Egy térség periferizálódásának gyakran használt, szemléletes megnevezései Elsősorban arra utal, hogv az adott társadalom és gazdaság egyre inkább kiszolgál­tatottá válik és alárendelődik a világgazdaság centrum-országainak, kiújuló válságai aláássák az esetleges de­mokratikus fejlődést.

Napjainkban az alárendelódes fő formája a transzna­cionális vállalatoknak és a nemzetközi pénztőkének való fokozott kiszolgáltatottság, amelynek kihasználá­sával a centrum alaposan megcsapolja a periferikus or­szág jövedelmeit. A multinacionális tőke behatolása nem járul hozzá a társadalmi és gazdasági rendszer egészének fejlődéséhez; annak csak egyes szegmentuma­it, „enklávé" jellegű részeit kapcsolja a világgazdaság vérkeringésébe, míg a kimaradó részek fejlődését hát­ráltatja, illetve lehetetlenné teszi. Felgyorsítja ugyanak­kor a társadalom jövedelmi és vagyoni differenciálódá­sát, az: abszolút és relatív elnyomorodást.

Térségünk átalakuló országairól a rendszerváltás so­rán mint latin-amerikanizálodó társadalmakról beszél­nek sokan, tekintettel a népesség vagyoni, jövedelmi, demográfiai, kulturális paramétereire, valamint az ár­nyékgazdaság nagyságrendjére. Ezt mások azzal igye­keznek cáfolni, hogy a mi esetünkben nem alakultak ki a Latin-Amerikára hosszú időn keresztül jellemző po­pulista hatalomgyakoriásí formák, illetve a gazdasági megszorító intézkedések nem igényeltek diktatórikus eljárást, mint például Chilében, Argentínában, Paraguayban és másutt. A vita ebből a szempontból való­ban meddő, hiszen az analógia alkalmazásával nem azt feltételezzük, hogy a másutt jellemző folyamatok égy az egyben bekövetkezhetnek, hanem azt, hogy a pár­huzamok felfedésével az átalakulás lényegének meg­ragadásához támaszt nyerhetünk. Így megállapíthatjuk például, hogy a peronista és pinochetista tendenciák gyengesége ellenére a volt szocialista országok többsé­ge inkább a Dél, és nem az Észak országaival mutat több közös vonást.

Célszerűbb tehát a latin-amerikanizálódás helyett periferizálódásról beszélni, már csak azért is, mert az előbbi kifejezés időnként rasszista felhangokkal is pá­rosul, mondván, hogy a latin-amerikaiaknak természe­tes adottság, és tulajdonképpen normális helyzet, hogy latin-amerikai módon élnek, míg nekünk nem az.

A latin-amerikanizálódás fogalmát meg kell külön­böztetnünk a balkanizálódás fogalmától, amely szintén egyfajta társadalmi és politikai válság állandósulására utal. Míg azonban az előbbi döntően országon belüli feszültségekről szól, az utóbbi alapvetően államok kö­zötti konfliktusokra utal, és egyértelműen az európai kulturális hagyományokhoz illeszkedik. A balkanizá­lódás kifejezés még a latin-amerikanizálódásnál is job­ban elfedi a külső tényezők (nagyhatalmi politikai, il­letve multinacionális gazdasági beavatkozás) szerepét az érintett országok válságainak kialakulásában. (Latin-Amerikával kapcsolatos írások olvashatók az Eszmélet 23. [Jamaica, Dominikai. Köztársaság, Mexikó] és 29. [Chile, Kuba] számaiban.)

„ Csak a tévedésnek van szüksége a kormányzat támogatására. Az. igazság önmaga is helytáll." (Thomas Jefferson: Jegyzetek Virginiáról.)

Ipari Világ kormányai, ti unalmas, húsból és acélból való óriások, én az Elme új otthonából, a Kibertérből szólok hozzátok. A jövő nevében felszólítalak benneteket, akik a múlt vagytok, hogy hagy­jatok nekünk békét. Nincs köztünk helyetek. A mi világunkbari nincs hatalmatok.

Nincs választott kormányunk, s nem is valószínű, hogy lesz, ezért nem több joggal szólítalak meg benneteket, mint amennyivel a sza­badság maga is mindig szót emel. Az általunk épített globális társas teret természettől fogva függetlennek nyilvánítom azoktól a zsarno­koktól, akiket megpróbáltok a nyakunkra ültetni. Nincs erkölcsi jo­gotok arra, hogy uralkodjatok rajtunk, s nem rendelkeztek olyan kényszerítő eszközökkel, melyektől valódi okunk lenne félni.

A kormányzatok jogos hatalmukat a kormányzottak beleegyezé­sével nyerik el. A miénket nem kértétek, és nem is kaptátok meg. Mi nem hívtunk benneteket. Nem ismertek minket, s nem ismeritek világunkat sem. A Kibertér határaitokon kívül fekszik. Ne gondol­játok, hogy felépíthetitek, mintha csak egy középítkezési program lenne. Nem tudjátok. Ez egy természetes folyamat, a mi kollektív cselekedeteink által önmaga növekszik. Nem vettetek részt a mi nagyszerű és erősödő kapcsolatunkban, s nem ti teremtettétek meg piactereink gazdagságát. Nem ismeritek kultúránkat, etikánkat, sem az íratlan törvényeket, melyek már most nagyobb rendet biztosíta­nak társadalmunkban, mint amekkorát a ti szabályaitokkal el lehet­ne érni. Azt állítjátok, hogy vannak köztünk problémák, melyeket meg kell oldanotok, Ezt az állítást ürügyként használjátok a mi te­rületünkre való betöréshez. Ezen problémák közül jónéhány nem lé­tezik. Ha vannak valódi konfliktusok és valódi hibák, mi majd felis­merjük és saját eszközeinkkel kezeljük azokat. Már készítjük saját Társadalmi Szerződésünket. Ez a szabályozás a mi világunk feltét­eleihez fog alkalmazkodni, nem a tiétekhez. A mi világunk más.

A Kiberteret műveletek, kapcsolatok s maga a gondolat alkotják, melyek állóhullámként léteznek kommunikációink szövedékében. A mi világunk egyszerre lelhető fel mindenütt és sehol, de a testek vi­lágában nem létezik. Mi egy olyan világ megteremtésén munkálko­dunk, melybe mindenki fajából, gazdasági és katonai hatalmából, társadalmi hovatartozásából adódó privilégiumok és előítéletek nél­kül léphet be. Mi egy olyan világ megteremtésén fáradozunk, mely­ben bárki bárhol kifejezheti gondolatait, bármilyen egyéniek is legyenek azok, anélkül, hogy félnie kellene attól, hogy véleményé­nek elhallgatására vagy konformitásra kényszerítenek.

A ti törvényeitek szerint megalkotott tulajdon, kifejezés, identi­tás, mozgás és kontextus fogalma a mi világunkban nem érvényes. Ezek a fogalmak anyagi alapúak. Nálunk nincs anyag. Az itt létező egyéneknek nincs testük, ezért veletek ellentétben mi nem tudunk fizikai kényszerrel rendet teremteni. Hisszük, hogy kormányzásunk az etikából, a jól felfogott önérdekből és a köz érdekéből fog kibon­takozni. A mi világunk egyénei sokféleképpen vélekedhetnek a ti különböző törvénykezéseitekről. Az egyetlen törvény, melyet a vi­lágunkat alkotó összes kultúra általánosan elfogad, az Aranyszabály. Reméljük, képesek leszünk ezen az alapon kidolgozni saját válasza­inkat. De nem fogadhatjuk el azokat a megoldásokat, melyeket ti igyekeztek kikényszeríteni.

Az Egyesült Államokban ma megalkottatok egy törvényt, a Táv­közlési Reformtörvényt, mely megtagadja saját Alkotmányotokat és semmibe veszi Jefferson, Washington, Mill, Madison, DeTocqueville és Brandeis álmait. Ezeknek az álmoknak bennünk kell újjászület­niük. Rettegtek saját gyermekeitektől, amiért ők bennszülöttek egy olyan világban, ahol ti mindig csak bevándorlók lesztek. S mivel féltek tőlük, hivatalaitokra ruházzátok azokat a szülői kötelezettsé­geket, melyeket magatok nem mertek felvállalni. A mi világunkban az emberi természet összes érzése és kifejezése, a megalázótól a fel­emelőig alkotója egy osztatlan egésznek, a bitek globális kapcsolat­rendszerének. Mi nem tudjuk elválasztani a fojtogató levegőt a szár­nyalást lehetővé tevő levegőtől.

Kínában, Németországban, Franciaországban, Oroszországban, Szingapúrban, Olaszországban és az Egyesült Államokban úgy pró­báljátok meg távol tartani a szabadság mételyét, hogy őrbódékat ál­lítotok a Kibertér határaira. Ezek rövid időre talán elháríthatják a fertőzést, de hasznavehetetlenek lesznek egy olyan világban, melyet hamarosan átsző a bit-elvű média. A ti egyre elavultabb informáci­ós iparágaitok azáltal próbálják fenntartani létjogosultságukat, hogy Amerikában és máshol a világon olyan törvények meghozatalát szor­galmazzák, melyek biztosítanák számukra magának a beszédnek a birtoklását az egész világon. Ezek a törvények a gondolatot újfajta ipari terméknek nyilvánítanák, mely nem nemesebb a nyersvasnál. A mi világunkban az emberi elme bármely terméke korlátlanul és ingyen reprodukálható és terjeszthető. A gondolatok egyetemleges továbbításához többé már nincs szükség a ti létesítményeitek köz­reműködésére.

Ezek az egyre ellenségesebb és gyarmatosításra törekvő jogszabály­ok ugyanolyan helyzetbe hoznak minket, mint amilyenben a szabad­ság és önrendelkezés egykori elkötelezettjei szálltak szembe a távoli és tájékozatlan hatalmak hatóságaival. Kötelességünk hatalmatoktól védettnek nyilvánítani virtuális önmagunkat, ugyanakkor továbbra is elismerjük hatalmatokat a testünk felett. Be fogjuk hálózni az egész világot, hogy senki ne tartóztathassa fel gondolatainkat.

A Kibertérben meg fogjuk teremteni a Gondolat civilizációját. Reméljük, humánusabb és igazságosabb lesz a ti kormányaitok ál­tal létrehozott világnál.

Davos, Svájc, 1996. február 8.

A politikatörténeti évkönyvekbe a világtörténelem legnagyobb méretű cenzúraellenes tömegdemonstrációjaként vonult be az Internet-felhasználók 1996. februári tiltakozó akciója. (Az Internetről l. Eszmélet 27. sz.) A hagyományos formában – ut­cai gyűléseken – és a számítógépes világhálózat sajátos lehe­tőségeit felhasználva úgynevezett „elsötétített lapok" küldésével újszerű módon is protestálok az Egyesült Államokban frissen el­fogadott távközlési törvénynek a szólásszabadságot korlátozó cikkelyeivel szemben érezték szükségesnek a fellépést. A kö­vetkező oldalakon először közöljük az 1934-es távközlési tör­vényt kiegészítő néhány passzust, amely a felháborodás köz­vetlen kiváltó okának tekinthető, külön cikkben adjuk közre  a „Kibertér Függetlenségi Nyilatkozatát", amely a tiltakozók álláspontjának talán leginkább jellemző megfogalmazása, teoretikus-ideologikus fordulatoktól sem mentesen. Ezt követően rövid kommentárban igyekszünk a kulisszák mögé tekinteni.

Obszcenitás és erőszak

(A telekommunikációs eszközök obszcén, zaklató és sértő módon való felhasználása. Kivonat az 1996-os telekommunikációs törvényből.)

Az 501. fejezet ,A kommunikáció tisztaságáról szóló 1996-os tör­vényeként idézhető.

Az 502. fejezetben az 1934.évi törvény 223. fejezete (…) módosí­tásra kerül

(1) az (a) alfejezet eltörlésével, és annak az alábbiakkal való he­lyettesítésével: (a) Az a személy, aki

(I.) országon belüli vagy más országokkal történő kommunikáció során –

(A) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan

(i) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és

(ii) kezdeményezi

bármely olyan megjegyzés, kívánság, ajánlat javaslat, elképze­lés vagy más közlemény továbbítását, mely egy másik személy bosszantásának, sértegetésének, megfélemlítésének vagy zaklatá­sának céljából obszcén, szeméremsértő, bujálkodó, erkölcstelen vagy trágár;

(B) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan –

(1) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és (ii) kezdeményezi

bármely obszcén vagy erkölcstelen megjegyzés, kívánság, aján­lat, javaslat, elképzelés vagy más közlemény továbbítását, annak tu­datában, hogy a közlemény vevője 18 évet be nem töltött egyén, füg­getlenül attól, hogy az ilyen jellegű közlemény kibocsájtója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője;

(C) telefonál vagy telekommunikációs eszközt használ személyazonosságának felfedése nélkül a hívott számon jelentkező bármely személy vagy a közlemény vevője bosszantásának, sérte­getésének, fenyegetésénak vagy zaklatásának céljával, függetlenül attól, hogy létrejön-e párbeszéd vagy kapcsolat;

(D) a hívott számon jelentkező bármely személy zaklatásának cél­jával ismétlődően a lelefon csöngését idézi elő vagy okozza; vagy

(E) egy beszélgetés vagy egyéb kommunikáció folytatódása alatt ismétlődően telefonál vagy ismétlődően kapcsolatot kezdeményez egy telekommunikációs eszközzel, kizárólagosan azzal a céllal, hogy zaklassa a hívott számon jelentkező bármely személyt vagy a köz­lemény vevőjét; vagy

(II.) tudatosan engedélyezi, hogy az ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (1) paragrafusban tiltott cselekedet­re használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen jellegű cselekedet­re használják fel,

az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő bör­tönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre Ítélendő; és

(2) végül (…)

(d) Az a személy, aki –

(1) országon belüli vagy nemzetközi kommunikáció sarán tuda­tosan

(A) interaktív számítógépes szolgálatot használ fel arra a célra, hogy egy bizonyos 18 év alatti személynek vagy személyeknek bár­mely, a jelenkori közösségi normák szerint tartalmában és kifeje­zésmódjában nyilvánvalóan sértő, szexuális vagy anyagcserével kapcsolatos aktusokat ecsetelő vagy körülíró megjegyzést, kíván­ságot, ajánlatot javaslatot, elképzelést vagy más közleményt küld­jön;

(B) bármely interaktív számítógépes szolgálatot felhasznál arra, hogy egy 18 év alatti személy által elérhető módon az (A) pontban leírt közleményeket közöljön, függetlenül attól, hogy az ilyen jellé­gű szolgáltatás felhasználója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője; vagy

(2) tudatosan engedélyezi, hogy az ilyen személy ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (I) paragrafusban til­tott bármely cselekedetre használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen cselekedetre használják fel,

az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő bör­tönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre ítélendő.

(e) A törvény által nyújtott egyéb jogvédelmek mellett:

(1) Egy személyt nem lehet az (a) vagy (d) alfejezetben foglaltak megszegésével vádolni pusztán azért, mert bemenetet vagy össze­köttetést biztosít egy nem az adott személy ellenőrzése alatt álló esz­közzel, rendszerrel vagy hálózattal, ideértve a közvetítő adást, az adatlehívást, a közvetítő tárolást, a hozzáférési szoftvert vagy más kapcsolódó lehetőségeket, melyek hozzátartoznak az ilyen jellegű hozzáférések és összeköttetések biztosításához, mely nem tartalmaz­za a kommunikáció tartalmának létrehozását.

Kommentár

A két dokumentumot összevetve nehéz elképzelni, hogy ne a feltűnő kontraszt legyen az első benyomásunk: néhány, szán­dékaiban elsősorban a 18 év alatti gyermekek „információs vé­delmét", másodsorban minden állampolgár „információs autonó­miájának" bizonyos fokú biztosítását célzó paragrafussal szem­ben azonnal Függetlenségi Nyilatkozat, új Társadalmi szerző­dés szövegeződik, a „műfaj" hagyományait követve bombaszti­kus fordulatokkal, korszakos igénnyel. Aránytévesztésről volna szó, vagy más is áll a dolog mögött?

A számítógépes világhálózat, az Internet fejlődésének első két évtizedében annak a tudományos közösségnek vált a fórumá­vá, közös alkotásává és mindennapi kommunikációs eszközé­vé, amely kiszakítva a hálózat „ősét" a katonai kutatási progra­mok kalodájából viszonylag hamar nemzetközivé és széleskö­rűvé tette a hozzáférést. A „tudósok" mellé eképpen csatlakoz­hattak az egyetemisták milliói, hogy aztán hamarosan a könyv­tárak és az információs intézmények is „rávessék" magukat az új lehetőségekre. Az a kommunikációéhes értelmiségi közeg, amelyik a hálózat fizikai kiépítésének és spontán erkölcsi rend­jének létrehozójaként magáénak érezte az Internetet, féltékenyen őrizte az önállóságot és a függetlenséget a piac erőivel szem­ben. A kereskedelem ugyanis – amint a felhasználók száma át­lépett egy kritikus értéket – azonnal reklámhordozóként próbál­ta meghódítani az Internetet, amit a „működtetők" a maguk sa­játos eszközeivel igyekeztek megakadályozni (a reklámcélú üze­netek küldőjének mindenfajta tudatos szervezőmunka nélkül ak­kora tömegű adatot küldtek el szorgos kezek, hogy gépe jóidőre alkalmatlanná vált hasonló tranzakcióra, s legközelebb kétszer is meggondolta, hogy hirdessen-e). A kormányok ezidőtájt a fel­használók „szövetségeseinek" számítottak, mert a kivívott auto­nómiáját a nagyvonalú állami támogatás tette lehetővé: a háló­zathasználat költségeit szinte mindenütt kormányzati programok révén sikerült a kulturális élet kulcsintézményeinek biztosítani (Magyarországon mindez az IIF-nek, az Információs Infrastruk­túra Fejlesztési Programnak volt köszönhető).

Igenám, csakhogy ha egy könyvtár megjelenhet a hálózaton, egy világcég miért ne csinálhatna saját „homepagé"-t, „honla­pot", amelyen magát mutatja be és termékeit népszerűsíti? Szó sincs itt direkt marketingről, akit érdekel, csak az kéjes és ta­lál… Ha egy világcég felkerülhet a hálózatra, egy középvállalat miért ne? És ha bárki, akkor ugye egy pizza-étterem is jelent­kezhet a maga kínálatával: rendelj pizzát a hálózaton keresztül!

A telematika (a számítástechnika és a távközlés összekap­csolt rendszere) világpiacán hirtelen szélesre tárultak az ajtók. 1995 az Internet-business éve volt – két szempontból is. Az Internet-szolgáltatások és eszközök biztosítása óriási „iparág­gá" növekedett, másrészt minden, magára valamit adó cég egy­szerre rohamozta meg a hálózatot. Amint ugyanis kézzelfogha­tó közelségbe kerültek az elektronikus pénz (E-money) vásár­lást és banki tranzakciókat egyaránt lehetővé tévő rendszerei, az Internet globálissá válása és a jelenlegi (30-50 milliós) tá­borhoz képest akár milliárdos felhasználói nagyságrendet is ígérő növekedése a kereskedelem számára a stratégiai tervezés kulcs­területévé tette. Egyetlen pillanat alatt, robbanásszerűen, mégis szinte észrevétlenül megváltoztak a hagyományos arányok és ezzel együtt az erőviszonyok. A tudósok és egyetemisták las­san „ingyenélők" lettek a szolgáltatásokért kemény árat fizető piaci szereplők szemében, mind többféle módon jelent meg az ingyenesség megszüntetésének Damoklész-kardja a régi fel­használói világokban, miközben szinte természetesnek veszi mindenki, hogy a csodálatos keresőprogramok ingyenességét éppen a képernyőn rafináltan elhelyezett hirdetéscsíkok bizto­sítják…

John Perry Barlow az Elektronikus Határ Alapítvány, az Internet „tisztaságán" évekig őrködő legendás szervezet egyik társala­pítója számára méltán keserű a pohár, s ez az „életérzés" gyor­san általános is lett az „alapító atyák" körében. Annál is inkább, mert részben magukat is okolhatják: miközben a piaci erők be­áramlottak a hálózatra, ők sokkal inkább az USA kormányának akcióival voltak elfoglalva, amelyek a hálózati kommunikáció el­lenőrizhetősége körül forogtak. Amikor egy Zimmermann nevű szakértő olyan rendszert dolgozott ki és terjesztett ingyenesen bárki számára, amellyel a hálózaton továbbított közleményeket szinte megfejthetetlenné lehetett kódolni, ez a szövetségi ható­ságok villámgyors akcióját váltotta ki. A programot, a PGP-t (Pretty Good Privacy) betiltották, szerzőjét letartóztatták, s re­torziók érték mindazokat, akik az Internet „lehallgathatósága" ellen tevékenykedtek. Clinton elnök ugyan botrányos pillanatok után átmenetileg visszatáncolt a Clipper-chip (a kormányzati „je­lenlétet" készülékekbe beültetett eszközzel biztosító eljárás) be­vezetésétől, ám a gyakorlatban a világ számos országában épült ki erős hatósági kontroll. Kínában, Vietnamban, Szingapúrban és Ázsia számos más országában a hálózatépítés ára a „belügyi" fennhatóság megteremtése volt, s országok tucatjai el­lenőrzik vaskézzel a hálózati közleményforgalmat. Az „ázsi­ai" minta azonban elképzelhetetlen a szabadságjogok igézeté­ben felnőtt amerikai és nyugat-európai generációk számára, ezért a hálózati közösség régi sérelme és állandóan napiren­den tartott gondja a hálózati tér ellenőrzése, a „kibercenzúra" (cybercensorship). „Nyugaton" mindemellett avval is szembesülni kellett, hogy a jog belépése a „kibertérbe" azonnal lerombol­ja a megszokott autonómiahatárokat. A képek, szövegek, ze­nei, sőt filmrészletek hálózati jelenléte eleve képlékennyé teszi a korábbi, viszonylag jól szabályozott copyright-szabályozást, s egy-két botrány után kiderült, hogy a jogrendszernek „uralma van" a korábban teljes függetlenséget és szabadosságot élvező Internet felett is. A Szcientológia Egyház jogi rohama, amivel a számukra kellemetlen szövegek hálózati jelenléte ellen tiltakoz­va szerzői jogi okokra hivatkozva csikartak ki bírósági ítéletet az inkriminált szöveget terjesztő személyek és a szövegek terjesztését lehetővé tévő hálózati szolgáltató ellen, már jól jelezte, hogy új korszak kezdődött a hálózaton: a „minden­felettiség" diadalmas érzése a múlté, s jönnek a szigorú hétköz­napok, amelyek betagolják az Internetet is a liberális demokrá­cia bejáratott intézményi rendjébe.

A hálózati közleményforgalmat korlátozó amerikai törvény ezért az utolsó csepp a pohárban. Ha bizonyos közleményeket eleve tiltanak, illetve horribilis összegű büntetéssel szankcionál­nak, akkor végképp vége a pionírkorszaknak, ráadásul nem lát­ni, hogy mindez hová vezet? Ha ugyanis a „jelenkori közösségi normák"alapján kell megítélni egy üzenet obszcén, trágár vagy szeméremsértő voltát, akkor a mindenkori „megítélőtől" függ, hogy mit is tekint annak. Abban az országban, ahol Bertolucci Huszadik század című filmeposzának levetítése miatt eltávolít­ható egy középiskolából a tanár, aki nem felel meg a városka „normáinak", ahol az apa kezében megremeg a fényképezőgép, amikor a vízből kimászó pucér fiacskáját fényképezi, mert tarta­nia kell attól, hogy a képet előhívó fényképész hivatalból továb­bíthatja ezeket a kockákat mint esetleges szeméremsértések bizonyítékait, nos, ott ugyancsak kétségesek a normahatárok. Amikor mindössze hat ellenszavazattal átmegy a szenátuson a trágárság-ellenes törvénycikk, amelynek alapján egyetlen – és bizony a hálózaton ugyancsak megszokott – trágárJqrdulatért akár negyedmillió dolláros büntetéstis kiszabható, miközben fül­tanúk szerint a szenátusi falatozó minden trágárságok fészke, és sehol annyi sértő, obszcén szó nem hangzik el, rnlht éppen ott, nos, akkor bizony felvetődik annak a kérdése, hogy a politi­kai prüdéria mikor vált át a Rubasov-effektusba (ti. „beemel" a működésmódok közé és törvényesít egy olyan mechanizmust, amely gyorsan öngerjesztővé és önpusztítóvá is válhat).

Vajon mennyiben új fejlemény mindez az Egyesült Államok­ban? Robert Liston szerint (The Right to know. Censorship in America. New York, 1973) a prüdéria és az erkölcstelenség cenzúrája egyidős az USA történetével. A hivatalos és legális változatok mellett az illegális cenzúra, a búvópatakszerűen megnyilvánuló, a szélesen hömpölygő cenzúra hullámhegyei és hullámvölgyei jellemzik. Története Jesse Sharpless 1815-ben fes­tett „botrányos" képeivel indul, majd avval folytatódik, hogy a massachusettsi Isaac Parker főbíró 1821-ben mint erkölcstelent betiltja John Cleland Angliában, 1740-ben megjelent Fanny Hill című regényét. Ettől kezdve könyvnyi méretű az erkölcstelen­ség cenzúrájának története (a legjobb áttekintés talán: Morris-Schwartz: Censorship: The Search for the Obscene. New York, 1964.). Jellemző epizód, hogy 1966-ban az USA legfelsőbb bí­rósága kimondja, hogy a Fanny Hill nem obszcén, de evvel pár­huzamosan a kongresszusban éppen a szex és az erőszak el­leni kirohanások adják a szónoklatok javát, amelyek következ­tében mindig valamilyen helyi incidensre vagy botrányra is sor kerül.

De miért éppen az „erkölcstelenség" és a „pornográfia" a cél­pont? És miért baj – baj-e egyáltalán? – hogy a fiatalkorúak sze­méremvédelme a fenti módon kap jogi szabályozást?

A pornográfia jelenléte nagyjából egyidős az Internettel. Gyak­ran hallani eltúlzott számokat arról, hogy a teljes képforgalom hány százalékát teszik, illetve tették ki a pornóképek. Mindez addig, amíg felnőtt-felnőtt relációban zajlott, nem okozott gon­dot és feltűnést. Ahogy megjelentek a felhasználók között a 18 év alatti gyermekek, a helyzet azonnal feszültté vált, elsősorban a szülők számára. Ahogy azonban a problémát az új technika, az új médium termelte ki, úgy kínálkoznak az eszközök a káros jelenségek kiküszöbölésére ezen a technikán belül. Ahogy a televízió esetében egy beépített eszközzel a szülőknek mód­jában áll bizonyos műsorokra vagy csatornákra „családi tilalmat" kimondaniuk, úgy tehető védetté az otthoni számítógép is, s úgy teszi többlépcsőssé a hálózati szolgáltató (például az on­line Playboy) a szülők szűrőjének beiktatásával a kép-forgalmat. A törekvés, hogy az „erkölcstelen" információt hagyományos mó­don terjesztő médiumok szabályozása érvényes legyen az új tö­megkommunikációs eszközre is, elfogadható és vitathatatlan. Hogy azoknál többet, homályos és bizonytalan talajra építkez­ve, kétséges definíciókkal, nagy adag prüdériával és disszonáns mozzanatokkal éppen az Internettel szemben kell érvényesíte­ni, az legalábbis kétséges. Miközben tehát a kibercenzúra ellen szólók látszatra verébre lőnek ágyúval, a háttérben kirajzolódik egy nehezen körvonalazható, alaktalan, de mindinkább érzékel­hető fenyegetés.

Az erkölcs cenzúrája és annak kifinomult vagy éppen nyers technikája ugyanis mindig történelmi krízishelyzetekben válik központi kérdéssé. A toruni Kopernikusz Egyetem kutatója, Ma­rian Filar évtizedek óta vizsgálja a kérdést, és azt tapasztalta, hogy „minél erősebb a totalitarizmusra való törekvés, annál szigorúbb, annál prűdebb az állam. Amikor a hatalmon lévő csoportok az élet minél nagyobb területeire akarják kiterjeszteni a befolyásukat, előbb-utóbb eljutnak az 'erkölcsi normákra' épülő szexuális tiltásokig."

Az „obszcén, erkölcstelen" szövegek első nagy megregulázó-ja az a feltörekvő francia és angol polgárság volt, amely a sza­bados és hierarchiát, normát nem ismerő korai szexirodalomban azonnal meglátta az ellenfelet, az éppen uralomra jutó normá­kat, a tekintélyt, a vagyont, a férfi-központúságot nem tisztelő, sőt azokat bosszantó szabadszájúsággal megkérdőjelező irodal­mi és közéleti kihívást. Fellépése gyors és határozott volt. A vo­natkozó műveket begyűjtette, bezúzatta, egy-egy példányt pe­dig a párizsi Bibliotheque National, illetve az oxfordi Bodleiana zárt gyűjteményében őriztetett. A párizsi különgyűjtemény (amely a L'enfer – A pokol nevet kapta) éppen napjainkban vált az újra­kiadás révén közkinccsé, nagy könyvkiadói sikerré és annak lát­ványos bizonyítékává, hogy az erkölcstelenség elleni harc fel­színe alatt bonyolult, összetett társadalmi és hatalmi probléma­teret találunk. A piac logikáját el nem ismerő, önszerveződő, sa­játos, belülről táplálkozó kontrollal működő hálózati közösség, a kibertársadalom (cybersociety) vészkiáltása azért figyelemremél­tó, mert nem kizárt, hogy az obszcenitás hálózati cenzúrája egy átfogóbb, szélesebben korlátozó praxis előfutára. Minden nyitott dilemmával együtt ez a tétje a távközlési törvénnyel szembeni tiltakozásnak.

Írásunkban arra vállalkozunk, hogy Polányi Károly fogalomrend­szerének egyik kulcskategóriáját, a reciprocitást vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogyan használható modern társadalmak elemzésére. Ehhez – az általa bemutatott, egzotikusnak tűnő példákhoz képest – hozzánk közelebb álló tárgyat, a kalákát vá­lasztottuk terepül. Természetesen nincs szó forradalmi újításról akkor, amikor Polányi döntően nem-nyugati társadalmak kutatá­sához használt fogalmát adaptáljuk, hiszen az integrációs for­mák hasonló esete, a redisztribúció már „befutott" kategóriája a mai társadalmak elemzésének. (Elég Szelényire vagy Kornaira utalni, hogy csak magyar példákat hozzunk.) Ugyanakkor nem titkolt szándékunk, hogy a mára háttérbe szorult reciprocitás­kategória gondolkodást megtermékenyítő hatására felhívjuk a figyelmet.

1. Polányi fogalomrendszere

1.1. Polányi és a gazdaságantropológia

Polányi Károly több oldalról is támadja a klasszikus közgazda­ságtant és annak alapelveit. Gondolkodásának alapja, hogy a gazdaság a társadalom szerves része; a társadalmi-politikai és kulturális összefüggéseitől megfosztott ökonomizmus helyett egy újfajta „gazdasági antropológiát" próbált kidolgozni, amely a tár­sas interakciók gazdasági aspektusát vizsgálja, és a vizsgáló­dás során nem próbálja kiemelni sem a gazdasági tevékenysé­geket a társadalmi folyamatokból, sem a gazdasági szereplőket (legfőképp a „racionálisnak" tartott egyént) a társadalmi intéz­ményekből, a társadalmi viszonyrendszer egészéből. Az egyént adott kultúrába és tradíciósodorba beágyazva fogja fel. így a gaz­dasági jelenségeket a társadalom egészének, intézményi és kulturális rendszerének összefüggéseiben értelmezi.

Mindezek hiánya teszi Polányinál alkalmatlanná a társadalom­ról, a kultúráról leválasztott modern közgazdaságtant a „primitív" társadalmak elemzésére, megértésére, hiszen nála a gazdaság „formális" és „lényegi" oldala összekapcsolódik. (Ez a forrása a szubsztantív-iskola elnevezésnek, ahogy Polányi elméletére hi­vatkoznak.) Itt egy fontos, továbbgondolásra érdemes ponthoz érkeztünk Polányi életművében: a modern társadalmakkal kap­csolatos kritikájának egyik lényeges eleme az, hogy itt a gazda­sági játékszabályok teljesen függetlenednek a társadalom más területeitől. Ebből a gondolatból legalább kétfelé ágazik el a mai tudományos gondolkodásban az út. Egyrészt az államnak mint a modern redisztribúció alapintézményének támogatói Polányiban találják meg egyik fő hivatkozási alapjukat, hiszen egy másik koordinációs mechanizmus bekapcsolásával – a piaci mellé – megoldhatónak tűnik a gazdaság „kiágyazódásának" problémája. Másrészt az új, Granovetter, Coleman és mások által fémjelzett gazdaságszociológiai iskola arra.hívja fel a figyelmet, hogy a „pri­mitív" társadalmakban Polányi által elemzett kapcsolat, ami a gaz­dasági játékszabályok és a személyközi struktúrák között van, a modern társadalmakban is tetten érhető és éppen ennek felszín­re hozása az új kutatási irány. Természetesen az is látható, hogy az új gazdaságszociológia elutasítja Polányi „erős" beágyazódás tételét, és így nem alapulhat rá olyanfajta kapitalizmusbírálat, mint amilyet Polányinál láthatunk.

Polányi támadja a jelenleg is elfogadott közgazdasági gondol­kodás pszichológiai megalapozottságát is. Nem fogadja el azt a felfogást, mely szerint az ember legfőbb jellemzői a racionalitás (a társadalomtól, a moráltól, a szokásoktól függetlenített racio­nalitás) és az önérdek. Tagadja, hogy az emberi természet fel­osztható elkülönülő részekre, két összetevőre: „az egyik 'anya­gi', a másik 'eszmei'; az egyik 'gazdasági', a másik 'nem gazda­sági"; az egyik 'racionális', a másik 'nem racionális'.¹ Polányi el­veti Adam Smith-nek a cserét folytató vademberre vonatkozó pa­radigmáját, amelyet a közgazdaságtan (és más társadalomtu­dományok is) a maguk axiómájává tettek: „Ami a tényeket illeti, Adam Smith elképzelései az első emberek gazdasági pszicho­lógiájáról éppoly tévesek voltak, mint Rousseau elképzelései a vadember politikai pszichológiájáról."² Polányi szerint az ember gazdasági cselekedeteit társadalmi, szociális motívumok irányít­ják: „Az ember nem úgy cselekszik, hogy az anyagi javak bir­toklásával kapcsolatos egyéni érdekét óvja, úgy cselekszik, hogy társadalmi helyzetét, társadalmi jogait, társadalmi javait óvja meg. Az anyagi javakat csak annyira becsüli, amennyire ezt a célt szol­gálják."³ Ez még erőteljesebben igaz olyan társadalmakra, ahol a társadalom atomizálódása még nem indult meg, s az ember még erősen beágyazódik az adott kultúrába, tradícióba. Vagyis Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei ritkán el­sődlegesek, sokkal inkább a társadalmi kötelékek fenntar­tásának van döntő jelentősége. Két okból is. Egyrészt, mert ha az egyén nem a hagyományok, a közösség által elfogadott értékek és normák szerint cselekszik, akkor elszakad a közös­ségtől és kivetetté válik, másrészt azért, „mert hosszú távon a társadalmi kötelezettségek mindig kölcsönös jellegűek, és ezek teljesítése szolgálja legjobban az egyén érdekeit".⁴

Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint civilizálatlan, primitív elődöket, vagy téves útra futott átmeneti pró­bálkozásokat mutatja be. Ez a szemléletmód az „elmaradott" or­szágok társadalma számára követendő útnak, azok „modernizá­lási" feltételének a szabad piaci mechanizmus bevezetését, illet­ve fejlesztését írja elő. A közgazdasági szemlélet agresszív terje­désével annak értékválasztása, normarendszere is beszivárog más kultúrákba, szétfeszítve és rombolva a tradíció, a kultúra part­falait. Az agresszív euro-amerikai civilizáció nyomulásának első „hadteste" a gazdasági mechanizmusának terjedése.

Az etnocentrizmus mintájára megalkothatjuk a gazdasági ökocentrizmus fogalmát, amely az egyik alapja az etnocentrikus látásmódnak. Ez a közgazdasági gondolkodást és látásmódot leszűkítő és homályosító szemüveg akadályozza más társadal­mak (többek között gazdasági) mechanizmusainak megértését. Ha az eltérő társadalmak (különböző szegmenseinek) vizsgála­tára egy új fogalmi és eszközrendszer kialakítására törekszünk a vázolt szemléletmód alapján, akkor szemügyre kell vennünk, hogy milyen értékek alapozzák meg azt, vagyis az adott kultúra általános vizsgálatához jutunk vissza. Tehát ott vagyunk Polányi gondolatánál, nevezetesen, hogy a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva.

1.2. A reciprocitás

Ezek után tekintsük végig az elmélet szintjétől egészen a konk­rét példákig Polányi próbálkozását, aminek során megkísérli új­raintegrálni a közgazdaságtant a társadalommal mint szerves egésszel foglalkozó tudományba, s ennek kapcsán a kulturális antropológiai megközelítéssel való összefüggésre is fény derül.

Polányi három antropológus munkájára támaszkodott vizsgá­lódásai során: Malinowski Trobriand-szigeteki kutatásaira, Thurnwald új-guineai bánarókról írt művére és Bahannan nyu­gat-afrikai tivekről szóló könyvére. Ezek közül Malinowski ered­ményeit elemezte részletesen.

Mint már említettük, Polányi rendszerében a gazdasági motí­vumok a társadalmi élet kontextusából jönnek létre. Úgy gon­dolta, hogy ennek vizsgálatához az adott közösség rokonsági és területi szervezetét kell figyelembe venni, melyeket a szokás, a jog és a vallás befolyásol.

Az elemzés során kiderült, hogy ezekben a törzsi társadalmak­ban „hiányzik a nyereség motívuma, hiányzik a díjazásért vég­zett munka elve, hiányzik a legkisebb erőfeszítés elve, és legfő­képpen hiányzik minden olyan önálló és elkülönült intézmény, amely gazdasági motívumokon alapulna".⁵ A felmerülő kérdés­re, miszerint akkor mi biztosítja a rendet a termelés és elosztás működésében, a választ egy olyan viselkedési elvben találta meg, amely elsősorban nem is a gazdasággal kapcsolatos: a reciprocitásban. Ez egy integrációs forma, amely képes a gaz­daság működésének szabályozására.

Először is megpróbáljuk Polányi alapján definiálni a reciprokatív integrációs formát.⁶ A reciprocitás a szimmetrikus csoporto­sulások kölcsönösen megfelelő pontjai közti mozgásokat jelöli. Tehát ajándékozási és viszontajándékozási kötelezettséget je­lent meghatározott, szimmetrikus szociális viszonyok által egy­máshoz kapcsolt csoportok, illetve tagjaik között. A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremonális kapcsolatokból – de mindig a sajátosképpeni gazdasági szférán kívül meghatározott kapcso­latokból – fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják. A kapcsolatok szimmetriája azt jelenti, hogy valamennyi érdekelt csoport azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik a többivel szemben. A reciprok ajándékozás – a gazdasági folyamatok beágyazottságának megfelelően – nem csupán az új anyagi létfenntartási eszközök allokációját biztosítja, hanem a csoportok közti szociális kapcsolatok megerősítését is.

A nyugat-melanéziai Trobriand-szigetek lakosainál, akik a gazdaság eme típusához illusztrációként szolgálhatnak, a reciprocitás főleg a társadalom szexuális szervezetének, vagyis a családnak és a rokonságnak a vonatkozásában működik. E közösségekben családról – a nőről és a gyermekekről – való gondoskodás az anyai ágú rokonok kötelezettsége. Vagyis a Trobriand-szigeteki férfiak nővérük családja iránt viselnek kötelezettséget. De ők maguk nem a nővér férjétől számíthatnak segítségre, ha­nem, amennyiben nősek, saját feleségük fivérétől – egy harma­dik, megfelelő viszonyban lévő család tagjától. A reciprocitás át­fogó elve tehát nemcsak a termelés, hanem a családfenntartás biztosítását is elősegíti.

Az ilyen viselkedési elvek azonban csak akkor válhatnak ha­tékonnyá, ha létező intézményi struktúrák teszik lehetővé alkal­mazásukat. A reciprocitás csak azért képes írott bizonylatok és bonyolult adminisztráció nélkül biztosítani egy gazdasági rend­szer működését, mert az adott társadalom szervezete a szim­metria struktúráinak a segítségével lehetővé teszi ezt a megol­dást. A legalapvetőbb szimmetrikus struktúra a már említett ro­koni kapcsolatok hálózata, de ilyen a reciprocitás alapjául szol­gáló struktúra a törzsi társadalmakban meglepően sűrűn előfor­duló „dualitás" is. A Trobriand-szigetek minden part menti falujá­nak egy szárazföldi falu a párja. így zökkenőmentesen bonyo­lódhat le a halnak és a kenyérfa gyümölcsének igen fontos cse­réje, ami reciprok formában, időben is ténylegesen elkülönülő ajándékozásként zajlik le.

A szimmetria azonban nem feltétlenül korlátozódik a dualitás­ra. Több egyén vagy csoport is szimmetrikus lehet két vagy több tengelyhez képest. A csoportok tagjai nem feltétlenül annak tar­toznak viszonozni az ajándékot vagy a szívességet, akitől kap­ták: a kötelezettség irányulhat egy harmadik csoport megfelelő tagjára, akivel hasonló viszonyban vannak (mint ahogy ezt már láttuk a példában).

Itt meg kell jegyeznünk, hogy ugyan a szimmetria már félig kielégíti a reciprocitás szükségleteit, de az intézményes struk­túrák és a viselkedési elvek (emberi attitűdök) kölcsönösen ki­egészítik és feltételezik egymást. Érdemes az egymásra való ki­hatásukat is végiggondolni. A szimmetria intézményesült struk­túrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását, de ez fordítva már nem igaz. Az egyéni viselkedésmód és attitűd nem hozza létre a megfelelő intézményi struktúrát, s így nem is lesz képes – az intézményi struktúrák hiányában – a gazdasá­got integráló általános elvvé válni.

Az is mutatja, hogy reciprocitás a gazdaságot integráló for­mává válhat, hogy képes más integrációs sémákat mind a redisztribúciót, mind a piaci cserét alárendelt módszerként al­kalmazni. (A redisztribúció egy központ felé irányuló, majd a köz­pontból kiinduló elsajátítási mozgásokra utal, a csere oda-vissza mozgásokra vonatkozik, melyek egy piaci rendszer szereplői kö­zött zajlanak le meghatározott mechanizmusok által vezérelve. Polányi szerint ez a három integrációs forma uralhatja a gazda­ságot, nevezetesen: a reciprocitás, a redisztribúció és a piaci csere.) A reciprocitás megvalósulhat úgy, hogy az emberek a megfelelő munkákat és terheket redisztributív szabályok szerint osztják el (pl. amikor „sorjában" végzik el az egyes egyénekre háruló munkafeladatokat), más esetekben reciprocitást rögzí­tett egyenértékek cseréje biztosítja. Ezekre az itthoni kalákák közt is találhatunk példákat.

A reciprocitás nem csupán egyének vagy kis csoportok (csa­ládok) között jöhet létre, hanem egészen nagy rendszerek gaz­dasági aspektusát integrálhatja. Ezt példázza a Trobriand-szi-geteken kialakult kula-kereskedelem. A kör alakú szigetcsopor­ton belül igen bonyolult és kiterjedt kereskedelmi forma alakult ki, ami a reciprocitás elvén működik. Ezt a tevékenységet nem gazdasági motívumok mozgatják (sem a pénz, sem a profit­szemlélet nem jelenik meg), hanem teljes egészében az etikett és a mágia szabályozza. A reciprocitás elve egyszerű szabá­lyaival (melyek mint említettük a társadalmi praxis egyéb szfé­ráiban gyökereznek) egy olyan komplex, bonyolult tér-idő­személy rendszert működtet, amely több száz mérföldet és több évtizedet fog át, és személyek százait kapcsolja össze. (Előfordul, hogy egy-egy kultikus ajándéktárgy akár tíz év alatt járja körül a szigetcsoportot.)

Végül az, hogy a három integrációs forma közül melyik domi­nálja a gazdaság mechanizmusait, a társadalom kialakult struk­túráitól és a kultúra egyéb szegmenseitől is függ. Azonban azt meg kell jegyeznünk, hogy ezek az integrációs formák semmi­féleképp sem képviselnek fejlődési „szakaszokat". Számos alá­rendelt forma lehet jelen a domináns forma mellett, amely maga is időlegesen háttérbe szorulhat, majd újra felbukkanhat.

2. A kaláka

A második részben a magyar falusi társadalom egyik jellegze­tessége, a kaláka bemutatása kapcsán arra teszünk kísérletet, hogy a Polányi-féle reciprocitás kategória nem archaikustársa-dalombeii működését elemezzük.

Elsőként ehhez a kaláka fogalmát kell tisztázni, illetve leírni főbb mozzanatait, majd a történelmi változásokat érdemes számba­venni, végül elvégezhetjük az összehasonlítást a reciprocitás el­méleti kategóriája és a kaláka tényleges valósága között.

2.1. A kaláka – általános megjegyzések konkrét példákhoz kapcsolódva

Induljunk ki egy tipikusnak mondható társasmunka leírásából. Bodrogközben minden év májusában, amikor a földeken még és már nincs olyan sok feladat, egy-két család kihasználja az időt házépítésre, vagy más nagyobb építkezést igénylő munká­ra. Ilyenkor az építkező család körbejár a faluban, maga mellé gyűjt 10-12 embert a segédmunkák elvégzésére, és felkér egy irányító szakembert, aki majd vezeti a műveleteket. Ez utóbbin kívül senkinek nem fizetnek, a munkát szívességből végzik a fa­lusiak. Tudják, hogyha majd nekik lesz szükségük segítségre, ők is találnak embereket. Hogy pont azokat, akiknek ők segítet­tek, az korántsem biztos, de kialakulhatnak állandósult csopor­tok. Az általános az, hogy akiket a segítségkérő séta során meg­szólítottak, azok mind mentek.

A leírt példa jól tükrözi a kaláka általános jellemzőit: a közös­ség valamilyen formában kiválasztódott tagjai segítségül sietnek a közösség egy másik tagjának, de nem ellenszolgáltatást vár­nak el munkájukért, hanem tudják azt, hogy ők is bármikor szá­míthatnak ilyenfajta segítségre.

Vizsgáljuk meg, hogy a falusi társadalomra jellemző egyéb társasmunkától mi különbözteti meg a kaláka-típusút. Nagy Géza felosztása tűnik a legpraktikusabbnak az eltérő kategóriák be­mutatására. Ő háromféle társasmunkát különböztet meg, asze­rint, hogy kik, hányan dolgoznak és kinek:

1. Többen egy embernek vagy egy családnak segítenek.
2. Egyének maguknak dolgoznak, de közösen.
3. Többen dolgoznak a közösség érdekében.

Valamennyi társasmunkára jellemző tehát a közösen végzett tevékenység és az, hogy nem ellenszolgáltatásért, pénzért dol­goznak. A megkülönböztetésből az is kiderül hogy a kaláka-tí­pus az első kategóriához tartozik.

A fentebb bemutatott építkezésen kívül számtalan .más kalá­ka-típusú együttműködést igénylő munka fordult elő a falúban. Az alábbiakban a leggyakoribbakat foglaljuk össze:

a) A gabonával kapcsolatos munkák közül a csépté*s a leg­több helyen kalákában történt, esténként a kévehordást is így szervezték meg. Az aratás csak nagyon kevés helyen történt társasmunkában.

b) Az állattenyésztés köréből a sertésvágás és a takarmány­előkészítés, a kukoricamorzsolás szerveződött kalákában.

c) A lakodalmak megszervezését, előkészítését, lebonyolítá­sát is ebben a formában végezték.

d) A temetéseknél a halottvirrasztást, ha nem is mint munkát, de mindenféleképpen mint közös tevékenységet folytatták.

e) Az egymást segítésnek kialakult egy teljesen direkt formá­ja is: a szülés után gyermekeikkel otthonmaradó anyákat a ro­konság szintén kaláka-formában látja el. Ezt a gondoskodást hív­ják paszitnak, paszitának tájegységtől függően.

Természetesen a felsorolásból kimaradt jó néhány típus (pl. kútásás, kenderfeldolgozás, fonás stb.), de így is látszik, hogy csaknem a teljes falusi életet behálózta a szívességre, szo­lidaritásra alapuló, a pénzviszonyokat kirekesztő együttmű­ködési forma. Ahogy a példákból is kiderült, nemcsak a szoro­san vett gazdasági tevékenység, a munka megszervezésére használták a kaláka-formát: ez a mindennapi élet más szegmen­seit – házasság, halál, gyermekáldás – is érintette.

Külön ki kell emelni a kalákák leírásánál azt a tényt – erre még az elemzéskor vissza fogunk térni -, hogy az egyes tevékeny­ségekhez szorosan kapcsolódtak más szokások, hagyományok is, összefűzve ezzel a mai szemléletmód számára a kultúra egy­mástól távol levőnek tekintett területeit, például a vallást és a munkát. Szendrey Ákos 1938-as elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a házépítő kaláka minden egyes munkafázisá­hoz egy adott rítus, szertartás tartozik, ami nemcsak mint külső tényező jelentkezik, hanem szerves részét képezi az egész te­vékenységnek. Mindez azonban az I. világháború előtti helyze­tet jellemzi és kérdéses, hogy mára mindebből mi maradt meg.

2.2. A kaláka történeti változása

Arra a kérdésre, hogy mikor alakultak ki először kaláka-típusú együttműködési formák a történelem során, dokumentumok hi­ányában nehéz válaszolni. A mezőgazdasági munkákkal kap­csolatban már a késő-középkori leírásokban találunk utalásokat, de ezek is azt mutatják, hogy ezen munkaszervezési formák ki­alakulása jóval régebbre tehető. Ehhez képest a házépítés ka­lákái újszerű képződmények, több forrás egybehangzó tanulsá­ga szerint legfeljebb a késő-középkor óta léteznek. Korábban a vidéki házak, az életvitel igénytelensége és természeti jellege miatt olyan egyszerűek voltak, hogy felépítésükhöz rendszerint elég volt a háztartás saját tudása és fizikai munkaereje. A Polányi-féle kategorizálást és magyarázatot elfogadva azt lehet megállapítani, hogy ahol és amennyiben szimmetrikus struk­túrák jellemzőek egy társadalomra, ott kedvező feltételek teremtődnek meg egy reciprocitás dominanciájú életszerve­ződési forma kialakulására. A konkrét magyarországi példa is ezt látszik igazolni, ugyanis csak ott tapasztalható a kaláka-tí­pusú együttműködés elterjedése, ahol a kiscsaládi formák túl­súlyban vannak (pl. Gömörben, Bodrogközben), és így, akár fel­foghatjuk kényszernek is, kialakulnak az egymásra épülés, a kölcsönös segítség struktúrái. (Ellentétben az alföldi aprócsalá­dokkal, ahol inkább a függőségi rendszerek kiépülése dominál, a bérmunka aránya messze meghaladja a társasmunkáét és a palóc nagycsaládokkal, ahol inkább a családon belüli megoldá­sok, az önellátásra való törekvés a jellemző.) . Természetesen a kalákák kialakulásához más tényezők is hoz­zájárulnak: a rossz természeti viszonyok felerősíthetik az együtt­működési kényszert az egyéni alkalmazkodás elégtelen volta miatt, az erőforrások asszimetrikus szűkössége, a pénzviszonyok elterjedésének kezdetlegessége szintén a rendszeren belüli együttműködési formákat erősíti; és a külső tényezők mellett ne feledkezzünk meg a megfelelő emberi attitűd fontosságáról sem.

Mivel ez az elemzés arra koncentrál, hogy a mai helyzet ho­gyan alakul ki, elegendőnek tűnik a formaváltozás folyamatát a XX. században nyomon követni. Ebből a szempontból all. világ­háború előtti helyzetet lehet a kaláka „aranykorának" tekinteni, s az akkori állapot leírásához mint kiindulóponthoz lehet hasonlíta­ni a mai viszonyokat, s számba lehet venni a változásokat.

Vegyük először szemügyre, milyen funkciókat látott el ez a „klasszikus" kaláka:

1. Gazdasági, ezen belül:

• pénzmegtakarító funkció,
• munkaidő lerövidítése,
• munka megkönnyítése.

2. Szórakoztató, ezen belül:

• munka szórakozássá tétele,
• párválasztás elősegítése,
• közösségi megnyilvánulások lehetővé tétele.

3. Rituális, kultikus funkció.

A felosztás természetesen analitikusan értendő, az egyes te­vékenységek egyszerre felelnek meg ezeknek a funkcióknak, éppen ebben az együttes létezésükben van a lényegük: a modernitásra jellemző funkciószétválás nem jelentkezik, a gaz­dasági szféra szervesen összekapcsolódik az integráló, minta­fenntartó, célkijelölő rendszerekkel. Sőt, éppen az elkülönülés hiányából adódóan rendszerekről is csak megelőlegező értelem­ben beszélhetünk. A „klasszikus" állapotra a multifunkcionalitás mellett a kiterjedtség jellemző: Szendrey Ákos az említett elem­zésben több mint száz kaláka típust tudott megkülönböztetni.

A II. világháború utáni helyzet különösségét az adja, hogy a meghirdetett elveknek látszólag nagyon is megfelelő, valódi kö­zösségi munkaforma „zavarja" a rendszert, hiszen a kollektivi­zálás nagyon is modernitáson belüli eszméje nem tudott mit kez­deni egy „premodern", a gazdaságot nem különálló rendszer­ként kezelő intézménnyel. így a falusi társadalomra ráerősza­kolt kolhoz (pedig az elnevezés szintén közös gazdálkodást je­lent) nem volt képes – igaz, nem is akarta – integrálni a kalákát, hanem a gazdaság területéről kiszorította azt.

A 60-as, 70-es évek mezőgazdasági szervezeti átalakulásai kellettek ahhoz, hogy újra megjelenjen a kaláka a szorosan vett munka területén, de ez már korántsem volt az a társadalmat meghatározó, együttélést szabályozó forma, hanem lereduká­lódott egy pusztán gazdasági funkcióval bíró együttműködési tí­pusra, amelynek ugyan még vannak hatásai az élet más szeg­menseire is, de ezek a kihatások már másodlagossá váltak, töb­bé nem integráns részei a kalákának. A funkcióvesztés mellett a mai folyamatok másik jellemzője a kaláka visszaszorulása: a II. világháború előtti több mint százról 10-15 féle kaláka-típusra csökkent a számuk.

Lássunk néhány példát a kaláka átalakulására:

A bodrogközi építkezéseknél az addig a kaláka természetes velejárójaként értelmezett vendéglátás (ez adott munkát a csa­ládok nőtagjainak, s ez tette lehetővé, hogy a megerőltető fizi­kai munka ellenére szerepet kapjon a szórakoztató funkció is) lassan a fizetés egy sajátos formájává vált, és ez természete­sen az egyéb területekre való kihatások gyengülésével, illetve megszűnésével jár együtt.

A ragályi sertésvágás régebben magába foglalta a szórako­zás egy különös formáját, a mórikálást is. A mórikálás az amúgy zárt rokoni kötelékbe tartozó sertésvágásra összegyűlt csalá­dok rendjét megzavaró, maskarába bújt fiatalok incselkedését, tréfálkozásait jelentette, ami mintegy erő- és ügyességi próba­ként is funkcionált a legények férfivá érésekor. Mára mindebből semmi sem maradt, magába a kalákába is betüremkedett ácse-remomentum: a régebben szívességből dolgozó hentesnek ter­mészetben fizetni kell.

A kaláka leépülésén kívül azonban megfigyelhető az új viszo­nyokhoz adaptive közelítő folyamat is. A városokba faluról be­költöző családoknál megfigyelhető, hogy a városhoz kötődő szo­kásokat a saját képükre átformálva alakítják át. Ilyen módon to­vábbélnek a régi hagyományok az új környezetben, azon­ban ennek nemcsak környezetváltoztató hatása van, hanem a hozott szokások is deformálódnak. Például a ballagások kapcsán a falusiak összetartása nemcsak azt eredményezi, hogy egyfajta kalákajelleg továbbél a városi környezetben, hanem azt is, hogy a ballagásokból szinte erőfitogtató verseny válik: kinek a gyereke kap több, értékesebb ajándékot, kiknél a leggazda­gabb a ballagási vacsora – ezzel torzul a kaláka eredeti célja. Érdemes megfigyelni azt, hogy hogyan igyekeznek létrehozni azt a struktúrát, ami a faluban adottságként jelentkezett a rokon csa­ládok közelségéből adódóan: egy gyereknek 10-12 keresztszü­lője is lehet, így és ebből alakulnak a kalákák.

2.3. Mennyiben példa a kaláka a reciprocitásra?

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy már eddig is próbáltuk jelezni az analógiákat a Polányi-féle kategória és a kaláka kö­zött, illetve eleve úgy mutattuk be a társasmunkák ezen típusát, mint egy nem archaikus társadalombeli példáját a reciprocitás­nak. Azonban a most következő részben megpróbáljuk közvet­lenül megvizsgálni az analógiák meglétét, mélységét, mivel az eddig használt implicit feltételezésünk reflektálatlan mivoltában gyenge lábakon állt.

Első megközelítésben a formai megfelelést vegyük szemügy­re. Ezen a szinten mindenképpen adekvátnak tűnik példánk, hi­szen – „klasszikus" formájában – domináns rendezőelvként fuknkcionál, a meglévő szimmetrikus struktúrára épít, és ez ha­tározza meg a benne résztvevők viselkedési elveit.

Azt, hogy a „klasszikus" kaláka domináns rendezőelvként funk­cionál, több oldalról is be lehet mutatni. Annyiban tekintjük integrálóelvnek, amennyiben a falusi társadalom egészét behá­lózza, egyrészt úgy, hogy szinte valamennyi tevékenység része valamilyen kaláka-csoportnak, másrészt multifunkciójából adó­dóan az egyéni életpraxis különböző szegmenseit átjárjá-moz-gatja. Dominánsnak pedig annyiban tekinthetjük, amennyiben a más típusú integrációs formákat maga alá tudja gyűrni, márpe­dig ez történik a cserére alapuló piaccal és a redisztribúcióval is: a pénz, ha egyáltalán megjelenik, nem értékmérőként, ha­nem a körforgás eszközeként; a munkát megszervező közpon­tok pedig csak ideiglenesek, éppen ezek képezik a körforgás elemeit.

A mai kor kalákája éppen ezért nem azonos a „klasszikus" ka­lákával, épp ez a dominanciája és rendezőelvként való funkcio­nálása szűnt meg. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy a kalá­ka-csoportok állandósulnak, illetve a másnak végzett és mástól kapott munkákat, segítségeket számontartják. Mindezt a kaláka intézményének erősítéseként is lehetne értelmezni, azonban lát­ni kell, hogy ez inkább azt mutatja, hogy külső kényszer nélkül nem működne a rendszer, felszakadt az automatizmus. Ugyan­csak ezt a változást mutatja a ragályi cséplő-kaláka esete is, ahol a szerveződés nem rokonsági vagy lokalitási alapon történik, ha­nem a vagyoni helyzet hasonlóságából adódóan – ezzel akadá­lyozva meg az egymásnak nyújtott segítségek asszimetriáját. Va­gyis: a reciprokatív viselkedési elvbe bekerül a csere momentu­ma is (persze alárendelve a reciprocitás elvének).

A következő kérdés az kell hogy legyen: milyen szimmetrikus struktúrákra alapul a kaláka? Az nyilvánvaló, hogy létezik az egymáshoz kötődő családok, közösségek hálózata, amire ráépül a kaláka. Az igazi kérdés az, hogy vajon mennyiben válhatnak alapjává a reciprokatív integrációs elv kialakulásának ezek a szimmetriák, együvétartozások. Két fő okot lehet megállapítani: a hasonlóságuk és az egymást kiegészítő mivoltuk. Három di­menzióban is nyomon lehet követni ezeket:

1. A családok struktúrájában – hiszen egyértelmű a kiscsalá-dok helyzetének hasonlósága, és éppen méretükből adódóan a reprodukciót érintő egymásrautaltságuk. (Szép példája ennek a Szendrey Ákos által említett szőlőőrző-kaláka, aminek elsőren­dű feladata nem is a tényleges munka, hanem a párválasztás lehetőségének a megteremtése.)
2. A képességek hasonlósága és egymás kiegészítő jellege, hiszen ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy szinte min­denki képes mindenféle tevékenységnél segédmunkára, és egy­némely területen a közösség nem nélkülözheti az egyén szak­tudását, mint ahogy más alkalommal ő szorul segítségre szak­ismeretet igénylő munkával kapcsolatban.
3. Az erőforrások birtoklásában jelentkező hasonlóságban és egymásrautaltságban – mivel ez teremti meg a lehetőségét és sok esetben a kényszerét az együttműködésnek. (A fentebb már említett cséplő-kaláka is példa erre, ahol a cséplőgép mint szűk keresztmetszet adja e kényszert.)

Mindehhez hozzájárul a Polányi által kevéssé elemzett ténye­ző is, nevezetesen az, hogy a falusi társadalmat a maga zártsá­ga és csak önmagán belül (ott viszont szinte tökéletesen) meg­oldott információáramlás jellemzi. Voltaképpen ez az, ami a fen­ti három dimenziót a reciprocitás keretében oldatja meg és nem a piaci csere elve alapján. Ezt a struktúrát alkotja újra a városi kaláka működéséhez a műrokonság intézménye.

Ennek a résznek a végén térünk ki a viselkedési elvek analó­giájának elemzésére. A „klasszikus" kaláka időszakában, Ries­mann kategóriáját használva, az emberek „tradíció által irányí­tottan" megkérdőjelezetlenül hagyták a kaláka intézményét, ben­ne éltek a hagyományban. A kalákával szembeni ellenérzésein­ket is ennek mentén lehet indokolni. Igaz ugyan, hogy számta­lan pozitív vonása a mai gazdasági rendszerrel szemben kihí­vásnak minősíthető, de éppen a tradícióba ágyazottsága zárttá teszi mindennemű változtatás iránt, illetve az egyén kibontako­zását jelentősen behatárolja. Mindez persze csak a „klasszikus" kaláka tagjára igaz, hiszen a változás éppen abba az irányba történt, hogy a ma embere pusztán mint eszköz tekint a kaláká­ra, egészen máshonnan jött értékeinek, céljainak elérése érde­kében.

Összegzés

Úgy tűnik, hogy az általánosság szintjén is megfogalmazhatjuk, hogy amennyiben valamely rendezőelv már nem az egészre vo­natkozik, akkor deformálódik önmaga jellege is. Nem hatja át az élet más szféráit, eszközzé válva másfajta értékrendszerekből születő célok alá rendelődik, s így a benne rejlő értékkompo­nensek elkopnak vagy átalakulnak. Ez utóbbi természetesen tör­ténhet az egész rendszert megváltoztatva, de „alkupozíció" a rendezőelvek között aszimmetrikusan határozódik meg. Bár a kaláka évszázadokra visszanyúló története nem ért véget, tartalma megváltozott: míg régebben a gazdaságot, a társa­dalmat és a kultúrát egyaránt integráló reciprokatív rendszer alap­ja volt, addig ma a piaci csere által koordinált gazdasági szisz­téma részévé válik, annak alárendelődve esetenként mint a mikroökonómiailag leggazdaságosabb munkaszervezési forma jelenik meg.

A reciprocitás rendezőelvként ugyan deformáltan köszön ránk a kalákából, azonban eme intézmény vizsgálatához megkerül­hetetlen szempontokkal járul hozzá. A modern társadalom több jelenségének (pl. feketegazdaság, autóstop) értelmezéséhez nyújthat segítséget a reciprocitás fogalmának használata.

Jegyzetek

¹ Polányi Károly, 1976.137.

² Uo. 51.

³ Uo. 54.

⁴ Uo. 55.

⁵ Uo. 57.

⁶ Röviden reflektálunk Sahlins reciprocitás-fogalomhasználatára, amely különbözik Polányi kategóriájától. Sahlins háromféle reciprocitást kü­lönböztet meg: általánosított reciprocitás, amelynek során úgy kerülnek átadásra javak, hogy az átadó nem vár ellenértéket cserébe; kiegyen­súlyozott reciprocitás, ami egyenlő áruk cseréjét jelenti; és végül a ne­gatív reciprocitás, ahol a felek minél többet akarnak egymástól meg­szerezni.

Ez az antropológusok körében kedvelt reciprocitás-felosztás több ol­dalról is támadható. Az egyik ellenvetésünk az, hogy Sahlins leszűkíti a reciprocitást az anyagi javak cseréjére, ezáltal nem lesz elemezhető a reciprocitás társadalmi és kulturális vetülete ebben a fogalomrendszer­ben. Másrészt leszűkíti az érzelmi kötődésre azt a struktúrát is, amely a reciprocitást alapozza meg.

Ezzel szemben a Polányinál oly fontos elemként szolgáló szimmetria magában foglalja az intézményi struktúrák széles körét (rokonsági, ter­ritoriális, politikai, vallási kapcsolatok). Mindezeken felül Sahlins hármas felosztása is problematikusnak tűnik, abból a szempontból, hogy pont azok az elemek keverednek bele a reciprocitás(ok) definíciójába, ame­lyek elválasztása (Polányi szerint is) a leglényegesebb momentum len­ne a gazdasági integráló elvek megkülönböztetésében. Sahlins a piaci csere jellemző mozzanatait lopja bele a felosztásába: a kiegyensúlyo­zott reciprocitásnál kibővíti ezt a piaci cserét jellemző attitűddel is, ne­vezetesen, hogy a gazdasági aktusban résztvevő szereplők a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb nyereséget érjenek el. Ez utóbbi tulajdon­képpen az árucsere kifejlett formája, ami szétfeszíti a reciprocitás Polányi által kifeszített fogalmi kereteit.

Felhasznált irodalom

Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, 1976.

Sík Endre: Az „örök" kaláka. Gondolat, 1988.

Szendrey Ákos: A népi társas munkák és összejöveteleik. Ethnográíia, 1938. 273-286.

Petrovszki Ildikó: Társasmunkák Ragályon. In: Gömör néprajza 17. Debrecen, 1989. 109-127.

Bujdosó Erika – Zsupos Zoltán: Társasmunkák, társas élet Bakonszegen. In: Bakonszeg története és néprajza. Debrecen, 1990. 417-432.

Dobos Ilona: Népszokások a városban. Valóság, 1983/10. 56-64. Nagy Géza: Társasmunkák a Bodrogközben. In: Fejezetek a Bodrog­köz néprajzából. Miskolc, 1986. 51-62.

Kolumbán Samu: Lozsád és népe. Ethnográfia, 1894. 326-336.

Az utóbbi időkben köztudottá vált, hogy Peter Singer, a világ­szerte jó hírnévnek örvendő filozófus, egy a boldogság maxi­malizálására irányuló haszonelvű filozófiai irányzat talaján an­nak érdekében száll síkra, hogy az ember csak abban az eset­ben élvezhesse az élethez való jog védelmét, amennyiben sze­mélynek mondható. Személy azonban csak akkor és csak ad­dig vagyok, amíg rendelkezem olyan tulajdonságokkal, mint in­telligencia, öntudat és felfogóképesség. Amennyiben nem vár­ható, hogy ezek a tulajdonságok kifejlődnek nálam, vagy elve­szítem azokat – például valamilyen fogyatékosság vagy öregko­ri elmegyengeség révén -, akkor az orvosoknak jogukban áll – sőt talán kötelességük is -, hogy megszületésem előtt, megszü­letésem után vagy későbbi életem során az aktív eutanázia esz­közével megöljenek.

Singer fellépése ellen Európa-szerte számos fogyatékosokat tömörítő szervezet és pszichiátriai egyesület tiltakozott. A „Die Zeit" című német liberális hetilap nyíltan magára vállalta a pro­pagandista szerepét Singer új etikájának népszerűsítésében. Ezek a viták világossá teszik, hogy az emberi élet szentségé­nek (értsd: nem rendelkezhet felette senki) alapelvével szem­ben nemcsak „a fasiszta irracionalitás fanatizmusa" létezik, ha­nem – ahogyan azt Singer esetében láthatjuk – a racionalitás fanatizmusa is; erről természetesen már szó esik Adorno és Horkheimer „A felvilágosodás dialektikája" című művében is.

Etikai válság és eutanázia

Mi a lényege tulajdonképpen annak az eutanázia körül dúló eti­kai válságnak, amely oly magas hullámokat kavar Európa sok országában? Mit tartalmaz, milyen összefüggésben áll a nem­zetiszocializmussal, hogyan lehet megérteni, és – mindenekelőtt – alkalmazni azt? Rendelkezhet-e az ember egyáltalán egy magzat, egy fogyatékos újszülött, egy felnőtt fogyatékos vagy egy gondozásra szoruló idős ember élethez való joga felett? Miután a terhesség-megszakítás törvénybe iktatásával már döntöttünk afelől, hogy rendelkezhetünk a meg nem szüle­tett emberek élethez való joga felett, nem lenne-e következetes és a szenvedések csökkentése tekintetében haladó szellemisé­gű, ha megtennénk a következő lépések egyikét-másikát? És a közvélemény-kutatások nem szülnének-e olyan eredményt, hogy a lehető legnagyobb boldogság megszerzésére irányuló Singer-felfogás igenis teljes mértékben elnyeri a többség tetszését, márcsak azért is, mert gazdasági rendszerünk is ugyanezen elv szerint szerveződik? Ha egy jobb és egy gyengébb munkaválla­ló száll versenybe ugyanazért a munkahelyért egy olyan társa­dalomban, ahol hiányzik a munkához való jog, akkor a jobbnak kell nyernie!

Az a fajta társadalomfilozófia és szociálpolitika, amely a „sza­bad utat a rátermetteknek" mottóját az egyedül üdvözítő dogma szintjére emeli, „szociáldarwinizmus" néven virágkorában már szomorú hírnevet szerzett magának. Nietzsche – profetikusán, mint mindig – drasztikusan meg is fogalmazta mindezt: „Ami esik, azon még lökni is kell!"

Ha egy ilyen teljesítmény- és sikerorientált modell keretein belül egy fogyatékos és egy kevésbé fogyatékos gyerek küzd jobb élet­kilátásokért egy olyan társadalomban, ahol hiányzik az élethez való jog-, úgy a kevésbé fogyatékos gyereknek kell felülkereked­nie!

Pszichiátriával foglalkozók és történészek számára az elmúlt tíz év során világossá vált, hogy a nemzetiszocialista eutaná­ziával és pszichiátriával kapcsolatos vita elengedhetetlen eszköze az itt megfogalmazódott kérdések megválaszolásá­nak. Az erre a korra irányuló kutatások a nemzetiszocializmus ezen oldalát hosszú ideig teljes mértékben figyelmen kívül hagy­ták, vélhetően azért, mert egyrészt a kutatókat mindig is jobban érdekelték a földesurak, mint a fogyatékosok, másrészt pedig -miután kortörténetről van szó – a kutatások a régebbi korokba visszanyúló történelmi folyamatokat figyelmen kívül hagyták. A legfőbb ok azonban mégis csak az lehetett, hogy a nemzetiszo­cializmus belpolitikai, szociálpolitikai és egészségpolitikai olda­la – azaz a németek németek ellen elkövetett bűntettei – aligha tartott számot érdeklődésre. Ezen aspektus, és ezáltal a nem­zetiszocializmus átfogó vizsgálata csak a legutóbbi időkben kez­dődött meg, és mindenekelőtt a nemzetiszocializmus modernitására vonatkozóan ígér olyan lényeges felismeréseket, amelyek segíthetnek mai problémáink megértéséhez.

Jelen esetben mindössze arra van lehetőségem, hogy felvil­lantsam e kutatómunka néhány eredményét – amelyekről máshelyütt bővebben olvashatunk. A gazdaság államközpontú­piacgazdasági alapú, egyfajta haszonelvű filozófiára épülő ipa­rosítása következtében az 1800-as évektől kezdve az európai nemzetek kezdték különválasztani egymástól az ipari szem­pontból használható és használhatatlan embereket, és ez­által – a teljesítményetika talajáról kiindulva – ezeket a társadal­makat egy egyre inkább gazdasági jelleget öltő gazdasági rend­szerre és egy egyre erőteljesebben szociális jelleget öltő szoci­ális rendszerre bontották fel. Ez utóbbi rendszer keretein belül az úgynevezett „szociális kérdés" által érintett különböző cso­portokat speciális intézményekben (idősotthonok, árvaházak, hajléktalan-menhelyek, börtönök, elmeintézetek stb.) koloni­zálták, illetve gyűjtötték össze. A „szociális kérdés" így hangzott: „Mit tegyünk az iparban használhatatlan emberekkel, miért van­nak itt egyáltalán, és mennyi pénzt legyünk hajlandóak rájuk szánni?"

A szociális kérdés

Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy az elmúlt kétszázöt­ven évben egy olyan szociális fordulat ment végbe, amelyet sem lényegét, sem következményeit illetően nem sikerült még szinte egyáltalán megragadni.

Magától értetődik, hogy szegénység, és annak hol ember-barátibb, hol brutálisabb kezelése mindig is létezett. Viszont csak az iparosítás hozta létre melléktermékeként a „szociális kér­dést", amelyet „aszociális kérdésnek" is nevezhetünk, az iparosítás tette azt szervezeti szempontból alapvető elvi problé­mává, és tartotta mint „kérdést" állandóan napirenglsn: a lakos­ság egy része alapvetően „kérdésessé" vált. Hogyan értendő mindez? Az ipari forradalom a fejlett Angliában 1750 körül kez­dődött, Franciaországban a polgári forradalom időszakában, Németországban pedig a kisállamok miatt a folyamat kezdete eltolódott 1800 és 1850 közé. A gazdaság átállítása az ipari ter­melési módra a következőket igényelte:

1. tőke a nagyberuházásokhoz (gyárak létrehozásához);
2. technikai találmányok;
3. növekvő számú, megfelelő munkaerő, mivel a gazdaság egyre inkább piaci szempontok szerint fejlődött;
4. a polgároknak a polgári forradalmak során meg kellett sza­badulniuk az állami kényszertől annak érdekében, hogy szabad magánvállalkozóként szabad munkaszerződések alapján szabad (ekkor már rendi alapon nem védett) munkaerő felett rendelkez­hessenek.

Mivel az ezzel együttjáró, egyre erőteljesebb racionalizálás először a kis parasztgazdaságokat, majd a kézműipart és a kis­ipart verte szét, mindenekelőtt elegendő mennyiségű munka nélküli munkaerő jött létre. Hamarosan azonban ez a mennyi­ség sem volt elegendő, és főleg: sokan nem is voltak mindig al­kalmasak a gyári munkára. Mert pontosan a rátermettség ezen kérdése vezetett akkoriban a polgári értelem új ismérveinek megfogalmazódásához, mégpedig az ipari hasznavehetőség je­gyében. Az ipari rendszer számára ésszerűvé és ezáltal szük­ségessé egyre inkább az a tulajdonság vált, amely azt jelentet­te, hogy az ember képes megfelelni az előírások és normák sok­oldalú nyomásának, kezdve a pontosságtól egészen az egyen­letes teljesítményig, amikor is teljes mértékben figyelmen kívül kell hagynia mindenféle egyéni-pszichológiai ritmust, hogy ké­pes mindig ugyanazokat a kézmozdulatokat végezni, hogy kész elfogadni a súrlódásmentes monoton működést, hogy hosszú időn keresztül képes a személyiségéből fakadó zavaró sajátsá­gok elfojtására, és olyan magatartásra, amely tervezhető és ki­számítható. Sem a mezőgazdaság, sem a kisipar mindezidáig soha nem igényelt ilyen jellegű erényeket. Ez azonban az iparo­sítás előrehaladásával elengedhetetlenné vált, mivel a gépek és később a közlekedés is egyre több pénzt emésztettek fel, és egyúttal műszakilag is sokkal érzékenyebbé váltak, ami azt je­lentette, hogy egyre erőteljesebben szükségessé tették a fegyel­mezett, az előírásoknak megfelelő és önmegtartóztató viselke­dést. Mindenekelőtt a gondolatok szintjén, majd a növekvő tel­jes foglalkoztatottsággal együtt a valóság talaján is, lehetőleg mindenkinek, aki nem polgár, rendelkeznie kellett ilyen képes­ségekkel, vagy át kellett nevelni úgy, hogy rendelkezzen ilyenek­kel, miközben ugyanebben az időben és bizonyos mértékig emel­lett Goethe és Schiller az autonóm önrendelkezés ideáját hir­dették, mintegy annak érdekében, hogy a polgárságot jobban megkülönböztethetővé tegyék azoktól, akik nem azok. Mivel azonban – ahogy már szó volt róla – olyan ember, aki tökélete­sen megfelelt volna az ipar elvárásainak, nem volt túl sok, át­vizsgálásra kerültek az akkori társadalom peremterületei, bele­értve a fogyatékosok számára létrehozott és a felvilágosult ab­szolutizmus idejéből fennmaradt nagy és veszteséges átnevelő intézményeket is. De nem egyszerűen feloszlatták őket, hanem újraelosztották őket az „Oszd meg és uralkodj!" mottója alapján. Csak az értelem előbb említett új kritériumai szerint alkalmasak kerültek a gyárakba és segítették a proletariátus kialakulását. A fennmaradók részére – tudatlanságuk, használhatatlanságuk és aszociális viselkedésük jellegének megfelelően – speciális in­tézményeket hoztak létre. A magától felmerült „szociális kérdést" tehát az akkor uralkodó mentalitás jegyében intézményesítés, specializálódás, bürokratizálás és később az ebből adódó tudo-mányosítás segítségével oldották meg. Ily módon teremtődtek meg a még ma is érvényben levő szociális ellátórendszer alap­vonásai.

Ezáltal az össznépesség ipari szempontból hasznavehe­tetlen csoportjai állandó pénzügyi teherré váltak közösségi és magánszempontból egyaránt, ez azonban jól adminisztrálhatóvá és pénzügyileg kiszámíthatóvá is tette őket. Ezeknek a mélyreható összeurópai átalakulásoknak ugyanakkor az a két­értelműsége is megvolt, hogy egyik oldalról a termelőhelyeken és a városokban nyugalmat és békét teremtett, másrészt, hogy minél több családot „megszabadított" az ápolásra szoruló csa­ládtagoktól, akik – az ipar ésszerűségeinek határain belül – hasz­navehetetlen ballasztegzisztenciáknak minősültek. Ily módon lehetett a nagycsaládból az ipari termelési folyamatot tekintve célracionális kiscsaládot formálni, amely családok tagjainak le­hetőleg teljes mértékben képesnek kellett lenniük arra, hogy részt vegyenek az ipari kereső tevékenységben. Ezen folyamat során egyre rendszeresebben a hasznavehetetlen idős emberek szá­mára idősotthonokat, a gondozásra szorulóknak szanatóriumo­kat, az ellátatlan vagy útban lévő gyerekeknek árvaházakat és óvodákat, a szellemi fogyatékosoknak elmeintézeteket, a mun­kakerülőknek dologházakat, az elítélteknek most először, saját börtönöket, a bolondoknak pedig bolondokházát hoztak létre. A börtönök megjelenése és a pszichiátria szintén a „szociális kér­dés" akkori első megoldásának bomlástermékei. Az elítéltek és a bolondok természetnél fogva e skála végén helyezkedtek el. Ez egyáltalán nem meglepő, hanem az új rendszerből követke­zően teljesen logikus, mert az említett társadalmakban az an­nak szélére szorult csoportok közül leginkább a bolondoknál domborodik ki a cselekedetek kiszámíthatóságának hiánya (amely kiszámíthatóság egyébként az embert az állattól alap­vetően megkülönbözteti), ami éppen szöges ellentétben állt az ipar követelményeivel. A félreértések elkerülése véget hozzá kell fűzni azt is, hogy az új elmeintézetek kizárólag a „szegény bo­londok" számára jöhettek szóba, mert a polgári családokból származó lelki betegek számára – akárcsak korábban – továbbra is rengeteg lehetőség kínálkozott: otthoni ápolás háziorvosokon keresztül, szanatóriumok vagy az akkoriban közkedvelt fürdővárosi utazások kísérővel.­

A panoptikai elv

Az iparosodás és a szociális kérdés összefüggése már Jeremy Bentham esetében is nagyon tisztán megfigyelhető, akit azon hasznosságelvű filozófiák egyik szellemi ősatyjának tekinthetünk, amelyekkel aztán Peter Singer elméleteiben újra találkozhatunk.

Liberális közgazdászként Bentham akkoriban egy nagyon is technokrata színezetű szervezeti tervvel lépett elő. A pillanatnyi helyzet szerinte egy olyan rendszert kíván meg, amely a lehető legtökéletesebb és leginkább költségkímélő ellenőrzést valósít­ja meg. Az általa ily módon definiált szociális kérdésre Bentham a „panoptikai intézményeket" találta ki. Egy központi felügyelő­helyiségből optimális esetben egy ember képes lenne ellenőriz­ni az ebből a teremből a pókháló elve alapján kiinduló összes folyosót és az ezek mentén elhelyezkedő összes cellát vagy munkahelyet. Ezt a panoptikai elvet, amelyet aztán építészeti­leg számos formában meg is valósítottak, és amely – ha csak bizonyos mértékig – még ma is sokhelyütt funkcionál, Bentham egyaránt ajánlotta fogházak, árva- és dologházak, idősotthonok, elemintézetek, de akkoriban elsősorban üzemek számára. Ez­által válnak az iparosodó társadalom nem-polgári csoportjainak közös jellemvonásai különösen kivehetővé.

Attól fogva egészen mindmáig az ipari társadalmak igénylik a számukra hasznavehetetlen néprétegek koncentrációját és kontrollját az általuk finanszírozott intézmények segítségé­vel. Azóta minősítik a „szociális kérdés" célcsoportjait, tehát min­den valamilyen módon akadályt képző, gátat szabó embert fo­gyatékosnak, azóta, fosztják meg őket a munkához való jogtól annak címén, hogy zavarják a termelés folyamatát, és ettől fog­va már csak mint szociális, szó szerint „kérdéses" lényként ke­zelik őket, akik szükségleteinek kielégítése mindig az éppen ak­tuális konjunkturális helyzettől függ. A XIX. század folyamán ezen csoportok közül néhányat azáltal, hogy a „szociális kérdés" az orvostudomány érdeklődésének homlokterébe került, először egyre inkább agybetegeknek, majd öröklött betegségben szen­vedőknek nyilvánítottak. Ez utóbbi különösen sikeres volt, mert az örökletességre vonatkozó be nem bizonyított, tudományos szinten mindazonáltal nagyon is hihető feltevések miatt ezeket először a fajfenntartásból zárták ki, és 1892-től eugenetikusan sterilizálni is kezdték őket. Ezáltal alapozódott meg az a máig ható vízió, hogy a szenvedésektől mentes ember és társadalom mesterségesen megvalósítható. Az 1900 körül világszerte leg­elismertebb pszichiáter és szociális reformer, August Forel a kö­vetkezőket írta a békés Svájcból: „Nem az a célunk, hogy egy új emberi fajt, egy felsőbbrendű embert hozzunk létre, hanem csak az, hogy a hibás alsóbbrendű emberek fokozatos … kényszer­sterilizálása útján a rossz sejtek hordozóit kiszűrjük, és ezért cserébe jobb, szociálisabb, egészségesebb és boldogabb em­bereket ösztönzünk a minél nagyobb szaporulatra." Ez a moz­galom összekapcsolódott a vele egyidejű kampánnyal, amely – A Jost programadó írásának szavaival élve – a „halálhoz való jogot" hirdette. Ebben a halálhoz való jogot olyan értelemben magasztalták, hogy ez az utolsó, még hiányzó láncszem, amely képes lenne az ember abszolút önrendelkezési jogá­nak biztosítására, azzal a kiegészítéssel, hogy azon emberek esetében, akik valamilyen fogyatékosság vagy öregségük miatt nem képesek saját maguk nevében nyilatkozni, az állam vagy az orvos helyettesítheti őket abban, hogy hozzájáruljanak a szen­vedéstől megszabadító halálhoz. A külső kolonizálással tehát ellentétben állt a belső – az „alsóbbrendű" emberekre vonatko­zó igénnyel -, amely 1918 után Németországban külső kolóni­ák hiányában befelé radikalizálódott. Ezáltal először tűnt fel prog­ramszinten a többség számára elfogadható olyan felfogás, amelyhez a nemzetiszocialistáknak semmit sem kellett már ki­találniuk. 1900 óta az életnek először meg kell szabni valamifé­le értéket, hogy az jogainak védelméért felléphessen, ily módon meghatározódik az „életre nem méltó" élet, ugyanazon logika talaján, amit Singer esetében is megfigyelhetünk. 1900 óta tel­jesen normálisnak, a polgári értékek szerint teljesed-tisztessé­gesnek és haladó szellemiségűnek számított „alacsonyabb ér-tékűekről", alsóbbrendű emberekről beszélni, a politikában a jobboldaltól a baloldalig, a templomban is, a munkásmozgalom­ban, például ha a lumpenproletárságtól való elhatárolódásról volt szó. (Hogy a mai megfogalmazás, a társadalom szélére szorult csoportok, etikailag jobb megfogalmazás-e, alaposan megkér­dőjelezhető.) Miközben a szabadság és az önrendelkezés esz­méjét az egekig dicsőítik, addig az egyenlőség és a testvériség fogalmai feleslegessé válnak, feltételezve, hogy egy társadalmat lehet tudatosan csakis jó, szociális, egészséges és boldog em­berekből felépíteni.

Hogyan szabaduljunk meg a szociális ballaszttól?

Ezen felfogás esetében, amely ugyan ritkán jelentkezik világos megfogalmazásban, vagy úgy, hogy a pontos forrást ki lehetne deríteni, ennek ellenére azonban a társadalom hihetetlen nagy várakozásokkal tekint megvalósítása elé, tehát ezen felfogás esetében minden jel arra mutat, hogy legkésőbb az SS hata­lomra jutását követően a nemzetiszocialisták mozgalmának egyik központi törekvése, ha nem a legfőbb törekvése, a szo­ciális kérdés végleges megoldása volt, alig leplezve ezt rasszis­ta ideológiájukkal. És mindezt tették abban a szellemben, hogy be akarták bizonyítani az egész világnak: az a társadalom, amely egyetlenegyszer brutálisan és mindenféle tekintet nél­kül minden szociális ballaszttól megszabadítja magát, gazda­ságilag és katonailag verhetetlen, és képes megvalósítani Forel vízióját is a szenvedésektől megszabadított emberek társadal­máról. Mindeközben nagyon valószínű, hogy a program radi-kalizálódása fokozatosan történt, ahogy ez mindmáig újra és újra megmutatkozik, nevezetesen, hogy az egyik lépés az em­beri élet sérthetetlensége elvének megszegése felé hozza magával a következőt: a kötelező sterilizálást követően az új probléma az volt, hogy vajon engedélyezzék-e a lipcsei Knauer házaspár egyetlen torzszülött gyermekének orvosi segédlettel történő halálba küldését. Ezt követően egyes orvosok magá­tól Hitlertől kaptak felhatalmazást arra, hogy más esetekben is hasonlóan járjanak el; aztán következett a fogyatékos gyer­mekeket támogató tudományos program, amely csak egyértel­mű gyógyíthatatlanság esetén irányozta elő az aktív eutanáziát; aztán következett az erre az esetre vonatkozó életkorhatár fel­emelése; és csak ezután következett a felnőtt fogyatékosok ipar­szerű tömeges kiirtása – olyan forradalmi lépésként, amelynek tudatosan hiányzott mindenféle törvényes alapja, és amit az­zal a háborús szükségszerűséggel magyaráztak, hogy meg kell szabadulni a „hulladéktól", mert a háborúban amúgy is a leg­jobbak vesznek el. Mindeközben pedig a háborút követő idő­szakra már ott volt a fiókban az az eutanázia-törvény, amely biztosította a cselekvőképes egyén számára azt a lehetősé­get, hogy az aktív eutanázia segítségével, tehát orvosi segéd­lettel vethessen véget életének. Ugyanakkor annak az egyén­nek is engedélyezte a szenvedésektől orvosi segédlettel való megszabadulást, aki állapota miatt nem tud saját nevében nyi­latkozni.

A szenvedésektől mentes társadalom elbűvölő víziói

A szolidaritás kihalásának és az egyéni önrendelkezési jog ab­szolutizálásának előbb ismertetett felfogásával, valamint kihatá­saival és máig tartó továbbélésével kapcsolatban igenis be kell ismernünk, hogy titokban nagyon jól tudjuk: az NSZK-ban a há­borút követő időszakban – amikor a háborús kárvallottak cso­portjainak meghatározása történt – a nácik által üldözött és megkárosított fogyatékosoknak az üldözött státuszt igazából nem ítélték oda (1988-ig). Hogyan állunk ma a „szociális kérdés­sel" és az ennek megoldására irányuló egyik lehetséges módszer­rel, az eutanázia-szemlélettel? Az egyik oldalon minden kétséget kizáróan számos bizonyítékot fel lehet vonultatni arra, hogy a 150 évig érvényben lévő, fogyatékosokat kirekesztő politikával szem­ben e század második felében olyan előremutató tendenciákat figyelhetünk meg, amelyek a testi, szellemi vagy pszichikai érte­lemben fogyatékos emberek és az egészségesek újbóli közele­dését, sőt újbóli egyesülését támasztják alá. Néha már-már szin­te úgy néz ki, hogy a fogyatékos és egészséges emberek – saját örömeikkel és szenvedéseikkel egyetemben – újra együvé tartoz­nak, és hogy képesek lennének, ha gyámoltalanul is, egy szoli­dáris „mi"-t kipréselni magukból. Amint azonban a szolidaritásra és a kolonializmus megszüntetésére irányuló mozgalmaink mű­ködésbe lépnek, meg kell növekedniük a kirekesztéssel, az ér­ték-megkülönböztetéssel és az alsóbbrendű ember új meghatá­rozásával kapcsolatos igényeinknek is, és új kifejezési formákat kell keresnünk. A szenvedésektől mentes társadalom elbűvölő ví­ziója, azaz, hogy a szenvedést alapvetően el tudjuk választani az embertől, ezentúl megnövekedett technikai segédlettel kaphat csak hajtóerőt. A gyógyszer több embert hagy fogyatékosán a vi­lágra jönni és életben maradni, enged öregebbé válni. A világmé­retű polarizáció egyre több embert tesz a munkához való jogával együtt feleslegessé, olyannyira, hogy a fejlett ipari társadalmakban már kétharmados társadalmakról beszélünk.

Mindez természetesen szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy ma az iparosítás történetének talán legdrasztikusabb tech­nológiai előretörését vihetjük végbe, de végbe is kell vinnünk. Mindez alapjaiban rengeti meg társadalmunk szerkezetét. Szá­munkra ebben az a különösen lényeges, hogy e folyamat során eltűnnek az egyszerű munkahelyek. Folyamatosan születnek új munkahelyek is az iparban, még több a szolgáltatások területén – és a szociális szférában is. Ezek azonban nem számítanak egyszerű munkahelyeknek, hanem bonyolultabbak, valamilyen képesítés megszerzéséhez kötöttek; magasabb technikai vagy kommunikatív intelligenciát igényelnek, annak képességét tehát, hogy rugalmasan, türelmesen és simulékonyan tudjon valaki az embereknek tanácsot adni, embereket kezelni, szervezni, igaz­gatni – ugyanúgy, ahogy a technikai intelligencia terén az intelli­gens gépeket kell karbantartani.

A társadalom perifériája szélesedik

Ezek azonban olyan munkahelyek, amelyek a korábbi egyszerű munkahelyekről elkerült egyszerű embereket nem képesek vagy nem akarják észrevenni. Az emberek nem hagyják magukat tet­szés szerint kiképezni, bonyolítani, rugalmasabbá és kommuni­kációképesebbé tenni, és ezáltal hozzáigazítani az új munkahe­lyek igényeihez és a megemelkedett elvárásokhoz. Előbb-utóbb túl lennének terhelve, betegséggel, viselkedésbeli vagy más jel­legű rendellenességekkel kellene reagálniuk, és kipotyognának a rostán. A manapság lelkesen támogatott képzési offenzíva az egyes ember különös emberiségében találja meg a maga hatá­rait, amit azonban senki nem mond ki, és ami nem is érdekel senkit sem. Mert ezen a határon túl nincsenek többé emberek, hanem – már – csak szociális emberek, tehát dolgok, tehát selejtek. És joggal, mert minden közismert antropológus abból indul ki, hogy az ember a munka, a dolgok megmunkálása révén akarja meg­valósítani önmagát, legyen bármennyire fogyatékos. A lényeg te­hát, hogy a régi munkanélkülieken kívül, akik betegségük, fogya­tékosságuk vagy egyéb korlátozottságuk következtében kirekesz­tődtek a munkaerőpiacról és szociális vagy orvosi kérdéssé vál­tak, megjelentek azok a munkanélküliek is, akik az egyszerűbb munkahelyeken teljes mértékben keresőképesek voltak, mostan­ra azonban az ipar szempontjából ugyancsak használhatatlanná váltak. Az iparilag fejlett országokban ma ez az arány a korábban tulajdonképpen munkaképes lakosságnak már 10%-át teszi ki. Miután a testi, szellemi és pszichikai fogyatékosság nem túlságo­san szép fogalma a végrehajtásban lassacskán szépen megho-nosult, az új, technológiai vagy kommunikatív szempontból fogyatékosokat nevezhetnénk szociális fogyatékosoknak. Ezek az emberek a szociális kérdés által érintettek amúgy is nagy csoportját még egyszer jelentősen megnövelik. Ezen emberek számára természetesen új szociális gondozókat és felügyelőket kell teremteni. És az utóbbi száz év tanúsága szerint könnyen megjósolhatom, hogy az elkövetkező időkben ez a csoport is or­vosi kérdéssé válik, és gyógyíthatónak vagy gyógyíthatatlannak nyilvánítják majd őket. Azon folyamat során, amikor is értékük mint ember, és ezáltal önértékük is, egyre csökken, rövidesen az összes lehetséges terápiának alávetik majd őket. Ez nem sokat fog változtatni ipari használhatóságukat tekintve, mert az egyes ember különös emberi volta alapjaiban nem változtatható meg. Eltekintve attól, hogy a sikertelen terápiák után ezen emberek a gyógyíthatatlanok csoportjába sorolódnak majd, és hogy társa­dalmi értékükből és önértékükből megintcsak veszítenek.

Az eddigi történet alapján azt lehet mondani, hogy.ez a dol­gok rendje, nemcsak a dologi, de a logikai és az etikai dologi kényszereké is. A társadalom szélére szorult csoportok panop­tikuma egy továbbival bővült, amely azonban már közelebb he­lyezkedik el a központhoz. Szélesebbé vált a társadalom védte­lenebb és veszélyeztetettebb része.

„Túlkorosodás"

A fent vázolt folyamatot egyértelműen össze lehet kötni azzal a tendenciával, hogy társadalmunkban egyre több az idős ember.

Amíg korábban az idős ember ritkaságszámba ment, és ennek megfelelő tisztelet övezte, addig manapság egyre inkább leér­tékelődik, és ezáltal elértéktelenedik. így keletkeznek olyan fo­galmak, mint „a társadalom elöregedése" vagy az „idősek túl­reprezentáltsága" stb., miközben azonban természetesen hiába vetődik fel a kérdés: ki, hol, milyen jogon és milyen mércét állapít meg az idősekre vonatkozóan? Mint mindig, az idős emberek persze több pénzbe kerülnek, mint a fiatalok. Anélkül, hogy ezért nyújtanának valamit, az idős emberek a nyugdíjat és a szociális segélyt egyszerűen felemésztik, főleg ha a gondozó­intézetek és az idősotthonok egyre bővülő hálózata által bizto­sított egyre költségesebb ellátásra és ápolásra szorulnak. A tár­sadalom öregedése pótlólagosan jelentős mértékben terheli a szociális kérdést. És itt lesz a szociális kérdés megintcsak orvo­si kérdéssé, hiszen az idős emberek gyakrabban kerülnek kór­házba, és több gyógyszerre van szükségük. És mivel a kórhá­zak az orvosi-ipari kapcsolat szellemében egyre inkább specia­lizált, magas teljesítményre orientált központokká válnak, ame­lyekben a benttartózkodás idejét minimalizálni igyekeznek, kü­lönösen azon nagy teljesítményre képes specialisták számára, akik egyre kevesebb iparilag még igényelt és használható em­bert fejlesztenek ki, és akiknek semmi sem drága, tehát emiatt is egyre inkább nő a nyomás, hogy az idős embereket, ha már nem boldogulnak egyedül, idősotthonokba kell koncentrálni. Mindez jót tesz egyébként nekünk, tevékeny polgároknak is, hi­szen úgy érezzük, hogy rend van: azon az utunkon, amely a szenvedésektől mentes, kizárólag jó, szociális, egészséges és boldog emberekből álló társadalmunk felé vezet (ettől az idea­lizmustól azért nem hagyjuk magunkat megfosztani), zavaró, ha a családban, a szomszédban, a közlekedésben, az áruházban vagy bárhol a nyilvánosságban állandó jelleggel csúnya, zava­rodott, szétszórt, esetleg hányingert keltő vagy akárcsak fáradt, gondterhelt emberekkel kell konfrontálódnunk. Nem lenne elvi­selhetetlen, ha így kellene élnünk?

Bár a számítások eredményei meglehetősen különbözőek, vegyük szemügyre mégis azt az előrejelzést, amely szerint 2030-ban az ipari társadalmak lakosságának egyharmada 65 évnél idősebb lesz. Vegyük ehhez még hozzá a régi és új, azaz a technológiai és kommunikatív szempontból fogyatékosokat, akik az automatizálás további előrehaladása folytán talán a tár­sadalom egyharmadát is kiteszik. És ehhez még vegyük figye­lembe azt is, hogy ekkor is csak azért nem lesz több ipari szem­pontból felesleges ember, mert ahogy a XIX. század eleje óta mindig, most is minden elképzelhető pedagógiai eszközt (kép­zési offenzíva) kimerítünk majd. 2030-ban tehát nem kéthar­mados társadalommal lesz dolgunk, mint ahogy azt a 20-as években kiszámították, hanem már csak egyharmados társa­dalommal. Ekkor munkámmal állandó jelleggel két további em­bert, ingyenélőt, ballasztegzisztenciát kell eltartanom úgy, hogy mindeközben munkám a további képzés során nehezebb, fe­lelősségteljesebb, intenzívebb és ezáltal megerőltetőbb, idegi­leg kimerítőbb lesz.

Az egyharmados társadalom felé

A szociális kérdés ekkor tehát úgy fog felvetődni, hogy az a társadalom kétharmadát kirekeszti: az iparban még használ­ható egyharmados népcsoporttal szemben a csoportide­genek kétharmados tábora áll majd. Mivel minden pedagó­giai intézkedés kimerül, és a korábbiaktól eltérően (a nemzeti­szocialista időket is beleértve) a munka mint befolyásoló té­nyező kiesik, mivel az érintettek csak zavarnák a munka­folyamatot, végső soron csak az marad, hogy az ily módon fel­duzzadt szociális kérdést orvosi kérdéssé kell átalakítani – ami viszont mindig is élet és halál kérdését jelentette. Lehet-e ezek ismeretében csodálkoznunk még azon, hogy napjainkban vál­tóállításként, ezen bekövetkező probléma megoldására törté­nő felkészülésként – hasonlóan 1890-hez és a náci korszak­hoz – újra irányadóvá válik a halálhoz való jog etikája? A Down-kóros gyerekek 60%-a esetében már születés előtt diagnoszti­zálható a rendellenesség. Amennyiben a szülők nem veszik igénybe a humángenetikai tanácsadást, vagy elutasítják a ter­hességi időszak alatti vizsgálatokból „logikusan" kínálkozó ter­hesség-megszakítást, akkor ma már bűnösnek nyilváníttatnak abban az értelemben, hogy szánt szándékkal szenvedést és költségeket okoztak maguknak, a gyermeknek és a társada­lomnak. A géntechnológia fejlődése lehetővé teszi majd szá­munkra, hogy kizárólag „jó, szociális, egészséges és boldog emberekből" álló társadalom lehessünk.

Ma már el kell gondolkodnunk azon az alapvető kérdésen, hogy csak a fogyatékosoknak van-e szükségük a nem fogya­tékosokra, vagy a nem fogyatékosoknak is szükségük lehet-e a fogyatékosokra – talán úgy, hogy szó szerint teherként nehezedjenek rájuk, mert különben a különböző technikai fo­lyamatok során az ember olyannyira felszabadul a terhek alól, hogy testileg, de egyúttal etikailag is elcsökevényesedik. Ha­sonló a helyzet az idős emberek esetében. Míg egy-két évti­zeddel ezelőtt még az „önző fiatalságot" szidalmazták, manap­ság egyre nyíltabban hallom tőlük a következőket: „Ma még él­vezem az életet, ha azonban ápolásra szorulok, akkor szeret­nék holnap meghalni. Nem akarok más emberek terhére lenni, legkevésbé a gyermekeimére, mert akkor akadályozom őket az élet élvezetében és önrendelkezésükben." Mekkorára kellett megnövekednie a társadalmi elvárások nyomásának ahhoz, ha már senki nem meri azt vállalni, hogy másoktól függő helyzet­be kerüljön? Mi lesz abból a társadalomból, amely csak füg­getlen emberekből áll? Ha a háztartások 20-40%-a már nap­jainkban is egyszemélyes háztartás, akkor a szenvedések el­kerülése érdekében véglegesen atomizálódunk majd, az egyen­lőség és testvériség elveszti értelmét, olyan fejlemény ez, amely egyébként a jelenlegi lakásínségnek is oka (sokkal inkább, mint a külföldiek). Ebbe a képbe szépen belesimul a „Die Zeit" és a „Bild" című német hetilapok által olyannyira magasztalt Hackethal professzor is a maga nézeteivel: „halálba küldés szá­nalomból, mint az orvos erkölcsi kötelessége", azaz „A Német Társadalom a Humánus Halálért". Hackethal fáradhatatlanul követeli az egyén jogát a szenvedéstől mentes élethez, amellyel kapcsolatban – akárcsak Singer – úgy érvel, hogy a szenve­dés csak a hiányt szenvedő ember vagy a túlélésre berendez­kedett társadalmak számára elképzelhető, mi pedig magas élet­színvonalon élünk, ami azt jelenti, hogy egy szenvedésektől mentes életnek szenvedéstől mentes halál felel meg. Az egye­sület tagjai, amennyiben fájdalmakat éreznek, és azokat elvi­selhetetlennek tartják, leírást kapnak arról, hogy vethetnek vé­get saját kezükkel életüknek. Hackethal egyébként – egy hala­dó szellemiségű, ám naiv bírók csoportjához hasonlóan – az aktív eutanázia legalizálásáért, tehát a kérésre történő öjéjs el­fogadtatásáért is küzd; addig is segítségére van az egyébként nem büntetett, saját kézzel történő ölésben való ugyancsak nem büntetett segítség. Mindeközben már csak önmegfigyelése alapján is tudhatná, hogy személyiségének minden lépése az érettség felé csak egyfajta – néha már-már öngyilkosság-jelle-gű – szenvedésekkel teli időszak árán volt lehetséges. Azt is tudhatná, hogy a szenvedés és halál minden folyamatában az önmagunk elpusztítására irányuló krízisjelenség általá­ban csak átmeneti jellegű, és ezt a krízist fel lehet hasz­nálni arra, hogy utána legtöbbször egy nyugodalmasabb időszak következzen.

„Liberális" külföld?

Nos, az bizonyára tényleg igaz, hogy a többi nyugati ország nagy része mindezen kérdések tekintetében sokkal „belátóbb" és „ha­ladóbb" szellemiségű, mint Németország, ahol pedig talán még­iscsak leszűrt az ember a történelemből némi tanulságot. A hol­landok sokkal „liberálisabbak" az aktív eutanázia támogatásá­nak kapcsán, Kanadában, Ausztráliában és Angliában is előbb­re tartanak. Franciaországban van olyan egyesület, amely azért küzd, hogy a fogyatékos gyermekek megölését törvényesítsék, és az Egyesült Államokban is létrejött egy olyan szervezet, amely a végső soron igazán tisztességes „Americans Against Human Suffering" (Amerika az Emberi Szenvedés Ellen) nevet viseli. Pontosan az Egyesült Államok miatt adta Wolf Wolfensberger, a fogyatékosok etikájával foglalkozók nagy öregje egyik, 1987-ben írt könyvének a következő címet: „A fogyatékos és szenvedő emberek ellen irányuló új népirtás".

„Részvét": részt venni a szenvedésekben

Mindennapjaink itt bemutatott, a teljesítményetikára épülő és a társadalmat a szolidaritástól megfosztó mentalitásának kifejező­dési formáiban azt láthatjuk, hogy a korábban oly gyakran han­goztatott, a költségeket kiemelő érvelés helyét egyre inkább fel­váltja vagy azt elfedi a részvét hangoztatásán alapuló, ugyan­úgy, ahogy általában a modern társadalmak is egyre inkább pszi­chológiai, mint gazdasági alapon magyarázzák fejlődésüket. Ha belepillantunk a Grimm-féle Értelmező Szótárba, akkor azt ol­vashatjuk, hogy a „részvét" eredetileg sokkal inkább egyfajta te­vékenységet jelentett, abban az értelemben, hogy közösségileg részt venni a szenvedésekben, a szenvedést megosztani. Ké­sőbb, a XIX. századtól kezdve mindez egyre inkább elhalványult, és a szót főként főnévként kezdik használni, és sokkal inkább azt jelöli, hogy az idegen szenvedés hogyan jelenik meg saját érzéseinkben, hogyan veszünk részt egy érzés birtoklásában. E folyamat során a részvétet kiváltó eredeti partnerrel egyre ke­vesebb a kapcsolat, a részvét egyre inkább önmagunk felé irá­nyuló részvétté, önsajnálattá válik, mert a mindenkori szenve­dést elviselhetetlennek tartjuk, és igyekszünk valamilyen módon megszüntetni vagy attól megszabadulni. Wolfensberger ezt a tevékenységet – amely ebből a önsajnáltató mentalitásból fakad – „halálba küldésnek" (death making) nevezi. Ezért is adtam a már említett könyvemnek a „Halálos részvét" címet. Úgy tűnik, hogy ez a szenvedést tagadó önsajnálat annak a szenvedések­től mentes individuumnak a víziója, akinek már nincs szüksége a legalkalmasabb hajtóerőre, a szolidaritásra. Elviselhetetlennek tűnik mindenféle függőség, rászorultság, önállótlanság, sőt még az élethez való jog gondolata is. Ez a fejlemény ugyanúgy meg­található Atrott-nak a szenvedéstől mentes életre és halálra irá­nyuló óhaja mögött, mint a „kérésre történő ölés" törvényesíté-sére irányuló követelésekben, vagy a „részvétben" azon asszo­nyok iránt, akiknek esetleg fogyatékos gyereke születhet, és ter­mészetesen Singernek a fogyatékos újszülöttek megöléséért folytatott harcában. Számomra leginkább megrázó módon mind­ez azokban a véget nem érő, a fogyatékos újszülöttek elvisel­hetetlen szenvedéseit ecsetelő leírásokban van elbújtatva, ame­lyek a „Die Zeit" már említett számaiban jelentek meg, habár a szerzők nagy valószínűséggel még sohasem „szenvedtek együtt" egyetlenegy ilyen emberrel sem. Ezt az okoskodó handabandát „részvétet keltő" egyedi eseteivel már a nemzetiszocialisták is. találóan megragadták „Feljelentem" című propaganda-filmjeikkel. Ilyen jellegű „esetekből" manapság egyik napról a másikra tör­vényjavaslatok lesznek, amelyekben például a belegyezésüket adni nem képes fogyatékosok sterilizálása mellett többek között azt az érvet hozzák fel, hogy egy fogyatékos anya esetleg szen­vedne, ha gyermekét megszületése után elvennék tőle, mivel alkalmatlan a gyermek felnevelésére. Ennek a szabályozásnak azonban az lenne a velejárója, hogy a nem önkéntes sterilizá­ció megsérti az emberi jogoknak a testi sérthetetlenségre vo­natkozó passzusát, és ezenkívül a tapasztalatok szerint semmi nem is indokolja ennek a lépésnek a szükségességét.

Természetesen vannak olyan törekvések is, amelyek áz itt ismertetett és valóban súlyos problémákat a szolidaritás ta­laján kívánják megoldani. Amíg például a „Deutsche Gesellschaft für Humanes Sterben" (A Német Társadalom a Humánus Halálért) az öregek és haldoklók számára a szolidaritás teljes hiányát mutató öngyilkossági javaslatát tartogatja, az olyan kez­deményezések, mint az „Omega" vagy a „Deutsche Hospizhilfe" (menhely jellegű intézmények, amelyekből ma már több mint 200 működik Németországban) azon fáradoznak, hogy a haldokló­nak kíséretet nyújtsanak a halál óráiban, amely az élet egy kü­lönösen értékes része a részvét, mint „közös részvétel a szen­vedésekben" szellemében.

Végül nem marad más hátra, mint hogy megállapítsuk: annak érdekében, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség egyen­súlyát fenn tudjuk tartani, az élethez való jogtól egy tapodtat sem szabad eltávolodnunk, mert a határok bármiféle átalakítása csak önkényes lehet és lavinát indítana el. Annak bizonyítására, hogy mindezt és sok minden mást szerencsénkre maguktól a fogya­tékosoktól tanulhatjuk meg, amennyiben hajlandóak vagyunk meghallgatni őket, álljon itt végezetül Frédi Saal, egyik sorstár­suk néhány gondolata:

„Itt már teljesen egyértelművé válik annak a veszélyes robba­nóereje, amit 'részvétnek' nevezünk. Egyik percről a másikra kulcsfontosságú elemmé, a 'felszabadító tetté' válik, amellyel a számunkra nyugtalanító másik ember 'megváltásáért' kiáltunk -történjen mindez azon részvét miatt, amelyet valóban el is hi­szünk, vagy legyen az kényelmes érv a hasznavehetetlen teher félresöpréséhez. Egyik oldalról az igazából nem teljesíthető rész­véttel saját magunkat helyezzük szükségtelenül nyomás alá, másrészről ugyanúgy megtartjuk a pragmatikus költség-haszon számítások ideális érvrendszerét: A legrosszabb az, amikor ez az 'önmagunk nyomás alá helyezése' nemzetgazdasági meg­fontolások érdekében olyan célok érdekében fecsérelődik el, amely célokról teljes meggyőződéssel és bizonyossággal állít­juk, hogy teljes mértékben racionális alapon határozódtak meg. A fogyatékosokkal szemben érzett részvét bizonytalanságát tel­jesen tudatosan a végsőkig kihasználják egy olyan, csakis ri­deg számokon alapuló üzletben, amely a lakosságot csak tech­nikai értelemben képes megragadni – és mindezt teszik úgy, hogy közben még a humanitásnak, mint nagyrabecsült érték­nek a köpönyegét is magukra veszik. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy egy ilyen, az emberiességet csak technikailag értel­mezni tudó 'nagyfokú humanitással átitatott részvétében' és eb­ből fakadó cselekedeteiben az ember maga is hisz."

(Fordította: Nagy Zsuzsa)