Bevezetés

A kapitalizmus második ellentmondásáról fogok beszélni, annak okairól és következményeiről. Ehhez a „termelési feltételek" fo­galma lesz a kulcskategória, mellyel Kari Marx és Polányi Kár­oly írásaiban találkozhatunk. Marx szerint három ilyen feltételt kell megkülönböztetni: „személyi feltételek" – vagyis az ember munkaereje -, „a közösségi élet általános feltételei" – vagyis maga a lakott terület, a kommunikáció s a szállítási infrastruktú­ra -, valamint a „külső feltételek" – tehát a környező természet. Polányinál a „föld" és a „munka" fogalma felel meg nagyjából a marxi „termelési feltételeknek".

Mindenekelőtt szólnék néhány szót Polányiról. A kapitalizmusra és annak második ellentmondására vonatkozó elméletem arra az elemzésre támaszkodik, melyben Polányi a föld és a munka áruvá válásának a társadalmi stabilitásra és a társadalom mű­ködésére gyakorolt hatását vizsgálta, azt, hogy miképpen pró­bálja meg a társadalom megőrizni, megvédeni a „morális gaz­daságnak" legalább néhány elemét. Polányi azonban nem tárja fel kellő mélységben a társadalmi viszonyokat. A társadalmat nem osztálytársadalomként fogja fel, és sem a „kapitalizmus", sem a „válság" fogalmát nem tisztázza kellő elméleti pontosság­gal. Be kell tehát emelni a marxi kizsákmányolás- és tőkés fel­halmozás-elméletbe Polányi módszerét, és akkor beszélhetünk marxista-polányista megközelítésről.

Mit is jelent elméleti szempontból egy „termelési feltétel"? Min­den annak tekinthető, amit nem az értéktöbblet-elmélet vagy a piaci törvények alapján termelnek, amit nem így állítanak elő, de ami mégis áruvá lehet. Ez a tág definíció módot ad arra, hogy ezen általánosítás alapján beszéljünk az ember munkaerejéről, a földről, a természetről, a városi térről. Ez lehetővé teszi, hogy a közös jellegzetességeket és a különbségeket egyaránt feltár­juk, hogy megvizsgálhassuk, milyen kapcsolatban áll a tőke és a munkásosztály, a természet és a tér alkotta tényezőcsoport a munkásmozgalommal, a feminista megmozdulásokkal, a környe­zetvédő és egyéb társadalmi mozgalmakkal. E módszer segít­ségével globális marxista helyzetképet vázolhatunk fel az új tár­sadalmi mozgalmakról. Megérthetjük, hogyan függenek össze a termelési feltételek és az új társadalmi mozgalmak, hogyan feje­ződik ki mindez a tőke körforgásában, a tőkefelhalmozódásban, a válságban, a konkurrenciában és általában a világpiacon.

Én a marxista-polányista megközelítést választottam, de per­sze éppen úgy lehet valaki polányista-marxista is, tehát a tőke marxi elméletét éppen úgy használhatja valaki alapszövetnek, mint korlátnak vagy éppen infraszövegnek. Elméletileg és gya­korlatilag is azon a tényen van a hangsúly, hogy a civil társada­lom a föld és a munka teljes kapitalizálásának megakadályozá­sáért harcol. Ez a megközelítés elvezet minket a „poszt-marxiz­mushoz", az új társadalmi mozgalmak különböző interpretációi­hoz és a radikális demokrácia új teóriáihoz.

Termelési feltételek, az állam és az új társadalmi mozgalmak

Mivel a „termelési feltételeket" nem áruként állítják elő, kell hogy legyen egy organizmus, mely ezeket biztosítja a tőke számára – megfelelő mennyiségben és minőségben, a kellő pillanatban és helyen. Ez az organizmus az állam. A demokratikus, liberális állam összes olyan funkciója, mely nem az állam területének nö­velésével, illetve annak fegyveres erejével kapcsolatos, beso­rolható a „szabályozás és a termelési feltételek biztosítása" cím­szó alá. Íme, néhány nyilvánvaló példa:

1. munka, család, egészség, oktatás, társadalmi biztonság;
2. városi közlekedés, kommunikáció, a föld felhasználása és a terület gondozása;
3. levegő, föld, tenger, partok, nemzeti parkok.

Ebből következően minden, a termelési feltételekhez kapcso­lódó új társadalmi mozgalom – a definícióból adódóan – politi­kai mozgalom, hiszen az állam és az állami bürokrácia szerepe a termelési feltételek biztosításának minden aspektusát tekint­ve megkerülhetetlen, mint ahogy az állam szabályozza a terme­lési feltételeknek a tőke általi felhasználását is. A társadalmi mozgalmak és mozgásterük aszerint alakul a különböző terüle­teken, ahogy azt az állami politika és az állami struktúrák enge­dik az egyes vidékeken, illetve országokban.

Ebből ered a regionális és a helyi politizálás előtérbe kerülé­se a baloldali mozgalmakon belül. A „helyi" politika elsődleges­sége az adott „helyi" intézmények, a bürokratikus, a politikai vagy éppen a „társadalmi", a „kulturális", az „ökológiai" intézmények jellegéből következik. Az új társadalmi mozgalmak politikusab-bak, mint a szakszervezeti mozgalmak, de behatároltabbak is, lokalizáltabbak – ezen állítás persze nem vonatkozik azokra a szakszervezetekre, melyek elsősorban a munkahely, az egész­ség, a biztonság, a gyerekvállalás, a közlekedés és a lakás prob­lémáira koncentrálnak.

Az első és a második ellentmondás

Mi is a kapitalizmus második ellentmondása? Mik az okai és vé­gül milyen következményei vannak? Előadásom következő ré­szében e három kérdésre igyekszem válaszolni néhány gondo­lattal – a teljesség igénye nélkül.

A kapitalizmus első ellentmondását az értéktöbblet-ráta kép­letével fejezhetjük ki (m/v – figyelmen kívül hagyva a tőke szer­ves összetételét, c/v),¹ mely a kapitalizmusra és a kapitalizmus válságára vonatkozó marxi elmélet központi eleme. Ez felfogha­tó egyszerre szociológiai és gazdasági kategóriaként is. Kifejezi a tőkének a munka fölött gyakorolt társadalmi és politikai domi­nanciáját, s megmutatja azt is, hogy a kapitalizmust a rendszer saját logikája vezeti el a termelési válságokhoz. Ha például a tőkének a munka fölött gyakorolt dominanciája erős, az m/v ma­gas lesz, s megnő a termelési válság bekövetkezésének való­színűsége, így aztán a tőke egyre inkább rákényszerül a szer­teágazó hitelrendszer kiépítésére, az agresszív marketingtevé­kenységre, újabb és újabb termékek gyártására, belekénysze­rül az egyre élesedő konkurrenciaharcba. Összefoglalva tehát az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a kapitalizmus első ellent­mondása magából a rendszerből következik, és hogy ez az el­lentmondás – legalábbis közvetlenül – nem kapcsolódik a ter­melési feltételek kérdéséhez, vizsgáljuk bár azoknak gazdasá­gi, társadalmi vagy politikai aspektusait.

A kapitalizmus második ellentmondásának leírásához egy bo­nyolultabb képletet kell használnunk, melyben az m/v a vállal­kozói „kosár" méretét és tartalmának értékét (v) fejezi ki, továb­bá figyelembe kell vennünk a„c" értékét és mennyiségét is (me­lyet egy numerikus index ad meg), az álló- vagy forgótőkéhez járuló „természeti tényezők" költségeit, a földjáradékot, melyet éppen úgy le kell vonni az értéktöbbletből, mint az egyéb „nega­tív kintlévőségeket", például az időnkénti forgalmi dugók miatt elszenvedett veszteségeket. A második ellentmondás leírásához felhasznált tényezők mindegyike egyszerre szociológiai-politikai és gazdasági kategória. Például a földjáradék esetében jól lát­ható, milyen jelentős hatalma van a földtulajdonkéntmegjelenő tőkének az ipari tőke fölött. A forgalmi dugók okozta vesztesé­gek nagysága megmutatja a helyi és a regionális..szállítás kö­zötti különbségeket. A nyersanyagok árát nemcsak a földjára­dék vagy a monopolhelyzet befolyásolja, hanem a tőke által gya­korolt hatalom stabil ellenőrzése is a nyersanyagtermelő szek­tor felett. Egy utolsó példa: a föld, a víz stb. árában kifejeződik az is, hogy egy adott helyen a tökének a társadalom fölötti ha­talma ellenében milyen erős környezetvédő mozgalom tevékeny­kedik (nem is beszélve a környezetvédő mozgalom ereje és a hagyományos szakszervezetek közötti kapcsolatról). Mindez mintha azt mutatná, hogy a kapitalizmus második – gazdasági jellegű – ellentmondásának elmélete kevésbé lenne konkrét, mint a Marx által leírt első ellentmondás.

A kapitalizmus első ellentmondása a tőkét a kereslet oldalá­ról érinti, és a tőkés túltermelést írja le. A második ellentmon­dás az árakra vonatkozik és a tőke elégtelen újratermeléséről szól. Az első ellentmondás – pénzügyi (likviditási) válságként jelentkezik. Az első esetben nem okoz gondot a további érték­többlet előállítása, vagyis a probléma az értékesítés szintjén je­lenik meg. A második esetben viszont semmi gond sincs az ér­tékesítéssel, ellenben az értéktöbblet előállítása akadályokba ütközik. Ha megpróbáljuk különválasztani a második ellentmon­dás lehetséges valós, alapvető, illetve konjukturális okait, felis­merhetjük, hogy minden, ami piaci értelemben vett deficitként jelentkezik, állami szintű keynesianizmushoz, a termelékenység és a bérek növekedésének követeléséhez és a fogyasztás nö­vekedéséhez vezet; ellenben minden, ami az értéktöbblet és a valós jövedelmek szintjén tűnik fel deficitként, a keynesianizmus elvetésére ösztönzi az államot, tehát a termelékenység és a bé­rek stagnálására, a fogyasztás csökkenésére lehet számítani.

A második ellentmondás okai

A második ellentmondás alapvető oka a munkaerőnek, a termé­szetnek avagy a külső környezetnek a kisajátítása és önpusztí­tó felhasználása. Ezen önpusztítás világos példái a jelenlegi egészségügyi, oktatási, családi, városi és környezetvédelmi vál­ságok.

Két dolgot szeretnék külön is kiemelni.

Az egyik, hogy a világkapitalizmusnak a második világháború óta végbement fejlődése szükségszerűen megkövetelte az er­dők kiirtását, a levegő- és vízszennyezés fokozódását, az egész atmoszféra elszennyezését – mindez a bolygó átlaghőmérsék­letének emelkedésével és egyéb ökológiai zavarokkal Járt. Ugyancsak megkövetelte a városok óriási megalopoliszokká ala­kítását (a zsúfoltság következményeivel mit sem törődve), mint ahogy szükségszerű volt a földterület, a szállítási rendszerek, a lakások ós szállások meglehetősen ésszerűtlen használata is. Teljesen figyelmen kívül hagyták a munkaerő újratermelésének olyan társadalmi „komponenseit", mint a család és a tágabb közösség fizikai és mentális egészsége, az oktatás ós egye­bek – a jövendő generációk egészségéről nem is beszélve. Ha a világkapitalizmus olyan szinten tartotta volna a munkakörül­ményeket, mint amilyenek azok a második világháborút követő rekonstrukciós időszakban voltak, úgy a GDP növekedésének üteme világszerte jóval kisebb – a jelenleginek fele vagy talán negyede – lenne.

A másik, hogy a kapitalizmus második ellentmondásának okai egyszerre gazdaságiak és társadalmiak. Gazdaságiak abban az értelemben, hogy például a szakképzett munkaerő hiánya, a nagyvárosi tér valamint a „környezeti források" szűkössége – a piac szabályainak megfelelően – megemeli a költségeket. És társadalmiak abban az értelemben, hogy a munkások és a nők küzdelmei, a városi és a környezetvédő mozgalmak – melyek mindegyike félig-meddig azzal a céllal szerveződött, hogy meg­akadályozza a termelési feltételek teljes kapitalizálását vagy ezen feltételek kapitalista átstrukturálását – ugyancsak hozzájárulnak a költségek emelkedéséhez, továbbá korlátozzák a tőke adap­tációs lehetőségeit, különösen a munkaerő általános felhasznál­hatóságát.

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a munkaérő, a föld, a levegő, a tér stb. „természetes" és általunk okozott hiánya mi­att, csakúgy mint a munkaerő, a tér és a természet védelmére szerveződött társadalmi mozgalmak hatására növekszik egyrészt az állótőke (mennyiségét és értékét tekintve egyaránt), másrészt pedig a forgótőke (vagyis a vállalkozói „kosár" tartalma és érté­ke). Mindez – lassítva a tőkeforgás ütemét – korlátozza a tőke adaptációs lehetőségeit: a munkaerő, a tér, a föld és az egyéb források felhasználását.

Még sohasem tanulmányozták azt, hogy miképpen hatnak ezek a gazdasági és társadalmi tényezők. Tajvan esetében pél­dául nem tudjuk, hogy a politikai, a gazdasági és a társadalmi tényezők közül végül is melyik késztette a tőkét arra, hogy kivo­nuljon az anyaországból: nem tudjuk, hogy a tőkések a föld, a víz a levegő – vagyis a természeti körülmények – állapotát ítél­ték ennyire kedvezőtlennek, vagy a túlságosan militáns munkás­mozgalom ijesztette el őket. Azt sem tudjuk, hogy>.a De Janvry-féle gazdasági modellben leírt „funkcionális dualizmus" segítsé­gével valóban értelmezhető-e az emberi és természeti környe­zetnek oly mértékű pusztulása, mint az Közép-Amerikában tör­tént, vagy hogy helyesebb lenne-e egy, az osztályharc kategóri­áiban gondolkodó – a parasztok küzdelmeire koncentráló – meg­közelítés. Az American Economics Association 1990-es washing­toni tárgyalásain Ben Wisner a CNS által szervezett vita során arról beszélt, hogy Afrikában egyértelműen a természet és a városi élet tönkretétele vezetett az osztályharcok, illetve a ne­mek közötti és a fajvédő harcok kibontakozásához. Az ugyan­ebben a vitában felszólaló Brinda Rao leszögezte, hogy Indiában a városok a víz kapitalizációjának következtében kerültek válságba, s ebből következett az az identitásválság, mely a fa­lusi nők mozgalmának kialakulásához vezetett. Egy harmadik hozzászóló, Dan Faber pedig azt igyekezett bizonyítani, hogy a befektetési költségek növekedésének magyarázatát elsősorban nem a tisztán gazdasági tényezőkben kell keresni, hanem figyel­münket inkább a föld, a víz, a tér védelmére szervezett környe­zetvédő mozgalmakra kell irányítanunk. Kétségtelen, hogy na­gyon oda kellene figyelnünk arra a folyamatra, melynek során a kapitalizmus – a természeti források pusztításával és a társa­dalmi harcok kiélezésével – mintegy „kitermeli" saját rendszeré­nek „második ellentmondását".

A második ellentmondás következményei

Ezen következmények közül az első és legnyilvánvalóbb az, hogy a tőke állandóan kénytelen beleütközni az önmaga által létre­hozott „korlátokba": olyanokba, mint a tér szűkössége, a művelt, képzett, öntudatos munkásság léte és ereje, a föld és a víz egy részének szükségszerű érintetlenül hagyása. A burzsoázia vá­lasza erre a Római Klub és más hasonló szervezetek által meg­hirdetett „korlátozott növekedés" tézise. A marxisták azt szeret­nék, ha a tőke korlátozása még erőteljesebb lenne. A nyers­anyagok, a tér stb. szűkössége és az adaptációs problémák gaz­dasági válság formájában jelentkeznek, természetesen lokalizál-tan, hiszen a termelési feltételek különbözőek az egyes helye­ken – ebből adódik a prosperitás és a válság (a posztmodern válság) szakaszainak állandó váltakozása.

A sok helyi válság (illetve gazdasági és társadalmi zavar) ál­talános szinten recesszióhoz vezethet vagy akár olyan vissza­eséshez is, mely csökkenti a környezetpusztítást, mértéktartó magatartásra ösztönöz és jobb alkalmazkodásra késztet (ennek egyik tipikus példája a tőkekivitel). Röviden tehát a „külső korlá­tok", melyek a tőke mozgásszabadságát határok közé szorítják, gazdasági válság formájában jelentkeznek – csakúgy, mint az első ellentmondásból következő „belső korlátok". így például a hatvanas években bekövetkezett olajár-emelkedés következmé­nye nem általános energiahiány lett, hanem inkább felerősítette az ipari tőkének a földbirtokkal kapcsolatos beruházások felé áramlását (amint azt az olajtársaságok és olajtermelő országok példája mutatja), ez pedig csökkentette az iparban elérhető hasz­not. Az ipar ekkoriban likviditási problémákkal küszködött, lelassultak a beruházások, csökkent a termelékenység, erősödött az infláció, és végül a fogyasztás növekedésének elősegítésére, hatékonyabb és meggondoltabb energiagazdálkodásra, alterna­tív technológiák kidolgozására és kínálatbővítésre kényszeríted te az ipari tőkét.

Amikor a tőke már fenyegetést jelent önmaga számára, ami­kor veszélyezteti vagy meg is semmisíti a termelési feltétele­ket (s ez egy olyan lehetőség, mellyel Marx nem számolt), ez­zel – saját hibáiból következően – a termelési költségek túlzott megnövekedésében megnyilvánuló gazdasági válság kockáza­tának teszi ki magát. Következésképpen a tőke arra törekszik, hogy úgy strukturálja át a termelési feltételeket, hogy költségei csökkenjenek. Ennek együtt kell járnia az állam koordináló sze­repének növekedésével, vagyis a termelési feltételek biztosítá­sa mindinkább össztársadalmi feladattá válik. Kaliforniában a me­zőgazdasági kutatóintézetek egyértelműen kiálltak a rovarok és a gyomnövények ellen biotechnológiákat alkalmazó kertészetek mellett. A vegyszerek káros hatásainak semlegesítése mind költ­ségesebbé válik: az élelmiszeriparnak ki kell törnie ebből az „ör­dögi körből". Los Angelesben állami intézményeket bíztak meg azzal, hogy fékezzék meg a levegőnek az ipar és az infrastruk­turális létesítmények általi szennyezését, hogy hatékony megol­dást találjanak a légkör védelmére és a zsúfoltság okozta prob­lémákra (ez az ipar olyan átszervezését jelenti – és nem vélet­lenül -, mely együtt jár a kisebb tőkeigényű, de nagyon környe­zetszennyező iparágak – bútoripar, festék- és lakkgyártás – le­építésével, vagyis a tőke környezetszennyező tevékenységének korlátozásával). Fontos hangsúlyozni, hogy ezt az átalakítást az állami tervezés intézményei hajtják végre. A városi állapotok, a közlekedés javítása a zsúfoltság káros hatásainak költségeit je­lentősen csökkentheti. Más példákat is sorolhatnánk, megemlít­hetnénk azokat az erőfeszítéseket is, melyek az Egyesült Álla­mokban leginkább veszélyeztetett struktúrák – az oktatás- és az egészségügy – átalakítására irányulnak.

A tőkének és az államnak azonban sok nehézséggel kell szem­benéznie, amikor megpróbálják átalakítani a termelési feltétele­ket, hiszen mindeközben biztosítaniuk kell a normális létfenn­tartáshoz, a túléléshez, a fogyasztáshoz szükséges feltételeket, a megélhetés garanciáit a leginkább érintett egyszerű kétkezi munkásoknak is. Ezért oly erős az ellenállás manapság a tőke átalakító törekvéseivel szemben. Az átalakítás mikéntjére vonat­kozó elképzelések különbözősége főleg az olyan „természeti katasztrófák" után válik nyilvánvalóvá, mint amilyen például a Santa Cruz-i földrengés volt, mely az egész belvárost romba döntötte – csak óriási viták eredményeképpen születtek meg a helyreállításra vonatkozó tervek. A kapitalizmus második ellent­mondásából következő válságot tehát szociális és politikai harc­ként is leírhatjuk, melynek során minden bizonytalanná válhat, s melynek az a tétje, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat miféle átalakítás, milyen politikai stratégia szolgálatába állítja a kormány, vagyis miképpen történik meg a termelési feltételek át­strukturálása: a tőke avagy éppen ellenkezőleg, a munka(erő) igényei szerint, a közösségek, a városi lakosság kívánalmaihoz igazodva.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban az állam szabályozza a terme­lési feltóteleket, tehát minden olyan harc, mely ezen feltételek átalakításához kapcsolódik, egyben politikai küzdelem is. Min­den mozgalom – legyen az feminista, városi, környezetvédő vagy bármi más – szükségszerűen az állami szervekkel konfrontáló­dik, az államhatalom legitimációját vitatja, amikor például a kormányzati szakértőkkel vitázik. Az állami szervek célkitűzései, a munkamegosztás, a hatalomgyakorlás módja, az állam „kompe­tenciája" stb. elkerülhetetlenül megkérdőjeleződnek, és termé­szetesen élesen vetődik fel a felelősség kérdése is az elszemély­telenedett, elidegenedett bürokráciával kapcsolatban. Az ilyen konfrontációval a harc tétje egyre nő, és a gazdasági, társadal­mi, környezetvédő mozgalmak küzdelmei óhatatlanul politikai jellegűvé válnak, hiszen törekvéseik az állami bürokrácia műkö­désének megváltoztatására irányulnak. Ebben nyilvánul meg 1968 és a kilencvenes évek kontinuitása: a mozgalmak straté­giai (s nem pusztán taktikai) egységének alapja az állam de­mokratizálásának közös igénye. Ily módon a poszt-marxisták egyik irányzata által követelt „radikális demokrácia" – legalábbis részben – leírható a tőke és a termelési feltételek öko-marxista (vagy öko-polányista-marxista) kategóriáival.

Következtetések

A poszt-marxizmus az új társadalmi mozgalmakra és a radikális demokráciára koncentrálva a „különbözőséget" hangsúlyozza, elveti a „merev összehasonlításokat", a totalizáló társadalmi el­méletet és politikai gyakorlatot. A hagyományos munkásmozgal­mat túlhaladottnak, céltalannak tekinti, de ugyanakkor képtelen elméletileg feltárni az új társadalmi mozgalmak fejlődésének, il­letve a hagyományos munkásmozgalom hanyatlásának okait. Az öko-marxista elmélet viszont a termelés oldaláról közelíti meg e kérdéseket (ideértve a termelési feltételek biztosítására szolgá­ló „termelést" is), s figyelembe veszi a nemzetközi munkameg­osztásban bekövetkezett változásokat is. Ki kell emelnünk a kö­vetkezőket:

1. A nemzetközi munkamegosztás új rendszere és a transz­nacionális tőke hegemóniája mindenhol a munkások osztályhar­cának hanyatlását eredményezte – a tőke igen hatékonyan élt politikai hatalmával a nyolcvanas években.
2. A hetvenes évek közepétől a világpiaci kereslet lassú nö­vekedésére reagálva a tőke a termelési feltételek fokozott üte­mű pusztításába kezdett, hogy a hasznot – a termelési költsé­gek csökkentésével – növelhesse. A világszerte alkalmazott vál­ságkezelő stratégia lényege az volt, hogy a tőke nemcsak a bér­munkások kizsákmányolását fokozta, hanem a termelés egyéb tényezőit – a városokat és a természetet – is mindinkább igye­kezett „kizsákmányolni". Megállapíthatjuk tehát, hogy a környe­zetrombolás mértéke a tőkefelhalmozás ütemének és a profitrá­tának a függvénye: a bérmunkások kizsákmányolásának foko­zódása meggyorsítja a tőkefelhalmozódást és növeli a profitot, ebből következően felgyorsítja a környezetrombolást is. Minél inkább kizsákmányolja a tőke a bérmunkást, annál inkább kizsák­mányolja a természetet is és vice versa. Kelet-Ázsia világpiaci előretörése csak tovább rontotta a helyzetet – az Egyesült Álla­mokban éppen úgy, mint a versenyben lemaradó régiókban.
3. A munkásmozgalom meggyengülése és térvesztése tehát alapvetően két okra vezethető vissza: következik ez egyrészt a nemzetközi munkamegosztás rendszerének változásaiból, más­részt pedig abból a tényből, hogy a tőke és a társadalmi moz­galmak figyelme immár nem elsősorban a termelésre, hanem a termelési feltételekre koncentrálódik.
4. A termelési feltételek védelmére szerveződő új társadalmi mozgalmak fejlődése következtében az osztályharc színtere a munkahelyekről áttevődött a lakóhelyi, a városi szintre, a sztráj­kokat fogyasztói bojkottok váltották fel, s az akciók elsődlege­sen immár nem a tőke, hanem az állami bürokrácia ellen irá­nyulnak. A demokráciáért folytatott harc a munkahelyeken egy­re inkább azt célozza, hogy a munka világát megvédjék a tőke rombolásáról; a városokban a „termelés általános feltételeinek" védelme és átalakítása a cél; a politikai demokráciáért vívott küz­delemben pedig a bürokrácia a legfőbb ellenfél.

Összefoglalásként tehát azt mondhatjuk, hogy az öko-marxista elmélet szerint a tőke önmagát pusztítja, hiszen az általa oko­zott veszélyek elhárítása érdekében kénytelen egyre többet köl­teni az egészségügyre, az oktatásra, a szállításra, az ingatla­nokra, általában a forgó- és állótőke természetadta tényezőire. A tőke második ellentmondása tehát lényegében a következő: az egyes tőkések azon törekvése, hogy költségeiket csök­kentsék, a tőke egésze számára költségnövekedést eredményez – méghozzá egy olyan időszakban, amikor a hitelrendszer működésben is súlyos zavarok vannak. Ezért is tűnik a tőke kép­telennek arra, hogy a tőkefelhalmozás újabb, sikeres ciklusát eredményező koherens struktúrát hozzon létre. Az egyes tőké­sek továbbra is mindenáron csökkenteni igyekeznek költségei­ket, s e szűklátókörűség eredménye a folytonos költségnöveke­dés. Egyes hangadó tőkés körök és a józanul gondolkodó politi­kusok mostanában már fellépnek e rövidlátó politikával szem­ben, és a termelési feltételek megóvásának és megújításának szükségességét hangsúlyozzák. De az általuk javasolt megol­dásokat is egyre inkább vitatják az új társadalmi mozgalmak, melyek az egészségügy, az oktatás, a városi létfeltételek és ál­talában a környezetvédelem problémáival kapcsolatban nem a csereértéket, hanem a használati értéket veszik alapul, és a dön­téshozatali mechanizmusok demokratizálását követelve megkér­dőjelezik a bürokrácia kompetenciáját éppen úgy, mint az állam­hatalom különféle jogosítványait. De a közérdék védelmére ala­kult új társadalmi mozgalmak ellen mind gyakrabban lépnek fel az államhatalom „biztonsági erői", és sok helyen a legdurvább eszközökkel nyomják el ezeket (mint ahogy azt az Egyesült Álla­mokban az Earth First! mozgalomnak vagy a feketebőrűek városi mozgalmának sorsa is mutatja). A küzdelem tétje mindegyre nő, elképzelhető, hogy a harc végül általános gazdasági-társadalmi válsághoz, legitimációs válsághoz vezet. A jelen pillanatban még nem tudhatjuk, mit fognak eredményezni e válságok: könnyen le­het, hogy az egyének és csoportok akciói nyomán a válságok fel­oldására hozott intézkedések olyan fordulópontokat fognak jelen­teni, melyek megváltoztatják a történelem menetét.

Ilyen kontextusban kell tehát vizsgálnunk az új politikai moz­galmakat, melyek egyesítik a feministákat, a zöldeket és a bal­oldali meggyőződésű embereket. Új köntösben jelentkeznek mindazok a kérdések, melyeket a klasszikus szocialista mozga­lom is felvetett – az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságosság kérdései -, és ezekhez járulnak még az új társadalmi mozgal­mak által felvetett problémák is. Mindez talán lehetőséget teremt arra, hogy a munkások, a baloldal, a feministák, a környezetvé­dők és városi mozgalmak törekvéseinek egyesítésével létrejöj­jön egy öko-urbanista mozgalom, mely képes lehet arra, hogy a világtörténelem folyását a helyes irányba terelje.

Jegyzetek

[James O'Connor írása a La nouvelle analyse économique (Az új gaz­dasági analízis) című 1990-es barcelonai konferencián felolvasott elő­adása alapján készült.]

¹ Az „értéktöbblet-ráta" a bérmunkás által megtermelt érték két ré­szének arányát fejezi ki – mint azt Marx írja A tőkében. E két rész: a meg nem fizetett rész, vagyis az „értéktöbblet" (m), illetve a bérben kifi­zetett rész, a „változó tőke" (v). A tőke „szerves összetétele" az „állandó tőke" (c), vagyis az alkalmazott termelési eszközök összességének és a „változó tőkének" az aránya (c/v).

A gazdasági átmenet kínkeservei, valamint az, hogy a „reform­közgazdászok" által lenézett többi közép-kelet-európai ország lassan irigylésre méltó helyzetbe kerül – főleg gazdasági pers­pektíváik tekintetében, de egy-két éve már kézzelfogható mó­don is – hozzánk képest, vetik fel azt a kérdést, hogy „Csak így lehetett?" Az alábbiakban arra próbálok rámutatni, hogy a köz­gazdász-társadalom fejében levő sémák miképpen játszottak közre abban, hogy már megint „valahol utat tévesztettünk". A rendszer átalakításában jelentős szerepet vállaló közgazdász társadalom számára – a több-kevesebb kritika ellenére – Kornai Hiány-modelljének logikája volt az, amely a valóságról alkotott képét a legnagyobb mértékben befolyásolta, de legalábbis én­nek a modellnek a sémái fedezhetők fel tudatában. Ez a gondo­latrendszer volt az, amely a maga statikus jellegénél fogva su­gallta a gyors, viszonylag problémamentes átmenet illúzióját, azáltal, hogy ez volt hivatva pótolni a világkép hiányát. Ebben a vonatkozásban lehet a bolsevik mentalitás túléléséről beszélni a mélystruktúrákban, minden köpönyegforgató „önmegtagadás" ellenére. Véleményem szerint ez a modell alapvető szerepet ját­szott egy gradualista, konszenzuskereső, társadalmi szerződés­ben gondolkodó útválasztás elszalasztásában. Persze a társa­dalom érdekviszonyai, a politikai játszmák alakulása nélkül nem lehet megérteni, miért történt, ami történt – de az, hogy mit te­kintünk érdekünknek, alapvetően attól is függ, miképpen látjuk, értelmezzük a világot.

Figyelemre méltó, hogy a rendszer által magából kivetett tár­sadalomfilozófusok (a Lukács-iskola), bár sokkal összetettebb képet voltak képesek kialakítani a „kapitalista" világról, mégis a magukénak fogadták el a Hiány-modellt.¹ Hogy az általuk is kri­tizált „neokonzervatív" fordulat tulajdonképpen nem keveset kö­szönhet annak a valóságképnek, amelyet ők is sugalltak, nem reflektálják.² Az „általános szűkösség szocializmusa" rendsze­rével szembeni – minden bizonnyal jogos – ellenvetések ese­tükben sem voltak képesek affirmatív programban kicsúcsosod­ni: ami a „szükségletek feletti diktatúra" után jöhet, az a „modernitás" tulajdonképpen alternatívátlan „megvalósulása", ami szükségszerűen magával hozza a sine qua non-jának tar­tort végtelenített „dinamizmust" a szűkösség termelése, a szű­kösség legyőzése és a szűkösség újratermelése hármasságá­ban. Azt, hogy a modernitás milyen hihetetlen szakadékokat ké­pes társadalom és társadalom között létrehozni, nem explikálják, holott maguk is rámutatnak, hogy 1921-gyei vége annak a kí­sérletnek, amely a modernitásból való „kiugrásként" próbálja a szocializmust meghatározni.³

Az a dichotómia, melyet a nyugati és a keleti társadalmak kö­zött láttak, a hiány fogalmán keresztül ragadta meg a keleti, és – paradox módon – leginkább a magyar közvéleményt. Ez az a fenomén, mely véleményem szerint hihetővé tette az egész, a „hiány" jelensége köré épített teóriát – illetve az akörül a nyilvá­nosság szférájában kialakult diskurzust – a „hétköznapi embe­rek" (értelmiségiek) viszonylag széles rétegei számára, akik ezen jelenségkörbe tartozó elemeket mindennap tapasztalták a bő­rükön.⁴ Ez persze nem jelentette, hogy a régió polgárainak ab­szolút értelemben nem voltak jogosítványai: mindössze azt, hogy azok nem voltak ezzel megelégedve. Ez az elégedetlenség oly módon kapcsolódott össze a szabadság hiányának érzésével, hogy a polgárok mint fogyasztók szuverenitásukat hiányolták. A „savanyú a szőlő" (sour grapes)⁵ jelensége viszont igencsak problémássá teszi, hogy különbséget tegyünk a fogyasztói sza­badság-szuverenitás birtokában, illetve hiányában tett fogyasz­tói döntések között. Amikor Kornai kényszeralkalmazkodásról⁶ beszél, akkor nyilvánvalóan a szabadság mint érték mellett fog­lal állást, amely döntés persze nem vitatandó. A közgazdászt ebben az értékítéletében a fogyasztók-vevők morgása igazolja, ugyanakkor a létrejövő „globális egyensúly" cáfolja. Csak ha a morgás legyőzi az egyensúlyt, akkor tűnik egyértelműen igazolt­nak az elmélet arra vonatkozó része, hogy Kelet-Európában hi­ánygazdaságok voltak. A fogyasztói szuverenitás prioritása ré­vén mintegy igazolódni látszik az ezt állító osztrák iskola.

A gazdaság hiányjellegéért végül is a bürokrácia tétetett fele­lőssé Kornai rendszerében. Ez azonban az elmélet azon állítá­sa, mely nem vezethető le a hiány tényéből, mivel még nincs bizonyítva, hogy a bürokrácia az oka, nem pedig következmé­nye a hiány létének – amint erre Kornai maga is rámutat.⁷ Azaz a hiány tényétől jórészt független érvelésnek kell bizonyítania a bürokrácia felelősségét. Egy ilyen érvelés azonban – vélemé­nyem szerint – az elméleti rendszernek a mindennapi élet evidenciájaként jelentkező hiány fogalmára épülő meggyőző ere­jét is háttérbe szorítaná.

A bürokrácia, abban a formájában, ahogy Kelet-Európa léte­ző szocializmusaiban megjelenik, Kornainál puszta következ­ménye a marxista-leninista ideológia dominanciájának, vala­mint a kommunista párt egyeduralmának, mint okoknak. Azon­ban ez a fajta ok-okozati viszony legfeljebb egy történelmi egy­másutánt képes kifejezni – azt, hogy a 40-es évek végén a kom­munista párt, amelynek közismert módon a „marxizmus-leni­nizmus" volt az ideológiája, meghatározó szerepbe került az ország irányításában -, azonban azt már nem jelenti, hogy ezek a tényezők a több évtizedig fennállt rendszernek a talapzatát is alkották volna. Azaz, bár lehetséges a rendszer kialakulásá­nak történelmi folyamatát ebben az oksági folyamatban értel­mezni – szerintem ez is meglehetősen semmitmondó magya­rázat -, a rendszer fennmaradásának, (különösen 70-es, 80-as évekbeli) működésének megértése szempontjából azonban vajmi keveset mond. Arról nem is beszélve, hogy látva az ide­ológia és a politikai hatalom szintjén történő igen gyors változást, és ugyanakkor, ezzel párhuzamosan az élet más szint­jén tapasztalható változások csigalassúságú tempóját, az em­ber kezdi kétségbe vonni, hogy a politikai hatalmat birtokló párt és az ideológia, legalábbis manifeszt formájában, bírt-e egyál­talán akkora jelentőséggel a rendszer egészének szempontjá­ból, mint azt a Kornai-féle séma sugallja. így számomra az alap­vető kérdés a hiány és a bürokrácia viszonya, amely viszony Komáinál a rendszert meghatározó ideológiai, pártpolitikai ele­mekhez képest levezetett elem, ámde szerintem abból a szem­pontból sokkal fontosabb, hogy a létező rendszer kritikájában, változtatásában szerepet játszó csoportok, irányzatok számá­ra miként válhatott az állam illetve a bürokrácia felelőssé a rend­szer defektusaként megélt hiányjelenségekért. Méghozzá azért fontosabb, mivel az állam jelenlegi mérhetetlen delegitimációja erre vezethető vissza.

Komáinál nem a weberi bürokráciáról van szó⁸ , mivel itt a rész­bürokráciák egyetlen, az egész társadalmat átfogó egésszé kap­csolódtak egybe (Kornai, 128.). A bürokrácia az az „áskáló fé­reg", amely igazi szubjektumként képes viselkedni, mely végig fenntartja hatalmát még a (szocialista rendszeren belüli) reform idején is; legfeljebb belső válsággal küzd, ami adalék a reform inkonzisztenciájához (uo. 519.). A reform éppen emiatt nem ve­zethet sikerre. A vállalati vezetők, akik a bürokrácia részei, eről­tetett beruházásaikkal szorítják ki a fogyasztókat, szívják el elő­lük az árukat.

Exkurzus

Hogy a totalitarizmus mennyiben volt bürokratikus, mennyiben nem, régi problémája volt a politológiának, társadalomfilozófiá­nak. Egyfelől lehet hivatkozni Arendt totalitarianizmusról írt ta­nulmányára.⁹ Ő a bürokráciának állandó mozgásban tartását látja e rendszertelen rendszer sajátságának, ami viszont a bürokrá­cia alap-karakterisztikumának mond ellent. Ezzel szemben le­het Trockij munkásságára utalni. Ő a 20-as, 30-as évek sztálini fordulatában a „bürokratizálódás" veszélyét látta felszínre kerül­ni. A Sztálinnal azonosított bürokráciával szembe lépő, kompen­záló ellenerőt a pártban látta (amely igazi szellemiségének hor­dozója saját maga lett volna) – némileg ellentmondásosan, hisz a kor szociológiája (pl. R. Michels) éppen a modern pártokra gondolva beszélt az „oligarchia vastörvényéről". Ami a különb­séget adhatja Komáival szemben, hogy Trockij a szovjet bürok­ratizálódásban a burzsoá elemek törekvéseit látta, míg Kornaihoz hasonlítja az a várakozása, amit a piaci erők áldásos szerepé­hez kapcsolt. Ami szintén érdekes párhuzam: Trockij is a bürok­ráciát okolta a gazdasági bajokért. A dichotomikus gondolkodás ugyanúgy jellemző Trockijra, mint Kornaira: a munkástanácsok leértékelése azzal a feltevéssel párosult, hogy a szocialista for­radalom után a termelési technológia és a munkafeltételek a gyárakban nem fognak alapvetően változni.¹⁰ A bürokrácia meg­fékezésének Weber által ajánlott – és általa igencsak komolyan vett – eszközét, a parlamentáris demokráciát (amelyet ő ameri­kai mintára, erős elnökkel képzelt el), Trockij csak élete vége felé kezdte mint esetleges lehetőséget számba venni, és akkor is csak annak korlátozott formájában.¹¹ Kornainál hasonlóképpen a demokrácia a piacnál gyengébb mechanizmus.

A bürokrácia Kornai általi leírása esetleg megfelel a konkrét történelmi időben és térben működött büró ténykedésének, azon­ban nem fedi le ezen intézmény mint olyan lehetőségeit, amire a „developmental state" elmélete rámutat.¹²

Kornai tulajdonképpen nem tud teljesen konzisztens maradni a bürokrácia egységességének általa megfogalmazott elvéhez, mikor a fent említett elszívás megakadályozásában a „gazdasá­gi irányítás" (Kornai, 308.) adminisztratív intézkedéseinek sze­repére utal.¹³ Vagyis létezik valami ellenerő, akár kívül, akár be­lül a bürokrácián; ami utóbbi viszont ellentmond a bürokrácia (mint olyan) önfegyelmét tagadó kijelentésének (uo. 516-517.). A bürokrácia önfegyelemre való képtelenségét a kapitalista vál­lalat önkorlátozási képessége ellenpontozza, és sugallja mint­egy az igen egyszerű megoldást (uo. 294.).

Kornai elszívási modellje ezenkívül feltételezi, hogy az elszí­vott javak nem elégítenek ki fogyasztói szükségletet, holott erről csak részben van szó, mivel az elszívott javak egy része fogyasz­tói felhasználásra kerülhet, csak éppen a beruházás-célszekto­rában dolgozók körében.

A bürokrácia szükségszerűnek ítélt defektusai mintegy a piac mechanizmusának térnyerésével, a bürokráciával szembeni el­lenerejének kifejtése révén oldhatók (de itt is inkább a piaci me­chanizmus „hatalomátvétele" az, ami kívánatos lenne Kornai sze­rint). A piac-bürokrácia dichotómiát elvben oldhatná, hogy Kornai többféle koordinációs mechanizmusról beszél,¹⁴ ám ezek közül még legfeljebb az önkormányzatinak¹⁵ tulajdonít jelentősebb erőt, a többi inkább csak a „futottak még" kategóriába sorolandó.

Magántulajdon nélkül Kornai szerint nem lehetséges a piac működtetése. Az ellenkezőjét nem állítom én sem, viszont azt sem, hogy a magántulajdon elégséges hozzá. Maga Kornai mutat rá arra, hogy a nyugati társadalmakban a puha költségvetési korlát forrása lehet a bankszektor (uo. 568.). A piac nem (csak) magántulajdonon alapuló működésének lehetőségét nem kizár­va mondja Przeworski: „Szkeptikus vagyok abban a tekintetben, vajon tudjuk-e azt, hogy (1) a tulajdonformának a vállalat telje­sítményét illetően vannak-e következményei, és hogy (2) a tu­lajdonformák megfigyelhető eloszlása azok teljesítményének köszönhető-e."¹⁶ Ezen utóbbi (2) gondolat akkor válik igazán so­kat mondóvá, ha a termelés végső céljára vonatkozó, az egész ökonómiai diskurzust megalapozó kérdést feltesszük, vagyis, hogy mennyiben tekinthető abszolútnak az az értékskála, mely felől tekintve a dominánsan magántulajdonra épülő világgazda­ság magasabb szinten teljesít. Erre még vissza kell térni.

De még ha ettől az alapvetőbb kérdéstől eltekintünk, akkor is adódik az az empirikus tény, hogy a kapitalista világ kevés szá­mú termelőszövetkezete, annak a világnak a mércéi szerint, pro­duktívabb a többinél (Przeworski, 126.). Ennek egyes magyará­zatai egyébként éppen annyira metafizikusak, mint az osztrák iskola hite a magántulajdon fensőbbségében; a felügyelet költ­ségeinek megtakarítása ugyanis például feltételezi, hogy a köl­csönös felügyelet a munkás számára költségmentes (uo. 127.).

Elképzelhető, hogy a létező szocialista rendszer statikus le­írására és kritikájára használható volt a neoklasszikus, illetve osztrák modell, ám – mint azt Przeworski állítja, annak ellenére, hogy maga az átalakuló politikai rendszerek egy bizonyos equilib­riumhoz való konvergenciáját valószínűsíti¹⁷ – az átmenet prob­lémái tekintetében már kevésbé használható: „az egyensúlyhoz való igazodás megvalósíthatatlan lehet, akár mert a decentrali­zált gazdaságok soha sincsenek egyensúlyban, akár mert az iga­zodás fokozatos…. Az egyensúlyi analízis valóban meglevő erős­sége gyakran elfedi azt a tényt, hogy igen bizonytalan alapon nyugszik. Nincs hasonlóképpen elegáns elméletünk arra, mi tör­ténik, ha kikerülünk az egyensúlyból…"¹⁸

Az egyensúlyi árrendszer ezen alapjainak bizonytalanságát Kornai maga is kimutatja; ha „önkényes" a kamatláb, a földár, a devizaárfolyam, a nyersanyagár, a nominálbér stb., akkor ez a piacon kialakult árakra is rányomja a bélyegét (Kornai, 547.). Elég, ha a rendszerbe egy helyütt belép az önkény, és a piac már nem biztosítja az egyensúlyt (uo. 181.). Csakhogy Kornai ezt az önkényt csak a szocialista gazdaság esetében mutatja ki. Kérdéses, hogy mit ért önkényesen, hogyan lenne elképzel­hető egy nem önkényes ár. Itt valószínűleg hivatkozhatna a neo­klasszikusok csereparadigmájára:¹⁹ a cserében résztvevők kon­szenzusán alapuló ár nem önkényes. De például hogyan lehet­ne ezt az elvet a nyersanyagárak (különösen az energiaárak!) esetében (ember-természet viszonyban) érvényesíteni, ahol az egyik fél nyilvánvalóan nem emberi lény; vagy különböző valu­ták cseréje esetében?

A csere mint legitimációs elv neoklasszikus felelevenítése nem ad választ ezenkívül a polgár (citizen) és a tulajdonos (bourgeois) különbségéből fakadó azon (rég megvilágított) szakadásra, amely abban jelentkezik, hogy a polgár mint szavazó, politikai lény, egy attól eltérő elosztást kíván, mint amilyen az ő mint bourgeois, gazdasági aktor, részvételével létrejött. Márpedig Przeworski épp erre mutat rá: „Még ha az egyének mint polgá­rok (citizens) egy különös elosztást illetően kifejezik is kollektív preferenciáikat, és még amikor minden anyagi feltétel adott is, hogy érvényesítsék ezen preferenciákat, a demokratikusan vá­lasztott elosztás a kapitalizmus körülményei között elérhetetlen."²⁰

Kornai egy helyütt azt mondja, hogy nem az ár önkényessége a gond, hanem az, hogy nem hat (uo. 298.). Az ágensek eleve nem figyelnek az árra, mert az önkényes (uo. 549.). Viszont ak­kor az árak önkényessége melletti érv elveszti kritikai élét; egy­szerűn csak annyit mond, hogy létezhet egy olyan rendszer, mely­ben a pénzviszonyok ilyenek.

Egy modellnek, tervezetnek a „valósággal" való összevetése lehetséges (és szükséges is, ahogy Przeworski megjegyzi), ám ha nem annak fényében tesszük ezt, hogy tisztában lennénk minden fogalmi keret alkalmazásának alapvetően konvenciókon alapuló erejével, akkor éppen azt a logikát érvényesítjük, amely nemcsak ebben a régióban, hanem talán az egész moderni­tásban érvényesült.

Jegyzetek

¹ Fehér Ferenc: Az „általános szűkösség" szocializmusa. In: A moderni-tás ingája. T-Twins Kiadó 1993.

² Az az összehasonlító tanulmány – Michael Burawoy – Lukács Já­nos: Mítoszok a munkáról… Társadalomkutatás, 1987/2. -, melynek szer­zői nem sajnálták arra az időt, hogy megvizsgálják, ténylegesen mi tör­ténik egy szocialista és egy kapitalista vállalatnál, a munkavállalók szint­jén, egyaránt nem alátámasztható sztereotípiaként veti el Kornai és a Heller-Fehér-Márkus-ék által megfogalmazott tételeket.

³ Az „itthon maradt" társadalomfilozófia – gondolok itt elsősorban Balogh István: Árutermelés, történetiség, szocializmus. Magvető Könyv­kiadó, 1987. és A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Inté­zet, 1990. munkáira – más szemszögből fogalmazta meg a problémát, a modernizáció zsákutcás módozatából való kiszabadítása, annak új úton való folytatása lehetőségeit kutatva, még ha azok a perspektívák és prob­lémák, amelyek ott még mint reális kihívások szerepelnek, azóta a sem­mibe vesztek, illetve sokkal „vadállatibb" horizontnak adták is át helyü­ket. A „modernizáció" ugyanis mára csupán pántlika a monetarista rend­szer-reformok csomagolásán.

⁴ Nem véletlen, hogy Kornai előző nagy könyvének a címe éppen erre a jelenségre utal.

⁵ Vö.: Elster: Sour Grapes. Oxford University Press, 1983. Ez a jelen­ség tulajdonképpen azt a problémát fedi, hogy nem tudunk egyenlőség­jelet tenni egy egyén fogyasztási struktúrája, illetve preferenciái közé, lévén az előbbi mindig a társadalmi környezet, legevidensebb módon a pénztárca révén meghatározott, míg az utóbbi végső soron az ember mint nyitott, szabad lény által kiismerhetetlen, meghatározhatatlan, vég­telen.

⁶ Kornai János: A szocialista rendszer. HVG Kiadói Rt., 1993. 265.

⁷ I. m. 269.

⁸ A 70 évvel ezelőtt működött nagy „tranzitológus", Trockij bürokrácia­fogalma is mást takart. Erre I, Trockij: Az elárult forradalom. Áramlat Ki­adó, 1990.

⁹ Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, 1992.

¹⁰ Ezt már D. Bell is kimutatta. Bell, Daniel: The End of Ideology. The Free Press, 1962. Ennek következménye, hogy a szovjet elit lényegé­ben ugyanúgy viselkedett a munkástanácsokkal szemben, mint a tőkés osztály az idő tájt a kapitalista világban: az elnyomás eszközeinek al­kalmazásával. Ebben a tekintetben nem volt különbség a nyugati szoc-dem pártok és köztük. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Hannah Arendt A forradalomról című könyvében.

¹¹ Ebben a jellemzésben a következő könyvrészletre támaszkodtam: Howard, M. C. – King, J. E.: A History of Marxian Economics. Macmillan, 1992. 3. fej. A szerzőpáros inkább Trockij kritikáját támogatja – kimutat­va annak hasonlóságát von Miseséhez -, szemben az autarkista Buharinéval. 366.

¹² Evans, Peter: The State as Problem and Solution: Predation, Embedded Autonomy and Structural Change, (é. n.) Ez a munka eleve­níti fel a Gerschenkronra visszamenő gondolatot.

¹³ Ami persze ciklikusságot visz a növekedésbe, tehát végül is nem igazolódik a bürokrácia igénye a kapitalizmus „irracionalitásának" túlhaladására.

¹⁴ L. erre akadémiai székfoglalóját, melyben Polányit követi.

¹⁵ A politikai demokrácia lehetőségeit Przeworski hasonló módon ér­tékeli le. Przeworski, Adam: Democracy and the Market. Cambridge University Press, 1991. Az etikai koordináció gyengeségéről: Kornai, 1993. 493.

¹⁶ Przeworski: I. m. 124.

¹⁷ Uo. 98-98. Ez persze nem jelenti a nyugati típusú demokráciákat, mint egységes célállapotot; O'Donnell latin-amerikai tapasztalatai alap­ján beszél egy sajátos latin-amerikai, delegatív demokráciának keresz­telt modellről. O'Donnell, Guillermo: Delegative Democracy? Working Paper, 1993. 2.

¹⁸ Przeworski: I. m. 107.

¹⁹ Tulajdonképpen az osztó igazságosság mindenfajta tagadásának következményeként merülhetett fel Hayeknál a cserélők kölcsönös, ön­kéntes beleegyezésére való hivatkozás a csere nem önkényességé­nek bizonyítására. A téma Buchanani-féle felelevenítése ebben az érte­lemben igényelheti a cserével foglalkozó ökonómia olyatén elkülöníté­sét a hatalomra (melynek érvényesítése feltevés szerint a nem önkén­tességgel szinonim) koncentráló politológiától, hogy a „közgazdasági hatalom" fogalma tartalmatlanná válik. L: Buchanan, James M.: Piac, állam, alkotmányosság. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1992. 31. Ugyan­akkor Buchanan teljes mértékben elfogadja a piacokhoz a hatalom felől való közelítés módszerét is.

²⁰ Przeworski: I. m. 112.

Két egymást követő folyóiratcikkben, a majdnem-Nobel-díjas-nagy-magyar-közgazdász (a továbbiakban: MNNMK) „a magyar­országi reformfolyamat és posztszocialista átalakulás négy olyan jellegzetességet emel ki, amely megszakítás nélkül, a politikai szférában következett rendszerváltást követően is, folyamatosan jellemezte az elmúlt harminc év fejlődését: a lakosság anyagi jólétének prioritása, erős paternalista jóléti állam, a reformfolya­mat és átmenet fokozatossága és a politikai nyugalom".¹

E sorokból nyilvánvaló módon kiderül, MNNMK írásai lénye­gében politikai töltetű és politizáló szövegek. Hiszen nem má­sok, mint a hatalom gyakorlásával kapcsolatos töprengések és főleg állásfoglalások. Emiatt, szerintem, politikai elemzést igé­nyelnek.

Vizsgáljuk meg sorban az MNNMK által elemzett négy jelleg­zetességet, azután pedig egy-két további politikai meggondolá­sát. Ahol szükséges, sőt kötelező, igyekszem biztosítani a ma­gyar fordítást is, mivel szerzőnk hadilábon áll Magyarországon mindenki által (talán túlságosan is) felfogható szavakkal.

1. Az első idézett jellegzetessége a magyar gazdaságnak „a lakosság anyagi jólétének prioritása". Ez lefordítva magyarra, a következőt jelenti: az egymást követő magyar kormájxyok elsőbb­séget biztosítottak a lakosság anyagi jólétének és, hála ennek, MNNMK szerint, Magyarországot „évtizedeken át viszonylagos politikai nyugalom jellemezte" és „nagy súllyal érvényesült a tár­sadalmi-gazdasági biztonság követelménye is". Ez a politika pedig, ha jól értem szerzőnket, kedvezőtlen hatással van Ma­gyarországra.

Nehéz belátnom, miért ez a következtetés politizáló fejtegeté­seinek kiindulópontja. Hiszen a legjobb politikai rendszerek és a sok nemes lelkű politikus elsőrendű célja a lakosság jóléte, biztonsága és nyugalma. Vajon mit takarhat a szerző eme politikai álláspontja?

Hasonló okokból kifogásolható a szerző által idézett második jellegzetesség is. MNNMK elítéli az „erős paternalista jóléti álla­mot", amely „vetekszik a legfejlettebb skandináv országokéval". MNNMK-nak joga van ezt erősnek „éreznie". Lehet ez a politikai véleménye, de tudnia kell, hogy mások még a skandináv jólétet is gyengének tarthatják. Elsősorban politikai és nem gazda­sági döntés kérdése, hogy egy társadalom hogyan osztja fel az összjövedelmét. (Megjegyezendő, hogy nem értem a „pa­ternalista" szót sem. A lélektan freudi változatában, a szó az apa szerepének a túlburjánzását jelenti és szigorúan megkülönböztetendő az anyáskodástól. MNNMK által szeretett és cikké­ben látszólag felhasznált „politikai gazdaságtanban" nem szere­pel egyik fogalom sem. Tehát a szó mögött megint valami politi­kai álláspont lenne?)

A harmadik és a negyedik jellegzetesség, „a reformfolyamat és átmenet fokozatossága és a politikai nyugalom", nyilvánvaló­an összefüggő jelenség. MNNMK aláhúzza: „Még ha a gazda­sági nehézségek súlyosbodtak is, az egymást követő kormányok inkább 'keresztülevickélést' (muddle through) folytattak" a „poli­tikai nyugalom" érdekében. A szerző nem veti fel azt a kérdést, hogy a nehézségek talán elsősorban a reformfolyamatokból és az azt követő úgynevezett átmenetből következtek. A „keresztülevickélések" lényege és célja éppen a reformfolyamat és át­menet keresztülvitele: a piacgazdaságnak álcázott államtalanítás, a jövedelmek és később a vagyonok nagyfokú megkülönbözte­tése és bizonyos körökre korlátozott magánosítás. Ezen folya­matok keresztülvitelét a „politikai nyugalom" csak elősegíthette, sőt megkönnyíthette a gazdasági és politikai hatalom átvételét.

Szerintem a politikai szélcsendben végrehajtott 1995. márci­us 12-i intézkedések ugyanakkor egy gazdasági államcsínyt je­leztek. Lehetőség volt erre, mivel a reformfolyamatnak új szaka­szába érkeztünk, amelynek az a jellegzetessége, hogy a"*kormányon lévő pártok többé nem félnek a néptől. Ez történik, ami­kor a lélekbúvárok által ismert „paternalizmus", MNNMK szavai­val élve, már nem „minősül tabunak" (a néprajzosok által jól is­mert babonás vallási tilalomnak). Valószínűleg e csúfnak tartott tabu eltávolításáért, egy Torgyán, egy Thürmer vagy egy Csurka naponként imáiba foglalja mind MNNMK-t, mind egymást köve­tő kormányainkat. Nem értem, miért csodálkozik MNNMK a „ki­bontakozott nacionalista, antiszemita, a Horthy-rezsimet reha­bilitáló megnyilvánulásokon".

2. MNNMK megállapítja: „A magyar gazdaságpolitika a hatva­nas évek elejétől kezdve 'fogyasztáspárti' volt. Ez éles szakítás volt a gazdaságpolitika sztálini klasszikus szocialista prioritása­ival." Mórickával együtt kérdezhetjük: na és akkor mi van? Ez a politika a fogyasztóknak kedvezett és nem a vagyonosodóknak. De MNNMK szigorú politikai álláspontja nem késik a megállapí­tással szemben. Az „elhalasztott beruházások", a „külföldi tarto­zások", a „társadalmi jóléti elkötelezettségek" és az „elhalasz­tott környezetvédelem" vagy a „végbement környezeti rombolás" stb. stb. együttesen egy össz-"társadalmi adósságot" képez a jövő korosztályaival vagy társadalmával szemben.

Bűnös nép bűnös kormányai! „A jelen kedvéért feláldozták a jövőt." Mint ha MNNMK visszasírná a „sztálini klasszikus szoci­alizmus prioritásait", mármint, édes anyanyelvünkön, a befekte­tés elsőbbségét, ami a mai magyar helyzetben egy kicsiny ré­teg vagyonosodását jelentheti. MNNMK megrója a magyar nép­nél tapasztalható „hedonizmus felé való fordulás erősödését". Mint ha csak nagyrabecsült plébánosomat hallanám, aki mindig hasonló nyelvezettel élt. De vajon célravezető-e MNNMK-nak közgazdából erkölcscsősszé és ez utóbbiból politikussá válása?

Kétségtelen, az „elhalasztott beruházások" és „környezetvé­delem" vagy „a végbement környezeti rombolás" a jövő század embereinek hiányzik vagy őket terheli. így van ez már Ádámtól és Évától kezdve. Azóta, hogy az ember két lábra állt (tízezer évvel ezelőtt), de talán már előbb is, állandóan megterheli a jövő emberiségét. Talán ebben rejlik az eredeti bűn kereszt(y)ény ta­nítása is. Ezért szemrehányható őseinknek már az is, hogy a napjainkban élő emberekkel szemben is jól eladósodtak, és egyáltalán, elősegítették születésünket. Bizonnyal MNNMK-nak van ötlete az adósság hatékony behajtására. Különben, ha bű­nösek őseink, bűnösek vagyunk mi is és bűnösek, valószínűleg utódjaink is, mert olyan szüleik voltak, mint bűnös kortársaink: ez már apáról, illetve anyáról fiúra, illetve lányra száll, a végte­lenségig. MNNMK írását olvasva a végrehajtónak sok száz éves munkatervre lesz szüksége. Ugyanakkor a mai piacgazdálkodás­nak nevezett magyarkodásban szabad-e egyáltalán a terv szót használni?

MNNMK továbbmegy. A „társadalmi adósságba" beleérti a „kül­földi tartozásokat" és a „társadalmi jóléti elkötelezettségeket" is. A fogalmak és tények micsoda keverése és kavarása. Vegyük egyiket a másik után. Mi a jelentősége a „külföldi tartozásoknak"? Szerintem nincs másról szó, mint a hetvenes és nyolcvanas évek párt-, bank- és gazdasági (ma még mindig hatalmon lévő) elitje stratégiájának az egyik és súlyos eredményéről. Az elit egyedüli célja a nyitás volt a tőkés Nyugat felé, és ez sikerült. Sőt, ez az elit uralkodó osztállyá vált (ha szabad még egyáltalán ezt a csúf átkos-kincstári szót használnom).

Az osztállyá formálódó elit az eladósodással befolyó összegekből megalapította honi gazdasági tőkéjét. A magánosítások 1980-as évekbeli burkolt avagy hivatalos kezdetétől a jobban tájékozottak nem csodálkoztak a magyarországi felhal­mozott pénzek elkápráztató nagyságrendjén. Ez az új osztály 1995. március 12-i jövedelem-átcsoportosítási intézkedéseivel benyújtotta a számlát a magyar nép 75-80%-ának, és egyúttal újra bebizonyította a pénzes Nyugatnak, hogy ki az úr a háznál, illetve ebben a peremjellegű, rosszul fejlesztett közép-kelet-eu­rópai országban.

3. Ha nem járna tragikus következményekkel, mulatságos len­ne olvasni, hogy MNNMK társadalmi adósságnak nevezi a „tár­sadalmi jóléti elkötelezettségeket", hogy „népszerűsködő gazda­ságpolitikáról" cseveg, és hogy Magyarországról mint egy „ko­raszülött jóléti államról" tart szabadelőadást. Csak politikai hun­cutsággal lehet ezeket a társadalmi szempontból nagyszerű el­kötelezettségeket adósságként vagy népszerűsködésként ele­mezni. Hiszen ezek az elkötelezettségek a nép egyetértésével születtek. Ez a politika jogot ad a többségnek az alapvető jólét­hez. Ezt az állam megvalósítja a jövedelmek jogos újraelosz­tásával, ami elérhető a gazdagokat „jobban sújtó" adók és tb-hozzájárulások segítségével.

Új törekvéseink vég nélküli anyagi igényeit már az újraelosztás fogalma is zavarja – ténye még inkább. Kész mozgósítani céljai elérése érdekében a Nemzetközi Valutaalapot, a nagy nyugati ipari és pénzügyi csoportok vezetőit, a Világbankot, az EU-t, a világ pénzügyi sajtóját, a baráti nyugati politikusokat vagy köz­gazdákat stb., akik mindig tündököltek a látszólagos tárgyilagos­ság és a tudományoskodás mezején. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a közületi jóléti elkötelezettségek nagyság­rendje és növekedése egyértelműen egy haladó és korsze­rű társadalmat jelez.

Nem tudom, MNNMK mire alapítja megállapítását, amely sze­rint „a jóléti kiadások feltornázása olyan szintre [került], amelyet az adóbevételek nem képesek fedezni". Semmiféle politikai gaz­daságtani ismérv sem tiltja kormányainknak, a költségvetés ki­egyensúlyozása céljából, a lakosság meggazdagodott 20%-ának növekvő megadóztatását. Ehelyett, gazdaságtalan módon, a közkiadások csökkentését hajtják végre, a kiegyensúlyozott gaz­dasági fejlődést fékezve. Viszont a sok száz éves politikai gaz­daságtant megcsúfolva MNNMK „koraszülött jóléti állam" jelsza­va a legrosszabb Rákosi-korszakra emlékeztet (amit kitelepítve éltem meg).

A társadalmi jóléttel kapcsolatos visszalépések a nép többsé­gének kárára és a kisebbség előnyére valósultak meg. Jelzik Ma­gyarország latin-amerikanizálódását. Ebben a kérdésben a nyu­gati országok példája természetesen nem követendő példa, ahol némelykor hasonló fejlődéseket lehet megfigyelni. Habár éppen most sokan írnak az Egyesült Államokban arról, hogy az ameri­kai lakosság 80%-ának a fogyasztóképessége, az elmúlt 25 év elszegényesedése után, kezd hiányozni a termelés újraindítá­sához. Egyébként marad az Európa-szerte használt gazdasági érv: a mai társadalmi terhek elviselhetetlenek. Itt is, ott is az érv félrevezető. Elég rá emlékeznünk, amikor a nyugati vagy a ma­gyar kormányok megszervezték a „társadalmi jóléti elkötelezett­ségeket", akkor országaik – Magyarország is – lényegesen sze­gényebbek voltak, mint ma, és mégis elbírták! Ez a hióbhír, ez a bosszantó rémisztés megint csak egy politikai fortély lenne te­hát?

Szép költői kép lehetne MNNMK megállapítása, miszerint „mind nagyobb társadalmi adósságot görgetünk magunk előtt". Ám vajon a politikai valóságban a kijelentés mögött nem szigo­rúan vett osztályérdekek lappanganak, nem politikai fogások rej­tőznek, az imént feltárt érdekek megvalósítása céljából?

4. Politikai szempontból jól érthető módon MNNMK számára ismeretlen egy alapvető gazdasági ismérv és érvelés. Ez az is­mérv a jövedelemelosztás kérdése, amely összefügg a vagyon felhalmozásával. Ez utóbbi pedig pontosan szabályozza a tulaj­donjog-elosztást, illetve a gazdasági élet természetét. Nincs sem elméleti, sem gyakorlati piac, ami jól működne, ha a vagyon- és a jövedelemkülönbségek nincsenek megszüntetve, vagy legaláb­bis lényegesen csökkentve. Hiszen az ilyen gazdasági hatalmi különbségek elkerülhetetlen módon meghamisítják a piac eszményi működését és elméleti hatékonyságát. Kis létszá­mú uralkodó osztály tagjainak váltakozó vetélkedése és össze­fogása a leghatástalanabb, pazarló gazdaságot fejleszti. Ezt a fajta gazdaságot eddig csak úgy-ahogy és csak a XX. század folyamán sikerült megfékeznie a szakszervezetekkel szövetke­ző szociáldemokráciának.

Az 1968-as reform következményeként, és a hatékonyság szó­lamát hangoztatva, az új elit „elfogadtatta" a magyar néppel a keresetek szükségszerű növekvő különbségének az elvét, tarkítva egy kis propagandával, egy kis rászorítással (hiába, volt akkor még párt és rendőrségi fegyelem). Ugyanabban az idő­ben, szerzőnk aláhúzza, „a tervutasítások megszüntetésével az egyik alapvető tulajdonjog, a szabályozás joga számottevő rész­ben átkerült az állami vállalati menedzsment kezébe", amely „ettől kezdve képessé vált saját tulajdonosi érdekei érvényesítésére később, a posztszocialista periódusban is" (az. 1990 utáni idő­szakban).

1968-tól kezdve alakult ki egy új tulajdonosi réteg, amely óriá­si pénzforrásokkal rendelkezett, majd később vagyonokat hal­mozott fel. Ez a folyamat, amint szerzőnk igen bölcs társada­lomtudósként aláhúzza, az elit számára „folyamatos és fokoza­tos átállást jelentett". A nép többségét is hozzászoktatta a tőkés rendszer áldásaihoz. Következésképpen, az 1980-as években, sikeresen „részt vállalhatott" a magánosításban, egyedül vagy a nyugati tőkének bedolgozva. Ezzel magyarázható a tulajdon in­gyenes szétosztása helyett a magyar magánosításnál használt úgynevezett „piaci értékesítés" bevezetése. Ez a módszer lett éppen ezen új elit számára a legszerencsésebb megoldás, mi­vel a széles és szegényedő néptömegek már nem szólhattak bele ügyeibe.

5. MNNMK szerint mégis „Magyarországon a jövedelmeken belül mind inkább csökken a munkával szerzett jövedelmek rész­aránya". Egy táblázat alapján bemutat egy kettős fejlődést. 1980 és 1992 között, MNNMK szavaival élve, „piacból", illetve „mun­kából származó jövedelmek" erősen csökkentek, és a társadal­mi jövedelmek megnőttek, de a kettő együttvéve apadt a lakos­ság összjövedelmében. Ebből a kettős fejlődésből kiindulva MNNMK megfelelőnek tartja az 1995 márciusa utáni kormány határozatait, amelyek továbbra is elősegítik „a reálbérek^, és a jóléti kiadások csökkentését". Az olvasó már valószínűleg meg­érti, miért nincs szó MNNMK-nál a tulajdonosi tőkés jövedelmek­ről, amelyek ugyanebben az időszakban majd a semmiből lé­nyeges mértékben nőttek a lakosság összjövedelme hányada­ként.

Szerzőnk három fontos szempontot is elfelejt aláhúzni:

1. a tőkés jövedelmek élvezőinek száma csekély (egy vagy két százaléka az összlakosságnak), szemben a munkából élők millióival;
2. a „társadalmi jóléti jövedelmek" szintén munkából származ­nak, hála tb-hozzájárulás fizetésének; a „piacról" csak a falusi kofáknak jön be jövedelme;
3. milyen az egyénekre vagy családokra szóló jövedelmek el­osztása. A jövedelemelosztás tanulmányozása különlegesen ta­nulságos lehet ott, ahol szakadék választja el a felső százezreket az alsó millióktól, és ha például tudja az ember a magyarorszá­gi bankigazgató és egy mérnök fizetése közötti különbséget (ne is beszéljünk a takarítókról vagy tanárokról). Ha az egyik 50-60 milliót keres évenként, akkor a másik átlagosan 1 vagy 2, azaz egy vagy két milliót. Ezt a különbséget nem támasztja alá sem­miféle termelékenységi/jövedelmezőségi eltérés. Még akkor sem, ha hiábavalóan feltételezzük, hogy a közgazdászok képessek egyértelműen egyedi jövedelmezőséget mérni teljesen önkényes feltételezések nélkül.

Ilyen körülmények között a magyar úgynevezett piacgazdaság csak úgy működhet, ahogy működik, tehát rossz hatékonyság­gal: egyrészt tíz éve tartó magas áremelkedésekkel, melyek biz­tosítják a valós bérjövedelmek folyamatos csorbítását és a vál­lalati hasznok tartósságát, másrészt lényeges munkanélküliség­gel, ami fenntartja a „bérfegyelmet", illetve a dolgozók nem ön­ként vállalt szerénységét, a vállalati hasznosság növelésére. MNNMK-nak a Hyde Park sarkához méltó beszéde bátran állít­ja, hogy „inflációt (magyarul áremelkedést) gerjeszt a bérek fel­lazítása". Holott tudnia kell, hogy az egy dolgozóra eső ma­gyar valós bér 1982 óta csökkent, miközben a termelékeny­ség tovább nőtt. Nem említi: hol a sokat ígérgetett jólét, a lakos­ság többségének a jóléte, amelyről annyit hallottunk a Grósz-, a Németh-, az Antall- és a Horn-kormányoktól? MNNMK-tól nem várhatunk ezekre a kérdésekre választ, mivel mélyen egyetér­tett és egyetért az 1968-as gazdasági reform céljaival, a ma­gyar elit által bevezetett piackodó gazdálkodással.

6. Az 1995. márciusi intézkedésekkel kapcsolatosan MNNMK felveti a politikailag jogos kérdést: „Szabad-e egy reformot ke­resztülerőltetni, ha a lakosság igen nagy része ellenzi?" Szá­mára a válasz igenlő, „de csak több feltétel szigorú megtartása esetén: …A kormány a legnagyobb lelkiismeretességgel meg­győződött arról, hogy nincs más alternatíva" (magyarul nincs vá­lasztás két lehetőség között), „köteles megmaradni az alkotmá­nyos demokratikus jogrend keretei között" és „őszinte elhatáro­zása, hogy feltétel nélkül alá fogja magát vetni a legközelebbi választáson a lakosság ítéletének". Tehát a szerző szeme előtt egy felvilágosult és alkotmányos uralkodó példaképe lebeg.

Az olvasó, sőt a nép vagy a nemzet őszintén örülhet, hogy MNNMK szerint nem kell szükségszerűen elviselni egy parancs­uralmi rendszert – az amúgy is társadalomellenes gazdasági in­tézkedések után. Kétségei ott születnek, amikor nem látja tisz­tán, hogy ki fogja meghatározni a kormány „lelkiismereti" álla­potát és a demokratikus elhatározáshoz való hajlamát. Gyóntatóm hivatkozik gyakran lelkiismeretemre és komoly elhatározá­somra. MNNMK talán rábízná országunk sorsát és kormányunk megítélését? Szintén talányosnak tűnik az olvasónak MNNMK hallgatása egy fontos kérdésben. Nem említi feltételei között az intézkedések megbízhatóságát, valószínű hathatósságát. Hiszen a nép nagy többségének érdekében kell történnie, mivel ő a szen­vedő-fél, és ez az érdekeltség bizonyítandó. Sajnos, MNNMK jól tudja ez bizonyíthatatlan, sőt az elmúlt korszak magyar gazda­sági tapasztalatai is ezellen szólnak. Eddig az elmúlt majd két évtized intézkedéseinek igazi haszonélvezője csak egy elenyé­sző kisebbség.

7. Befejezésül még néhány megjegyzés. Szerintem MNNMK több olvasóra találna, ha politizálásában kevesebb idegen szót használna. Szövegében van olyan oldal, ahol a megértés hát­rányára 10-20 idegen szót találtam. Rosszakaratú feltételezés lenne részemről azt hinni, hogy kerüli a szélesebb olvasóközön­séget, mely megértené politikai álláspontjait. Önmagában a ke­véssé érthető vagy félreérthető, de elbűvölő idegen szavakkal való vagdalkozás nem tűnhet-e politikai jellegűnek, az olvasók szerző általi megtévesztésének?

Különleges, de MNNMK figyelmét elkerülte, hogy az 1956-os magyar forradalom előtt már 1953-ban Kelet-Németországban „fegyveres felkelés tört ki a fennálló politikai rend és a szovjet megszállás ellen". Talán, mert ezt munkások kezdeményezték, ez nem számít? Ugyanakkor a forradalom következményei kö­zött nem említi, hogy az események közben és után, közel két­százezer magyar 'kitámolygott' Magyarországról (magamat is be­leértve), és ez a tény nem volt hatás nélkül a magyar gazdasági fejlődésre.

Végül MNNMK posztszocialista időszaknak nevezi az 1990 utáni időket. Számomra ez roppant mulatságos akkor, amikor nem is olyan régen a választók döntő többsége a Magyar Szo­cialista Pártot a Parlamentbe küldte. Akarva,.akaratlanul a szer­ző ezzel is jelez valamit. De erre sincs magyarázatom, hiszen már negyven éve nem élek Magyarországon.

Jegyzet

¹ A szerzőt, kiváló közgazdaként, Kornai Jánosnak hívják. Az idézett két cikk a Közgazdasági Szemle 1995. decemberi és 1996. januári szá­maiban látott napvilágot „Négy jellegzetesség, a magyar fejlődés politi­kai gazdaságtani megközelítésben" címmel. Ezekből a cikkekből szár­mazik a macskaköröm között idézett összes mondat vagy mondatrész.

„Pat Devine? Mindenki ismerte. Elment reggelenként a liver­pooli dokkmunkásokhoz, és tippeket adott nekik az aznapi lóver­seny befutójára. Majd ezt mondta nekik: hallottátok a Kommu­nista Párt tippjeit, most pedig meghallgatjátok a Kommunista Párt politikai álláspontját." Kiderül persze, hogy a londoni kocsmá­ban hallott történet nem a Manchesteri Egyetem tanáráról, az egyik legnépszerűbb brit ipargazdasági tankönyv társszerzőjéről, hanem annak édesapjáról szól.

Az ifjabb Pat Devine is tagja volt Nagy-Britannia Kommunis­ta Pártjának (CPGB), egészen annak megszüntetéséig. Ez a párt soha nem rendelkezett ahhoz hasonlítható politikai befolyással, mint a brit baloldal vezető pártja, a Munkáspárt; az 1980-as évek folyamán pedig a hosszú agónia korszaka jellemezte. Ez nyilván­valóan összefüggött a kelet-európai államszocializmus válságá­val, noha a brit kommunisták többsége az 1970-es évektől fogva – az olasz eredetű „eurokommunizmus" jegyében – egyre inkább eltávolodott a szovjet mintától.

A feloszlás óta Pat Devine egyike azoknak, akik a szocialista és az ökológiai mozgalom ötvözésével kísérleteznek. Vezetésé­vel működik a Vörös-Zöld Kutatócsoport (Red-Green Study Groop), amely idén először tette közzé elvi nyilatkozatát (címe: „What on Earth is to be done?"). Pat Devine kétszer járt Magya­rországon, először 1957-ben, másodszor pedig 1995 márciusá­ban, amikor a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen tar­tott előadása után az Eszmélet Baráti Körben is bemutatkozott. Közvetve azonban jobban ismeri a magyar szellemi életet: Ox­fordban Balogh Tamás (a későbbi Lord Balogh) tanítványa volt, és rendszeres résztvevője a Polányi Károly emlékére kétévente megrendezett tudományos konferenciáknak.

Pat Devine 1988-ban jelentette meg legfontosabb önálló köte­tét Demokrácia és gazdasági tervezés címmel (Democracy and Economic Planning: The Political Economy of a Self-governing Society. Polity Press). Ebben elemezte az államszocialista terv­gazdaságok működését, valamint a különféle reformkísérleteket. Progresszív alternatívaként a „tárgyalásos koordináció" rendszerét jelölte meg, kifejtve, hogyan működhet a decentralizált gazdasá­gi döntéshozatal egy önkormányzó társadalomban.

Politikai nézetei alakulásáról az alábbiakat mondja.

– Feltételezem, hogy személyes érdeklődésemnek, hobbim­nak köze van nézeteim alakulásához. A természetjárás, és az utóbbi húsz évben a sziklamászás erősíthette érdeklődésemet a természeti környezet állapota iránt. Hogy megértsem, milyen szerepe van ennek az én jólétem alakulásában. Részben ettől vagyunk emberi lények, hogy élvezzük a természeti környeze­tet, és inspirációt nyerjünk belőle. Ezen túl egy értelmi és elmé­leti felismerésről is szó van, mégpedig annak felismeréséről, hogy a világ nem zsákmányolhatja ki a természetet ilyen mérték­ben a katasztrófák kockázata néikül. Ma már mindenki elfo­gadja, hogy a globális felmelegedés létező folyamat, és jól is­mertek a nagyüzemi mezőgazdasággal járó veszélyek is. Ben­nem folyamatosan alakult ki egyfajta erkölcsi érzékenység más lények és fajok iránt.

– Ez tehát a zöld oldal. Mit tudhatunk a vörös hagyományhoz való kötődéséről?

– Felnőtt életemet a 1980-as évek végéig a brit kommunista mozgalomban töltöttem, ami onnan ered, hogy kommunista csa­ládban nőttem fel. A 60-as és a 70-es években nagy hatást gya­koroltak rám az új társadalmi mozgalmak, mint például a femi­nista mozgalom, amelyet akkor „a nők felszabadítása" mozgal­mának neveztünk. Ilyen volt a környezetvédő mozgalom is, és ezzel egyidőben gyakorolt rám nagy hatást Gramsci munkássá­ga, valamint mindaz, amit az akkori eurokommunista korszak­ból érzékelni tudtunk. így került előtérbe gondolkodásunkban a hegemónia fogalma, és annak szükséglete, hogy sokféle érde­ket tudjunk egyszerre kifejezni egy progresszív „történelmi blokk­ban". Egyre inkább úgy tűnt, hogy nagyon sok közös vonást fe­dezhetünk fel az ökológiai indíttatású aktivisták között és miköztünk, akik a szociális változás szempontjából, a társadalmi egyen­lőségbe vetett hit felől, a társadalmi-gazdasági környezet fölötti tudatos ellenőrzés irányából közelítettünk a tennivalókhoz. Mi­ért ne kapcsolhatnánk hozzá ez utóbbihoz a természeti környe­zetet is? Úgy tűnt tehát, hogy gondolkodásunk, tehát a szocia­lista hagyományhoz, a baloldalhoz tartozók egy részének gon­dolkodása, valamint a zöld hagyományból érkezők gondolkodá­sa fokozatosan egyre több hasonlóságot mutatott.

A 80-as évek végén a kommunista párt összeomlásával és feloszlatásával, és azzal a felismeréssel, hogy a XX. századi munkásmozgalom mindkét áramlata, a kommunista és a szoci­áldemokrata irányzat eddigi formájában véget ér, ideje új ala­pokról építkezni.

– Hosszú válságidőszak után szűnt meg a Kommunista Párt?

– Igen. Ez az 1970-es évek végén kezdődött, az eurokommunizmus kialakulásával. Ennek az országnak a Kommunista Pártja új programjának az elfogadásával (Brit út a szocializmushoz, 1987.) kettészakadt. Egy szűk keményvonalas csoport kivált és új pártot hozott létre, mert úgy gondolta, hogy itt revizionista for­dulat történt. Ezután, a 80-as évek végén elkeseredett harcok folytak, amelyek lényegében a párt napilapja, a Morning Star körül zajlottak. Az egyik résztvevő csoport inkább baloldali szindikalista volt, mintsem szocialista; és álláspontját a Szovjetunió kritikátlan támogatása jellemezte. Az eurokommunista irányzat viszont erősen kritizálta a Szovjetuniót és az úgynevezett népi demokráciákat, mondván, hogy valójában nem szocialista rend­szerekkel állunk szemben, bármi is legyen az eredetük. Emiatt történt a szakadás, hiszen a felülről épített szocializmus kon­cepcióját el kellett utasítani, ami egyúttal azt is jelentette, hogy mind a kommunista, mind a szociáldemokrata hagyo­mány történelmileg kimerült.

Ez orientációs válságot is eredményezett a kommunisták, a trockisták és más szocialista csoportosulások között. Hiányzott a stratégiai meggyőződés arról, hogy merre kell haladni. Elkez­dődött egy újragondolási folyamat, és előállt a szövetségek át­rendeződésének lehetősége. Mindazok, akik Nagy-Britannia Kommunista Pártjában az általam leírtak szerint látták a helyze­tet, elkeseredtek attól, hogy a többség a kommunista pártot egy Demokratikus Baloldal nevű szervezetté alakította, és eltávolí­totta attól a központi elkötelezettségtől, hogy a szocializmus felé kell haladni. Egy vagy két évvel később ez a szervezet mint párt meg is szűnt, ma pedig a feladatát abban látja, hogy elősegítse a párbeszédet. Ez hasznos feladat, de nem ugyanaz, mint egy szocialista fejlődési pálya kigondolása.

Mi úgy gondoltuk, jobb lett volna, ha arról születik döntés, hogy egypár év múlva feloszlik a kommunista párt, miközben tárgya­lásokat kellett volna kezdeni más csoportosulásokkal, különö­sen a zöld baloldallal, egy új baloldali politikai formáció, szövet­ség, esetleg párt megalakításáról. Ez nem történt meg, néhány társammal azonban létrehoztuk a Vörös-Zöld Kutatócsoportot, amelynek tagjai között vannak volt CPGB párttagok, különféle trockisták, önkormányzati aktivisták, néhányan békemozgalmi háttérrel, és olyanok is, akik eddig a Zöld Pártban tevékenyked­tek. Olyan emberek, akik vagy zöld szocialistának, vagy szocia­lista zöldnek tekintették magukat. Az elgondolás az volt, hogy, hogy ismerjük fel a közös vonásokat, de egyúttal azt is, hogy nem elég egyszerűen összeadni a két hagyomány már meglevő elemeit. Szükség van a párbeszédre, az elméleti kutatási fázisra, az együttműködésre, hogy megpróbáljunk létrehozni valamit, ami eredetien új. Ami nem egyszerűen a régi tradíciók folytatása új név alatt.

-A kutatócsoportot a Munkáspárt 1992-es választási veresége után hozták létre. Ez azt sejteti, hogy a szociáldemokraták akko­ri vereségét szimbolikusnak tekinthették. Ugyanakkor Magyaror­szágon sok volt kommunista párttag úgy vélekedett és véleke­dik, hogy a kommunista mozgalom összeomlásával a szociálde­mokráciáé ajövő. Vannak-e, akik hasonlóan gondolkodnak Nagy-Britanniában?

– Megint csak azt kell mondanom, hogy különféle reagáláso­kat figyelhettünk meg. Egészen sokan, akik korábban a Kom­munista Pártban voltak, azóta csatlakoztak a Munkáspárthoz. Ebben az értelemben róluk elmondható, hogy ők a szociálde­mokráciát a jövő zenéjének tekintik. Eric Hobsbawm például leg­utóbbi könyvében (A szélsőségek kora) azzal zárja fejtegetését, hogy gyakorlatilag csak a szociáldemokrácia maradt számunk­ra. Úgy gondolom, hogy a paradox az – és én ezért nem fogad­tam el ezt a nézetet soha -, hogy mióta a kommunista moz­galom véget ért, a szociáldemokrácia maga is növekvő nyo­más alá került. A szociáldemokrácia már eljátszotta történelmi szerepét, tetőpontjának az egykori svéd modellt tekinthetjük. Sokan tekintettek úgy a svéd modellre, mint egyfajta harmadik út lehetőségére. Valójában a svéd szociáldemokrata modell is bomlásnak indult, és a nyugati szociáldemokrata pártok folya­matosan tolódnak jobbfelé, aminek legutóbbi példája a brit Mun­káspárt (amelyet manapság Új Munkáspártként emlegetnek). Ilyen volt a spanyol Szocialista Párt is, amely thatcherista gazdaságpolitikát folytatott, valamint a francia szocialistákat is ha­sonló helyzetben láttuk. A német szociáldemokraták is lemond­tak mindenféle elkötelezettségről, amely különbözik a kapitaliz­mus szociáldemokrata változatától.

Végső soron a szociáldemokrácia – bár jobb, mint a konzer­vatív pártok – csak egy alternatíva a kapitalista rendszer mű­ködtetésére. Ha viszont kíváncsiak vagyunk arra, hogyan lehet­ne egy alternatív rendszert működtetni (és erről szól a mi köny­vünk), a szociáldemokrata pártoktól nem fogjuk megtudni, ho­gyan juthatunk el odáig.

– Nem mondható-e el ugyanez a zöldek főáramlatáról, hogy ti. ők is inkább részei a rendszernek, ahelyett, hogy valami radi­kálisan másra törekednének?

– Akik a vörös-zöld közeledés részesei, valóban osztják a fenti véleményt. Nézeteik, céljaik, az általuk követett értékek nem vált­hatók valóra a kapitalizmus körülményei között. Ezért azok a zöldek, akikkel mi dolgozunk, hozzánk hasonlóan érdeklődnek a társadalmi igazságosság, a fenntarthatóság és a résztvevő politikai gyakorlat iránt. Elemzésünk szerint ez a három cél nem érhető el kielégítő mértékben a tőkés viszonyok között, ezért alapvető átalakulásra van szükség. Igaz azonban az, hogy a zöldek zöme vagy nem tesz különbséget eltérő társadalmi rend­szerek között, és így például mindenért az „ipari kultúrát" hibáz­tatja, vagy „a tudományt és a technikát". Ez nyilvánvalóan hiba. Vagy pedig a környezeti problémákat megoldhatónak vélik a ka­pitalizmus zöldebbé tételével. Mi pártoljuk a kapitalizmus zöldeb­bé tételét, amennyire ez csak lehetséges, de nem gondoljuk, hogy a tőkés társadalom alapvető dinamikája összeegyeztethe­tő egy ökológiailag fenntartható társadalommal.

– Miért nem?

– Először is azért, mert a tőkés rendszer a növekedés logiká­jára épül. Olyan életmódot feltételez, amely a fogyasztást állítja középpontba. Ennek következtében egy erőforrás-intenzív élet­forma alakult ki. Ha azt vesszük, hogy az ember erkölcsi ala­pon nem támogathat egy olyan fejlődési irányt, amely nem tűzi ki célul az életszínvonal és az erőforrás-felhasználás vi­lágméretű kiegyenlítését, ugyanakkor a kapitalista életforma általánossá tétele az erőforrások végessége és a környezeti pusztulás miatt lehetetlen, akkor látható, hogy amire szükség van, az nem más, mint az erőforrás-felhasználás világméretű újrael­osztása. Ez szükségképpen feltételezi az életmód alapvető át­alakítását, amiről én személy szerint azt gondolom, hogy az élet­minőség javulásával járna a fejlett tőkés országokban. Ma az emberek többsége túl sokat eszik és nem a megfelelő ételeket, nem mozog eleget, sem a testét, sem az agyát nem arra hasz­nálja, amire kellene.

– Hogyan lehet meggyőzni az amerikaiakat, hogy ne használ­janak annyi autót, vagy ne használjanak akkora autókat?

– Könyvünkben tárgyalunk különféle stratégiákat, de a jelen­legi szinten inkább csak egy alternatív elképzelést próbálunk előterjeszteni. Ezzel kisebb-nagyobb mértékben talán hozzá tudunk járulni annak a széles körben elterjedt feltételezésnek a megcáfolásához, miszerint a kapitalizmus az egyetlen lehetséges tár­sadalom. Azt hiszem, túl vagyunk azon a korszakon, amikor a szocialisták azt hitték, hogy a kapitalizmus egy gyors átmeneti időszak során eltüntethető. Manapság mindenki, legalábbis a zöld baloldalon mindenki felismeri, hogy egy nagyon hosszú át­alakulásról van szó, amely több szakaszból áll. Egyikünk sem tudja megjósolni a konkrét formákat és az átalakulás időigényét, de állítjuk, hogy szükség van egy alternatív társadalmi forma ví­ziójára. Eközben építeni kell olyan dolgokra, amelyek a mat ka­pitalista társadalomban is léteznek.

Számos alternatív formája van az élet megszervezésének, amit az emberek maguk kezdeményeznek. Ilyen például az informá­lis gazdaság egy része, amely leginkább a helyi gazdaságra ala­puló reciprocitással jellemezhető. Ilyenek a helyi csererendsze­rek (angol rövidítéssel: LETS), amelyekből egészen sok műkö­dik Nagy-Britanniában és más országokban (Ausztrália, Új-Zéland, Kanada stb.). Ezek eléggé kezdetlegesek, de léteznek. Számtalan helyi gazdálkodó szövetkezet létezik, és a helyi ér­dekeltségű önsegélyezés különböző formái. Úgy gondolom, na­gyon fontos ösztönözni az ilyeneket és részt venni bennünk, hi­szen ezek az önrendelkezés igényéből fakadnak, még akkor is, ha az alapvető társadalmi rend keretei között kell működniük.

Mindez igen bíztató. Ezenkívül látható, hogy még az Egyesült Államokban is egyre erősödik az ökológiai probléma komolysá­gának tudata. Ott mindennél erősebb az energialobby, az olaj-lobby, az autólobby, így ha van is környezetvédelmi törvényho­zás, az többnyire visszafelé vezet. Mindazonáltal ezek a nyo­mások nem fognak eltűnni. Érzésem szerint, ahogyan növekszik a környezeti problémák iránti érzékenység, úgy egyúttal – az új jobboldali, szabadpiaci, az állam szerepét visszaszorító politi­kákból következően – a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek miatti feszültség is nő, a küzdelem új perspektívákat nyer. Az új társadalmi erőknek szükségképpen fel kell lépniük a kapitaliz­mus következményei ellen, mind az egyenlőtlenség, mind a kör­nyezetpusztulás tekintetében.

Mindezt tekintetbe véve fontos, hogy legyenek olyan csopor­tok, amelyek kínálnak valamiféle perspektívát, amely lehetővé teszi, hogy az emberek a kapitalizmus korlátain túlmenően is gondolkodjanak. A reform a kapitalizmuson belül abszolút lét­fontosságú. Lehetnek a kapitalizmusnak jobb vagy rosszabb vál­tozatai mind a környezet, mind a társadalmi egyenlőség szem­pontjából. Minél jobb a kapitalizmus e két szempontból, annál jobb az emberek élete, és annál több a lehetőségünk, hogy hosszú távon valamiféle ökológiai fenntarthatóságot megvalósít­sunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a problémák meg is old­hatók a tőke adta keretek között.

– James O'Connor a kapitalizmus második ellentmondásáról értekezve Marx mellett Polányi nevét említi mint legfontosabb elméleti támaszét. Valóban ekkora jelentőséggel bír az ő mun­kássága? Ha igen, hogy kapcsolódik ide az ő tevékenysége? Ta­lán a reciprocitás hangsúlyozása miatt? ar-

– A reciprocitás igen fontos üzenet Polányi munkásságában. Ha csak piacok léteznek, akkor hiányzik az a társadalmi kö­tőanyag, amely az emberi érintkezést lehetővé teszi. Hiány­zik a bizalom. Polányinál kulcskategória a piac beágyazottsága, vagyis az az ellentmondás, hogy a piac logikája aláássa a piaci kapcsolatok intézményes támogatottságát. Polányi munkássá­gából tehát következik annak fontossága, hogy új társadalmi in­tézményeket tervezhessünk, amelyek a kölcsönösen előnyös, egyenrangú érintkezést lehetővé teszik az emberek között. Ezu­tán mindezt általánosíthatjuk a természettel fenntartott egyen­rangú kapcsolatra is. Az én gondolkodásomban, illetve a kuta­tócsoportunk munkájában Polányi befolyása kevésbé explicit, de ha keressük, mindenképpen kimutatható a hatása.

– Korábbi könyvében Rudolf Bahrót említi mint olyan sze­mélyt, aki nagy hatással volt gondolkodására. Bahro jellegzetes figurája a vörös és a zöld hagyományok közötti átmenetnek.

– Amikor Rudolf Bahro munkásságát közelről tanulmányoztam, az még abban az időszakban volt, amikor ő még az NDK-ban élt. Ez elsősorban Az alternatíva című könyvhöz kapcsolódott. Ennek a könyvnek a címét hibásan úgy fordították angolra, hogy „Az alternatíva Kelet-Európában", holott ő eredetileg olyan al­ternatíváról beszélt, amely mind az államközpontú, mind a tő­kés rendszerekkel szemben fogalmazódott meg. Ezután ő a nyu­gatnémet zöld mozgalom egyik vezető alakja lett, majd pedig egész komoly átalakuláson ment át. Onnantól fogva keveseb­bet tudok a tevékenységéről.

– Nem csak egyes egyének változtatták meg a pozíciójukat. A német zöldek egésze alapvetően jobbra tolódott, ha nem tévedek.

– így van. A tanulság ebből az, hogy ha egy párt belép a vá­lasztási hadjáratba, szükségképpen megváltozik. A zöldek ere­deti elképzelésük szerint ellenezték a hierarchiákat, a vezető funkciókban pedig rotációt alkalmaztak. Onnantól fogva, hogy részt akarnak venni az országos politikában és a választáso­kon, szükségük van népszerű, ismert személyiségekre, folyama­tosságra a vezető pozíciókban. Ez feszültséget jelentett; nem lehetünk egyszerre parlamenti párt és parlamenten kívüli moz­galom. Ez általános jelenség, ugyanúgy létezik a brit Zöld Párt­ban is. " –

– Mennyire erős a brit Zöld Párt?

– Azt kell mondanom, hogy a brit Zöld Párt nem túl befolyá­sos. Van jó néhány helyi tanácstagja, olyan körzetekben, ahol a Zöld Párt igen aktív és sok taggal rendelkezik. Legnagyobb si­kerét az 1994-es európai parlamenti választásokon érte el, ami­kor mintegy 14-15 százalékot ért el. Ez sokakban azt a benyo­mást keltette, hogy a brit zöldek jó úton haladnak, egyre erő­sebbek. Igazából egy pillanatnyi helyzet kihasználásáról volt szó. Ma a Zöld Párt viszonylag kicsi, de aktív párt. A centrumtól va­lamivel balra áll, ami az általános pozícióját illeti, de semmikép­pen sem szocialista zöld párt, és nem kifejezetten zöld baloldali párt.

Kutatócsoportunkban van több résztvevő is, akik tagjai a Zöld Pártnak. A párton belül van egy csoport, amely a "The way ahead" (Az előttünk álló út) névre hallgat; ez a Zöld Párt balol­dalát képezi, amely egyike annak az öt csoportnak, amely je­lenleg részt vesz az úgynevezett zöld baloldali közeledés folya­matában. A többi csoport a Szocialista Mozgalom, a Vörös-Zöld Hálózat, a Zöld Szocialista Hálózat és a Vörös-Zöld Kutatócso­port. Ez az öt csoport egy ideje rendszeres konzultációkat tart, aminek eredménye egy közös konferencia lesz novemberben. Itt valószínűleg létrejön majd egy Zöld Baloldali Szövetség.

Ez a szövetség aztán ösztönözné helyi csoportok alakítását, ami lehetővé tenné az összehangolt kampányokat az életminő­ség megvédéséért és javításáért; fellépve autópályák építése vagy erdők kiirtása ellen, rasszista megnyilvánulások ellen stb. Az oktatás, a közös értékrend kialakítása igen fontos részét ké­pezheti tevékenységünknek, bár talán inkább helyesebb lenne tanulásról beszélni oktatás helyett. Végső soron pedig meg kell próbálni befolyásolni a politikát, ami elvezethet a választásokon való részvételhez, de nem feltétlenül. Ez nem azonnali feladat.

Amint sor kerül a következő választásokra, az emberek látni fogják, hogy az Új Munkáspárt alig különbözik a régi tory párt­tól. Ez általános kiábrándulást okoz majd, és bizonyára sokan fognak majd alternatívát keresni az Új Munkáspárttal szemben. Sokan fogják majd magukat ilyen alternatívaként felmutatni; Arthur Scargill Szocialista Munkáspártja mindenképpen egy ilyen lehetőség, amely azonban sokkal inkább a régi Munkáspárt meg­őrzésére tett kísérletet jelent. A zöld baloldali közeledés arról is szól, hogy a régi Munkáspárt napja – ha egyáltalán volt ilyen – már elmúlt, és nincs értelme védeni a régit. Valami újra van szük­ség, de az nem Tony Blair Új Munkáspártja.

(Az interjút Andor László készítette Manchesterben, 1996. jú­nius 21-én.)

Szerkesztőségünk hazai és külföldi szakértőkét kért fel Owen és Selden számunkban közölt tanulmányának megvitatására. Az alábbiakban közreadjuk a beérkezett írásokat.

Polonyi Péter:

Az egykori és mai szocialista országok azonos struktúrában működtek, érthető, ha nyugati elemzőik – foglaljanak el bármi­lyen politikai alapállást is – egy kategória részeiként vizsgálják őket. Ez az alapja összehasonlításuknak, különösen a két leg­nagyobb hatalom, Oroszország és Kína esetében.

Geoffrey Owen és Mark Selden írásai azonban (minden pozi­tív tanulságuk mellett) azt is példázzák: saját előzményeikből és környezetükből kiragadott folyamatokat nem érdemes egymás mellé rakni. Mert például abból, hogy az orosz dekollektivizálás egyelőre nem bizonyult túlságosan eredményesnek, egyáltalán nem következik az, amit Selden írása sugall, hogy tudniillik a kínai megoldás, vagyis a nagygazdaság feldarabolása a jó.

A kínai megoldást a speciális kínai helyzet szülte. Kínában az egyenlősítő földhasználatnak és családi megművelésnek évez­redes hagyományai vannak. Ha időről időre létrejöttek is nagy­földtulajdonok, az egyes parasztcsaládok azt is parcellánként művelték meg, s ha nem az államnak, akkor a nagyföldtulajdo­nos földesúrnak fizettek adót, illetve bérleti díjat utána. Az 1949 körül végrehajtott földreform tehát nem a nagygazdaságot osz­totta fel, hanem megszüntette a parasztok által a földesúrnak fizetett bérleti díjat – a megművelés módján azonban mit sem változtatott. (Bár nem vagyunk Oroszország-szakértők, úgy tű­nik számunkra, hogy a múlt századi orosz faluközösség Kíná­ban már sokkal korábban felbomlott, tehát – bizonyos elkerül­hetetlen közmunkákat leszámítva – a parasztok előtt semmiféle kollektív munka emlékképe nem lebegett.) Az 1950-es évek vé­gétől végrehajtott kollektivizálás viszont sohasem valósította meg a beígért gépesítést, s nagyon hamar a népi kommunán belül is megindult a családi művelés fokozatos visszaállása. Teng Hsziao-ping irányvonala csupán törvényesítette és elterjesztette ezt a Kínában teljesen természetes tendenciát. Ebből azonban nem következik az, hogy egy gépesített orosz kolhozt, vagy még in­kább egy gépesített magyar téeszt a fejlődés érdekében szét kellene verni.

Különben is, a Selden által agyba-főbe dicsért kínai mezőgaz­daság csak a 80-as évek első felében fejlődött gyors ütemben, amíg a parasztok addig ki nem használt munkaerő-tartalékaikat be nem vetették a termelésbe. Komoly gépesítés, vetőmag ne­mesítés és más infrastrukturális beruházások nélkül nem lehet tartós a fejlődés. Márpedig a kínai mezőgazdaságban a homlo­kegyenest eltérő irányvonalak között egy dolog állandónak bi­zonyult. Mao azt mondta a parasztoknak: hozzatok létre népi kommunákat, s oldjátok meg magatok a gondjaitokat. Ebben a kérdésben Teng sem mond mást: felelősségi rendszerben mű­veljétek meg a földeket, de az államra ne számítsatok. Selden csak futólag említi meg az invesztíciók szűkös voltát, de nem taglalja ennek végzetes perspektíváit. Sőt, még jól meg is di­cséri a kínai vezetést, hogy nagyobb állami pénzek nélkül sike­rült megoldania a dekollektivizálást. Márpedig nincs olyan orszá­ga a világnak, amelyik a mezőgazdaság fejlesztését állami be­ruházások nélkül el tudta volna érni.

Különösen áll ez a kínai falura, ahol az állami gazdaságok a határszéleken vannak, a megművelt területek középpontjában – a tulajdonképpeni Kínában – pedig lámpással sem találni ál­lami gazdaságot, vetőmag nemesítő állomást, a nadrágszíjpar­cellák saját erőből viszont jó esetben is csak önmaguk repro­dukciójára képesek. Közismert, hogy Kína a citrusfélék őshazá­ja, de nem tudom, hogy Selden úr összehasonlított-e már kínai és spanyol narancsot. A kínai mezőgazdaság a saját hajába ka­paszkodva nem tudja magát kihúzni abból a mocsárból, amely­be a utolsó két évszázad alatt belesüllyedt.

Másrészt a kínai mezőgazdasági fejlesztésének irányvonala nem szépen kimódolt politikai megfontolásokra, hanem demog­ráfiai imperatívuszokra vezethető vissza: 80%-os falusi népes­séggel nem lehet városokkal csak úgy felszívatni a falusi lakos­ságot. Az 50-es években megpróbálták, de nem ment. Amikor a gazdasági összeomlás közelített, feladták ezt az irányvonalat, s a mezőgazdaság fejlesztését kiáltották ki fő feladatnak. Ez el­kerülhetetlen volt, de elég furcsa dolog az emberek középkori helyhezkötéséért lelkes dicséreteket osztogatni, mint Selden úr teszi. Talán máshol is alkalmazni kellene ezt a módszert? Ez a fejlődés legjobb útja?

Azt sem szabad elködösíteni, hogy a jelenleg alkalmazott bér­leti rendszer nem kérdőjelezi-e meg a föld állami tulajdonát. Nem igaz, hogy a kommunák központi szerveinek a közmunkák szer­vezése terén játszott szerepe valamiféle tulajdonjogukkal függ­ne össze. A föld keményen állami tulajdonban maradt, ami bizo­nyos mértékig gátja is annak, hogy a parasztok parcelláikat a sajátjuknak érezhessék. Ebben a vonatkozásban az orosz és a kínai helyzet szembeállítása nem valós.

Végül azt sem ártana megemlíteni, hogy a kínai kollektivizá­lást nem egy mezőgazdasági, hanem egyfajta politikai és álta­lános gazdaságfejlesztési koncepció hívta létre. A forradalom fő támasza a szegényparasztság volt. A vezetés voluntarista szár­nya azt akarta, hogy ez a réteg ne differenciálódjék, lendületé­vel egységesen támogassa a gazdasági fejlődést, amelyet más híján az emberek lelkesedésével próbált előbbre vinni Mao ak­kori koncepciója, amely a kollektivizálásnak a tervezettnél ko­rábbi megindításával próbálta létrehívni az egész gazdaságra terjedő „nagy ugrást". A mezőgazdasági politikának a 70-es évek végétől tapasztalható változása ennek a koncepciónak a meg­változásával függ össze.

Geoffrey Owen összehasonlít ugyan, ám elemzése során mindig a kínai valóságból indul ki. Más kérdés, hogy tételei nem mindig fogadhatók el.

Bár szerintem az említett koncepció-változásban igen lénye­ges szerepet játszott, hogy megváltoztak a lehetőségek: hatal­mas, beruházási alkalomra váró tőkék jelentek meg az ország határainál (figyeljük csak meg, hogy alapvetően nem amerikai vagy japán, hanem „hazai", „nemzeti" tőkéről volt szó), Owen szerint a gyors gazdasági fejlődés rugója a belső piac kiszélesí­tése, nem pedig a külső befektetés volt. (Ezt az állítását azzal indokolja, hogy a reform megindulását követően alig jelent még meg külföldi tőke az országban.)

Owen tévedése abban van, hogy itt nem egyetlen szálra kor­látozódó folyamatról van szó. A mezőgazdaság reformját első­sorban a lakosság ellátása tette szükségessé, a vidéki ipar fej­lesztését pedig egyrészt a falusi munkaerőtöbblet, másrészt a városok túlnépesedése. Ebbe a kettős folyamatba a külföldi tőke valóban csak később kapcsolódott be. Ugyanakkor azonban már a falusi reformok beindításával egyidejűleg, a 70-es évek végén megindult a különleges övezetek fejlesztése. Kína területet és munkaerőt, a külföldi tőke technológiát és piacot adott hozzá. A különleges övezetek ipara több mint egy évtizeden át (a techno­lógia eltanulása mellett) a devizaszerzést szolgálta. Tehát itt ex­portra termeltek. Az új kínai vám- és adórendszer bevezetésé­vel (pontosabban szólva a korábbi támogatási rendszer leépíté­sével) csak napjainkban kezd átállni ez az ipar a kínai belső pi­acra történő termelésre. Csak napjainkban kezd kiteljesedni az a mechanizmus, amelyben a külföldi beruházások és a vásárló­képes belső piac valóban kölcsönösen egymásra találnak. Ha van kínai modell, hát ez az. Owen azt akarja bebizonyítani, hogy ez a kínai modell, amelyet Vietnamban és Kubában is alkalmaz­ni kezdenek, a legjobb, s célravezetőbb a Kelet-Európában al­kalmazottaknál. A tervgazdaságból nem kell azonnal fejest ug­rani a kapitalizmusba. Valóban nem kell, ha nem muszáj. Való­ban sok feladatot elláthatna a folyamatot levezénylő állam is. Owen csak arról feledkezik meg, hogy Kína helyzete teljesen speciális: ő rendelkezik a világ legolcsóbb, viszonylag még kép­zett munkaerejével, amely a falvakban, de a nagyvárosok kör­nyékén is bőségesen áll rendelkezésre, s ez utóbbi területen még az infrastruktúra is kielégítő; a világ egyik legnagyobb tőkéjét a kezében koncentráló kínai emigráció, a hongkongiak és a tajva­niak pedig szívesen ruházzák be dollár tízmilliárdjaikat a szülő­hazájukban. A nagy piac, a viszonylagos stabilitás, a valóban átgondolt szervezés és az imponáló növekedés – bármennyire fontos is – csak kiegészítő tényező. Csupán elhatározás kérdé­se volt, hogy Kelet-Európa és benne a fülig eladósodott Magyar­ország nem ezt az utat választotta? Valamiféle mazochizmus vezetett minket az IMF karjaiba? Ha egy napon kijelentjük, hogy a „kínai utat" akarjuk követni, akkor ide fog áramlani a világ kü­lönböző részein élő kínaiak szabad tőkéje?

Egy dolgot azonban kétségtelenül eltanulhatnánk a kínaiak­tól: belső piacot kell biztosítani és termelni kell. Örökös restrik­ciókkal és kiigazításokkal nem lehet létrehozni önszabályozás­ra és fejlődésre képes gazdaságot. S ennek megszervezése je­lentős mértékben még mindig az állam feladata.

Ami az állami bürokrácia tevékenységét illeti, Owen megemlí­ti ugyan a kínai hivatali korrupciót, ám azt a tömegek kontrolljá­val kezelhetőnek tartja. Csakhogy itt az egész társadalom foko­zatos korrumpálódásáról van szó, ami egyre kezelhetetlenebb.

Kína jövője? Valószínűnek tartom, hogy gazdasági fejlődése a következő évtizedekben töretlen marad. Alapvetően szocialis­ta tulajdonviszonyait meg fogja őrizni. Ha meg tudja valósítani a demokrácia egyfajta minimumát, a jövő század derekán az ak­kori világ számára alternatívát képviselhet majd. Ha nem, totali­tárius rendszerével inkább fenyegetést jelenthet elsősorban köz­vetlen környezete: Japán, az ASEAN és Közép-Ázsia számára, de világméretekben is. A játszma még nincs lejátszva. S a tör­ténet messze nem csupán gazdasági kérdésekről szól.

Nyíri Pál:

Viszonylag rövid – harmincéves – története alatt a kollektív me­zőgazdaság rendszere Kínában egyértelműbben negatívabb eredményekkel kapcsolódott össze, mint a Szovjetunióban. Ez még akkor is igaz, ha a Selden által használt szovjet és orosz termelési statisztikák nem tekinthetők mérvadó információforrás­nak. Bárkinek, aki tanúja volt az orosz élelmiszerellátás 1992-es helyzetének, szemet szúr az az adat, mely szerint az az évi egy főre eső húsfogyasztás azonos volt Finnországéval. Ahogy Selden megállapítja, miközben a mezőgazdasági termelés nőtt, a paraszti jövedelem csökkent. A kínai parasztoknak tehát a szö­vetkezetek megszüntetésekor lényegesen kevesebb veszteniva­lójuk volt a szociális ellátás terén, mint amennyi nyernivalójuk a megnövekedett gazdasági lehetőségek révén. Ennek az ellenke­zője igaz a munkától évtizedek óta elszokott orosz parasztokra.

Az állami juttatások (nyugdíj, lakás, egészségügyi ellátás) megvonását az orosz parasztság az igen alacsony életszínvo­nal ellenére – vagy éppen amiatt – egyszerűen nem tűrné. Azok a negatív társadalmi effektusok, amelyek a kínai mezőgazdasá­gi átalakulást kísérik, Oroszországban tömeges elégedetlenség­hez vezetnének. Kínában ma migráns mezőgazdasági bérmun­kások és napszámosok tízmilliói laknak polietilén zsákokból összeeszkábált kunyhókban vagy éjszaka kulcsra zárt tömeg­szállásokon a tengerparti tartományokban, ahol ők végzik a me­zőgazdasági munka nagy részét, egyes vidékeken pedig egé­szét. Lakóhelyükön jogaik nincsenek, mozgási szabadságuk korlátozott, gyermekeik oktatásáért az általános iskolában is fi­zetni kényszerülnek, a helyi lakosoknál azonos munkáért har­madannyit kapnak. A huszadik század utolsó évtizede végre Mao téziseinek megfelelő képet mutat: ha valaha voltak Kínában osz­tályellentétek, kizsákmányolás és forradalmi helyzet, akkor ma van. Az osztályellentétekhez ráadásul etnikai és fizikai elkülö­nülés járul, ami gyakorlatilag két, egymással összemérhető nagy­ságú és egymással szemben ellenséges társadalmat teremt egy sor tengerparti vidéken. Csakhogy a helyzet – a kínai falu „szo­cialista" rendszerének voltaképpen konzisztensen aszociális volta miatt – elsősorban a munkáltatókkal és a helyi hatóságokkal, s csak másodsorban a központi kormánnyal szemben vált ki elé­gedetlenséget. Lényeges az is, hogy a demokratikus mechaniz­musokkal nem rendelkező KNK-ban az elégedetlenség sokkal magasabb szintje szükséges a társadalom destabilizálásához, mint az azokat gyakorló Oroszországban.

Az állami juttatásokkal szembeni elvárások szintjében meg­mutatkozó különbség az egyén és állam közötti viszony alapve­tő különbözőségére mutat a szovjet, illetve a kínai „szocializmus­ban". A társadalmi gondoskodást a nép a „szocialista" Kínában is elsősorban nem Pekingtől, hanem a családtól, másodsorban a bizonyos szempontból a klánok szerepét átvevő termelési bri­gádoktól, illetve azok vezetőitől várta. Utóbbiakat egyrészt nem terhelte felelősség a központilag elhatározott dekollektivizációért, másrészt a nyolcvanas évektől kezdve a falusi gazdasági fejlő­dést meghatározó helyi iparban – ha más néven is, de a régi vezetőkkel – megtartották tulajdonosi szerepüket, és az azok­ból származó jövedelem egy részét a helyi infrastruktúra javítá­sára, lakásépítésre, nyugdíj-kiegészítésre fordítják – amit a kol­lektív gazdálkodás idején senki sem tett. A kínai sajtóban gyak­ran bukkannak föl történetek arról, hogyan varázsolták nagyobb helyi iparvállalatok vezetői helységeiket parabolaantennás-lakótelepes paradicsommá, a lakosság szemében pedig e vezetők legitimitása egyenesen arányos a helyiek jólétére fordított kiadá­saikkal. Ezzel kapcsolatban finomításra szorul a „családi gaz­daságok" Selden által megrajzolt képe: a föld tulajdonjoga a tör­vény szerint változatlanul a népi kommunák helyébe lépett járá­soké (zhen), amelyek párttitkárai és adminisztratív vezetői csak­nem minden esetben a helyi „Mezőgazdasági-ipari-kereskedel­mi Kombinát" (Nonggongshang Zonggongsi) vezetői is. Ezek te­hát ellenőrzik és néha rendeletileg át is rendezik az effektív föld­tulajdonlás (formálisan a bérleti jog) helyi viszonyait. Bár az el­lenőrzést általában csak saját jövedelmük öt-tízszeresére duz­zasztása érdekében gyakorolják, még mindig előfordul, hogy a párt az egész község vagy járás lakosságát kivezényli egy-egy fizetetten munka elvégzésére, például új rizstermesztő teraszok építésére.

A kis- és középméretű falusi ipari és szolgáltatói szektort Kí­nában a helyi kormányzatok névleg kollektív, valójában az egyes vezetők tulajdonaként irányított vállalkozásai uralják,'az erede­tileg állami tőkét felülről lefelé változtatva át magántőkévé. Oro­szországban e szférát elsősorban alulról fölfelé építkező magán­vállalkozások alkotják, ami akkor is lényeges különbség, ha a helyi politikai és gazdasági hatalom mindkét országban erősen összekapcsolódik. Kína legtöbb falujában a pártkáderek az ipa­ri növekedésnek közvetlen és elsődleges, Oroszországban csak közvetett és másodlagos haszonélvezői. Ez a tény nagymérték­ben hozzájárult ahhoz, hogy a helyi vezetők Kínában előmozdí­tói, Oroszországban fékezői voltak az átmenetnek.

Bár a kínai mezőgazdaság rekollektivizációja aligha képzel­hető el, a magángazdálkodás az utóbbi évtizedben több, aggo­dalomra okot adó gazdasági jelenségéért is felelős. Ezek leglényegesebbike a magas árért eladható zöldségfélék, dohány és szarvasmarha térnyerése, elsősorban a gabona rovására, amely­nek felvásárlási árát a kormány mesterségesen alacsony szin­ten tartja. Kína 1995-ben először vált nettó rizs- és kukoricaim­portőrré, meglódította a világ gabonapiacának árait, a gabona­export azonnali betiltását eredményezve. A felszabadított mig­rációban jelenleg száz-kétszázmillió paraszt vesz részt, riadal­mat váltva ki a városlakókban és a hatóságokban, a falusi ipar (nagyrészt külföldi befektetésen alapuló, telekspekuláció kísér­te) fejlesztése azonban, amely, mint a parasztság helyben tar­tására leginkább alkalmas politika, tizenöt éve töretlenül folyik, további területeket vesz el a mezőgazdaságtól, és egyre súlyo­sabb környezeti problémákkal, valamint rendszeres korrupció­val jár. Maga a migráció, mint láttuk, súlyos osztály- és etnikai antagonizmusokat eredményez, amelyek növelik a tartományok közötti széthúzást és tovább gyengítik a központi kormány be­folyását. Az elmaradott tartományokban a helyi vezetők által tör­vénytelenül kivetett adók és a természeti csapásokat enyhíteni hivatott gabonasegély elvesztegetése – a gabona alacsony fel­vásárlási árával és az emelkedő műtrágya- és vetőmagárakkal kombinálva – már 1993-ban is parasztlázadásokhoz vezetett, például a szecsuáni Renshou megyében. Ez azt jelenti, hogy a gabonabeszerzés állami rendszere nemcsak Oroszországban, hanem más okoknál fogva Kínában is veszélyben van. Gyakor­latilag elkerülhetetlen, hogy e folyamatok enyhítése érdekében a tartományokban akaratát egyre nehezebben érvényesíteni tudó központi kormányzat megkísérelje kemény kézzel visszaszerezni a mezőgazdaság szorosabb ellenőrzését. Ha nem teszi, a pa­rasztság elégedetlensége a helyi engedetlenségi tendenciák artikuláltabb megjelenítéséhez vezethet, ezek pedig – meghazud­tolva az autoritárius berendezkedés szükségességét hirdetők leg­fontosabb érvelését – akár a kínai nemzetállam széthullását is előidézhetik.

Válogatott források

Anita Chan – Richard Madsen – Jonathan Unger: Chen Village under Mao and Deng. Berkeley University of California Press, 1992.

Richard Kirkby- Ian Bradbury: Small Towns, Big Issues. China Review, 1996. tavasz, 14-19.

Karn Wing Chan: Post-Mao China: A Two-Class Urban Society in the Making. International Journal of Urban and Regional Research, 1996. 20. 1. sz. 134-150.

Feng Chen: Economic Transition and Political Legitimacy in Post-Mao China: Ideology and Reform. Albany, State University of New York Press, 1995.

Mitja Saje:

Geoffrey Owen igen részletes és átfogó képet ad az 1978 utáni kínai gazdasági reformfolyamatról. Aprólékos analitikus megkö­zelítésével szembeállítható azonban a makroökonómiai folyama­tokkal kapcsolatos néhány általánosítása, különösen ami a kí­nai fejlesztési modell és a kelet-európai átalakítási politika kel­lően meg nem alapozott összehasonlítását illeti. Túlzottan is le­egyszerűsítőnek tűnik az a következtetése, miszerint létezne egyfajta univerzálisan alkalmazható modell a tervgazdaságok versengő piacgazdasággá való átalakítására.

A kínai reform sikerében döntő szerepe volt annak, hogy az agrárszektortól indították, amely lendületet adott a források fo­gyasztásorientált átirányításának a könnyűipar és a vidéki ipar­ágak felé. Az újonnan engedélyezett kollektív és magántulajdon­lási formák az új állami gazdaságpolitikával együtt nagy tömegű külföldi tőkét vonzottak. E tőkebeáramlás legjelentősebb forrá­sait a külföldi kínai források jelentették: hong kongiak, tajvaniak és más tengerentúli kínaiak. A volt Szovjetunió és a legtöbb ke­let-európai szocialista ország agrárviszonyai egészen mások voltak ahhoz, hogy hasonló reformokat lehessen indítani. A sztá­lini típusú kollektivizálás a Szovjetunióban, majd ennek nyomán más kelet-európai országokban tönkretette a mezőgazdaságot, olyan merev struktúrájú, többnyire állami tulajdonban működő gazdaságokat létesítve, amelyekben fizetésért dolgozó munká­sok dolgoztak. Az állami gazdaságok a hatékonytalanság szi­nonimájává váltak, és akadályozták a később megkísérelt szer­kezeti reformokat.

A kínai helyzet kezdettől fogva különbözött ettől. Egy döntő­en agrártársadalomban, ahol a lakosság mintegy 80 százalé­ka vidéken él, valamint a világ legnagyobb lakosságával a kí­nai vezetésnek sokkal érzékenyebbnek kellett lennie az élelem­termelés problémáira, ha nem akarta a katasztrófák veszélyét vállalni. Emiatt Kína sohasem követte a szovjet típusú kollekti­vizálást, inkább a saját útját járta. Történtek persze különféle torzulások az agrártermelésben, különösen amikor az 1958-ban meghirdetett „nagy ugrás" idején népi kommunákba szer­vezték a vidéki lakosságot, s az ezt követő termelési ingado­zások egyes régiókban éhínséghez vezettek. Ennek ellenére hamar felismerték, hogy a vidéki területek önellátása a legfon­tosabb elv, s ezt onnantól fogva be is tartották. Az így kialakult helyzetben a népi kommunáknak önellátóvá kellett válniuk, azu­tán, hogy a termés egy részét nyomott áron el kellett adniuk az államnak.

Ezen az állapoton a kulturális forradalom sem tudott változ­tatni, hiszen az döntően a városok mozgalma volt (legfőképpen Sanghajé), és kevésbé hatott a vidéki területekre. A kulturális forradalom legfőképpen azzal hatott a vidék életére, hogy az élel­miszer-, és különösen a rizstermelést előtérbe állította, és gon­doskodott a fiatal városi többletmunkaerő átcsoportosításáról. A rendszer nem biztosította az erőforrások leghatékonyabb allo­kációját, de elősegítette a kínai népesség elégséges élelmezé­sét, ami – politikai irányvonaltól függetlenül – a mindenkori kínai vezetés egyik fő célja volt.

Amikor Kína rugalmasabb reformpolitikát kezdett alkalmazni, hirtelen megnyíltak a racionálisabb forrásallokációban rejlő le­hetőségek. Ez utat nyitott az agrártermelés látványos növeke­dése és a piaci érték még nagyobb arányú megugrása előtt. Az egyéni termelőknek nyújtott ösztönzők és az agrárszektorba áramló tőke eredőjeként a nagyobb agrárjövedelmek több beru­házást tettek lehetővé a vidéki szektorban, amely a kínai reform sikerének bázisa lett.

A szovjet típusú agrárszektornak nem volt ilyen lehetősége. Annak szerkezete éppen a nagyméretű állami gazdaságok mi­att tudott ellenállni az átalakítási kísérleteknek. Az ártámogatá­sok rendszeréről a társadalmi instabilitás veszélye miatt nem tud­tak lemondani, így nem volt tere a források átcsoportosításának; új beruházási ciklus indításához pedig nem állt rendelkezésre friss tőke. Összességében az agrárszektor teher maradt az ál­lamgazdaságnak, és akadályozta más ágazatok reformjait is. Ennek fényében talaját veszti Geoffrey Owennek az a tézise, miszerint könnyebb lett volna Oroszországban a nehézipari mun­kásokat a könnyűiparba átcsoportosítani, mint Kínában a me­zőgazdasági dolgozókat az iparba terelni.

Kétséges, hogy az 1980-as évek végén még lehetséges volt-e a szocialista gazdasági rendszer reformja a Szovjetunióban. A merev, bürokratikus és szerkezeti egyensúlytalanságokkal ter­helt rendszer addigra már zsákutcába jutott, és nagyon kis mozgástere volt a szükséges történelmi kiigazítás végrehajtására. A történelmi fejlemények ismeretében nem teljesen értek egyet Owen azon tézisével, miszerint az átmenet a reform költséges alternatívája. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy az átmenet költ­séges szükségszerűség ott, ahol a reform hiányzott, félbema­radt vagy kudarcot vallott. Gyanítható, hogy amennyiben a Szov­jetunió korábban kezdte volna a reformokat, a későbbi átmenet kevésbé lett volna romboló.

Voltak is országok, amelyek korábban kezdték a világpiachoz való alkalmazkodást, és végül az átmenet során kevesebbet szenvedtek. Szlovénia például, amely a volt jugoszláv köztársa­ságok közül a leginkább exportorientált volt, nagyon kismértékű termeléscsökkenést szenvedett el az átmenet közvetlen költsé­geként. A kiesett termelés legnagyobb része a volt jugoszláv tag­köztársaságokban bekövetkezett piacvesztésnek volt tulajdonít­ható. Az össztermék egyharmadának kellett új piacokat találni. Mégis Szlovénia egyike volt az átmeneti válságból kilábaló or­szágoknak, és ma a leggyorsabb ütemben növekvő európai gaz­daságok egyike. Egyben bizonyíték arra is, hogy az átmenet nem szükségképpen jár együtt nagy gazdasági torzulásokkal és mér­hetetlen szenvedéssel.

A kérdést másképp is fogalmazhatjuk: vajon mennyiben volt re­formálható a szocialista rendszer a különböző országokban, olyan korlátok között, mint a merev gazdaságszerkezet, a bürokratikus vezetés, a puha költségvetési politika, a gazdasági célok politika­iaknak történő alárendelése stb.? Hol lett volna a határ, amikor a gazdasági reformok veszélyeztették volna a monopolisztikus po­litikai vezetést? A szocialista államok történetéből számos esetet ismerünk, amikor a megkezdett, és helyenként sikeres reformfo­lyamatot hirtelen megszakították. Jugoszláviában például a leg­ígéretesebb, 1968-ban indított reformok növekvő ellenzékkel ta­lálták magukat szembe, amikor kiderült, hogy következetes vég­rehajtásuk aláásná sok politikai vezető kiváltságos pozícióját.

Bizonyos szint elérése után a gazdasági reformok megköve­telik a politikai rendszer kiigazítását. Onnantól kezdve a reform politikai kérdés, és a politikai reform végrehajthatóságának mér­téke egyben a gazdasági reform határát is jelzi. A gazdasági és a politikai reform kényes egyensúlya minden komoly gazdasági reformkísérlet fontos eleme. Előbb-utóbb Kínának is szembe kell ezzel néznie. Miután egyszer már szétzúzta a politikai reform­mozgalmat a Tienanmen téren, Kína most hátat fordít e kérdés­nek, és megpróbálja a fennálló politikai rendszer érintetlenül ha­gyásával véghezvinni a gazdasági reformot. Jelenleg a félelme­tes gazdasági konjunktúra teszi lehetővé, hogy az új üzleti elit ambíciói a gazdasági rendszeren belül maradjanak. A növeke­dési ráta elkerülhetetlen csökkenésével azonban minden bi­zonnyal jelentkezni fog igényük a politikai döntéshozatalban való részvételre. Nyitott kérdés, hogy milyen más társadalmi csopor­tok szállnak majd akkor harcba a politikai változásokért, és így milyen erős lesz majd a politikai reformok követelésének követ­kező hulláma Kínában.

A Szovjetunió esete inkább kivételnek számít, hiszen a glasz­noszty és a peresztrojka időszakában erőteljes politikai reform indult meg, komoly gazdasági reform nélkül. Lehet arról speku­lálni, hogy a politikai reform időszakában volt törekvés gazda­sági reformok bevezetésére is, ám a rendszer oly merev volt, hogy nem hagyott mozgásteret a gazdasági változásoknak. Ho­gyan lehetett volna kínai típusú reformokat bevezetni ilyen ked­vezőtlen környezetben?

Mivel a fokozatos reform egyre nehezebb volt, úgy tűnik, az átmenet által meghozott drasztikus sokkterápia maradt az egyet­len lehetőség az elnehezedett, hatékonytalan szocialista gaz­daságok számára. Lehet érvelni amellett, hogy amennyiben Oro­szországban és egyes kelet-európai országokban a foglalkoz­tatást és a fogyasztásorientált iparágakat támogatva hajtják végre az átmenetet, úgy a népességet kevesebb kár érte volna. Vég­ső soron azonban az átmenet volt az az ár, amit a múlt hibáiért kellett fizetni. Minél több hibát követtek el, annál magasabb ez az ár.

(Fordította: Andor László)

Jana Rosker:

1. Dekollektivizálás a Szovjetunióban és Kínában

Mark Selden tanulmánya, amely a két szóban forgó országban lezajlott agrárreformok eltérő hatásainak okait kutatja, elsősor­ban azokra a különböző társadalmi, történelmi és politikai kö­rülményekre koncentrál, amelyek döntő befolyást gyakorolnak a gazdasági szerkezet-átalakítás – sok tekintetben alapvetően különböző – következményeire. Az úgynevezett dekollektivizálásnak az utóbbi 15 évben lezajló, gyakran túl egységesnek tekintett folyamata Oroszországban és Kínában lényegesen kü­lönböző politikai és gazdasági eredményekhez vezet. A dekollektivizálás eltérő eredményei Selden szerint már a mezőgazdasági termelés korábban mindkét országban ural­kodó kollektív rendszerének adminisztratív és gazdasági szerkezetében gyökereznek. Fejtegetéseiben Selden a szóban forgó reformok kínai változatának jelenlegi (habár regionálisan és társadalmilag is korlátozott) gazdasági sikereit – szemben Oroszország stagnáló, csak kínlódva tovább haladó agrárreform­jaival – a következő, egymással is szorosan összefüggő keret­feltételek következményének tekinti:

a) Az állam és a mezőgazdasági szövetkezetek mint a terme­lés és a felhalmozás egységei közötti eltérő viszony

Míg Oroszországban a mezőgazdasági szövetkezetek tagjai már az 1950-es évektől kezdve adminisztratív és társadalmi ér­telemben egyaránt az ipari munkásokkal gyakorlatilag egyenran­gúak voltak, addig a Kínai Népköztársaságban e szövetkezete­ket önellátó termelési egységeknek tekintették, amelyek nem tarthattak számot államilag garantált szociális biztonságra. Egy­részt a feleslegek államilag diktált és mesterségesen alacsonyan tartott árak melletti értékesítésén keresztül biztosítaniuk kellett a városi lakosság és az ipar ellátását, másrészt látszólag le tud­ták venni a fenyegető városi munkanélküliség terhét az állam válláról. Miközben ugyanis az egykori Szovjetunióban az ipar állandóan új munka-erőutánpótlást igényelt, addig a KNK-ban a Hukou ellenőrzési rendszere megakadályozta, hogy a parasz­tok a városba szökjenek. Az ilyen és hasonló intézkedések kö­vetkeztében a vidék és a város közötti társadalmi különbség Oro­szországban egyre csökkent, Kínában viszont állandóan nőtt.

b) A föld mint termelési eszköz hagyományos felfogásában meglévő különbségek

Míg Kínában a sajátos gazdasági szerkezet következtében mind a földtulajdont, mind pedig a földhasználati jog bizonyos formáit hagyományosan alapvető befektetési formának tekintet­ték, addig az egykori Szovjetunió széles területein még a XX. században is idegen maradt a föld tulajdonán, adásvételén és bérlésén alapuló tőkefelhalmozás gondolata.

c) A technológiai infrastruktúra és a történelmileg kialakult ter­melési mód eltérései

Miközben Kínában – eltekintve néhány nagy hagyományok­kal rendelkező technológiai területtől, mint például az öntöző­berendezések – a mezőgazdaság széleskörű gépesítésére a szövetkezeti időszakban sem került sor, addig a gépesítettség az egykori Szovjetunióban viszonylag magas fejlettségi szintet ért el. Ez a mezőgazdasági munkások állami javadalmazásával összekapcsolódva hatást gyakorolt a jellemző termelési módra is. A Kínában továbbra is a művelés alapját képező természeti ciklust és az átfogó, egységes agrártechnikai tudást az egykori Szovjetunióban a nyolc órás munkanap, valamint a mezőgaz­daság egyes területeire való fokozódó szakosodás váltotta fel.

d) A helyi adminisztráció és a helyi politika helyzetét illető kü­lönbségek

A Szovjetunióban a helyi adminisztráció saját hatalmi pozíci­óját a reformpolitika által veszélyeztetettnek érezte, és emiatt ahhoz ellenségesen viszonyult. Ezzel szemben a kínai helyi ká­derek a folytatódó privatizációban saját politikai és gazdasági kiváltságaik kiterjesztésének lehetőségét látják, ami emellett a legfontosabb létfenntartási eszközök feletti ellenőrzésüket sem veszélyezteti. Ennek megfelelően a KNK-ban a dekollektivizálás politikája nem rekedt meg a legfelsőbb szervek deklarációinak szintjén, ahogy ez oly gyakran megtörtént a Szovjetunióban, hanem konkrét megvalósításában a helyi szinteken is kifejthette jótékony hatását.

2. Kínai sikerek – az érem másik oldala

Selden elemzése szerint röviden összefoglalva ezek azok a lé­nyeges okok, amelyek miatt a dekollektivizálás felülről diktált re­formpolitikája Oroszországban – „a szabad piacgazdaság kapi­talista rendszere" iránti általános lelkesedés ellenére is – a vi­déki lakosság masszív ellenállásába, de legalábbis a legmasszívabb érdektelenségébe/ellenérdekeltségébe ütközik. Viszont Teng Hsziao-pingnek a deklarációk szintjén olyannyira hasonló reformpolitikája a változatlanul „szocialista" Kínában állítólag a legszebb harmóniában állna az agrártársadalom jelenlegi igé­nyeivel és érdekeivel – legalábbis azon rétegek esetében, ame­lyek politikailag meg is tudják fogalmazni azokat. Selden szerint ebből a helyzetből egyfelől az orosz reformkísérletek megaka­dása, másfelől az „új" kínai gazdasági reform virágzása követ­kezik. Itt azonban legalább egy széljegyzetet megérdemelne az a tény, hogy a reformok „virágzása" a KNK-ban is lénye­ges, politikai és gazdasági destabilizálódást eredményező problémákkal kapcsolódik össze. Ezek azonban nem derül­nek ki sem a részben szükségképpen, részben önkényesen kor­látozott statisztikai adatszolgáltatásból, sem az olyan átfogó mu­tatószámokból, mint a növekvő GDP – láthatóvá csak a kínai mezőgazdasági népesség komplex politikai-gazdasági helyze­tének közelebbi vizsgálatával válnak.

Feltétlenül ki kell térnünk a gyors privatizáció politikája által elő­idézett számos probléma legalább néhány vonatkozására. A tár­sadalmi olló szétnyílása a KNK történetében soha nem látott mér­téket öltött, és ugyanúgy érvényesül az össztársadalmi rétegző­dés területén, mint regionális szinten. A Hukou ellenőrzési rend­szerének „szabad mobilitást" lehetővé tevő leépítése kiváltotta a vidékről való tömeges menekülést, ezzel pedig a városi lakosság alsó rétegeinek elszegényedését, valamint a terjedő bűnözést. A gazdaságilag legfejlettebb régiók mezőgazdasági termelőszövet­kezeteinek átalakulása feldolgozóipari tevékenységet is végző szö­vetkezetekké, amely együtt járt a földbérletet engedélyező törvény­hozással, széleskörű népvándorlást idézett elő a KNK-n belül. Ez a társadalmi konfliktusok felerősödéséhez vezetett, a háttérben egyfajta regionális identitástudat kialakulásával. A családi üzemek bevezetése másfelől a fokozódó analfabétizmust, a gyerekmunka terjedését, valamint a korábban a szövetkezet által biztosított mi­nimális szociális biztonság csorbulását is magával hozta.

3. Mezőgazdasági szövetkezei és állam viszonya a kínai hagyományban

A kínai agrárreformok hátterének Selden tanulmányában bemu­tatott vonatkozásai eredetükben alighanem a népi demokratikus kollektivizálás szakaszánál is jóval korábbra nyúlnak. Felmerül a kérdés, hogy a kínai gazdasági és főleg mezőgazdasági rendszer a kollektív és a privát benne meglévő összefonódottsága miatt nem általában véve rugalmasabb-e, és eb­ből fakadóan átalakításokra a termelés és értékesítés bár­mely formáján belül nem általában alkalmasabb-e, mint azok a gazdasági rendszerek, ahol a kollektív és a privát egymástól hagyományosan elkülönül, és az állami törvényhozásban kerül formálisan rögzítésre.

A központosított igazgatási rendszer Kínában már a Qin-dinasztia (i.e. 221-206) idején kialakult. Az eredetileg rokonsági kapcsolatokra épülő, lazán szervezett államigazgatás a későb­bi évszázadok során egységes, központosított rendszerré ala­kult, amelynek szerkezete máris felmutatta egy „modern" bürok­rácia lényeges vonásait. Már a XIX. és XX. század fordulóján egy olyan kiválasztási mechanizmus alapján jelölték-ki a helyi közigazgatás hivatalnokait, amely nagyobb jelentőséget tulajdo­nított a képzettségnek (központi vizsgarendszer), mint a szár­mazásnak. A konkrét földelosztás területén ezt az átalakulási fo­lyamatot elsősorban a „xians"-nak mint alapvető, mind a mai na­pig fennmaradó közigazgatási alapegységnek a bevezetése gyor­sította fel. A közigazgatási feladatokat Kínában már a II. szá­zadtól kezdve olyan hivatalnokok látták el, akiknek a születési helye eltért szolgálati helyétől. A nagybirtokos klánok potenciá­lis destabilizáló hatása persze végigkísérte a történelmet, és a gyenge központi hatalom időszakaiban a hatalom valóban a be­folyásos családokra szállt vissza, amelyek mind politikai (ők ver­buválták a hivatalnokok többségét), mind gazdasági hatalommal (földtulajdon) rendelkeztek. Mindenesetre befolyásuk a konjunk­túra időszakaiban mindig meggyengült, mivel az államhatalom mindig akkor stabilizálódott, amikor a gazdasági fejlődés nagyobb pénzügyi mozgásteret engedélyezett. Az ilyen időszakokban az állam megengedhette magának, hogy a hivatalnokok kiválasz­tásának és fegyelmezésének hatékonyabb módszereivel szilár­dítsa meg a közigazgatási apparátust és saját hatalmát. így ala­kult ki az a rendszer, amely bizonyos módosulásoktól eltekintve egészen a XX. századig fennállt.

A tradicionális kínai társadalmi rendszer gazdasági alapzata agrárjellegű volt. Még a népköztársaság létrejötte után is a né­pesség csaknem 80%-a paraszti földművelésből élt, amit mel­lékkeresettel egészített ki. Mivel a föld jelentette a legfontosabb termelési tényezőt, a földtulajdonjogok változatos sokasága lé­tezett. A földbirtokosok adókötelezettségének mértékét ebben a rendszerben formálisan nem rögzítették: az a mindenkori poli­tikai-társadalmi környezet függvénye volt, továbbá a termelők státuszával is változott. Ily módon szoros összefüggés állt fenn a gazdaság termelékenysége, az ezáltal eltartott bürokrácia ereje és a társadalmi-gazdasági szervezet mindenkori formája kőzött. Ezen a struktúrán belül nem elhanyagolható, a társadalmi ko­héziót és a város fejlődését biztosító tényező volt a hagyomá­nyos piaci kereskedés is, amelyben falusi és városi családok egyaránt részt vettek.

Mivel a kínai társadalom társadalmi-gazdasági sajátosságai­ról született leírásokat – a tradicionálisakat és az újkoriakat egya­ránt – erősen befolyásolták a politikai stabilitást szolgáló, ideo­logikus mechanizmusok, a helyi politika szerepének megítélé­sében könnyen abba a kísértésbe esik az ember, hogy az egyes faluközösségek felelősségét és jogosítványait összemossa a for­mális közigazgatás területi egységeinek felelősségével és-jogosítványaival. Az egyes xianszokon belüli tulajdonképpeni politi­kai erőegyensúly azonban sokrétűségekből és bonyolultabb ele­mekből tevődik össze. így az ezen a területen folyó újabb kuta­tások azt mutatják, hogy a falvakban inkább az egyes helyi ter­mészeti közösségeket kell logikailag elsődlegesnek tekintenünk, a rájuk bízott igazgatási feladatok viszont másodlagos jelentő­ségűek. Mindenesetre Kína történelmének valamennyi gazda­sági fellendülése idején megfigyelhető a társadalmi szerkezet e két eleme között egy egymást kiegészítő, dinamikus összhang.

Kína hagyományos és jelenlegi közigazgatási rendszere to­vábbi hasonlóságokat is mutat. A magisztrátusnak mint az ál­lamhatalom adminisztratív képviselőjének joga volt az egyes xianszokban adókat kiróni, és igénybe venni a lakosság azon szolgálatait, amelyek kormányzati hatáskörbe tartoztak. Azon­kívül bizonyos fokig és bizonyos módon szabályozhatta a pia­cokat és az árakat, amit ma bizonyára mindenki túlzott intervencionizmusnak tekintene. Ennek ellenére a vidéki lakos­ság élete messzemenőleg a kollektív önigazgatásra volt bízva. Az állami közigazgatási rendszernek elsősorban az (volt) a fel­adata, hogy fenntartsa a fennálló társadalmi és gazdasági szer­kezetet. Eszközei azonban időnként a voltaképpeni társadalmi interakció rendszerébe történő mélyebb beavatkozást is lehető­vé tették számára. A társadalmi és gazdasági interakciót, vala­mint a falusi ügyek mindennemű szabályozását főként a falukö­zösség nem hivatalos vagy félhivatalos szervezetei végezték, és nem az állami intézmények.

A helyi közösségeknek – attól függetlenül, hogy falvakról vagy városokról volt szó – állandóan szembesülniük kellett a magiszt­rátussal mint a külső tekintély képviselőjével. Azok az érdekek, amelyeket ez a külső tekintély képviselt, nem mindig estek (és esnek) egybe a lakosság magán-, illetve helyi érdekeivel. A he­lyi lakosságnak természetesen mindig az volt a célja, hogy a le­hető legkisebb külső beavatkozás mellett biztosíthassa saját megélhetését, vagy élvezhesse munkája gyümölcsét. Az auto­nómiát itt soha nem tekintették egyéni értéknek, sokkal inkább olyasvalaminek, ami csak a kisközösségen belül megvalósítha­tó. Azt állíthatjuk tehát, hogy ebben a rendszerben egyáltalán nem létezik az egyén autonómiájának tudata, ellenben lá­tens módon állandóan érvényesül egyfajta csoportautonó­miára való törekvés. A legújabb idők szövetkezeteinek műkö­dése azt bizonyítja, hogy az állam, a közösség és az egyén vi­szonyának e felfogása Kínában ma is él. E csoportok belső fel­építése a lényeget tekintve alig különbözik az állami-szerveze­tek felépítésétől; formalizált tekintélyre alapul egy olyan hierar­chia keretein belül, amely a gazdasági döntések területén, vala­mint a társadalom és a politika területein (pl. ellenőrzés és fel­ügyelet, büntetések kirovása és végrehajtása) meghatározza va­lamennyi jogosítvány elosztását.

Az ily módon strukturált „nem hivatalos" faluközösség ezért nemcsak a kínai kollektivizálás idején képezte a társadalmi ko­hézió egyik lényeges tényezőjét, hanem a dekollektivizálás mű­ködőképességének is fontos helyi politikai biztosítéka. Alkalmaz­kodó beállítottsága – ez mindig is így volt – ellenpólusát képezi az állami közigazgatásnak, amelynek viszont egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy csak a legsúlyosabb politikai válságok ide­jén nem volt képes a helyi érdekekhez alkalmazkodni. Az állam és a helyi közösség dinamikus – a helyi hivatalnoki gárdának az adott társadalmi és politikai közegtől való függősége által meg­határozott – viszonya (annak intézményen belüli és intézményen kívüli kapcsolódásai által) egyrészt elég merev ahhoz, hogy túl­termelést idézzen elő, másfelől viszont elég kötetlen ahhoz, hogy teret adjon a helyi kezdeményezéseknek.

Ez a kölcsönös rugalmasság és alkalmazkodóképesség rész­ben megmagyarázza, hogy egyáltalán hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig Kína jellegzetes társadalmi berendezkedése, a gaz­dasági és kulturális imperializmus minden ezzel ellentétes kí­sérletének ellenére.

4. Az uralkodó osztályok propagandája

Geoffrey Owen néhány leckét kíván adni nekünk a legújabb kí­nai gazdasági reformból. A leckéknek azt kell elhitetniük, hogy Kínában a szocializmus újabb – anyagilag is mérhető – győzel­met aratott. Owen elemzése láthatóan főként – ha nem is ki­zárólag – a KNK uralkodó osztályainak ideológiájából táp­lálkozik. Mindketten, vagyis mind a szerző (aki, úgy tűnik, bizo­nyos gondolati struktúrák minden hasonlósága ellenére sem ro­kon az azonos nevű, mindenesetre sokkal híresebb utópistával, Robert Owennel), mind pedig az említett osztályok (ahol meg­szokott egyebek közt, hogy a klánok képviseltetik magukat a KKP Központi Bizottságában) elsősorban a következő tényezőkben látják a szocializmus győzelmének bizonyítékát:

1. A szocializmus csak olyan társadalmakban megvalósítha­tó, amelyek a technológiai-anyagi fejlettség egy magas szintjé­vel rendelkeznek, és ahol a társadalom tagjainak nem csúzán a puszta fennmaradása biztosított, hanem élvezhetik az anyagi jólét egy bizonyos fokát is. E célból, azaz az iménti – az 1950-es évek retorikájában még oly félelmetes – állítás alátámasztá­sára, Kínában most előkotorják az ortodox eszmetörténet félig elfelejtett zsebeiből a korai marxizmus hasonlóan hangzó téte­lét. Mint mondják, a Kínai Kommunista Párt volt az első és mind ez ideig az egyetlen párt, amely ezt felismerte, mai politikájá­nak segítségével megpróbálja megteremteni az elméleti konst­rukció anyagi bázisát.
2. A kínai állam – amely mind a népköztársasági médiában, mind Owen tanulmányában tetszés szerint helyettesíthető hol a Kínai Kommunista Párttal, hol különféle civil társadalmi szerep­lőkkel (gazdasági vagy igazgatási egységekkel, mint a közös­ségek, szövetkezetek stb.) – a „kapitalista" befolyással szemben megőrizte és megőrzi az ellenőrzést a létfenntartás fölött.
3. Az országot a belpolitika szintjén a föld és más termelő­eszközök hatékony adminisztratív újraelosztása, a dinamikusan bővülő munkaerőigény és a megfelelően tervezett piacbővítés, a fogyasztás állandó növelése, ezzel egyidejűleg azonban a ne­hézipari bázis megőrzése jellemzi. Ezáltal Kína az anyagi szük­ségletek kielégítésének egy olyan magas szintjét éri el, hogy a külpolitikában már megengedheti magának, hogy maga válassza meg gazdasági partnereit, mondván, aki későn jön, magára ves­sen.
4. A „szocializmus egy országban" ugyanis – olvashatjuk – nem megvalósítható. Ezért aztán a szocializmusnak meg kell felelnie a kapitalista gazdasági kihívásra, harcba kell szállnia a kapita­lizmus törvényeivel, a küzdelemben akár magukat a tőkés moz­gástörvényeket is felhasználva, hogy majd e dialektikus módon győzhesse le a tőkés társadalmi berendezkedést.
5. És mivel a kapitalizmus legyőzéséhez mindenesetre egy forradalom is szükségeltetik – és ebben, ugyebár, senki sem kételkedhetik -, ezért a világ minden szocialistájának csatlakoz­nia kell ehhez a nemzetközi harchoz.

Ám Geoffrey Owen nem áll meg a kínai uralkodó osztály effé­le egyoldalú propagandájánál, hanem emellett helyenként meg­próbál rákérdezni bizonyos összefüggésekre is. Mindannyiszor, amikor az „igazgatás" vagy az „adminisztráció" megszokott kife­jezése helyett váratlanul a „bürokrácia" szó bukkan fel, a szö­veg egy „kritikus szakaszával" van dolgunk. A „kritikait" itt most a szó kettős jelentésében kell érteni: elsőként abban az érte­lemben, hogy a szöveg ilyenkor mindig rákérdez az adott társa­dalom bizonyos állami struktúráira; másfelől a szóban forgó szö­veghelyek szinte kivétel nélkül „kritikusak" abban az értelemben, hogy sem indoklást, sem ésszerű magyarázatot nem fűznek az említett fogalmi megkülönböztetéshez! Owennél a kritikus rákér­dezés ugyanis egy olyan keretben történik, amely semmiféle le­hetőséget nem biztosít a „bürokrácia" és a tömegek viszonyára vonatkozó kérdés konstruktív megválaszolására. Ebben a keret­ben, amelyet a politikai struktúrára, a hatalmi, döntési és elosz­tási jogosítványok tradicionális működésére, a kultúra és gazdaság elágazásának sajátos módjára vonatkozó ismeretek tö­kéletes hiánya jellemez, fölösleges minden kérdés az igazsá­gosságról, a jólétről vagy a politikai hatalomról. Ebben a keretben, amelyet főként ideológiába öltöztetett érdekek képeznek, sem „Kínáról", sem „Oroszországról" nem lehet értelmes vitát folytatni. A „szocializmus" különben rendkívül érdekes fogalmá­ról meg aztán végképp nem.

(Fordította: Bellon Erika)