Az Alkotmányelőkészítő Társadalmi Bizottság sajnálattal ve­szi tudomásul, hogy az új alkotmánynak az országgyűléshez be­nyújtott és nyilvánosságra hozott szabályozási elvei csupán az öt, illetve hat párt – minimális egyetértésén nyugvó – akaratát tükrözik, s nem tartalmazzák a társadalom jelentős részének szándékait, érdekeit. Nem felel meg a valóságnak a dokumen­tum indoklása, mely szerint a hazai szakmai közélet, a társa­dalmi szervezetek kedvező véleménnyel fogadták a koncepci­ót, hiszen a közzétételig nem is ismerhették. Az a lehetőség pe­dig, hogy március 28-tól számítottan 45 napig nem kezdődik meg a parlamenti vita, s ez idő alatt véleményezhetik a terve­zetet úgymond „az alkotmányozás iránt érdeklődők", nem he­lyettesíti a tényleges társadalmi vitát, s nem teremti meg a mód­ját a koncepció esetleges társadalmi igény szerinti megváltoz­tatásának.

Egyetértünk a pártok indoklásával, hogy nincs alkotmányozá­si szükséghelyzet. Éppen ezért nem érthető a sietség. Ha közel egy évet szántak a szabályozási elvek parlamenten belüli egyez­tetésére – s közben nem tették lehetővé a lakosság, a társadalom parlamenti pártokon kívüli egyéb érdekképviseleteinek beleszó­lását -, akkor nem szabad sajnálni az időt a széles körű vitára, az alkotmánykoncepció meghatározó többségű társadalmi elfogad­tatására. A Társadalmi Bizottságban részt vevő szervezetei to­vábbra is arra törekszenek, hogy az új alkotmány demokratiku­sabb legyen a hatályosnál, s ezért a legszélesebb körű részvétel­lel, demokratikus előkészítő munkával jöjjön létre.

A benyújtott alkotmánykoncepció ebből a szempontból alap­vetően kifogásolható, hiszen a parlamenti pártokon kívül az elő­készítésben nem vehetett részt intézményesen a társadalom egyet­len más szegmense sem; elveiben szűkíti a közvetlen demokrá­cia érvényesülését; hiányzik belőle az érdekegyeztetés követel­ménye; s nem tekinti alanyinak a szociális jogokat. Mindezek arra a következtetésre vezetnek, hogy:

• a parlamenthez benyújtott tervezetet vissza kell vonni;
• a koncepcióról alapos, hosszabb időtartamú társadalmi vitát kell folytatni;
• a vita eredményeként kialakult új tervezetet lehet csak or­szággyűlési döntésre beterjeszteni.

Amennyiben nem kerül visszavonásra a benyújtott tervezet, úgy a társadalmi szervezeteknek nem marad más választásuk, mint azt ajánlani az állampolgároknak, hogy a majdani népszavazá­son ne támogassák az ellenükre született alkotmány megerősíté­sét.

A nyilvánosságra hozott szabályozási elvekről – a társadalmi vitát elősegítendő – az alábbi véleményt alakítottuk ki:

1. Nem lehet egyetérteni azzal az érveléssel, hogy az új al­kotmány mintegy a rendszerváltozás lezárásának deklarálása­ként, befejezettségének, visszafordíthatatlanságának jelképeként jelenjen meg, hiszen egyrészt az átalakulás folyamata még nem fejeződött be, másrészt az alkotmánynak nem a múltat kell le­zárnia, hanem elsősorban a prognosztizálható jövőbeni folya­matokhoz kell keretet biztosítania. Ebből adódóan az új alkot­mánynak nem az 1990 óta született törvények „beépítésére", ha­nem azokra alapozottan egy előremutató új komplexitás meg­alkotására kell törekednie. Ilyen meggondolásból – az egyéb­ként helyes – normativitás alapelve nem minden részkérdés be­szabályozását jelenti, hanem a keretek nagyobb szabadságfo­kát és a szabályozás értékorientációját. A keretjelleg abban is kifejeződik, ha az alkotmány tartósságát elősegítendő, csupán a maradandó értékek mentén kevesebb kérdést vállal fel, s azo­kat is mindig egyhelyütt, s egyértelmű általános megfogalma­zásban. Ez a követelmény a tervezetben nem érvényesül. Tisz­títani kell a nyilvánosságra hozott koncepciót az átfedésektől, a rövid távú aktualitásoktól is.

2. Az új alkotmány alapvetően azzal haladhatja meg a hatály­ban lévőt, ha a népszuverenitás elvéből kiindulva egységben ke­zeli a demokrácia két összetevőjét: a képviseleti és a közvetlen (részvételi) elemeket. A nyilvánosságra hozott koncepció azon­ban ezen a téren egyoldalúságot jelenít meg; eltúlozza a demok­rácia formális, képviseleti jellegét, s szinte kiiktatja, ellehetetleníti a közvetlen részvételi lehetőségeket. Például:

– Az alkotmányozás alanyaként első helyen nem az Ország­gyűlésre, hanem a Magyar Köztársaság állampolgárainak közös­ségére, nem a jogállamiságra, hanem a népszuverenitásra kelle­ne utalnia.

– Az állampolgárok önkormányzásának lehetőségét leszűkíti a helyi önkormányzatok formális megválasztására – kizárva ezzel a nem pusztán közigazgatási jellegű és a tartalmi önkormányzást az alkotmányból.

-A politikai demokrácia egyik legfontosabb feltételeként he­lyesen megjelenített pártok, többpártrendszer mellett meg sem említi a másikat, a – nemzetközi dokumentumokban egyébként a demokrácia követelményei között a pártokkal ma már egyen­rangúan szereplő – civil társadalmat (szakszervezeteket, társa­dalmi szervezeteket stb.).

– A törvényalkotási eljárás részletei valóban nem igényelnek alkotmányos meghatározást, s ebből következően a házszabály ilyen szintre emelése is szükségtelen. Nem lenne azonban szük­ségtelen a törvénykezdeményezésre jogosultak közé – a közvet­len demokrácia jegyében – parlamenten kívüli szereplőket (pl. Érdekegyeztető Tanács stb.) is megnevezni; illetve a döntésho­zatal előkészítésével összefüggésben a társadalmi vita jogintéz­ményének a szerepét helyreállítani.

-A népszavazás kezdeményezésének ellehetetlenítése, illetve a parlamenti pártoknak való „kiszolgáltatása" jelentős visszalé­pés a demokratikus jogállam megteremthetőségének illúziójából. (Ezt példázza a népszavazás „kétarcúvá" tétele – „ügydöntő" és „véleményező"; jelentős kérdések kiiktatása a kezdeményezhetőségi körből stb.); a közvetlen demokrácia egyéb jogintézmé­nyei, mint például a népi kezdeményezés stb., meg sem említőd­nek a koncepcióban.

-A közvetlen, demokrácia érvényesülésének nézőpontjából meg kellene vitatni az emberi jogok országgyűlési biztosának szere­pét is. Amennyiben az országgyűlési biztosnak az a funkciója, hogy a jogsérelmet elszenvedőket képviselje a törvénykezéssel, a bíráskodással szemben, akkor minden bizonnyal a megbízásá­nak is a parlamenten kívülről kellene történnie.

– Jelentős vívmánya az utóbbi évtizednek az érdekegyeztetés rendszere. Teljességgel érthetetlen, hogy az alkotmánytervezet ezzel a kérdéssel egyáltalán nem foglalkozik. Itt olyan alkotmá­nyos szabályozást igénylő problémák merülnek fel, mint például a jelenleg létező rendszer törvénybe iktatása; az ÉT törvénykez­deményező, véleményező szerepe stb. Az alkotmánykoncepció előző – igazságügyi minisztériumi – változata például még tar­talmazott egy elképzelést a Gazdasági-Szociális Tanács felállí­tására, de ez az ötlet is feláldozásra került a parlamenti pártok túlhatalmi vágyainak oltárán.

3. A demokrácia képviseleti jellegének torzulását fejezi ki az országgyűlés hatalmának túlhangsúlyozása. A vázolt alkotmány­koncepció szerint a négy évre kapott biankó mandátummal kor­látlan hatalmat gyakorlóvá, szinte ellenőrzés nélkülivé válhat a parlament. Fel kell tenni a kérdést: ki és hogyan ellenőrzi az or­szággyűlést?

– Az országgyűlés az egyetlen alkotmányos intézmény, ame­lyet a megválasztásának időtartama alatt senki nem kontrollál­hat. (Az Alkotmánybíróság csupán a hozott döntések alkotmá­nyosságát vizsgálja.) A parlamentet lényegében csak önmaga osz­lathatja fel. A képviselők szabad mandátummal rendelkeznek, s nem visszahívhatók. A Köztársasági Elnöknek az eddig volt vi­szonylagos „felügyeleti" szerepét is megszünteti az új koncep­ció. A túlhatalomra törekvést jellemzi az is, hogy az országgyű­lés működésével kapcsolatos kérdéseket (pl. tisztségviselőit, bi­zottságait, az ellenzék képviseletét, a képviselőcsoportok szer­veződését stb.) is az alkotmányba kívánják iktatni. Mindez együt­tesen – ha így marad – óhatatlanul is egy szűk réteg hatalmi mo­nopóliumához vezethet. Ennek megakadályozására is lenne cél­szerű a kétkamarás parlamenti rendszer bevezetése. A második kamara – amelynek összetételéről (pl. települési önkormányzat­ok; kisebbségek és nemzetiségek; szakszervezetek; munkáltatói szervezetek; köztestületek; civil érdekképviseletek; egyházak stb.) érdekegyeztető vitát kellene folytatni – láthatná el többek között a kontroll szerepét. Ezzel összefüggésben ismételten napirendre kellene tűzni a képviselői létszám jelentős csökkentésének a kér­dését, a szabad mandátum és a visszahívhatóság problémáját, a képviselői összeférhetetlenséget stb.

-A parlament jellegével és összetételével kapcsolatban is meg­kerülhetetlen a választási rendszer alkotmányos elveinek rögzí­tése. A koncepció megkerüli, illetve a parlamenti pártok közötti legkisebb konszenzus erejéig tárgyalja ezt a társadalom egésze számára egyik legfontosabb kérdést, s ez elfogadhatatlan.

– A törvénykezés szempontjából a hatalmat az országgyűlés és a nép közölt kell megosztani. A törvényeket az országgyűlés hozza, de bizonyos kérdésekben alkotmányos biztosítékokkal ér­vényesíteni kell a népszavazás jóváhagyó, megerősítő szerepét. Ilyen kérdés például az ország szuverenitásának a korlátozása, a katonai vagy politikai szervezetekhez való csatlakozás, a társadalmi-gazdasági rendszer gyökeres változtatása stb. A benyúj­tott koncepció – elfogadhatatlanul – ezekben a kérdésekben is az országgyűlés döntéseinek kizárólagosságára hagyatkozik.

– A hatalommegosztás témakörében egyéb bizonytalanság is tapasztalható. Az országgyűlés szerepének ellenőrzés nélküli nö­vekedése mellett pl. a Köztársasági Elnök funkciói indokolha­tatlanul jelentős mértékben korlátozódnának. A Köztársasági El­nököt lényegében az Alkotmánybíróság is megfoszthatja a tiszt­ségétől; miközben a képviselőt senki nem hívhatja vissza; a Kor­mánnyal kapcsolatban továbbra is megmaradna – az utóbbi hat év tapasztalatai alapján érthetetlenül – az ún. konstruktív bizal­matlanság indítványának intézménye, vagyis a Kormányfő és a miniszterei csak parlamenten belüli praktikákkal mozdíthatók el hivatalukból.

Ebben a körben még érdemes megemlíteni az olyan hiányossá­gokat is, mint például az, hogy nincs megjelölve, ki választja meg az MNB elnökét, márpedig – ha a kormánytól független is – vala­kinek (pl. az országgyűlésnek) csak köteles lenne beszámolni, főként azért, mert rendelkezési jogosítványokat kapna.

4. Az alkotmánykoncepció egyik értéke az egyéni emberi sza­badságjogok rendszerbe szedése, bár hiányoznak ezen jogok ér­vényesülésének garanciái.

Emellett azonban jelentős visszalépés a korábban szerzett szo­ciális jogok lebontására tett kísérlet:

– Azokhoz a nemzetközi deklarációkhoz, amelyekhez Magyar­ország is csatlakozott, tartozik a szociális jogok egyezségokmá­nya, s többek között ezért sem fogadható el ezen jogok másod­rendűvé való visszaminősítése, illetve érvényesülésüknek bizo­nyos feltételekhez kötése. Nem fogadható el az a magyarázko­dás, hogy hazánk nemzetközi kötelezettségének a megtartása „azonban nem kívánja meg a nemzetközi egyezmények másolá­sát, közvetlen követését". Itt nem lehet „kimazsolázni", vagyis csak azt kezelni alkotmányos alanyi jogként, amit egy bizonyos politikai filozófia, társadalomfejlődési szemlélet szerint annak mi­nősítenek a mai „ügydöntő" politikai pártok.

– Az a jogászi „furfang" sem fogadható el, amely szerint a ha­tályos alkotmányban alanyi jogként deklarált „egyes szociális jo­gok… valójában csak az állam intézményvédelmi kötelezettsé­geként érvényesülhetnek", s ez a kötelezettség már „az állam mindenkori teherbíró képességéhez igazodik". Vagyis, ha megkü­lönböztetik az „alanyi jogokat" és azokat a jogokat, amelyek „ál­lami kötelezettségvállalásként megfogalmazható emberi jogok", akkor ez utóbbiakat nem feltétlenül kell garantálni. Ha kiveszik ezeket a jogokat az alanyiak közül, akkor már lehetővé válik, hogy a mindenkori politikai erőviszonyok szerint ítéljék meg az „ál­lam teherbíró képességét", s azt is, hogy ezt a képességet hasz­nálják-e és miként a szociális jogok – lakáshoz, munkához, szo­ciális biztonsághoz, család védelméhez stb. való jog – érvénye­sítésére. Ez a „furfang" olvasható ki abból a szabályozási elkép­zelésből, miszerint a kormányprogram közjogi jellegét is meg kell szüntetni. Márpedig a XXI. század küszöbén vannak olyan civi­lizációs minimumok, amelyeket hazánkban is elértünk az elmúlt évtizedekben, s amelyek olyan szerzett jogokat jelenítenek meg, hogy nem diszkriminálhatok.

Budapest, 1996. április 9.

„A parlamenti demokráciában a nép azt választja meg vezetőnek, aki­ben bízik. Aztán a megválasztott vezető így szól: Most aztán fogjá­tok be a szátokat és engedelmes­kedjetek! Aztán négy év múlva a nép újra ítél, hogy másnak engedel­meskedhessek." (Max Weber és Ludendorff tábor­nok közötti párbeszéd parafrázisa.)

Társadalmi vitára bocsátotta a Parlament Alkotmányelőkészítő Bizottsága (továbbiakban: AEB) az új Alkotmány szabályozási elveit. A társadalmi vita célja az lehetne, hogy korrigálja azokat az egyoldalúságokat, melyek a bizottságosdi kompromisszumok eredményeként adódtak. Tudvalévő ugyanis, hogy a kilenc hó­napos előkészítő munka során a bizottság a lehető legszélesebb körű egyetértésre törekedett. „Ritkán kellett alkalmaznia azt a szabályt, hogy igenlő szavazat vagy az MSZP egyetértésének hiányában az adott kérdésben a hatályos alkotmánynak megfe­lelő rendelkezést kell előterjeszteni. A megegyezés érdekében a képviselőcsoportok sok esetben kölcsönösen engedtek állás­pontjukból, így a Javaslat minden részletében természetesen nem tükrözi valamennyi párt alkotmányjogi felfogását, hanem a közösen elfogadott kompromisszumokat tartalmazza." (Idézete­ink az április 1-én a Népszabadságban közzétett szövegből va­lóak.) Éppen itt kezdődnek a problémák. Ezzel a döntéshoza­tali eljárással ugyanis aligha születhetett jobb eredmény, mint ami született. A szakmai átgondoltság és koherencia – megítélésünk szerint – lényegesen alacsonyabb fokát ered­ményezte, mint a korábbi Igazságügyi Minisztérium által ké­szíttetett szabályozási koncepció (1995. március, 100 o.), vagy mint a Bragyova András jogtudós által írt koncepció (Az új alkot­mány egy koncepciója. MTA Állam- és Jogtudományi Intézet és KJK, 1995). Így aztán valóban volna mit korrigálni az AEB tervezetén, hiszen a pártok „nemzeti konszenzusra" törekvő bizottságosdi kompromisszuma jelentősen alulmúlja elődjeinek produktumát.

A dolog természetéhez tartozik, hogy nem is lenne érdemes teljes részletességében értékelnünk egy olyan produktumot, amely még közel sem végeredmény. Hiszen számos nyitva ha­gyott kérdés mellett az elvek, akkor, amikor normaszöveg for­máját öltik, jelentősen módosíthatják az összképet. Épp ezért csak az Alkotmány strukturális, csomóponti kérdéseit kívánjuk jellemezni és értékelni. De tisztázni kívánjuk azt is, hogy milyen alapon. Jelen kritikánkban elfogadjuk ugyanis a mai politikai re­alitások által kijelölt átfogó kereteket és előfeltevéseket, amelyen ez az alkotmányozás nyugszik. Azt, hogy a polgári demokrati­kus, jogállami berendezkedés parlamentáris – és nem fél vagy egészen prezidenciális – kormányformájának kereteiről van szó, s nem új perspektívákat nyitó, hanem lezáró jellegű alkotmányo­zás van napirenden. Sem az állam- és kormányforma, sem pe­dig a társadalmi berendezkedés keretfeltételeit nem változtatjuk meg tehát, hanem ezen a paradigmán belül bíráljuk a tévutakat, a hiányosságokat, a következetlenségeket. Szükséges ezt le­szögezni, mert természetesen a keretfeltételek elméleti, radiká­lis kritikájával is érdemes foglalkozni – ahogy egyes civil szer­vezetek ezt már eddig is megtették -, de gyakorlati konzekven­ciája egy ilyen intellektuális magatartásnak itt és most aligha van. Ezért és ennyiben az axiómákat tagadó, megváltoztató pozíció­kat most nem aknázzuk ki.

A fent említett eljárási szabályok eredményeként két ponton a régi Alkotmány megoldása maradt hatályban. A Köztársasági Elnök közjogi státusza és a Parlament egykamarás jellegének kérdése nem kapta meg a szükséges öt szavazatot. Nézzük elő­ször e két kérdést. Mindkét eset azt mutatja, hogy a pártpolitikai élet szereplői lényeges módosításokban nem tudtak megegyezni. A Köztársasági Elnökkel kapcsolatos jogkörök meglepő mó­don még vékonyabbak, mint a jelenleg hatályos Alkotmányban. Súlytalan, szimbolikus figura marad, aki ahelyett, hogy a hata­lommegosztás tendenciáját erősítendő, semleges államfőként bizonyos jelölési, kinevezési jogkörökkel gyarapodott volna, még gyengébbé vált, mint jelenleg.

Elméletileg sok érv szól egy parlament kétkamarás mivolta mellett. Lehetőséget teremthet egy második kamara léte olyan érdekeknek és értékeknek a törvényhozási munkába való meg­jelenítésére, melyek az általános választójog alapján szervezett reprezentáció egykamarás megoldása mellett keresztülvihetet­lenek. A civil szervezetek, a köztestületek, az önkormányzatok, a nemzeti kisebbségek és az egyházak rendelkeznek olyan sa­játos nézőpontokkal, melyeket a rájuk vonatkozó jogalkotási fo­lyamatban figyelembe kellene venni. Az már bizonyos értelem­ben csak jogtechnikai kérdés, hogy a jogalkotási folyamat mi­lyen pontján történik ez. A törvénytervezetek készítése közben, a törvények parlamenti elfogadása előtt – ebben az esetben a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés elvi formáit kellett volna rögzíteni a koncepcióban – vagy utólag, a második kamarában gyakorolnának ellenőrző szerepet a törvények megfelelő tartal­mát illetően e szervezetek. Elvileg mind a két megoldás alkal­mas a törvényhozás minőségének javítására. Az azonban biz­tos, hogy az az út „járhatatlan", amit az AEB javasol: sem a tár­sadalmi-gazdasági érdekegyeztetést nem tekinti alkotmányos szabályozást igénylő kérdésnek, sem pedig a második kamara felállítását nem vállalta.

Mindent figyelembe véve utóbbi döntését illetően akár egyet is érthetünk a bizottsággal. Ugyanis a jelenlegi 386 fős alsóház mellett igen csak felesleges luxusnak tűnne egy felsőház felállí­tása. A Magyarországhoz hasonló lélekszámú országok muta­tóit figyelembe véve egy 220-250 fős parlament bőven elégsé­ges volna. Ráadásul egy második kamara esetében fennáll a potenciális veszélye – noha ez nem szükségképpen van így – egy politikai arisztokrácia kitermelődésének. Ha pedig a vá­lasztójogot nem módosítják az alsóházi létszám jelentős csök­kentését maga után vonó módon, akkor tényleg nincs szüksé­günk felsőházra. De ha nincs, akkor annál nagyobb szükség volna a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés formáinak és alapjainak alkotmányos szintű védelmére. Látható, hogy a bi­zottsági kompromisszumok eredményeként nem sikerüli aszó­ba jövő többféle megoldásból szakmailag, belső összefüggé­seiben átgondolt megoldást találni. E negatív eredmény úgy gondoljuk visszamenőleg minősíti az eljárási, döntéshozatali folyamatot. Valószínűleg nem szerencsés megoldás, ha „a tűz­oltózenekar magának írja a kottát". Márpedig éppen ez történt. Az alkotmányozó hatalomnak nem lenne szabad egybeesnie a törvényhozó hatalommal. Félünk, hogy a szakmai-társa­dalmi vita tapasztalatainak esetleges érvényesítése sem fog­ja megoldani az egybeesés szülte diszfunkciókat. Sőt, egy ilyen mértékben minden lényeges döntési kompetenciát magánál összpontosítani kívánó parlament esetében még akkor is némi naivitás részünkről annak feltételezése, hogy tanulni kíván a szakmai-társadalmi vitából, bírálatokból, ha a szöveg – helye­sen – az „Országgyűlést és a Magyar Köztársaság polgárai­nak közösségét" együtt jelöli meg az alkotmányozás alanya­ként.

Vegyük a koncepció újító törekvéseit. Szerkezetében és a tar­talomra kihatóan is előrelépést jelent, hogy az emberi és állam­polgári alapjogok, továbbá a jogrendszert és a jogalkotás sza­bályait tartalmazó (III. rész) fejtegetések részletesek, és meg­előzik az államszervezeti kérdések kifejtését. A jogállam formá­lisan vett kritériumainak a megoldások – széles jogvédelmi rend­szer, külön Alkotmányvédelmi fejezet beiktatása a jogrend alkot­mányossági kontrolljára hivatott Alkotmánybírósággal és a 'nép ügyvédjével', az ombudsmannal – véleményünk szerint megfe­lelnek. Az alapjogok katalógusa igen széles, a jogok korlátozá­sának lehetőségeivel és feltételeivel és a korlátozás kizárásá­nak szabályaival sok passzus foglalkozik.

Az ebben a körben fellelhető pozitívumok sem feledtethetnek azonban két problémát. Egyrészt azt, hogy a tulajdonra és az öröklésre vonatkozó elveken túl nem találunk iránymutatást a tulajdoni rendszer jellegéről: az vegyes tulajdonú, szektorsem­legességgel, mint a jelenleg hatályos alkotmányban, vagy a gaz­daság feletti magánhatalom túlsúlyát tekinti-e alkotmányosnak? Akár egyik, akár másik – természetesen sokatmondó a hallga­tás is -, szívesen hallanánk arról: vannak-e a nemzet elidege­níthetetlen tulajdonában lévő javaink (mondjuk például: föld, föld méhének kincsei, levegő), létezik-e az államnak tartós, nem vál­lalkozói vagyona (pl. MÁV, Magyar Posta, infrastruktúra), mi az önkormányzati és a szövetkezeti tulajdon alkotmányos státusza? Másrészt a második generációs emberi jogok kérdéséről, a gaz­dasági, szociális és kulturális jogok redukáló szabályozásáról van szó. A szabályozási elvek az emberi jogok között szabályozan­dó olyan alanyi jogoktól, mint az élethez, az emberi méltóság­hoz, a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogtól stb. elkülönítve kezeli az új alkotmányban úgynevezett nem alanyi jogként, hanem csak állami kötelezettségként megjelenhető gaz­dasági, szociális, kulturális jogokat. Változnak az idők, változ­nak a megoldások – mondhatnánk. Nyilván az, hogy a munká­hoz való jog már nem jelenti a munkához való jogot, mint az „át­kosban", hanem olyasmit, mint „a munkahely szabad megválasz­tása, tisztességes megélhetést biztosító méltányos munkabér­hez, az egyenlő munkafeltételekhez, a biztonságos és egész­séges munkakörülményekhez való jogot" – ebbe a kategóriába esik. Miért? Azért mert magunk sem láttunk olyan kapitalista tár­sadalmat, ahol a munkához való jog azt a másik értelmet nyer­hetné. Hiszen akkor nem lenne szabad munkaerő-piaci alku, aminek működéséhez valóban el kell választani a termelőt köz­vetlen munkafeltételeitől. Létre kell hozni azt a polarizációt, ami­nek egyik pólusát a munkaerejét áruba bocsátó szabad bér­munka rendelkezésre állása képezi, a munkanélküli tartalékhad­dal, másikat pedig, a privatizáció eredményeként, a vagyonos és tulajdonos osztályoké. Ahol pedig ez így van, ott fő szabály­ként nincs és nem is lehet a teljes foglalkoztatottság értelmé­ben vett munkához való jog. Ezért az állam csak olyasmikre vál­lalhat kötelezettséget – jó lenne, ha eleget is tenne ennek -, mint amit idéztünk.

De mi a helyzet a szociális biztonságunkkal, az egészségünk­kel? Hogy lehet az, hogy itt az alapjogok nemcsak hogy átsorol­tattak a nem alanyi jogok közé, hanem még azt a jogilag rossz arcukat is mutatják, hogy semmiféle garanciájuk nincs. Márpe­dig ha nincs egy alapjog mögött garancia, az azt jelenti, hogy kiüresedhet, tartalmát veszítheti, átalakítható. Semmi sem aka­dályozná meg azt, amit éppen az alkotmányos alapjognak kel­lene megakadályoznia, tudniillik, hogy a társadalombiztosítás átalakulhasson biztosítási vállalkozássá. Az egészséghez való jog okán, az önhibájukon kívül egészségromlást, balesetet, ká­rosodást szenvedettek számíthassanak az egészségbiztosítási ellátásra, vállalkozói profit-kalkulációtól függetlenül. Semmi sem akadályozná meg, hogy előbb az alapjogok, majd az alapok, azaz a társadalmi szolidaritás elve eltűnjön, s az üzleti kalkulá­ción alapuló szolgáltatássá váljék, amit az vesz igénybe, aki meg tudja fizetni. A piaci verseny elve tehát – ahogy a kultúra terüle­tén ez már megtörtént – kiszoríthatja a gazdasági és szociális alapok és jogok területéről is a társadalmi szolidaritás ezen mi­nimális kötelékeit. Ez esetben végeredményben csak az történ­ne, hogy hayeki elméleti és thatcheri gyakorlati következetes­séggel felszámolnák az erőforrások közösségi alapokba össz­pontosításának szabadságkorlátozó, „totalitárius" megoldásait – s immáron az egymással szabadon versengő egyének piaci integráció szabályozta területévé tennék az egészséget és a szociális biztonságot. A versenytársadalom piaci igazságossági maximáit következetesen alkalmaznák. Azt, hogy a szabadság ez esetben kinek a szabadsága, már ide sem kell írnunk. Len­ne tehát mit korrigálni a tervezeten az alapjogok összefüggé­sében is.

A tervezet alapvető és koncepcionális gyengesége abban az államelméleti tételben foglalható össze, hogy a népszuvereni­tást parlamenti szuverenitássá degradálja. Számos bizonyí­ték van erre vonatkozóan. Sokat mondó, hogy amíg a jelenlegi alkotmányban „a nép a hatalmat képviselői útján és közvetlenül gyakorolja", az új tervezet szerint „a nép a hatalmat elsősorban választott képviselői útján gyakorolja, törvényben meghatározott esetben azonban népszavazást kell, illetőleg lehet tartani". Ha figyelembe vesszük, hogy az állampolgárok kezdeményezte és nem helyi, hanem országos szintű népszavazást csak egyetlen esetben ismer el a koncepció, nevezetesen a már megalkotott törvény hatályon kívül helyezéséért tenné lehetővé, akkor lát­ható a képviseleti, közvetett demokrácia elvének dominanciája a közvetlen demokrácia elve felett. Összhangban azzal, hogy a tervezet a kötetlen képviselői mandátumnak (a visszahívható­ság kiiktatásának) álláspontján áll, mint ahogy a Köztársasági Elnököt is – biztos, ami biztos – a Parlament választaná meg számunkra. Mindezek után állítható, hogy ha minden így ma­radna, és az új Alkotmányt „…az Országgyűlés tagjai kétharma­dos többségével fogadja el, majd azt népszavazásnak kell meg­erősítenie", akkor a nép mint a hatalom forrása saját akaratából egyszer s mindenkorra kiszavazná magát a hatalomból. Szép teljesítmény lenne!

Más kérdés, hogy ha figyelembe vesszük az alkotmányozás körüli nagy taktikai és politikai csatározásokat, akkor közel sem biztos, hogy eljutunk a végszavazásig, és az azt szentesítő nép­szavazásig. Ugyanis a tervezet nemcsak szakmai körök jogo­sult kritikáit váltotta ki, hanem mintha már megalkotói közül is többen elrettentek volna munkájuk eredményétől. Végeredmény­ben előállhatna egy olyan helyzet, amelyet szándékai szerint, szubjektíve senki sem akart, mégis ez determinálná az új Al­kotmányt. A kisgazdák, radikális ellenzéki taktikájuk következ­tében – „hausse-ra játszanak" – eddig sem támogatták az alkot­mányozást, újabban pedig mintha a KDNP és a magyar demok­rata pártok ódzkodnának. Ami pedig az MSZP-t illeti: mégiscsak furcsa volna, hogy 54,5%-os parlamenti többség birtokában egy olyan Alkotmányt segítsen életre, amely a legkevésbé sincs össz­hangban a párt érdekeivel és hirdetett szociáldemokrata jelle­gével. A tervezet hatalommegosztást gyengítő tendenciái, a köz­vetlen demokrácia nagymérvű degradálása, a társadalmi érdek­egyeztetési, együttdöntési értékek hiánya, a második generáci­ós emberi jogok inkább liberális, mintsem szociális felfogásának megjelenése a tervezetben aligha válna az MSZP dicsőségére. További ellentmondás, hogy a mindenáron való úgynevezett hatpárti alkotmányozásra törekvés töretlen szándéka mentén való cselekvés mennyire tűnik megalapozottnak, akkor, amikor saját koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel sem igazán sikerült közös álláspontokat kialakítania. Ezért valószínűsíthető, hogy a folyamat akár meg is rekedhet.

Kétségtelen ugyanis, hogy a politikai mélyáramlatok 1989­1996 közötti tartós kompromisszumának megbontása e válto­zatlan szereplők számára túlságosan is nagy kockázatnak tű­nik. Hegyek vajúdását ezért könnyen követheti egerek szüle­tése. Viszont ez a csekélyebb eredmény is szükséges lehetne, ha figyelembe vesszük, hogy az új Alkotmány indokoltságát nem csak politikai szempontok, hanem a jogrendszer intézményei­nek tökéletesítése is kellene hogy motiválja. Itt ugyanis az a helyzet, hogy hét év tapasztalata után lenne mit alkotmányo­san rögzíteni. Gondoljunk csak arra, hogy számos új intéz­mény született ebben az időszakban (Köztársasági Elnök, Al­kotmánybíróság, önkormányzati rendszerre való áttérés, Szám­vevőszék, Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosai), és in­tézményi, döntési kompetenciáik pontosító, magasabb szin­tézist teremtő újraszabályozása mellett sok érv szólna. Hogy az alkotmányozás politikai és jogi aspektusai közül érvénye­sülni tudjanak az utóbbiak, ahhoz az kellene, hogy az előzőek egyensúlya ne bomoljon meg. Ez idő szerint éppen ez nem lát­szik biztosítottnak, s ez a körülmény löki a folyamatot a cseké­lyebb súlyú alkotmányjogi reform (vagy éppenséggel az elle­hetetlenülés) felé.

Summa summarum: némi cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy minden botnak két vége van. Erről a konstrukcióról is el lehet mondani – ha valaki nagyon szereti a parlamenti hatalom koncentrációját – hogy egyfajta „westminsteri modell"felé megy. (Azt már nehezebb lenne hozzágondolnunk ehhez az értékíté­lethez, hogy ettől a modelltől a valóságos Anglia viszonyait fog­juk átvenni, átplántálni idehaza.) Ha viszont kevésbé lelkesed­nénk az ilyesmiért, vagy polárisán ellentétes megítélés vezet­ne, akkor alighanem „parlamenti kretenizmusnak" minősíthető e dokumentum fő törekvése. Ha komolyan vesszük, hogy az álla­mot alkotó citoyeneknek, éppen mint a hatalom forrásainak köz­vetlenül és közvetve részt kell vállalniuk az őket érintő döntési folyamatokban, akkor a modern participációs és együttdöntési értékeknek a hiánya következtében a tervezetben kiskorúra si­keredett az állampolgár. Jobb, ha a készen talált pártelitek kö­zül választ magának négy évenként egyszer a polgár, hogy utá­na teljesen rájuk bízza magát, mint ha jelen lenne a hatalom­ban és a hatalom körül – ez a koncepció nem is olyan rejtett üzenete. Határozottan érezhető a tervezeten, hogy demokrácia­felfogása az egymással versengő elitek helyzetét akarja stabili­zálni, sőt megörökíteni. Ettől pedig – ugyebár – messze esnek a demokratikus közéletiség, a politikai közösséget alkotó tartal­mas demokráciafelfogások. Ahol nemcsak az állami szervek el­lenőrzik egymást, hanem az egyén is az államot. Láttuk, még nem tart a tervezet ott, ahol a Schumpeter-Dahrendorf elméleti vonulat, hogy a nem-részvétel politikai kultúráját a demokrácia működésének előfeltételévé tegye. Ugyanis számukra a töme­gek potenciális totalitárius lázadásaikkal egyenesen a rendszert fenyegető tényezők. Velük szemben az elitek a rendszerfenntar­tó erők, s a rendszer akkor és csak attól demokratikus, ha a tö­megek választhatnak uralkodót az egymással versengő elitek közül. A vezetésre szoruló és ezért vezért kereső tömegek és az aktív, történelemformáló elitek szerepleosztásában pedig a reprezentáció kötelezően kötetlen. Az ellenőrzés és a vissza­hívhatóság az elitek ezen perspektívájából totalitárius-gyanús. Szóval itt még nem tart a tervezet – lehet persze, hogy ez csak idő kérdése -, de egyesek hamar feledték, hogy 1989 nyarán még demokratikusnak minősített eszközként éltek a visszahívás intézményével.

A polgári demokrácia elitista és nem-elitista változatai, és a szociális jogállam versus jelzőtlen, liberális jogállam közötti in­tézményesedés az alkotmányozás mozgástere és tétje.

1978 óta Kína a világ leggyorsabban fejlődő gazdasága. 1980 és 1993 között az átlagos gazdasági növekedés 9,4% volt éven­te, sőt 1991 után kétszámjegyű lett. „Kína megkétszerezte a ki­bocsátását az 1977 és 1987 között eltelt tíz év alatt, amely igen rövid időszak bármely ország számára egy ilyen eredmény el­érésére. Ez az óriási növekedés részben a termelékenységben bekövetkezett nagyarányú javulásnak volt köszönhető az állami és a nem állami szektorokban egyaránt. Ez egyben érdekes ada­lék a központi tervgazdaságok hiányosságait bemutató bőséges irodalomhoz is. Egyes vásárlóerő-paritáson alapuló becslések szerint ma Kínát csupán az USA és Japán előzi meg, és könnyen lehet, hogy 2025-re Kína a világ legnagyobb gazdaságává vá­lik."¹

Mindezekkel ellentétes képet mutatnak az IMF tanácsait kö­vető kelet-európai országok, és főleg a volt Szovjetunió, mely­nek az utóbbi időben példa nélküli gazdasági összeomlással kellett szembenéznie. A volt Szovjetunió kibocsátása mára a kapitalista reformok előtti szint felére zuhant, és tovább csök­ken. Oroszországban egy év alatt 22%-kal csökkent a termelé­kenység 1992-ben.

Növekvő életszínvonal Kínában -emelkedő halálozási ráták Oroszországban

Kína tartós gazdasági növekedésének legfőbb hajtóereje a népesség életszínvonalában bekövetkezett nagymértékű emelkedés volt (I. 1. táblázat): „Az egy főre eső adatokat elemezve az életszínvonal emelkedését jelzi, hogy 1978 és 1991 között a hús-és tojásfogyasztás megháromszorozódott, ugyanezen időszakban a lakott területek aránya vidéken több mint a kétszeresére emelkedett, valamint 1991-re egy alapvető fogyasztási cikk, a televízió megtalálható volt minden második vidéki és szinte minden egyes városi háztartásban."²

1993-ra a városi háztartások 83%-a rendelkezett mosógép­pel, Sanghai-ban 98%-a hűtőgéppel, 92%-a színes televízióval és 45%-a videóval.³ A The Economist kiemeli: „Kína 14 év alatt nyújtott gazdasági teljesítménye eddig soha nem látott mértékű előrelépést jelentett az emberi jólét növelésében… 1994-re Kína gazdasága majdnem biztosan négyszer akkora lesz mint 1978-ban; továbbá, ha megvalósítja céljait, melyek reálisnak tűnnek, akkor 2002-re az 1978-as teljesítmény nyolcszorosát is elérhe­ti… Az átfogó adatok híven tükrözik az óriási életszínvonalbeli növekedést… – a gabonatermelés hat év alatt a harmadával nőtt, a gyapottermelés majdnem a háromszorosára, az olajos mag­vak termelése közel a duplájára, a gyümölcstermelés pedig öt­ven százalékkal emelkedett. Vidéken a reáljövedelmek nyolc év alatt háromszorosukra növekedtek. 1978 és 1991 között egy át­lagos kínai gabonafogyasztása 20%-kal, a tengeri állatok fo­gyasztása kétszeresére, a disznóhúsé két és félszeresére, a to­jásfogyasztás több mint háromszorosára, az étolajé és a csir­kéé pedig négyszeresére nőtt."⁴

Ezek az adatok jól mutatják az élelmiszerek és a fogyasztási cikkek termelésében bekövetkezett változásokat. A fekete-fehér televíziók, a hűtőgépek, a mosógépek, a ventillátorok, illetve a vasalók termelését szinte a nulláról sikerült a világ élvonalába hozni.⁵ Talán nem is lehetne élesebb a kontraszt Oroszország­gal és a kelet-európai országokkal. Oroszországban az életszín­vonal csupán 1992 folyamán a felére csökkent. Nemhogy a fo­gyasztói társadalom nem jött el, amelyre a kapitalizmus győzel­mével sokan számítottak, de az élelmiszereket, illetve a fogyasz­tási cikkeket gyártó ágazatok a gazdaság összes többi iparágá­nál gyengébb teljesítményt nyújtottak.

A társadalmi következmények félelmetesek. A United Nations Children's Fund (UNICEF) 1995 végén arról számolt be, hogy Oroszország lakosságának 34%-a él a létminimum alatt, az Oro­szországban, Ukrajnában, illetve a balti köztársaságokban élő 20-39 éves férfiakra vonatkozóan pedig arról, hogy „a különbö­ző szív-, emésztőszervi és fertőző betegségeknek köszönhető­en a halálozási arányszámok riasztó méreteket öltöttek".

A várható élettartam az orosz férfiak esetében 57 évre zuhant: „1993-ra Oroszországban a halálozási adatok túlszárnyalták az alacsony jövedelmű országok szintjét. A halálozási ráták nagyjából olyan országokéval egyeznek, mint Banglades, Nigéria, Szudán és Togo, ami ijesztő bizonyítéka a reformfolyamat ször­nyű következményeinek."⁶

Kína gyors gazdasági növekedése volt az alapja oly sokat emlegetett kereskedelmi sikereinek. 1979 óta Kína exportja éven­te 16%-kal bővült, és egyenletesen tartotta ezt a trendet. Az ipari termékek adják mára Kína exportjának 80%-át: „A kínai termé­kek kifinomultabbá válásával az exporton belül az ipari termé­kek aránya 50%-ról 80%-ra nőtt az elmúlt évben… A gépi fel­szerelések, az elektronikai termékek és a szállítási eszközök gyártása a legdinamikusabban fejlődő ágazatok… A tőkeintenzív területeken belül a gépi berendezések és a szállítóeszközök ex­portja 1992 első kilenc hónapjában 86%-os növekedést muta­tott az 1991-es szinthez képest. Ezek az árucikkek az összes export 16%-át tették ki tavaly, míg 1988-ban csupán 6%-át."⁷

Oroszországban ugyanakkor az export dollárban számított ér­téke mintegy a felére csökkent, az 1990-es 63 milliárd dollárról 1994-re 35 milliárd dollárra esett vissza. Az ország csupán nyers­anyag-, illetve energia-kivitelre volt képes, amely 1993-ra az összes export 80%-át adta.

A KKP uralma alatt a külföldi beruházások tekintetében Kína a világ legvonzóbb országává vált – jóval több beruházást mond­hat magáénak, mint Kelet-Európa és a Szovjetunió összesen. A külföldi beruházók számára azért vonzó Kína, mert ez a világ leggyorsabban fejlődő országa – a legnagyobb nemzetközi vál­lalatok nem engedhetik meg maguknak, hogy kihagyják ezt a piacot. Mindez Kína nemzetközi pozíciójának erősödését ered­ményezi, illetve lehetővé válik komoly technológiai transzferek valamint a külföldi beruházók tapasztalatainak átvétele.

Oroszország az IMF ajánlásait követi, gazdasága az összeom­lás szélén áll, és egyes nyugati becslések szerint 20 milliárd dol­láros tőkekiáramlással kellett szembenéznie, ami jóval több, mint az összes beáramló tőke és az IMF-től kapott hitelek összege.

Röviden: „A reformok hatására bekövetkezett változások kö­zötti különbség egészen megdöbbentő. Majdnem az összes mutatószám tekintetében megfordultak az arányok. A kínai re­formfolyamat összes állomásán a kommentárok szinte mindegyi­ke a növekedés lelassulását jósolta. Ehelyett a gazdasági fel­lendülés többé-kevésbé töretlenül folytatódott az 1990-es évek közepén is, sőt, a legfontosabb – az életminőséggel kapcsola­tos – mutatók tekintetében ugyanolyan javulás érzékelhető, mint a kibocsátás és a reáljövedelem esetében. Oroszországban ez­zel szemben Gorbacsov korai korszakának gyengébb teljesítmé­nyét egy ennél is gyengébb produkció követte, majd a 90-es években egy olyan periódus jött el, melyet leginkább 'katasztró­fának' nevezhetünk. A kibocsátás meredeken zuhant, és ami a legfontosabb, az élet minőségében óriási csökkenés mutatko­zott, a halálozási ráták növekedésével párosulva."⁸

A kínai gazdasági reform polgári magyarázatai

Egy olyan ország esetében, amely ekkora hányadát adja a világ népességének, egy ilyen ellentmondásos gazdasági teljesítmény magyarázatának komoly kihívást kell jelentenie mindazok szá­mára, akiket foglalkoztat az emberiség jólétének növelése. Az IMF például teljesen tudatában van annak, hogy az Oroszország és Kína közötti kontraszt komoly politikai problémát vet fel. Nézetük szerint azonban Kína ugyanoda fog érkezni, ahova Ke­let-Európa országai, csak félúton jár, és „utol kell érnie őket" pri­vatizációval, illetve az állami tulajdonban levő iparágak leépíté­sével. Más szóval azt kívánják, hogy Kína utánozza Kelet-Euró­pa „sikereit"!

Milton Friedman írja: „Nem az a döntő, hogy használjuk vagy nem használjuk a piacot. Minden társadalom, legyen az kom­munista, szocialista, szociáldemokrata vagy kapitalista, felhasználja a piacot. Ennél fontosabb megkülönböztetés, hogy létezik-e magántulajdon vagy sem? Kik a piaci szereplők és a piac me­lyik oldalán tevékenykednek? A résztvevők állami bürokraták, akik az úgynevezett kormányzati oldalon működnek, vagy olyan egyének, akik közvetlenül vagy közvetve, de a saját érdeküket követik? Éppen ezért javasoltam egy korábban Kínában kiadott írásomban a „szabad magánpiacok" kifejezést a piac helyett,.., ahol a „szabad" és a „magán" jelzők fontosabbak a „piacnál". A szó szoros értelmében vett piacot, amely egyre jobban tért hó­dít a világon, szerencsésebb lenne „privatizációnak" hívni – ami az állami tulajdonban levő vállalatok magánkézbe kerülését je­lenti, és ami által nagyobb lehetőség nyílik az Adam Smith óta közismert láthatatlan kéz működésére."⁹ Más szóval, Friedman számára a Kína által, a központi tervgazdaság keretei között be­vezetett piaci reformok elvetendők, mivel nem járnak együtt a magántulajdon általánossá válásával.

A The Wall Street Journal még élesebben fogalmaz: „Kína lé­nyegében véve még mindig szocialista gazdaság… A Kommu­nista Párt nem vonult vissza a központi tervezéstől… A nyilván­való megoldás a privatizáció lenne, ami sok esetben a csődeljá­rással volna egyenlő, bár néhány vállalat kétségtelenül igen magas eszközértékkel rendelkezik a hozzájuk tartozó óriási föld­területből kifolyólag. A kormányzat ugyanakkor eldöntötte, hogy az állami tulajdont nem lehet megbolygatni. Amíg ez az állás­pont meghatározó marad, a kínai reformok nem tudnak kibonta­kozni…; az állami szektor továbbra is nyomasztja a gazdaságot, és ha ezt a fájó műtétet nem végzik el,"később még nagyobb árat kell majd fizetniük."¹⁰

Ha a The Wall Street Journal, az IMF vagy Milton Friedman a gazdasági hatékonyságra célzott (de az is elég, ha az életszín­vonalra gondolunk), akkor az egyetlen racionális megközelítés azt diktálná, hogy vessük el azokat az ajánlásokat, amelyek Ke­let-Európa összeomlását okozták, és alkalmazzuk azokat, ame­lyek Kína sikeréhez vezettek. Ez azonban nem történhet meg, mivel az IMF és a többiek számára a kapitalizmus gyors és visszafordíthatatlan helyreállítása az elsődleges cél, és minden más csak alsóbbrendű – függetlenül a szociális és gazdasági következményektől.

Ahogy az orosz kormány egyik nyugati tanácsadója megje­gyezte: „1992-ben Oroszország újra felfedezte a kapitalizmust, ami a század egyik legnagyobb eredménye. Néhány ember az­zal érvel, hogy a reformok megbuktak, mivel az infláció tovább­ra is magas. Ez az érvelés azonban hibás, hiszen az orosz re­form legfontosabb célja a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet."¹¹

Ezek szerint a fő kérdés a tervgazdaság lehető leggyorsabb és visszafordíthatatlan lebontása volt, és nem az életszínvonal emelése: „A tapasztalatok azt mutatják, hogy a legtöbben közü­lünk előzőleg túl nagy figyelmet fordítottak az előző rendszer le­rombolásának szükségességére, és nem foglalkoztak eléggé az intézményi következményekkel, valamint az öngerjesztő fiskális és makroökonómiai folyamatokkal. Utólag ezeknek az aggodal­maknak a hiánya igen feltűnő."¹²

A kínai utat amiatt bírálják, hogy végállomása nem a ka­pitalizmus. Jeffrey Sachs és Wing Thye Woo például azt a kö­vetkeztetést vonják le, hogy Kína sikerei ellenére a döntő kér­dés kapitalista szemszögből a következő: „1978-ban a kínai fog­lalkoztatottak 18%-a dolgozott állami tulajdonban levő vállala­toknál, és ez az arány 1992-ben még mindig 18% volt. Ez azt jelenti, hogy 1992-ben 32 millióval többen dolgoztak állami vál­lalatoknál, mint 1978-ban. Az állami szektor nem 'zsugorodik össze'."¹³

A The Economist 1995-ös, Vietnamról – mely a kínai gazda­sági reform egy sajátos változatát alkalmazza – szóló tanulmá­nyában kiemelik, hogy négy éven át tartó évi 8%-os növekedés után az állami szektor súlya az ipari termelésen belül az 1990-es 33%-ról 1994-re 40%-ra emelkedett. A lap kissé fanyalogva meg is jegyzi: „A gazdaság nyitottá tétele egyértelműen megnö­velte az állam súlyát."¹⁴

Másfelől a tények, amelyek cáfolják Sachsnak és társainak véleményét – az állami szektor valóban nem „zsugorodik össze" -, egyúttal ellentmondanak azoknak a baloldali vélemé­nyeknek is, melyek szerint Kína a kapitalizmus felé vezető úton halad, csak lassabban, mint Kelet-Európa. Kínában a nagyipar privatizációja nem ment végbe. A közösségi (állami vagy helyi önkormányzati) tulajdonban levő vállalatok adják Kína ipari ter­melésének 80-85%-át. A föld továbbra is közösségi tulajdon­ban van.

Nemhogy ugyanannak a gyógyszernek különböző alkalmazá­sáról nem beszélhetünk, de a Kína által követett gazdaságpoli­tika egyenesen szöges ellentétben áll az IMF által Kelet-Európa részére megfogalmazott tanácsokkal: „A folyamat végére [Kíná­ban] az állami tulajdon továbbra is fontos, meghatározó jegye a tulajdonviszonyoknak szinte az összes ágazatban. A gazdaság lényegében teljesen védve volt a nemzetközi versenytől. Az ál­lam végig központi szereplője volt a folyamatnak, bár a hang­súly az utasítások felől eltolódott a tervezés felé, helyet enged­ve a piaci folyamatoknak is. Azt mondhatjuk, hogy Kína az összes fontosabb területen olyan reformstratégiát követett, amely telje­sen ellentmond a hagyományos tranzíciós elméletnek. A 80-as évek végén, a sztálinista rendszerek átalakítására vonatkozó, általánosan elfogadott nézet szerint a kínai kormány hibák so­rozatát követte el, mégis Kína volt az az ország, amely a világ legdinamikusabb növekedését produkálta a reform éveiben… Azok a tanácsok, amelyek ezen ortodoxiából származtak, dön­tően hozzájárultak a szovjet katasztrófához. A kínaiak azon fel­ismerése viszont, hogy nem kell szükségszerűen ezeket a ta­nácsokat követniük, lényegesen hozzájárult átalakulási program­juk sikeréhez."¹⁵

A valóságban, ahogy látni fogjuk, két kulcsmozzanata van a kínai reformnak: egyrészt az ipari ágazatok döntő hányadá­ban meglevő állami tulajdon fenntartása, másrészt az ezt le­hetővé tevő tervezés megőrzése. Azok, akik szerint Kínának, a világ legkomolyabb növekedését felmutató országának ki kel­lene „egészítenie" eddigi sikereit azokkal a gazdaságpolitikai lé­pésekkel, amelyek Kelet-Európa számára katasztrofális követ­kezményekkel jártak, Alice Csodaországában élnek. Kína éppen azért érhetett el ilyen hihetetlen mértékű növekedést, mert ke­vésbé volt „sikeres" a privatizációban, illetve a kapitalizmus visszaállításában. Ezzel szemben Kelet-Európa „sikerei" gazda­sági összeomláshoz vezettek.

Egy másik tipikus érv a nemzetközi tőke szószólóitól, hogy hi­ába ér el eredményeket a kínai reform, ez a recept nem alkal­mazható Oroszország esetében. Jeffrey Sachs azt állítja, hogy Kínában jelentős munkaerőtöbblet volt a mezőgazdaságban, melyet át lehetett irányítani az új ipari ágazatokba, míg Oroszor­szágban a foglalkoztatottak legnagyobb része az állami szek­torból nem volt átképezhető, aminek következtében-világossá vált, hogy a kisvállalkozások fejlődésének alapfeltétele az álla­mi szektor lebontása.

Valójában azonban lényegesen nehezebb képzetlen mezőgaz­dasági munkásokat átképezni ipari munkássá, mint egy-egy ipari ágazaton belül átcsoportosításokat végezni: „Az összehasonlí­tás alapja tehát a következő: az orosz oldalon képzett városi munkások átcsoportosítása egyéb ipari, illetve szolgáltató ága­zatokba, míg kínai részről képzetlen mezőgazdasági munkások átképzése ipari munkásokká. Nos, vajon melyik költségesebb? Az az állítás, hogy az oroszoknak sokkal nehezebb feladatuk van, hitetlenkedést váltana ki azon közgazdászok nagy részéből, akik már tanulmányozták e fejlődési folyamatot. A kijelentés ugyanis általában véve sem igaz, de abban a konkrét helyzet­ben biztosan nem, melyben – legalábbis a reformfolyamat kez­detén – az orosz gazdaság teljes foglalkoztatásról indult, míg a kínai munkaerő-fölösleggel küzdött. Az európai tervgazdaság­oknak ugyanis – szemben a kínaival – nem kellett volna folya­matosan új munkahelyek millióit teremteniük, hogy azok felszív­ják a nem hatékony termelés révén feleslegessé vált munkáso­kat. Egy ilyen helyzetben az új vállalatok mérsékelt növekedést produkálva lehetővé tudták volna tenni a munkaerő-átcsoporto­sítást a kevésbé hatékony ágazatokból a hatékonyakba, úgy, hogy az közben ne járjon a társadalmat destabilizáló munkanél­küliséggel. A közép-kelet-európai országok rendelkeztek ugyan­azokkal a felesleges kapacitásokkal, mint Kína, csak éppen vi­déken kevesebb volt a kihasználatlan munkaerő-tartalék. Ezért ennek a tartaléknak a hozzáférhetővé tétele még a kínainál is gyorsabbá tette volna az átalakítási folyamatot. Ilyen szempont­ból tehát a gazdasági reform kínai változatának létezik egy éret­tebb megoldási formája. Ez bizonyára lassúbb növekedést idézne elő, de olyan reformstratégia, amely valószínűleg elfogadhatóbb egy sokkal bizonytalanabb, a gazdaságot jobban megzavaró át­alakulásnál."¹⁶

Mint azt később látni fogjuk, a reformok kezdetén alapvető hasonlóságok mutathatók ki az oroszországi, illetve a kínai át­alakulási folyamat között. Ám Kína közismert problémái – a vi­szonylag szűkös mezőgazdasági területen biztosítani az óriási méretű lakosság ellátását, a mezőgazdaságon belüli termelé­kenység növekedésével állások tízmillióinak létrehozását lehe­tővé tenni az ipari és szolgáltató szektorban a felszámolt ága­zatok pótlására, és mindezt lényegesen alacsonyabb minőségi, oktatási, ipari, technológiai színvonalról indulva – nemhogy könnyebbé tették, sokkal inkább megnehezítették a kínai gaz­daság reformját.

A tervutasításos gazdaságok torzulásai

A szovjet – és részben a kínai – gazdaság ereje abban állt, hogy létrehozott egy független nehézipari ágazatot, és egészen hosszú ideig képes volt viszonylag magas növekedést produkálni. Az országok mezőnyében egyedül a Szovjetunió és Ja­pán, majd később Kína tudta csökkenteni lemaradását a fejlett tőkés országokhoz képest az egy főre jutó GDP-ben (lásd Angus Maddison). Ez a gazdasági teljesítmény, amely nem jöhetett vol­na létre az 1917-es októberi forradalom nélkül, tette lehetővé a Szovjetunió számára, hogy egyedül az Egyesült Államoké­hoz hasonlítható kulturális és tudományos erőforrásokra tegyen szert.

A „szocializmus egy országban" programja alapján – melyet Buharin fogalmazott meg, majd később Sztálin és az őt követő szovjet és kínai vezetők is átvettek – úgy képzelték, hogy a Szov­jetunió a saját erőforrásaira támaszkodva képes lehet egy ön­fenntartó szocialista társadalmat létrehozni. Ez az elképzelés azonban nagyban visszavetette az ország fejlődését. A mező­gazdaság és a könnyűipar, illetve ennek következtében a mun­kások és a parasztok életszínvonala teljesen alárendelődött a nehézipar érdekeinek. Oroszországban a kötelező jellegű kol­lektivizálással, Kínában pedig a kommunák rendszerével pró­bálták a parasztságot mint osztályt háttérbe szorítani. A fogyasz­tói szolgáltatások – mint például az üzletek, műhelyek – sokkal kevésbé voltak fejlettek a kispolgárság igen sikeres felszámolá­sának köszönhetően. Csak egy példát említve, a szovjet kiske­reskedelem problémái érthetővé válnak, ha figyelembe vesszük, hogy míg a szovjet foglalkoztatottak 6%-a dolgozott a kis- és nagykereskedelemben, addig Németországban ez az arány 15%, az Egyesült Államokban pedig 22% volt.

Míg a hazai iparnak a fejlett tőkés országok versenyétől való védelme szükséges volt, addig ezeknek a gazdaságoknak a nem­zetközi munkamegosztástól való elzárása indokolatlannak bizo­nyult. A kapitalizmus egyik legfontosabb haladó eleme – melyet a szocializmusnak át kell vennie, illetve tovább kell fejlesztenie – a nemzetközi munkamegosztás.

Ezek a torzulások újabb és újabb problémákat szültek: egy olyan árrendszert, amely lehetetlenné tette a racionális terve­zést; a fogyasztói javak jelentős hiányát, ami igen komoly terhet rótt a nőkre stb. Ráadásul ezek a torzulások aláásták a munká­ra, illetve a munkaidő racionalizálására ösztönző erőket, hiszen hiába ajánlottak nagyobb erőfeszítésekért magasabb béreket, ha azokért alig lehetett valamit kapni.

Ez a gazdasági rendszer a demokrácia teljes megszüntetését követelte meg, hiszen ha a munkásosztálynak választási lehe­tősége lett volna, akkor olyan programokat támogatott volna, melyek emelik az életszínvonalat. A piac és a tervezési folya­matba való közvetlen beleszólás hiánya pazarlást és korrupciót eredményezett. Mindez a bürokratikusán irányított tervgazdaságokra jellemző aránytalanságokhoz vezetett: az életszínvonal lényegesen alacsonyabb volt, mint amit a gazdaság fejlettségi szintje lehetővé tett volna.

Az Egyesült Államokban az összes magánfogyasztás a gaz­daság 68,6%-át adta 1991-ben. A volt Szovjetunióban 55%-ot fordítottak fogyasztásra, míg Kínában 1978-ban a gazdasági re­formoknak köszönhetően ez az arány 53% volt. A fogyasztás­orientált szektoroknak ez a fajta értelmetlen leépítése aláásta a munka és a tőke termelékenységét egyaránt. Ez azt jelentette, hogy a szovjet és a kínai gazdaságok épp a világgazdaság leg­dinamikusabban fejlődő ágazataiban (fogyasztási javak terme­lése, illetve szolgáltatás) voltak a legfejletlenebbek. Végül, ez a struktúra a külkereskedelemre is komoly hatással volt, hiszen a nehézipar a könnyűiparnál sokkal magasabb beruházási szin­tet követel meg (a kibocsátás arányában), ezért sokkal nehe­zebbé válik a világpiaci versenynek megfelelő ágazatok kialakí­tása.

A kínai gazdasági reform

A fenti strukturális egyensúlytalanságok orvoslására mindkét or­szágban a szolgáltatások és a fogyasztási javak termelése felé kellett volna elmozdulni. Ennek egyetlen megvalósítható módja az lehetett volna, ha meghagyják az addigi eredményeket, a ne­hézipart, miközben korrigálják a torzulásokat az élelmiszerter­melés, a fogyasztási javak és a szolgáltatások előtérbe helye­zésével.

A fogyasztási javak iránt jelentkező óriási kereslet mindkét or­szágban viszonylag fájdalommentessé tette volna a torzulások „kiigazítását", mert ez együtt járt volna az életszínvonal emelke­désével. Ahogy az egyik nemrégiben megjelent elemzés kiemeli: a kínai és kelet-európai háztartásoknak „jövedelemszintjüktől függetlenül reménytelen fogyasztási igényekkel kellett szembe­nézniük. Nagyon sok áru esetében akadozott az ellátás, a hiá­nyok állandósultak, ha pedig lehetett valamit kapni, azért sok esetben órákig kellett sorban állni. Tehát nemcsak az erőforrás­elosztás volt alacsony színvonalú, hanem egyben óriási kielégí­tetlen kereslettel is számolni kellett.

Ezek a tényezők azt mutatják, hogy e rendszerek radikális re­formjának bizonyos értelemben „természetesnek" kellett volna lennie. A fogyasztási javak állandó hiánya azt jelzi, hogy komoly kihasználatlan lehetőség rejlett a szolgáltatások és a fogyasztá­si javak termelésében. A fogyasztási javak irányába történő, csupán mérsékelt erőforrás-átcsoportosítás is gyors kibocsátás-nö­vekedést idézett volna elő. Sőt, mivel ilyen nagymértékű túlkereslet volt tapasztalható, az erőforrások 'átpumpálása' igen erős hatást fejtett volna ki."¹⁷

Éppen ez történt Kínában 1978-at követően – a fogyasztási ja­vak és szolgáltatások iránti kereslet megnőtt, ez óriási mértékű növekedést eredményezett a termelésükben, ami később szintén komoly növekedést gerjesztett a nehéziparban, előállítva a szük­séges inputokat a könnyűipar és a mezőgazdaság számára.

Az IMF által ajánlott politika ezzel ellentétes eredményeket produkált az egykori Szovjetunió területén. Az életszínvonal zu­hanásával a szolgáltatások és a fogyasztási javak iránti kereslet is csökkent. A könnyűipar és a mezőgazdaság összeomlott, ami egyben a nehézipar szétesését is okozta, hiszen a termékei iránti kereslet vészesen lezuhant. Ezért: „Nyilvánvaló, hogy a közép­kelet-európai országok nem voltak képesek létrehozni egy olyan 'konjunktúra-spirált', mint amilyet Kína. Azért van-e így, mert bi­zonyos összetevők hiányoznának a közép-kelet-európai orszá­gokból? Meglepő módon, ha egy pillantást vetünk az átalakulá­si folyamatra, akkor azt találjuk, hogy szinte az összes fontos tényező többé-kevésbé megtalálható a közép-kelet-európai or­szágokban is… Semmi sem látszik igazolni azt, hogy Kínának gazdasági struktúrájából vagy fejlettségi szintjéből következné­nek sikerei. A közép-kelet-európai országok is átvehették volna ezt a megközelítést…, és valószínűleg jobban is állnának, ha a kínai utat választják."¹⁸

Az alapvető probléma: „szocializmus egy országban"

Kínában a reform kezdetén komoly viták folytak a szocialista ter­melés céljáról. Az a sztálinista modell, melyben a lehető legma­gasabb felhalmozási ráta elérése a cél, akár a munkások, pa­rasztok életszínvonalának romlása árán is, egyértelműen meg­bukott. Felismerték, hogy a fogyasztás kárára történő túl magas felhalmozás csökkenti a beruházások hatékonyságát. Ez volt az a fal, amelybe a Szovjetunió beleütközött. A fogyasztás elhanya­golása aláásta a munkaerő ösztönzését, rontotta a termékek minőségét, hiányokat okozott, csökkentette a mezőgazdaság és a könnyűipar számára hozzáférhető erőforrásokat. A reformok­ról folytatott vita végeredménye a sztálinista modell tökéletes ellentéte lett. A mezőgazdaság vált a központi ágazattá, melyet a könnyűipar és végül a nehézipar követett.

Ugyanakkor a fogyasztási javak előtérbe állítása lehetetlen volt némi piacosítás nélkül. A kínálat szerkezete élesen különbözik a fogyasztási cikkeket előállító szektorban, illetve a nehézipar­ban, mivel az előbbi sok millió kis termelőegység együttműkö­dését kívánja meg. Ez volt az oka annak, hogy Gorbacsov idő­szakában a fogyasztási javak termelésének átalakítására irányuló próbálkozások megbuktak. Adminisztratív úton ugyanis lehetet­len létrehozni a kis farmok, az üzletek, a műhelyek, a fogyasz­tási javak termelőinek óriási méretű hálózatát. Mindezt csakis a piac segítségével lehet megvalósítani. A nehézipar államilag vezérelt fejlesztését véghez lehetett vinni, mivel az kis számú nehézipari vállalat koncentrációját követelte meg – a kis üzlete­ket és a mezőgazdasági szektort pedig a végsőkig megadóztat­ták vagy működésüket törvényileg tiltották, míg az árakat a ne­hézipar követelményeihez igazították. Ez a folyamat azonban nem fordítható meg. Lehetetlen bürokratikus úton létrehozni kis­termelők és szolgáltatók millióit.

A Szovjetunióban már próbálkoztak a piac teljes kizárásával. Csakhogy a piaci viszonyokat progresszív módon meghaladni kell, nem pedig elnyomni. Ahogy Trockij jegyezte meg Sztálin első ötéves programját bírálva: „A gazdaság számtalan szereplőjé­nek, legyen az állami vagy magán, kollektív vagy egyéni sze­replő, nemcsak a tervbizottságok számain keresztül kell kifejez­nie szükségleteit, illetve relatív erejét, hanem a kereslet-kíná­latra gyakorolt közvetlen hatásán keresztül is. A tervet ellenőr­zik, és egy elfogadható szint erejéig a piacon keresztül valósít­ják meg. A piac szabályozásának az ott tapasztalható folyama­toktól kell függenie. A minisztériumok által kidolgozott végleges változatokat különböző hatékonysági számításokkal kell alátá­masztani."¹⁹

A piac társadalmi viszonyok összessége, ami egy hosszú tör­ténelmi folyamat végén „el fog halni". Az a próbálkozás^hogy ezt adminisztratív úton megszüntessék, annyira visszavetette a szovjet gazdaságot, hogy már csak az állampolgárok életszín­vonala lett fontos.

Másfelől, Kínában és a Szovjetunióban a kapitalizmus meg­döntésével rendelkezésre álltak olyan eszközök, melyek segít­ségével ellenőrizhetővé váltak a hazai és nemzetközi piacok: szabályozni lehetett hatásaikat, és ki lehetett jelölni, hogy hol érdemes a piaci erőket felszabadítani. Ennek következtében a kínai gazdasági reformon belül „az állam szerepe a nemzeti ér­dekek és a világpiac közötti közvetítést jelentette, és magában foglalta egyrészt bizonyos kulcsfontosságú értékek kijelölését (valutaárfolyam, hosszú távú kamatláb), másrészt a gazdaság­nak valamilyen növekedési pálya mentén való vezetését. A pia­cot csak információhordozó eszközként használták a tervezők, sohasem válhatott széles körben elterjedtté."²⁰

Oroszországban 1992 után fokozatosan háttérbe szorultak a hazai gazdaságnak a világpiac lényegesen fejlettebb erőitől való védettségét szolgáló eszközök. Ez tette lehetetlenné azt, amit Peter Nolan a sikeres reform előfeltételének nevezett – a terve­zést: „Az átmenet sikere azon múlott, mennyire képesek a ter­vezés megvalósítására."²¹

Az 1992 januárjában meghirdetett kapitalista program – árli­beralizálás, privatizáció, a gazdaság alárendelése a nemzetkö­zi tőke érdekeinek – a fogyasztásicikk-gyártás felfejlesztését sem oldhatta meg. Ennek oka a következő: teljes árliberalizáció ese­tén a fogyasztási javak iránti kereslet együtt zuhan az életszín­vonallal, másfelől a jóval monopolizáltabb ágazatok által előállí­tott ipari inputok árai gyorsabban emelkednek a fogyasztási ja­vak árainál. A sokkal erősebb külföldi versenytársak is akadá­lyozzák a hazai fogyasztásicikk-termelés átalakulását. Ezért mondhatjuk, hogy a legnagyobb összeomlás a könnyűiparban és a mezőgazdaságban következett be. Ezeket az ágazatokat egyszerre sújtották a gyorsabban emelkedő inputárak, a külföldi árverseny és a fogyasztási kereslet összeomlása. Az IMF taná­csai inkább megnehezítették, mint könnyítették az egykori Szov­jetunió helyzetét.

A kínai gazdasági reform működése

Ha tudjuk, hogy sem a tervutasításos rendszer, sem" a teljes ár­liberalizáció nem képes a torzulások javítására, akkor felmerül a kérdés, hogy mit lehet tenni. Ezt a dilemmát oldatta meg a kínai reform. Egyszerre tartotta meg a nehézipar kibocsátási szintjét, és csoportosított erőforrásokat a könnyűipar, a mező­gazdaság, a fogyasztói szolgáltatások fejlesztésére. A hazai ter­melőket átlagban 35%-os importvámokkal védték, ami igen ma­gas, ha figyelembe vesszük, hogy más fejlődő országokban ez átlagosan 15%.

A reform kiindulópontja az egyéni fogyasztás radikális nö­velése volt, hiszen az új, fogyasztási cikkeket előállító ágaza­tok csak akkor fejlődhettek, ha komoly kereslet mutatkozott termékeik iránt. Az 1978-1981 közötti három év alatt a kínai gazdaságon belül az egyéni fogyasztás a GDP 53%-áról 59%-ra emelkedett. Mindezt úgy érték el, hogy az állami szekto­ron belül a GDP 5%-ával csökkentették a beruházás arányát, és ezt fogyasztói támogatásokra és béremelésre fordították: „…a reform első szakaszában, különösen 1979 és 1981 kö­zött, drasztikus csökkenések következtek be a katonai kiadá­sokban, valamint a nehézipar egészének részesedésében. Ezzel szemben a fogyasztási javak termelésében gyors nö­vekedésre került sor."²²

A fogyasztási javak központilag indukált keresletnövekedését összhangba hozták a kínálati oldallal is, de nem adminisztratív úton, hanem a piac segítségével: az élelmiszerek és a többi fo­gyasztási cikk relatív árának emelésével. Az állami tulajdonban levő, monopolizált ipari szektor árait ugyanakkor alacsonyan tar­tották. Az 1978-at követő tíz évben a mezőgazdasági árak az ipari árakhoz képest 77%-kal növekedtek, míg a fogyasztói árak az átlagárakhoz képest 25%-kal. A volt Szovjetunióval és Kelet-Európával ellentétben itt nem volt szó árliberalizálásról. A fo­gyasztási javak áraiban bekövetkezett növekedés ösztönzője volt a termelésnek.

A keresleti oldalon a lakosságot az állami támogatások eme­lésével kompenzálták, majd később ezeknek az árrendszert tor­zító hatása miatt bérnövekedéssel helyettesítették őket. Ez éle­sen különbözik a kelet-európai „árreformtól": itt egyszerűen meg­szüntették a közvetett támogatásokat. Kínában növelték az élet­színvonalat, nem pedig csökkentették.

A fogyasztási javak iránti kereslet megnőtt, a gazdaság pedig egyre inkább olyan árrendszer felé haladt, amely hűen tükrözte a valódi költségeket. Az állam egyben fenntartotta magának azt a jogot, hogy ha szükséges, korlátozza az árakat.

Ha az áremelkedés formájában a farmereknek fizetett össze­get a fogyasztók kapták volna, akkor a fogyasztás részesedésé­ben nem lett volna változás a gazdaság egészét tekintve. Ez azt jelentette volna, hogy a fogyasztók több élelmiszert vásárolnak, de a többi áruból nem növelik a fogyasztásukat. Az élelmiszer­termelés ugyan megnőtt volna, de a tartós fogyasztási cikkeké (mosógép, hűtőgép, televízió) nem, ez pedig nem adott volna újabb lökést a gazdasági növekedésnek. Ebből következően a lakosság teljes kompenzációja a gazdasági reform sikerének nél­külözhetetlen feltétele volt.

A lakosság számára előnyös volt a fogyasztási javak meg­növekedett kínálata, ráadásul védve volt az áremelkedések­kel szemben. A változások tehát népszerűek voltak a nagy­közönség számára. Az árakat a fogyasztási cikkeket előállító szektorhoz igazították, ezzel növelve ezeknek az ágazatok­nak a termelését. A fogyasztási javakhoz igazított árrendszer mellett a vállalkozási formákra vonatkozó összes tiltó intéz­kedést el kellett törölni, melynek következtében kis farmok, üzletek, műhelyek, egyéni- és közös vállalkozások milliói je­lentek meg.

Mindezek miatt óriási mennyiségű erőforrás áramlott a fogyasztásicikk-gyártásba, látványos eredményeket vonva maga után. Az 1979-89 közötti évtizedben a teljes mezőgazdasági ter­melés 49%-kal nőtt, a teljes élelmiszertermelés 45%-kal, az egy főre jutó élelmiszertermelés pedig 29%-kal. A jobb minőségű élel­miszerek termelésében bekövetkezett változások még ezeknél is látványosabbak. 1979 és 1989 között a sertéstenyésztés évi 7,7%-kal, a tejtermelés 8,4%-kal, a tojásé 9,7%-kal, a szőlőter­melésé 17,9%-kal, a banáné pedig 26,1%-kal nőtt. A végered­mény a mezőgazdaságon belüli tartós termelékenység-növeke­dés lett: „Az egy termőföldegységre (1 acre = 0,41 ha) vetített termés összértéke a reform időszaka alatt mintegy a háromne­gyedével gyarapodott. Az egy munkásra eső nettó kibocsátás évi átlagos növekedése az 1957 és 1978 közötti 0,3%-ról 1978 és 1991 között 4,3%-ra nőtt."²³

Ennek az elmozdulásnak a feltétele, illetve velejárója a pia­con keresztül egymáshoz kapcsolódó sok millió vállalkozás lét­rejötte volt. A mezőgazdaságban, ahol a reform elkezdődött, a termeléssel járó felelősséget a közösségi tulajdonról az egyéni tulajdonra ruházták át, és a szerződésen alapuló vásárlások vet­ték át a kötelező állami megrendelések helyét. Több próbálko­zás után 1984-re a háztartási felelősségi rendszer vált megha­tározó formává. Ekkorra kétszázmillió kis farm létezett. Ugyan­akkor, amíg a földhasználat magánjellegű volt, a földtulajdonlás nem. A háztartások adott időszakra vettek bérbe egy-egy föld­területet: 1984-re a szerződési időszak 15 év volt az egynyári növények, míg 50 év a fás növények esetében. A termelők arra szerződtek, hogy egy adott mennyiségű termény egy részét az államnak adják át, míg a fennmaradó részt piaci árakon értéke­síthetik.

1988-ban a kormány legalizálta a magántulajdonban levő vál­lalkozások létrejöttét. Különösen a kisvállalkozások kezdtek na­gyon gyorsan terjedni. 1986-ra 500 000 ipari vállalkozást tartot­tak nyilván Kínában, melyből 420 000 volt kis¹ vagy középmére­tű. A fogyasztói szolgáltatások terjedése ugyanilyen gyors volt. 1977 és 1988 között Kínában a foglalkoztatottság 35%-kal nőtt, de az éttermekben dolgozók száma 327%-kal, a kiskereskede­lemben dolgozóké 380%-kal, más szolgáltatásokban pedig 750%-kal emelkedett. Az összes foglalkoztatott száma ebben a három szektorban 6 millióról 30 millióra emelkedett, ami rendkí­vüli mértékű életszínvonal-javulást mutat a kínai emberek életé­ben.

A mai napig a tiszta értelemben vett magánszektor kis hánya­dát adja Kína összes kibocsátásának, mert – ahogy azt később látni fogjuk – a leglátványosabb növekedést a többé-kevésbé helyi önkormányzatok tulajdonában levő vállalatok produkálták (falusi és városi szinten egyaránt). Ez kiegészült a magánszek­tor kisüzemeivel, amivel egyrészt lehetővé vált a termelékeny­ség-növekedés miatt megnőtt munkaerő-kínálat felszívása, más­részt a kínálatnak a kereslethez való közelítése.

A kiindulópont a mezőgazdaságon belüli ösztönzés felisme­rése volt, a reformfolyamat azonban egy sokkal mélyebb és tá­volabb mutató iparosításhoz vezetett, különös tekintettel a vidé­ki székhelyű, kisméretű magán és állami vállalatokra. „A kínai felismerés az iparosításon alapult; az ipar a GDP 35%-át adta 1970-ben, 42%-át 1990-ben. A mezőgazdaság részaránya az 1970-es 38%-ról 1990-re 27%-ra csökkent… Az 1980-as évekbeli növekedés a könnyűipart érintette a legerőteljesebben, ezen belül is inkább az állami vállalatokat – a döntően állami tulaj­donban levő vállalatok által reprezentált nehézipar szintén gyors, de kissé szerényebb növekedést produkált."²⁴

Az iparosítás nem korlátozódott a városra: „a falusi összjöve­delemből a mezőgazdaság részesedése az 1978-as 69%-ról 1992-re 36%-ra csökkent, miközben a vidéki nem-mezőgazda­sági szektor gyorsan bővült."²⁵

A fogyasztási javak termelésében eltervezett növekedés csakis a gazdaság ipari magvát alkotó állami tulajdon fenntartásával volt lehetséges. Ez tette lehetővé ugyanis a kormány számára, hogy a fogyasztási javakhoz igazítsa a relatív árakat. Ha az iparvállalatokat privatizálták, az árakat pedig liberalizálták volna, ahogy ezt Kelet-Európában tették, akkor a kínai mezőgazdaság és a fogyasztásicikk-gyártás ugyanolyan árollóba került volna, mint a fenti országokban 1989 után. A monopolizáltabb nehéz­ipari és energetikai szektor termelői gyorsabban emelték volna áraikat, mint a fogyasztási javak termelői, illetve a farmerek, aki­ket sokkal keményebb verseny szorított korlátok közé a kisebb méretű termelés és az új vállalkozások könnyebb alapítása mi­att. Ebből adódóan nem igaz, hogy az állami tulajdont hamar el kellene felednünk. Épp ellenkezőleg, ennek segítségével vált si­keressé a kínai reform.

A kínai gazdasági reform körfolyamata

A fogyasztási fellendülés alábbhagyásával az állami tulajdonban levő ipari szektort egy ellentétes hatás érte. A farmerek és kis­vállalkozók megnövekedett jövedelme jelentett keresletet a to­vábbi növekedéshez szükséges termelőeszközök, mezőgazda­sági felszerelések, illetve egyéb szerszámok iránt.

„A könnyűipar növekedésének üteme fokozatosan gyorsult a-reform időszakában. 1978 és 1992 között a könnyűipar [kibo­csátásának összértéke] évente 15%-kal növekedett. Ugyanak­kor egy viszonylag zárt gazdaság esetében, amily,gn a kínai is, ekkora növekedés csak akkor tartható fenn, ha a nehézipar is hasonló eredményeket tud felmutatni, hogy a könnyűipart ele­gendő inputtal lássa el. Következésképpen, a könnyűipari ter­mékek termelésében bekövetkezett erőteljes növekedés a ne­hézipari termékek hasonló mértékű növekedésével járt együtt… A nehézipar növekedési rátáját 1978 és 1992 között évi 11%-ra becsülték… Furcsa módon az a gazdaság, amelyre a tervutasí­tásos rendszer időszakában a túlzott iparosítás volt jellemző, a reform időszakában gyors növekedésre volt képes ezekben a szektorokban. Az ágazatok közötti kapcsolatok a reform folya­mán a túlzott nehézipari túlsúly felől a kiegyensúlyozott növekedés irányába mozdultak el, ami nem jelentette a nehézipar tel­jes leépítését és a könnyűipar előtérbe kerülését. 1978 és 1992 között Kína az összes kibocsátást tekintve az acéltermelésben az ötödikről a negyedikre, a széntermelésben a harmadikról az elsőre, az olajkitermelésben a nyolcadikról az ötödikre, a villamosipar tekintetében a hetedikről a negyedikre, a cement­termelésben pedig a negyedikről az első helyre került."²⁶

A mezőgazdaságban, majd azt követően a többnyire állami tulajdonban levő fogyasztásicikk-iparban bekövetkező növeke­dés eredményeként a nehézipar is fellendülhetett. Vagyis a kí­nai reform nem csak az 1989-1991 között az IMF által irá­nyított kelet-európai és oroszországi változásokhoz képest tűnik haladónak, de egyben válasz a túlzott iparosítás sztá­linista stratégiájára is, amely a nehézipar fejlesztését csak a fogyasztási javak és szolgáltatások kizárásával tudta megvaló­sítani. Mindkét fenti stratégia a munkásosztály és a parasztság életszínvonalának drasztikus csökkentésén alapult. Kelet-Euró­pa és a Szovjetunió munkásosztályai elvetették a sztálinista modellt, mert abban életszínvonalukat egy utópiának (a szocia­lizmus egy országban elképzelésének) kellett alárendelniük, mely végső soron aláásta a gazdaság működését. A mostani változá­sok azt jelzik, hogy a kapitalizmus még ennél is rosszabb. A kínai példa reális alternatívát nyújt mindkét lehetőséggel szemben.

A kínai gazdaság tulajdoni struktúrája

A kínai gazdasági reform a kisvállalkozások és -gazdaságok nagy ütemű növekedését eredményezte, talán az eddigi leggyor­sabbat a történelemben. A nagyipart lényegében egyáltalán nem privatizálták: „Kelet-Európával ellentétben Kínában nem tettek komoly lépéseket az igen széles körű állami szektor privatizáci­ójának irányába, ehelyett az állami cégekre és a (külföldi part­nerekkel közös) vegyes vállalatokra támaszkodtak, valamint kis mértékben a magántulajdonban levő vállalkozásokra is."²⁷

Az állami tulajdon a vidéki területeken is domináns ma­radt. 1990-ben a vidéki termelőszövetkezetek a megművelt te­rületek 35%-ának felszántását, 70%-ának öntözését, 62%-ának növényvédelmét végezték el, és a takarmány, a trágya, a nö­vényvédő szer és a dízelolaj több mint egyharmadát is a szö­vetkezetek használták fel. Becslések szerint 1992-ben a vidéki állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben megtermelt ü jövedelem a vidéki gazdaság összjövedelmének 45%-át tette ki.²⁸

A föld állami tulajdona egyértelműen ellensúlyozta a piaci re­formok generálta társadalmi egyenlőtlenségeket. „Az 1980-as évek elején a földeket 'dekollektivizálták'. Mindezt azonban nem követte a magántulajdon általánossá tétele. Mivel a Kínai Kom­munista Párt félt a földesurak osztályának megjelenésétől, ezért nem engedélyezte a föld adásvételét. A Párt még 1994 folya­mán is 'ragaszkodott a föld kollektív tulajdonához'. Továbbra is a faluközösség maradt a tulajdonos, így ellenőrizhette a paraszt­gazdaságok működését. Igyekezett biztosítani a földterületek­hez való egyenlő hozzáférést… A földeket így nem árverés út­ján adták el, az ugyanis lehetővé tette volna a helyi egyenlőt­lenségek kialakulását. Ehelyett a meghatározó forma a szerző­déseknek az egyenlősítő alapon való elosztása volt – mindenki­vel azonos szerződést kötöttek. Ez a több mint 800 millió em­bert érintő 'földreform' szokatlanul szabályos folyamat volt. Nem hasonlított azokhoz a szervezetlen földfoglalásokhoz, melyek során a falu erősebb gazdái kiszorítják a gyengébbeket… A 80-as évek egalitariánus földreformja nagyban hozzájárult a gaz­dasági-társadalmi stabilitás növeléséhez. Biztosította a kínai falu legértékesebb tulajdonának használati jogához való egyenlő hoz­záférést… A falu termelőeszközeinek közös tulajdona megkönnyí­tette a közös fellépést a végrehajtás tekintetében. A vidéki, de lényegében a nemzeti szintű jövedelemelosztás egalitariánussá válását segítette elő."²⁹

A föld művelésének és tulajdonlásának Kínában bevezetett rendszere ésszerű módon használta fel a piacokat, kikerülve azokat a kapitalista jellegzetességeket, melyek a fejlett tőkés országokban, illetve az imperializmus igájában szenvedő orszá­gokban egyaránt megtalálhatók. „A reform utáni időszak kínai földbirtokrendszerének jellegzetessége az egyéni használati jo­gok és a kollektív tulajdonjogok rendszerének kettéválasztása. A falu területének használata mindenki számára-biztosított, ugyanakkor a falu fenntarthat bizonyos tulajdonlással kapcsola­tos jogokat. A falu közös képviselője, mint kijelölt tulajdonos, szét­osztja a földeket a tagok között, eladhat földeket az államnak, illetve bérbe adhat földeket külső személyeknek, továbbá beszedi a föld utáni bérleti díjat… A háztartási felelősségi rendszer kere­tében a parasztgazdaságok az ellátási rendszer alapelemei, a falu kollektívája pedig kezeli a bérleti szerződéseket, ügyel az öntözési rendszerre, a termelőeszközökhöz, az információhoz, a hitelekhez, a gépekhez való egyenlő hozzáférésre, a termék­fejlesztésre, a marketingre, az oktatásra és a dolgozók egész­ségére."³⁰

Az ipari szektoron belül a legnagyobb súlyú változást nem az államiról a magántulajdonra való áttérés jelentette, ha­nem a közös tulajdonban levő, különböző típusú vállalatok súlyának megváltozása. A helyi önkormányzatok által ellenőr­zött közösségi szektor aránya a falvakban és a városokban egya­ránt megnőtt: „A legnagyobb mértékű növekedés a kollektív szek­tor kibocsátásában következett be. Ezt a szektort döntően tartományi, városi, illetve falusi önkormányzatok tulajdonában vagy el­lenőrzése alatt működő vállalatok adják… Itt tehát… a társadalmi tulajdon jellemző – szemben az állami tulajdonnal, amely a társa­dalmi tulajdon egy lehetséges formája. A társadalmi (állami és közösségi) tulajdonban levő vállalatok Kína ipari kibocsátásának 85%-át adják. Meglehet, hogy a növekedési ráták a magánszek­torban a legmagasabbak, a termelés szempontjából azonban ezeknek a vállalatoknak a súlya nem meghatározó. A reform idő­szakában a legnagyobb mennyiségi változás a társadalmi tulaj­donban levő szektoron belül következett be: a kollektív tulajdon súlyának relatív növekedése az állami tulajdon rovására."³¹

Ennek a változásnak az alapját nem az állami vállalatok szét­verése jelentette, hanem a közösségi tulajdonban levő könnyű­iparnak az államinál is gyorsabb növekedése: „A teljes ipari ki­bocsátáson belül az állam részaránya az 1978-as 78%-ról 1992-re 48%-ra csökkent. Ugyanakkor a kollektív (azaz a helyi közös­ségi) tulajdon részaránya gyorsan emelkedett, az 1978-as 22%-ról 1992-re 32%-ra nőtt. Ennek következtében 1992-ben, tizen­négy évvel a reformok megkezdése után a közös tulajdonban levő vállalatok több mint 80%-át adták az összkibocsátásnak. Még Guangdong tartományban is, amely a leginkább piacosí­tott terület, a közös tulajdon az ipari összérték 68%-át adta 1992-ben. A tiszta értelemben vett magánszektor alig több mint 5%-ot, míg az 'egyéb' szektor (döntően vegyes vállalatok) 26%-ot adtak ki Guangdongban. A reformok első évtizedében a meg­határozó vállalkozási forma a közös tulajdonú vállalat volt."³²

Az állami szektor, melyet később részben felváltott a kollektív és a magántulajdon, produkálta a legalacsonyabb termelésnö­vekedést: „a nem-állami szektor részaránya, beleértve a kollek­tív, majd az egyéni és a külföldi beruházásokat, drámaian emel­kedett- részesedése a kibocsátásból az 1978-as 22%-ról 1992-ben 52%-ra nőtt. Ezt a növekedést szinte teljes egészében a kisméretű állami vállalatok rovására sikerült megvalósítania. A reformfolyamat során a döntően állami tulajdonban levő közép-és nagyvállalatok súlya az ipari szektoron belül nagyjából állan­dó maradt, 43%-át adta a kibocsátásnak."³³

Ennek a magyarázata az, hogy a kisüzemi termelésben az ál­lami tulajdon kevésbé volt hatékony, mint a piaci mechanizmus. 1978-at megelőzően ez azt jelentette, hogy kisvállalatok milliói kényszerültek elavult fogyasztási cikkek gyártására, így nem tud­tak fejlődni. A gazdasági reform eredményeként pedig: „A nem állami szektor részarányának az ipari kibocsátáson belüli óriási növekedése döntően az állami kisvállalatok rovására ment vég­be. Az állami nagyvállalatok többé-kevésbé az egész ipar növe­kedési rátájához hasonló (igen jó) eredményt produkáltak. A nagyipari üzemek aránya az ipari össztermelésen belül 25-26% körül mozgott végig a 80-as évek folyamán."³⁴

A kialakuló új ipari struktúra a következő képet mutatta: a ne­héziparban meghatározó maradt az állami tulajdon, vidéken di­namikus iparosítás kezdődött a kollektív tulajdonban levő vállal­kozások általánossá válásának következtében, a kisvállalkozás­ok szintjén pedig egyre meghatározóbb lett a magánszektor.

Ha a kollektív- és magánszektor relatív súlyára vetünk egy pil­lantást: „A 80-as évek elejétől kezdődően újra legálissá vált a kis üzletek nyitása és üzemeltetése, aminek következtében a magánszektor gyorsan fejlődött. A 90-es évek elejére a nem mezőgazdasági magánszektorban dolgozók száma jelentékte­len szintről indulva 47 millióra növekedett. Igaz ugyanakkor, hogy a falusi kollektív tulajdonban levő vállalkozásokban 1992-ben is 59 millióan dolgoztak."³⁵

1994-ben a kollektív tulajdonban levő vállalkozásokban (vá­rosban és falun összesen) 112 millió ember dolgozott. 1990 óta évi 6,5 millió új munkahely létesült, így sikerült felszívni az évente bővülő vidéki munkaerő-kínálat 70%-át.

„A 'tiszta magánszektor' szinte teljesen kisárutermeléssel fog­lalkozott, mégpedig döntően kis tőkével működő beruházások­ban, a nem-ipari szektorokon belül. 1992-ben a közösségi szek­torban dolgozott a foglalkoztatottak 62%-a, és innen származott a vidéki ipari termelés döntő hányada… Vidéken ez a szektor lényegesen nagyobb volt, mint a városokban: 1992-ben (érték­ben kifejezve) 2,2-szerese volt a városi közösségi szektornak."³⁶

A kollektív tulajdonban levő vállalkozások ugyan a piacon mű­ködnek, de nem hasonlítanak a tőkés gazdaságban található megfelelőikre. „Kína 'kollektív' tulajdonban levő vállalatai nem a hagyományos értelemben vett vállalkozások, vagyis olyanok, amelyeket a tulajdonosaik irányítanak. Sőt, inkább az állami tu­lajdonban levő vállalatokra hasonlítanak, ahol az államot a helyi közösség helyettesíti, amely több vállalkozásnak a tulajdonosa egyben."³⁷

A volt Szovjetunióra vonatkozóan az ilyen típusú vállalkozá­soknak a relevanciája egyértelmű: „Ha az átalakulás ortodox el­méletének igaza lenne a tulajdonjogok és a gazdasági ösztön­zők kapcsolatának megítélésében, akkor arra lehetett volna szá­mítani, hogy a kínai gazdaság vidéki nem-mezőgazdasági ága­zatain belüli változások nem hozhatnak sikert. Ám a stagnálás helyett a 80-as évek folyamán ezen a területen erőteljes növekedés következett be. 1978 és 1992 között a foglalkoztatás 17 millióról 63 millió főre emelkedett, a kibocsátás értéke pedig évi 22%-kal nőtt. Kína falusi vállalkozásaiból származó export 1,7 milliárd dollárról 9,6 milliárd dollárra emelkedett, a falusi terme­lés exporton belüli részaránya pedig 4,8%-rói 15,2%-ra nőtt… Ezek az adatok olyan óriási növekedést mutatnak, amelyre ed­dig egyetlen fejlődő ország sem volt képes. A nyugati kutatók­nak komoly figyelmet kellett volna szentelniük a jelenségnek. Mégis igen kevés tanulmány próbálta megvizsgálni, hogyan le­hetett kollektív tulajdonú rendszer segítségével ilyen óriási ex­portnövekedést elérni."³⁸

Az a tény továbbá, hogy ezek a vállalkozások városi vagy fa­luközösségek tulajdonában működtek, egyben azt is jelentette, hogy a bevételeket helyben tudták jóléti szolgáltatásokra fordí­tani: „Kínában a legtöbb helyi önkormányzat a jóléti kiadások fe­dezetéül szolgáló pénzösszeget így sokkal könnyebben terem­tette elő, mint a kis magánvállalkozások rendszerében."³⁹ Kína ipari kibocsátásának tulajdoni megoszlását mutatja a 2. táblá­zat.

A kínai gazdaság nemzetközi sikerei

Kína elképesztő gazdasági növekedésének fő hajtóereje a ha­zai gazdaság volt. A hazai gazdaság sikerei vonzották a külföldi befektetőket, és nem fordítva. 1983-ban, amikor a kínai gazdaság növekedési üteme évi 9% volt, a külföldi beruházások értéke kevesebb, mint 2 milliárd dollárra volt tehető. A hazai gazda­ságon belül véghezvitt reformok tették lehetővé a külkereske­delem és a beruházások ilyen mértékű növekedését.

Ez az egyetlen út, amelyen a gazdaságpolitika haladhat. Csak a hazai gazdaság és a külkapcsolatok összehangolása lehet eredményes. A hazai gazdaság prioritásai határozzák meg a külkereskedelem rendelkezésére álló erőforrásokat. A külkeres­kedelem prioritásai pedig szükségessé teszik a hazai gazdaság erőforrásainak megfelelő elosztását. Ugyanennél a problémánál maradva: sem a szocializmus egy országban, sem a gazdaság teljesen nyitottá tétele nem vezet eredményre, ellentétben a nem­zetközi munkamegosztásban való részvétellel.

A szocializmus egy országban elképzelése zsákutcába jutott, mert nem lehet kizárólag a hazai erőforrásokra szorítkozni, ami­kor a tőkés országok az egész világgazdaság erőforrásaira tá­maszkodhatnak. A kapitalizmus meghaladása ugyanakkor min­den ország számára lehetséges és szükséges. Mindazonáltal máig a kapitalizmust nem a legfejlettebb országokban sikerült meghaladni, hanem ott, ahol a további fejlődést a kapitalizmus gátolta. Az 1917-es és 1949-es szocialista forradalmak nélkül Oroszország és Kína imperialista elnyomás alatt lenne, gyarma­tosították és felosztották volna őket, ahogy azt annak idején a Török Birodalommal tették a nyugati országok. Lenin a követke­zőképpen foglalta össze a problémát: „Egy fejletlen ország könnyen elindulhat felfelé, ugyanis ellensége hanyatlásnak in­dult, mert burzsoáziája szervezetlen. A folytatáshoz azonban ezerszer nagyobb óvatosság, éberség és kitartás- kell. Nyugat-Európában ez másként fog lefolyni; sokkal nehezebb lesz elkez­deni, de sokkal könnyebb lesz folytatni."⁴⁰

A kínai és az orosz forradalmárok a világkapitalizmus rend­szerébe integrálódott fejlett országokkal találták magukat szem­ben. A kapitalizmus legyőzésének egyetlen lehetséges útja a tőkés országok felé való nyitás volt. A belső gazdaságra vonat­koztatva ez a szocialista forradalom eredményeinek kihaszná­lását jelentette az életszínvonal emelésének, illetve a munkás­paraszt szövetség szorosabbra fűzésének érdekében, melyre később esetleg még szükség lehet. Pontosan ezért hangsúlyoz­ták az orosz forradalom első vezetői a Kommunista Internacio­nálé fontosságát.

A minta világos. Egyrészt, Kína gazdasági növekedése (vö. Oroszország összeomlásával) volt az, ami a külföldi beruhá­zókat vonzotta. Ez az óriási növekedés Kínát meghatározó pi­accá tette a világgazdaság összes ágazatában. Nagy nemzet­közi vállalatok kerültek az elé a dilemma elé, hogy ha nem ru­háznak be Kínában, akkor a versenytársak könnyen kiszoríthat­ják őket a világpiacról. Ezek a befektetők tudatában voltak an­nak, hogy Oroszországgal ellentétben Kínában a Kommunista Párt továbbra is hatalmon marad.

Másrészt, a fogyasztási javak termelésének előtérbe kerülése egyben azt is jelentette, hogy Kína az alacsonyabb tőkét igény­lő szektorokra koncentrált, amelyekben könnyebb a nemzet­közi versenyben talpon maradni: „Az elsődleges termékek ará­nya az exporton belül viszonylag alacsony volt…, az ipari ter­mékeké viszont lényegesen magasabb, 1990-ben 73%, ami szo­katlan az 'alacsony jövedelmű országokban'. Érdekes a kelet­európai országokkal való kontrasztra felfigyelni. A kínai export nagy részét könnyűipari termékek adták: egyharmaduk textil és ruházati termék volt."⁴¹

Harmadrészt, a világ legdinamikusabban fejlődő, több mint egymilliárd lakosú országában a kormány felhasználhatta ha­talmát a külföldi befektetőkkel szemben bizonyos engedmé­nyek kicsikarására. Például vámok és egyéb eszközök kény­szerítették a beruházókat arra, hogy termeljenek is fogyasztási javakat Kínában, ne csak importálják őket (ahogy azt Oroszor­szágban tették). Az ilyen cikkek egy része exportra került, meg­növelve ezzel az ország rendelkezésére álló külföldi valuta mennyiségét, melyet technológiafejlesztésre használhattak. A kormány másrészt adókedvezményeket is nyújtott ezeknek a vállalatoknak. A beruházási szerződésekért folyó verseny során a cégeknek garantálniuk kellett, hogy technológiatranszfert, a munkások továbbképzését, illetve további infrastrukturális beru­házásokat fognak eszközölni. Például: „A kínai piacra való belé­pés érdekében a Boeingnek Xianban segítenie kellett az egyik legnagyobb kínai repülőgépgyártó cégnek, hogy az új pótalkat­részeket, majd egész repülőgépegységeket tudjon ^gyártani, s végül segédkeznie kellett egy olyan termelőkapacitás kifejlesz­tésében, amellyel komplett repülőgépeket lehet gyártani Kínán belül."⁴²

Negyedszer, a külföldi beruházók segítségével Kína egy­részt hozzáférhetett a nemzetközi marketinghálózatokhoz, másrészt a know-how segítségével javíthatta termékeinek minőségét, csomagolását, reklámozását, tovább erősítve ezzel exportképességét.

Ötödször, amint Kínának mint fogyasztási cikk-előállítónak a pozíciója megerősödött, javítva ezzel az infrastruktúra és a ne­hézipar helyzetét is, ez további ösztönzőt adott a külföldi beru­házásoknak. A The Wall Street Journal beszámolója szerint: „Az infrastruktúrával kapcsolatos viták unalmasak – amíg el nem jut az ember Kínába… A jövő évtizedre tervezett infrastrukturális beruházások listája szemkápráztató: 40 repülőtér, 114 földalatti vasútvonal, rengeteg kikötő, erőmű, út, hidak… 'Ez a világ leg­nagyobb jövőbeli piaca' – mondta Paul Donovan, az Asea Brown Boveri Plant Systems elnöke… Nem meglepő, hogy amikor Shi Dazhen energiaügyi miniszter nemrégiben átutazóban járt Wa­shingtonban, mintegy 200 amerikai vállalat képviselője sereg­lett össze, és figyelte minden szavát."⁴³

A Financial Times mostanában írta, hogy „Kínát a leggyorsab­ban növekvő repülőgéppiacnak tartják… A Boeing becslései sze­rint az elkövetkező két évtizedben az országban eladott személy­szállító repülőgépek értéke elérheti a 100 milliárd dollárt, ami­vel Kína az USA és Japán után a harmadik legnagyobb légi köz­lekedési piaccal rendelkezhet a világon… Az érintetteknek figyel­niük kell a repülőtéri szolgáltatások javítására, hogy megbirkóz­hassanak az elkövetkező húsz évben várható 10%-os utaslét­szám-növekedéssel. Ez a szám a világ többi országában való­színűleg 5,1% körül lesz."⁴⁴ Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi tőkés vállalatoktól való függés helyett Kína került olyan pozíció­ba, hogy ő diktálhatja a feltételeket a külföldi befektetőknek.

A hazai gazdasági reform alapjain, azzal párhuzamosan, Kína be tudta indítani a „konjunktúra-spirált": a fogyasztási cikkek ter­melése megnőtt, így az ország vonzóbbá vált a külföldi tőke szá­mára, megnőtt az export, javult a termékek színvonala, illetve az infrastruktúra, a termelés tovább nőtt, az exportált termékek köre bővült, és a fejlődés első hullámának köszönhetően növe­kedett a nehézipar, és javult az ország infrastrukturális ellátása is. A végeredmény: nem csak a termelésben, hanem a termelé­kenységben is óriási javulás. A nemzetközi munkamegosztás­ba való bekapcsolódás előnyeit is nagyszerűen kihasználták. Ér­demes újra hangsúlyozni, hogy ez csakis a tervgazdaság – és nem a piac – segítségével volt lehetséges, ahol a fontos dönté­seket nem magánvállalatok, hanem az állam hozza.

A külkereskedelem bővülése egyben stabilizáló erőként is szol­gált: „A külkereskedelem stabilizálta Kína gazdaságát. Az igen jelentős belső ciklusok kezelhetőekké váltak a viszonylag ma­gas, rövid távú kereskedelmi deficitek segítségével."⁴⁵

A kapitalizmus újbóli bevezetése utáni Oroszország viszonya­ival összehasonlítva a különbség drámai. A Szovjetunió felbom­lása és a kelet-európai piacok elvesztése az orosz gazdaságot épp ellentétes irányba terelte. Az orosz összeomlás egyik leg­fontosabb tényezője a lakosság 280 millióról 150 millióra való csökkenése volt.

Az IMF tanácsait követve Oroszország nyersanyag- és ener­giaexportőrré vált, a hazai fogyasztás csökkent, az árak pedig emelkedtek, elérve a „világszínvonalat". A benzin ára az élelmi­szer-feldolgozó iparágak árainál háromszor, a könnyűipari termé­kek árainál nyolcszor gyorsabban emelkedett. Ez kulcsfontossá­gú az orosz gyáripar példátlan zuhanásának megértésében.

Az energiaárak emelkedése tovább erősítette az életszínvo­nal zuhanását. A könnyűipari termelés 1990 és 1995 vége kö­zött 85%-kal csökkent, miközben a mezőgazdaság is válsággal küzdött, ráadásul 1995 az utóbbi húsz év legrosszabb termését hozta. Eközben a fém- és energiaipart favorizáló árpolitika való­sult meg, épp azoké az ágazatoké, amelyek hosszú idő óta a legnagyobb válságon mentek át a világgazdaságban, és a leg­nagyobb (egységnyi kibocsátásra jutó) beruházást követelték meg – a fogyasztási javak termelésének és a mezőgazdaság­nak a rovására.

A hazai gazdaság egymást erősítő negatív folyamatai azt mu­tatják, hogy a kormány ugyan négy évig vakon követte az IMF tanácsait, Oroszország mégis az egyik legkevésbé vonzó hely a külföldi beruházók szemében. Az orosz kormány általában le­alacsonyító jelzőket kap, sorsa pedig ugyanattól az IMF-től függ, amelynek a feltételei egyenes folytatásai annak a politikának, amely a mai helyzetet okozta.

Demokrácia, tervezés, piac

A kínai kormány a hazai forrásokra támaszkodva olyan-reformo­kat alkalmazott, amelyek növelték a munkásosztály jólétét és kulturális színvonalát. A munkásosztály számára lehetővé vált, hogy megerősítse szövetségét a parasztsággal és a városi kis­polgársággal, melyeket a „szocializmus egy országban" tévesen szétvert. A gazdasági reform ugyanakkor új ellentmondásokat is szül. A gazdasági növekedés elakadása felszínre hozhatja ezeket a problémákat.

A demokrácia egyelőre az ország fejlettségi szintjéből követ­kező objektív korlátokba ütközik. Még a legjobb gazdaságpoliti­kai lépések segítségével is évtizedekbe fog telni, míg a kínai élet­színvonalat a nyugat-európai országok szintjére emelik.

Az ipar állami ellenőrzése és a tervezés komoly segítséget nyújtott a fejlődésben, de mindkettőnek korlátot szab a gazda­ság rendelkezésére álló erőforrások mennyisége. Még nagyon hosszú ideig a piac marad az egyetlen erő, amely képes lesz koordinálni a paraszti gazdaságok, a kisvállalkozások, a fogyasz­tói szolgáltatások, az üzletek tízmillióinak működését.

Kemény döntéseket kell hozni az erőforrások elosztásáról – vá­lasztva a fogyasztás és a beruházás, az ipar és a mezőgazda­ság, ezeken belül is a különböző szektorok, az infrastruktúra és a társadalmi jólét, valamint az ország egyes régiói között. Ebből az is következik, hogy a szakszervezeteknek az állami és a ve­gyes vállalatoknál egyaránt újra megnőhet a szerepe. Csak így válik lehetségessé, hogy továbbra is az életszínvonal emelése legyen az elsődleges cél.

Másrészt, a kínai gazdasági reform sikerének titka az volt, hogy megtalálta a megfelelő arányokat a fogyasztás, a mezőgazda­ság, az élelmiszertermelés, a könnyűipar, a szolgáltatások és a nehézipar tekintetében. A mezőgazdaság dekollektivizálása, il­letve a városi kispolgárság „kialakítása" lehetővé tette az élel­miszertermelés növelését. A tervezés és az állami ellenőrzés segítségével egy sokkal racionálisabb árképzés valósulhatott meg, ami ösztönözte a fogyasztási javak termelését. A könnyű­ipar fejlődése megerősítette a parasztsággal való szövetséget, akik fogyasztási cikkeket és olcsó inputokat kaptak cserébe az élelmiszerért. Lehetővé vált továbbá, hogy a nehézipar erőfor­rásokkal lássa el a könnyűipart és a mezőgazdaságot. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy a munkásosztályt és a kispol­gárságot bevonták a tervezési folyamatba és az eredmények el­lenőrzésébe.

Harmadrészt, az elszámolási kötelezettségtől megszabadul­va a KKP bürokráciája ki van téve a széles körű korrupciónak. Mivel a hivatalnokoknak nem kell elszámolniuk, privilégiumok­hoz juthatnak, megvesztegethetők, és kihasználhatják az állam és a gazdasági apparátus feletti ellenőrzés adta előnyöket. A bürokráciának a hazai és a nemzetközi magántőkével való össze­kapcsolódásával a kapitalizmust erősítő jelenségek válhatnak meghatározóvá. Különösen veszélyessé válhat a helyzet, ha a munkásosztálynak nincs lehetősége az ellenőrzésre, illetve a korrupt bürokraták elleni kampányok hatástalanok maradnak.

Negyedszer, a piaci mechanizmusok önmagukban elmélyí­tik az egyenlőtlenségeket, különös tekintettel a régiók, a vá­rosok és falvak közötti különbségekre, továbbá hozzájárulnak hatalmas tőkék megjelenéséhez. Ezek az egyenlőtlenségek a kiegyensúlyozott jövedelemelosztás érdekében kormányzati be­avatkozást tesznek szükségessé. Komoly probléma, hogy az adóbeszedés decentralizálása csökkentette a központi költség­vetés forrásait, és ezzel szűkültek a lehetőségei a regionális különbségek enyhítésére. Az állam akkor tudja ezeket a nem­zetközi tőke által is felerősített tendenciákat ellensúlyozni, ha képes lesz rávenni a lakosságot arra, hogy közvetlenül dönt­sön az erőforrások régiók és szektorok közötti elosztásáról. Munkásellenőrzés nélkül ugyanis a bürokrácia hajlamos lesz a megvesztegethetőségre, ami pedig a regionális és osztályel­lentéteknek a Kommunista Párton belüli megjelenését eredmé­nyezheti.

Ötödször, a döntéshozatal összes szintjén a munkásosztály politikai súlyának növelése lehet az egyetlen megoldás az ilyen jelenségekkel szemben. Ez aláásná a bürokrácia privilegizált pozícióit. A kínai bürokráciának a munkásosztályt atomizáló szerepe óriási problémákat vet fel, mert ezzel gyengíti a legdi­namikusabb csoportot – a kínai munkásosztályt -, amely ké­pes volna az újra és újra megjelenő kapitalista erők ellensú­lyozására.

A gazdasági reform idejére sikerült háttérbe szorítani az im­perialista erőket, de azok sokkal agresszívebben fognak jelent­kezni, mihelyt alábbhagy a fellendülés. Ebből a szempontból a kínai bürokrácia jelenti a legnagyobb veszélyt.

*** 

Kína példája azt mutatja, hogy a világ egyik legszegényebb országa is képes lehet a kapitalizmus meghaladására, még­pedig a történelemben példátlan gyorsasággal. Az egykori Szovjetunió népei ebből megérthetik nemcsak azt, hogy hazud­tak nekik akkor, amikor azt ígérték, hogy a kapitalizmussal a jólét és a demokrácia köszönt be országukba (ezt rrjár megta­nulták), hanem azt is, hogy az eddigi szenvedéseik fölöslege­sek voltak.

(Fordította: Szabó Miklós)

Jegyzetek

¹ Paul Bowles – Xiao-yuan Dong: Current Successes and Future Challenges in China's Economic Reform. New Left Review, 208. sz. 49.

² Ibid, 49.

³ Wall Street Journal, 1993. december 13.

⁴ Economist, China Survey, 1992. november

⁵ Peter Nolan: China's Rise, Russia's Fall. Macmillan, 1995. 210.

⁶ Uo. 22.

⁷ Financial Times, 1993. január 16.

⁸ Nolan, 303.

⁹ Idézi: Bowles-Dong, 54.

¹⁰ Wall Street Journal, 1994. február 3.

¹¹ Layard, 1993. 15-16. Idézi Nolan, 269.

¹² Reforming a Planned Economy: Is China Unique? In: From Reform to Growth: China and Other Countries in Transition in Asia and Central and Eastern Europe. Naughton, OECD, 1994.70.

¹³ Jeffrey Sachs – Wing Thye Woo: Understanding Recent Reform Experiences of China, Eastern Europe and Russia. In: From Reform to Growth. I. m. 25.

¹⁴ Economist, 1995.

¹⁵ Nolan, 8-9.

¹⁶ Uo; 68.

¹⁷ Uo. 50.

¹⁸ Uo. 70.

¹⁹ Trotsky: The Soviet economy in danger. Writings. 1932. 274.

²⁰ Bowles-Dong, 67.

²¹ Nolan, 4.

²² Naughton, 66.

²³ Nolan, 199.

²⁴ F. Gerrard Adams: Economic transition in China: What makes China different. In: From Reform to Growth. I. m. 219.

²⁵ Nolan, 199.

²⁶ Uo. 207.

²⁷ Adams, 216.

²⁸ Bowles-Dong, 65.

²⁹ Nolan, 191., 200.

³⁰ Bowles, 64. – .

³¹ Uo. 55.

³² Nolan, 175.

³³ Uo. 205.

³⁴ Uo. 217.

³⁵ Uo. 218.

³⁶ Uo. 219.

³⁷ Uo. 219.

³⁸ Uo. 221-2.

³⁹ Uo. 222.

⁴⁰ V. I. Lenin: Collected Works. 27. köt. 291.

⁴¹ Adams, 222.

⁴² Nolan, 188.

⁴³ Wall Street Journal, 1994. december 13.

⁴⁴ Financial Times, 1996. január 31.

⁴⁵ Naughton, 66.

Miközben az uralkodó társadalmi csoportok Közép-Európa-szerte lemondtak a szocializmusról, beszálltak a többpárti politizá­lás örvényébe, és – a kommunista párti uralom 1989-90-es bu­kását, valamint a Szovjetunió és Jugoszlávia széthullását köve­tően – kapitalista jövőképet kezdtek országaik számára felvá­zolni, addig a Kínai Kommunista Párt ismételten szocialista cé­lokat fogalmazott meg, egyben határozottan kinyilvánította poli­tikai egyeduralmát. Ehhez képest ellentmondás, hogy a kollekti­vizmus a kínainál lényegesen nagyobb területeken él tovább az egykori Szovjetunió határain belül, ahol a termelőszövetkezetek (kolhoz) és az állami gazdaságok (szovhoz) adják a vidéki gaz­daság alapját. Ezzel szemben Kínában a Kommunista Párt le­vezényelte és hirdette is a dekollektivizálást, a családi gazdasá­gok újraindítását, a piac robbanásszerű növekedését és a kü­lönféle tulajdoni formákban működő vidéki kistermelői vállalko­zások elszaporodását. Az ellentmondást csak tovább fokozza, ha emlékezetünkbe idézzük a kínai kollektivista mezőgazdaság korábbi lényegesen nagyobb teljesítményeit – tekintsük bár a hosszú távú növekedés arányait, a nemzeti élelmiszer-önellá­tás mutatóit, vagy a (tőke-)felhalmozás mértékét.

Ez a tanulmány igyekszik körvonalazni és megmagyarázni azt a látszólag paradox eredményt, amelyet a kollektivizált mező­gazdaság a két legnagyobb, egyúttal legmeghatározóbb orszá­gában hozott. A kérdést elsődlegesen azoknak a strukturális és történelmi tényezőknek a figyelembe vételével próbálom meg­közelíteni, amelyekből a poszt-kollektivista lehetőségek fakad­nak, továbbá a válságra adott válaszok és a két nép falusi/vidé­ki lakossága, valamint tisztségviselői által végrehajtott Változta­tások szempontjából.

Ez a megközelítési mód lehetővé teszi számomra, hogy meg­magyarázzam, miként maradhatott fenn Oroszországban széles körben a téesz-, illetve állami gazdasági rendszer egy olyan kor­ban, amikorra hivatalos retorika a szocializmus maradványainak eltörlését, egyszersmind a piacgazdaságra való áttérést sürge­ti. Ez egyben jó alkalom arra is, hogy magyarázattal szolgáljunk az újfajta kínai családi gazdaságok felfutására, amelyben a csa­lád tölti be az elsődleges mezőgazdasági termelő és fogyasztó szerepét, miközben a földtulajdonos jogait – és bizonyos ese­tekben a vidéki ipar, illetve melléküzemág irányítását – a közsé­gi közigazgatási szervezet gyakorolja.

Az oroszországi és a kínai kollektivizmus

A szovjet kollektivizálás abban a különös helyzetben indult meg, amelyet a belpolitikai konfliktus és a gazdasági válság egyidejű jelenléte jellemzett az 1920-as évek vége felé. Az az erőszakos kollektivizálás, amelyet a szovjet államhatalom kényszerített ki az összes vidéki társadalmi osztály – és nem csupán a kulákok – tiltakozásának ellenére, továbbá az a felbecsülhetetlen emberi és anyagi áldozat, amit a vidék állítólagos hosszú távú fejlesztésére fordítottak, ellentétben állt azzal a fokozatos és önkéntes szövetkezet-alakítási felfogással, amelyet Lenin élete utolsó éveiben hangoztatott, ám amelynek a valóra váltásáért nem sokat tett. Ugyanakkor tökéletesen illeszkedett az erőlte­tett, államközpontú fejlesztéshez, a megalomán hajlamhoz, az országos tervgazdálkodáshoz, a munkaszervezés állami irányí­tásához, valamint a családra épülő gazdálkodás elvetéséhez, ami a bolsevizmus legerőteljesebb vonásai között szerepelt az 1920-as esztendőktől (Selden, 1993. 2.). A kollektivizálás elsődleges célja az volt, hogy biztosítsák a mezőgazdasági termelés feles­legei felett az állami ellenőrzést, ezáltal élelmiszerrel ellátni a városokat, más szóval fenntartani a nehézipart. A városi, azaz ipari fejlesztés és az államhatalom eme megszállottsága és prog­ramja szerint a parasztság érdekei, az agrárfejlődés és a vidék jövője egyaránt mellékes volt. Sztálin szemében a nehézipar je­lentette a nemzet erejét, a Nyugathoz való „felzárkózást", a rend­szer életben maradásának kulcsát. Az 1920-as évekbeli indulá­sától a szovjet mezőgazdaság szüntelenül birkózik a közös tu­lajdonú gazdaságok és az ezeket alkotó családi gazdaságok közötti ellentmondással.

Minden súlyosabb nézeteltérés ellenére, amely a kommuniz­mus kínai győzelméhez vezető utat kikövező népi felszabadító mozgalmakban a párt és a parasztság viszonyában megnyilvá­nult, az egykor hatalmon lévő vezetők Sztálinnal együtt vallot­ták, hogy a kollektivizálás az államközpontú felhalmozás egyet­len lehetséges eszköze, és a nehézipar fejlesztését elsődleges fontosságúnak tartották. A kínai kollektivizálás, legkiáltóbban akkor, amikor a Nagy Ugrás és a Kulturális Forradalom idején fundamentalista szélsőségekig hajszolták, kidolgozott egy intéz­ményi mátrixra alapuló programot és azt a fejlesztési stratégiát, amely a kínai pártállamot és a téeszesített vidéki lakosságot egy­mással összeütközésbe kényszerítette (Friedman-Pickowicz-Selden, 1991).

A konfliktusos terület az alábbi négy eljárást foglalta magá­ban:

1. olyan népesség-nyilvántartási és -szabályozási rendszer (hukou), amely a falusiakat közösségeikhez láncolta, tehát így akadályozta a városba vándorlást;
2. a helyesnek tartott fejadagok olyan kollektivizált előírása, amely megszabta a vidéki munkaerő nagyságát, egyben ala­csony szinten tartotta a vidék fogyasztását;
3. kötelező terménybeszolgáltatási rendszer, melynek során az állam a rögzített áras terményt olcsón felvásárolta, így bizto­sítva a vidéken termelt felesleg elsődleges elosztását;
4. a magánföldterülethez jutás korlátozása, amely fenntartot­ta a szűkebb körű, ám jelentős háztáji családi gazdálkodás rend­szerét, miközben a termelés, az értékesítés családi, a fogyasz­tás pedig elsősorban kollektív alapokon folyt.

Jóllehet Kína követte a szovjet kollektivista modell legfőbb vo­násait, a termelőszövetkezeti gazdák helyzete lényegesen kü­lönbözött a két társadalomban. Ezek a különbségek részben az eltérő népsűrűségi mutatók és demográfiai jellegzetességek kö­vetkezményei, részben pedig az érintett országok vidéki gazdál­kodásának, társadalmának gépesítettségéből, iparosodásából, illetve történelmi fejlődéséből fakadnak.

Tehát míg a szovjet vezetők Sztálintól kezdve óriási erőfeszí­téseket tettek, hogy a vidék lakosságát a falvakból óvárosokba költöztessék, egyúttal a mezőgazdasági termelésből az iparba telepítsék – tekintve, hogy a munkaerőhiány az ipar területén krónikussá vált -, addig a kínai állam hihetetlen anyagi és politi­kai erőforrásokból igyekezett a vidéki lakosságot a kollektivizált falu keretei között tartani, sőt, több tízmillió városlakót kísérelt meg falura költöztetni (Cheng-Selden, 1993). Ez egyedülálló kí­nai demográfiai eredménnyel járt: az 1960-as esztendőt követő két évtized rohamos iparosodása nem jelentette egyidejűleg a lakosság tömeges városba költözését. A kínai vezetők, akiket mindig is komolyan foglalkoztatott a városi munkanélküliség po­litikai és pénzügyi következménye, továbbra is kiegyeztek a burkolt vidéki munkanélküliség jelenségével, és egészen az 1970-es évekig annak a kimondatlan elvnek az értelmében jártak el, miszerint a falvak és kisvárosok szinte korlátlanul képesek a mun­kaerő és a lakosság befogadására. Ennek szellemében az ál­lam 1962 során a Nagy Ugrás idején jelentkező éhínségre az­zal válaszolt, hogy 20 millió városi dolgozót és családtagot tele­pített vidékre, ezáltal „etetésük" terhe az állam válláról új lakó­helyük kollektivizált gazdaságára szállt át. A folyamat tovább foly­tatódott, amikor 1964-től tizenöt éven át mintegy 17 millió szak­képzett fiatalt telepítettek vidékre.

A kínai iparosítás a kollektivizmus egész időszakában a vidé­ken termelt felesleg (de nem a vidéki felesleges munkaerő],ipa­ri és városi felhasználására alapult. Ezzel ellentétben a szovjet felhalmozás elsődleges forrása, legalábbis az 1950-es évektől, az ipar volt, míg a mezőgazdaság súlyos és egyre növekvő pénz­ügyi nehézséget jelentett az államnak, ámbár ez volt az alacsony és rögzített élelmiszerárak biztosítéka. További különbséget hor­doz az a tény, hogy miközben a kínai téeszparasztok és az álla­mi szektor (városi) munkásai között a kollektivizmus teljes ideje alatt mélyült a szakadék, addig Oroszországban és magában a Szovjetunióban is az 1960-as évtizedtől kétségtelenül lényege­sen szűkült a két kérdéses szektor jövedelem- és ellátásbeli különbsége, valamint termelékenységi mutatóik is közeledtek egymáshoz. Ezekre a kérdésekre a későbbiekben még vissza­térek.

Az állam és a vidéki lakosság között húzódó, meghatározó jelentőségű feszültség minden kollektivizálást folytató országban központi szerephez jutott azoknak a szerkezeti változásoknak a szempontjából, amelyek újra és újra átfogalmazták az állami, a szövetkezeti és a családi gazdaság, illetve a terv kontra piac­gazdálkodás erőviszonyait. A felülről, illetve alulról induló ellen­tétes erőfeszítések mögött az a szándék rejlett, hogy javítsanak a munkavégzés és a bérek kollektivizált rendszerének áttekint­hetetlen és elégtelen működésén. Az évtizedek során, melyek kezdetén, 1929-30 táján a Szovjetunióban elkeseredett ellenál­lás mutatkozott a kollektivizációval szemben, egészen a kollek­tivizált mezőgazdaság jugoszláviai elutasításáig, amelyet egy rövid és sikertelen kísérlet előzött meg a 40-es és 50-es évek fordulóján, vagy a magyarországi téeszek jelentős részének 1953-as összeomlásáig, továbbá a kínai téeszparasztok szöké­séig a Nagy Ugrással együttjáró éhezés kezdetén a kora 60-as években, a kollektív gazdasági modell mind Európában, mind pedig Ázsiában erőteljes lakossági támadásoknak volt kitéve. Ugyanakkor az 1980-as évekbeli népszerűsége egymástól igen­csak eltérő következményeket hozott Oroszországban és Kíná­ban.

Az orosz mezőgazdaság fejlődési irányai

„[1991-ben] Oroszországban a művelésbe bevont mezőgazda­sági területek 97%-át 256.000 állami óriásbirtok adta, míg a maradék 3%-ot magángazdaságok tették ki. Főállást biztosító családi gazdaságokról voltaképpen nem lehetett beszélni. Ma 70.000 családi gazdaság működik, és az állami tulajdonú gaz­daságok szédítő tempóban alakulnak át magángazdaságokká. Csupán az utóbbi öt hónap során megkétszereződött mind a magángazdaságok, mind a magánkézben lévő földterületek szá­ma… Ez év eleje óta Oroszország művelésbe bevont területei­nek kétharmadát kitevő gazdaságok fele úgy döntött, hogy óri­ásbirtokait családi gazdaságokká vagy magángazdálkodók egye­sületévé alakítja. Ez azzal jár, hogy a gazdák önállóan birtokol­ják és művelik területeiket, ám a gépek használata és a trágyá­zás közös ügyet képez. Az ilyen területekre vonatkozó tulajdoni bejegyzés jelenleg zajlik, a bankszámlákat az egyéni tulajdono­sok nevére nyitották." (The Economist, 1992. április 11. 71.)

„Szédítő tempó…" – ez a számos nyugati tudósításra jellemző hangvétel Sztálin kollektivizációs programjának korai hivatalos jelentéseit idézi, természetesen egészen más alapállásból. A 80-as évek alatt mindvégig, de főként Mihail Gorbacsov 1985-ös főtitkárrá választását követően, az apparátus a kollektív mező­gazdaság átalakításának szükségességét hangoztatta. Ám egy évtized elteltével azzal a döntő ténnyel kell szembenézni, hogy vajmi kevés változás ment végbe, akár a méreteket, akár a tu­lajdonviszonyokat, akár a termelékenységet vesszük szemügy­re. Továbbra is azok a paraméterek maradtak érvényben, ame­lyek oly régóta jellemezték az oroszországi kollektivizált mező­gazdaságot, pontosabban szólva az állami és szövetkezeti gaz­daságok intézményes rendszerét. A 80-as évek vége felé és a 90-es évtized elején számtalan hivatalos nyilatkozat és törvény előlegezte meg a korábban javasolt változtatásokat. A nyugati sajtó és jó néhány szakértő örömmel üdvözölte a gazdaságok folyamatban lévő kapitalista, a családi birtok felé tartó átalaku­lását, valamint az orosz falusi piac újjáéledését. Mindezekkel együtt – ellentétben a kínai mezőgazdasági szerkezet és folya­matok mélyreható transzformációjával – a legmeghökkentőbb je­lenség ahogyan az orosz mezőgazdaság szembeszegül a vál­tozásokkal, jóllehet hosszú esztendők teltek el Gorbacsov főtit­kársága, illetve azóta, hogy Borisz Jelcin meghirdette a kapita­lizmusba való átmenetet. Ez a szándék a 80-as, 90-es évek for­dulóján, a válságos élelmiszerellátás ellenére, az elszabaduló inflációra és az állami költségvetést egyre inkább megterhelő mezőgazdasági kiadásokra összpontosított. (Az USA Mezőgaz­dasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992.; Liefert, 1993.)

Ez a dolgozat az állami és szövetkezeti gazdaságokban vég­bemenő intézményes változások típusait igyekszik számba ven­ni, de mindenekelőtt arra törekszik, hogy rávilágítson azokra a meghatározó erőkre, amelyekből az oroszországi változásokat „alulról", illetve „föntről" akadályozó tényezők táplálkoznak. Bi­zonyos szempontból a változások üteme nem lebecsülendő. 1990. január 1-jei adatok szerint csak 231 „önálló" gazdaságot tartottak nyilván Oroszország-szerte. Ezeknek nagy része is in­kább bérlet, mintsem magántulajdon volt. Egy évre rá ez a mu­tató már 4400-ra emelkedett, sőt, 1992 áprilisára a magángaz­daságok száma túllépte a 100 000-et, ami körülbelül 4 millió hek­tár földet foglalt magában. Ezzel együtt is a magángazdaságok csupán kevesebb mint 2%-át tették ki Oroszország 211 millió hektárnyi mezőgazdasági földterületének.

Az 1993. januári hivatalos jelentések a magángazdaságok számát 183 700-ban adják meg, ami 7,7 millió hektáros összterületüket tekintve átlagosan 42 hektárt jelentett gazdasá­gonként. A Kosztroma oblaszty 1991-es felmérése feltárta, hogy az újonnan kialakult gazdaságoknak mindössze 14%-a volt ma­gánkézben, viszont 74%-ot tettek ki az átörökíthető haszonél­vezetben lévők, míg a maradék 12%-ot tartós, illetve rövid távú bérletek képezték. Ugyanakkor, a változások ellenére, számos egykori szovjet tagköztársaságban a magángazdaságok a föld­terület arányában nem érték el még az 1%-ot sem 1993-ban (Wegren, 1992.107.; Wegren, 1993.127.; Az USA Mezőgazda­sági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról.

1992. 14-15.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiad­ványa Kínáról. 1992. 12.; Van Atta, 1990/a. 85-86.). Az 1990-93-as évek folyamán a magánosítás végrehajtására irányuló kí­sérletek szüntelen támadásoknak voltak kitéve, amelyek egya­ránt indultak „felülről", illetve „alulról". Ezek a támadások árnyékba borították a családi gazdálkodásnak mind törvényi alapjait, mind politikai realitását. Például Alekszander Ruckoj elnökhelyettes, akit Jelcin (személyesen) nevezett ki általános mezőgazdasági „felelőssé", 1992. október 30-án olyan rendeletet hozott, mely­nek értelmében minden magánkézbe adott földet vissza kell jut­tatni a téesz, illetve az állami gazdaság tulajdonába.

Brezsnyevtől Gorbacsovon át Jelcinig az orosz állam egy vi­szonylag alacsony, ám egyre emelkedő színvonalú mezőgazda­sági termelés terhét viselte, melyet az élelmiszertermelés ma­gas költségei és a mezőgazdaságnak nyújtott állami támogatás növekedése is súlyosbított. A legfőbb nehézség, legalábbis 1991-ig, azaz Gorbacsov utolsó elnöki esztendejéig, nem a hiányos, illetve folyamatosan szűkülő élelmiszertermelésből fakadt. A ga­bona-előállítás Gorbacsov hivatalba lépésének első öt évében átlagosan 212,4 millió tonnára rúgott, pedig az előzőit eszten­dőben csupán 180,4 millió tonnát ért el. A hústermelés ehhez hasonlóan alakult: 16,2 tonnáról 19,3 tonnára emelkedett (Liefert, 1993. 26-27.). Ez tette lehetővé, hogy 1992-re az egy főre jutó húsfogyasztás elérte a 62 kilogrammot, ami Finnországénak fe­lelt meg, és igencsak közel járt az angliai 67 kilogrammhoz. A legégetőbb gondot a fokozódó infláció, a túlfogyasztás és az ál­lam egyre nagyobb pénzügyi terhei jelentették, amit a mezőgaz­daság támogatására fordított, mivel tartott a lengyelországi Szo­lidaritáséhoz hasonló tiltakozó mozgalom felébredésének a ve­szélyétől, és így próbált minden tőle telhetőt megtenni a folya­matos élelmiszerellátás biztosítása érdekében.

Ezeknek az állam által nyújtott támogatásoknak a költségve­tésre gyakorolt nyomása és az 1991-ben bekövetkező élelmi­szertermelési és -értékesítési visszaesés szolgáltatta az elsőd­leges okot, hogy az 1980-as évek vége óta átalakulást sürgető legfelső állami körök ezúttal még nagyobb nyomatékkal fogal­mazzák meg követelésüket. A mezőgazdaság „hagyományosan" a szovjet gazdaság pénzügyi szempontból legkritikusabb terü­lete volt. 1991-re itt halmozódott fel az ország tartós adósságá­nak több mint 60%-a. A szövetkezeti és állami gazdaságok egy­harmadának nyújtott rövid távú, vissza nem térítendő hitelek 22 milliárd rubelt tettek ki. Ehhez járult még további 60 milliárd ru­belnyi hosszú lejáratú hitel, amit végül jóvá fognak írni, amint az már szokás volt Brezsnyev és Gorbacsov idejében is. Példának okáért, 1990-ben a Szovjetunió Minisztertanácsa elengedte a szövetkezeti és állami gazdaságok és más agroindusztriális vál­lalatok 40,3 milliárd rubeles tartozását (Wegren, 1991. 658.; Liefert, 1993.17-24.).

A kínai szövetkezeti gazdaságok rendszerétől eltérően, amely­ben á parasztok jövedelmét a betakarított termés meghatáro­zott része képezte, és az államnak csak természeti katasztrófák esetén volt kötelessége a minimális fejadagok biztosítása, az 1960-as évektől kezdve sok oroszországi szövetkezet vált álla­mi gazdasággá. Ez utóbbiakban, illetve a megmaradt szövetke­zetekben a mai napig havibér-jellegű jövedelmeket, vagy ha úgy jobban tetszik: állami apanázst osztanak szét, amely nem a ter­més függvénye. Az orosz állam, akárcsak elődje, a szovjet ál­lam, a terméseredménytől függetlenül garantálja a mezőgazda­sági termelők megélhetését, legyenek bár szövetkezeti vagy szovhozparasztok. Sőt, miközben a kínai állam a kollektivizmus idején az államnak kötelezően eladott gabona árát mestersége­sen alacsonyan, a piaci ár töredékének szintjén tartotta, hogy ezáltal az ellátást biztosítsa, addig az orosz állam, különösen az 1980-as évektől, a piaci árakat meghaladó összegeket fize­tett ki a parasztok terményeiért (Wadekin-Kuba, 1991. 47.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992. 11.). A kínai apparátus több tagja már hosszabb idő óta kifogásolta, hogy az iparban dolgozók, mint­hogy az általuk előállított termék értékétől függetlenül kapják fi­zetésüket, illetve ellátmányukat, egyfajta biztos megélhetést él­veznek, azaz nincsenek nagyobb teljesítményre ösztönözve. Bár ennek a nézetnek megvan a maga igazsága, a lényeg mégis az, hogy a havi bérezésben részesülő orosz szövetkezeti pa­rasztságnak az 1960-as évektől növekvő létszáma és a koráb­ban csak az ipari munkásságra korlátozódó ellátási rendszer főbb elemei együtt vezettek a szövetkezeti és az állami szektor, vala­mint a város és a vidék közötti jövedelem-, illetve fizetési kü­lönbségek csökkenéséhez (Kerblay, 1983. 77., 96-98.; Lane, 1985. 168-173.).

Még azok a tanulmányok is, melyek bírálják a szovjet statisz­tikai kimutatásokat, amiért azok eltúlozták a város-vidék jöve­delemkülönbségek csökkenését, elismerik a 60-as évtized de­reka óta tapasztalható változások súlyát. Például Wegren (1991. 657.; vö. Schroeder, 1984.) arra a következtetésre jut, hogy 1965 és 1985 között az átlagos kolhozfizetés havi 50 rubelről 153 ru­belre, más szóval több mint 300%-ra nőtt; ezzel szemben az ál­lami vállalatok dolgozóinak és az alkalmazottaknak a havi bére csupán megkétszereződött – a korábbi 95 rubelről 190-re emel­kedett. Tehát a termelőszövetkezetben dolgozó családok reáljö­vedelme a 60-as évekbeli 75% után az állami vállalatok dolgo­zói, illetve az alkalmazottak reáljövedelmének 89%-át érte el. Ez egy időben zajlott le azzal, hogy a téeszdolgozók bérét havon­ta, készpénzben kezdték kifizetni, ezenkívül őket is bevonták az egészség- és nyugdíjbiztosítási rendszerbe, amely legfőbb ellá­tásoknak addig csak az állami szektor dolgozói lehettek a ré­szesei. Ezért aztán néhány szovjet vezető fájdalmasan így só­hajtozott: „Régebben azért nem dolgoztak, mert tudták, hogy úgyse fizetik meg őket. Most meg azért nem dolgoznak, mert tudják, hogy mindenképp megkapják a bérüket." (Nove, 1990. 330.) Ez a fejlemény kedvezett a téeszdolgozók érdekeinek, ám az állami támogatások növekedése révén az alacsony hatékony­ság, az élelmiszerromlás és az idejétmúlt elosztási modell vissza­térő nehézségeivel járt.

A gorbacsovi reformjavaslatok alapjaiban érintetlenül hagyták a sok sebből vérző állami-szövetkezeti gazdaságok rendszerét. Például a Gorbacsov előterjesztésében szereplő szerződéses brigádok egy pillanatig sem vonták kétségbe a szövetkezeti, il­letve az állami gazdaságok elsődlegességét. Az átalakulás hí­vei azon igyekeztek, hogy fokozzák a termelőszövetkezetek ha­tékonyságát. Ám eközben nem sikerült alapvető változásokat végrehajtaniuk a tulajdonlás, az értékesítés, az árak, valamint az irányítási rendszer területein. (A kínai reformok – mint később rátérünk – mindezekre határozottan kiterjedtek.) A célként kitű­zött, sokat emlegetett hitelprogram olyan kisebb, gyakran csa­ládtagokból álló, önként vállalkozó csoportokra épült, amelyek a tevékenységükhöz szükséges minden anyagot a szövetkezet­től vagy az állami gazdaságtól kapták, és termékeiket is ezek által értékesítették. Ez nagyban emlékeztetett a szövetkezeti hálózatban már meglévő munkacsoportok rendszerére. Mivel ezek a csoportok mind a termék-előállítás, mind az értékesítés tekintetében függtek a nagyobb szövetkezeti egységektől, ezért csekély eredményeket tudtak felmutatni. Az alternatív reformja­vaslat, amely a szabad szerződésű csoportokat kívánta beve­zetni, nagyobb fokú kockázatot hordozott magában, ugyanis fix összegű bérleti szerződést javasolt, miközben az érintett cso­port maga értékesítheti saját termékeit (Gorbacsov, 1989. 22­30.; Brooks, 1990.; Wegren, 1992. 109-110.; Van Atta, 1990. 140-149.). Végül is a szövetkezeti és állami gazdaságok dolgo­zóinak óriási többségét nem érintették azok a reformintézkedé­sek, amelyeknek az eredményei legjobb esetben is csak kétsé­gesnek mondhatók, ha a következményeket és a költségeket tekintjük. Az orosz kolhoz-szovhoz komplexum továbbra is egyeduralkodó maradt a felhalmozás, a termelés és az értéke­sítés területén. Az ösztönzőrendszer és a hiány probléma-együttese változatlanul égetőnek bizonyult.

A Szovjetunió összeomlását követően Jelcin átfogó reformtör­vénykezést vezetett be. Utasítása 2600 (olykor 3600-ról volt szó) olyan szövetkezet bezárásáról szólt, amelyek időről időre vesz­teséget termeltek; ezek javait szétosztanák, és mindenféle álla­mi támogatásnak véget vetnének (Wegren, 1992.110.; Wegren, 1993. 126.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadvá­nya az egykori Szovjetunióról. 1992. 18-19.).

De még Jelcin javaslatai is arra épültek, hogy a fizetőképes téeszek és állami gazdaságok folytatnák működésüket abban a vegyes gazdasági rendszerben, amelyet a családi gazdaságok­kal együtt képeznek. Ugyanakkor a csődbe jutott és ráfizetéses termelőszövetkezeteket, illetve állami gazdaságokat bezárnák, vagyonukat pedig értékesítenék. Mintegy két évvel 1992 febru­árja után, ami a ráfizetéses kolhozok és szovhozok bezárásénak, javaik szétosztásának határideje lett volna, nyoma sincs annak, hogy a fizetésképtelen gazdaságokat valóban felszámolták vol­na. Igaz ugyan, hogy bizonyos új törvények arra bátorítják a vál­lalkozó kolhoz-tagokat, hogy szerezzenek irányítási jogot a föld­birtok felett, és indítsanak be családi gazdaságokat. Ennek elle­nére, továbbra is a szövetkezeti, illetve az állami gazdaságok ad­ják az orosz mezőgazdaság döntő részét. A magángazdálkodók­nak hihetetlen nehézségekkel kell szembenézniük, ha hitelhez, felszereléshez vagy értékesítési lehetőségekhez kívánnak jutni.

Nem elég, hogy Jelcin visszatérően ígérgeti a gazdaságosan működő kolhozok és szovhozok megőrzését, de a veszteséges egységek dolgozói változatlanul állami fizetést kapnak, miköz­ben a költségvetési támogatás egyre nő, és felbecsülhetetlen belső adósság halmozódik fel.

Talán a legárulkodóbb tény az, újra Kínától eltérően, ahogyan a családi gazdálkodást földbérlet vagy kivásárlás útján válasz­tókkal szemben éleződik a populista ellenérzés és bírálat. Egy 1989-es karikatúra a Krokogyil című szovjet szatirikus lapban jól ábrázolja a lényeget (Nove, 1990. 302.; Van Atta, 1993/a.). A rajzon vidám parasztok énekelnek és táncolnak. A kérdésre, hogy minek örülnek annyira, így felelnek: „Megdöglött a tulajdo­nos disznaja." Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a kínai fal­vakban nem fordult elő gyalázkodás, irigység, vagy akár erőszak is a sikeres vállalkozók ellen. Csupán azt kívánom megjegyez­ni, hogy ott a piacra való bejutás láza sokkal több embert és sokkal nagyobb igyekezettel ragadott el, mint Oroszországban.

Vajon honnan ered a kollektív mezőgazdasági rendszer reform­jának vagy átalakításának igénye? Oroszországban az átalakí­tást a politikai hatalom legmagasabb körei sürgették, nevezete­sen a vezetők legújabb generációja, Gorbacsov, Jelcin és köze­li munkatársaik némelyike. Ugyanakkor erős ellenállás mutatko­zott meg a közép- és az alsóbb szintű apparátus tagjai között, nemkülönben a szövetkezeti és állami szektor gazdálkodói ré­széről. Az 1990-es évtizednek azok az emberei, akik önálló gaz­dálkodásuk beindításához földet és hitelt próbáltak szerezni, zömmel a városi dolgozók soraiból származtak. A kínai tapasztalatoktól legelütőbbnek az a jelenség látszott, hogy a szövetke­zeti és állami parasztság túlnyomó része gyakorlatilag semmifé­le magánosítási szándékkal nem rendelkezett. Közülük alig né­hányan igényeltek magánművelésre több földet, mint amennyi a szövetkezeti, illetve állami gazdasági tagokat amúgyis megillet­te. Ezen túlmenően a kolhoz- és szovhozvezetőségek ugyan­csak erőteljes ellenállást fejtettek ki, lévén, hogy helyzetüknél fogva meg tudták akadályozni a reformlépéseket.

Az orosz téesz- és szovhozparasztok, akiknek a legutolsó nemzedéke a munkabér, a szociális ellátás és egyéb juttatások tekintetében képes volt megközelíteni az ipari munkásságot, helyesen látják, hogy a szövetkezeti-állami gazdaságok rend­szere olyan jövedelem- és ellátási biztonságot nyújt, amelyet nem szabad a magángazdálkodás lidércfény-szerű lehetőségeinek kedvéért könnyedén feladni. Az oroszországi parasztok mai ge­nerációjának számtalan tagja a mezőgazdasági tevékenységek napszak- és időjárás-diktálta ütemét az ipari dolgozók nyolcórás munkanapjával cserélte fel. A kézi aratásról áttértek a kombájn­ra, állati vontatás helyett villany- és dízelmotorokat használnak, ám mindeközben sokan elveszítették azt a sokrétű igényessé­güket, amelyet ők és elődeik a földművelés, az értékesítés és a kölcsönkérés mesterségének összetettsége iránt tápláltak: a mezőgazdasági termelés egy-egy ágára szakosodtak. Az ilyen emberek szemében a bér- és szociális biztonság, valamint a háztáji termelés lehetősége, amely egyébként az orosz mező­gazdasági termelés megközelítőleg 25%-át adja, változatlanul vonzó. A szövetkezeti és állami gazdaságok nyújtotta garanciák feladása – a legtöbb érintett dolgozó felfogása szerint – egy bi­zonytalan jövő felé tartó, kockázatos lépést jelentene. Ez annál is inkább így van, mivel a téeszben, illetve állami gazdaságban dolgozók jelentős része idős, köztük sok a nő, és csak alig né­hányan remélhetik, hogy hozzájutnak ahhoz a hitelhez, amely lehetővé tenné számukra, hogy a közös gazdaság gépparkjá­hoz hasonló szintű berendezéseket tudjanak vásárolni.

Mindezeken túl, amíg a kínai parasztság számára a magántu­lajdon, a magánbeszerzés, a magáneladás és a föld jelzálogrend­szere ismerős jelenségnek számított, Oroszország nagy részén az a gondolat, hogy a föld adásvétel tárgya lehet, csupán a XIX-XX. század fordulóján fogant meg, ha egyáltalán. Elemzők helye­sen mutattak rá arra, hogy a Sztolipin-féle 1906-1916-os refor­mok napjaink oroszországi reformprogramjának előfutárainak te­kinthetők. A korábbiak célja az volt, hogy megtörjék a faluközös­ségekben uralkodó földtulajdon-újraosztási kényszert, hogy ezál­tal egy lendületes, kapitalista mezőgazdaság induljon be.

A következő évtized során az európai területeken élő paraszt­családok 11%-a fogott magántulajdonú gazdaság kialakításába, ez a földterület 9%-ának kihasítását jelentette (Wegren, 1992. 108.; Prosterman-Hanstad, 1993.). A gazdálkodást folytató orosz családok túlnyomó többségének alig vagy semmi elképzelése, illetve tapasztalata nem volt a földeladás vagy – vásárlás kérdé­séről, ráadásul a bolsevik forradalmat követő földosztás a falu­közösségek korábbi tulajdonviszonyait állította vissza. Az össze­hasonlítás szempontjából különös fontosságúnak tűnik az a tény, miszerint a kollektivizált gazdaságok három nemzedéke sok olyan szokást, illetve mesterségbeli fogást hagyott veszendőbe menni, amely a piacgazdasági rendszer családi gazdaságainak hatékony irányításához is jól jönne. Ellentétként felhozható, hogy míg a kínai gazdák és családjaik egyfelől hagyományosan ter­mésüknek számottevő részét felélték, azonközben régóta és ala­posan ismerték a magánföldtulajdon viszonyait és a helyi pia­cok működését. Harminc évnyi kollektív gazdálkodás után az újraéledő családi gazdaságok számára fennmaradtak a kísérle­tezés, a kapcsolatok és a történelmi emlékek azon hálózatai, amelyekre a megújuló kínai családi gazdaságok és a piaci tevé­kenység alapulhat. De ne túlozzuk el a két ország között tapasz­talható különbségeket. A szövetkezeti tagok Oroszországban és Kínában egyaránt hozzájuthattak magánföldbirtokhoz, és folya­matosan önállóan értékesítették terményeik egy részét. A törté­nelmi tényezők csupán egy elemet szolgáltatnak ahhoz, hogy a 80-as, 90-es évtizedek eltérő eredményeit megérthessük.

Az Oroszországban területenként és időszakonként változó demográfiai és szociális helyzet nagyban magyarázza a reform­lépések késlekedését. 1951 és 1987 között a vidéki lakosság létszáma 33%-kal csökkent, ideértve a központi területek 54%-os csökkenését, amelyben a fiatal, tanultabb réteg aránytalanul nagy számot képviselt (Palló, 1990. 656.; Kerblay, 1983. 75.; Wegren, 1993. 140.). Szemben a kínai vidék fiatal népességé­vel, a fogyatkozó orosz agrártársadalom idős, beteg, képzetlen tagokból, illetve családanyákból állt. Az orosz téesztagok érthe­tően nem akarták feladni a garantált bér és a szociális ellátás biztonságát a családi gazdálkodás kétes kilátásai fejében. Mindezeket a társadalmi, gazdasági és demográfiai vonatkozá­sú eltéréseket azzal az állapottal összevetve hangsúlyozzuk, amely a kínai agrárkollektivizmust jellemezte.

A hivatalos szovjet vezetés a vidékről való elvándorlásra és a társadalmi-gazdasági helyzet romlására Hruscsov és Brezsnyev idején is a falu urbanizációjának programjával igyekezett meg­oldást találni. Ezáltal próbálták a több tízezer, egymástól és a városoktól távol eső falut közepes méretű várossá fejleszteni, amelynek az „új típusú település" nevet adták. Ezeket úgy hir­dették, mint amelyek 1000-2000 lakos befogadására lesznek képesek, és olyan, a városi élet kényelmét nyújtó létesítmények­kel lesznek ellátva, mint pl. klubok, sporttelepek, iskolák, bevá­sárlóközpontok, munkásszállók és más olcsó szálláshelyek (Pallót, 1990.657-661.). Ami azt illeti, csupán a gazdagabb me­zőgazdasági területek tudták sikeresen végrehajtani a fenti prog­ram egészét. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezek az „új típusú települések" a mezőgazdaság gépesítése és szakosodása nyomán, valamint a közoktatás és az egészségügyi ellátás ki­szélesedése révén, mely a teljes orosz vidékre kiterjedt, a váro­si és a falusi életmód között tátongó szakadék áthidalását szol­gálták. Összességében azt táthatjuk, hogy mintegy fél évszá­zad alatt a muzsikmentalitás helyébe annak a bérből és fizetés­ből élő dolgozónak a gondolkodásmódja lépett, aki élvezte a ga­rantált készpénzes havi fizetésnek és más (pl. nyugdíj-) ellátá­soknak az orosz állam által nyújtott biztonságát. Ezek a demog­ráfiai, intézményi és értékváltozások, amelyeket a legutóbbi két nemzedék megtapasztalt, nem teszik alkalmassá az orosz falut, hogy ott vállalkozó jellegű családi gazdaságok poszt-kollektivista rendszere alakuljon ki. Inkább éppen ezekben a folyamatok­ban találhatjuk a magyarázatot arra, miért is hiányzik a magánosítás szándéka az orosz kolhoz- és szovhozdolgozók tömegeiből, miért is ragaszkodnak az állam által biztosított mun­kahelyhez és jövedelemhez.

Még kevesebb okot tudunk felsorolni annak indoklásaként, hogy a téesz- és állami gazdasági vezetőknek miért kellene üd­vözölniük azokat a reformintézkedéseket, amelyek hatalmuk és befolyásuk csökkenését, tényszerűen fogalmazva állásuk elvesz­tését eredményeznék. Kína számos területén az apparátus az ígéretek és fenyegetések vegyített módszerét vetette be annak érdekében, hogy meggyőzze a helyi vezetőket: a reformlépések nem fogják „a kapitalizmus útján való elindulást" jelenteni; sőt, az átalakulás valójában nagy gazdagodást lehetőségeket rejt magában a tisztviselői kar számára. Mivel – egyebek mellett – a szövetkezeti források eloszlását felügyelték, sok mindenhez le­gális és illegális úton hozzájuthattak. Oroszországban ehhez képest úgyszólván semmiféle erőfeszítést nem tettek a helyi ap­parátusok megnyerése érdekében. Feltételezésem szerint en­nek az lehetett az oka, hogy a politikai vezetés csúcsain nem született egységes megállapodás a mezőgazdaság jövőjéről. Összefoglalva: kétségeink lehetnek afelől, hogy a gépesített orosz óriásgazdaságok felosztása elvezet-e ahhoz a fokozott és piaci alapú gabona- és egyéb termeléshez, amelyre a nagyvá­rosok ellátásához szükség volna. Tulajdonképpen sok ember jog­gal tart a mezőgazdaság, de különösen az állami ellátó rend­szerek összeomlásától. A föld felosztására irányuló alulról, kol­hoz- és szovhozparasztoktól kiinduló határozott kezdeményezés hiánya bizonyára megerősítést nyújt a közép-, illetve a csúcs­szintű vezetők szándékaihoz. Sok olyan mezőgazdasági dolgo­zó, aki szeretne magángazdálkodóvá válni, csak gyenge minő­ségű és távol eső földterületekhez jut. Ráadásul továbbra is a kollektív irányítás függőségében marad, mivel a szükséges ter­melőeszközöket tőle vagy általa tudja beszerezni, ezenkívül ter­ményei értékesítéséhez is hozzá fordul.

Látható tehát, hogy a privatizációról hangoztatott összes szó­lama ellenére az orosz állam minden szinten korlátozza a ma­gántulajdon-szerzés lehetőségét. A magánművelésű földek zöme bérlet. Egy 1990-es törvény és egy 1991-ben hozott elnöki dön­tés értelmében 10 évig még a névleges tulajdonjoggal rendel­kezők sem adhatják el földjüket az államon kívül másnak¹ (Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992. 16.; Prosterman-Hanstad, 1993. 166­167.).

Az állam magángazdaságok beindításához változatlanul na­gyon alacsony segélyeket folyósít. 1989-ben egy tízhektáros, 10 tehénnel rendelkező gazdaság becsült indulóköltsége 85.000 rubel volt. 1992-re az infláció ezt az összeget félmillió rubelre emelte. Egy 1992-es helyi felmérés szerint az egy gazdaságra felvehető bankhitel nagysága átlagosan kb. 40.000 rubelt ért el. Az állam 1991-ben eredetileg összesen egymilliárd rubellel tá­mogatta magángazdaságok létrehozását; később Jelcin ígére­tet tett az összeg meghatszorozására. Igen ám, de a félmillió oroszországi magángazdaság beindítása 150 milliárd rubelt igé­nyelt volna, amibe a számítások nem vonták bele a modern vi­déki infrastruktúra kialakításához szükséges tekintélyes össze­get. Ezzel szemben az állami támogatások 1992-es szintje mind­össze 3.300 gazdaság megsegítéséhez (volt) elegendő (Wegren, 1992. 114-115; Wergren, 1993. 134-135.; vö. Prosterman-Hanstad, 1993. 160.).

Mi több, a tőkehiány következtében 1991-ben még olyan je­lentések is születtek, amelyek arról számoltak be, hogy az önál­ló gazdálkodást folytató orosz parasztok földjének 40%-a pénz és felszerelés hiányában parlagon maradt (Pryor, megjelenés alatt, 9.). A nélkülözhetetlen hitel hiánya még a legelszántabbak előtt is rettenetes akadály.

Mivel a magánosításra irányuló kezdeményezés Oroszország­ban „fent" született meg, továbbá a felszereléseknek a kínainál lényegesen magasabb költségé folytán, a családi gazdaságok­ra való átállás óriási kezdeti kiadásokat ró az orosz államra. Ugyanakkor az erőteljes, alulról- érkező lökésekből táplálkozó kínai privatizáció, a maga lényegesen alacsonyabb technológiai szintjével, a kollektív tulajdonú termelőeszközök szétosztásával, illetve eladásával ment végbe. Az állammal szemben támasz­tott anyagi igények, legyen szó bár szövetkezetóriásokról, vagy a családi apró gazdaságok nadrágszíjparcelláiról, a minimálisra korlátozódtak.

Az 1990-es év elején készült oroszországi és nyugati felmé­rések egybehangzó tanúsága szerint az orosz parasztoknak összesen 10%-a mutatott komolyabb érdeklődést a magángaz­dálkodás iránt (Porsterman-Hanstad, 1993. 159.).

És valóban: a többség, aki ilyen tevékenységbe kezdett, nem a korábbi kolhozok vagy szovhozok dolgozója, hanem a városi lakosság köréből került ki. Egy 1990-es őszi kimutatásban az orosz magángazdák alig 28%-a egykori téesz-, illetve állami gaz­dasági dolgozó (Wegren, 1993. 137.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992.17­18.). Az új magángazdálkodók jó része városi állását megtart­va, családja jobb ellátásának érdekében fogott vállalkozásba.

Az orosz mezőgazdaság válsága és az állam pénzügyi csőd­je továbbra is,megoldásra vár. Az eddig életbe léptetett reform­intézkedések egy szegényesen felszerelt, átlagosan 42 hektá­ros és három személy (többnyire családtagok) által működtetett gazdaság kialakítását teszik lehetővé; többségük terményeik egészét a téeszen, az állami gazdaságon keresztül értékesíti, és továbbra is alá van vetve az állami beszállítási kvótáknak (elő­írásoknak); ők aligha fogják a mezőgazdaságot stagnáló hely­zetéből, az élelmiszerhiányt és az óriási állami szubvenciók prob­lémáját a holtpontról kilendíteni (Wegren, 1992. 118-120.; Wegren, 1993. 138.).

A magam részéről nyomát sem látom olyan stratégiának, amely alkalmas kiutat kínálhatna az orosz mezőgazdaság szövetkezeti-állami dominanciájú berendezkedéséből. Ugyanakkor az 1980-as évek kezdetétől mind Kínában, mind Vietnámban lényege­sen merészebb átalakításba kezdtek (Selden, 1992/a.). Ezek­ben a sűrűn lakott ázsiai országokban a különféle új agrárintéz­mények és -stratégiák egyszerre jöttek létre az alulról jövő ösz­tönzés nyomán, amelyet a nagyobb önállóságért és a piaci le­hetőségekért harcoló szövetkezeti dolgozók fejtettek ki, valamint felső nyomásra, ti. a hatalmon lévő kommunista párt hangadó csoportjai megpróbálták hatalmuk megerősítése mellett felgyor­sítani a felhalmozás, az árutermelés folyamatát, egyben új in­tézményi alapokra helyezni az agrárfejlődést.

A kínai mezőgazdaság fejlődésének útjai

Ahhoz, hogy megérthessük a vidéki Kínában az 1980-as évek elejétől foganatosított markáns változtatásokat, először át kell látnunk a kollektív gazdálkodás ellentmondásos gazdasági és társadalmi következményeit. Az 50-es évek közepétől a termő­föld minőségének javítása, az öntözés és más infrastrukturális fejlesztés érdekében bevetett tömeges munkaerőnek és egyéb erőforrásnak a termelőszövetkezet volt az elsődleges területe.

Így biztosítható volt a gyorsütemű felhalmozás, továbbá a me­zőgazdaságban termelt felesleg is eljutott az iparba. A 70-es évek alatt új, magas hozamú vetőmagvak beszerzését, rendszeres öntözést, villamos energia és műtrágyák használatát sikerült el­érni. Mindezek következményeként Kína sajátos mezőgazdasági forradalma termelőszövetkezeti kereteken belül, és a mezőgaz­daság iparosodásban betöltött jelentős szerepének jegyében zajlott le (Stone, 1990.; Selden, 1993.).

A Világbank szerint 1965-1985 között évi 4,8%-os egy főre jutó GNP-növekedés ment végbe, ami kimagaslóan a legjobb teljesítmény az alacsony jövedelmű országok között. Ez az adat a számításokba bevont 105 ország közül Kínát a nyolcadik helyre rangsorolta (Világbank, 1983. 202-203.). A mezőgazdasági ter­melés bruttó értéke évente több mint 4%-kal emelkedett az 1952­1980 között eltelt 28 esztendő során (tehát a ma érvényes re­formokat közvetlenül megelőző időszakban). Ez alól csak az 1959-1960-as tragikus hanyatlás képez kivételt, amikor a Nagy Ugrással kapcsolatos fundamentalista intézkedések gazdasági összeomláshoz és éhínséghez vezettek (Perkins-Yusuf, 1984. 33.). Kína 1980-ra magas termésátlagokat ért el: a 4.245 kg per hektárnyi rizstermés kétszerese volt a vietnámi (2.100 kg/ha), és több mint kétszerese az indiai termésátlagnak. 50%-kal múlta felül az ázsiai átlaghozamot, és csak alig maradt el Japán 5.128 kg/ha-os eredménye mögött. A kínai búza- (2.198 kg/ha) és ku­koricatermés (2.985 kg/ha) ugyancsak kedvezően alakult, mind az indiai, mind az ázsiai átlagokhoz képest. Sőt, ami a búzát illeti, az megközelítette az amerikai 2249 kg-ot hektáronként (Perkins-Yusuf, 1984.; Világbank, 1989. 66.).

Ezeknek a lényeget érintő termelési és növekedési mutatók­nak a tükrében Kína mezőgazdasági teljesítménye igen meg­győzőnek bizonyult, különösen az 1965-1980-as időszakban, amikor ehhez évi 10%-os ipari növekedés is társult. (Világbank, 1990. 180.). A kínai gazdasági eredmények élesen elütnek a szovjet gazdaság tartós hanyatlásától, de elsősorban a kiegé­szítő jövedelemnek attól a csökkenésétől, amely az 1950-es évektől a Szovjetuniót és a többi központi tervgazdálkodást foly­tató európai országot átjárta (Selden-Lippit, 1982. 19-21.). A kínai reformok éppen azáltal nyerik el értelmüket, hogy Kína kiemelkedő munkabérköltséggel, felhalmozási aránnyal és GNP növekedéssel dicsekedhet. A probléma ott rejlett, hogy az ún. mobilizált kollektivizmus (1953-1978) teljes ideje alatt, annak ellenére, hogy a növekedési arányok nagyon jól alakul­tak, a vidéki jövedelmek alacsonyak maradtak. A helyzetet sú­lyosbította, hogy a munkával töltött napok száma alapján a vi­déki munka jövedelmezősége fokozatosan csökkent, mivel a nők tömegével váltak termelőszövetkezeti dolgozókká, miáltal a mun­kanapok száma mindannyiuk számára lényegesen megemelke­dett. Ez egyaránt fakadt a népesség növekedéséből és a mun­kaerő „uborkaszezon" alatti foglalkoztatásából. Kínában a föld­művelés magas és egyre növekvő termelékenysége valamint a munkaerő alacsony és egyre csökkenő jövedelmezősége egyi­dejűleg jelentkezett a piac szűkülésével, a készpénzjövedelem valóságos megszűnésével számos falusi gazda számára, akik jövedelmüket leginkább a téesz terményeinek formájában, a fa­lusi piacok megszűntében és a nép kultúrája, illetve értékszem­lélete ellen elkövetett támadásokban „élvezhették". Ez a jelen­ség súlyos kényszert gyakorolt a termelőszövetkezetekre, egy­ben elhatalmasodó elégedetlenségre is okot szolgáltatott. Más­felől viszont a nagy összegű vidéki beruházások révén alap kép­ződését eredményezte, ami a bekövetkező növekedés és a vi­déki jövedelememelkedés nélkülözhetetlen kelléke volt.

Visszatekintve már világos, hogy Kína szövetkezeti intézmé­nyei csak állami segédlettel maradhattak fenn: a tömeges politikai kampányok, eljárások a lakossági megmozdulások kéz­bentartására, szoros felügyelet a városi munkahelyek és lakha­tás felett, előírt élelmiszer-fejadagok – mindez szigorúan korlá­tozta a faluról való menekülés lehetőségeit. A lényegre jól rávi­lágít egy, a szovjet demográfiai viszonyokról készült összeha­sonlítás. A szovjet állam hasonlóan igyekezett szabályozni a la­kosság mozgását, egyszersmind a teljes munkaerőt szétoszta­ni az ország határain belül. Például az állami gazdaságok dol­gozói 1964-ig nem hagyhatták el szabad akaratukból mezőgaz­dasági munkakörüket. A szovjet állam ezzel együtt külön súlyt fektetett arra, hogy a döntő ipari szektor számára is munkaerőt biztosítson (Schwarz, 1951.; Bunyan, 1967.).

A kínai állam a maga részéről, tartván a téeszparasztok me­nekülésétől, amelyet az óriási munkaerő-felesleg indokolt, a fa­lusi népességet 1960-tól odaláncolta a szövetkezetnek otthont adó faluhoz, ezen kívül városi dolgozók és érettségizettek tíz­millióinak folyamatos vidékre költöztetését kezdeményezte a Nagy Ugrás ínséges időszakában és az azt követő évtizedek során. Ezeknek a rendelkezéseknek a természetét feltétlenül is­mernünk kell ahhoz, hogy megértsük a kollektív mezőgazdaság­ból való menekülést, amely sikertelennek bizonyult az 1960-as évtized kezdetén, ámde sikeresen ment végbe Mao halálát kö­vetően.

A kínai eredményekről szólva, melyeket dicséretes módon a tartós mezőgazdasági növekedés és az alapvető létfeltételek biz­tosításának terén értek el, az érem másik oldaláról sem feled­kezhetünk meg: a népi Kína első három évtizedének népesség­robbanása a vidéket a burkolt munkanélküliség, azaz 100-300 millió ember „táborhelyévé" tette. Az 50-es évektől egészen a 70-es évtizedig a lakossági ellenőrzéseknek, a falusi munkaerő­felesleg iparba áramoltatásának és annak a kétszintű jövede­lemszerkezetnek az együttese, amely az állami mögött háttérbe szorította a szövetkezeti szektort, szélesítette a városiak előnyére nyíló jövedelemollót, egyben a téeszparasztok hátrányára ked­vező helyzetbe hozta az állami szektor munkásait és alkalma­zottait (Selden, 1993. 5. fej.).

Ebben a tekintetben a kínai és az orosz tapasztalatok is­mét élesen elkülönülnek egymástól. 1952-től a 70-es évek végéig a mezőgazdaság részesedése a kínai összesített ipari és mezőgazdasági termelésben 64-ről 24%-ra esett, miközben az ipar részesedése 36-ról 74%-ra nőtt ugyanezen időszak alatt. 1979-ben a lakosság mezőgazdasági tevékenységet folytató majdnem háromnegyed része a GNP mindössze egynegyedét termelte meg (Riskin, 1987. 43.). Röviden szólva, a kollektiviz­mus éveiben végbement nagymértékű iparosításért a falusi la­kosság téeszdolgozói kemény munkával, alacsony fogyasztás­sal és államilag kikényszerített intenzív felhalmozással fizettek. A kollektivizmus és a hukou-rendszer kényszere garantálta azt az intézményi keretet, amelyben a számottevő vidéki termény­felesleget az iparba és a nagyvárosokba lehetett eljuttatni. Az 1980-as évek elejéig a vidéki kínai lakosság és munkaerő ará­nya 80% felett maradt. Ezzel ellentétben Oroszország az 1950-es évektől fogva (egy) kettős demográfiai változáson esett át: vidéken a falu uralkodó jellegét a félig-város, ún. új fajta telepü­lések kezdeményei vették át. Ezzel egyidejűleg azdraarosodás-sal szinte elkerülhetetlenül együtt járó urbanizáció is lezajlott. A Szovjetunió egészét tekintve a falusi lakosság aránya az 1940-es 81%-ról 1983-ig 36%-ra zsugorodott (Lane, 1985. 320.). A kollektivizmus évtizedeit a kínai parasztok változatlanul elszige­telt falvaikban élték át; családi viszonyaikban és értékszemléle­tükben szintén lényegesen csekélyebb változást tapasztalhat­tak, mint szovjet kortársaik.

A kollektivizmus a hatalmat és a kezdeményezést a kínai fal­vakban a parasztgazdáktól és a piactól a helyi közösségekben kialakult nagy létszámú adminisztratív intézményekhez helyez­te át. Ezek elsősorban nem a földművelők, hanem az állam ér­dekeit tartották szem előtt. A téesz-állami gazdaság rendszer hihetetlenül nagyarányú felhalmozást tett lehetővé: 1959-ben 43%-ot ért el, és jóval 20% felett alakult a következő három év­tizedben is. Ennek köszönhetően a mezőgazdasági infrastruk­túra nagy léptekkel fejlődhetett; a termékek, a vidéken előállított felesleg tekintélyes része faluról a városba, a mezőgazdaságból a nehéziparba juthatott. Ugyanakkor a falusi népesség a köz­oktatás és az egészségügy területén elért eredmények, valamint a téesz által széleskörűen biztosított létfeltételek ellenére önál­lóságának és a munkavégzés feletti döntési jogkörének súlyos csorbulását szenvedte el. Sem jövedelmi, sem fogyasztási hely­zetében nem tudott jelentősen előbbre lépni.

Kína fejlődési stratégiája az állam által kikényszerített alacsony szintű paraszti fogyasztáson, a magas és még magasabb szin­tű munkavégzésen és az erőforrások maximális kihasználásán alapult.

A szocialista politizálás nevében megfogalmazott követelmé­nyek között az egyenlőségi elv és annak következményei is sze­repeltek. A földreform és a kollektivizálás eltörölte a magántu­lajdonon alapuló jövedelmi és hatalmi egyenlőtlenség uralkodó jellegét, amely a földbirtokok eltérő nagyságából fakadt, és egy-egy falun belül igen magas fokú jövedelem-egyenlőséget hozott létre.

Ezzel párhuzamosan a Kínában lezajló kollektivizálás tovább élezte a térségek közötti igazságtalan jövedelem-különbsége­ket, ami a várossal szemben a vidéki lakosságot, a külvárossal szemben a sík és hegyvidéket sújtotta. Ezáltal kettős gazdasá­gi-társadalmi rendszerhez vezetett, amelyben egymástól vilá­gosan elhatárolódtak a falusi lakosság rétegei, de a város és a vidék is (Selden, 1993.; Cheng-Selden, 1993.; Khan-Griffin-Riskin-Zhao, 1992.). Az 1970-es évek végére nagy szakmai kö­rültekintéssel és nagy erőfeszítéssel kidolgozott mérési módszer szerint, amely az egész országra kiterjedően vizsgálta a vidéki, városi-vidéki, valamint országos jövedelem-egyenlőtlenségeket, a jövedelem-különbségek kínai szóródása India statisztikájához volt hasonlatos, és nem bizonyult olyan szélsőségesnek, mint Thaiföldé, Indonéziáé vagy a Fülöp-szigeteki. Ám sokkal egyen­lőtlenebből oszlott meg Taivanhoz és Dél-Koreához képest (Khan-Griffin-Riskin-Zhao, 1992.1056-1059.; Matson-Selden, 1992. 701-715.). Az Ázsiában a 80-as éveket megelőzően ki­alakult nagyfokú városi jövedelem-egyenlőséget sehol sem tud­ták túllépni, ennél fogva Kína mondhatta magáénak a térség legmagasabb fokú városi-vidéki jövedelem-aránytalanságát.

Összefoglalva: a kollektivizmus negyed évszázada alatt a kí­nai falvak lakói, akiknek jövedelme egy fillérrel sem került köze­lebb az ipari és egyéb állami dolgozókéhoz, jövedelmi helyze­tük stagnálását és tartós viszonylagos romlását szenvedték el. A kollektivizmus önellátó rendszere, az állami kiszipolyozás és a népi mozgalmak korlátozása rendkívüli terhet kényszerített a szegényebb térségekre. Ez is nagyban hozzájárult a térségek között kiéleződő különbségek kialakulásához. 1976-ban, Mao halálának évében, az összes termelőszövetkezeti kollektíva egy­negyede a hivatalos állami szegénységi szint – 40 jüan/fő – alatt teljesített; további 19%-uk nem érte el az 50 jüan/főt, ami jóval elmaradt az Egyesült Államok 25 dollár/fő/év-es átlaga mögött hivatalos árfolyamon számolva. Gyakorlatilag minden fizetséget természetben, gabonában és más termékekben adtak ki (Vermeer, 1982. 25-29.; Riskin, 1987. 233.; Matson-Selden, 1992.). Sok tartósan leszakadó közösség és régió számára, ide­értve jóformán az összes fent említetteket, az egy főre jutó jöve­delem nem növekedett lényegesen a földreform és a kollektív mezőgazdaság időszakában. Sőt, a kollektivizmus évtizedei egy­re mélyedő szakadékot vájtak a káderek és a politikailag nagy általánosságban erőtlen paraszti termelők közé: az előbbiek sa­játították ki az erőforrásokat és a politikai hatalmat, míg az utób­biak előtt sem az értékesítés, sem a költözés terén nem nyílt választási lehetőség. Ebből a szempontból nézve Oroszország vidéki lakossága, amely az 1960-as évek óta részesült a városi dolgozókat megillető jövedelmek és juttatások többségében, emellett a városba költözés lehetőségével is élhetett, lényege­sen jobb eredményt mutatott fel. Mindezek alapján a szegényebb orosz térségek lakosai az elmúlt évtizedekben uralkodó kollek­tív gazdálkodási rend nyerteseinek tűnnek.

Kínában a kollektivizmus teljes időszaka alatt, de különösen a kora 60-as évek éhínsége idején, amely a Nagy Ugrás moz­galmának bukását követte, a falusi népesség a családi gazdál­kodás és a piac újrateremtése érdekében egyre nagyobb önál­lóságért küzdött. A családi gazdálkodás 1980-as évtizedbeli visszatértének gyökereit az 1960-as évek elején találjuk. Családi gazdálkodás széles körben folyt azokon az elmaradt te­rületeken, amelyeket előbb a Nagy Ugrás kudarcai, majd az 1963-1965-ös „szocialista nevelési mozgalom", végül pedig az azt követő Kulturális Forradalom mozgalmai a leginkább sújtot­tak. Az 1963-at követő gazdasági talpraállás során az állam újra megerősítette a termelőszövetkezeti rendszert. Mindössze azt engedélyezte, hogy magángazdaságok csupán elenyésző szá­mában, elenyésző méretekben és csekély piaci tevékenységgel működhessenek.

Mao 1976-os halálát követően az új főtitkár, Teng Hsziao-ping vezette irányítás súlyos legitimációs válsággal szembesült, amely a kínai vidékre összpontosult. A bajt lényegében az okozta, hogy a kollektivista mezőgazdaság nem volt képes javítani a legtöbb szövetkezeti dolgozó életkörülményein. A szövetkezeti gazdál­kodás huszonöt esztendeje alatt nem változott az élelmiszerfo­gyasztás, az egy főre jutó vidéken előállított jövedelem. Sőt, az elszigetelt falvak lakóinak készpénzjövedelme is csökkent. A 80-as évek derekán folytatott szakértői viták arról folytak, vajon a reformintézkedések „alulról" vagy „felülről" indultak-e ki (Watson, 1983.; Unger, 1985.). Egy évtizednyi távolságból jobban látható a változtatást kiváltó kényszerek kölcsönhatása, amelyek első­sorban a legelszegényedettebb térségekben jelentkeztek egyi­dejűleg „felülről", illetve „alulról". „Alulról" és „felülről" mért üté­sek egyszerre érték a kollektivista rendszer intézményes szöve­tét.

Az 1980-as évtized kezdetén Kína a szövetkezeti rendszer lényeges elemeiről mondott le. Olyan szerződési kereteket ál­lított fel, amelyek visszaadták a családi gazdaságok központi szerepét, egyben ösztönzést gyakoroltak a gazdákra, mivel ter­ményeik számára garantálták az állami felvásárlási árakat; ki­szélesítették az értékesítés lehetőségeit, valamint támogatták a mezőgazdaság és a vidéki ipar termékskálájának kiszélesítését. A vidék az átfogó gazdasági és társadalmi átalakulás élén járt, amely végső soron magában hordozta a külföldi tőke felé való nyitást, a bel- és külkereskedelem rohamos fejlődését, a magán­szektor bővülését, a lakossági mobilitás korlátozásának részle­ges feloldását, az ipari irányítás decentralizálást és az árreformot.

Ezek az intézményes változások, amelyek Kína falvaiban több mint egy évtizedig tartottak és terjedtek, lényegesen messzebbre hatoltak annál, mint aminek az orosz vidéken még végbe kell mennie.

Mégis fel kell figyelnünk a kínai államnak arra a változatlanul lényegi vonására, hogy közvetlen állami irányítás és a faluvezetőkhöz fűződő informális kapcsolatok révén képes a vidéki gaz­dasági és társadalmi életben impozáns eredményekei felmutat­ni. Kínában a földtulajdonosi jogokat a faluvezetők gyakorolják, nem pedig azok az egyes családok, amelyek szerződésben jo­got szereztek a föld megművelésére, és visszakapták a saját munkaerejük feletti rendelkezés jogát.

Egy 1989-ben 253 falu bevonásával készített felmérés szerint a megkérdezettek 70%-a osztana földet a lakosság arányában, míg 30%-a – főként a jobb módú falvak lakói – a saját munka­erő szabad felhasználásának jogát tartotta fontosabbnak (He, 1992/a. 5.). A föld (egyelőre) nem képezi szabad adásvétel tár­gyát, a szerződésben álló háztartások törvény szerint nem ad­hatják el a szerződésben rendelkezésükre bocsátott földet. Igaz, hogy egy 1988-as alkotmánymódosítás szerint a szerződésben álló családoknak jogukban áll, hogy a földet másnak bérbe ad­ják (He, 1992/b. 7.). Ráadásul a tapasztalat azt mutatja, hogy a tizenöt évre szóló szerződések ellenére bizonyos faluközössé­gek vezetői néhány év elteltével azt újraosztják. Következéskép­pen a családok változatlanul ki vannak szolgáltatva az appará­tus embereinek, és semmi biztosítékot nem kapnak arra, hogy majdan élvezhetik munkájuk eredményét (He, 1992/a. 15., 25.).

Ha a családok eleget tettek a terménybeszolgáltatási előírás­nak, azután már szabadon rendelkezhetnek a megmaradt rész felhasználásáról.² 1984-re, alig néhány évvel a családi gazda­ságok rendszerének rehabilitációja után, a termelőszövetkezet (amely mára már a falu igazgatási szerve lett) a vidéken termelt jövedelem alig 10%-át adta. Ez is zömmel nem mezőgazdasági jellegű forrásokból (pl. melléküzemág) eredt (Állami Statisztikai Hivatal, 1985. 570-571.).

A háztartásokkal kötött szerződések rendszere nem csak a családi gazdálkodás bizonyos elemeit foglalja magában, hanem a földbérlet intézményének egyes részleteit is. Eszerint a falu de facto a földbirtokos szerepét tölti be. A vele szerződésbe lépő háztartások valójában azok a bérlők, akiknek jogukban áll a föl­det megművelni, amiért cserébe a falunak fizetséggel és mun­kavégzéssel, míg az államnak alacsonyan rögzített árú, kötele­ző terményeladással tartoznak. Egy-két olyan helyen, ahol a gazdálkodás sikeresen és gépesítve folyik, a falu változatlanul részt vesz a szűk értelemben vett mezőgazdasági tevékenysé­gekben, mint például szántás, öntözés, aratás. De idetartozik az ipari és üzleti tevékenységek felügyelete is. Ugyanakkor nagy általánosságban kijelenthető, hogy a családi gazdálkodás átvette a termelőszövetkezet helyét. Ez gyakran kényszerűen apró nad­rágszíj-parcellák sorát jelenti, legtöbbször nyolc-tizenkét telket háztartásonként, amelyek mindegyike csupán töredéke egy acre-nek (1 acre = 4.047 m²), ráadásul faluszerte elszórtan található. Ezek az új gazdaságok kiállják az összehasonlítást mind a kollektivizálás előtti kínai gazdaságokkal, mind pedig azok­kal a nyugati kertgazdaságokkal, amelyeket főként intenzív kézi műveléssel gondoznak. Ezzel szemben a sokkalta na­gyobb oroszországi szövetkezeti, illetve állami gazdaságokat, melyek területe több tízezer hektár, és gépparkjuk is fejlettebb, nem lehet a kínaihoz hasonlóan felosztani. Itt még az egyes csa­ládi gazdaságok is 42 hektár körül járnak.

Kínában a közös berendezések (pl. traktorok, szivattyúk) te­kintélyesebb mennyiségű szétosztása vagy eladása a családok számára, és az ehhez társuló állami falupolitika 180° -os fordula­ta a Kínai Népköztársaság legtovább tartó mezőgazdasági fellendülését hozta. (A mezőgazdasági termelés bruttó értéke éven­te 6,4%-kal növekedett az 1980-as évtizedben. Ez volt az évti­zed első felében elért legmagasabb arány világszerte.) A vidéki ipar még ennél is nagyobb léptékben növekedett az évtized so­rán. Ezt mutatja, hogy a bruttó ipari termelés részesedése vidé­ki kisvárosi szinten és az alatt az össztermelés 10,5%-áról 31,8%-ára nőtt az 1980-1990-es időszakban. Az 50-es évek óta először ugyancsak ebben az évtizedben emelkedett nagyobb mértékben az egy főre jutó falusi jövedelem is, miközben az el­költözés feltételei is javultak (Ash, 1992. 547-549.; Field, 1992. 589-591.; Selden, 1993.16-33.). Ezzel együtt nem feledkezhe­tünk meg arról az elhúzódó beruházás-csökkenésről, amely a mezőgazdasági infrastruktúrát veszélyeztette, de ide sorolható még a környezeti ártalmak felgyorsuló spirálja, a térségek, illet­ve társadalmi osztályok közötti jövedelem-különbségek állandó­sulása és a 90-es évek elején kibontakozó vidéki szociális konf­liktus jelei is.

A 80-as és a 90-es évek intézményi változásait érdemesnek tűnik továbbra is összefüggésébe hozni a szövetkezeti-családi, illetve falu-család viszony tartós helyreállításával. Ez különösen áll az olyan gazdagabb területekre, mint például a guangdongi és dzsiangszui tartományok és az a sok külváros, ahol a falu tulajdonát képező ipari üzemek (olykor az állam magasabb egy­ségeivel, egyéni részvényesekkel vagy külföldi tőkével létreho­zott vegyes vállalati formában működtetve) adják a fokozódó jó­lét kulcsát.

A mezőgazdaság előtt álló lehetőségek

A történelmileg gyenge magánbirtok-forgalmazási gyakorlattal rendelkező Oroszország három nemzedéken át tapasztalhatta meg a szövetkezeti és állami gazdálkodást. Ez egyszerre ered­ményezte a magasabb fokú műszaki szakosodást és a magán­gazdálkodás igényelte teljes körű ismeretek elvesztését. A kol­lektivizálás, de főként a mezőgazdaság gépesítése és a muzsik gondolkodásmódtól teljességgel idegen, állami bérrendszer be­vezetése olyan helyzetet idézett elő, amely a nagyüzemi, gépe­sített gazdaságok, elsősorban a gabonaföldek megőrzésének kedvezett. Kínában az átalakulással szemben kezdetben meg­nyilvánuló ellenállás később megszűnt, és a helyi apparátusok, meggyőződve arról, hogy saját, személyes érdekeiket is jócs­kán szolgálják ezáltal, általában támogatták a családi szerző­dések rendszerének bevezetését. És valóban: ők lettek a közös termelőeszközök, de legfőképpen a magánszektor- és piacépí­tés sürgetése révén előállt profit szétosztásának elsődleges nyer­tesei (Oi, 1992. 99-126.).

Az a rendszerválság, amely 1989-90-ben megingatta a teljes szocialista gazdasági és társadalmi világrendszert Kelet- és Kö­zép-Európától Kínáig, azt a meggyőződést erősítette meg szá­mos nyugati társadalomkutatóban, hogy a központosított terv­gazdálkodás és a kollektív mezőgazdaság egyetlen kivihető al­ternatívája a piac és a magántőke számára biztosított szabad útban rejlik. Ez a meggyőződés még mélyebben gyökerezett a szocialista és poszt-szocialista társadalmak értelmiségének és politikusainak gondolkodásában. Bárki, aki ismeri Oroszország gazdasági fejlődését, könnyen beláthatja, hogy a szabályozat­lan szabadpiacra való azonnali és általános áttérés, a kö­zös földek és vagyon szétosztása, kis- és közepes nagysá­gú gazdaságok kialakítása a zűrzavar leküzdhetetlen nehéz­ségeihez vezetne. Ebbe beletartozhat akár az élelmiszerellá­tás összeomlása is. Oroszországban a nagyüzemi gazdálkodás és a piaci tevékenység nagyüzemi irányítása időről-időre visszatérőleg központi jelentőségűnek látszik. Ennek alapja a gépesítettség magasabb szintje, a történelmi okokból fejletlen magángazdálkodói és vidéki vállalkozói rendszer, valamint az a jövedelem- és jóléti ellátás, amit a gazdák elértek. Kínában a családi gazdálkodás és a piac funkcióinak visszatérése egy tör­ténelmileg erős alapokon nyugvó családi gazdálkodói rendszer és kereskedelmi tevékenység következtében játszódhatott le. Emellett az apparátus ügyeskedéseinek elutasítása, a régóta befagyott jövedelmek, a költözés tilalma és a vidéki lakosság helyzetének romlása is szerepet játszott.

Mivel magyarázhatjuk a kínai kollektív mezőgazdasági rend­szer messzire nyúló változásait – ellentétben az orosz vidék erős ellenállásával az alapvető átalakulással szemben? A kollektív mezőgazdaságról szóló átfogó tanulmányában Frederic Pryor megállapítja, hogy „a közös felbomlása valószínűbb a viszony­lag kezdetleges technológiát alkalmazó marxista államoknak a körében, mint azokban az országokban, amelyeknek a mező­gazdasága gépesítettebb, továbbá azoknál is, ahol a tulajdonjo­gokat ki lehet kényszeríteni" (1992.32.). Pryor azzal érvel, hogy „a kollektív mezőgazdaság az alábbi három esetben eltörölhetetlennek bizonyul: ott, ahol a mezőgazdasági technológia szintje az adott országban viszonylag magas; ott, ahol a termelés ural­kodó formája már évtizedek óta a kollektivizált mezőgazdaság; végül pedig ott, ahol az állami gazdaságok dominálnak". (1992. 297.)

Az az összehasonlítás, amelyet az oroszországi és kínai a poszt-kollektivista átalakulásról végeztem, jól megfér Pryor állí­tásaival. Én egy kicsit mélyebbre hatoltam, amikor a változást kikényszerítő kérdések körét és a kollektív mezőgazdaság meg­szüntetésének sikeres mozgatórugóit igyekeztem feltárni. Külön kiemelném, hogy miközben a vezető politikai körök céljait, a gaz­dasági, technológiai és ökológiai paramétereket értékeltem, egy másik, hasonlóan fontos tényezőt is figyelembe vettem: azt a tár­sadalmi bázist, amely a vidéki társadalom válaszait alakítja.

Végezetül, anélkül, hogy el akarnám bagatellizálni a két érin­tett nemzet vidéki lakosságainak rétegei között megmutatkozó felfogásbeli különbségeket: feltűnően nagyfokú racionalitást ta­pasztaltam mindkét nép parasztjai részéről az átalakulás lehe­tőségeivel, illetve a falusi élet domináns intézményi szerkezeté­hez való szoros ragaszkodás kérdésével kapcsolatban.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Az 1991-es, eladást tiltó jogszabály kivételezettjei: nyugdíjasok, örö­kösök. Ám ők is alanyai az Alkotmány azon rendelkezésének, amely tiltja a föld adásvételét.

² A tapasztalat – és az álláspontok – élesen eltérnek annak megíté­lésében, mekkora erővel szerepelnek a kínai termelőszövetkezetek az értékesítési lehetőségek megszervezésében. Általánosságban úgy tű­nik, hogy a gyengébb téeszek, ideértve a szegényebb térségekben mű­ködőeket, már nem képeznek termelői egységet; a virágzó tengerparti vidékeken és a nagyvárosok peremén a termelőszövetkezetek, amelyek napjainkban gyakran alakítanak falusi önkormányzatokat, különösen fel­lendültek és bővülésnek indultak; az iparosodó és profitérdekeltségű gazdálkodás teljes körű gazdáivá váltak. Némelyek továbbra is folytat­nak mezőgazdasági termelést – ám csökkent mértékben.

Irodalom

Ash, Robert (1992): The Agricultural Sector in China. Performance and Policy Dilemmas During the 1990's, The China Quarterly, 131. sz. 545-576.

Állami Statisztikai Hivatal. Kína statisztikai évkönyve, 1985-91. Pe­king.

Brooks, Karen (1990): Lease Contracting in Soviet Agriculture in 1989. In: W. Moskoff (szerk.): Perestroika in the Countryside. Agricultural Re­form in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe, 63-80.

Bunyan, James (1967): The Origins of Forced Labor in the Soviet State 1971-1921. Documents and Materials. Baltimore, John Hopkins Univ. Press.

Cheng, Tiejun-Selden, Mark (1993): The City, the Countryside and the Sinews of Population Control: The Origins and Social Consequences of China's Hukou System. A pártállam felépítése és a kínai államszoci­alizmus 1936-1965 c. konferenciára készült tanulmány. Colorado Springs, június.

Field, Robert (1992): China's Industrial Performance Since 1978., China Quarterly, 131. sz. 577-607.

Friedman, Edward – Pickowicz, Paul – Selden, Mark (1991): Chinese Village, Socialist State. New Haven, Yale Univ. Press.

Gorbacsov, Mihail. (1989): A Szovjetunió Kommunista Pártjának ag­rárpolitikája és a jelen helyzet. Moszkva, Novoszty.

He, Daofeng (1992/a): Changes of Rural Land System at Village Level – Initial Report of 280 Villages Survey in China. A vidéki földkérdés Kí­nában c. nemzetközi szimpóziumra készült tanulmány. Peking, szeptem­ber.

He, Daofeng (1992/b):The Reform of China's Agrarian System and the Deepening of the Reform, (kézirat)

Kerblay, Basile (1983): Modern Soviet Society. New York, Pantheon.

Khan, Azizur Rahman – Griffin, Keith – Riskin, Carl – Renwei, Zhao (1992): Household Income and its Disribution is China. The China Quarterly, 132. sz. 1029-1062.

Lane, David (1985): Soviet Economy and Society. New York, New York Univ. Press.

Liefert, William (1992): Trip Report: Food Disribution and Shortages in Republics of the Former U.S.S.R. Economies in Transition Agriculture Report, V. évf. 1. sz. 17-24.

Liefert, William (1993): The Food Problem in the Republics of the Former U.S.S.R. In: D. Van Atta, (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 25-42.

Matson, Jim – Selden, Mark (1992): Poverty an Inequality in India and China. Economic and Political Weekly, április 4. 701-715.

Moskoff, William (1990): Perestroika in the Countryside. Agricultural Reform in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe.

Nove, Alec (1990): Soviet Agriculture. In: Studies in Economics and Russia. New York, St. Martin's, 302-324.

Oi, Jean (1992): Fiscal Reform and 1he Economics Foundations of Local State Corporatism in China. WorW Politics, XLV. évf. október 1. 99-126.

Pallót, Judith (1990): Rural Depopulation and the Restoration of the Russian Village Under Gorbachev. Soviet Studies, XLII. évf. október 4. 655-674.

Perkins, Dwight – Yusuf, Shahid (1984): Rural Development in China. Baltimore, John Hopkins Univ. Press.

Prosterman, Roy – Hanstad, Timothy (1993): A Fieldwork-Based Appraisal of Individual Peasant Farming is Russia. In: D. van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Wetview, 149-192.

Pryor, Frederick (1992): The Red and the Green. The Rise and Fall of Collective Agriculture in Marxist Regimes. Princeton, Princeton Univ. Press.

Pryor, Frederick: Problems of Decollectivisation With Special Attention to East Germany. In: L. Somogyi (szerk.): Problems for Transition to a Market Economy. Arne Ride Found.

Riskin, Carl (1987). China's Political Economy. New York: Oxford Univ. Press.

Schroeder, Gertrude (1984): Rural Living Standards in The Soviet Union. In: R. Suart (szerk.): The Soviet Rural Economy. Totowa, Rowman and Allenheld, 241-257.

Schwarz, Solomon (1951): Labor in the Soviet Union. New York, Praeger.

Selden, Mark (1992): Agrarian Development Strategies in China and Vietnam. In: W. Turley – M. Selden, (szerk.): Reinventing Vietnamese Socialism. Doi Moi in comparative Perspective. Boulder, Westview, 209­256.

Selden, Mark (1993): The Political Economy of Chinese Development. Armonk, M. E. Sharpe.

Selden, Mark – Lippit, Victor (szerk. 1982): The Transition to Socialism in China. Armonk, M. E. Sharpe.

Stark, David (1992): Path Dependence and Privatization Strategies in East Central Europe. Easf European Politics and Societies, VI. évf. 2. sz. 17-54.

Stone, Bruce (1990): The Next Stage of Agricultural Development; Implication for Infrastructure, Technology and lndustrial Priorities. International Food Policy Research Institute Reprint, 191. sz.

Turley, William – Selden, Mark (szerk.): Reinventing Vietnamese Socialism: Doi Moi in Comparative Perspective. Boulder, Westview, 1993.

Unger, Jonatán (1985): The Decollectivization of the Chinese Countryside. A Surwey of Twenty-Eight Villages. Pacific Affairs, LVIll. évf. 4. sz. 585-606.

United States Department of Agriculture (1992): China. Agricultural and Trade Report, május.

United States Department of Agriculture (1992): Former U.S.S.R. Agricultural and Trade Report, május.

Van Atta, Don (1990): Toward a Soviet 'Responsibility System?' Recent Developments in the Agricultural Collective Contract. In: K. Gray (szerk.):

Soviet Agriculture. Comparative Perspectives. Ames, Iowa State Univ. Press, 130-154.

Van Atta, Don (1990/a): Full-Scale, Like Collectivization But Without Collectivization's Excesses. The Campaign introduce the Family and Lease Contract in Soviet Agriculture. In: W. Moskoff (szerk.): Perestroika in the Countryside. Agricultural Reform in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe, 81-106.

Van Atta, Don (1993): Russian Food Supplies in 1992. In: D. Van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Re­form in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 55-70.

Van Atta, Don (1993/a): The Return of Individual Farming in Russia. In: D. Van Atta (szerk.):The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 71-96.

Vermeer, E. B. (1982): Income Differentials in Rural China. The China Quarterly, 89. sz. 1-33.

Világbank (1983): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1989): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1990): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1992): China: Strategies for Reducing Poverty in the 1990's. Washington, World Bank.

Wadekin, Karl-Eugen – Kuba, F. (szerk. 1991): The Soviet Agro-Food System and Agricultural Trade. Prospects for Reform. Paris, Organization for Economic Co-operation and Development.

Watson, Andrew (1983): Agriculture Looks for 'Shoes that Fit': The Production Responsibility System and its Implication. World Development, XI. évf. 8. sz. 705-730.

Wegren, Stephen (1991): The Social Contract Reconsidered: Peasant-State relations in the U.S.S.R. Sower Geography, XXXII. évf. 10. sz. 635­682.

Wegren, Stephen (1992): Private Farming and Agrarian Reform in Russia. Problems of Communism, XLI. évf. 3. sz. 107-121.

Wegren, Stephen (1993): Political Institutions and Agrarian reform in Russia. In: D. Van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 121-148.

Szerkesztőségünk hazai és külföldi szakértőkét kért fel Owen és Selden számunkban közölt tanulmányának megvitatására. Az alábbiakban közreadjuk a beérkezett írásokat.

Polonyi Péter:

Az egykori és mai szocialista országok azonos struktúrában működtek, érthető, ha nyugati elemzőik – foglaljanak el bármi­lyen politikai alapállást is – egy kategória részeiként vizsgálják őket. Ez az alapja összehasonlításuknak, különösen a két leg­nagyobb hatalom, Oroszország és Kína esetében.

Geoffrey Owen és Mark Selden írásai azonban (minden pozi­tív tanulságuk mellett) azt is példázzák: saját előzményeikből és környezetükből kiragadott folyamatokat nem érdemes egymás mellé rakni. Mert például abból, hogy az orosz dekollektivizálás egyelőre nem bizonyult túlságosan eredményesnek, egyáltalán nem következik az, amit Selden írása sugall, hogy tudniillik a kínai megoldás, vagyis a nagygazdaság feldarabolása a jó.

A kínai megoldást a speciális kínai helyzet szülte. Kínában az egyenlősítő földhasználatnak és családi megművelésnek évez­redes hagyományai vannak. Ha időről időre létrejöttek is nagy­földtulajdonok, az egyes parasztcsaládok azt is parcellánként művelték meg, s ha nem az államnak, akkor a nagyföldtulajdo­nos földesúrnak fizettek adót, illetve bérleti díjat utána. Az 1949 körül végrehajtott földreform tehát nem a nagygazdaságot osz­totta fel, hanem megszüntette a parasztok által a földesúrnak fizetett bérleti díjat – a megművelés módján azonban mit sem változtatott. (Bár nem vagyunk Oroszország-szakértők, úgy tű­nik számunkra, hogy a múlt századi orosz faluközösség Kíná­ban már sokkal korábban felbomlott, tehát – bizonyos elkerül­hetetlen közmunkákat leszámítva – a parasztok előtt semmiféle kollektív munka emlékképe nem lebegett.) Az 1950-es évek vé­gétől végrehajtott kollektivizálás viszont sohasem valósította meg a beígért gépesítést, s nagyon hamar a népi kommunán belül is megindult a családi művelés fokozatos visszaállása. Teng Hsziao-ping irányvonala csupán törvényesítette és elterjesztette ezt a Kínában teljesen természetes tendenciát. Ebből azonban nem következik az, hogy egy gépesített orosz kolhozt, vagy még in­kább egy gépesített magyar téeszt a fejlődés érdekében szét kellene verni.

Különben is, a Selden által agyba-főbe dicsért kínai mezőgaz­daság csak a 80-as évek első felében fejlődött gyors ütemben, amíg a parasztok addig ki nem használt munkaerő-tartalékaikat be nem vetették a termelésbe. Komoly gépesítés, vetőmag ne­mesítés és más infrastrukturális beruházások nélkül nem lehet tartós a fejlődés. Márpedig a kínai mezőgazdaságban a homlo­kegyenest eltérő irányvonalak között egy dolog állandónak bi­zonyult. Mao azt mondta a parasztoknak: hozzatok létre népi kommunákat, s oldjátok meg magatok a gondjaitokat. Ebben a kérdésben Teng sem mond mást: felelősségi rendszerben mű­veljétek meg a földeket, de az államra ne számítsatok. Selden csak futólag említi meg az invesztíciók szűkös voltát, de nem taglalja ennek végzetes perspektíváit. Sőt, még jól meg is di­cséri a kínai vezetést, hogy nagyobb állami pénzek nélkül sike­rült megoldania a dekollektivizálást. Márpedig nincs olyan orszá­ga a világnak, amelyik a mezőgazdaság fejlesztését állami be­ruházások nélkül el tudta volna érni.

Különösen áll ez a kínai falura, ahol az állami gazdaságok a határszéleken vannak, a megművelt területek középpontjában – a tulajdonképpeni Kínában – pedig lámpással sem találni ál­lami gazdaságot, vetőmag nemesítő állomást, a nadrágszíjpar­cellák saját erőből viszont jó esetben is csak önmaguk repro­dukciójára képesek. Közismert, hogy Kína a citrusfélék őshazá­ja, de nem tudom, hogy Selden úr összehasonlított-e már kínai és spanyol narancsot. A kínai mezőgazdaság a saját hajába ka­paszkodva nem tudja magát kihúzni abból a mocsárból, amely­be a utolsó két évszázad alatt belesüllyedt.

Másrészt a kínai mezőgazdasági fejlesztésének irányvonala nem szépen kimódolt politikai megfontolásokra, hanem demog­ráfiai imperatívuszokra vezethető vissza: 80%-os falusi népes­séggel nem lehet városokkal csak úgy felszívatni a falusi lakos­ságot. Az 50-es években megpróbálták, de nem ment. Amikor a gazdasági összeomlás közelített, feladták ezt az irányvonalat, s a mezőgazdaság fejlesztését kiáltották ki fő feladatnak. Ez el­kerülhetetlen volt, de elég furcsa dolog az emberek középkori helyhezkötéséért lelkes dicséreteket osztogatni, mint Selden úr teszi. Talán máshol is alkalmazni kellene ezt a módszert? Ez a fejlődés legjobb útja?

Azt sem szabad elködösíteni, hogy a jelenleg alkalmazott bér­leti rendszer nem kérdőjelezi-e meg a föld állami tulajdonát. Nem igaz, hogy a kommunák központi szerveinek a közmunkák szer­vezése terén játszott szerepe valamiféle tulajdonjogukkal függ­ne össze. A föld keményen állami tulajdonban maradt, ami bizo­nyos mértékig gátja is annak, hogy a parasztok parcelláikat a sajátjuknak érezhessék. Ebben a vonatkozásban az orosz és a kínai helyzet szembeállítása nem valós.

Végül azt sem ártana megemlíteni, hogy a kínai kollektivizá­lást nem egy mezőgazdasági, hanem egyfajta politikai és álta­lános gazdaságfejlesztési koncepció hívta létre. A forradalom fő támasza a szegényparasztság volt. A vezetés voluntarista szár­nya azt akarta, hogy ez a réteg ne differenciálódjék, lendületé­vel egységesen támogassa a gazdasági fejlődést, amelyet más híján az emberek lelkesedésével próbált előbbre vinni Mao ak­kori koncepciója, amely a kollektivizálásnak a tervezettnél ko­rábbi megindításával próbálta létrehívni az egész gazdaságra terjedő „nagy ugrást". A mezőgazdasági politikának a 70-es évek végétől tapasztalható változása ennek a koncepciónak a meg­változásával függ össze.

Geoffrey Owen összehasonlít ugyan, ám elemzése során mindig a kínai valóságból indul ki. Más kérdés, hogy tételei nem mindig fogadhatók el.

Bár szerintem az említett koncepció-változásban igen lénye­ges szerepet játszott, hogy megváltoztak a lehetőségek: hatal­mas, beruházási alkalomra váró tőkék jelentek meg az ország határainál (figyeljük csak meg, hogy alapvetően nem amerikai vagy japán, hanem „hazai", „nemzeti" tőkéről volt szó), Owen szerint a gyors gazdasági fejlődés rugója a belső piac kiszélesí­tése, nem pedig a külső befektetés volt. (Ezt az állítását azzal indokolja, hogy a reform megindulását követően alig jelent még meg külföldi tőke az országban.)

Owen tévedése abban van, hogy itt nem egyetlen szálra kor­látozódó folyamatról van szó. A mezőgazdaság reformját első­sorban a lakosság ellátása tette szükségessé, a vidéki ipar fej­lesztését pedig egyrészt a falusi munkaerőtöbblet, másrészt a városok túlnépesedése. Ebbe a kettős folyamatba a külföldi tőke valóban csak később kapcsolódott be. Ugyanakkor azonban már a falusi reformok beindításával egyidejűleg, a 70-es évek végén megindult a különleges övezetek fejlesztése. Kína területet és munkaerőt, a külföldi tőke technológiát és piacot adott hozzá. A különleges övezetek ipara több mint egy évtizeden át (a techno­lógia eltanulása mellett) a devizaszerzést szolgálta. Tehát itt ex­portra termeltek. Az új kínai vám- és adórendszer bevezetésé­vel (pontosabban szólva a korábbi támogatási rendszer leépíté­sével) csak napjainkban kezd átállni ez az ipar a kínai belső pi­acra történő termelésre. Csak napjainkban kezd kiteljesedni az a mechanizmus, amelyben a külföldi beruházások és a vásárló­képes belső piac valóban kölcsönösen egymásra találnak. Ha van kínai modell, hát ez az. Owen azt akarja bebizonyítani, hogy ez a kínai modell, amelyet Vietnamban és Kubában is alkalmaz­ni kezdenek, a legjobb, s célravezetőbb a Kelet-Európában al­kalmazottaknál. A tervgazdaságból nem kell azonnal fejest ug­rani a kapitalizmusba. Valóban nem kell, ha nem muszáj. Való­ban sok feladatot elláthatna a folyamatot levezénylő állam is. Owen csak arról feledkezik meg, hogy Kína helyzete teljesen speciális: ő rendelkezik a világ legolcsóbb, viszonylag még kép­zett munkaerejével, amely a falvakban, de a nagyvárosok kör­nyékén is bőségesen áll rendelkezésre, s ez utóbbi területen még az infrastruktúra is kielégítő; a világ egyik legnagyobb tőkéjét a kezében koncentráló kínai emigráció, a hongkongiak és a tajva­niak pedig szívesen ruházzák be dollár tízmilliárdjaikat a szülő­hazájukban. A nagy piac, a viszonylagos stabilitás, a valóban átgondolt szervezés és az imponáló növekedés – bármennyire fontos is – csak kiegészítő tényező. Csupán elhatározás kérdé­se volt, hogy Kelet-Európa és benne a fülig eladósodott Magyar­ország nem ezt az utat választotta? Valamiféle mazochizmus vezetett minket az IMF karjaiba? Ha egy napon kijelentjük, hogy a „kínai utat" akarjuk követni, akkor ide fog áramlani a világ kü­lönböző részein élő kínaiak szabad tőkéje?

Egy dolgot azonban kétségtelenül eltanulhatnánk a kínaiak­tól: belső piacot kell biztosítani és termelni kell. Örökös restrik­ciókkal és kiigazításokkal nem lehet létrehozni önszabályozás­ra és fejlődésre képes gazdaságot. S ennek megszervezése je­lentős mértékben még mindig az állam feladata.

Ami az állami bürokrácia tevékenységét illeti, Owen megemlí­ti ugyan a kínai hivatali korrupciót, ám azt a tömegek kontrolljá­val kezelhetőnek tartja. Csakhogy itt az egész társadalom foko­zatos korrumpálódásáról van szó, ami egyre kezelhetetlenebb.

Kína jövője? Valószínűnek tartom, hogy gazdasági fejlődése a következő évtizedekben töretlen marad. Alapvetően szocialis­ta tulajdonviszonyait meg fogja őrizni. Ha meg tudja valósítani a demokrácia egyfajta minimumát, a jövő század derekán az ak­kori világ számára alternatívát képviselhet majd. Ha nem, totali­tárius rendszerével inkább fenyegetést jelenthet elsősorban köz­vetlen környezete: Japán, az ASEAN és Közép-Ázsia számára, de világméretekben is. A játszma még nincs lejátszva. S a tör­ténet messze nem csupán gazdasági kérdésekről szól.

Nyíri Pál:

Viszonylag rövid – harmincéves – története alatt a kollektív me­zőgazdaság rendszere Kínában egyértelműbben negatívabb eredményekkel kapcsolódott össze, mint a Szovjetunióban. Ez még akkor is igaz, ha a Selden által használt szovjet és orosz termelési statisztikák nem tekinthetők mérvadó információforrás­nak. Bárkinek, aki tanúja volt az orosz élelmiszerellátás 1992-es helyzetének, szemet szúr az az adat, mely szerint az az évi egy főre eső húsfogyasztás azonos volt Finnországéval. Ahogy Selden megállapítja, miközben a mezőgazdasági termelés nőtt, a paraszti jövedelem csökkent. A kínai parasztoknak tehát a szö­vetkezetek megszüntetésekor lényegesen kevesebb veszteniva­lójuk volt a szociális ellátás terén, mint amennyi nyernivalójuk a megnövekedett gazdasági lehetőségek révén. Ennek az ellenke­zője igaz a munkától évtizedek óta elszokott orosz parasztokra.

Az állami juttatások (nyugdíj, lakás, egészségügyi ellátás) megvonását az orosz parasztság az igen alacsony életszínvo­nal ellenére – vagy éppen amiatt – egyszerűen nem tűrné. Azok a negatív társadalmi effektusok, amelyek a kínai mezőgazdasá­gi átalakulást kísérik, Oroszországban tömeges elégedetlenség­hez vezetnének. Kínában ma migráns mezőgazdasági bérmun­kások és napszámosok tízmilliói laknak polietilén zsákokból összeeszkábált kunyhókban vagy éjszaka kulcsra zárt tömeg­szállásokon a tengerparti tartományokban, ahol ők végzik a me­zőgazdasági munka nagy részét, egyes vidékeken pedig egé­szét. Lakóhelyükön jogaik nincsenek, mozgási szabadságuk korlátozott, gyermekeik oktatásáért az általános iskolában is fi­zetni kényszerülnek, a helyi lakosoknál azonos munkáért har­madannyit kapnak. A huszadik század utolsó évtizede végre Mao téziseinek megfelelő képet mutat: ha valaha voltak Kínában osz­tályellentétek, kizsákmányolás és forradalmi helyzet, akkor ma van. Az osztályellentétekhez ráadásul etnikai és fizikai elkülö­nülés járul, ami gyakorlatilag két, egymással összemérhető nagy­ságú és egymással szemben ellenséges társadalmat teremt egy sor tengerparti vidéken. Csakhogy a helyzet – a kínai falu „szo­cialista" rendszerének voltaképpen konzisztensen aszociális volta miatt – elsősorban a munkáltatókkal és a helyi hatóságokkal, s csak másodsorban a központi kormánnyal szemben vált ki elé­gedetlenséget. Lényeges az is, hogy a demokratikus mechaniz­musokkal nem rendelkező KNK-ban az elégedetlenség sokkal magasabb szintje szükséges a társadalom destabilizálásához, mint az azokat gyakorló Oroszországban.

Az állami juttatásokkal szembeni elvárások szintjében meg­mutatkozó különbség az egyén és állam közötti viszony alapve­tő különbözőségére mutat a szovjet, illetve a kínai „szocializmus­ban". A társadalmi gondoskodást a nép a „szocialista" Kínában is elsősorban nem Pekingtől, hanem a családtól, másodsorban a bizonyos szempontból a klánok szerepét átvevő termelési bri­gádoktól, illetve azok vezetőitől várta. Utóbbiakat egyrészt nem terhelte felelősség a központilag elhatározott dekollektivizációért, másrészt a nyolcvanas évektől kezdve a falusi gazdasági fejlő­dést meghatározó helyi iparban – ha más néven is, de a régi vezetőkkel – megtartották tulajdonosi szerepüket, és az azok­ból származó jövedelem egy részét a helyi infrastruktúra javítá­sára, lakásépítésre, nyugdíj-kiegészítésre fordítják – amit a kol­lektív gazdálkodás idején senki sem tett. A kínai sajtóban gyak­ran bukkannak föl történetek arról, hogyan varázsolták nagyobb helyi iparvállalatok vezetői helységeiket parabolaantennás-lakótelepes paradicsommá, a lakosság szemében pedig e vezetők legitimitása egyenesen arányos a helyiek jólétére fordított kiadá­saikkal. Ezzel kapcsolatban finomításra szorul a „családi gaz­daságok" Selden által megrajzolt képe: a föld tulajdonjoga a tör­vény szerint változatlanul a népi kommunák helyébe lépett járá­soké (zhen), amelyek párttitkárai és adminisztratív vezetői csak­nem minden esetben a helyi „Mezőgazdasági-ipari-kereskedel­mi Kombinát" (Nonggongshang Zonggongsi) vezetői is. Ezek te­hát ellenőrzik és néha rendeletileg át is rendezik az effektív föld­tulajdonlás (formálisan a bérleti jog) helyi viszonyait. Bár az el­lenőrzést általában csak saját jövedelmük öt-tízszeresére duz­zasztása érdekében gyakorolják, még mindig előfordul, hogy a párt az egész község vagy járás lakosságát kivezényli egy-egy fizetetten munka elvégzésére, például új rizstermesztő teraszok építésére.

A kis- és középméretű falusi ipari és szolgáltatói szektort Kí­nában a helyi kormányzatok névleg kollektív, valójában az egyes vezetők tulajdonaként irányított vállalkozásai uralják,'az erede­tileg állami tőkét felülről lefelé változtatva át magántőkévé. Oro­szországban e szférát elsősorban alulról fölfelé építkező magán­vállalkozások alkotják, ami akkor is lényeges különbség, ha a helyi politikai és gazdasági hatalom mindkét országban erősen összekapcsolódik. Kína legtöbb falujában a pártkáderek az ipa­ri növekedésnek közvetlen és elsődleges, Oroszországban csak közvetett és másodlagos haszonélvezői. Ez a tény nagymérték­ben hozzájárult ahhoz, hogy a helyi vezetők Kínában előmozdí­tói, Oroszországban fékezői voltak az átmenetnek.

Bár a kínai mezőgazdaság rekollektivizációja aligha képzel­hető el, a magángazdálkodás az utóbbi évtizedben több, aggo­dalomra okot adó gazdasági jelenségéért is felelős. Ezek leglényegesebbike a magas árért eladható zöldségfélék, dohány és szarvasmarha térnyerése, elsősorban a gabona rovására, amely­nek felvásárlási árát a kormány mesterségesen alacsony szin­ten tartja. Kína 1995-ben először vált nettó rizs- és kukoricaim­portőrré, meglódította a világ gabonapiacának árait, a gabona­export azonnali betiltását eredményezve. A felszabadított mig­rációban jelenleg száz-kétszázmillió paraszt vesz részt, riadal­mat váltva ki a városlakókban és a hatóságokban, a falusi ipar (nagyrészt külföldi befektetésen alapuló, telekspekuláció kísér­te) fejlesztése azonban, amely, mint a parasztság helyben tar­tására leginkább alkalmas politika, tizenöt éve töretlenül folyik, további területeket vesz el a mezőgazdaságtól, és egyre súlyo­sabb környezeti problémákkal, valamint rendszeres korrupció­val jár. Maga a migráció, mint láttuk, súlyos osztály- és etnikai antagonizmusokat eredményez, amelyek növelik a tartományok közötti széthúzást és tovább gyengítik a központi kormány be­folyását. Az elmaradott tartományokban a helyi vezetők által tör­vénytelenül kivetett adók és a természeti csapásokat enyhíteni hivatott gabonasegély elvesztegetése – a gabona alacsony fel­vásárlási árával és az emelkedő műtrágya- és vetőmagárakkal kombinálva – már 1993-ban is parasztlázadásokhoz vezetett, például a szecsuáni Renshou megyében. Ez azt jelenti, hogy a gabonabeszerzés állami rendszere nemcsak Oroszországban, hanem más okoknál fogva Kínában is veszélyben van. Gyakor­latilag elkerülhetetlen, hogy e folyamatok enyhítése érdekében a tartományokban akaratát egyre nehezebben érvényesíteni tudó központi kormányzat megkísérelje kemény kézzel visszaszerezni a mezőgazdaság szorosabb ellenőrzését. Ha nem teszi, a pa­rasztság elégedetlensége a helyi engedetlenségi tendenciák artikuláltabb megjelenítéséhez vezethet, ezek pedig – meghazud­tolva az autoritárius berendezkedés szükségességét hirdetők leg­fontosabb érvelését – akár a kínai nemzetállam széthullását is előidézhetik.

Válogatott források

Anita Chan – Richard Madsen – Jonathan Unger: Chen Village under Mao and Deng. Berkeley University of California Press, 1992.

Richard Kirkby- Ian Bradbury: Small Towns, Big Issues. China Review, 1996. tavasz, 14-19.

Karn Wing Chan: Post-Mao China: A Two-Class Urban Society in the Making. International Journal of Urban and Regional Research, 1996. 20. 1. sz. 134-150.

Feng Chen: Economic Transition and Political Legitimacy in Post-Mao China: Ideology and Reform. Albany, State University of New York Press, 1995.

Mitja Saje:

Geoffrey Owen igen részletes és átfogó képet ad az 1978 utáni kínai gazdasági reformfolyamatról. Aprólékos analitikus megkö­zelítésével szembeállítható azonban a makroökonómiai folyama­tokkal kapcsolatos néhány általánosítása, különösen ami a kí­nai fejlesztési modell és a kelet-európai átalakítási politika kel­lően meg nem alapozott összehasonlítását illeti. Túlzottan is le­egyszerűsítőnek tűnik az a következtetése, miszerint létezne egyfajta univerzálisan alkalmazható modell a tervgazdaságok versengő piacgazdasággá való átalakítására.

A kínai reform sikerében döntő szerepe volt annak, hogy az agrárszektortól indították, amely lendületet adott a források fo­gyasztásorientált átirányításának a könnyűipar és a vidéki ipar­ágak felé. Az újonnan engedélyezett kollektív és magántulajdon­lási formák az új állami gazdaságpolitikával együtt nagy tömegű külföldi tőkét vonzottak. E tőkebeáramlás legjelentősebb forrá­sait a külföldi kínai források jelentették: hong kongiak, tajvaniak és más tengerentúli kínaiak. A volt Szovjetunió és a legtöbb ke­let-európai szocialista ország agrárviszonyai egészen mások voltak ahhoz, hogy hasonló reformokat lehessen indítani. A sztá­lini típusú kollektivizálás a Szovjetunióban, majd ennek nyomán más kelet-európai országokban tönkretette a mezőgazdaságot, olyan merev struktúrájú, többnyire állami tulajdonban működő gazdaságokat létesítve, amelyekben fizetésért dolgozó munká­sok dolgoztak. Az állami gazdaságok a hatékonytalanság szi­nonimájává váltak, és akadályozták a később megkísérelt szer­kezeti reformokat.

A kínai helyzet kezdettől fogva különbözött ettől. Egy döntő­en agrártársadalomban, ahol a lakosság mintegy 80 százalé­ka vidéken él, valamint a világ legnagyobb lakosságával a kí­nai vezetésnek sokkal érzékenyebbnek kellett lennie az élelem­termelés problémáira, ha nem akarta a katasztrófák veszélyét vállalni. Emiatt Kína sohasem követte a szovjet típusú kollekti­vizálást, inkább a saját útját járta. Történtek persze különféle torzulások az agrártermelésben, különösen amikor az 1958-ban meghirdetett „nagy ugrás" idején népi kommunákba szer­vezték a vidéki lakosságot, s az ezt követő termelési ingado­zások egyes régiókban éhínséghez vezettek. Ennek ellenére hamar felismerték, hogy a vidéki területek önellátása a legfon­tosabb elv, s ezt onnantól fogva be is tartották. Az így kialakult helyzetben a népi kommunáknak önellátóvá kellett válniuk, azu­tán, hogy a termés egy részét nyomott áron el kellett adniuk az államnak.

Ezen az állapoton a kulturális forradalom sem tudott változ­tatni, hiszen az döntően a városok mozgalma volt (legfőképpen Sanghajé), és kevésbé hatott a vidéki területekre. A kulturális forradalom legfőképpen azzal hatott a vidék életére, hogy az élel­miszer-, és különösen a rizstermelést előtérbe állította, és gon­doskodott a fiatal városi többletmunkaerő átcsoportosításáról. A rendszer nem biztosította az erőforrások leghatékonyabb allo­kációját, de elősegítette a kínai népesség elégséges élelmezé­sét, ami – politikai irányvonaltól függetlenül – a mindenkori kínai vezetés egyik fő célja volt.

Amikor Kína rugalmasabb reformpolitikát kezdett alkalmazni, hirtelen megnyíltak a racionálisabb forrásallokációban rejlő le­hetőségek. Ez utat nyitott az agrártermelés látványos növeke­dése és a piaci érték még nagyobb arányú megugrása előtt. Az egyéni termelőknek nyújtott ösztönzők és az agrárszektorba áramló tőke eredőjeként a nagyobb agrárjövedelmek több beru­házást tettek lehetővé a vidéki szektorban, amely a kínai reform sikerének bázisa lett.

A szovjet típusú agrárszektornak nem volt ilyen lehetősége. Annak szerkezete éppen a nagyméretű állami gazdaságok mi­att tudott ellenállni az átalakítási kísérleteknek. Az ártámogatá­sok rendszeréről a társadalmi instabilitás veszélye miatt nem tud­tak lemondani, így nem volt tere a források átcsoportosításának; új beruházási ciklus indításához pedig nem állt rendelkezésre friss tőke. Összességében az agrárszektor teher maradt az ál­lamgazdaságnak, és akadályozta más ágazatok reformjait is. Ennek fényében talaját veszti Geoffrey Owennek az a tézise, miszerint könnyebb lett volna Oroszországban a nehézipari mun­kásokat a könnyűiparba átcsoportosítani, mint Kínában a me­zőgazdasági dolgozókat az iparba terelni.

Kétséges, hogy az 1980-as évek végén még lehetséges volt-e a szocialista gazdasági rendszer reformja a Szovjetunióban. A merev, bürokratikus és szerkezeti egyensúlytalanságokkal ter­helt rendszer addigra már zsákutcába jutott, és nagyon kis mozgástere volt a szükséges történelmi kiigazítás végrehajtására. A történelmi fejlemények ismeretében nem teljesen értek egyet Owen azon tézisével, miszerint az átmenet a reform költséges alternatívája. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy az átmenet költ­séges szükségszerűség ott, ahol a reform hiányzott, félbema­radt vagy kudarcot vallott. Gyanítható, hogy amennyiben a Szov­jetunió korábban kezdte volna a reformokat, a későbbi átmenet kevésbé lett volna romboló.

Voltak is országok, amelyek korábban kezdték a világpiachoz való alkalmazkodást, és végül az átmenet során kevesebbet szenvedtek. Szlovénia például, amely a volt jugoszláv köztársa­ságok közül a leginkább exportorientált volt, nagyon kismértékű termeléscsökkenést szenvedett el az átmenet közvetlen költsé­geként. A kiesett termelés legnagyobb része a volt jugoszláv tag­köztársaságokban bekövetkezett piacvesztésnek volt tulajdonít­ható. Az össztermék egyharmadának kellett új piacokat találni. Mégis Szlovénia egyike volt az átmeneti válságból kilábaló or­szágoknak, és ma a leggyorsabb ütemben növekvő európai gaz­daságok egyike. Egyben bizonyíték arra is, hogy az átmenet nem szükségképpen jár együtt nagy gazdasági torzulásokkal és mér­hetetlen szenvedéssel.

A kérdést másképp is fogalmazhatjuk: vajon mennyiben volt re­formálható a szocialista rendszer a különböző országokban, olyan korlátok között, mint a merev gazdaságszerkezet, a bürokratikus vezetés, a puha költségvetési politika, a gazdasági célok politika­iaknak történő alárendelése stb.? Hol lett volna a határ, amikor a gazdasági reformok veszélyeztették volna a monopolisztikus po­litikai vezetést? A szocialista államok történetéből számos esetet ismerünk, amikor a megkezdett, és helyenként sikeres reformfo­lyamatot hirtelen megszakították. Jugoszláviában például a leg­ígéretesebb, 1968-ban indított reformok növekvő ellenzékkel ta­lálták magukat szembe, amikor kiderült, hogy következetes vég­rehajtásuk aláásná sok politikai vezető kiváltságos pozícióját.

Bizonyos szint elérése után a gazdasági reformok megköve­telik a politikai rendszer kiigazítását. Onnantól kezdve a reform politikai kérdés, és a politikai reform végrehajthatóságának mér­téke egyben a gazdasági reform határát is jelzi. A gazdasági és a politikai reform kényes egyensúlya minden komoly gazdasági reformkísérlet fontos eleme. Előbb-utóbb Kínának is szembe kell ezzel néznie. Miután egyszer már szétzúzta a politikai reform­mozgalmat a Tienanmen téren, Kína most hátat fordít e kérdés­nek, és megpróbálja a fennálló politikai rendszer érintetlenül ha­gyásával véghezvinni a gazdasági reformot. Jelenleg a félelme­tes gazdasági konjunktúra teszi lehetővé, hogy az új üzleti elit ambíciói a gazdasági rendszeren belül maradjanak. A növeke­dési ráta elkerülhetetlen csökkenésével azonban minden bi­zonnyal jelentkezni fog igényük a politikai döntéshozatalban való részvételre. Nyitott kérdés, hogy milyen más társadalmi csopor­tok szállnak majd akkor harcba a politikai változásokért, és így milyen erős lesz majd a politikai reformok követelésének követ­kező hulláma Kínában.

A Szovjetunió esete inkább kivételnek számít, hiszen a glasz­noszty és a peresztrojka időszakában erőteljes politikai reform indult meg, komoly gazdasági reform nélkül. Lehet arról speku­lálni, hogy a politikai reform időszakában volt törekvés gazda­sági reformok bevezetésére is, ám a rendszer oly merev volt, hogy nem hagyott mozgásteret a gazdasági változásoknak. Ho­gyan lehetett volna kínai típusú reformokat bevezetni ilyen ked­vezőtlen környezetben?

Mivel a fokozatos reform egyre nehezebb volt, úgy tűnik, az átmenet által meghozott drasztikus sokkterápia maradt az egyet­len lehetőség az elnehezedett, hatékonytalan szocialista gaz­daságok számára. Lehet érvelni amellett, hogy amennyiben Oro­szországban és egyes kelet-európai országokban a foglalkoz­tatást és a fogyasztásorientált iparágakat támogatva hajtják végre az átmenetet, úgy a népességet kevesebb kár érte volna. Vég­ső soron azonban az átmenet volt az az ár, amit a múlt hibáiért kellett fizetni. Minél több hibát követtek el, annál magasabb ez az ár.

(Fordította: Andor László)

Jana Rosker:

1. Dekollektivizálás a Szovjetunióban és Kínában

Mark Selden tanulmánya, amely a két szóban forgó országban lezajlott agrárreformok eltérő hatásainak okait kutatja, elsősor­ban azokra a különböző társadalmi, történelmi és politikai kö­rülményekre koncentrál, amelyek döntő befolyást gyakorolnak a gazdasági szerkezet-átalakítás – sok tekintetben alapvetően különböző – következményeire. Az úgynevezett dekollektivizálásnak az utóbbi 15 évben lezajló, gyakran túl egységesnek tekintett folyamata Oroszországban és Kínában lényegesen kü­lönböző politikai és gazdasági eredményekhez vezet. A dekollektivizálás eltérő eredményei Selden szerint már a mezőgazdasági termelés korábban mindkét országban ural­kodó kollektív rendszerének adminisztratív és gazdasági szerkezetében gyökereznek. Fejtegetéseiben Selden a szóban forgó reformok kínai változatának jelenlegi (habár regionálisan és társadalmilag is korlátozott) gazdasági sikereit – szemben Oroszország stagnáló, csak kínlódva tovább haladó agrárreform­jaival – a következő, egymással is szorosan összefüggő keret­feltételek következményének tekinti:

a) Az állam és a mezőgazdasági szövetkezetek mint a terme­lés és a felhalmozás egységei közötti eltérő viszony

Míg Oroszországban a mezőgazdasági szövetkezetek tagjai már az 1950-es évektől kezdve adminisztratív és társadalmi ér­telemben egyaránt az ipari munkásokkal gyakorlatilag egyenran­gúak voltak, addig a Kínai Népköztársaságban e szövetkezete­ket önellátó termelési egységeknek tekintették, amelyek nem tarthattak számot államilag garantált szociális biztonságra. Egy­részt a feleslegek államilag diktált és mesterségesen alacsonyan tartott árak melletti értékesítésén keresztül biztosítaniuk kellett a városi lakosság és az ipar ellátását, másrészt látszólag le tud­ták venni a fenyegető városi munkanélküliség terhét az állam válláról. Miközben ugyanis az egykori Szovjetunióban az ipar állandóan új munka-erőutánpótlást igényelt, addig a KNK-ban a Hukou ellenőrzési rendszere megakadályozta, hogy a parasz­tok a városba szökjenek. Az ilyen és hasonló intézkedések kö­vetkeztében a vidék és a város közötti társadalmi különbség Oro­szországban egyre csökkent, Kínában viszont állandóan nőtt.

b) A föld mint termelési eszköz hagyományos felfogásában meglévő különbségek

Míg Kínában a sajátos gazdasági szerkezet következtében mind a földtulajdont, mind pedig a földhasználati jog bizonyos formáit hagyományosan alapvető befektetési formának tekintet­ték, addig az egykori Szovjetunió széles területein még a XX. században is idegen maradt a föld tulajdonán, adásvételén és bérlésén alapuló tőkefelhalmozás gondolata.

c) A technológiai infrastruktúra és a történelmileg kialakult ter­melési mód eltérései

Miközben Kínában – eltekintve néhány nagy hagyományok­kal rendelkező technológiai területtől, mint például az öntöző­berendezések – a mezőgazdaság széleskörű gépesítésére a szövetkezeti időszakban sem került sor, addig a gépesítettség az egykori Szovjetunióban viszonylag magas fejlettségi szintet ért el. Ez a mezőgazdasági munkások állami javadalmazásával összekapcsolódva hatást gyakorolt a jellemző termelési módra is. A Kínában továbbra is a művelés alapját képező természeti ciklust és az átfogó, egységes agrártechnikai tudást az egykori Szovjetunióban a nyolc órás munkanap, valamint a mezőgaz­daság egyes területeire való fokozódó szakosodás váltotta fel.

d) A helyi adminisztráció és a helyi politika helyzetét illető kü­lönbségek

A Szovjetunióban a helyi adminisztráció saját hatalmi pozíci­óját a reformpolitika által veszélyeztetettnek érezte, és emiatt ahhoz ellenségesen viszonyult. Ezzel szemben a kínai helyi ká­derek a folytatódó privatizációban saját politikai és gazdasági kiváltságaik kiterjesztésének lehetőségét látják, ami emellett a legfontosabb létfenntartási eszközök feletti ellenőrzésüket sem veszélyezteti. Ennek megfelelően a KNK-ban a dekollektivizálás politikája nem rekedt meg a legfelsőbb szervek deklarációinak szintjén, ahogy ez oly gyakran megtörtént a Szovjetunióban, hanem konkrét megvalósításában a helyi szinteken is kifejthette jótékony hatását.

2. Kínai sikerek – az érem másik oldala

Selden elemzése szerint röviden összefoglalva ezek azok a lé­nyeges okok, amelyek miatt a dekollektivizálás felülről diktált re­formpolitikája Oroszországban – „a szabad piacgazdaság kapi­talista rendszere" iránti általános lelkesedés ellenére is – a vi­déki lakosság masszív ellenállásába, de legalábbis a legmasszívabb érdektelenségébe/ellenérdekeltségébe ütközik. Viszont Teng Hsziao-pingnek a deklarációk szintjén olyannyira hasonló reformpolitikája a változatlanul „szocialista" Kínában állítólag a legszebb harmóniában állna az agrártársadalom jelenlegi igé­nyeivel és érdekeivel – legalábbis azon rétegek esetében, ame­lyek politikailag meg is tudják fogalmazni azokat. Selden szerint ebből a helyzetből egyfelől az orosz reformkísérletek megaka­dása, másfelől az „új" kínai gazdasági reform virágzása követ­kezik. Itt azonban legalább egy széljegyzetet megérdemelne az a tény, hogy a reformok „virágzása" a KNK-ban is lénye­ges, politikai és gazdasági destabilizálódást eredményező problémákkal kapcsolódik össze. Ezek azonban nem derül­nek ki sem a részben szükségképpen, részben önkényesen kor­látozott statisztikai adatszolgáltatásból, sem az olyan átfogó mu­tatószámokból, mint a növekvő GDP – láthatóvá csak a kínai mezőgazdasági népesség komplex politikai-gazdasági helyze­tének közelebbi vizsgálatával válnak.

Feltétlenül ki kell térnünk a gyors privatizáció politikája által elő­idézett számos probléma legalább néhány vonatkozására. A tár­sadalmi olló szétnyílása a KNK történetében soha nem látott mér­téket öltött, és ugyanúgy érvényesül az össztársadalmi rétegző­dés területén, mint regionális szinten. A Hukou ellenőrzési rend­szerének „szabad mobilitást" lehetővé tevő leépítése kiváltotta a vidékről való tömeges menekülést, ezzel pedig a városi lakosság alsó rétegeinek elszegényedését, valamint a terjedő bűnözést. A gazdaságilag legfejlettebb régiók mezőgazdasági termelőszövet­kezeteinek átalakulása feldolgozóipari tevékenységet is végző szö­vetkezetekké, amely együtt járt a földbérletet engedélyező törvény­hozással, széleskörű népvándorlást idézett elő a KNK-n belül. Ez a társadalmi konfliktusok felerősödéséhez vezetett, a háttérben egyfajta regionális identitástudat kialakulásával. A családi üzemek bevezetése másfelől a fokozódó analfabétizmust, a gyerekmunka terjedését, valamint a korábban a szövetkezet által biztosított mi­nimális szociális biztonság csorbulását is magával hozta.

3. Mezőgazdasági szövetkezei és állam viszonya a kínai hagyományban

A kínai agrárreformok hátterének Selden tanulmányában bemu­tatott vonatkozásai eredetükben alighanem a népi demokratikus kollektivizálás szakaszánál is jóval korábbra nyúlnak. Felmerül a kérdés, hogy a kínai gazdasági és főleg mezőgazdasági rendszer a kollektív és a privát benne meglévő összefonódottsága miatt nem általában véve rugalmasabb-e, és eb­ből fakadóan átalakításokra a termelés és értékesítés bár­mely formáján belül nem általában alkalmasabb-e, mint azok a gazdasági rendszerek, ahol a kollektív és a privát egymástól hagyományosan elkülönül, és az állami törvényhozásban kerül formálisan rögzítésre.

A központosított igazgatási rendszer Kínában már a Qin-dinasztia (i.e. 221-206) idején kialakult. Az eredetileg rokonsági kapcsolatokra épülő, lazán szervezett államigazgatás a későb­bi évszázadok során egységes, központosított rendszerré ala­kult, amelynek szerkezete máris felmutatta egy „modern" bürok­rácia lényeges vonásait. Már a XIX. és XX. század fordulóján egy olyan kiválasztási mechanizmus alapján jelölték-ki a helyi közigazgatás hivatalnokait, amely nagyobb jelentőséget tulajdo­nított a képzettségnek (központi vizsgarendszer), mint a szár­mazásnak. A konkrét földelosztás területén ezt az átalakulási fo­lyamatot elsősorban a „xians"-nak mint alapvető, mind a mai na­pig fennmaradó közigazgatási alapegységnek a bevezetése gyor­sította fel. A közigazgatási feladatokat Kínában már a II. szá­zadtól kezdve olyan hivatalnokok látták el, akiknek a születési helye eltért szolgálati helyétől. A nagybirtokos klánok potenciá­lis destabilizáló hatása persze végigkísérte a történelmet, és a gyenge központi hatalom időszakaiban a hatalom valóban a be­folyásos családokra szállt vissza, amelyek mind politikai (ők ver­buválták a hivatalnokok többségét), mind gazdasági hatalommal (földtulajdon) rendelkeztek. Mindenesetre befolyásuk a konjunk­túra időszakaiban mindig meggyengült, mivel az államhatalom mindig akkor stabilizálódott, amikor a gazdasági fejlődés nagyobb pénzügyi mozgásteret engedélyezett. Az ilyen időszakokban az állam megengedhette magának, hogy a hivatalnokok kiválasz­tásának és fegyelmezésének hatékonyabb módszereivel szilár­dítsa meg a közigazgatási apparátust és saját hatalmát. így ala­kult ki az a rendszer, amely bizonyos módosulásoktól eltekintve egészen a XX. századig fennállt.

A tradicionális kínai társadalmi rendszer gazdasági alapzata agrárjellegű volt. Még a népköztársaság létrejötte után is a né­pesség csaknem 80%-a paraszti földművelésből élt, amit mel­lékkeresettel egészített ki. Mivel a föld jelentette a legfontosabb termelési tényezőt, a földtulajdonjogok változatos sokasága lé­tezett. A földbirtokosok adókötelezettségének mértékét ebben a rendszerben formálisan nem rögzítették: az a mindenkori poli­tikai-társadalmi környezet függvénye volt, továbbá a termelők státuszával is változott. Ily módon szoros összefüggés állt fenn a gazdaság termelékenysége, az ezáltal eltartott bürokrácia ereje és a társadalmi-gazdasági szervezet mindenkori formája kőzött. Ezen a struktúrán belül nem elhanyagolható, a társadalmi ko­héziót és a város fejlődését biztosító tényező volt a hagyomá­nyos piaci kereskedés is, amelyben falusi és városi családok egyaránt részt vettek.

Mivel a kínai társadalom társadalmi-gazdasági sajátosságai­ról született leírásokat – a tradicionálisakat és az újkoriakat egya­ránt – erősen befolyásolták a politikai stabilitást szolgáló, ideo­logikus mechanizmusok, a helyi politika szerepének megítélé­sében könnyen abba a kísértésbe esik az ember, hogy az egyes faluközösségek felelősségét és jogosítványait összemossa a for­mális közigazgatás területi egységeinek felelősségével és-jogosítványaival. Az egyes xianszokon belüli tulajdonképpeni politi­kai erőegyensúly azonban sokrétűségekből és bonyolultabb ele­mekből tevődik össze. így az ezen a területen folyó újabb kuta­tások azt mutatják, hogy a falvakban inkább az egyes helyi ter­mészeti közösségeket kell logikailag elsődlegesnek tekintenünk, a rájuk bízott igazgatási feladatok viszont másodlagos jelentő­ségűek. Mindenesetre Kína történelmének valamennyi gazda­sági fellendülése idején megfigyelhető a társadalmi szerkezet e két eleme között egy egymást kiegészítő, dinamikus összhang.

Kína hagyományos és jelenlegi közigazgatási rendszere to­vábbi hasonlóságokat is mutat. A magisztrátusnak mint az ál­lamhatalom adminisztratív képviselőjének joga volt az egyes xianszokban adókat kiróni, és igénybe venni a lakosság azon szolgálatait, amelyek kormányzati hatáskörbe tartoztak. Azon­kívül bizonyos fokig és bizonyos módon szabályozhatta a pia­cokat és az árakat, amit ma bizonyára mindenki túlzott intervencionizmusnak tekintene. Ennek ellenére a vidéki lakos­ság élete messzemenőleg a kollektív önigazgatásra volt bízva. Az állami közigazgatási rendszernek elsősorban az (volt) a fel­adata, hogy fenntartsa a fennálló társadalmi és gazdasági szer­kezetet. Eszközei azonban időnként a voltaképpeni társadalmi interakció rendszerébe történő mélyebb beavatkozást is lehető­vé tették számára. A társadalmi és gazdasági interakciót, vala­mint a falusi ügyek mindennemű szabályozását főként a falukö­zösség nem hivatalos vagy félhivatalos szervezetei végezték, és nem az állami intézmények.

A helyi közösségeknek – attól függetlenül, hogy falvakról vagy városokról volt szó – állandóan szembesülniük kellett a magiszt­rátussal mint a külső tekintély képviselőjével. Azok az érdekek, amelyeket ez a külső tekintély képviselt, nem mindig estek (és esnek) egybe a lakosság magán-, illetve helyi érdekeivel. A he­lyi lakosságnak természetesen mindig az volt a célja, hogy a le­hető legkisebb külső beavatkozás mellett biztosíthassa saját megélhetését, vagy élvezhesse munkája gyümölcsét. Az auto­nómiát itt soha nem tekintették egyéni értéknek, sokkal inkább olyasvalaminek, ami csak a kisközösségen belül megvalósítha­tó. Azt állíthatjuk tehát, hogy ebben a rendszerben egyáltalán nem létezik az egyén autonómiájának tudata, ellenben lá­tens módon állandóan érvényesül egyfajta csoportautonó­miára való törekvés. A legújabb idők szövetkezeteinek műkö­dése azt bizonyítja, hogy az állam, a közösség és az egyén vi­szonyának e felfogása Kínában ma is él. E csoportok belső fel­építése a lényeget tekintve alig különbözik az állami-szerveze­tek felépítésétől; formalizált tekintélyre alapul egy olyan hierar­chia keretein belül, amely a gazdasági döntések területén, vala­mint a társadalom és a politika területein (pl. ellenőrzés és fel­ügyelet, büntetések kirovása és végrehajtása) meghatározza va­lamennyi jogosítvány elosztását.

Az ily módon strukturált „nem hivatalos" faluközösség ezért nemcsak a kínai kollektivizálás idején képezte a társadalmi ko­hézió egyik lényeges tényezőjét, hanem a dekollektivizálás mű­ködőképességének is fontos helyi politikai biztosítéka. Alkalmaz­kodó beállítottsága – ez mindig is így volt – ellenpólusát képezi az állami közigazgatásnak, amelynek viszont egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy csak a legsúlyosabb politikai válságok ide­jén nem volt képes a helyi érdekekhez alkalmazkodni. Az állam és a helyi közösség dinamikus – a helyi hivatalnoki gárdának az adott társadalmi és politikai közegtől való függősége által meg­határozott – viszonya (annak intézményen belüli és intézményen kívüli kapcsolódásai által) egyrészt elég merev ahhoz, hogy túl­termelést idézzen elő, másfelől viszont elég kötetlen ahhoz, hogy teret adjon a helyi kezdeményezéseknek.

Ez a kölcsönös rugalmasság és alkalmazkodóképesség rész­ben megmagyarázza, hogy egyáltalán hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig Kína jellegzetes társadalmi berendezkedése, a gaz­dasági és kulturális imperializmus minden ezzel ellentétes kí­sérletének ellenére.

4. Az uralkodó osztályok propagandája

Geoffrey Owen néhány leckét kíván adni nekünk a legújabb kí­nai gazdasági reformból. A leckéknek azt kell elhitetniük, hogy Kínában a szocializmus újabb – anyagilag is mérhető – győzel­met aratott. Owen elemzése láthatóan főként – ha nem is ki­zárólag – a KNK uralkodó osztályainak ideológiájából táp­lálkozik. Mindketten, vagyis mind a szerző (aki, úgy tűnik, bizo­nyos gondolati struktúrák minden hasonlósága ellenére sem ro­kon az azonos nevű, mindenesetre sokkal híresebb utópistával, Robert Owennel), mind pedig az említett osztályok (ahol meg­szokott egyebek közt, hogy a klánok képviseltetik magukat a KKP Központi Bizottságában) elsősorban a következő tényezőkben látják a szocializmus győzelmének bizonyítékát:

1. A szocializmus csak olyan társadalmakban megvalósítha­tó, amelyek a technológiai-anyagi fejlettség egy magas szintjé­vel rendelkeznek, és ahol a társadalom tagjainak nem csúzán a puszta fennmaradása biztosított, hanem élvezhetik az anyagi jólét egy bizonyos fokát is. E célból, azaz az iménti – az 1950-es évek retorikájában még oly félelmetes – állítás alátámasztá­sára, Kínában most előkotorják az ortodox eszmetörténet félig elfelejtett zsebeiből a korai marxizmus hasonlóan hangzó téte­lét. Mint mondják, a Kínai Kommunista Párt volt az első és mind ez ideig az egyetlen párt, amely ezt felismerte, mai politikájá­nak segítségével megpróbálja megteremteni az elméleti konst­rukció anyagi bázisát.
2. A kínai állam – amely mind a népköztársasági médiában, mind Owen tanulmányában tetszés szerint helyettesíthető hol a Kínai Kommunista Párttal, hol különféle civil társadalmi szerep­lőkkel (gazdasági vagy igazgatási egységekkel, mint a közös­ségek, szövetkezetek stb.) – a „kapitalista" befolyással szemben megőrizte és megőrzi az ellenőrzést a létfenntartás fölött.
3. Az országot a belpolitika szintjén a föld és más termelő­eszközök hatékony adminisztratív újraelosztása, a dinamikusan bővülő munkaerőigény és a megfelelően tervezett piacbővítés, a fogyasztás állandó növelése, ezzel egyidejűleg azonban a ne­hézipari bázis megőrzése jellemzi. Ezáltal Kína az anyagi szük­ségletek kielégítésének egy olyan magas szintjét éri el, hogy a külpolitikában már megengedheti magának, hogy maga válassza meg gazdasági partnereit, mondván, aki későn jön, magára ves­sen.
4. A „szocializmus egy országban" ugyanis – olvashatjuk – nem megvalósítható. Ezért aztán a szocializmusnak meg kell felelnie a kapitalista gazdasági kihívásra, harcba kell szállnia a kapita­lizmus törvényeivel, a küzdelemben akár magukat a tőkés moz­gástörvényeket is felhasználva, hogy majd e dialektikus módon győzhesse le a tőkés társadalmi berendezkedést.
5. És mivel a kapitalizmus legyőzéséhez mindenesetre egy forradalom is szükségeltetik – és ebben, ugyebár, senki sem kételkedhetik -, ezért a világ minden szocialistájának csatlakoz­nia kell ehhez a nemzetközi harchoz.

Ám Geoffrey Owen nem áll meg a kínai uralkodó osztály effé­le egyoldalú propagandájánál, hanem emellett helyenként meg­próbál rákérdezni bizonyos összefüggésekre is. Mindannyiszor, amikor az „igazgatás" vagy az „adminisztráció" megszokott kife­jezése helyett váratlanul a „bürokrácia" szó bukkan fel, a szö­veg egy „kritikus szakaszával" van dolgunk. A „kritikait" itt most a szó kettős jelentésében kell érteni: elsőként abban az érte­lemben, hogy a szöveg ilyenkor mindig rákérdez az adott társa­dalom bizonyos állami struktúráira; másfelől a szóban forgó szö­veghelyek szinte kivétel nélkül „kritikusak" abban az értelemben, hogy sem indoklást, sem ésszerű magyarázatot nem fűznek az említett fogalmi megkülönböztetéshez! Owennél a kritikus rákér­dezés ugyanis egy olyan keretben történik, amely semmiféle le­hetőséget nem biztosít a „bürokrácia" és a tömegek viszonyára vonatkozó kérdés konstruktív megválaszolására. Ebben a keret­ben, amelyet a politikai struktúrára, a hatalmi, döntési és elosz­tási jogosítványok tradicionális működésére, a kultúra és gazdaság elágazásának sajátos módjára vonatkozó ismeretek tö­kéletes hiánya jellemez, fölösleges minden kérdés az igazsá­gosságról, a jólétről vagy a politikai hatalomról. Ebben a keretben, amelyet főként ideológiába öltöztetett érdekek képeznek, sem „Kínáról", sem „Oroszországról" nem lehet értelmes vitát folytatni. A „szocializmus" különben rendkívül érdekes fogalmá­ról meg aztán végképp nem.

(Fordította: Bellon Erika)