabadon elérhetővé váltak a technikai újdonságok. A legfontosabb levelezőrendszer (Sendmail), a legfontosabb internetszerver-szoftver (Apache), a weben legszélesebb körben használt programnyelv (Perl), az egész Internetet átfogó domain-név rendszer (BIND), és a leggyorsabban növekvő számítógépes operációs rendszer (Linux) mind az ilyen nyílt forráskódú szoftverekre példák.

A Linux a legismertebb ezek közül a nyílt forráskódú rendszerek, termékek közül. Egy finn informatikushallgató, Linus Torvalds 1991-ben találta fel ezt az új számítógépes operációs rendszert a UNIX-rendszer meglévő előnyeire támaszkodva. Azonban ahelyett, hogy szabadalomért folyamodott volna, az Interneten közzétette a kódot, hogy más programozók is hozzáférhessenek és fejleszthessék. Sok programozót érdekelt a Linux-fejlesztés, mivel a UNIX-ot nem sokkal ezt megelőzően vásárolta fel néhány magáncég, mint például az IBM. Ezek a cégek titokban tartották a szoftvereik kódját, és úgy tervezték a programjaikat, hogy a fogyasztókat a saját termékeikbe “bebetonozzák”. Ezeket a programozókat a Microsoft esetlen operációs rendszereinek növekvő dominanciája is aggasztotta. 1998-ra már több mint 31 ország tízezer szoftverfejlesztője vett részt a Linux új verzióinak fejlesztésében. 2000-re a program 16 millió felhasználóval és a piac 25 százalékával dicsekedhetett. A legnagyobb csúcstechnológiai cégek, mint az Intel, az Oracle, a Dell, a Hewlett Packard, az IBM és a Compaq elkötelezték magukat a Linux használata vagy a Linux felhasználóinak kiszolgálása mellett.

A magántulajdon melletti szokásos érv az, hogy a tulajdonosoknak jobban érdekükben áll az, hogy termeljenek. Az emberek inkább hajlandóak kertet művelni egy olyan területen, amit körül tudnak keríteni, házat csinosítani, ha a sajátjuk, és keményen dolgozni egy vállalkozásban, ha részesülnek a nyereségből. A szellemi termékeket azonban használhatjuk más emberekkel együtt anélkül, hogy csökkenne az értékük. Valójában a számítógépes programok és egyéb informatikai cikkek gyakran értékesebbek, ha sokan használják közösen őket. Sokan például nem azért vásárolnak Microsoft Word-öt, mert a legjobb szövegszerkesztő programnak tartják, hanem mert tudják, hogy mások is használják a programot, és olvasni tudják az ebben írt fájlokat. Hasonlóképpen a Linux és más nyílt forráskódú munkák azért válnak be ilyen jól, mert nagyon sok felhasználójuk van, akik észreveszik a hibákat, és fejlesztéseket javasolnak. Ezek a felhasználók számíthatnak arra, hogy az operációs rendszer következő változatai nem csak a saját javaslataikat fogják megvalósítani, hanem sok ezernyi felhasználó hasonló javaslatait is. Programozók online közösségei önként járulnak hozzá a szoftverek javításához, mert a termék közös használatban marad.

Az, hogy mások is reprodukálhatnak egy gyógyszert vagy egy számítógépes programot, semmivel sem rövidíti meg a tulajdonost. Pusztán azt akadályozza meg, hogy a tulajdonos a mesterségesen kikényszerített hiányból gazdagodjon meg. A Wired magazin szerint “az információ és a fizikai tulajdontárgyak között az a fő közgazdaságtani különbség, hogy az információt anélkül lehet átadni valakinek, hogy az eredeti tulajdonosnak meg kellene válnia tőle. Ha eladom neked a lovamat, utána már nem lovagolhatok rajta. Ha a tudásomat adom el neked, utána már ketten fogjuk tudni ugyanazt.” Az információs javaknak ez a tulajdonsága teheti a redisztribúciót a tulajdonosok és a közösség között politikailag vonzóbbá az “Új gazdaságban”, mint amilyen a régiben volt. Ha elveszik valakinek a földjét vagy a gyárát annak érdekében, hogy a szegényeken segítsenek, az megfosztja a korábbi tulajdonost valamitől, ami az övé volt. A számítógépes szoftverekkel vagy digitális hangfájlokkal nem ez a helyzet.

 

Második mítosz: a “hálózati” gazdaság számára kedvezőbbek a spontán és rugalmas piacok, mint a körülményes szabályozók.

 

A szabadpiac sok hívője számára az Internet földi mennyország. Úgy tűnik, hogy rendelkezik a piacok összes ideális jellemzőjével: decentralizált, azonnali reagálást tesz lehetővé, és szabályozatlan. Az online kereskedelem vad növekedése (mint például az E*Trade és az Ameritrade portáljain), és az aukciós portálok elterjedése (mint az eBay) mintha azt bizonyítaná, hogy valamilyen fokú rokonság áll fenn a “szabad piacok” és a digitális kor között. A Wall Street Journal egyik friss cikke arra szólít fel, hogy “az Internetre mint a gazdasági szabadság metaforájára tekintsünk korunkban. Az Internet hatalmat ad az átlagember kezébe, és csökkenti a kormányok hatalmát.”

Noha igaz, hogy az 1990-es évek elején az állami szabályozás az informatikai iparágak gyors növekedésével egy időben szorult vissza, nem az új technológia volt az oka a “szabadpiaci” kapitalizmus előretörésének. Természetesen az üzleti szférában vezettek be új technológiákat úgy, hogy megnehezítették a szabályozás egyes formáit. A politikusok is gyakran használják fel az “Új Gazdaságot” ürügyként bizonyos társadalmi programok vagy szabályozás bevezetése ellen. Ezek azonban politikai ügyek. Az új informatikai találmányok nem tették szükségessé az “Új Gazdasággal” összefüggésbe hozott deregulációt, és egy politikai irányváltás radikálisan megváltoztathatná ezeknek a találmányoknak a bevezetési módozatait.

Mint minden piac esetében, az elektronikus termelés és kereskedelem eredményei attól függnek, hogy milyen szabályok alapján működnek a vállalkozások: mi lehet a vállalkozások tulajdonában, milyen jogok és kötelezettségek járnak együtt a tulajdonnal, milyen szerződések kötelező érvényűek jogilag, hogy lehet őket megadóztatni stb. A piacoknak ez az intézményrendszere különösen fontos az informatikában.

A hagyományos piacokkal szemben, amelyeket évszázadok alatt kialakult szabályok irányítanak, az online intézményrendszer elég új ahhoz, hogy láthassuk, milyen kormány- és vállalati politikák eredménye. Ez a gondolkodásmód megkérdőjelezi, hogy a piaci eredmények egyáltalán spontán módon jönnek-e létre.

A hatalom birtokosai arra használhatják a rendszert, hogy ellenőrizzék mások viselkedését, és hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyek bizonyos tevékenységeket ösztönöznek, másokat akadályoznak. Ha egy helyi önkormányzat meg akarja gátolni, hogy az autósok túl gyorsan hajtsanak egy utcán, például sebességkorlátozást léptethet életbe, és a rendőrséggel felügyeltetheti a sebességhatár betartását. Más módszer is létezik azonban: egy fekvőrendőr elhelyezésével a magatartást sokkal közvetlenebb módon lehet megváltoztatni, mindenféle törvényhozás és macska-egér harc nélkül. A viselkedést sokkal alattomosabb módon is meg lehet változtatni az intézményrendszeren keresztül. Például az 1960-as évek végi diáktüntetések idején az egyetemi épületeket úgy tervezték újjá, hogy kevesebb szabadtéri köztérrel rendelkezzenek, annak érdekében, hogy elejét vegyék a diáktüntetéseknek.

Éppúgy, ahogyan az építészet a fizika törvényeit alakítja az emberi célokhoz, a kibertér intézményrendszere úgy korlátozza az online kapcsolatokat, hogy azoknak az érdekeit szolgálja, akik a rendszert megteremtették vagy ellenőrzik. Az American Online (AOL) például huszonhárom főben limitálta a közös chatszobába belépők számát. A szabályt még tiltakozásképp sem lehet megszegni, mert a letiltás a szoftverkódon keresztül automatikusan történik meg. Ha valaki huszonnegyedikként akar csatlakozni a beszélgetéshez, csak automatikus hibaüzenetet fog kapni.

Ahogy az internetes kommunikáció hangsúlya egyre inkább áttevődik a telefonvonalakról a kábeltévé-hálózatokra, az ezeket üzemeltető vállalatok egyre nagyobb mértékben akarják ellenőrzésük alá vonni az információáramlást. Néhány kábeltársaság már meg is próbálta akadályozni az internethasználókat abban, hogy letölthető videókat nézzenek, amely lehetőség versenyt teremthetne a vállalatok saját filmenkénti fizetős csatornáinak. A más weblapok eléréséhez portálokat kínáló internetes vállalkozások, mint a Yahoo és az Alternet, máris olyan vállalkozások weblapjai felé irányítják az embereket, amelyek fizetnek azért, hogy hirdetéseikre klikkelve a saját site-jaik jelenjenek meg, vagy azért, hogy a kereséskor a legelső címek között jelenjen meg az övék. A következő logikus lépés az, hogy a médiakonglomerátumok arra használják a kábeltársaságaikat, hogy megkönnyítsék és meggyorsítsák a saját termékeik elérését, a filmjeik reklámjainak megtekintését, és talán azt is, hogy a felhasználóikat megemelt díj fizetésére kötelezzék minden percre, amit az információs birodalmukon kívül töltenek. Ez a trend nagyobb hatalmat ad a legnagyobb médiakonglomerátumoknak. Az internetes forgalom nagy része máris olyan nagyvállalatok kezébe került, mint az AOL/TimeWarner (a CNN.com tulajdonosa) és a Capital Cities/ABC (az EPSN.com tulajdonosa).

A Stanford Egyetem jogászprofesszora, Lawrence Lessig azonban arra mutat rá, hogy “azok a változások, amelyek lehetővé teszik az [internetes] kereskedelmet, a szabályozást is megkönnyítik”. Például, az üzleti szféra folyamatosan küszködik azzal a problémával, hogy hogyan lehetne hitelesíteni a belépő felhasználókat, és meggyőződni arról, hogy valóban azok-e, akiknek mondják magukat. Az elektronikus vállalkozások már régóta a digitális bizonyítványok olyan rendszerének bevezetését támogatják, ami hitelesíthetné a weben szörfölő felhasználó személyazonosságát. Az ilyen rendszer persze komoly veszélyt jelenthet, például a felhasználók magánszféráját csorbíthatja, vagy akár a polgári jogaikat is veszélyeztetheti. Ezzel együtt azonban az állami szabályozás megvalósítására is nagyobb lehetőséget teremthet. Az államok jelenleg például nem vetnek ki forgalmi adót internetes vásárlás esetén. A digitális bizonyítványok lehetővé tennék az államok (vagy akár városok) számára, hogy megadóztassák a bizonyítvánnyal rendelkezők online vásárlásait.

 

Harmadik mítosz: az információs forradalom következtében a világgazdaságot többé nem befolyásolhatják a kormányok.

 

Az új informatikai technológiákra gyakran úgy tekintenek, mint amelyek képtelenné teszik a kormányokat arra, hogy bármit is befolyásoljanak a hálón, hiszen a weblapok képesek kikerülni az őket szabályozni kívánó kormányok jogi hatóköréből. Missouri Állam betilthatja az állam területén lévő számítógépek felhasználását szerencsejátékra alkalmas vagy pornográfiát tartalmazó site-ok üzemeltetésére, de nem tudja megakadályozni, hogy az emberek más államban vagy országban található hasonló tartalmú site-okat érjenek el. Az Amazon.com németországi site-ja megteheti, hogy a német törvényeknek engedelmeskedve nem értékesít náci írásokat, de a német nácik megrendelhetik Hitler Mein Kampf-ját az Amazon.com Egyesült Államok-beli, vagy más országbeli site-jairól.

Viszont az elektronikus pénzügyekkel más a helyzet. Amikor egy bank átutal egy pénzösszeget, olyan centralizált infrastruktúrát vesz igénybe, amelyben a kormányok garantálják, hogy a pénzt levonják az egyik számláról, és hozzáadják a másikhoz. A kölcsönös elszámolások és kötelezettségvállalások jegybankokhoz hasonló nagy intézményekből álló rendszere visszaigazolja, hogy az átutaló személy valóban rendelkezik az összeggel, és nem utalja át ugyanazt az összeget egyidőben több banknak szerte a világban. A globalizált pénz ezért nem fog soha sem a libertárius fantáziának megfelelően viselkedni. Ugyanaz az infrstruktúra, ami lehetővé teszi a nemzetközi pénzátutalásokat, technikailag az átutalások korlátozását és megadóztatását is lehetővé teszi.

A kormányok több mint száz éve ennek megfelelően járnak el. A többé-kevésbé azonnali átutalások a távíró feltalálásával váltak lehetségessé. Még napjainkban is a tőkemozgások legnagyobb hányada faxon vagy telexgépen keresztül történik, papíralapú aláírással hitelesítve. A jelenlegi átutalási rendszert azonban a nemzeti bankokon keresztül centralizálták. Ebben a rendszerben minden egyes tőkeutaláshoz egyedi azonosítószám tartozik. Ahogy ezek a pénzügyi rendszerek egyre inkább digitalizáltak lesznek, és a hálózatokon keresztül mennek végbe, a szabályozást nemhogy nem akadályozzák meg, hanem sokkal könnyebben kivitelezhetővé teszik.

A tőkemozgások ellenőrzésének rendszere lehetővé tenné az – IMF szerint a világ jövedelmének 2-5 százalékát kitevő – nemzetközi pénzmosások megakadályozását, és a korrupció visszaszorítását – különösen a szegényebb országokban, ahol a hadurak vagy a bürokraták fontos befektetéseket lopnak el. Minimális tranzakciós díj segítségével – mint amilyet az Értéktőzsde-bizottság az Egyesült Államokban vet ki – elejét lehetne venni az olyan piaci hullámzásoknak, amelyeket gyorsan reagáló befektetők okozhatnak azzal, hogy kis árfolyamkülönbség melletti nagy készpénztranzakciókkal akarnak nagy haszonra szert tenni. Vagy kicsit nagyratörőbben, ha minden nemzetközileg átutalt dollármillióra egyetlen penny adót vetnének ki, az nem fogná vissza a termelő beruházásokat, viszont több pénz folyna be ezáltal, mint ami ENSZ-becslések szerint 1,3 milliárd szükséget szenvedő ember számára szükséges az alapvető egészségügyi ellátás, táplálkozás, oktatás, és tisztálkodás körülményeinek biztosítására.

A tőkemozgások nemzetközi rendszerének megteremtése nem volna könnyű feladat. Különösen a nagy amerikai bankok állhatnak ellen az ellenőrzésnek. Az amerikai bankokba részben annak köszönhetően érkeznek nagy összegek, hogy az amerikai törvények lazák a külföldi pénzek megadóztatásában, és az információszolgáltatási kötelezettségben. A külföldi befektetők, ellentétben az amerikai állampolgárokkal vagy lakosokkal, nem kötelesek adót fizetni a kamatok vagy az árfolyamnyereség után, és nem kötelesek az adóhivatalnak beszámolni a gazdagodásuk forrásáról.

Ugyanúgy, ahogyan a gazdasági világválság következtében az amerikai szövetségi kormánynak létre kellett hoznia azokat a szervezeteket, amelyek a belföldi kereskedelmet szabályozzák (mint az Értéktőzsde Bizottság, a Szövetségi Betétbiztosító Társaság stb.), a szeptember 11-i pusztítás felhívta a figyelmet a nemzetközi pénzügyek szabályozásának szükségességére. Egyes elemzők a terroristák pénzeit feltételezetten kezelő, és titkolódzó szaúdi bankok nagyobb nemzetközi ellenőrzésére szólítottak fel. Egy 2001 októberében hozott törvény értelmében az amerikai bankoknak – amelyek előszeretettel üzletelnek külföldi “papírcégekkel” – tilos olyan külföldi bankokkal üzletelniük, amelyek fizikailag nem, csak papíron léteznek, és nincs legalább egy alkalmazottjuk. Az amerikai pénzügyminisztérium most már megkövetelheti a bankoktól, hogy olyan számlákat vizsgáljanak, amelyeknek formálisan külföldi bankok a tulajdonosai, különösen annak érdekében, hogy az igazi tulajdonos személye kiderülhessen.

Pillanatnyilag még nem látszik, hogy ezek a bizonytalan lépések valódi változást hoznak, az új gondolkodásmód azonban megerősödhet, ahogy az új eljárások elterjednek. Amint a tőkemozgások ellenőrzése működni kezd, a bankok rájöhetnek, hogy érdekükben áll a nemzetközi tranzakciók szabályozását betartani, ha nem akarnak kívül maradni a jövedelmező üzletet lehetővé tevő centralizált pénzügyi rendszeren. Ki tudja? Akár még arról is meggyőzhetik a részvényeseiket, hogy az információtechnológia ezt elkerülhetetlenné teszi.

Akármilyen jövőt hoz is az Internet, a piacok működése nem a technológia valamilyen feltartóztathatatlan logikáját fogja követni. A Net működése a benne felépített intézményrendszertől függ – és attól, hogy ki rendelkezik a felépítéséhez szükséges hatalommal.

 

* * *

A szerző ezúton mond köszönetet Alexandra Samuelnek a cikkel kapcsolatos hasznos javaslataiért.

 

(Fordította: Tanyi Attila)

Az elmúlt év tavaszán-nyarán négy, Kádár János személyiségével és “korával” kapcsolatos könyv jelent meg, ezt követte 2002 elején az önálló ismertetést érdemlő Kádár-levelezés közzététele.¹

A négy munka közül kétségtelenül Kopátsy Sándor írása a legszuggesztívebb és egyben legszubjektívebb írás, amelyben sajátosan keverednek a memoárszerű elemek a klasszikus esszéműfaj jellemzőivel. Varga Lászlónak, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatójának könyve dokumentumgyűjtemény, amelyben többéves munkájának eredményét tárja az olvasók elé, könyvnek is beillő előszóval kiegészítve, nem titkolva, hogy – eltérően Kopátsytól – ellenszenvvel tekint hősére. A Rubicon-Aquila kiadó által közreadott kötet a korszak jeles ismerőinek cikkeit és Kádár kortársainak visszaemlékezéseit tárja elénk, kissé zavaró összevisszaságban, rendezetlenségben.

Az “életrajzdömping” oka nem feltétlenül aktuálpolitikai, noha a szoborállítás(ok) apropóján el lehet gondolkodni azon, vajon az ún. kádárista közbeszéd ellenfelei mit kezdenek a mai uralkodó ideológiába jobban illeszkedő “tiszaista-bethlenista” közbeszéddel és szoborépítési javaslatokkal. A Kádár-szobor felállítása apropóján nyitott egyik internetes vitafórum hozzászólója, nem minden humor nélkül, így nyilatkozott: állítsák fel a szobrot egyből a nagytétényi szoborparkban! Az sem feledhető, hogy egyes ezredfordulós közvélemény-kutatások alapján (Matávnet: “az évezred legnagyobb magyarja”) István király és Széchenyi István után az “Öreg” még mindig a bronzérmet szerezte meg a népszerűségi listán. A közelmúlthoz való viszonyulásnak kétségtelenül része a Kádár-életrajzok reneszánsza.

Egy 1956-ban készült, ma nehezen megtalálható visszaemlékezést kivéve², az első, napvilágot látott opus Kádár életútjáról Gyurkó László 1982-ben megjelent kötete volt³ . A szerző, akit a rendszerváltozás környékén a kevéssé hízelgő “Kádár János udvari történetírója” titulussal illettek, a Rubicon című folyóirat lapjain nemrég így nyilatkozott: “Ami pedig a magam felelősségét illeti: mindenben tévedhettem, hibázhattam, vétkezhettem, csak abban nem, hogy Kádár János a huszadik század legjelentősebb magyar államférfija. S bár tudom, nem perdöntő, azért megnyugtat, hogy véleményemet az ország közvéleménye is osztja”⁴ .

Gyurkó az egyszerű munkásból lett államférfi toposzát előhúzva rajzolja fel, a Kádár-éra virágkorának végén, az őszülő politikus portréját. Ám az arckép valóban csak “vázlat”: a közel 400 oldalas könyv több, mint kétharmad része “háttér”, s tetemes részt tesznek ki a kevés biográfiai információt nyújtó beszédek is (Huszár Tibor szerint: “…nem voltak adottak a kritikai elemzés lehetőségei”⁵).

Tulajdonképpen az “áléletrajzok”⁶ közé sorolható Kanyó András 1989-ben megjelent interjú- és dokumentumkötete⁷ . Bár Kanyó néha keményen kérdez – többször rátér például Kádár Rajkkal kapcsolatos emlékeire –, a képzeletbeli politikai csúszdán ekkor már igen meredeken zuhanó egykori főtitkár kitérő válaszokat ad.

A rendszerváltozás után megjelent, általában polémikus színezetű (rész)munkák közül Molnár Miklósnak a Rajk-jegyzőkönyv közreadása kapcsán írott rövid cikkére térek ki, minthogy ebben az 1993-ban megjelent írásban a szerző, az addig ismert dokumentumok alapján, kísérletet tesz egy saját olvasatú portré megteremtésére⁸. Az írás metszéspontként a Rajk-ügyből göngyölíti fel az életrajz korai, majd 1956 utáni szálait. Személyiségértelmezése és következtetései részben összecsengenek Varga László eredményeivel a “látszólag igénytelen, ám ambíciók által emésztett, és végül is a beérkezésért minden árulásra kész”⁹ alkat megrajzolásában. De Molnár Miklós írása sem mentes a kényszerű mítoszrombolás monokauzalitásától.

A továbbiakban megpróbáljuk felvázolni az egykori párt- és állami vezető politikai pályáját, ahol lehet, összevetve, ütköztetve vagy éppen párhuzamba állítva a négy könyv szerzőinek álláspontját – természetesen Huszár Tibor munkáját véve alapul.

 

Az életút 1956-ig

Politikai biográfiáknál jellegzetes vonás a gyermekkor, a fiatalkor elnagyolása, általában azzal a megokolással, hogy a politikai életrajz szempontjából úgyis inkább az első komoly olvasmányélmények, politikai kapcsolódások termékenyek. Huszár nem kerüli meg a kérdést, megpróbálja az első fejezetben értelmezni a későbbi politikus korai lépéseit, a felnőttkor küszöbéig, 17-18 éves korig. Mert szerinte van jelentősége ennek az amúgy nagyon gyéren dokumentált időszaknak. Itt nem elsősorban Kádár apjának – úgy tűnik, megbízható – azonosítására gondolok, hiszen a három lehetséges “apajelölt” közül már az 1980-as évek elején a pusztaszemesi illetőségű Krezinger János került a célegyenesbe (Gyurkónál még enigmatikusan: a “dunántúli parasztlegény”). Sokkal inkább erőssége ennek a fejezetnek, hogy bemutatja, miként éli meg a gyermek a hiányt, hogy nincs családi szocializáció, nincs igazán mintakövetési lehetősége a zabigyerekként falun élő, majd a forradalmak alatt Pestre költöző gyermeknek. A polgáriban azért elkezdődik a kortárscsoporttal való együttműködés – egy apró sportklub tagjaként focizik hétvégenként a Népligetben, a mára már eltűnt centerhalf poszton.

Kádár Jánost, mint ismeretes, édesanyja után Csermanek János néven anyakönyvezték 1912-ben, Fiuméban; 1945 áprilisában változtatott nevet.

Írógépműszerész-inas, majd segéd, de a szakmát kitanuló fiatalemberből nem lesz az amúgy rangos proliszakmának számító írógépműszerész. A közösséghez tartozást máshol éli meg: a “kollektív apa” az illegális mozgalomban ölt számára testet.

Huszár az 1930–31-es évet, a mozgalomba való bekapcsolódást a csoporthoz tartozás tudataként interpretálja. A válságban lévő ifjú a kitaszítottság ellen a szilárdnak tetsző pont felé mozdul el. A KIMSZ-nek 1931 szeptemberében lesz a tagja, majd öthetes tagság után annak rendje és módja szerint le is bukik, és 1932. februárig vizsgálati fogságban tartják. Ugyan semmit nem lehet rábizonyítani, szabadulása után mégis REF-es (rendőri felügyelet alatt álló) lesz, és az is marad 1945-ig. A mozgalomban továbbra is aktív Kádárt (Barna fedőnéven), a KIMSZ vezérkar egy részével egyetemben, 1933. június 19-én letartóztatják. Hain Péter és a horthysta titkosrendőrség emberei természetesen nem bánnak vele (sem) kesztyűs kézzel: “… már az igazoltatás alatt és után is engem külön, nagyon megvertek”¹⁰ – emlékezik később Kádár. Rövidesen 2 év fegyházra ítélik, amelyet azonban az ítélet jogerőre emelkedésének elhúzódása miatt két részletben, 1933. június és 1935. január, majd 1937. február és november között tölt le.

A hazai illegális kommunista mozgalom a Horthy-korszakban egy létszámában jelentéktelen, jelentőségében a korábbi párttörténetírás által túlbecsült politikai mozgalom volt. (Borsányi György becslései szerint egyszerre 200-300 fős tagsággal lehetett itthon számolni.) Ráadásul a szigorú konspirációs szabály ellenére, a politikai rendőrség szinte mindent tudott róla. Az információk a spiclihálózattól és a vallomásokból származtak. Ami az utóbbit illeti, Borsányi György szerint a kommunista fogvatartottak hallgatása maga is a legendák körébe utalható. Valamennyit mindenkinek beszélnie kellett.¹¹ Kádár is vallott, és ezért a mozgalomban bűnhődnie kellett: a Kommunista című újságban nevét közzéteszik – kizárják. 1937 őszéig teljesen elszigetelt marad, reaktiválása tulajdonképpen csak 1940-ben következik be. A bűntudatot és megbántottságot érző, alkalmi munkákból élő Kádárban ekkor alakul ki az egyik alapvető és a krízishelyzetekben megmutatkozó alapmintázat: a stresszérzékenység. A Huszár-mű egyik korábbi recenzensével (Pető Ivánnal) ellentétben, aki a korai időszak feldolgozását a “fontoskodó pszichologizálás” fogalmával illeti, magam e fejezetek erősségének inkább a szociálpszichológia alapos és instrumentális felhasználását tekintem.

A börtönből szabaduló Kádár 1937–42 között az SZDP terézvárosi szervezetének munkájába kapcsolódik be, de 1940 végén végül is felveszik a KMP-be. Hogy a szociáldemokráciával szembeni ellenszenvének ez a néhány év adott volna tápot, miként Huszár állítja, nehezen hihető. Nem valószínű, hogy a Komintern határozatát (V. kongresszus, 1924.), amely a szociáldemokráciát a diffamáló “szociálfasizmus” fogalommal illette, Kádár tanulmányozta volna. Hihetőbb Gyarmati György véleménye,¹² aki szerint a negatív kép kialakulása az 1945–48 közötti időszakra tehető; Kádár nehezen emésztette meg, hogy a munkások között olyan komoly népszerűsége volt az MKP útjában álló pártnak.

Kádár János pártbeli karrierje ezt követően szédületes gyorsaságú. 1942 májusától KB-tag, majd 1943. februártól a KMP első titkára. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a háborús kormányok is keményebben viszonyulnak az illegális párthoz, emiatt pedig sorozatosak a lebukások. Kádár a teljes mélyponton veszi át az irányítást. 1943 közepén például összesen 70-80 (!) taggal tudják tartani a kapcsolatot¹³. Ehhez jön még hidegzuhanyként a Komintern 1943. májusi feloszlatása. 1943 júniusában a négytagú KB (Szirmai István, Péter Gábor, Tonhauser Pál és Csermanek János) feloszlatja a KMP-t, amelyet azonban rövidesen Békepárt néven újjászerveznek. Ezt a “moszkoviták” sohasem bocsátották meg Kádárnak; a “likvidátorság” 1951-es perének is alapmotívuma lett.

Huszár Tibor könyvében Kádárról egy fegyelmezett pártkatona képe bontakozik ki előttünk, aki képes éveket is várni az újabb feladatra. A magánélet rejtelmei Huszár előtt is zárva maradnak, kivéve egy elvtársi kapcsolatot, amelyet baráti-erotikus vonzalmak szőttek át. Döme Piroskával való futó kapcsolatáról van szó, amelynek azonban a háború után nem lett folytatása.

A közben Magyar Kommunista Párttá előlépett, legális politikai szervezetnek 1945 áprilisáig két vezető testülete van: a budapesti (hazai kommunisták, Vas Zoltán instrukcióival) és a debreceni (moszkvaiak). A “két központ illúziója” azonban nem sokáig tart: 1945. január 24-én a fővárosba érkező Gerő Ernő szigorú pártmegrovásban részesíti az egykori írógépműszerész-segédet. A vád természetesen a “likvidátorság”, ráadásul a “hazatérők” semmiféle magyarázatra sem kíváncsiak (ahogyan a “frakciósok”, Demény Pál, Weishauss Aladár vagy Dobó István esetében sem). Kádár rövidesen a pártbíróságon asszisztál a “frakciózó” Skolnik József ügyében, amely esemény, Huszár szerint, a virtuális bűnbeesés első lépése volt Kádárnál.

A visszaemelkedő pártkatona legstabilabb igazodási pontját Rákosiban és a pártban leli fel. A párthoz való feltétlen hűség tökéletes alap arra, hogy gondolkodás nélkül alkalmazza azt a machiavellista politikai praxist, amelyet a Moszkvából hazatért vezetők honosítottak meg. A koalíciós időszaknak azonban még nem került a politikaformáló személyiségei közé, személye arctalan “háttéranyag” maradt a korabeli hírműsorokban is. Sőt, Kopátsy egyenesen úgy véli: “Kádár Jánost mint politikust csak 1956 után lehet történelmi személynek tekinteni. Ha ő ezt megelőzően eltűnt volna, senki sem foglalkozna tevékenységével”¹⁴.

Rövid intermezzo (budapesti rendőrfőkapitány-helyettesi poszt) után Kádár visszatérhetett a számára biztonságos terepet nyújtó pártvonalra: a Nagy-budapesti Területi Pártbizottság titkára, majd a káderosztály vezetője lesz, abban az időszakban, amikor pártja fél év leforgása alatt ötszázezer főt meghaladó tömegpárttá válik. Az, hogy rövid időn belül nem kerül a felső vezetés tagjai közé, valamennyire még “lenyelhető” volt (pártfeloszlatás), azt már valószínűleg nehezebben viselte, hogy a fogságból visszatért Rajk László gyorsabban emelkedik, mint ő. Huszár kettejük viszonyát nem elemzi túl mélyen, annál inkább a jobbára pszichologizáló Varga László, aki Kádárnak a Rajk-perben nyújtott odaadó szerepe motivációit részben itt leli fel. Huszár szerint kapcsolatuk nehezen elemezhető, mert a rendelkezésre álló források utólagosak. (Kádár 1954 után, a perújrafelvételkor tett vallomása, visszaemlékezései sporadikusak. 1946-ra mindketten a legfelsőbb vezetés tagjai lesznek: Rákosi és Gerő Ernő után a harmadik hely Rajkot illeti meg, a negyedik pedig Kádárt, s csak utánuk jönnek a “moszkoviták”. Huszár Tibor szerint Sztálin ekkor még ragaszkodott a hazai, nem zsidó kommunisták futtatásához.

A Rajkkal való kapcsolat másik eleme kétségtelenül a kettejük közötti műveltségbeli különbségekből eredt. Kádár később is gyanakvással viseltetett az értelmiség iránt, amiben szerepet játszhatott 1953–56 közötti tapasztalata: az értelmiség vitte a közvélemény elé – azaz az utcára – a problémákat¹⁵.

Némileg hiányosnak érzem valamennyi munkában Kádár szellemi fejlődésének konzekvens bemutatását, ha ilyen egyáltalán volt. Aczél György szerint Kádár kedvenc olvasmánya a Svejk volt, de erre nehéz szellemi életrajzot építeni. Tudjuk, hogy 16-17 éves korában kezébe került Engels Anti-Dühringje (egy amatőr sakkverseny első díjaként), de nem tudott vele mit kezdeni. Ma is kihallatszik az egykori döbbenet az egyik interjúból: “Hogy lehet ez: magyarul van írva, a betűket ismerem, a szavakat értem, egyes mondatokat is – az egészből pedig mégsem értek semmit?”¹⁶. Mindenesetre némileg próbálta behozni a hátrányt: évekig küzdött az orosz nyelvvel, még Lukácshoz is elküldték fejtágításra a filozófus Belgrád-rakparti lakására…

Az MKP Nagy-budapesti Pártbizottságának titkáraként, majd az MKP-SZDP fúzió érdekében létrehozott Egységbizottság tagjaként Kádár teljes vállal feszült neki a szociáldemokrata párt dezorganizálásának. Huszár szerint hideg fejjel, skrupulusok nélkül végezte ezt a munkát is, sőt, a “machiavellista technikák” alkalmazásának egyik frontemberévé vált. Ezután, ahogyan Rajk süllyed, a libikóka másik oldalán úgy emelkedik fel Kádár. 1948 augusztusában fel is váltja Rajkot a Belügyminisztérium élén.

1948 és 1949 a Jugoszláv Kommunista Párt megregulázási kísérletével jellemezhető időszak. Az 1948. júniusi határozatot követően Filippovics fedőnéven táviratozgató Sztálin szeretné fokozni a nyomást Titoékra, ami a kelet-európai koncepciós perek alapja lesz. 1949. május 30-án őrizetbe veszik Rajk Lászlót. Ami igazán érdekes a történetben, az az, hogy Kádár hogyan élte meg, hogy az általa jól ismert, hazai kommunista Rajk képtelen vádak céltáblája lett. Bihari Mihály szerint ötféle olyan mítosz van Kádárról, amely a pártállami korszak oldódásában keletkezett¹⁷. Ebből az egyik szerint Kádár ártatlannak tekintette Rajkot. Bihari e feltételezést azonban néhány tény alapján elveti. Egyébként egy másik legenda, a “megtévesztettség” mítoszának eredetére, amelyet Huszár teljes egészében Kádárnak tulajdonít, általában kevés figyelmet fordítottak. Ez nyomtatásban, tudomásom szerint, először a Kádárral személyes érintkezésbe soha nem került angol szerző, William Showcross Crime and compromise című, 1974-ben megjelent életrajzi munkájában fogalmazódott meg. Huszár azonban, kellően körüljárva a dolgot, úgy fogalmaz, hogy Kádárt egyfelől a kettejük életrajzában fellelhető hasonlóságok rádöbbentik a veszélyre, félni kezd, s ez túllicitálási reakciókat indít el nála, másfelől pedig működésbe lép benne a szorongás: elszakad a párttól, az egyetlen stabil ponttól. Kádár mindenképpen ismerte a per felépítését, hiszen belügyminiszteri hivatalánál fogva maga is tagja volt a Rajk-üggyel foglalkozó operatív testületnek, ugyanakkor – Huszár szerint – a perrel kapcsolatos bűntudattól egész életében nem tudott szabadulni. Azt csak sajnálni lehet, hogy az amúgy alapos fejezet nem foglalkozik a (képzelt?, mitikus?) Rajk-Kádár barátsággal.

Az állami és pártbeli hatalma csúcsán lévő pártvezetőre a gyanú árnyéka Szakasits letartóztatása után vetül, akinek száján valahogy kicsúszik egy 1943-as konspiratív találkozóval kapcsolatos információ.

Nem lehet megkerülni a kérdést: miért volt szüksége Rákosinak Kádár elítélésére? Feitl István véleménye szerint: “Rákosinak személy szerint nem volt szüksége a Kádár-perre…, arra volt szüksége, hogy az ÁVH energiáit, az ő tevékenységét, múltját messze elkerülő ügyek kivizsgálása kösse le”¹⁸. Huszár szerint viszont az alapmotívum Sztálin 1951. januári direktívája: az osztályharc éleződik, új ellenségeket kell keresni. Nyilvánvalóan szerepet játszott egy személyes momentum is: a potenciális utódjelölt eltávolítása. A pártvezér koncepciója az 1951. április 21-i PB-ülésen kerek egészet alkotva rajzolódik ki: az egykori Márciusi Front tagjai (Donáth, Losonczy, Kállai, Tariska stb.) már a háború előtt be voltak szervezve, ahogyan Kádár is: a vád szerint Sombor–Schweinitzer rendőrfőkapitány informátora volt. 1945 óta már külföldi kémként furakodtak be a pártba, vezetőjük pedig Rajk lett. A kémek, ügynökök gyülekezőhelye természetesen a Rajk, majd Kádár vezette Belügyminisztérium volt. Kádár János kihallgatásain, amelyek egy részét Farkas Vladimír vezette, kissé nehéz volt a koncepcióhoz megfelelő vallomást kicsikarni az amúgy készséges Kádárból; az összeesküvés-teória egyszerűen túl bonyolult volt!

A Kádár körüli mítosz része volt az a legenda is, hogy 1951-ben különlegesen megkínozták, körmeit letépték, szájába vizeltek. A szerzők egybehangzó állítása szerint ez nem igaz. Bár fizikai és lelki terrort alkalmaztak, Kádár azonban valószínűleg tudta, hogy mire számíthat. Ráadásul a fizikai bántalmakat is rosszul tűrte, ezért hamar kiszedték belőle a megfelelő vallomást. Kérdés az is, vajon miért nem lett a perből olyan trombita- és dobszóval kísért csinnadratta, mint a Rajk-perből. A válasz Huszár Tibor szerint a párt belső közvéleményében keresendő: Kádárról már elég kevesen hitték el, hogy bűnös, pere zavart okozott a belsőbb körökben. Ezek után érthető, ha vallatók és a bíróság teljes titoktartás mellett végezték a dolgukat.

Az 1951. december 18-i tárgyaláson életfogytiglani fegyházra ítélt fogoly a börtönben a rossz körülmények között is tovább gondolkodik a vádakon. Próbálja tisztázni például a pártfeloszlatás körülményeit. Rá is akad a mumusra, Péter Gábor személyében, akit későbbi vallomásaiban mindenféle provokáció démonává avat, és rosszindulata 1956 után is végigkíséri “Virág elvtársat”. A másik démon Farkas Mihály lesz majd.

Nagy Imre országlása, a desztalinizáció kezdete a törvénytelen perek felülvizsgálatát is magában foglalta, de érthető módon a Rehabilitációs Bizottság – Rákosi(!), Gerő(!), Nagy Imre és Kelemen László – rendkívül lassan dolgozott. Végül Kádár és társai 1954 júliusában szabadultak ki. Szabadulása előestéjén Kádár levelet írt Rákosinak, amiből kiderül: a maga számára egykori börtönbe juttatóját tartja az egyetlen igazodási pontnak…

A börtönből szabadult Kádár magatartását ismét a pártmunka felé orientálódás motiválja, de másként, mint az elítéltek más típusait. A Rainer M. János által ábrázolt, jellegzetesen intellektuális alkatok viselkedésében önmaguk felülvizsgálata, a pártpolitikától való eltávolodás a meghatározó¹⁹. Bár az első hónapokban Kádárt az óvatosság, a politikai tapogatózás jellemzi, rövidesen azonban meghozza a döntést: a Rákosi-Gerő csoport mellé áll. Kérdés, vajon miért. Huszár szerint – ami egybecseng Feitl István és Rainer M. János véleményével is – Kádár pontosan tudta, hogy elítéléséért Rákosi a felelős. Varga László szerint viszont elhitte, elhitette magával, hogy Farkas Mihály és Péter Gábor volt a felelős. De akkor vajon miért állt – ha nem is nyíltan – a megingott helyzetű vezér mellé a desztalinizálók elleni küzdelemben? Huszár Tibor szerint a mindig mozgalomban, pártban gondolkodó politikust a szakadástól, a belső egység megbomlásától való félelem mozgatta. Pedig ideális alanya lehetett volna a Nagy Imre-vonalnak, börtönviselt társaihoz, Losonczyhoz vagy Donáth-hoz hasonlóan. Meg is próbálták összeboronálni Kádárt Nagy Imrével, 1954. decemberi találkozójuk azonban semmiféle eredményt nem hozott.

Az SZKP XX. kongresszusa (1956. február) Magyarországon is elkerülhetetlen változásokat indított meg: a felső vezetésben a bizonytalanság jelei voltak érezhetők – persze nem kifelé, a szélesebb fórum előtt, hanem a belső, ún. pártközvéleményben. Megindult a belső hatalmi harc is. Huszár Tibor plasztikus ábrázolása azt mutatja: Kádár ugyan nem volt e harcok passzív szemlélője, de semmi esetre sem viselkedett utódjelöltként; inkább óvatos lavírozóként jellemezhető. A szerző részletes, szinte filológiai munkával elemzi – és idézi – Kádár beszédeit, a felső vezetés és a Szovjetunió nagykövete, Andropov tárgyalásait és jelentéseit. Cáfolja azt a korábbi nézőpontot, amely szerint a “pártellenzéknek”, “megcsömörlött pártfunkconáriusoknak” (Aczél György) nevezett csoport létezett, noha Kádár potenciális vezére lehetett volna a felsőbb funkcionáriusok elégedetlen társaságának. Sőt, szövetségese az ugyancsak elégedetlen, Nagy Imrét vezetőjének tekintő pártértelmiségnek. Miért nem lett mégsem az? Feitl idézett cikkében ezt Farkas Mihály átállásával magyarázza: az egykori barát, aki kétségtelenül szerepet játszott elítélésében, semmilyen szinten nem lehetett partnere a meghurcolt kommunistának. Rainer, Huszár és Varga véleménye azonban a motivációt illetően ettől eltérő: szerintük Kádár gondolkodása semmiképpen nem tudta befogadni a hivatalos vonaltól való elhajlást, a frakciózást; ezzel kapcsolatban az attitűd körülírására a pártszerűség fogalmát használják.

Huszár a Rákosival 1954 júliusa óta fennálló “szövetség” felmondásának kezdetét a következő hónapra datálja: az Andropov követnél járó Rákosi megemlíti, hogy “megtaláltak” egy bizonyos kazettát, amelyen Rajkot Kádár és Farkas vallatja (ez az 1949. június 7-i kihallgatásról készült felvétel lehetett), tehát Kádárral kapcsolatban is komolyan felmerül a felelősség kérdése. Hogy ezt a hangszalagot valóban lejátszották-e egy központi vezetőségi ülésen, vagy sem, nem lehet biztosan tudni, de valószínűleg ez lehetett a szakítás kezdete. Rákosi mesterkedése ezúttal nem vezetett eredményre: Szuszlov SZKP KB-tag június eleji látogatása nyomán a szovjetek – váratlanul – Révait és Kádárt javasolják a Politikai Bizottságba.

Ismét kell egy rövid kitérőt tenni Varga László munkájával kapcsolatban. Szerinte a korábban háttérbe vonult Kádár 1954 után nagyon is akarja a hatalmat, követeli jussát, az utódlást. A börtönévek tökéletes színlelővé teszik, így képes mintegy késleltetni Rákosi elleni fellépését. Varga azonban az oppozíció egyértelmű kezdetét korábbra teszi: szerinte már az 1956. március 12–13-i központi vezetőségi-ülésen alakot ölt: a Farkas-ügy felgöngyölítését erélyesen követelő Kádár egyértelmű támadást intéz az első titkár ellen, mivel tudja, hogy a szálak odáig nyúlnak. Varga szerint az egész antirákosista fordulat instruálója a háttérből Révai volt, akinek viszont sem Huszár, sem a Rubicon-kötet esszéírói nem tulajdonítanak jelentőséget.

Az igazi diktátorok általában egészen halálukig képesek a hatalmat megtartani. Rákosi nem ilyen volt: az 1956. július 18. és 21. között ülésező Központi Vezetőség tanácskozásának első napján felolvasta lemondó nyilatkozatát az MDP KV éléről. A Szovjetunióból érkező Anasztaz Mikojan szándékai felől nem lehetünk biztosak, de abban igen: Kádár neve is szóba került az utódláskor. Mikojan július 14-én beszél is Kádárral, aki rendkívüli nyíltsággal ecseteli előtte a Petőfi-kör, a felelősség kérdése stb. körüli kötélhúzásokról kialakult véleményét. Ennek ellenére, a hosszúra nyúlt KV-ülésen a jelölésnél fel sem vetődik Kádár neve, ami azt mutatja: Moszkvában nem különösebben erőltették a magyar, nem zsidó (Huszár szóhasználatában: “keresztény”) kommunista “trón”-jelöltségét. Július 18-án a KV ellenállás nélkül megválasztotta első titkárnak Gerő Ernőt, a második számú moszkovitát. Kádár nem támadja a bukott diktátort, sőt, hozzászólásában “ … már-már érzelmi húrokat megpendítően kedves szavakkal” méltatja “a párt távozó vezérét”.²⁰

Huszár Tibor szerint “hőse” két komoly hibát követ el ezen az ülésen: egyrészt hagyja magát visszaejteni a másodtitkári helyre, egyáltalán nem küzd Gerő ellen az amúgy ránézésre pozitív mérlegű testület előtt, másrészt pedig asszisztál a problémákat elfojtó mechanizmushoz. Ennek, a szerző szerint, az lehet az oka, hogy Kádár még nem elég profi politikus ahhoz, hogy fel tudja mérni az adott helyzet esélyeit; csak 1956 utolsó hónapjaiban válik valóban politikaformáló államférfivá.

A késő nyári, de főként a kora őszi események már a forradalom nyitányát jelentik. Kádár, bár érzi, hogy a vezetés légüres térben mozog, kapcsolatot tart fenn a pártfunkcionáriusok elégedetlen részével, és találkozik az eltávolított újságírókkal is, mégsem szimatol veszélyt. Később oly közmondásos realisztikus helyzetfelmérő képessége most cserbenhagyja. Vajon a merevség, a pártszerű gondolkodás volt-e ennek oka? Vagy titkon Kádár is remélte, hogy a desztalinizáció következetes véghezvitele őt is a csúcsra lökheti? Annyi bizonyos: a vezetésben ténylegesen nagyon kevés időt tölt, hiszen hosszas külföldi tartózkodása után, csak 1956. október 23-án délelőtt érkezik vissza Budapestre. Ma is nyitott kérdés: miért hagyták el hónapokra az MDP legfőbb vezetői a nyilvánvalóan izgatott állapotban lévő országot? A párton belüli vitákra maga Kádár is felhívja Andropov figyelmét, aki szeptember 2-án fogadja őt. Ennek ellenére, “kifelé” még a vezetőség teljes egységét hangoztatta. A főként a Politikai Bizottságon belül zajló vitákban lassanként ő veszi át az ellenzék szerepét: türelmesebb magatartást követel Nagy Imre pártba való visszavétele ügyében, az elmarasztalt írók (Déry, Háy, Tardos) visszavétele ügyében pedig komoly vitába keveredik a kemény intézkedéseket követelő Kovács Istvánnal és Szalai Bélával. Huszár ezt a polémiát egyenesen “áttörési kísérletnek” nevezi.

A könyv részletesen bemutatja a politikus útját a forradalomban, ennek ellenére a középpontban mégsem az eseménytörténet áll. Huszárt a cselekvés – vagy éppen a nem-cselekvés – motivációi, a gondolkodás mélyrétege izgatja. A forradalom eseményeinek ábrázolásában és értékelésében az utóbbi években a “céhes” történetírás által egyre jobban kanonizált beszédmódot (felkelés-forradalom-szabadságharc) és annak szakirodalmát veszi alapul. Huszár Tibor szerint, Kádárra november elsejéig jellemző, hogy “sodródik”, és “nehezen ismeri ki magát”, valamint meghatározó attitűdjévé válik az egész felső vezetést jellemző cselekvésképtelenség. A később oly tipikussá váló kádári magatartás, a centrum szerepének eljátszása azonban nem hozza meg a gyümölcsét: október 25. után (ekkor lesz az MDP KV első titkára) Kádár a teljesen háttérbe szorult Gerő–Hegedűs-csoport és a reformerek között “légüres térbe” kerül. A döntés meghozatalának feltehető okai között a munkásság állásfoglalása látszik a legnagyobb súlyúnak: a szakszervezetek teljes mellszélességben álltak ki ugyanis a diákszervezetek követelései mellett. Ebben a döntésben azután megerősíti őt az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat, amely a szovjet csapatok kivonásának lehetőségét, a Szovjetunió kelet-európai politikájának újragondolását is tartalmazza. Huszár Tibor szerint, ez utóbbi tulajdonképpen a kínai reakcióknak köszönhető.

Mao negatív nyilatkozata a magyarországi eseményekről az SZKP Elnöksége keményvonalasainak fontos támpontot jelentett: október 31-én megszületett az újabb döntés, ezúttal a fegyveres beavatkozásról. Az ülésen a vita – többek között – az Ideiglenes Kormány lehetséges vezetőjéről folyt. Kádár János neve is szóba került, Hruscsov favoritja azonban egyértelműen Münnich Ferenc volt, ami valószínűleg el is döntötte a vitát – egyelőre²¹. Kádár János egyre távolabb került a politikai palettán a szovjet beavatkozást óhajtó politikai csoportosulástól…

Az MDP és a kormány engedményeinek nem volt semmiféle mérséklő hatása a követelések egyre radikálisabbá válására: bekövetkezett a “gátszakadás”. Sajnos, Kádár reakcióit nem ismerjük pontosan, de valószínűleg komoly csalódást okozott neki: a hatalom fokozatosan áttevődött az Akadémia utcából a Parlamentbe. Huszár nem reflektál erre a mozzanatra, Rainer M. János viszont igen: “Október 25-én a párt első embereként Kádár mégsem érte el a csúcsot – napi élménye volt, hogyan válik elsőrendű politikai központtá a kormány, s hogyan válik Nagy Imre miniszterelnök … valóban az ország első emberévé.”²² Pedig ez több szempontból is figyelmet érdemelne, hiszen nagy valószínűséggel egyrészt későbbi magatartását is befolyásolta Nagy Imrével kapcsolatban, másrészt felveti Kádár viszonyának kérdését a hatalomhoz. Kortárs visszaemlékezők (pl. Széll Jenő, Aczél, Berecz János) és Kopátsy Sándor szerint is Kádár nem vágyott különösebben a hatalomra (Széll Jenő egyenesen “nélkülözhetetlen brácsásnak” nevezi), ellentétben Rainer véleményével: “Kádár valóban [az ország] első emberévé akart válni”²³, és még nyilvánvalóbban Varga Lászlóéval, akiknek írásai sokkal inkább a hatalomra való aspirálás fogalmaival írják körül e bonyolult transzformációt.

Mindezek ellenére Kádár közreműködik a többpártrendszer létrehozásában (ezt nevezi majd november 4-én a legnagyobb hibának), és tagja lesz a héttagú kabinetnek (október 30.), amelynek feladata elsősorban a csapatkivonásról való tárgyalás, amit Andropov nagyköveten keresztül folytattak. Természetesen abban sincs egységes álláspont, hogy vajon mi motiválhatta a politikust november 1-jén este, amikor egy Andropovval folytatott rövid telefonbeszélgetés után szolgálati autójával a szovjet követséghez hajtatott. És persze itt következik a meg nem kerülhető kérdés: elrabolták, vitték, vagy távozása vállalt, tudatos döntés volt?²⁴

Ahány szerző, szinte ugyanannyi válasz: Varga László, Rainer vagy Aczél a tudatos döntés, Bihari Mihály pedig a “vitték is, ment is” variáció mellett érvel. Huszár, jól adatolva, a naiv, önkéntes menetel mellett teszi le a voksát: az SZKP Elnökségének november 2-ai jegyzőkönyveiből kitetszik: Kádár tulajdonképpen a Nagy Imre kormány tagjaként, a politikai megoldásban bízva próbál dialógust kezdeni az amúgy eléggé hallgatag KB-tagokkal. Nem csoda, hogy hallgattak, várták az éppen a magyarországi intervenció tervét a “testvérpártoknak” beadagoló Hruscsovot. Mi lehetett az a mozzanat, ami ezt a kimerült és megzavart embert mégis álláspontja megváltoztatására bírta? Földes György szerint ebben nagy szerepe volt Hruscsov személyének, valószínűbb azonban, hogy Kádár úgy ítélte meg: a rákosista restaurációnak ő az egyetlen kéznél lévő alternatívája. A november 3-dikáról 4-dikére virradó ülésen Hruscsov meggyőzi Kádárt: ellenforradalom van, sürgősen be kell avatkozni! A Rajk-perben korábban tapasztalt kognitív disszonancia pedig ezúttal is működésbe lép.

Kétségtelen, a Kossuth Könyvkiadó az utóbbi néhány év egyik legkitűnőbb politikai (?) biográfiáját jelentette meg. A könyv nem szuszakolható bele a “hagyományos“ politikai életrajz kereteibe. E munka nem történelmi háttérben megbúvó biográfia (mint pl. Gyurkóé), nem is publicisztikai igényeket kielégítő, néhol apologetikus jellemrajz (amilyen Révész Sándor Aczél- vagy Haas György Tildy-életrajza), semmiképpen sem a hagyományos köztörténeti narratívában ábrázolt, aprólékos politikai biográfia (mint Borsányi György Kun Béláról vagy Rainer M. János Nagy Imréről írt monográfiája), hanem Kádár életét és pályáját a (szociál)pszichológia és a szociológia nézőpontjából, annak fogalmi struktúrájával megérteni és megértetni akaró, “totális” életrajz.

Kérdés persze, hogy lehet-e ilyesfajta munkát írni a “rejtőzködő” Kádár Jánosról? Véleményem szerint, a munka bizonyos szempontból hiány­érzetet hagy az olvasóban. Egyrészt a főszereplő életében a politikum annyira meghatározó, hogy sokszor képtelenség az egykori motivációkat feltárni, azokra magyarázatot találni – amit azonban a szerző sokszor ennek ellenére megkísérel.

Másrészt, véleményem szerint, mindenképpen figyelmet érdemel az a tény, hogy a mű bizonyos értelemben befejezetlen. Huszár Tibor egy HVG-interjúban ugyan kifejti: a négyszázoldalas munka annak a története, hogyan lesz Kádárból igazi pártkatona, aki az 1954–55-ös mélypontról felemelkedve, 1956 novemberében már a későbbi “kacsintgató” politikusi attitűd csíráit hordozza²⁵. Ám ezek a gondolatok a munkában csupán nagyon elszórtan találhatóak meg, és az összkép kialakításának lehetősége csak a nagyon figyelmes olvasónak adatik meg.

Huszár Tibor munkája csak 1956. november 4. hajnaláig tart Kádárral. Márpedig az “igazi” kádárizmus éppen ekkor kezdődik. Kétséges, hogy a következő közel negyvenhárom év megírható-e majd hasonló részletességgel. Kádár János megítélése nem juthatott még nyugvópontra; kíváncsian várhatjuk a folytatást.

 

Jegyzetek

 

¹ Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. kötet. Szabad Tér–Kossuth Kiadó. Bp., 2001., Varga László: Kádár János bírái előtt: Egyszer fent, egyszer lent, 1949–1956. Osiris – Budapest Főváros Levéltára. Bp., 2001. Kopátsy Sándor: Kádár és kora. Cet Belvárosi Kvk. É.n., Ki volt Kádár? : harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Szerk. Rácz Árpád, Rubicon–Aquila. Bp., 2001., Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989. Szerkesztette: Huszár Tibor. Osiris Könyvkiadó, Bp., 2002.

² Első lépések az ifjúmunkás mozgalomban. In: Vagyunk az Ifjú Gárda. Emlékezések az Ifjúmunkás Mozgalomra, 1900–1944. Párttörténeti Intézet – Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. Bp., 1957.

³ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Magvető. Bp., 1982.

⁴ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Hogyan írtam Kádár-életrajzot? Rubicon, 2000/6, 38.

⁵ Huszár Tibor: i.m. 5.

⁶ Molnár Miklós: Kádár János – avagy a történelem visszavág. Világosság, 1993/8. 31.

⁷ Kádár János – Végakarat. Az interjút készítette és a dokumentumokat válogatta: Kanyó András. A kötetet szerkesztette: Veres Mária. Hírlapkiadó Vállalat. H.n., é.n.

⁸ Molnár Miklós, i.m.

⁹ Molnár Miklós, i.m. 34.

¹⁰ Kádár János visszaemlékezései. Közli: Sipos Levente. In: Ki volt Kádár? I.m. 27.

¹¹ Borsányi György: Gondolatok a Kommunisták Magyarországi Pártja történetéről (1918–1944). Múltunk, 1995/1. 27–28.

¹² Gyarmati György: Rendőrfőnök és belügyminiszter, In: Ki volt Kádár? I.m. 36.

¹³ Sipos Levente, i.m. 36.

¹⁴ Kopátsy Sándor: i.m. 74.

¹⁵ Standeisky Éva: Kádár és az értelmiség c. esszéjében alkati vonásként definiálja ezt a bizalmatlanságot. In: Ki volt Kádár? I.m. 136.

¹⁶ Idézi Huszár Tibor, i.m. 26.

¹⁷ Bihari Mihály: Kádár és rendszere. In: Ki volt Kádár? I.m. 153-154.

¹⁸ Feitl István: Rákosi és Kádár. In: Ki volt Kádár? I.m. 59.

¹⁹ Rainer M. János: Hosszú menetelés a csúcsra. In: Ki volt Kádár? :I.m. 64.

²⁰ Feitl István, i.m. 60.

²¹ Lásd ennek okairól: Földes György: Barátság felsőfokon. Kádár és Hruscsov. In: Ki volt Kádár? I.m. 88.

²² Rainer M. János i.m. 65.

²³ Uo.

²⁴ Andropov szerepéről lásd: Eszmélet, 51. szám. Roy Medvegyev kitünő tanulmányában – néhány kisebb tárgyi tévedéstől eltekintve – arra a következtetésre jut, hogy Kádár már konkrét elképzelésekkel rendelkezett, amikor “híveinek kis csoportja” (?) élén november 1-jén elhagyta az országot. Roy Medvegyev: Andropov Magyarországon. Eszmélet, 51. szám, 149.

²⁵ Alárendelt lelkiismeret. Interjú, készítette Kurcz Béla. HVG, 2001. május 10. 20.

Nyolc évvel véres és értelmetlen szomáliai bukása után, az Egyesült Államok készen tűnik a visszatérésre. Egykori kudarcáért az ENSZ-t hibáztatta.

Szomália nem könnyű hely. Egyik éjszaka, miközben a mogadisui kikötő mólója mentén kószáltam, drogtól fűtött fegyveresek támadtak meg. A sötétséget előttem villanások szelték át és valami elhúzott a fejem mellett. Reccs, reccs, reccs! És aztán ott feküdtem a hátamon az eget bámulva. “Nyomd a kibaszott arcodat a földre!” ordította az egyik fegyveres, miközben a pisztolyát a fülemhez szorította. A társa letépte a vállamról a táskámat és átkutatta a zsebeimet. “Ott maradsz, rohadék!” – üvöltötte.

Az amerikai tengerészgyalogosok nem voltak valami udvariasak, amikor 1992 decemberében Szomáliába jöttek. Még mindig nem tudom, hogy mi is volt a céljuk vele, vagy hogy miért tartották szükségesnek, hogy elfogjanak egy angol újságírót, akit – csakúgy, mint több száz társát – a tábornokuk hívott meg, hogy tanúja legyen dicsőséges érkezésüknek. Már akkor komplett hülyét csináltak magukból, amikor néhány órával ezt megelőzően úgy viharzottak be a mogadisui reptérre, mintha legalábbis ellenséges terület lenne, hogy aztán ne találjanak ott mást, mint újságírókat és pakisztáni békefenntartókat.

Feltartott kezekkel visszatereltek a mólóhoz, ahol néhány kollégám és a szomáliai csapatunk – fordító, sofőr és két testőr – várakozott. A szomáliai testőrök, ha egyszer megfizették őket, hajlandóak voltak akár meghalni vagy ölni is. Amikor meglátták, hogy elfogtak, elindultak a fegyvereikért. Rájuk kiáltottam, hogy tegyék le őket – amit egy vállvonással végre is hajtottak, mintha azt mondanák: “Akkor minek fogadsz fel minket arra, hogy megvédjünk?”

A tengerészgyalogosok ekkor elkövették a legnagyobb hibájukat. “Fehérek ide, szomáliaiak oda” – adták ki az utasítást. Próbáltam figyelmeztetni őket, a szomáliaiak ugyanis nem szeretik, ha alsóbbrendűként kezelik őket, de a tengerészgyalogosok nem fogadtak el tanácsot a foglyuktól. Az amerikaiak már a megérkezésükkor elvesztették a csatát.

Két évvel azután érkeztek, hogy az ország, valaha az Egyesült Államok legközelebbi szövetségese a régióban, a polgárháború káoszába süllyedt. 1991-ben Sziad Bare elnök elmenekült az országból, és klánokra épülő frakciók harcoltak az ország megmaradt részeiért. A dél egyes részeit és a fővárost az éhínség tartotta markában, miután az élelemtermelő országrészt kifosztották és az utánpótlás eljutását harcok akadályozták. Bush elnök odaküldte a tengerészgyalogosokat, láthatóan abban a meggyőződésben, hogy az erőfitogtatás majd elrettenti a hadurakat és lehetővé teszi, hogy az élelem eljusson az éhezőkhöz. Ezt követően az országot át lehet adni az ENSZ-nek és a rendet helyre lehet állítani.

Hatalmas tévedés volt ez, amely Szomália alapvető félreértelmezésén alapult. Az, hogy sírás lesz a vége, látható volt előre. Így is történt akkor, amikor tíz hónap múlva az amerikai különleges erők megkísérelték elfogni hajdani szövetségesüket, Mohammed Aidid tábornokot. Addigra már hat alkalommal próbálkoztak ezzel, kétszer ENSZ-dolgozókat tartóztattak le, egyszer pedig egy Amerika-párti szomáliai vezetőt. Minden egyes alkalommal hamis beszámolók vezették félre őket.

1993. október harmadikának délutánján, a Delta Force Rangers egy csoportja Mogadisu központjában megpróbálta elfogni Aidid két parancsnokát. Több száz felfegyverzett szomáliai csapdájában találták magukat. A golyók és rakéták záporában két helikoptert lőttek le és a visszavonuló csapatot feltartóztatták. Egy sor utcán küzdötték keresztül magukat, egyik járművük teli egymás hegyin-hátán fekvő halott amerikai katonákkal, miközben minden keresztutcánál fegyveresek tüzeltek rájuk. A különleges erők nem értesítették a Szomáliában állomásozó főerőket és nem volt semmilyen tartalék terv. Az éjszaka közepén malajziai ENSZ-békefenntartókat kellett az amerikaiaknak megkérniük arra, hogy küldjenek egy felfegyverzett konvojt a megmentésükre.

Az akcióban részt vevő százhatvan-valahány amerikaiból 18-at megöltek, 75-öt megsebesítettek és egyet elfogtak. Amerikai hullákat vonszoltak végig az utcákon. Legalább ötszáz szomáliait öltek meg azon az éjszakán – de lehet, hogy több mint ezret (és legalább ezer sérült meg). Néhány nappal később Clinton elnök kivonta az amerikai csapatokat Szomáliából, rosszabb helyzetben hagyva az országot, mint amilyenben az előtte volt. A melléfogásért Amerika az ENSZ-t hibáztatta, és hosszú időre kivonult a békefenntartó akciókból.

Nyolc évvel a történtek után a visszatérés közelinek tűnik – az amerikai hadsereg civil személyzete tulajdonképpen már szomáliai földön tartózkodik. Lehet, hogy bosszút forgatnak a fejükben. Amerikai tisztségviselők azt állítják, bizonyítékuk van rá, hogy az országban Al Kaida-telepek találhatók. Bush elnök pedig elrendelte Szomália bank- és telefonrendszerei egyikének, a Barakatnak a bezárását. Ezek a kiváló rendszerek a kormányzat hiányában alakultak ki, és mintegy 300-500 millió dollár közötti összeget kezelnek, amely a külföldön élő szomáliaiak átutalásaiból származik, akik családjaikat tartják fenn belőle. A bezárás hatalmas szenvedést okoz az éhségtől és szárazságtól egyébként is meggyötört Szomáliának. Azt mondják, hogy a Barakatot az Al Kaida használta. Bezárnál egy telefontársaságot csak azért, mert egy bűnöző valamikor azon keresztül telefonált?

Az Al-Itihad-ot, egy szomáliai iszlám mozgalmat Washington szintén “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezőnek nyilvánította és kémrepülőket valamint egy öttagú osztagot küldött a bázisuk megkeresésére. Az Al Itihad a 80-as évek végén és a 90-es évek elején jött létre, reakcióként a Szomáliát széttépő klán-háborúkra. Kapott némi pénzt a szaúdiaktól, és iskolákat valamint klinikákat tartott fenn, de soha nem térítette el a szomáliaiakat a klán-politikától vagy győzte meg őket arról, hogy iszlám zászló alatt egyesüljenek. Az Al Itihad mindig is egy tisztán helyi, szomáliai jelenség volt, mindenféle nemzetközi vízió nélkül. Most pedig hanyatlóban van.

Amerikát az Al Itihad állítólagos terrorista “tevékenységeiről” annak helyi ellenségei, a délnyugati Rahanvein fegyveres klán és az amerikaiak szövetségese, az etiópiaiak informálják, akik ugyancsak az USA kedvenc regionális hatalmának számítanak. Etiópia régóta Szomália fő régióbeli riválisa és külpolitikája mindig is arra irányult, hogy Szomália gyenge és megosztott maradjon. Tavaly, egy hosszúra nyúlt konferencia eredményeként, Szomália olyan közel került egy nemzeti kormányhoz, amilyen közel még sohasem volt. Etiópia azonnal nekiállt támogatni a kormányzat riválisait, olyan erős hadurakat, mint Husszein Aidid, Moham­med Aidid fia, és Mohammed Herszi Morgan, egy háborús bűnös, aki tíz évvel ezelőtt elpusztította Hargeisza városát. Ők és az etiópiaiak azt mondják az amerikaiaknak, hogy az új civil kormányzat “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezik, és úgy tűnik, azok hajlandóak is hallgatni rájuk. Klasszikus esete ez annak, amikor az Egyesült Államok szövetségesei azt mondják Washingtonnak, hogy helyi ellenfeleik terroristák.

Az amerikaiak attól félnek, hogy Szomália, nem lévén nemzeti kormánya, az Afganisztánból menekülő Al Kaida fegyveresek mennyországává fog válni. Úgy tűnik, ismét félreértik Szomáliát. Bár nincs nemzeti kormánya, Szomália minden egyes négyzetméterét valamilyen fegyveres klán irányítja. A külföldiek, akikben a szomáliaiak soha sem bíztak, soha nem tudnak egyszerűen letelepedni itt. A klánok által uralt politikán kívül pedig a szomáliaiak üzleti gondolkodásúak, ahogy arra a külföldiek is rájöttek: az elmúlt években sokakat raboltak el közülük és adtak vissza váltságdíj fejében. Oszama bin Laden sem lenne kivétel, főképp ekkora pénzösszeggel a fején.

Több mint egy évtizednyi háborúzás után, a legtöbb szomáliai vissza akarja kapni az országát és az életét. Bár továbbra is mélyen megosztott marad, tényleges harci tevékenység alig folyik Szomáliában. A telefoncégek és az átutalásokra épülő bankok lehetővé teszik az emberek számára, hogy fenntartsák magukat, és idővel felépítsenek egy gazdaságot, amely majd összeköti az összes szomáliait, bizalmat és együttműködést hoz létre, valamint békét teremt. Egy újabb meggondolatlan, rosszul informált amerikai beavatkozás az egész folyamatot megint háborúba taszíthatja.

 

(Fordította: Andor László)