„A parlamenti demokráciában a nép azt választja meg vezetőnek, aki­ben bízik. Aztán a megválasztott vezető így szól: Most aztán fogjá­tok be a szátokat és engedelmes­kedjetek! Aztán négy év múlva a nép újra ítél, hogy másnak engedel­meskedhessek." (Max Weber és Ludendorff tábor­nok közötti párbeszéd parafrázisa.)

Társadalmi vitára bocsátotta a Parlament Alkotmányelőkészítő Bizottsága (továbbiakban: AEB) az új Alkotmány szabályozási elveit. A társadalmi vita célja az lehetne, hogy korrigálja azokat az egyoldalúságokat, melyek a bizottságosdi kompromisszumok eredményeként adódtak. Tudvalévő ugyanis, hogy a kilenc hó­napos előkészítő munka során a bizottság a lehető legszélesebb körű egyetértésre törekedett. „Ritkán kellett alkalmaznia azt a szabályt, hogy igenlő szavazat vagy az MSZP egyetértésének hiányában az adott kérdésben a hatályos alkotmánynak megfe­lelő rendelkezést kell előterjeszteni. A megegyezés érdekében a képviselőcsoportok sok esetben kölcsönösen engedtek állás­pontjukból, így a Javaslat minden részletében természetesen nem tükrözi valamennyi párt alkotmányjogi felfogását, hanem a közösen elfogadott kompromisszumokat tartalmazza." (Idézete­ink az április 1-én a Népszabadságban közzétett szövegből va­lóak.) Éppen itt kezdődnek a problémák. Ezzel a döntéshoza­tali eljárással ugyanis aligha születhetett jobb eredmény, mint ami született. A szakmai átgondoltság és koherencia – megítélésünk szerint – lényegesen alacsonyabb fokát ered­ményezte, mint a korábbi Igazságügyi Minisztérium által ké­szíttetett szabályozási koncepció (1995. március, 100 o.), vagy mint a Bragyova András jogtudós által írt koncepció (Az új alkot­mány egy koncepciója. MTA Állam- és Jogtudományi Intézet és KJK, 1995). Így aztán valóban volna mit korrigálni az AEB tervezetén, hiszen a pártok „nemzeti konszenzusra" törekvő bizottságosdi kompromisszuma jelentősen alulmúlja elődjeinek produktumát.

A dolog természetéhez tartozik, hogy nem is lenne érdemes teljes részletességében értékelnünk egy olyan produktumot, amely még közel sem végeredmény. Hiszen számos nyitva ha­gyott kérdés mellett az elvek, akkor, amikor normaszöveg for­máját öltik, jelentősen módosíthatják az összképet. Épp ezért csak az Alkotmány strukturális, csomóponti kérdéseit kívánjuk jellemezni és értékelni. De tisztázni kívánjuk azt is, hogy milyen alapon. Jelen kritikánkban elfogadjuk ugyanis a mai politikai re­alitások által kijelölt átfogó kereteket és előfeltevéseket, amelyen ez az alkotmányozás nyugszik. Azt, hogy a polgári demokrati­kus, jogállami berendezkedés parlamentáris – és nem fél vagy egészen prezidenciális – kormányformájának kereteiről van szó, s nem új perspektívákat nyitó, hanem lezáró jellegű alkotmányo­zás van napirenden. Sem az állam- és kormányforma, sem pe­dig a társadalmi berendezkedés keretfeltételeit nem változtatjuk meg tehát, hanem ezen a paradigmán belül bíráljuk a tévutakat, a hiányosságokat, a következetlenségeket. Szükséges ezt le­szögezni, mert természetesen a keretfeltételek elméleti, radiká­lis kritikájával is érdemes foglalkozni – ahogy egyes civil szer­vezetek ezt már eddig is megtették -, de gyakorlati konzekven­ciája egy ilyen intellektuális magatartásnak itt és most aligha van. Ezért és ennyiben az axiómákat tagadó, megváltoztató pozíció­kat most nem aknázzuk ki.

A fent említett eljárási szabályok eredményeként két ponton a régi Alkotmány megoldása maradt hatályban. A Köztársasági Elnök közjogi státusza és a Parlament egykamarás jellegének kérdése nem kapta meg a szükséges öt szavazatot. Nézzük elő­ször e két kérdést. Mindkét eset azt mutatja, hogy a pártpolitikai élet szereplői lényeges módosításokban nem tudtak megegyezni. A Köztársasági Elnökkel kapcsolatos jogkörök meglepő mó­don még vékonyabbak, mint a jelenleg hatályos Alkotmányban. Súlytalan, szimbolikus figura marad, aki ahelyett, hogy a hata­lommegosztás tendenciáját erősítendő, semleges államfőként bizonyos jelölési, kinevezési jogkörökkel gyarapodott volna, még gyengébbé vált, mint jelenleg.

Elméletileg sok érv szól egy parlament kétkamarás mivolta mellett. Lehetőséget teremthet egy második kamara léte olyan érdekeknek és értékeknek a törvényhozási munkába való meg­jelenítésére, melyek az általános választójog alapján szervezett reprezentáció egykamarás megoldása mellett keresztülvihetet­lenek. A civil szervezetek, a köztestületek, az önkormányzatok, a nemzeti kisebbségek és az egyházak rendelkeznek olyan sa­játos nézőpontokkal, melyeket a rájuk vonatkozó jogalkotási fo­lyamatban figyelembe kellene venni. Az már bizonyos értelem­ben csak jogtechnikai kérdés, hogy a jogalkotási folyamat mi­lyen pontján történik ez. A törvénytervezetek készítése közben, a törvények parlamenti elfogadása előtt – ebben az esetben a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés elvi formáit kellett volna rögzíteni a koncepcióban – vagy utólag, a második kamarában gyakorolnának ellenőrző szerepet a törvények megfelelő tartal­mát illetően e szervezetek. Elvileg mind a két megoldás alkal­mas a törvényhozás minőségének javítására. Az azonban biz­tos, hogy az az út „járhatatlan", amit az AEB javasol: sem a tár­sadalmi-gazdasági érdekegyeztetést nem tekinti alkotmányos szabályozást igénylő kérdésnek, sem pedig a második kamara felállítását nem vállalta.

Mindent figyelembe véve utóbbi döntését illetően akár egyet is érthetünk a bizottsággal. Ugyanis a jelenlegi 386 fős alsóház mellett igen csak felesleges luxusnak tűnne egy felsőház felállí­tása. A Magyarországhoz hasonló lélekszámú országok muta­tóit figyelembe véve egy 220-250 fős parlament bőven elégsé­ges volna. Ráadásul egy második kamara esetében fennáll a potenciális veszélye – noha ez nem szükségképpen van így – egy politikai arisztokrácia kitermelődésének. Ha pedig a vá­lasztójogot nem módosítják az alsóházi létszám jelentős csök­kentését maga után vonó módon, akkor tényleg nincs szüksé­günk felsőházra. De ha nincs, akkor annál nagyobb szükség volna a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés formáinak és alapjainak alkotmányos szintű védelmére. Látható, hogy a bi­zottsági kompromisszumok eredményeként nem sikerüli aszó­ba jövő többféle megoldásból szakmailag, belső összefüggé­seiben átgondolt megoldást találni. E negatív eredmény úgy gondoljuk visszamenőleg minősíti az eljárási, döntéshozatali folyamatot. Valószínűleg nem szerencsés megoldás, ha „a tűz­oltózenekar magának írja a kottát". Márpedig éppen ez történt. Az alkotmányozó hatalomnak nem lenne szabad egybeesnie a törvényhozó hatalommal. Félünk, hogy a szakmai-társa­dalmi vita tapasztalatainak esetleges érvényesítése sem fog­ja megoldani az egybeesés szülte diszfunkciókat. Sőt, egy ilyen mértékben minden lényeges döntési kompetenciát magánál összpontosítani kívánó parlament esetében még akkor is némi naivitás részünkről annak feltételezése, hogy tanulni kíván a szakmai-társadalmi vitából, bírálatokból, ha a szöveg – helye­sen – az „Országgyűlést és a Magyar Köztársaság polgárai­nak közösségét" együtt jelöli meg az alkotmányozás alanya­ként.

Vegyük a koncepció újító törekvéseit. Szerkezetében és a tar­talomra kihatóan is előrelépést jelent, hogy az emberi és állam­polgári alapjogok, továbbá a jogrendszert és a jogalkotás sza­bályait tartalmazó (III. rész) fejtegetések részletesek, és meg­előzik az államszervezeti kérdések kifejtését. A jogállam formá­lisan vett kritériumainak a megoldások – széles jogvédelmi rend­szer, külön Alkotmányvédelmi fejezet beiktatása a jogrend alkot­mányossági kontrolljára hivatott Alkotmánybírósággal és a 'nép ügyvédjével', az ombudsmannal – véleményünk szerint megfe­lelnek. Az alapjogok katalógusa igen széles, a jogok korlátozá­sának lehetőségeivel és feltételeivel és a korlátozás kizárásá­nak szabályaival sok passzus foglalkozik.

Az ebben a körben fellelhető pozitívumok sem feledtethetnek azonban két problémát. Egyrészt azt, hogy a tulajdonra és az öröklésre vonatkozó elveken túl nem találunk iránymutatást a tulajdoni rendszer jellegéről: az vegyes tulajdonú, szektorsem­legességgel, mint a jelenleg hatályos alkotmányban, vagy a gaz­daság feletti magánhatalom túlsúlyát tekinti-e alkotmányosnak? Akár egyik, akár másik – természetesen sokatmondó a hallga­tás is -, szívesen hallanánk arról: vannak-e a nemzet elidege­níthetetlen tulajdonában lévő javaink (mondjuk például: föld, föld méhének kincsei, levegő), létezik-e az államnak tartós, nem vál­lalkozói vagyona (pl. MÁV, Magyar Posta, infrastruktúra), mi az önkormányzati és a szövetkezeti tulajdon alkotmányos státusza? Másrészt a második generációs emberi jogok kérdéséről, a gaz­dasági, szociális és kulturális jogok redukáló szabályozásáról van szó. A szabályozási elvek az emberi jogok között szabályozan­dó olyan alanyi jogoktól, mint az élethez, az emberi méltóság­hoz, a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogtól stb. elkülönítve kezeli az új alkotmányban úgynevezett nem alanyi jogként, hanem csak állami kötelezettségként megjelenhető gaz­dasági, szociális, kulturális jogokat. Változnak az idők, változ­nak a megoldások – mondhatnánk. Nyilván az, hogy a munká­hoz való jog már nem jelenti a munkához való jogot, mint az „át­kosban", hanem olyasmit, mint „a munkahely szabad megválasz­tása, tisztességes megélhetést biztosító méltányos munkabér­hez, az egyenlő munkafeltételekhez, a biztonságos és egész­séges munkakörülményekhez való jogot" – ebbe a kategóriába esik. Miért? Azért mert magunk sem láttunk olyan kapitalista tár­sadalmat, ahol a munkához való jog azt a másik értelmet nyer­hetné. Hiszen akkor nem lenne szabad munkaerő-piaci alku, aminek működéséhez valóban el kell választani a termelőt köz­vetlen munkafeltételeitől. Létre kell hozni azt a polarizációt, ami­nek egyik pólusát a munkaerejét áruba bocsátó szabad bér­munka rendelkezésre állása képezi, a munkanélküli tartalékhad­dal, másikat pedig, a privatizáció eredményeként, a vagyonos és tulajdonos osztályoké. Ahol pedig ez így van, ott fő szabály­ként nincs és nem is lehet a teljes foglalkoztatottság értelmé­ben vett munkához való jog. Ezért az állam csak olyasmikre vál­lalhat kötelezettséget – jó lenne, ha eleget is tenne ennek -, mint amit idéztünk.

De mi a helyzet a szociális biztonságunkkal, az egészségünk­kel? Hogy lehet az, hogy itt az alapjogok nemcsak hogy átsorol­tattak a nem alanyi jogok közé, hanem még azt a jogilag rossz arcukat is mutatják, hogy semmiféle garanciájuk nincs. Márpe­dig ha nincs egy alapjog mögött garancia, az azt jelenti, hogy kiüresedhet, tartalmát veszítheti, átalakítható. Semmi sem aka­dályozná meg azt, amit éppen az alkotmányos alapjognak kel­lene megakadályoznia, tudniillik, hogy a társadalombiztosítás átalakulhasson biztosítási vállalkozássá. Az egészséghez való jog okán, az önhibájukon kívül egészségromlást, balesetet, ká­rosodást szenvedettek számíthassanak az egészségbiztosítási ellátásra, vállalkozói profit-kalkulációtól függetlenül. Semmi sem akadályozná meg, hogy előbb az alapjogok, majd az alapok, azaz a társadalmi szolidaritás elve eltűnjön, s az üzleti kalkulá­ción alapuló szolgáltatássá váljék, amit az vesz igénybe, aki meg tudja fizetni. A piaci verseny elve tehát – ahogy a kultúra terüle­tén ez már megtörtént – kiszoríthatja a gazdasági és szociális alapok és jogok területéről is a társadalmi szolidaritás ezen mi­nimális kötelékeit. Ez esetben végeredményben csak az történ­ne, hogy hayeki elméleti és thatcheri gyakorlati következetes­séggel felszámolnák az erőforrások közösségi alapokba össz­pontosításának szabadságkorlátozó, „totalitárius" megoldásait – s immáron az egymással szabadon versengő egyének piaci integráció szabályozta területévé tennék az egészséget és a szociális biztonságot. A versenytársadalom piaci igazságossági maximáit következetesen alkalmaznák. Azt, hogy a szabadság ez esetben kinek a szabadsága, már ide sem kell írnunk. Len­ne tehát mit korrigálni a tervezeten az alapjogok összefüggé­sében is.

A tervezet alapvető és koncepcionális gyengesége abban az államelméleti tételben foglalható össze, hogy a népszuvereni­tást parlamenti szuverenitássá degradálja. Számos bizonyí­ték van erre vonatkozóan. Sokat mondó, hogy amíg a jelenlegi alkotmányban „a nép a hatalmat képviselői útján és közvetlenül gyakorolja", az új tervezet szerint „a nép a hatalmat elsősorban választott képviselői útján gyakorolja, törvényben meghatározott esetben azonban népszavazást kell, illetőleg lehet tartani". Ha figyelembe vesszük, hogy az állampolgárok kezdeményezte és nem helyi, hanem országos szintű népszavazást csak egyetlen esetben ismer el a koncepció, nevezetesen a már megalkotott törvény hatályon kívül helyezéséért tenné lehetővé, akkor lát­ható a képviseleti, közvetett demokrácia elvének dominanciája a közvetlen demokrácia elve felett. Összhangban azzal, hogy a tervezet a kötetlen képviselői mandátumnak (a visszahívható­ság kiiktatásának) álláspontján áll, mint ahogy a Köztársasági Elnököt is – biztos, ami biztos – a Parlament választaná meg számunkra. Mindezek után állítható, hogy ha minden így ma­radna, és az új Alkotmányt „…az Országgyűlés tagjai kétharma­dos többségével fogadja el, majd azt népszavazásnak kell meg­erősítenie", akkor a nép mint a hatalom forrása saját akaratából egyszer s mindenkorra kiszavazná magát a hatalomból. Szép teljesítmény lenne!

Más kérdés, hogy ha figyelembe vesszük az alkotmányozás körüli nagy taktikai és politikai csatározásokat, akkor közel sem biztos, hogy eljutunk a végszavazásig, és az azt szentesítő nép­szavazásig. Ugyanis a tervezet nemcsak szakmai körök jogo­sult kritikáit váltotta ki, hanem mintha már megalkotói közül is többen elrettentek volna munkájuk eredményétől. Végeredmény­ben előállhatna egy olyan helyzet, amelyet szándékai szerint, szubjektíve senki sem akart, mégis ez determinálná az új Al­kotmányt. A kisgazdák, radikális ellenzéki taktikájuk következ­tében – „hausse-ra játszanak" – eddig sem támogatták az alkot­mányozást, újabban pedig mintha a KDNP és a magyar demok­rata pártok ódzkodnának. Ami pedig az MSZP-t illeti: mégiscsak furcsa volna, hogy 54,5%-os parlamenti többség birtokában egy olyan Alkotmányt segítsen életre, amely a legkevésbé sincs össz­hangban a párt érdekeivel és hirdetett szociáldemokrata jelle­gével. A tervezet hatalommegosztást gyengítő tendenciái, a köz­vetlen demokrácia nagymérvű degradálása, a társadalmi érdek­egyeztetési, együttdöntési értékek hiánya, a második generáci­ós emberi jogok inkább liberális, mintsem szociális felfogásának megjelenése a tervezetben aligha válna az MSZP dicsőségére. További ellentmondás, hogy a mindenáron való úgynevezett hatpárti alkotmányozásra törekvés töretlen szándéka mentén való cselekvés mennyire tűnik megalapozottnak, akkor, amikor saját koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel sem igazán sikerült közös álláspontokat kialakítania. Ezért valószínűsíthető, hogy a folyamat akár meg is rekedhet.

Kétségtelen ugyanis, hogy a politikai mélyáramlatok 1989­1996 közötti tartós kompromisszumának megbontása e válto­zatlan szereplők számára túlságosan is nagy kockázatnak tű­nik. Hegyek vajúdását ezért könnyen követheti egerek szüle­tése. Viszont ez a csekélyebb eredmény is szükséges lehetne, ha figyelembe vesszük, hogy az új Alkotmány indokoltságát nem csak politikai szempontok, hanem a jogrendszer intézményei­nek tökéletesítése is kellene hogy motiválja. Itt ugyanis az a helyzet, hogy hét év tapasztalata után lenne mit alkotmányo­san rögzíteni. Gondoljunk csak arra, hogy számos új intéz­mény született ebben az időszakban (Köztársasági Elnök, Al­kotmánybíróság, önkormányzati rendszerre való áttérés, Szám­vevőszék, Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosai), és in­tézményi, döntési kompetenciáik pontosító, magasabb szin­tézist teremtő újraszabályozása mellett sok érv szólna. Hogy az alkotmányozás politikai és jogi aspektusai közül érvénye­sülni tudjanak az utóbbiak, ahhoz az kellene, hogy az előzőek egyensúlya ne bomoljon meg. Ez idő szerint éppen ez nem lát­szik biztosítottnak, s ez a körülmény löki a folyamatot a cseké­lyebb súlyú alkotmányjogi reform (vagy éppenséggel az elle­hetetlenülés) felé.

Summa summarum: némi cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy minden botnak két vége van. Erről a konstrukcióról is el lehet mondani – ha valaki nagyon szereti a parlamenti hatalom koncentrációját – hogy egyfajta „westminsteri modell"felé megy. (Azt már nehezebb lenne hozzágondolnunk ehhez az értékíté­lethez, hogy ettől a modelltől a valóságos Anglia viszonyait fog­juk átvenni, átplántálni idehaza.) Ha viszont kevésbé lelkesed­nénk az ilyesmiért, vagy polárisán ellentétes megítélés vezet­ne, akkor alighanem „parlamenti kretenizmusnak" minősíthető e dokumentum fő törekvése. Ha komolyan vesszük, hogy az álla­mot alkotó citoyeneknek, éppen mint a hatalom forrásainak köz­vetlenül és közvetve részt kell vállalniuk az őket érintő döntési folyamatokban, akkor a modern participációs és együttdöntési értékeknek a hiánya következtében a tervezetben kiskorúra si­keredett az állampolgár. Jobb, ha a készen talált pártelitek kö­zül választ magának négy évenként egyszer a polgár, hogy utá­na teljesen rájuk bízza magát, mint ha jelen lenne a hatalom­ban és a hatalom körül – ez a koncepció nem is olyan rejtett üzenete. Határozottan érezhető a tervezeten, hogy demokrácia­felfogása az egymással versengő elitek helyzetét akarja stabili­zálni, sőt megörökíteni. Ettől pedig – ugyebár – messze esnek a demokratikus közéletiség, a politikai közösséget alkotó tartal­mas demokráciafelfogások. Ahol nemcsak az állami szervek el­lenőrzik egymást, hanem az egyén is az államot. Láttuk, még nem tart a tervezet ott, ahol a Schumpeter-Dahrendorf elméleti vonulat, hogy a nem-részvétel politikai kultúráját a demokrácia működésének előfeltételévé tegye. Ugyanis számukra a töme­gek potenciális totalitárius lázadásaikkal egyenesen a rendszert fenyegető tényezők. Velük szemben az elitek a rendszerfenntar­tó erők, s a rendszer akkor és csak attól demokratikus, ha a tö­megek választhatnak uralkodót az egymással versengő elitek közül. A vezetésre szoruló és ezért vezért kereső tömegek és az aktív, történelemformáló elitek szerepleosztásában pedig a reprezentáció kötelezően kötetlen. Az ellenőrzés és a vissza­hívhatóság az elitek ezen perspektívájából totalitárius-gyanús. Szóval itt még nem tart a tervezet – lehet persze, hogy ez csak idő kérdése -, de egyesek hamar feledték, hogy 1989 nyarán még demokratikusnak minősített eszközként éltek a visszahívás intézményével.

A polgári demokrácia elitista és nem-elitista változatai, és a szociális jogállam versus jelzőtlen, liberális jogállam közötti in­tézményesedés az alkotmányozás mozgástere és tétje.

1. A fenntarthatóság a környezet-gazdaságtan egyik kulcssza­va, de egyben a környezetvédelmi viták divatos jelszava is. Kulcs­szó, amely magában foglalja a gazdasági növekedés modelljé­ben szükséges változásokat „Észak" modern ipari államaiban csakúgy, mint a déli félteke fejlődő világában, hiszen a monetá­ris gazdaságok mennyiségi növekedése nem fenntartható, ha a környezet minőségi állapotát nézzük. Az energia- és anyagfo­gyasztás, szilárd, folyékony és gáznemű hulladékok kibocsátá­sa több mint sok, ha tekintetbe vesszük az erőforrások újrater­melődését és a környezet természetes asszimiláló kapacitását. Ugyanakkor a fenntarthatóság divatszó is, mert a fogalom ana­litikai tartalma sokkal kevésbé kiforrott, mint amilyen gyakran normatív jelentést tulajdonítanak neki.

2. A modern tőkés gazdaságok a „kemény költségvetési korlá­tot" követik. A világ pénzügyi piacai és azok dinamikája mozgat­ják őket; semmilyen külső korlátját nem ismerik a profitszerzés­nek és a felhalmozásnak. Arisztotelész óta tudjuk, hogy egy monetáris gazdaság nem vesz tudomást emberi és természeti határokról. Az arisztotelészi kritika egy modern változatát adja Polányi Károly jól ismert interpretációja a piacgazdaságba való nagy átalakulásról, ahol is meggyőzően mutatja be, hogy egy szabadpiaci rendszer rendkívül károsan hat a munkára (a"munkaerőpiac egy „ördögi malom") és a természetre mindaddig, amíg nem érvényesül politikai kényszer a társadalomból „kiágyazó­dott" gazdasági mechanizmusra.

3. A fenntarthatóság egy sor olyan intézkedést jelent, amely a gazdasági szereplőket a pénzügyi és gazdasági kényszerektől eltérő korlátok közé szorítja: az örökké tartó növekedéssel szem­beni természeti korlátok közé. Ezek a korlátok kifejezhetők olyan termodinamikai törvényekkel is, mint az a szabály, hogy annak érdekében, hogy túléljünk egy véges világban, ne növeljük az entrópiát jobban, mint feltétlenül szükséges. A fenntartható gaz­dasági cselekvés legjobb módja az lenne, ha egyáltalán nem növekedne az entrópia. Egy anyag- és energia-átalakító gazda­sági folyamat ilyen kimenete csak akkor lehetséges, ha megúju­ló energiát és anyagokat használunk, vagyis csak napenergiát és nem fosszilis energiát, s csak megújuló erőforrásokat hasz­nálunk a kimerülök helyett.

Természetesen a fenntarthatóság ilyen erős meghatározása a termodinamikai törvényekkel csak egy elméleti konstrukció: a gyakorlatban teljesen lehetetlen ezt a szabályt követni, amíg a gazdasági rendszer fosszilis energiákra és nem-megújuló anya­gokra épül. A fenntarthatóságot ezért csak a gazdasági és a társadalmi rendszer radikális átalakításával lehet elérni. Ez nem reális perspektíva a század végén: bár nem kevés ökológus kiemeli a radikális változás szükségességét a termelésben és az újratermelésben, hogy elkerüljünk egy ökológiai kataszt­rófát a bolygónkon. Ám más politikai folyamatokkal összehason­lítva a fenntarthatóság szabályainak teljesítése Európában úgy írható le, mint egy egyre kevésbé radikális folyamat. A kiágyazódás folyamata nyilvánvalóan sokkal gyorsabb volt, mint a visszaágyazódás folyamata lehet.

4. Az Európai Egységokmány (1986) óta a környezetvédelem ökológiai kérdései az Európai Szerződésben vannak lefektetve. Az 1993-as Fehér Könyv az ökológiai kérdést a fenntarthatóság címkéje alatt tárgyalja az utolsó fejezetben, amely az „al­ternatív gazdasági mo­dellekről" szól. Az egyes országok szintjén a környezetvédelem és az öko­lógiai témák egyre fontosabbak, amióta a zöld pártok és az ökológiai ori­entációjú irányzatok a ha­gyományos pártokban megjelentek. A Világbi­zottság a Környezetért és Fejlődésért jelentése (Brundtland Jelentés) 1987-ben meglehetős hatást gyakorolt az ökológiai témákról folyó politikai vitákra Eu­rópában, különösen azért, mert ezt a jelentést támogatta az Egyesült Nemzetek 1992-es Rio de Janeiro-i Konferenciája a Környezetről és a Fejlődésről, Az Európai Unió röviddel a maastrichti konferencia után – amely a monetáris célok túlhang­súlyozását hozta az európai egyesülési folyamatban – kényte­len volt néhány ökológiai célt elfogadni: a széndioxid kibocsátá­sának csökkentése, a hulladék-export csökkentése (Basel­egyezmény), a környezetvédelmi segélyekre vállalt kötelezett­ségek és a „globális környezeti alapok", a „pilóta-program" Bra­zíliában stb. A legfontosabb politikai ügy a környezetvédelmet tekintve kétségtelenül az éghajlatot befolyásoló gázok kibocsá­tásának csökkentése. Ez azért van így, mert időközben nyilván­valóvá vált, hogy a kibocsátási szint 25-30%-os csökkentése 1987-ben csak akkor lehetséges, ha strukturális változások kö­vetkeznek be a szállításban, az energiatermelésben és -elosztásban, a hulladékkezelésben, a várostervezésben, a mezőgaz­dasági politikában stb. Így egy fenntartható környezetvéde­lem célkitűzése Európában strukturális társadalmi, politikai és gazdasági változásokat előfeltételez. Nem túl valószínű, hogy ezek a változások súlyos társadalmi és politikai konfliktu­sok nélkül zajlanának le.

5. Az elmúlt év során olyan nem kormányzati környezetvédő szervezetek (NGO), mint a Föld Barátai (Friends of the Earth), a BUND vagy a MISEREOR, megbíztak kutatóintézeteket, hogy vizsgálják meg a fenntarthatóság feltételeit egyes országokra és Európa egészére nézve is. Ennek köszönhetően ma olyan érté­kes tanulmányokkal rendelkezünk, mint a "Fenntartható Hollan­dia", a „Jövőorientált Németország" (zukunftsorientiertes Deutschland), a „Fenntartható Ausztria", a „Fenntartható Euró­pa" (Spangenberg: Sustainable Europe. Wuppertal Institut für Klima, Umwelt, Energie, 1995. szeptember). Ezek a kutatások használják a „környezeti tér" fogalmát, amelyet Opschor és Constanza vezetett be. A „környezeti tér" egy társadalomban tar­talmazza a természeti erőforrások azon együttesét, amelyet a társadalom anélkül használhat fel, hogy kárt tenne a földi ter­mészetben. Vagyis a környezeti tér kifejezésnek van egy fizikai aspektusa és egy normatív-disztributív aspektusa: a fizikai as­pektus az említett fenntartható Európáról szóló tanulmányokban elég jól ki van dolgozva: alapvetően a természeti erőforrások aktuális fogyasztását veti össze a fogyasztás azon szintjével, amely megfelelne a környezeti tár dinamikus természeti adott­ságainak. Ezt az összehasonlítást elvégezve a Németországról szóló tanulmány szerint 2050-ig az energia- és anyagfogyasz­tásban 80-90%-os csökkentést „kell" elérni. Európa esetében, amennyiben a fenntarthatóságot megcélozza, 2010-ig a szén­dioxid kibocsátásának 26%-os csökkentése szükséges. Az el­sődleges energiafogyasztás szükséges csökkentése 21%-os a fosszilis és 100%-os a nukleáris energia esetében. Egy ener­giaválságot elkerülendő, a megújuló energiák használatát 74%-kal kell növelni. Ugyanilyen vagy hasonló csökkentési forgató­könyveket dolgoztak ki a vízre, a nyersanyagokra, az anyagok­ra és az „épített környezet" térigényére.

6. Túlzás nélkül állítható, hogy az ökológiai leromlás forgatóköny­vei drámaiak. A probléma ezekkel a tanulmányokkal az, hogy feltételezik: a gazdasági rendszer, a társadalom, az egyéni vi­selkedés és a politikai magatartás evolutív módon alkalmazkod­hat az anyag- és energiahasználat radikális változásaihoz. Az uralkodó hiedelem a következő: a modern gazdasági trendek, mint az úgynevezett „dematerializáció" a gazdasági tranzakci­ókban, a „hatékonysági forradalom" az energiahasználatban, összhangban vannak a fenti értelemben vett fenntarthatóság el­érésével. Ezek a feltételezések azonban aligha reálisak. Termé­szetesen a harmadik szektor növekedésének köszönhetően a gazdaság úgynevezett dematerializációja bizonyos mértékben megvalósul. Ám ma a legtöbb szolgáltatás termelés-orientált vagy pénzügyi és biztosítási szolgáltatás, amelyek világméretekben gyorsítják meg a tőke körforgását. Elég valószínű, hogy e kör­forgásnak a pénzügyi szolgáltatások és egyebek általi felgyorsí­tása a termelés gyorsulását okozza, mivel a termelő tőke része az általános forgási folyamatnak. A termelés gyorsuló növeke­dése viszont nagyobb anyag- és energiafogyasztást kíván.

7. A „hatékonysági forradalomra" vonatkozó várakozások, bár nagyon kedveltek az ökológiai technokraták között, dé­libábnak bizonyulhatnak. Hatékonysági forradalmak eléggé gyakoriak a tőkés termelési mód történelmében; melléktermé­kei a technikai haladásnak, a tőkefelhalmozásnak, a termelékeny­ség növekedésének. Ma a hatékonysági forradalom egyetlen új dimenziója a XIX. századi hatékonysági forradalmakkal össze­hasonlítva talán csak a fosszilis energiahordozókról az élőmun­kára való áttérés lehet. Ez azonban visszájára fordítaná a tőkés társadalmak alapvető tendenciáját, a munka tőkével való helyet­tesítését.

8. Egy másik megközelítése a szükséges ökologikus átalakítás­nak az emberi viselkedésre és cselekvésekre vonatkozó új nor­mák kialakítása („Leitbilder") a társadalmi és egyéni életben csak­úgy, mint a munkafolyamatokban: több önállóság, újrafelhasz­nálás lineáris termelési folyamatok helyett, „a piac zölddé téte­le", „a kicsi szép" stb. Ezeket az ökológiai normákat mind emlí­tették az idézett tanulmányok. Ám egy kérdés még mindig idő­szerű, minthogy ezek a kutatási programok válaszolatlanul hagy­ták: vajon az ökológiai normák konzisztensek-e egymással? Va­jon ezek a normák alkalmazhatók-e a Föld minden társadalma számára, vagy ütköznek más társadalmi és vallási normákkal? Megvalósíthatók-e a társadalmi intézményrendszer megváltoz­tatása nélkül? Ezen kérdések mélyebb elemzése nagy valószí­nűséggel megmutatná, hogy a normák se nem konzisztensek, se nem globalizálhatók egykönnyen, se nem kompatibilisek a modern ipari társadalmak intézményrendszerével.

9. Az Európai Közösség Bizottságának már említett Fehér Köny­vében a fenntarthatóságot csak az utolsó fejezetbe illesztették be, míg a könyv más fejezeteiben az európai modernizáció egy teljesen fenntarthatatlan tervezete szerepel: az energia- és a te­lekommunikációs hálózat, a szállítási lehetőségek méretbeli nö­velése és alapvető fejlesztése annak érdekében, hogy könnyít­sék a szállítást északról délre, keletről nyugatra és vice versa egész Európán keresztül. A deklarált cél, Európa nemzetközi ver­senyképességének növelése (Amerikával és Japánnal szemben) a termelő és a nem termelő infrastruktúra modernizálásával és a termelékenység növelésével abszolút fenntarthatatlan elkép­zelés.

10. Összefoglalva: Európában a fenntarthatóságról még folyik a vita. A szükséges csökkentésekre vonatkozó forgatókönyvek is­mertek. Ám az első lépés a fenntartható Európa felé még várat magára. A fenntarthatóságról szóló párbeszédnek figyelembe kell vennie azt, hogy nem elegendő kidolgozni a csökkentési terve­ket az anyag- és energiahasználatra, és „Leitbildereket", egyéni cselekvési normákat alkotni. Ugyanilyen fontosak a társadalmi változtatások, olyan társadalmi és politikai intézmények és sza­bályok létrehozása, amelyek képesek működtetni egy „fenntart­ható európai gazdaságot".

(Fordította: Heltai László)

A Világbank akkori alelnöké, az ÜSA jelenlegi pénz­ügyminiszter-helyettese, a Nobel-díjas Paul Samuelson unokaöccse, a Harvard Egyetem professzora, Lawrence Summers által 1992-ben hírhedtté tett környezetgazda­sági szakkifejezés. Lényege, hogy használója különb­séget tesz a világ különböző országai, ország csoportjai, régiói között aszerint, hogy a mindenkit érintő környe­zetszennyezés terheiből ki milyen arányban veszi ki ré­szét. Alulszennyezettnek számít az a térség vagy ország, amelyet a világnépességből és a természeti környezet­ből való részesedése alatti arányban érintenek a külön­féle környezeti károk.

Közgazdaságilag az alulszennyezettség problematiká­ja összefüggésbe hozható az úgynevezett potyautas problémával. Eszerint egy adott közösség közös költ­ségeiből mindenkinek egyformán illik kivennie a ré­szét. Vannak azonban olyanok, akik ügyeskedéssel, kis­kapuk megtalálásával, mondvacsinált szempontokra hivatkozva kivonják magukat a rájuk méltányosan ki­rótt teher viselése alól. Ilyen esetben a közösség egé­szét képviselő szervezetnek vagy személyeknek fel kell lépniük az egyensúly helyreállításáért.

Lawrence Summers titkosnak szánt, ám a sajtóban mégis megszellőztetett tanulmánya értelmében korunk ökológiai potyautasai a harmadik világ országai. A fej­lett tőkés országok (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia) a terület és népesség egységére vetítve egyaránt jóval szennyezettebbek, mint a latin-amerikai, afrikai, dél-ázsiai területek. Ezért indokolt, hogy az erő­sen környezetszennyező iparágakat, termelési részfolya­matokat az utóbbi térségekbe telepítsék ki.

Hasonlóképp kívánatos lenne – érvelt Summers -, hogy azokat a munkafeladatokat, amelyek hosszú tá­von okoznak súlyos, esetleg halálos kimenetelű egész­ségkárosodást (ilyenek például a higany vagy ólom gya­kori érintésével járó tevékenységek), áthelyezzék olyan régiókba, ahol a népesség születéskor várható életkora negyven és ötven év között van. így az a munka, amely halált okozónak tekinthető például az Egyesült Álla­mokban vagy Németországban, nem kap ilyen minősí­tést a harmadik világban, hiszen a károsodó egészségű alkalmazottak a betegség kibontakozása előtt, más okok (éhínség, fertőző betegségek, népirtás stb.) következtében nagy valószínűséggel elhaláloznak.

A Világbank már korábban, a tudományos alátámasz­tás megszületése előtt is sokat tett azért, hogy az embe­riség különböző csoportjai közötti Ökológiai tehervise­lés arányai kiegyenlítődjenek. A nyolcvanas évek ele­jén az Amazonas őserdőn keresztül vezető autópálya építését finanszírozták, a kilencvenes évek elején pe­dig Thaiföldön finanszíroztak vízierőmű-építést, amely tönkretette a Mekong folyó ökoszisztémáját. A számos világbanki támogatással épült infrastrukturális projekt által lakóhelye elhagyására kényszerített emberek szá­ma ma már milliós nagyságrendben mérhető. A nyolc­vanas évek adósságválságának kezeléseié kidolgozott szerkezeti kiigazítási programok pedig árra késztették a devizaéhségtől is. szenvedő fejlődő országokat, hogy természeti erőforrásaikat gyorsított ütemben, leértékel­ve, a hosszú távú szempontok háttérbe szorításával áru­sítsák ki.

A természeti környezet állapotáért aggódó társadal­mi mozgalmak gyűjtőnévé. A politológiai irodalom egy része feltételezi, hogy a zöldek többé-kevésbé egységes politikai mozgalmat is alkotnák, és így a jelenkori nyu­gat-európai politikai színkép negyedik komponensét képezik (a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták és a liberálisok mellett). A legutóbbi negyedszázad fo­lyamán a különféle zöld pártok váltakozó sikerrel je­lentek meg a polgári politika porondján, nem állítható azonban, hogy a környezetvédő vagy ökológiai politi­ka az alapvető politikai irányzatokkal egyenrangú pó­lust képezne,

A természeti környezet megóvásának ügye nem egy Önálló politikai irányzat alapja, hanem olyan kérdés, amelyre a különféle politikai irányzatok mindegyiké­nek van sajátos – implicit vagy explicit – válasza, poli­tikája. A hagyományos konzervatívok elsősorban a ter­mészeti környezet konzerválására helyezik a hangsúlyt, és – csakúgy, mint más kérdésekben – a modernizáci­ót, a tradicionális létformák felborítását tekintik a prob­lémák forrásának. A klasszikus (piaci) liberalizmus fel­tételezi, hogy maga a piaci mechanizmus alkalmas a környezet megóvására, hiszen ha például egy nyers­anyag fogytán van, annak piaci ára megemelkedik, és a felhasználás üteme automatikusan csökkenni fog. A jóléti (reformer) liberalizmus a nevelést hangsúlyozza, egyúttal feltételezi, hogy az egyéni érdekeltség össz­hangba hozható a természeti környezet szempontjaival; képviselői a legkülönbözőbb piackonform intézkedé­seket (környezetszennyezés bírságolása, természeti erő­források megfelelő árazása, szennyezési jogok piaca stb.) javasolják.

A demokratikus (reformer) szocialisták számára a „környezet" többet jelent, mint a „természet". Elfogad­ják tehát a technikai fejlődés tényét, de úgy látják, hogy ez hosszú távon csak a társadalmi tulajdon talaján hoz­ható összhangba a természeti környezet kiegyensúlyo­zott gondozásával. Szükségesnek tartják a tőkés gazda­ság szigorú állami szabályozását. A forradalmi szocia­listák a környezet megóvásának ügyét – hasonlóan a nemek közötti emancipáció, a béke vagy a harmadik világgal való szolidaritás ügyével – végső soron a vi­lágkapitalizmus elleni harc egyik területének tekintik. Számukra az ökologikus társadalom a kommunista tár­sadalommal egylényegű, hiszen az szüntethet csak meg mindenfajta kizsákmányolást, így a természetét is. Az anarchisták szempontjából a környezet ügye a decent­ralizáló törekvésekkel, a „szerves társadalom" keresé­sével kerül összhangba. Elutasítják, az osztályelemzést és az államközpontú megoldásokat; az egyéni, kiscso­portos, kommunális akcióknak szánják a fő szerepet.

Nyugat-Európában a jelenkori zöld politika főárama a jóléti liberalizmus (A) és a demokratikus szocializmus (B) megközelítését ötvözi. A társadalmi változásban az egyéni kezdeményezést hangsúlyozzák (A), de szüksé­gesnek látják a társadalom szerkezetének megváltozta­tását is (B). Nem utasítják el a kapitalizmust; annak de­centralizált változatait kifejezetten támogatják (A), ugyanakkor a társadalmi szükségletek és a környezet­minőség szempontjait a profitmotívum fölé kívánják helyezni (B). Elismerik az állam jótékony szerepét (B) az egyéni felelősség erősítésében (A). A természetet a társadalmi törvények forrásának tekintik (A), kötődnek azonban a társadalmi igazságosság gondolatához is (B). Nagy hangsúlyt kap filozófiájukban a racionalitás és a demokrácia (A és B), gyakran hangsúlyozva mind az egyéni szabadság (A), mind a közösség (B) fontosságát.

A zöld gondolatkör eklektikus jellege magyarázza, hogy a környezetvédő mozgalmakból kinőtt Zöld Pár­tok más irányzatokhoz hasonlóan ide-oda mozoghatnak a politikai palettán. Például a nyugatnémet Zöld Párt kezdetben az anarchisták és a demokratikus szocialis­ták között helyezkedett el (lásd programjukat az Esz­mélet 2. számában), mára azonban a jóléti liberalizmus jellegzetes képviselőjévé vált.

A kialakuló magyar pluralizmus viszonyai még ne­hezebben átláthatók voltak. Sajátos, de ugyanakkor az igazodási segítő jel volt azonban például az, hogy a magyar „zöldek" a nyolcvanas években, mint „kékek" jelentek meg. A zöld irányzatok sokféleségét illusztrálta rövidéletű kísérletével az 1994-es választásokon orszá­gos listát állító Magyarországi Zöld Párt, amelyről ha­mar kiderült, hogy valójában „barna". Sajátos színfolt­ként jelent meg az erőművi beruházásokat támogató programjával a Reális Zöldék mozgalma. Magyarorszá­gon a nyugati főáramhoz legközelebb a Zöld Alternatí­va áll.

Derrida, az ünnepelt francia filozófus, igazat akar mondani: hirdetni kívánja, amit ő igaznak tart. Beszélni kíván a tőkés vi­lágrend embertelenségéről, és egy humanista társadalom meg­teremtésének szükségességéről.

Derrida igazat akar mondani, de – posztmodernnek is nevezett – korunkban a tudományos igazságot többnyire érdektelennek, a tudományos, racionális érvelést szürkének, sőt gyanúsnak tekin­tik, illetve ha esetleg mégsem, akkor sem lehet vele különösebb feltűnést kelteni. Ha egy filozófus népszerűségre, vagy akár csak komolyabb meghallgatásra tart igényt, akkor meg kell találnia azt a kifejezésmódot, amely felhívja magára a figyelmet. Szokatlansága, talányossága vagy egyéb kuriozitása, extrasága képes „el­adni" a filozófust, vagy legalább néhány gondolatát. Derrida új szavak kitalálásával, nyelvi leleményekkel, szójátékokkal, logikai ellentmondásokkal teszi magát érdekessé (szokatlanná, újszerű­vé, nehezen érthetővé) – ezáltal „piacképessé".

1993 tavaszán nemzetközi kollokviumot szerveztek a Univer­sity of Californián. A kollokvium meghirdetett címe („Merre tart a marxizmus?") egyúttal sugallta is a választ, hogy semerre. A rész­vételre felkért Derrida „Marx kísértetei" címmel tartott két elő­adást. Provokatív tartalmú elemzései és manapság nem nép­szerű következtetései feltehetően kevés örömet okoztak a szer­vezőknek. A szalonképessé redukált, tudóssá szelídített, politi­kailag semlegesített Marx helyett a politikailag aktív marxizmus megalapítóját ünnepli. A liberális kapitalizmus igazolása helyett annak „elnyűttségét", túléltségét hangoztatja. A „kommunizmus" halála helyett egy kommunista jövő szükségességéről beszél. A „törvényes" jog helyett egy magasabb rendű történelmi igaz­ságossághoz fordul.

A nyelvi játékokban, a – többnyire – a közlés érthetőségét meg­nehezítő – nyelvi sziporkákban, egyéni szófűzésekben és szó­alkotásokban, „posztmodern" öncélúságokban tobzódó filozófus az elején kezdi: azoknál a filozófiai, etikai és politikai problémák­nál, amelyek a „merre tart?" kérdés elemzéséből adódnak. A „merre tart?", „merre tartunk?" kérdés valójában a jövőre vonat­kozik: arra, hogy milyen jövőt szánunk a jelennek. Arra, hogy milyen irányba kívánjuk elmozdítani, milyen irányban kívánjuk élővé tenni a jelenünket,

A „merre tart?" kérdést a jövő lehetősége, a jövő befolyásolá­sának lehetősége élteti. Ez a kérdés valójában a jövőből szár­mazik. Azt fejezi ki, hogy a jövő alakítható. De amennyiben ala­kítható, annyiban felelősség is. A „merre tart?" kérdés végső so­ron etikai kérdés: a jövőért való felelősség kérdése. Derrida le­szögezi: minden etika és politika felelőtlen, amely nincs tekin­tettel a múltra és a jövőre (így az élők mellett azokra is, akik még nincsenek, még meg sem születtek).

Az elutasított jelen: a neoliberális kapitalizmus

„A világ rosszul megy" – szögezi le a filozófus. Nem akarja azt mondani, hogy válságban van, ezért – némiképp posztmoder­nül – inkább képet fest róla. Mint fogalmaz: fekete képet egy fe­kete lapra. Címet is ad festményének: „Ami rosszul megy ma a világban". Különböző bűntettek éltetik ezt a rossz világot, amely­ben „egy új világrendetlenség próbál berendezkedni a maga neokapitalizmusával és neoliberalizmusával".

A festegető filozófus hamarosan műfajt vált, és tíz tézisből álló táviratot küld az olvasónak, összegezve a tőkés világrend – úgy­mond – „csapásait". Melyik ez a tíz kapitalista csapás?

1. Az új munkanélküliség „jól kiszámított rendellenessége". Abban különbözik a régi munkanélküliségtől, hogy a rendszer szerves része, éltető eleme, amellyel előre kalkulálnak, amelyet kézben tartanak és „szocializálnak". „A társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy,új korszak­ba lépett."

2. A hajléktalanok tömeges kizárása az állampolgári létből. A menekültek és bevándorlók kiutasítása vagy deportálása. De a választópolgárok sem járnak sokkal jobban. A parlamentáris demokrácia „soha nem volt olyan működésképtelen, mint a nyu­gati demokráciáknak nevezett rendszerekben". A létező parla­menti struktúrák nem felelnek meg a demokráciának. A válasz­tott képviselet „egyre kevésbé érvényesül abban a nyilvánosság­ban, amelyet egyre mélyebben felforgatnak a techno-telemediatikus apparátusok, … az általuk képviselt erők gépezetei".

3. Az Európa, Egyesült Államok és Japán közötti kíméletlen gazdasági háború uralja a nemzetközi jogot, ezáltal a különbö­ző fegyveres háborúkat. A jog nem az igazságszolgáltatás, ha­nem az erőszak önkényének eszköze.

4. A liberális piac ellentmondásai. A tőkés államok protekcio­nizmusa, intervenciói a hasonló védettséggel nem rendelkezők­kel szemben. A semlegesnek hirdetett piac valójában nem a sza­bad verseny, hanem az egyenlőtlenség intézménye: az ún. vi­lágpiac a gazdagok erőfölényét hivatott „törvényesíteni".

5. „A külső adósságteher éhségre és reménytelenségre kár­hoztatja az emberiség nagy részét." Miközben emberi jogokról és demokratizálásról beszélnek, mindinkább kizárják a piacról az eladósodott régiókat. A liberális-demokrata vagy szociálde­mokrata kapitalizmus „emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikája egyre kiáltóbb képmutatás". Az emberi jogokról szóló beszéd mindaddig képmutató és formális marad, „amíg a piac törvénye, a 'külső adósság', a technikai-tudományos, a katonai és a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége egy olyan szörnyű tény­leges egyenlőtlenséget fog fenntartani, mint amilyen ma, inkább, mint bármikor, az emberiség történelmét jellemzi". A külső adós­ság rendszere „az általában vett tőke érdeke, mély a mai világ­rendben, vagyis a világpiacon az emberiség nagy tömegét tart­ja igája alatt, egy új rabszolgaságban. Mindig egy állami vagy nemzetközi szervezet formája teszi lehetővé vagy hitelesíti. Kö­vetkezésképpen a külső adósság problémáját – és mindazt, ami ennek metonímiája – nem tárgyalhatjuk… a piac kritikája, a tőke logikájának kritikája, és annak kritikája nélkül, ami az államot és a nemzetközi jogot ehhez a piachoz köti."

6. A fegyveripar a nyugati demokráciák tudományos kutatá­sának és gazdaságának meghatározó részét képezi. Visszafo­gása – vagy akár fejlesztésének lassítása – a rendszerre nézve hatalmas kockázattal járna.

7. „Az atomfegyverek elterjedése ugyanazon országok jóvol­tából, amelyek szavakban meg kívánják akadályozni." Új fejle­mény, hogy az atomfegyverek már nem állnak az állami szervek ellenőrzése alatt.

8. Az etnikumok közötti háborúk elszaporodása. Nemzetálla­mok meggyökeresedése népek, lakosok elüldözése árán.

9. Világkonzorciumok, maffiák alakjában „kapitalista fantom­államok" keletkeztek, melyek világméretű, minden földrészre ki­terjedő hatalma – a fennálló körülmények között – korlátozhatatlan.

10. A nemzetközi jog néhány nemzetállam uralmának van alá­vetve. Változásait ezek gazdasági, technikai, katonai szükség­letei irányítják. A világban zajló erőszak (apartheid stb.) szerves része, pusztán átfordított tünete a nyugati demokráciák diktálta EGÉSZ-nek, a világkapitalizmust jellemző erőszaknak.

A neokapitalizmus „obszcénül eufóriás" ünneplése

A marxizmusra hivatkozó kelet-európai rendszerek – fogalmaz Derrida – az ötvenes évektől déjá vu jelleget öltöttek. Ekkorra lepleződött le egyértelműen, hogy szerveződésüket, működésü­ket nem a humánum, hanem a politikum, nem az emberi eman­cipáció célja, hanem a hatalom természete uralja. Történetük leginkább egy humanista kommunizmustól való félelem történe­teként értelmezhető. A kilencvenes évekre bekövetkezett buká­suk kettős következménnyel járt. Egyrészt a korábbinál egyér­telműbben ráirányította a figyelmet a parlamentarizmus jelenle­gi formájának túléltségére, „nyűttségére". Másrészt felerősítette ennek az elnyűtt, kivénhedt, de most külső ellenfél nélkül ma­radt rendszernek az önigazolási rohamait. „A győztes kapitaliz­mus legszebb ideológiai kirakataként mutogatott" Fukuyama ki­mondja: a liberális demokrácia eszményét elvi értelemben nem lehet meghaladni.

Az uralkodó ideológia a hatalom nézőpontját jeleníti meg. Ma „a marxizmus végének dogmája" az uralkodó beszéd. „Ez az ural­kodó beszély gyakran abban a mániákus, diadalmaskodó és rá­olvasó formában jelentkezik, amelyet Freud a gyász munkájá­nak úgynevezett triumfáns szakaszához rendelt. A ráolvasás ismétlődik és ritualizálódik, formulákra tesz szert és ragaszko­dik hozzájuk, mint minden mágikus animizmus. Visszatér a szó­lamhoz és a refrénhez. Ütemes lépés ritmusára skandálja: a kom­munizmus halott, igenis halott, reményeivel, beszélyével, elmé­leteivel és gyakorlatával együtt, éljen a kapitalizmus, éljen a piac, éljen soká a gazdasági és politikai liberalizmus!" (Ez a beszéd, jegyzi meg Derrida, különösen azért gyanús, mert azt igyekszik elleplezni, hogy még soha „nem volt ennyire gyászos, fenyege­tő és fenyegetett annak horizontja, aminek túlélését ünnepli – vagyis a kapitalista és liberális világ valamennyi régi modelljéé.")

A neoliberális kapitalizmus apológiája három különböző terü­leten hódít, amely területek egyetlen közös gépezet részei.

1. A „politikai osztály" retorikájában. A hegemón helyzetben levő pártok és politikusok hivatalos beszédmódja uralja az úgy­nevezett politikai kultúrát.
2. A tömegkommunikációban, amelynek hatalma, befolyása látványosan megnövekedett, és a „kommunista" rezsimek buká­sához is hathatósan hozzájárult. A nyilvánosság, közvélemény befolyásolásának ez a monopolhelyzetben levő eszköze végzi a „közlemények" és értelmezéseik szétsugárzását, az „informá­ciók" szelektív és hierarchizált termelését.
3. A tudományos vagy akadémiai kultúrában. A történészek, szociológusok, politológusok stb. elvégzik a rendszer igazolá­sának nehéz munkáját, és az általuk gyártott apológia azután minden csatornán, „akadémiai, kereskedelmi és általában véve tömegközlési változatban is terjed".

A kultúra említett három szintjének apparátusai „minden pilla­natban a legnagyobb erő irányában kommunikálnak és konver­gálnak az említett hegemónia vagy imperializmus biztosítása érdekében… A politikai-gazdasági hegemónia, akárcsak az in­tellektuális és diszkurzív dominancia, soha nem látott mérték­ben és formákban érvényesül a technikai-mediatikus hatalmon keresztül – azaz egy olyan hatalmon keresztül, mely differenci­ált és ellentétes módon egyszerre tesz lehetővé és veszélyeztet minden demokráciát."

Az egyén haldoklása és felelőssége

A modern kapitalizmus fő kárvallottja az egyén, pontosabban annak személyes ÉN-je. „Hogy megvédje életét, hogy egyszeri élő énként létesüljön, hogy mint ugyanaz viszonyuljon önmagá­hoz", immúnissá kell tennie magát minden nem-énnel, mint el­lenséggel, mint „a halál megannyi alakzatával" szemben.

Az egyén számára a legfőbb etikai feladat: „megtanulni élni". Nem kényelmesebben, gazdagabban, hanem igazabban, igaz­ságosabban. Nem azoktól, akik iskolamesterként meg akarnak tanítani, hanem önmagunktól, egyedül megtanulni, „magunktól tanulni meg élni".

Az egyén kettősen létezik: mint véges lény, és mint a végességen eszmeileg túllépni képes értelmes lény. Mint véges lény realista. Jobban akar élni, azaz ki akarja elégíteni véges szük­ségleteit. Másrészt azonban az egyén vágyakkal rendelkezik, amelyek túlmutatnak a szükségletein. A vágyak túlvezetik az egyént véges egyediségén. Akinél a vágyak egybeesnek a szük­ségletekkel, akinél megsemmisül a vágy és a szükséglet közötti eltérés, arról megállapítható, hogy benne elsorvadt a személyes én, és nem működik a lelkiismeret.

Az embert az értelem, a szellem, a lelkiismeret (összefoglaló­an: az egyén nem véges oldala) teszi képessé a mások iránti, a véges lények iránti, a jövő iránti felelősségre. Az egyén mint ér­telem, szellem, lelkiismeret (mint gondolkodó és erkölcsi lény) – tudjuk meg Derridától – igazságosságra van kötelezve. De az igazságosság nincs jelen. A jelen az igazságosság hiányát mu­tatja: szenved az igazságosság távollététől, hiányától. Az igaz­ságosság túl van a jelenen, túllép a jelenleg érvényben levő jog­renden. Mi következik mindebből? Ha él bennünk az igazsá­gosság iránti vágy, ha lelkiismeretünk igazságosságra kötelez, akkor él bennünk annak a vágya, hogy a jövőért is éljünk, a jövőben is éljünk. (A jelen jövőjében. A jelen igazságosabb jö­vőjében. A jövőben mint kívánt jelenben. A jelenben vágyott jövő jelenében. A jelen feladataként felfogott igazságosabb jö­vőben.)

Az értelem, a lelkiismeret, a vágyak kiemelik, kiszabadítják az egyént a kielégíthető Véges szükségletek fogságából. Ugyanakkor a vágyak, a magasabb rendű vágyak az adott vi­lágban többnyire időszerűtleneknek mutatkoznak: túlmutatnak a fennálló valóságon, mivel annak keretei között nem elégíthe­tők ki. De az értelem, a szellem, a lelkiismeret vállalja az időszerűtlenséget. „És ha egy időszerűtlenségnek nincs többé-kevésbé kiszámított esélye arra, hogy éppen időben érkezzék, tehát egy (politikai vagy más) stratégiához alkalmatlan, attól még tanúskodhat az igazságosságról, igaz tanúságot tehet leg­alább a kívánatos igazságosságról." Az időszerűtlennek is le­het politikai erénye. Valami jobbnak a bejelentése, meghirde­tése – időszerűtlensége esetén is – kihívást, fenyegetést je­lent a rosszabbnak.

Az igazságos társadalom eszményének időszerűtlen időszerűsége

Derrida nem avatja be az olvasót az általa oly sűrűn használt „igazságosság" jelentésébe. Nem mondja meg pontosan, hogy mi ez a sokat emlegetett igazságosság. Ebben azonban nincs semmi meglepő, hiszen Derrida soha nem mondja meg ponto­san, hogy mire gondol. Feltehetőleg – céljai elérésére – alkal­matlannak tartja a pontos beszédet. Vagy ami szintén nem tel­jesen kizárható: nem gondol semmire pontosan, óvakodik attól, hogy bármiről pontosan gondolkodjon, hiszen:

1. A rend, a pontosság, a tudományosság újkori, polgári for­mája nem ártatlan a természeti környezet pusztításában, a pi­acgazdaság antihumánus irracionalitásaiban, a hitleri és a kon­zervatív, a sztálini és a liberális állami diktatúrák rendszeretet­ében, az emberek közötti társadalmi kapcsolatok elszemélytelenítésében, a magukat szakembereknek nevező paraziták erő­szakos diktátumaiban, a személyes én elsorvasztásában.
2. A gondolkodás pontossága, a pontos gondolat tudományos kifejezése egyáltalán nem újszerű, és a jelenkori tapasztalatok szerint nem méltó a figyelemre, nem figyelmet felkeltő. Olyan „déjá vu"- ahogy Derrida szereti megfogalmazni (különböző je­lenségekkel kapcsolatban) a minősítését. Márpedig ő aligha en­gedheti meg magának, hogy a „déjá vu" gyanújába keveredjen.

Derrida tehát nem mondja meg, hogy milyen az általa vágyott, a jelen kapitalizmusának ellenpontjaként kitűzött igazságos tár­sadalom, így az olvasó arra kénytelen hagyatkozni, amit szöve­gei sejteni engednek. Nála az „igazságosság" leginkább bizo­nyos negatívumok hiányaként érhető utol.

Ha a negatívumokról szóló állításokat átfordítjuk pozitívba, lé­nyegében a következő képet kapjuk az igazságosságról: olyan társadalom, amelyben mesterséges kényszerek nem korlátoz­zák az egyediséget, az egyéni én, személyes én mozgását, meg­valósulását. A Derrida-féle igazságos társadalomban a szemé­lyes én szabadsága az az általános forma (az ÉN formája), amely egyénenként, személyiségenként különböző tartalommal, egyedi tartalommal töltődik meg. Ebből következően az igazságos tár­sadalom működése kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan – min­den utópiától eltérően nem képzelhető el zárt rendszerként. („Az egyediség és a másik végtelen mássága végtelen tiszteletét épp­úgy megköveteli, mint a névtelen egyediségek alanyi egyenlő­ségét.")

Kísért a szellem: az emberi SZELLEM kísértete

Derrida számára a „merre tart?" kérdés elemzésének fg tanul­sága az, hogy a mindenkori jelen nem egyidejű, nem azonos idejű önmagával: egyszerre lüktet benne a jelenvaló jelen és az eljövő, igazságosabbnak minősített jelen. A jövő: esély – az igazságosság esélye. Egy igazságos jövő megteremtésének esélye. Mivel a felelősség, a lelkiismeret, az etika megtöri a jelenek li­neáris rendjét, ezért elkerülhetetlen, hogy „az igazságosság az életet túlvigye a jelenlévő életen". Az igazságosság vágya, kö­telezettsége, jelen-nem-lévő jelenléte (azaz jelenlévő jelen-nem­léte) megbontja az élő jelen önmagával való azonosságát. („Te­hát van szellem. Szellemek. És számolni kell velük.")

Némely korok azonban önmagukban megálló, befejezett, ön­magukat igazoló jelenként próbálják feltüntetni magukat (ezáltal védve ki a velük szembeni kritikát), és igyekeznek megállítani minden történelmi haladást: eltorlaszolni az igazságosabb jövő felé mutató utat. Az ilyen korok ideje (Derrida Shakespeare-től kölcsönzött kifejezése szerint): kizökkent idő. A folyamat kizök­kent, eltörött, megbomlott. A kizökkent jelen nem engedi meg jövő és jelen összekapcsolását, kizár minden közvetlenül a jö­vőért való cselekvést. Csak az erkölcsi felháborodás, a lelkiis­meret, a filozófiai szellem virraszt a jövőért.

A nem-egyidejűség (az egymással összefüggő dolgok szét­válása) lehet termékeny: egy új, magasabb összhang kialakulá­sának előfoka. De korunk kapitalista világrendjének „szétváltságai", „megbontottságai" nem ilyenek. Ezek öncélú „szétváltságok", „megbontottságok" – egy rendellenessé vált rendszer tü­netei. A modern kapitalizmus – vallja Derrida – törvénnyé tette a rendellenességet: megbontotta az idő összhangját, „kizökken­tette az időt", hogy saját létét megvédhesse és dicsőíthesse, működését igazolhassa. Megszakította a történelmi haladást: keresztbe fordította az időt, hogy eltorlaszolja az emberiség jö­vője felé vezető utat.

Ám amikor megbontottságról, kizökkentségről tanúskodik a TA­PASZTALAT, akkor az egység, az összhang, a jövő nevében fel­lázad, tiltakozásba kezd a SZELLEM, az erkölcs, vagyis az em­bernek az a része, amely ki tud emelkedni a puszta empíriából, el tud rugaszkodni a megtapasztalt világ szimpla adottságaitól. És a tiltakozó, lázadó szellem megtestesüléseiként jönnek a fan­tomok, a kísértetek, hogy egyenesbe fordítsák a kizökkent, ke­resztben álló időt. Shakespeare, Marx, Heidegger az összefüggéstelenségek, rendellenességek megtapasztalt világában arra törekszik, hogy tudatosítsa az összhangnak, jelen és jövő egy­idejűségének, az igazságosságnak a lehetőségét, ezáltal együtt tartsa az adott kor tapasztalatai szerint össze nem függőt.

A múlt század közepén testet öltött, megtapasztalható erővé vált a kommunizmus kísértete. A kapitalista valóság miatt – min­den ideológiai tagadás ellenére – korunknak lehetetlen megsza­badulnia ettől a kísértettől. A kommunista kísértet – különböző formákban – ma is ijesztgeti a kapitalista világrend híveit, hiszen „az erőszak, az egyenlőtlenség, a kizárás, az éhség, azaz a gaz­dasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán" (vagy egy másik megfogalmazásban: „soha még ennyi embert, asszonyt és gye­reket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön"), mint napjainkban. A kísértetek – Derrida szerint – Hamlet apjának szelleme óta a kizökkent világ elleni összees­küvésre szólítanak fel. Ez a dolguk, ennyit tehetnek az élő és a még meg sem született emberekért.

Miért tiszteleg Derrida Marxnak?

A kelet-európai „kommunizmus" bukása után felelőtlenség nem komolyan venni Marxot, véli Derrida, és ő maga három síkon tartja fontosnak Marx tanulmányozását: tudományfelfogásának, politikai koncepciójának és történetfilozófiájának síkján. A mar­xi filozófia következő sajátosságait emeli ki.

Marx a tapasztalati tények között – igazságértékük szempont­jából – különbségeket állapít meg, hierarchiákat vesz észre. Szembehelyezkedik az empirikus szétváltsággal, megbontottsággal: a látszatok és a valóságos tények különválasztása, a ré­szeknek az egészeken belüli értelmezése révén eljut a filozófiai tudás összhangjáig. Ezzel a jelenleg uralkodó szcientista ideo­lógia pozitív alternatíváját képezi.

Marx érdeme – állítja Derrida -, hogy nem alkot filozófiai rend­szert. Tanítása nyelvileg is heterogén marad. Sőt, mivel a tudo­mányt a gyakorlat egyfajta mutációjának tekinti, maga szólít fel tanainak aktualizálására, történelmi átalakítására. (Ha Derridát nem kötnék a posztmodern szabályok, akkor felismerné, hogy a – gondolati, illetve nyelvi heterogenitás – nem feltétlenül a rend­szeralkotás tagadása. Felismerné továbbá, hogy egyes tézisek hozzáigazítása az újabb tapasztalati tényekhez és tudományos meglátásokhoz önmagában még nem mond ellent egy egysé­ges bölcseleti rendszer meglétének. A „posztmodern előtti" szak­irodalom az említett jelenségeket Derridától eltérően értelmezi. Amit Derrida Marx önaktualizálásaként ír le, az a rendszeralko­tás egy specifikus változatára utal: az önkorrekciós, önszabá­lyozó rendszerre. Marxnál ez a törekvés formailag-strukturálisan zárt, ugyanakkor az új impulzusokra érzékeny, ezért tartal­milag nyitott bölcseleti rendszert eredményez. Hasonló a hely­zet a Derrida által megfigyelt és ünnepelt heterogenitással. Erre a marxi nézetrendszer általános filozófiai és középszintű eme­leti rétegének megkülönböztetése ad magyarázatot. Tehát a ma­guknak abszolút ésszerűséget vindikáló nézetrendszerekkel szembeni – a posztmodernre is jellemző – elutasításból egyál­talán nem következik minden szisztematikus, rendszerszerű gon­dolkodásnak – a posztmodernre jellemző – tagadása.)

Marx filozófiája – mutat rá Derrida – életfilozófia, az élő, való­ságos individuum filozófiája. Ebből adódó specifikuma, hogy eti­kai és politikai következtetései nem választhatók le róla. E filo­zófia célja és értelme a gyakorlati alkalmazás. A tudományos elemzés mint kritikai elemzés egyúttal felszólítás politikai cse­lekvésre: a kizökkent, keresztbe fordult társadalmi rendszer egye­nesbe tételére. Ezért tartja Derrida hamisításnak azt a divatot, amely megpróbálja leválasztani Marx politikus beszédét filozófi­ai beszédéről, illetve kijátszani a tudós Marxot a cselekvő mar­xizmus ellen. „Akarjuk vagy sem, ez a viszonylag újsütetű szte­reotípia arra szolgál, hogy mélységében depolitizálja a marxista hivatkozást, a tolerancia színét mutatva mindent megtegyen azért, hogy semlegesítsen egy potenciális erőt, mindenekelőtt azáltal, hogy elzsibbasztja a corpust, elnémítja benne a láza­dást (elfogadják a visszatérést, feltéve, hogy nem jön vissza vele a lázadás, mely mindenekelőtt a felkelést, az elégedetlenséget, a népmozgalmat, a forradalmi lendületet ösztönözte). Készek volnának elfogadni Marx visszatérését vagy a visszatérést Marx­hoz, azzal a feltétellel, hogy hallgatás övezi mindazt, ami benne nemcsak megfejtésre kötelez, hanem tettre, vagyis arra, hogy a megfejtésből (értelmezésből) egy olyan transzformáció legyen, mely 'megváltoztatja a világot'. Az olvasat régi fogalma nevében ez a mai semlegesítés egy veszedelmet próbál megbűvölni: most, hogy Marx halott, s különösen, hogy a marxizmus, mint némelyek mondják, teljesen felbomlani látszik, lehetséges lesz Marxszal foglalkozni anélkül, hogy zavarnák az embert a mar­xisták, vagy miért ne, maga Marx, vagyis egy fantom, aki tovább­ra is beszél. Derűsen, tárgyilagosan, pártatlanul fogják taglalni: az akadémiai szabályok szerint, egyetemen, könyvtárban, kol­lokviumokon! Módszeresen fognak eljárni, tiszteletben tartva a hermeneutikai, filológiai és filozófiai szövegmagyarázat szabá­lyait. Csak egy kicsit kell hegyeznünk a fülünket, s máris halljuk a mormogást: Marx, mint látjuk, mindennek ellenére éppen olyan filozófus volt, mint a többi, sőt, ma már, hogy a sok marxista hall­gat, azt is kimondhatjuk, hogy nagy filozófus volt, méltó arra, hogy a tananyagban szerepeljen, ahonnan túl sokáig volt kitiltva. Nem a kommunistáké, a marxistáké, a pártoké, ott kell szerepelnie a nyugati politikai filozófia nagy kánonjában."

Marx nem alkot – zárt, befejezett – rendszert, így nem ad ab­szolút válaszokat. Sőt – hangsúlyozza Derrida -, nem is kérdé­sekre válaszol, hanem felszólít: az életünket feszítő problémák gyakorlati megoldására ösztönöz. Marxnál nem található állan­dó, mérték nélküli követelmény, hanem csupán a politikai lehe­tőségek kihasználásának mindig jelenlevő követelménye. „Eti­kai és politikai imperatívuszról van itt szó, egy… feltétlen felszó­lításról."

A politikai felszólítás, parancsolat nem alkalmazkodik semmi­lyen előzetes konvencióhoz: maga teremt törvényt, alkotmányt, intézményt. A kizökkent világ jogrendjével egy jogrenden túli, magasabb jogra hivatkozó igazságosságot helyez szembe. Az összhangteremtés követelménye, parancsa felette áll minden tételes jognak. A szétváltság, megbontottság jogrendje megbu­kik, érvényét veszti az újraegyesítés, az összhang igazságos­sága előtt.

A történelmi igazságtétel: a szétváltság megszüntetése, az összhang megteremtése. A kommunizmus a teljes ember, az emberi szükségletek elsőbbsége, az elidegenedéstől való men­tesség gondja és feladata. Marx kommunizmusa az újraegyesítők mozgalma: egy „kötelék, szervezet, párt, nemzet, állam, tu­lajdon nélküli újraegyesítés szövetsége".

Az áru kísértete

Az egyén vágyai, eszményei, lelkiismerete, az ember értelme, szelleme pozitív, segítő kísérteteket teremtenek, amelyek a fenn­álló világ megváltoztatására ösztönöznek. De vannak negatív, ártó kísértetek is, amelyek a személyes én, a személyiség tel­jessége, illetve ennek külső feltétele, az igazságos társadalom megvalósulása ellen hatnak. Derrida szerint Marxnál ilyen sze­repet játszik a munkatermék áruként való kísértetiesülése. Ahogy a kommunizmus kísértetének létrejötte az emberi szellem hiány­érzetéről tanúskodik, úgy fejez ki egyfajta hiányérzetet az áru (a pénz, a tőke) társadalmi fetisizálódása.

Mivel az emberek, az egyének mint személyiségek saját ma­guk nem alakítják ki társadalmi együttműködésüket, nem szer­vezik meg társadalmi viszonyrendszerüket, ezért ezt a szerepet átveheti tőlük a termékük. Az emberek terméke áru formájában emancipálja magát létrehozója alól. Az emberekkel szemben önálló életre tesz szert, és ebben a tekintetben autonóm lesz. Sőt, a termelők társadalmi kapcsolatait valamint mozgásait meghatározóvá, és ennyiben az emberek fölötti hatalommá, rajtuk uralkodó szubjektummá válik.

Ugyanakkor – értelmezi Derrida Marxot – a megelevenedni látszó, és az emberekkel szemben tényleges elevenségre szert tevő áru „egyfajta automata, szereplő, bábu marad, melynek mozgása egy program technikai rigiditásaihoz igazodik". Az áru szabadsága mechanikus szabadság, autonómiája csak az au­tomatizmus álarca: automatikus autonómia (végső soron az au­tomatizmus autonómiája). Az áru tehát egyszerre eleven és holt, találékony és gépies, szubjektum és dolog. Ebből következik az árutermelő társadalom tagjának kettős alávetettsége. Egyrészt fennhatósága alatt tartja a terméke mint áru, másrészt uralko­dik rajta az árut irányító piaci mechanizmus.

Az áru testi mivolta közömbös: nem bír társadalmi jelentőség­gel. Tényleges tartalma nem érzékelhető, független a testi meg­jelenésétől. Az áru tartalma testetlen: érzékileg érzékfeletti. Moz­gása teszi az érzékelhetetlent érzékelhetővé, hatalommal ren­delkezővé, kísértetszerűvé.

Az áru hatalma relációból születik: abból, hogy az embereket összeköti, piaci kapcsolatrendszerbe állítja, társadalmi viszonyok­ba szervezi. Az árukapcsolat felfüggeszti, társadalmi vonatko­zásaikban eltörli az egyének, egyedi személyiségek közötti kü­lönbségeket. Az áruk lépnek egymással társadalmi kapcsolat­ra, a piacon alakítják ki mindenoldalú viszonyrendszerüket, és az áruknak mint dolgoknak ez a rendszere működik az egyének társadalmi viszonyrendszereként.

A piaci kapcsolatokban az egyének egyetlen értéke: termé­keik árukként való értéke. Mind az emberi szellem, mind az em­beri élet foglya marad ennek a dologiságnak. A piacon – írja Derrida – minden önmaga protéziséhez hasonlít.

Az áruk kísértetekként irányítják az emberek gazdasági-tár­sadalmi viselkedését. „Az 'emberek'-nek nevezettek – fogalmaz Derrida – …alá vannak vetve társadalmi viszonyaikban ezeknek a kísérteteknek." Az egyének társadalmivá válása kísérte­tiesülésen keresztül zajlik.

Az áru – vonja le a következtetést Derrida – kizökkent forma, az emberek társadalmi jellegének természetellenes formája. Szubjektum és objektum, emberi hatalom és dologi hatalom fel­cserélése, visszájára fordulása megkergült állapot – de véges megkergültség. Megérett arra, hogy véget érjen.

Derrida meghirdeti az új Internacionálét

A marxizmus – fogalmaz Derrida – egyszerre elégtelen és nél­külözhetetlen. A hagyományos marxizmus elégtelen, amennyi­ben – Marx tanításának és szellemének megfelelően – átalakí­tásra szorul: alkalmazást, nyitottá tételt igényel ott, ahol új felté­telek keletkeztek. Ugyanakkor nélkülözhetetlen a marxista típu­sú elemzés: az igazságos társadalom vágya és ígérete. Az „igaz­ságosság eszméjéé – amelyet mindig megkülönböztetünk a jog­tól, sőt az emberi jogoktól -, és a demokrácia eszméjéé – ame­lyet megkülönböztetünk aktuális fogalmától." A marxizmus örök­sége e feladat vállalása és végrehajtása.

Derrida új Internacionálét hirdet. Az „új 'marxizmus' nem ab­ban az alakban fog megjelenni, amelyben azonosítani és szét­verni szokták. Talán már nem félnek a marxistáktól, de még fél­nek egyes nem-marxistáktól, akik nem mondtak le Marx örök­ségéről…, akik készek volnának olyan alakban vagy idézőjelben feltámasztani, amelynek leleplezésére az antikommunizmus ag­godalmas szakértői nincsenek kiképezve."

A Derrida által meghirdetett új internacionálé a marxizmus, il­letve a marxi kommunizmus örökösének tekinti magát. Felada­tának tartja a nemzetközi jog, az állam, a nemzet jelenlegi for­májának radikális elméleti és gyakorlati kritikáját. Leleplezi a „pénzügyi, állami és magánjellegű tőkekoncentráció által besuly­kolt nemzetközi tekintélyeket". Olyan új nemzetközi jogrendet és országhatárokon túlnyúló szuperállampt akar, amely erőszakkal is megfékezi a magánjellegű gazdasági-társadalmi hatalmak által gyakorolt kisajátítást.

A meghirdetett új Internacionálé nem csupán egy új nemzet­közi jog keresése, hanem egyúttal a remény köteléke. Intézmény nélküli baráti szövetkezésre szólítja fel mindazokat, akik „ihletet merítenek Marx vagy a marxizmus legalább egyik szelleméből", és hisznek egy igazságos társadalom létrehozásának, a tényle­ges demokrácia és humanizmus megvalósulásaként felfogott kommunizmus megteremtésének lehetőségében.

*** 

Jacques Derrida: Marx kísértetei (Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé) című, eredetileg 1993-as könyve magyarul 1996-ban jelent meg a Jelenkor Kiadónál. (A szerk.)