A hatalom valamilyen módon minden történelmi korszakban szeretné orientálni állampolgárait, felvilágosítani őket döntéseiről és ezek irányáról. Ez nemcsak a törvények elvont propagálását jelenti, sőt elsősorban nem azt. Hiszen ezek inkább csak a jogilag művelt közönségnek szólnak, márpedig a hatalom mindenkit irányítani kíván. Így tehát a hatékony vezetéshez meg kell találnia azokat a csatornákat, médiákat, amelyekkel a középosztálynak vagy az alsó középosztálynak világossá teszi célkitűzéseit. Az ókorban ez az eszköz a színház, illetve a cirkusz volt, a középkorban a prédikáció, a XIX. században az újságokban megjelenő folytatásos regények, később a rádiójátékok, illetve a karrierfilmek, manapság pedig a tévés sorozatok.

Ezek a formák nem a komoly politikai mondanivaló elbagatellizálását célozzák, nem arról van szó, hogy manipulálják a közönséget – vagy legalábbis nem jobban, mint a tudományos folyóiratok egyes cikkei -, hanem arról, hogy más formában közlik a fejlődés várható irányát. Természetesen ezt a formát is lehet jól és rosszul művelni, a forma nem eleve határozza meg a tartalmat. Gondoljunk csak Pázmány Péter prédikációira vagy Orson Welles hangjátékára.¹ Ilyen szempontból a magas és az alacsony kultúra szétválasztása voltaképpen a magasan kulturáltak kulturálatlanságát fejezi ki. Emiatt érdemes már esztétikai szempontból is elemezni a sorozatokat, ami azonban túlvezetne e cikk keretein. Külön elemzésre méltó, hogy nálunk miért nem történt ez meg. Mi azonban nem erre vállalkozunk: a tartalom felől próbáljuk közelíteni a sorozatokat. Hiszen ha ebben a formában is hatalmi irányításról van szó, akkor a fordított út is járható – az adott korszak világpolitikáját megérthetjük a tv-sorozatokból is.

Ez csak első látásra tűnik meghökkentőnek. Gondoljunk azonban arra, hogy az ókori görög gondolkodók milyen gyakran nyúltak elemzéseikben a mítoszhoz vagy a drámához, sőt egész filozófiák épültek ezekre vagy ezek tagadására. Ám ez a tartalom felőli közelítés megköveteli, hogy ne általában a sorozatokat elemezzük, hanem mindegyiket külön-külön arra való tekintettel, hogy mi a sorozat társadalomelméleti mondanivalója, milyen rétegeket céloz meg és milyen magatartást sugall nekik. Arra nincs módunk, hogy ezt itt most megtegyük, csak egy sorozat elemzésére vállalkozunk, arra, amelyik már jó pár éve meghatározza a televíziózási szokásokat nemcsak nálunk, hanem az Egyesült Államokban is: a Dallasra. De ilyen módszerrel lehetne elemezni például a Vészhelyzetet is.

Ismert, hogy a 80-as években Dallas vetítésekor az USA szinte minden állampolgára a képernyő előtt ült, és egyetlen más sorozat sem tudta azóta megközelíteni sikerét. Így a Dallast a legkiválóbb kordokumentumnak is tekinthetjük, aminek elemzése már csak amiatt is érdekes, mert “a történelem vége” tétel értelmében nálunk most tart a Dallas üzenetének kódolása.² Azt a korszakot, amit társadalomelméleti szempontból a Dallas fémjelez, neokonzervatív forradalomnak szoktak nevezni, és ennek jellegzetességeit kívánjuk feltárni a sorozaton keresztül. Arra nincs most lehetőségünk, hogy a Dallas minden egyes részletét vizsgáljuk, csak a főbb motívumokra szorítkozunk.

1. Az olaj és a tőke-munka-viszony

Politikai gazdaságtani szempontból az olaj szerepe a legfontosabb a sorozatban. Ezt nem tekinthetjük véletlennek, hiszen az olaj egy egész történelmi korszak meghatározó ágazatának az alapja; a 30-as évektől kezdődően a biztonság- és gazdaságpolitikai kérdések nagy része az olajtermeléshez és felhasználáshoz kötődik. Ezt a korszakot nevezhetjük a jóléti állam korszakának is, bár az olaj egy kicsivel hosszabb időszakot fog át, hiszen a 30-as évek még nem tekinthetők jóléti állam korszakának.³ A Dallas korszaka azonban éppen ennek a jóléti államnak a vége, az olajszakma tündöklése és bukása. (Emlékezzünk csak, a Barnes-Ewing viszály eredete a II. világháború előtti korszakra nyúlik vissza, mint ahogy szinte minden fontosabb titok erre a korszakra datálódik.)

Mi a fő jellemzője az olajkorszaknak, illetve a jóléti államnak? Ebben az időszakban úgy tűnt, hogy egy sajátos korporációs rendszerben megoldódik a munkás-tőkés-probléma. A munkások érdekeit a szakszervezetek képviselik, a tőkések pedig szintén megtalálják érdekeik kifejezésének megfelelő formáját. Európában ez a munkaadói oldal az érdekegyeztetési mechanizmusban, míg az USA-ban ez a sajátos lobby-rendszer, ami szintén megjelent a sorozatban (és persze ne feledkezzünk el az olajvállalkozók klubjáról és báljáról).⁴ A munkás-tőkés-konfliktus feloldása tehát nem azt jelenti, hogy a munkások megszüntetnék munkás létüket, ahogyan az a klasszikus marxizmusban megjelent, de nem is azt, hogy mindenki tőkéssé válik, ahogy azt a neokonzervatív forradalom szeretné, hanem ebben az osztálybéke-koncepcióban.⁵

Ezt kiválóan illusztrálta Dendrich szerepeltetése,⁶ aki bár megtalálja a földgázmezőt (megérezte az orra – az olajat), mégis eltűnik a sorozatból, nem lesz része az olajvállalkozók körének – bár a vagyona alapján lehetne. Ez egyrészt Cliff Barnes “gonoszságának” köszönhető, aki persze öntudatlanul gonosz és semmizi ki társát. Másrészt ez Dendrich kulturálatlanságának is az eredménye, hiszen semmibe veszi a geodéziai jelentéseket, nem is akarja elsajátítani a tőke működtetésének szakmáját. Ennek persze konfliktus a következménye, hiszen nem is értheti meg Cliff Barnes munkájának értelmét, emiatt állandóan lázad ellene. Ugyanez a motívum alkotja a Barnes-Ewing viszály kezdetét is. Tintás megtalálta az olajat, az öreg Jock azonban olyan szerződést kötött vele, aminek eredményeképpen a Ewingoké lett a vagyon. Azaz az öreg Barnes itt is csak Jock gonoszságát látja anélkül, hogy megértené a jog jelentőségét. Fiáról ugyanez már nem mondható el – és ettől válik olajvállalkozóvá. Ez pedig ugyanaz a helyzet, mint egyrészt nálunk az állandósuló szakszervezeti támadások a reform ellen a Kádár-korszak egészében, illetve a szovjet mentalitás az USA termelési kultúrája ellen.⁷

Mindezek azt mutatják, hogy a jóléti államban hiányzik vagy legalábbis nagyon szűkre szabott a mobilitás lehetősége, hiányoznak azok a társadalmi oktatási mechanizmusok, amelyek éppen a munkásosztály megszüntetését céloznák. Ennek nem mond ellent a felsőoktatás tömegesedése a II. világháborút követő korszakban, hiszen azok, akik akkor tanultak, hajtják végre ma a neokonzervatív forradalmat, szüntetik meg a jóléti államot. Akkor a felsőoktatás csak a munkanélküliség elleni küzdelem sajátos formája volt. A tömeges megszüntetés olyan mechanizmusaira gondolunk itt, mint például a kisvállalkozás jelszava, amelyek ha másra nem is, arra megtanítanak, hogy tudatosan alkalmazzuk az adótörvényeket.

Ez a tőkés-munkás-viszony feltételezi azt is, hogy a termelés szervezeti formája változatlan marad, azaz fennmarad a gyárrendszer, illetve a gyár logikájának megfelelő hierarchia. Ezzel szemben a munkás – éppen kulturálatlanságánál fogva – nem tehet mást, csak lázadhat. Ennek a lázadásnak bemutatása a másik olyan elem a sorozatban, amelyben megjelenik a munkás. Ez például az olajkút felrobbantása és az ehhez kapcsolódó terrorizmus-botrány kipattanása.⁸ A rendszeren belül található feszültség tehát állandóan felszínre kerül. Feszültség ez, hiszen a munkás (illetve a beosztott) nem tudhatja, hogy ténylegesen mennyivel járul hozzá az intézmény munkájához, és mindig igazságtalannak érzi az így kapott bért és elismerést. (Nagyon jellemző, hogy a 80-as évek Amerikájának karrierfilmjei arról szólnak: a beosztott szaktudásában hogyan kerül a főnök fölé.)⁹

Ezt az állandó lázadási hajlamot valahogyan kezelni kell, és ennek csak egyik – és igen korlátozott – lehetősége az erőszak, ahogy ez kiderül a Ewingok magatartásából az olajkutat felrobbantó munkás ügyében. A másik lehetőség a munkásság kifizetése – e lázadási hajlam megvásárlása. Ez történik a terrorista-botrány kapcsán, hiszen Jeremy Wendell nem csak a Ewingokkal szemben használta fel az információt, hanem önmagát is védte a nekik felajánlott állásajánlattal, illetve Cally szerepeltetésével, ami a kiegyezést mutatja Texas és a Közép-Nyugat között.¹⁰

Ez a “kifizetés” azonban nem csak ilyen elszigetelt epizódokra igaz, hanem a sorozat egészére. A Dallas olyan fogyasztási kultúrát közvetít, amelynek lényege, hogy mindenkit megtart saját pozíciójában. A nagyobb autó, nagyobb lakás, háztartási gépek stb., azaz az úgynevezett fogyasztói társadalom lényege egyrészt valóban a szabadidő bővülése, másrészt azonban ennek a szabadidőnek nem a munkához kapcsolódó eltöltése. Az autók, gépek fogyasztása nem követeli meg a fogyasztók szellemi gyarapodását, szemben például a számítógéppel, melynek használata eleve feltételezi a kulturálódást. A televízió és a rádió csak a tanulás lehetőségét jelenti és nem szükségességét. Ebből a fogyasztásból nem következik a szabadidő értelmes eltöltése. A háziasszonyok nőegyletet szerveznek, jótékonykodnak, amit természetesen a férfiak unnak és fiatalabb hölgyek társaságát keresik. Nem a termelés egyesíti a családot (mint mostanság a papa-mama-vegyeskereskedésekben), hanem a fogyasztás. A szabadidő deklaráltan arra szolgál, hogy a termelésben a hierarchiából keletkező feszültségeket levezesse, hogy elviseljük a főnök egész heti packázásait.

Ezt a korszakot véleményünk szerint az olaj fogja össze, ami nem egyszerűen a véletlen műve. Az olaj az az erőforrás, amelynek kitermelése és az ehhez kapcsolódó iparágak még a hagyományos gyáripari szerkezetet őrzik, ugyanakkor az erőforrás bősége lehetővé teszi a fent elemzett fogyasztás finanszírozását. A korábbi korszak alapvető energiaforrása a szén volt, amelyik szintén meghatározott gyárszerkezetet követelt meg, de korántsem állt olyan bőségesen rendelkezésre – emiatt a szegénység is fokozott mértékben jelentkezett.

Anélkül, hogy nagyon elkalandoznánk a tárgytól, annyit érdemes megjegyezni, hogy nem csak ez a hierarchia-logika létezik, hanem olyan is, amikor az alullévők törekvéseit a hatalom mindig beépíti, ezáltal kiküszöbölve a forradalom, illetve a lázadás lehetőségét.

2. Konkurrencia és racionalitás

Sajátos közgazdasági jelenségként írható le, hogy az olajvállalkozó a szűken vett profitmotívum mellett azért vásárol gyakran pl. földet, olajipari tőkét, részvényeket vagy ügynököket, hogy zsaroljon, sakkban tartson, a kívánt magatartásra kényszerítsen, vagy éppen tönkretegyen üzlettársakat, ellenfeleket. A sorozatban végighúzódó Ewing-Barnes-viszály, vagy az újabb keletű harc a főszereplők és a Weststar között nem egyszerűen a piaci pozíciókért való verseny kifejeződései: itt arra áldoznak pénzt, tőkét, hogy az ellenfelet magát győzzék le, semmisítsék meg, vagy jobbik esetben rontsák a pozícióját. – Köztes eset, amikor közvetlen anyagi előnyhöz a partner becsapása, félrevezetése révén kívánnak jutni.

Ez nem a jóléti állam tisztességes versenye! Nem is egyszerűen a klasszikus kapitalizmus “mindenki mindenkinek farkasa” szellemében megvalósuló szabadversenyének jelenkori folytatása, bár van ilyen vonatkozása is. Ez valójában a jelenkorban a földért, a földtulajdonért, a földtulajdon megtartásáért való harc – tőkés viszonyok között. A föld létéért, a földbirtok fenntartásáért folyó élethalálharc kényszeríti ki egyes törvények és íratlan erkölcsi szabályok folytonos megsértését. A cél a földtulajdon fenyegetettségének az elhárítása, visszaszorítása. Ebben a vonatkozásban az írott és íratlan szabályok megsértése nem mindig szükségképpen bűn, hanem büntetés is – az igazságszolgáltatás külön intézményrendszere nélkül. A tőke eszközeit használják fel a föld védelmére! – Ez így egyben az amerikai szabadságeszme fenntartásáért folytatott harc is. A Dallas a jelenkor szabadságharcáról is szól, amit mi sem példáz jobban, mint Jockey és Bobby moszkvai utazása.¹¹ Ebben az esetben látszólag ellentmondásba kerül egymással a profitérdek és a hazafiság, valójában azonban a hosszú és rövid táv ellentmondásáról van szó. Ha fenn akarják tartani a vállalkozást, akkor gátat kell vetniük saját profitéhségüknek – és ebből is kiviláglik, hogy a Dallas nem a kapitalizmusról szól, hanem az átmenet korszakáról, amikor kapitalista ideológiával vezetik át a világot egy új korszakba.

A földtulajdon lényege ugyanis az adott területen élők fennmaradása, létük egészének újratermelése, illetve ezen újratermelés feltételeinek biztosítása. A földbirtokos, a király nem csak a középkorban volt felelős alattvalói boldogságának biztosításáért. Az újkor története is értelmezhető oly módon, hogy a földbirtokosok a kapitalizmust éppen az újratermelés biztosítása érdekében engedélyezik. A közgazdaságtan születése nagyon jól példázza ezt, hiszen Smith, amikor leírja a láthatatlan kéz elvét, akkor ezt nem a tőkések számára írja, nem apologetika ez – akkor nem is lenne tudományos súlya az állításnak -, hanem a fennálló arisztokráciát szólítja fel arra, hogy mondjon le előjogai egy részéről – hatalma fenntartása érdekében. A példa, amire Smith hivatkozik 1776-ban, világos. Az Egyesült Államok arisztokrácia nélkül is képes fennmaradni, és ez riasztó példa lehet az angol földbirtokosokra nézve. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az Újvilágban ne létezne földtulajdon (ezt legfeljebb a francia forradalmárok gondolták így), csak azt, hogy más szerkezetben működtetik. A földtulajdon olyan szerkezete és formája alakul ki, amely a szabadságeszme hordozására képes – szemben a feudális földtulajdonnal, amelyik egyoldalúan a gondoskodásra, a jobbágyság védelmére szakosodott.

Azt, hogy az USA-ban mennyire fontos az államért való felelősség, ami a földtulajdon lényege, mi sem bizonyítja jobban, mint az elnöki intézmény körül kialakuló szinte személyi kultusz – bár egy intézmény körül kialakuló kultusz fogalma már önmagában ellentmondás, egy olyan ellentmondás, amelyik az USA politikai rendszerének belső problémáit jelzi. Minden amerikai leghőbb vágya, hogy kezet fogjon az elnökkel, személyesen is eggyé váljon az amerikai államisággal. Ezt fejezi ki az amerikai alkotmány is, amikor kimondja: mindenkinek joga van a boldogság kereséséhez és ezt biztosítania kell az alkotmánynak, mindenkire nézve külön-külön is.¹² Hannah Arendt elemzéséből¹³ az is világos, hogy ez pozitív jog: csak azt szabad, amit az alkotmány, illetve a törvények tételesen állítanak. Az alkotmány lényege tehát a szabadság pozitív integrálása, ami egyébként szöges ellentéte a laissez faire elvének. A földtulajdon ilyen felfogása nem valamiféle misztikumból származik, hanem az USA politikai rendszerének sajátos szerkezetéből, Észak és Dél ellentétéből. A hazai szakirodalom jó ideig csak Észak felsőbbrendűségét vette észre, hiszen ezzel lehetett bizonyítani, hogy az USA a kapitalizmus országa és Dél funkciójáról teljesen elfeledkezett. Pedig az amerikai konzervatív történészek már régen felfedezték, hogy Délen az európai feudális hagyomány éled újra – arisztokrácia és ehhez tartozó jogrend nélkül.¹⁴ Ez a paternalista gazdálkodás olyan földbirtokost feltételez, aki felelősséget érez a földjén élőkért és akinek minden cselekedetét ez hatja át. Ezt a tételt nagyon szépen illusztrálta az Elfújta a szél, hiszen a film végkicsengése a föld fontosságának megértése volt.¹⁵

Ugyanakkor ez a déli paternalizmus mégiscsak az európai feudalizmusból nőtt ki, annak nemcsak pozitív, hanem negatív hagyományait is megőrizve. Ez pedig feltételezte, hogy az alattvalóról saját akarata ellenére is lehet és kell gondoskodni. Azaz a gondoskodás nem feltételezi az alattvaló szellemi egyenrangúságát vagy legalábbis a szellemi felemelés mozzanatát. Emiatt fért meg békésen egymás mellett a rabszolgaság és a gondoskodás Délen, és a rabszolga-felszabadítás emiatt is indult el Északról. (Ez egyébként ugyanaz a probléma, ami miatt nálunk nosztalgia van a Kádár-rendszer iránt.) Észak ezt az elemet szeretné megszüntetni, de ezzel felmerül a veszélye a gondoskodás megszüntetésének is, ami az instabilitást, az USA közvetlen veszélyeztetését jelenti. Ez az ellentmondás az, ami végigkíséri az amerikai, és ennek következtében a világtörténelmet is. A Dallas arról is szól, hogy milyen sajátos munkamegosztás és konfliktusos harmónia van az USA-ban Észak és Dél között. Észak összességében inkább a dinamizmust, az újat, az ipar újdonságait, a demokratikus igazságot képviselte, Dél így az alapvető stabilizáló szerepet tölti be a II. világháború után, mintegy jóvátéve a múlt századig tartó rabszolgaság szégyenét.

Az olajágazat tehát tényleg két módon tölt be stabilizáló szerepet: a termékével, működése tartalmával, amennyiben az olaj széles körű társadalmi jólét kiterjesztésének és fenntartásának meghatározó forrása az adott korban; és működési módjával, üzletmenete formájával, amennyiben dinamikusan stabilizálja a földmagántulajdon és ezáltal a nyugati (amerikai) szabadságeszme folyamatos érvényre jutását, fennmaradását. Elnyomja az uralkodó eszmét fenyegető veszélyek hordozóit.¹⁶

A Dallas nem a jóléti államról szól, hanem a jóléti állam modelljének a neokonzervatív fordulat (és így egyben a világméretű rendszerváltás) modelljébe való átfordulásáról. Azt mutatja be, hogy milyen módon stabilizálja, katalizálja az amerikai olajágazat ezt a folyamatot, és természetesen azt, hogy ezt a stabilizáló funkciót éppen jellegzetesen az olajszakma tölti be – a maga szükségképpen korlátolt és ideiglenes módján. A jóléti állam uralkodó ágazata az olajágazat, a neokonzervatív fordulaté a számítástechnika és az űrtechnika, de ez a sokéves ún. szappanopera arról is szól, ami a két gazdaságtörténeti korszakban mégis közös, folytonos.

Így nem véletlen, hogy ez a hosszú sorozat nem például a számítástechnika, a szórakoztató elektronika vagy éppen az autóipar területén működők életéről szól, és ugyanígy nem véletlen, hogy nem a mezőgazdaság a főszereplő, bár alárendelten a farm éppen sajátos szerepe miatt, és a család folytonosságát reprezentáló Southfork Ranch mégis végig jelen van. A család ugyanis a földtulajdon tényleges intézménye a Dallasban is, hiszen ez az egyetlen olyan erő, amelyik az összetartást képviseli a széthúzással szemben, a stabilitás végső biztosítékát. A Dallas korszaka azonban nem a 30-as éveké; család és vállalat szétválása elkezdődik, és ez a jóléti állam szerkezetének felbomlását is mutatja. Nem az olajtársaság tartja össze a családot, bármennyire is szeretné ezt Jockey. Az üzlet csak a család fennmaradásának anyagi forrása – és ez Jockey és Ellie konfliktusának lényege. Az öreg Jock még közvetlenül Ford mentalitását képviselte¹⁷ és halála már előrevetítette az olajtársaság pusztulását is. (Nagyon jellemző, hogy a sorozat készítői soha nem próbálták pótolni Jockot, szemben Ellie-vel, amikor a színésznő időleges kiesésekor azonnal újról gondoskodtak.)

Ez a felbomlás persze nem egyoldalúan a gyár leértékelődését, illetve felbomlását jelenti, hanem a földtulajdon intézményének átalakulását is. A családban ugyanis a stabilitás nem a családtagok eszmei, hanem érzelmi közösségén alapul, márpedig ez a közösségiség ellentmondhat és a jóléti államban ellent is mond a racionalitásnak. Jockey és Bobby, Samantha és Jockey, Pamela és Cliff konfliktusai ezen alapulnak, egyrészt a hatalomért folytatott harc szétvetné a családot, másrészt azt mégis össze kell tartani, ami ideológiai alapon nem lehetséges. Semmiféle eszközzel sem bizonyítható Jockey-nek, hogy neki szükséges az együttműködés Bobbyval, számára a testvére végül is nyűg – és ez persze fordítva is igaz. Ami összetartja őket, az kizárólag Ellie és a család szentsége. Emiatt a föld feletti uralom, a stabilitás biztosítása a jóléti állam korszakában végig irracionális elem marad. Ez egyébként szükségszerű, és a II. világháború utáni egész korszakból megérthető, hiszen az atomfegyver időszakában azért kellett fegyverkezni, hogy a béke fennmaradjon – és ez ép ésszel nem volt felfogható. A hidegháborút követő korszakban tehát átalakul a földtulajdon szerkezete, a család szerepét az ideológia, illetve annak anyagi formája veszi át. Mindez azzal jár, hogy a család leértékelődik a stabilitás tekintetében, illetve a racionalitás ismét összhangba kerül az érzelmekkel és az erkölccsel. Ez pedig nem a tőke, hanem a föld racionalitása, a közösségiség eszméjének megfogalmazása és alkalmazása. A mezőgazdaság, az ültetvény nem lehet úgy főszereplő, mint az Elfújta a szél idején, hiszen a közösségiség gazdasági formája nem egyszerűen a család. Nem beszélhetünk részletesen arról, amiről a sorozat nem szól, az amerikai Kelet és Nyugat viszonyáról, és az USA világban betöltött szerepéről. Szintén apró morzsa a terrorista-epizód, ahol mégis megjelenik a szabadság és a zsarnokság konfliktusa az olajágazaton belül. Ám a CIA a Ewing társaság mellé áll. A Weststar monopolista érdekein keresztül a független olajvállakozás létét, tehát a szabadságot fenyegeti.¹⁸

A Dallas története egy korlátozott lehetőségekről szóló, nagyon is részleges igazságokat tartalmazó, mégiscsak tisztességtelen történet. Nem igaz, hogy a kisebb bűnök örökre megbocsáthatók, ha nagyobbak elkerülése érdekében követik el azokat. Nincs mindig tőkére szükség ahhoz, hogy a földet meg lehessen védeni. A tőke és a földtulajdon összenövése, összefonódása a neokonzervatív fordulatnak azt a jellegzetességét fejezi ki, hogy nem beszélhetett nyíltan arról az irányítási rendszerről, amelynek a megvalósítására a gyakorlatban már áttért. Nem a tőke uralkodik a föld fölött, hanem a föld a tőke fölött. De ez az a világ, amelyikről a Dallas nem szól.

3. Ki az erkölcsös: Jockey vagy Bobby?

Mindezek után felmerül a kérdés, ha a tőkés racionalitás a jóléti állam időszakában végül is a földtulajdon stabilitását szolgálja, akkor tekinthető-e erkölcstelennek Jockey? Hiszen minden lépése arra irányul, hogy nyerjen a Ewing olajtársaság, ezáltal a legkiválóbb emelkedjen ki, a kiválóságra való törekvés pedig erény. Ha viszont ez így van, akkor mi a funkciója Bobbynak, a látszólag erkölcsös fivérnek? Egyáltalán milyen erkölcsöt képvisel Bobby?

Nem kétséges, hogy Jockey zsarolásai, az embereken való átgázolása erkölcstelen, mégis, ez szükségszerű része a szerkezetváltás stabilitásának. A kapitalizmus körülményei között ugyanis nem lehet más módon fenntartani a stabilitást, csak a bűnön keresztül. A földtulajdon védelme, a nemzet fennmaradása megköveteli az ágazatok állandó átrendeződését, illetve a gazdasági elitek folyamatos cseréjét. Ez azonban a tulajdoni szerkezet állandó átrendeződésével is jár. Azok, aki ma jól működtetik vállalkozásaikat, holnap nem biztos, hogy így fogják tenni, le kell őket cserélni, és általában nincs idő megvárni, amíg annyira elszegényednek, hogy harmonikusan megtörténjék a szerkezetváltás. A világgazdasági versenyben való helytállás vagy a közvetlen katonai veszély miatt alkalmanként azonnal és erőszakosan le kell cserélni az elitet. A jogrend és az uralkodó ideológia persze mindig a magántulajdon szerkezetének stabilitása mellett van, azaz ezt az átrendeződést csak a fenti elv csorbításával lehet keresztülvinni. Ez pedig a bűn problémája.

Ez az átrendeződés nyilvánvaló a forradalmak idején, ekkor azonban a jogrend egésze válik kérdésessé, és a bűn átcsap erénybe, mint nálunk akár 1848-ban, akár az államosítás idején. Olyan országokban azonban, ahol nem vagy csak ritkán voltak forradalmak, a szerkezetváltás mindig közvetlenül a bűnözésen keresztül játszódott le. Az eredeti tőkefelhalmozás korszaka, a bekerítések szintén ennek a bűnözésnek az illusztrációi, és Marx elemzéséhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy ezt nemcsak a nemesek kapzsisága okozta, hanem az is, hogy a király szemet hunyt ezen kapzsiság fölött.¹⁹ A modern korban a feketegazdaság állhat itt példának, annak is egyik legjellemzőbb vonása, az illegális szoftverkereskedelem. Nyilvánvaló, hogy ennek célja a számítástechnikán belül az egyes pozíciók átrendeződése.

Az az állításunk tehát, hogy a kapitalizmus időszakában a bűn az egyik eszköze a szerkezetváltásnak, azaz a bűn központilag van megszervezve.²⁰ Ez jelentheti a maffia és a politika közvetlen összefonódását, de lehet csak olyan kiskapuk létezése a jogrendszerben, amelyik a tőkéket a kívánatos irányba tereli. A magántulajdon szabadságát az állam megsérti, hogy létét fenn tudja tartani. Ily módon állam és szabadság állandóan ellentmondásba kerül egymással. Ennek elméleti feloldása vagy az állam tagadása, vagy a szabadság elvetése – a vulgáris felfogás szerint. A tényleges fejlődés azonban az újfajta szabadságfelfogás felé mutat, ami állam és magántulajdon egységbe hozását jelenti. Ez a szintézis “a szabadság: felismert szükségszerűség” tétele alapján foglalható össze, és egy olyan állami szerkezetet takar, amelyben a szerkezetváltáshoz nem szükséges a lopás, mert a volt tulajdonosok felismerik, hogy éppen fennmaradásuk érdekében le kell mondaniuk a tulajdonról. Ez azonban már a szocializmus korszaka. Mindaddig azonban megmarad a bűn szerepe a gazdaságirányításban.

Ettől persze még Jockey bűnös és erkölcstelen. De ez az erkölcstelenség előremutató elemeket is tartalmaz éppen úgy, ahogy a terrorista-epizódban felhasználja a CIA-t, vagy az őt, de a büntetés lehet haladásellenes is, hiszen végül is az Igazságügy-minisztérium veszi el a Ewing nevet. Persze ez a büntetés szükségképpen képmutatás is.

Ha viszont helyes az elemzésünk, akkor mi Bobby szerepe? Semmi esetre sem képviselheti a szocializmus erkölcsét, mert ő is használja Jockey erkölcstelenségét, mellé áll, ha a család egységét veszélyezteti valami. Nem az erkölcstelenség alapját kívánja megszüntetni, hanem helyette a szemeit forgatja – amikor azt már elkövették. Azaz Bobby funkciója Jockey tetteinek leplezése, a képmutatás – és ettől lesz sokkal erkölcstelenebb, mint fivére. Ezt az is nagyon jól illusztrálja, hogy amikor Bobby a fél vállalat élére kerül, akkor ő is ugyanolyan erkölcstelenné válik, mint bátyja.²¹ A képmutatás szerves része tehát a jóléti állam felbomlásának, mert nem egyszerűen a szerkezetváltást kell végrehajtani, hanem mindezt nem szabad a szocializmus ideológiájával megtenni. A probléma ugyanis az, hogyan lehet túllépni az olaj ideológiáján, azaz miként lehet a munkásosztályt kiemelni munkás helyzetéből anélkül, hogy ez közvetlenül a szovjet birodalom győzelméhez vezetne. Másképpen megfogalmazva, hogyan lehet a föld- és a tőketulajdont elválasztani egymástól anélkül, hogy ez a marxi filozófia explicit felvállalását jelentené. Ehhez paradox módon éppen az olajágazat ideológiáját kell felhasználni az olajágazat hatalmi szerkezetének meghaladásához. El kell leplezni, hogy Jockey mesterkedései végső soron saját hatalmának megszüntetését szolgálják, azt a célt, amiről az egész sorozat szól. Ehhez kell Bobby figurája, ami a valóságos folyamatokban a szociáldemokrata szerepkörnek felel meg.²² Hiszen nagyon furcsa, hogy az európai államok jó részében a szerkezetváltást szociáldemokrata kormány hajtotta végre, és ahol nem, ott is komoly szerepe volt-van a szociáldemokráciának. Ez a szerep éppen a katalizálásé és az elleplezésé, annak a részben illúziónak keltése a középosztályban, hogy a szerkezetváltás nem érinti az ő helyzetét, miközben valójában persze éppen alóluk húzzák ki a talajt. Ha azonban nem lenne ez az illúziókeltés, akkor a szerkezetváltásnak meg kellene mutatnia igazi arculatát, ami az adott biztonságpolitikai keretek között lehetetlen. Éppen ezért Bobby eltűnése a sorozatból ezt a helyzetet mutatta be, hiszen Jockey-nak kellett integrálnia azt, ami csak a szocializmus keretei között integrálható, “a szabadság: felismert szükségszerűség” tételének alkalmazását. Ez azonban a sorozat végét jelentette volna – az olajágazat keretei között, amit nem lehetett felvállalni. Emiatt kellett visszahozni Bobbyt, és nem a tömegnyomás miatt, ez inkább csak a figyelemelterelést szolgálta.²³ – A katalizálás szerepe fontosabb a hamis illúziók keltésénél, ezt a rendszerváltás eddigi története is bizonyítja számunkra. A lényeg ugyanis nem a középosztály megszüntetése, hanem megszüntetve megőrzése, azaz annak a társadalmi mechanizmusnak a kiépítése, amelyben ez a középosztály ismeri fel a helyzet megváltoztatásának szükségességét.

A fenti gondolatmenetre alkalmazható Marxnak a Tőke III. kötetében bevezetett fogalma, az egyéni tőkés és össztőkés ellentmondása is, amit aztán a későbbi marxista közgazdasági irodalom alaposan ki is dolgozott. Ennek értelmében az egyéni tőkés profitmaximalizálása veszélyezteti a tőkés rend egészének fennállását a munkások kizsákmányolása miatt, ezért szükségessé válik egy olyan intézmény bevezetése a kapitalizmuson belül, amelyik korlátozza az egyéni tőkést. Ez azonban nem veszélyeztetheti a tőkés rend egészét. Ilyen intézménynek tekinthető a jóléti állam. – A mi álláspontunk csak annyiban bővíti ezt, hogy az egyéni tőke és az össztőke ellentmondása a szocializmus és a kapitalizmus szembenállása is. Az össztőke úgy védi az egyéni tőkét, hogy korlátozza modernizálódását, mert minden modernizálódás a munka kiváltását és ezzel a munkásosztály elnyomorodását szolgálja. Csakhogy a munka kiváltása végül is a marxi életmű egyik központi eleme, az osztályharc megszüntetésének előfeltétele. A folyamat dialektikája abban rejlik, hogy az össztőkés kényszeríti rá az egyéni tőkést a modernizálódásra, ami napjainkban például a globalizálódást jelenti, és ez összhangban van a Német ideológia szellemével.

A fenti elemzést illusztrálja a Dallasról szóló irodalom egyik legszellemesebb alkotása, Ien Ang cikke.²⁴ Ang egy nyilvános hirdetést tett közzé egy ismert holland hetilapban arról, hogy ő nagyon szereti a Dallast, de időnként furcsa reakciók érik. A válaszlevelek alapján a következő kategóriákat állította fel: van, aki gyűlöli, manipulációnak tartja, de mégis nézi. Van, aki ironikusan nézi és igyekszik távol tartani magát tőle. És végül van, aki szereti, de ezt magának is nagyon nehezen meri bevallani. Ang mindezt a tömegkultúra ideológiája és a tömegkultúra lényege közötti ellentmondásból vezette le. Azt állította, hogy az értelmiségiek utálkozása a Dallas iránt olyan erősen hat, hogy a nézők éppen ezen ideológiával szembeni kritikai érzéküket vesztették el. Ezzel mi teljes mértékben egyetértünk, és csak annyit tennénk hozzá, hogy mindkettőnek megvan a maga funkciója. Ez az értelmiségi attitűd ahhoz kellett, hogy el lehessen leplezni az olajágazat tényleges tartalmát, hogy az emberek ne kedveljék meg túlságosan a kapitalizmust. Ugyanakkor azzal, hogy a jelenlegi értelmiség lesöpörte az asztalról a Dallast, lemondott arról is, hogy a szerkezetváltás tényleges irányát mélyebb elemzés alá vegye, önmagát hozta/hozza lehetetlen helyzetbe. Ezt támasztja alá a hazai filozófia egyik legkiválóbb alakjának, Nyíri Kristófnak a Világosság 1996/6-os számában megjelent tanulmánya,²⁵ amelyben azt fejtegeti, hogy új kommunikációs korszak köszöntött be, amelyik nem a könyvön, hanem az új információhordozó eszközökön alapul. Ilyen eszköz lehet a sorozat. De ebből még nem következik az, hogy ez szükségképpen a tudás elvesztését jelentené, ahogy ezt Nyíri állítja. Az információs eszközökből ugyanis nem következtethető ki az információk feletti szint, az eszme hiánya. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy a szerkezetváltás, filozófiai nyelven az eszme, minden társadalmi csoportnak a maga sajátos információs formájában jelenik meg; ha az értelmiség lemond ezek elemzéséről, akkor önmaga létalapját veszti el.

Egyszer az ókori görög filozófust, Arisztipposzt megkérdezték, hogy miért érdemes filozófiát tanulni. Azt válaszolta, hogy azért, hogy az illető ne úgy üljön a színházban, mint kövön a kő. Ha elfogadjuk kiinduló tételünket, hogy ma az ókori színház funkcióját a sorozat tölti be, akkor azt mondhatjuk, hogy emiatt érdemes elemezni a Dallast. És ez azt is jelenti, hogy erről a képmutatásról le lehet rántani a leplet. A helyzet ellentmondása, hogy ezt nem amerikaiak, hanem közép-kelet-európaiak teszik meg, de ez olyan probléma, amely a már tárgyalt biztonságpolitikai szerkezetből következik. Ma napirenden már a marxizmus elmélete és a Nyugat gyakorlatának összeegyeztetése van, ezt azonban csak azok kezdhetik el, akik mindkettőt ismerik. Ezzel pedig egy újabb – remélhetőleg nagysikerű – sorozat felé teszünk egy lépést.

Jegyzetek

¹ Orson Welles Támadás a Marsról című rádiójátékának közvetítése halálos áldozatokkal járó tömegpánikot váltott ki 1939-ben.

² Itt Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember (Európa, 1993.) című munkájára gondolunk, amely szerint minden ország ugyanazon cél, a liberális demokrácia felé halad. Ebből mi az első állítást elfogadjuk, mármint a történelem végét, azt azonban nem, hogy ez a liberális demokráciát jelentené. L. részletesebben: Gervai Pál: Széljegyzetek Fukuyamához. Fordulat, 1995. 1. sz.

³ L.: Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987.

⁴ Ennek pontos mechanizmusát nagyon jól feltárta az amerikai institucionalista közgazdaságtan. L.: Adolf A. Berle: The American Economic Republic. New York McGraw-Hill, 1967. vagy George Stigler: Piaci vagy állami szabályozás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

⁵ Itt arra az alapvetően szociáldemokrata indíttatású tradícióra gondolunk, amelynek értelmében a két osztály ki tud egyezni egymással és lehetséges a megbékélés, a hosszú távú együttélés. Ennek a klasszikus irodalma: Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia taktikája. Kossuth Könyvkiadó, 1989.

⁶ Dendrich az öreg Tintás Barnes barátja volt, akire Cliff rátalált egy eldugott kocsmában és felkarolta. Dendrich azt állította, hogy képes megtalálni az olajat és emiatt az általa kiválasztott földön elkezdtek fúrni. Hosszú és költséges kutatás után valóban találtak földgázt. Később azonban kiderült, hogy Dendrich képtelen a kitermelés lebonyolítására, ezért Cliff gyakorlatilag kisemmizte.

⁷ A szakszervetei támadások természetrajzának gazdag irodalma van, például Soós Károly Attila: Béralku vagy sérelmi politika. Medvetánc, 1986. 2. sz., de a klasszikus irodalom ebből a szempontból az MSZMP KB 1972-es határozata a munkásosztály helyzetéről (Az MSZMP KB dokumentumai és határozatai 1970-75. Kossuth, 1980.).

⁸ A sorozat közepe táján egy munkás elkeseredésében felrobbantja a Ewingok egyik olajkútját (ez egyébként elég sokáig szerepelt a főcímben is). A munkást emiatt börtönbe csukták. Később a Ewingok az olajárak esése miatt terrorista-akcióra szánták el magukat a Közel-Keleten és ehhez felbéreltek egy kommandó-osztagot. Ez, ami a CIA tudtával történt, bár törvényellenes volt, s később kipattant, éppen a munkás családjának segítségével. Emiatt az Igazságügy-minisztérium nyomozást rendelt el, és ez vezetett el a Ewing olajtársaság megszűnéséhez és a névhasználat megtiltásához. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt a Weststarnak, amelynek az akkori elnöke Jeremy Wendell volt. ő volt az, aki felajánlotta védelmét a munkáscsaládnak, és ezzel ellensúlyozta a Ewingok haragját.

⁹ Lásd (szó szerint): A dolgozó nő, vagy a klasszikus alkotás, a Pretty Woman, ahol az utcalány figyelmezteti kedvesét az újfajta üzletpolitikára. Ennek mechanizmusa pontosan megtalálható a Megperzselt szívekben, az 1996 második felében vetített tv-sorozatban.

¹⁰ Cally, Jockey második felesége a Közép-Nyugatról származik és ártatlan románcként indul. Jockey egy vadászat alkalmával elcsábítja Callyt, akit testvérei úgy védenek meg, hogy Jockey-t kényszermunkára fogják. Ebből Jockey csak úgy tud kimászni, ha feleségül veszi Callyt.

¹¹ Az olajválság egy meghatározott szakszában egy svéd üzletember fel akarja vásárolni a Ewing olajtársaságot. Az üzlet lebonyolításához Jockey és Bobby Európába mennek, ahol figyelmeztetik őket (konkrétan Moszkvában), hogy a svéd üzletember valójában a közel-keleti olajországok ügynöke, és céljuk az amerikai olajipar tönkretétele. Ekkor úgy döntenek a Ewingok, hogy elállnak a csábító ajánlattól.

¹² Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya.

¹³ Hannah Arendt: A forradalom. Európa, 1993.

¹⁴ Daniel Boorstin: Az amerikaiak. A gyarmatosítás kora. Európa, 1992.

¹⁵ Meg kell jegyeznünk, hogy az Elfújta a szél ebből a szempontból a New Deal legjobb értelemben vett propagandafilmje, és ebből következően nagyon jól tükrözi a jóléti állam szerkezetét. L. Trautmann László: A kisember geneziséhez. Fordulat, 1996. tavasz.

¹⁶ Jellemző, hogy a világtörténelem meseszerűen előadott lényegében, a Superman harmadik részében a számítógép fenyegető hatalmával szemben Superman az olajhajó hatalmát használja fel – és így védi meg a világ biztonságát. Ugyancsak jellemző ebből a szempontból, hogy a harmadik világ fenyegető fegyverkezésével szemben a fejlettek az olajárrobbanással reagáltak, és ez tette lehetővé annak az erőforrásnak a kivonását, amelyik egy lehetséges atombomba finanszírozását szolgálta volna.

¹⁷ L. Henry Ford: Életem. Budapest 1926.; Gramsci: Amerikanizmus, fordizmus. In: Filozófiai írások. Kossuth, 1977.

¹⁸ Ennek a konfliktusnak a mélyebb, közgazdasági elemzéséhez tartozik a modern monopólium-elméletek számos vonása, pl: George Stigler: Piaci vagy állami szabályozás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991. vagy más, ágazati közgazdaságtannal foglalkozó munkák.

¹⁹ Marx: A tőke. Kossuth, 1967. 24. fejezet.

²⁰ Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kormány ismeri a bűnözőket, hanem tisztában van a bűnözés kialakulásának lehetőségével és esetenként szükségszerűségével is. L. Sárközy Tamás: Lehetőség a sajátos magyar eredeti tőkefelhalmozás lezárására. Mozgó Világ,1996. 8. sz.

²¹ Az öreg Jock végrendelete értelmében a két fiúnak meg kell feleznie a vállalatot és egy meghatározatlan ideig tartó versenyben kell bizonyítaniuk, hogy ki a jobb. Ennek során állandóan becsapják egymást, és a verseny végül a család fennmaradását fenyegeti. Emiatt Ellie véget vet neki.

²² Természetesen az Egyesült Államokban nincs hagyománya a szociáldemokrata címkének, éppen ezért amerikai politikai nyelvre úgy fordíthatnánk le ezt, hogy Jockey republikánus, Bobby pedig demokrata. Azt azonban állítjuk, hogy ez a kettős kifejezés az európai jobboldal-baloldal párnak felel meg a nyugat-európai országokban.

²³ A sorozat egyik leglényegesebb epizódja volt, amikor Bobby egy robbanás áldozata lesz. Ezzel hosszú időre eltűnik a sorozatból, később úgy tér vissza, mintha az egész epizód egy rossz álom lett volna Pamela számára. Ma már nekünk is csak rossz álom.

²⁴ Ien Ang: A Dallas és a tömegkultúra ideológiája. Replika, 1995. 17-18. sz.

²⁵ Nyíri Kristóf: A bölcsészettudomány jelenlegi állásáról. Világosság, 1996. 6. sz.

Szalai Erzsébet szociológus a rendszerváltó értelmiség szociál-liberális szárnyához tartozott, amelynek tagjai 1989-90-ben mindkét lábbal a piacgazdaság (kapitalizmus) talaján álltak. Mégis volt lelkiismeretfurdalása, mert tudta, hogy milyen kapitalizmus vár Kelet-Európára. Másrészt azonban igazolta a gazdasági rendszerváltást, ami a hatalmi elit liberális szárnyának ízlésvilágával mutatott rokonságot. Ennek ellenére az olyan szélsőségesen ultraliberális szerzők, mint például Tamás Gáspár Miklós, nem egyszer megdorgálták Szalait, mert tekintettel volt a munkavállalók bizonyos érdekeire is.¹ Szalai a gazdasági-piaci versenyképesség fenntartása és a bérmunkások szociális érdekei között látott olyan ellentéteket, amelyek bizonyos kritikai elemzésekre indították. Alighanem e kettősségből fakad az a “rossz lelkiismeret”, amelynek terméke a címben jelzett kiváló könyvecske. E könyv nem egyszerűen leírja a magyar munkástanácsok születését és halálát 1989-91-ben, hanem kísérletet tesz arra, hogy megragadja e problémakör keretein belül a rendszerváltás néhány alapkérdését.

1. A civil társadalom: polgári társadalom vagy társadalmi ellenhatalom

A kelet-európai rendszerváltozás előtörténetének egyik kulcskategóriája a “civil társadalom” volt. Minden fontos szellemi-politikai irányzat (a (neo)liberális, nemzeti-konzervatív, a marxista rendszerkritikai baloldal) ebben a kategóriában fogalmazta meg a 80-as évek második felében-végén a maga “jövőképét”. Ezekben a megközelítésekben a “civil társadalom” fogalma Kelet-Európában mindenütt úgy jelent meg, mint amelyet a régi államszocialista rendszer rombolt le, s az egypártrendszer helyére kell újonnan felépíteni.²

A rendszerváltás folyamatában a civil society (neo)liberális értelmezése az állam vagy “pártállam” (“állampárt” ) fogalmának a társadalommal való szembenállását fejezte ki olyképpen, hogy a civil society a politikai pártok fogalmát is magába építette, vagyis egybecsúszott a politikai társadalom fogalmával. Szalai Erzsébet könyvének már címe is – “A civil társadalomtól a politikai társadalom felé” – jelzi ezt az alapvető félreértést, “egybecsúszást”. Mintha kezdetben minden rendben lett volna: megkezdődött a civil társadalom kiépítése, s csak később valamilyen ok miatt elromlott a “fejlődés”, s a “politikai társadalom” kiszorította a civil társadalom életképes struktúráit. Nem tagadván e megkülönböztetés jelentőségét, ki kell mondani: a probléma lényege ettől még rejtve maradt. Az “uralommentes kommunikáció területe” habermasi fogalmát használva, Szalai megpróbálja értelmezni a civil társadalom egész problémáját úgy, hogy ugyanakkor ne oldja el az egész kérdést a tőkés magántulajdon és az egész tőkés újratermelési folyamat szerkezetétől.³ Ez úgy-ahogy sikerül is a szerzőnek. Ám a nyugati centrumországok fejlődésének kategóriáit minden további nélkül rávetíteni a kelet-európai félperiféria fejlődésformáira – módszertani problémákat vet fel. A mi régiónk fejlődési sajátosságainak egyike éppen az, hogy itt a politikai társadalom egyáltalán nem a civil társadalomból nőtt ki. S bár igaza van a szerzőnek abban, hogy maga a “civil társadalom” fogalma az államszocializmus demokratikus átalakítása kapcsán vált népszerűvé Magyarországon, de elmossa a különbséget az egyes irányzatok között. Vagy egyszerűen csak a liberális koncepciót akceptálja. Nem derül ki Szalai elemzéséből, hogy egyesek a civil társadalom fogalmával a kapitalizmusnak törtek utat, mások a szocializmus önigazgatói formájának kibontakozása jegyében érveltek. Ráadásul a civil társadalom valóságos kifejlesztése, mint a társadalom minden szférájának átfogó és demokratikus önszerveződésének strukturált rendszere, a kelet-európai félperifériás kapitalizmus körülményei között nem lehetett több puszta utópiánál, miután a tőkés visszarendeződés kikerülhetetlenné vált.

Igaz, a civil society hegeli-marxi felfogása nem fejezte ki a politikai társadalom és a polgári (civil) társadalom elkülönültségét. Marx számára ugyanis az volt fontos, hogy a polgári társadalom és a kapitalista magántulajdon immanens összekapcsoltságát hangsúlyozza, ami nem felelt meg a kelet-európai rendszerváltó elitek nyilvánosan kimondott érdekeinek. A liberális rendszerváltás ugyanis éppen azon a feltevésen nyugodott, hogy a politikai társadalom és a polgári társadalom elválasztottságát hozza létre.⁴

Az államszocializmus ellentmondásai iránt érzékeny kritikai marxisták körében már a 70-es években Gramsci felfogása vált népszerűvé, amennyiben az állami bürokratikus elnyomó apparátusokkal szemben a társadalmi-politikai “önszerveződés” lehetőségeit hangsúlyozták, mint az államszocialista rendszer meghaladásának lehetséges módját. Bizonyos értelemben a centrum-kapitalizmus is létrehozza a politikai és a civil társadalom összefonódását. Valójában Gramsci állítása magában foglalta azt az alapvető gondolatot, hogy a civil társadalomban is létrejön a polgári-kapitalista hegemónia speciálisan a kultúra területén, éppen ezért a “rendszerváltó” baloldali értelmiség – a liberális felfogással vitázva – a civil társadalom fogalmát a társadalmi önigazgatás elméleti keretei közé illesztette, mert célja az volt, hogy a politika uralmát a társadalom fölött megszüntesse.⁵ Vagyis a termelés terén megnyilvánuló önszerveződési struktúrákat is a társadalom részeként tekintették.

Ám 1990-től már nem volt szükség a “civil társadalom” mint társadalmi önszerveződés koncepciójára, így a fogalom egyfajta funkcióváltása ment végbe. Szalai nem érzékelte, hogy az új uralmi elitnek meg kellett szabadulnia magának a problémának a felvetésétől is. A “civil társadalom” a parlamenti demokrácia egyfajta hajtószíjává redukálódott, tevékenységi körét liberális és nacionalista politikusok egész sora nyilvános beszédekben korlátozta. A társadalmi önvédelmet – ebben különösen Orbán Viktor járt az élen -, mint például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben a hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is az államszocialista rendszerrel szemben alapvető “civil funkciónak” tekintették.

Az egykori demokratikus ellenzék, amelyből jelentős mértékben került ki az új uralmi elit, egyszerűen mint feleslegessé vált ballasztot dobta ki a civil társadalom demokratikus szocialista ideológusát, Bibó Istvánt a liberális hajóból. A rendszerváltást jellemző új ideológiai és kulturális hegemónia minőségét jelezte Karl Popper és “nyitott társadalma” doktrínájának előtérbe kerülése az egész kelet-európai régióban.

Több mint szimbolikus, hogy Popper könyvének első kiadását még 1942-ben Fridrich Hayek segítette életre és a számos nyugati publikálást követő első orosz kiadását a híres tőzsdespekuláns, Soros György, a “nyitott társadalom” nagy barátja finanszírozta.⁶ Ebben a liberális utópiában az intézmények olyan hálózatáról van szó, amely vitafórumként tárgyalópartnere lehet a végrehajtóhatalomnak. Ám a “szabadpiac önszabályozó mechanizmusai” és a hatalom intézményeit “ellenőrizni” szándékozó vitaklubok és felvilágosító intézmények nem tudtak mit kezdeni a civil társadalom kelet-európai valóságával. Ugyanis a rendszerváltás folyamatában viharos gyorsasággal megsemmisültek azok a civil társadalmi szervezetek, amelyek speciálisan a rendszerváltás előtörténetének részét képezték, és amelynek támogatását Soros György oly sokszor megígérte.⁷

Vagyis a “civil társadalmat” is a hatalmi elit igényeinek megfelelően elkezdték felülről létrehozni, egyeseket finanszíroztak, másokat negligáltak. Az alapvető ismérv – némileg leegyszerűsítve – az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépítése folyamán végső soron a “nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója éppen az volt, hogy egyfelől a lakosság tömegeinek a jóléti államtól való elválasztottságát igazolja, másfelől pedig az, hogy a társadalmat elválassza a politikába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is.⁸ Az új civil szervezeteket jórészt egyszerűen “privatizálták” , vagyis megfosztották őket működésük anyagi-pénzügyi feltételeitől, elveszítették helységeiket, épületeiket, gyakorlatilag megszűntek létezni vagy pusztán a periférián vegetálnak, mint valamiféle vallási kisközösség. A fejlődésnek ezt a típusát tükrözték a különböző peresztrojka-klubok, illetve felmorzsolódásuk Oroszországban vagy a magyarországi társadalmi és kulturális “önvédelmi” szervezetek felszámolása, anyagi alapjainak radikális csökkentése, megvonása. A bürokratikus jóléti állam leépülésének mértékében a civil szervezetek a XIX-XX. század fordulójának stílusában hovatovább ismét jótékonykodási szervezetekké alakulnak át. Ebben rejlik hát hatalomnélküliségük “titka”. Az állam és a piac uralma új formában tornyosul az állampolgári önszerveződések fölött mint az új uralmi viszonyok legsajátabb vonása.

Szalai Erzsébet, aki Márkus Péternek és Tütő Lászlónak mondott köszönetet értékes információkért, igen jelentős forrásanyagot dolgozott fel, amelyet eddig az uralkodó liberális politológia nemigen mert komolyan megvizsgálni. Sőt, a demokratikus ellenzék dokumentumainak nem régen kiadott köteteiből “kikorrektúrázták” a szocialista irányzat dokumentumait. Szalai becsületére legyen mondva, hogy éppen a “baloldali diskurzus” vizsgálatát vállalta magára. Azonban – a kelet-európai régión kívül – nem ágyazta be e diskurzust a maga nemzetközi összefüggés-rendszerébe. A magyarországi és a csehországi Baloldali Alternatíva ideológusaitól az orosz Buzgalinon át a német Altvaterig, az amerikai Kotzig sokan abból indultak (és indulnak) ki, hogy az elkülönült bürokratikus apparátusok funkcióinak a társadalom önigazgató szervezeteihez való széles körű letelepítésére lett volna szükség, amelyek a munka és a tulajdon, a gazdaság és a politika összekapcsolására képesek lehettek volna. Úgy vélik, hogy a lakosság maga képes létrehozni azokat a struktúrákat, amelyek a fennálló államrenddel szemben egy ellenhatalmi alternatívát jelentenének vagy jelenthettek volna. Ezek a történészek, politológusok, egyszóval értelmiségi ideológusok 1989 Kelet-Európájában a politikai társadalom többpártrendszerű tagozódásával szemben a közvetlen demokrácia alternatíváját vetették fel. A valóságban azonban egy ilyen fordulat társadalmi támogatottsága nem szerveződhetett meg számos ok következtében. Mindenekelőtt a (neo)liberális ihletettségű politikák és elgondolások nemzetközileg fojtották el az ilyen kezdeményezéseket.⁹

Szalai ugyanakkor nagyon helyesen látja, hogy az önigazgatói új baloldal – amely tehát a társadalom újjászerveződését nem a “kommunizmus” szociáldemokratizálásában vagy liberalizálásában képzelte el – bizonyos naivitással közeledett a politikai realitásokhoz. Nem vette kellően számba annak a ténynek a súlyát, hogy az adott körülmények között a tulajdon-átalakítás kapcsán csak azok a szervezetek juthatnak valódi politikai legitimitáshoz, amelyek a magántulajdon dominanciájából indulnak ki. Azok a közösségek, amelyeket nem ezt tették, sorra bomlottak fel, és az újonnan alakultak tiszavirág életűeknek bizonyultak. Volt eset, hogy maga a parlament szavazta le a népszavazás megtartására irányuló társadalmi kezdeményezést, amelynek élén Magyarországon például a Létminimum Alatt Élők Társasága állt.

A “dolgozói-közösségi tulajdon” képviseletére alkalmasnak látszó új szervezetek némelyike (munkástanácsok, munkavállalói tanácsok, vállalati tanácsok stb.) a privatizációt is úgy fogták fel, mint az állami tulajdon társadalmasításának egyik lehetőségét, nem pedig mint a magán-kisajátítás kizárólagos eszközét. Tehát a magántőke-felhalmozás helyett a termelők közvetlen hatalmából indultak ki egy olyan történelmi pillanatban, amikor a világrendszer meghatározó (gazdasági-társadalmi-politikai síkon egyaránt) dinamikája a tőkefelhalmozás más, új formáit állította előtérbe.¹⁰ Szalai azt is jól érti, hogy tulajdonképpen a lengyel Szolidaritás vagy a munkástanácsok magyarországi megjelenése és egész tradíciója is ebbe a közegbe illeszkedett, ennek történelmi hátterét képezte.

2. Munkásönkormányzás és történelmi tradíció: 1917, 1956, 1968, 1989

A szerző tisztában van azzal, hogy a társadalmi önigazgatás mint praxis és elmélet sok forrásból és hagyományból származik, bár ennek irodalmát a rendszerváltás szempontjából igazán áttekinthette volna.¹¹ Magának a hagyománynak az ismerete is világosabb eligazítást adhatott volna az olvasók számára. Végül is honnan jöttek a munkástanácsok és hová tartanak? Mely gondolatok és politikai stratégiák képezik a baloldali hagyomány elméleti gerincét? Ezek és az ehhez hasonló kérdések legalább vázlatos elemzése egyértelműbbé tehette volna, hogy az 1989-es munkástanácsok nem valamiféle múltból itt maradt “utópia” intézményei, ahogyan a tucatliberális ideológusok szeretik a problémát bemutatni.

A legfontosabbaknak természetesen az orosz forradalom gyakorlati tapasztalatai számítottak. A szovjet viták centrumában mindvégig az a kérdés állt, hogy vajon életképes-e a forradalmi szocializmus öröksége: a szovjetek, a munkástanácsok, valamint a termelés olyan intézményei, mint a gyári-üzemi bizottságok, a munkásszakszervezetek, a kommunák és a szövetkezetek különféle formái. Vagyis olyan intézményekről folyt a vita, amelyeket egy nem-hierarchisztikus munkamegosztásra épülő gazdaság- és társadalomszerveződés struktúráinak tekintettek. Miközben folytak a nagy elméleti és politikai viták egy ilyen alternatíva esélyeiről, az évek előrehaladtával a szocializmus “helyi”, szovjet-oroszországi kísérlete egyre kiterjedtebb módon állami, bürokratikus jelleget öltött. A paternalista hagyomány új életre kelt. A viták pedig egyre inkább teoretikus jelleget öltöttek, ám egészen a 20-as évek végéig eme eszmecserék tükrében úgy tűnt, hogy léteznek alternatívák.¹²

Az 1929-es etatista fordulattól az SZKP XX. kongresszusáig az orosz forradalom öröksége: a társadalmi önigazgatás gondolata és praxisa rendszerellenesnek számított, híveit üldözték a Szovjetunióban (majd a szövetséges államszocialista országokban is). Ám a szocializmus reformszükségletei, amelyeket a Szovjetunióban már Hruscsov terjesztett elő a XXII. kongresszuson 1961-ben, nem tudták megkerülni a társadalmi (együttesen: termelési és politikai) önigazgatás problémáit. Kiderült, hogy a szovjet fejlődés előtt alapjában három út áll: 1. a sztálini korszakból örökölt rendszer konzerválása, 2. a társadalmi önigazgatás, 3. “szocialista” piaci vegyesgazdaság. Az SZKP új programja perspektívában 1961-ben a társadalmi önigazgatás mellett tört lándzsát, amelynek két alapvető vonását húzták alá. Az államhatalmi bürokráciával szemben a hatalom egyre több jogosítványát a termelésben a dolgozói kollektívák testületéhez kell letelepíteni, a lakóterületeken pedig meg kell kezdeni a szovjetek demokratizálását, azaz a bürokratikus hierarchia lebontását és az alulról centralizálódó szisztéma visszaállítását. A valóságban mindez papíron maradt, és tulajdonképpen egy sajátos negyedik út története volt 1989-ig az államszocializmus története: konzerválni az államszocializmust a szcientista (“techno-bürokratikus”) alapokon álló állami-bürokratikus tervgazdaság és a piac kombinációjával. Vagyis fennmaradt a sztálini eredetű rendszer alapszerkezete a maga “utolérő természetével” , amely a termelési munkamegosztás, valamint a technikai-technológiai és fogyasztási értelemben a Nyugatot tekintette modellnek. A szocializmus úgyszólván ideológiai problémává “szublimálódott”.

Erre a tendenciára mutatott rá az idős Lukács György 1968-ban a magyarországi gazdasági mechanizmus reformjának kritikája kapcsán. Úgy fogalmazott, hogy a kommunista pártban “a liberálisok és dogmatikusok” titkos szövetsége van érvényben.¹³ Ezen azt értette, hogy a párt két fő irányzatának egyike sem érdekelt az államszocializmus “valódi szocialista”, vagyis önigazgatói reformjának megvalósításában, amely során az állami és menedzserbürokrácia társadalmi ellenőrzése megvalósulhatna. Lukács eközben az oroszországi szovjetek és általában a presztálinista marxista örökség bizonyos elemeihez, tendenciáihoz tért vissza, bár ki nem mondva nyilvánvalóan ott lebegett a szeme előtt az 56-os munkástanácsok tapasztalata is.¹⁴ Lukács 1971-es halála után hívei és az államszocialista rendszer baloldali kritikusai egy ideig kitartottak az állami tulajdon társadalmasításának kikísérletezése mellett.¹⁵

Az állami tulajdon társadalmasításának egyik első közgazdasági teoretikusa Magyarországon Liska Tibor volt, aki Ökonosztáz c. munkájában az 50-es évektől hirdette a közösségi tulajdon egyéni birtoklásának lehetőségét. Koncepciója sok ok miatt nem talált szélesebb támogatásra. Mindenekelőtt azért, mert a koncepció a hatalmi és pénzügyi elit érdekeit közvetlenül sértette. Ez a tény magyarázza, hogy Liska fő ellenfelei is éppen ebből a közegből kerültek ki. Ugyanakkor maga Szalai Erzsébet hangsúlyozza, hogy egy 1984-es MSZMP-határozat, amely az új vállalatirányítás formáival foglalkozott, magában foglalta az önigazgatói irányzat számos elképzelését.¹⁶ A menedzsment és a munkásság is magára vehette a vállalati igazgatás kezdeményezését, és ez a körülmény alternatívát rejtett magában. Azt a kérdést: ki fogja a vállalaton belül az önigazgatói jogokat gyakorolni? A régi rendszer végső szakaszában voltak is kísérletek az önigazgatás bizonyos elemeinek meghonosodására. Elegendő itt arra utalni, hogy létrejöttek munkásrészvétellel a vállalati tanácsok, az általános és középiskolákban a tanári testületek maguk választották az igazgatókat stb. Végső soron ebbe az összefüggésbe tartoznak a munkástanácsok is. A rendszerválság, mint annyiszor, most is megszülte tehát az önigazgatás lehetőségét.

A 80-as évek elején-közepén közgazdászok és filozófusok egy köre, jórészt a mai rendszerváltó értelmiség vezető képviselői (Bence György, Kis János, Lengyel László, Bauer Tamás, Soós Károly Attila és mások) az ellenzéki reformelképzelések centrumába állították a termelők tulajdonának mint “csoporttulajdonnak” a kérdését. Sőt, ezt az irányzatot, még az SZDSZ előtörténetének dokumentumai (Társadalmi Szerződés – 1987) sem tagadták meg. Bár akkor már nyilvánvalóan csak taktikai jelentősége volt e dolognak a régi rendszer elleni harcban. Más szavakkal: a liberális főerők el akarták kerülni a belső vitákat a demokratikus ellenzék szocialista irányzatával.¹⁷

Szalai maga is megemlékezik itt-ott ezekről az előzményekről, ám az értelmiségnek a munkásságtól való elfordulását komolyan nem vizsgálja. A demokratikus ellenzék fordulata a társadalmi önigazgatástól a neoliberalizmushoz a 80-as években három alapvető okcsoport következtében ment végbe. 1. Elbukott a jugoszláv kísérlet és a lengyel Szolidaritáson belül a baloldali szocialista önigazgatói szárny is periferizálódott a 80-as évek közepére-végére. 2. A világgazdasági folyamatok akkora már Kelet-Európába is “begyűrűztek”, Magyarország IMF-tagsága már 1982-től mutatta a világgazdasági integráció fő irányát, 1984-től pedig az adósságkérdés meghatározó jelentőségűnek tűnt a perspektívákat illetően. 3. Ez az értelmiségi csoport megtalálta a maga számításait a neoliberális diskurzus keretei között, amikor jól artikulálta a menedzserbürokrácia és az állampárti hatalmi elit ún. reformszárnyának hajlandóságait és érdekeit, ami végül is a rendszerváltásra való áttérésben kulminált. Maguk kerültek a hatalmi elit pozíciójába.

3. A rendszerváltás alternatívája: munkástanácsok vagy szakszervezet

Szalai Erzsébet könyvének legérdekesebb részei, amikor a kibontakozó munkástanácsi mozgalom eseményeit, gyakorlati tapasztalatait vizsgálja. Mivel nem kívülről, hanem kezdettől 1990 nyaráig nagyon is belülről figyelhettem a munkástanács-mozgalmat (nem egy dokumentumot írtam a központi és a helyi munkástanácsok számára, sokfelé jártam és sok gyűlést ültem végig harcolva a háttérben a nacionalista és liberális értelmiségiekkel stb.), bátran állíthatom, Szalai Erzsébet igen jelentős forráscsoportokat ismert meg és mutatott be. Igen jól ábrázolja, hogy amikor a privatizáció 1989-ben a maga konkrétságában felmerült, számos helyen megindult a munkások és a menedzsment szervezkedése. Hol együtt, hol külön. Ám már kezdettől látható volt a döntő tendencia: a menedzserek élesen szembefordultak a munkásokkal, hogy ők váljanak tulajdonosokká az állam vagy/és a külföldi tőkés közreműködésével. A munkásokat általában nem valamiféle szocialista ideológia hajtotta a “tulajdonszerzés” kérdésében, hanem – sokszor éppenséggel antikommunista ideológiai burokban – mindenekelőtt saját munkahelyük megőrzése. A menedzsmentet pedig a gyár fölötti ellenőrzés megtartása, az új tulajdonos osztályba való felemelkedés lehetősége csábította. Amikor az állam utat nyitott a menedzsment számára, akarata ellenére utat nyitott egy rövid ideig a munkások számára is. Ezt a lehetőséget vették észre az értelmiségiek azon kis csoportjai (néhány száz ember), amelyek főleg a Baloldali Alternatíva Egyesülésben találkoztak. Hangadó figurái (régi baloldaliak, “munkástanácsosok”, történészek, közgazdászok, filozófusok) a néhány helyen akkor már megszerveződött munkástanácsok hatására maguk kezdeményezték az 1989 decemberében megalakult Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) létrehozását. Nem a tőkés, “piaci” tulajdonszerzés lehetőségéből indultak ki, hanem az 1917-19-es és az 56-os munkástanácsok tapasztalatait elevenítették föl. Az 1990. február 24-én létrejött MOSZ alapító dokumentumában az alapvető célt így fogalmazták meg: “A vállalati dolgozók önvédelmi összefogása… A vállalatok irányításában való dolgozói részvétel és ellenőrzés meglévő jogainak közös megvédése és kiterjesztése, az együttes fellépés szervezése. A nyereséges gyáregységek, egész vállalatok menedzseri vagy vállalkozói magán-kisajátításának, a külföldi tőkének való kiárusítás megakadályozása… Fő cél a vállalati dolgozók tulajdonának megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajonként.”¹⁸ Az alakuló ülésen teljes egyetértés volt abban a tekintetben, hogy a Munkásparlament 1956. október 31-i ülésén elfogadott dokumentum legyen a kiindulópont.¹⁹ Ugyancsak a Baloldali Alternatíva Egyesülés nyomására került be a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain kezdeményezett követelés a módosított Alkotmány 12. paragrafusába: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését.”²⁰

Rövid ideig ez abszolút legalitást jelentett a munkástanácsok számára. De a munkásság széles köreiben mindez nem keltett mély érdeklődést. Egyrészt azért, mert nem hittek saját lehetőségeikben (akkoriban nem is igen értették azt, amit privatizációnak neveztek), másrészt a múltban sem szerezhettek tapasztalatokat az önszerveződés terén a paternalista állami keretek között. Szalai lényegében pontosan írja le, hogy a munkástanácsokon belül három alapvető irányzat formálódott meg 1990 folyamán. Kettő az állami tulajdon társadalmasításának különböző formáiban gondolkodott, míg a harmadik, kezdetben a leggyengébb, később a győztes irányzat a munkástanácsok szakszervezetté való átalakításának koncepciójával léptek fel. A “szakszervezetesítés” politikai hátterét és anyagi támaszát a Magyar Demokrata Fórum, Antall József miniszterelnök pártja (és liberális ideológiával az SZDSZ) képezte. Palkovics Imre, Antall pártjának 1990-es parlamenti képviselője, egy 1989 nyarán létrejött munkástanács elnöke volt a Herendi Porcelángyárban. Saját elmondása szerint azért alapította meg az első munkástanácsok egyikét, mert a híresen jól menő gyár menedzsmentje a nyereség jelentős részét saját körein belül osztotta el, s a munkásokat gyakorlatilag kisemmizte. Azonban ő a szakszervezeti vonalat képviselte, s kezdettől csak az MRP-t ismerte el a dolgozói tulajdon kizárólagos formájának, határozottan elutasította az üzemek munkás-önigazgatását.²¹ Ám ekkor ez a beállítódás egyáltalán nem volt kizárólagosan jellemző a MOSZ-ban. Az “igazi” fordulat csak 1990 nyarán következett be éppen Palkovics MDF-es parlamenti képviselő erős nyomására. Palkovics szerepéről Szalai Erzsébet csak annyiban ír kritikailag, amennyiben az MDF-et képviselte, de szakszervezeti vonalát egyáltalán nem bírálja, holott Palkovics történelmi “teljesítményének” éppen ez alkotta a lényegét: a magántulajdon rehabilitálása a munkástanácsok körében. Nem véletlen, hogy Palkovics lett később a munkástanácsok vezére (akit sokan közönséges “árulónak” vagy “karrieristának” tekintettek).

Az átalakulás tőkés dominanciáját tükrözte az a tény is, hogy az eleve “szabad szakszervezetként” létrejött Liga közvetlenül a liberális párt (SZDSZ) által ellenőrzött szakmai szervezet volt, mely kezdettől a tőkés viszonyok restaurálásának programjával, a tőkeérdekek képviseletével rukkolt ki a régi “állampárti” szakszervezetekkel szemben. De a Liga éppen úgy, sőt, még gyorsabban periferizálódott, mint az MDF-es munkástanácsokból létrejött szakszervezet. Szalai Erzsébet nem igazán világította meg, hogy mi okozta ezt a periferizálódást és a régi szakszervezetek átütő sikereit, holott 1989-90 elején a SZOT a legkevésbé népszerű szervezet volt Magyarországon.

A munkástanácsoknak 1990 végén, a “csúcsponton” kb. 19 600 tagja volt, ami természetesen imponáló lehetett sok ember számára. Ugyanakkor a létszám azoknak az embereknek a számát tükrözi, akik egyszer beléptek valamely munkástanácsba, a tagdíjat fizetők száma ennél lényegesen kisebb volt.²² A munkástanácsok igazi tömegmozgalommá nem is válhattak, hiszen a munkásság egyáltalán nem rendelkezett a demokratikus ellenálláshoz szükséges képességekkel, szervezetekkel és nemzeti szintű (és nemzetközi) kapcsolatokkal. Szalai említi, de nem elemzi, hogy mindenekelőtt a kommunista párt reformszárnya és a menedzserbürokrácia döntő erői fordultak szembe a munkástanács-mozgalommal a piacgazdaság strukturális kiépítésének jegyében. (Mindez, illetve az új szakszervezetek és pártok “kapitalista harácsolása” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tömeges ellenszenv jöjjön létre – mind jobbról, mind balról a rendszerváltással szemben.)

Magyarán szólva: az állami tulajdon szétosztása volt a tét. Ám – mint hangsúlyoztuk – a magyar munkásság sem érezte a sajátjának az állami tulajdont. 1989 után azonban az állami tulajdont előállító milliókat zárták ki az állami tulajdon újraosztásának folyamatából. Mint említettük, a Liga, majd 1990 nyarától Palkovics elnökletével a munkástanácsok is az állami tulajdon magán-kisajátításának álláspontjára helyezkedtek.

1990. július 14-én, az MDF-es győzelmet hozó választások után – a baloldali önigazgatói irányzat felmorzsolásával – szerveződött újjá a Munkástanácsok Országos Szövetségének “második kiadása”. Az Információs Iroda – “korrigálva” az első MOSZ örökségét – a maga “Önmeghatározása” szerint élesen “elhatárolódott a közösségi tulajdon koncepciójától”, mert úgy vélte, hogy a régi rendszer “konzerválását” segítené.²³ Itt már “a legnagyobb szervezet”, az ún. MDF-es munkástanács-mozgalom szerepét hangsúlyozzák. Szervezetileg már az MDF által támogatott munkástanácsok a legerősebbek, mivel nekik van pénzük embereket buszon utaztatni és a megfelelő szavazási időpontokban a többséget megszerezni. Az új Szövetség új programot fogadott el: immár kizárólag a munkavállalói részvény keretei között mozgott, amelyet minden párt ilyen vagy olyan formában elismert. E fordulat értelmezése során Szalai nemcsak Palkoviccsal szemben túlságosan elnéző, “megértő”, de azt sem hangsúlyozza kellően, hogy az MDF-es munkástanácsok felülkerekedésében az SZDSZ-nek is megvan a maga súlyos felelőssége. A kapitalista viszonyok kiterjesztésének szinte mániákus siettetése és a párt specifikus hatalmi érdeke játszott ebben szerepet. Az MDF bozótharcosa, egy véletlenszerű “figura”, Bajtay József, a MOSZ ügyvivője Kis Jánossal, az SZDSZ elnökével és Furmann Imrével, MDF alelnökével 1990. október 10-én aláírt egy-egy dokumentumot, amelyek szerint “csak a piaci alapokon” létrejövő munkavállalói részvénytulajdon szerzését támogatják, mint a privatizáció egyik esetét.²⁴ Ezzel a munkástanácsok története tulajdonképpen befejeződött. Mindaz, ami ezután következett, részben az MDF, részben egy sikertelen szakszervezet igencsak jelentéktelen története.

A régi szakszervezetek bürokráciája is elfogadta a privatizációt, az állami vagyon magán-kisajátítását. Sőt, a szakszervezeti bürokrácia részt is vett benne, másfelől viszont kísérletet tettek arra, hogy a politikai hátterüket képező Magyar Szocialista Párttal együtt a szélsőséges neoliberális megoldásokat 1994-ig fékezzék. Az ő álláspontjuk tehát belsőleg ellentmondásos volt: a vezetők nem látták vagy nem akarták látni, hogy e két követelmény, a privatizáció (a neoliberális gazdaságpolitikai kurzus) támogatása és a “jóléti vívmányok” megőrzése kizárják egymást. 1994 májusától azután, amikor ők kerültek hatalomra a szocialista párt parlamenti frakciójának tagjaiként, maguk álltak a valutaalapi programok megvalósításának élére. A liberális kritikában “a bukott kommunizmus képviselőiként” szerepeltek, akik – úgymond – nem megfelelő módon preferálják a tőkeérdekeket, “népszerűsködnek” a munkavállalói érdekek védelmével. Az 1993-as szakszervezeti választásokon is ez tükröződött: a régi szakszervezetek abszolút többséget kaptak.

4. A “dolgozói tulajdontól” a menedzser-burzsoáziáig

Szalai tudatában van annak, és ez a könyv nagy érdeme, hogy a munkástanácsi mozgalom alapkérdése mindvégig a tulajdon kérdése körül mozgott. S bukását is azzal hozza összefüggésbe, hogy a munkások megértik: a hatalmi elit olyan törvényeket hoz, amelyek minden formában megakadályozzák tulajdonszerzésüket. Kántor Csaba, kiváló szabolcsi munkástanács-szervezőre hivatkozva írja Szalai: “1990 őszén már nem lehetett határozatképes testületi ülést összehívni.” Vagyis Kántor szerint a dolgozók kezdték megérteni: “A rendszerváltást a gazdasági vezetés a munkavállalók kárára igyekszik megoldani.” A munkástanács-mozgalom felmorzsolódása azért következik be – írja Szalai -, mert annak kiterjedése szemben áll a hatalmi elit érdekeivel, “így akadályát jelentette volna a politikai társadalomba való betagozódásnak”.²⁵ Valóságban azonban ennél is fontosabb oka volt annak, hogy az elitek “leverték” a mozgalmat. Az elit alapvető problémája az volt, hogy észrevette: a mozgalom tétje az, hogy ki szerzi meg az ellenőrzést a termelési folyamat fölött. A menedzserek még Antallnál vagy Kisnél is hamarabb megértették, hogy itt 1956 – az ő szempontjukból – “halálos üzenete” a kérdés: ki kit alkalmaz az üzemekben, vajon a munkások a menedzsereket vagy fordítva?

Szalai sok érdekes elemzése ellenére sem szentel nagyobb figyelmet annak a problémának, hogy az SZDSZ-MDF-pártelit minden fogadalmuk ellenére sem támogatják még a kapitalista alapelveken nyugvó MRP-t sem. Miként később a szocialista párti elit is inkább csak a maga ellenőrzését kívánja meghonosítani az üzemekben.

A dolgozói tulajdon jelszava már 1990-ben felkerült a baloldali értelmiségiek nyomására az MSZP választási jelszavai közé is, de az akkor súlyos vereséget szenvedett párt még ha komolyan gondolta volna is e jelszó realizálását, akkor sem tudta volna hatékonyan képviselni. Más erők – úgy tűnt – hatékonyabban képviselhették ezt a törekvést.

Mint közismert, és Szalai Erzsébet is igen plasztikusan leírja, a “dolgozói tulajdon” bizonyos formáit és technikáit részben Amerikából importálták a különböző politikai erőkkel szimpatizáló szakemberek. Mindenekelőtt az ESOP dolgozóirészvény-koncepcióját népszerűsítették Magyarországon, amelyet elvben – eltérő hangsúlyokkal – minden irányzat elfogadott. Amint fentebb aláhúztuk, a meginduló privatizáció keretei közé csak az ESOP illeszkedik, ezért a politikai pártok mindegyike csak ezt a “dolgozói tulajdont” támogatja. A menedzsment, amelynek az állam meggyengülésével hatalma hirtelen megerősödött, már azért harcol, hogy a dolgozói részvények sehol se haladják meg a 8-10%-os arányt. 1990 áprilisában ülésező munkástanácsok (hivatalosan 35 bejegyzett szervezetről volt szó, amelyek mögött lehettek tucatnyian éppen úgy, mint több ezren, bár az év első felében még számos helyen jött létre munkástanács) 300-400 képviselője és támogatója szervezetileg és ideológiailag még a közösségi tulajdon dominanciájának álláspontja alapján állt (Rácz Sándortól a marxistákig húzódik az “egységfront”). Az MDF-es irányzat feje, majd az átalakuló munkástanácsok új vezére, Palkovics Imre már 1990 kora tavaszán a hatalmi elit érdekeinek megfelelően fogalmazott: “Mi két fő célt kívánunk elérni. Ezek: erős érdekvédelem és tulajdon. Nem valami ködös bolsevik közösségi tulajdont követelünk, tehát nem a munkástanács mint szervezet követeli magának a tulajdonjogot, hanem tagjait, az egyéneket kívánja tulajdonhoz juttatni – részvények révén, részvénytársaság keretei között.”²⁶ Mint láttuk, 1990 tavaszán a Munkástanácsok Országos Szövetségében még a marxista baloldal volt túlsúlyban. A “balosok” politikai síkon úgy érveltek, hogy az állami tulajdon csakis a munkásoké, a dolgozóké, a munkavállalóké lehet, mivel senkinek sem lehet arra legálisan elegendő pénze, tőkéje, hogy vállalatot vásároljon, hacsak a külföldi tőkés ezt meg nem teszi. Igazságtalannak deklarálták, hogy egyesek kapnak kölcsönöket, hogy áron alul gyárakat vásároljanak, miközben milliók ismét kisemmizettekké válnak. E folyamat végérvényesen azután zárult le, hogy 1990 decemberében a Liga és a Munkástanácsok vezetői a DGB meghívására Düsseldorfban tárgyaltak. Itt a nem régen elhunyt Christofersen vezette a német küldöttséget, melynek tagjai azt ajánlották, hogy a MOSZ és Liga fuzionáljanak, mivel az alapkérdésben nem voltak ellentétek. (A munkástanácsok elutasították a fúziót.) A német szakszervezeti vezetők az önálló tulajdonosi munkástanácsokat nem támogatták, mivel azok érvelésük szerint nem illeszkedtek a fennálló európai szakszervezeti struktúrákba.²⁷

A munkástanácsok szakszervezetesítésének folyamata 1990 májusától gyorsult fel, amikor a nacionalista koalíció jutott hatalomra. A “régi” menedzsment elleni harc antikommunista és antiszocialista ideológia jegyében folytatódott azzal a céllal, hogy bizonyos munkásrétegek is beemelkedjenek “a magántulajdon óhajtott birodalmába”, s a kormány kiszélesítse társadalmi bázisát. A kormány és az uralkodó párt (MDF) célja az volt, hogy az új tulajdonosokat és a vezető menedzsereket saját soraiból emelje ki. Meggátolták a parlamentben még a munkásrészvény törvényi tárgyalását is, pedig a kész tervezet rendszerimmanens megoldást javasolt az amerikai tapasztalatok felhasználásával. Ugyanakkor a módosított alkotmányból – a konzervatív-liberális paktumnak köszönhetően – a parlamenti többség kiszavazta (még néhány szocialista, mint az ex-miniszterelnök, Németh Miklós, támogatásával) a dolgozói-önigazgatói tulajdonnak a magántulajdonnal való egyenjogúságát kimondó – fentebb említett – passzust.

Szocialista zászló alatt a Magyar Szocialista Pártban még így is folytak és folynak utóvédharcok a “munkástulajdonért”²⁸ Mocsáry József közgazdász-szakértő vezetésével, ámbár a párt 1994-es hatalomra jutása után azonnal feladta a dolgozói tulajdon korábbi követelését, sőt, a szocialista párt döntő tényezői a liberálisokhoz hasonlóan minden úton-módon gátolták és gátolják a munkások tulajdonszerzését a menedzser- és banki érdekek védelmében. Olyannyira, hogy 1994 májusa után a szociál-liberális kormánykoalíció idején a munkástulajdon növekedése nem egyszerűen megállt, hanem radikálisan csökkent, ami alátámasztja Szalai következtetését arról, hogy az uralmi elit milyen önző módon viszonyul a magyar társadalom dolgozó tömegeihez. Érdemes a reális folyamatokat adatok tükrében vizsgálni. 1990-ben munkástulajdonról 1 cég esetében lehetett beszélni, ami 400 főt érintett. A következő, 1991-es évben újabb 3 cégnél 1500 fő csatlakozott a munkástulajdonosokhoz. 1992 a “fordulat éve”, megkezdődik az MRP – viszonylagos értelemben – tömegessé válása: 8 cég 1400 fővel csatlakozott. Összesen 1,3 milliárd forint jegyzett tőke ellenőrzéséről volt szó. 1993-ban 124 cég 24 ezer dolgozója lett munkástulajdonos 20,7 milliárd forint jegyzett tőkével, 1994-ben 62 cég 23 ezer dolgozója 14,6 milliárd forint jegyzett tőkével, majd 1995-ben már csak 27 cég csatlakozott és 6,3 milliárd forint jegyzett tőkével rendelkezett. 1996 első félévében már csak 5 cég tudott, 0,7 milliárd forint jegyzett tőkével, az MRP mozgalomhoz csatlakozni.

Ha az egyes cégek, vállalatok helyzetét abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy milyen arányban voltak tőketulajdonosok a dolgozók, akkor azt mondhatjuk, hogy a dolgozói tulajdon jelentősége a társadalom szempontjából jelentéktelen. Nemcsak azért, mert elválik a “tulajdonlás” és az irányítás egymástól, hanem egyszerűen mennyiségi szempontból sem történt áttörés. 1995 végén a dolgozói tulajdon nem haladta meg a 10%-os arányt a cégek 8%-ának (18 cég) esetében. 10-25%-ig terjedt a dolgozó tulajdon aránya a cégek 17%-ában (38 cég), 25-50%-ig pedig a cégek 23%-ában (52 cég), 50-75%-ig volt tulajdonos a dogozó a cégek 18%-ában (40 cég), végül 75-100%-ig lett tulajdonos a dolgozó a cégek 33%-ában (76 cég). Vagyis 230 cég 49 ezer dolgozójának tőketulajdona 44 milliárd forint volt. A jegyzett tőke pedig 70 milliárd forintot tett ki, amely a 30 milliárd tartaléktőkével együtt éppen 100 milliárd forintra rúgott. Ezt ellenőrizték a dolgozók a maguk tőketulajdonával. Hogy erről a 100 milliárdról mint mennyiségről világos képünk alakuljon ki: ez alig több mint 10 százaléka az 1996 évi belső államadósságnak.

Az 1990-től 1994 májusáig tartó nacionalista koalíció időszakában az összes privatizáció 11%-a volt a munkások része, 1994-től 1996-ig terjedő időszakban, a szociál-liberális periódusban pedig mindössze 1,4%. Jól tükrözi a folyamatok jellegét, hogy 1994 márciusától az ÁVÜ tulajdonából hazai magántulajdonba 21,5% került, s ennek volt 27%-a az MRP munkavállalói tulajdon. Ez az arány egy évvel később már 31,2% volt, amelyből a dogozói tulajdon már csak 6,2%-ot tett ki. Vagyis a hazai magántulajdon 45%-kal nőtt, a dolgozói tulajdon pedig csak 17%-kal. Pedig 1994-ben az MRP-s cégek nyeresége közel olyan volt, mint a nemzetközi tőkés cégeke: 5,4%. Ezzel szemben a hazai állami és magánvállalatoknál a nyereség 0,5% volt.²⁹

Mindennek fényében egyértelműnek tekinthető a végkonklúzió.

Az “eredeti felhalmozás”, a tőkés tulajdon kiterjedésének feltételei között – a kelet-európai autoritariánus történelmi hagyomány bázisán – a gyenge civil társadalom nem tudott lábra kapni a régióban. Az újra megjelenő és a politika által “megregulázott” “polgári társadalom” a maga magántulajdonosi uralmi viszonyaival abban volt érdekelt, hogy elválassza a társadalmat az állami tulajdon társadalmasítási lehetőségeitől és a közvetlen demokrácia csírázó önszerveződéseitől. Szalai Erzsébet könyvének alapvető elméleti problémája éppen az, hogy a civil társadalom szerepét és lehetőségeit eltúlozta a félperifériás kapitalizmus keretei között. A társadalmi önigazgatás ideológusainak “naivitása” , “illúziója” nem abban állt, hogy nem látták már 1989-90-ben, hogy a történelmi fejlődés főiránya az egész régióban a kapitalizmus félperifériás restaurációja. Pontosan látták. Azzal is tökéletesen tisztában voltak, hogy a régi államszocialista rendszer, amelynek méhéből ez az új-kapitalizmus megszületett, menthetetlenül megbukott. Erkölcsileg azonban nem tartották lehetségesnek az új hatalmi elitek szolgálatát sem, mivel az ő uralmuk a világrendszer adott keretein belül elkerülhetetlenül a társadalom új típusú elnyomásának szisztémáját hozta létre. Ettől azonban a meghirdetett antikapitalista alternatíva gyakorlati realizálhatósága 1989-90 Magyarországán az illúziók világába tartozott.

Az önigazgatás hívei – szemeiket a távoli és kellően homályos jövőre függesztve – az önigazgatói hagyomány ápolásával egy új, lehetséges humanista társadalmi ellenállás alapvonalait, egy, a “megfelelő” időben követhető modell kereteit próbálták felvázolni. A 89-es “munkástanácsos” baloldal számos figurája lelki szemeivel az önigazgatói szocializmus sejtjeit, a társadalmi önvédelem, a társadalmi önigazgatás életképes struktúráit pillantotta meg. E hagyomány “teremtésében” a maga helyén Szalai Erzsébet könyve is minden bizonnyal használható lesz.

Jegyzetek

¹ L. például Tamás Gáspár Miklós egyik utolsó kritikáját, amelyben – morbid módon – Szalait egyenesen a demokrácia ellenfelének nevezi: A magyar liberalizmus válsága. I-II. Magyar Narancs, 1997. május 29., június 5. Szalai Erzsébetről szólván így ír: “Mind az új magyar demokráciának, mind a szabadelvűségnek a legtisztességesebb ellenfele…” Szalai Erzsébet mint liberális demokrata a Tamás Gáspártól idegen szociális irányzathoz tartozik, amely politikai értelemben közel áll az európai szociáldemokrata tradicióhoz.

² E problémakör vizsgálata mára már komoly irodalomra tekinthet vissza. L. Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. MIT Press Cambridge, 1992.; Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil Society”. Ideology and Strategy in the Neo-liberal Project. (Kézirat.)

³ Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 147-149.

⁴ L. erről Elisabeth Heidt: Politische Herrschaft and bürgerliche Gesellschaft. In: Handbuch Politische Theorien und Ideologien. 1 UTP für Wissenschaft, 1995. 291-342.

⁵ L. erről Magyarországon Tütő L.: Gramsci és a gazdasági demokrácia kérdése. In: Tanulmányok Gramsciról. Marx Károly Közgazdasági Egyetem, 1987. 85-111. és egy 1988-as konferencia-előadását: Uő.: Az önkormányzás mint történeti és elméleti probléma. In: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995. 99-107.

⁶ Popper ideológiai alapvetésének “A nyitott társadalom” c. munkájának történelmileg változó funkcióját kitűnően írja le egy orosz szerző, Jurij Bokarjev: Otkritoe obscsesztvo i ego druzja. I. rész. Roszszija XXI., 1995. 1011. sz. 100-126. Soros Oroszországban és egész Kelet-Európában ezen ideológia jegyében építette ki a rendszerváltást “segítő” alapítványait, amelyekről az említett orosz szerző mellett maga Soros nyújtott átfogó képet: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány. Bp., 1991. L. még: Karl Popper in Prague in memoriam. Prague, 1994.

⁷ Soros György idézett művében részletesen kifejti, hogyan képzelte a civil társadalom gründolását Oroszországban. Soros naivitásánál csak csalódottsága volt nagyobb.

⁸ Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil society”. I. m.

⁹ Mindennek Oroszországgal kapcsolatos összefüggéseit részletesebben is megvizsgáltam az Eszmélet 33. számában.

¹⁰ L. Eszmélet books I-II. First International Conference of social-critical journals. Bp., 1991.; Eszmélet books 2. The Anti-Capitalist Left on the Eve of the XXI century. Social and Political Restructuring and Perspectives. International Conference. Budapest, 16-18 September 1994. Bp., 1996.

¹¹ A kelet-európai és benne a magyarországi hagyomány mindenekelőtt a marxi örökségből, az 1917-es, 1919-es orosz és európai forradalmi hagyományból, valamint a háborúk utáni önszerveződés gazdag tapasztaltaiból táplálkozott. Jól megfértek itt együtt olyan igen különböző teoretikusok és politikusok, mint Rosa Luxemburg és Lenin, Csajanov és Trockij, a spanyol és az orosz anarchisták, Gramsci és Lukács, Heller Ágnes és Bibó István. Kelet-Európában kétségtelen nagy befolyása volt mindannak, ami a Szovjetunióban történt a sztálini fordulat előtt és annak, ami Magyarországon, Jugoszláviában és Lengyelországban történt 1945 és 1948 között. L. erről: Roy Morrison: We build the Road as We travel. Philadelphia, Santa Cruz etc., 1991.; New Society Publishers, Economy and democracy. (Ed.: A. Buzgalin) Moscow, 1992.; A. I. Kolganov: Kollektivnaja szobsztvennoszty i kollektivnoe predprinimatelsztvo. Moszkva, 1993., Újabban l. Önkormányzás vagy az elitek uralma. (Szerk.: Krausz T. – Márkus P.) Liberter Kiadó, 1995.

¹² Ezeknek a vitáknak a történeti elemzését végeztem el Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi-politikai előzményei 1917-1928. (Budapest, Napvilág Kiadó, 1996.) című munkámban. A könyv orosz nyelvű kiadása folyamatban van. Sematikusan kifejezve három alapvető alternatíva rajzolódott ki sajátságos kombinációkkal. 1. A baloldali ellenzék, mindenekelőtt Preobrazsenszkij és Trockij a társadalmi önigazgatás, a munkásdemokrácia elemeit próbálta egyeztetni az “eredeti szocialista felhalmozás és a piaci vegyesgazdaság” szisztémájával; 2. Buharin az önigazgatás elemeit és a “szocialista piacgazdaság” összeegyeztethetőségéről gondolkodott; 3. Sztálin pedig a totálisan államosított gazdaság bürokratikusan centralizált tervgazdaságának koncepciójából indult ki, amelynek piaci kiegészítéséhez élete végén jutott el a híres tankönyv-vitában (l. 1951-es brosúráját: A szocializmus problémái a Szovjetunióban). Az állam mint kulcstényező szerepelt ugyan mind a három felfogásban, ami nyelvileg-szimbolikusan kifejezte a fejlődés ún. reálpolitikai értelemben vett lehetséges irányát, ám a kombinációk azért nagyon is eltérő irányokat jeleznek.

¹³ Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető Kiadó, 1988.

¹⁴ Vö. Lukács: I. m., eredetileg: G. Lukács: Demokratisierung Heute und Morgen. 1968. Kézirat, amely két évtizeddel később látott napvilágot Budapesten A demokratizálás jelene és jövője címen. A társadalmi lét Ontológiájához c. terjedelmes művének Prolegomena c. kötete is számos adalékul szolgál e tekintetben.

¹⁵ Bence György és Kis János Rakovsky néven még liberális fordulatuk teljessé válása előtt 1983-ban is magyarul a Párizsi Füzetek sorozatban megjelentették A szovjet típusú társadalom marxista szemmel című munkájukat, amely a társadalmi önigazgatás elméletét fejtette ki az államszocializmus rendszerkritikájának keretei között.

¹⁶ L. erről Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 15.

¹⁷ Szalai Pál és Mikes Tamás előadásai és publikációi sok adalékot szolgáltatnak mindehhez.

¹⁸ Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995.198-199.o. Ez a kötet tanulmányokat, cikkeket, dokumentumokat, a BAL konferencia-anyagait tartalmazza.

¹⁹ Szalai: I. m. 11.

²⁰ Önkormányzat vagy az elitek uralma. 8.

²¹ Szalai: I. m. 59. és Palkovics I.: Nyílt levél. Heti Világgazdaság, 1990. március 31.

²² Ezt az információt Thoma Lászlótól, a Munkástanácsok Információs Irodájának vezetőjétől kaptam.

²³ Munkástanácsok Országos Szövetsége, tájékoztató 1. Munkástanács 90. MOSZ Információs Iroda, 1990. 19-20.

²⁴ Uo. 42.

²⁵ Szalai: I. m. 124-125.

²⁶ Szalai: I. m. 59. és Palkovics: I. m.

²⁷ Ezt az információt is Thoma Lászlótól kaptam, aki egy darabig az Információs Iroda vezetője maradt az MDF-es fordulat után is.

²⁸ Mocsáry József, a dolgozói részvénytulajdonlás legjelesebb magyarországi képviselője egy szocialista közgazdász, egykori vállalatigazgató, aki tagja mind az MSZP balszárnyának, mind a Baloldali Alternatíva vezető grémiuámának. Az ő “népi kapitalizmusa” pártján belül is erős ellenállásba ütközik természetesen jobbról. Balról “csak” elméleti bírálatok érik, mondván, hogy illúziókat táplál a munkástulajdon szocialista jellegzetességei iránt.

²⁹ A dolgozói tulajdonlásra vonatkozó adatokat Mocsáry József bocsátotta rendelkezésemre..

A könyv hű marad címéhez: számtalan alapvető mítoszt tár fel, melyek a különböző országok Európai Unióvá (EU) való egyesülése mögött bújnak meg. Első ezek között az a hit, hogy az integráció csökkentette a társadalmi és regionális különbségeket a tagországok között, nagyobb “kohéziót” hozva létre közöttük, mely kezdettől fogva az EU egyik fő célkitűzése volt. A kötetben szereplő 12 különböző esszé, melyeket a regionális fejlődéssel foglalkozó kutatók és közgazdászok írtak, az EU alapvető kudarcát mutatja meg e cél megvalósításában.

A kudarc okai – a szerzők többsége szerint – az EU “vak, ám téves” hite a szabad kereskedelemben. Az Európai Unió mítosza mögött erőssége valóban az EU által erőltetett szabadkereskedelmi fundamentalizmus gyilkos kritikájában van, és az ezen irány folytatásából szükségszerűen következő veszélyek feltárásában.

Az Európai Egységes Piac megalkotása megerősítette a multinacionális társaságok pozícióit, miközben végzetes hatással van a “hátrányos helyzetű régiók”-ra. A társadalmi és a regionális különbségek nőnek. Az EU jövőbeli terveinek megvalósulása, az Európai Monetáris Unió (az egységes valuta) tervével együtt valószínűleg még inkább a “kemény magba” koncentrálja majd a termelést, mély megosztottságot okozva ezzel Európa gazdag és a szegény régiói között.

“A kohézió kihívásai” című esszéjükben a szerkesztők, Ash Amin és John Tomaney bírálják az EU regionális fejlesztési politikája mögött meghúzódó elvet: minden régiónak egyenlő lehetőséget biztosítani a versengéshez. Példának okáért EU-pénzek ömlenek a szállítási infrastruktúra kiépítésébe, és annak oktatására, hogy miként lehet a “hátrányos helyzetű régiók” versenyképességét növelni, ám a nagyvállalatok továbbra is erősen a “fejlett” régiókban gyökereznek, ahol kihasználják a már létező méretgazdaságossági előnyöket, és onnan látják el Európa többi részét.

Ennek eredményeképpen megszilárdul a “kék banán” nevű övezet; “fejlett nagyvárosi területek és rugalmasan specializálódott ipari körzetek, amelyek a jólét Európa közepén átívelő hídját alkotják, Dél-Kelet Angliától Észak-Olaszországig”.

Amin és Tomaney elutasítja azt az elméletet, amely szerint a gazdasági globalizáció és a változó termelési rendszerek a “hátrányos helyzetű régióknak” kedveznek, mert a társaságok “decentralizálódnak”, és jobban építenek az alvállalkozókra és vegyesvállalatokra. Ehelyett megállapítják: “ha a globalizáció bátorítja is a régióközpontú termelési hálózatok kialakulását, ez leginkább az erőforrásokban gazdag régiókban fog megtörténni”.

A hátrányos helyzetű régióknak marad a munkaköltségek csökkentési lehetőségeit kereső nemzetközi tőke beruházásaiért vívott harc. Ráadásul az, hogy a hatalom átkerül a nemzetállamok szintjéről a transznacionális és multinacionális képződmények szintjére – mint amilyenek a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vagy maga az Európai Unió -, aláássa sok hagyományos helyi termelést védő eszköz alkalmazását. Közbeszerzési szerződések például már nem irányulhatnak régióbeli cégekre, a közszolgáltatásokat deregulálták, és munkahelyek szűnnek meg a szubvenciók eltűntével.

A “Munkanélküliség Európában” című fejezetben Jonathan Michie megállapítja, hogy az EU integrációs politikáinak ortodox szabadpiaci közgazdaságtanra való építése az egyik fő oka a munkahelyek elvesztésének. Az automatizáció után – mondja – a monetarizmus dominanciája, a munkaerőpiac deregulációja és a privatizáció sarkallták a munkanélküliség emelkedését egészen 20 millió fő fölé (az adatok kozmetikázására irányuló folyamatos erőfeszítések ellenére).

Ezek az adatok – és a mögöttük lévő valóság – csak romlani fognak, ha az Európai Bizottság folytatja tankönyvízű neoliberális politikáját. Michie óv Nagy-Britannia követésétől abban, hogy “sodródjunk a szegénység, az alacsony bérek és a rossz foglalkoztatási feltételek felé, mely a munkaerő nagy és egyre növekvő részét érinti”.

Az esszék közül sok tartalmaz komoly figyelmeztetéseket az EMU “bevezetésének” hatásaival kapcsolatban, mely a következő, és potenciálisan a legrombolóbb fázisa az európai egyesülésnek. Miként Amin és Tomaney rámutatnak, a közkiadások nagyméretű csökkentése és a szigorú monetáris politikák “dögvészt bocsátanak a hátrányos régiókra, sőt az EU egészére is”, mert csökkentik a keresletet, és növelik a munkanélküliséget és a létbizonytalanságot.

Nem kevésbé súlyos azoknak a lehetőségeknek az elvesztése, melyekkel az országok reagálni tudnak az őket körülvevő speciális viszonyok változásaira, például a nemzeti valuta leértékelésén vagy központi beruházásokon keresztül. Ráhúzni egy monetáris uniót olyan különböző gazdaságokra, mint amilyenek az Európai Uniót alkotják, rendkívül veszélyes kísérlet.

Mindemellett komoly hibák vannak az esszéíróknak a jelenlegi gazdasági modellel szemben javasolt alternatíváiban. Ez a hagyományos keynesiánus közgazdaságtanba vetett közös hitből ered, mely szerint egy aktív beavatkozó állam fogyasztói keresletet és növekedést gerjeszt. Az 1950-es, 1960-as és korai 1970-es évekről olyan képet festenek, mint egy “aranykorról”, amelyben az ilyen gazdaságpolitikák biztosították a teljes foglalkoztatottságot és a csökkenő egyenlőtlenséget. Ám ez volt az az időszak, amely azt a tömegfogyasztó társadalmat is megalapozta, amely bolygónk túlélését fenyegeti. De a szerzők a fenntartható fejlődés korlátaira tett néhány utaláson kívül nem gondolkodnak tovább a gazdaság és a környezet közötti kapcsolaton. Egyik szerző sem tesz utalást arra, hogyan férhet össze a magas gazdasági növekedés a csökkenő környezeti tér határaival anélkül, hogy a természeti erőforrásokat példátlan sebességgel merítenénk ki. Ráadásul a tanulmányírók ragaszkodnak egy tiszta “eurocentrikus” nézőponthoz, amelyben nyoma sincs a méltányosságot figyelembe vevő globális szemléletnek.

Ezen túl például a “hátrányos helyzetű régiók” és hasonló terminusokhoz való kritikus hozzáállás is örvendetes volna. Ezeknek a régióknak – minden EU országban léteznek, de főleg Portugáliában, Írországban és Spanyolországban – talán alacsonyabb a GDP-jük, de nem feltétlenül alacsonyabb a jólétük vagy az életminőségük, mint az EU többi része elé példaként állított, erősen városiasodott régióknak.

A keynesiánus stílusú központi beruházások iránt érzett szimpátiájuk vezeti a szerzőket arra, hogy lelkesedéssel írjanak a szállítási infrastruktúra nagyméretű terjeszkedéséről, a Transzeurópai Hálózatokról (Trans-European Networks, TENs), feltételezve, hogy a szállítási infrastruktúra az, amire a régióknak szükségük van. Csak egy szerző figyelmeztet, hogy ezek a beruházások valószínűleg a termelést a már gazdag régiókba koncentrálnák. A legnagyobb szállítási beruházások katasztrofális környezeti hatásait még csak meg sem említik.

Bár a szerzők közül sokan érvelnek a helyi gazdasági tevékenységek védelme mellett, nem vizsgálják meg a helyi munkahelyek és a környezet védelmének lehetőségét zöld adók, illetékek, illetve ökológiai adóreform szempontjából. Inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy a központi beruházások jelentik a választ, anélkül, hogy megkérdőjeleznék a tőke és az áruk szabad mozgásának dogmáját.

Így a szerzők ismételten amellett érvelnek, hogy több pénzt kellene szánni az EU strukturális alapjaira, de nem határozzák meg pontosan, hogy miként kellene ezt a pénzt a régiók javára szolgáló módon elkölteni. Szociális és környezeti szempontból az EU strukturális alapjai az unió kiadásainak legkatasztrofálisabb területei közé tartoznak az autópályákba és bizonyos környezetvédelmi technológiákba való erőteljes beruházások miatt.

Nyilvánvalóan végzetes különbség van egyrészt az autópályákba, erőművekbe és más projektekbe való központi beruházások hatásai – melyek örökké növekvő energiafogyasztáson és a javak hosszú távolságra történő szállításán alapuló gazdaságból származnak -, másrészt olyan befektetések következményei között, mint az oktatásra, a közösségi megújulásra, az egészségre, a megújítható erőforrásokra és egyéb programokra fordított, másrészt a helyi munkát, tevékenységet teremtő kiadások.

Az EU nem hajlandó tudomásul venni, hogy a nemzeti gazdaságok drámai mértékű átalakításának következménye nem “minden hajó felemelkedése” lesz, hanem egyre inkább egy társadalmi és környezeti katasztrófa. 1996 júniusában az EU válaszolt a növekvő türelmetlenségre és bizonytalanságra, melyet az EU állampolgárainak óriási többsége érez, “Munka Csúcs”-nak keresztelve az államfők félévi rendes találkozóját Firenzében. A “bizalom szerződésé”-ben még egyszer előadták “csodagyógyszereiket”: dereguláció, rugalmas munkaerőpiac és erőteljes beruházások a szállítási infrastruktúrába. Csakhogy pontosan ezek azok a programok, melyek súlyosbítani fogják a munkanélküliséget, a társadalmi megosztottságot, a regionális egyenlőtlenséget és a környezet rombolását. A globális versenyképesség üres jelszava alatt a multinacionális vállalatok szentként tűnnek fel, míg a helyi gazdaságok és a természeti környezet keresztre feszíttetnek.

Franciaországban, Spanyolországban és más európai országokban a munkanélküliség és a szegénység elleni mozgalmak egyre inkább fellépnek a társadalom drasztikus neoliberális átalakítása ellen. Sok országban az EU-t kritizáló mozgalmak népszavazásokat készítenek elő az Európai Monetáris Unióról és a következő EU-szerződésről (Maastricht-II). Ahhoz azonban, hogy az önpusztító fejlődési modellt – amelynek szorításában Európa vergődik, megszállottan vergődik – megváltoztathassuk, Európa-szintű összefogásra van szükség a munkanélküliség, a szegénység és a környezetpusztítás elleni mozgalmak részéről. Megérett az idő egy ilyen áttörésre.

A fenti címen (teljes egészében: Full Employment, Social Cohesion and Equity for Europe, Alternatives to Competitive Austerity) tett közzé terjedelmes memorandumot egy európai közgazdász-csoport 1997. május 27-én. A szöveg kétéves egyeztetés eredménye; ennek során a huszonöt tagú nemzetközi szakértői kör tagjai két alkalommal találkoztak egy alternatív gazdaságpolitika kidolgozása céljából (Strasbourg, 1995. október és Brüsszel, 1996. szeptember). A nyilatkozat közzétételét az EU Kormányközi Konferenciájának befejeződéséhez, illetve az Unió további sorsát meghatározó amsterdami csúcstalálkozóhoz igazították. A memorandum legfontosabb gondolatait összefoglaló Deklarációból idézzük az alábbiakat.

Célok és prioritások

“Az EU legtöbb országában dolgozó közgazdászokként egyre növekvő aggodalommal szemléljük, hogy az EU országaiban a munkanélküliség példátlanul és tűrhetetlenül magas szinten állandósult. A hivatalos adatok szerint 18 millió ember, vagyis az aktív népesség 11 százaléka munkanélküli, akiknek fele több mint egy éve van munka nélkül. Az EU-ban a fiatalok több mint egyötödének nincs állása. Ennek következményeként láthatjuk a szegénység növekedését, a társadalmi polarizáció és kirekesztés erősödését, és az életesélyek folyamatos erózióját a társadalom növekvő létszámú csoportjai számára.

(…) Úgy gondoljuk, hogy az EU gazdasági stratégiája alapvető kudarcának oka a gazdasági stabilitás fogalmának felettébb szűk meghatározása, amely szinte kizárólag az árstabilitást veszi figyelembe. Ez a szemlélet eltekint a növekedés, a foglalkoztatás, a bérek, a társadalombiztosítás és a természeti környezet stabilitásától, pedig ezek a gazdasági és társadalmi stabilitás egyaránt fontos aspektusai. Az infláció elleni küzdelem iránti megszállottságból következnek az úgynevezett konvergencia-kritériumok, és a Maastrichti Szerződésben foglalt monetáris unió jegyében ez határozza meg az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikájának irányelveit is. Még azt is megakadályozza, hogy a tagországok megfelelő költségvetési politika segítségével határozott és összehangolt lépéseket tegyenek a munkanélküliség ellen. (…) Egyáltalán nem meggyőző az az állítás, amely szerint az alacsony infláció a piaci mechanizmuson keresztül automatikusan elvezet a dinamikus növekedéshez és így a magasabb szintű foglalkoztatáshoz. Mondhatjuk ezt az elmúlt tíz év tapasztalata alapján, amikor is az infláció nagyon alacsony szintre csökkent (az 1970-es évek 10,6 százalékos átlagáról 2,6 százalékos átlagra a 80-as években – 2,6 százalékra 1996-ban), miközben a gazdasági növekedés számottevően lassult, a munkanélküliség pedig a háború óta számított rekordszintre emelkedett az EU-ban (a 70-es évek 4 százalékáról 8,9 százalékos átlagra a 80-as években – 11,2 százalékra 1996-ban). Vannak tanulmányok, amelyek megmutatják, hogy az infláció alacsony és stabil szintje nem szükségképpen gyakorol negatív hatást a növekedésre és a foglalkoztatásra. Másrészt azonban ha az antiinflációs politikát akkor is folytatják, amikor az infláció már szigorúan kézben van tartva, nagy károkat lehet okozni a gazdaságnak. Ma ez a helyzet az EU-ban: az infláció nem jelent veszélyt a belátható jövőben. Ezért az uralkodó politika (pénzszűke és költségvetési lefaragások), amely a Maastrichti Szerződésből következik, és amelyet a közelmúltban megkötött ‘stabilitási paktum’ is megerősített, lefelé vezető deflációs spirált eredményez. Mindez aláássa azt a makroökonómiai alapot, amely szükséges a foglalkoztatási, jövedelmi és társadalombiztosítási helyzet javulásához, valamint a regionális kohézió és az ökologikus szerkezetváltás realisztikus szemléletének kialakulásához.

A munkanélküliség az érintett egyének számára személyes katasztrófát jelent. Emellett azonban hatalmas gazdasági pazarlást is és terhet az államháztartásnak (minden ellenkező erőfeszítés ellenére növeli a hiányt). A tartósan magas munkanélküliség erodálja a társadalmi kohéziót a tagországokon és az EU egészén belül, politikai instabilitáshoz, valamint a nacionalizmus és az idegengyűlölet erősödéséhez vezet.

Nézetünk szerint ez a gazdaságpolitika a külső zavarokra és a gazdasági fejlődés belső korlátaira adott, részben helytelen válasz, amelyek országainkat az 1970-es évek óta jellemzik. Másrészt azonban visszavezethető a nagyhatalmú üzleti csoportok és különösen a pénzügyi intézmények által gyakorolt erős nyomásra is. Nem fogadjuk azonban el azt a nézetet, miszerint az új problémáknak nincs más és jobb megoldása, mint a most uralkodó, és azt sem gondoljuk, hogy a megszorító politika mögötti erők univerzálisak és megfékezhetetlenek.

(…) A teljes foglalkoztatást, a szociális méltányosságot és biztonságot, valamint a környezeti fenntarthatóságot tekintjük a gazdaság alapvető céljainak. E célok mindegyikét önmagáért kell követni; együtt pedig egy komplex gazdaságpolitikai keretet képeznek. Ezek eléréséhez szükséges egy komplex és differenciált gazdaságpolitikai eszközrendszer kialakítása és alkalmazása. Mindazonáltal nézetünk szerint központi szerepet játszik a teljes foglalkoztatást célzó stratégia, mivel az oly módon erősíti a makroökonómiai alapokat, hogy egyben lehetővé teszi a többi cél követését is.

Monetáris politika

(…) Rövid távon az EU-nak azonnal enyhítenie kell monetáris politikáját annak érdekében, hogy ösztönözze a beruházásokat és mérsékelje a költségvetési politikára nehezedő nyomást, ezáltal lehetővé téve a dinamikus munkahelyteremtő intézkedéseket. Ezt az enyhítést a monetáris célkitűzések összehangolásával és a kamatlábak csökkentésével kell végrehajtani minden tagországban. A Bundesbanknak fel kell hagynia a tőkebeáramlás monetáris sterilizálásának politikájával. Annak érdekében, hogy az összehangolt monetáris enyhítést megvédjük a tőkemenekítéstől és a valuták elleni spekulatív támadásoktól, javasoljuk a devizaátváltási adó bevezetését, amely egyben erőteljes ösztönzést jelentene a nemzetközi monetáris reform felé.

Közép- és hosszú távon az EU-nak sokkal nagyobb mértékű ellenőrzést kell gyakorolnia a pénzügyi folyamatok fölött, amelyek jelenleg a legtöbb tagországot kiszolgáltatják a globalizált piacok zsarnokságának anélkül, hogy hozzájárulnának a produktív beruházásokhoz. Ilyen ellenőrzés egy szorosan összehangolt és integrált monetáris és pénzügyi rendszerben valósítható meg. Ez magában foglalná az ellenőrzési tevékenység és az eljárási normák kibővítését és javítását. Ebben az összefüggésben a teljes jegybanki függetlenség kérdését is újra kell gondolni. Anélkül, hogy tagadnánk az infláció féken tartásában fennálló különleges felelősségüket, úgy véljük, hogy az európai monetáris politikának egy különböző és egyaránt fontos célokkal, valamint átlátható és demokratikus keretek között megvitatott és kijelölt kormányzati eszközökkel rendelkező átfogó gazdaságstratégiába kell beágyazódnia.

Költségvetési politika

Mint legsürgősebb költségvetési intézkedést javasoljuk, hogy az EU indítson nagyszabású foglalkoztatási programot, amit a közkiadások számottevő bővülése támogatna. Ennek két szorosan összefüggő részből kell állnia. Az első egy igazi EU-szintű beruházási kezdeményezés néhány alapvető területen, ökológiailag fenntartható európai infrastrukturális projektekkel mint vasúthálózatok vagy decentralizált energiaszolgáltatás. Mivel az EU jelenlegi költségvetése nagyon kicsi, az ilyen EU-projekteket az Európai Beruházási Bank által kibocsátott EURO-kötvények útján kellene finanszírozni. A foglalkoztatási kezdeményezés második része a tagországok és a régiók szintjére vonatkozó, közösen kidolgozandó és összehangolandó projektekből áll. (…)

Közép- és hosszú távon az EU-nak költségvetési centralizációra és jövedelmi alapja kibővítésére van szüksége. E tekintetben elfogadjuk az 1977-es MacDougall-jelentés megállapításait, amelyek szerint az EU költségvetésének az összesített EU-termelés 5-7 százaléka fölötti rendelkezésre van szüksége (ez még mindig messze a tagországok költségvetésének mértéke alatt marad). Ennek elérése céljából javasoljuk:

– a széndioxid-kibocsátási adó bevezetését, amit már több éve fontolgatnak az EU illetékesei;

– valutaátváltási adó bevezetését a spekulatív pénzáramlás megfékezésére; és

– annak vizsgálatát, hogy az EU részesedhetne-e a kamat- és más tőkejövedelmek adójából, ami egyben lépés lenne az adórendszerek európai harmonizációja és a tagállamok közötti ‘adóverseny’ mérséklése felé is.

Munkaidő-csökkentés

(…) A jelenlegi körülmények között a munkaidő csökkentése számottevő munkahelyteremtő potenciállal bír, amit ki kell használni a teljes foglalkoztatás belátható időn belüli elérése érdekében. A munkaidő-csökkentés mértékétől és a menedzseri oldalról érkező válaszoktól függően 5-10 millió munkahely teremtése az EU szintjén reális feltételezésnek tekinthető. A munkaidő-csökkentés különböző formákban történhet, kezdve a túlórák azonnali csökkentésétől egy sor más intézkedés bevezetéséig (kevesebb napi vagy heti munkaóra, szülői és alkotói szabadságok, átképzés és részmunkaidő stb.).

(…) Az EU-nak oly módon kell lépéseit megtennie, hogy egyúttal biztosítsa: a munkakörülmények és a társadalombiztosítási feltételek nem romlanak a munkaidő-csökkentés következtében. Ez magában foglalja a létbizonytalanság elleni harcot minden területen, a minimális normák fokozatos emelésének kikényszerítését, valamint a Maastrichti Szerződés szociális záradékkal történő kiegészítését. A részmunkaidős foglalkoztatás vonzóbbá tétele érdekében különösen fontos, hogy ezeknél is fennmaradjon a társadalombiztosítás és a nyugdíjfizetés teljes rendszere. Az EU-nak e téren is vezető szerepet kell játszania.

Elméleti és politikai problémák

(…) Megbíráltuk az EU uralkodó gazdaságpolitikáját, mert az elméletileg megalapozatlan és téves, gyakorlatban pedig árt az emberek többségének és polarizálja a társadalmat. Javaslatokat tettünk egy alternatív gazdaságstratégiára, amelyet megalapozottabbnak tekintünk. (…)

Természetesen nem könnyű megvalósítani egy ilyen gazdaságpolitikai irányváltást. Mivel elutasítjuk a leegyszerűsített, csak piacban gondolkodó megközelítést, felismerjük ezeket a nehézségeket. Ezek először is abban állnak, hogy az alternatív gazdaságstratégia sokrétű megközelítést igényel a különféle szereplők és intézmények részéről; másodszor pedig elismerjük, hogy – a problémák komplexitása miatt – gyakran nem adható teljesen kielégítő megoldás, és így egyes esetekben a mi javaslataink is kísérleti jellegűnek tekintendők. Végül azzal is számolnunk kell, hogy egy alternatív gazdaságstratégia – csakúgy, mint a most uralkodó – nemcsak elméleti felismerés és kutatás, hanem anyagi érdekek, társadalmi mobilizáció és politikai erőviszonyok kérdése is.”

A Memorandum az EU-val társult országokról

“A közép- és kelet-európai országok (KKEOk) esetében a radikális piacorientált átmenet neoliberális formulája kudarcot vallott, és súlyosbította a termelés és az életszínvonal meredek hanyatlását ezekben az országokban. A különleges segélyprogramok (PHARE) elindításán túl az EU társulási egyezményt írt alá (ez idáig) tíz országgal. Ezek a megállapodások különleges kereskedelmi engedményeket tartalmaznak, valamint az EU-tagság – halvány – perspektíváját. Az EU és tagországai azonban láthatóan nem teljesítik ezeket a kötelezettségeket; az európai piacok nagyrészt még mindig zárva vannak azok előtt az ‘érzékeny’ termékek előtt, amelyek gyártásában a KKEOk versenyképesek, és vonakodás figyelhető meg a további EU-bővítés feltételeinek meghatározását illetően is. Úgy tűnik, hogy minden retorika ellenére az országok egyenlő jogait és csatlakozási lehetőségét biztosító összeurópai perspektíva nem egyeztethető össze Európa neoliberális stratégiájával. Igaz, hogy a KKEOk befogadása változásokat feltételez az EU agrár- és más közös gazdaságpolitikai területein csakúgy, mint a Közösség intézményi szerkezetében és eljárásaiban. Ahelyett azonban, hogy az efféle változásokat energikusan és rendezett módon közelítené meg, az EU stratégiája a belső ügyekre koncentrál, új belépési korlátokat emel, és kerül bármiféle konkrét előrelépést. Alternatívaként javasoljuk az érzékeny kereskedelmi szektorokban történő piacra jutásról szóló tárgyalások meggyorsítását, tagság felajánlását a KKEOk számára egy megreformált Európai Monetáris Rendszerben, és képviselőik bevonását (előkészítő, de komoly jelleggel) az európai építmény jövőbeli formájáról folyó vitákba és döntésekbe. Amennyiben az EU nem kész arra, hogy ebben a szellemben cselekedjen, és megnyissa kapuit az új európai tagok előtt – még ha ez változásokat igényel is az eddig uralkodó intézményi formákban -, felelős lesz az új európai megosztottságok kialakulásáért, alig tíz évvel a hidegháború befejeződése után.

Bárhogyan is történjék, a KKEOk EU-integrációja valószínűleg új problémákat okoz majd a jelenlegi tagállamoknak, különösen a fejlettség alacsonyabb szintjén állóknak, vagyis Írországnak és a déli országoknak. A kibővített Unió előnyei (olcsóbb javak és csökkenő migrációs nyomás) minden bizonnyal főként az északi országoknak kedveznek majd, míg a kiéleződő ipari és mezőgazdasági verseny nagyrészt a délieket fogja érinteni. A jelenlegi elosztási mechanizmusok átalakítása hasonló hatással járhat. Emiatt a déli és a nyugati periféria számára különleges kiigazítási mechanizmusokra lesz szükség.

A régi (déli és nyugati) és az új (keleti) perifériák közötti konfliktus és rivalizálás kialakulása különleges veszélyhelyzetet jelent, amelyben az EU különböző hatalmi centrumai azoknak a régióknak az érdekeit próbálhatják érvényesíteni, amelyek az ő saját érdekeik szempontjából fontosak. Ez a fejlődési irány az EU egésze számára veszélyeket hordoz, és csakis a tagállamok közötti valódi konvergenciát elősegítő, hosszú távú, átfogó stratégia segítségével kerülhető el.”

A deklaráció és a memorandum kibocsátói

Miren Etxezarreta, Departmento de Economía Aplicada, Universitat Autónoma de Barcelona, E-08193 Bellatera

Jörg Huffschmid, Institute for European Economy and Economic Policy, University of Bremen, Fachbereich 7, (BEGO), Wilhelm-Herbst Str. 1A, D-28359 Bremen, e-mail: Huffschmid@ ewig.uni-bremen.de

John Grahl, Queen Mary College, Mile End Rd, GB-London E1 4NS, e-mail: J.Grahl@qmw.ac.uk

Jacques Mazier, Université Paris-Nord, Av. Jean Baptiste Clément, F-93430 Villetaneuse

[A kibocsátók várják a további támogatók aláírását. A deklarációt magyar részről a megjelenés előtt Mandel Miklós, Lóránt Károly és Andor László írta alá. Az itt közölt összefoglalást Andor László szerkesztette és fordította.]

A My Fair Lady a neves szocialista drámaíró, George Bernard Shaw talán leghíresebb műve, a Pygmalion alapján készült. Shaw színdarabjánál valószínűleg jóval többen ismerik világszerte a belőle készült musicalt, illetve annak filmváltozatát. Ez utóbbi a filmtörténet egyik szuperprodukciója; a főszerepeket Audrey Hepburn és Rex Harrison játszotta, a rendező George Cukor volt (magyarok a százéves moziban), a zenei munkálatokat Andre Previn felügyelte, és a film nem kevesebb mint 8 Oscar-díjat nyert. Kérdés: mivel találta el a korszellemet a Pygmalion a tízes években, és miért válhatott új formában még nagyobb siker e műből fél évszázaddal később?

Kezdjük némi életrajzi áttekintéssel! G. B. Shaw Dublinban, Írországban született 1856-ban, protestáns családban. Húszéves korától Angliában élt, nagyrészt Londonban. Írói pályáját regényekkel kezdte, majd – a gyors kudarc után – főként újságíróként működött: könyv-, zene-, dráma- és egyéb műkritikát írt. Eközben – a nyolcvanas évek folyamán – az egyre szélesedő szocialista mozgalom egyik vezető figurájává vált. Nemcsak írásaival, de szónoklataival is kitűnt; közgazdasági és filozófiai műveket is írt ez idő tájt. ő volt az egyik meghatározó személyisége annak a Fábiánus Társaságnak, amely mindmáig a brit Munkáspárt egyik legjelentősebb szellemi műhelye és politikai platformja. Drámaíróként 1892-ben mutatkozott be, de még több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy a brit színház elsőrangú képviselőjeként elismerjék.

Miről szól a Pygmalion? Egy különc fonetikaprofesszor (Henry Higgins) fogadást köt kollégájával (Pickering ezredes), hogy egy egyszerű virágáruslányból (Eliza Doolittle) fél év leforgása alatt olyan előkelő dámát farag, akinek származását a gyanútlan kívülálló nem is sejtheti meg. A kísérlet sikerül; a professzor szakmai diadalt arat, a történet azonban mégsem zárul felhőtlen boldogsággal, mivel a professzor számára a lány mindvégig csak tárgya, de nem alanya a kísérletnek. A lány megtanulja ugyan a professzor által tökéletesnek tartott angol dialektust, de kettőjük között mindvégig fennmarad a feszültség; a professzor az átalakulás után sem tekinti magával egyenrangúnak a lányt, pusztán saját szakmai produktumát látja benne (néhány apró megingástól eltekintve).

Honnan lesz mindennek politikai olvasata? Nem muszáj hogy legyen. A történet anélkül is élvezhető. Mégis elképzelhetetlen, hogy G. B. Shaw, a hétpróbás politikai teoretikus egy-egy színdarab megírása erejéig függetlenítené magát politikai gondolatvilágától. Nyilván nem teszi ezt, még ha közvetlenül abszolút politikamentes témáról ír is. S hogy a politizálás szándékától még inkább elhatárolja magát, a Pygmalion előszavában hosszasan fejtegeti az angol nyelv sajátosságait és a fonetikusok érdemeit (az utószóban pedig a szereplők későbbi életpályáját vázolja fel).

Hogyan képezi le mégis a mű a korszak ideológiai szerkezetét? Az egyes szereplők jellegzetes képviselői valamely csoportnak vagy irányzatnak, és így a közöttük levő kapcsolatok is modellértékűvé válnak a társadalmi viszonyok szempontjából. Az, hogy Higgins egy igen határozott liberális alkat, a liberalizmus megtestesítőjévé teszi őt a darabban; hasonlóképp Liza apja, Alfred Doolittle hangján szólal meg a műben a brit munkásosztály. A századforduló politikai színpadának leképeződését láthatjuk abban is, hogy – hosszú ideig, és a professzor szándékai szerint egyáltalán – az igazi játszma nem Higgins és Liza között zajlik, hanem Higgins és az arisztokraták között. Liza ennek mindvégig csak tárgya, passzív szereplője, mindaddig, amíg sarkára nem áll, és ki nem tör az önként vállalt, de konkrét formáit tekintve rákényszerített szerepből.

Honnan tudjuk, hogy Higgins liberális? A professzornak lesújtó véleménye van az angolságról, egy olyan népről, amely még a saját nyelvét sem képes gyermekeinek megtanítani. Hivatása, hogy egy szabványosított angol nyelv ismeretét várja el minden honfitársától, illetve annak ismeretéhez hozzásegítse őket, nem más, mint a liberalizmus klasszikus (nemzeti emancipációs) programjának kulturális vetülete. John Stuart Mill követője ő annyiban, amennyiben az embert nevelés útján megváltoztathatónak tartja, bár a darabban inkább Miltont emlegeti, aki szintén a brit liberalizmus egyik előfutárának tekinthető. (A jellemek konzisztenciáját a magyar változatban megbontja az a körülmény, hogy G. Dénes György a dalszövegek fordításakor az angol kultúrtörténeti utalások helyére sok esetben németeket illesztett, amitől a darab a magyar közönség számára talán fogyaszthatóbb, de ezzel sokat veszít az eredeti mondanivalóból.)

Higgins nem foglalkozik a gazdasággal, számára az osztálytagozódás kulturális kérdés – de mint ilyennek, a történelem szemétdombján a helye (“This verbal class distinction by now should be antique”). “Szépen haladunk” (“We are making fine progress”) – mondja Higgins, amikor Liza végre valahára helyesen ejti ki a magánhangzókat. Ez megint csak lehetne egy teljesen közömbös megállapítás, ha nem tudnánk, hogy a haladás jelszava a XIX. századi liberalizmus ideológiájának központi eleme volt. Higgins liberális felfogást vall a magánéletről is; nem érdekli, hogy a konvenció szerint a férfinak egy bizonyos kor elérése után családot kell alapítania (ő nyilvánvalóan már rég túl van ezen a koron).

Higgins jól láthatóan azonosul a liberalizmus klasszikus, melioratív törekvéseivel; ő nem fogadná el azt a manapság divatos álláspontot, miszerint a nyelv “változásai nem okoznak gondolkodásbeli változásokat, mert ahogy a nyelv nem tükrözi a társadalmat, úgy a társadalom sem tükrözi a nyelvet”. (L. Nádasdy Ádám: Rovarirtóval a szavak erdejében. Népszabadság, 1997. június 21.) Számára a nyelv szerkezete, rendszere igenis tükrözi azt a társadalmat, melyben használják; ő a nyelvművelésen keresztül a társadalmi viszonyok javulását kívánja elérni. Sikerül is neki, csak nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzelte.

Ha elfogadjuk a professzort politikai szimbólumnak, úgy sokszínűen előadott nőgyűlölete (“I shall never let a woman in my life”) is önmagán túlmutató jelentéssel bír. Arról szól, hogy a konzervativizmushoz hasonlóan a liberalizmus is férfimunka volt, egyáltalán nem törekedett arra, hogy a gyengébb nemet politikai pozíciókba engedje. A Pygmalion megírásának időszakában Anglia a szüfrazsettek botrányaitól hangos. Az Egyesült Államokban a nők rögtön a háború után (a háborús erőfeszítésben való közreműködésért, mintegy hálából), már az 1920-as választásokon megkapják a szavazati jogot – és jobbfelé húznak. Nagy-Britanniában az 1929-es választásokig kell várni, amíg a nők a férfiakkal egyenlő jogokkal szavazhatnak – ez az első alkalom, amikor a Munkáspárt szerzi meg a legtöbb mandátumot, és kis híján az abszolút többséget is az alsóházban. Shaw együtt halad az eseményekkel; a választások előtti évben adja ki Az intelligens nő kalauza a szocializmushoz (The Intelligent Woman´s Guide to Socialism. 1928) című művét.

Liza és apja között mind a generációs, mind a nemi különbség fontosnak tűnik, bár az alapvető kérdés mégiscsak kettőjük osztálykötődése. Az öreg Doolittle walesi származású; nem véletlenül, hiszen a brit munkásság képviseletében – a chartistáktól a New Labourig – mindig is élen jártak a nem angol britek. Walesi arisztokrácia még véletlenül sincs, a polgárság gyenge, a munkásság viszont általában – különösen a húszas években – a legradikálisabb mozgalmakat produkálja. Így Doolittle walesiségének hangsúlyozása (a walesi nyelvhasználat a professzor számára érzékletesebbé teszi szociális követeléseit) nem más, mint politikai karakterének megerősítése. Doolittle elnyomott, de messze nem elnyomorodott munkás. Ahogy házassága előestéjén elmagyarázza: társaival együtt megvásárolták, és így kénytelen alkalmazkodni a középosztály erkölcseihez, amelyről egyébként nincs nagy véleménye. Liza átnevelésének költségeit az Indiából visszatért Pickering ezredes állja – ez megint csak szimbolikus mozzanat, hiszen a brit munkásosztály viszonylagos jólétét tudvalevően a gyarmati jövedelmekből finanszírozták a brit uralkodó osztályok.

A Pygmalion és a My Fair Lady cselekményét tekintve a döntő különbség a történet befejezésében lelhető fel. A Pygmalion végén Liza nem megy vissza Higgins házába. A történet véget ér Mrs. Higgins házában, mégpedig azzal, hogy a professzor kineveti Liza és Freddy valószínűsíthető házasságát (“He roars with laughter as the play ends”). Szó sincs arról, hogy a lány – megbocsátóan – visszatérne Higginshez; nem tudjuk ugyan biztosan, de erősen sejtjük, hogy Freddyvel köt házasságot, aki ugyan magasabban áll a társadalmi ranglétrán, mint ő, de ezt nem érzékelteti folyton folyvást. Ha végképp “feloldjuk” a drámát a politikai gazdaságtanban, azt is észrevehetjük, hogy Liza eleinte csak a fogyasztásban kíván emancipálódni (csak egy szobára és sok-sok csokoládéra van szüksége), a darab végén viszont a termelésben is (fenn akarja magát tartani abból a tudásból, amit a professzortól lesett el kínkeserves átnevelése folyamán).

Shaw-nál, tehát 1912-ben a történet azzal végződik, hogy Liza önállósítja magát (“I will do bloody well without you”) – a musicalben viszont visszatér. Mit szimbolizál ez? Nem kevesebbet, mint liberalizmus és a munkásosztály viszonyának eltérő történetét a századforduló Angliájában és a század derekának Amerikájában. A századforduló Angliájában önállósítja magát a brit munkásosztály a liberalizmustól, azáltal, hogy létrehozza saját politikai pártját, a Munkáspártot. Azt megelőzően a szakszervezetek egységesen a Liberális Pártot támogatták, mivel az képviselte a választójogi reform programját, valamint a szabad kereskedelmet, amely az élelmiszereket a korábbi védővámos korszakhoz képest olcsóbbá tette. Az 1906-os választásokon azonban a Munkásképviseleti Bizottság 29 helyet szerez az alsóházban, és felveszi a Munkáspárt nevet. A tízes években a Liberális Párt válságba kerül, a húszas években pedig a politikai jelentéktelenségbe süllyed.

Ezzel szemben az Egyesült Államokban a szakszervezetek mindmáig nem hozták létre saját politikai pártjukat. A legnagyobb szövetség, az AFL már a századelőn a Demokrata Párt mögé állt; ezt a koalíciót aztán megerősítették mind az első New Deal, mind annak Kennedy-Johnson féle felújítása alkalmával. Az amerikai munkások fő erői egészen a 90-es évekig, a NAFTA körüli vitákig nem találtak okot a liberálisokkal való szakításra. Az amerikai liberalizmus mindig is egyenlősítő törekvéseket hirdetett, bár ez az esetek többségében bizonyos alapvető segélyezési programokban, illetve a vezető állami tisztségviselők sokszínűségének biztosításában mutatkozott meg (utóbbi is inkább csak a Carter- és Clinton-években). A 60-as évek amerikai liberálisai nem hoztak fordulatot például a nők társadalmi státuszát illetően. A nők egyenlő bérezéséről szóló törvény például csak 1974-ben, republikánus kormányzás alatt születik meg, amikor a női munka áruvá válása számottevően felgyorsul (ez főleg a fehér nőkre vonatkozik, akiknek munkaerő-piaci részvételi aránya ekkoriban éri utol a fekete nőkét – amint azt Albelda és Tilly tanulmánya az Eszmélet 32. számában megmutatja). Az ötvenes-hatvanas években azonban Liza Doolittle története még felettébb aktuális társadalompolitikai problémához szól hozzá Amerikában, ahol a nők karrierlehetősége szinte kizárólag a boldog családanya szerepére korlátozódik.

A My Fair Lady nem az egyetlen musical, amelynek határozott politikai olvasata van. Az ötvenes-hatvanas évtized másik kiemelkedő zenés darabja, a West Side Story is legalább annyira társadalmi drámáról szól, mint családiról. Megírása során Leonard Bernstein szociológiai elemzéseket tanulmányozott az amerikai nagyvárosokban elhatalmasodott, döntően faji indíttatású erőszakról. A My Fair Lady-hez mindenképpen változtatni kellett a Pygmalion kicsengésén, már csak a kötelező hollywoodi happy end biztosításához is. De kinek a szempontjából happy ez az end? Politikai értelemben Higgins győzelme ez, hiszen arrogáns viselkedése ellenére eléri, hogy Liza lemondjon már-már kivívott függetlenségéről, és – a kényelem érdekében, más perspektívát nem látva, most már önállóan – alárendelje magát egy másik osztály politikai vezetésének.

1912-ben Shaw Pygmalionja a liberalizmus nekrológja volt, 1964-ben Lerner és Loewe My Fair Lady-je a liberális illúzió újjászületésének dokumentuma. Mindkét időszakra jellemző, hogy az emancipáció különböző formái meghatározzák a közgondolkodást; az első esetben az osztály- és nemi egyenlősítés, a második esetben pedig a faji és a nemi egyenlősítés ügyei voltak napirenden.

A rendszerváltás utáni Magyarországon az emancipáció semmilyen tekintetben nincs jelen a politika napirendjén. Épp ellenkezőleg: egyre szélesebbre nyílnak mind az osztályok, mind a nemek, mind az etnikai csoportok közötti szakadékok. Az emberek korélményei éppen ellentétesek azokkal, amelyekről akár a Pygmalion, akár a My Fair Lady szólnak. Miért lenne sikere bármelyiküknek?

***

Lapzárta után került kezünkbe a Polányi Károly korai írásait összefoglaló tanulmánykötet (Egy gazdaságelmélet küszöbén. Cikkek és tanulmányok 1907-1919. ELTE, 1986. Szerk. Gyurgyák János), amelyben megtalálható A történelmi materializmus drámája című írás. (Eredeti megjelenési helye: Huszadik század, VIII/1.) A fiatal Polányi ebben a cikkben George Bernard Shaw drámáinak társadalomelméleti jelentőségéről értekezik (az általa használt címfordítások: Özvegy ember házai, Warrenné foglalkozása, A gondviselésszerű férfiú, Hősök, Az ördög cimborája, Candida). A később világhírű gazdaságtörténész első nyomtatásban megjelent cikke ez, amely 1907 januárjában, vagyis hat évvel a Pygmalion előtt íródott. Ebből idézünk néhány részletet a fenti eszmefuttatás illusztrációjaként.

“Bernard Shaw nem marxista. Jevons értékelmélete, amely az élvezet tanát rendszerbe rögzíti, utilitárius kérdéstételére megfelel, míg a Marx-féle munka-absztrakció nem jelent számára semmit. Az osztályharc-elméletet nem érti. Ebben is az angol viszonyok neveltje: fabianizmus fölülről és unionizmus alulról jelzik forradalmiságának keretét. Szociálista, de a kontinens elméletét részben nem érti, részben megtagadja. De míg a doktrínát elutasítja, a kritikában annál inkább egyezik vele. Nem tagadja tehát a problémát, hanem a tényleges fejlődés anyagi szubsztrátumát fel nem ismervén, szükségképp utópista, és az is a legsötétjiből, az individuál-fantaszták közül való…

A gondolkodó Shaw-val foglalkoznak M. Beer (Neue Zeit) és Ed. Bernstein (Sozialistische Monatshefte) cikkei. Mindkettő azonban olyan hibát követ el, amely Shaw drámáinak megértésénél végzetessé válik: a drámaíró és a gondolkodó egységéből indulnak ki. Beer állítólag Shaw színműveiből fejtette ki annak gondolatvilágát: de ez csak irodalmi látszat. Tényleg drámáiból már csak annyit értett meg, amennyit, Shaw nézeteinek és elméleteinek szemüvegén át tekintve azokat, megláthatott. Ez azonban nem sok. Mert színműírói lényege és nagysága, hogy nem elméletet ad, nem rendszerez és nem épít, hanem kritizál. Boncol és leír. És éppen azt akarjuk kimutatni, hogy intuitív szempillantással olyan meglátásokat teremtett, amelyek saját gondolatainak teljes cáfolatát tartalmazzák. Az a sejtés, amellyel laza drámai alkotásait felépítette, különös módon élesebben látott, mint az az öntudatos elemzés, amellyel rendszerét megalkotta.

Szépirodalmi működését teljesen a mai rend bírálata tölti ki. E tartalmi egység még a műfajt is tagadó ridegséggel tűnik ki minden írásából…”

“Marx bebizonyította, hogy a mai rend mellett a részvénytársaság szükségképpen rablóbanda. Shaw szerint ugyanazon kapitalista rend alakító ereje még nagyobb: uralma alatt a rablóbanda is csak részvénytársaság lehet…”

“…Shaw-nál az egyén nem kezdeményez, nem alakítja a viszonyokat, amelyekkel harcra kelve győz vagy elbukik. Az ‘egyén’ nála legtöbbnyire bugris, aki kényelmes nézetekkel (ideológia) kipárnázott kerevetén az életnek, annak nyugodalmát élvezni akarja, és sohse bolygatja ő a ‘viszonyokat’, ha csak a ‘viszonyok’ neki békét hagynak! De a viszonyok valamely bonyolulás következtében alkalmatlankodni kezdenek. Szokatlan és kényelmetlen alakot öltenek: a ‘nézet’ csak alkalmazkodik, alakítódik, nyúlik, amíg futja. De végül csak beáll a víg vagy szomorú tragédia: a viszonyok addig alakulnak, tolódnak, súrlódnak, míg az a sokat szenvedett nézet, az üres hólyag, végre gyászosan megpukkad… Az egyetlen realitás tehát az a láthatatlan és tapinthatatlan világ, amely minket jármába hajt, míg az egyén akármilyen anyagias gondolatvilága rendesen a nézetek hamis fénytörésén át szűrődik, és csak sekélyes idealizmus marad. Így alkotta meg Shaw a passzív drámát. De amint a Marx-féle felfogás nem mechanisztikus, úgy ez sem végzetdráma…