Az európai soknemzetiségű államok felbomlásáért öt fő ténye­zőt tekinthetünk felelősnek. Ezek a következők: bizonytalanság, reményvesztettség, a politikai rendszerek tekintélyelvűsége, a nemzeti-politikai revans vágya, a társadalmi osztály kollektiviz­musának nemzeti kollektivizmussal történő helyettesítése. Kü­lönbséget kell tenni faji és polgári nacionalizmus között – az előb­bi a nemzeti sovinizmus szinonimája és felelős a nemzetiségi alapon folyó felbomlásért.

Bevezetés

A nemzet és a nacionalizmus nagyon komplex kategóriák. Ah­hoz, hogy egy cikk erejéig kezelhetővé tegyem őket, egyszerű­sítenem kell, és számos dimenziója közül néhányat figyelmen kívül kell hagynom. Teljes általánosítás még ekkor sem lehetsé­ges a specifikus történelmi és a jelenlegi politikai körülmények­nek köszönhető változatosság és a nagyszámú kivétel miatt. Emiatt egy konkrét területre és a nemzetek egy konkrét halma­zára koncentrálok. Az egykori Jugoszláviát tartom szem előtt, azt az országot, amelyet a leginkább ismerek. De talán ennél is fontosabb, hogy Jugoszlávia olyan egyedi társadalmi laborató­rium, amilyennel általában másutt nem találkozhatunk. Az ország átélte az összes modern társadalmi-gazdasági rendszert: a kapitalizmust, a társadalmi forradalmat, az etatizmust, a ko­rai szocializmus egy sajátos változatát és ismét a kapitaliz­must. Hét nemzet alkotja, egyikük sem nemzetközileg, és rész­ben otthonában sem elismert. Egy vagy kettő közülük a jugosz­láv állam létezése idején ébredt nemzeti öntudatra. Egy nemzet kivételével nyelvük annyira hasonló, hogy bárki megérti a mási­kat. Négy nemzet gyakorlatilag ugyanazon a nyelven beszél, és annak oka, hogy a Jugoszlávia létrehozása előtti több mint ezer évben miért nem egy államban éltek, a viharos balkáni történe­lem által teremtett gazdasági, vallási, kulturális különbségekben keresendő. Pontosan ez a négy nemzet áll most háborúban egyással. A kis eltérések nárcizmusának egy példája. De az el­térések talán mégsem olyan jelentéktelenek, hiszen az ország három világvallás – a katolikus, az ortodox, és a muzulmán -, következésképpen három világkultúra – a nyugati, a keleti, és az orientális Dél – közötti határon fekszik.

Egy további jellegzetességgel is számolnunk kell. A lakosság etnikailag erősen kevert, kiváltképp Boszniában, ahol a 109 he­lyi kerületből 100 vegyes „etnikumúnak" tekinthető. Ezért ami­kor lord Owen – a nemzetközi tárgyalófél – terveket készített az ország nemzeti alapon történő felosztására, javaslatai azonnal a lehetséges legvéresebb népirtást és etnikai tisztogatást ered­ményezték. (Idézőjelet azért használok, minthogy az etnikumot rendszerint a közös származás definiálja, Bosznia különböző „etnikai" népessége viszont azonos származású.)

A kevert népesség egy aspektusa a vegyes házasságok kö­tése. A vegyes házasságok eredménye a „vegyes etnikum", je­len esetben a jugoszláv etnikum. Különbséget kell tenni az etni­kum és az állampolgárság között. Nem létezik amerikai etni­kum, csupán amerikai állampolgárság vagy polgári nemzet. A jugoszláv esetben ezek együttesen létezhetnek. A legutóbbi népszámláláskor a lakosságnak körülbelül öt százaléka tekin­tette magát etnikailag jugoszlávnak, többnyire Horvátországban, Boszniában és a Vajdaságban (több mint nyolc százalék; Ičević , 1989.124.). Ezek a százalékok egyik cenzustól a másikig emel­kedtek, és a jugoszlávok Jugoszlávia modernizációjának hordo­zói voltak. Mindazonáltal az állam létezésekor nem voltak nép­szerűek (Dugandžija, 1985. 61-65.), s annak megszűnésekor hontalanná váltak. Hivatalosan „etnikailag nem definiáltnak" (neopredijeljeni) tekintették őket, és számukra most már nem engedélyezett a jugoszláv elnevezés használata.

A fenti megfontolások hasznosak a nacionalizmus két típusá­nak -ti. etnikai és polgári nacionalizmus – elhatárolásakor (Brad, 1993. 151.). Az előző exkluzív – egy meghatározott nemzetbe kell beleszületnünk -, a másik inkluzív – a származására való tekintet nélkül minden polgárt érint. Az előző örökölhető, az utób­bi elsajátítható. Az előbbi magában foglalja a zárt csoportban a Ml és az ŐK mellérendeltségét, és végzetes konfliktusok oko­zója. A ragaszkodás valamely zárt csoporthoz generálja a cso­porthoz nem tartozók, a mások gyűlölését. A polgári nacionaliz­mus szintén csoporthoz kötődő fogalom, de itt legalább nyitott csoportról van szó. Így, bár ez utóbbi sem teljesen veszélytelen, mindazonáltal összeegyeztethető a különböző etnikai népcso­portok civilizált együttélésével. A nacionalizmust gyakran a mé­dia gyűlöletkeltő propagandája alakítja szélsőséges intoleran­ciává. A jelenség a rádió 1895-ös feltalálása és a televízió má­sodik világháború utáni használata előtt alig volt ismert.

Az etnikai nacionalizmus jelentését gyakran valamely nemzet szeretetével és egy másik gyűlöletével határozzák meg. A definí­ció meglehetősen pontatlan. A „szerető" rész azért kétséges, mert ez a fajta „szeretet" nagy károkat okozhat a saját nemzetnek is. A „Nagy Németországot" vagy a „Nagy Szerbiát" célzó szeretet e népeket veszedelembe sodorta. A gyűlölet elem nem szükség­szerűen, bár rendszerint velejárója az etnikai nacionalizmusnak, mert a MI kizárólagos az ŐK ellenében. Más szavakkal nemzeti sovinizmussá vagy gingoizmussá válik. Az etnikai nacionalizmus pontosabb definíciója lehet a következő: az irracionális önszere­tet és a saját csoportunkon kívüliek gyűlölete.

A terminológia kiterjeszthető úgy, hogy még néhány más fo­galmat is tartalmazzon. A patriotizmus jelentheti akár az etnikai (saját ország szeretete), akár a mások gyűlöletétől mentes pol­gári nacionalizmust. Az egoista nacionalizmussal¹ ellentétben, a patriotizmus altruista. A patriotizmus nyilvánvalóan pozitív ér­zés, gyakran a legnagyszerűbb cselekedetek forrása. Országunk hőseire akkor is büszkék lehetünk, ha még csak nem is a mi országunkban születtek. Ha tehát a nacionalizmus fogalmát megszorítások nélkül használjuk, akkor legitim és pozitív érzés­nek tüntetjük fel. Ha tartalmazza mások diszkriminációját is, ak­kor megfelelő jelzője a nacionalista. Nemzeti-soviniszta és na­cionalista ezáltal szinonimák.

Nacionalista felbomlások

1918-ban a wilsoni Jugoszlávia egy földművelő (a lakosság há­romnegyed része) és félig analfabéta, – emiatt is – Európa utol­só előtti helyére besorolt ország volt. A második, 1990-ben meg­szűnő, partizán Jugoszlávia már egy új ipari állam, népességé­hez viszonyítva a legtöbb diákkal a világon, és a második világ­háború előtti összdiáklétszámnál nagyobb átlagos egyetem mé­retekkel. Az elérhető, nemzeti jövedelem összehasonlító statisz­tikák szerint (Summers and Heston, 1991.) az 1950 és 1985 kö­zötti 35 éves periódusban Európa legmagasabb növekedési rá­táját mutatta fel. Az általam e célra kidolgozott társadalmi index azt mutatja, hogy az ország népessége a világon a legmaga­sabb társadalmi jólétet érte el (születéskor várható élettartam, oktatás, egészségügy). A hierarchikus társadalmi viszonyo­kat – a munkásönigazgatás által – nagyobb mértékben csök­kentették, mint bármely más nemzetnél. Az egy főre eső tár­sadalmi termék lényegesen magasabb volt, mint Nyugat-Euró­pában közvetlenül a második világháború előtt. Valójában a fent említett 35 év gazdasági fejlődése dinamikusabb volt, mint az azt megelőző ezer évben!

Azt várhatnánk, hogy ilyen körülmények között egy elégedett népességet találunk, készen arra, hogy jövőbeni fejlődéséről ér­telmes párbeszédet folytasson. Sajnos, erre semmi jel nem utalt. A társadalmi pszichológia jelentősen különbözik az individuális pszichológiától, és egyik sem túlzottan racionális. Az éppen em­lített ezer év 35 évbe sűrítése a változások megemészthetetlen csomagjává lett. Az ország készen állt a dezintegrációra. A fo­lyamat szükségszerű összetevője az etnikai nacionalizmus új­raéledése.

Diplomás fiú és analfabéta szülei valóban ritkán támogatják egymást. A tudás elérhető, de – a normális esetben a család­ban és a helyi közösségben megszerezhető – kulturális hagyo­mány nem. Virágzónak tűnik a társadalom, de struktúrája szél­sőségesen ingatag, bármely kis zavar kimozdíthatja egyensú­lyából. Alkalmas és a veszély tudatában lévő vezetőkkel a po­tenciális robbanás talán megakadályozható. Azonban maguk a vezetők is a rendszer részét képezik – különösen, ha politikai demokráciáról van szó -, és kiválóságuknak csak meglehető­sen alacsony valószínűséggel van hatása.

Esetünkben az instabil egyensúlyt a következő, általam ne­gyedszázaddal ezelőtt azonosított, négy lényeges erő váltotta fel (Horvát, 1971.). Az ötödikkel, a legutóbbival, a következő fe­jezetben foglalkozom.

1. Bizonytalanság

A gyors fejlődés a népességnek vidékről a városi munkahelyekre történő áramlását okozta, melynek éves üteme 1,5 százalék volt. 1990-re a mezőgazdaságban dolgozó népesség aránya a teljes aktív népességhez viszonyítva 3/4-ről 15%-ra csökkent. Mindez annyiban különbözik a nemzeti felszabadító harctól és az első háború utáni évektől – amikor is az egyének szintén tömegmére­tekben változtatták környezetüket és szokásaikat, viszont azon­nal és szorosan új környezetükbe integrálódtak -, amennyiben a társadalmi decentralizáció, demokratizálódás és individualizmus következtében az egyének növekvő mértékben maradtak maguk­ra. (Ez természetesen nem szükségszerű következménye a de­centralizációnak és a demokratizálódásnak, sokkal inkább a fo­lyamat rendszertelenségéből következik.) Egy ilyen helyzetben a támogatottság és az azonosság keresése természetes módon fe­jeződik ki abban a folyamatban, ahogyan az egyén azonosul az­zal a társadalmi csoporttal, amelyikben élete sorsdöntő változá­sait tapasztalja. A nemzet fontossága társadalmi szintre kezd emelkedni, túltengenék a nemzeti érzések. A saját hibák és ag­godalmak – amelyek gyors és átfogó változások idején számo­sak -, kivetítődnek a nemzetiségre, amely különböző okokból el­nyomott és veszélyeztett. A biztonság megtalálható abban a hit­ben, hogy ugyanazon nemzetiség más tagjaival szövetkezve har­ciasan és agresszívan nemzetiségünk pozíciójáért szállunk sík­ra. Ugyanezzel az eszközzel minden egyes egyén kiteljesedik és stabilizálódik. Ebből következik az a nézet, hogy ezideig minden nemzetet diszkrimináltak és elnyomtak. Alulképzett vagy lelkiis­meretlen kögazdászok különböző „számításokkal" erősítik ezt az elképzelést, melyből következik, hogy az illető nemzet „sérült". Ambiciózus és gátlástalan politikusok ugyanezt teszik. A valóság­ban, minthogy egyetlen nemzetiség sem domináns, a kielégület-lenségek azonnal az ellenség egyetlen lehetséges konkrét meg­jelenési formája, vagyis a föderáció irányába terelődnek. A föde­rációt fokozatosan szétbontják („szétbontódik", ..disassembled"), jelentősen csökken a rendszer hatékonysága, ez megemeli az összes köztársaság költségeit, és önmagát beteljesítő jóslatnak tűnik. A folyamat a föderáció teljes dezintegrációjával zárul.

Egyszerű úton meggyőződhetünk az események következő láncolatáról. A gazdasági hatékonyság megköveteli a szabad kezdeményezés, vagyis a piac létét. A szabad piac lehetővé te­szi a demokráciát, de bizonytalansággal is jár. Ez utóbbi nacio­nalizmust generál. Így a piac, a demokrácia, a nacionalizmus szoros korrelációban jelentkezik. Természetesen a folyamat más­ként is lejátszódhat, és a piac óvatos ellenőrzésével a bizonyta­lanság általában csökkenthető. De hány olyan nemzet van, ame­lyik tudja, hogyan kell ezt megtenni, vagy szabad annyira ideo­lógiailag, hogy elkerülhetné a kvázi-liberális laissez-faire-t?

2. Csalódottság

A fent vizsgált bizonytalanság jó esélyt teremt a nacionalizmus kifejlődésére. Ezt más tényezők tovább erősítik. Vegyük szem­ügyre először a kinyilvánított és megígért eszmények és ezek megvalósulása közötti folyamatosan növekvő távolságot, külö­nös tekintettel az önkormányzat és a demokrácia, valamint a balkáni államszerveződés közöttire. Azok az egyének, akik részt vettek az igaz forradalomban vagy hittek az ambiciózus refor­mok ígéreteiben, csalódtak. Csalódottságuk apátiához vezet, ez utóbbi befelé forduló individualizmushoz, ahonnan természete­sen vezet az út a nacionalizmusig.

Bizonyos fokig elkerülhetetlen a csalódottság, részben mert a törekvések forradalmi szintje valójában nem relizálható, és szük­ségszerűen színvonalesés jelentkezik. Azonban a csalódottság többnyire abból a gyors gazdasági, társadalmi és politikai fejlő­désből következik, amelyik olyan komplex társadalom megterem­téséhez vezet, amely szükségletei meghaladják egy nem meg­felelően kialakított és naivan elképzelt – vagy egyszerűen gya­korlatlan – állami apparátus szervezeti képességeit. Követke­zésképpen a társadalom reformtól reformig, krízistől krízisig ha­lad.

Egy ilyen helyzetben, amelyben a politikai döntések végrehajtatlanok maradnak, és nincsen társadalmi felelősséggel bíró szerv, amelyben a sorozatos kezdeményezések sorozatosan kudarcba fulladnak, megjelenik a menthetetlenség, a perspek­tívátlanság és a keserűség érzése. Az ipari sztrájkok és a más jellegű elégedetlenségek száma megsokszorozódik. Mindez el­kerülhetetlenül tömeges frusztrációt vált ki. Csodaszer: a saját nemzet és annak függetlensége.

3. A politikai rendszer tekintélyelvűsége

Az utókor éleslátásával tisztában vagyunk azzal, hogy a gazda­sági és társadalmi modernizáció hatalmas munkáját az egypart-rendszerben hajtották végre. Témánk szempontjából fontosabb, hogy a feladatot egyedül ezen a módon lehetett ilyen rövid idő alatt végrehajtani. Azonban az egypártrendszer egy idő után szükségszerűen deformálódik, és így a jövőbeni fejlődésnek in­kább gátjává, semmint eszközévé válik. Ha csak egy politikai párt van, fokozatosan egy dualista rendszer fog kifejlődni. A rend­szer „hátralévő" idejében a politikai struktúra tekintélyelvűsége konfliktusba kerül az önigazgatással – vagy a kinyilvánított de­mokrácia bármelyik más formájával. Kezdetben ez a konfliktus nem létezik – és a rendszer jól működik – a decentralizált gaz­daságot és társadalmat koordináló vezető párt monolitikus struk­túrája miatt. Ebben a periódusában érte el Jugoszlávia a világ leggyorsabb növekedési ütemét.

Egy idő után a monolitizmus anarchizmussá alakul. Lehe­tetlenség egyidejűleg fenntartani az önigazgatást „az alul lévők számára", és a hierarchikus centralizmust „a fent lé­vők számára". Megindul a vezető párton belüli megosztottság, ezzel együtt a konfliktusok, a reformokkal szembeni merev el­lenállás a konzervatívabb elemek, illetve az eltérő nemzeti ha­gyományokat őrzők részéről. Az ellenállás nemcsak a rejtett ér­dekeknek, hanem egyszerűen a megértés csődjének is követ­kezménye. Az ellenállás redukálásának módja a vezető párt fö­deratív felosztása: egy helyett nyolc (hat köztársasági és két autonóm tartománybeli) politikai centrummal. Ez csupán látszat­demokrácia, de nem azért, mert a politikai demokrácia a köztár­sasági szinten megreked egy laza föderatív szintű koordináció fennmaradásával. A rendszernek létezett megfelelő, nem hiva­talos elnevezése: „etatizmus több centrummal". Minthogy a köz­társaságok többnyire nemzetiségi alapon szerveződtek, a de­mokratizálódás ezen típusa közvetlenül vezet a nemzeti érde­kek és a nemzeti politikák összeütközéséhez, és tiszta, egysze­rű nacionalizmusban végződik.

4. A nemzeti-politikai revans vágya

A politikai rendszerek tekintélyelvűségének egyéb negatív kö­vetkezményei is vannak. A nemzeti-felszabadító harc nem min­den régióban kezdődött ugyanabban az időpontban, és ugyan­azzal az intenzitással. A különbözőség objektív fettételek által meghatározott, és önmagában nem jelent semmit. A felszaba­dulást követően, amikor új államot kellett építeni, a hatalmi struktúra legérzékenyebb pozícióiba a legtovább harcoló par­tizánok és a párt öregjei kerültek. Ezáltal a kezdeti eltérések folytatódtak. Mindezt szintén objektív feltételek határolták be. Ekkor azonban elkezdődik egy folyamat, immár teljesen külön­bözőjellemvonásokkal. A nem demokratikus politikai rendszer­nek köszönhetően az egyenlőtlenségek állandósulnak. A sze­mélyzetet „megbízható káderekkel", és – a dolgok természe­tes rendje szerint – a már a hatalmi struktúrában lévők roko­naival, ismerőseivel töltik fel. Nemzetiségileg homogén fölál­lásban a lényeg marad látható: a nem demokratikus politikai rendszer. Nemzetiségileg heterogén esetben ez nemzeti prob­lémává alakul. így Horvátországban általánosan elfogadott né­zet volt, hogy a szerbek aránytalanul nagy képviselettel ren­delkeztek a rendőrségben, az Állambiztonsági Hivatalban és a politikusok között (ugyanakkor figyelmen kívül hagyták, hogy a gazdasági vezetők és a tudósok körében alulreprezentáltak voltak). Minthogy a rendszer nem hagyott teret a fenti „arány­talanságok" kiigazítására, az állapot tartósan fennmaradt: ez egyre nagyobb haragot ébresztett, ami észérveket teremtett a széleskörben elterjedt véleménynek, mely szerint „Horvátország szerb irányítás alatt áll". (A hadseregben való túlreprezentált­ságuk, ami nemzeti hagyományokból fakad, a nacionalizmus erőszakossá válásakor sorsdöntőnek bizonyult.) A nemzeti-po­litikai revans egészet alkot. Hasonló folyamat zajlott Koszovó­ban, ahol a montenegróiak és a szerbek vettek részt arányta­lanul sokan a partizánháborúban – nyilvánvaló okokból, hiszen életüket és horvátországi vagyonukat védték. Ugyanakkor az albánoknak nem volt egyebük, mint iskoláik, közigazgatásuk, nyelvük, (majdnem) államuk, így nem láttak okot a hódítók el­leni harcra. Most az albánok elnyomottnak érzik magukat – lé­nyegtelen, hogy jogosan-e: nemzeti büszkeségüket sértették meg, ezért megpróbálták a szerb és a montenegrói elitet le­váltani, aminek következtében kiújult a szerb és az albán naci­onalizmus. Szövetségi szinten is ugyanilyen folyamat zajlott. Sorsdöntő politikai hibának bizonyult a szövetségi és a szerb főváros egy városba telepítése (Belgrád). Fél évszázaddal ké­sőbbre az az általános – és részben valós – érzés fejlődött ki, hogy szerbek irányítják az országot. Belgrád az idegen ura­lom alóli felszabadulás és függetlenség szimbólumából a bürokratikus önkény és hegemónia szimbólumává vált. A válasz a nacionalizmus újjáéledése, melyet ambiciózus politi­kusok a saját személyes hasznuknak alárendelten próbáltak kihasználni. A partizán „testvériség és egység" jelszavát a nem­zeti függetlenség és az „államépítés" egyetemes igénye váltotta fel.

A jugoszláv esetnek vannak bizonyos specifikus elemei, me­lyek kedveznek a nacionalizmus kialakulásának, de minthogy általánosan nem fontosak, figyelmen kívül hagyhatjuk őket. Le­vonhatunk azonban két alapvető politikai konklúziót:

1. A gazdasági stabilizáció a stabilizációt elősegítő tényező le­het, de nem akadályozhatja meg a nacionalizmus kialakulását, és a soknemzetiségű államok végső nacionalista felbomlását. Másrészt minden olyan államban, amelyik a föderáció szétesé­sekor keletkezett, a gazdasági jólét jelentősen visszaesett, és mégis, kormányaikat formálisan demokratikusan választották meg.
2. Történelmileg a politikai demokráciát megelőzi – és ebben az értelemben annak előfeltétele is – a gazdasági demokrácia. Jugoszlávia a sorrendet megfordította, és politikai demokráciát próbált elérni gazdaságira alapozva (önigazgatás). Valódi tár­sadalmi forradalmat átélve az ország különösen kedvező felté­teleket élvezett ennek megtapasztalására – de a kísérlet kudar­cot vallott. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a politikai de­mokrácia alapvető jelentőséggel bír, és a társadalmi fejlődés­ben az előzményt képviseli. Ugyanúgy, ahogyan a negatív sza­badság történelmileg és logikailag megelőzi a pozitívat, és a va­lós világban a kettő nem érhető el egyszerre. Az ország elér­het egy elfogadható politikai demokráciát gazdasági nélkül. A fordított út nem járható.

A kollektivizmus

Erich Fromm kiemeli az ember mély igényét a meggyökerezettségre, amely hozzájárul a biztonsághoz, és segít az élet orien­tálásában. Ez a szükség különösen a létezést veszélyeztető helyzetekben intenzív, akkor, amikor az emberek különösen ér­zik bizonytalanságukat. A meggyökerezettség a születési hely­hez nyúlik vissza. Ismert, hogy azok a gyerekek, akiknek szülei gyakran költözködnek egyik helyről a másikra, később mentális zavarokkal küszködhetnek. Ezért várhatjuk el, hogy a regionális különbségek erős bizonyítéka lesz a meggyökerezettség, és így érdemes figyelembe venni ezt, amikor egy ország regionális de­centralizációját vizsgáljuk. A modern ember nagyon mobil, de ennek ellenére szükségét érzi, hogy maga előtt lásson egy adott – barátokkal, vidékkel, nyelvjárással, természettel jellemezhe­tő – környezetet, konkrétan a saját környezetét. Ezt a szükség­letet érdemes a lehető legteljesebben kielégíteni.

Különbséget tehetünk a meggyökerezettség néhány foka kö­zött. Az első inkább biológiai, míg a többi inkább kulturális. Az emberi lény egy bizonyos családba született, amelynek vannak ősei és később utódai is. Ő csak egy kapocs a biológiai lánc­ban, és legerősebben a családhoz kötődik. Szintén ismert tény, hogy a menhelyeken és a szülők nélkül felnövő gyerekek gyak­ran szenvednek pszichikai zavaroktól. Ugyanígy egy férfi vagy egy nő, szűkebb vagy tágabb értelemben, egy származási hely­hez tartozik. Továbbá, a férfi és a nő fajilag determinált (a múlt­ban a törzshöz tartozás – ennek nyomai Montenegróban és Al­bániában még mindig fellelhetők -, ma a nemzethez tartozás).

Fromm meglátását Ralf Dahrendorf továbbfejlesztette, a kö­vetkező kérdéssé: Hová tartozom? A modern nacionalizmus a kérdésre kétféleképpen válaszolhat: a Nyugathoz vagy a Kelet­hez.

A kapitalizmusban a korábbi merev uradalmi rendszert felvál­totta egy zavaros társadalmi osztálykollektíva, és a vallásos hit is gyengült. Megjelent a szükséglet valamiféle hosszútávú ori­entációra, és a homogén nemzet ezt ki is elégítette. Az irodalmi nyelv egységesülése, az oktatás homogenizálódása, az egyre gyorsabb és intenzívebb kommunikáció különösen kedvez a nemzetek kialakulásának. A folyamatot a nemzetállamok meg­alakulása zárja.

A modern világban a vallásos kötődések gyengültek, valamely vallás könnyen helyettesíthető egy másikkal, vagy akár teljesen el is hagyható. A társadalmi szolgáltatások csökkentették az osz­tálykülönbségek élességét. A piac egyetemessége, a velejáró politikai demokráciával, a polgárt függetlenítette. Az ember hir­telen egyedül találta magát. Ahogyan Sartre mondaná: az em­bert szabadságra kárhoztatták.

Ezekre a változásokra sok nemzet nem készült fel, és popu­lizmussal vagy népi diktatúrával válaszolt, amelyekben a veze­tőnek vissza kellett volna adnia az elveszített, a meggyökere-zettséghez kötődő biztonságérzetet. Ez történt a két világhábo­rú közötti fasiszta Európában (a teljes Dél- és Kelet-Európában), Latin-Amerikában, a posztkommunista Európában, beleértve Horvátországot és Szerbiát. Afrikának és Ázsiának különálló populizmusa volt. Minden nemzet erős nacionalizmussal reagált, amikor lecserélte a meggyökerezettség korábbi formáit.

Most válnak relevánssá az előzőekben említett különbségek. Demokratikus országokban a kollektív önazonosításnak külön­böző lehetőségei léteznek, úgymint különböző vallások, politi­kai pártok, szakszervezetek, humanitárius és egyéb netsi-kor-mányzati szervezetek. Az ilyen lehetőségek az egypártrend­szerben nagyon korlátozottak. Majdnem minden struktúra romok­ban hever, a vallás elnyomott, a családi kapcsok lazulnak. A tár­sadalom atomizálódik, egyidejűleg azonban elzárt a szövetke­zésektől is. Az uralkodó párt egy bizonyos mértékig kielégíti a kollektív szükségleteket, de a hierarchia és az elnyomás a meg-gyökerezettségnek csak gyenge helyettesítését teszi lehetővé. Az atomizált társadalom irányítása egyszerűbb feladat, ezért a kommunista rendszerek hosszú életűek. Azonban, amint a vál­tozások elkezdődnek, helyzetük valószínűleg katasztrofálissá válik, és a társadalmi kapcsolatok újraerősödése szélsőséges nacionalizmussal támogatva egy alacsony, ösztönös és irracio­nális szinten történik. Egyik kollektivizmust (osztálypárti) váltja a másik (nemzeti) – és csupán az erős, saját szabadságukért felelősséget vállaló egyéniségek képesek ebből kiszabadulni.

Emiatt Európában az egypártrendszerek bukását valószí­nűleg szélsőséges nacionalizmus követi, megteremtve a fel­tételeket az irracionális csoportviselkedéshez, és akadályt állít­va az értelmes párbeszéd elé, annak ellenére, hogy a nemzet így nyilvánvalóan károsodásokat szenved (munkanélküliség, nyomor, a kulturális élet lerombolása, barbár háborúk). Ez a faj­ta, a saját nemzetnek éppen az elemi érdekeit támadó nacio­nalizmus a helyi körülményektől függően módosulhat (Cseh­országban elhalványul, Szerbiában erőszakos), de minden eset­ben kinyilvánított nacionalizmus (Csehország ugyanúgy széthul­lott, mint Jugoszlávia).

A nacionalizmust hordozó társadalmi rétegek a pszichológiai egyensúlyuk helyreállítása érdekében kollektív azonosulásra vágyó, függő személyiségekből állnak. Alulképzett és szegény rétegek, melyek a társadalomnak a – most már lerombolt – pat­riarchális szegmentumaiban éltek; a városi élethez nem alkal­mazkodó, így Durkheim anómiájától szenvedő első és másod­generációs értelmiségiek; és természetesen mindenfajta dek­lasszált egyének, akik a kollektív érzést saját érdekükben hasz­nosítják. Horvátországban a tanulatlan munkások és a parasz­tok a jelenleg kormányzó, nacionalista pártra és nem a munkás önigazgatásra szavaztak (sőt, annak lerombolását sem ellenez­ték). Szerbia fejlettebb tartományaiban Milosevics² ellen, az el­maradottakban mellette szavaztak. Ehhez a nacionalista emig­ráció revansvágya is hozzájárult. Ez tehát egy valószínűleg rö­vid életű, instabil államalakulat, azonban amíg fennáll, valós nem­zeti érdekeknek okoz óriási károkat. A nacionalista viselkedés eltérően a valóstól, álnemzeti érdekeket fejez ki. Ez utóbbiak ár­talmasak a nemzetre.

A történelemből ismét levonhatunk két következtetést:

1. A nemzeti érzések sokkai korábbról erednek, a biológiai lé­nyeghez közelebb állók, mint az osztályérzések. Az osztály min­den nemzetet átfog, s ez internacionalizmushoz vezet. Amikor társadalmi űr vagy társadalmi veszély jelentkezik, az osztály könnyen helyettesíthető a nemzettel, a szocializmus a naciona­lizmussal, a demokrácia a populizmussal.
2. A meggyökerezettség igénye kollektivizmust eredményez, és az egyik típusú kollektivizmus könnyen fölváltható egy má­sikkal. A nacionalizmus a primitív kollektivizmus egyik megjele­nési formája. Ha harcolni akarunk a nacionalizmus ellen, akkor nem egy másik kollektivizmust kell hirdetnünk, hanem az indivi­dualizmust. De biztosan nem a laissez fairé típusú individualiz­must, mert az szintén kollektivizmust táplál, a belőle fakadó tár­sadalmi polarizáció elleni reakciók formájában. Amire szüksé­günk van, az a felelős vagy emancipált individualizmus, amely más egyének jogos érdekeinek veszélyeztetése nélkül készteti az egyéneket önmaguk emancipációjára.

Új nemzetállam

A legjelentősebb nemzetállamok az elmúlt században jöttek lét­re (Anderson, 1983.; Hobsbawm, 1990.). Ez magyarázható a nemzeti tulajdonos osztályoknak azon törekvéseivel, hogy ha­tárokkal, rendőrséggel és hadsereggel védjék meg érdekéiket. Ebben a korszakban kevés számú viszonylag nagy állam léte­zik, nincsenek nemzetközi intézmények, és a világ „rendjét" a nagyhatalmak biztosítják. Ezek saját érdekszférával rendelkez­nek és kiépítették – hatalmuk és gazdasági előnyük forrása­ként – a gyarmatbirodalmakat. Ez volt a területi imperializmus korszaka. A kis nemzetek, ha egyáltalán képesek, csak hatá­raikkal védhetik magukat. Nem soknak sikerült.

Az első, de különösen a második világháborút követően je­lentős történelmi változások következtek be. A gyarmatbirodal­mak szétestek, a nemzetállamok száma megsokszorozódott. Jelenleg körülbelül 200 létezik, és az újak alapításának folya­mata tovább tart. A világ több mint 8.000 etnikai csoportjának még nincsen „saját" állama (Armstrong, 1982.). A gyarmati né­pek kulturálisan, képzettségben és gazdaságilag megértek arra, hogy megvédjék identitásukat gyarmati irányítóikkal szemben. Számos nemzetközi szervezet működik, és ezek megkezdték a világ rendjének szabályozását.³ A korábbi nagyhatalmú orszá­gok felismerték, hogy dominanciájukat hatékonyabban őrizhetik gazdasági szálakkal, mint politikaiakkal, és valamivel később beleegyeztek „nemzeteik" politikai függetlenedésébe.

Jelenleg a nemzetek közötti kapcsolatok általában sokkal civi­lizáltabbak. A háborúba nem sodródó nemzetek száma évtizedek óta emelkedik. A Helsinki Megállapodás kinyilvánítja, hogy euró­pai államok határai erőszakkal meg nem változtathatók. Ennek az európai háborúk végét kell jelezni – abban az Európában, ahol csupán két évtized választja el két világháború kirobbanását. Az emberi jogok ENSZ általi védelme jelzi, hogy a formálódó Euró­pában milyen jellegű társadalom van kialakulóban.

Egy ilyen Európában a régi nemzetállamok anakronizmusnak tekinthetők, és egy új nemzetállam megjelenésére kell számíta­nunk. Ha háborúk és imperialista területi hódítások nincsenek, akkor a nemzetállamok merev határai a továbbiakban szükségte­lenné válnak. A nemzetgazdaságok egy globális gazdaság felé tartanak, és amint azt az Európai Unió is példázza, a nemzeti érdekek kikényszerítik az integrációt. A politikai szuvereni­tás nagymértékben korlátozódik, és egy bizonyos típusú ad­minisztratív és kulturális autonómiává alakul át. Ennek két oka van: megvalósítása ugyanis egyrészt szükséges, másrészt lehet­séges. Az általános oktatási és társadalmi szolgáltatások érzé­kenyebbé tették az embereket kultúrájuk egyedi jellemvonásaira (nyelv, történelem, szellemiség, intézmények). Ezért a nemzetál­lamoknak kötelessége ezen sajátosságok megőrzése. Másrészt a nemzetközi koordináló intézmények növekvő száma – Európá­ban még a bíróság is nemzetek feletti lesz – lehetővé teszi, hogy a nemzeti sajátosságok egymást ne veszélyeztessék. Egyedi di­alektika érvényesül: minél inkább elkülönülnek és önállósod­nak a nemzetek, szuverenitásuk annál inkább korlátozódik, annál erősebben függővé válnak egymástól. Egy olyan társada­lomban, ahol minden közös konfliktust nemzetközi testület kezel, a soknemzetiségű államok viszonylag homogén etnikai összeté­telű részekre szakadnak. Ezzel egyidejűleg az alapvető emberi jogok egyetemlegessé válnak, tehát az etnikai hovatartozás kizá­rólagossága megszűnik. Számos etnikai csoport nem atomizáló­dik, hanem a társadalomba integrálódik. Mindez azonban nyilván­valóan csupán egy megfigyelhető tendencia, nem pedig az össze­tűzések feltétlen kifutását jelenti.

A történelmi tendencia fényében azt várhatjuk, hogy a jelen­legi európai soknemzetiségű államok vagy meglehetősen radi­kális, nacionalista autonóm közösséggé alakulnak, vagy pedig további darabokra hullanak. Az előbbi fejlődés Nyugat-Európa sajátossága (Skócia, Wales, Katalónia, Baszkföld, flamand és vallon Belgium), míg az utóbbi Kelet-Európáé (Jugoszlávia, a Szovjetunió, Csehszlovákia). Bár néhány föderáció részben vagy egészében újraegyesülhet, ez már teljesen új módon követke­zik be. A nemzetállamok megmaradó egyesülése szintén régiók szövetségévé alakul. A XIX. századi, Mazzinitől kölcsönzött „min­den szerb egy államban" jelszó elavult lesz, jelentését elveszí­ti. Az élet szabad és sikeres egyéneket követel meg, a szabad­ság és a siker pedig a zárt nemzetállam közvetítése nélkül is elérhető.

Végül még egy történelmi következtetést vonhatunk le.

A kelet-európai társadalmak – s ennyiben különböznek a nyu­gat-európaiaktól – társadalmi, politikai és gazdasági fejlődésük­ben lemaradtak. Ők nem élték meg sem a liberális politikai stá­diumot, sem pedig a múlt századi önálló nemzetállami létet. Gaz­daságilag szintén fejletlenek voltak. Az utolérés érdekében kü­lönböző forradalmakkal és radikális reformokkal kísérleteztek. A forradalmak rendszerint különféle aránytalanságokat okoztak, amelyek reakcióként ellenforradalmakat váltottak ki. Az értelmes vitának alig van hatása. S századunk végére a kelet-európai tár­sadalmak régi nemzetállamok és laissez faire liberalizmusok visszaállításával végezték. Ugyanebben az időben az európai közösség fejlettebb része az új nemzetállamok, a gazdasági és politikai integráció, és a posztjóléti állami fejlődés következő fá­zisába érkezett. A türelmetlen nacionalizmus, a populista demok­rácia és a véres konfliktusok a jelenlegi alkalmazkodás megnyil­vánulási formái, de egyáltalán nem hatékony eszközei az utol­érésnek. A zavar meglehetősen általános. Ez egy további oka a bizonyosan elkerülhetetlen – mindamellett romboló – naciona­lizmusnak.

(Fordította: Turján Beáta)

Jegyzetek

¹ Miric idézi a pszichológus Miljeko Karant (véletlenül mindketten szer­bek), aki a nacionalizmus szerint etnocentrikus, egoista, irracionális, pri­mitív, csoportképző, merev, nyugtalanító, erőszakos és haladásellenes (Miric, 1990. 105.).

² Ez előre jelezhető volt. Rot és Havelka (1973. 247-58.) felsőfokú oktatási intézményekben tanuló diákok körében végzett felmérése azt mutatja, hogy a városi népesség negatívan korrelál a nacionalizmussal és pozitívan az internacionalizmussal; szüleik alacsony végzettsége (ele­mi vagy annál kevesebb) pozitívan korrelál a nacionalizmussal és nega­tívan az interacionalizmussal, és éppen ellenkezőleg, ha a szülők egye­temet végeztek; a tekintélyelvűség a falvak és az elemi iskolát végzet­tek jellemvonása, és korrelál az etnocentrizmussal és más nemzetekkel való társadalmi távolságtartással.

³ 1951 és 1984 között a kormányzati nemzetközi szervezetek száma 123-ról 365-re, a nem kormányzatiaké 832-ről 4615-re nőtt (Hobsbawm, 1990. 197.)

Irodalom

Armstrong, J. A.: Nations Before Nationalism. Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1982.

Anderson, B.: Imagined Communities. London, Verso, 1983.

Brad J.: Ethnic Identitty and Rationality. Revija za sociologiju, 1993. 3-4., 151-156.

Dugandžija, N.: Jugoslavenstvo. Beograd, Mladost, 1985.

Hobsbawm, E. J.: Nations and Nationalism Since 1780. Cambridge, CUP, 1990.

Horvat, B.: Nationalism and Nationality. International Journal of Politics, 1972. tavasz, 19-46., átvéve: Gledišta, 1971. 5-6.

Horvat, B. : Welfare of the Common Man in Various Countries. World Development, 1974. 7. 29-39.

Ičević, D.: Jugoslavenstvo i jugoslavenska nacija. Beograd, Naučna knjiga, 1989. – ,

Mirić, J.: Iskušenja demokracije. Zagreb, Radnčike novine, 1990.

Rot, N. – Havelka, N.: Nacionalna vezanost i vrednosti kod srednjoškolske omladine. Beograd, IDN, 1973.

Summers, R. – Heston, A.: The Penn World Table. Quarterly Journal of Economics, 1991. 327-68.

Supek, R.: Društvene predrasude i nacionalizam. Zagreb, Globus, 1992.

Az 1996-os esztendő első két hónapjában a gazdaságpolitika slá­gerlistájának élére került az Államháztartási Reform megvalósí­tásának szándéka, és átvette a gazdaságpolitikai cselekvés meg­határozó „láncszemének" szerepét. Az 1988-89-ben meghirde­tett és azóta jegelt államháztartási reform immáron következetes bevezetését – egyes megfogalmazásokban folytatását – az 1995 márciusában megkezdett, az európai, valamint a tengerentúli kor­mányzati körök osztatlan elismerését kiváltó önelégülten maga­biztos stabilizációs politika tette szükségessé. Az államháztartási reform megvalósítását előirányzó operatív intézkedések körül ki­alakult nézetkülönbségek járultak hozzá a legújabbkori magyar politika- és gazdaságtörténet törvényszerű, általában évenként bekövetkező pénzügyminiszter-váltásaihoz.

A szóbanforgó reform a gazdaságpolitika prioritása lett. Az ál­lamháztartási reform jelszóvá magasztalását bizonyítja az új pénzügyminiszter kinevezését követő nyilatkozatdömping, amely a kezdeti „sikereket" felmutatni tudó stabilizációs politika legfon­tosabb megvalósítási eszközének rangjára emelte a csaknem egy évtizede mélyhűtött reformot.

A műhelymunka elemzési tapasztalataira támaszkodó cikk* nem az államháztartás szerkezeti decentralizálásának szüksé­gességét, hanem az államháztartási „reformnak" a társadalom és a makrogazdasági környezetet negligáló vonalvezetését kér­dőjelezi meg.

Az államháztartási reform következetes megvalósításának mítoszáról

Az 1995. évi „Bokros-csomagot" követő 1996. évi államháztar­tási reformra készült agit-prop., illetve mai elnevezéssel PR terv azt sugallja, mintha az 1988-89-es államháztartási reform meg­hirdetése óta egyedül a közelmúltban leköszönt miniszterben lett volna meg a politikai és szakmai elszántság az államháztartási reform következetes megvalósítására. Az elmúlt évekre oly jel­lemző emlékezetkihagyásos történetírás, amelyre a „tudomá­nyos" PR művek támaszkodnak, felületes és az elmúlt évtized­ben lejátszódott újraelosztási folyamatok jellegének tagadására alkalmas. A hosszadalmas bizonyítás helyett csak egy tétel: a tervkoordinációról a piaci koordinációra történő áttérés el­kerülhetetlenné tette az államháztartás, illetve a költségve­tés szerkezeti átalakítását.

a) A költségvetés kiadási szerkezetében jelentősen – 4,5%-ra – csökkent a gazdálkodó szervek támogatása. A csökkentésben a legnagyobb részarányt a termelői árkiegészítés leépítése fog­lalta el, amely 1996-ban az államháztartási kiadások 1,5%-át sem éri el. A fejlett piacgazdaságok költségvetésében a gazdál­kodó szervek támogatása között szereplő agrártámogatás mér­tékénél sokkal alacsonyabb a hazai agrártámogatás, amely 1996-ban az államháztartás kiadásainak 2,3%-át teszi ki.

Lényegében megszűnt a fogyasztói árkiegészítés, amely az államháztartás kiadási főösszegének 1,5%-át éri el.

A felhalmozási jellegű államháztartási ráfordítások minimális mértékre zsugorodtak. A vállalkozási szféra területén a költség­vetés által finanszírozott beruházások (beleértve az állami la­kásépítést) megszűntek. Az államilag finanszírozott központi beruházások részaránya 1996-ban az államháztartási kiadások 3,5%-át, a lakásépítés támogatása 2,5%-ot tesz ki.

b) Az elmúlt évtizedben az államháztartási bevételek – ezál­tal a jövedelem – újraelosztási struktúrája is megváltozott.¹ Augusztinovics Mária számításai szerint 1989 és 1993 között a Nettó Nemzeti Termék (NDP) volumene 28%-kal csökkent. Ez a visszaesés meredekebb az erre az időszakra általánosan hasz­nált 22%-os GDP csökkenésnél. Ez a különbség nyilvánvalóan az amortizáció szabályozásának „liberalizmusában" rejlik, amely a nyereség eltüntetésének egyik módszere.

„Az amortizáció ugyanis nemcsak arányában, hanem értéké­ben is jelentősen megnőtt 1989 óta. Ez eléggé furcsa egy olyan időszakban, amikor a tőkeállomány fizikailag és piaci értékét te­kintve egyaránt lepusztult, új beruházás alig volt és a vállalato­kat a könyv szerinti érték töredékén adták el."

Az idézett elemzés szerint 1993-ban az állami költségvetés az eredeti munkajövedelmek 31,8%-át vonta el, amely az 1985. évi 15,8%-os elvonás kétszerese. (1985-ben az USA-ban ere­deti munkajövedelmek állami elvonása 23,5%-os volt.)

Még jelentősebb az eltérés a tőkejövedelmek állami centrali­zációjában. Az 1985. évi 21,9%-os állami elvonás 1993-ra 3,4%­ra, a bázis időszak 15,5%-ára mérséklődött, megközelítve az USA 1985. évi 2,7%-os értékét. A radikális csökkenést az 1985­1993 között végbement tulajdonszerkezeti változás csak rész­ben indokolhatja.

Összegezve: a bemutatott szemelvények is igazolják, hogy a jövedelem újraelosztási folyamat jellegét tükröző állam­háztartási, illetve költségvetési struktúrája megközelíti -egyes esetekben meghaladja – a fejlett piacgazdaságok költségvetési szerkezetét. Ezért a 1996-os esztendőnek az Államháztartási Reform évévé történő minősítése mögött 1995 márciusától a megszokott pénzügypolitikai (vagy talán inkább pénzügytechnikai) manőverezés ideológiai megalapozása hú­zódik.

Az államháztartási reform újraélesztésének indokai

Az „államháztartási reform" jelszó halaszthatatlan megvalósítá­sának szükségességét a már idézett elemzés (Drecin, 1996.) három okra vezeti vissza:

• az államháztartás aktivitása kiterjedt (túlsúlyos) a GDP-hez mért mutatóhoz viszonyítva;
• az államháztartás alrendszereinek működése a megválto­zott társadalmi viszonyai között nem racionális;
• az államháztartás kialakult konkrét (krónikus jellegű) deficit­je finanszírozhatatlan.

a) Az államháztartás bevételei Magyarországon a GDP-hez viszonyítva 1989-ben 61,2%-ot, 1992-ben 56,1%-ot tettek ki.² Ugyanez az arány 12 fejlett piacgazdasággal összehasonlítva 36,4% és 65,6% között van. Hét országban az arány megköze­líti az 50%-ot.

Az államháztartás kiadásai Magyarországon a GDP-hez viszo­nyítva 63,6% (1989), 61,6% (1992). A már említett'nemzetközi összehasonlítás szerint ez a mutató 41,3%-59,8%-os értékek között helyezkedik el.

Mint az a nemzetközi összehasonlításból kitűnik, a hazai ada­tok eltérése a fejlett piacgazdaságok mutatóitól nem tekint­hető olyan kiugrónak, amely a vázolt reform megvalósítását elengedhetetlenné tenné. Ennél sokkal jelentősebb a makropénzügyekhez egyedül értő szakemberek által alkalma­zott „bezzeg effektus", amely a gyanútlan politikai döntéshozók manipulálására kitűnően alkalmas.

b) Tagadhatatlan, hogy az államháztartás különböző alrend­szereiben (nyugdíj, egészségügyi ellátás, felső-, illetve közokta­tás, közigazgatás, területi önkormányzat stb.) rendkívül sok a megtakarítható tartalék. Az államháztartási reform megvalósí­tását azonban nem lehet az államháztartási deficitcsökkentés kritériuma alá rendelni. Ennek bizonyítására szolgál egy kölcsön­vett hivatalos dokumentumból szolgáló idézet.³

„Az államháztartási reform – tartalmát és célját legegysze­rűbben megfogalmazva az ország fejlődési szintjéhez mérten túldimenzionált állami szerepvállalás új alapokra helyezését, egyben szűkítését jelenti – azzal a céllal, hogy az állami újraelosztás érzékelhetően csökkenjen. A cél megvalósítása a nagy ellátó (elosztó) rendszerek reformjától várható, de vilá­gosan látni kell, hogy a már megszületett, vagy előkészítés alatt álló (szociális, közoktatás, felsőoktatás, közalkalmazotti, köz­tisztviselői stb.) törvények alapvetően egy-egy terület szakmai tevékenységének olyan megújítását, strukturális átalakítását célozzák, amely a költségvetési, államháztartási egyensúlyt nem javítja."

c) Az államháztartási reform újraélesztésének leglényegesebb indítékai az állami pénzügyi rendszer finanszírozhatatlanságá­ra vezetnek vissza. A már idézett elemzés (Drecin, 1996.) fon­tos következtetése, hogy az állam finanszírozási válsága az elmúlt évtized céltévesztő pénzügypolitikai vonalvezetése következtében kialakult államháztartási bevételi és kiadási szerkezet következménye.

Az 1988-89 óta követett időszakban az államháztartási szfé­ra kiadási oldala – a már említett gazdálkodó szervek támoga­tásai, fogyasztói árkiegészítés, felhalmozás, lakásépítés szám­talan szociálpolitikai jellegű ráfordításoktól mentesülve – jelen­tősen mérséklődött. Mindezek a kétségtelen egyensúlyt "javító korrekciók ellenére az állami pénzügyi rendszer egyensúlyi hely­zete fokozódó mértékben romlott. A paternalista „osztogató" költ­ségvetési ráfordítások helyét az adósságszolgálat foglalta el. Az államháztartási kiadások között szereplő adósságszolgálat a 1996-os előirányzatban 573,2 Mrd Ft, amely az összes kiadá­sok 20,5%-át, a GDP 9,6%-át teszi ki.

Az adósságszolgálatból származó kiadások rendkívüli mérté­kű növekedési dinamikát képviselnek. A költségvetés belső adós­ságállománya 1994 végén két és félszerese az 1990. év végi­nek. Még riasztóbb ez a növekedési index az 1994. évi adós­ságszolgálati kötelezettség esetében, amely mintegy ötszörösen (506%) haladta meg az 1990. évi szintet.⁴ Az adósságszolgálat növekedési indexe az 1990. évi bázishoz viszonyítva 1995 és 1996-ban tovább gyorsult. (1995-ben 854; 1996-ban 1023 index­értékkel.)

Az államháztartás finanszírozhatatlanságát másik oldalról az elosztható torta mértékének csökkenésével szokás magyaráz­ni. Az elosztható nettó nemzeti termék zsugorodása – a ked­vezőtlen külgazdasági klíma alakulásán kívül – jelentős mér­tékben az elmúlt 6-8 év gazdaságpolitikai következményé­re lehet vezethető vissza.

A következőkben csak utalni lehet arra, hogy a restrikciós elvonáspolitika hatására a GDP kb. egyharmadát kitevő volumen a feketegazdaságon keresztül kikerül a szervezett gazdaság pénzügyi folyamataiból.

A már idézett elemzés⁵ szerint a nyereségadózás csökkené­sével a bevallott adóköteles nyereség folyóáron az 1989-es 302.5 Mrd Fr-ról az 1993. évre 189 Mrd Ft-ra, azaz 62%-ra esett vissza. A pénzintézetek bevallott folyóáras nyeresége 54,4 Mrd Ft-ról 5,1 Mrd Ft-ra csökkent, azaz 1992-ban az 1989-es szint 9%-át érte el.

A tényleges nyereségadóbefizetés folyóáron az 1989. évi 116,5 Mrd Ft-ról 1993-ban 57,1 Mrd Ft-ra zsugorodott, ami a GDP-hez viszonyítva 6,8%-1,6% nyereségadó befizetést reprezentál. Ez utóbbi mutató a fejlett piacgazdaság 3%-os értékéhez viszonyítva rendkívül alacsony.

A restrikciós terápia és az államháztartási reform kontinuitása

A nyolcvanas évtized végén kialakult stabilizációs terápia, első­sorban a tervgazdasági modell által manipulált gazdasági növe­kedés institucionális feltételeinek lebontásával kívánta a gazda­ság, ezen belül az államháztartás súlyosan megbomlott egyen­súlyát helyreállítani. A stabilizációs terápia első szakasza a gaz­dasági növekedés, a beruházások visszaszorítására irányult. A piaci koordináció működőképességét túlbecsülve a gazdaság adottságait figyelmen kívül hagyó teljeskörű piacliberalizációt va­lósított meg. Az 1990-es parlamenti választáson legitimált kor­mányzat a vázolt stabilizációs politikát az amúgy is rossz hatás­fokú „szocialista" nagyvállalatok, mezőgazdasági termelőszövet­kezetek és vezetői ellen irányuló ideológiai keresztesháborúval toldotta meg. A külgazdasági piacok elvesztése mellett a rögtön­zött, a globalizált világra nem figyelő, csak taktikai elemekre épü­lő gazdaságpolitika irreverzibilis útra terelte a magyar nemzetgaz­daságot, mit sem törődve annak társadalmi következményeivel.

1993-94-ben a korábban kompromitálódott gazdasági növe­kedés rehabilitása a külkereskedelmi áruforgalom és fizetési mérleg éves 3,5-4 Mrd USA-dolláros deficitjével a gazdasági egyensúly súlyos megbomlásához vezetett. Ezért az 1994-es választásokon kormányzati pozícióba került koalíció kénytelen volt a gazdasági összeomlás elkerülését biztosító válságkeze­lési intézkedések meghozatalára.

Az 1994-es választások, de különösen az 1995-ös márciusi ifjaknak a gazdaságpolitika centrumába való kerülése óta a sta­bilizációs politika második szakasza indult el. Ennek a pénzügypolitikai korrekciónak legfontosabb pillére a hazai valu­ta egyszeri 9%-os devalválása, az 1,4, illetve 1,2%-os havonta előre bejelentett csúszó leértékelése, valamint az ideiglenesen bevezetett import vámilleték. E liberális, illetve monetárisnak nem nevezhető terápia pozitív hatását 1995-ben az áruforgalmi és a fizetési mérleg pozíciójának javuló tendenciájában, ezen keresz­tül a pénzügyi válság elkerülésében lehet megjelölni. Ugyanak­kor a vázolt terápia a pénzügypolitika által gerjesztett infláció fel­gyorsulásán keresztül kedvezőtlen hatást gyakorolt az államház­tartás egyensúlyi helyzetére. A mesterségesen gerjesztett inflá­ció felgyorsulásának elkerülése érdekével magyarázható az a restrikciós terápia, amely mintegy 12%-kal kurtította meg a ha­zai munkavállalók nemzetközi összehasonlításban rendkívül ala­csony bér-, illetve vásárlóerő színvonalát.

A nemzetközi összehasonlításban a budapesti bér- és vásárlóerőszínvonal rendkívül kedvezőtlen pozícióját igazolja, hogy a bérszínvonal esetében fővárosunk 51 nemzetközi nagy­város között a 45., míg a belső vásárlóerő tekintetében a 44. helyet foglalja.

Ez a súlyos, az ország társadalmi stabilitását veszélyeztető áldozat egyúttal az igénybe vett inflációs terápia miatt a költség­vetés pénzügyi egyensúlyát is kedvezőtlenül érinti, ezért a reál­bér-színvonal további csökkentésének lehetőségei a társa­dalmi tűrőképesség határához közelítenek. Ezért talán nem véletlen, hogy az elmúlt egy-két évben a restrikciós főcsapás iránya a munkavállalók szociális szolgáltatási ellen irányul. Ez a kampány – jól csengő jelszava szerint – a „koraszülött jóléti ál­lam" lebontását szorgalmazza. Az elmúlt hónapokban gyakorta idézett állítással kapcsolatban megállapítható, hogy az ún. jólé­ti ráfordítások mértékét nem szerencsés alkalmazni olyan orszá­gok esetében, ahol a jóléti kiadások a munkaerő újratermelési költségeit messze alul múló bérköltségek kompenzálására szol­gál. Ezzel az ellátással szemben mit mutatnak a statisztikai ada­tok? A KSH egy kiadványa⁶ – 1980 közepén – összehasonlítot­ta a lakás, a kommunális, a TB, a jóléti kiadások részarányát az állami költségvetéshez viszonyítva.

„Az államháztartás finanszírozhatóságának kulcsa a gazda­sági növekedés, a gyorsabb növekedés elősegítésében pedig meg kell változtatni a közkiadások szintjét és összetételét… Mi­vel Magyarország jóléti rendszerének fenntartása felemészti a közkiadások nagy részét, a növekedéshez szükséges erőforrás­ok felszabadításához elkerülhetetlen e rendszer szerkezeti át­alakítása… Nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy Magyarország erőforrásainak lényegesen nagyobb hányadát költi jóléti intézkedésekre és intézményekre, mint a fejlődés hasonló fázisában lévő más piacgazdaságok. Sőt, a magyar transzfer-és jogosultsági rendszer szolgáltatásait csak a magas arányú jövedelemújraelosztásukról ismert OECD-gazdaságokban, így például Svédországban, Hollandiában és Franciaországban múlják felül."⁷

Az idézet nem a volt pénzügyminiszter, illetve a jegybank je­lenlegi elnöke, hanem a világbanki szakértők írói munkássá­gának terméke. Ez a dokumentum annak a hazai pénzügypo­litikának a forrása, amely napjainkban az államháztartási re­form ürügyén a „jóléti" rendszer költségeinek lefaragására tö­rekszik. Az államháztartási reform súlyponti kérdése a nyug­díjrendszer, illetve az egészségügyi ellátás reformja, amelynek bevezetése a Pénzügyminisztérium és az adott két önkormány­zat közötti, a megszokottnál is súlyosabb szakmai viták jelle­gét ölti.

A jóléti (nyugdíj, egészségügy) rendszerek reformját a Pénz­ügyminisztérium azért tartja rendkívül égető problémának, mert a tőke alacsony hozadékát a magas bérköltség (!) okozza. A bérköltség mérséklésének programját a munkáltató által fizetett TB-járulék csökkentéssel kívánja megoldani. A nyugdíj- és egészségügyi reform igazi célja a tőke és a munkajövede­lem arányainak megváltoztatása a munkajövedelem hátrá­nyára. A nyugdíjreform fontos iránya a nyugdíjkorhatár felemé^ lése, ami a járulékfizetési idő meghosszabbítását, a kifizetési kötelezettség csökkentését eredményezné.

A másik fontos, egyelőre kidolgozatlan elképzelés a jelenlegi kiróvó-felosztó nyugdíjellátási rendszer átállítása az „egyéni tő­keszámlák" hozadékától és tőkenagyságától függő egyéni ellá­tási rendszerre.

Összegzés helyett

A jóléti rendszerek átalakítására redukált, az államháztartás finanaszírozhatóságát biztosító reformtörekvések tartalékai ki­merültek. E felismerés aprópénzre váltása nemcsak a társa­dalmi reagálás, azaz a politikai stabilitás, hanem a makrogaz­daság működése szempontjából is elengedhetetlen követel­mény.

Az államháztartás pénzügyi egyensúlyának helyreállítására irányuló stabilizációs politika olyan korrekciót igényel, amely a lakosság reáljövedelmének és jóléti szolgáltatásainak megkur­títása helyett az egyensúly helyreállítását a pénzügypolitika ál­tal gerjesztett infláció megfékezésén keresztül akarja elérni és ezt tekinti elsődleges feladatának. A vázolt hangsúlyváltás nem teszi feleslegessé az államháztartási reformot, beleértve a jóléti rendszerek átalakítását. Ebben a reformfolyamatban azonban a sorrendiség szempontjából is sokkal nagyobb szerepet kell biz­tosítani az eddig kevésbé hangoztatott, az államigazgatás és a területi önkormányzatok gazdálkodását elősegítő pénzügyi, illet­ve adóreform megvalósításának, amely megteremtheti egy piackonform gazdasági növekedés kereteit.

Jegyzetek

* A cikk Drecin József: „Gondolatok az államháztartási reformról" c. UNI-ECO Egyetemi Tanácsadó KFT kiadásában megjelent vitaexpozé, illetve az MSZP Közgazdasági Tagozata e tárgyban megtartott vitájá­nak tapasztalataira támaszkodik.

¹ A következőkben támaszkodom: Augusztinovics Mária: Újraelosztás és jóléti állam. Társadalmi Szemle, 1996/2. 14-28.

² Az adatok forrása: Magyarország – Szerkezetváltás és tartós növe­kedés. Világbank Országtanulmány, Washington DC, 1995. 160.

³ Az államháztartási reform koncepciójának néhány kérdése. Pénzügy­minisztérium, 1994. szeptember.

⁴ Az adatok forrása: Konjunktúrajelentés. A világgazdaság és a ma­gyar gazdaság helyzete és kilátásai 1995 nyarán. 1995/2. Kopint-Datorg 100.

⁵ Drecin (1996) számításai szerint.

⁶ Gazdasági fejlettség színvonalának összehasonlítása. KSH, 1989. 323-330.

⁷ L: Világbank országtanulmány, 25.

Kelet-Európa a multikulturalizmus figyelemre méltó példája mind­három alrégióját tekintve. A térségen belül ugyanis – a jobb meg­értés érdekében – három alrégiót különböztetünk meg. Ezek közül az egyik – ahogy manapság nevezik – Kelet-Közép-Eu­rópa, azaz a jelenleg használatos földrajzi fogalmaink szerint: a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyar­ország, Szlovénia és Horvátország. Ausztria, a Habsburg Biro­dalom részeként, az újkortól kezdve szintén Kelet-Közép-Euró­pához tartozott. Az eképp körülhatárolt alrégiót elsősorban az a körülmény különbözteti meg a másik kettőtől, hogy az itt létre­jött államok a kora középkorban a nyugati kereszténységhez, azaz a katolikus egyházhoz csatlakoztak. Ez azzal járt, hogy a nyugatról érkező szellemi áramlatok egészen a XVIII. szá­zad végéig megtorpantak az említett államok határainál. A mentalitásban, intellektuális szemléletmódban és egyéb jegyek­ben megmutatkozó különbségek főként ebből a körülményből fakadnak.

A másik alrégiót, amely a mai Jugoszláviát, Romániát, Bulgá­riát, Albániát és Görögországot foglalja magában, Délkelet-Eu­rópának nevezzük. Területe azonos a valamikori Bizánci és az utána jövő Ottoman Birodalommal.

A harmadik alrégió maga a szűkebb értelemben vett Kelet-Európa, azaz Oroszország, Ukrajna és Belorusszia. Nem soro­lom ide az orosz gyarmatokat: a Kaukázust, a Kaukázuson túli területeket és Közép-Ázsiát, amely kutatásaink szempontjából Kelet-Európán kívüli területnek tekintendő. Mindazonáltal hoz­zá kell tennünk, hogy Ukrajna és bizonyos mértékig Belorusszia a XlV-től a XVII. századig a lengyel-litván államközösséghez (lengyelül: rzecz pospolita, azaz köztársaság) tartozott, s a gö­rög katolikus (unitus) egyház részeként nyugati befolyás alatt állt. Délkelet- és Kelet-Európa államai azonban többségükben a ke­leti ortodox egyházhoz csatlakoztak, ami megint csak rányomta a bélyegét lakóik mentalitására.

A három alrégió abban is hasonlít egymásra, hogy az itt található országok lakossága meglehetősen kevert. A térség történelmi fejlődésének eredményeként ugyanis különböző ere­detű népek települtek egymás közeli szomszédságába lehetet­lenné téve az etnikai határok pontos meghúzását. Az etnikai kü­lönbségek nem egyszer társadalmi különbségeket is jeleznek: a földbirtokos más nemzetiségű, mint a paraszt, a városlakó pe­dig megint csak más nemzetiséghez tartozik – csaknem a kez­detektől fogva.

De miféle kezdetektől fogva? Angolszász szokás szerint az i. sz. 500. évet tekintem kiinduló pontnak. Kelet-Európa ekkor azo­nos a Bizánci, más néven a késő Kelet-római Birodalommal. A birodalmon kívüli területek etnikai összetételéről nincs tudomá­sunk. A régészeti leletek nem árulkodnak arról, milyen népek lakhattak egykor az ásatások színhelyén. Ami bizonyosnak tű­nik, az a szlávok jelenléte a Bizánci Birodalomtól északra. Ezek a szlávok hamarosan keresztülözönlöttek a birodalom határain, egészen az anatóliai területekig jutottak, és tartósan leteleped­tek a Balkán-félszigeten. Valószínű, hogy a románok ősei vala­hol a Balkán középső vidékén, az illír és/vagy trák eredetű albá­nok szomszédságában kovácsolódtak egységes etnikummá. A latin nyelvjárást beszélő románok mellett örmények és egyéb kaukázusi népek is éltek a félszigeten.

Az északi vidékeken különböző szláv törzsek éltek. Ezek ala­pították meg később a Nagy Morva Birodalmat, amelynek pon­tos elhelyezkedése máig vitatott. A nomád magyar törzsek a IX. század végén érkeztek feltehetően Nyugat-Szibériából, letele­pedésükkel éket verve a szláv népek közé. A honfoglaláskor va­lószínűleg vlachokat, azaz románokat is találtak a térségben. A magyarok i. sz. 1000-ben keresztény királyságot hoztak létre. Telepeseket hívtak be nyugatról, főleg németeket a Szent Ró­mai Birodalomból, de rajtuk kívül franciák és olaszorfTs érkez­tek. Itáliából hittérítők, a német területekről lovagok, szerzete­sek és városalapító polgárok jöttek be az országba. A királyság különböző vidékein települtek le, és – a sztyeppékról beáramló török törzsekkel együtt – fokozatosan beleolvadtak a magyar­ságba. Szent István, az első magyar király, fiához intézett intel­meiben arról beszél, hogy az egy nyelvű és egy szokású király­ság gyenge. Vendégeket kell befogadni az országba, hogy meg­tanítsák a magyarokat a keresztény szokásokra és különböző mesterségekre.

Hasonló volt a helyzet Csehországban. Mivel a fejedelemség – 1212-től királyság – beleolvadt a Szent Római Birodalomba, új telepesek elsősorban a német területekről vándoroltak be, hogy új hazát találjanak a határmenti hegyvidékeken, ahol az ércbányászat biztosított számukra megélhetést, és a városok­ban, ahol mesteremberként és kereskedőként teremtették elő a kenyérre valót.

A német telepeseket és polgárokat Lengyelországban is meg­találjuk, először 963-ban tesznek róluk említést. Akárcsak Ma­gyarországra és Csehországba, ide is magukkal hozták a föld­művelés és a bányászat új módszereit, s még egy új társadalmi státuszt is meghonosítottak az egykori rabszolgák és szabadok számára – a bérlőét. A lengyel területektől északkeletre feküdt a balti népek közé tartozó pogány litvánok földje. Jogaila (ké­sőbb lengyelül Jagiello) hercegnek a lengyelországi Hedwig-Jadwiga királynővel kötött házassága után, 1385-ben Litvánia felvette a nyugati kereszténységet (a XIII. században egyszer már sor került erre, ám sikertelenül), és perszonál, majd később reál unióra lépett a lengyelekkel. Az egyesült birodalom számos területet elhódított Oroszországtól; az itt élő ortodox keleti szláv lakosság azonban megőrizte különállását, belőlük alakult ki az ukrán, illetve a belorusz etnikum.

Az ősi Ruszt viking harcosok és kereskedők alapították a IX. században; földjét keleti szláv népek lakták, de határai mentén finnugor és török törzsek települtek le, majd kerültek orosz fenn­hatóság alá, ahogy északkelet felé vándoroltak. A déli orosz sztyeppe emberemlékezet óta nomád törzsek, kunok, tatárok és egyéb ázsiai népek otthona volt; az orosz birodalom hosszú év­századok után rájuk is kiterjesztette uralmát.

A mai kelet-európai nemzetek különböző népektől és állam­alakulatoktól származtatják magukat. Nem mindig könnyű, kimu­tatni ezeket a kapcsolatokat, de a történészek fáradhatatlanul, kimeríthetetlen képzelőerővel keresik az ősi dicsőség nyomait. Ezzel szemben a középkori ember aligha tudta volna rnegmondani, melyik nemzetiséghez tartozik.

Hozzá kell tennünk, hogy a latinul beszélő Kelet-Közép-Eu­rópában ismerték ugyan a „natio" fogalmát, de a feudális, föld­birtok szerint szerveződő uralkodó elitet értették alatta (status et ordines). Lehetett tehát valaki nemzetiségét tekintve litván származású, mégis a lengyel nemzet, értsd: a nemesség tagja (gente Lithuanus, natione Polonus). Ugyanez volt a helyzet Csehországban és Magyarországon is (natio bohemica, natio hungarica).

A balkáni szlávok több államot is alapítottak; a bolgár (ez i. sz. 680 körül, eredetileg török államalakulatként szerveződött, de a hódítók később beleolvadtak a szlávokba), a horvát és a szerb államon kívül még bosnyák állam is létezett. A bizánci, majd az Ottoman török hadak időről időre lerohanták ezeket a képződményeket. A XIV. században jött létre a Moldvai és a Ha­vasalföldi Fejedelemség, amely hol magyar, hol lengyel fennha­tóság alatt állt. E két román fejedelemség a XV. század végétől a török birodalom adófizetője lett.

A XIV. század közepétől a XVI. század elejéig hatalmas vál­tozások mentek végbe. A térség eredetileg is sok nemzetiségű államai helyén négy, többféle kultúrát magába olvasztó biroda­lom jött létre: a Habsburg Birodalom, a lengyel-litván állam, Oroszország és az Ottomán Birodalom. Ezekben az államala­kulatokban egyre több nemzetiség keveredett. A törökök elől menekülő délszlávok a XIV-XV. században érték el a magyar határokat, és elsősorban az ország déli vidékein települtek le. A Habsburg Birodalmon belül élő román népesség is nőttön nőtt, függetlenül attól, hogy honnan származott, a Balkánról vagy Er­délyből. Csehországba a németek települtek be mind nagyobb számban. Ebben az időszakban érkeztek meg a Német Biroda­lomból és a Spanyol Királyságból kiűzött zsidók a lengyel-litván állam és az Ottomán Birodalom területére. Miután a törökök meghódították a magyar állam középső részeit, délszlávok, tö­rökök, görögök és örmények áramlottak be ezekre a vidékekre. A balti térségben a német lovagrendet és a német városlakókat svéd hódító hadak követték elfoglalva a balti törzsek területei­nek egy részét.

Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, a történelmi Magyaror­szág visszafoglalása után az uralkodók idegen telepeseket, el­sősorban katolikus német parasztokat hívtak be az elnéptele­nedett vidékekre. Rajtuk kívül azonban nagy számú szerb, sőt bolgár is érkezett, az előbbiek főleg az 1690-es nagy üldözteté­sek elől menekülve. A szlovákok és a rutének Magyarország északi részeiből a melegebb éghajlatú és termékenyebb nagy magyar Alföldre vándolroltak, és az ország legdélibb határáig jutottak. A mai Vajdaság területén különböző népek települtek le, köztük még cseheket is találunk. Egyik etnikum sem került azonban többségbe – sem abszolút, sem relatív értelemben. Oroszországban német és szerb telepesek kerestek új hazát olyannyira, hogy a déli vidékeket Új Szerbiának nevezték (a mai Ukrajna területén).

Hogy a hatalom miként viszonyult az így kialakult helyzethez, az országonként változott. A Habsburg Birodalom, bár vala­mennyi állam közül itt uralkodott a legszélsőségesebb abszolu­tizmus, elismerte a cseh, a magyar, és a horvát rendek létét, sőt Lengyelország első felosztása után a lengyel rendekét is. Az 1620-ban vívott fehérhegyi csatát követően számos arisztokra­ta érkerzett a birodalom különböző részeiből, köztük spanyolok és portugálok a németekről és olaszokról nem is beszélve. Bár az újonan jött arisztokraták hatalmas birtokokat kaptak Cseh-és Morvaországban, a földbirtokos elitnek legalább a fele tgvábbra is cseh származású volt. A rendek hatalma és befolyása meg­maradt. Ugyanilyen kép fogad Magyarországon, Horvátország­ban és Sziléziában, ez utóbbit azonban a XVIII. századköze­pén Poroszországhoz csatolták. Másként alakult azoknak a né­peknek a sorsa, amelyeknek nem volt saját arisztokráciájuk és nemességük. Közéjük tartoztak az Ausztria déli tartományaiban élő szlovének, továbbá a magyarországi szlovákok és románok. A szerbek sajátos helyzetben voltak: önálló egyházzal rendel­keztek, s időről időre zsinatot hívhattak össze. A galíciai ukrá­nok hasonló cipőben jártak, mint a szlovének vagy a szlovákok.

Eltérően alakult a történelem a lengyel-litván államban. Az 1569-es lublini unióval a litvánok ugyan egyenrangúakká váltak a lengyelekkel, csakhogy a litván nemesség erősen ellengyelesedett. Hasonló történt a keleti országrész keleti szláv nemzeti­ségű arisztokratáival és nemeseivel is. Nem kaptak egyenlő jo­gokat még a breszt-litovszki egyházegyesítés után sem, amikor az ortodox egyház elismerte a pápa fennhatóságát. A zsidók sem földműveléssel, sem iparűzéssel nem foglalkozhattak, s így get­tóikba zárva megőrizték ősi kultúrájukat.

Az orosz birodalom a XVIII. század folyamán az egész balti térséget bekebelezte, de egyedül a német bárók és polgárok számára biztosított kiváltságokat. A politikai elitnek eszébe sem jutott, hogy az észt és lett parasztok egyáltalán a világon van­nak. A Fekete-tenger partjára érve az orosz hódítók tatárokkal találkoztak. A Krími Kánság valamikor félelmetes ellenség volt. De most, leigázva, már nem számított. Akárcsak a kisorosznak nevezett ukránok, vagy a fehéroroszként emlegetett beloruszok, akik, mint a nevük is mutatja, valamennyien oroszok voltak.

Az Ottomán Birodalomban mindössze kétféle embert ismer­tek, mohamedánokat és nem mohamedánokat. E két csoport etnikai összetétele közömbös volt a hatalom számára. Mindazo­náltal tagjaik különböző felekezetekhez, illetve egységekhez, az úgynevezett milletek-hez tartoztak. E különböző csoportok kü­lönböző etnikumokat képviseltek. így tehát a török kormány – a Habsburgokhoz hasonlóan – elismerte, hogy határain belül több­féle kultúra él egymás mellett. A nemzetiségi és felekezeti ho­vatartozás mindenhol szoros összefüggésben volt egymással -akárcsak ma.

A tradicionális társadalmakban az etnikai különbségeknek nem volt jelentősége. Valamennyi birodalomban létezett egy „lingua franca"; a Habsburg-területeken ennek szerepét a német és a latin, Lengyelországban a lengyel és a latin, Oroszország­ban az orosz, a török birodalom balkáni tartományaiban pedig a görög töltötte be. E nyelveket általában mindenki megértette. Nem a nyelvi, hanem a társadalmi különbégek számítottak.

A következő nagy változást a francia felvilágosodás, és a nyo­mában kitörő forradalom hozta. Kelet-Európában a felvilágoso­dás indította el a nemzeti mozgalmakat. A romantikus eszmék szintén hozzájárultak a nemzeti érzések fellobantásához. Kiala­kulóban volt a nemzet, a szó mai értelmében. A Kelet-Európa számára mindig követendőnek tekintett Nyugat kétféle utat kí­nált: a franciát és a németet. A francia út a nemzetállamot jelen­tette, egyenlő jogú polgárokkal és a nemzeti eszme kultuszával. A meglévő nemzetiségi ellentéteket Franciaországban nem vet­ték tudomásul. A második utat képviselő németek több mint 300 országba szétszórva éltek, s csupán 1806-ig egyesültek a Szent Németrómai Birodalomban. A nemzet kötőeleme a nyelv és a kultúra volt. Kelet-Európa, amelynek nemzetiségei kívül reked­tek az államhatalmon, az utóbbi példát követte.

Kelet-Európában egymás után indultak útjukra a nemzeti moz­galmak, amelyeket a kortársak rendszerint nemzeti újjászületés­nek, újjáéledésnek, ébredésnek neveztek. Miroslav Hroch cseh történész három szakaszt különít el e mozgalmak történetében. Az első szakaszban a mozgalmat mindössze maroknyi értelmi­ségi képviseli, akik fel akarják ébreszteni, éleszteni az alvó nem­zetet. A második szakaszban ezek az értelmiségiek a nemzeti eszme hirdetésével mind szélesebb közönséghez jutnak el. A harmadik szakaszban a nemzeti eszme a tömegeket is magá­val ragadja. E folyamatot elsősorban az iskolák mozdítják elő, amelyek arra tanítják a tömegeket, hogy valamely nemzethez tartozzanak. A nemzet az identitás meghatározójává vált, és ezt az identitást már nem az határozta meg, hogy az egyén kinek az alattvalója vagy melyik város polgára. E nemzeti tudat meggyökeresedése nem ment végbe egyik pillanatról a másikra, igénybe vette 1789-től 1914-ig csaknem az egész hosszú XIX. századot.

A nemzeti újjáéledés során két tényező jutott különösen fontos szerephez: a nyelv és a történelem. A nemzeti irodal­mi nyelvet vagy az ősi, elsüllyedt nyelvi normákból vagy a be­szélt nyelvből kiindulva kellett megteremteni. Nyelvújításra is szükség volt, hogy a nyelv, a modern kor követelményeinek meg­felelően, a mindennapi élet új jelenségeinek kifejezésére és a művelt társalgásra egyaránt alkalmassá váljon. Azok az etnikai közösségek, amelyek nem alakították ki saját irodalmi nyelvü­ket, nem forrtak nemzetté (mint például a németországi szorbok).

A nemzetté válás másik eszközét a nemzeti történelem jelen­tette. Ahol létezett egykor feudális nemesség, amely ténylege­sen működtette az államot, ott a nemzeti történelem csaknem teljesen egybe esett a történelem valódi menetével. Ahol hiányzott az ilyen uralkodó elit, ott az ébredők mítoszokhoz folyamod­tak.

Miután a potenciális nemzet valamennyi tagjában felébredt és kikristályosodott a nemzeti tudat, megszületett maga a nemzet. A kulturális törekvések helyét politikai törekvések vet­ték át. A nemzeti mozgalmak vezetői először egyfajta autonómi­át követeltek a soknemzetiségű birodalmon belül, távoli célként a teljes függetlenséget és az önálló államiságot tartva szem előtt.

A hosszú XIX. század elején Lengyelország eltűnt Európa tér­képéről. Az eredeti államnak csupán egy töredékét állították hely­re mint az orosz cár uralma alatt álló lengyel királyságot. Meg­maradt a három soknemzetiségű birodalom, a habsburg, az orosz és a török. Ez utóbbi fokozatosan széthullott az egymást követő nemzeti felkelések és forradalmak következményeként. Helyén nemzetállamok alakultak: a szerb (1804-1815), a görög (1829), a két fejedelemség egyesülésével a román (1859-1861), végül a bolgár (1878) és az albán (1912). A balkáni háború kitö­réséig a Balkán-félsziget egy része török uralom alatt maradt. Az új nemzetek népes kisebbségeket hagytak mind az Ottomán, mind a Habsburg Birodalomban, amelyet az 1867-es kiegyezés után Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek.

Ebben az államalakulatban a nemzetek nem követeltek teljes szuverenitást, csupán nemzeti autonómiát. Mint Palacky, a cseh történész és politikus 1848-ban megállapította: az oroszok és németek közé szorult kis nemzeteknek – amelyek ezt a birodal­mat alkották – ki kellett tartaniuk Bécs mellett, ha nem akartak német vagy orosz uralom alá kerülni. A kormány számára las­san tudatosult, hogy milyen sokféle nemzet él együtt a biroda­lomban. A kiegyezés után az osztrák és a magyar kormány két­féle viszonyt alakítottak ki a nemzetekkel, vagy ahogy nevezték őket: a nemzetiségekkel szemben. Azok a nemzetek (Volksstamme), amelyek Ausztriában, azaz a birodalom Lajtán túli te­rületein éltek, már az 1848-as alkotmány értelmében is teljes egyenlőséget élveztek. Saját iskolákat, kulturális szövetségeket, sőt egyetemeket alapíthattak. A cseheknek Prágában működött az egyetemük a középkori prágai univerzitás szétválása után (az egyikből cseh, a másikból német egyetem lett), a lengyeleknek pedig két egyetemük is volt, egy Krakkóban, egy meg Lemberg-ben (ma Lvov). A nemzetek politikai pártokat szerveztek – nem is egyet -, amelyek a tartományi parlamentekben (Landtag) és a központi Reichsratban képviselték érdekeiket. A közigazga­tás valamennyi szintjén saját nyelvüket használhatták.

Hasonló jogokat élveztek a magyar korona területén élő hor­vátok is. Saját parlamentjük volt, és önálló kormányuk is műkö­dött, amely azonban csak belügyekben mondhatta illetékesnek magát. A horvátok részt vehettek a magyar országgyűlés dön­téseiben, nyelvüket hivatalos nyelvként használhatták, s a zág­rábi egyetemen kívül még tudományos akadémiát is alapítottak, amely Horvát (hivatalosan Délszláv) Tudományos Akadémia né­ven nyitotta meg kapuit. Hasonló intézményeket hoztak létre a csehek és a lengyelek is a lajtán túli vidékeken. A Magyarorszá­gon élő többi nemzetiség: a románok, a szlovákok, a szerbek és rutének számára az 1868-as nemzetiségi tövény csupán a magyar politikai nemzet részeként biztosított egyenlő jogokat.

(Amennyiben a dolgok kedvezőbben alakulnak, a francia minta vált volna követendővé). Ezeknek a nemzetiségeknek megvol­tak a maguk – többnyire a különböző egyházak által működte­tett-iskolái és kulturális intézményei. A közöttük deklarált egyen­lőség azonban egyre korlátozottabb érvényű volt. Magyarország soknemzetiségű állam volt, de egyidejűleg megmaradt magyar nemzetállamnak.

Még rosszabb volt a helyzet Oroszországban és az újonan ala­kult balkáni államokban. Oroszországban egyedül az orosz nem­zetiséget ismerték el, és a balti nemzetek, illetve a lengyelek még azok után sem merték szóbahozni az autonómia kérdését, nem beszélve a függetlenségről. A helyzet az 1905-ös forradalom után sem változott, amikor félparlamentáris rendszert hoztak létre. Ukrajnában már 1863-ban betiltották a sajtótermékek nyomta­tását. Ukrán könyvek és folyóiratok csupán Galíciában jelenhet­tek meg. Oroszország – bár ezt hivatalosan sohasem jelentet­ték ki – egyetlen politikai nemzet otthona volt.

A megalakulásuk utáni első évtizedekben a balkáni államok területén még nem éltek számottevő nemzeti kisebbségek. Eb­ben az időben inkább az okozott gondot, hogy a nemzet tagjai­nak egy része a határokon kívül rekedt, és az anyaországra várt a feladat, hogy felszabadítsa őket. 1878 után azonban jelentős török kisebbség került a bolgár állam területére. 1913-ban fel­osztották Macedóniát, s lakói zömükben szerb és görög fenn­hatóság alatt éltek tovább. Ezek az államok könnyedén megol­dották a macedón kisebbség okozta gondokat. Szerbia valami­féle furcsa dialektust beszélő szerbeknek tekintette őket. A gö­rögök pedig kijelentették, hogy a macedón nemzetiség a hellén nép egyik szláv nyelvet beszélő ága.

Oroszország, valamint a balkáni államok nemzetállamnak te­kintették magukat, és nem ismerték el, hogy határaikon belül többféle kultúra él egymás mellett. A Balkánon elvárták a nemzetiségektől, hogy asszimilálódjanak. Az Orosz Birodalomban már kissé más volt a helyzet, a zsidók asszimilációja elé példá­ul kifejezetten akadályokat gördítettek. A varsói kormány (a ko­rábbi Lengyel Királyság) területén a zsidó és a német kisebb­ség asszimilálódott a lengyelekhez. Ausztriában kölcsönös volt az asszimiláció: az egykori német Prága cseh város lett, a Bécs­ben nagy számban élő csehek pedig osztrákokká váltak. Ma­gyarországon a nemzetiségek ellenálltak az erőltetett asszimi­lációnak, a városokban viszont megindult a természetes egybe­olvadás, amelynek eredményeként a századfordulón Budapest már magyar városnak mondhatta magát. Az asszimiláció te­hát nagyrészt városi jelenség maradt, a parasztság csaknem mindenhol érintetlenül megőrizte hagyományait.

Az első világháború után ismét fordulópont következett a tér­ség történetében. Kelet-Közép- és Délkelet-Európában egymás után jöttek létre az új nemzetállamok. Jugoszláviának – eredeti nevén Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak – és Csehszlováki­ának már a nevéből is kiolvasható, hogy sok nemzetiségű ál­lam. A csehszlovák kormány hiábavaló erőfeszítéseket tett a csehszlovák nemzet létrehozására, amelynek gondolata ellen még maguk is a csehek is berzenkedtek. E két alrégióban a két világháború között voltaképpen nem létezett olyan állam, amely ne tudott volna határai között kisebb-nagyobb nem­zeti kisebbségeket. Még Észt- és Lettországban is számotte­vő kisebbség élt, elsősorban németek és oroszok. Magyarország lakosságának egyharmadát, Ausztria pedig német ajkú népes­ségének valamivel több mint egyharmadát elvesztette. A mace­dónok zöme jugoszláv, értsd: szerb fennhatóság alatt maradt, a bolgárok pedig kezdték a területükön élő macedónokat egyre inkább bolgároknak tekintetni.

A Népszövetség által kidolgozott kisebbségvédelmi rendszer­hez valamennyi kelet-európai államnak tartani kellett magát (a Szovjetunió kivételével). A kisebbségek panaszt tehettek az őket ért hátrányos megkülönböztetések ellen – bármilyen formában nyilvánultak is meg -, és a kormányoknak kötelességük volt vá­laszt, valamint megfelelő elégtételt adni. A rendszer azonban valójában nem működött. A két világháború közötti évtizedek­ben 8.000-nél is több panaszt küldtek a Népszövetséghez, ám ezek közül alig több mint ezret intéztek el. Az esetek többségé­ben az érintett kormányok arra való hivatkozással nem tárgyal­ták le a beérkezett panaszokat, hogy azok sértik államuk szu­verenitását. A multikulturalizmus, amely még a háború előtti idő­szakénál is fokozottabb volt, a politikusokat és a nyugati értel­miségieket egyaránt bosszantotta.

A világtól elszigetelt Szovjetunió egyebek közt azért nyerte meg a forradalmat, mert a cári birodalom kis és nagy népe­inek egyaránt egyenlőséget és függetlenséget ígért. Sorra alakultak a független és autonóm köztársaságok, az aprócska nemzetek pedig legalább megkapták az autonóm terület státu­szát. Ám a szovjet rendszer valójában csupán formális egyenlő­séget biztosított az orosz kézben lévő kommunista párt uralma alatt. A többi nemzetnek népi együttesekkel kellett beérnie. E nemzetek egy része – némelyikük egyáltalán nem ismerte az írást vagy arab írásjeleket használt – új, latin betűs ábécét ka­pott a húszas években, de csak azért, hogy a harmincas évek­ben ugyanezt cirill betűsre cseréljék. A kommunista párt által hir­detett bősz internacionalizmus a valóságban nagyorosz nacio­nalizmusnak és sovinizmusnak bizonyult. A birodalmon belül élő nemzetek történelmét össze kellett kapcsolni az orosz történe­lemmel, a szovjet népek barátságát pedig ősréginek kiáltották ki. Függetlenségről szó sem eshetett; az ilyen irányú követelé­seket a burzsoá sovinizmus és szeparatizmus jelének tekintet­ték, mint ilyet elutasították és büntetéssel sújtották.

Amikor a német megszállókat Kelet-Európában az oroszok váltották fel, a fent leírt, orosz nacionalizmussal ötvözött szovjet típusú internacionalizmust az egész térségre rákényszerítették, egyedül Görögország maradt kivétel. Ez a fajta internacionaliz­mus, amelyet még a renitens Jugoszlávia, majd Albánia is a magáévá tett, a régió államaiban sem volt mentes a rejtett naci­onalizmustól. Magyarországon a kommunisták a nép ellensé­gei: a Habsburgok, a németek és egyáltalán a Nyugat ellen ví­vott szüntelen harcként értelmezték a történelmet. Bulgáriában Bizáncot, Szerbiát és a török birodalmat tették meg főellenség­nek, azaz mai fogalmakra lefordítva: a két NATO-államot és a fekete bárány Jugoszláviát. A lengyelek és a csehek a némete­ket tekintették örök ellenségeiknek, s még folytathatnánk a sort. Bezzeg az oroszok mindig is jó nagy testvérek voltak, s ha ne­tán mégis másképp alakult, mint Magyarországon 1849-ben, akkor azt egyszerűen a cárizmus rovására írták. A lengyelek­nek még óvatosabbaknak kellett lenniük.

Az európai népi demokráciák elvileg nemzetállamok voltak; a németeket kitelepítették, a csehszlovákiai magyarok egy részét úgyszintén. A nemzeti kisebbségek – még a németek is – csak szálka voltak a kormányok szemében. A szocialista országok kötelező jellegű barátsága csak üres szó maradt, az ember jobban tette, ha megfeledkezett határon túl élő honfitársai­ról. Olykor-olykor elhangzott, hogy a nemzetiségek hidat jelen­tenek az államok között. De bármilyen hévvel emlegették is ezt, senki sem törődött azzal, hogy valóban eljátsszák e szerepet. Ha mindössze csekély számú nemzetiség élt egy országban, akkor viszonylag jó bánásmódban részesült. A tekintélyes nem­zeti kisebbségek azonban örökös fenyegetést jelentettek az ál­lam biztonságára, s így semmi jóra nem számíthattak.

A nyugatiak előszeretettel hangoztatják, hogy 1989 után az elfojtott nacionalizmus hirtelen a felszínre tört. Az igaz­ság azonban az, hogy a nacionalizmust korántsem fojtották el, csupán eltorzították, és a Nyugat, az osztályellenség, illet­ve az egyébb ősi ellenségek ellen irányították, amelyekből vala­mennyi kelet-európai nemzetnek volt egy pár. A nacionalizmus ilyen eltorzított formában élt tovább, nem mentesen a szocializ­mus előtti időszak nacionalizmusának egyes elemeitől. A kom­munizmus idején nem kerülhetett sor katonai összeütközésre, csak ha a hatalom elleni nyílt támadást kellett leverni (1953, 1956, 1968, 1980-1981). 1989 után a nemzetek közti gyűlölet szabad utat kapott.

Az évszázadok óta megoldatlan gondot jelentő kisebbségek továbbra is velünk élnek, és ellenállnak minden beolvasztási kísérletnek. Hatalmának utolsó éveiben Ceauşescu nyíltan tö­rekedett arra, amit mások csak burkoltan mertek megpróbálni. Most eljött az ideje, hogy folytassák Ceauşescu örökét. A né­pes nemzeti kisebbségeket sehol sem nézik jó szemmel. Pedig milliók vannak ilyen helyzetben, egyebek közt tíz millió orosz a volt Szovjetunió területén. A csekély számú kisebbségeket vi­szont megtűrik, mint például az olaszokat Horvátországban.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, a nagy politikai átalakulá­sok ellemére a nemzetek magatartásmódját inkább a folytonos­ság, semmint a változás jellemzi. Igyekeztem bemutatni a Ke­let-Európában meglévő kulturális sokféleséget, végigkövetve az egyes történelmi korokat. A különböző kultúrájú etnikumok 1789 előtt még viszonylag jól megfértek egymással, a probléma jó­szerével meg sem fogalmazódott. 1789 után, a nemzeti újjáéle­déssel, a nemzetállamok kialakulásával és az egységes nem­zet megteremtésére irányuló igény megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Megkockáztathatjuk az állítást, hogy a multikulturalizmus meghátrált a nacionalizmus, a nemzeti iden­titás vagy a sovinizmus – kinek mi tetszik – erői előtt. Az úgyne­vezett nemzetállamok határain belül és kívül ma egyaránt a gyű­lölet uralkodik.

De bízhatunk-e így a jövőben? Tertullianus szavaival élve: Credo, quia absurdum (Hiszem, mert lehetetlen).

Álcázásra, misztifikálásra szolgáló szavak? A szókinccsel való folyamatos visszaélés, az intellektuális vagy technikai maszlagolás összezavarja és depolitizálja az állampolgárokat. A jelen­ség egyáltalán nem új: a hatvanas években a „pacifikálás" szó­val az algériai „háborút" jelölték. De az utóbbi időszakban az ef­féle manipuláció egészen általánossá vált a tömegtájékoztatás­ban, a zsémbeskedő technokraták és a konszenzust erőltetni kívánó politikai elitek körében.

Francia gimnazistákat arra kértek, hogy értelmezzék az ideo­lógia szót – a fogalom szinonimájaként legtöbbjük az ideál szót adta meg. Érettségi előtt álló diákokkal elolvastattak egy elem­zést, mely a sportot valamiféle „depolitizációs kísérletnek" írta le – a diákok a sportról szóló dicshimnuszt véltek kiolvasni a cikk­ből: éljen a sport, mely elfeledteti velünk a politikát, a politikai problémákat és botrányokat. Még az egyetemisták sem képe­sek különbséget tenni a politika és a politikusság között: maguk is a jelenség áldozatai, és nem veszik észre, hogy a politika út-tévesztései miatt polgártársaikból kivész a politikusság.

Ennek a mély depolitizáltságnak, mely megmutatkozik a vá­lasztásokon részt nem vevő fiatalok nagy számában vagy a sza­vazási szándók bizonytalanságában, több oka is van.¹ Ezek kö­zül az egyik legfontosabb kétségkívül az, hogy a politikus- médiatikus „osztály" képviselői misztifikációra használják a sza­vakat. A kommunikáció szónak például húsz évvel ezelőtt még teljesen pozitív jelentése volt: információcsere azonos szinten álló felek között. A reklámcsinálók gyorsan lecsaptak a szóra, monopolizálták, és egyirányú propaganda-tevékenységüket je­lölték vele. A politikusok ugyanígy tesznek: a valódi politikai cse­lekvést a médiák által sugárzott képek tömegével helyettesítik. Az ilyen ügyeskedések persze jól összezavarják az emberek fe­jét. Oda jutottunk, hogy a mai manipulált közvélemény egyfelől azt gondolja egy politikusról, hogy az kiváló miniszter, másfelől pedig, hogy e kiváló miniszter semmit sem tehet a munkanélkü­liség ellen.² Az efféle torzulásokat látva egy újságíró úgy vélte: "harcolni kell a minden irányú kommunikáció ellen, különben a kommunikáció végül megfojtja az információt". De vegyük csak észre, hogy e helyes gondolat formába öntésekor ez az újság­író is torz jelentésében használta a „kommuniákáció" szót. Ho­gyan ismerje ki magát a szavakon egy fiatal állampolgár?

A konszenzus szó – érdemtelenül – nagy becsben áll. A de­mokrácia tetőpontjának tekintik, hogy mindenki egyetért anélkül, hogy bárkit is kényszerítenének erre. A valóságban ez a demok­rácia megcsúfolása. A „konszenzus" ideológiája minden téren az ellenzék, a vita, a valódi politikai nézetütköztetés lehetősé­gét próbálja kizárni. Mélyén az az előfeltevés rejlik, hogy létezik valamiféle titkos, ösztönös egyetértés, melyet elég pusztán csak „felfedni", s máris mindenki csatlakozik. A „konszenzus" ideoló­giája a kisebbség többség általi megfélemlítésének egyik fő esz­köze, ezzel fojtják bele a szót a „máskéntgondolkodókba". Az ügyes hatalom azóta döntéseit úgy tálalja, mint valamiféle (általá­ban a közvélemény-kutatások segítségével kiformált) konszenzus kifejeződéseit – és a polgároknak máris engedelmeskedniük kell. A konszenzuson kívül nincs üdvözülés!

Ugyanezt a manipulatív használatot figyelhetjük meg a pár­beszéd szó esetében is. E szó arra szolgál, hogy vele álcázzák az autoriter döntéseket, illetve hogy a nyitottság látszatát kelt­sék. A párbeszéd elkendőzi a konfliktust. Láthattuk ezt akkor, amikor az egyetemisták végzés utáni elhelyezkedésével kapcso­latos új rendelkezések ellen tiltakozva a diákok az utcára vonul­tak, vagy amikor egyes egyetemi intézetek jövőjét fenyegető dön­téseket hoztak: Edouard Balladur kormánya először,.képtelen­nek mutatkozott arra, hogy meghallja a tiltakozó hangokat, és csak azután szorgalmazta a párbeszédet… Gyertek hát, beszél­gessünk; félreértés történt, rosszul fogalmaztuk meg arendelet szövegét és így tovább.

Ugyanígy az összefogni ige, mellyel a szavazatokért vetélke­dő jelöltek oly gyakran (vissza)élnek, éppen arra szolgál, hogy elfedje azt, ami történik, és ami éppen az ellentéte: hogy meg­osztani igyekeznek a választókat. Lehet, hogy e két igét hama­rosan szinonimáknak fogják tekinteni…

Összefogás, párbeszéd, konszenzus, kommunikáció: ezek a szavak (és mások is) oly mértékben elleplezik a valóságot, hogy jelentésük gyakran éppen ellentétébe fordul. E szavak elterelik a figyelmet a közös tervezgetés, a politika tulajdonképpeni tétjéről, lehetetlenné teszik a különböző lehetőségekről folytatandó vita­kat, a közösség elkötelezett szolgálatát, a közjóért folytatott har­cot stb. Másról van itt szó, mint az Amerikában divatos eufemiz­musok (a „politikai tisztességesség" mozgalom) esetében; ez itt egy olyan nyelv, mely megakadályozza, hogy az emberek meg­értsék a társadalmi-politikai rendszer működését, hiszen e rend­szer vizsgálata, megismerése lázadáshoz vezethetne. „Az orto­doxia nem más, mint tudatlanság" – mondta George Orwell.³

A nyelvi eszközökkel folyó depolitizálásban általában három főbb módszert használnak: a természet nyelvét, az erkölcs nyel­vét és a szakzsargont.

A természet nyelve

A dolgokat természetesnek bemutatni, egyike a kipróbált mód­szereknek, melyek segítségével elleplezhetjük azok politikai fon­tosságát. Edouard Balladur segítőinek egyik első húzása az volt, hogy a miniszterelnököt mint természetes jelöltet ajánlották az elnöki címre, mintha egyenesen udvariatlanság lenne azt felté­telezni, hogy Balladur valamiféle egyéni politikai ambíciótól sar­kallva szállt ringbe. Voltaképpen Georges Pompidou éppen úgy, mint Jacques Chirac, Valéry Giscard d'Estaing és még annyi más politikus is, mindannyian „természetes" jelöltek voltak. Ne feled­kezzünk meg Alain Juppéről sem, aki „ejtőernyősként" jutott a Bordeaux-i polgármesteri címhez, de arról beszélt, hogy a „szí­ve idehúzta", és hogy „itt akar erőt gyűjteni". A „természetre" való hivatkozás – miként azt Roland Barthes kimutatta Mitológiák című esszékötetében⁴ – egy olyan ideológiai cselfogás, mellyel a csep­pet sem „természetes" adott valóságnak ártatlan látszatot köl­csönözhetnek. "

A politika efféle „természetszerűsítésére" való törekvés gyak­ran metaforák használatában mutatkozik meg. Panaszjsodva emlegetik a „pénzügyi viharokat", a „munkanélküliség kórját" vagy a „társadalmi töréseket": a világot és annak áldozatait úgy mu­tatják be, mint egy eleve adott rendszert (ill. annak szereplőit), amelyben a politikai felelősség kérdését fel sem lehet vetni, s mely rendszernek a vizsgálata éppen úgy tilos, mint az ellene való tiltakozás. A biológiai képek egyre gyakoribbakká váltak: az olyan kifejezések, mint a „gazdaság megizmosítása", a „vállala­tok karcsúsítása" gyönyörűen, az egészségre vonatkozó képek­kel írják le a gazdasági kényszerből fakadó elbocsájtásokat.

Nemrégiben Michel Rocard kormánya ugyanebben a szellem­ben nevezte el egyik törvénytervezetét így: „törvény a gazda­ság lélegzésének megkönnyítésére". Mindennapos a televízió­ban az is, hogy a fogyasztói kondicionálás rituális perceit emígyen konferelják be: „Most egy lélegzetvételnyi reklámszü­net következik".

Az erkölcs nyelve

Az értékeket jelölő szavak remek takaróként és legitimáló esz­közként kínálkoznak a politikusok számára, miközben igazából nem is pontosítják azok jelentését. A programként vagy prioritá­sokként megjelölt humanista szándékok és jószándékú törekvé­sek nagy előnye az, hogy senki sem szólalhat fel ellenük. Az olyan szavakkal való egyetértés, mint az igazságosság, szabadság, Franciaország, meggyőződés, testvériség – a szavakban rejlő választási lehetőségeket homályban hagyva -, kierőszakolja a tényekkel való egyetértést. Még a vallási kifejezéseket is mozgó­sítják („hinni Franciaországban", „újraéleszteni a reményt"), és a politikai diskurzus nyelve mind misztikusabbá válik, hogy a vallá­sos meggyőződésű választókra hatást gyakorolhasson.

A baj csak az, hogy e szavak egyrészt nagyon gyorsan elhasz­nálódnak, másrészt pedig használóik feddhetetlen magánéletét feltételezik.⁵ Nem számít, azért csak használják őket. A legutóbbi divatba jött szavak egyike a méltányosság, mely mostanában az egyenlőség és az igazságosság fogalmát helyettesíti.⁶ Kétsze­resen is hamis játék ez. Egyrészt a méltányosság szót arra szán­ják, hogy igazolja a gazdaság működéséhez szükséges dina­mikus egyenlőtlenséget, s ez kissé erőszakolt dolog, másrészt megint az történik, hogy egy értéket tervként mutatnak be, hogy előre is legitimálják azokat a politikai választásokat, döntéseket, melyek – természetüknél fogva – vitathatók és tökéletlenek. „A méltányosságra hivatkozni – jegyzi meg Nicolas Tenzer – nem más, mint vitathatatlan alapot keresni egy politika számára, mely természetszerűleg választásokat, döntéseket jelent, nem pedig valamiféle felfedezett igazság érvényesülését. Ideológiaként a méltányosság apolitikusnak mutatja be azokat a dolgokat, melyek természetszerűleg politikai kérdések."⁷

A szakzsargon

A technokratikus diskurzus választásait, döntéseit – melyeknek következményei mindig humánusak – olyan terminusokkal igazolja, melyek annál inkább támadhatatlanok, minél inkább tisz­tán technikai jellegűek. Az olyan szavaknak, mint a rendezés, kiszélesítés, gazdasági logika, rugalmasság, átstrukturálás és általában az uralkodó gazdaságcentrikus gondolkodás terminu­sainak az a funkciójuk, hogy a politikai választásokat és a tár­sadalmi realitásokat egy technicista világszemlélet keretei kö­zött mutassák be. A szocioprofesszionális szupergépezet tech­nikai problémák és megoldások halmazának mutatja magát. Szó sincs arról, hogy láthatóvá váljanak a fogaskerekek közé,szorult emberek: ez a másik, az előbb tárgyalt erkölcsi diszkurzus fel­adata, melynek keretében összevissza beszélnek a „modern tár­sadalmak okozta ártalmakról" és a jelenlegi világ „elembertele-nedéséről".

E nyelvhez hozzá tartoznak a számok, a statisztikák, a szá­zalékok, s mindez megfosztja az állampolgárokat attól, amit a politikai helyzetről való egzisztenciális tudásnak nevezhetnénk. Ugyanez mondható el a mindenféle rövidítésekkel való vissza­élésekről, melyek – különböző betűk értelmezhetetlen egymás mellé állításával – megfosztják realitásuktól a nagyon is emberi dolgokat. Az egyre gyakrabban alkalmazott diszfunkció kifeje­zés is megfosztja politikai tartalmuktól azokat a hiányosságokat, melyek jelölésére szolgál: egyrészt absztrakt jellege miatt elje-lentékteleníti azokat a drámai emberi szituációkat, melyekről szól, másrészt azt a benyomást kelti, mintha a felpanaszolt realitások tisztán technikai kauzalitásból fakadnának, melyeket persze megint csak a technika orvosolhat – elleplezve így a felelőssé­gét, illetve stratégiájuk csődjét.

Mindezen nyelvi jelenségek hosszú távon oda vezetnek, hogy az emberek szemében depolitizálódik maga a politikus is. A po­litikusok, akik leginkább médiatikus népszerűségükkel és hatal­muk álcázásával foglalkoznak, egyre inkább maguk is kételked­ni kezdenek a politikai cselekvés reális lehetőségében. A misz­tifikáció azzal vált teljessé, amikor vezetőink elkezdték a nyilvá­nosság elé tárni „lelkük legmélyének" tartalmát: formális együtt­érzés, nagyszívű humanizmus (az erkölcsi válság emlegetése), önzetlen érzelmek, mély meggyőződések, profetikus eredők (ígérgetések). Túl sok felelős személyiség van, aki jobban ked­veli a szánakozó stílusú beszédet az elemzőnél. Túl sok keser-gést hallunk a kirekesztettek sorsáról, s túl kevés leleplező be­szédet azokról a mechanizmusokról, melyeknek e kirekesztés köszönhető. Ez a közvélemény kettős depolitizálásához vezet: vagy teljesen misztifikálttá, vagy teljesen hitetlenné válik – egyik esetben sincs képe az őt körülvevő politikai realitásokról.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezen okok között a „politikai élet" médiatizációját külön is meg kell említeni. Vö. Francois Brune: Effets néfastes de l'ideológie politico-médiatique. Le Monde diplomatique, 1993. május

² A Télérama közvélemény-kutatása. 1995. január 18.

³ Az „1984"-ben. Ebben a regényben a hatóságok – mint-emlékszünk – újraalkotják a nyelvet, kirostálják a markáns jelentéssel bíró szavakat, s kétértelmű kifejezésekkel helyettesítik azokat, melyek így a realitás­sal ellentétes jelentést is felvehetnek: az engedelmes alattvaló nem hi­het másnak, csak a hivatalos nyelvnek.

⁴ Roland Barthes: Mitológiák. Európa, 1983.

⁵ Az „ügyek", úgy tűnik hirtelen „repolitizálták" a dolgokat, felfedve azo­kat a praktikákat, melyeket a politikai diskurzus elrejteni igyekezett. Va­lójában mindez csak fokozta a már úgyis depolitizált állampolgárok kiábrándultságát: miért is foglalkoznánk ezzel a „rohadt világgal", amit semmi sem tud megváltoztatni?

⁶ Vö. Beszámoló. Les défis de l'an 2000, la Documentation francaise. Paris, 1994.

⁷ La Croix, 1995. február 10.

Az 1989-ben kezdődő gazdasági válság és a világpiachoz tör­ténő alkalmazkodási folyamat nem idézte elő a kubai forrada­lom sokak által megjósolt bukását, bár óriási kihívást jelentett a kubai szocializmus számára. Ebben az írásban a válság termé­szetét csak vázlatosan vizsgáljuk. A reformokkal kezdődő politi­kai folyamatokat elemezve néhány következtetést vonunk le a szocializmus fejlődési lehetőségeire vonatkozóan.

Feltételek

Kuba teljes kereskedelmének 70%-át a Szovjetunióval, további 15%-át pedig más KGST-országokkal folytatta. Az exportfüggő­ség magas foka, különös tekintettel a cukorból származó export­bevételekre, illetve a kereskedelmi partnerek nagyfokú koncent­rációja Kubát igen kiszolgáltatottá tette a kereskedelem össze­omlásával szemben. Sőt, a cserearányok nagymértékű zuhanása kísérte a kereskedelmi partnerek elvesztését, mivel a KGST összeomlásakor éppen a legelőnyösebb feltételek tűntek el. A gazdasági válság 1994-ig folytatódott, miközben a termelést nemcsak a nyersanyagok (különösen a benzin), hanem az al­katrészek hiánya is akadályozta, a készletek tovább csökken­tek, a termelés lelassult, és több üzemet be kellett zárni.

Megállapíthatjuk azonban, hogy a piacok elvesztése nem okozott nagyobb veszteségeket néhány más átalakuló or­szág veszteségeinél. (Az 1. táblázat néhány általános muta­tóval érzékelteti a válság mélységét a KGST, illetve a Szovjet­unió szétesésétől kezdődően.)¹ Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy egyedül Kubára igaz a nemzetközi pénzpiacokhoz való kapcsolódás teljes hiánya,² valamint az ellenséges amerikai kor­mányzat folytatódó küzdelme a külkereskedelmi igazodás meg­akadályozására (csakúgy, mint a kubai-amerikai aktivisták ön­tevékeny kampánya).

Gazdaságpolitika

Mára közhellyé vált a kiigazítási folyamaton belül két periódus megkülönböztetése (lásd a mellékelt kronológiát). Az első peri­ódus 1993 közepéig tartott, amikor az irányelveket egy „külön­leges időszak" szükséghelyzetére vonatkozóan határozták meg. A második szakasz 1993 közepén kezdődött, amikor elindult a „reformfolyamat", és a „piaci erők" megnövekedett szerepe ál­talánosan elfogadottá vált. 1993 közepéig a gazdaságpolitika alapelemei a következők voltak: a szocializmus melletti elköte­lezettség újbóli hangsúlyozása, a tervezés központosítása a szo­ciális és fejlesztési szektorok prioritásával, illetve a politikai rend­szer és a kormányzati struktúra reformja. A külkapcsolatok te­rén erőfeszítések kezdődtek a kereskedelmi partnerek számá­nak növelésére, illetve arra, hogy a gazdaságot vonzóbbá tegyék a külföldi befektetők számára.

1993 közepére a nemzeti kibocsátás folyamatos csökke­nésével párosuló fiskális egyensúlyhiány nyomasztó mér­tékűvé vált, és a forradalom támogatottságát alapjaiban ráz­ta meg. A kiadások nominálértékben változatlanok maradtak, az árszínvonalat állandó szinten tartották, míg a kibocsátás a felére csökkent, a többletvásárlóerő az informális szektorba áramlott. Ennek következtében az árak megemelkedtek, a termelés hirtelen megnőtt. A reáljövedelmek inflációs úton való újraelosztásának a „vesztesei" egyrészt a formálisan (legálisan) foglalkoztatottak voltak, akik az új szituációban gyakran kemé­nyebben dolgoztak a hiányok (különösen az egészségügyben és az oktatásban), illetve az elbocsátásoktól való fenyegetett­ség következtében. A másik csoportot azok alkották, akik ne­hezen találtak munkát (itt elsősorban a fiatalokra kell gondol­nunk). A „győztesek" azok közüli kerültek ki, akik bekap­csolódtak az informális szektorba, amely jelenthetett lopott áruval való kereskedelmet, illegális valutakereskedelmet, va­lamint egyéb szolgáltatásokat. Egyes becslések szerint³ a tel­jes gazdasági tevékenység értékének 50%-a az informális szektorból származik, és a mezőgazdasági termelés állami újraelosztásra szánt részét a lopásokon keresztül „eltérítették"⁴ . A nyilvánvalóan és visszataszítóan legjövedelmezőbb tevékeny­ségek azok voltak, amelyek valamilyen kapcsolatban álltak a növekvő idegenforgalommal. Itt jegyezzük meg, hogy a dollár fekete piaci árfolyama 100 peso körül mozgott, míg a havi át­lagkereset kb. 200 peso volt.

A hivatalos reakció ezekre a fejleményekre a korrupció, az individualisták, a kisstílű bűnözők elítélése volt, valamint a „gyen­géké", akiknek a forradalomba vetett hite alábbhagyott. A forra­dalmárok nagyobb erőkifejtésre, hatékonyabb munkára és éber­ségre voltak kényszerítve, hogy ilyen nehéz időkben is sikere­sen védelmezzék a forradalom már addig elért eredményeit. Ugyanakkor a politikai retorika és a gazdasági realitások közötti ellentmondás egyre nyilvánvalóbbá vált, és a gazdaságpolitiká­ról minden szinten elkezdődött a vita. Informális szinten folya­matos és egyre keserűbb csalódottság érződött a jövedelemel­osztás társadalmi igazságtalanságai, az élelmiszeradagok nem megfelelő színvonalú elosztása, néhány tisztviselő korrupciója⁵ és a kormány nyilvánvaló tehetetlensége miatt, hiszen képtelen volt úrrá lenni az egyre romló körülményeken. A tömegszervezeteken belül ugyanakkor egy formális, sokkal erőltetettebb és korlátozottabb vita is folyt, amelyet leginkább a belenyugvás, a kormánnyal szembeni teljes lojalitás, a félelem jellemzett. Kor­mányzati szinten a szovjet rendszernek, illetve mindazon me­chanizmusoknak a kritikája folyt, amelyeket Kuba átvett ettől a rendszertől. Mindenesetre az új helyzethez való alkalmazkodás elkerülhetetlenségéről szóló vita utat nyitott az új gondolatoknak. Ahogy a termelés összeszűkülése folytatódott, és sem a külföl­di tőkebeáramlás, sem a forradalmárok heroikus erőfeszítései nem voltak képesek megállítani a zuhanást, egyre lényegesebb kiigazításokra került sor.

A gazdaságpolitikán belüli változásról aligha mondható el, hogy egy előre kidolgozott terv lépéseit követte volna. Nem előírásszerűen vezették be őket, habár az „alapelvek" összecsengtek a KKP 1991. évi IV. kongresszusán elfogadot­takkal. Az első évben a változások pragmatikusnak tűntek: a kubaiak széles tömegeinek kezében forgó kemény valuta leg­alizálása, nagyobb szabadság a magánkezdeményezések szá­mára (a munkanélküliség csökkentése illetve a fekete gazdasá­gon belüli tevékenység visszaszorítása érdekében), valamint az állami irányítású mezőgazdaság újjászervezése minél több em­ber bevonásával a benzin- illetve az importfüggő elavult mód­szerek helyettesítése és az érdekeltség javítása érdekében.

Mindezek a korai reformok nem csupán az átmeneti, rövid távú problémák megoldására születtek: megnyitották az utat a gaz­daság nagyobb léptékű átalakítása⁶ számára. A munkásgyűlé­sekhez intézett felhívásokkal is megdolgozták a talajt az 1994 májusi Nemzetgyűlés előtt. A vita végig a pénzügyi egyensúlyta­lanságok körül folyt, többé-kevésbé a kiigazítások végső hatá­sairól vitatkoztak, mindenesetre pozitívumnak tekinthető, hogy legalább az általános viták elkezdődtek. A résztvevőknek külön­böző, közgazdászok által készített „forgatókönyveket" kellett ta­nulmányozniuk, amelyek az egyensúlytalanságok mértékét illetve az azokra javasolt alternatív megoldási módozatokat tartalmaz­ták. A folyamat végeredménye a Nemzetgyűlés által elfogadott „alapelvek" megfogalmazása volt, amelyet az árak növekedése és a használati díjak bevezetése követett.

A mezőgazdasági termékek piacainak megnyitása 1994 ok­tóberében, bár a Nemzetgyűlés nem hagyta jóvá, mégis azon­nal hozzásegített a dollár 120-ról 40 pesóra való zuhanásához, a jegy nélkül kapható élelmiszerek árának csökkentéséhez, va­lamint megkönnyítette az állandóan illegális szállítókat alkalma­zó kubaiak dolgát. A szeptemberben közzétett javaslatot a „tu­taj-válsággal" és a lázadásoktól való félelemmel magyarázták. Bár a javaslat feltételei – az önellátást nagyobb mértékben elő­segítő új, független szövetkezetekkel (UBPC-k), a mezőgazda­sági termékek városokba való szállítási rendjének tényleges visszavonásával és a kistulajdonos gyűléseken lefolytatott viták­kal – már korábban megérlelődtek. 1994 elejére a kubai köz­gazdászok már arról beszéltek, hogy az informális szektor nö­vekedését nemcsak hatékonyabb rendőri beavatkozással⁷ , hanem a termelés fellendítését célzó határozottabb fellépés­sel lehet megakadályozni. Az élelmiszer-szektor minden tekin­tetben jó példának mutatkozott.

1995 első felében a szabad magánkezdeményezések újabb listáját tették közzé, a külföldiekre vonatkozó beruházási törvényt pedig úgy harangozták be, mint amely növelni fogja a beruhá­zási szerződések körét és rugalmasságát. Manapság a „kínálati oldali" kiigazítás, illetve a növekedés elérése képezik a leg­fontosabb gazdaságpolitikai célokat. Azon gazdaság számára, amely alig tért magához a külkereskedelem összeomlása okozta megrázkódtatásból, a legfontosabb feladat meghatározni mely vállalatok nyereségesek, melyek lehetnek azok a jövőben a megfelelő tényezők és beruházások segítségével, illetve melyek működésképtelenek az új feltételek közepette. Ezeket a felada­tokat vállalta magára a Gazdasági Tervezési Minisztérium (köz­ismert nevén Juceplan). A fenti célok elérése érdekében új, pi­aci árakat felhasználó számviteli rendszert vezettek be. A pénz­ügyi szektor tevékenységi körét átalakították, és feladatául je­lölték ki az újonnan pénzügyileg függetlenné vált vállalatok ki­szolgálását (illetve külföldi befektetők megnyerését közvetett úton). A legsürgetőbb feladatoknak a könyvviteli, a könyvvizs­gálói valamint a pénzügyi menedzsment-képzést tekintették.

Az átalakulás során emberek százezrei fogják elveszíteni ál­lásukat. A folyamat során az elbocsátott dolgozók utáni végki­elégítés terhét a vállalkozóktól az állam vette át. Ebben a pilla­natban az új munkahelyek elosztása az államon keresztül törté­nik, de a magánkezdeményezések, a mezőgazdasági szövet­kezetek, illetve vegyesvállalatok valamint a növekvő számú füg­getlen vállalkozások talán segíthetnek változtatni ezen az álla­poton. A foglalkoztatási feltételeket, melyeket ma még az állam határoz meg, valószínűleg más módszerekkel kell majd kezelni. A külföldi beruházók lehetőségei tovább szélesedtek, és néhány ingatlanpiac is megkezdte működését.

A kubai szocializmus kilátásai

Mára világossá vált, hogy a reformoknak tág lehetőségei van­nak, és a magánkezdeményezések, kisebb üzletek, magánbe­ruházások és a gazdasági decentralizáció tovább szélesíthető. A gazdasági döntésekbe való állami beavatkozás csökkent, a későbbiekben a fiskális és monetáris szabályozók lesznek a gazdaságpolitika fő eszközei. Az új gazdasági rendszer csupán szerkezetében látszik különbözni a tipikus tőkés termelési mód­tól: abban, hogy a magántulajdon ugyan létezik, és folyamato­san szélesedik, de lehetőségei korlátozottak az alacsony szin­ten meghúzott termelési lehetőségek, illetve, a vegyesvállalatok esetében, az állammal kötelezően előírt partneri kapcsolat mi­att. A tőkefelhalmozás mértékét az állam felügyeli, a Juceplan tisztviselők⁸ terminusait használva, a kubai gazdaság döntő ré­szét lefedő vállalatok „csúcsvállalataként". Ha ez a folyamat foly­tatódik, márpedig minden jel erre mutat, felvetődik a kérdés, mi lesz a kubai szocializmus baloldali értékeivel?

A kubai szocializmus lényegében három alapelven nyugszik: a teljes nyomor elkerülése az alapvető élelmiszerek és az egész­ségügyi ellátás biztosításán keresztül; a társadalmi egyenlőség­re való törekvés a jövedelemkülönbségek csökkentésével és az ingyenes oktatással; valamint a szocialista demokrácia fej­lesztése a tömegszervezeteken keresztül, amelyek lehetővé teszik a részvételt a helyi illetve országos szintű döntésekben.

A kubai forradalomnak a teljes nyomor elkerülésében el­ért eredményei vitathatatlanok. Még a legszélsőségesebb ellenforradalmárok is elismerik ennek a célnak a megvaló­sulását, hiszen a gyermekhalálozási, illetve a várható élet­tartamra vonatkozó adatok a világ leggazdagabb országai­val azonos szintűek. 1989 óta a gyermekhalandósági rátákat alacsony szinten tartották, bár az élelmiszerkészletek csökke­nésének következtében az alacsony testsúllyal született csecse­mők száma megnőtt⁹ . Az élelmiszeradagok rendszerének felszá­molásáról, illetve a társadalombiztosítás alacsonyabb szinten való működtetéséről jelenleg nem folyik vita. A veszély azonban fennáll, hiszen elképzelhető, hogy az alapellátás biztosításának terhét magán viselő állam „csúcsvállalatként" képtelen lesz gon­doskodni a megfelelő szintű ellátásról, ha a fellendülés nem tud megindulni, illetve az adókból származó jövedelmek nem bizto­sítják a megfelelő fedezetet.

Kuba 1959 óta különlegesen egalitariánus társadalom, még akkor is, ha előfordultak köztisztviselői visszaélések, illetve kiugró bevételek az informális szektorban. A fent említett egyenlőtlenségek növekedése nem a kiigazítási prog­ramból, hanem a gazdasági válságból, valamint az állam dön­tésképtelenségéből fakadtak. Ugyanakkor a válság közepén el­kezdett kiigazítással, illetve az új struktúrákkal versenyző tör­vényes és intézményi rendszerrel a jogellenes tevékenységek köre (lopás, korrupció stb.) a formális szektoron belül igen szé­les.¹⁰ Az összes nehézség mellett a növekvő vállalati autonómia, a profitkritérium bevezetése, illetve a munkapiac „szabadabbá" tétele minden bizonnyal a növekvő egyenlőtlenségek irányába mutat.¹¹ Jelenleg a minimumbérről és a foglalkoztatási rendszer­ről szóló törvénytervezet vitája folyik.

A társadalmi egyenlőség alapja egyértelműen a kubai ok­tatási rendszer volt. Az elitiskolák, illetve a magántanárok meg­jelenése – különösen manapság, amikor ezeknek a tanároknak a díja (különösen az angoltanároké) jóval meghaladja az állami iskolákban oktatókét – bizonyos értelemben aláássa az egysé­get, a nagyobb veszélyt azonban az erőforrások szűkülése je­lentheti majd. A munkahelyek állam általi elosztása a kinevezé­sek esetében sokszor politikai szempontokat is tartalmazott (néha nemzetvédelmi érdekekre hivatkozva), ami sok esetben utat nyitott a protekciónak. Manapság a munkaerő szabadabb mozgásával, illetve a dollár szerepének növekedésével a vissza­élések nyilvánvalóbbak, mint valaha. A munkapiac liberalizálá­sával az „azonos lehetőségek" elve egyre valószerűtlenebbé kezd válni a gyakorlatban, hacsak nem folytatnak nyilvános vi­tát a múlt hibáiról.

A kubai gazdaságpolitikai viták kétségtelen pozitívuma a nagy­fokú nyilvánosság, ami különösen a más országokkal való össze­hasonlításból látszik, melyekben a kiigazítási programokat külső „tanácsadók" írták elő. Ez nem véletlen: a politikai tudatosság és a közös fellépés állandó és központi helyet foglalt el a forradalom eszményei között.¹² Egyesek szerint a rendszer megmagyaráz­hatatlannak tűnő fennmaradása 1989 óta többek között erre a Kuba és más országok közötti különbségre vezethető vissza. Ha ez akár részben is igaz, akkor a kollektív fellépés visszaszoru­lása, valamint az állampolgári részvétel csökkenése komoly fenyegetést jelenthet a kubai szocializmus számára. A mun­kanélküliség, illetve a helyi terhek növekedése csökkentette a rész­vétel lehetőségét a szakszervezetekben, a lakóhelyi és a femi­nista mozgalmon belül. A társadalmi egyenlőtlenségek szélese­dése, valamint a jelszavak és a valóság közötti ellentmondás egyre egyértelműbbé válása folyamatosan felrázza a közvéleményt. A nem-állami foglalkoztatás növekedése már hozzásegített az indi­vidualizmus és az új típusú munkakapcsolatok térnyeréséhez, amely tendenciák tovább fognak erősödni a gazdaság folytatódó átalakulásakor. A hivatalos országos szakszervezeti tömörülés a felső vezetéssel folytatandó közös vitára hívott fel, amely a válto­zásokra adandó lehetséges válaszokat lenne hivatott megtalálni. A kubai szocializmus átalakítása napirenden van, de nincs rá egyértelműen kidolgozott terv: néhány bizonytalan alapel­ven nyugvó, határozatlan és tökéletlen demokratizálással való pró­bálkozás szemtanúi vagyunk.

(Fordította: Szabó Miklós)

KRONOLÓGIA

1. A válságra adott válaszok az 1989 végétől 1993 közepéig

2. A reformok 1993 közepétől kezdődően

Jegyzetek

¹ A nemzeti statisztikák 1989-es értékei elég valószerűtlennek tűntek, ezért az adatokat az Economist Intelligence Unit (1994) becsléseire, idő­szakos kubai statisztikákra (főleg a Granma International) illetve a CIA (1994) információira támaszkodva adjuk meg.

² A pénzpiacokra való bekapcsolódás hiánya némileg magyarázható az adósságtörlesztés 1986-ban történő egyoldalú felmondásával. Ugyan­akkor az IMF-, illetve Világbank-tagságból való kizáráshoz vezető ellen­séges viszony az USA-val, mindenfajta kölcsön megtagadása Kubától (még a leányvállalatokon és pénzügyi konzorciumokon keresztül is), va­lamint különböző gazdasági, illetve politikai büntetések kilátásba helye­zése azon kormányok és vállalatok számára, amelyek kapcsolatba lép­nek Kubával, szintén figyelembe veendő a szituáció megítélésekor.

³ Carmelo Mesa Lago, 1994.

⁴ Cuba Business, V. 8 no.7, 4.

⁵ A különböző gyanús ügyletei miatt azonnal kizárt ideológiai vezető, Carlos Áldana eltávolítása – aki egyébként az igaz forradalmárok ön­zetlenségéről és eltökéltségéről tartott beszédeket – nem tudott volna segíteni a Pártba vetett hit megrendülésén.

⁶ Külföldi közvetítők – egészen Ftittertől (1992) Zimbalistig (1991) -, illetve több IMF-szakértő (de Groote és Moss (1993)) is azt hangsúlyoz­ták, hogy a piaci reformok minél előbb szükségesek. Az ilyen írások sokkal inkább gátolták, mint elősegítették a kubai reformokról folyó dis­kurzust.

⁷ Több jelentés készült (pl. Perez Lopez (1995)) az 1994. májusi Nem­zetgyűlésnek az informális szektor visszaszorítását célzó azon határo­zatáról, mely lehetővé teszi a rendőrség számára az illegális kereske­delemben résztvevők vagyontárgyainak elkobzását. Ugyanakkor 1995 elejéig csupán 270 embert tartóztattak le ilyen tevékenység vádjával, ami összehasonlítva a valójában illegális kereskedelmet folytató embe­rek számával igazán nem nagy eredmény. A bírságok sokkal inkább te­kinthetőek jelképesnek, mint megtorlónak vagy elrettenetőnek. Komo­lyabb erőfeszítéseket a szervezett bűnözés felszámolása érdekében tet­tek a kisebb volumenű informális kereskedelemmel szemben.

⁸ lnterjú, Havanna, Május 1995.

⁹ 7,3% 1989-ben, majd 8,6% 1992-ben (Minsap, Informe Anual, 1992:77).

¹⁰ A legnagyobb független vállalatok vezetőinek dollármilliós vissza­élések miatti elbocsátása jól reprezentálja a kubai intézményi keretek, illetve a kiigazítási folyamat által felszabadított „piaci erők" közötti küz­delmet. Egy forradalmi veteránt, a kormány bizalmas tagját nem találtak bűnösnek, de viszonylag hamar eltávolították, mert megtagadta ügyé­nek kivizsgálását: az adminisztratív és könyvvizsgálói eljárásokról bebi­zonyosodott, hogy nem megbízhatók.

¹¹ Ezt többé-kevésbé a legmagasabb vezetői szinteken is elismerték – például maga Castro egy 1995 márciusi beszédében, ahol hangoztat­ta, hogy a nagyobb egyenlőtlenségek az árai a kiigazítási folyamatnak.

¹² A helyzetértékelők ezt különbözőképpen magyarázták. Ezek közül az egyik leggyakoribb szerint Castro egy megalomániás, aki gyakran használja fel a tömegeket arra, hogy elhárítsa a pozíciójára törő veze­tők támadásait (lásd Szulc, Meeks). Kubában ezt sokkal inkább tekintik szocialista elvi ügynek, és a közélet irányadó elvévé vált.

Irodalom

CIA Directorate of Intelligence, Cuba: Handbook of Trade Statistics 1994, Washington, 1994.

de Groote, Jacques, and Moss, Frank: „Winds of Econonomic Change in Havana", Report of Visit to Havana by IMF Executive Director and his Assistant at the invitation of the National Bank of Cuba, 23 November, 1993.

Economist Intelligence Unit, Country Profilé: Cuba., EIU Ltd, London, 1994.

Meeks, Brian: Carribean Revolutions and Revolutionary Theory. Lon­don, Macmillan, 1993.

Mesa Lago, Carmelo: Are Economic Reforms Propelling Cuba to the Markét?, University of Miami Press, 1994.

Perez Lopez, Jorge: CastroTries Survival Strategy. In Transition, March

1995, World Bank, Washington

Ritter, Archibald: Cuba in the 1990s: Economic Reorientation and International Reintegration, In Sándor Halebsky and John M. Kirk, (eds): Cuba in Transition: Crisis andTransformation. Westview, Boulder, Colora­do.

Zimbalist, Andrew: Industrial Reform and the Cuban Economy, In: lan Jeffreys (ed): Industrial Reform in Socialist Countries. London, Edward Elgar, 1991.