Írásunkban arra vállalkozunk, hogy Polányi Károly fogalomrend­szerének egyik kulcskategóriáját, a reciprocitást vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogyan használható modern társadalmak elemzésére. Ehhez – az általa bemutatott, egzotikusnak tűnő példákhoz képest – hozzánk közelebb álló tárgyat, a kalákát vá­lasztottuk terepül. Természetesen nincs szó forradalmi újításról akkor, amikor Polányi döntően nem-nyugati társadalmak kutatá­sához használt fogalmát adaptáljuk, hiszen az integrációs for­mák hasonló esete, a redisztribúció már „befutott" kategóriája a mai társadalmak elemzésének. (Elég Szelényire vagy Kornaira utalni, hogy csak magyar példákat hozzunk.) Ugyanakkor nem titkolt szándékunk, hogy a mára háttérbe szorult reciprocitás­kategória gondolkodást megtermékenyítő hatására felhívjuk a figyelmet.

1. Polányi fogalomrendszere

1.1. Polányi és a gazdaságantropológia

Polányi Károly több oldalról is támadja a klasszikus közgazda­ságtant és annak alapelveit. Gondolkodásának alapja, hogy a gazdaság a társadalom szerves része; a társadalmi-politikai és kulturális összefüggéseitől megfosztott ökonomizmus helyett egy újfajta „gazdasági antropológiát" próbált kidolgozni, amely a tár­sas interakciók gazdasági aspektusát vizsgálja, és a vizsgáló­dás során nem próbálja kiemelni sem a gazdasági tevékenysé­geket a társadalmi folyamatokból, sem a gazdasági szereplőket (legfőképp a „racionálisnak" tartott egyént) a társadalmi intéz­ményekből, a társadalmi viszonyrendszer egészéből. Az egyént adott kultúrába és tradíciósodorba beágyazva fogja fel. így a gaz­dasági jelenségeket a társadalom egészének, intézményi és kulturális rendszerének összefüggéseiben értelmezi.

Mindezek hiánya teszi Polányinál alkalmatlanná a társadalom­ról, a kultúráról leválasztott modern közgazdaságtant a „primitív" társadalmak elemzésére, megértésére, hiszen nála a gazdaság „formális" és „lényegi" oldala összekapcsolódik. (Ez a forrása a szubsztantív-iskola elnevezésnek, ahogy Polányi elméletére hi­vatkoznak.) Itt egy fontos, továbbgondolásra érdemes ponthoz érkeztünk Polányi életművében: a modern társadalmakkal kap­csolatos kritikájának egyik lényeges eleme az, hogy itt a gazda­sági játékszabályok teljesen függetlenednek a társadalom más területeitől. Ebből a gondolatból legalább kétfelé ágazik el a mai tudományos gondolkodásban az út. Egyrészt az államnak mint a modern redisztribúció alapintézményének támogatói Polányiban találják meg egyik fő hivatkozási alapjukat, hiszen egy másik koordinációs mechanizmus bekapcsolásával – a piaci mellé – megoldhatónak tűnik a gazdaság „kiágyazódásának" problémája. Másrészt az új, Granovetter, Coleman és mások által fémjelzett gazdaságszociológiai iskola arra.hívja fel a figyelmet, hogy a „pri­mitív" társadalmakban Polányi által elemzett kapcsolat, ami a gaz­dasági játékszabályok és a személyközi struktúrák között van, a modern társadalmakban is tetten érhető és éppen ennek felszín­re hozása az új kutatási irány. Természetesen az is látható, hogy az új gazdaságszociológia elutasítja Polányi „erős" beágyazódás tételét, és így nem alapulhat rá olyanfajta kapitalizmusbírálat, mint amilyet Polányinál láthatunk.

Polányi támadja a jelenleg is elfogadott közgazdasági gondol­kodás pszichológiai megalapozottságát is. Nem fogadja el azt a felfogást, mely szerint az ember legfőbb jellemzői a racionalitás (a társadalomtól, a moráltól, a szokásoktól függetlenített racio­nalitás) és az önérdek. Tagadja, hogy az emberi természet fel­osztható elkülönülő részekre, két összetevőre: „az egyik 'anya­gi', a másik 'eszmei'; az egyik 'gazdasági', a másik 'nem gazda­sági"; az egyik 'racionális', a másik 'nem racionális'.¹ Polányi el­veti Adam Smith-nek a cserét folytató vademberre vonatkozó pa­radigmáját, amelyet a közgazdaságtan (és más társadalomtu­dományok is) a maguk axiómájává tettek: „Ami a tényeket illeti, Adam Smith elképzelései az első emberek gazdasági pszicho­lógiájáról éppoly tévesek voltak, mint Rousseau elképzelései a vadember politikai pszichológiájáról."² Polányi szerint az ember gazdasági cselekedeteit társadalmi, szociális motívumok irányít­ják: „Az ember nem úgy cselekszik, hogy az anyagi javak bir­toklásával kapcsolatos egyéni érdekét óvja, úgy cselekszik, hogy társadalmi helyzetét, társadalmi jogait, társadalmi javait óvja meg. Az anyagi javakat csak annyira becsüli, amennyire ezt a célt szol­gálják."³ Ez még erőteljesebben igaz olyan társadalmakra, ahol a társadalom atomizálódása még nem indult meg, s az ember még erősen beágyazódik az adott kultúrába, tradícióba. Vagyis Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei ritkán el­sődlegesek, sokkal inkább a társadalmi kötelékek fenntar­tásának van döntő jelentősége. Két okból is. Egyrészt, mert ha az egyén nem a hagyományok, a közösség által elfogadott értékek és normák szerint cselekszik, akkor elszakad a közös­ségtől és kivetetté válik, másrészt azért, „mert hosszú távon a társadalmi kötelezettségek mindig kölcsönös jellegűek, és ezek teljesítése szolgálja legjobban az egyén érdekeit".⁴

Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint civilizálatlan, primitív elődöket, vagy téves útra futott átmeneti pró­bálkozásokat mutatja be. Ez a szemléletmód az „elmaradott" or­szágok társadalma számára követendő útnak, azok „modernizá­lási" feltételének a szabad piaci mechanizmus bevezetését, illet­ve fejlesztését írja elő. A közgazdasági szemlélet agresszív terje­désével annak értékválasztása, normarendszere is beszivárog más kultúrákba, szétfeszítve és rombolva a tradíció, a kultúra part­falait. Az agresszív euro-amerikai civilizáció nyomulásának első „hadteste" a gazdasági mechanizmusának terjedése.

Az etnocentrizmus mintájára megalkothatjuk a gazdasági ökocentrizmus fogalmát, amely az egyik alapja az etnocentrikus látásmódnak. Ez a közgazdasági gondolkodást és látásmódot leszűkítő és homályosító szemüveg akadályozza más társadal­mak (többek között gazdasági) mechanizmusainak megértését. Ha az eltérő társadalmak (különböző szegmenseinek) vizsgála­tára egy új fogalmi és eszközrendszer kialakítására törekszünk a vázolt szemléletmód alapján, akkor szemügyre kell vennünk, hogy milyen értékek alapozzák meg azt, vagyis az adott kultúra általános vizsgálatához jutunk vissza. Tehát ott vagyunk Polányi gondolatánál, nevezetesen, hogy a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva.

1.2. A reciprocitás

Ezek után tekintsük végig az elmélet szintjétől egészen a konk­rét példákig Polányi próbálkozását, aminek során megkísérli új­raintegrálni a közgazdaságtant a társadalommal mint szerves egésszel foglalkozó tudományba, s ennek kapcsán a kulturális antropológiai megközelítéssel való összefüggésre is fény derül.

Polányi három antropológus munkájára támaszkodott vizsgá­lódásai során: Malinowski Trobriand-szigeteki kutatásaira, Thurnwald új-guineai bánarókról írt művére és Bahannan nyu­gat-afrikai tivekről szóló könyvére. Ezek közül Malinowski ered­ményeit elemezte részletesen.

Mint már említettük, Polányi rendszerében a gazdasági motí­vumok a társadalmi élet kontextusából jönnek létre. Úgy gon­dolta, hogy ennek vizsgálatához az adott közösség rokonsági és területi szervezetét kell figyelembe venni, melyeket a szokás, a jog és a vallás befolyásol.

Az elemzés során kiderült, hogy ezekben a törzsi társadalmak­ban „hiányzik a nyereség motívuma, hiányzik a díjazásért vég­zett munka elve, hiányzik a legkisebb erőfeszítés elve, és legfő­képpen hiányzik minden olyan önálló és elkülönült intézmény, amely gazdasági motívumokon alapulna".⁵ A felmerülő kérdés­re, miszerint akkor mi biztosítja a rendet a termelés és elosztás működésében, a választ egy olyan viselkedési elvben találta meg, amely elsősorban nem is a gazdasággal kapcsolatos: a reciprocitásban. Ez egy integrációs forma, amely képes a gaz­daság működésének szabályozására.

Először is megpróbáljuk Polányi alapján definiálni a reciprokatív integrációs formát.⁶ A reciprocitás a szimmetrikus csoporto­sulások kölcsönösen megfelelő pontjai közti mozgásokat jelöli. Tehát ajándékozási és viszontajándékozási kötelezettséget je­lent meghatározott, szimmetrikus szociális viszonyok által egy­máshoz kapcsolt csoportok, illetve tagjaik között. A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremonális kapcsolatokból – de mindig a sajátosképpeni gazdasági szférán kívül meghatározott kapcso­latokból – fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják. A kapcsolatok szimmetriája azt jelenti, hogy valamennyi érdekelt csoport azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik a többivel szemben. A reciprok ajándékozás – a gazdasági folyamatok beágyazottságának megfelelően – nem csupán az új anyagi létfenntartási eszközök allokációját biztosítja, hanem a csoportok közti szociális kapcsolatok megerősítését is.

A nyugat-melanéziai Trobriand-szigetek lakosainál, akik a gazdaság eme típusához illusztrációként szolgálhatnak, a reciprocitás főleg a társadalom szexuális szervezetének, vagyis a családnak és a rokonságnak a vonatkozásában működik. E közösségekben családról – a nőről és a gyermekekről – való gondoskodás az anyai ágú rokonok kötelezettsége. Vagyis a Trobriand-szigeteki férfiak nővérük családja iránt viselnek kötelezettséget. De ők maguk nem a nővér férjétől számíthatnak segítségre, ha­nem, amennyiben nősek, saját feleségük fivérétől – egy harma­dik, megfelelő viszonyban lévő család tagjától. A reciprocitás át­fogó elve tehát nemcsak a termelés, hanem a családfenntartás biztosítását is elősegíti.

Az ilyen viselkedési elvek azonban csak akkor válhatnak ha­tékonnyá, ha létező intézményi struktúrák teszik lehetővé alkal­mazásukat. A reciprocitás csak azért képes írott bizonylatok és bonyolult adminisztráció nélkül biztosítani egy gazdasági rend­szer működését, mert az adott társadalom szervezete a szim­metria struktúráinak a segítségével lehetővé teszi ezt a megol­dást. A legalapvetőbb szimmetrikus struktúra a már említett ro­koni kapcsolatok hálózata, de ilyen a reciprocitás alapjául szol­gáló struktúra a törzsi társadalmakban meglepően sűrűn előfor­duló „dualitás" is. A Trobriand-szigetek minden part menti falujá­nak egy szárazföldi falu a párja. így zökkenőmentesen bonyo­lódhat le a halnak és a kenyérfa gyümölcsének igen fontos cse­réje, ami reciprok formában, időben is ténylegesen elkülönülő ajándékozásként zajlik le.

A szimmetria azonban nem feltétlenül korlátozódik a dualitás­ra. Több egyén vagy csoport is szimmetrikus lehet két vagy több tengelyhez képest. A csoportok tagjai nem feltétlenül annak tar­toznak viszonozni az ajándékot vagy a szívességet, akitől kap­ták: a kötelezettség irányulhat egy harmadik csoport megfelelő tagjára, akivel hasonló viszonyban vannak (mint ahogy ezt már láttuk a példában).

Itt meg kell jegyeznünk, hogy ugyan a szimmetria már félig kielégíti a reciprocitás szükségleteit, de az intézményes struk­túrák és a viselkedési elvek (emberi attitűdök) kölcsönösen ki­egészítik és feltételezik egymást. Érdemes az egymásra való ki­hatásukat is végiggondolni. A szimmetria intézményesült struk­túrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását, de ez fordítva már nem igaz. Az egyéni viselkedésmód és attitűd nem hozza létre a megfelelő intézményi struktúrát, s így nem is lesz képes – az intézményi struktúrák hiányában – a gazdasá­got integráló általános elvvé válni.

Az is mutatja, hogy reciprocitás a gazdaságot integráló for­mává válhat, hogy képes más integrációs sémákat mind a redisztribúciót, mind a piaci cserét alárendelt módszerként al­kalmazni. (A redisztribúció egy központ felé irányuló, majd a köz­pontból kiinduló elsajátítási mozgásokra utal, a csere oda-vissza mozgásokra vonatkozik, melyek egy piaci rendszer szereplői kö­zött zajlanak le meghatározott mechanizmusok által vezérelve. Polányi szerint ez a három integrációs forma uralhatja a gazda­ságot, nevezetesen: a reciprocitás, a redisztribúció és a piaci csere.) A reciprocitás megvalósulhat úgy, hogy az emberek a megfelelő munkákat és terheket redisztributív szabályok szerint osztják el (pl. amikor „sorjában" végzik el az egyes egyénekre háruló munkafeladatokat), más esetekben reciprocitást rögzí­tett egyenértékek cseréje biztosítja. Ezekre az itthoni kalákák közt is találhatunk példákat.

A reciprocitás nem csupán egyének vagy kis csoportok (csa­ládok) között jöhet létre, hanem egészen nagy rendszerek gaz­dasági aspektusát integrálhatja. Ezt példázza a Trobriand-szi-geteken kialakult kula-kereskedelem. A kör alakú szigetcsopor­ton belül igen bonyolult és kiterjedt kereskedelmi forma alakult ki, ami a reciprocitás elvén működik. Ezt a tevékenységet nem gazdasági motívumok mozgatják (sem a pénz, sem a profit­szemlélet nem jelenik meg), hanem teljes egészében az etikett és a mágia szabályozza. A reciprocitás elve egyszerű szabá­lyaival (melyek mint említettük a társadalmi praxis egyéb szfé­ráiban gyökereznek) egy olyan komplex, bonyolult tér-idő­személy rendszert működtet, amely több száz mérföldet és több évtizedet fog át, és személyek százait kapcsolja össze. (Előfordul, hogy egy-egy kultikus ajándéktárgy akár tíz év alatt járja körül a szigetcsoportot.)

Végül az, hogy a három integrációs forma közül melyik domi­nálja a gazdaság mechanizmusait, a társadalom kialakult struk­túráitól és a kultúra egyéb szegmenseitől is függ. Azonban azt meg kell jegyeznünk, hogy ezek az integrációs formák semmi­féleképp sem képviselnek fejlődési „szakaszokat". Számos alá­rendelt forma lehet jelen a domináns forma mellett, amely maga is időlegesen háttérbe szorulhat, majd újra felbukkanhat.

2. A kaláka

A második részben a magyar falusi társadalom egyik jellegze­tessége, a kaláka bemutatása kapcsán arra teszünk kísérletet, hogy a Polányi-féle reciprocitás kategória nem archaikustársa-dalombeii működését elemezzük.

Elsőként ehhez a kaláka fogalmát kell tisztázni, illetve leírni főbb mozzanatait, majd a történelmi változásokat érdemes számba­venni, végül elvégezhetjük az összehasonlítást a reciprocitás el­méleti kategóriája és a kaláka tényleges valósága között.

2.1. A kaláka – általános megjegyzések konkrét példákhoz kapcsolódva

Induljunk ki egy tipikusnak mondható társasmunka leírásából. Bodrogközben minden év májusában, amikor a földeken még és már nincs olyan sok feladat, egy-két család kihasználja az időt házépítésre, vagy más nagyobb építkezést igénylő munká­ra. Ilyenkor az építkező család körbejár a faluban, maga mellé gyűjt 10-12 embert a segédmunkák elvégzésére, és felkér egy irányító szakembert, aki majd vezeti a műveleteket. Ez utóbbin kívül senkinek nem fizetnek, a munkát szívességből végzik a fa­lusiak. Tudják, hogyha majd nekik lesz szükségük segítségre, ők is találnak embereket. Hogy pont azokat, akiknek ők segítet­tek, az korántsem biztos, de kialakulhatnak állandósult csopor­tok. Az általános az, hogy akiket a segítségkérő séta során meg­szólítottak, azok mind mentek.

A leírt példa jól tükrözi a kaláka általános jellemzőit: a közös­ség valamilyen formában kiválasztódott tagjai segítségül sietnek a közösség egy másik tagjának, de nem ellenszolgáltatást vár­nak el munkájukért, hanem tudják azt, hogy ők is bármikor szá­míthatnak ilyenfajta segítségre.

Vizsgáljuk meg, hogy a falusi társadalomra jellemző egyéb társasmunkától mi különbözteti meg a kaláka-típusút. Nagy Géza felosztása tűnik a legpraktikusabbnak az eltérő kategóriák be­mutatására. Ő háromféle társasmunkát különböztet meg, asze­rint, hogy kik, hányan dolgoznak és kinek:

1. Többen egy embernek vagy egy családnak segítenek.
2. Egyének maguknak dolgoznak, de közösen.
3. Többen dolgoznak a közösség érdekében.

Valamennyi társasmunkára jellemző tehát a közösen végzett tevékenység és az, hogy nem ellenszolgáltatásért, pénzért dol­goznak. A megkülönböztetésből az is kiderül hogy a kaláka-tí­pus az első kategóriához tartozik.

A fentebb bemutatott építkezésen kívül számtalan .más kalá­ka-típusú együttműködést igénylő munka fordult elő a falúban. Az alábbiakban a leggyakoribbakat foglaljuk össze:

a) A gabonával kapcsolatos munkák közül a csépté*s a leg­több helyen kalákában történt, esténként a kévehordást is így szervezték meg. Az aratás csak nagyon kevés helyen történt társasmunkában.

b) Az állattenyésztés köréből a sertésvágás és a takarmány­előkészítés, a kukoricamorzsolás szerveződött kalákában.

c) A lakodalmak megszervezését, előkészítését, lebonyolítá­sát is ebben a formában végezték.

d) A temetéseknél a halottvirrasztást, ha nem is mint munkát, de mindenféleképpen mint közös tevékenységet folytatták.

e) Az egymást segítésnek kialakult egy teljesen direkt formá­ja is: a szülés után gyermekeikkel otthonmaradó anyákat a ro­konság szintén kaláka-formában látja el. Ezt a gondoskodást hív­ják paszitnak, paszitának tájegységtől függően.

Természetesen a felsorolásból kimaradt jó néhány típus (pl. kútásás, kenderfeldolgozás, fonás stb.), de így is látszik, hogy csaknem a teljes falusi életet behálózta a szívességre, szo­lidaritásra alapuló, a pénzviszonyokat kirekesztő együttmű­ködési forma. Ahogy a példákból is kiderült, nemcsak a szoro­san vett gazdasági tevékenység, a munka megszervezésére használták a kaláka-formát: ez a mindennapi élet más szegmen­seit – házasság, halál, gyermekáldás – is érintette.

Külön ki kell emelni a kalákák leírásánál azt a tényt – erre még az elemzéskor vissza fogunk térni -, hogy az egyes tevékeny­ségekhez szorosan kapcsolódtak más szokások, hagyományok is, összefűzve ezzel a mai szemléletmód számára a kultúra egy­mástól távol levőnek tekintett területeit, például a vallást és a munkát. Szendrey Ákos 1938-as elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a házépítő kaláka minden egyes munkafázisá­hoz egy adott rítus, szertartás tartozik, ami nemcsak mint külső tényező jelentkezik, hanem szerves részét képezi az egész te­vékenységnek. Mindez azonban az I. világháború előtti helyze­tet jellemzi és kérdéses, hogy mára mindebből mi maradt meg.

2.2. A kaláka történeti változása

Arra a kérdésre, hogy mikor alakultak ki először kaláka-típusú együttműködési formák a történelem során, dokumentumok hi­ányában nehéz válaszolni. A mezőgazdasági munkákkal kap­csolatban már a késő-középkori leírásokban találunk utalásokat, de ezek is azt mutatják, hogy ezen munkaszervezési formák ki­alakulása jóval régebbre tehető. Ehhez képest a házépítés ka­lákái újszerű képződmények, több forrás egybehangzó tanulsá­ga szerint legfeljebb a késő-középkor óta léteznek. Korábban a vidéki házak, az életvitel igénytelensége és természeti jellege miatt olyan egyszerűek voltak, hogy felépítésükhöz rendszerint elég volt a háztartás saját tudása és fizikai munkaereje. A Polányi-féle kategorizálást és magyarázatot elfogadva azt lehet megállapítani, hogy ahol és amennyiben szimmetrikus struk­túrák jellemzőek egy társadalomra, ott kedvező feltételek teremtődnek meg egy reciprocitás dominanciájú életszerve­ződési forma kialakulására. A konkrét magyarországi példa is ezt látszik igazolni, ugyanis csak ott tapasztalható a kaláka-tí­pusú együttműködés elterjedése, ahol a kiscsaládi formák túl­súlyban vannak (pl. Gömörben, Bodrogközben), és így, akár fel­foghatjuk kényszernek is, kialakulnak az egymásra épülés, a kölcsönös segítség struktúrái. (Ellentétben az alföldi aprócsalá­dokkal, ahol inkább a függőségi rendszerek kiépülése dominál, a bérmunka aránya messze meghaladja a társasmunkáét és a palóc nagycsaládokkal, ahol inkább a családon belüli megoldá­sok, az önellátásra való törekvés a jellemző.) . Természetesen a kalákák kialakulásához más tényezők is hoz­zájárulnak: a rossz természeti viszonyok felerősíthetik az együtt­működési kényszert az egyéni alkalmazkodás elégtelen volta miatt, az erőforrások asszimetrikus szűkössége, a pénzviszonyok elterjedésének kezdetlegessége szintén a rendszeren belüli együttműködési formákat erősíti; és a külső tényezők mellett ne feledkezzünk meg a megfelelő emberi attitűd fontosságáról sem.

Mivel ez az elemzés arra koncentrál, hogy a mai helyzet ho­gyan alakul ki, elegendőnek tűnik a formaváltozás folyamatát a XX. században nyomon követni. Ebből a szempontból all. világ­háború előtti helyzetet lehet a kaláka „aranykorának" tekinteni, s az akkori állapot leírásához mint kiindulóponthoz lehet hasonlíta­ni a mai viszonyokat, s számba lehet venni a változásokat.

Vegyük először szemügyre, milyen funkciókat látott el ez a „klasszikus" kaláka:

1. Gazdasági, ezen belül:

• pénzmegtakarító funkció,
• munkaidő lerövidítése,
• munka megkönnyítése.

2. Szórakoztató, ezen belül:

• munka szórakozássá tétele,
• párválasztás elősegítése,
• közösségi megnyilvánulások lehetővé tétele.

3. Rituális, kultikus funkció.

A felosztás természetesen analitikusan értendő, az egyes te­vékenységek egyszerre felelnek meg ezeknek a funkcióknak, éppen ebben az együttes létezésükben van a lényegük: a modernitásra jellemző funkciószétválás nem jelentkezik, a gaz­dasági szféra szervesen összekapcsolódik az integráló, minta­fenntartó, célkijelölő rendszerekkel. Sőt, éppen az elkülönülés hiányából adódóan rendszerekről is csak megelőlegező értelem­ben beszélhetünk. A „klasszikus" állapotra a multifunkcionalitás mellett a kiterjedtség jellemző: Szendrey Ákos az említett elem­zésben több mint száz kaláka típust tudott megkülönböztetni.

A II. világháború utáni helyzet különösségét az adja, hogy a meghirdetett elveknek látszólag nagyon is megfelelő, valódi kö­zösségi munkaforma „zavarja" a rendszert, hiszen a kollektivi­zálás nagyon is modernitáson belüli eszméje nem tudott mit kez­deni egy „premodern", a gazdaságot nem különálló rendszer­ként kezelő intézménnyel. így a falusi társadalomra ráerősza­kolt kolhoz (pedig az elnevezés szintén közös gazdálkodást je­lent) nem volt képes – igaz, nem is akarta – integrálni a kalákát, hanem a gazdaság területéről kiszorította azt.

A 60-as, 70-es évek mezőgazdasági szervezeti átalakulásai kellettek ahhoz, hogy újra megjelenjen a kaláka a szorosan vett munka területén, de ez már korántsem volt az a társadalmat meghatározó, együttélést szabályozó forma, hanem lereduká­lódott egy pusztán gazdasági funkcióval bíró együttműködési tí­pusra, amelynek ugyan még vannak hatásai az élet más szeg­menseire is, de ezek a kihatások már másodlagossá váltak, töb­bé nem integráns részei a kalákának. A funkcióvesztés mellett a mai folyamatok másik jellemzője a kaláka visszaszorulása: a II. világháború előtti több mint százról 10-15 féle kaláka-típusra csökkent a számuk.

Lássunk néhány példát a kaláka átalakulására:

A bodrogközi építkezéseknél az addig a kaláka természetes velejárójaként értelmezett vendéglátás (ez adott munkát a csa­ládok nőtagjainak, s ez tette lehetővé, hogy a megerőltető fizi­kai munka ellenére szerepet kapjon a szórakoztató funkció is) lassan a fizetés egy sajátos formájává vált, és ez természete­sen az egyéb területekre való kihatások gyengülésével, illetve megszűnésével jár együtt.

A ragályi sertésvágás régebben magába foglalta a szórako­zás egy különös formáját, a mórikálást is. A mórikálás az amúgy zárt rokoni kötelékbe tartozó sertésvágásra összegyűlt csalá­dok rendjét megzavaró, maskarába bújt fiatalok incselkedését, tréfálkozásait jelentette, ami mintegy erő- és ügyességi próba­ként is funkcionált a legények férfivá érésekor. Mára mindebből semmi sem maradt, magába a kalákába is betüremkedett ácse-remomentum: a régebben szívességből dolgozó hentesnek ter­mészetben fizetni kell.

A kaláka leépülésén kívül azonban megfigyelhető az új viszo­nyokhoz adaptive közelítő folyamat is. A városokba faluról be­költöző családoknál megfigyelhető, hogy a városhoz kötődő szo­kásokat a saját képükre átformálva alakítják át. Ilyen módon to­vábbélnek a régi hagyományok az új környezetben, azon­ban ennek nemcsak környezetváltoztató hatása van, hanem a hozott szokások is deformálódnak. Például a ballagások kapcsán a falusiak összetartása nemcsak azt eredményezi, hogy egyfajta kalákajelleg továbbél a városi környezetben, hanem azt is, hogy a ballagásokból szinte erőfitogtató verseny válik: kinek a gyereke kap több, értékesebb ajándékot, kiknél a leggazda­gabb a ballagási vacsora – ezzel torzul a kaláka eredeti célja. Érdemes megfigyelni azt, hogy hogyan igyekeznek létrehozni azt a struktúrát, ami a faluban adottságként jelentkezett a rokon csa­ládok közelségéből adódóan: egy gyereknek 10-12 keresztszü­lője is lehet, így és ebből alakulnak a kalákák.

2.3. Mennyiben példa a kaláka a reciprocitásra?

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy már eddig is próbáltuk jelezni az analógiákat a Polányi-féle kategória és a kaláka kö­zött, illetve eleve úgy mutattuk be a társasmunkák ezen típusát, mint egy nem archaikus társadalombeli példáját a reciprocitás­nak. Azonban a most következő részben megpróbáljuk közvet­lenül megvizsgálni az analógiák meglétét, mélységét, mivel az eddig használt implicit feltételezésünk reflektálatlan mivoltában gyenge lábakon állt.

Első megközelítésben a formai megfelelést vegyük szemügy­re. Ezen a szinten mindenképpen adekvátnak tűnik példánk, hi­szen – „klasszikus" formájában – domináns rendezőelvként fuknkcionál, a meglévő szimmetrikus struktúrára épít, és ez ha­tározza meg a benne résztvevők viselkedési elveit.

Azt, hogy a „klasszikus" kaláka domináns rendezőelvként funk­cionál, több oldalról is be lehet mutatni. Annyiban tekintjük integrálóelvnek, amennyiben a falusi társadalom egészét behá­lózza, egyrészt úgy, hogy szinte valamennyi tevékenység része valamilyen kaláka-csoportnak, másrészt multifunkciójából adó­dóan az egyéni életpraxis különböző szegmenseit átjárjá-moz-gatja. Dominánsnak pedig annyiban tekinthetjük, amennyiben a más típusú integrációs formákat maga alá tudja gyűrni, márpe­dig ez történik a cserére alapuló piaccal és a redisztribúcióval is: a pénz, ha egyáltalán megjelenik, nem értékmérőként, ha­nem a körforgás eszközeként; a munkát megszervező közpon­tok pedig csak ideiglenesek, éppen ezek képezik a körforgás elemeit.

A mai kor kalákája éppen ezért nem azonos a „klasszikus" ka­lákával, épp ez a dominanciája és rendezőelvként való funkcio­nálása szűnt meg. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy a kalá­ka-csoportok állandósulnak, illetve a másnak végzett és mástól kapott munkákat, segítségeket számontartják. Mindezt a kaláka intézményének erősítéseként is lehetne értelmezni, azonban lát­ni kell, hogy ez inkább azt mutatja, hogy külső kényszer nélkül nem működne a rendszer, felszakadt az automatizmus. Ugyan­csak ezt a változást mutatja a ragályi cséplő-kaláka esete is, ahol a szerveződés nem rokonsági vagy lokalitási alapon történik, ha­nem a vagyoni helyzet hasonlóságából adódóan – ezzel akadá­lyozva meg az egymásnak nyújtott segítségek asszimetriáját. Va­gyis: a reciprokatív viselkedési elvbe bekerül a csere momentu­ma is (persze alárendelve a reciprocitás elvének).

A következő kérdés az kell hogy legyen: milyen szimmetrikus struktúrákra alapul a kaláka? Az nyilvánvaló, hogy létezik az egymáshoz kötődő családok, közösségek hálózata, amire ráépül a kaláka. Az igazi kérdés az, hogy vajon mennyiben válhatnak alapjává a reciprokatív integrációs elv kialakulásának ezek a szimmetriák, együvétartozások. Két fő okot lehet megállapítani: a hasonlóságuk és az egymást kiegészítő mivoltuk. Három di­menzióban is nyomon lehet követni ezeket:

1. A családok struktúrájában – hiszen egyértelmű a kiscsalá-dok helyzetének hasonlósága, és éppen méretükből adódóan a reprodukciót érintő egymásrautaltságuk. (Szép példája ennek a Szendrey Ákos által említett szőlőőrző-kaláka, aminek elsőren­dű feladata nem is a tényleges munka, hanem a párválasztás lehetőségének a megteremtése.)
2. A képességek hasonlósága és egymás kiegészítő jellege, hiszen ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy szinte min­denki képes mindenféle tevékenységnél segédmunkára, és egy­némely területen a közösség nem nélkülözheti az egyén szak­tudását, mint ahogy más alkalommal ő szorul segítségre szak­ismeretet igénylő munkával kapcsolatban.
3. Az erőforrások birtoklásában jelentkező hasonlóságban és egymásrautaltságban – mivel ez teremti meg a lehetőségét és sok esetben a kényszerét az együttműködésnek. (A fentebb már említett cséplő-kaláka is példa erre, ahol a cséplőgép mint szűk keresztmetszet adja e kényszert.)

Mindehhez hozzájárul a Polányi által kevéssé elemzett ténye­ző is, nevezetesen az, hogy a falusi társadalmat a maga zártsá­ga és csak önmagán belül (ott viszont szinte tökéletesen) meg­oldott információáramlás jellemzi. Voltaképpen ez az, ami a fen­ti három dimenziót a reciprocitás keretében oldatja meg és nem a piaci csere elve alapján. Ezt a struktúrát alkotja újra a városi kaláka működéséhez a műrokonság intézménye.

Ennek a résznek a végén térünk ki a viselkedési elvek analó­giájának elemzésére. A „klasszikus" kaláka időszakában, Ries­mann kategóriáját használva, az emberek „tradíció által irányí­tottan" megkérdőjelezetlenül hagyták a kaláka intézményét, ben­ne éltek a hagyományban. A kalákával szembeni ellenérzésein­ket is ennek mentén lehet indokolni. Igaz ugyan, hogy számta­lan pozitív vonása a mai gazdasági rendszerrel szemben kihí­vásnak minősíthető, de éppen a tradícióba ágyazottsága zárttá teszi mindennemű változtatás iránt, illetve az egyén kibontako­zását jelentősen behatárolja. Mindez persze csak a „klasszikus" kaláka tagjára igaz, hiszen a változás éppen abba az irányba történt, hogy a ma embere pusztán mint eszköz tekint a kaláká­ra, egészen máshonnan jött értékeinek, céljainak elérése érde­kében.

Összegzés

Úgy tűnik, hogy az általánosság szintjén is megfogalmazhatjuk, hogy amennyiben valamely rendezőelv már nem az egészre vo­natkozik, akkor deformálódik önmaga jellege is. Nem hatja át az élet más szféráit, eszközzé válva másfajta értékrendszerekből születő célok alá rendelődik, s így a benne rejlő értékkompo­nensek elkopnak vagy átalakulnak. Ez utóbbi természetesen tör­ténhet az egész rendszert megváltoztatva, de „alkupozíció" a rendezőelvek között aszimmetrikusan határozódik meg. Bár a kaláka évszázadokra visszanyúló története nem ért véget, tartalma megváltozott: míg régebben a gazdaságot, a társa­dalmat és a kultúrát egyaránt integráló reciprokatív rendszer alap­ja volt, addig ma a piaci csere által koordinált gazdasági szisz­téma részévé válik, annak alárendelődve esetenként mint a mikroökonómiailag leggazdaságosabb munkaszervezési forma jelenik meg.

A reciprocitás rendezőelvként ugyan deformáltan köszön ránk a kalákából, azonban eme intézmény vizsgálatához megkerül­hetetlen szempontokkal járul hozzá. A modern társadalom több jelenségének (pl. feketegazdaság, autóstop) értelmezéséhez nyújthat segítséget a reciprocitás fogalmának használata.

Jegyzetek

¹ Polányi Károly, 1976.137.

² Uo. 51.

³ Uo. 54.

⁴ Uo. 55.

⁵ Uo. 57.

⁶ Röviden reflektálunk Sahlins reciprocitás-fogalomhasználatára, amely különbözik Polányi kategóriájától. Sahlins háromféle reciprocitást kü­lönböztet meg: általánosított reciprocitás, amelynek során úgy kerülnek átadásra javak, hogy az átadó nem vár ellenértéket cserébe; kiegyen­súlyozott reciprocitás, ami egyenlő áruk cseréjét jelenti; és végül a ne­gatív reciprocitás, ahol a felek minél többet akarnak egymástól meg­szerezni.

Ez az antropológusok körében kedvelt reciprocitás-felosztás több ol­dalról is támadható. Az egyik ellenvetésünk az, hogy Sahlins leszűkíti a reciprocitást az anyagi javak cseréjére, ezáltal nem lesz elemezhető a reciprocitás társadalmi és kulturális vetülete ebben a fogalomrendszer­ben. Másrészt leszűkíti az érzelmi kötődésre azt a struktúrát is, amely a reciprocitást alapozza meg.

Ezzel szemben a Polányinál oly fontos elemként szolgáló szimmetria magában foglalja az intézményi struktúrák széles körét (rokonsági, ter­ritoriális, politikai, vallási kapcsolatok). Mindezeken felül Sahlins hármas felosztása is problematikusnak tűnik, abból a szempontból, hogy pont azok az elemek keverednek bele a reciprocitás(ok) definíciójába, ame­lyek elválasztása (Polányi szerint is) a leglényegesebb momentum len­ne a gazdasági integráló elvek megkülönböztetésében. Sahlins a piaci csere jellemző mozzanatait lopja bele a felosztásába: a kiegyensúlyo­zott reciprocitásnál kibővíti ezt a piaci cserét jellemző attitűddel is, ne­vezetesen, hogy a gazdasági aktusban résztvevő szereplők a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb nyereséget érjenek el. Ez utóbbi tulajdon­képpen az árucsere kifejlett formája, ami szétfeszíti a reciprocitás Polányi által kifeszített fogalmi kereteit.

Felhasznált irodalom

Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, 1976.

Sík Endre: Az „örök" kaláka. Gondolat, 1988.

Szendrey Ákos: A népi társas munkák és összejöveteleik. Ethnográíia, 1938. 273-286.

Petrovszki Ildikó: Társasmunkák Ragályon. In: Gömör néprajza 17. Debrecen, 1989. 109-127.

Bujdosó Erika – Zsupos Zoltán: Társasmunkák, társas élet Bakonszegen. In: Bakonszeg története és néprajza. Debrecen, 1990. 417-432.

Dobos Ilona: Népszokások a városban. Valóság, 1983/10. 56-64. Nagy Géza: Társasmunkák a Bodrogközben. In: Fejezetek a Bodrog­köz néprajzából. Miskolc, 1986. 51-62.

Kolumbán Samu: Lozsád és népe. Ethnográfia, 1894. 326-336.

I.

A történelem szüntelenül összekuszálja azt a csinos kis nézet­rendszert és azokat a többé-kevésbé elegáns elméleti eszme­futtatásokat, amelyek segítségével a minket körülvevő világ múlt­ját próbáljuk megérteni, egyben jövőjét megjósolni. Az elmúlt évek során két esemény haladta meg különösen gondolkodá­sunk és fantáziánk erejét: a Szovjetuniónak – mint a két fő vi­lághatalom egyikének – hirtelen eltűnése és Kelet-Ázsia központi szerepének fokozatos kialakulása a tőkefelhalmozás világméretű folyamatában. Noha mindkét jelenséget a maga súlyánál na­gyobb figyelemben részesítette a szakma, a legsúlyosabb fogalmi és elméleti következtetéseket, amelyek a két jelenség összefüg­gő voltából erednek, elmulasztotta levonni.

Ez a két esemény között fennálló összefüggés valószínűleg egyaránt fogja forradalmasítani a világrendszerek tanulmányo­zásának, valamint a történelmi kutatások bármely más területe­inek a kiinduló szempontjait.

Andre Gunder Frank ezért azt állította, hogy:"… a 'szocialista rendszer' napjainkban végbement összeomlása és számos ázsi­ai ország növekvő gazdagsága új megvilágításba helyezi annak a világgazdasági rendszernek az eredetét és fejlődését, «mely az egész földgolyót átfogja. Itt a megfelelő pillanat arra, hogy kritikus szemmel újraolvassuk Fernand Braudel és Immánuel Wallerstein műveit, amelyekben mindkét szerző azt a nézetet hirdeti, hogy a világgazdasági rendszer Nyugat-Európában ala­kult ki legkésőbb 1450-re, majd innen indult el földkörüli hódító útjára." (1994. 259.)

Abban az új felfogásban, amelyet Frank ajánl, az Eurázsiára és Afrika egyes részeire kiterjedő nemzetközi gazdasági rend­szer kialakulása 1450 előtt több évezreddel ment végbe. En­nek az ókori világgazdasági rendszernek a szemszögéből néz­ve Európa nem „kebelezhette be" Ázsiát a modern korban. In­kább arról van szó, hogy 1500 után – az Amerikából szerzett ezüst révén – be tudott kerülni az ázsiai irányítású kereskedel­mi rendszerbe. „Európa behatolása Ázsiába… még így is mint­egy három évszázad elteltével sikerült, amikor az Ottomán, a mogul és Csing uralkodók, más okoknál fogva, meggyengül­tek. A világgazdaságban ezek és más gazdaságok versenyez­tek egymással, mígnem Európa győzött." (Frank, 1994. 273., 275.)

Frank nem részletezi ennek a „győzelemnek" a hátterét. Két dolgot viszont hangsúlyoz. Az első, hogy a győzelem gyökerei­nél nem beszélhetünk „sem hirtelen, sem fokozatos átmenetről a kapitalista gazdálkodásba, és természetesen semmi ahhoz hasonlóról, ami Európában a XVI. században kezdődött meg". (1994. 275.) A második, hogy ma már ez a győzelem igencsak rövid életűnek tűnik. „A jelenlegi kelet-ázsiai gazdasági felfutás, kezdve Japánnal, a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országokon (NIC-eken) keresztül egészen – úgy tűnik – Kína partvidéki te­rületeiig, egy visszatérés kezdeteit jelölheti (egy olyan világrend­szerhez), amelyben Ázsia egyes részei veszik át újra a jövő irá­nyítását, amint azt a nem is oly messzi múltban tették." (Gills -Frank, 1994. 6-7.)

Egy tökéletesen más álláspontról kiindulva, bizonyos japán történészek, közülük Hamashita Takeshi és Kawakatsu Heita a legkiemelkedőbbek, újraértelmezték a Kelet-Ázsiában lejátszó­dó „modernizáció" folyamatát. Főbb megállapításaik szempont­jából ez egybecseng Frank bírálatával az újkori világrendszer kialakulásáról és elterjedéséről szóló bevett nézetekkel kapcso­latban. Franktól eltérően Hamashita és Kawakatsu nem a világ­történelmet, csupán Kelet-Ázsia történelmét helyezte a közép­pontba. Ugyanakkor, Frankhoz hasonlóan, ők is tagadják, hogy a terjeszkedő európai gazdasági rendszer valaha is „bekebelezte" volna azt, amit ők Kelet-Ázsia Kína-központú (sinocentrikus) hűbérajándék-kereskedelmi rendszerének neveznek. Hamashita felfogásában az a számos tengeri övezet, amely Ázsia észak­keleti vidékétől délkeleti területeiig húzódik, legalább egy évez­rede olyan egységet alkot a különböző régiók (tájegységek), or­szágok és nagyvárosok között, amelyet a Kínára koncentrálódó hűbérajándéki kereskedelmi rendszer tartott össze. Ezek a régi­ók, országok és nagyvárosok, amelyek az egyes tengeri öveze­tek szomszédságában terülnek el, „elég közel helyezkednek el egymáshoz ahhoz, hogy hatással legyenek egymásra, ugyan­akkor ahhoz túlságosan távol, hogy beolvasszák egymást vagy beolvadjanak egymásba". A sinocentrikus hú'bérajándék-keres­kedelmi rendszer olyan kölcsönös kapcsolódáshoz teremtett politikai-gazdasági keretet, amely mindezek ellenére sem volt elég laza ahhoz, hogy a periférián helyet foglaló tényezőknek a központi Kínával szemben tekintélyes önállóságot biztosítson. (Hamashita, 1995. 5-8.)

Ebben a rendszerben a hűbérajándéki missziók „uralkodói cím­adományozó" funkciót töltöttek be, amely egyszerre volt hierar­chikus és versenyeztető. Korea, Japán, a Ryukyuk, Vietnam és Laosz, másokkal együtt, rendszeres ajándékvivő küldöttségeket indítottak Kínába. De a Ryukyuk és Korea Japánba is küldött missziókat; Vietnam pedig ajándékokat követelt Laosztól. Japán és Vietnam tehát mindketten egyben végállomásszerű tagjai is voltak ennek a Kína-központú rendszernek, egyben Kína ver­senytársai a császári címadományozás gyakorlatában. (Hama­shita, 1994. 92.)

A hűbérajándéki küldemények rendszere egybefonódott és szimbiózisban élt a szerteágazó kereskedelmi hálózatokkal. Azt mondhatjuk, hogy a kereskedelem és a hűbéri ajándékozás kö­zött olyan szoros kapcsolat állt fenn, hogy „joggal tekinthetjük az ajándékcserét kereskedelmi műveletnek".

„Maga a kínai császári rendszer is … üzletfélként működött közre. A fizetés módja is gyakran kínai volt: papírpénz vagy ezüst. Gazdasági szempontból a hűbéri ajándékozás tulajdonképpen adásvétel volt, melyben a cserejavak 'árait' előre rögzítették. Az 'árak' színvonalát, jóllehet igen lazán, a pekingi piaci árak szab­ták meg. Ennek a műveletnek a természeténél fogva kimutatha­tó, hogy a teljes hűbérajándék-kereskedelmi komplexum alapját a kínai árszerkezet jelölte ki; az ajándékkereskedelmi övezet egy olyan egységes 'ezüst övezetet' jelentett, amelyben a kereske­delmi manőver közvetítő eszköze az ezüst volt. Az ajándékke­reskedelem rendszerszerű működésének kulcsa a [kínai] áruk iránt mutatkozó óriási [külföldi] igényben rejlett, …. valamint a kínai belföldi és a külföldi árak között fennálló különbségben." (Hamashita, 1994. 96-7.)

Európa betörése Ázsiába nem jelentette a sinocentrikus hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer végét. Pusztán csak belső működésére volt hatással: leginkább megerősítette a perem­országok már meglévő hajlandóságát, hogy a központtal (Kíná­val) folytatott kapcsolataik számára kedvezőbb feltételeket teremt­senek, sőt, hogy Kína helyett esetleg mást tegyenek a rendszer középpontjává.

Ám a nemzettudat kialakulása ezekben az országokban sok­kal megelőzte az európai hatást, és saját sinocentrizmus-felfogásukra alapult. (Hamashita, 1994. 94., 1995.6., 8-9., 13.) En­nek következtében, az Edo-korszak (1603-1867) elkülönülési po­litikája folytán „Japán mind ideológiai, mind anyagi értelemben kis Kínává próbált válni. A Meidzsi-restaurációt követő iparosí­tás sem annyira a Nyugathoz való felzárkózást célozta, mint amennyire az Ázsián belüli többévszázados vetélkedés eredője volt." (Kawakatsu, 1995. 6-7.)

Ismereteim szerint sem Hamashita, sem Kawakatsu.nem árul el sokat arról, mi is maradt meg ebből a Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszerből a II. világháború végére, és mi történt vele a hidegháború idején. Elemzéseik mifíclazonáltal nemcsak Kelet-Ázsia történelmének értelmezését befolyásolják alaposan, de a térség belső, ill. a térség és a külvilág közötti kapcsolatok jelenlegi – és valószínűleg jövőbeli – fejlődését is (Id. például Hamashita, 1995. 4-5.). Bár a hatásokat nem fejtik ki részletesen, mégis – legalábbis Hamashitánál – úgy látni, hogy ezek két szempont köré csoportosíthatók.

Egy: a jelenlegi kelet-ázsiai politikai, gazdasági és kultu­rális helyzet annak a hűbérajándék-kereskedelmi rendszer­nek az öröksége, amely évszázadokon át szabályozta a vi­szonyokat a régió eltérő politikai fennhatóságai között, mielőtt az a modern államközi rendszerbe ágyazódott. Ez a beágyazó­dás nagyon is friss jelenség, és nem várhatjuk tőle azt, hogy már kimozdította vagy éppenséggel eltörölte volna az államközi kapcsolatoknak azt a közös értelmezését, amely mélyen gyö­keredzik a térség földrajzában és történelmében. Ezek az elfo­gadott nézetek továbbra is hatással lesznek arra, ahogy az ál­lamközi kapcsolatok Kelet-Ázsián belül, valamint Kelet-Ázsia és a többi térség között működnek.

Kettő: a Kína-központú hűbérajándék-kereskedelmi rend­szer öröksége várhatóan inkább rányomja bélyegét a ré­gió üzleti vállalkozásainak szövetére, mint a kormányok közötti viszonyokra – minthogy a hűbérajándék elválasztha­tatlan volt a helyi kereskedelmi rendszertől, amely az idők fo­lyamán egyre inkább elkülönült a tényleges hűbéri ajándékkül­déstől. Ez a függetlenedés legjobban azoknak a nagy közbül­ső üzleti közösségeknek a növekedésében mutatkozott meg – ezek közül is kiemelkedett egy tengeren túli kínai vállalkozói diaszpóra -, amelyek komplementer jelleggel összekapcsolták a térség helyi gazdaságait egymással, miközben egyre élese­dő versenyben álltak az ajándékküldöttségekkel (Hamashita, 1994. 97-103., 1995. 12., 15-16.) Amikor a Kína-központú hűbérajándéki rendszer a belülről fakadó nacionalizmus és az Európa-központú államközi rendszer kívülről jövő beolvasztá­sának közös hatására sorvadásnak indult, ezek a közbülső üzleti közösségek életben tudtak maradni. Sőt, továbbra is „lát­hatatlan", de erős kapcsolatokat tartottak fenn a kelet-ázsiai régió gazdaságai között.

A kelet-ázsiai történelem efféle értelmezése magában foglal­ja az elfogadott világrendszer-elméletek burkolt bírálatát, ame­lyek részben megegyeznek, részben eltérnek Frank kritikájától. A két bírálat megegyezik abban, hogy a hangsúlyt egyfelől a je­lenlegi világrendszer premodern eredetére, másfelől a nyugati hegemónia Ázsiára általában, de különösen Kelet-Ázsiára érvényes látszólagosságára helyezi. Minthogy a modernizáció és a nyugati hegemónia Braudel és Wallerstein világtörténelem-fel­fogásában összekapcsolódik az Európa-központú kapitalista vi­lágrendszer felemelkedésével és terjeszkedésével, ez a nyoma­tékosítás egyet jelent a kapitalizmusnak mint a világtörténelem társadalmi változásainak elemzésére alkalmas fogalomnak a ta­gadásával. Frank nyíltan elutasítja a fogalmat, mint már láttuk; Hamashita csupán burkoltan teszi ezt azáltal, hogy művében, amelyben a Kína-központú világrendszert és annak a Nyugat hatása alatt végbement átalakulását ismerteti, egy szóval sem utal a kapitalizmusra.

Minden hasonlósága ellenére a két elemzés egy fontos rész­letben eltér egymástól. Frank bírálatának legfőbb célja az, hogy kiemelje egyetlen globális világrendszernek az időbeli folyto­nosságát az európai felfedezések, Észak- és Dél-Amerika meg­hódítása előtt és után (Frank, 1994.273., Id. még Gills – Frank, 1992; Frank – Gills, 1993.) Hamashita burkolt kritikája ezzel szemben azoknak a helyi világrendszereknek a térbeli diszkon­tinuitását kívánja nyomatékosítani, amelyek megőrzik geo-his-torikus azonosságukat még azután is, hogy egy egységes glo­bális világrendszer részévé válnak. Durván fogalmazva: Frank bírálatának lényege az újkori (és kapitalista) történelem eltör­lése a mindenkori globális gazdaság térképéről. Ezzel szem­ben Hamashia bírálatának lényege éppen az, hogy a minden­kori világtörténelem középpontjába a helyi geopolitikát kell ál­lítanunk.

Jelen tanulmány célja azt bebizonyítani, hogy ezek a bírála­tok – vegyük őket bár együttesen vagy külön-külön – míg egyfe­lől túl messzire merészkednek, addig mégsem hatolnak elég mélyre. Túl messzire mennek akkor, amikor jogos kitartásuk a modern világrendszer újkor előtti gyökerei mellett elutasítja a modern kor tagadhatatlan jelentőségét. Ez fogalmazódik meg az Európa-központú rendszer önmagában vett, ill. a Kína-közpon­tú rendszerhez mért hihetetlenül erőszakos szándékának kife­jezésében. Wallerstein elmélete egy természetéből eredően ter­jeszkedő tőkés rendszer európai felvirágzásáról magát a jelen­séget kívánta megvilágítani és értelmezni. Ennél fogva nem uta­síthatjuk el, hacsak nem nyújtunk (egy) másik, ennél elfogadha­tóbb magyarázatot.

Sem Frank, sem Hamashita nem tesz ennek eleget, ezért mondhatjuk, hogy bírálatuk az elterjedt világrendszer-elméletek­ről nem elég mélyreható. Ha elutasítjuk (mint Frank), vagy figyel­men kívül hagyjuk (mint Hamashita) a kapitalizmusnak a ben­nünket körülvevő világ formálásában betöltött szerepét, nem vesszük észre, hogy napjaink nagy változásai miként ingatják meg a kapitalizmusról mint a világtörténelem egyik társadalmi rendszeréről alkotott felfogásunkat.

A tanulmány alábbi két fejezetében ennek a kételynek a ter­mészetét kívánom vázolni, ahogyan az Kelet-Ázsiából érzékel­hető. Azután majd visszatérek az itt felvetett kérdésekre, hogy kísérletet tegyek a történelmi kapitalizmus olyan irányú újra­fogalmazására, amely képes befogadni Frank és Hamashita jo­gos álláspontját a jelenkori világrendszer premodern eredeté­től.

II.

Miként tanulmányom címe is sugallja, Kelet-Ázsia felmelkedése és a nemzetállamok közötti rendszer látható válsága egy­mással szoros összefüggésben álló jelenségek. Általános­ságban elmondható, hogy ez a szoros kapcsolat mind ez ideig észrevétlen maradt. A szakértők külön-külön vitatták őket, mintha nem állnának meghatározó viszonyban egymással.

Mióta Charles Kindleberger (1969. 6. fej.) a nemzetállamról kijelentette, hogy „éppen megszűnőfélben van mint gazdasági egység", a nemzetállami rendszer válságát – eredetét tekintve is – összekapcsolják olyan vállalatok nemzetközi rendszerének kialakulásával, amelyek – Kindleberger leírása szerint – egy or­szágnak sem tartoznak nagyobb lojalitással, mint a másiknak, miként egy országban sem érzik magukat teljesen otthon (erről Id. még többek között, Hymer- Rowthorn, 1970. 88-91., Barnet – Müller, 1974.15-16.; Reich, 1992. 3.). Az utóbbi esztendőkben a nemzetállamok elerőtlenedésének más tünetei is előtérbe ke­rültek. Peter Drucker (1983.141-156.) ugyancsak három ténye­ző közös hatásának tulajdonítja az erővesztést. Ezek: egyrészt a multilaterális békeszerződések és az államközi szervezetek „nemzetközisége", ideértve a nemzetközi vállalatokat is; más­részt a gazdasági tömbök, mint például az Európai Unió és az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) „regionalizmusa"; harmadrészt a különbözőség, ill. önállóság fo­kozott nyomatékosításában rejlő „törzsiesség". Bármelyiket is nézzük, a nemzetállamok rendszerét napjainkban jellemző vál­ság tüneteit és okait a világ minden táján kereshetjük és meg is leljük – Kelet-Ázsia külön kiemelt vizsgálata nélkül.

A kelet-ázsiai térség gazdasági növekedéséről szóló elemzé­sek voltaképpen nem úgy tekintenek a nemzetállamok meggyen­gülésének fényére, mint a jelenség egyik fontos vetületér-e"(ez alól részben kivételt képez Bemard – Ravenhill, 1995.). Erinél súlyosabb következménnyel járhat, hogy az a neoliberális elkép­zelés, amely nagyobb tekintélyben és bizalomban kívánja része­síteni a gazdaságilag sikeres kelet-ázsiai kormányok önszabá­lyozó piacait, rossz irányba terelte a vitát. Miközben Chalmers Johnson (1987., 1988.), Alice Amsden (1989.) és Robert Wade (1990.) hitelesen és hatásosan szedték ízekre ezt az elképze­lést, másokkal együtt annak a benyomásuknak adtak hangot, amely szerint a nemzetállamok válsága, ha egyáltalán beszél­hetünk ilyenről, nem érinti Kelet-Ázsiát, ahol is az államok épek és erősek.

Félretéve a kérdést, hogy vajon Kelet-Ázsia államai épek és erősek-e (egyesek igen, míg mások nem annyira), először is hadd jegyezzük meg, hogy a kelet-ázsiai államok igen különös­nek tűnnek, ha a nemzetállam eszményi/ideális típusával vetjük őket össze. Három vonásuk különösen kiemelkedik a többi kö­zül:

1. a térség gazdaságilag legsikeresebb államainak „kvázi-állam" jellege;
2. azoknak az informális (nem hivatalos) üzleti hálózatoknak a szerepe, amelyek az egyes kvázi-államok gazdaságait kötik össze egymással, ill. a térség többi gazdaságával;
3. a térségben működő államok katonai, pénzügyi és demog­ráfiai forrásainak szélsőségesen egyenlőtlen megoszlása.

A „kvázi-állam" elnevezést Robert Jackson (1990. 21.) hozta be a köztudatba. Azokat az államokat jelölte meg így, amelyek jogilag ugyan megkapták az államiságot, ennél fogva bekerül­tek az államközi rendszerbe, de nélkülözik azokat a képessé­geket, amelyek történelmileg az államisághoz kapcsolódó kor­mányzati feladatok ellátásához szükségesek.

Jackson a kifejezést elsősorban a harmadik világ kevésbé si­keres államaira alkalmazza, amelyek a II. világháború utáni dekolonializációs hullám során kerültek a felszínre. Ezzel együtt, igaz eltérő mértékben és módozatokban, de Kelet-Ázsia öt leg­sikeresebb kapitalista állama – Japán és az ún. négy „kis tigris" – is mind kvázi-államnak minősül.

Tudniillik a nemzeti önállóságról vallott kül- és belföldi néze­tek leginkább csak elméletek a hatalom legitimitásáról. Az el­mélet az államokba szerveződő nemzeti irányítást a legitim ha­talom csúcsának tekinti, amely „nincs alárendelve sem a világ­politikának, sem a helyi irányításnak vagy szervezeteknek". Az elméletet azonban „gyakran kikezdik a valóság tényei". (Boli, 1993. 10-11.) Amint azt majd látni fogjuk, a modenTvilágrend-szer történelmének éppenséggel legfontosabb tényei állnak el­lentétben a nemzetállamról mint a legitim hatalom csúcsáról szóló elmélettel. A világkapitalizmus egy kibontakozó központjának a léte a XVI. század óta még soha nem zavarta szembetűnőbben ezt az elméletet, mint napjaink Kelet-Ázsiájában.

A térség legsikeresebb kapitalista államai közül csak a leg­nagyobb, Japán nevezhető a szó teljes értelmében nemzet­államnak. Ugyanakkor mind helyi, mind globális szemszögből nézve Japán még mindig amerikai katonai ellenőrzés alatt áll. Mutatis mutandis, tökéletesen illik rá a „félig önálló/félfüggetlen állam" megjelölés, amellyel Peter Katzenstein (1987.) a Német

Szövetségi Köztársaságot jellemezte. Dél-Korea és Tajvan, a két közepes nagyságú állam, ugyancsak az Egyesült Államok kato­nai protektorátusa. Ráadásul egyikük sem nemzetállam a szó szoros értelmében. Dél-Korea szüntelen félelemben vagy – ha úgy tetszik – reményben él, hogy mikor fogják északi felével egyesíteni. Tajvan ugyancsak reménykedik, illetve retteg, hogy a szárazföldi Kínának vajon ura vagy szolgálója lesz-e. Végül pedig a két területileg legkisebb, de jelentőségben semmikép­pen sem a legcsekélyebb állam, a félig önálló Hong Kong és Szingapúr egyáltalán nem nemzet-, hanem városállamok. Alv hoz hasonlatos feladatokat látnak el a kelet-ázsiai térségben, mint Genova vagy Velence a kora újkori Európában: Szingapúr kereskedelmi-ipari központ-funkciója Velencére emlékeztet, a hong kongi kereskedelmi-pénzügyi központ Genovát idézi. (Arrighi, 1994. 78.)

A kelet-ázsiai kapitalista államoknak ez a sajátos helyzete a térség üzleti szervezeteinek hasonlóan különös helyzetével pá­rosul. A legutóbbi időkig Kelet-Ázsia (főként Északkelet-Ázsia) a közvetlen külföldi befektetéseknek másodlagos forrása, illetve célállomása volt. Ez nemcsak Észak-Amerikával vagy Nyugat-Európával, de Latin-Amerikával, Dél- és Közép-Afrikával, Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel összevetve is igaz. Követke­zésképpen a gazdálkodói tevékenységeknek és a politikai hata­lomgyakorlásnak az a vertikális egybekapcsolódása, amely az egyesült államokbeli vállalati kapitalizmusra jellemző, soha nem vált Kelet-Ázsiában olyan számottevővé, mint a nem kommunista világ térségeinek legtöbbjében.

A külföldi közvetlen beruházások mértéke a '70-es, de főként a '80-as évek folyamán meredeken emelkedett mind Kelet-Ázsián belül, mind pedig Kelet-Ázsia és más térségek között. (Petri, 1993. 39-42.) Ennek ellenére, a térség üzleti vállalkozásainak ország­határokon keresztül húzódó szervezete döntően jogilag függet­len egységek informális hálózatára támaszkodott, nem pedig egyetlen, ám szerteágazó vállalkozáson belüli vertikális integrá­cióra. A '70-es években és a '80-as évek elején japán kereske­delmi és termelő cégek jártak az élen ezeknek a regionális üzleti hálózatoknak a kialakításában. így régiószerte el tudták terjesz­teni a náluk honos sokszintű szerződési/alvállalkozói rendszert. (Arrighi, Ikeda – Irwam, 1993.) A '80-as évtized derekától kezdve azonban a japán cégek vezető szerepét a regionális üzleti háló­zatok létrehozásában kiegészítette, sőt, bizonyos kulcsfontossá­gú területeken háttérbe is szorította a tengeren túli kínai üzleti di­aszpóra tevékenysége (Arrighi, 1994/b.; Irwan, 1995.)

Ez a két csoportosulás a Deutsche Banknak a tokiói tőzsde­piacon dolgozó vezető közgazdásza szerint „voltaképpen nem olvad egybe, hanem inkább jól kiegészítik egymást. A tenge­ren túli kínaiak a 'kenőanyag' – ők olajozzák meg az üzletme­netet. A japánok adják az ecetet – a technológiát, a tőkét és az irányítást, amely az igazi ütőerőt biztosítja." (Idézi Kvaar, 1993. 40.)

Po-keung Hui (1995.) tanulmányában nyomon kíséri annak a kínai kapitalista diaszpórának a létrejöttét, amely a kelet-ázsiai tőkefelhalmozás folyamataiban vezető szerephez jutott azok között az üzleti közösségek között, amelyek a Kína-központú hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer repedezései mentén az eu­rópai hatás előtt és alatt kialakultak. Hui elemzése megerősí­tést nyújt Hamashita álláspontjának, amely szerint a Kína-köz­pontú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer ismerete nélkül nem érthetjük meg a kelet-ázsiai térség jelenkori és jövőbe­li fejlődését. Ugyanakkor összehasonlítást is kínál azokkal a hasonlóan szerveződő üzleti tényezőkkel, amelyek döntő sze­repet játszottak az Európa-központú kapitalista világgazdaság kialakításában és kezdeti terjeszkedésében.

Hadd emeljem ki ezek közül külön a genovai kapitalista/vál­lalkozói diaszpórát, amely – társulva Portugália és Spanyolor­szág területszerző uralkodóihoz – a XV-XVI. század fordulóján elősegítette és megszervezte az európai gazdasági rendszer térnyerését az óceánon túl. (Arrighi, 1994/a. 2. fej.) Később még visszatérek ennek a genovai-ibériai „társulásnak" a jelentősé­géhez, hogy jobban megérthessük az Európa-központú kapita­lista világrendszer gyökereit. Itt most elég csupán két feltűnő hasonlatosságra rámutatni a XVI. századi genovai és a XX. szá­zad végi kínai kapitalista diaszpórák között.

Egyrészt: azoknak a kereskedelmi és pénzügyi közvetítőhá­lózatoknak a mintájára, amelyek a XVI. szazadbarfa genovai diaszpóra irányítása alatt álltak, a kínaiak felügyelte üzleti háló­zatok ugyancsak területeket foglalnak (Hong Kong, Tajvan, Szingapúr, de idetartoznak még Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína főbb kereskedelmi központjai is), ám mégsem az elfoglalt terület alapján határozzák meg őket. A hálózatokra ennél lénye­gesen jellemzőbb az az áramlás (a kereskedelmi és pénzügyi műveletek sora), amely összeköti azokat az egyes helyszíne­ket, ahol a diaszpóra tagjai, vagy kisebb csoportjai a maguk ügy­leteit lebonyolítják (vö. Arrighi, 1994/a. 82-84.).

Másrészt: a XVI. századi genovai üzleti hálózatokhoz hason­lóan, a tengeren túli kínaiak üzleti hálózatai szintén olyan köz­bülső képződmények, amelyek jól ki tudják használni az anya­ország területén működő óriási szervezetek nehézkességét és ellentmondásosságait. Azokról a szervezetekről van szó, ame­lyeknek hatalmi hálózatai olyan szélesek, hogy már nem nem­zetállamokra, hanem kora újkori világbirodalmakra emlékeztet­nek.

Ezzel el is érkeztünk a kelet-ázsiai térség közgazdaságtaná­nak harmadik sajátosságához: nevezetesen a politikai hatalom­gyakorlás erőforrásainak szélsőséges megoszlásáról van szó. Ez a szélsőséges egyenlőtlenség a már tárgyalt két másik sajá­tosság fordítottja. Nagy vonalakban úgy is fogalmazhatunk, hogy a régió legsikeresebb kapitalista államainak „félfügget­lensége" adja az érem egyik oldalát, míg a másik oldalt az a tény jelenti, hogy ezen államok az Egyesült Államok hatal­mi hálózatainak részét képezik. A tengeren túli kínaiak foko­zódó szerepe a térség gazdasági növekedésének és integráci­ójának elősegítésében csupán az egyik vetülete a szárazföldi Kína visszatérésének a helyi, illetve a világpiacra.

A térség katonai erőinek szélsőséges megoszlása elsősorban Japán II. világháborús vereségének, valamint az Egyesült Álla­mok Szovjetunió ellen irányuló hidegháborús megfékezési poli­tikájának a következménye. Japán 1945-ös egyoldalú amerikai katonai megszállása és a térségben öt évvel később kialakuló két, egymással szöges ellentétben álló blokk – Bruce Cumings szavaival – az Egyesült Államoknak „alárendelt kormányzatot eredményezett, amelyet a [Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és a Fülöp-szigetekkel kötött] kétoldalú védelmi szerződések szi­lárdítottak meg, és annak a State Departmentnek [az USA Kül­ügyminisztériuma] az irányítása alatt állt, amely az érintettjiégy ország külügyminisztériumait mind méreteiben, mind jelentősé­gében messze felülmúlta". (1994. 23.)

„Mindannyian fél-független államokká váltak, amelyekbe^mé-lyen beépültek az amerikai katonai funkciók (a dél-koreai fegy­veres erők operacionális kontrollja, a Hetedik flotta járőrözése a tajvani szorosban, mind a négy ország védelmi függősége, a területeiken létesített támaszpontok), és amelyek így nem vol­tak képesek sem önálló külpolitikai, sem pedig védelmi intéz­kedésekre. Bizonyos szempontból mindannyian modern 'remetekirályságok' voltak egymáshoz viszonyítva, ha nem te­kintjük az USA-hoz fűződő kapcsolataikat. Az '50-es évek kö­zepétől a katonai (vas-)függöny ellenére tettek kisebb diplomá­ciai lépéseket, például alacsony szintű kereskedelmi kapcso­latok jöttek létre Japán és Kína, vagy Japán és Észak-Korea között. A jellemző tendencia mindazonáltal az az egyoldalú amerikai kormányzati rendszer maradt, amely a kapcsolattar­tásnak főként a katonai formáit igyekezett tudatosítani." (Cumings, 1994. 23-24.)

Érdemes megfigyelni, hogy ez az „egyoldalú amerikai rezsim" miként olvasztotta kezdettől fogva egybe azokat a vonásait, amelyek az újkor előtti, Kína-központú hűbérajándék-kereske­delmi rendszerre emlékeztettek, és azokat, amelyek az uralko­dás és a (tőke)felhalmozás kora újkori genovai-ibériai rendsze­rét idézték. A Kína-központú rendszerre leginkább az emlékez­tetett, ahogyan a hűbéri és kereskedelmi viszonyok át- meg átszőtték azt a hatalmi központot, amelynek belső gazda­sága összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a vazal­lus államoké. Ebből a szempontból nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pax Americana Kelet-Ázsiában az egykori Kína-közpon­tú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériáját egy USA-központú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériájává tette.

Az USA-központú kelet-ázsiai rendszer ugyanakkor sürgette az államok hatalmi és a vazallus funkciók szerinti szétválását. Ennek a funkciók szerinti szakosodásnak nem találjuk előzmé­nyét a régi, Kína-központú berendezkedésben. Ez inkább a XVI. századi genovai-ibériai kvázi-hatalmi rendszerre emlékeztet. Erre az a váltakozó erőviszonyból fakadó állapot volt a legjel­lemzőbb, amelyet a két politikai tényező – egyfelől a védelem biztosítására és a hatalom átvételére „szakosodott" (ibériai) te­rületszerző szervezetek, másfelől a kereskedelemre és a profit­szerzésre „szakosodott" (genovai) kapitalista szervezetek – idé­zett elő. Egyértelműen hasonló viszonyt mutathatunk,ki az ame­rikai-japán kapcsolatokban a hidegháború teljes ideje alatt. A félfüggetlenség alkalmat teremtett, hogy a japán tőke áthárítsa a védelmi költségeket, és csupán a profitszerzésre „szakosodjék". Ezt viszont olyan sikeresen hajtotta végre, miként azt a genovai tőke tette négy évszázaddal korábban. (Arrighi, 1994/a. 120., 338.)

„Megszabadulva a védelmi kiadások terhétől, a japán kormá­nyok minden forrásukat és energiájukat abba a gazdasági ex­panziós politikába 'gyömöszölték', amely aztán meghozta a jó­létet Japán számára, egyben üzleti tevékenységét a világ legtá­volabbi csücskére is kiterjesztette. A háború kérdése pusztán annyiban merült fel, hogy a lakosság és a konzervatív kormány nem avtkozott bele más országok, például Korea vagy Vietnam háborúiba. Teljesítve mindazokat a kötelezettségeket, amelye­ket az amerikaiakkal kötött biztonsági szerződés előírt, Japán kizárólag olyan ügyekben vett részt, amelyek gazdasági profitot hoztak." (Schurmann, 1974. 143.)

Minden hasonlósága mellett is az újkor előtti, illetve kora új­kori uralkodási és felhalmozási szokásokhoz, a II. világháború utáni, USA-központú kelet-ázsiai rendszer egy szempontból biz­tosan nagyon különbözik elődeitől. Ez pedig a területén felsora­koztatott amerikai hadiipari felszerelések összehasonlíthatatla­nul nagyobb tömege és technológiai kifinomultsága.

Azoknak a gyakorlatilag állandó tengeren túli támaszpontok­nak a hálózata, amelyeket az Egyesült Államok telepített, illetve tartott fenn a II. világháborút követően, „példa nélkül állt a törté­nelemben; megelőzőleg egyetlen állam sem állomásoztatta bé­keidőben katonai egységeit más államok felségterületein ilyen nagy létszámban és ilyen hosszan". (Krasner, 1988. 21.) A csá­szári Kína és a birodalmi Spanyolország uralkodói legvadabb ál­maikban sem tudták volna elképzelni, hogy egy ilyen nagy ki­terjedésű és potenciálisan romboló hatású haderő felvonul­tatására valaha is sor kerülhet.

Mindezekkel együtt, az Amerika-központú kelet-ázsiai rendszer éppen a katonai szférában indult romlásnak. A vi­etnami háború ugyanis lerombolta mindazt, amit a koreai háború teremtett. A koreai háború léptette hivatalosan életbe az USA-központú kelet-ázsiai rendszert azáltal, hogy a száraz­földi Kínát kereskedelmileg és diplomáciailag egyaránt elszi­getelte a térség nem-kommunista részeitől: blokáddal és há­borús fenyegetések révén, amelyeknek „az amerikai katonai arzenál szigetecskéi" (Cumings, 1994. 23.) álltak a hátterében. A vietnami háború, ezzel ellentétben, visszájára fordította az Egyesült Államok és Japán gazdasági viszonyait. Az idők fo­lyamán az amerikai világhatalom egyre inkább a japán pénz­ügyi körök függvényévé vált. Sőt, az Egyesült Államok kényte­len volt elismerni a szárazföldi Kína rendes kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatainak újra-felvételét Kelet-Ázsia egyéb államaival (vö. Arrighi, 1994/b).

Ez az új állapot úgy jött létre, hogy közben a térség hatalmi erőforrásainak korábbi egyenlőtlen megoszlása változatlanul fennmaradt. Japán felemelkedése a világ ipari és pénzügyi nagy­hatalmai közé a korábbi, egyoldalúan vazallusi politikai és gaz­dasági viszonyt az Egyesült Államokkal kölcsönös hűbériséggé alakította. A katonai védelem szempontjából Japán továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodott, ugyanakkor az Egyesült Államok még erőteljesebb függőségbe került a japán pénzügyi és hadiipari köröktől, hogy védelmi felszereléseinek újraterme­lését biztosítani tudja. Más szóval: jóllehet a hatalmi erőforrás­ok már egyenlőbben oszlottak meg az Egyesült Államok és Ja­pán között, mégis a két állam között fennálló rendszerbeli kü­lönbségek, amelyek politikai viszonyukat alapjában meghatároz­ták, tovább éleződtek.

A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdaságaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek de­mográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési po­tenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi álla­mé közül, az Egyesült Államokat is ideértve. Alig húsz eszten­dővel Richard Nixon pekingi látogatása és kevesebb mint ti­zenöt évvel az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság diplomáciai kapcsolatainak hivatalos helyreállítása után, ez az óriási „munkaerő-tartály", úgy tűnt, ismét a fizetőeszközök olyan hatalmas begyűjtőjévé válik, mint volt a pre-modern, illetve a kora újkori időkben. Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapita­lista világgazdaság forgalmiadó-hierarchiájának csupán legala­csonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai. Annak ellenére, hogy hazai termelése és külkereskedelme hi­hetetlen lendületet vett az utóbbi tizenöt évben, egy főre jutó GNP-je a világpiaci árakhoz viszonyítva változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. (Lu, 1995.) Ugyanakkor az is igaz, hogy az a tény, hogy az egy főre jutó GNP nem volt képes növekedésnek indulni, tovább fokozta a népi Kína óriási munkaerő-tartalékainak vonzerejét a külföldi tőke és vállal­kozások szemében. Ezt tükrözi a külföldi tőke Kínába áramlá­sának robbanásszerű élénkülése a '80-as évtized vége óta. (Arrighi, 1994/b.)

Amennyiben a Kínai Népköztársaság legfőbb vonzereje a kül­földi tőke számára valóban óriási és maximálisan versenyképes munkaerő-tartalékaiban rejlik, akkor a „házasságközvetítői" sze­repet, amely megkönnyítette a külföldi tőke és a kínai munkaerő egymásra találását, a tengeren túli kínai kapitalista diaszpóra töltötte be.

„Kína tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jóképességű munkaerejének állományából és a világ össznépes­ségének egyötödét jelentő piaci növekedési potenciáljából ere­dően a külhoni befektetők továbbra is öntik a pénzt Kínai Nép­köztársaságba. Ennek a tőkének mintegy 80%-a a tengeren túli kínaiaktól érkezik, akik a szegénység, az anarchia és a kommu­nizmus elől menekültek el. Ők most – és ez korunk egyik pikan­tériája – Peking kedvelt pénzügyi partnerei, egyben a moderni­záció példaképei. Még a japánok is sokszor a tengeren túli kí­naiak közreműködése révén 'olajozzák meg' Kínával kötendő üzleteiket." (Kraar, 1993. 40.)

Tulajdonképpen a korszak legpikánsabb ellentmondása nem is az, hogy Peking a tengeren túli kínaiakra támaszkodva könnyíti meg a szárazföldi Kína visszakerülését a térség és a világ pia­caira. Miként arra Alvin So és Stephen Chin (1995. 11. fej.) rá­mutatott, az a szoros politikai szövetség, amely a '80-as évtized folyamán a Kínai Kommunista Párt és a tengeren túli kínai tőké­sek között kiépült, tökéletes körülményeket teremtett mindkét fél érdekei számára. Egyrészt kiváló lehetőségeket kínált a tenge­ren túli kínaiaknak, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítői tevékenységük révén profithoz jussanak. Másrészt a Kínai Kom­munista Párt kezébe is hatékony eszközt adott, hogy két legyet üssön egy csapással: miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nem­zeti egységesítés eszméjét is az „egy nemzet – két rendszer" elv alapján.

A helyzet legpikánsabb ellentmondását inkább az jelenti, ahogy a „posztmodern" premodern jelleggel ölt testet a kapitalista világrendszer legdinamikusabbá váló térségében. A legtöbb elemzés szerint a posztmodern egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy benne a nemzetállamiság értelme és ereje fokozato­san csökken.

„A politikai és nemzetközi ügyek kulcsfontosságú önálló sze­replője az utóbbi néhány évszázad során, úgy tűnik, nemcsak önuralmát és erkölcsi tartását veszíti el, hanem alkalmatlan egy­ségnek is bizonyul az újabb körülményekhez való alkalmazko­dás szempontjából. Bizonyos kérdések hatékony megoldásához túl nagy, másokhoz túl kicsi. Következésképpen kényszerek mutatkoznak 'a hatalom újratelepítésére/elhelyezésére' mind ala­csonyabb, mind magasabb szintekre. Olyan rendszereket kell kialakítani, amelyek jobban képesek a ma, illetve a holnap vál­tozásainak megfelelni." (Kennedy, 1993. 131.; kiemelés az ere­detiben.)

Amennyiben a nemzetállamokkal az a probléma, hogy a ha­tékony működéshez vagy „túlságosan nagyok", vagy „túlságo­san kicsik", a történelem és a földrajz a kérdés megoldásának lehetőségével ajándékozta meg Kelet-Ázsiát: számos olyan szu­verén és nem szuverén szerveződést adományozott számára, amelyek vagy kevesebbet, vagy többet, esetleg mást hordoznak magukban, mint,a tisztán nemzetállamok. Van itt városállam, kvázi-állam, kvázi-birodalom; olyan nemzetek, amelyek nem al­kotnak államot, mint például a tengeren túli kínaiak. De a térség legjelentősebb szerveződései között legfőképpen az a szerke­zeti különbség a meghatározó, amely meghagyta az Egyesült Államok fegyverek feletti ellenőrzését, Japán és a tengeren túli kínaiak pénzügyek feletti ellenőrzését és a népi Kína munkaerő­piaci felügyeletét. Ebben a kissé „zűrös", bár a tőke szempont­jából nagyon is sikeres közgazdasági alakzatban számtalan nem­zetállam szerepel. Ám ezek vagy a térség peremén foglalnak helyet – a maguk módján ilyenek: Thaiföld, Indonézia, Vietnam, Laosz, Kambodzsa és a Fülöp-szigetek -, vagy pedig nem il­leszkednek pontosan a nemzetállam fogalmának koordinátáihoz, amelyekkel a modern világ múltját és jelenlegi változásait pró­báljuk meg leírni.

III.

A mai Kelet-Ázsiára jellemző sajátos közgazdasági helyzet­kép két fő ponton áll ellentétben a hagyományos világrendszer­elméletekkel. Először: lehetséges, hogy egyedi vonásai közül néhány, esetleg mind, voltaképpen inkább tekinthető a törté­nelmi kapitalizmus rendes vonásának, mint ahogyan azt mi el­ismerni szeretnénk vagy tudjuk. Másodszor: amennyiben ez így van, milyen elméleti szerkezet volna a legalkalmasabb arra, hogy megragadhassuk Kelet-Ázsia felvirágzásának és a nem­zetállamok – mint világpolitikai kulcstényezők – korunkban ta­pasztalható eltűnésének logikáját és következményeit. Ebben a részben az első kérdésre szándékozom összpoptosítani. A másodikra dolgozatom zárófejezetében kívánok röviden vissza­térni.

Jelen tanulmány, amely Kelet-Ázsia közgazdasági-helyzeté­nek sajátosságait mutatja be, az előzőekben már nyomatékosí­tani igyekezett, milyen nehéz Kelet-Ázsia „olvasztótégelyében" egymástól különválasztani modernt és pre-modernt, a szerve­ződések keleti, illetve nyugati módját. Már rávilágítottunk arra, hogy egyfelől a XX. század végi Kelet-Ázsia vezető kormányza­ti és üzleti intézményei – stratégiájuk és felépítésük szempont­jából – mennyire emlékeztetnek XVI. századbeli európai megfe­lelőikre. Másfelől viszont felhívtuk néhány olyan szembeötlő ha­sonlóságra is a figyelmet, amely a hidegháborús, Amerika-köz­pontú kelet-ázsiai rendszer és a régi idők Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszere között fennáll.

A fentieket most még azzal kell kiegészítenünk, hogy az Eu­rópa-központú kapitalista világrendszer teljes történelmén végig­húzódó közgazdasági helyzet éppen olyan „zűrös", sőt, „zűrö­sebb", mint a jelenlegi kelet-ázsiai kapitalizmus. Nevezetesen az a felfogás, hogy a nemzetállamok kulcsfontosságú szerepet töl­töttek be az Európa-központú kapitalista rendszer kialakulásá­ban és elterjedésében, legalább annyira borítja homályba a fo­lyamat lényegét, mint amennyire megvilágítja azt. A városálla­mok, a diaszpórában élő kapitalista osztályok, a kvázi-államok és kvázi-birodalmak tudniillik ugyanolyan meghatározó szerepet játszottak benne, mint a nemzetállamok.

Az eredeti rendszer létrehozásában a városállamok jártak az élen. Ahogy azt Mattingly (1988.), Cox (1959.), Lane (1966., 1979.), Braudel (1984. 2. fej.) és McNeill (1984. 3. fej.) is – bár eltérően, de kiegészítő jelleggel – hangsúlyozták: a Velence, Fi­renze, Genova és Milánó köré kiépült városállamok késő kö­zépkori rendszere számos lényeges vonásában két évszázad­dal vagy még többel is megelőzte az európai nemzetállami rend­szert, amelyet az 1648-as westfaliai béke intézményesített. Mattingly szerint (1988. 178.) a westfaliai békeszerződés az 1454-es lodi békeszerződés mintájára jött létre, amely az olasz­országi városállamok hatalmi egyensúlyát rögzítette.

Az a mintegy két évszázadnyi távolság, amely 1648-at 1454-től elválasztja, szinte pontosan megfelel Braudel és Wallerstein „hosszú" XVI. századának. A korszak kezdetén a kapitalizmus mint uralmi, illetve felhalmozási mód még kétségtelenül részét képezte az olasz városállami rendszernek, s mint ilyen megma­radt az európai gazdasági rendszer kötőszövetszerű formáció­jának. A korszak vége felé már az Európa-szerte elterjedt nem­zetállami rendszerbe ágyazódott be, és így vált a teljes európai gazdasági rendszer domináns uralmi és felhalmozási módjává. A belső struktúrának ez az átalakulása – az amerikai földrészek meghódítása, az Indiai-óceán gazdaságának világába való sú­lyosabb behatolások és a Kína-központú hűbérajándék-keres-kedelmi rendszerrel felvett közvetlen kapcsolatok révén – az eu­rópai gazdasági rendszer külső határait rendkívüli mértékben kiszélesítette. (Arrighi, 1994. 32-47.)

A jelenleg igen kedvező kelet-ázsiai közgazdasági helyzet né­zőpontjából ennek a terjeszkedéssel együtt járó átalakulásnak az a legizgalmasabb vetülete, hogy végrehajtói vagy kisebbek, vagy nagyobbak, vagy mások voltak, mint nemzetállamok. Kétségte­len, hogy a folyamatból a nemzetállamok húzták a legtöbb hasz­not. Ám azt elő nem segítették, sem közre nem működtek benne.

Kezdetben a folyamat élharcosa a korábban már említett ge­novai-ibériai közösség volt. Ezt az a kölcsönösen előnyös poli­tikai viszony hozta létre és tartotta életben, amely a genovai ka­pitalista diaszpóra és a hamarosan birodalommá váló Spanyol­ország területszerző uralkodói között kialakult.

Ahogy az európai gazdasági rendszer a genovai-ibériai irá­nyítás alatt átszerveződött és terjeszkedésnek indult, az ún. el­sődleges nemzettudat számos alakban jelent meg az érintett te­rületeken, kifejezve a tiltakozást a területszerző spanyol uralko­dók birodalmi viselkedésével és a genovai kapitalista diaszpóra központosító szándékaival szemben, amelyeket az vezető eu­rópai pénzügyi körökben kívánt érvényesíteni. Ennek az ellen­erőnek a legfőbb székhelyei és megtestesítői ugyanakkor nem az ebben az időben már kialakulóban lévő nemzetállamok vol­tak, mint például Franciaország, Anglia vagy Svédország. Inkább az a hollandiai kvázi-állam, amely a félfüggetlenség állapotában még a jogszerű államiság megszerzéséért küzdött, és amely több közös vonást mutatott a már hanyatló városállamokkal, mint a felvirágzó nemzetállamokkal. (Arrighi, 1994/a. 109-158., 177­195.).

A westfáliai békekötés után ténylegesen a nemzetállamok ját­szották a főszerepet az Európa-központú világrendszer átalakí­tásában. Mégis, az a nemzetállam, amely a rendszer külső ter­jeszkedésének elősegítésében a legaktívabbnak, egyben legsi­keresebbnek is bizonyult, nevezetesen Anglia, nagymértékben támaszkodott olyan kormányzati és üzleti módozatokra, amelye­ket a városállamok, az üzleti diaszpórák, a kvázi-birodalmak és kvázi-államok vezettek be. Ez a pre-modern és kora újkori örök­ség különösen a XIX. században vált kézzelfoghatóvá, amikor is Anglia – röviden szólva, de szinte szó szerinti értelmezve -az egész világ uralkodója lett azoknak a hatalmi technikáknak a párhuzamos alkalmazása révén, amelyeket egyfelők-a városál­lami Velencétől és Hollandiától, másfelől a nagyhatalmi ambíci­ókat tápláló Genovától és a Spanyol Birodalomtól tanult. (Arrighi, 1994/a. 57-58., 167-171., 195-213.)

Anglia fél-hódító, fél-kapitalista világbirodalma végül saját belső ellentmondásainak súlya alatt roppant össze. Igaz, hogy össze­omlása idejére az őt körülvevő világ már a felismerhetetlensé­gig megváltozott, és a talaj már elő volt készítve az utóbb bekö­vetkező általános növekedésnek és az európai nemzetállami rendszer egyidejű felbomlásának.

A hadviselés, a közlekedés és a hírközlés „iparosodása" az idő- és térbeli korlátok az ideig példa nélkül való leomlását von­ta maga után a világgazdaság korábban különálló térségein be­lül és között egyaránt. Amikor bekövetkezett, ez az „idő- és tér­zsugorodás" – miként David Harvey (1989. 240-241.) nevezte a jelenséget, gyökeresen átalakította azokat a körülményeket, amelyek közepette az államok létrejöttek, illetve addig egymás­sal kapcsolatban álltak.

Egyfelől az államiság és a nemzetgazdaság kialakítását a ko­rábbiaknál sokkal nagyobb méretekben lehetett hatékonyan vég­rehajtani. Ennek az lett a következménye, hogy a tipikus, Euró­pa központjában fekvő nemzetállam már „túlságosan kicsinek" tűnt ahhoz, hogy akár katonailag, akár kereskedelmileg meg tud­jon birkózni azokkal a kontinens-nagyságú nemzetgazdaságok­kal, amelyek az Orosz Birodalom keleti és az Egyesült Államok nyugati partvidékén voltak kialakulóban. Németország „Lebensraum"-rögeszméje – amely a Kína-központú rendszerben Ja­pán „tairiku"-rögeszméjével csengett egybe – nem más, mint ennek az érzésnek egyik megnyilvánulását; ez azután – az I., majd all. világháborút előidéző konfliktusok továbbélezése foly­tán – önmagát beteljesítő jóslattá vált. Még mielőtt a II. világhá­ború befejeződött volna – írja Paul Kennedy (1987. 337.) -, „megvalósult a XIX. és XX. században oly sokszor megjósolt kétpólusú világ, a nemzetközi berendezkedésben (DePorte sze­rint) 'rendszerváltozás következett be'. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe került a világ feletti ellenőrzés, és … az amerikai 'szuperhatalom' volt."

Másfelől viszont, az a csekély számú és laza kapcsolat, amely Afroeuroázsia gazdasági rendszereit és világbirodalmait a pre-modern idők óta és az újkorban is távolról egymáshoz és az amerikai földrészekhez – később Ausztráliához is – fűzte, most mind mennyiségben, mind intenzitásban példátlan lendületű fej­lődésnek indult. Következésképpen a világ gazdaságai olyan kölcsönös függőségi viszonyba kerültek egymással, arftelyben egyszerűen anakronizmusnak tűnt az önálló nemzetgazdaság gondolata. Meglepő, de a kölcsönös gazdasági függőség glo­bális megjelenését legelőször azok jósolták, akik végül a szoci­alizmus elszigetelt nemzetgazdaságra törekvő irányzatának let­tek önkéntelenül alapító atyjai. „Az ősi nemzeti iparok elpusztul­tak és napról napra pusztulnak" – jelentette ki Marx és Engels még abban az időben, amikor a XIX. század derekának nagy közlekedési és hírközlési (ipari) forradalma még alig vette kez­detét. „Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet élet-halál kérdésévé válik; olyan ipa­rok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmá­nyait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják… A régi helyi és nemzeti önellátás és elzár­kózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymás­tól való sokrétű függése lép."

Mint Robert Wade (megjelentetés alatt) megállapította, a globalizációról és a nemzetállamok elenyésző jelentőségéről szóló vélemények nagy része egyszerűen azokat az érveket használja fel újra, amelyek egy évszázada voltak divatban. Ugyanakkor a két kor valósága – vagy csak annak érzékelése között? – két jelentős különbség fedezhető fel abból a szempont­ból, hogy miként múlik el az idő ma a nemzetállamok felett, illet­ve miként történt ez a XIX-XX. század fordulóján. Először is, száz évvel ezelőtt a nemzetállamok válságának valósága – és nagymértékben érzékelhetősége – a régi Európa magvát alkotó államokat csak azoknak a kontinens-nagyságú államoknak az összefüggésében érintette, amelyek az Európa-központú rend­szer külső peremén voltak születőben, különös tekintettel az Egyesült Államokra. Az USA ellenállhatatlan hatalmi és gazda­sági felemelkedése és a szovjet hatalom erősödése (itt gazda­godásról nem beszélhetünk) a két világháború folyamán és azt követőleg annak a széleskörű várakozásnak a helyességét erő­sítette meg, amely szerint a régi Európa magvát adó nemzetál­lamok a két, őket szegélyező óriás árnyékában kénytelenek to­vább élni, amennyiben nem szereznek maguknak az egész föld­részre kiterjedő jelentőséget. A nemzetállamok válságának mai valósága – és kisebb mértékben látszata – ezzel szemben ép­pen azt mutatja, hogy ezek az óriásállamok maguk vannak baj­ban.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása a válságnak ezt az új ve­tületét egyszerre világítja meg, illetve fedi el. Megvilágítja ezt az új vetületet, amikor megmutatja, hogy még a legffágyobb, legönellátóbb, második legerősebb katonai hatalom is mennyire kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erejével szemben. Ám elfedi a válság valódi természetét, ami­kor általános amnéziát próbál előidézni azzal a ténnyel kapcso­latban, hogy az Egyesült Államok világhatalmának válsága meg­előzte a Szovjetunió széthullását, és hullámvölgyek-hullámhe­gyek váltakozásával túlélte a hidegháború végét.

A második különbség a nemzetállamok mai és száz évvel ezelőtti válsága között az, hogy az Egyesült Államok hideghá­z borús korszakbeli hegemóniájának stratégiái és működése el b mélyítette és kiszélesítette a válságot azáltal, hogy a kis, illetve közepes méretű államokat kvázi-államokká tette, egyben megteremtette a feltételeket egy új idő- és térzsugorodáshoz, amely már a nagyobb államok hatalmát is megingatta. Tény, hogy az amerikai hegemónia alatt a nemzetállam lett a po­litikai szerveződés általános formája. Ugyanakkor a nem­zeti függetlenség formai kiszélesedése tartalmának még soha nem látott mértékű szűkülésével párosult. (Arrighi, 1994. 66-69.)

Ez részben közvetlen következménye volt a „világkormány" fogalom intézményesülésének és annak, hogy ezeket a világ­kormányzati funkciókat az Egyesült Államok ténylegesen gya­korolta is. A „világkormány" fogalom intézményesülése az ENSZ és a Bretton Woods-i egyezmény szervezeteinek megalakítá­sában öltött testet, amelyek különféle korlátozásokat léptettek életbe a legtöbb tagállam önállósága felett. A legszigorúbb meg­szorításokat mindazonáltal az USA-központú regionális kato­nai szövetségek sora és az USA-központú pénzügyi világrend­szer foganatosította. Általuk az Egyesült Államok – hatalmá­nak teljében – valósággal az egész világ kormányzója lehe­tett.

Részben, ugyanakkor, a nemzeti önrendelkezés fogalmának kiüresedése közvetetten a helyi, illetve világgazdasági integ­ráció új formáiból fakadt, amelyek az USA katonai és pénzügyi hatalmának védőpáncélja alatt fejlődtek ki. Szemben a XIX. szá­zadi angliai központú és eredetű világgazdasági integrációval, az a helyi, iiletve világgazdasági integrációs rendszer, amely az Egyesült Államokból indult ki, illetve aköré épült a hideghá­ború éveiben, nem a hegemón hatalom egyoldalú szabadke­reskedelmére, vagy egy tengerentúli birodalom hűbéri kizsákmányolására támaszkodott. Ellenkezőleg: két- és több­oldalú kereskedelem-liberalizációs folyamaton alapult, amelyet az Egyesült Államok szigorúan figyelemmel kísért és irányított. Ezt legfőbb politikai szövetségeseivel egyeztette, velük közö­sen hajtotta végre, az amerikai vállalatok vertikálisan egybeol­vadt szervezeti struktúráinak globális átültetésével. (Arrighi, 1994/a. 69-72.)

Az irányított kereskedelmi liberalizáció és az amerikai vállala­tok nemzetközivé tétele kettős célt kívánt szolgálni: egyfelől meg­őrizni és kiterjeszteni az USA világhatalmát, valamint újjászer­vezni az államközi kapcsolatokat úgy, hogy azok már ne csak a kommunista forradalom erőit „öleljék fel", de a XIX. századi vi­lággazdasági integráció angliai rendszerét szétziláló, végül le­romboló nacionalizmus erőit is.

Ezeknek a céloknak a kivívása közben az amerikai vállalatok tengeren túli kitelepítése elsőbbséget élvezett a kereskedelem liberalizációjához képest. Tehát, ahogyan azt Robert Gilpin (1975. 108.) az USA Európa-politikájával kapcsolatban hangsúlyozta, Amerika alapvetően azért támogatta a nyugat-európai gazda­sági egységesülést, hogy ezáltal erősödjék az ő, illetve a Nyu­gat hatalma a Szovjetunióéval szemben. Ebben a törekvésében az Egyesült Államok még azt sem bánta, hogy áruinak importja bizonyos fokú korlátozást szenved az újonnan megalakított Kö­zös Piacon. Ám azt már nem volt hajlandó ilyen készséggel el­tűrni, hogy amerikai vállalatok ne települhessenek be korláto­zás nélkül ennek a piacnak a falai közé.

Gilpin véleménye szerint ezek a vállalatok nem viszonyultak másként az amerikai világhatalomhoz, mint az egykori szaba­dalmazott részvénytársaságok az angol hatalomhoz a XVII-XVIII. században: „az amerikai multinacionális vállalat – keres­kedelmi elődjéhez hasonlóan – fontos szerepet töltött) be az Egyesült Államok hatalmának fenntartásában és kiterjesz­tésében". (1975. 141-142.) Ez a megállapítás kétségtelenül helyes, de csak egy bizonyos pontig. Az amerikai vállalatok glo­bális átültetése valóban megőrizte és kiszélesítette az Egye­sült Államok világhatalmát, amikor az jogot formált arra, hogy más országok jövedelmeivel szabadon gazdálkodhasson, egy­ben erőforrásaik felett is rendelkezzék. Ezeknek a követelések­nek és korlátozó szándékoknak a jelentőségét nem szabad alá­becsülni. Végső soron ezek alkották az egyetlen igazán súlyos különbséget az Egyesült Államok és a Szovjetunió világhatal­mi rendszerei között. Ebben kereshetjük azt az egyetlen valódi okot is, amely miatt az amerikai világhatalom hanyatlása – el­térően a Szovjetunióétól – fokozatosan és nem zuhanásszerű­en következett be (ennek a különbségnek korai felismeréséről Id. Arrighi, 1982. 95-97.)

Akárhogy is, a viszony az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése és az amerikai állam hatalmának megőrzése és kiszélesítése között egyszerre ellentmondásos és megke­rülhetetlen. Például az idegen ország jövedelme feletti ren­delkezés igénye, amelyet az amerikai vállalatok leányvállala­tai támasztottak, nem vonta maga után az ott élő amerikaiak jövedelmének, illetve az amerikai kormány adóbevételeinek arányos növekedését. Éppen ellenkezőleg: pontosan akkor, amikor az amerikai „katonai-jóléti állam" pénzügyi csődje a vietnami háború hatása alatt kiáltóvá vált, az amerikai válla­latok bevételei és adósságtörlesztése egyre nagyobb arány­ban szállt át kedvezőbb adózású külföldi pénzpiacokra, ahe­lyett, hogy hazaszármaztatták volna őket. Eugene Birnbaum a Chase Manhattan Bank részéről így fogalmazott: végered­ményben „óriási mennyiségű likvid tőke és piac felhalmozá­sáról van szó; az eurodolláros pénzügyi világ jött itt létre, amelynek szabályozására már nem terjedt ki az egyes orszá­gok vagy résztvevők hatásköre" (idézi Frieden, 1987. 85.; ki­emelés az eredetiben).

Igen érdekes, hogy ez az eurodolláros pénzügyi világszerve­zet – a XVI. századi genovai üzleti diaszpórához és a kínai üz­leti diaszpóra pre-modern időktől napjainkig érvényes gyakorla­tához hasonlóan – szintén területeket foglal, ám őket sem az elfoglalt területek alapján határozzák meg. Az ún. euro-dolláros piac – ahogy Roy Harrod (1969.319.) még jóval a hírközlés min­dent elsöprő térhódítása előtt jellemezte – „nem rendelkezik sa­ját központtal, vagy épületekkel… Felszerelését tekintve kizáró­lag telefonok és telexgépek alkotják világszerte, amelyeket más célokra is fel lehet használni, nemcsak az eurodollar üzleti ügye­ire." Ez a térbeli tőke- és információáramlás nem képez(het)i az egyes államok törvénykezésének tárgyát. És bár az USA élvez bizonyos előjogokat a szolgáltatások, valamint a források meg­szerzésében, az utóbbi huszonöt év általános tendenciája min­den nemzetállam szempontjából, az USA-t is ideértve, az, hogy a nemzetközivó vált magas pénzügyi köröknek ők nem az urai, hanem szolgái lettek. Ugyanilyen fontosságú tény az is, hogy az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése versenyszelle­mű válaszokat hívott elő a tőkefelhalmozás régi és újkeletű cent­rumaiból, amelyek előbb gyengítették, végül visszájára fordítot­ták az USA-nak azt a jogát, hogy idegen államok bevételei és erőforrásai felett rendelkezzék.

Alfred Chandler (1990. 615-616.) rámutatott, hogy mire Servan-Schreiber felszólította európai társait, hogy szálljanak szembe az „amerikai kihívással" – amely szerinte nem pénzügyi vagy technológiai jellegű volt, hanem „egy olyan szervezet kiter­jesztése Európára, amely még mindig rejtélyt jelent a számunk­ra" -, addigra már egyre több európai vállalkozás találta meg hatékony módszereit és eszközeit arra, hogy állja ezt a kihívást, és hogy maga váljék kezdeményezővé a régi alapítású ameri­kai vállalatokkal szemben, akár még az Egyesült Államok pia­cán is. A '70-es években a nem-amerikai (főként nyugat-euró­pai) külföldi közvetlen befektetések együttes értéke másfélszer gyorsabban növekedett, mint a külföldre irányuló amerikai köz­vetlen befektetések értéke. 1980-ra úgy becsülték, hogy nem­zetiségét tekintve több mint 10.000 különféle nemzetközi válla­lat van életben. A '90-es évtized kezdetéig ez a szám a három­szorosára emelkedett. (Arrighi, 1994/a. 73, 304.)

A nemzetközi vállalatok arányának ez a robbanásszerű növe­kedése egyfelől együtt járt az Egyesült Államok mint külföldi köz­vetlen beruházó jelentőségének drámai fogyatkozásával, miköz­ben másfelől igénye a külföldi közvetlen befektetések iránt egy­re fokozódott. Más szóval, az üzleti szerveződés nemzetközi for­mái, amelyeket az amerikai tőke vezetett be, hamarosan már nem jelentettek rejtélyt sok és egyre több külföldi versenytárs számára. A '70-es évekre a nyugat-európai tőke az amerikai vál­lalatok minden titkát felfedte, és kezdte azokat a versenyből ki­szorítani mind bel-, mind külföldön. A '80-as évekre elérkezett az idő, hogy a kelet-ázsiai tőke szorítsa ki egyszerre az ameri­kai és a nyugat-európai tőkét; újfajta nemzetközi üzleti szerve­ződésének kialakítása révén olyan szervezetet alakított ki, amely mélyen a térség történelmi és földrajzi adottságaiban gyökere­dzik, és amely a vertikális együvé válás előnyeit az informális üzleti hálózatok rugalmasságával kapcsolja össze. Az nem szá­mít, hogy a tőke mely komponense nyert név szerint. A verseny­szerű küzdelem egyes fordulóinak kimenetele nagyságban és intenzitásban azoknak a kapcsolatoknak a szövedékét erősítet­te tovább, amelyek a politikai fennhatóság határait átlépve kö­tötték össze az embereket és a területeket, helyi és globális ér­telemben egyaránt.

IV.

Így hát visszaérkeztünk Kelet-Ázsia felemelkedésének és „zű­rös" közgazdasági helyzetképének kérdéséhez. Az utóbbi most már külön esetnek tűnik a kapitalista vílágrendszer még „zűrö­sebb" közgazdasági alakzatán végigtekintve. Mindkét konfigu­rációban, a kapitalista világrendszer kialakításában és kiszéle­sítésében, úgy tűnik, azok a szerveződések vitték a vezető sze­repet, amelyek vagy kisebbek (városállamok és kvázi-államok) vagy nagyobbak (kvázi-birodalmak) vagy mások (üzleti diasz­pórák, területen kívüli kapitalista szerveződések) voltak a nem­zetállamokhoz képest. Az Európa-központú kapitalista világrend­szer fejlődése során egy döntő pillanatban valóban belágyazódott a nemzetállami rendszerbe. De további terjeszkedése változat­lanul saját szerveződéseinek létrehozásán függött, amelyek új­kor előtti és kora újkori elődeire emlékeztettek. Sőt, ahogy az Európa-központú kapitalista rendszer végül az egész Földet átfogta, a nemzetállamok úgy veszítették el fokról fokra köz­ponti szerepüket, amelyet a világhatalom fő központjaiként be­töltöttek. A világhatalom ezután szerkezetileg elkülönített kor­mányzati és nem-kormányzati szervezetekben összpontosult, amelyek sokkal szélesebb körben és összehasonlíthatatlanul összetettebb formákban reprodukálják a premodern és kora új­kori uralkodási és felhalmozási módozatok számos jellegzetes vonását.

Ez a „zűrös" történelmi formáció nem illeszkedik tökéletesen a „kapitalista világgazdaságnak" ahhoz a felfogásához, amely a vi­lágrendszerekről szóló tanulmányokban uralkodóvá vált. Ahhoz, hogy megragadhassuk a nemzetállami rendszer felvirágzásának és napjainkban tapasztalható hanyatlásának lényegét, ezt a fel­fogást úgy kell felülvizsgálnunk, hogy az kiegészítse azt az új „vi­lágbirodalom" fogalmat, amelyet Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall alkotott. Chase-Dunn és Hall azt vallják, hogy Wallerstein állítása, miszerint a modern világrendszer egyedisé­gét az adja, hogy ez az egyetlen olyan világgazdaság (politikai nézetek csatároznak egyetlen gazdasági rendszeren belül), amely nem alakult át világbirodalommá (egyetlen politikai irányvonal, amely a teljes gazdasági rendszert átfogja), nem egészen egye­zik a tapasztalati vizsgálatokkal. „Látszólag a modern (újkori) vi­lágrendszer a leghosszabb életű világgazdaság, de voltak már mások is, amelyek több száz évig éltek… Ez, többek között, azt is jelenti, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt nemzetközi rend­szere nem olyan újszerű, mint azt olykor állítják."

Ennek megfelelően, a szerzők azt javasolják, hogy a „világbi­rodalom" fogalma helyett vezessük be a „magbirodalom" fogal­mát, amely figyelembe veszi azt a tényt, hogy a premodern, ál­lam-alapú világrendszerek oda-vissza cikáztak a magbirodalmak és a nemzetállami rendszerek között (Chase-Dunn – Hall. 1993/ b.; Chase-Dunn, megjelenés alatt).

Az az újrafogalmazás, amit mi javasolunk, ezzel ellentétben, éppen a „kapitalista világgazdaság" fogalmára vonatkozik. Mi­ként Chase-Dunn és Hall több „modern" jellegzetességet fede­zett fel a premodern világrendszerben, mint amennyit Wallerstein „világbirodalom" kontra „világgazdaság" ellentéte megenged, úgy mi is több „premodern" vonását fedeztük fel a modern világrend­szernek, mint amennyit ugyanez a szembeállítás lehetővé tesz. A magyarázat, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt állam­közi rendszere miért nem olyan újszerű, ahogyan azt Wallerstein beállítja, nem pusztán abban rejlik, hogy jellegzetes vonásai kö­zül több már a premodern világrendszerekben is megjelent. A magyarázathoz az is hozzátartozik, hogy a premodern magbi­rodalmak több jellegzetessége meghatározó szerephez jutott a modern államközi rendszer kialakulásában, elterjedésében és jelenkori diadalában.

A kora újkori Nyugat-Európa és a késő újkori Kelet-Ázsia ta­nulmányozása egyaránt azt sugallja, hogy szükségünk van egy olyan „kapitalista világgazdaság" fogalomra, amely a kapitalizmust egyszerre határozza meg a premodern és mo­dern idők köztes alakzataként. A kapitalizmus mint uralko­dási és felhalmozási mód valóban dominánssá vált – először Európában, később az egész világon. Ám soha nem veszítette el teljesen köztes jellegét, amely ugyanolyan szembeötlő a vi­lágkapitalizmus napjainkban kialakuló központjában (Kelet-Ázsia), mint volt eredeti, XVI. századbeli központjában (Nyu­gat-Európa). A kettő között húzódik az újkori államközi rend­szer időszaka. Ám mindaddig, amíg lángoló szerelmet táplá­lunk e kor jellegzetes hatalmi egységei iránt, ugyanúgy nem leszünk elegendő tudással felvértezve saját világunk jövőjének előre látásához, miként múltjának és kialakulásának megérté­séhez sem vagyunk.

(Fordította: Battyán Katalin)

[A tanulmány az Amerikai Szociológiai Társaság 90. Éves Találkozó­jának (Washington, DC, 1995. augusztus 19-23.) „Globális gyakorlat és a világrendszer jövője" c. munkacsoportja számára készült.]

Irodalom

Amsden, Alice (1989): Asia' s Next Giant: South Kor§a~and Late Industrialization. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni (1982): A Crisis of Hegemony. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank and I. Wallerstein: Dynamics of Global Crisis, 55-108. New York, Monthly Review Press.

Arrighi, Giovanni (1994a): The Long Twentieth Century. Money, Power and the Origins of Our Times. London, Verso.

Arrighi, Giovanni (1994b): The Rise of East Asia. World-Systemic and Regional Aspects. Femand Braudel Center, State University of New York, Binghamton, NY.

Arrighi, Giovanni – Satoshi Ideda – Alex Irwan (1993): The Rise of East Asia: One Miracle or Many? In: R. A. Palat (szerk.): Pacific-Asia and the Future of the World-System. Westport, CT, Greenwood Press, 41-65.

Barnei, Richard J. – Ronald E. Müller (1974): Global Reach. The Power of the Multinational Corporations. New York, Simon & Schuster.

Bernard, Mitchell – John Ravenhill (1995): Beyond Product Cycles and Flying Geese: Regionalization, Hierarchy, and the Industrialization of East Asia. World Politics, 47., 2„ 171-209.

Boli, John (1993): Sovereinty from a World Polity Perspective. Tanul­mány az Amerikai Szociológiai Társaság Éves Találkozójára. Miami, FL.

Braudel, Fernand (1984): The Perspective of the World. New York, Harper and Row.

Chandler, Alfred (1990): Scale and Scope. The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge, MA, The Belknap Press.

Chase-Dunn, Christopher (megjelenés alatt): World Systems Analysis. In: S. C. Chew – R. Denemark (szerk.): The Underdevelopment of Development.

Chase-Dunn, Christopher-Thomas D. Hall (1993a): Comparing World-Systems: Concepts and Working Hypotheses. Social Forces, 71., 4., 851-886.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (1993b): The Historical Evolution of World-Systems. Tanulmány az Amerikai Szociológiai Tár­saság Éves Találkozójára. Miami, 1993. augusztus.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (megjelenés alatt): Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO, Westview.

Cox, Oliver (1959): Foundations of Capitalism. New York, Philosophical Library.

Cumings, Bruce (1994): Japan and Northeast Asia into the 21st Century.Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, NY, 1994. május.

Drucker, Peter F. (1993): Post-Capitalist Society. New York, Harper and Row. i

Frank, Andre Gunder (1994): The World Economic System in Asia Before European Hegemony. The Historian, 56., 2., 259-76.

Frieden, Jeffry A. (1987): Banking on the World. The Politics of. American International Finance. New York, Harper and Row.

Gills, Barry-Andre G. Frank (1994):The Modern World System under Asian Hegemony. The Silver Standard World Economy 1450-1750. Ki­adatlan tanulmány.

Gilpin, Robert (1975): U.S. Power and the Multinational Corporation. New York, Basic Books.

Hamashita, Takeshi (1994): The Tribute Trade System and Modern Asia. In: A. J. H. Latham – H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Indus­trialization and the Asian Economy. London és New York, Routledge, 91-107.

Hamshita,Takeshi (1995): The Intra-Regional System in East Asia. 19th-20th Centuries. Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, Ithaca, NY, 1995. március-április.

Harrod, Roy (1969): Money. London, Macmillan.

Harvey, David (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell.

Hui, Po-keung (1995): Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective. Doktori dissz., State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Hymer, Stephen – Robert Rowthorn (1970): Multinational Corporations and International Oligopoly: The Non-American Challenge. In: C. P. Kindelberger (szerk.): The International Corporation: A Symposium, 57­91. Cambridge, Ma, The M.l.T. Press.

Irwan, Alex (1995): Business Networks and the Regional Economy of East and Southeast Asia in the Late Twentieth Century. Doktori dissz. State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Jackson, Robert (1990): Quasi-States: Sovereignty, International Relations and the Third World. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1987): Political Institutions and Economic Performance: The Government-Business Relationship in Japan, South Korea, and Tajvan. In: F. C. Deyo (szerk.): The Political Economy of the New Asian Industrialization. Ithaca, Cornell Univ., 136-64.

Johnson, Chalmers (1988): The Japanese Political Economy: A Crisis in Theory. Ethics and International Affairs, 2., 79-97.

Katzenstein, Peter (1987): Policy and Politics in West Germany: The Growth of a Semisovereign State. Philadelphia, PA, Temple University Press.

Kawakatsu, Heita (1986): International Competitiveness in Cotton Goods in the Late Nineteenth Century: Britain versus India and East Asia. In: W. Fischer – R. M. Mclnnis – J. Schneider (szerk.): The Emergence of aWorld Economy, 1500-1914, 619-43.Weisbaden, Franz Steiner Verlag.

Kawakatsu, Heita (1994): Historical Background. In: A.J.H. Latham -H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Industrialization and the Asian Economy, 4-8. London és New York, Routledge.

Kennedy, Paul (1987): The Rise and Fall of the Great.Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York, Random House. Magyarul: A nagyhatalmak tündöklése elbukása. Gaz­dasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000. Akadémiai, 1992.

Kennedy, Paul (1993): Preparing for the Twenty-First Century. New York, Random House.

Kindleberger, Charles (1969): American Business Abroad. New Haven, CT, Yale University Press.

Kraar, Louis (1993): The New Power in Asia. Fortune, October 31, 38-44.

Krasner, Stephen (1988): A Trade Strategy for the United States. Ethics and International Affairs, 2., 17-35.

Lane, Frederic (1966): Venice and History. Baltimore, The John Hopkins University Press.

Lane, Frederic (1979): Profits from Power. Readings in Protection Rent and Violence-Controlling Enterprises. Albany, N. Y., State University of New York Press.

Lu, Aiguo (1995): China's Reintegration in the World Economy: A Preliminary Assessment. UNU/WIDER, Helsinki.

Marx, Karl – Engels, Friedrich (1847): A kommunista kiáltvány.

Mattingly, Garrett (1988): Renaissance Diplomacy. New York, Dover.

McNeill, William (1984): The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago, The University of Chicago Press.

Petri, Peter A.: The East Asian Trading Bloc: An Analytical History. In: J. A. Frankéi – M. Kahler (szerk.): Regionalism and Rivalry. Japan and the United States in Pacific Asia, 21-52. Chicago, IL, The University of Chicago Press.

Reich, Robert (1992): The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, Random House.

Schurmann, Franz (1974): The Logic of World Power. An Inquiry into the Origins, Currents, and Contradictions of World Politics. New York, Pantheon.

So, Alvin Y. – Stephen W. K. Chiu (1995): East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA, Sage.

Wade, Robert (1990): Governing the Market. Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Wade, Robert (megjelenés alatt): Globalization and Its Limits: The Continuing Economic Importance of Nations and Regions. In: S. Berger – R. Dore (szerk.): Convergence or Diversity? National Models of Production and Distribution in a Global Economy. Ithaca, NY, Cornell University Press.

Az európai soknemzetiségű államok felbomlásáért öt fő ténye­zőt tekinthetünk felelősnek. Ezek a következők: bizonytalanság, reményvesztettség, a politikai rendszerek tekintélyelvűsége, a nemzeti-politikai revans vágya, a társadalmi osztály kollektiviz­musának nemzeti kollektivizmussal történő helyettesítése. Kü­lönbséget kell tenni faji és polgári nacionalizmus között – az előb­bi a nemzeti sovinizmus szinonimája és felelős a nemzetiségi alapon folyó felbomlásért.

Bevezetés

A nemzet és a nacionalizmus nagyon komplex kategóriák. Ah­hoz, hogy egy cikk erejéig kezelhetővé tegyem őket, egyszerű­sítenem kell, és számos dimenziója közül néhányat figyelmen kívül kell hagynom. Teljes általánosítás még ekkor sem lehetsé­ges a specifikus történelmi és a jelenlegi politikai körülmények­nek köszönhető változatosság és a nagyszámú kivétel miatt. Emiatt egy konkrét területre és a nemzetek egy konkrét halma­zára koncentrálok. Az egykori Jugoszláviát tartom szem előtt, azt az országot, amelyet a leginkább ismerek. De talán ennél is fontosabb, hogy Jugoszlávia olyan egyedi társadalmi laborató­rium, amilyennel általában másutt nem találkozhatunk. Az ország átélte az összes modern társadalmi-gazdasági rendszert: a kapitalizmust, a társadalmi forradalmat, az etatizmust, a ko­rai szocializmus egy sajátos változatát és ismét a kapitaliz­must. Hét nemzet alkotja, egyikük sem nemzetközileg, és rész­ben otthonában sem elismert. Egy vagy kettő közülük a jugosz­láv állam létezése idején ébredt nemzeti öntudatra. Egy nemzet kivételével nyelvük annyira hasonló, hogy bárki megérti a mási­kat. Négy nemzet gyakorlatilag ugyanazon a nyelven beszél, és annak oka, hogy a Jugoszlávia létrehozása előtti több mint ezer évben miért nem egy államban éltek, a viharos balkáni történe­lem által teremtett gazdasági, vallási, kulturális különbségekben keresendő. Pontosan ez a négy nemzet áll most háborúban egyással. A kis eltérések nárcizmusának egy példája. De az el­térések talán mégsem olyan jelentéktelenek, hiszen az ország három világvallás – a katolikus, az ortodox, és a muzulmán -, következésképpen három világkultúra – a nyugati, a keleti, és az orientális Dél – közötti határon fekszik.

Egy további jellegzetességgel is számolnunk kell. A lakosság etnikailag erősen kevert, kiváltképp Boszniában, ahol a 109 he­lyi kerületből 100 vegyes „etnikumúnak" tekinthető. Ezért ami­kor lord Owen – a nemzetközi tárgyalófél – terveket készített az ország nemzeti alapon történő felosztására, javaslatai azonnal a lehetséges legvéresebb népirtást és etnikai tisztogatást ered­ményezték. (Idézőjelet azért használok, minthogy az etnikumot rendszerint a közös származás definiálja, Bosznia különböző „etnikai" népessége viszont azonos származású.)

A kevert népesség egy aspektusa a vegyes házasságok kö­tése. A vegyes házasságok eredménye a „vegyes etnikum", je­len esetben a jugoszláv etnikum. Különbséget kell tenni az etni­kum és az állampolgárság között. Nem létezik amerikai etni­kum, csupán amerikai állampolgárság vagy polgári nemzet. A jugoszláv esetben ezek együttesen létezhetnek. A legutóbbi népszámláláskor a lakosságnak körülbelül öt százaléka tekin­tette magát etnikailag jugoszlávnak, többnyire Horvátországban, Boszniában és a Vajdaságban (több mint nyolc százalék; Ičević , 1989.124.). Ezek a százalékok egyik cenzustól a másikig emel­kedtek, és a jugoszlávok Jugoszlávia modernizációjának hordo­zói voltak. Mindazonáltal az állam létezésekor nem voltak nép­szerűek (Dugandžija, 1985. 61-65.), s annak megszűnésekor hontalanná váltak. Hivatalosan „etnikailag nem definiáltnak" (neopredijeljeni) tekintették őket, és számukra most már nem engedélyezett a jugoszláv elnevezés használata.

A fenti megfontolások hasznosak a nacionalizmus két típusá­nak -ti. etnikai és polgári nacionalizmus – elhatárolásakor (Brad, 1993. 151.). Az előző exkluzív – egy meghatározott nemzetbe kell beleszületnünk -, a másik inkluzív – a származására való tekintet nélkül minden polgárt érint. Az előző örökölhető, az utób­bi elsajátítható. Az előbbi magában foglalja a zárt csoportban a Ml és az ŐK mellérendeltségét, és végzetes konfliktusok oko­zója. A ragaszkodás valamely zárt csoporthoz generálja a cso­porthoz nem tartozók, a mások gyűlölését. A polgári nacionaliz­mus szintén csoporthoz kötődő fogalom, de itt legalább nyitott csoportról van szó. Így, bár ez utóbbi sem teljesen veszélytelen, mindazonáltal összeegyeztethető a különböző etnikai népcso­portok civilizált együttélésével. A nacionalizmust gyakran a mé­dia gyűlöletkeltő propagandája alakítja szélsőséges intoleran­ciává. A jelenség a rádió 1895-ös feltalálása és a televízió má­sodik világháború utáni használata előtt alig volt ismert.

Az etnikai nacionalizmus jelentését gyakran valamely nemzet szeretetével és egy másik gyűlöletével határozzák meg. A definí­ció meglehetősen pontatlan. A „szerető" rész azért kétséges, mert ez a fajta „szeretet" nagy károkat okozhat a saját nemzetnek is. A „Nagy Németországot" vagy a „Nagy Szerbiát" célzó szeretet e népeket veszedelembe sodorta. A gyűlölet elem nem szükség­szerűen, bár rendszerint velejárója az etnikai nacionalizmusnak, mert a MI kizárólagos az ŐK ellenében. Más szavakkal nemzeti sovinizmussá vagy gingoizmussá válik. Az etnikai nacionalizmus pontosabb definíciója lehet a következő: az irracionális önszere­tet és a saját csoportunkon kívüliek gyűlölete.

A terminológia kiterjeszthető úgy, hogy még néhány más fo­galmat is tartalmazzon. A patriotizmus jelentheti akár az etnikai (saját ország szeretete), akár a mások gyűlöletétől mentes pol­gári nacionalizmust. Az egoista nacionalizmussal¹ ellentétben, a patriotizmus altruista. A patriotizmus nyilvánvalóan pozitív ér­zés, gyakran a legnagyszerűbb cselekedetek forrása. Országunk hőseire akkor is büszkék lehetünk, ha még csak nem is a mi országunkban születtek. Ha tehát a nacionalizmus fogalmát megszorítások nélkül használjuk, akkor legitim és pozitív érzés­nek tüntetjük fel. Ha tartalmazza mások diszkriminációját is, ak­kor megfelelő jelzője a nacionalista. Nemzeti-soviniszta és na­cionalista ezáltal szinonimák.

Nacionalista felbomlások

1918-ban a wilsoni Jugoszlávia egy földművelő (a lakosság há­romnegyed része) és félig analfabéta, – emiatt is – Európa utol­só előtti helyére besorolt ország volt. A második, 1990-ben meg­szűnő, partizán Jugoszlávia már egy új ipari állam, népességé­hez viszonyítva a legtöbb diákkal a világon, és a második világ­háború előtti összdiáklétszámnál nagyobb átlagos egyetem mé­retekkel. Az elérhető, nemzeti jövedelem összehasonlító statisz­tikák szerint (Summers and Heston, 1991.) az 1950 és 1985 kö­zötti 35 éves periódusban Európa legmagasabb növekedési rá­táját mutatta fel. Az általam e célra kidolgozott társadalmi index azt mutatja, hogy az ország népessége a világon a legmaga­sabb társadalmi jólétet érte el (születéskor várható élettartam, oktatás, egészségügy). A hierarchikus társadalmi viszonyo­kat – a munkásönigazgatás által – nagyobb mértékben csök­kentették, mint bármely más nemzetnél. Az egy főre eső tár­sadalmi termék lényegesen magasabb volt, mint Nyugat-Euró­pában közvetlenül a második világháború előtt. Valójában a fent említett 35 év gazdasági fejlődése dinamikusabb volt, mint az azt megelőző ezer évben!

Azt várhatnánk, hogy ilyen körülmények között egy elégedett népességet találunk, készen arra, hogy jövőbeni fejlődéséről ér­telmes párbeszédet folytasson. Sajnos, erre semmi jel nem utalt. A társadalmi pszichológia jelentősen különbözik az individuális pszichológiától, és egyik sem túlzottan racionális. Az éppen em­lített ezer év 35 évbe sűrítése a változások megemészthetetlen csomagjává lett. Az ország készen állt a dezintegrációra. A fo­lyamat szükségszerű összetevője az etnikai nacionalizmus új­raéledése.

Diplomás fiú és analfabéta szülei valóban ritkán támogatják egymást. A tudás elérhető, de – a normális esetben a család­ban és a helyi közösségben megszerezhető – kulturális hagyo­mány nem. Virágzónak tűnik a társadalom, de struktúrája szél­sőségesen ingatag, bármely kis zavar kimozdíthatja egyensú­lyából. Alkalmas és a veszély tudatában lévő vezetőkkel a po­tenciális robbanás talán megakadályozható. Azonban maguk a vezetők is a rendszer részét képezik – különösen, ha politikai demokráciáról van szó -, és kiválóságuknak csak meglehető­sen alacsony valószínűséggel van hatása.

Esetünkben az instabil egyensúlyt a következő, általam ne­gyedszázaddal ezelőtt azonosított, négy lényeges erő váltotta fel (Horvát, 1971.). Az ötödikkel, a legutóbbival, a következő fe­jezetben foglalkozom.

1. Bizonytalanság

A gyors fejlődés a népességnek vidékről a városi munkahelyekre történő áramlását okozta, melynek éves üteme 1,5 százalék volt. 1990-re a mezőgazdaságban dolgozó népesség aránya a teljes aktív népességhez viszonyítva 3/4-ről 15%-ra csökkent. Mindez annyiban különbözik a nemzeti felszabadító harctól és az első háború utáni évektől – amikor is az egyének szintén tömegmére­tekben változtatták környezetüket és szokásaikat, viszont azon­nal és szorosan új környezetükbe integrálódtak -, amennyiben a társadalmi decentralizáció, demokratizálódás és individualizmus következtében az egyének növekvő mértékben maradtak maguk­ra. (Ez természetesen nem szükségszerű következménye a de­centralizációnak és a demokratizálódásnak, sokkal inkább a fo­lyamat rendszertelenségéből következik.) Egy ilyen helyzetben a támogatottság és az azonosság keresése természetes módon fe­jeződik ki abban a folyamatban, ahogyan az egyén azonosul az­zal a társadalmi csoporttal, amelyikben élete sorsdöntő változá­sait tapasztalja. A nemzet fontossága társadalmi szintre kezd emelkedni, túltengenék a nemzeti érzések. A saját hibák és ag­godalmak – amelyek gyors és átfogó változások idején számo­sak -, kivetítődnek a nemzetiségre, amely különböző okokból el­nyomott és veszélyeztett. A biztonság megtalálható abban a hit­ben, hogy ugyanazon nemzetiség más tagjaival szövetkezve har­ciasan és agresszívan nemzetiségünk pozíciójáért szállunk sík­ra. Ugyanezzel az eszközzel minden egyes egyén kiteljesedik és stabilizálódik. Ebből következik az a nézet, hogy ezideig minden nemzetet diszkrimináltak és elnyomtak. Alulképzett vagy lelkiis­meretlen kögazdászok különböző „számításokkal" erősítik ezt az elképzelést, melyből következik, hogy az illető nemzet „sérült". Ambiciózus és gátlástalan politikusok ugyanezt teszik. A valóság­ban, minthogy egyetlen nemzetiség sem domináns, a kielégület-lenségek azonnal az ellenség egyetlen lehetséges konkrét meg­jelenési formája, vagyis a föderáció irányába terelődnek. A föde­rációt fokozatosan szétbontják („szétbontódik", ..disassembled"), jelentősen csökken a rendszer hatékonysága, ez megemeli az összes köztársaság költségeit, és önmagát beteljesítő jóslatnak tűnik. A folyamat a föderáció teljes dezintegrációjával zárul.

Egyszerű úton meggyőződhetünk az események következő láncolatáról. A gazdasági hatékonyság megköveteli a szabad kezdeményezés, vagyis a piac létét. A szabad piac lehetővé te­szi a demokráciát, de bizonytalansággal is jár. Ez utóbbi nacio­nalizmust generál. Így a piac, a demokrácia, a nacionalizmus szoros korrelációban jelentkezik. Természetesen a folyamat más­ként is lejátszódhat, és a piac óvatos ellenőrzésével a bizonyta­lanság általában csökkenthető. De hány olyan nemzet van, ame­lyik tudja, hogyan kell ezt megtenni, vagy szabad annyira ideo­lógiailag, hogy elkerülhetné a kvázi-liberális laissez-faire-t?

2. Csalódottság

A fent vizsgált bizonytalanság jó esélyt teremt a nacionalizmus kifejlődésére. Ezt más tényezők tovább erősítik. Vegyük szem­ügyre először a kinyilvánított és megígért eszmények és ezek megvalósulása közötti folyamatosan növekvő távolságot, külö­nös tekintettel az önkormányzat és a demokrácia, valamint a balkáni államszerveződés közöttire. Azok az egyének, akik részt vettek az igaz forradalomban vagy hittek az ambiciózus refor­mok ígéreteiben, csalódtak. Csalódottságuk apátiához vezet, ez utóbbi befelé forduló individualizmushoz, ahonnan természete­sen vezet az út a nacionalizmusig.

Bizonyos fokig elkerülhetetlen a csalódottság, részben mert a törekvések forradalmi szintje valójában nem relizálható, és szük­ségszerűen színvonalesés jelentkezik. Azonban a csalódottság többnyire abból a gyors gazdasági, társadalmi és politikai fejlő­désből következik, amelyik olyan komplex társadalom megterem­téséhez vezet, amely szükségletei meghaladják egy nem meg­felelően kialakított és naivan elképzelt – vagy egyszerűen gya­korlatlan – állami apparátus szervezeti képességeit. Követke­zésképpen a társadalom reformtól reformig, krízistől krízisig ha­lad.

Egy ilyen helyzetben, amelyben a politikai döntések végrehajtatlanok maradnak, és nincsen társadalmi felelősséggel bíró szerv, amelyben a sorozatos kezdeményezések sorozatosan kudarcba fulladnak, megjelenik a menthetetlenség, a perspek­tívátlanság és a keserűség érzése. Az ipari sztrájkok és a más jellegű elégedetlenségek száma megsokszorozódik. Mindez el­kerülhetetlenül tömeges frusztrációt vált ki. Csodaszer: a saját nemzet és annak függetlensége.

3. A politikai rendszer tekintélyelvűsége

Az utókor éleslátásával tisztában vagyunk azzal, hogy a gazda­sági és társadalmi modernizáció hatalmas munkáját az egypart-rendszerben hajtották végre. Témánk szempontjából fontosabb, hogy a feladatot egyedül ezen a módon lehetett ilyen rövid idő alatt végrehajtani. Azonban az egypártrendszer egy idő után szükségszerűen deformálódik, és így a jövőbeni fejlődésnek in­kább gátjává, semmint eszközévé válik. Ha csak egy politikai párt van, fokozatosan egy dualista rendszer fog kifejlődni. A rend­szer „hátralévő" idejében a politikai struktúra tekintélyelvűsége konfliktusba kerül az önigazgatással – vagy a kinyilvánított de­mokrácia bármelyik más formájával. Kezdetben ez a konfliktus nem létezik – és a rendszer jól működik – a decentralizált gaz­daságot és társadalmat koordináló vezető párt monolitikus struk­túrája miatt. Ebben a periódusában érte el Jugoszlávia a világ leggyorsabb növekedési ütemét.

Egy idő után a monolitizmus anarchizmussá alakul. Lehe­tetlenség egyidejűleg fenntartani az önigazgatást „az alul lévők számára", és a hierarchikus centralizmust „a fent lé­vők számára". Megindul a vezető párton belüli megosztottság, ezzel együtt a konfliktusok, a reformokkal szembeni merev el­lenállás a konzervatívabb elemek, illetve az eltérő nemzeti ha­gyományokat őrzők részéről. Az ellenállás nemcsak a rejtett ér­dekeknek, hanem egyszerűen a megértés csődjének is követ­kezménye. Az ellenállás redukálásának módja a vezető párt fö­deratív felosztása: egy helyett nyolc (hat köztársasági és két autonóm tartománybeli) politikai centrummal. Ez csupán látszat­demokrácia, de nem azért, mert a politikai demokrácia a köztár­sasági szinten megreked egy laza föderatív szintű koordináció fennmaradásával. A rendszernek létezett megfelelő, nem hiva­talos elnevezése: „etatizmus több centrummal". Minthogy a köz­társaságok többnyire nemzetiségi alapon szerveződtek, a de­mokratizálódás ezen típusa közvetlenül vezet a nemzeti érde­kek és a nemzeti politikák összeütközéséhez, és tiszta, egysze­rű nacionalizmusban végződik.

4. A nemzeti-politikai revans vágya

A politikai rendszerek tekintélyelvűségének egyéb negatív kö­vetkezményei is vannak. A nemzeti-felszabadító harc nem min­den régióban kezdődött ugyanabban az időpontban, és ugyan­azzal az intenzitással. A különbözőség objektív fettételek által meghatározott, és önmagában nem jelent semmit. A felszaba­dulást követően, amikor új államot kellett építeni, a hatalmi struktúra legérzékenyebb pozícióiba a legtovább harcoló par­tizánok és a párt öregjei kerültek. Ezáltal a kezdeti eltérések folytatódtak. Mindezt szintén objektív feltételek határolták be. Ekkor azonban elkezdődik egy folyamat, immár teljesen külön­bözőjellemvonásokkal. A nem demokratikus politikai rendszer­nek köszönhetően az egyenlőtlenségek állandósulnak. A sze­mélyzetet „megbízható káderekkel", és – a dolgok természe­tes rendje szerint – a már a hatalmi struktúrában lévők roko­naival, ismerőseivel töltik fel. Nemzetiségileg homogén fölál­lásban a lényeg marad látható: a nem demokratikus politikai rendszer. Nemzetiségileg heterogén esetben ez nemzeti prob­lémává alakul. így Horvátországban általánosan elfogadott né­zet volt, hogy a szerbek aránytalanul nagy képviselettel ren­delkeztek a rendőrségben, az Állambiztonsági Hivatalban és a politikusok között (ugyanakkor figyelmen kívül hagyták, hogy a gazdasági vezetők és a tudósok körében alulreprezentáltak voltak). Minthogy a rendszer nem hagyott teret a fenti „arány­talanságok" kiigazítására, az állapot tartósan fennmaradt: ez egyre nagyobb haragot ébresztett, ami észérveket teremtett a széleskörben elterjedt véleménynek, mely szerint „Horvátország szerb irányítás alatt áll". (A hadseregben való túlreprezentált­ságuk, ami nemzeti hagyományokból fakad, a nacionalizmus erőszakossá válásakor sorsdöntőnek bizonyult.) A nemzeti-po­litikai revans egészet alkot. Hasonló folyamat zajlott Koszovó­ban, ahol a montenegróiak és a szerbek vettek részt arányta­lanul sokan a partizánháborúban – nyilvánvaló okokból, hiszen életüket és horvátországi vagyonukat védték. Ugyanakkor az albánoknak nem volt egyebük, mint iskoláik, közigazgatásuk, nyelvük, (majdnem) államuk, így nem láttak okot a hódítók el­leni harcra. Most az albánok elnyomottnak érzik magukat – lé­nyegtelen, hogy jogosan-e: nemzeti büszkeségüket sértették meg, ezért megpróbálták a szerb és a montenegrói elitet le­váltani, aminek következtében kiújult a szerb és az albán naci­onalizmus. Szövetségi szinten is ugyanilyen folyamat zajlott. Sorsdöntő politikai hibának bizonyult a szövetségi és a szerb főváros egy városba telepítése (Belgrád). Fél évszázaddal ké­sőbbre az az általános – és részben valós – érzés fejlődött ki, hogy szerbek irányítják az országot. Belgrád az idegen ura­lom alóli felszabadulás és függetlenség szimbólumából a bürokratikus önkény és hegemónia szimbólumává vált. A válasz a nacionalizmus újjáéledése, melyet ambiciózus politi­kusok a saját személyes hasznuknak alárendelten próbáltak kihasználni. A partizán „testvériség és egység" jelszavát a nem­zeti függetlenség és az „államépítés" egyetemes igénye váltotta fel.

A jugoszláv esetnek vannak bizonyos specifikus elemei, me­lyek kedveznek a nacionalizmus kialakulásának, de minthogy általánosan nem fontosak, figyelmen kívül hagyhatjuk őket. Le­vonhatunk azonban két alapvető politikai konklúziót:

1. A gazdasági stabilizáció a stabilizációt elősegítő tényező le­het, de nem akadályozhatja meg a nacionalizmus kialakulását, és a soknemzetiségű államok végső nacionalista felbomlását. Másrészt minden olyan államban, amelyik a föderáció szétesé­sekor keletkezett, a gazdasági jólét jelentősen visszaesett, és mégis, kormányaikat formálisan demokratikusan választották meg.
2. Történelmileg a politikai demokráciát megelőzi – és ebben az értelemben annak előfeltétele is – a gazdasági demokrácia. Jugoszlávia a sorrendet megfordította, és politikai demokráciát próbált elérni gazdaságira alapozva (önigazgatás). Valódi tár­sadalmi forradalmat átélve az ország különösen kedvező felté­teleket élvezett ennek megtapasztalására – de a kísérlet kudar­cot vallott. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a politikai de­mokrácia alapvető jelentőséggel bír, és a társadalmi fejlődés­ben az előzményt képviseli. Ugyanúgy, ahogyan a negatív sza­badság történelmileg és logikailag megelőzi a pozitívat, és a va­lós világban a kettő nem érhető el egyszerre. Az ország elér­het egy elfogadható politikai demokráciát gazdasági nélkül. A fordított út nem járható.

A kollektivizmus

Erich Fromm kiemeli az ember mély igényét a meggyökerezettségre, amely hozzájárul a biztonsághoz, és segít az élet orien­tálásában. Ez a szükség különösen a létezést veszélyeztető helyzetekben intenzív, akkor, amikor az emberek különösen ér­zik bizonytalanságukat. A meggyökerezettség a születési hely­hez nyúlik vissza. Ismert, hogy azok a gyerekek, akiknek szülei gyakran költözködnek egyik helyről a másikra, később mentális zavarokkal küszködhetnek. Ezért várhatjuk el, hogy a regionális különbségek erős bizonyítéka lesz a meggyökerezettség, és így érdemes figyelembe venni ezt, amikor egy ország regionális de­centralizációját vizsgáljuk. A modern ember nagyon mobil, de ennek ellenére szükségét érzi, hogy maga előtt lásson egy adott – barátokkal, vidékkel, nyelvjárással, természettel jellemezhe­tő – környezetet, konkrétan a saját környezetét. Ezt a szükség­letet érdemes a lehető legteljesebben kielégíteni.

Különbséget tehetünk a meggyökerezettség néhány foka kö­zött. Az első inkább biológiai, míg a többi inkább kulturális. Az emberi lény egy bizonyos családba született, amelynek vannak ősei és később utódai is. Ő csak egy kapocs a biológiai lánc­ban, és legerősebben a családhoz kötődik. Szintén ismert tény, hogy a menhelyeken és a szülők nélkül felnövő gyerekek gyak­ran szenvednek pszichikai zavaroktól. Ugyanígy egy férfi vagy egy nő, szűkebb vagy tágabb értelemben, egy származási hely­hez tartozik. Továbbá, a férfi és a nő fajilag determinált (a múlt­ban a törzshöz tartozás – ennek nyomai Montenegróban és Al­bániában még mindig fellelhetők -, ma a nemzethez tartozás).

Fromm meglátását Ralf Dahrendorf továbbfejlesztette, a kö­vetkező kérdéssé: Hová tartozom? A modern nacionalizmus a kérdésre kétféleképpen válaszolhat: a Nyugathoz vagy a Kelet­hez.

A kapitalizmusban a korábbi merev uradalmi rendszert felvál­totta egy zavaros társadalmi osztálykollektíva, és a vallásos hit is gyengült. Megjelent a szükséglet valamiféle hosszútávú ori­entációra, és a homogén nemzet ezt ki is elégítette. Az irodalmi nyelv egységesülése, az oktatás homogenizálódása, az egyre gyorsabb és intenzívebb kommunikáció különösen kedvez a nemzetek kialakulásának. A folyamatot a nemzetállamok meg­alakulása zárja.

A modern világban a vallásos kötődések gyengültek, valamely vallás könnyen helyettesíthető egy másikkal, vagy akár teljesen el is hagyható. A társadalmi szolgáltatások csökkentették az osz­tálykülönbségek élességét. A piac egyetemessége, a velejáró politikai demokráciával, a polgárt függetlenítette. Az ember hir­telen egyedül találta magát. Ahogyan Sartre mondaná: az em­bert szabadságra kárhoztatták.

Ezekre a változásokra sok nemzet nem készült fel, és popu­lizmussal vagy népi diktatúrával válaszolt, amelyekben a veze­tőnek vissza kellett volna adnia az elveszített, a meggyökere-zettséghez kötődő biztonságérzetet. Ez történt a két világhábo­rú közötti fasiszta Európában (a teljes Dél- és Kelet-Európában), Latin-Amerikában, a posztkommunista Európában, beleértve Horvátországot és Szerbiát. Afrikának és Ázsiának különálló populizmusa volt. Minden nemzet erős nacionalizmussal reagált, amikor lecserélte a meggyökerezettség korábbi formáit.

Most válnak relevánssá az előzőekben említett különbségek. Demokratikus országokban a kollektív önazonosításnak külön­böző lehetőségei léteznek, úgymint különböző vallások, politi­kai pártok, szakszervezetek, humanitárius és egyéb netsi-kor-mányzati szervezetek. Az ilyen lehetőségek az egypártrend­szerben nagyon korlátozottak. Majdnem minden struktúra romok­ban hever, a vallás elnyomott, a családi kapcsok lazulnak. A tár­sadalom atomizálódik, egyidejűleg azonban elzárt a szövetke­zésektől is. Az uralkodó párt egy bizonyos mértékig kielégíti a kollektív szükségleteket, de a hierarchia és az elnyomás a meg-gyökerezettségnek csak gyenge helyettesítését teszi lehetővé. Az atomizált társadalom irányítása egyszerűbb feladat, ezért a kommunista rendszerek hosszú életűek. Azonban, amint a vál­tozások elkezdődnek, helyzetük valószínűleg katasztrofálissá válik, és a társadalmi kapcsolatok újraerősödése szélsőséges nacionalizmussal támogatva egy alacsony, ösztönös és irracio­nális szinten történik. Egyik kollektivizmust (osztálypárti) váltja a másik (nemzeti) – és csupán az erős, saját szabadságukért felelősséget vállaló egyéniségek képesek ebből kiszabadulni.

Emiatt Európában az egypártrendszerek bukását valószí­nűleg szélsőséges nacionalizmus követi, megteremtve a fel­tételeket az irracionális csoportviselkedéshez, és akadályt állít­va az értelmes párbeszéd elé, annak ellenére, hogy a nemzet így nyilvánvalóan károsodásokat szenved (munkanélküliség, nyomor, a kulturális élet lerombolása, barbár háborúk). Ez a faj­ta, a saját nemzetnek éppen az elemi érdekeit támadó nacio­nalizmus a helyi körülményektől függően módosulhat (Cseh­országban elhalványul, Szerbiában erőszakos), de minden eset­ben kinyilvánított nacionalizmus (Csehország ugyanúgy széthul­lott, mint Jugoszlávia).

A nacionalizmust hordozó társadalmi rétegek a pszichológiai egyensúlyuk helyreállítása érdekében kollektív azonosulásra vágyó, függő személyiségekből állnak. Alulképzett és szegény rétegek, melyek a társadalomnak a – most már lerombolt – pat­riarchális szegmentumaiban éltek; a városi élethez nem alkal­mazkodó, így Durkheim anómiájától szenvedő első és másod­generációs értelmiségiek; és természetesen mindenfajta dek­lasszált egyének, akik a kollektív érzést saját érdekükben hasz­nosítják. Horvátországban a tanulatlan munkások és a parasz­tok a jelenleg kormányzó, nacionalista pártra és nem a munkás önigazgatásra szavaztak (sőt, annak lerombolását sem ellenez­ték). Szerbia fejlettebb tartományaiban Milosevics² ellen, az el­maradottakban mellette szavaztak. Ehhez a nacionalista emig­ráció revansvágya is hozzájárult. Ez tehát egy valószínűleg rö­vid életű, instabil államalakulat, azonban amíg fennáll, valós nem­zeti érdekeknek okoz óriási károkat. A nacionalista viselkedés eltérően a valóstól, álnemzeti érdekeket fejez ki. Ez utóbbiak ár­talmasak a nemzetre.

A történelemből ismét levonhatunk két következtetést:

1. A nemzeti érzések sokkai korábbról erednek, a biológiai lé­nyeghez közelebb állók, mint az osztályérzések. Az osztály min­den nemzetet átfog, s ez internacionalizmushoz vezet. Amikor társadalmi űr vagy társadalmi veszély jelentkezik, az osztály könnyen helyettesíthető a nemzettel, a szocializmus a naciona­lizmussal, a demokrácia a populizmussal.
2. A meggyökerezettség igénye kollektivizmust eredményez, és az egyik típusú kollektivizmus könnyen fölváltható egy má­sikkal. A nacionalizmus a primitív kollektivizmus egyik megjele­nési formája. Ha harcolni akarunk a nacionalizmus ellen, akkor nem egy másik kollektivizmust kell hirdetnünk, hanem az indivi­dualizmust. De biztosan nem a laissez fairé típusú individualiz­must, mert az szintén kollektivizmust táplál, a belőle fakadó tár­sadalmi polarizáció elleni reakciók formájában. Amire szüksé­günk van, az a felelős vagy emancipált individualizmus, amely más egyének jogos érdekeinek veszélyeztetése nélkül készteti az egyéneket önmaguk emancipációjára.

Új nemzetállam

A legjelentősebb nemzetállamok az elmúlt században jöttek lét­re (Anderson, 1983.; Hobsbawm, 1990.). Ez magyarázható a nemzeti tulajdonos osztályoknak azon törekvéseivel, hogy ha­tárokkal, rendőrséggel és hadsereggel védjék meg érdekéiket. Ebben a korszakban kevés számú viszonylag nagy állam léte­zik, nincsenek nemzetközi intézmények, és a világ „rendjét" a nagyhatalmak biztosítják. Ezek saját érdekszférával rendelkez­nek és kiépítették – hatalmuk és gazdasági előnyük forrása­ként – a gyarmatbirodalmakat. Ez volt a területi imperializmus korszaka. A kis nemzetek, ha egyáltalán képesek, csak hatá­raikkal védhetik magukat. Nem soknak sikerült.

Az első, de különösen a második világháborút követően je­lentős történelmi változások következtek be. A gyarmatbirodal­mak szétestek, a nemzetállamok száma megsokszorozódott. Jelenleg körülbelül 200 létezik, és az újak alapításának folya­mata tovább tart. A világ több mint 8.000 etnikai csoportjának még nincsen „saját" állama (Armstrong, 1982.). A gyarmati né­pek kulturálisan, képzettségben és gazdaságilag megértek arra, hogy megvédjék identitásukat gyarmati irányítóikkal szemben. Számos nemzetközi szervezet működik, és ezek megkezdték a világ rendjének szabályozását.³ A korábbi nagyhatalmú orszá­gok felismerték, hogy dominanciájukat hatékonyabban őrizhetik gazdasági szálakkal, mint politikaiakkal, és valamivel később beleegyeztek „nemzeteik" politikai függetlenedésébe.

Jelenleg a nemzetek közötti kapcsolatok általában sokkal civi­lizáltabbak. A háborúba nem sodródó nemzetek száma évtizedek óta emelkedik. A Helsinki Megállapodás kinyilvánítja, hogy euró­pai államok határai erőszakkal meg nem változtathatók. Ennek az európai háborúk végét kell jelezni – abban az Európában, ahol csupán két évtized választja el két világháború kirobbanását. Az emberi jogok ENSZ általi védelme jelzi, hogy a formálódó Euró­pában milyen jellegű társadalom van kialakulóban.

Egy ilyen Európában a régi nemzetállamok anakronizmusnak tekinthetők, és egy új nemzetállam megjelenésére kell számíta­nunk. Ha háborúk és imperialista területi hódítások nincsenek, akkor a nemzetállamok merev határai a továbbiakban szükségte­lenné válnak. A nemzetgazdaságok egy globális gazdaság felé tartanak, és amint azt az Európai Unió is példázza, a nemzeti érdekek kikényszerítik az integrációt. A politikai szuvereni­tás nagymértékben korlátozódik, és egy bizonyos típusú ad­minisztratív és kulturális autonómiává alakul át. Ennek két oka van: megvalósítása ugyanis egyrészt szükséges, másrészt lehet­séges. Az általános oktatási és társadalmi szolgáltatások érzé­kenyebbé tették az embereket kultúrájuk egyedi jellemvonásaira (nyelv, történelem, szellemiség, intézmények). Ezért a nemzetál­lamoknak kötelessége ezen sajátosságok megőrzése. Másrészt a nemzetközi koordináló intézmények növekvő száma – Európá­ban még a bíróság is nemzetek feletti lesz – lehetővé teszi, hogy a nemzeti sajátosságok egymást ne veszélyeztessék. Egyedi di­alektika érvényesül: minél inkább elkülönülnek és önállósod­nak a nemzetek, szuverenitásuk annál inkább korlátozódik, annál erősebben függővé válnak egymástól. Egy olyan társada­lomban, ahol minden közös konfliktust nemzetközi testület kezel, a soknemzetiségű államok viszonylag homogén etnikai összeté­telű részekre szakadnak. Ezzel egyidejűleg az alapvető emberi jogok egyetemlegessé válnak, tehát az etnikai hovatartozás kizá­rólagossága megszűnik. Számos etnikai csoport nem atomizáló­dik, hanem a társadalomba integrálódik. Mindez azonban nyilván­valóan csupán egy megfigyelhető tendencia, nem pedig az össze­tűzések feltétlen kifutását jelenti.

A történelmi tendencia fényében azt várhatjuk, hogy a jelen­legi európai soknemzetiségű államok vagy meglehetősen radi­kális, nacionalista autonóm közösséggé alakulnak, vagy pedig további darabokra hullanak. Az előbbi fejlődés Nyugat-Európa sajátossága (Skócia, Wales, Katalónia, Baszkföld, flamand és vallon Belgium), míg az utóbbi Kelet-Európáé (Jugoszlávia, a Szovjetunió, Csehszlovákia). Bár néhány föderáció részben vagy egészében újraegyesülhet, ez már teljesen új módon követke­zik be. A nemzetállamok megmaradó egyesülése szintén régiók szövetségévé alakul. A XIX. századi, Mazzinitől kölcsönzött „min­den szerb egy államban" jelszó elavult lesz, jelentését elveszí­ti. Az élet szabad és sikeres egyéneket követel meg, a szabad­ság és a siker pedig a zárt nemzetállam közvetítése nélkül is elérhető.

Végül még egy történelmi következtetést vonhatunk le.

A kelet-európai társadalmak – s ennyiben különböznek a nyu­gat-európaiaktól – társadalmi, politikai és gazdasági fejlődésük­ben lemaradtak. Ők nem élték meg sem a liberális politikai stá­diumot, sem pedig a múlt századi önálló nemzetállami létet. Gaz­daságilag szintén fejletlenek voltak. Az utolérés érdekében kü­lönböző forradalmakkal és radikális reformokkal kísérleteztek. A forradalmak rendszerint különféle aránytalanságokat okoztak, amelyek reakcióként ellenforradalmakat váltottak ki. Az értelmes vitának alig van hatása. S századunk végére a kelet-európai tár­sadalmak régi nemzetállamok és laissez faire liberalizmusok visszaállításával végezték. Ugyanebben az időben az európai közösség fejlettebb része az új nemzetállamok, a gazdasági és politikai integráció, és a posztjóléti állami fejlődés következő fá­zisába érkezett. A türelmetlen nacionalizmus, a populista demok­rácia és a véres konfliktusok a jelenlegi alkalmazkodás megnyil­vánulási formái, de egyáltalán nem hatékony eszközei az utol­érésnek. A zavar meglehetősen általános. Ez egy további oka a bizonyosan elkerülhetetlen – mindamellett romboló – naciona­lizmusnak.

(Fordította: Turján Beáta)

Jegyzetek

¹ Miric idézi a pszichológus Miljeko Karant (véletlenül mindketten szer­bek), aki a nacionalizmus szerint etnocentrikus, egoista, irracionális, pri­mitív, csoportképző, merev, nyugtalanító, erőszakos és haladásellenes (Miric, 1990. 105.).

² Ez előre jelezhető volt. Rot és Havelka (1973. 247-58.) felsőfokú oktatási intézményekben tanuló diákok körében végzett felmérése azt mutatja, hogy a városi népesség negatívan korrelál a nacionalizmussal és pozitívan az internacionalizmussal; szüleik alacsony végzettsége (ele­mi vagy annál kevesebb) pozitívan korrelál a nacionalizmussal és nega­tívan az interacionalizmussal, és éppen ellenkezőleg, ha a szülők egye­temet végeztek; a tekintélyelvűség a falvak és az elemi iskolát végzet­tek jellemvonása, és korrelál az etnocentrizmussal és más nemzetekkel való társadalmi távolságtartással.

³ 1951 és 1984 között a kormányzati nemzetközi szervezetek száma 123-ról 365-re, a nem kormányzatiaké 832-ről 4615-re nőtt (Hobsbawm, 1990. 197.)

Irodalom

Armstrong, J. A.: Nations Before Nationalism. Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1982.

Anderson, B.: Imagined Communities. London, Verso, 1983.

Brad J.: Ethnic Identitty and Rationality. Revija za sociologiju, 1993. 3-4., 151-156.

Dugandžija, N.: Jugoslavenstvo. Beograd, Mladost, 1985.

Hobsbawm, E. J.: Nations and Nationalism Since 1780. Cambridge, CUP, 1990.

Horvat, B.: Nationalism and Nationality. International Journal of Politics, 1972. tavasz, 19-46., átvéve: Gledišta, 1971. 5-6.

Horvat, B. : Welfare of the Common Man in Various Countries. World Development, 1974. 7. 29-39.

Ičević, D.: Jugoslavenstvo i jugoslavenska nacija. Beograd, Naučna knjiga, 1989. – ,

Mirić, J.: Iskušenja demokracije. Zagreb, Radnčike novine, 1990.

Rot, N. – Havelka, N.: Nacionalna vezanost i vrednosti kod srednjoškolske omladine. Beograd, IDN, 1973.

Summers, R. – Heston, A.: The Penn World Table. Quarterly Journal of Economics, 1991. 327-68.

Supek, R.: Društvene predrasude i nacionalizam. Zagreb, Globus, 1992.

Az 1996-os esztendő első két hónapjában a gazdaságpolitika slá­gerlistájának élére került az Államháztartási Reform megvalósí­tásának szándéka, és átvette a gazdaságpolitikai cselekvés meg­határozó „láncszemének" szerepét. Az 1988-89-ben meghirde­tett és azóta jegelt államháztartási reform immáron következetes bevezetését – egyes megfogalmazásokban folytatását – az 1995 márciusában megkezdett, az európai, valamint a tengerentúli kor­mányzati körök osztatlan elismerését kiváltó önelégülten maga­biztos stabilizációs politika tette szükségessé. Az államháztartási reform megvalósítását előirányzó operatív intézkedések körül ki­alakult nézetkülönbségek járultak hozzá a legújabbkori magyar politika- és gazdaságtörténet törvényszerű, általában évenként bekövetkező pénzügyminiszter-váltásaihoz.

A szóbanforgó reform a gazdaságpolitika prioritása lett. Az ál­lamháztartási reform jelszóvá magasztalását bizonyítja az új pénzügyminiszter kinevezését követő nyilatkozatdömping, amely a kezdeti „sikereket" felmutatni tudó stabilizációs politika legfon­tosabb megvalósítási eszközének rangjára emelte a csaknem egy évtizede mélyhűtött reformot.

A műhelymunka elemzési tapasztalataira támaszkodó cikk* nem az államháztartás szerkezeti decentralizálásának szüksé­gességét, hanem az államháztartási „reformnak" a társadalom és a makrogazdasági környezetet negligáló vonalvezetését kér­dőjelezi meg.

Az államháztartási reform következetes megvalósításának mítoszáról

Az 1995. évi „Bokros-csomagot" követő 1996. évi államháztar­tási reformra készült agit-prop., illetve mai elnevezéssel PR terv azt sugallja, mintha az 1988-89-es államháztartási reform meg­hirdetése óta egyedül a közelmúltban leköszönt miniszterben lett volna meg a politikai és szakmai elszántság az államháztartási reform következetes megvalósítására. Az elmúlt évekre oly jel­lemző emlékezetkihagyásos történetírás, amelyre a „tudomá­nyos" PR művek támaszkodnak, felületes és az elmúlt évtized­ben lejátszódott újraelosztási folyamatok jellegének tagadására alkalmas. A hosszadalmas bizonyítás helyett csak egy tétel: a tervkoordinációról a piaci koordinációra történő áttérés el­kerülhetetlenné tette az államháztartás, illetve a költségve­tés szerkezeti átalakítását.

a) A költségvetés kiadási szerkezetében jelentősen – 4,5%-ra – csökkent a gazdálkodó szervek támogatása. A csökkentésben a legnagyobb részarányt a termelői árkiegészítés leépítése fog­lalta el, amely 1996-ban az államháztartási kiadások 1,5%-át sem éri el. A fejlett piacgazdaságok költségvetésében a gazdál­kodó szervek támogatása között szereplő agrártámogatás mér­tékénél sokkal alacsonyabb a hazai agrártámogatás, amely 1996-ban az államháztartás kiadásainak 2,3%-át teszi ki.

Lényegében megszűnt a fogyasztói árkiegészítés, amely az államháztartás kiadási főösszegének 1,5%-át éri el.

A felhalmozási jellegű államháztartási ráfordítások minimális mértékre zsugorodtak. A vállalkozási szféra területén a költség­vetés által finanszírozott beruházások (beleértve az állami la­kásépítést) megszűntek. Az államilag finanszírozott központi beruházások részaránya 1996-ban az államháztartási kiadások 3,5%-át, a lakásépítés támogatása 2,5%-ot tesz ki.

b) Az elmúlt évtizedben az államháztartási bevételek – ezál­tal a jövedelem – újraelosztási struktúrája is megváltozott.¹ Augusztinovics Mária számításai szerint 1989 és 1993 között a Nettó Nemzeti Termék (NDP) volumene 28%-kal csökkent. Ez a visszaesés meredekebb az erre az időszakra általánosan hasz­nált 22%-os GDP csökkenésnél. Ez a különbség nyilvánvalóan az amortizáció szabályozásának „liberalizmusában" rejlik, amely a nyereség eltüntetésének egyik módszere.

„Az amortizáció ugyanis nemcsak arányában, hanem értéké­ben is jelentősen megnőtt 1989 óta. Ez eléggé furcsa egy olyan időszakban, amikor a tőkeállomány fizikailag és piaci értékét te­kintve egyaránt lepusztult, új beruházás alig volt és a vállalato­kat a könyv szerinti érték töredékén adták el."

Az idézett elemzés szerint 1993-ban az állami költségvetés az eredeti munkajövedelmek 31,8%-át vonta el, amely az 1985. évi 15,8%-os elvonás kétszerese. (1985-ben az USA-ban ere­deti munkajövedelmek állami elvonása 23,5%-os volt.)

Még jelentősebb az eltérés a tőkejövedelmek állami centrali­zációjában. Az 1985. évi 21,9%-os állami elvonás 1993-ra 3,4%­ra, a bázis időszak 15,5%-ára mérséklődött, megközelítve az USA 1985. évi 2,7%-os értékét. A radikális csökkenést az 1985­1993 között végbement tulajdonszerkezeti változás csak rész­ben indokolhatja.

Összegezve: a bemutatott szemelvények is igazolják, hogy a jövedelem újraelosztási folyamat jellegét tükröző állam­háztartási, illetve költségvetési struktúrája megközelíti -egyes esetekben meghaladja – a fejlett piacgazdaságok költségvetési szerkezetét. Ezért a 1996-os esztendőnek az Államháztartási Reform évévé történő minősítése mögött 1995 márciusától a megszokott pénzügypolitikai (vagy talán inkább pénzügytechnikai) manőverezés ideológiai megalapozása hú­zódik.

Az államháztartási reform újraélesztésének indokai

Az „államháztartási reform" jelszó halaszthatatlan megvalósítá­sának szükségességét a már idézett elemzés (Drecin, 1996.) három okra vezeti vissza:

• az államháztartás aktivitása kiterjedt (túlsúlyos) a GDP-hez mért mutatóhoz viszonyítva;
• az államháztartás alrendszereinek működése a megválto­zott társadalmi viszonyai között nem racionális;
• az államháztartás kialakult konkrét (krónikus jellegű) deficit­je finanszírozhatatlan.

a) Az államháztartás bevételei Magyarországon a GDP-hez viszonyítva 1989-ben 61,2%-ot, 1992-ben 56,1%-ot tettek ki.² Ugyanez az arány 12 fejlett piacgazdasággal összehasonlítva 36,4% és 65,6% között van. Hét országban az arány megköze­líti az 50%-ot.

Az államháztartás kiadásai Magyarországon a GDP-hez viszo­nyítva 63,6% (1989), 61,6% (1992). A már említett'nemzetközi összehasonlítás szerint ez a mutató 41,3%-59,8%-os értékek között helyezkedik el.

Mint az a nemzetközi összehasonlításból kitűnik, a hazai ada­tok eltérése a fejlett piacgazdaságok mutatóitól nem tekint­hető olyan kiugrónak, amely a vázolt reform megvalósítását elengedhetetlenné tenné. Ennél sokkal jelentősebb a makropénzügyekhez egyedül értő szakemberek által alkalma­zott „bezzeg effektus", amely a gyanútlan politikai döntéshozók manipulálására kitűnően alkalmas.

b) Tagadhatatlan, hogy az államháztartás különböző alrend­szereiben (nyugdíj, egészségügyi ellátás, felső-, illetve közokta­tás, közigazgatás, területi önkormányzat stb.) rendkívül sok a megtakarítható tartalék. Az államháztartási reform megvalósí­tását azonban nem lehet az államháztartási deficitcsökkentés kritériuma alá rendelni. Ennek bizonyítására szolgál egy kölcsön­vett hivatalos dokumentumból szolgáló idézet.³

„Az államháztartási reform – tartalmát és célját legegysze­rűbben megfogalmazva az ország fejlődési szintjéhez mérten túldimenzionált állami szerepvállalás új alapokra helyezését, egyben szűkítését jelenti – azzal a céllal, hogy az állami újraelosztás érzékelhetően csökkenjen. A cél megvalósítása a nagy ellátó (elosztó) rendszerek reformjától várható, de vilá­gosan látni kell, hogy a már megszületett, vagy előkészítés alatt álló (szociális, közoktatás, felsőoktatás, közalkalmazotti, köz­tisztviselői stb.) törvények alapvetően egy-egy terület szakmai tevékenységének olyan megújítását, strukturális átalakítását célozzák, amely a költségvetési, államháztartási egyensúlyt nem javítja."

c) Az államháztartási reform újraélesztésének leglényegesebb indítékai az állami pénzügyi rendszer finanszírozhatatlanságá­ra vezetnek vissza. A már idézett elemzés (Drecin, 1996.) fon­tos következtetése, hogy az állam finanszírozási válsága az elmúlt évtized céltévesztő pénzügypolitikai vonalvezetése következtében kialakult államháztartási bevételi és kiadási szerkezet következménye.

Az 1988-89 óta követett időszakban az államháztartási szfé­ra kiadási oldala – a már említett gazdálkodó szervek támoga­tásai, fogyasztói árkiegészítés, felhalmozás, lakásépítés szám­talan szociálpolitikai jellegű ráfordításoktól mentesülve – jelen­tősen mérséklődött. Mindezek a kétségtelen egyensúlyt "javító korrekciók ellenére az állami pénzügyi rendszer egyensúlyi hely­zete fokozódó mértékben romlott. A paternalista „osztogató" költ­ségvetési ráfordítások helyét az adósságszolgálat foglalta el. Az államháztartási kiadások között szereplő adósságszolgálat a 1996-os előirányzatban 573,2 Mrd Ft, amely az összes kiadá­sok 20,5%-át, a GDP 9,6%-át teszi ki.

Az adósságszolgálatból származó kiadások rendkívüli mérté­kű növekedési dinamikát képviselnek. A költségvetés belső adós­ságállománya 1994 végén két és félszerese az 1990. év végi­nek. Még riasztóbb ez a növekedési index az 1994. évi adós­ságszolgálati kötelezettség esetében, amely mintegy ötszörösen (506%) haladta meg az 1990. évi szintet.⁴ Az adósságszolgálat növekedési indexe az 1990. évi bázishoz viszonyítva 1995 és 1996-ban tovább gyorsult. (1995-ben 854; 1996-ban 1023 index­értékkel.)

Az államháztartás finanszírozhatatlanságát másik oldalról az elosztható torta mértékének csökkenésével szokás magyaráz­ni. Az elosztható nettó nemzeti termék zsugorodása – a ked­vezőtlen külgazdasági klíma alakulásán kívül – jelentős mér­tékben az elmúlt 6-8 év gazdaságpolitikai következményé­re lehet vezethető vissza.

A következőkben csak utalni lehet arra, hogy a restrikciós elvonáspolitika hatására a GDP kb. egyharmadát kitevő volumen a feketegazdaságon keresztül kikerül a szervezett gazdaság pénzügyi folyamataiból.

A már idézett elemzés⁵ szerint a nyereségadózás csökkené­sével a bevallott adóköteles nyereség folyóáron az 1989-es 302.5 Mrd Fr-ról az 1993. évre 189 Mrd Ft-ra, azaz 62%-ra esett vissza. A pénzintézetek bevallott folyóáras nyeresége 54,4 Mrd Ft-ról 5,1 Mrd Ft-ra csökkent, azaz 1992-ban az 1989-es szint 9%-át érte el.

A tényleges nyereségadóbefizetés folyóáron az 1989. évi 116,5 Mrd Ft-ról 1993-ban 57,1 Mrd Ft-ra zsugorodott, ami a GDP-hez viszonyítva 6,8%-1,6% nyereségadó befizetést reprezentál. Ez utóbbi mutató a fejlett piacgazdaság 3%-os értékéhez viszonyítva rendkívül alacsony.

A restrikciós terápia és az államháztartási reform kontinuitása

A nyolcvanas évtized végén kialakult stabilizációs terápia, első­sorban a tervgazdasági modell által manipulált gazdasági növe­kedés institucionális feltételeinek lebontásával kívánta a gazda­ság, ezen belül az államháztartás súlyosan megbomlott egyen­súlyát helyreállítani. A stabilizációs terápia első szakasza a gaz­dasági növekedés, a beruházások visszaszorítására irányult. A piaci koordináció működőképességét túlbecsülve a gazdaság adottságait figyelmen kívül hagyó teljeskörű piacliberalizációt va­lósított meg. Az 1990-es parlamenti választáson legitimált kor­mányzat a vázolt stabilizációs politikát az amúgy is rossz hatás­fokú „szocialista" nagyvállalatok, mezőgazdasági termelőszövet­kezetek és vezetői ellen irányuló ideológiai keresztesháborúval toldotta meg. A külgazdasági piacok elvesztése mellett a rögtön­zött, a globalizált világra nem figyelő, csak taktikai elemekre épü­lő gazdaságpolitika irreverzibilis útra terelte a magyar nemzetgaz­daságot, mit sem törődve annak társadalmi következményeivel.

1993-94-ben a korábban kompromitálódott gazdasági növe­kedés rehabilitása a külkereskedelmi áruforgalom és fizetési mérleg éves 3,5-4 Mrd USA-dolláros deficitjével a gazdasági egyensúly súlyos megbomlásához vezetett. Ezért az 1994-es választásokon kormányzati pozícióba került koalíció kénytelen volt a gazdasági összeomlás elkerülését biztosító válságkeze­lési intézkedések meghozatalára.

Az 1994-es választások, de különösen az 1995-ös márciusi ifjaknak a gazdaságpolitika centrumába való kerülése óta a sta­bilizációs politika második szakasza indult el. Ennek a pénzügypolitikai korrekciónak legfontosabb pillére a hazai valu­ta egyszeri 9%-os devalválása, az 1,4, illetve 1,2%-os havonta előre bejelentett csúszó leértékelése, valamint az ideiglenesen bevezetett import vámilleték. E liberális, illetve monetárisnak nem nevezhető terápia pozitív hatását 1995-ben az áruforgalmi és a fizetési mérleg pozíciójának javuló tendenciájában, ezen keresz­tül a pénzügyi válság elkerülésében lehet megjelölni. Ugyanak­kor a vázolt terápia a pénzügypolitika által gerjesztett infláció fel­gyorsulásán keresztül kedvezőtlen hatást gyakorolt az államház­tartás egyensúlyi helyzetére. A mesterségesen gerjesztett inflá­ció felgyorsulásának elkerülése érdekével magyarázható az a restrikciós terápia, amely mintegy 12%-kal kurtította meg a ha­zai munkavállalók nemzetközi összehasonlításban rendkívül ala­csony bér-, illetve vásárlóerő színvonalát.

A nemzetközi összehasonlításban a budapesti bér- és vásárlóerőszínvonal rendkívül kedvezőtlen pozícióját igazolja, hogy a bérszínvonal esetében fővárosunk 51 nemzetközi nagy­város között a 45., míg a belső vásárlóerő tekintetében a 44. helyet foglalja.

Ez a súlyos, az ország társadalmi stabilitását veszélyeztető áldozat egyúttal az igénybe vett inflációs terápia miatt a költség­vetés pénzügyi egyensúlyát is kedvezőtlenül érinti, ezért a reál­bér-színvonal további csökkentésének lehetőségei a társa­dalmi tűrőképesség határához közelítenek. Ezért talán nem véletlen, hogy az elmúlt egy-két évben a restrikciós főcsapás iránya a munkavállalók szociális szolgáltatási ellen irányul. Ez a kampány – jól csengő jelszava szerint – a „koraszülött jóléti ál­lam" lebontását szorgalmazza. Az elmúlt hónapokban gyakorta idézett állítással kapcsolatban megállapítható, hogy az ún. jólé­ti ráfordítások mértékét nem szerencsés alkalmazni olyan orszá­gok esetében, ahol a jóléti kiadások a munkaerő újratermelési költségeit messze alul múló bérköltségek kompenzálására szol­gál. Ezzel az ellátással szemben mit mutatnak a statisztikai ada­tok? A KSH egy kiadványa⁶ – 1980 közepén – összehasonlítot­ta a lakás, a kommunális, a TB, a jóléti kiadások részarányát az állami költségvetéshez viszonyítva.

„Az államháztartás finanszírozhatóságának kulcsa a gazda­sági növekedés, a gyorsabb növekedés elősegítésében pedig meg kell változtatni a közkiadások szintjét és összetételét… Mi­vel Magyarország jóléti rendszerének fenntartása felemészti a közkiadások nagy részét, a növekedéshez szükséges erőforrás­ok felszabadításához elkerülhetetlen e rendszer szerkezeti át­alakítása… Nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy Magyarország erőforrásainak lényegesen nagyobb hányadát költi jóléti intézkedésekre és intézményekre, mint a fejlődés hasonló fázisában lévő más piacgazdaságok. Sőt, a magyar transzfer-és jogosultsági rendszer szolgáltatásait csak a magas arányú jövedelemújraelosztásukról ismert OECD-gazdaságokban, így például Svédországban, Hollandiában és Franciaországban múlják felül."⁷

Az idézet nem a volt pénzügyminiszter, illetve a jegybank je­lenlegi elnöke, hanem a világbanki szakértők írói munkássá­gának terméke. Ez a dokumentum annak a hazai pénzügypo­litikának a forrása, amely napjainkban az államháztartási re­form ürügyén a „jóléti" rendszer költségeinek lefaragására tö­rekszik. Az államháztartási reform súlyponti kérdése a nyug­díjrendszer, illetve az egészségügyi ellátás reformja, amelynek bevezetése a Pénzügyminisztérium és az adott két önkormány­zat közötti, a megszokottnál is súlyosabb szakmai viták jelle­gét ölti.

A jóléti (nyugdíj, egészségügy) rendszerek reformját a Pénz­ügyminisztérium azért tartja rendkívül égető problémának, mert a tőke alacsony hozadékát a magas bérköltség (!) okozza. A bérköltség mérséklésének programját a munkáltató által fizetett TB-járulék csökkentéssel kívánja megoldani. A nyugdíj- és egészségügyi reform igazi célja a tőke és a munkajövede­lem arányainak megváltoztatása a munkajövedelem hátrá­nyára. A nyugdíjreform fontos iránya a nyugdíjkorhatár felemé^ lése, ami a járulékfizetési idő meghosszabbítását, a kifizetési kötelezettség csökkentését eredményezné.

A másik fontos, egyelőre kidolgozatlan elképzelés a jelenlegi kiróvó-felosztó nyugdíjellátási rendszer átállítása az „egyéni tő­keszámlák" hozadékától és tőkenagyságától függő egyéni ellá­tási rendszerre.

Összegzés helyett

A jóléti rendszerek átalakítására redukált, az államháztartás finanaszírozhatóságát biztosító reformtörekvések tartalékai ki­merültek. E felismerés aprópénzre váltása nemcsak a társa­dalmi reagálás, azaz a politikai stabilitás, hanem a makrogaz­daság működése szempontjából is elengedhetetlen követel­mény.

Az államháztartás pénzügyi egyensúlyának helyreállítására irányuló stabilizációs politika olyan korrekciót igényel, amely a lakosság reáljövedelmének és jóléti szolgáltatásainak megkur­títása helyett az egyensúly helyreállítását a pénzügypolitika ál­tal gerjesztett infláció megfékezésén keresztül akarja elérni és ezt tekinti elsődleges feladatának. A vázolt hangsúlyváltás nem teszi feleslegessé az államháztartási reformot, beleértve a jóléti rendszerek átalakítását. Ebben a reformfolyamatban azonban a sorrendiség szempontjából is sokkal nagyobb szerepet kell biz­tosítani az eddig kevésbé hangoztatott, az államigazgatás és a területi önkormányzatok gazdálkodását elősegítő pénzügyi, illet­ve adóreform megvalósításának, amely megteremtheti egy piackonform gazdasági növekedés kereteit.

Jegyzetek

* A cikk Drecin József: „Gondolatok az államháztartási reformról" c. UNI-ECO Egyetemi Tanácsadó KFT kiadásában megjelent vitaexpozé, illetve az MSZP Közgazdasági Tagozata e tárgyban megtartott vitájá­nak tapasztalataira támaszkodik.

¹ A következőkben támaszkodom: Augusztinovics Mária: Újraelosztás és jóléti állam. Társadalmi Szemle, 1996/2. 14-28.

² Az adatok forrása: Magyarország – Szerkezetváltás és tartós növe­kedés. Világbank Országtanulmány, Washington DC, 1995. 160.

³ Az államháztartási reform koncepciójának néhány kérdése. Pénzügy­minisztérium, 1994. szeptember.

⁴ Az adatok forrása: Konjunktúrajelentés. A világgazdaság és a ma­gyar gazdaság helyzete és kilátásai 1995 nyarán. 1995/2. Kopint-Datorg 100.

⁵ Drecin (1996) számításai szerint.

⁶ Gazdasági fejlettség színvonalának összehasonlítása. KSH, 1989. 323-330.

⁷ L: Világbank országtanulmány, 25.

Kelet-Európa a multikulturalizmus figyelemre méltó példája mind­három alrégióját tekintve. A térségen belül ugyanis – a jobb meg­értés érdekében – három alrégiót különböztetünk meg. Ezek közül az egyik – ahogy manapság nevezik – Kelet-Közép-Eu­rópa, azaz a jelenleg használatos földrajzi fogalmaink szerint: a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyar­ország, Szlovénia és Horvátország. Ausztria, a Habsburg Biro­dalom részeként, az újkortól kezdve szintén Kelet-Közép-Euró­pához tartozott. Az eképp körülhatárolt alrégiót elsősorban az a körülmény különbözteti meg a másik kettőtől, hogy az itt létre­jött államok a kora középkorban a nyugati kereszténységhez, azaz a katolikus egyházhoz csatlakoztak. Ez azzal járt, hogy a nyugatról érkező szellemi áramlatok egészen a XVIII. szá­zad végéig megtorpantak az említett államok határainál. A mentalitásban, intellektuális szemléletmódban és egyéb jegyek­ben megmutatkozó különbségek főként ebből a körülményből fakadnak.

A másik alrégiót, amely a mai Jugoszláviát, Romániát, Bulgá­riát, Albániát és Görögországot foglalja magában, Délkelet-Eu­rópának nevezzük. Területe azonos a valamikori Bizánci és az utána jövő Ottoman Birodalommal.

A harmadik alrégió maga a szűkebb értelemben vett Kelet-Európa, azaz Oroszország, Ukrajna és Belorusszia. Nem soro­lom ide az orosz gyarmatokat: a Kaukázust, a Kaukázuson túli területeket és Közép-Ázsiát, amely kutatásaink szempontjából Kelet-Európán kívüli területnek tekintendő. Mindazonáltal hoz­zá kell tennünk, hogy Ukrajna és bizonyos mértékig Belorusszia a XlV-től a XVII. századig a lengyel-litván államközösséghez (lengyelül: rzecz pospolita, azaz köztársaság) tartozott, s a gö­rög katolikus (unitus) egyház részeként nyugati befolyás alatt állt. Délkelet- és Kelet-Európa államai azonban többségükben a ke­leti ortodox egyházhoz csatlakoztak, ami megint csak rányomta a bélyegét lakóik mentalitására.

A három alrégió abban is hasonlít egymásra, hogy az itt található országok lakossága meglehetősen kevert. A térség történelmi fejlődésének eredményeként ugyanis különböző ere­detű népek települtek egymás közeli szomszédságába lehetet­lenné téve az etnikai határok pontos meghúzását. Az etnikai kü­lönbségek nem egyszer társadalmi különbségeket is jeleznek: a földbirtokos más nemzetiségű, mint a paraszt, a városlakó pe­dig megint csak más nemzetiséghez tartozik – csaknem a kez­detektől fogva.

De miféle kezdetektől fogva? Angolszász szokás szerint az i. sz. 500. évet tekintem kiinduló pontnak. Kelet-Európa ekkor azo­nos a Bizánci, más néven a késő Kelet-római Birodalommal. A birodalmon kívüli területek etnikai összetételéről nincs tudomá­sunk. A régészeti leletek nem árulkodnak arról, milyen népek lakhattak egykor az ásatások színhelyén. Ami bizonyosnak tű­nik, az a szlávok jelenléte a Bizánci Birodalomtól északra. Ezek a szlávok hamarosan keresztülözönlöttek a birodalom határain, egészen az anatóliai területekig jutottak, és tartósan leteleped­tek a Balkán-félszigeten. Valószínű, hogy a románok ősei vala­hol a Balkán középső vidékén, az illír és/vagy trák eredetű albá­nok szomszédságában kovácsolódtak egységes etnikummá. A latin nyelvjárást beszélő románok mellett örmények és egyéb kaukázusi népek is éltek a félszigeten.

Az északi vidékeken különböző szláv törzsek éltek. Ezek ala­pították meg később a Nagy Morva Birodalmat, amelynek pon­tos elhelyezkedése máig vitatott. A nomád magyar törzsek a IX. század végén érkeztek feltehetően Nyugat-Szibériából, letele­pedésükkel éket verve a szláv népek közé. A honfoglaláskor va­lószínűleg vlachokat, azaz románokat is találtak a térségben. A magyarok i. sz. 1000-ben keresztény királyságot hoztak létre. Telepeseket hívtak be nyugatról, főleg németeket a Szent Ró­mai Birodalomból, de rajtuk kívül franciák és olaszorfTs érkez­tek. Itáliából hittérítők, a német területekről lovagok, szerzete­sek és városalapító polgárok jöttek be az országba. A királyság különböző vidékein települtek le, és – a sztyeppékról beáramló török törzsekkel együtt – fokozatosan beleolvadtak a magyar­ságba. Szent István, az első magyar király, fiához intézett intel­meiben arról beszél, hogy az egy nyelvű és egy szokású király­ság gyenge. Vendégeket kell befogadni az országba, hogy meg­tanítsák a magyarokat a keresztény szokásokra és különböző mesterségekre.

Hasonló volt a helyzet Csehországban. Mivel a fejedelemség – 1212-től királyság – beleolvadt a Szent Római Birodalomba, új telepesek elsősorban a német területekről vándoroltak be, hogy új hazát találjanak a határmenti hegyvidékeken, ahol az ércbányászat biztosított számukra megélhetést, és a városok­ban, ahol mesteremberként és kereskedőként teremtették elő a kenyérre valót.

A német telepeseket és polgárokat Lengyelországban is meg­találjuk, először 963-ban tesznek róluk említést. Akárcsak Ma­gyarországra és Csehországba, ide is magukkal hozták a föld­művelés és a bányászat új módszereit, s még egy új társadalmi státuszt is meghonosítottak az egykori rabszolgák és szabadok számára – a bérlőét. A lengyel területektől északkeletre feküdt a balti népek közé tartozó pogány litvánok földje. Jogaila (ké­sőbb lengyelül Jagiello) hercegnek a lengyelországi Hedwig-Jadwiga királynővel kötött házassága után, 1385-ben Litvánia felvette a nyugati kereszténységet (a XIII. században egyszer már sor került erre, ám sikertelenül), és perszonál, majd később reál unióra lépett a lengyelekkel. Az egyesült birodalom számos területet elhódított Oroszországtól; az itt élő ortodox keleti szláv lakosság azonban megőrizte különállását, belőlük alakult ki az ukrán, illetve a belorusz etnikum.

Az ősi Ruszt viking harcosok és kereskedők alapították a IX. században; földjét keleti szláv népek lakták, de határai mentén finnugor és török törzsek települtek le, majd kerültek orosz fenn­hatóság alá, ahogy északkelet felé vándoroltak. A déli orosz sztyeppe emberemlékezet óta nomád törzsek, kunok, tatárok és egyéb ázsiai népek otthona volt; az orosz birodalom hosszú év­századok után rájuk is kiterjesztette uralmát.

A mai kelet-európai nemzetek különböző népektől és állam­alakulatoktól származtatják magukat. Nem mindig könnyű, kimu­tatni ezeket a kapcsolatokat, de a történészek fáradhatatlanul, kimeríthetetlen képzelőerővel keresik az ősi dicsőség nyomait. Ezzel szemben a középkori ember aligha tudta volna rnegmondani, melyik nemzetiséghez tartozik.

Hozzá kell tennünk, hogy a latinul beszélő Kelet-Közép-Eu­rópában ismerték ugyan a „natio" fogalmát, de a feudális, föld­birtok szerint szerveződő uralkodó elitet értették alatta (status et ordines). Lehetett tehát valaki nemzetiségét tekintve litván származású, mégis a lengyel nemzet, értsd: a nemesség tagja (gente Lithuanus, natione Polonus). Ugyanez volt a helyzet Csehországban és Magyarországon is (natio bohemica, natio hungarica).

A balkáni szlávok több államot is alapítottak; a bolgár (ez i. sz. 680 körül, eredetileg török államalakulatként szerveződött, de a hódítók később beleolvadtak a szlávokba), a horvát és a szerb államon kívül még bosnyák állam is létezett. A bizánci, majd az Ottoman török hadak időről időre lerohanták ezeket a képződményeket. A XIV. században jött létre a Moldvai és a Ha­vasalföldi Fejedelemség, amely hol magyar, hol lengyel fennha­tóság alatt állt. E két román fejedelemség a XV. század végétől a török birodalom adófizetője lett.

A XIV. század közepétől a XVI. század elejéig hatalmas vál­tozások mentek végbe. A térség eredetileg is sok nemzetiségű államai helyén négy, többféle kultúrát magába olvasztó biroda­lom jött létre: a Habsburg Birodalom, a lengyel-litván állam, Oroszország és az Ottomán Birodalom. Ezekben az államala­kulatokban egyre több nemzetiség keveredett. A törökök elől menekülő délszlávok a XIV-XV. században érték el a magyar határokat, és elsősorban az ország déli vidékein települtek le. A Habsburg Birodalmon belül élő román népesség is nőttön nőtt, függetlenül attól, hogy honnan származott, a Balkánról vagy Er­délyből. Csehországba a németek települtek be mind nagyobb számban. Ebben az időszakban érkeztek meg a Német Biroda­lomból és a Spanyol Királyságból kiűzött zsidók a lengyel-litván állam és az Ottomán Birodalom területére. Miután a törökök meghódították a magyar állam középső részeit, délszlávok, tö­rökök, görögök és örmények áramlottak be ezekre a vidékekre. A balti térségben a német lovagrendet és a német városlakókat svéd hódító hadak követték elfoglalva a balti törzsek területei­nek egy részét.

Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, a történelmi Magyaror­szág visszafoglalása után az uralkodók idegen telepeseket, el­sősorban katolikus német parasztokat hívtak be az elnéptele­nedett vidékekre. Rajtuk kívül azonban nagy számú szerb, sőt bolgár is érkezett, az előbbiek főleg az 1690-es nagy üldözteté­sek elől menekülve. A szlovákok és a rutének Magyarország északi részeiből a melegebb éghajlatú és termékenyebb nagy magyar Alföldre vándolroltak, és az ország legdélibb határáig jutottak. A mai Vajdaság területén különböző népek települtek le, köztük még cseheket is találunk. Egyik etnikum sem került azonban többségbe – sem abszolút, sem relatív értelemben. Oroszországban német és szerb telepesek kerestek új hazát olyannyira, hogy a déli vidékeket Új Szerbiának nevezték (a mai Ukrajna területén).

Hogy a hatalom miként viszonyult az így kialakult helyzethez, az országonként változott. A Habsburg Birodalom, bár vala­mennyi állam közül itt uralkodott a legszélsőségesebb abszolu­tizmus, elismerte a cseh, a magyar, és a horvát rendek létét, sőt Lengyelország első felosztása után a lengyel rendekét is. Az 1620-ban vívott fehérhegyi csatát követően számos arisztokra­ta érkerzett a birodalom különböző részeiből, köztük spanyolok és portugálok a németekről és olaszokról nem is beszélve. Bár az újonan jött arisztokraták hatalmas birtokokat kaptak Cseh-és Morvaországban, a földbirtokos elitnek legalább a fele tgvábbra is cseh származású volt. A rendek hatalma és befolyása meg­maradt. Ugyanilyen kép fogad Magyarországon, Horvátország­ban és Sziléziában, ez utóbbit azonban a XVIII. századköze­pén Poroszországhoz csatolták. Másként alakult azoknak a né­peknek a sorsa, amelyeknek nem volt saját arisztokráciájuk és nemességük. Közéjük tartoztak az Ausztria déli tartományaiban élő szlovének, továbbá a magyarországi szlovákok és románok. A szerbek sajátos helyzetben voltak: önálló egyházzal rendel­keztek, s időről időre zsinatot hívhattak össze. A galíciai ukrá­nok hasonló cipőben jártak, mint a szlovének vagy a szlovákok.

Eltérően alakult a történelem a lengyel-litván államban. Az 1569-es lublini unióval a litvánok ugyan egyenrangúakká váltak a lengyelekkel, csakhogy a litván nemesség erősen ellengyelesedett. Hasonló történt a keleti országrész keleti szláv nemzeti­ségű arisztokratáival és nemeseivel is. Nem kaptak egyenlő jo­gokat még a breszt-litovszki egyházegyesítés után sem, amikor az ortodox egyház elismerte a pápa fennhatóságát. A zsidók sem földműveléssel, sem iparűzéssel nem foglalkozhattak, s így get­tóikba zárva megőrizték ősi kultúrájukat.

Az orosz birodalom a XVIII. század folyamán az egész balti térséget bekebelezte, de egyedül a német bárók és polgárok számára biztosított kiváltságokat. A politikai elitnek eszébe sem jutott, hogy az észt és lett parasztok egyáltalán a világon van­nak. A Fekete-tenger partjára érve az orosz hódítók tatárokkal találkoztak. A Krími Kánság valamikor félelmetes ellenség volt. De most, leigázva, már nem számított. Akárcsak a kisorosznak nevezett ukránok, vagy a fehéroroszként emlegetett beloruszok, akik, mint a nevük is mutatja, valamennyien oroszok voltak.

Az Ottomán Birodalomban mindössze kétféle embert ismer­tek, mohamedánokat és nem mohamedánokat. E két csoport etnikai összetétele közömbös volt a hatalom számára. Mindazo­náltal tagjaik különböző felekezetekhez, illetve egységekhez, az úgynevezett milletek-hez tartoztak. E különböző csoportok kü­lönböző etnikumokat képviseltek. így tehát a török kormány – a Habsburgokhoz hasonlóan – elismerte, hogy határain belül több­féle kultúra él egymás mellett. A nemzetiségi és felekezeti ho­vatartozás mindenhol szoros összefüggésben volt egymással -akárcsak ma.

A tradicionális társadalmakban az etnikai különbségeknek nem volt jelentősége. Valamennyi birodalomban létezett egy „lingua franca"; a Habsburg-területeken ennek szerepét a német és a latin, Lengyelországban a lengyel és a latin, Oroszország­ban az orosz, a török birodalom balkáni tartományaiban pedig a görög töltötte be. E nyelveket általában mindenki megértette. Nem a nyelvi, hanem a társadalmi különbégek számítottak.

A következő nagy változást a francia felvilágosodás, és a nyo­mában kitörő forradalom hozta. Kelet-Európában a felvilágoso­dás indította el a nemzeti mozgalmakat. A romantikus eszmék szintén hozzájárultak a nemzeti érzések fellobantásához. Kiala­kulóban volt a nemzet, a szó mai értelmében. A Kelet-Európa számára mindig követendőnek tekintett Nyugat kétféle utat kí­nált: a franciát és a németet. A francia út a nemzetállamot jelen­tette, egyenlő jogú polgárokkal és a nemzeti eszme kultuszával. A meglévő nemzetiségi ellentéteket Franciaországban nem vet­ték tudomásul. A második utat képviselő németek több mint 300 országba szétszórva éltek, s csupán 1806-ig egyesültek a Szent Németrómai Birodalomban. A nemzet kötőeleme a nyelv és a kultúra volt. Kelet-Európa, amelynek nemzetiségei kívül reked­tek az államhatalmon, az utóbbi példát követte.

Kelet-Európában egymás után indultak útjukra a nemzeti moz­galmak, amelyeket a kortársak rendszerint nemzeti újjászületés­nek, újjáéledésnek, ébredésnek neveztek. Miroslav Hroch cseh történész három szakaszt különít el e mozgalmak történetében. Az első szakaszban a mozgalmat mindössze maroknyi értelmi­ségi képviseli, akik fel akarják ébreszteni, éleszteni az alvó nem­zetet. A második szakaszban ezek az értelmiségiek a nemzeti eszme hirdetésével mind szélesebb közönséghez jutnak el. A harmadik szakaszban a nemzeti eszme a tömegeket is magá­val ragadja. E folyamatot elsősorban az iskolák mozdítják elő, amelyek arra tanítják a tömegeket, hogy valamely nemzethez tartozzanak. A nemzet az identitás meghatározójává vált, és ezt az identitást már nem az határozta meg, hogy az egyén kinek az alattvalója vagy melyik város polgára. E nemzeti tudat meggyökeresedése nem ment végbe egyik pillanatról a másikra, igénybe vette 1789-től 1914-ig csaknem az egész hosszú XIX. századot.

A nemzeti újjáéledés során két tényező jutott különösen fontos szerephez: a nyelv és a történelem. A nemzeti irodal­mi nyelvet vagy az ősi, elsüllyedt nyelvi normákból vagy a be­szélt nyelvből kiindulva kellett megteremteni. Nyelvújításra is szükség volt, hogy a nyelv, a modern kor követelményeinek meg­felelően, a mindennapi élet új jelenségeinek kifejezésére és a művelt társalgásra egyaránt alkalmassá váljon. Azok az etnikai közösségek, amelyek nem alakították ki saját irodalmi nyelvü­ket, nem forrtak nemzetté (mint például a németországi szorbok).

A nemzetté válás másik eszközét a nemzeti történelem jelen­tette. Ahol létezett egykor feudális nemesség, amely ténylege­sen működtette az államot, ott a nemzeti történelem csaknem teljesen egybe esett a történelem valódi menetével. Ahol hiányzott az ilyen uralkodó elit, ott az ébredők mítoszokhoz folyamod­tak.

Miután a potenciális nemzet valamennyi tagjában felébredt és kikristályosodott a nemzeti tudat, megszületett maga a nemzet. A kulturális törekvések helyét politikai törekvések vet­ték át. A nemzeti mozgalmak vezetői először egyfajta autonómi­át követeltek a soknemzetiségű birodalmon belül, távoli célként a teljes függetlenséget és az önálló államiságot tartva szem előtt.

A hosszú XIX. század elején Lengyelország eltűnt Európa tér­képéről. Az eredeti államnak csupán egy töredékét állították hely­re mint az orosz cár uralma alatt álló lengyel királyságot. Meg­maradt a három soknemzetiségű birodalom, a habsburg, az orosz és a török. Ez utóbbi fokozatosan széthullott az egymást követő nemzeti felkelések és forradalmak következményeként. Helyén nemzetállamok alakultak: a szerb (1804-1815), a görög (1829), a két fejedelemség egyesülésével a román (1859-1861), végül a bolgár (1878) és az albán (1912). A balkáni háború kitö­réséig a Balkán-félsziget egy része török uralom alatt maradt. Az új nemzetek népes kisebbségeket hagytak mind az Ottomán, mind a Habsburg Birodalomban, amelyet az 1867-es kiegyezés után Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek.

Ebben az államalakulatban a nemzetek nem követeltek teljes szuverenitást, csupán nemzeti autonómiát. Mint Palacky, a cseh történész és politikus 1848-ban megállapította: az oroszok és németek közé szorult kis nemzeteknek – amelyek ezt a birodal­mat alkották – ki kellett tartaniuk Bécs mellett, ha nem akartak német vagy orosz uralom alá kerülni. A kormány számára las­san tudatosult, hogy milyen sokféle nemzet él együtt a biroda­lomban. A kiegyezés után az osztrák és a magyar kormány két­féle viszonyt alakítottak ki a nemzetekkel, vagy ahogy nevezték őket: a nemzetiségekkel szemben. Azok a nemzetek (Volksstamme), amelyek Ausztriában, azaz a birodalom Lajtán túli te­rületein éltek, már az 1848-as alkotmány értelmében is teljes egyenlőséget élveztek. Saját iskolákat, kulturális szövetségeket, sőt egyetemeket alapíthattak. A cseheknek Prágában működött az egyetemük a középkori prágai univerzitás szétválása után (az egyikből cseh, a másikból német egyetem lett), a lengyeleknek pedig két egyetemük is volt, egy Krakkóban, egy meg Lemberg-ben (ma Lvov). A nemzetek politikai pártokat szerveztek – nem is egyet -, amelyek a tartományi parlamentekben (Landtag) és a központi Reichsratban képviselték érdekeiket. A közigazga­tás valamennyi szintjén saját nyelvüket használhatták.

Hasonló jogokat élveztek a magyar korona területén élő hor­vátok is. Saját parlamentjük volt, és önálló kormányuk is műkö­dött, amely azonban csak belügyekben mondhatta illetékesnek magát. A horvátok részt vehettek a magyar országgyűlés dön­téseiben, nyelvüket hivatalos nyelvként használhatták, s a zág­rábi egyetemen kívül még tudományos akadémiát is alapítottak, amely Horvát (hivatalosan Délszláv) Tudományos Akadémia né­ven nyitotta meg kapuit. Hasonló intézményeket hoztak létre a csehek és a lengyelek is a lajtán túli vidékeken. A Magyarorszá­gon élő többi nemzetiség: a románok, a szlovákok, a szerbek és rutének számára az 1868-as nemzetiségi tövény csupán a magyar politikai nemzet részeként biztosított egyenlő jogokat.

(Amennyiben a dolgok kedvezőbben alakulnak, a francia minta vált volna követendővé). Ezeknek a nemzetiségeknek megvol­tak a maguk – többnyire a különböző egyházak által működte­tett-iskolái és kulturális intézményei. A közöttük deklarált egyen­lőség azonban egyre korlátozottabb érvényű volt. Magyarország soknemzetiségű állam volt, de egyidejűleg megmaradt magyar nemzetállamnak.

Még rosszabb volt a helyzet Oroszországban és az újonan ala­kult balkáni államokban. Oroszországban egyedül az orosz nem­zetiséget ismerték el, és a balti nemzetek, illetve a lengyelek még azok után sem merték szóbahozni az autonómia kérdését, nem beszélve a függetlenségről. A helyzet az 1905-ös forradalom után sem változott, amikor félparlamentáris rendszert hoztak létre. Ukrajnában már 1863-ban betiltották a sajtótermékek nyomta­tását. Ukrán könyvek és folyóiratok csupán Galíciában jelenhet­tek meg. Oroszország – bár ezt hivatalosan sohasem jelentet­ték ki – egyetlen politikai nemzet otthona volt.

A megalakulásuk utáni első évtizedekben a balkáni államok területén még nem éltek számottevő nemzeti kisebbségek. Eb­ben az időben inkább az okozott gondot, hogy a nemzet tagjai­nak egy része a határokon kívül rekedt, és az anyaországra várt a feladat, hogy felszabadítsa őket. 1878 után azonban jelentős török kisebbség került a bolgár állam területére. 1913-ban fel­osztották Macedóniát, s lakói zömükben szerb és görög fenn­hatóság alatt éltek tovább. Ezek az államok könnyedén megol­dották a macedón kisebbség okozta gondokat. Szerbia valami­féle furcsa dialektust beszélő szerbeknek tekintette őket. A gö­rögök pedig kijelentették, hogy a macedón nemzetiség a hellén nép egyik szláv nyelvet beszélő ága.

Oroszország, valamint a balkáni államok nemzetállamnak te­kintették magukat, és nem ismerték el, hogy határaikon belül többféle kultúra él egymás mellett. A Balkánon elvárták a nemzetiségektől, hogy asszimilálódjanak. Az Orosz Birodalomban már kissé más volt a helyzet, a zsidók asszimilációja elé példá­ul kifejezetten akadályokat gördítettek. A varsói kormány (a ko­rábbi Lengyel Királyság) területén a zsidó és a német kisebb­ség asszimilálódott a lengyelekhez. Ausztriában kölcsönös volt az asszimiláció: az egykori német Prága cseh város lett, a Bécs­ben nagy számban élő csehek pedig osztrákokká váltak. Ma­gyarországon a nemzetiségek ellenálltak az erőltetett asszimi­lációnak, a városokban viszont megindult a természetes egybe­olvadás, amelynek eredményeként a századfordulón Budapest már magyar városnak mondhatta magát. Az asszimiláció te­hát nagyrészt városi jelenség maradt, a parasztság csaknem mindenhol érintetlenül megőrizte hagyományait.

Az első világháború után ismét fordulópont következett a tér­ség történetében. Kelet-Közép- és Délkelet-Európában egymás után jöttek létre az új nemzetállamok. Jugoszláviának – eredeti nevén Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak – és Csehszlováki­ának már a nevéből is kiolvasható, hogy sok nemzetiségű ál­lam. A csehszlovák kormány hiábavaló erőfeszítéseket tett a csehszlovák nemzet létrehozására, amelynek gondolata ellen még maguk is a csehek is berzenkedtek. E két alrégióban a két világháború között voltaképpen nem létezett olyan állam, amely ne tudott volna határai között kisebb-nagyobb nem­zeti kisebbségeket. Még Észt- és Lettországban is számotte­vő kisebbség élt, elsősorban németek és oroszok. Magyarország lakosságának egyharmadát, Ausztria pedig német ajkú népes­ségének valamivel több mint egyharmadát elvesztette. A mace­dónok zöme jugoszláv, értsd: szerb fennhatóság alatt maradt, a bolgárok pedig kezdték a területükön élő macedónokat egyre inkább bolgároknak tekintetni.

A Népszövetség által kidolgozott kisebbségvédelmi rendszer­hez valamennyi kelet-európai államnak tartani kellett magát (a Szovjetunió kivételével). A kisebbségek panaszt tehettek az őket ért hátrányos megkülönböztetések ellen – bármilyen formában nyilvánultak is meg -, és a kormányoknak kötelességük volt vá­laszt, valamint megfelelő elégtételt adni. A rendszer azonban valójában nem működött. A két világháború közötti évtizedek­ben 8.000-nél is több panaszt küldtek a Népszövetséghez, ám ezek közül alig több mint ezret intéztek el. Az esetek többségé­ben az érintett kormányok arra való hivatkozással nem tárgyal­ták le a beérkezett panaszokat, hogy azok sértik államuk szu­verenitását. A multikulturalizmus, amely még a háború előtti idő­szakénál is fokozottabb volt, a politikusokat és a nyugati értel­miségieket egyaránt bosszantotta.

A világtól elszigetelt Szovjetunió egyebek közt azért nyerte meg a forradalmat, mert a cári birodalom kis és nagy népe­inek egyaránt egyenlőséget és függetlenséget ígért. Sorra alakultak a független és autonóm köztársaságok, az aprócska nemzetek pedig legalább megkapták az autonóm terület státu­szát. Ám a szovjet rendszer valójában csupán formális egyenlő­séget biztosított az orosz kézben lévő kommunista párt uralma alatt. A többi nemzetnek népi együttesekkel kellett beérnie. E nemzetek egy része – némelyikük egyáltalán nem ismerte az írást vagy arab írásjeleket használt – új, latin betűs ábécét ka­pott a húszas években, de csak azért, hogy a harmincas évek­ben ugyanezt cirill betűsre cseréljék. A kommunista párt által hir­detett bősz internacionalizmus a valóságban nagyorosz nacio­nalizmusnak és sovinizmusnak bizonyult. A birodalmon belül élő nemzetek történelmét össze kellett kapcsolni az orosz történe­lemmel, a szovjet népek barátságát pedig ősréginek kiáltották ki. Függetlenségről szó sem eshetett; az ilyen irányú követelé­seket a burzsoá sovinizmus és szeparatizmus jelének tekintet­ték, mint ilyet elutasították és büntetéssel sújtották.

Amikor a német megszállókat Kelet-Európában az oroszok váltották fel, a fent leírt, orosz nacionalizmussal ötvözött szovjet típusú internacionalizmust az egész térségre rákényszerítették, egyedül Görögország maradt kivétel. Ez a fajta internacionaliz­mus, amelyet még a renitens Jugoszlávia, majd Albánia is a magáévá tett, a régió államaiban sem volt mentes a rejtett naci­onalizmustól. Magyarországon a kommunisták a nép ellensé­gei: a Habsburgok, a németek és egyáltalán a Nyugat ellen ví­vott szüntelen harcként értelmezték a történelmet. Bulgáriában Bizáncot, Szerbiát és a török birodalmat tették meg főellenség­nek, azaz mai fogalmakra lefordítva: a két NATO-államot és a fekete bárány Jugoszláviát. A lengyelek és a csehek a némete­ket tekintették örök ellenségeiknek, s még folytathatnánk a sort. Bezzeg az oroszok mindig is jó nagy testvérek voltak, s ha ne­tán mégis másképp alakult, mint Magyarországon 1849-ben, akkor azt egyszerűen a cárizmus rovására írták. A lengyelek­nek még óvatosabbaknak kellett lenniük.

Az európai népi demokráciák elvileg nemzetállamok voltak; a németeket kitelepítették, a csehszlovákiai magyarok egy részét úgyszintén. A nemzeti kisebbségek – még a németek is – csak szálka voltak a kormányok szemében. A szocialista országok kötelező jellegű barátsága csak üres szó maradt, az ember jobban tette, ha megfeledkezett határon túl élő honfitársai­ról. Olykor-olykor elhangzott, hogy a nemzetiségek hidat jelen­tenek az államok között. De bármilyen hévvel emlegették is ezt, senki sem törődött azzal, hogy valóban eljátsszák e szerepet. Ha mindössze csekély számú nemzetiség élt egy országban, akkor viszonylag jó bánásmódban részesült. A tekintélyes nem­zeti kisebbségek azonban örökös fenyegetést jelentettek az ál­lam biztonságára, s így semmi jóra nem számíthattak.

A nyugatiak előszeretettel hangoztatják, hogy 1989 után az elfojtott nacionalizmus hirtelen a felszínre tört. Az igaz­ság azonban az, hogy a nacionalizmust korántsem fojtották el, csupán eltorzították, és a Nyugat, az osztályellenség, illet­ve az egyébb ősi ellenségek ellen irányították, amelyekből vala­mennyi kelet-európai nemzetnek volt egy pár. A nacionalizmus ilyen eltorzított formában élt tovább, nem mentesen a szocializ­mus előtti időszak nacionalizmusának egyes elemeitől. A kom­munizmus idején nem kerülhetett sor katonai összeütközésre, csak ha a hatalom elleni nyílt támadást kellett leverni (1953, 1956, 1968, 1980-1981). 1989 után a nemzetek közti gyűlölet szabad utat kapott.

Az évszázadok óta megoldatlan gondot jelentő kisebbségek továbbra is velünk élnek, és ellenállnak minden beolvasztási kísérletnek. Hatalmának utolsó éveiben Ceauşescu nyíltan tö­rekedett arra, amit mások csak burkoltan mertek megpróbálni. Most eljött az ideje, hogy folytassák Ceauşescu örökét. A né­pes nemzeti kisebbségeket sehol sem nézik jó szemmel. Pedig milliók vannak ilyen helyzetben, egyebek közt tíz millió orosz a volt Szovjetunió területén. A csekély számú kisebbségeket vi­szont megtűrik, mint például az olaszokat Horvátországban.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, a nagy politikai átalakulá­sok ellemére a nemzetek magatartásmódját inkább a folytonos­ság, semmint a változás jellemzi. Igyekeztem bemutatni a Ke­let-Európában meglévő kulturális sokféleséget, végigkövetve az egyes történelmi korokat. A különböző kultúrájú etnikumok 1789 előtt még viszonylag jól megfértek egymással, a probléma jó­szerével meg sem fogalmazódott. 1789 után, a nemzeti újjáéle­déssel, a nemzetállamok kialakulásával és az egységes nem­zet megteremtésére irányuló igény megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Megkockáztathatjuk az állítást, hogy a multikulturalizmus meghátrált a nacionalizmus, a nemzeti iden­titás vagy a sovinizmus – kinek mi tetszik – erői előtt. Az úgyne­vezett nemzetállamok határain belül és kívül ma egyaránt a gyű­lölet uralkodik.

De bízhatunk-e így a jövőben? Tertullianus szavaival élve: Credo, quia absurdum (Hiszem, mert lehetetlen).