Három kijelentés elemzését javasoljuk az alábbiakban, három történelmi kijelentését, értve ezen, az analitikus filozófia szavai­val élve, egy adott pillanatban, „valós" szituációban, egy beszé­lő szubjektum által kimondott jelölők sorozatát, történelminek nevezve e kijelentéseket továbbá a szó köznapibb, „hegeli" ér­telmében, mivel valószínűség szerint, ha nem is szóról szóra tör­ténő, de struktúrájukat tekintve feltétlenül azonos megismétlé­sük „szükségszerűen" hozzájárult egy eseménysor megindítá­sához, s végül abból a tényből adódóan, hogy az a fajta felszó­lítás, amellyel előállnak, olyan integrációkat hoz létre, és olyan kapcsolatokat létesít, amelyeken egyaránt nyugszik mind a há­ború, melyet szeretnénk „orvosolni", mind a béke, melyet köte­lességünknek tartunk „megítélni".

A három kijelentés egyike egy háborús beszédből származik, felvázolja a frontvonalat és megteremti az ellenségképet; a má­sodik kijelentés békeállapotban hangzott el, és ezúttal „morális" demarkációs vonalat húz; míg az utolsó egy háború és béke kö­zötti köztes állapotban hangzott el, és egy geopolitikai megkü­lönböztetés alátámasztására irányul. Ez utóbbival kezdjük elem­zésünket.

Egy térkép

(1) „Most Európa és a Balkán között kell választani." (Janez Drnovsek szlovén miniszterelnöknek a Dnevnik ljub­ljanai napilapnak adott 1995. június 3-i interjújából.)

A kijelentés egy implicit tudást feltételez arra vonatkozólag, hogy mi „Európa" és mi a „Balkán", mindazonáltal elismeri, hogy e kettő közötti demarkációs vonal bizonyos mértékig meghatá­rozhatatlan marad, sőt mi több, figyelmezteti hallgatóit hogy tő­lük függ, hova esik majd ez a határ, az ő döntésük fogja meg­szabni ezt a most még elmosódott határvonalat e két, mindazon­által világos és különálló „entitás" között.

Vizsgáljuk meg, miért fogja az 1. kijelentés nagy eséllyel hall­gatóira kényszeríteni ezt az általa burkoltan előfeltételezett tu­dást, és hogyan veszi rá hallgatóságát az általa megfelelőnek tartott választás meghozatalára.

Az 1. kijelentés olyan kijelentésnek tűnik, mely a diszkurzív közeg dualista szerveződésére¹ épül, s ezáltal egy dichotóm vi­lágot hoz létre. Minthogy a társadalmi közeg diszkurzív felépíté­sének immanens logikája megköveteli, hogy leírása, amennyi­ben teljességre törekszik, számításba vegye a kijelentő sze­mélyét, mi a „dualista szerveződést" olyan társadalmi szerve­ződésként határozzuk meg, mely „közegének" két különböző dualista leírását teszi lehetővé.² Az 1. számú kijelentés „mö­göttes értelmében" tehát egy olyan „fogalmi séma"³ lehetősé­gét teremti meg, mely eltér attól a fogalmi sémától melyet a kijelentés hordoz, és kiegészíti azt; mindemellett az 1, kijelen­tés, a benne foglalt antagonizmus ellenére is, demokratikus ki­jelentés.

A diszkurzív világ ilyenfajta szerveződése két problémát vet fel. 1. Ha a két séma eltérő, hogyan teremthető meg közöttük a köztes kommunikáció? 2. A két séma közül legalább az egyik, az amelynek az 1. kijelentés alá van rendelve, egy olyan meg­különböztetésre épül, amely meghatározatlan marad.

Ad 1. Abból adódóan, hogy a két séma között a kommuniká­ció lehetetlen, szükségessé vált egy harmadik, az előző kettő­höz viszonyítva „semleges" séma megteremtése és bevezeté­se, amelynek alapján a „társadalom két dualista koncepciója" szétválasztható. E harmadik séma referenciája által válik lehe­tővé, hogy a két különböző (és az „antropológikus" társadalmak­ban egymást kiegészítő) „társadalmi helyzeten" nyugvó előző sémát egymáshoz viszonyítani lehessen és kapcsolatba hozha­tók legyenek egymással. Ez a harmadik séma garantálja tehát a társadalmi teljesség hatását.

Ezt a „harmadik sémát" nevezi Levi-Strauss null-institúciónak.⁴ „Státus-társadalmakban" (status-societies, „állam nélküli", „primi­tív", „többrétű" társadalmak) a null-institúció átszeli az egyéb tár­sadalmi tagozódásokat, és ezek koordinátáihoz viszonyítva hatá­rozható meg. Az olyan individualista társadalmakban, mint a mi társadalmaink, a null-institúció határozza meg a „társadalom" külső peremét. Belülről az „egyén"/„közösség" (a szociális „közösség", a társadalmi „egész") viszonya szerint, kívülről pedig a hasonló jellegű intézményekhez viszonyítva határozható meg.

Javasoljuk, hogy a nemzetet mint a null-institúció egy speciá­lis típusát fogjuk fel, mely a demokratikus politikai rendszerű, in­dividualista társadalmakra jellemző. Eltérését a „standard", „antropológikus" null-institúciótól a következőképpen lehetne meghatározni:

• Ugyanazon társadalom más intézményeihez képest, azaz heterogén dimenzióját tekintve, a nemzet inkluzív, mivel ma­gában foglalja és körülhatárolja egy adott társadalom minden más, tőle különböző intézményét; ezzel szemben a „standard" null-institúció heterogén dimenzióját tekintve exkluzív (átszeli a többi intézményt, és összetevőiket, tagjaikat exkluzív, azaz más fajta csoportosulásokra nem redukálható csoportosulások­ra bontja).
• Más társadalmak hasonló intézményeit tekintve, azaz ho­mogén dimenziójában a nemzet exkluzív, mivel az adott nem­zeti null-institúcióhoz tartozó egyén nem tartozhat semmilyen más, hasonló fajtájú institúcióhoz; szemben a „standard" null-institúcióval, mely homogén dimenzióját tekintve inkluzív (erre legjobb példa a törzs, ha null-institúcióként működik: az egyén, különböző csoportokban, melyek a „társulások rendszerét" hozzák létre, tagja minden hasonló nevű törzsnek, lényegé­ben tehát „ugyanaz" a törzs testesül meg a különböző cso­portokban).

A nemzet mint null-institúció tehát biztosítja a teljességet azokban a társadalmakban, ahol „lelkiismereti szabadság" van: ahol egy adott kommunikációs helyzetben használt „fogalmi séma" nem korlátozható a beszélőnek a társadalmi berendez­kedésben elfoglalt helyére,⁵ s nem függ attól: azaz az autonóm ideológiai szférával rendelkező társadalmakban. Az ideológiai és politikai szférák önállósulása a kapitalista termelési mód­ban a gazdasági szféra látszólagos önállóságán alapul,⁶ „és le­választhatja a „sémákat" (ideológiákat), amelyre az egyén be­széde közben támaszkodhat, saját társadalmi helyzetéről. Min­denképpen szükséges tehát, hogy a társadalom „disztarrzív konstrukcióit" integrálja egy átfogó null-institúció, amely a „sé­mákat", az egyedek által kinyilvánított véleményeket és meg­győződéseket közvetlenül kapcsolja össze egy olyan „kollek­tív" szimbolikus rendszerrel, amely biztosítja a teljesség érze­tét.

Ennek a nemzeti null-institúció által megteremtett szimbolikus rendszernek az alapján folyhatnak aztán az egyes, különálló dis­kurzusok, bármilyen különböző és specifikus legyen is meggyő-ződésbeli hátterük (belief-backgrounds). Az alábbi kijelentés megértéséhez nem szükséges, hogy királypártiak legyünk, vagy ne tudjuk, hogy Franciaország köztársaság:

(2) Párizs hercege Franciaország trónörököse.

E kijelentés értelmezéséhez elegendő lehetségesként elfogad­ni a meggyőződéseknek azt a csoportját, amelyen ez a kijelen­tés nyugszik, azaz feltételesen azonosítani magunkat azzal az alannyal, akiről úgy gondoljuk, hogy hiszi, amit hinni kell ahhoz, hogy a 2. számú állításnak értelme legyen.

Egy 1. típusú kijelentés esetében, vagy feltéve (hiszen egy ki­jelentés mindig egy adott ideológiai és intézményi kontextusba ágyazódik be, és hallgatói sohasem annyira tudatlanok, mint azt mi metodológiai okokból feltételezzük), hogy a mögötte álló séma nem kellően meghatározott, a feltételes azonosulás végrehajtá­sa frusztrálhatja a hallgatókat – mindez azonban nem gátolja a recepciót, mivel a hallgatók visszahúzódhatnak abba a „pozíci­óba", amelyet mint a „nemzeti közösség önálló tagjai" foglalnak el, azaz abba a helyzetbe, amelyet számukra a nemzeti null-ins­titúció kijelöl. Pontosan viszonylagos meghatározatlansága mi­att kényszerülnek az 1. kijelentést hallgatói identitással rendel­kező egyénekként befogadni, mivel e kijelentés őket mint egy nemzet tagjait, mint identitásuk tudatában lévő személyeket szó­lítja meg.

Az 1. kijelentést tehát hallgatói nem egy feltételes identifikáció alapján értelmezik: hanem egy már mindig meglévő azonosulás alapján, melynek működtetésére a beszélő „kényszeríti", azaz szó­lítja fel őket. Ez az identitás a „társadalmi alany" státusában, azaz a kommunikációs alany státusában rejlő szükségszerű identifiká­ció terméke. Vagyis a null-institúció által meghatározott alanyra (a „társadalmi struktúra" által) „rákényszerített" identifikáció. Szem­ben a meggyőződésbeli háttér alapján megszólított alannyal, előb­biről nem a hitet, hanem a tudást feltételezik.

Ez a tudás tisztán formális: nem más, mint az összes lehetsé­ges fogalmi séma közötti kommunikációt lehetővé tevő kód tu­dása. Az ilyen kód legbanálisabb modellje a nemzeti nyelv.⁷

Az 1-höz hasonló típusú kijelentések, melyeknek értelme, „fo­galmi sémájuk" „megkülönböztethetőségének" hiányában, nem határozható meg közvetlenül, jól megfogalmazott közlés jelle­gük folytán érik el az ideológiai hatást. Éppen mert az 1. által javasolt képzeletbeli földrajzi megoldás abszurd, kell azt a „be­avatott", azaz a null-institúciónak feltételezetten tudatában lévő alannyal való azonosulás alapján értelmezni; és éppen abból adódóan, hogy az 1. csak így értelmezhető, értelmeződik a kép­zeletbeli földrajzi megoldás elfogadhatóvá. Meggyőződésbeli hátterének gyengesége adja ideológiai erejét.

Az 1. kijelentés egy másik okból is úgy fordul hallgatójához mint (identitással bíró és) feltételezett tudással rendelkező alanyhoz: nevezetesen, a kijelentés elhangzásakor megszólí­tott szubjektum megegyezik a kijelentés ráértett alanyával. Az 1. kijelentés valójában azt mondja: „Nektek kell választanotok Európa és a Balkán között." Ha, mint azt Georges Devereux állítja,⁸ az etnikai identitás egyik feltétele, hogy kijelenthető le­gyen egy auto-etnografikus kijelentésben, akkor elmondhatjuk, hogy 1. éppen a megszólított szubjektumnak és a kijelentés alanyának egybeesése alapján fordul hallgatójához, ami az et­nikai azonosság önmagunknak tulajdonításaként funkcionál. „Azt mondja: Én vagyok Á.", ahol Á az etnikai állítmány, az „iden­titás" pedig A = én. Az identitás alanyának tudást tulajdonítani magától értetődő, ami már kevésbé magától értetődő, az az identitástulajdonításra való felhatalmazottság: az identitást tu­lajdonító csoport zsarnok-jellege éppen abból adódik, hogy fel­hatalmazása visszavonható.

Ad. 2. Amint az 1. kijelentést a null-institúciónak feltételezet­ten tudatában lévő szubjektummal való azonosulás alapján ér­telmezzük, lehetségessé válik annak a különbségnek a megha­tározása, amely „Európát" elválasztja a „Balkán"-tól: mivel az egyetlen válaszvonal, amely rendelkezésünkre áll, a „mi" és a „nem mi" között húzódik, e két ellentétes terület különállásának meghatározására az egyetlen mód: a null-institúció által meg­rajzolt határt fedésbe hozni az „Európát" és a „Balkánt" elválasztó vonallal. Márpedig ahogy meghatározzuk az 1. kijelentés mö­gött húzódó fogalmi sémát, az egész kijelentés behatárolhatóvá és átláthatóvá válik: a diszkurzív közegnek „Európa" szemszö­géből tekintett fogalmi sémáját javasolja. Ez a séma azonban már nem mint lehetséges, hanem mint szükségszerű merül fel, mivel a null-institúció „tudása" közvetlenül alátámasztja. Az 1. kijelentés tehát a null-institúciónak és „tudásának" egy bizonyos értelmezését írja elő, hegemonizálja azt.⁹

Az 1. kijelentés mondanivalója egyértelmű. A következő fel­szólítást intézi hallgatóihoz: „Egy megkülönböztetés jegyében kell választanotok: s ez a megkülönböztetés csak abból a szemszög­ből érthető meg, ahonnan mi szólunk hozzátok, Európa szem­szögéből; csak Európában lehet választásotok és lehetősége­tek arra, hogy ennek tudatában legyetek. Tehát: ha azt akarjá­tok, hogy választásotok legyen, akkor már mindig választotta­tok."

Egy kép

A horvát televízió, és ennek következtében a kormány által el­lenőrzött összes média az 1992-1993-as horvátországi háború alatt, s még 1995-ben, az elszakított területek visszaszerzése után is előszeretettel alkalmazott az ellenség megnevezésére melléknév + o morfológiai sémájú összetett mellékneveket, mint „szerbo-csetnik", „jugo-kommunista" sőt „jugo-szerbo-kommunista" stb.

E szerkezet – a kétfajta képzési formából adódóan, melynek eredményeképpen létrejöhet – két eltérő jelentést hordozhat. 1, jelölheti egy tágabb egész részét: ilyenkor az o-komponens a melléknévi komponens által kifejezett névszói állítmány tartomá­nyát korlátozza, az összetett melléknevet tehát egy olyan név­szói csoportból képezzük, amely egy melléknévből (ami az o-komponens lesz) és egy főnévből (ami a melléknévi komponens lesz) áll. 2. E konstrukció jelölheti továbbá két egység unióját; ebben az esetben az összetett melléknév egy két melléknévből (P + Q) álló melléknévi mondat zsugorítása, ahol az első mel­léknév veszi fel az -o-s formát, a második pedig változatlan ma­rad.¹⁰

Ezzel szemben a „szerbo-csetnik" típusú derivációk egyik cso­portba sem sorolhatók: az állítmány -o végződésben kifejező­dő kiterjesztése ugyanis itt egy olyan egészt jelöl, amelynek a melléknévi állítmány részhalmaza, márpedig nem lehet egy rész­halmazt azon halmaz által meghatározni, amelyhez tartozik (az 1. képzési mód tehát egyfajta fallacia divisionis-ra vezet), sem pedig nem képezhetjük egy halmaz és egy részének unióját (a 2. képzési mód egyfajta fallacia compositionis-ra vezet). Hogyan lehetséges tehát hogy egy ilyen hamis konstrukció olyan kifeje­zések alapjául szolgálhat, amelyek bizonyos diskurzusban pon­tos leírás szerepét látszanak betölteni?

Ez úgy lehetséges, hogy ez a fajta kifejezés: 1. egy már meg­lévő tudásra appellál; 2. elsődlegesen nem utaló funkciót tölt be.¹¹ Az ilyen típusú kifejezés tehát arra szólítja fel címzettjét, hogy azonosítsa magát a „meghatározott tudással rendelkező szub­jektummal", ezt a tudást bizonyos mértékig mint struktúrát állítja elénk; és a „tudással rendelkező szubjektum" szerepét mint bi­o zonyos egyénekből álló közösség funkcióját írja elő.

Az ilyen típusú kifejezéseknél az utalás aktusa sikeresnek bi­zonyul, holott a tudás, amelyen alapszik torz és hamis ("patologikus" csoportok meglétét tételezi fel). Sőt, mi több, az ilyenfajta kifejezéseket tartalmazó kijelentések „igaznak" tűnhetnek, és igaz voltuknak egyik bizonyítéka éppen a sikeres „igaz" utalás, me­lyet egy meghatározott, nyelvileg azonban torz és logikailag ha­mis leírás valósít meg.

(3) 1992. április 20-án a szerbo-csetnik erők lőtték Vukovárt.

Ez a kijelentés akkor és csakis akkor igaz, ha a jelzett időpont­ban a „szerbo-csetnik erők" (torz és érvénytelen) kifejezéssel megjelölt katonai egységek lőttek a jelzett városra. Láthatjuk, hogy a kijelentés alanya torz kifejezés által kerül a kijelentésbe; pontosabban a (tényleges) kijelentő az általános alany személy­telen formájával való azonosulás révén hatalmazza fel magát e kifejezés használatára. A 3. számmal jelölt kijelentés hallgató­ságának, ahhoz, hogy megérthesse e kijelentés jelölő aktusát, ugyanezt az azonosulást kell elvégeznie: s legfeljebb csak a „megértés", azaz az azonosulás végrehajtása után teheti fel magának hallgatósága azt a kérdést, vajon sikeresnek tartja-e a 3. kijelentés jelölő aktusát, igaznak tartja-e a kijelentést stb. Ez az azonosulás egy meghatározott tudással rendelkező szub­jektummal történő azonosulás, akinek tudása minimálisan a szó­ban forgó megnevezésekre vonatkozó implicit „megegyezésen" nyugszik stb. (erre még visszatérünk).¹²

Az azonosulás alanyának feltételezett tudása tehát nem függ sem e tudásnak a diskurzuson kívüli világ logikusnak vélt struk­túrájába való beilleszkedésétől, sem e tudás belső koherenciá­jától. Éppen „inkoherenciája" helyén jelenik meg a (tudónak fel­tételezett) alany; és ez a diszpozíció az (amin mi a tudás struk­túráját + feltételezett alanyát értjük), ami létrehozza „adekvációjának" „tárgyait", amelyek társadalmi tények, a legszigorúbb dürkheimi értelemben.¹³

Az azonosulás alanyának feltételezett tudása azon alapujjpogy e rossz nyelvi konstrukciójú formula megállapodás szerint egy bizonyos tárgyat jelöl.¹⁴ Tehát egy olyan közösség létét feltétele­zi, ahol ez a fajta kijelentési mód vagy megállapodás érvényben van. A kérdés, hogy hogyan történhetett e formula bevezetése, hogy mikor „használták először", megvilágíthatja előttünk e tu­dás természetét és tárgyát. Az o-komponens előlegezi meg a kulcsot az összetétel megfejtéséhez: arra a közösségre utal, amellyel szemben a null-institúció által meghatározott közösség meghatározza magát. Ezért kell a „szerbo-", „jugo-" összetevők­nek mindig elöl állniuk, mégha, ez nyelvtanilag helytelen is. A megjelölt objektum felismerése tehát két mechanizmus által következik be: 1. a formula értelmezőjét felszólítják, hogy azono­sítsa magát a tudással rendelkezőnek feltételezett alannyal, mégpedig egy olyan pozícióba helyezkedve, ahonnan egy ilyen meghatározott leírás igaz voltának szükségszerűsége, úgymond, „etikai parancs"; 2. azon halmaz kiterjedésének határa, amelyre a „téves"-ként meghatározott leírás vonatkozik – legalábbis rész­ben – egybeesik a nemzeti null-istitúció által körülhatárolt hal­maz külső határával: sőt a két „határ" egybeesése jelenti azt a privilegizált határvonalat, amelynek viszonylatában a nemzeti közösség meghatározza magát. Az o-komponens tehát a nem­zeti null-institúció által meghatározott közösség speciális és pri­vilegizált külvilágát jelöli. Mindkét mechanizmus arra törekszik, hogy a nemzeti közösség tagjaként szólítsa meg a 3. kijelentés hallgatóságát, akik számára az ilyen típusú kijelentések értel­mezése, sit venia verbo, civil etika kérdése.

Az o-komponenst követő melléknév értelmezhető tehát pleo-nazmusként, ekvivalenciaként vagy érzelmi nyomatékosításként: egy nacionalista diskurzus kellős közepébe kerültünk tehát.¹⁵

Az o+melléknév konstrukció azon implicit tudásra való utalás folytán nyer értelmet, amelyhez az értelmező az e tudásnak fel­tételezetten birtokában lévő alannyal, azaz a nemzeti null-insti­túció alanyával történő azonosulás által jut el. Ez tehát valójá­ban egy rituális forma, melynek funkciója nem is annyira az in­formálás, sokkal inkább a nemzeti közösség összekovácsolá­sa. Sokkal inkább a Jacobson által conative-nak¹⁶ nevezett funk­ciót tölti be: egy „negatív" mágia részesévé válik, lealacsonyítja a tárgyat, amelyre utal. A kiváltott hatás egy „harmadik fél" meg­bélyegzése.¹⁷

Egy megkülönböztetés

(4) Franciaország nem veheti magára a világ összes nyomorát. (Michel Rocard)

Jacques Rancière¹⁸ megállapítja, hogy a 4. kijelentés választást hajt végre egy diszkrimináció alapján, hogy a diszkrimináció a „nem összes" „operátor" segítségével lép működésbe, és hogy a „jó" és a „rossz" nyomor között így létesített válaszvonal mindazonáltal meghatározatlan marad. Ha egybevetjük a null-institúció „Franciaország" határát a „jó" nyomort a „rossz" nyomortól elválasztó határvonallal, nemcsak hogy visszaigazoljuk 4. kijelentőjének valószínű szándékát (a kijelentés egy politikáról és a bevándorlás szabályozásáról szóló vita során hangzott el), de egyben megszervezzük a diszkurzív közeget is.

1. A 4. kijelentésben posztulált diszkrimináció csak akkor nyer bármifajta értelmet, ha a „Franciaország" („a franciák") prediká­tum jelentéstartományának külső határa részben megegyezik azzal a határral, amely á „jó nyomort" elválasztja az „összes nyo­mortól".

2. Ha a „jó"/„rossz" nyomor közötti megkülönböztetés már gyö­keret vert a feltételezett tudással rendelkező alanyban (a felté­telezett tudást ezúttal a törvény támasztja alá), könnyen lehet vitát nyitni arról, hogy mi is ez a „nyomor", azaz vitatkozhatnánk az „összes" nyomorról – amikor is ezen kategória felső határára kérdeznénk rá. Érdekes megfigyelni, hogyan függ az „összes" behatárolása a „nem összes" előzetes körülhatárolásától. Mivel a vita a null-institúció keretein belül folyik, a különböző vélemé­nyek lehetséges hitek módozataiként szerepelhetnek: s így biz­tosítva van a demokrácia szabad folyása.

3. Az 1. és 2. műveletek meggátolják a „diszkurzív tér" alter­natív artikulációját, amit a „két nyomor" kezdeti pozíciója mint „dualista" szerveződés legalábbis „elvben" lehetővé tenne. Nem­csak arról van szó, hogy a „két nyomor" közötti különbség az 1. művelet által olyan pozícióba kerül, ami felülírja a null-institúciót, hanem arról is, hogy ezáltal polgárjogot nyer. Ebből adódik a liberális demokráciákra amúgy jellemző következmény, hogy bár a nyilvános viták „nyíltak", bizonyos típusú problémakezelések ki vannak zárva e vitákból, vagy „radikálisnak", sőt extravagáns­nak tűnnek. Mindazonáltal érdemes lenne a „jó nyomor"/„rossz nyomor" sémájával szembeállítani egy másik dichotómiát, pél­dául a „centrum" és „periféria" dichotómiáját. Ebben az esetben olyan „dualista szerveződést" kapnánk, ahol a „jó nyomor"-és a „rossz nyomor" között fennálló dichotómia lenne az a mód, ahogy a világ az e sémában ösztönösen a „jó nyomor" rubrikájába be­írt nézőpont szerint leírható, és amely a másik séma szerint a centrum nézőpontja lenne; és ahol a „centrum" és a „periféria" közötti dichotómia a „periféria" szerinti világlátást tükrözné, azaz azt a módot, ahogy a világ a rocard-i séma szerint „rossz nyomor"-nak nevezett nézőpontból tárul elénk. Egy ilyen „dualista szerveződés" esetén azonban hiányozna a null-institúció, s azt valójában csak gazdasági, szükség esetén katonai erőkkel le­hetne fenntartani. E dualista „séma" azonban nem állna annyira távol napjaink világának realitásától: ki lehet mutatni benne a manapság „kultúrimperializmusként" jellemzett folyamat pacifi­káló misszióját is – amely nemes kísérlet egy olyan null-institúció bevezetésére, amely uralná a feszültségeket, helyes meder­be terelné a konfliktusokat, és rábírná a világ népeit, hogy ön­ként viseljék szolgaságukat.

Konklúzió

A három kijelentésre (1., 3. és 4.) legalább három elméleti át­gondolásra méltó vonás jellemző.

1. A „diszkurzív teret" egy, a „világ tengelyeként" feltüntetett szemiotikai ellentét (Európa/Balkán, horvátok/csetnikek=szerbek, jó nyomor/rossz nyomor), és a nemzeti null-institúció egybeesé­sének alapján szervezik meg.
2. Az elhangzáskor megszólított alany benne foglaltatik a ki­jelentésben.
3. Hallgatójukat a null-institúció alanyával történő identifikáci­ója útján szólítják meg, aki egyben egy feltételezett tudással ren­delkező alany.

E három művelet segítségével három kijelentésünk közelít a kommunikáció szokásos aporiájához, amely abban áll, hogy a kijelentés értelme a kommunikációs helyzet alapján ragadható meg, amely viszont maga is, legalábbis részben, az adott kije­lentés értelme szerint épül fel. Ezt az ördögi kört lényegében a hallgató-értelmező szakítja meg egy „vélekedésbeli kalkuláció­val": a kijelentés értelmezője megpróbálja meghatározni azt a hit-hátteret, amelyhez képest a kijelentés valamifajta értelmet nyerhet. Minthogy a hiedelmek „csomagban" jelentkeznek, és az értelmező valójában nincs abban a helyzetben (s képessége sincs rá), hogy azokat „egyenként" kihámozza és szemügyre vegye, a „kalkuláció" végül is oda fut ki, hogy az értelmező azo­nosul azzal az alannyal, amelyről feltételeztetik, hogy azt hiszi, amit hinnie kell, hogy a kijelentésnek értelme legyen. A retori­ka furfangjai éppen abban állnak, hogy plauzibilis hitek külső burkába csomagolják azt, amit a hallgatóval annak tudtán kívül le akarnak nyeletni.) Ez az identifikáció általában feltételes, és a mögöttes hitek csak mint lehetségesek jönnek számításba.¹⁹

E kijelentések burkolt célja, hogy szemiotikai oppozícióikat a változatos „meggyőződések vitájának" síkjára kivetítve, azaz o magának a (nemzeti) null-institúciónak az alapzatába ágyazva – amely egyfajta tudás tárgyát képezi – egy kötelező, a hitek szintjén netán előálló konfrontációkat megelőzni kívánó értelmé­ig zést kényszerítsen hallgatóira. Nem hagyva meg nekik a választás szabadságát, sőt a „véleményszabadságot" sem. A hallga­tók a null-institúcióval való identifikációjuk alapján, tehát mint identitással rendelkező egyének, a „nemzeti" közösség tagjai kényszerülnek értelmezni a kijelentéseket. A „szabadság" csak ez után kezdődhet.

(Fordította: Klim Zsófia)

Jegyzetek

¹ A kifejezést Claude Levi-Strausstól vettük át: Les organisations dua-listes existent-elles? In: Anthropologie structurale I. Plon, Paris, 1958.

² E fogalom kifejtéséhez l. saját cikkünket: Das 'Subjekt, dem unter-gestellt wird zu glauben' und die Nation als eine Null-Institution. In: Denk-Prozesse nach Althusser. H. Boke et al., Argument-Verlag, Hamburg, 1994. – Az ötletet Cl. Levi-Strauss fent idézett cikkéből merítettük. A cikk első soraiban felhívja a figyelmet Paul Radin egy 1923-ból szárma­zó írására, mely arról tudósít, hogy (a „dualista" séma szerint két részre szerveződött) Winnebago falu felső feléből származó megkérdezettek más leírást adnak közösségükről ("diametrális dualizmus"), mint az alsó feléhez tartozók ("koncentrikus dualizmus"). A bennszülött koncepció­nak, amely a megkérdezettek társadalmi helyzete szerint változik, véle­ményünk szerint részét kell képeznie a társadalmi szerkezet „objektív" leírásának. Ez a fajta megközelítés megszünteti az antropológiai „ob­jektivizmus" és szükségszerű folyománya a "the native's point of view", a bennszülött perspektíva között fennálló ellentétet (vő. Clifford Geertz munkái). Ezt az „ismeretelméleti" pozíciót alkalmazta már Marcel Mauss is, aki a „test technikáinak" megkülönböztető vonását például azon mód alapján határozta meg, ahogyan alanya a technikai aktust végrehajtja. "De mi a különbség másfelől a vallás hagyományosan hatékony …jel­képes, bírói aktusa, a közösségi élet aktusai, az erkölcsi aktusok, a tech­nikák hagyományos aktusai között? Az, hogy a szerző ez utóbbit 'me­chanikus, fizikai vagy fiziko-kémiai aktusnak' tartja, melyet e célból is hajtanak végre." (Marcel Mauss: Les techniques du corps. In: Sociologie et anthropologie. Quadrige, PUF, Paris, 1950., 9. kiadás 1985.371-372., a szerző kiemelése.)

³ A „konceptuális séma" fogalmát O. van Quine vezette be, s lényege, hogy elképzelhetetlennek tartja a „tökéletes fordítást" két olyan nyelv között, melyeknek mögöttes „konceptuális sémája" különböző (a „sémák" között végső soron még esetleges egybeeséseket sem lehet megálla­pítani, mivel az már feltételezné a „tökéletes fordítás" lehetőségét). Do­nald Davidson vitatja ezt a teóriát, s megállapítja, úgymond a kommuni­káció „fényéből", hogy transzcendentális lehetőségének feltétele (ő nem használja ezeket a kategóriákat), hogy a mögöttes „sémák" közösek, igazak és triviálisak – shared, true and trivial – legyenek. A mi álláspon­tunk, az antropológusok „spontán" ismeretelméletével megegyezően, az, hogy „sémák" is léteznek és a „fordítás" is lehetséges. E teóriánk bő­vebb kifejtését I. két tanulmányunkban: From Historical Marxisms towards Historical Materialism. Graduate Faculty Philosophy Journal, 14/1. New School for Social Research, New York, 1991.; Ideology and Fantasy. In: A. Kaplan – M. Sprinker (szerk.): The Althusserian Legacy. Verso, Lon­don – New York, 1993.

⁴ Levi-Strauss, miután az Anthropologie structurale I két egymást kö­vető fejezetében (VII.: „Társadalmi struktúrák Közép- és Kelet-Brazíliá­ban"; VIII.: „Léteznek-e a dualista szerveződések") legalábbis implicit formában, azt állította, hogy a „dualista" (vagy annak tartott) szervező­dések szinte spontán módon egy „hármas" struktúra kialakulásának irá­nyába mutatnak (vagy figyelmesebb vizsgálódás után hármas felépíté­sűnek bizonyulnak), a második cikk vége felé használja először a null-institúció fogalmát, melyet nem hoz kifejezetten kapcsolatba a „dualizmus-triadizmus" problémájával, és, bár a null-institúció fogalmát beve­zette, nem próbál meg ilyen kapcsolatot kimutatni. – Ha úgy fogjuk fel a társadalmi struktúrát, mint amit az ezen felosztásokba besorolt alanyok részéről történő „percepció" vagy „koncepció" közvetít; és ha az ilyen „koncepciót, percepciót" úgy tekintjük, mint ami alanyának a társadalmi struktúrában elfoglalt helye alapján közvetít információkat – a null-insti­túció hipotézise mindenképpen szükségszerűnek bizonyul. Levi-Strauss saját szavaival így definiálhatjuk: ,,[a null-institúciónak] nincs más funk­ciója, mint hogy lehetővé tegye, hogy a társadalomban… létezhesse­nek … intézményes formák, amelyeket null-típusúnak nevezhetünk. Ezek­nek az intézményeknek nincs más valódi, önmagukból fakadó funkció­juk, mint hogy megteremtsék a társadalmi rendszer előfeltételeit, amely­nek később tartópilléreivé válnak, s amelynek totalitásként való műkö­dését jelenlétük – mely önmagában értelmetlen lenne – biztosítja. …Ér­telmetlen intézmények, azon felül, hogy értelmet adnak annak a társa­dalomnak, amelynek részét képezik." I. m. 176-177.

⁵ Mindemellett nem kívánunk végképp elszakadni a hagyományosan „osztálytudatnak" nevezett jelenségtől. Attól eltekintve azonban, hogy egy osztály nem fogható fel „alanyként", s még kevésbé „tudatos alany­ként", az „ideológiai dominancia" fogalmából következik, hogy az egyén szintjén (az egyetlen szinten, ahol az „alany" problematikája egyáltalán felvethető) minden kétséget kizáróan egy két-, illetve egyirányú kapcso­latról van szó az ideológiai megszólítás (mely megszerzi maga számá­ra az egyént) és az egyén társadalmi ("osztály") helyzete között. E prob­lematika keretében egyébként javasoljuk az „ideológiai interpellációnak" a szubjektiváció szintjén történő konceptualizálása helyett (mint azt Althusser javasolja) az identifikáció szintjén történő konceptualizálását.

⁶ Azaz azon a specifikusan a kapitalizmusra jellemző illúzión, hogy az úgynevezett „kereskedelmi fetisizmus" már magában biztosít minden „ide­ológiai" feltételt a kapitalista termelési mód reprodukálásához. Ez az (egyébként „szükségszerű") illúzió, melynek Marx is rabja marad a Tőké­ben, a meghatározónak (gazdasági) és a dominánsnak (ideológiai) a kapitalizmusban bekövetkező „koincidenciájából" ered, amely a külön­böző társadalmi fórumok (a „felépítmények") „önállósulásához" vezet. Az egyén politikai emancipációja – az „emberi jogok" megfelelő ideológiá­jával – ennek csak egy mellékhatása. A zsidókérdéshez-ben Marx le­leplezi ezen emancipáció tökéletlen, absztrakt és illuzórikus jellegét. Bár e kritika egy ideológiai-humanista álláspontból sarjad ki ("általános em­ber" stb.), a szovjet birodalomnak a keleti népek által történt lerombolá­sa után nyert aktualitást. Azon bírálók (mint Claude Lefort) várakozásai ellenére, akik Marxot (és pontosan a Zsidókérdéshezt) az „emberi jo­gok" nevében kritizálták, és az „emberjogi forradalom" résztvevői (mint a jelen sorok írója) szándékainak ellenére a „poszt-kommunista" folya­matok olyan irányt vettek, amely mindinkább a marxi (mindazonáltal ide­ológiai!) megközelítést látszik igazolni.

⁷ Az anyanyelvű alany e feltételezett tudását hívják a nyelvészek „nyelvi kompetenciának": ennek köszönhető a kétértelműség, a metafora és ál­talában a jelentés felismerése, e tudás megléte bármifajta nyelvi analí­zis lehetőségének is alapfeltétele.

⁸ Georges Devereux: L'Ethnopsychanalise comparatiste.

⁹ Ez amúgy a nemzeti null-institúció egyik jellemző vonása: mivel ma­gában nem képes betölteni „totalizáló" szerepét, célja eléréséhez segít­ségül hív valamely „alája tartozó" különálló ideológiát. Ez a (különálló) ideológia, mely valójában a nemzeti null-institúció „teljességhiányát" pó­tolja, adott történelmi pillanatban uralkodó ideológiává válhat. Éppen ezért egy adott nemzet kebelén belüli politikai küzdelmek a kérdés körül foly­nak, hogy a lehetséges ideológiák közül melyik vegye át a null-institú­ció szerepét. Szépen mutatja be azon történelmi transzformációkat, melyek során a nemzeti null-institúciónak fölébekerekedik valamely önálló ideológia: Eric J. Hobsbawm: Nations and Nationalism. Programme, Myth, Reality. Canto, Cambridge University Press, 2. kiadás 1992.

¹⁰ E két konstrukció a „tudományos" nyelvben igen gyakori: 1. „fiziko­terápiás", ami a „fizikai úton történő terápiával" kapcsolatos (a mellék­név alapja egyébként a már szintén „összevont" fizikoterápia főnév); 2. „pszicho-szomatikus", ami egyszerre „pszichikai" és „szomatikus". – Né­hány nyelv (mint a szlovén) írásban különbséget tesz a két forma kö­zött, az elsőt egybe, a másodikat kötőjellel írja.

¹¹ A „nyelv funkcióin" Roman Jakobson meghatározásait értjük: a referenciális (utaló) funkció az ő terminológiája szerint a „kontextus", azaz egy extra-diszkurzív „realitás" felé irányul. Vö. Jakobson: Linguistics and Poetics, In: Th. A. Sebeok (szerk.); Style in Language. MIT Press and John Wiley & Sons, New York – London, 1960.

¹² ltt a Donald Davidson által kidolgozott jelentéselméletre utalunk, mely fenntartja, hogy az igazságoperátor, Tarski elmélete szerint, működhet jelentésként a kijelentések jelentésének teóriájában. Egy kijelentés „ér­telme" tehát egybeesik igazságfeltételeivel. Szándékunk annak bizonyí­tása, hogy még egy ennyire szigorú teória (melynek alkalmazási köre valószínűleg korlátozott marad) keretében sem mondhatunk le arról a hipotézisről, hogy minden kommunikáció alapfeltétele az identifikáció.

¹³ Az általunk javasolt tudás fogalma megköveteli a Michel Foucault-i episztemé fogalom kifejtését. Szeretnénk utalni az analitikus filozófia­ban a „A tudás nem más mint bizonyítottan igaz hit?" kérdésben össze­foglalt vitára. Az analitikus filozófia válasza inkább „nem", mivel a „bizo­nyítás" a tudás „tartalmához" képest esetleges lehet. A mi „foucault-i" válaszunk ezzel szemben „igen", hiszen a tudás diskurzusa maga tar­talmazza a választás kritériumait aközött, hogy mi „szükségszerű" és mi „esetleges". Mindig ki lehet mutatni egy bizonyítás esetlegességét, elég megváltoztatni annak „terét", azaz a diskurzus típusát. Egy adott tudáson alapuló diskurzus keretében minden érvényes bizonyítás „szük­ségszerű" és, ennélfogva igaz jellege önmaga által érvényesül ("self-fulfilling"). Szükségtelen hozzátennünk, hogy amit mi „tudásnak" neve­zünk, az egyfajta ideológiai diskurzus: önérvényesítő képessége éppen inkoherenciájából adódik, azaz abból, hogy az alanyt beépíti struktúrá­jába.

¹⁴ Analízisünk voltaképpen a Jürgen Habermas által „etikai konszen­zusnak" nevezett fogalom egy dimenzióját ragadja meg, melyet Haber­mas, mint szükséges instanciát, az alkotmányos szabályok egyetemle­gessége és az egyéni gyakorlat egyedisége közé iktat: Struggles for Recognition in the Democratic Constitutional State. In: A. Gutmann (szerk.): Multiculturalism. Examining the Politics of Recognition. Prince­ton University Press, Princeton, 2. kiad. 1994.

¹⁵ Az ideológiai művelet eredményeként egyenlőségjel jön létre a „szer­bek" és a „fasiszta alakulatok" között. Elemzésünket gazdagíthatnánk -erre azonban jelenleg nincs módunk – ha megvizsgálnánk, hogyan sze­repel a „csetnik" kifejezés Bosznia-Hercegovina kormánypárti médiuma­iban, melyeknek nem titkolt – és el is ért – célja ennek éppen az ellen­kezője: a fasiszta csapatok elhatárolása a szerb nemzet egészétől.

¹⁶ "…the magic, incantatory function is chiefly some kind of convention of an absent or inanimate 'third person' into an adressee of a conative message." R. Jacobson: Linguistics and Poetics. In: Th. A. Sebeok (szerk): Style in Language. 355.

¹⁷ A pszichoanalízisből kölcsönvett fantazma fogalom bevezetésével bonyolíthatnánk, de gazdagíthatnánk is elemzésünket. A „From Historical Marxisms towards Historical Materialism", „Ideology and Fantasy" és a „Das 'Subjekt dem unterstellt wird zu glauben'…" (I. fentebb) című írása­inkban megkíséreltük bebizonyítani hogy az ideológiai interpelláció alapmechanizmusa nem a szubjektiváció, mint azt az althusseri formu­la sugallhatja, hanem az identifikáció: ezen identifikáció két formáját kü­lönböztettük meg: 1, a meghatározott hittel rendelkezőként elgondolt alannyal történő feltételes identifikáció, ahol az értelmező a kijelentés tartalmának értelmezéséhez szükséges meggyőződéseket csak mint lehetséges meggyőződéseket teszi magáévá, és a szigorúan vett althusseri értelemben nem hat rá az interpelláció; 2. a tudással rendelkezőként elgondolt alannyal történő „feltétel nélküli" identifikáció, ahol a hallgató althusseri értelemben reagál az interpellációra; ebben az eset­ben az értelmezés igénye egy olyan jelentéskomplexumba ütközik, mely fantazmaként működik, és amely az igényt a tudatalatti vágyhoz köti; a tudatalatti vágy által irányított identifikáció a tudással rendelkezőként feltételezett alannyal történő identifikáció. Azt mondhatnánk, hogy a fantazma minden esetben működésbe lép, amikor a null-institúció határa kerül szóba, mint 1. és 3. (és mint látni fogják 4.) példánk esetében. Példáinkban az o+melléknév szerkezet a szó legszigorúbb freudi értel­mében fantazmaként működik, éppen a benne megnyilvánuló „értelem­hiány" miatt. Elméletünk szerint a null-institúció kijelölt alanya mindig a tudással rendelkezőként feltételezett alany.

¹⁸ Jacques Ranciére: L'inadmissible. Les bons sentiments, Le genre humain, 1995. június.

¹⁹ Pontosítsuk a felvázolt teóriát két példával. Legyen a kijelentés:

(5) Virágozzék ezer virág!

Ha tudom, hogy ezt a kijelentést Mao tette, akkor ezt a kommunisták kultúrpolitikájáról folyó vitához tartozó kijelentésnek tekintem. Képes vagyok feltételesen azonosítani magam az azon fogalmi alapokban hí­vőként tekintett alannyal, amelyeken egy ilyen vita nyugszik. Ha azon­ban egy Claude Lorrain képeiről szóló tudósítás olvasása közben buk­kanok az 5. kijelentésre, úgy „fogom fel" mint az „angol kert" elvét kifeje­ző kijelentést, és mint egy kertművészeti tan kijelentését értelmezem. Majd amikor végül felvilágosítanak hogy az 5. kijelentés Pu Ji szájából hangzott el, szükségem lesz néhány kiegészítő információra, még ha tudom is, hogy Pu Ji volt „Kína utolsó császára": ha a börtönben folyta­tott átnevelése során hangzottak el ezek a szavak, akkor a „Mao" sze­rinti interpretációra fogadok; ha a kijelentés később hangzott el, abban a korszakában, amikor kertészkedésre adta a fejét, akkor a „Claude Lorrain"-féle hipotézis alapján fogom értelmezni. – Az, hogy az értelme­zés nem valamiféle „kontextuson kívüli valóságtól" függ, a következő tesztből is kiderül;

(5/b) Zsdanov elvtárs mondta: 'Virágozzék ezer virág!'

Kétségbe vonhatom, hogy az 5. kijelentés a szocialista realizmus ide­ológiájához tartozik – de csak azért, mert már előzőleg felismertem, hogy melyik az a mögöttes hit (a kommunisták kultúrpolitikája stb.), amely­nek alapján az 5/b. kijelentés (hamisnak) értelmezendő.

Az európai soknemzetiségű államok felbomlásáért öt fő ténye­zőt tekinthetünk felelősnek. Ezek a következők: bizonytalanság, reményvesztettség, a politikai rendszerek tekintélyelvűsége, a nemzeti-politikai revans vágya, a társadalmi osztály kollektiviz­musának nemzeti kollektivizmussal történő helyettesítése. Kü­lönbséget kell tenni faji és polgári nacionalizmus között – az előb­bi a nemzeti sovinizmus szinonimája és felelős a nemzetiségi alapon folyó felbomlásért.

Bevezetés

A nemzet és a nacionalizmus nagyon komplex kategóriák. Ah­hoz, hogy egy cikk erejéig kezelhetővé tegyem őket, egyszerű­sítenem kell, és számos dimenziója közül néhányat figyelmen kívül kell hagynom. Teljes általánosítás még ekkor sem lehetsé­ges a specifikus történelmi és a jelenlegi politikai körülmények­nek köszönhető változatosság és a nagyszámú kivétel miatt. Emiatt egy konkrét területre és a nemzetek egy konkrét halma­zára koncentrálok. Az egykori Jugoszláviát tartom szem előtt, azt az országot, amelyet a leginkább ismerek. De talán ennél is fontosabb, hogy Jugoszlávia olyan egyedi társadalmi laborató­rium, amilyennel általában másutt nem találkozhatunk. Az ország átélte az összes modern társadalmi-gazdasági rendszert: a kapitalizmust, a társadalmi forradalmat, az etatizmust, a ko­rai szocializmus egy sajátos változatát és ismét a kapitaliz­must. Hét nemzet alkotja, egyikük sem nemzetközileg, és rész­ben otthonában sem elismert. Egy vagy kettő közülük a jugosz­láv állam létezése idején ébredt nemzeti öntudatra. Egy nemzet kivételével nyelvük annyira hasonló, hogy bárki megérti a mási­kat. Négy nemzet gyakorlatilag ugyanazon a nyelven beszél, és annak oka, hogy a Jugoszlávia létrehozása előtti több mint ezer évben miért nem egy államban éltek, a viharos balkáni történe­lem által teremtett gazdasági, vallási, kulturális különbségekben keresendő. Pontosan ez a négy nemzet áll most háborúban egyással. A kis eltérések nárcizmusának egy példája. De az el­térések talán mégsem olyan jelentéktelenek, hiszen az ország három világvallás – a katolikus, az ortodox, és a muzulmán -, következésképpen három világkultúra – a nyugati, a keleti, és az orientális Dél – közötti határon fekszik.

Egy további jellegzetességgel is számolnunk kell. A lakosság etnikailag erősen kevert, kiváltképp Boszniában, ahol a 109 he­lyi kerületből 100 vegyes „etnikumúnak" tekinthető. Ezért ami­kor lord Owen – a nemzetközi tárgyalófél – terveket készített az ország nemzeti alapon történő felosztására, javaslatai azonnal a lehetséges legvéresebb népirtást és etnikai tisztogatást ered­ményezték. (Idézőjelet azért használok, minthogy az etnikumot rendszerint a közös származás definiálja, Bosznia különböző „etnikai" népessége viszont azonos származású.)

A kevert népesség egy aspektusa a vegyes házasságok kö­tése. A vegyes házasságok eredménye a „vegyes etnikum", je­len esetben a jugoszláv etnikum. Különbséget kell tenni az etni­kum és az állampolgárság között. Nem létezik amerikai etni­kum, csupán amerikai állampolgárság vagy polgári nemzet. A jugoszláv esetben ezek együttesen létezhetnek. A legutóbbi népszámláláskor a lakosságnak körülbelül öt százaléka tekin­tette magát etnikailag jugoszlávnak, többnyire Horvátországban, Boszniában és a Vajdaságban (több mint nyolc százalék; Ičević , 1989.124.). Ezek a százalékok egyik cenzustól a másikig emel­kedtek, és a jugoszlávok Jugoszlávia modernizációjának hordo­zói voltak. Mindazonáltal az állam létezésekor nem voltak nép­szerűek (Dugandžija, 1985. 61-65.), s annak megszűnésekor hontalanná váltak. Hivatalosan „etnikailag nem definiáltnak" (neopredijeljeni) tekintették őket, és számukra most már nem engedélyezett a jugoszláv elnevezés használata.

A fenti megfontolások hasznosak a nacionalizmus két típusá­nak -ti. etnikai és polgári nacionalizmus – elhatárolásakor (Brad, 1993. 151.). Az előző exkluzív – egy meghatározott nemzetbe kell beleszületnünk -, a másik inkluzív – a származására való tekintet nélkül minden polgárt érint. Az előző örökölhető, az utób­bi elsajátítható. Az előbbi magában foglalja a zárt csoportban a Ml és az ŐK mellérendeltségét, és végzetes konfliktusok oko­zója. A ragaszkodás valamely zárt csoporthoz generálja a cso­porthoz nem tartozók, a mások gyűlölését. A polgári nacionaliz­mus szintén csoporthoz kötődő fogalom, de itt legalább nyitott csoportról van szó. Így, bár ez utóbbi sem teljesen veszélytelen, mindazonáltal összeegyeztethető a különböző etnikai népcso­portok civilizált együttélésével. A nacionalizmust gyakran a mé­dia gyűlöletkeltő propagandája alakítja szélsőséges intoleran­ciává. A jelenség a rádió 1895-ös feltalálása és a televízió má­sodik világháború utáni használata előtt alig volt ismert.

Az etnikai nacionalizmus jelentését gyakran valamely nemzet szeretetével és egy másik gyűlöletével határozzák meg. A definí­ció meglehetősen pontatlan. A „szerető" rész azért kétséges, mert ez a fajta „szeretet" nagy károkat okozhat a saját nemzetnek is. A „Nagy Németországot" vagy a „Nagy Szerbiát" célzó szeretet e népeket veszedelembe sodorta. A gyűlölet elem nem szükség­szerűen, bár rendszerint velejárója az etnikai nacionalizmusnak, mert a MI kizárólagos az ŐK ellenében. Más szavakkal nemzeti sovinizmussá vagy gingoizmussá válik. Az etnikai nacionalizmus pontosabb definíciója lehet a következő: az irracionális önszere­tet és a saját csoportunkon kívüliek gyűlölete.

A terminológia kiterjeszthető úgy, hogy még néhány más fo­galmat is tartalmazzon. A patriotizmus jelentheti akár az etnikai (saját ország szeretete), akár a mások gyűlöletétől mentes pol­gári nacionalizmust. Az egoista nacionalizmussal¹ ellentétben, a patriotizmus altruista. A patriotizmus nyilvánvalóan pozitív ér­zés, gyakran a legnagyszerűbb cselekedetek forrása. Országunk hőseire akkor is büszkék lehetünk, ha még csak nem is a mi országunkban születtek. Ha tehát a nacionalizmus fogalmát megszorítások nélkül használjuk, akkor legitim és pozitív érzés­nek tüntetjük fel. Ha tartalmazza mások diszkriminációját is, ak­kor megfelelő jelzője a nacionalista. Nemzeti-soviniszta és na­cionalista ezáltal szinonimák.

Nacionalista felbomlások

1918-ban a wilsoni Jugoszlávia egy földművelő (a lakosság há­romnegyed része) és félig analfabéta, – emiatt is – Európa utol­só előtti helyére besorolt ország volt. A második, 1990-ben meg­szűnő, partizán Jugoszlávia már egy új ipari állam, népességé­hez viszonyítva a legtöbb diákkal a világon, és a második világ­háború előtti összdiáklétszámnál nagyobb átlagos egyetem mé­retekkel. Az elérhető, nemzeti jövedelem összehasonlító statisz­tikák szerint (Summers and Heston, 1991.) az 1950 és 1985 kö­zötti 35 éves periódusban Európa legmagasabb növekedési rá­táját mutatta fel. Az általam e célra kidolgozott társadalmi index azt mutatja, hogy az ország népessége a világon a legmaga­sabb társadalmi jólétet érte el (születéskor várható élettartam, oktatás, egészségügy). A hierarchikus társadalmi viszonyo­kat – a munkásönigazgatás által – nagyobb mértékben csök­kentették, mint bármely más nemzetnél. Az egy főre eső tár­sadalmi termék lényegesen magasabb volt, mint Nyugat-Euró­pában közvetlenül a második világháború előtt. Valójában a fent említett 35 év gazdasági fejlődése dinamikusabb volt, mint az azt megelőző ezer évben!

Azt várhatnánk, hogy ilyen körülmények között egy elégedett népességet találunk, készen arra, hogy jövőbeni fejlődéséről ér­telmes párbeszédet folytasson. Sajnos, erre semmi jel nem utalt. A társadalmi pszichológia jelentősen különbözik az individuális pszichológiától, és egyik sem túlzottan racionális. Az éppen em­lített ezer év 35 évbe sűrítése a változások megemészthetetlen csomagjává lett. Az ország készen állt a dezintegrációra. A fo­lyamat szükségszerű összetevője az etnikai nacionalizmus új­raéledése.

Diplomás fiú és analfabéta szülei valóban ritkán támogatják egymást. A tudás elérhető, de – a normális esetben a család­ban és a helyi közösségben megszerezhető – kulturális hagyo­mány nem. Virágzónak tűnik a társadalom, de struktúrája szél­sőségesen ingatag, bármely kis zavar kimozdíthatja egyensú­lyából. Alkalmas és a veszély tudatában lévő vezetőkkel a po­tenciális robbanás talán megakadályozható. Azonban maguk a vezetők is a rendszer részét képezik – különösen, ha politikai demokráciáról van szó -, és kiválóságuknak csak meglehető­sen alacsony valószínűséggel van hatása.

Esetünkben az instabil egyensúlyt a következő, általam ne­gyedszázaddal ezelőtt azonosított, négy lényeges erő váltotta fel (Horvát, 1971.). Az ötödikkel, a legutóbbival, a következő fe­jezetben foglalkozom.

1. Bizonytalanság

A gyors fejlődés a népességnek vidékről a városi munkahelyekre történő áramlását okozta, melynek éves üteme 1,5 százalék volt. 1990-re a mezőgazdaságban dolgozó népesség aránya a teljes aktív népességhez viszonyítva 3/4-ről 15%-ra csökkent. Mindez annyiban különbözik a nemzeti felszabadító harctól és az első háború utáni évektől – amikor is az egyének szintén tömegmére­tekben változtatták környezetüket és szokásaikat, viszont azon­nal és szorosan új környezetükbe integrálódtak -, amennyiben a társadalmi decentralizáció, demokratizálódás és individualizmus következtében az egyének növekvő mértékben maradtak maguk­ra. (Ez természetesen nem szükségszerű következménye a de­centralizációnak és a demokratizálódásnak, sokkal inkább a fo­lyamat rendszertelenségéből következik.) Egy ilyen helyzetben a támogatottság és az azonosság keresése természetes módon fe­jeződik ki abban a folyamatban, ahogyan az egyén azonosul az­zal a társadalmi csoporttal, amelyikben élete sorsdöntő változá­sait tapasztalja. A nemzet fontossága társadalmi szintre kezd emelkedni, túltengenék a nemzeti érzések. A saját hibák és ag­godalmak – amelyek gyors és átfogó változások idején számo­sak -, kivetítődnek a nemzetiségre, amely különböző okokból el­nyomott és veszélyeztett. A biztonság megtalálható abban a hit­ben, hogy ugyanazon nemzetiség más tagjaival szövetkezve har­ciasan és agresszívan nemzetiségünk pozíciójáért szállunk sík­ra. Ugyanezzel az eszközzel minden egyes egyén kiteljesedik és stabilizálódik. Ebből következik az a nézet, hogy ezideig minden nemzetet diszkrimináltak és elnyomtak. Alulképzett vagy lelkiis­meretlen kögazdászok különböző „számításokkal" erősítik ezt az elképzelést, melyből következik, hogy az illető nemzet „sérült". Ambiciózus és gátlástalan politikusok ugyanezt teszik. A valóság­ban, minthogy egyetlen nemzetiség sem domináns, a kielégület-lenségek azonnal az ellenség egyetlen lehetséges konkrét meg­jelenési formája, vagyis a föderáció irányába terelődnek. A föde­rációt fokozatosan szétbontják („szétbontódik", ..disassembled"), jelentősen csökken a rendszer hatékonysága, ez megemeli az összes köztársaság költségeit, és önmagát beteljesítő jóslatnak tűnik. A folyamat a föderáció teljes dezintegrációjával zárul.

Egyszerű úton meggyőződhetünk az események következő láncolatáról. A gazdasági hatékonyság megköveteli a szabad kezdeményezés, vagyis a piac létét. A szabad piac lehetővé te­szi a demokráciát, de bizonytalansággal is jár. Ez utóbbi nacio­nalizmust generál. Így a piac, a demokrácia, a nacionalizmus szoros korrelációban jelentkezik. Természetesen a folyamat más­ként is lejátszódhat, és a piac óvatos ellenőrzésével a bizonyta­lanság általában csökkenthető. De hány olyan nemzet van, ame­lyik tudja, hogyan kell ezt megtenni, vagy szabad annyira ideo­lógiailag, hogy elkerülhetné a kvázi-liberális laissez-faire-t?

2. Csalódottság

A fent vizsgált bizonytalanság jó esélyt teremt a nacionalizmus kifejlődésére. Ezt más tényezők tovább erősítik. Vegyük szem­ügyre először a kinyilvánított és megígért eszmények és ezek megvalósulása közötti folyamatosan növekvő távolságot, külö­nös tekintettel az önkormányzat és a demokrácia, valamint a balkáni államszerveződés közöttire. Azok az egyének, akik részt vettek az igaz forradalomban vagy hittek az ambiciózus refor­mok ígéreteiben, csalódtak. Csalódottságuk apátiához vezet, ez utóbbi befelé forduló individualizmushoz, ahonnan természete­sen vezet az út a nacionalizmusig.

Bizonyos fokig elkerülhetetlen a csalódottság, részben mert a törekvések forradalmi szintje valójában nem relizálható, és szük­ségszerűen színvonalesés jelentkezik. Azonban a csalódottság többnyire abból a gyors gazdasági, társadalmi és politikai fejlő­désből következik, amelyik olyan komplex társadalom megterem­téséhez vezet, amely szükségletei meghaladják egy nem meg­felelően kialakított és naivan elképzelt – vagy egyszerűen gya­korlatlan – állami apparátus szervezeti képességeit. Követke­zésképpen a társadalom reformtól reformig, krízistől krízisig ha­lad.

Egy ilyen helyzetben, amelyben a politikai döntések végrehajtatlanok maradnak, és nincsen társadalmi felelősséggel bíró szerv, amelyben a sorozatos kezdeményezések sorozatosan kudarcba fulladnak, megjelenik a menthetetlenség, a perspek­tívátlanság és a keserűség érzése. Az ipari sztrájkok és a más jellegű elégedetlenségek száma megsokszorozódik. Mindez el­kerülhetetlenül tömeges frusztrációt vált ki. Csodaszer: a saját nemzet és annak függetlensége.

3. A politikai rendszer tekintélyelvűsége

Az utókor éleslátásával tisztában vagyunk azzal, hogy a gazda­sági és társadalmi modernizáció hatalmas munkáját az egypart-rendszerben hajtották végre. Témánk szempontjából fontosabb, hogy a feladatot egyedül ezen a módon lehetett ilyen rövid idő alatt végrehajtani. Azonban az egypártrendszer egy idő után szükségszerűen deformálódik, és így a jövőbeni fejlődésnek in­kább gátjává, semmint eszközévé válik. Ha csak egy politikai párt van, fokozatosan egy dualista rendszer fog kifejlődni. A rend­szer „hátralévő" idejében a politikai struktúra tekintélyelvűsége konfliktusba kerül az önigazgatással – vagy a kinyilvánított de­mokrácia bármelyik más formájával. Kezdetben ez a konfliktus nem létezik – és a rendszer jól működik – a decentralizált gaz­daságot és társadalmat koordináló vezető párt monolitikus struk­túrája miatt. Ebben a periódusában érte el Jugoszlávia a világ leggyorsabb növekedési ütemét.

Egy idő után a monolitizmus anarchizmussá alakul. Lehe­tetlenség egyidejűleg fenntartani az önigazgatást „az alul lévők számára", és a hierarchikus centralizmust „a fent lé­vők számára". Megindul a vezető párton belüli megosztottság, ezzel együtt a konfliktusok, a reformokkal szembeni merev el­lenállás a konzervatívabb elemek, illetve az eltérő nemzeti ha­gyományokat őrzők részéről. Az ellenállás nemcsak a rejtett ér­dekeknek, hanem egyszerűen a megértés csődjének is követ­kezménye. Az ellenállás redukálásának módja a vezető párt fö­deratív felosztása: egy helyett nyolc (hat köztársasági és két autonóm tartománybeli) politikai centrummal. Ez csupán látszat­demokrácia, de nem azért, mert a politikai demokrácia a köztár­sasági szinten megreked egy laza föderatív szintű koordináció fennmaradásával. A rendszernek létezett megfelelő, nem hiva­talos elnevezése: „etatizmus több centrummal". Minthogy a köz­társaságok többnyire nemzetiségi alapon szerveződtek, a de­mokratizálódás ezen típusa közvetlenül vezet a nemzeti érde­kek és a nemzeti politikák összeütközéséhez, és tiszta, egysze­rű nacionalizmusban végződik.

4. A nemzeti-politikai revans vágya

A politikai rendszerek tekintélyelvűségének egyéb negatív kö­vetkezményei is vannak. A nemzeti-felszabadító harc nem min­den régióban kezdődött ugyanabban az időpontban, és ugyan­azzal az intenzitással. A különbözőség objektív fettételek által meghatározott, és önmagában nem jelent semmit. A felszaba­dulást követően, amikor új államot kellett építeni, a hatalmi struktúra legérzékenyebb pozícióiba a legtovább harcoló par­tizánok és a párt öregjei kerültek. Ezáltal a kezdeti eltérések folytatódtak. Mindezt szintén objektív feltételek határolták be. Ekkor azonban elkezdődik egy folyamat, immár teljesen külön­bözőjellemvonásokkal. A nem demokratikus politikai rendszer­nek köszönhetően az egyenlőtlenségek állandósulnak. A sze­mélyzetet „megbízható káderekkel", és – a dolgok természe­tes rendje szerint – a már a hatalmi struktúrában lévők roko­naival, ismerőseivel töltik fel. Nemzetiségileg homogén fölál­lásban a lényeg marad látható: a nem demokratikus politikai rendszer. Nemzetiségileg heterogén esetben ez nemzeti prob­lémává alakul. így Horvátországban általánosan elfogadott né­zet volt, hogy a szerbek aránytalanul nagy képviselettel ren­delkeztek a rendőrségben, az Állambiztonsági Hivatalban és a politikusok között (ugyanakkor figyelmen kívül hagyták, hogy a gazdasági vezetők és a tudósok körében alulreprezentáltak voltak). Minthogy a rendszer nem hagyott teret a fenti „arány­talanságok" kiigazítására, az állapot tartósan fennmaradt: ez egyre nagyobb haragot ébresztett, ami észérveket teremtett a széleskörben elterjedt véleménynek, mely szerint „Horvátország szerb irányítás alatt áll". (A hadseregben való túlreprezentált­ságuk, ami nemzeti hagyományokból fakad, a nacionalizmus erőszakossá válásakor sorsdöntőnek bizonyult.) A nemzeti-po­litikai revans egészet alkot. Hasonló folyamat zajlott Koszovó­ban, ahol a montenegróiak és a szerbek vettek részt arányta­lanul sokan a partizánháborúban – nyilvánvaló okokból, hiszen életüket és horvátországi vagyonukat védték. Ugyanakkor az albánoknak nem volt egyebük, mint iskoláik, közigazgatásuk, nyelvük, (majdnem) államuk, így nem láttak okot a hódítók el­leni harcra. Most az albánok elnyomottnak érzik magukat – lé­nyegtelen, hogy jogosan-e: nemzeti büszkeségüket sértették meg, ezért megpróbálták a szerb és a montenegrói elitet le­váltani, aminek következtében kiújult a szerb és az albán naci­onalizmus. Szövetségi szinten is ugyanilyen folyamat zajlott. Sorsdöntő politikai hibának bizonyult a szövetségi és a szerb főváros egy városba telepítése (Belgrád). Fél évszázaddal ké­sőbbre az az általános – és részben valós – érzés fejlődött ki, hogy szerbek irányítják az országot. Belgrád az idegen ura­lom alóli felszabadulás és függetlenség szimbólumából a bürokratikus önkény és hegemónia szimbólumává vált. A válasz a nacionalizmus újjáéledése, melyet ambiciózus politi­kusok a saját személyes hasznuknak alárendelten próbáltak kihasználni. A partizán „testvériség és egység" jelszavát a nem­zeti függetlenség és az „államépítés" egyetemes igénye váltotta fel.

A jugoszláv esetnek vannak bizonyos specifikus elemei, me­lyek kedveznek a nacionalizmus kialakulásának, de minthogy általánosan nem fontosak, figyelmen kívül hagyhatjuk őket. Le­vonhatunk azonban két alapvető politikai konklúziót:

1. A gazdasági stabilizáció a stabilizációt elősegítő tényező le­het, de nem akadályozhatja meg a nacionalizmus kialakulását, és a soknemzetiségű államok végső nacionalista felbomlását. Másrészt minden olyan államban, amelyik a föderáció szétesé­sekor keletkezett, a gazdasági jólét jelentősen visszaesett, és mégis, kormányaikat formálisan demokratikusan választották meg.
2. Történelmileg a politikai demokráciát megelőzi – és ebben az értelemben annak előfeltétele is – a gazdasági demokrácia. Jugoszlávia a sorrendet megfordította, és politikai demokráciát próbált elérni gazdaságira alapozva (önigazgatás). Valódi tár­sadalmi forradalmat átélve az ország különösen kedvező felté­teleket élvezett ennek megtapasztalására – de a kísérlet kudar­cot vallott. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a politikai de­mokrácia alapvető jelentőséggel bír, és a társadalmi fejlődés­ben az előzményt képviseli. Ugyanúgy, ahogyan a negatív sza­badság történelmileg és logikailag megelőzi a pozitívat, és a va­lós világban a kettő nem érhető el egyszerre. Az ország elér­het egy elfogadható politikai demokráciát gazdasági nélkül. A fordított út nem járható.

A kollektivizmus

Erich Fromm kiemeli az ember mély igényét a meggyökerezettségre, amely hozzájárul a biztonsághoz, és segít az élet orien­tálásában. Ez a szükség különösen a létezést veszélyeztető helyzetekben intenzív, akkor, amikor az emberek különösen ér­zik bizonytalanságukat. A meggyökerezettség a születési hely­hez nyúlik vissza. Ismert, hogy azok a gyerekek, akiknek szülei gyakran költözködnek egyik helyről a másikra, később mentális zavarokkal küszködhetnek. Ezért várhatjuk el, hogy a regionális különbségek erős bizonyítéka lesz a meggyökerezettség, és így érdemes figyelembe venni ezt, amikor egy ország regionális de­centralizációját vizsgáljuk. A modern ember nagyon mobil, de ennek ellenére szükségét érzi, hogy maga előtt lásson egy adott – barátokkal, vidékkel, nyelvjárással, természettel jellemezhe­tő – környezetet, konkrétan a saját környezetét. Ezt a szükség­letet érdemes a lehető legteljesebben kielégíteni.

Különbséget tehetünk a meggyökerezettség néhány foka kö­zött. Az első inkább biológiai, míg a többi inkább kulturális. Az emberi lény egy bizonyos családba született, amelynek vannak ősei és később utódai is. Ő csak egy kapocs a biológiai lánc­ban, és legerősebben a családhoz kötődik. Szintén ismert tény, hogy a menhelyeken és a szülők nélkül felnövő gyerekek gyak­ran szenvednek pszichikai zavaroktól. Ugyanígy egy férfi vagy egy nő, szűkebb vagy tágabb értelemben, egy származási hely­hez tartozik. Továbbá, a férfi és a nő fajilag determinált (a múlt­ban a törzshöz tartozás – ennek nyomai Montenegróban és Al­bániában még mindig fellelhetők -, ma a nemzethez tartozás).

Fromm meglátását Ralf Dahrendorf továbbfejlesztette, a kö­vetkező kérdéssé: Hová tartozom? A modern nacionalizmus a kérdésre kétféleképpen válaszolhat: a Nyugathoz vagy a Kelet­hez.

A kapitalizmusban a korábbi merev uradalmi rendszert felvál­totta egy zavaros társadalmi osztálykollektíva, és a vallásos hit is gyengült. Megjelent a szükséglet valamiféle hosszútávú ori­entációra, és a homogén nemzet ezt ki is elégítette. Az irodalmi nyelv egységesülése, az oktatás homogenizálódása, az egyre gyorsabb és intenzívebb kommunikáció különösen kedvez a nemzetek kialakulásának. A folyamatot a nemzetállamok meg­alakulása zárja.

A modern világban a vallásos kötődések gyengültek, valamely vallás könnyen helyettesíthető egy másikkal, vagy akár teljesen el is hagyható. A társadalmi szolgáltatások csökkentették az osz­tálykülönbségek élességét. A piac egyetemessége, a velejáró politikai demokráciával, a polgárt függetlenítette. Az ember hir­telen egyedül találta magát. Ahogyan Sartre mondaná: az em­bert szabadságra kárhoztatták.

Ezekre a változásokra sok nemzet nem készült fel, és popu­lizmussal vagy népi diktatúrával válaszolt, amelyekben a veze­tőnek vissza kellett volna adnia az elveszített, a meggyökere-zettséghez kötődő biztonságérzetet. Ez történt a két világhábo­rú közötti fasiszta Európában (a teljes Dél- és Kelet-Európában), Latin-Amerikában, a posztkommunista Európában, beleértve Horvátországot és Szerbiát. Afrikának és Ázsiának különálló populizmusa volt. Minden nemzet erős nacionalizmussal reagált, amikor lecserélte a meggyökerezettség korábbi formáit.

Most válnak relevánssá az előzőekben említett különbségek. Demokratikus országokban a kollektív önazonosításnak külön­böző lehetőségei léteznek, úgymint különböző vallások, politi­kai pártok, szakszervezetek, humanitárius és egyéb netsi-kor-mányzati szervezetek. Az ilyen lehetőségek az egypártrend­szerben nagyon korlátozottak. Majdnem minden struktúra romok­ban hever, a vallás elnyomott, a családi kapcsok lazulnak. A tár­sadalom atomizálódik, egyidejűleg azonban elzárt a szövetke­zésektől is. Az uralkodó párt egy bizonyos mértékig kielégíti a kollektív szükségleteket, de a hierarchia és az elnyomás a meg-gyökerezettségnek csak gyenge helyettesítését teszi lehetővé. Az atomizált társadalom irányítása egyszerűbb feladat, ezért a kommunista rendszerek hosszú életűek. Azonban, amint a vál­tozások elkezdődnek, helyzetük valószínűleg katasztrofálissá válik, és a társadalmi kapcsolatok újraerősödése szélsőséges nacionalizmussal támogatva egy alacsony, ösztönös és irracio­nális szinten történik. Egyik kollektivizmust (osztálypárti) váltja a másik (nemzeti) – és csupán az erős, saját szabadságukért felelősséget vállaló egyéniségek képesek ebből kiszabadulni.

Emiatt Európában az egypártrendszerek bukását valószí­nűleg szélsőséges nacionalizmus követi, megteremtve a fel­tételeket az irracionális csoportviselkedéshez, és akadályt állít­va az értelmes párbeszéd elé, annak ellenére, hogy a nemzet így nyilvánvalóan károsodásokat szenved (munkanélküliség, nyomor, a kulturális élet lerombolása, barbár háborúk). Ez a faj­ta, a saját nemzetnek éppen az elemi érdekeit támadó nacio­nalizmus a helyi körülményektől függően módosulhat (Cseh­országban elhalványul, Szerbiában erőszakos), de minden eset­ben kinyilvánított nacionalizmus (Csehország ugyanúgy széthul­lott, mint Jugoszlávia).

A nacionalizmust hordozó társadalmi rétegek a pszichológiai egyensúlyuk helyreállítása érdekében kollektív azonosulásra vágyó, függő személyiségekből állnak. Alulképzett és szegény rétegek, melyek a társadalomnak a – most már lerombolt – pat­riarchális szegmentumaiban éltek; a városi élethez nem alkal­mazkodó, így Durkheim anómiájától szenvedő első és másod­generációs értelmiségiek; és természetesen mindenfajta dek­lasszált egyének, akik a kollektív érzést saját érdekükben hasz­nosítják. Horvátországban a tanulatlan munkások és a parasz­tok a jelenleg kormányzó, nacionalista pártra és nem a munkás önigazgatásra szavaztak (sőt, annak lerombolását sem ellenez­ték). Szerbia fejlettebb tartományaiban Milosevics² ellen, az el­maradottakban mellette szavaztak. Ehhez a nacionalista emig­ráció revansvágya is hozzájárult. Ez tehát egy valószínűleg rö­vid életű, instabil államalakulat, azonban amíg fennáll, valós nem­zeti érdekeknek okoz óriási károkat. A nacionalista viselkedés eltérően a valóstól, álnemzeti érdekeket fejez ki. Ez utóbbiak ár­talmasak a nemzetre.

A történelemből ismét levonhatunk két következtetést:

1. A nemzeti érzések sokkai korábbról erednek, a biológiai lé­nyeghez közelebb állók, mint az osztályérzések. Az osztály min­den nemzetet átfog, s ez internacionalizmushoz vezet. Amikor társadalmi űr vagy társadalmi veszély jelentkezik, az osztály könnyen helyettesíthető a nemzettel, a szocializmus a naciona­lizmussal, a demokrácia a populizmussal.
2. A meggyökerezettség igénye kollektivizmust eredményez, és az egyik típusú kollektivizmus könnyen fölváltható egy má­sikkal. A nacionalizmus a primitív kollektivizmus egyik megjele­nési formája. Ha harcolni akarunk a nacionalizmus ellen, akkor nem egy másik kollektivizmust kell hirdetnünk, hanem az indivi­dualizmust. De biztosan nem a laissez fairé típusú individualiz­must, mert az szintén kollektivizmust táplál, a belőle fakadó tár­sadalmi polarizáció elleni reakciók formájában. Amire szüksé­günk van, az a felelős vagy emancipált individualizmus, amely más egyének jogos érdekeinek veszélyeztetése nélkül készteti az egyéneket önmaguk emancipációjára.

Új nemzetállam

A legjelentősebb nemzetállamok az elmúlt században jöttek lét­re (Anderson, 1983.; Hobsbawm, 1990.). Ez magyarázható a nemzeti tulajdonos osztályoknak azon törekvéseivel, hogy ha­tárokkal, rendőrséggel és hadsereggel védjék meg érdekéiket. Ebben a korszakban kevés számú viszonylag nagy állam léte­zik, nincsenek nemzetközi intézmények, és a világ „rendjét" a nagyhatalmak biztosítják. Ezek saját érdekszférával rendelkez­nek és kiépítették – hatalmuk és gazdasági előnyük forrása­ként – a gyarmatbirodalmakat. Ez volt a területi imperializmus korszaka. A kis nemzetek, ha egyáltalán képesek, csak hatá­raikkal védhetik magukat. Nem soknak sikerült.

Az első, de különösen a második világháborút követően je­lentős történelmi változások következtek be. A gyarmatbirodal­mak szétestek, a nemzetállamok száma megsokszorozódott. Jelenleg körülbelül 200 létezik, és az újak alapításának folya­mata tovább tart. A világ több mint 8.000 etnikai csoportjának még nincsen „saját" állama (Armstrong, 1982.). A gyarmati né­pek kulturálisan, képzettségben és gazdaságilag megértek arra, hogy megvédjék identitásukat gyarmati irányítóikkal szemben. Számos nemzetközi szervezet működik, és ezek megkezdték a világ rendjének szabályozását.³ A korábbi nagyhatalmú orszá­gok felismerték, hogy dominanciájukat hatékonyabban őrizhetik gazdasági szálakkal, mint politikaiakkal, és valamivel később beleegyeztek „nemzeteik" politikai függetlenedésébe.

Jelenleg a nemzetek közötti kapcsolatok általában sokkal civi­lizáltabbak. A háborúba nem sodródó nemzetek száma évtizedek óta emelkedik. A Helsinki Megállapodás kinyilvánítja, hogy euró­pai államok határai erőszakkal meg nem változtathatók. Ennek az európai háborúk végét kell jelezni – abban az Európában, ahol csupán két évtized választja el két világháború kirobbanását. Az emberi jogok ENSZ általi védelme jelzi, hogy a formálódó Euró­pában milyen jellegű társadalom van kialakulóban.

Egy ilyen Európában a régi nemzetállamok anakronizmusnak tekinthetők, és egy új nemzetállam megjelenésére kell számíta­nunk. Ha háborúk és imperialista területi hódítások nincsenek, akkor a nemzetállamok merev határai a továbbiakban szükségte­lenné válnak. A nemzetgazdaságok egy globális gazdaság felé tartanak, és amint azt az Európai Unió is példázza, a nemzeti érdekek kikényszerítik az integrációt. A politikai szuvereni­tás nagymértékben korlátozódik, és egy bizonyos típusú ad­minisztratív és kulturális autonómiává alakul át. Ennek két oka van: megvalósítása ugyanis egyrészt szükséges, másrészt lehet­séges. Az általános oktatási és társadalmi szolgáltatások érzé­kenyebbé tették az embereket kultúrájuk egyedi jellemvonásaira (nyelv, történelem, szellemiség, intézmények). Ezért a nemzetál­lamoknak kötelessége ezen sajátosságok megőrzése. Másrészt a nemzetközi koordináló intézmények növekvő száma – Európá­ban még a bíróság is nemzetek feletti lesz – lehetővé teszi, hogy a nemzeti sajátosságok egymást ne veszélyeztessék. Egyedi di­alektika érvényesül: minél inkább elkülönülnek és önállósod­nak a nemzetek, szuverenitásuk annál inkább korlátozódik, annál erősebben függővé válnak egymástól. Egy olyan társada­lomban, ahol minden közös konfliktust nemzetközi testület kezel, a soknemzetiségű államok viszonylag homogén etnikai összeté­telű részekre szakadnak. Ezzel egyidejűleg az alapvető emberi jogok egyetemlegessé válnak, tehát az etnikai hovatartozás kizá­rólagossága megszűnik. Számos etnikai csoport nem atomizáló­dik, hanem a társadalomba integrálódik. Mindez azonban nyilván­valóan csupán egy megfigyelhető tendencia, nem pedig az össze­tűzések feltétlen kifutását jelenti.

A történelmi tendencia fényében azt várhatjuk, hogy a jelen­legi európai soknemzetiségű államok vagy meglehetősen radi­kális, nacionalista autonóm közösséggé alakulnak, vagy pedig további darabokra hullanak. Az előbbi fejlődés Nyugat-Európa sajátossága (Skócia, Wales, Katalónia, Baszkföld, flamand és vallon Belgium), míg az utóbbi Kelet-Európáé (Jugoszlávia, a Szovjetunió, Csehszlovákia). Bár néhány föderáció részben vagy egészében újraegyesülhet, ez már teljesen új módon követke­zik be. A nemzetállamok megmaradó egyesülése szintén régiók szövetségévé alakul. A XIX. századi, Mazzinitől kölcsönzött „min­den szerb egy államban" jelszó elavult lesz, jelentését elveszí­ti. Az élet szabad és sikeres egyéneket követel meg, a szabad­ság és a siker pedig a zárt nemzetállam közvetítése nélkül is elérhető.

Végül még egy történelmi következtetést vonhatunk le.

A kelet-európai társadalmak – s ennyiben különböznek a nyu­gat-európaiaktól – társadalmi, politikai és gazdasági fejlődésük­ben lemaradtak. Ők nem élték meg sem a liberális politikai stá­diumot, sem pedig a múlt századi önálló nemzetállami létet. Gaz­daságilag szintén fejletlenek voltak. Az utolérés érdekében kü­lönböző forradalmakkal és radikális reformokkal kísérleteztek. A forradalmak rendszerint különféle aránytalanságokat okoztak, amelyek reakcióként ellenforradalmakat váltottak ki. Az értelmes vitának alig van hatása. S századunk végére a kelet-európai tár­sadalmak régi nemzetállamok és laissez faire liberalizmusok visszaállításával végezték. Ugyanebben az időben az európai közösség fejlettebb része az új nemzetállamok, a gazdasági és politikai integráció, és a posztjóléti állami fejlődés következő fá­zisába érkezett. A türelmetlen nacionalizmus, a populista demok­rácia és a véres konfliktusok a jelenlegi alkalmazkodás megnyil­vánulási formái, de egyáltalán nem hatékony eszközei az utol­érésnek. A zavar meglehetősen általános. Ez egy további oka a bizonyosan elkerülhetetlen – mindamellett romboló – naciona­lizmusnak.

(Fordította: Turján Beáta)

Jegyzetek

¹ Miric idézi a pszichológus Miljeko Karant (véletlenül mindketten szer­bek), aki a nacionalizmus szerint etnocentrikus, egoista, irracionális, pri­mitív, csoportképző, merev, nyugtalanító, erőszakos és haladásellenes (Miric, 1990. 105.).

² Ez előre jelezhető volt. Rot és Havelka (1973. 247-58.) felsőfokú oktatási intézményekben tanuló diákok körében végzett felmérése azt mutatja, hogy a városi népesség negatívan korrelál a nacionalizmussal és pozitívan az internacionalizmussal; szüleik alacsony végzettsége (ele­mi vagy annál kevesebb) pozitívan korrelál a nacionalizmussal és nega­tívan az interacionalizmussal, és éppen ellenkezőleg, ha a szülők egye­temet végeztek; a tekintélyelvűség a falvak és az elemi iskolát végzet­tek jellemvonása, és korrelál az etnocentrizmussal és más nemzetekkel való társadalmi távolságtartással.

³ 1951 és 1984 között a kormányzati nemzetközi szervezetek száma 123-ról 365-re, a nem kormányzatiaké 832-ről 4615-re nőtt (Hobsbawm, 1990. 197.)

Irodalom

Armstrong, J. A.: Nations Before Nationalism. Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1982.

Anderson, B.: Imagined Communities. London, Verso, 1983.

Brad J.: Ethnic Identitty and Rationality. Revija za sociologiju, 1993. 3-4., 151-156.

Dugandžija, N.: Jugoslavenstvo. Beograd, Mladost, 1985.

Hobsbawm, E. J.: Nations and Nationalism Since 1780. Cambridge, CUP, 1990.

Horvat, B.: Nationalism and Nationality. International Journal of Politics, 1972. tavasz, 19-46., átvéve: Gledišta, 1971. 5-6.

Horvat, B. : Welfare of the Common Man in Various Countries. World Development, 1974. 7. 29-39.

Ičević, D.: Jugoslavenstvo i jugoslavenska nacija. Beograd, Naučna knjiga, 1989. – ,

Mirić, J.: Iskušenja demokracije. Zagreb, Radnčike novine, 1990.

Rot, N. – Havelka, N.: Nacionalna vezanost i vrednosti kod srednjoškolske omladine. Beograd, IDN, 1973.

Summers, R. – Heston, A.: The Penn World Table. Quarterly Journal of Economics, 1991. 327-68.

Supek, R.: Društvene predrasude i nacionalizam. Zagreb, Globus, 1992.

Kelet-Európa a multikulturalizmus figyelemre méltó példája mind­három alrégióját tekintve. A térségen belül ugyanis – a jobb meg­értés érdekében – három alrégiót különböztetünk meg. Ezek közül az egyik – ahogy manapság nevezik – Kelet-Közép-Eu­rópa, azaz a jelenleg használatos földrajzi fogalmaink szerint: a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyar­ország, Szlovénia és Horvátország. Ausztria, a Habsburg Biro­dalom részeként, az újkortól kezdve szintén Kelet-Közép-Euró­pához tartozott. Az eképp körülhatárolt alrégiót elsősorban az a körülmény különbözteti meg a másik kettőtől, hogy az itt létre­jött államok a kora középkorban a nyugati kereszténységhez, azaz a katolikus egyházhoz csatlakoztak. Ez azzal járt, hogy a nyugatról érkező szellemi áramlatok egészen a XVIII. szá­zad végéig megtorpantak az említett államok határainál. A mentalitásban, intellektuális szemléletmódban és egyéb jegyek­ben megmutatkozó különbségek főként ebből a körülményből fakadnak.

A másik alrégiót, amely a mai Jugoszláviát, Romániát, Bulgá­riát, Albániát és Görögországot foglalja magában, Délkelet-Eu­rópának nevezzük. Területe azonos a valamikori Bizánci és az utána jövő Ottoman Birodalommal.

A harmadik alrégió maga a szűkebb értelemben vett Kelet-Európa, azaz Oroszország, Ukrajna és Belorusszia. Nem soro­lom ide az orosz gyarmatokat: a Kaukázust, a Kaukázuson túli területeket és Közép-Ázsiát, amely kutatásaink szempontjából Kelet-Európán kívüli területnek tekintendő. Mindazonáltal hoz­zá kell tennünk, hogy Ukrajna és bizonyos mértékig Belorusszia a XlV-től a XVII. századig a lengyel-litván államközösséghez (lengyelül: rzecz pospolita, azaz köztársaság) tartozott, s a gö­rög katolikus (unitus) egyház részeként nyugati befolyás alatt állt. Délkelet- és Kelet-Európa államai azonban többségükben a ke­leti ortodox egyházhoz csatlakoztak, ami megint csak rányomta a bélyegét lakóik mentalitására.

A három alrégió abban is hasonlít egymásra, hogy az itt található országok lakossága meglehetősen kevert. A térség történelmi fejlődésének eredményeként ugyanis különböző ere­detű népek települtek egymás közeli szomszédságába lehetet­lenné téve az etnikai határok pontos meghúzását. Az etnikai kü­lönbségek nem egyszer társadalmi különbségeket is jeleznek: a földbirtokos más nemzetiségű, mint a paraszt, a városlakó pe­dig megint csak más nemzetiséghez tartozik – csaknem a kez­detektől fogva.

De miféle kezdetektől fogva? Angolszász szokás szerint az i. sz. 500. évet tekintem kiinduló pontnak. Kelet-Európa ekkor azo­nos a Bizánci, más néven a késő Kelet-római Birodalommal. A birodalmon kívüli területek etnikai összetételéről nincs tudomá­sunk. A régészeti leletek nem árulkodnak arról, milyen népek lakhattak egykor az ásatások színhelyén. Ami bizonyosnak tű­nik, az a szlávok jelenléte a Bizánci Birodalomtól északra. Ezek a szlávok hamarosan keresztülözönlöttek a birodalom határain, egészen az anatóliai területekig jutottak, és tartósan leteleped­tek a Balkán-félszigeten. Valószínű, hogy a románok ősei vala­hol a Balkán középső vidékén, az illír és/vagy trák eredetű albá­nok szomszédságában kovácsolódtak egységes etnikummá. A latin nyelvjárást beszélő románok mellett örmények és egyéb kaukázusi népek is éltek a félszigeten.

Az északi vidékeken különböző szláv törzsek éltek. Ezek ala­pították meg később a Nagy Morva Birodalmat, amelynek pon­tos elhelyezkedése máig vitatott. A nomád magyar törzsek a IX. század végén érkeztek feltehetően Nyugat-Szibériából, letele­pedésükkel éket verve a szláv népek közé. A honfoglaláskor va­lószínűleg vlachokat, azaz románokat is találtak a térségben. A magyarok i. sz. 1000-ben keresztény királyságot hoztak létre. Telepeseket hívtak be nyugatról, főleg németeket a Szent Ró­mai Birodalomból, de rajtuk kívül franciák és olaszorfTs érkez­tek. Itáliából hittérítők, a német területekről lovagok, szerzete­sek és városalapító polgárok jöttek be az országba. A királyság különböző vidékein települtek le, és – a sztyeppékról beáramló török törzsekkel együtt – fokozatosan beleolvadtak a magyar­ságba. Szent István, az első magyar király, fiához intézett intel­meiben arról beszél, hogy az egy nyelvű és egy szokású király­ság gyenge. Vendégeket kell befogadni az országba, hogy meg­tanítsák a magyarokat a keresztény szokásokra és különböző mesterségekre.

Hasonló volt a helyzet Csehországban. Mivel a fejedelemség – 1212-től királyság – beleolvadt a Szent Római Birodalomba, új telepesek elsősorban a német területekről vándoroltak be, hogy új hazát találjanak a határmenti hegyvidékeken, ahol az ércbányászat biztosított számukra megélhetést, és a városok­ban, ahol mesteremberként és kereskedőként teremtették elő a kenyérre valót.

A német telepeseket és polgárokat Lengyelországban is meg­találjuk, először 963-ban tesznek róluk említést. Akárcsak Ma­gyarországra és Csehországba, ide is magukkal hozták a föld­művelés és a bányászat új módszereit, s még egy új társadalmi státuszt is meghonosítottak az egykori rabszolgák és szabadok számára – a bérlőét. A lengyel területektől északkeletre feküdt a balti népek közé tartozó pogány litvánok földje. Jogaila (ké­sőbb lengyelül Jagiello) hercegnek a lengyelországi Hedwig-Jadwiga királynővel kötött házassága után, 1385-ben Litvánia felvette a nyugati kereszténységet (a XIII. században egyszer már sor került erre, ám sikertelenül), és perszonál, majd később reál unióra lépett a lengyelekkel. Az egyesült birodalom számos területet elhódított Oroszországtól; az itt élő ortodox keleti szláv lakosság azonban megőrizte különállását, belőlük alakult ki az ukrán, illetve a belorusz etnikum.

Az ősi Ruszt viking harcosok és kereskedők alapították a IX. században; földjét keleti szláv népek lakták, de határai mentén finnugor és török törzsek települtek le, majd kerültek orosz fenn­hatóság alá, ahogy északkelet felé vándoroltak. A déli orosz sztyeppe emberemlékezet óta nomád törzsek, kunok, tatárok és egyéb ázsiai népek otthona volt; az orosz birodalom hosszú év­századok után rájuk is kiterjesztette uralmát.

A mai kelet-európai nemzetek különböző népektől és állam­alakulatoktól származtatják magukat. Nem mindig könnyű, kimu­tatni ezeket a kapcsolatokat, de a történészek fáradhatatlanul, kimeríthetetlen képzelőerővel keresik az ősi dicsőség nyomait. Ezzel szemben a középkori ember aligha tudta volna rnegmondani, melyik nemzetiséghez tartozik.

Hozzá kell tennünk, hogy a latinul beszélő Kelet-Közép-Eu­rópában ismerték ugyan a „natio" fogalmát, de a feudális, föld­birtok szerint szerveződő uralkodó elitet értették alatta (status et ordines). Lehetett tehát valaki nemzetiségét tekintve litván származású, mégis a lengyel nemzet, értsd: a nemesség tagja (gente Lithuanus, natione Polonus). Ugyanez volt a helyzet Csehországban és Magyarországon is (natio bohemica, natio hungarica).

A balkáni szlávok több államot is alapítottak; a bolgár (ez i. sz. 680 körül, eredetileg török államalakulatként szerveződött, de a hódítók később beleolvadtak a szlávokba), a horvát és a szerb államon kívül még bosnyák állam is létezett. A bizánci, majd az Ottoman török hadak időről időre lerohanták ezeket a képződményeket. A XIV. században jött létre a Moldvai és a Ha­vasalföldi Fejedelemség, amely hol magyar, hol lengyel fennha­tóság alatt állt. E két román fejedelemség a XV. század végétől a török birodalom adófizetője lett.

A XIV. század közepétől a XVI. század elejéig hatalmas vál­tozások mentek végbe. A térség eredetileg is sok nemzetiségű államai helyén négy, többféle kultúrát magába olvasztó biroda­lom jött létre: a Habsburg Birodalom, a lengyel-litván állam, Oroszország és az Ottomán Birodalom. Ezekben az államala­kulatokban egyre több nemzetiség keveredett. A törökök elől menekülő délszlávok a XIV-XV. században érték el a magyar határokat, és elsősorban az ország déli vidékein települtek le. A Habsburg Birodalmon belül élő román népesség is nőttön nőtt, függetlenül attól, hogy honnan származott, a Balkánról vagy Er­délyből. Csehországba a németek települtek be mind nagyobb számban. Ebben az időszakban érkeztek meg a Német Biroda­lomból és a Spanyol Királyságból kiűzött zsidók a lengyel-litván állam és az Ottomán Birodalom területére. Miután a törökök meghódították a magyar állam középső részeit, délszlávok, tö­rökök, görögök és örmények áramlottak be ezekre a vidékekre. A balti térségben a német lovagrendet és a német városlakókat svéd hódító hadak követték elfoglalva a balti törzsek területei­nek egy részét.

Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, a történelmi Magyaror­szág visszafoglalása után az uralkodók idegen telepeseket, el­sősorban katolikus német parasztokat hívtak be az elnéptele­nedett vidékekre. Rajtuk kívül azonban nagy számú szerb, sőt bolgár is érkezett, az előbbiek főleg az 1690-es nagy üldözteté­sek elől menekülve. A szlovákok és a rutének Magyarország északi részeiből a melegebb éghajlatú és termékenyebb nagy magyar Alföldre vándolroltak, és az ország legdélibb határáig jutottak. A mai Vajdaság területén különböző népek települtek le, köztük még cseheket is találunk. Egyik etnikum sem került azonban többségbe – sem abszolút, sem relatív értelemben. Oroszországban német és szerb telepesek kerestek új hazát olyannyira, hogy a déli vidékeket Új Szerbiának nevezték (a mai Ukrajna területén).

Hogy a hatalom miként viszonyult az így kialakult helyzethez, az országonként változott. A Habsburg Birodalom, bár vala­mennyi állam közül itt uralkodott a legszélsőségesebb abszolu­tizmus, elismerte a cseh, a magyar, és a horvát rendek létét, sőt Lengyelország első felosztása után a lengyel rendekét is. Az 1620-ban vívott fehérhegyi csatát követően számos arisztokra­ta érkerzett a birodalom különböző részeiből, köztük spanyolok és portugálok a németekről és olaszokról nem is beszélve. Bár az újonan jött arisztokraták hatalmas birtokokat kaptak Cseh-és Morvaországban, a földbirtokos elitnek legalább a fele tgvábbra is cseh származású volt. A rendek hatalma és befolyása meg­maradt. Ugyanilyen kép fogad Magyarországon, Horvátország­ban és Sziléziában, ez utóbbit azonban a XVIII. századköze­pén Poroszországhoz csatolták. Másként alakult azoknak a né­peknek a sorsa, amelyeknek nem volt saját arisztokráciájuk és nemességük. Közéjük tartoztak az Ausztria déli tartományaiban élő szlovének, továbbá a magyarországi szlovákok és románok. A szerbek sajátos helyzetben voltak: önálló egyházzal rendel­keztek, s időről időre zsinatot hívhattak össze. A galíciai ukrá­nok hasonló cipőben jártak, mint a szlovének vagy a szlovákok.

Eltérően alakult a történelem a lengyel-litván államban. Az 1569-es lublini unióval a litvánok ugyan egyenrangúakká váltak a lengyelekkel, csakhogy a litván nemesség erősen ellengyelesedett. Hasonló történt a keleti országrész keleti szláv nemzeti­ségű arisztokratáival és nemeseivel is. Nem kaptak egyenlő jo­gokat még a breszt-litovszki egyházegyesítés után sem, amikor az ortodox egyház elismerte a pápa fennhatóságát. A zsidók sem földműveléssel, sem iparűzéssel nem foglalkozhattak, s így get­tóikba zárva megőrizték ősi kultúrájukat.

Az orosz birodalom a XVIII. század folyamán az egész balti térséget bekebelezte, de egyedül a német bárók és polgárok számára biztosított kiváltságokat. A politikai elitnek eszébe sem jutott, hogy az észt és lett parasztok egyáltalán a világon van­nak. A Fekete-tenger partjára érve az orosz hódítók tatárokkal találkoztak. A Krími Kánság valamikor félelmetes ellenség volt. De most, leigázva, már nem számított. Akárcsak a kisorosznak nevezett ukránok, vagy a fehéroroszként emlegetett beloruszok, akik, mint a nevük is mutatja, valamennyien oroszok voltak.

Az Ottomán Birodalomban mindössze kétféle embert ismer­tek, mohamedánokat és nem mohamedánokat. E két csoport etnikai összetétele közömbös volt a hatalom számára. Mindazo­náltal tagjaik különböző felekezetekhez, illetve egységekhez, az úgynevezett milletek-hez tartoztak. E különböző csoportok kü­lönböző etnikumokat képviseltek. így tehát a török kormány – a Habsburgokhoz hasonlóan – elismerte, hogy határain belül több­féle kultúra él egymás mellett. A nemzetiségi és felekezeti ho­vatartozás mindenhol szoros összefüggésben volt egymással -akárcsak ma.

A tradicionális társadalmakban az etnikai különbségeknek nem volt jelentősége. Valamennyi birodalomban létezett egy „lingua franca"; a Habsburg-területeken ennek szerepét a német és a latin, Lengyelországban a lengyel és a latin, Oroszország­ban az orosz, a török birodalom balkáni tartományaiban pedig a görög töltötte be. E nyelveket általában mindenki megértette. Nem a nyelvi, hanem a társadalmi különbégek számítottak.

A következő nagy változást a francia felvilágosodás, és a nyo­mában kitörő forradalom hozta. Kelet-Európában a felvilágoso­dás indította el a nemzeti mozgalmakat. A romantikus eszmék szintén hozzájárultak a nemzeti érzések fellobantásához. Kiala­kulóban volt a nemzet, a szó mai értelmében. A Kelet-Európa számára mindig követendőnek tekintett Nyugat kétféle utat kí­nált: a franciát és a németet. A francia út a nemzetállamot jelen­tette, egyenlő jogú polgárokkal és a nemzeti eszme kultuszával. A meglévő nemzetiségi ellentéteket Franciaországban nem vet­ték tudomásul. A második utat képviselő németek több mint 300 országba szétszórva éltek, s csupán 1806-ig egyesültek a Szent Németrómai Birodalomban. A nemzet kötőeleme a nyelv és a kultúra volt. Kelet-Európa, amelynek nemzetiségei kívül reked­tek az államhatalmon, az utóbbi példát követte.

Kelet-Európában egymás után indultak útjukra a nemzeti moz­galmak, amelyeket a kortársak rendszerint nemzeti újjászületés­nek, újjáéledésnek, ébredésnek neveztek. Miroslav Hroch cseh történész három szakaszt különít el e mozgalmak történetében. Az első szakaszban a mozgalmat mindössze maroknyi értelmi­ségi képviseli, akik fel akarják ébreszteni, éleszteni az alvó nem­zetet. A második szakaszban ezek az értelmiségiek a nemzeti eszme hirdetésével mind szélesebb közönséghez jutnak el. A harmadik szakaszban a nemzeti eszme a tömegeket is magá­val ragadja. E folyamatot elsősorban az iskolák mozdítják elő, amelyek arra tanítják a tömegeket, hogy valamely nemzethez tartozzanak. A nemzet az identitás meghatározójává vált, és ezt az identitást már nem az határozta meg, hogy az egyén kinek az alattvalója vagy melyik város polgára. E nemzeti tudat meggyökeresedése nem ment végbe egyik pillanatról a másikra, igénybe vette 1789-től 1914-ig csaknem az egész hosszú XIX. századot.

A nemzeti újjáéledés során két tényező jutott különösen fontos szerephez: a nyelv és a történelem. A nemzeti irodal­mi nyelvet vagy az ősi, elsüllyedt nyelvi normákból vagy a be­szélt nyelvből kiindulva kellett megteremteni. Nyelvújításra is szükség volt, hogy a nyelv, a modern kor követelményeinek meg­felelően, a mindennapi élet új jelenségeinek kifejezésére és a művelt társalgásra egyaránt alkalmassá váljon. Azok az etnikai közösségek, amelyek nem alakították ki saját irodalmi nyelvü­ket, nem forrtak nemzetté (mint például a németországi szorbok).

A nemzetté válás másik eszközét a nemzeti történelem jelen­tette. Ahol létezett egykor feudális nemesség, amely ténylege­sen működtette az államot, ott a nemzeti történelem csaknem teljesen egybe esett a történelem valódi menetével. Ahol hiányzott az ilyen uralkodó elit, ott az ébredők mítoszokhoz folyamod­tak.

Miután a potenciális nemzet valamennyi tagjában felébredt és kikristályosodott a nemzeti tudat, megszületett maga a nemzet. A kulturális törekvések helyét politikai törekvések vet­ték át. A nemzeti mozgalmak vezetői először egyfajta autonómi­át követeltek a soknemzetiségű birodalmon belül, távoli célként a teljes függetlenséget és az önálló államiságot tartva szem előtt.

A hosszú XIX. század elején Lengyelország eltűnt Európa tér­képéről. Az eredeti államnak csupán egy töredékét állították hely­re mint az orosz cár uralma alatt álló lengyel királyságot. Meg­maradt a három soknemzetiségű birodalom, a habsburg, az orosz és a török. Ez utóbbi fokozatosan széthullott az egymást követő nemzeti felkelések és forradalmak következményeként. Helyén nemzetállamok alakultak: a szerb (1804-1815), a görög (1829), a két fejedelemség egyesülésével a román (1859-1861), végül a bolgár (1878) és az albán (1912). A balkáni háború kitö­réséig a Balkán-félsziget egy része török uralom alatt maradt. Az új nemzetek népes kisebbségeket hagytak mind az Ottomán, mind a Habsburg Birodalomban, amelyet az 1867-es kiegyezés után Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek.

Ebben az államalakulatban a nemzetek nem követeltek teljes szuverenitást, csupán nemzeti autonómiát. Mint Palacky, a cseh történész és politikus 1848-ban megállapította: az oroszok és németek közé szorult kis nemzeteknek – amelyek ezt a birodal­mat alkották – ki kellett tartaniuk Bécs mellett, ha nem akartak német vagy orosz uralom alá kerülni. A kormány számára las­san tudatosult, hogy milyen sokféle nemzet él együtt a biroda­lomban. A kiegyezés után az osztrák és a magyar kormány két­féle viszonyt alakítottak ki a nemzetekkel, vagy ahogy nevezték őket: a nemzetiségekkel szemben. Azok a nemzetek (Volksstamme), amelyek Ausztriában, azaz a birodalom Lajtán túli te­rületein éltek, már az 1848-as alkotmány értelmében is teljes egyenlőséget élveztek. Saját iskolákat, kulturális szövetségeket, sőt egyetemeket alapíthattak. A cseheknek Prágában működött az egyetemük a középkori prágai univerzitás szétválása után (az egyikből cseh, a másikból német egyetem lett), a lengyeleknek pedig két egyetemük is volt, egy Krakkóban, egy meg Lemberg-ben (ma Lvov). A nemzetek politikai pártokat szerveztek – nem is egyet -, amelyek a tartományi parlamentekben (Landtag) és a központi Reichsratban képviselték érdekeiket. A közigazga­tás valamennyi szintjén saját nyelvüket használhatták.

Hasonló jogokat élveztek a magyar korona területén élő hor­vátok is. Saját parlamentjük volt, és önálló kormányuk is műkö­dött, amely azonban csak belügyekben mondhatta illetékesnek magát. A horvátok részt vehettek a magyar országgyűlés dön­téseiben, nyelvüket hivatalos nyelvként használhatták, s a zág­rábi egyetemen kívül még tudományos akadémiát is alapítottak, amely Horvát (hivatalosan Délszláv) Tudományos Akadémia né­ven nyitotta meg kapuit. Hasonló intézményeket hoztak létre a csehek és a lengyelek is a lajtán túli vidékeken. A Magyarorszá­gon élő többi nemzetiség: a románok, a szlovákok, a szerbek és rutének számára az 1868-as nemzetiségi tövény csupán a magyar politikai nemzet részeként biztosított egyenlő jogokat.

(Amennyiben a dolgok kedvezőbben alakulnak, a francia minta vált volna követendővé). Ezeknek a nemzetiségeknek megvol­tak a maguk – többnyire a különböző egyházak által működte­tett-iskolái és kulturális intézményei. A közöttük deklarált egyen­lőség azonban egyre korlátozottabb érvényű volt. Magyarország soknemzetiségű állam volt, de egyidejűleg megmaradt magyar nemzetállamnak.

Még rosszabb volt a helyzet Oroszországban és az újonan ala­kult balkáni államokban. Oroszországban egyedül az orosz nem­zetiséget ismerték el, és a balti nemzetek, illetve a lengyelek még azok után sem merték szóbahozni az autonómia kérdését, nem beszélve a függetlenségről. A helyzet az 1905-ös forradalom után sem változott, amikor félparlamentáris rendszert hoztak létre. Ukrajnában már 1863-ban betiltották a sajtótermékek nyomta­tását. Ukrán könyvek és folyóiratok csupán Galíciában jelenhet­tek meg. Oroszország – bár ezt hivatalosan sohasem jelentet­ték ki – egyetlen politikai nemzet otthona volt.

A megalakulásuk utáni első évtizedekben a balkáni államok területén még nem éltek számottevő nemzeti kisebbségek. Eb­ben az időben inkább az okozott gondot, hogy a nemzet tagjai­nak egy része a határokon kívül rekedt, és az anyaországra várt a feladat, hogy felszabadítsa őket. 1878 után azonban jelentős török kisebbség került a bolgár állam területére. 1913-ban fel­osztották Macedóniát, s lakói zömükben szerb és görög fenn­hatóság alatt éltek tovább. Ezek az államok könnyedén megol­dották a macedón kisebbség okozta gondokat. Szerbia valami­féle furcsa dialektust beszélő szerbeknek tekintette őket. A gö­rögök pedig kijelentették, hogy a macedón nemzetiség a hellén nép egyik szláv nyelvet beszélő ága.

Oroszország, valamint a balkáni államok nemzetállamnak te­kintették magukat, és nem ismerték el, hogy határaikon belül többféle kultúra él egymás mellett. A Balkánon elvárták a nemzetiségektől, hogy asszimilálódjanak. Az Orosz Birodalomban már kissé más volt a helyzet, a zsidók asszimilációja elé példá­ul kifejezetten akadályokat gördítettek. A varsói kormány (a ko­rábbi Lengyel Királyság) területén a zsidó és a német kisebb­ség asszimilálódott a lengyelekhez. Ausztriában kölcsönös volt az asszimiláció: az egykori német Prága cseh város lett, a Bécs­ben nagy számban élő csehek pedig osztrákokká váltak. Ma­gyarországon a nemzetiségek ellenálltak az erőltetett asszimi­lációnak, a városokban viszont megindult a természetes egybe­olvadás, amelynek eredményeként a századfordulón Budapest már magyar városnak mondhatta magát. Az asszimiláció te­hát nagyrészt városi jelenség maradt, a parasztság csaknem mindenhol érintetlenül megőrizte hagyományait.

Az első világháború után ismét fordulópont következett a tér­ség történetében. Kelet-Közép- és Délkelet-Európában egymás után jöttek létre az új nemzetállamok. Jugoszláviának – eredeti nevén Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak – és Csehszlováki­ának már a nevéből is kiolvasható, hogy sok nemzetiségű ál­lam. A csehszlovák kormány hiábavaló erőfeszítéseket tett a csehszlovák nemzet létrehozására, amelynek gondolata ellen még maguk is a csehek is berzenkedtek. E két alrégióban a két világháború között voltaképpen nem létezett olyan állam, amely ne tudott volna határai között kisebb-nagyobb nem­zeti kisebbségeket. Még Észt- és Lettországban is számotte­vő kisebbség élt, elsősorban németek és oroszok. Magyarország lakosságának egyharmadát, Ausztria pedig német ajkú népes­ségének valamivel több mint egyharmadát elvesztette. A mace­dónok zöme jugoszláv, értsd: szerb fennhatóság alatt maradt, a bolgárok pedig kezdték a területükön élő macedónokat egyre inkább bolgároknak tekintetni.

A Népszövetség által kidolgozott kisebbségvédelmi rendszer­hez valamennyi kelet-európai államnak tartani kellett magát (a Szovjetunió kivételével). A kisebbségek panaszt tehettek az őket ért hátrányos megkülönböztetések ellen – bármilyen formában nyilvánultak is meg -, és a kormányoknak kötelességük volt vá­laszt, valamint megfelelő elégtételt adni. A rendszer azonban valójában nem működött. A két világháború közötti évtizedek­ben 8.000-nél is több panaszt küldtek a Népszövetséghez, ám ezek közül alig több mint ezret intéztek el. Az esetek többségé­ben az érintett kormányok arra való hivatkozással nem tárgyal­ták le a beérkezett panaszokat, hogy azok sértik államuk szu­verenitását. A multikulturalizmus, amely még a háború előtti idő­szakénál is fokozottabb volt, a politikusokat és a nyugati értel­miségieket egyaránt bosszantotta.

A világtól elszigetelt Szovjetunió egyebek közt azért nyerte meg a forradalmat, mert a cári birodalom kis és nagy népe­inek egyaránt egyenlőséget és függetlenséget ígért. Sorra alakultak a független és autonóm köztársaságok, az aprócska nemzetek pedig legalább megkapták az autonóm terület státu­szát. Ám a szovjet rendszer valójában csupán formális egyenlő­séget biztosított az orosz kézben lévő kommunista párt uralma alatt. A többi nemzetnek népi együttesekkel kellett beérnie. E nemzetek egy része – némelyikük egyáltalán nem ismerte az írást vagy arab írásjeleket használt – új, latin betűs ábécét ka­pott a húszas években, de csak azért, hogy a harmincas évek­ben ugyanezt cirill betűsre cseréljék. A kommunista párt által hir­detett bősz internacionalizmus a valóságban nagyorosz nacio­nalizmusnak és sovinizmusnak bizonyult. A birodalmon belül élő nemzetek történelmét össze kellett kapcsolni az orosz történe­lemmel, a szovjet népek barátságát pedig ősréginek kiáltották ki. Függetlenségről szó sem eshetett; az ilyen irányú követelé­seket a burzsoá sovinizmus és szeparatizmus jelének tekintet­ték, mint ilyet elutasították és büntetéssel sújtották.

Amikor a német megszállókat Kelet-Európában az oroszok váltották fel, a fent leírt, orosz nacionalizmussal ötvözött szovjet típusú internacionalizmust az egész térségre rákényszerítették, egyedül Görögország maradt kivétel. Ez a fajta internacionaliz­mus, amelyet még a renitens Jugoszlávia, majd Albánia is a magáévá tett, a régió államaiban sem volt mentes a rejtett naci­onalizmustól. Magyarországon a kommunisták a nép ellensé­gei: a Habsburgok, a németek és egyáltalán a Nyugat ellen ví­vott szüntelen harcként értelmezték a történelmet. Bulgáriában Bizáncot, Szerbiát és a török birodalmat tették meg főellenség­nek, azaz mai fogalmakra lefordítva: a két NATO-államot és a fekete bárány Jugoszláviát. A lengyelek és a csehek a némete­ket tekintették örök ellenségeiknek, s még folytathatnánk a sort. Bezzeg az oroszok mindig is jó nagy testvérek voltak, s ha ne­tán mégis másképp alakult, mint Magyarországon 1849-ben, akkor azt egyszerűen a cárizmus rovására írták. A lengyelek­nek még óvatosabbaknak kellett lenniük.

Az európai népi demokráciák elvileg nemzetállamok voltak; a németeket kitelepítették, a csehszlovákiai magyarok egy részét úgyszintén. A nemzeti kisebbségek – még a németek is – csak szálka voltak a kormányok szemében. A szocialista országok kötelező jellegű barátsága csak üres szó maradt, az ember jobban tette, ha megfeledkezett határon túl élő honfitársai­ról. Olykor-olykor elhangzott, hogy a nemzetiségek hidat jelen­tenek az államok között. De bármilyen hévvel emlegették is ezt, senki sem törődött azzal, hogy valóban eljátsszák e szerepet. Ha mindössze csekély számú nemzetiség élt egy országban, akkor viszonylag jó bánásmódban részesült. A tekintélyes nem­zeti kisebbségek azonban örökös fenyegetést jelentettek az ál­lam biztonságára, s így semmi jóra nem számíthattak.

A nyugatiak előszeretettel hangoztatják, hogy 1989 után az elfojtott nacionalizmus hirtelen a felszínre tört. Az igaz­ság azonban az, hogy a nacionalizmust korántsem fojtották el, csupán eltorzították, és a Nyugat, az osztályellenség, illet­ve az egyébb ősi ellenségek ellen irányították, amelyekből vala­mennyi kelet-európai nemzetnek volt egy pár. A nacionalizmus ilyen eltorzított formában élt tovább, nem mentesen a szocializ­mus előtti időszak nacionalizmusának egyes elemeitől. A kom­munizmus idején nem kerülhetett sor katonai összeütközésre, csak ha a hatalom elleni nyílt támadást kellett leverni (1953, 1956, 1968, 1980-1981). 1989 után a nemzetek közti gyűlölet szabad utat kapott.

Az évszázadok óta megoldatlan gondot jelentő kisebbségek továbbra is velünk élnek, és ellenállnak minden beolvasztási kísérletnek. Hatalmának utolsó éveiben Ceauşescu nyíltan tö­rekedett arra, amit mások csak burkoltan mertek megpróbálni. Most eljött az ideje, hogy folytassák Ceauşescu örökét. A né­pes nemzeti kisebbségeket sehol sem nézik jó szemmel. Pedig milliók vannak ilyen helyzetben, egyebek közt tíz millió orosz a volt Szovjetunió területén. A csekély számú kisebbségeket vi­szont megtűrik, mint például az olaszokat Horvátországban.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, a nagy politikai átalakulá­sok ellemére a nemzetek magatartásmódját inkább a folytonos­ság, semmint a változás jellemzi. Igyekeztem bemutatni a Ke­let-Európában meglévő kulturális sokféleséget, végigkövetve az egyes történelmi korokat. A különböző kultúrájú etnikumok 1789 előtt még viszonylag jól megfértek egymással, a probléma jó­szerével meg sem fogalmazódott. 1789 után, a nemzeti újjáéle­déssel, a nemzetállamok kialakulásával és az egységes nem­zet megteremtésére irányuló igény megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Megkockáztathatjuk az állítást, hogy a multikulturalizmus meghátrált a nacionalizmus, a nemzeti iden­titás vagy a sovinizmus – kinek mi tetszik – erői előtt. Az úgyne­vezett nemzetállamok határain belül és kívül ma egyaránt a gyű­lölet uralkodik.

De bízhatunk-e így a jövőben? Tertullianus szavaival élve: Credo, quia absurdum (Hiszem, mert lehetetlen).

Az idei év gazdaságpolitikai slágertémája az államháztartási reform, amelyről a közvéleményben leginkább csak sejtések élnek. Cikkeink megvilágítják a már megismert reformkon­cepciókat a hazai és a külföldi szakértő szemével egyaránt. Egyre népszerűbb vitatéma az eutanázia is, amely már-már a szociális gondoskodás egy fajtájaként illeszkedik a kirajzo­lódó új Magyarország víziójába. A nyelv elméletével és hasz­nálatával foglalkozó írások segítenek megérteni: hogyan ke­letkezhet szakadék a beszédünkben alkalmazott szavak és az általuk leírt konkrét folyamatok között. A katasztrófákat per­sze nem félreértések okozzák – derül ki a Jugoszlávia felbom­lását elemző írásokból, hanem elsősorban az anyagi viszo­nyokban bekövetkezett változások.

Az Eszmélet harmincadik számát a közelmúltban elhunyt Szabó András György írásai foglalják keretbe.

Tartalomjegyzék

1. Szabó András György : Marxizmus és liberalizmus
2. Mandel Miklós : A permanens gazdaságpolitikai kvázi-reformokról
3. Bob Deacon : A poszkommunista szociálpolitika kialakítása – Változó hangsúlyok a nemzetközi szervezetek ajánlásaiban
4. Eszmélet : Elszegényedés
5. Eszmélet : Felzárkózás Európához
6. Eszmélet : Latin-amerikanizálódás
7. John Perry Barlow : A kibertér függetlenségének deklarációja
8. Z. Karvalics László : Kommentár – kérdőjelek a kibercenzúra körül
9. Kemény Vagyim, Kiss Károly : A kaláka alakváltozásai – reciprocitás nem archaikus társadalomban
10. Klaus Dörner : Szociális kérdés és eutanazia a fejlett Nyugaton
11. Havas Ferenc : Nyelv és szabadság – Nyelvelmélet és politikai ideológia Noam Chomsky nézetrendszerében
12. Francois Brune : A szavak, amelyek elfogadhatóvá teszik az elfogadhatatlant – Depolitizálás a nyelv segítségével
13. Rastko Močnik : A nemzetek közötti párbeszéd alkonya
14. Branko Horvat : Soknemzetiségű államok nacionalista felbomlása
15. Niederhauser Emil : Multikulturalizmus Kelet-Európában – Jelenkori konfliktusok a nemzeti történelmi fejlődés tükrében
16. Giovanni Arrighi : Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása
17. Szalontay Balázs : A regionalizmus és a fejlődés problematikája – Egy szemlélet alakváltozásai az Eszmélet oldalain
18. Szabó András György : Antimilitáns militánsok

I.

A történelem szüntelenül összekuszálja azt a csinos kis nézet­rendszert és azokat a többé-kevésbé elegáns elméleti eszme­futtatásokat, amelyek segítségével a minket körülvevő világ múlt­ját próbáljuk megérteni, egyben jövőjét megjósolni. Az elmúlt évek során két esemény haladta meg különösen gondolkodá­sunk és fantáziánk erejét: a Szovjetuniónak – mint a két fő vi­lághatalom egyikének – hirtelen eltűnése és Kelet-Ázsia központi szerepének fokozatos kialakulása a tőkefelhalmozás világméretű folyamatában. Noha mindkét jelenséget a maga súlyánál na­gyobb figyelemben részesítette a szakma, a legsúlyosabb fogalmi és elméleti következtetéseket, amelyek a két jelenség összefüg­gő voltából erednek, elmulasztotta levonni.

Ez a két esemény között fennálló összefüggés valószínűleg egyaránt fogja forradalmasítani a világrendszerek tanulmányo­zásának, valamint a történelmi kutatások bármely más területe­inek a kiinduló szempontjait.

Andre Gunder Frank ezért azt állította, hogy:"… a 'szocialista rendszer' napjainkban végbement összeomlása és számos ázsi­ai ország növekvő gazdagsága új megvilágításba helyezi annak a világgazdasági rendszernek az eredetét és fejlődését, «mely az egész földgolyót átfogja. Itt a megfelelő pillanat arra, hogy kritikus szemmel újraolvassuk Fernand Braudel és Immánuel Wallerstein műveit, amelyekben mindkét szerző azt a nézetet hirdeti, hogy a világgazdasági rendszer Nyugat-Európában ala­kult ki legkésőbb 1450-re, majd innen indult el földkörüli hódító útjára." (1994. 259.)

Abban az új felfogásban, amelyet Frank ajánl, az Eurázsiára és Afrika egyes részeire kiterjedő nemzetközi gazdasági rend­szer kialakulása 1450 előtt több évezreddel ment végbe. En­nek az ókori világgazdasági rendszernek a szemszögéből néz­ve Európa nem „kebelezhette be" Ázsiát a modern korban. In­kább arról van szó, hogy 1500 után – az Amerikából szerzett ezüst révén – be tudott kerülni az ázsiai irányítású kereskedel­mi rendszerbe. „Európa behatolása Ázsiába… még így is mint­egy három évszázad elteltével sikerült, amikor az Ottomán, a mogul és Csing uralkodók, más okoknál fogva, meggyengül­tek. A világgazdaságban ezek és más gazdaságok versenyez­tek egymással, mígnem Európa győzött." (Frank, 1994. 273., 275.)

Frank nem részletezi ennek a „győzelemnek" a hátterét. Két dolgot viszont hangsúlyoz. Az első, hogy a győzelem gyökerei­nél nem beszélhetünk „sem hirtelen, sem fokozatos átmenetről a kapitalista gazdálkodásba, és természetesen semmi ahhoz hasonlóról, ami Európában a XVI. században kezdődött meg". (1994. 275.) A második, hogy ma már ez a győzelem igencsak rövid életűnek tűnik. „A jelenlegi kelet-ázsiai gazdasági felfutás, kezdve Japánnal, a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országokon (NIC-eken) keresztül egészen – úgy tűnik – Kína partvidéki te­rületeiig, egy visszatérés kezdeteit jelölheti (egy olyan világrend­szerhez), amelyben Ázsia egyes részei veszik át újra a jövő irá­nyítását, amint azt a nem is oly messzi múltban tették." (Gills -Frank, 1994. 6-7.)

Egy tökéletesen más álláspontról kiindulva, bizonyos japán történészek, közülük Hamashita Takeshi és Kawakatsu Heita a legkiemelkedőbbek, újraértelmezték a Kelet-Ázsiában lejátszó­dó „modernizáció" folyamatát. Főbb megállapításaik szempont­jából ez egybecseng Frank bírálatával az újkori világrendszer kialakulásáról és elterjedéséről szóló bevett nézetekkel kapcso­latban. Franktól eltérően Hamashita és Kawakatsu nem a világ­történelmet, csupán Kelet-Ázsia történelmét helyezte a közép­pontba. Ugyanakkor, Frankhoz hasonlóan, ők is tagadják, hogy a terjeszkedő európai gazdasági rendszer valaha is „bekebelezte" volna azt, amit ők Kelet-Ázsia Kína-központú (sinocentrikus) hűbérajándék-kereskedelmi rendszerének neveznek. Hamashita felfogásában az a számos tengeri övezet, amely Ázsia észak­keleti vidékétől délkeleti területeiig húzódik, legalább egy évez­rede olyan egységet alkot a különböző régiók (tájegységek), or­szágok és nagyvárosok között, amelyet a Kínára koncentrálódó hűbérajándéki kereskedelmi rendszer tartott össze. Ezek a régi­ók, országok és nagyvárosok, amelyek az egyes tengeri öveze­tek szomszédságában terülnek el, „elég közel helyezkednek el egymáshoz ahhoz, hogy hatással legyenek egymásra, ugyan­akkor ahhoz túlságosan távol, hogy beolvasszák egymást vagy beolvadjanak egymásba". A sinocentrikus hú'bérajándék-keres­kedelmi rendszer olyan kölcsönös kapcsolódáshoz teremtett politikai-gazdasági keretet, amely mindezek ellenére sem volt elég laza ahhoz, hogy a periférián helyet foglaló tényezőknek a központi Kínával szemben tekintélyes önállóságot biztosítson. (Hamashita, 1995. 5-8.)

Ebben a rendszerben a hűbérajándéki missziók „uralkodói cím­adományozó" funkciót töltöttek be, amely egyszerre volt hierar­chikus és versenyeztető. Korea, Japán, a Ryukyuk, Vietnam és Laosz, másokkal együtt, rendszeres ajándékvivő küldöttségeket indítottak Kínába. De a Ryukyuk és Korea Japánba is küldött missziókat; Vietnam pedig ajándékokat követelt Laosztól. Japán és Vietnam tehát mindketten egyben végállomásszerű tagjai is voltak ennek a Kína-központú rendszernek, egyben Kína ver­senytársai a császári címadományozás gyakorlatában. (Hama­shita, 1994. 92.)

A hűbérajándéki küldemények rendszere egybefonódott és szimbiózisban élt a szerteágazó kereskedelmi hálózatokkal. Azt mondhatjuk, hogy a kereskedelem és a hűbéri ajándékozás kö­zött olyan szoros kapcsolat állt fenn, hogy „joggal tekinthetjük az ajándékcserét kereskedelmi műveletnek".

„Maga a kínai császári rendszer is … üzletfélként működött közre. A fizetés módja is gyakran kínai volt: papírpénz vagy ezüst. Gazdasági szempontból a hűbéri ajándékozás tulajdonképpen adásvétel volt, melyben a cserejavak 'árait' előre rögzítették. Az 'árak' színvonalát, jóllehet igen lazán, a pekingi piaci árak szab­ták meg. Ennek a műveletnek a természeténél fogva kimutatha­tó, hogy a teljes hűbérajándék-kereskedelmi komplexum alapját a kínai árszerkezet jelölte ki; az ajándékkereskedelmi övezet egy olyan egységes 'ezüst övezetet' jelentett, amelyben a kereske­delmi manőver közvetítő eszköze az ezüst volt. Az ajándékke­reskedelem rendszerszerű működésének kulcsa a [kínai] áruk iránt mutatkozó óriási [külföldi] igényben rejlett, …. valamint a kínai belföldi és a külföldi árak között fennálló különbségben." (Hamashita, 1994. 96-7.)

Európa betörése Ázsiába nem jelentette a sinocentrikus hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer végét. Pusztán csak belső működésére volt hatással: leginkább megerősítette a perem­országok már meglévő hajlandóságát, hogy a központtal (Kíná­val) folytatott kapcsolataik számára kedvezőbb feltételeket teremt­senek, sőt, hogy Kína helyett esetleg mást tegyenek a rendszer középpontjává.

Ám a nemzettudat kialakulása ezekben az országokban sok­kal megelőzte az európai hatást, és saját sinocentrizmus-felfogásukra alapult. (Hamashita, 1994. 94., 1995.6., 8-9., 13.) En­nek következtében, az Edo-korszak (1603-1867) elkülönülési po­litikája folytán „Japán mind ideológiai, mind anyagi értelemben kis Kínává próbált válni. A Meidzsi-restaurációt követő iparosí­tás sem annyira a Nyugathoz való felzárkózást célozta, mint amennyire az Ázsián belüli többévszázados vetélkedés eredője volt." (Kawakatsu, 1995. 6-7.)

Ismereteim szerint sem Hamashita, sem Kawakatsu.nem árul el sokat arról, mi is maradt meg ebből a Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszerből a II. világháború végére, és mi történt vele a hidegháború idején. Elemzéseik mifíclazonáltal nemcsak Kelet-Ázsia történelmének értelmezését befolyásolják alaposan, de a térség belső, ill. a térség és a külvilág közötti kapcsolatok jelenlegi – és valószínűleg jövőbeli – fejlődését is (Id. például Hamashita, 1995. 4-5.). Bár a hatásokat nem fejtik ki részletesen, mégis – legalábbis Hamashitánál – úgy látni, hogy ezek két szempont köré csoportosíthatók.

Egy: a jelenlegi kelet-ázsiai politikai, gazdasági és kultu­rális helyzet annak a hűbérajándék-kereskedelmi rendszer­nek az öröksége, amely évszázadokon át szabályozta a vi­szonyokat a régió eltérő politikai fennhatóságai között, mielőtt az a modern államközi rendszerbe ágyazódott. Ez a beágyazó­dás nagyon is friss jelenség, és nem várhatjuk tőle azt, hogy már kimozdította vagy éppenséggel eltörölte volna az államközi kapcsolatoknak azt a közös értelmezését, amely mélyen gyö­keredzik a térség földrajzában és történelmében. Ezek az elfo­gadott nézetek továbbra is hatással lesznek arra, ahogy az ál­lamközi kapcsolatok Kelet-Ázsián belül, valamint Kelet-Ázsia és a többi térség között működnek.

Kettő: a Kína-központú hűbérajándék-kereskedelmi rend­szer öröksége várhatóan inkább rányomja bélyegét a ré­gió üzleti vállalkozásainak szövetére, mint a kormányok közötti viszonyokra – minthogy a hűbérajándék elválasztha­tatlan volt a helyi kereskedelmi rendszertől, amely az idők fo­lyamán egyre inkább elkülönült a tényleges hűbéri ajándékkül­déstől. Ez a függetlenedés legjobban azoknak a nagy közbül­ső üzleti közösségeknek a növekedésében mutatkozott meg – ezek közül is kiemelkedett egy tengeren túli kínai vállalkozói diaszpóra -, amelyek komplementer jelleggel összekapcsolták a térség helyi gazdaságait egymással, miközben egyre élese­dő versenyben álltak az ajándékküldöttségekkel (Hamashita, 1994. 97-103., 1995. 12., 15-16.) Amikor a Kína-központú hűbérajándéki rendszer a belülről fakadó nacionalizmus és az Európa-központú államközi rendszer kívülről jövő beolvasztá­sának közös hatására sorvadásnak indult, ezek a közbülső üzleti közösségek életben tudtak maradni. Sőt, továbbra is „lát­hatatlan", de erős kapcsolatokat tartottak fenn a kelet-ázsiai régió gazdaságai között.

A kelet-ázsiai történelem efféle értelmezése magában foglal­ja az elfogadott világrendszer-elméletek burkolt bírálatát, ame­lyek részben megegyeznek, részben eltérnek Frank kritikájától. A két bírálat megegyezik abban, hogy a hangsúlyt egyfelől a je­lenlegi világrendszer premodern eredetére, másfelől a nyugati hegemónia Ázsiára általában, de különösen Kelet-Ázsiára érvényes látszólagosságára helyezi. Minthogy a modernizáció és a nyugati hegemónia Braudel és Wallerstein világtörténelem-fel­fogásában összekapcsolódik az Európa-központú kapitalista vi­lágrendszer felemelkedésével és terjeszkedésével, ez a nyoma­tékosítás egyet jelent a kapitalizmusnak mint a világtörténelem társadalmi változásainak elemzésére alkalmas fogalomnak a ta­gadásával. Frank nyíltan elutasítja a fogalmat, mint már láttuk; Hamashita csupán burkoltan teszi ezt azáltal, hogy művében, amelyben a Kína-központú világrendszert és annak a Nyugat hatása alatt végbement átalakulását ismerteti, egy szóval sem utal a kapitalizmusra.

Minden hasonlósága ellenére a két elemzés egy fontos rész­letben eltér egymástól. Frank bírálatának legfőbb célja az, hogy kiemelje egyetlen globális világrendszernek az időbeli folyto­nosságát az európai felfedezések, Észak- és Dél-Amerika meg­hódítása előtt és után (Frank, 1994.273., Id. még Gills – Frank, 1992; Frank – Gills, 1993.) Hamashita burkolt kritikája ezzel szemben azoknak a helyi világrendszereknek a térbeli diszkon­tinuitását kívánja nyomatékosítani, amelyek megőrzik geo-his-torikus azonosságukat még azután is, hogy egy egységes glo­bális világrendszer részévé válnak. Durván fogalmazva: Frank bírálatának lényege az újkori (és kapitalista) történelem eltör­lése a mindenkori globális gazdaság térképéről. Ezzel szem­ben Hamashia bírálatának lényege éppen az, hogy a minden­kori világtörténelem középpontjába a helyi geopolitikát kell ál­lítanunk.

Jelen tanulmány célja azt bebizonyítani, hogy ezek a bírála­tok – vegyük őket bár együttesen vagy külön-külön – míg egyfe­lől túl messzire merészkednek, addig mégsem hatolnak elég mélyre. Túl messzire mennek akkor, amikor jogos kitartásuk a modern világrendszer újkor előtti gyökerei mellett elutasítja a modern kor tagadhatatlan jelentőségét. Ez fogalmazódik meg az Európa-központú rendszer önmagában vett, ill. a Kína-közpon­tú rendszerhez mért hihetetlenül erőszakos szándékának kife­jezésében. Wallerstein elmélete egy természetéből eredően ter­jeszkedő tőkés rendszer európai felvirágzásáról magát a jelen­séget kívánta megvilágítani és értelmezni. Ennél fogva nem uta­síthatjuk el, hacsak nem nyújtunk (egy) másik, ennél elfogadha­tóbb magyarázatot.

Sem Frank, sem Hamashita nem tesz ennek eleget, ezért mondhatjuk, hogy bírálatuk az elterjedt világrendszer-elméletek­ről nem elég mélyreható. Ha elutasítjuk (mint Frank), vagy figyel­men kívül hagyjuk (mint Hamashita) a kapitalizmusnak a ben­nünket körülvevő világ formálásában betöltött szerepét, nem vesszük észre, hogy napjaink nagy változásai miként ingatják meg a kapitalizmusról mint a világtörténelem egyik társadalmi rendszeréről alkotott felfogásunkat.

A tanulmány alábbi két fejezetében ennek a kételynek a ter­mészetét kívánom vázolni, ahogyan az Kelet-Ázsiából érzékel­hető. Azután majd visszatérek az itt felvetett kérdésekre, hogy kísérletet tegyek a történelmi kapitalizmus olyan irányú újra­fogalmazására, amely képes befogadni Frank és Hamashita jo­gos álláspontját a jelenkori világrendszer premodern eredeté­től.

II.

Miként tanulmányom címe is sugallja, Kelet-Ázsia felmelkedése és a nemzetállamok közötti rendszer látható válsága egy­mással szoros összefüggésben álló jelenségek. Általános­ságban elmondható, hogy ez a szoros kapcsolat mind ez ideig észrevétlen maradt. A szakértők külön-külön vitatták őket, mintha nem állnának meghatározó viszonyban egymással.

Mióta Charles Kindleberger (1969. 6. fej.) a nemzetállamról kijelentette, hogy „éppen megszűnőfélben van mint gazdasági egység", a nemzetállami rendszer válságát – eredetét tekintve is – összekapcsolják olyan vállalatok nemzetközi rendszerének kialakulásával, amelyek – Kindleberger leírása szerint – egy or­szágnak sem tartoznak nagyobb lojalitással, mint a másiknak, miként egy országban sem érzik magukat teljesen otthon (erről Id. még többek között, Hymer- Rowthorn, 1970. 88-91., Barnet – Müller, 1974.15-16.; Reich, 1992. 3.). Az utóbbi esztendőkben a nemzetállamok elerőtlenedésének más tünetei is előtérbe ke­rültek. Peter Drucker (1983.141-156.) ugyancsak három ténye­ző közös hatásának tulajdonítja az erővesztést. Ezek: egyrészt a multilaterális békeszerződések és az államközi szervezetek „nemzetközisége", ideértve a nemzetközi vállalatokat is; más­részt a gazdasági tömbök, mint például az Európai Unió és az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) „regionalizmusa"; harmadrészt a különbözőség, ill. önállóság fo­kozott nyomatékosításában rejlő „törzsiesség". Bármelyiket is nézzük, a nemzetállamok rendszerét napjainkban jellemző vál­ság tüneteit és okait a világ minden táján kereshetjük és meg is leljük – Kelet-Ázsia külön kiemelt vizsgálata nélkül.

A kelet-ázsiai térség gazdasági növekedéséről szóló elemzé­sek voltaképpen nem úgy tekintenek a nemzetállamok meggyen­gülésének fényére, mint a jelenség egyik fontos vetületér-e"(ez alól részben kivételt képez Bemard – Ravenhill, 1995.). Erinél súlyosabb következménnyel járhat, hogy az a neoliberális elkép­zelés, amely nagyobb tekintélyben és bizalomban kívánja része­síteni a gazdaságilag sikeres kelet-ázsiai kormányok önszabá­lyozó piacait, rossz irányba terelte a vitát. Miközben Chalmers Johnson (1987., 1988.), Alice Amsden (1989.) és Robert Wade (1990.) hitelesen és hatásosan szedték ízekre ezt az elképze­lést, másokkal együtt annak a benyomásuknak adtak hangot, amely szerint a nemzetállamok válsága, ha egyáltalán beszél­hetünk ilyenről, nem érinti Kelet-Ázsiát, ahol is az államok épek és erősek.

Félretéve a kérdést, hogy vajon Kelet-Ázsia államai épek és erősek-e (egyesek igen, míg mások nem annyira), először is hadd jegyezzük meg, hogy a kelet-ázsiai államok igen különös­nek tűnnek, ha a nemzetállam eszményi/ideális típusával vetjük őket össze. Három vonásuk különösen kiemelkedik a többi kö­zül:

1. a térség gazdaságilag legsikeresebb államainak „kvázi-állam" jellege;
2. azoknak az informális (nem hivatalos) üzleti hálózatoknak a szerepe, amelyek az egyes kvázi-államok gazdaságait kötik össze egymással, ill. a térség többi gazdaságával;
3. a térségben működő államok katonai, pénzügyi és demog­ráfiai forrásainak szélsőségesen egyenlőtlen megoszlása.

A „kvázi-állam" elnevezést Robert Jackson (1990. 21.) hozta be a köztudatba. Azokat az államokat jelölte meg így, amelyek jogilag ugyan megkapták az államiságot, ennél fogva bekerül­tek az államközi rendszerbe, de nélkülözik azokat a képessé­geket, amelyek történelmileg az államisághoz kapcsolódó kor­mányzati feladatok ellátásához szükségesek.

Jackson a kifejezést elsősorban a harmadik világ kevésbé si­keres államaira alkalmazza, amelyek a II. világháború utáni dekolonializációs hullám során kerültek a felszínre. Ezzel együtt, igaz eltérő mértékben és módozatokban, de Kelet-Ázsia öt leg­sikeresebb kapitalista állama – Japán és az ún. négy „kis tigris" – is mind kvázi-államnak minősül.

Tudniillik a nemzeti önállóságról vallott kül- és belföldi néze­tek leginkább csak elméletek a hatalom legitimitásáról. Az el­mélet az államokba szerveződő nemzeti irányítást a legitim ha­talom csúcsának tekinti, amely „nincs alárendelve sem a világ­politikának, sem a helyi irányításnak vagy szervezeteknek". Az elméletet azonban „gyakran kikezdik a valóság tényei". (Boli, 1993. 10-11.) Amint azt majd látni fogjuk, a modenTvilágrend-szer történelmének éppenséggel legfontosabb tényei állnak el­lentétben a nemzetállamról mint a legitim hatalom csúcsáról szóló elmélettel. A világkapitalizmus egy kibontakozó központjának a léte a XVI. század óta még soha nem zavarta szembetűnőbben ezt az elméletet, mint napjaink Kelet-Ázsiájában.

A térség legsikeresebb kapitalista államai közül csak a leg­nagyobb, Japán nevezhető a szó teljes értelmében nemzet­államnak. Ugyanakkor mind helyi, mind globális szemszögből nézve Japán még mindig amerikai katonai ellenőrzés alatt áll. Mutatis mutandis, tökéletesen illik rá a „félig önálló/félfüggetlen állam" megjelölés, amellyel Peter Katzenstein (1987.) a Német

Szövetségi Köztársaságot jellemezte. Dél-Korea és Tajvan, a két közepes nagyságú állam, ugyancsak az Egyesült Államok kato­nai protektorátusa. Ráadásul egyikük sem nemzetállam a szó szoros értelmében. Dél-Korea szüntelen félelemben vagy – ha úgy tetszik – reményben él, hogy mikor fogják északi felével egyesíteni. Tajvan ugyancsak reménykedik, illetve retteg, hogy a szárazföldi Kínának vajon ura vagy szolgálója lesz-e. Végül pedig a két területileg legkisebb, de jelentőségben semmikép­pen sem a legcsekélyebb állam, a félig önálló Hong Kong és Szingapúr egyáltalán nem nemzet-, hanem városállamok. Alv hoz hasonlatos feladatokat látnak el a kelet-ázsiai térségben, mint Genova vagy Velence a kora újkori Európában: Szingapúr kereskedelmi-ipari központ-funkciója Velencére emlékeztet, a hong kongi kereskedelmi-pénzügyi központ Genovát idézi. (Arrighi, 1994. 78.)

A kelet-ázsiai kapitalista államoknak ez a sajátos helyzete a térség üzleti szervezeteinek hasonlóan különös helyzetével pá­rosul. A legutóbbi időkig Kelet-Ázsia (főként Északkelet-Ázsia) a közvetlen külföldi befektetéseknek másodlagos forrása, illetve célállomása volt. Ez nemcsak Észak-Amerikával vagy Nyugat-Európával, de Latin-Amerikával, Dél- és Közép-Afrikával, Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel összevetve is igaz. Követke­zésképpen a gazdálkodói tevékenységeknek és a politikai hata­lomgyakorlásnak az a vertikális egybekapcsolódása, amely az egyesült államokbeli vállalati kapitalizmusra jellemző, soha nem vált Kelet-Ázsiában olyan számottevővé, mint a nem kommunista világ térségeinek legtöbbjében.

A külföldi közvetlen beruházások mértéke a '70-es, de főként a '80-as évek folyamán meredeken emelkedett mind Kelet-Ázsián belül, mind pedig Kelet-Ázsia és más térségek között. (Petri, 1993. 39-42.) Ennek ellenére, a térség üzleti vállalkozásainak ország­határokon keresztül húzódó szervezete döntően jogilag függet­len egységek informális hálózatára támaszkodott, nem pedig egyetlen, ám szerteágazó vállalkozáson belüli vertikális integrá­cióra. A '70-es években és a '80-as évek elején japán kereske­delmi és termelő cégek jártak az élen ezeknek a regionális üzleti hálózatoknak a kialakításában. így régiószerte el tudták terjesz­teni a náluk honos sokszintű szerződési/alvállalkozói rendszert. (Arrighi, Ikeda – Irwam, 1993.) A '80-as évtized derekától kezdve azonban a japán cégek vezető szerepét a regionális üzleti háló­zatok létrehozásában kiegészítette, sőt, bizonyos kulcsfontossá­gú területeken háttérbe is szorította a tengeren túli kínai üzleti di­aszpóra tevékenysége (Arrighi, 1994/b.; Irwan, 1995.)

Ez a két csoportosulás a Deutsche Banknak a tokiói tőzsde­piacon dolgozó vezető közgazdásza szerint „voltaképpen nem olvad egybe, hanem inkább jól kiegészítik egymást. A tenge­ren túli kínaiak a 'kenőanyag' – ők olajozzák meg az üzletme­netet. A japánok adják az ecetet – a technológiát, a tőkét és az irányítást, amely az igazi ütőerőt biztosítja." (Idézi Kvaar, 1993. 40.)

Po-keung Hui (1995.) tanulmányában nyomon kíséri annak a kínai kapitalista diaszpórának a létrejöttét, amely a kelet-ázsiai tőkefelhalmozás folyamataiban vezető szerephez jutott azok között az üzleti közösségek között, amelyek a Kína-központú hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer repedezései mentén az eu­rópai hatás előtt és alatt kialakultak. Hui elemzése megerősí­tést nyújt Hamashita álláspontjának, amely szerint a Kína-köz­pontú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer ismerete nélkül nem érthetjük meg a kelet-ázsiai térség jelenkori és jövőbe­li fejlődését. Ugyanakkor összehasonlítást is kínál azokkal a hasonlóan szerveződő üzleti tényezőkkel, amelyek döntő sze­repet játszottak az Európa-központú kapitalista világgazdaság kialakításában és kezdeti terjeszkedésében.

Hadd emeljem ki ezek közül külön a genovai kapitalista/vál­lalkozói diaszpórát, amely – társulva Portugália és Spanyolor­szág területszerző uralkodóihoz – a XV-XVI. század fordulóján elősegítette és megszervezte az európai gazdasági rendszer térnyerését az óceánon túl. (Arrighi, 1994/a. 2. fej.) Később még visszatérek ennek a genovai-ibériai „társulásnak" a jelentősé­géhez, hogy jobban megérthessük az Európa-központú kapita­lista világrendszer gyökereit. Itt most elég csupán két feltűnő hasonlatosságra rámutatni a XVI. századi genovai és a XX. szá­zad végi kínai kapitalista diaszpórák között.

Egyrészt: azoknak a kereskedelmi és pénzügyi közvetítőhá­lózatoknak a mintájára, amelyek a XVI. szazadbarfa genovai diaszpóra irányítása alatt álltak, a kínaiak felügyelte üzleti háló­zatok ugyancsak területeket foglalnak (Hong Kong, Tajvan, Szingapúr, de idetartoznak még Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína főbb kereskedelmi központjai is), ám mégsem az elfoglalt terület alapján határozzák meg őket. A hálózatokra ennél lénye­gesen jellemzőbb az az áramlás (a kereskedelmi és pénzügyi műveletek sora), amely összeköti azokat az egyes helyszíne­ket, ahol a diaszpóra tagjai, vagy kisebb csoportjai a maguk ügy­leteit lebonyolítják (vö. Arrighi, 1994/a. 82-84.).

Másrészt: a XVI. századi genovai üzleti hálózatokhoz hason­lóan, a tengeren túli kínaiak üzleti hálózatai szintén olyan köz­bülső képződmények, amelyek jól ki tudják használni az anya­ország területén működő óriási szervezetek nehézkességét és ellentmondásosságait. Azokról a szervezetekről van szó, ame­lyeknek hatalmi hálózatai olyan szélesek, hogy már nem nem­zetállamokra, hanem kora újkori világbirodalmakra emlékeztet­nek.

Ezzel el is érkeztünk a kelet-ázsiai térség közgazdaságtaná­nak harmadik sajátosságához: nevezetesen a politikai hatalom­gyakorlás erőforrásainak szélsőséges megoszlásáról van szó. Ez a szélsőséges egyenlőtlenség a már tárgyalt két másik sajá­tosság fordítottja. Nagy vonalakban úgy is fogalmazhatunk, hogy a régió legsikeresebb kapitalista államainak „félfügget­lensége" adja az érem egyik oldalát, míg a másik oldalt az a tény jelenti, hogy ezen államok az Egyesült Államok hatal­mi hálózatainak részét képezik. A tengeren túli kínaiak foko­zódó szerepe a térség gazdasági növekedésének és integráci­ójának elősegítésében csupán az egyik vetülete a szárazföldi Kína visszatérésének a helyi, illetve a világpiacra.

A térség katonai erőinek szélsőséges megoszlása elsősorban Japán II. világháborús vereségének, valamint az Egyesült Álla­mok Szovjetunió ellen irányuló hidegháborús megfékezési poli­tikájának a következménye. Japán 1945-ös egyoldalú amerikai katonai megszállása és a térségben öt évvel később kialakuló két, egymással szöges ellentétben álló blokk – Bruce Cumings szavaival – az Egyesült Államoknak „alárendelt kormányzatot eredményezett, amelyet a [Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és a Fülöp-szigetekkel kötött] kétoldalú védelmi szerződések szi­lárdítottak meg, és annak a State Departmentnek [az USA Kül­ügyminisztériuma] az irányítása alatt állt, amely az érintettjiégy ország külügyminisztériumait mind méreteiben, mind jelentősé­gében messze felülmúlta". (1994. 23.)

„Mindannyian fél-független államokká váltak, amelyekbe^mé-lyen beépültek az amerikai katonai funkciók (a dél-koreai fegy­veres erők operacionális kontrollja, a Hetedik flotta járőrözése a tajvani szorosban, mind a négy ország védelmi függősége, a területeiken létesített támaszpontok), és amelyek így nem vol­tak képesek sem önálló külpolitikai, sem pedig védelmi intéz­kedésekre. Bizonyos szempontból mindannyian modern 'remetekirályságok' voltak egymáshoz viszonyítva, ha nem te­kintjük az USA-hoz fűződő kapcsolataikat. Az '50-es évek kö­zepétől a katonai (vas-)függöny ellenére tettek kisebb diplomá­ciai lépéseket, például alacsony szintű kereskedelmi kapcso­latok jöttek létre Japán és Kína, vagy Japán és Észak-Korea között. A jellemző tendencia mindazonáltal az az egyoldalú amerikai kormányzati rendszer maradt, amely a kapcsolattar­tásnak főként a katonai formáit igyekezett tudatosítani." (Cumings, 1994. 23-24.)

Érdemes megfigyelni, hogy ez az „egyoldalú amerikai rezsim" miként olvasztotta kezdettől fogva egybe azokat a vonásait, amelyek az újkor előtti, Kína-központú hűbérajándék-kereske­delmi rendszerre emlékeztettek, és azokat, amelyek az uralko­dás és a (tőke)felhalmozás kora újkori genovai-ibériai rendsze­rét idézték. A Kína-központú rendszerre leginkább az emlékez­tetett, ahogyan a hűbéri és kereskedelmi viszonyok át- meg átszőtték azt a hatalmi központot, amelynek belső gazda­sága összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a vazal­lus államoké. Ebből a szempontból nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pax Americana Kelet-Ázsiában az egykori Kína-közpon­tú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériáját egy USA-központú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériájává tette.

Az USA-központú kelet-ázsiai rendszer ugyanakkor sürgette az államok hatalmi és a vazallus funkciók szerinti szétválását. Ennek a funkciók szerinti szakosodásnak nem találjuk előzmé­nyét a régi, Kína-központú berendezkedésben. Ez inkább a XVI. századi genovai-ibériai kvázi-hatalmi rendszerre emlékeztet. Erre az a váltakozó erőviszonyból fakadó állapot volt a legjel­lemzőbb, amelyet a két politikai tényező – egyfelől a védelem biztosítására és a hatalom átvételére „szakosodott" (ibériai) te­rületszerző szervezetek, másfelől a kereskedelemre és a profit­szerzésre „szakosodott" (genovai) kapitalista szervezetek – idé­zett elő. Egyértelműen hasonló viszonyt mutathatunk,ki az ame­rikai-japán kapcsolatokban a hidegháború teljes ideje alatt. A félfüggetlenség alkalmat teremtett, hogy a japán tőke áthárítsa a védelmi költségeket, és csupán a profitszerzésre „szakosodjék". Ezt viszont olyan sikeresen hajtotta végre, miként azt a genovai tőke tette négy évszázaddal korábban. (Arrighi, 1994/a. 120., 338.)

„Megszabadulva a védelmi kiadások terhétől, a japán kormá­nyok minden forrásukat és energiájukat abba a gazdasági ex­panziós politikába 'gyömöszölték', amely aztán meghozta a jó­létet Japán számára, egyben üzleti tevékenységét a világ legtá­volabbi csücskére is kiterjesztette. A háború kérdése pusztán annyiban merült fel, hogy a lakosság és a konzervatív kormány nem avtkozott bele más országok, például Korea vagy Vietnam háborúiba. Teljesítve mindazokat a kötelezettségeket, amelye­ket az amerikaiakkal kötött biztonsági szerződés előírt, Japán kizárólag olyan ügyekben vett részt, amelyek gazdasági profitot hoztak." (Schurmann, 1974. 143.)

Minden hasonlósága mellett is az újkor előtti, illetve kora új­kori uralkodási és felhalmozási szokásokhoz, a II. világháború utáni, USA-központú kelet-ázsiai rendszer egy szempontból biz­tosan nagyon különbözik elődeitől. Ez pedig a területén felsora­koztatott amerikai hadiipari felszerelések összehasonlíthatatla­nul nagyobb tömege és technológiai kifinomultsága.

Azoknak a gyakorlatilag állandó tengeren túli támaszpontok­nak a hálózata, amelyeket az Egyesült Államok telepített, illetve tartott fenn a II. világháborút követően, „példa nélkül állt a törté­nelemben; megelőzőleg egyetlen állam sem állomásoztatta bé­keidőben katonai egységeit más államok felségterületein ilyen nagy létszámban és ilyen hosszan". (Krasner, 1988. 21.) A csá­szári Kína és a birodalmi Spanyolország uralkodói legvadabb ál­maikban sem tudták volna elképzelni, hogy egy ilyen nagy ki­terjedésű és potenciálisan romboló hatású haderő felvonul­tatására valaha is sor kerülhet.

Mindezekkel együtt, az Amerika-központú kelet-ázsiai rendszer éppen a katonai szférában indult romlásnak. A vi­etnami háború ugyanis lerombolta mindazt, amit a koreai háború teremtett. A koreai háború léptette hivatalosan életbe az USA-központú kelet-ázsiai rendszert azáltal, hogy a száraz­földi Kínát kereskedelmileg és diplomáciailag egyaránt elszi­getelte a térség nem-kommunista részeitől: blokáddal és há­borús fenyegetések révén, amelyeknek „az amerikai katonai arzenál szigetecskéi" (Cumings, 1994. 23.) álltak a hátterében. A vietnami háború, ezzel ellentétben, visszájára fordította az Egyesült Államok és Japán gazdasági viszonyait. Az idők fo­lyamán az amerikai világhatalom egyre inkább a japán pénz­ügyi körök függvényévé vált. Sőt, az Egyesült Államok kényte­len volt elismerni a szárazföldi Kína rendes kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatainak újra-felvételét Kelet-Ázsia egyéb államaival (vö. Arrighi, 1994/b).

Ez az új állapot úgy jött létre, hogy közben a térség hatalmi erőforrásainak korábbi egyenlőtlen megoszlása változatlanul fennmaradt. Japán felemelkedése a világ ipari és pénzügyi nagy­hatalmai közé a korábbi, egyoldalúan vazallusi politikai és gaz­dasági viszonyt az Egyesült Államokkal kölcsönös hűbériséggé alakította. A katonai védelem szempontjából Japán továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodott, ugyanakkor az Egyesült Államok még erőteljesebb függőségbe került a japán pénzügyi és hadiipari köröktől, hogy védelmi felszereléseinek újraterme­lését biztosítani tudja. Más szóval: jóllehet a hatalmi erőforrás­ok már egyenlőbben oszlottak meg az Egyesült Államok és Ja­pán között, mégis a két állam között fennálló rendszerbeli kü­lönbségek, amelyek politikai viszonyukat alapjában meghatároz­ták, tovább éleződtek.

A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdaságaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek de­mográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési po­tenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi álla­mé közül, az Egyesült Államokat is ideértve. Alig húsz eszten­dővel Richard Nixon pekingi látogatása és kevesebb mint ti­zenöt évvel az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság diplomáciai kapcsolatainak hivatalos helyreállítása után, ez az óriási „munkaerő-tartály", úgy tűnt, ismét a fizetőeszközök olyan hatalmas begyűjtőjévé válik, mint volt a pre-modern, illetve a kora újkori időkben. Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapita­lista világgazdaság forgalmiadó-hierarchiájának csupán legala­csonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai. Annak ellenére, hogy hazai termelése és külkereskedelme hi­hetetlen lendületet vett az utóbbi tizenöt évben, egy főre jutó GNP-je a világpiaci árakhoz viszonyítva változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. (Lu, 1995.) Ugyanakkor az is igaz, hogy az a tény, hogy az egy főre jutó GNP nem volt képes növekedésnek indulni, tovább fokozta a népi Kína óriási munkaerő-tartalékainak vonzerejét a külföldi tőke és vállal­kozások szemében. Ezt tükrözi a külföldi tőke Kínába áramlá­sának robbanásszerű élénkülése a '80-as évtized vége óta. (Arrighi, 1994/b.)

Amennyiben a Kínai Népköztársaság legfőbb vonzereje a kül­földi tőke számára valóban óriási és maximálisan versenyképes munkaerő-tartalékaiban rejlik, akkor a „házasságközvetítői" sze­repet, amely megkönnyítette a külföldi tőke és a kínai munkaerő egymásra találását, a tengeren túli kínai kapitalista diaszpóra töltötte be.

„Kína tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jóképességű munkaerejének állományából és a világ össznépes­ségének egyötödét jelentő piaci növekedési potenciáljából ere­dően a külhoni befektetők továbbra is öntik a pénzt Kínai Nép­köztársaságba. Ennek a tőkének mintegy 80%-a a tengeren túli kínaiaktól érkezik, akik a szegénység, az anarchia és a kommu­nizmus elől menekültek el. Ők most – és ez korunk egyik pikan­tériája – Peking kedvelt pénzügyi partnerei, egyben a moderni­záció példaképei. Még a japánok is sokszor a tengeren túli kí­naiak közreműködése révén 'olajozzák meg' Kínával kötendő üzleteiket." (Kraar, 1993. 40.)

Tulajdonképpen a korszak legpikánsabb ellentmondása nem is az, hogy Peking a tengeren túli kínaiakra támaszkodva könnyíti meg a szárazföldi Kína visszakerülését a térség és a világ pia­caira. Miként arra Alvin So és Stephen Chin (1995. 11. fej.) rá­mutatott, az a szoros politikai szövetség, amely a '80-as évtized folyamán a Kínai Kommunista Párt és a tengeren túli kínai tőké­sek között kiépült, tökéletes körülményeket teremtett mindkét fél érdekei számára. Egyrészt kiváló lehetőségeket kínált a tenge­ren túli kínaiaknak, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítői tevékenységük révén profithoz jussanak. Másrészt a Kínai Kom­munista Párt kezébe is hatékony eszközt adott, hogy két legyet üssön egy csapással: miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nem­zeti egységesítés eszméjét is az „egy nemzet – két rendszer" elv alapján.

A helyzet legpikánsabb ellentmondását inkább az jelenti, ahogy a „posztmodern" premodern jelleggel ölt testet a kapitalista világrendszer legdinamikusabbá váló térségében. A legtöbb elemzés szerint a posztmodern egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy benne a nemzetállamiság értelme és ereje fokozato­san csökken.

„A politikai és nemzetközi ügyek kulcsfontosságú önálló sze­replője az utóbbi néhány évszázad során, úgy tűnik, nemcsak önuralmát és erkölcsi tartását veszíti el, hanem alkalmatlan egy­ségnek is bizonyul az újabb körülményekhez való alkalmazko­dás szempontjából. Bizonyos kérdések hatékony megoldásához túl nagy, másokhoz túl kicsi. Következésképpen kényszerek mutatkoznak 'a hatalom újratelepítésére/elhelyezésére' mind ala­csonyabb, mind magasabb szintekre. Olyan rendszereket kell kialakítani, amelyek jobban képesek a ma, illetve a holnap vál­tozásainak megfelelni." (Kennedy, 1993. 131.; kiemelés az ere­detiben.)

Amennyiben a nemzetállamokkal az a probléma, hogy a ha­tékony működéshez vagy „túlságosan nagyok", vagy „túlságo­san kicsik", a történelem és a földrajz a kérdés megoldásának lehetőségével ajándékozta meg Kelet-Ázsiát: számos olyan szu­verén és nem szuverén szerveződést adományozott számára, amelyek vagy kevesebbet, vagy többet, esetleg mást hordoznak magukban, mint,a tisztán nemzetállamok. Van itt városállam, kvázi-állam, kvázi-birodalom; olyan nemzetek, amelyek nem al­kotnak államot, mint például a tengeren túli kínaiak. De a térség legjelentősebb szerveződései között legfőképpen az a szerke­zeti különbség a meghatározó, amely meghagyta az Egyesült Államok fegyverek feletti ellenőrzését, Japán és a tengeren túli kínaiak pénzügyek feletti ellenőrzését és a népi Kína munkaerő­piaci felügyeletét. Ebben a kissé „zűrös", bár a tőke szempont­jából nagyon is sikeres közgazdasági alakzatban számtalan nem­zetállam szerepel. Ám ezek vagy a térség peremén foglalnak helyet – a maguk módján ilyenek: Thaiföld, Indonézia, Vietnam, Laosz, Kambodzsa és a Fülöp-szigetek -, vagy pedig nem il­leszkednek pontosan a nemzetállam fogalmának koordinátáihoz, amelyekkel a modern világ múltját és jelenlegi változásait pró­báljuk meg leírni.

III.

A mai Kelet-Ázsiára jellemző sajátos közgazdasági helyzet­kép két fő ponton áll ellentétben a hagyományos világrendszer­elméletekkel. Először: lehetséges, hogy egyedi vonásai közül néhány, esetleg mind, voltaképpen inkább tekinthető a törté­nelmi kapitalizmus rendes vonásának, mint ahogyan azt mi el­ismerni szeretnénk vagy tudjuk. Másodszor: amennyiben ez így van, milyen elméleti szerkezet volna a legalkalmasabb arra, hogy megragadhassuk Kelet-Ázsia felvirágzásának és a nem­zetállamok – mint világpolitikai kulcstényezők – korunkban ta­pasztalható eltűnésének logikáját és következményeit. Ebben a részben az első kérdésre szándékozom összpoptosítani. A másodikra dolgozatom zárófejezetében kívánok röviden vissza­térni.

Jelen tanulmány, amely Kelet-Ázsia közgazdasági-helyzeté­nek sajátosságait mutatja be, az előzőekben már nyomatékosí­tani igyekezett, milyen nehéz Kelet-Ázsia „olvasztótégelyében" egymástól különválasztani modernt és pre-modernt, a szerve­ződések keleti, illetve nyugati módját. Már rávilágítottunk arra, hogy egyfelől a XX. század végi Kelet-Ázsia vezető kormányza­ti és üzleti intézményei – stratégiájuk és felépítésük szempont­jából – mennyire emlékeztetnek XVI. századbeli európai megfe­lelőikre. Másfelől viszont felhívtuk néhány olyan szembeötlő ha­sonlóságra is a figyelmet, amely a hidegháborús, Amerika-köz­pontú kelet-ázsiai rendszer és a régi idők Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszere között fennáll.

A fentieket most még azzal kell kiegészítenünk, hogy az Eu­rópa-központú kapitalista világrendszer teljes történelmén végig­húzódó közgazdasági helyzet éppen olyan „zűrös", sőt, „zűrö­sebb", mint a jelenlegi kelet-ázsiai kapitalizmus. Nevezetesen az a felfogás, hogy a nemzetállamok kulcsfontosságú szerepet töl­töttek be az Európa-központú kapitalista rendszer kialakulásá­ban és elterjedésében, legalább annyira borítja homályba a fo­lyamat lényegét, mint amennyire megvilágítja azt. A városálla­mok, a diaszpórában élő kapitalista osztályok, a kvázi-államok és kvázi-birodalmak tudniillik ugyanolyan meghatározó szerepet játszottak benne, mint a nemzetállamok.

Az eredeti rendszer létrehozásában a városállamok jártak az élen. Ahogy azt Mattingly (1988.), Cox (1959.), Lane (1966., 1979.), Braudel (1984. 2. fej.) és McNeill (1984. 3. fej.) is – bár eltérően, de kiegészítő jelleggel – hangsúlyozták: a Velence, Fi­renze, Genova és Milánó köré kiépült városállamok késő kö­zépkori rendszere számos lényeges vonásában két évszázad­dal vagy még többel is megelőzte az európai nemzetállami rend­szert, amelyet az 1648-as westfaliai béke intézményesített. Mattingly szerint (1988. 178.) a westfaliai békeszerződés az 1454-es lodi békeszerződés mintájára jött létre, amely az olasz­országi városállamok hatalmi egyensúlyát rögzítette.

Az a mintegy két évszázadnyi távolság, amely 1648-at 1454-től elválasztja, szinte pontosan megfelel Braudel és Wallerstein „hosszú" XVI. századának. A korszak kezdetén a kapitalizmus mint uralmi, illetve felhalmozási mód még kétségtelenül részét képezte az olasz városállami rendszernek, s mint ilyen megma­radt az európai gazdasági rendszer kötőszövetszerű formáció­jának. A korszak vége felé már az Európa-szerte elterjedt nem­zetállami rendszerbe ágyazódott be, és így vált a teljes európai gazdasági rendszer domináns uralmi és felhalmozási módjává. A belső struktúrának ez az átalakulása – az amerikai földrészek meghódítása, az Indiai-óceán gazdaságának világába való sú­lyosabb behatolások és a Kína-központú hűbérajándék-keres-kedelmi rendszerrel felvett közvetlen kapcsolatok révén – az eu­rópai gazdasági rendszer külső határait rendkívüli mértékben kiszélesítette. (Arrighi, 1994. 32-47.)

A jelenleg igen kedvező kelet-ázsiai közgazdasági helyzet né­zőpontjából ennek a terjeszkedéssel együtt járó átalakulásnak az a legizgalmasabb vetülete, hogy végrehajtói vagy kisebbek, vagy nagyobbak, vagy mások voltak, mint nemzetállamok. Kétségte­len, hogy a folyamatból a nemzetállamok húzták a legtöbb hasz­not. Ám azt elő nem segítették, sem közre nem működtek benne.

Kezdetben a folyamat élharcosa a korábban már említett ge­novai-ibériai közösség volt. Ezt az a kölcsönösen előnyös poli­tikai viszony hozta létre és tartotta életben, amely a genovai ka­pitalista diaszpóra és a hamarosan birodalommá váló Spanyol­ország területszerző uralkodói között kialakult.

Ahogy az európai gazdasági rendszer a genovai-ibériai irá­nyítás alatt átszerveződött és terjeszkedésnek indult, az ún. el­sődleges nemzettudat számos alakban jelent meg az érintett te­rületeken, kifejezve a tiltakozást a területszerző spanyol uralko­dók birodalmi viselkedésével és a genovai kapitalista diaszpóra központosító szándékaival szemben, amelyeket az vezető eu­rópai pénzügyi körökben kívánt érvényesíteni. Ennek az ellen­erőnek a legfőbb székhelyei és megtestesítői ugyanakkor nem az ebben az időben már kialakulóban lévő nemzetállamok vol­tak, mint például Franciaország, Anglia vagy Svédország. Inkább az a hollandiai kvázi-állam, amely a félfüggetlenség állapotában még a jogszerű államiság megszerzéséért küzdött, és amely több közös vonást mutatott a már hanyatló városállamokkal, mint a felvirágzó nemzetállamokkal. (Arrighi, 1994/a. 109-158., 177­195.).

A westfáliai békekötés után ténylegesen a nemzetállamok ját­szották a főszerepet az Európa-központú világrendszer átalakí­tásában. Mégis, az a nemzetállam, amely a rendszer külső ter­jeszkedésének elősegítésében a legaktívabbnak, egyben legsi­keresebbnek is bizonyult, nevezetesen Anglia, nagymértékben támaszkodott olyan kormányzati és üzleti módozatokra, amelye­ket a városállamok, az üzleti diaszpórák, a kvázi-birodalmak és kvázi-államok vezettek be. Ez a pre-modern és kora újkori örök­ség különösen a XIX. században vált kézzelfoghatóvá, amikor is Anglia – röviden szólva, de szinte szó szerinti értelmezve -az egész világ uralkodója lett azoknak a hatalmi technikáknak a párhuzamos alkalmazása révén, amelyeket egyfelők-a városál­lami Velencétől és Hollandiától, másfelől a nagyhatalmi ambíci­ókat tápláló Genovától és a Spanyol Birodalomtól tanult. (Arrighi, 1994/a. 57-58., 167-171., 195-213.)

Anglia fél-hódító, fél-kapitalista világbirodalma végül saját belső ellentmondásainak súlya alatt roppant össze. Igaz, hogy össze­omlása idejére az őt körülvevő világ már a felismerhetetlensé­gig megváltozott, és a talaj már elő volt készítve az utóbb bekö­vetkező általános növekedésnek és az európai nemzetállami rendszer egyidejű felbomlásának.

A hadviselés, a közlekedés és a hírközlés „iparosodása" az idő- és térbeli korlátok az ideig példa nélkül való leomlását von­ta maga után a világgazdaság korábban különálló térségein be­lül és között egyaránt. Amikor bekövetkezett, ez az „idő- és tér­zsugorodás" – miként David Harvey (1989. 240-241.) nevezte a jelenséget, gyökeresen átalakította azokat a körülményeket, amelyek közepette az államok létrejöttek, illetve addig egymás­sal kapcsolatban álltak.

Egyfelől az államiság és a nemzetgazdaság kialakítását a ko­rábbiaknál sokkal nagyobb méretekben lehetett hatékonyan vég­rehajtani. Ennek az lett a következménye, hogy a tipikus, Euró­pa központjában fekvő nemzetállam már „túlságosan kicsinek" tűnt ahhoz, hogy akár katonailag, akár kereskedelmileg meg tud­jon birkózni azokkal a kontinens-nagyságú nemzetgazdaságok­kal, amelyek az Orosz Birodalom keleti és az Egyesült Államok nyugati partvidékén voltak kialakulóban. Németország „Lebensraum"-rögeszméje – amely a Kína-központú rendszerben Ja­pán „tairiku"-rögeszméjével csengett egybe – nem más, mint ennek az érzésnek egyik megnyilvánulását; ez azután – az I., majd all. világháborút előidéző konfliktusok továbbélezése foly­tán – önmagát beteljesítő jóslattá vált. Még mielőtt a II. világhá­ború befejeződött volna – írja Paul Kennedy (1987. 337.) -, „megvalósult a XIX. és XX. században oly sokszor megjósolt kétpólusú világ, a nemzetközi berendezkedésben (DePorte sze­rint) 'rendszerváltozás következett be'. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe került a világ feletti ellenőrzés, és … az amerikai 'szuperhatalom' volt."

Másfelől viszont, az a csekély számú és laza kapcsolat, amely Afroeuroázsia gazdasági rendszereit és világbirodalmait a pre-modern idők óta és az újkorban is távolról egymáshoz és az amerikai földrészekhez – később Ausztráliához is – fűzte, most mind mennyiségben, mind intenzitásban példátlan lendületű fej­lődésnek indult. Következésképpen a világ gazdaságai olyan kölcsönös függőségi viszonyba kerültek egymással, arftelyben egyszerűen anakronizmusnak tűnt az önálló nemzetgazdaság gondolata. Meglepő, de a kölcsönös gazdasági függőség glo­bális megjelenését legelőször azok jósolták, akik végül a szoci­alizmus elszigetelt nemzetgazdaságra törekvő irányzatának let­tek önkéntelenül alapító atyjai. „Az ősi nemzeti iparok elpusztul­tak és napról napra pusztulnak" – jelentette ki Marx és Engels még abban az időben, amikor a XIX. század derekának nagy közlekedési és hírközlési (ipari) forradalma még alig vette kez­detét. „Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet élet-halál kérdésévé válik; olyan ipa­rok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmá­nyait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják… A régi helyi és nemzeti önellátás és elzár­kózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymás­tól való sokrétű függése lép."

Mint Robert Wade (megjelentetés alatt) megállapította, a globalizációról és a nemzetállamok elenyésző jelentőségéről szóló vélemények nagy része egyszerűen azokat az érveket használja fel újra, amelyek egy évszázada voltak divatban. Ugyanakkor a két kor valósága – vagy csak annak érzékelése között? – két jelentős különbség fedezhető fel abból a szempont­ból, hogy miként múlik el az idő ma a nemzetállamok felett, illet­ve miként történt ez a XIX-XX. század fordulóján. Először is, száz évvel ezelőtt a nemzetállamok válságának valósága – és nagymértékben érzékelhetősége – a régi Európa magvát alkotó államokat csak azoknak a kontinens-nagyságú államoknak az összefüggésében érintette, amelyek az Európa-központú rend­szer külső peremén voltak születőben, különös tekintettel az Egyesült Államokra. Az USA ellenállhatatlan hatalmi és gazda­sági felemelkedése és a szovjet hatalom erősödése (itt gazda­godásról nem beszélhetünk) a két világháború folyamán és azt követőleg annak a széleskörű várakozásnak a helyességét erő­sítette meg, amely szerint a régi Európa magvát adó nemzetál­lamok a két, őket szegélyező óriás árnyékában kénytelenek to­vább élni, amennyiben nem szereznek maguknak az egész föld­részre kiterjedő jelentőséget. A nemzetállamok válságának mai valósága – és kisebb mértékben látszata – ezzel szemben ép­pen azt mutatja, hogy ezek az óriásállamok maguk vannak baj­ban.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása a válságnak ezt az új ve­tületét egyszerre világítja meg, illetve fedi el. Megvilágítja ezt az új vetületet, amikor megmutatja, hogy még a legffágyobb, legönellátóbb, második legerősebb katonai hatalom is mennyire kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erejével szemben. Ám elfedi a válság valódi természetét, ami­kor általános amnéziát próbál előidézni azzal a ténnyel kapcso­latban, hogy az Egyesült Államok világhatalmának válsága meg­előzte a Szovjetunió széthullását, és hullámvölgyek-hullámhe­gyek váltakozásával túlélte a hidegháború végét.

A második különbség a nemzetállamok mai és száz évvel ezelőtti válsága között az, hogy az Egyesült Államok hideghá­z borús korszakbeli hegemóniájának stratégiái és működése el b mélyítette és kiszélesítette a válságot azáltal, hogy a kis, illetve közepes méretű államokat kvázi-államokká tette, egyben megteremtette a feltételeket egy új idő- és térzsugorodáshoz, amely már a nagyobb államok hatalmát is megingatta. Tény, hogy az amerikai hegemónia alatt a nemzetállam lett a po­litikai szerveződés általános formája. Ugyanakkor a nem­zeti függetlenség formai kiszélesedése tartalmának még soha nem látott mértékű szűkülésével párosult. (Arrighi, 1994. 66-69.)

Ez részben közvetlen következménye volt a „világkormány" fogalom intézményesülésének és annak, hogy ezeket a világ­kormányzati funkciókat az Egyesült Államok ténylegesen gya­korolta is. A „világkormány" fogalom intézményesülése az ENSZ és a Bretton Woods-i egyezmény szervezeteinek megalakítá­sában öltött testet, amelyek különféle korlátozásokat léptettek életbe a legtöbb tagállam önállósága felett. A legszigorúbb meg­szorításokat mindazonáltal az USA-központú regionális kato­nai szövetségek sora és az USA-központú pénzügyi világrend­szer foganatosította. Általuk az Egyesült Államok – hatalmá­nak teljében – valósággal az egész világ kormányzója lehe­tett.

Részben, ugyanakkor, a nemzeti önrendelkezés fogalmának kiüresedése közvetetten a helyi, illetve világgazdasági integ­ráció új formáiból fakadt, amelyek az USA katonai és pénzügyi hatalmának védőpáncélja alatt fejlődtek ki. Szemben a XIX. szá­zadi angliai központú és eredetű világgazdasági integrációval, az a helyi, iiletve világgazdasági integrációs rendszer, amely az Egyesült Államokból indult ki, illetve aköré épült a hideghá­ború éveiben, nem a hegemón hatalom egyoldalú szabadke­reskedelmére, vagy egy tengerentúli birodalom hűbéri kizsákmányolására támaszkodott. Ellenkezőleg: két- és több­oldalú kereskedelem-liberalizációs folyamaton alapult, amelyet az Egyesült Államok szigorúan figyelemmel kísért és irányított. Ezt legfőbb politikai szövetségeseivel egyeztette, velük közö­sen hajtotta végre, az amerikai vállalatok vertikálisan egybeol­vadt szervezeti struktúráinak globális átültetésével. (Arrighi, 1994/a. 69-72.)

Az irányított kereskedelmi liberalizáció és az amerikai vállala­tok nemzetközivé tétele kettős célt kívánt szolgálni: egyfelől meg­őrizni és kiterjeszteni az USA világhatalmát, valamint újjászer­vezni az államközi kapcsolatokat úgy, hogy azok már ne csak a kommunista forradalom erőit „öleljék fel", de a XIX. századi vi­lággazdasági integráció angliai rendszerét szétziláló, végül le­romboló nacionalizmus erőit is.

Ezeknek a céloknak a kivívása közben az amerikai vállalatok tengeren túli kitelepítése elsőbbséget élvezett a kereskedelem liberalizációjához képest. Tehát, ahogyan azt Robert Gilpin (1975. 108.) az USA Európa-politikájával kapcsolatban hangsúlyozta, Amerika alapvetően azért támogatta a nyugat-európai gazda­sági egységesülést, hogy ezáltal erősödjék az ő, illetve a Nyu­gat hatalma a Szovjetunióéval szemben. Ebben a törekvésében az Egyesült Államok még azt sem bánta, hogy áruinak importja bizonyos fokú korlátozást szenved az újonnan megalakított Kö­zös Piacon. Ám azt már nem volt hajlandó ilyen készséggel el­tűrni, hogy amerikai vállalatok ne települhessenek be korláto­zás nélkül ennek a piacnak a falai közé.

Gilpin véleménye szerint ezek a vállalatok nem viszonyultak másként az amerikai világhatalomhoz, mint az egykori szaba­dalmazott részvénytársaságok az angol hatalomhoz a XVII-XVIII. században: „az amerikai multinacionális vállalat – keres­kedelmi elődjéhez hasonlóan – fontos szerepet töltött) be az Egyesült Államok hatalmának fenntartásában és kiterjesz­tésében". (1975. 141-142.) Ez a megállapítás kétségtelenül helyes, de csak egy bizonyos pontig. Az amerikai vállalatok glo­bális átültetése valóban megőrizte és kiszélesítette az Egye­sült Államok világhatalmát, amikor az jogot formált arra, hogy más országok jövedelmeivel szabadon gazdálkodhasson, egy­ben erőforrásaik felett is rendelkezzék. Ezeknek a követelések­nek és korlátozó szándékoknak a jelentőségét nem szabad alá­becsülni. Végső soron ezek alkották az egyetlen igazán súlyos különbséget az Egyesült Államok és a Szovjetunió világhatal­mi rendszerei között. Ebben kereshetjük azt az egyetlen valódi okot is, amely miatt az amerikai világhatalom hanyatlása – el­térően a Szovjetunióétól – fokozatosan és nem zuhanásszerű­en következett be (ennek a különbségnek korai felismeréséről Id. Arrighi, 1982. 95-97.)

Akárhogy is, a viszony az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése és az amerikai állam hatalmának megőrzése és kiszélesítése között egyszerre ellentmondásos és megke­rülhetetlen. Például az idegen ország jövedelme feletti ren­delkezés igénye, amelyet az amerikai vállalatok leányvállala­tai támasztottak, nem vonta maga után az ott élő amerikaiak jövedelmének, illetve az amerikai kormány adóbevételeinek arányos növekedését. Éppen ellenkezőleg: pontosan akkor, amikor az amerikai „katonai-jóléti állam" pénzügyi csődje a vietnami háború hatása alatt kiáltóvá vált, az amerikai válla­latok bevételei és adósságtörlesztése egyre nagyobb arány­ban szállt át kedvezőbb adózású külföldi pénzpiacokra, ahe­lyett, hogy hazaszármaztatták volna őket. Eugene Birnbaum a Chase Manhattan Bank részéről így fogalmazott: végered­ményben „óriási mennyiségű likvid tőke és piac felhalmozá­sáról van szó; az eurodolláros pénzügyi világ jött itt létre, amelynek szabályozására már nem terjedt ki az egyes orszá­gok vagy résztvevők hatásköre" (idézi Frieden, 1987. 85.; ki­emelés az eredetiben).

Igen érdekes, hogy ez az eurodolláros pénzügyi világszerve­zet – a XVI. századi genovai üzleti diaszpórához és a kínai üz­leti diaszpóra pre-modern időktől napjainkig érvényes gyakorla­tához hasonlóan – szintén területeket foglal, ám őket sem az elfoglalt területek alapján határozzák meg. Az ún. euro-dolláros piac – ahogy Roy Harrod (1969.319.) még jóval a hírközlés min­dent elsöprő térhódítása előtt jellemezte – „nem rendelkezik sa­ját központtal, vagy épületekkel… Felszerelését tekintve kizáró­lag telefonok és telexgépek alkotják világszerte, amelyeket más célokra is fel lehet használni, nemcsak az eurodollar üzleti ügye­ire." Ez a térbeli tőke- és információáramlás nem képez(het)i az egyes államok törvénykezésének tárgyát. És bár az USA élvez bizonyos előjogokat a szolgáltatások, valamint a források meg­szerzésében, az utóbbi huszonöt év általános tendenciája min­den nemzetállam szempontjából, az USA-t is ideértve, az, hogy a nemzetközivó vált magas pénzügyi köröknek ők nem az urai, hanem szolgái lettek. Ugyanilyen fontosságú tény az is, hogy az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése versenyszelle­mű válaszokat hívott elő a tőkefelhalmozás régi és újkeletű cent­rumaiból, amelyek előbb gyengítették, végül visszájára fordítot­ták az USA-nak azt a jogát, hogy idegen államok bevételei és erőforrásai felett rendelkezzék.

Alfred Chandler (1990. 615-616.) rámutatott, hogy mire Servan-Schreiber felszólította európai társait, hogy szálljanak szembe az „amerikai kihívással" – amely szerinte nem pénzügyi vagy technológiai jellegű volt, hanem „egy olyan szervezet kiter­jesztése Európára, amely még mindig rejtélyt jelent a számunk­ra" -, addigra már egyre több európai vállalkozás találta meg hatékony módszereit és eszközeit arra, hogy állja ezt a kihívást, és hogy maga váljék kezdeményezővé a régi alapítású ameri­kai vállalatokkal szemben, akár még az Egyesült Államok pia­cán is. A '70-es években a nem-amerikai (főként nyugat-euró­pai) külföldi közvetlen befektetések együttes értéke másfélszer gyorsabban növekedett, mint a külföldre irányuló amerikai köz­vetlen befektetések értéke. 1980-ra úgy becsülték, hogy nem­zetiségét tekintve több mint 10.000 különféle nemzetközi válla­lat van életben. A '90-es évtized kezdetéig ez a szám a három­szorosára emelkedett. (Arrighi, 1994/a. 73, 304.)

A nemzetközi vállalatok arányának ez a robbanásszerű növe­kedése egyfelől együtt járt az Egyesült Államok mint külföldi köz­vetlen beruházó jelentőségének drámai fogyatkozásával, miköz­ben másfelől igénye a külföldi közvetlen befektetések iránt egy­re fokozódott. Más szóval, az üzleti szerveződés nemzetközi for­mái, amelyeket az amerikai tőke vezetett be, hamarosan már nem jelentettek rejtélyt sok és egyre több külföldi versenytárs számára. A '70-es évekre a nyugat-európai tőke az amerikai vál­lalatok minden titkát felfedte, és kezdte azokat a versenyből ki­szorítani mind bel-, mind külföldön. A '80-as évekre elérkezett az idő, hogy a kelet-ázsiai tőke szorítsa ki egyszerre az ameri­kai és a nyugat-európai tőkét; újfajta nemzetközi üzleti szerve­ződésének kialakítása révén olyan szervezetet alakított ki, amely mélyen a térség történelmi és földrajzi adottságaiban gyökere­dzik, és amely a vertikális együvé válás előnyeit az informális üzleti hálózatok rugalmasságával kapcsolja össze. Az nem szá­mít, hogy a tőke mely komponense nyert név szerint. A verseny­szerű küzdelem egyes fordulóinak kimenetele nagyságban és intenzitásban azoknak a kapcsolatoknak a szövedékét erősítet­te tovább, amelyek a politikai fennhatóság határait átlépve kö­tötték össze az embereket és a területeket, helyi és globális ér­telemben egyaránt.

IV.

Így hát visszaérkeztünk Kelet-Ázsia felemelkedésének és „zű­rös" közgazdasági helyzetképének kérdéséhez. Az utóbbi most már külön esetnek tűnik a kapitalista vílágrendszer még „zűrö­sebb" közgazdasági alakzatán végigtekintve. Mindkét konfigu­rációban, a kapitalista világrendszer kialakításában és kiszéle­sítésében, úgy tűnik, azok a szerveződések vitték a vezető sze­repet, amelyek vagy kisebbek (városállamok és kvázi-államok) vagy nagyobbak (kvázi-birodalmak) vagy mások (üzleti diasz­pórák, területen kívüli kapitalista szerveződések) voltak a nem­zetállamokhoz képest. Az Európa-központú kapitalista világrend­szer fejlődése során egy döntő pillanatban valóban belágyazódott a nemzetállami rendszerbe. De további terjeszkedése változat­lanul saját szerveződéseinek létrehozásán függött, amelyek új­kor előtti és kora újkori elődeire emlékeztettek. Sőt, ahogy az Európa-központú kapitalista rendszer végül az egész Földet átfogta, a nemzetállamok úgy veszítették el fokról fokra köz­ponti szerepüket, amelyet a világhatalom fő központjaiként be­töltöttek. A világhatalom ezután szerkezetileg elkülönített kor­mányzati és nem-kormányzati szervezetekben összpontosult, amelyek sokkal szélesebb körben és összehasonlíthatatlanul összetettebb formákban reprodukálják a premodern és kora új­kori uralkodási és felhalmozási módozatok számos jellegzetes vonását.

Ez a „zűrös" történelmi formáció nem illeszkedik tökéletesen a „kapitalista világgazdaságnak" ahhoz a felfogásához, amely a vi­lágrendszerekről szóló tanulmányokban uralkodóvá vált. Ahhoz, hogy megragadhassuk a nemzetállami rendszer felvirágzásának és napjainkban tapasztalható hanyatlásának lényegét, ezt a fel­fogást úgy kell felülvizsgálnunk, hogy az kiegészítse azt az új „vi­lágbirodalom" fogalmat, amelyet Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall alkotott. Chase-Dunn és Hall azt vallják, hogy Wallerstein állítása, miszerint a modern világrendszer egyedisé­gét az adja, hogy ez az egyetlen olyan világgazdaság (politikai nézetek csatároznak egyetlen gazdasági rendszeren belül), amely nem alakult át világbirodalommá (egyetlen politikai irányvonal, amely a teljes gazdasági rendszert átfogja), nem egészen egye­zik a tapasztalati vizsgálatokkal. „Látszólag a modern (újkori) vi­lágrendszer a leghosszabb életű világgazdaság, de voltak már mások is, amelyek több száz évig éltek… Ez, többek között, azt is jelenti, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt nemzetközi rend­szere nem olyan újszerű, mint azt olykor állítják."

Ennek megfelelően, a szerzők azt javasolják, hogy a „világbi­rodalom" fogalma helyett vezessük be a „magbirodalom" fogal­mát, amely figyelembe veszi azt a tényt, hogy a premodern, ál­lam-alapú világrendszerek oda-vissza cikáztak a magbirodalmak és a nemzetállami rendszerek között (Chase-Dunn – Hall. 1993/ b.; Chase-Dunn, megjelenés alatt).

Az az újrafogalmazás, amit mi javasolunk, ezzel ellentétben, éppen a „kapitalista világgazdaság" fogalmára vonatkozik. Mi­ként Chase-Dunn és Hall több „modern" jellegzetességet fede­zett fel a premodern világrendszerben, mint amennyit Wallerstein „világbirodalom" kontra „világgazdaság" ellentéte megenged, úgy mi is több „premodern" vonását fedeztük fel a modern világrend­szernek, mint amennyit ugyanez a szembeállítás lehetővé tesz. A magyarázat, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt állam­közi rendszere miért nem olyan újszerű, ahogyan azt Wallerstein beállítja, nem pusztán abban rejlik, hogy jellegzetes vonásai kö­zül több már a premodern világrendszerekben is megjelent. A magyarázathoz az is hozzátartozik, hogy a premodern magbi­rodalmak több jellegzetessége meghatározó szerephez jutott a modern államközi rendszer kialakulásában, elterjedésében és jelenkori diadalában.

A kora újkori Nyugat-Európa és a késő újkori Kelet-Ázsia ta­nulmányozása egyaránt azt sugallja, hogy szükségünk van egy olyan „kapitalista világgazdaság" fogalomra, amely a kapitalizmust egyszerre határozza meg a premodern és mo­dern idők köztes alakzataként. A kapitalizmus mint uralko­dási és felhalmozási mód valóban dominánssá vált – először Európában, később az egész világon. Ám soha nem veszítette el teljesen köztes jellegét, amely ugyanolyan szembeötlő a vi­lágkapitalizmus napjainkban kialakuló központjában (Kelet-Ázsia), mint volt eredeti, XVI. századbeli központjában (Nyu­gat-Európa). A kettő között húzódik az újkori államközi rend­szer időszaka. Ám mindaddig, amíg lángoló szerelmet táplá­lunk e kor jellegzetes hatalmi egységei iránt, ugyanúgy nem leszünk elegendő tudással felvértezve saját világunk jövőjének előre látásához, miként múltjának és kialakulásának megérté­séhez sem vagyunk.

(Fordította: Battyán Katalin)

[A tanulmány az Amerikai Szociológiai Társaság 90. Éves Találkozó­jának (Washington, DC, 1995. augusztus 19-23.) „Globális gyakorlat és a világrendszer jövője" c. munkacsoportja számára készült.]

Irodalom

Amsden, Alice (1989): Asia' s Next Giant: South Kor§a~and Late Industrialization. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni (1982): A Crisis of Hegemony. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank and I. Wallerstein: Dynamics of Global Crisis, 55-108. New York, Monthly Review Press.

Arrighi, Giovanni (1994a): The Long Twentieth Century. Money, Power and the Origins of Our Times. London, Verso.

Arrighi, Giovanni (1994b): The Rise of East Asia. World-Systemic and Regional Aspects. Femand Braudel Center, State University of New York, Binghamton, NY.

Arrighi, Giovanni – Satoshi Ideda – Alex Irwan (1993): The Rise of East Asia: One Miracle or Many? In: R. A. Palat (szerk.): Pacific-Asia and the Future of the World-System. Westport, CT, Greenwood Press, 41-65.

Barnei, Richard J. – Ronald E. Müller (1974): Global Reach. The Power of the Multinational Corporations. New York, Simon & Schuster.

Bernard, Mitchell – John Ravenhill (1995): Beyond Product Cycles and Flying Geese: Regionalization, Hierarchy, and the Industrialization of East Asia. World Politics, 47., 2„ 171-209.

Boli, John (1993): Sovereinty from a World Polity Perspective. Tanul­mány az Amerikai Szociológiai Társaság Éves Találkozójára. Miami, FL.

Braudel, Fernand (1984): The Perspective of the World. New York, Harper and Row.

Chandler, Alfred (1990): Scale and Scope. The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge, MA, The Belknap Press.

Chase-Dunn, Christopher (megjelenés alatt): World Systems Analysis. In: S. C. Chew – R. Denemark (szerk.): The Underdevelopment of Development.

Chase-Dunn, Christopher-Thomas D. Hall (1993a): Comparing World-Systems: Concepts and Working Hypotheses. Social Forces, 71., 4., 851-886.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (1993b): The Historical Evolution of World-Systems. Tanulmány az Amerikai Szociológiai Tár­saság Éves Találkozójára. Miami, 1993. augusztus.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (megjelenés alatt): Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO, Westview.

Cox, Oliver (1959): Foundations of Capitalism. New York, Philosophical Library.

Cumings, Bruce (1994): Japan and Northeast Asia into the 21st Century.Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, NY, 1994. május.

Drucker, Peter F. (1993): Post-Capitalist Society. New York, Harper and Row. i

Frank, Andre Gunder (1994): The World Economic System in Asia Before European Hegemony. The Historian, 56., 2., 259-76.

Frieden, Jeffry A. (1987): Banking on the World. The Politics of. American International Finance. New York, Harper and Row.

Gills, Barry-Andre G. Frank (1994):The Modern World System under Asian Hegemony. The Silver Standard World Economy 1450-1750. Ki­adatlan tanulmány.

Gilpin, Robert (1975): U.S. Power and the Multinational Corporation. New York, Basic Books.

Hamashita, Takeshi (1994): The Tribute Trade System and Modern Asia. In: A. J. H. Latham – H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Indus­trialization and the Asian Economy. London és New York, Routledge, 91-107.

Hamshita,Takeshi (1995): The Intra-Regional System in East Asia. 19th-20th Centuries. Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, Ithaca, NY, 1995. március-április.

Harrod, Roy (1969): Money. London, Macmillan.

Harvey, David (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell.

Hui, Po-keung (1995): Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective. Doktori dissz., State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Hymer, Stephen – Robert Rowthorn (1970): Multinational Corporations and International Oligopoly: The Non-American Challenge. In: C. P. Kindelberger (szerk.): The International Corporation: A Symposium, 57­91. Cambridge, Ma, The M.l.T. Press.

Irwan, Alex (1995): Business Networks and the Regional Economy of East and Southeast Asia in the Late Twentieth Century. Doktori dissz. State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Jackson, Robert (1990): Quasi-States: Sovereignty, International Relations and the Third World. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1987): Political Institutions and Economic Performance: The Government-Business Relationship in Japan, South Korea, and Tajvan. In: F. C. Deyo (szerk.): The Political Economy of the New Asian Industrialization. Ithaca, Cornell Univ., 136-64.

Johnson, Chalmers (1988): The Japanese Political Economy: A Crisis in Theory. Ethics and International Affairs, 2., 79-97.

Katzenstein, Peter (1987): Policy and Politics in West Germany: The Growth of a Semisovereign State. Philadelphia, PA, Temple University Press.

Kawakatsu, Heita (1986): International Competitiveness in Cotton Goods in the Late Nineteenth Century: Britain versus India and East Asia. In: W. Fischer – R. M. Mclnnis – J. Schneider (szerk.): The Emergence of aWorld Economy, 1500-1914, 619-43.Weisbaden, Franz Steiner Verlag.

Kawakatsu, Heita (1994): Historical Background. In: A.J.H. Latham -H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Industrialization and the Asian Economy, 4-8. London és New York, Routledge.

Kennedy, Paul (1987): The Rise and Fall of the Great.Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York, Random House. Magyarul: A nagyhatalmak tündöklése elbukása. Gaz­dasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000. Akadémiai, 1992.

Kennedy, Paul (1993): Preparing for the Twenty-First Century. New York, Random House.

Kindleberger, Charles (1969): American Business Abroad. New Haven, CT, Yale University Press.

Kraar, Louis (1993): The New Power in Asia. Fortune, October 31, 38-44.

Krasner, Stephen (1988): A Trade Strategy for the United States. Ethics and International Affairs, 2., 17-35.

Lane, Frederic (1966): Venice and History. Baltimore, The John Hopkins University Press.

Lane, Frederic (1979): Profits from Power. Readings in Protection Rent and Violence-Controlling Enterprises. Albany, N. Y., State University of New York Press.

Lu, Aiguo (1995): China's Reintegration in the World Economy: A Preliminary Assessment. UNU/WIDER, Helsinki.

Marx, Karl – Engels, Friedrich (1847): A kommunista kiáltvány.

Mattingly, Garrett (1988): Renaissance Diplomacy. New York, Dover.

McNeill, William (1984): The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago, The University of Chicago Press.

Petri, Peter A.: The East Asian Trading Bloc: An Analytical History. In: J. A. Frankéi – M. Kahler (szerk.): Regionalism and Rivalry. Japan and the United States in Pacific Asia, 21-52. Chicago, IL, The University of Chicago Press.

Reich, Robert (1992): The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, Random House.

Schurmann, Franz (1974): The Logic of World Power. An Inquiry into the Origins, Currents, and Contradictions of World Politics. New York, Pantheon.

So, Alvin Y. – Stephen W. K. Chiu (1995): East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA, Sage.

Wade, Robert (1990): Governing the Market. Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Wade, Robert (megjelenés alatt): Globalization and Its Limits: The Continuing Economic Importance of Nations and Regions. In: S. Berger – R. Dore (szerk.): Convergence or Diversity? National Models of Production and Distribution in a Global Economy. Ithaca, NY, Cornell University Press.