Keleti György, Balogh András, Gazdag Ferenc és Krausz Tamás vitatkozik arról, hogy Magyarország számára van-e alternatívája a NATO-hoz való csatlakozásnak, milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a belépés.

A Budapesti Condorcet Kör és az Eszmélet nyilvános vitaestje a Kossuth Klubban, 1995. október 26-án.

Felkért résztvevők: Balogh András (B. A.), a Külügyi Intézet főigaz­gatója, Gazdag Ferenc (G. F.), a Stratégiai és Védelmi Kutató Inté­zet igazgatója, Keleti György (K. Gy.) honvédelmi miniszter és Krausz Tamás (K.T.), a Politikatörténeti Intézet főmunkatársa. Vi­tavezető: Lugosi Győző (L. Gy.).

L. Gy: Tegnap este egy késői televíziós beszélgetésben, a hazai liberális gondolkodás jeles képviselői között teljes egyet­értés mutatkozott abban, hogy Magyarország külpolitikájára s egész nemzetközi státuszára súlyos csapást jelentene, ha a NATO-csatlakozásról (esetlegesen) kiírandó népszavazáson negatív eredmény születne. Nyugati partnereink – fogalmazták meg a beszélgetés résztvevői – ezt az Európának való hátat for­dítás gyanánt értelmeznék. Kérdésem: a NATO-ba való belépés vajon tényleg elválaszthatatlan-e az európai integrációba, jele­sül az Európai Unióba való bekapcsolódásunktól? Előszobája-e a NATO az EU-nak? És ha számunkra igen, miért nem volt az Ausztriának, Finnországnak, avagy – az érem másik oldalán – Törökországnak?

K. Gy.: Az európai integrációnak természetesen nem feltétele a NATO-hoz csatlakozás. A két folyamat párhuzamosan zajlik majd. De gazdasági okokból – szerintem – hamarabb fogunk belépni a NATO-ba, mint az Európai Unióba, mert a tőke köztu­dottan odamegy, ahol biztonságban érzi magát. Ugyanakkor e csatlakozásnak negatív gazdasági vonzata is van: pénzbe fog kerülni.

B. A.: Úgy gondolom, igenis korreláció van a két európai, pon­tosabban euro-atlanti szervezethez való csatlakozás között. Ez akkor is igaz, ha a NATO-tagság nem fedi teljesen az EU-tagságot. Az Egyesült Államok a NATO vezető hatalma, miközben nem tagja az Európai Uniónak. Az újonnan felvett EU-tagok pedig nem tagjai a NATO-nak. Igaz, Ausztriában most lett nyílt politikai disz­kusszió tárgya, hogy csatlakozni kell-e a NATO-hoz, Finnország­ban pedig a politika boszorkánykonyhájában ügyködők váltak a belépés híveivé. Törökországnak viszont, noha régóta NATO-tag, esélye sincs arra, hogy bekerüljön az Európai Unióba. Sem a régi, sem a jelenlegi NATO-felvétel követelményeinek nem felel meg, annak idején csupán a hidegháborús légkör fogadtatta el a NATO-val. Ma viszont nincs olyan külső fenyegetettség, ami miatt a NATO lemondana a maga támasztotta kikötésekről. A politikai döntéshozók Magyarországon tehát kétféle megoldást követhetnek. Elutasíthatják Európát az Európai Unióval és a NATO-val együtt, vagy kereshetik az utat az integrációs szerve­zetekhez, de ez esetben egyiket sem hanyagolhatják el a másik rovására.

K. Gy: Ausztria egyébként 1994 márciusában aláírta a NATO által útjára bocsátott ún. békepartnerség-programot. Ez egyfelől lépés a NATO irányába, másfelől arra utal, hogy az osztrákok különleges kapcsolatot akarnak kiépíteni a szomszédos orszá­gokkal.

K.T:Én egy egészen más logikában gondolkodom. Most egy kísértetiesen régi struktúrát állítunk helyre. A törleszkedést a NATO-hoz Magyarország és a régió egésze szempontjából ká­rosnak tartom. Ha egyszer a rendszerváltásra igent mondtak az orosz vezetők, akkor nem értem, hogy mi a NATO funkció­ja. Ha összeomlott a kommunizmus, akkor a NATO mint védel­mi szervezet, vajh' ki ellen irányul? Miféle történelmi előnnyel jár a peremországok számára, ha ütköző pozícióba kerülnek Oroszországgal? Mindenki jövőre utaló valószínűségeket em­leget, de nem nevez meg semmilyen garanciát. Ha az oroszok­kal szemben álló katonai táborhoz fogunk csatlakozni, azt meg­sínylik gazdasági kapcsolataink. Ezt az oroszok és az ukránok be is jelentették. Az a gazdasági erő viszont, amelyet a Közös Piac ígér nekünk, vagy lesz vagy nem lesz. A Nyugatnak ép­pen az az érdeke, hogy szétválassza a katonai és a gazdasá­gi csatlakozást. Nekem úgy tűnik, a NATO-ba lépést ők sugall­ják, ők határozzák meg azokat a feltételeket, amelyek között haladnunk kell, és majd meglátjuk, származik-e ebből valami­lyen gazdasági haszon vagy sem. Katasztrofálisnak tartom, hogy a politikában nincs erről vita. A másik problémám a NATO-val kapcsolatban az, hogy ha NATO-ország leszünk, akkor had­ba kell lépnünk mindazokkal az országokkal szemben, ame­lyekkel a NATO egy adott pillanatban katonailag konfrontálód­ni akar. Mármost itt a térségben, ahol jócskán vannak magyar kisebbségek, érdemes-e újra kitenni magunkat egy katonai ve­szélyforrásnak, és mondjuk nem egy 68-as, csehszlovákiai in­vázióban, hanem egy talán sokkal gyilkosabb invázióban részt venni? Ezt megfontolandónak és egy társadalmi vitára alkal­mas gondolatnak tartom.

G. E: Szeretnék itt visszatérni a vitaindító kérdésre, neveze­tesen arra, hogy mennyire kötődik egymáshoz az Európai Uni­ós tagság, illetve a NATO-tagság. Magyarország nagyságrend­jénél, földrajzi helyzeténél meg egy sor más dolognál fogva olyan ország, amelynek politikájára az átlagosnál nagyobb erő­vel hatnak a külső tényezők. Kérem ezt tudomásul kell venni. Akárcsak azt a szabályrendszert, amelyet a már működő in­tézmények kialakítottak. A nyugat-európai intézmények között van ugyanis egyfajta, jogilag is tetten érhető harmónia. Hatá­rozottan törekednek arra, hogy tagságukat szinkronizálják, a társult és a meghívott tagok tevékenységét összehangolják. Tehát ha valaki EU-tagságban gondolkodik, akkor annak tud­nia kell, hogy az Európai Unió a Maastrichti Szerződés 5. cik­kelyének értelmében bármely katonai és biztonságpolitikai kér­désben számíthat a NATO illetékes szerveinek tanácsaira, se­gítségére stb. Az Európai Uniós tagság ugyanazt a családot jelenti, mint a NATO-tagság, bár ezt általában nem veszik ész­re. Moszkvában is vitába keveredtem az orosz kollégákkal, amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem ellenezték Finn­ország csatlakozását az Európai Unióhoz, hogy miért nem vet­ték észre azt a csapdát, ami a két szervezet átjárhatóságából ered. A másik megjegyzésem, hogy tisztázni kellene az alap­kérdéseket, például azt, hogy mi ma a NATO. 1995 végén sze­rintem a NATO jobbára nem katonai, hanem egyre növekvő mértékben politikai jellegű szervezet. Intézetünk megpróbál in­formációkat terjeszteni, mert hamis az a NATO-kép, amelyik csupán az előjel megfordításából áll, vagyis abból, hogy ami azelőtt negatívum volt, az most kritikai csodálat tárgya. A do­log egyszerűen nem így működik.

B. A.: Az elhangzottak fényében visszatérek az alapkérdés­hez. A közép-európai társadalmakban van egy nagyfokú illúzió-kergetés, él egy teljesen hamis felfogás Európáról. Tulajdonkép­pen az egész közép-európai térség közvéleménye azt feltétele­zi az Európai Unióról, hogy az elsősorban gazdasági együttmű­ködés, amely az emberi kapcsolatok szabaddá válásával, a tőke mozgásával és a kulturális értékek cseréjével jár. Nem tudato­sodik kellő keménységgel senkiben, hogy az Európai Unió igenis politikai jellegű közösség, saját védelmi, biztonságpolitikai kon­cepcióval. Miután Európa védelmi, biztonsági struktúrája kez­detleges, miután nem tudja megállni a helyét a világban, Nyu­gat-Európa egyértelműen elkötelezte magát a NATO mellett. Il­lúzió, hogy a világban megszűntek az ellentétek, hogy perspek­tivikusan ezekkel nem kell számolni. Mindenki pontosan tudja, hogy Európa nyugati részén törékenyek az államok, a gazdasá­gok, a társadalmak, hogy a katonai elemnek továbbra is meg­van a maga szerepe. Azzal is mindenki tisztában van, hogy Nyu­gat-Európa nem nélkülözheti hosszú időn keresztül az Egyesült Államok jelenlétét. Ezért Magyarországnak, ahogy más közép­európai országoknak is, őszintén el kell döntenie, lát-e lehető­séget arra, hogy az európai környezettől függetlenül saját utat válasszon. Ha igen, akkor ezt az alternatívát mielőbb ki kell dol­goznia. Én nem látom, hogy ennek a független útnak az alap­elemeit bárki kimunkálta volna; amivel – akár szakértői, akár politikai szinten – foglalkoznak, az kizárólag a létező európai struktúrákhoz való illeszkedés. Jelenleg nincs realitása az ön­erőre támaszkodásnak, annak, hogy a kelet-ázsiaiakkal szoro­sabb kapcsolatot alakuljon ki, vagy hogy helyreálljon Oroszor­szággal együtt valamiféle külön közösség. Ha pedig ezt tudo­másul vesszük, akkor ki kell mondani, hogy Nyugat-Európa nem egyszerűen gazdasági, kulturális, humanitárius klub, hanem po­litikai, katonai entitás. Aki á-t mond, annak b-t is kell mondania. Hezitálni, habozni nem lehet. Nem azt kell nézni, hogy mennyi­be kerül a NATO-tagság, milyen előnyei vagy hátrányai vannak, mert ezek hamis kérdésfeltevések. Azok az országok ugyanis, amelyekhez gyakorlatilag minden magyar politikai csoportosu­lás csatlakozni akar, fönn akarják tartani a katonai szövetséget, mert bizonytalanok, mert félnek a jövőtől stb. Márpedig ha ezek­nek az országoknak az a véleménye, hogy csatlakozni kell a NATO-hoz, akkor ezt a szándékot mi nem ignorálhatjuk, nem vehetjük semmibe.

K. Gy: Krausz Tamás hozzászólására szeretnék reagálni. Nemrég találkoztam egy NATO-gyakorlaton azzal a francia tá­bornokkal, aki két évvel ezelőtt vezette az ENSZ békefenntartó csapatait. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy annak idején nem kapott engedélyt a bombázásokra, mert így az elmúlt két esz­tendő pusztításait meg lehetett volna spórolni. A probléma tehát az, hogy kinek és mikor kell belépnie egy háborúba. Meg kell nézni, hogy az ENSZ kötelékében kik avatkoznak be például a délszláv válságba. Akik ezt vállalják. Nincs semmiféle kötele­zettség. Például a németek Tornádó-repülőgépekkel derítik föl a légvédelmi tüzelőállásokat, a lokátorokat, viszont fegyverrel nem vesznek részt a békefenntartásban. Van különbség a NATO és a Varsói Szerződés között. Az a bevonulás 1968-ban, amire Tamás utalt, amiből csak a románok maradtak ki, kötelező inter­nacionalista fellépés volt. Ám abban az akcióban, ami most kö­vetkezik, jelesül a boszniai béketerv NATO-felügyelet melletti végrehajtásában, csak azok az országok fognak részt venni, akik ezt a szándékukat Brüsszelben jelzik. Én ezt nagyon fontos el­térésnek tartom. Ha Magyarország azt az értékrendet kívánja magáénak vallani, amely a NATO-tagországokat jellemzi, akkor a NATO-ban a helye. Elsősorban nem katonai értékrendre gon­dolok itt, hanem azokra a politikai, gazdasági, társadalmi minő­sítésekre, amelyekkel a NATO-országokat azonosítani szokták. Az amerikai védelmi miniszter szerint, öt elengedhetetlen felté­tele van a NATO-tagságnak. Az ország legyen demokratikus be­rendezkedésű, legyen híve a piacgazdaságnak, legyen jó vi­szonyban a kisebbségeivel meg a szomszédos országokkal, és csak ezután beszélt a katonai kompatibilitásról meg a hadsereg nagyságáról. E felsorolásból is látható, hogy a NATO egyre in­kább politikai szervezet, s talán ezért ítéli meg egységesen a parlament valamennyi pártja, függetlenül attól, hogy a patkó melyik oldalán ül.

B. A.: Találtam egy idevágó Clinton-idézetet:…..elnyomó poli­tikai rendszerben élő országok, szomszédaikra fenekedő álla­mok, civil ellenőrzés nélküli haderővel és zárt gazdasági rend­szerrel bíró országok ne folyamodjanak felvételért a NATO-ba".

K.T.: Tulajdonképpen egyetértek Balogh Andrással abban, hogy a nagyhatalmak rákényszeríthetik az akaratukat Közép-Kelet-Európára. Az utóbbi évtizedeknek ez a tanulsága. De ké­telkedem a miniszter úr szavaiban, miszerint mi dönthetjük el, hogy milyen akciókban kívánunk majd részt venni. Amikor belé­pünk egy katonai szervezetbe, akkor a kívánságok-már negyed­ötödleges dolgok. A szervezeten belüli erőviszonyok fogják el­dönteni, hogy egyáltalán mit kívánhatunk. Akkor miben külön­bözik az álláspontom az Andrásétól? Van egy kitűnő írása az Eszméletben az európai integrációról, és abban felvet egy na­gyon fontos gondolatot, nevezetesen, hogy Európa több régió­ból áll, de kettőből mindenképp, a privilegizált és az alávetett nemzetek régiójából. Meglehet, hogy Ausztria is folyamodni fog a NATO-tagságért, de nem azokkal a lehetőségekkel és jogok­kal fog majd belépni, mint Magyarország. Ezért én Andrással szemben azt szorgalmazom, hogy építsünk föl egy másik alter­natívát (ami azért a nemzetközi irodalomban nem ismeretlen gondolat), a közép-kelet-európai országok viszonyuljanak alrégióként Nyugat-Európához, egyeztessék érdekeiket a gaz­daságban, a politikában és a kultúrában, mert az adott törté­nelmi feltételek között nincsenek nemzeti megoldások. A magyar is intézi a maga dolgát, a cseh is, a szerb is, és így minden egyes nemzet külön-külön kerül alárendelt pozícióba. Újra kellene Vi­segrádról beszélni, ha már szó van az Európához csatlakozás­ról. Fennen kellene hirdetnünk az alrégiót, mint lehetőséget a kooperációra. Ebben ugyan nincs benne Oroszország, de én mégsem tenném teljesen zárójelbe, hiszen Németország abszo­lúte együttműködik vele. Miért gondolja mindenki, hogy az oro­szok ugyanúgy fogják tolerálni a magyar politikát, mint a néme­tek? Kis ország vagyunk, nem számítunk. Igaz, Oroszország­ban van egy Zsirinovszkij, de hát Ausztriában is van egy Haider, aki sokkal veszélyesebb, mint a mi Csurkánk, mert nem a la­kosság 5%-a, hanem 11%-a támogatja. Holott szélsőjobboldali, idegengyűlölő és rasszista. Egyébként Zsirinovszkij nem fog ha­talomra kerülni Oroszországban, hacsak Európa el nem taszítja magától Oroszországot, de akkor jaj nekünk, akkor ütköző pozí­cióba kerülünk. Egy szó mint száz, ki kellene dolgoznunk egy alternatív koncepciót a többi közép-kelet-európai országgal, amíg nem késő.

L. Gy: Az 1993-ban kiadott NATO-kézikönyv előszavában Gazdag Ferenc ezt írja: „…a bipoláris világrend hajdan irigyelt osztrák vagy finn utat ígérő modelljének követése az új körül­mények között nemcsak lehetetlen, hanem az egypólusú világ­ban értelmetlen is". Kérdésem: vajon tényleg egypólusú-e a mai világ? S ha igen, nem az-e a benyomása az uraknak, hogy Oroszország mintha erről nem tudna, s emiatt a NATO kiterjesz­tését fenyegetésként éli meg? Ha pedig így van, előnyös-e Ma­gyarország biztonsága szempontjából, ha a NATO s a vele szem­ben – potenciálisan – ellenséges Oroszország harapófogójába kerül? Nem kéne mégis inkább az osztrák semlegesség földraj­zi meghosszabbítása mellett döntenünk?

G. F: A semlegességnek – abban az értelemben, ahogy ezt a bipoláris rendszer idején használtuk – nincs értelme. A konfe­renciákon a kollégák tréfásan azt szokták mondani, hogy „sem­leges, de ki ellen?" A semlegesség furcsa módon működő vala­mi. Ha megnézzük az európai államokat a semlegesség szem­pontjából, akkor azt látjuk, hogy nincs két egyforma jogi alapú semlegesség, teljesen különböző esetekkel állunk szemben. Önmagában a semlegesség kinyilvánítása egy garast sem ér. Azok az államok, amelyek megpróbálták a politikájukat erre ala­pozni, szomorú tapasztalatokra tettek szert. Utalnék Belgiumra, ahol a semlegesség formulájával kísérelték meg a II. világhábo­rú előtt elkerülni azt, ami elkerülhetetlen volt. A nagyhatalmak nem szokták figyelembe venni a semlegességet. Ha jól emlék­szem, Ausztria semlegessége sem volt tabu a Varsói Szerző­dés hajdani tervezői számára. Finnország például a gyakorlat­ban soha nem volt semleges állam, egy 48-as szerződés kon­zultációs kötelezettséget írt elő számára Moszkvával. Vagyis csu­pán kvázi semleges, – nyugati szóhasználattal – „finnlandizált" ország volt. Az említett jelző csak a magyar olvasatban pozitív terminus, eredendően nem volt az. Pillanatnyilag a semleges­ség útja szerintem járhatatlan.

K. Gy: Az oroszok véleményéről mondanék valamit. Horn Gyu­la ez év (1995) márciusában járt Moszkvában, és ott Jelcin el­nök közölte vele, hogy a NATO-csatlakozás magyar belügy. A hivatalos álláspont tehát ez. Ha Oroszország változtatja a véle­ményét, ha a sajtó útján próbál üzengetni, az rendkívül veszé­lyes dolog. Egy nagyhatalom külpolitikája nem lehet ennyire vál­tozékony, nem tehet száznyolcvan fokos fordulatokat, mert az komoly zavarokat okozhat a világban. Egy nagyhatalom politi­kája legyen kiszámítható! Sok újságíró, hozzáértő szerkesztő tudja persze, hogy ezek a nyilatkozatok nem nekünk szólnak, hanem a belpolitikának. Hiszen az oroszok duma- és elnökvá­lasztás előtt állnak, és a mostani vezetésnek valahogy bizonyí­tania kell az erejét. Üzennie kell a közvéleménynek, hogy látjá­tok, mi megmondjuk a lengyeleknek, a magyaroknak, még a NATO-nak is. Várjuk meg a választások végét, akkor majd ki­derül, mi a legújabb hivatalos álláspont a NATO-csatlakozást il­letően, és döntsünk majd akkor. Továbbmegyek, ha mi most ezt a fenyegetőzést komolyan vesszük, akkor egy hónap múlva, ha az Moszkvának nem tetszik, az Európai Unióhoz se csatlako­zunk? Ha Jelcin ezt követően azt mondja, hogy szüntessük be a nyugati kereskedelmet, és csak Oroszországnak szállítsunk, mit tudom én, hogy milyen feltételekkel, akkor azt is komolyan kell vennünk? El kell hinnünk, hogy szuverén ország vagyunk és dönthetünk szuverén módon.

G. R: Három dolgot szeretnék az eddigiekhez hozzátenni. Az első borzasztóan személyes valami. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Örülök, hogy vitapartnereim itt az asztal kö­rül, beleértve a miniszter urat is, az általunk megjelentetett kiad­ványokból idéznek. Ez azt jelenti, hogy nem dolgozunk hiába. De nem olvassák elég figyelmesen a könyveinket. Többet kell tehát publikálnunk vagy több kiadványt kell ingyen kiosztanunk. A második megjegyzésem az, hogy a témához hihetelenül sok tévképzet társul. A NATO 1949-es Alapokmányának cikkelyei szerint, konkrétan a 10. paragrafusra gondolok, akkor vehető fel egy ország, ha hozzájárul az adott térség biztonságához. Ez vi­szont nincs ingyen. Nemcsak a NATO-tagállamokra, hanem a semleges országokra vonatkozó adatsorokat is közzé kellett vol­na tennünk. Akkor mindenki tudná, hogy fegyverkezésre a sem­legesek költenek a legtöbbet, hogy egy hadsereget olcsóbb fenn­tartani egy szövetségi rendszeren belül, mint önállóan. Az a leg­drágább, ha magunk akarunk mindent csinálni.

Közbeszólás: Nem kell hadsereg! Sok fehér lepedővel gaz­daságosan megoldható a biztonság.

G. R: Kérem szépen, amikor a sztrádán haladva nyugati ven­dégeim látják, hogy Belgrád 300 akárhány vagy Zágráb 260 km, akkor enyhe borzongással kérdik; nem lesz baj, ha tovább me­gyünk? Aki tehát azt mondja, hogy nem kell hadsereg, az pont olyan felelőtlen, mint Linder Béla, aki 1918-ban hazaküldte a katonákat. Ezért húzódnak a határaink ott, ahol húzódnak…

K. T.: Na ne; történészként ne mondd már, hogy azért volt az I. világháborús vereség, mert hazaküldték a katonákat!

Susan Zimmermann: Ausztriából költöztem ide. Ott is évek óta kőkeményen gyúrják a közvéleményt, a társadalmat, hogy be kell lépni a NATO-ba. Szeretném felhívni a figyelmet a miniszter úr fejtegetésének egy paradoxonára. Úgy véli, hogy be kell lép­nünk a NATO-ba, mert ha Magyarország felett gépek röpköd­nek, akkor szerinte hamarább befejeződik a délszláv válság. Ér­velése előfeltételezi, hogy a NATO-beavatkozás megoldja a dél­szláv krízist. Úgy gondolom, előbb ezt az előfeltételezést kelle­ne megvitatni. Ugyanakkor Keleti úr azt is állítja, hogy ha majd benne leszünk a NATO-ban, nem muszáj belépnünk a háború­ba. Egyfelől le kell tennünk a voksot egy bizonyos oldalon, más­felől senki nem kötelez bennünket semmire. Ez az enyhén szól­va önellentmondó érvelés ismerős Ausztriából. Végül feltennék egy erkölcsi kérdést: részt kell-e venni egyáltalán egy háború­ban bármelyik oldalon? Kérdezem: háború esetén mikor volt Magyarországnak haszna abból, hogy valamelyik nagyhatalom­mal szövetségben állt? '

G. F: A NATO nem a saját szakállára megy Boszniába rendet teremteni, erre az ENSZ kérte fel. Az ENSZ-nek pedig éppúgy tagállama Oroszország, mint Magyarország. Amikor a Biztonsági Tanácsban döntöttek a beavatkozásról, akkor ehhez a határo­zathoz kellett egy moszkvai igen is. Ezt senki ne felejtse el!

K. Gy.: Feltennék a hölgynek egy kérdést. Ha kialakul a világ­ban egy fegyveres konfliktus, Ön mit tenne a legszívesebben, a szemben álló felek közé állna? A fegyveres konfliktusokat álta­lában erőszakkal szokták megállítani. Valahová le kell tenni a voksot. Az Öböl-háború idején Ausztria a szövetséges haderőre szavazott. Emlékeztetném, hogy 1991 nyarán négy dandárral védte a határát. Mi miért nem tehetjük meg azt, amit Ausztria? Az az érdekünk, hogy minél előbb véget érjen a háború, hisz a határaink mellett pusztítanak.

Susan Zimmermann: Először azt kellene tisztázni, hogy a NATO-beavatkozás révén gyorsabban fejeződik-e be a délszláv háború?

K. Gy: Nekem az a véleményem, hogy igen.

Szabó János: A vita tökéletesen tükrözi a hazai helyzetet. Ki­mondatlan kérdések léteznek a NATO-val kapcsolatban, de ezek­nek nincs fóruma, nyilvánossága. Ilyen körülmények között ne­hezen választható el, hogy ki intéz kiáltványt a néphez, illetve ki végez racionális elemzéseket. Holott a két dolog nem ugyanaz. Módszertanilag nagyon közel áll egymáshoz az, amikor egy ha­talmi grémium, mondjuk a kormányzat, a társadalom megkér­dezése nélkül dönt egy ilyen fontos kérdésben, vagy ha úgy akar­nak egyesek népszavazást, hogy előzőleg nem készítették erre fel a társadalmat. Mind a két esetben csak hangulati érvek alap­ján igyekeznek befolyásolni az embereket. Mondandóm lénye­ge, hogy növelni kell a társadalom kompetenciáját a döntésben, vagyis be kell vonni az embereket a NATO-vitába. Fel kell tárni, hogy a belépés és a nem-belépés mögött milyen implicit számí­tások rejlenek. A belépés mögöttiek előjöttek a vitában, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a semlegesség nadrágja lyukas, de a nem-belépés mögötti implicit számításokra nem derült fény. A megteremtendő regionális egység gondolata igen érdekes, csak elfelejtkezik arról a konkurrencia-helyzetről, amelyben élünk, amelyből ezt az önvédelmi aspektust nehéz kibontani. Felme­rült, hogy nem jó nekünk a NATO-ban, mert itt van a Balkán mel­lettünk, de ha nem lépünk be a NATO-ba, akkor vajon a Balkán elmegy innen? A kérdések tisztázását mindenképp folytatni kell.

Csapody Tamás: Téziseim a következők: 1. Nem tudok egyet­érteni azzal, hogy Magyarország csatlakozása Európához egy katonai integráció mentén történjen meg, ez a fajta modernizá­ciós paradigma egy nagyon rossz, militarista szellemiséget ta­kar. 2. A NATO egyértelműen katonai szervezet, a politikai vo­natkozások hangsúlyozása csak a legitimizációt célozza. 3. Ami a békefenntartást illeti, a NATO csak keresi a helyét, csak el akar­ja fogadtatni magát, de funkciója valójában nem változott. 4. Kö­zép-Kelet-Európában a békét nem a Partnerség a békéért prog­ram tartja fönn, ezért ez a fajta katonai beállítódás erősen kifo­gásolható. 5. A magyar hadsereg az elmúlt öt évben korántsem a GDP 1,5 %-át emésztette fel, hanem elköltötte legalább an­nak 4-5 %-át.

Sebestyén György: Van néhány civil szervezet, amelyik intel­lektuális alapon és érzelmileg is érintetten felvállalja a NATO-ellenességet, mert – ellentétben a magyar és a nyugati politikai elittel – úgy ítéli meg, hogy ez nekünk káros. Miért nem rakott rendet a NATO ugyanolyan gyorsan a Balkánon, mint a Közel-Keleten? Vajon nem az érdekek különbségével magyarázható a dolog? A Közel-Kelet fontos volt számára valami miatt, ezért rögtön rendet csinált, itt a Balkánon viszont ráért megvárni, hogy az emberek kiirtsák egymást. Jó-e nekünk, ha atomfegyvereket telepítenek ide, ha létrehoznak hazánkban egy potenciális cél­pontot? Aztán amikor idelőnek, nekünk kell majd feltartóztatnunk azokat a hadseregeket, amelyek rajtunk keresztül akarnak be­vonulni valahová. Vesztesek leszünk-e, ha megpróbáljuk magun­kat ettől távol tartani?

K. Gy.:A kérdés bonyolultabb, mint ahogy Ön felveti. A Közel-Keleten érdekelt volt a tőke abban, hogy mentse az olajat, a Bal­kánon meg tagadhatatlanul nem volt ilyen érdekeltsége, de a népeket nem ezért hagyta kicserélődni. A Közel-Keleten siva­tag van és bombázásra alkalmas lakatlan terület, a Balkán vi­szont ideális hely partizán jellegű hadműveletekre. Emlékeztet­ném Önt, hogy a II. világháborúban 40 német hadosztálynak sem sikerült a Tito-féle partizánmozgalmat legyőzni. Egy háború meg­nyerése nemcsak szándék, hanem terepviszonyok kérdése is. Bizonyára elkerülte az Ön figyelmét a katonai szakértők véle­ménye, akik szerint, ha a NATO hasonló ütemben rakott volna rendet Boszniában, mint az Öböl-háborúban, akkor kb. 240 ezer fős hadseregre lett volna szüksége. Helyeselte volna, ha 240 ezer katona Boszniába vonul?

G. F.:A magyar közgondolkozás szinte vallásos módon hisz a rendcsináló hatóságokban, az intézkedő külső erőkben. De a kérdést úgy kell feltenni, hogy kinek van jogosítványa beavat­kozni a jugoszláv belügyekbe? A válasz: egyetlen létező nem­zetközi szervezetnek sincs. Ha a jugoszlávok lerohanták volna például Albániát, akkor az ENSZ-nek a vonatkozó passzusok értelmében kötelező lett volna interveniálnia. De nem ez tör­tént. Az történt, hogy egyes szervezetek felvállalták a Jugosz­lávián belüli tagállamok, népcsoportok közötti vita levezénylé­sét. Furcsa játék volt. Először az EBÉÉ vállalta fel a közvetí­tést, aztán az Európai Unió, de egyiknek sem volt erre felhatal­mazása. Végül az ENSZ elé került a probléma. Ott pedig úgy döntöttek, ahogy általában a nemzetközi konfliktusokban dön­teni szoktak. így került a kérdés – a tagállamok konszenzusá­val, illetve a Biztonsági Tanács döntése alapján – a NATO-hoz. Tehát a NATO nem önálló cselekvő, nem önálló szereplő Boszniában. Legyünk nyíltak, a NATO-beavatkozásról egy ENSZ-mandátum határozott, így tehát Moszkva is felelős érte.

K.T.: A szakértők – arisztokratikus módon – azt hiszik, hogy a magyar társadalmat szakmai érvekkel kell meggyőzni, holott a kérdés maga politikai. Szakértői vélemények pro és kontra léteznek, de a végső szót az érdekek mondják ki. A történelem nem a racionális döntések mentén halad, mert ha így lenne, nem lennének etnikai háborúk a volt Jugoszláviában. A kommuniz­mus bukása után mindenki azt hitte, hogy a béke szigetei szol­gáltatnak majd örök boldogságot a kelet-európai népeknek. Nem ez következett be. A magyar társadalom józan része, amelyik nem hagyja magát manipulálni, nem szeretne egyetlen szom­szédos országgal sem háborús konfliktusba kerülni. Ha mi a NATO-val részt veszünk a szerbek bombázásában, akkor hiába akarunk jót, hiába akarjuk megfékezni a szélsőjobboldali szer­beket, a horvátok mellé állva elköteleződünk a háborúban.

Szűcs Mihály: Szeretnék a vitában egy harmadik dimenziót nyitni. Volt nyugat-európai, jugoszláv dimenzió, de a hazai pá­lyáról még nem beszéltünk. Kérdés: fejlettség tekintetében va­jon a gazdaság van-e közelebb a Közös Piachoz vagy a hadse­reg a NATO-hoz? Mert ha a gazdaság olyan messze van a Kö­zös Piactól, mint a hadsereg a NATO-tól, akkor soha nem en­gednek be minket a Közös Piacba. Nincs ugyanis hadra fogha­tó seregünk. A tisztikar progresszív része öt éve próbál egy nor­mális hadsereget összehozni, cikkezgetünk, javaslatokat teszünk fűnek-fának, de a politikai vezetés nem támogat bennünket. NATO-t akarnak, NATO-elvek nélkül. Ez így nem fog összejön­ni. Az orosz problémához csak annyit tennék hozzá, hogy az éhes elefánt eltaposhatja a jóllakott egeret.

Hozzászóló, név nélkül: Három irányból szeretném megköze­líteni a kérdést. 1. Választhatunk szövetségeseket, de ezzel el­lenséget is választunk. A NATO hívei azt feltételezik, hogy akik ellenzik a NATO-tagságot, azok vagy oroszbarátok vagy szélső­baloldaliak. Engem egyikkel sem lehet vádolni, miután az édes­anyámat 18 éves korában, mint erdélyi kisebbségit, kényszer­munkára vitték a Szovjetunióba. Oroszország nem kellemes el­lenfél: sem 1849-ben, sem 1914 és 1918 között nem volt az. Sokan Franciaországot hibáztatják Trianonért, holott jórészt az ortodox pánszláv előrenyomulás volt a szellemi szerző. A II. vi­lágháború után pedig a rossz békefeltételeket is elsősorban Oro­szországnak köszönhetjük. Tehát nem szabad vele szembeke­rülnünk. 2. Mitől véd meg bennünket a NATO? Magyarországon nincsenek elszakadni akaró kisebbségek, hacsak a pilisi szlo­vákok meg nem őrülnek… Ha viszont Erdélyben vagy Szlováki­ában hatalomra kerülne valamilyen szélsőséges erő, a NATO nem akadályozná meg a népirtást, mint ahogy Törökországban sem védi meg a kurdokat. így biztonságpolitikai érv nemigen hozható fel a NATO-csatlakozás mellett. 3. A magyar elit, lett lé­gyen bármelyik pártban, bizonyos szempontból egységes: tekin­télyelvű rendszerben szocializálódott és így megszokta, hogy a társadalom beleegyezése nélkül dönt. Nem arról van-e szó, Hogy nem akar, úgymond, kettesben maradni a társadalommal, és ezért külső támaszt keres a NATO-ban?

B. A.: Azzal a megközelítéssel, hogy a magyar fegyveres erők érik-e el előbb a NATO-standardot vagy inkább a magyar gaz­daság színvonala az Európai Unió standardját, nem sokat lehet kezdeni. A NATO elvárásai alapvetően nem a fegyveres erők fel­készültségére, ellátottságára, azaz minőségére vonatkoznak, ha­nem az átláthatóságra, a civil és politikai kontroll megvalósítá­sára stb. Az Európai Unió viszont a felvételt a gazdaság struk­turális reformjához, teljesítőképességéhez, no meg például a jogharmonizációhoz köti, ezért döntött a magyar politikusok több­sége úgy, hogy először a NATO-ba kell bejutni, mert oda könnyebb, mint az EU-ba. Itt jegyzem meg, hogy akik európai­ságról beszélnek, akik el akarják fogadni az európai mintákat, akik honosítani akarják az európai intézmények szellemét és közben azt hirdetik, hogy hallani sem akarnak a NATO-ról, azok irracionálisán viselkednek, tudniillik a nyugat-európai országok egész politikai fölépítményéhez szervesen hozzátartozik a NATO mint katonai szervezet. Egyetértek azokkal, akik csalást emle­getnek, amikor a NATO-t egyesek politikai szervezetként aposzt­rofálják. Tudomásul kell venni, hogy a NATO kemény katonai szervezet, sőt, azt is, hogy a nyugati demokratikus rendszerek­ben benne van az erőszak eleme belül is, kívül is. Nincs szük­ség semmiféle ködösítésre, ez része a játéknak. Ennek alapján kell dönteni. A nyugati demokráciák ismerik mind a belső, mind a külső kényszert. Szigorú kompetitív rendszert képeznek, amely­ben a fegyveres erőknek ma is döntő szerepük van. Tehát Nyu­gat-Európát azonosítani egy demilitarizált, pacifista rendszerrel – egyszerűen szemfényvesztés.

G. F.: Gondolom, a vita során mindenkiben felmerült a kérdés, hogy egyáltalán miről szól a mese. Lehet-e önmagában a NATO-tagság egy ország politikai stratégiájának a célja? Nem, ez sza­márság lenne. Ennyi erővel beléphetnénk az OECD-országok közé, és boldogok lehetnénk, hogy minden rendben van. A ré­gió valamennyi politikai elitjének arra kell válaszolnia, hogy mi­képp modernizálja az országát. Úgy tűnik, az összes politikai erő körülöttünk, és itt Magyarországon is, a fejlett centrum felé akar menni. A NATO-tagság és az EU-tagság tehát nem cél, csu­pán a modernizáció eszköze.

K. T.: Feri, ne csapjuk be a társadalmat! Nem sikerült sem gaz­dasági, sem szociális szinten felzárkózni a Nyugathoz. Akármi­lyen mutatót nézel, a különbségek csak nőttek. Inkább András­sal értek egyet, hogy kényszerek vannak, és ezeknek a kény­szereknek megvan a maguk konzekvenciája. De ne öltöztessük már ezeket ideológiai köntösbe!

Kepecs Ferenc: Elhangzott, hogy a NATO-ba lépés Magyar­ország számára azt jelentené, hogy idegen érdekekért sodródik veszélyes katonai kalandokba. Ezzel szemben én azt állítom, ha egyszer szükségünk lesz arra, hogy dán, holland, norvég meg amerikai katonák védjenek meg bennünket, akkor nem enged­hetjük meg magunknak az elegáns kívülállást. A délszláv vál­ság megoldásával kapcsolatban éreztem egy olyan hangulatot, különösen a béketábor hívei részéről, mintha a NATO-egységek­kel a Wehrmacht vonult volna be Boszniába. De hát, uraim, az ENSZ nem azért avatkozik be, hogy szétválassza a nacionalis­tákat, hanem hogy megvédje azokat a szarajevói civileket, aki­ket az orvlövészek lelőnek az utcákon, hogy megvédje azokat a muzulmán, horvát, szerb polgárokat, akiket még lemészárolná­nak, és nőket, akiket még megerőszakolnának. Hagyjuk ezt, ne avatkozzunk közbe?

Hozzászóló, név nélkül: Azt kérdezném a miniszter úrtól, ha az Alkotmánybíróság nem talál kivetnivalót a népszavazási kez­deményezésben, és tegyük fel, hogy a népszavazás eredmé­nyes lesz, s az ország lakói nem akarják majd, hogy belépjünk a NATO-ba, akkor mit fog tenni? Lemond, vagy behívja a NATO-t azok ellen, akik leszavazták?

Marton Imre: Keleti úr, Ön azt mondta, hogy a NATO legutób­bi brüsszeli dokumentuma határozza meg, hogy kell-e atomfegy­vereket telepíteni a kelet-európai országokba vagy sem. Mivel magyarázza akkor, hogy a dokumentum közzététele után, szin­te néhány nap múlva, Csehország és Lengyelország azonnal felajánlotta, hogy hajlandó atomfegyvereket telepíteni. Mi van végül is ebben a dokumentumban? A közvélemény nem ismeri. Tartalmaz világos elvárásokat vagy sem?

K. Gy: Hamarosan, a Külpolitika következő számában min­denki elolvashatja ezt a dokumentumot, és megtudhatja a nuk­leáris erőkről szóló IV. fejezetből, hogy a frissen felvett NATO-országok területén az atomfegyverek számára nincs kötelező állomásoztatási előírás. Amiről Ön beszél, azt csupán az a sze­rencsétlen közép-kelet-európai rivalizálás sugallja, amely túl akarja teljesíteni a normákat. De ismétlem, ilyen követelmény nincs, hacsak valaki nem akar eminens tanuló lenni.

Marton Imre: Néhány évtized múlva előfordulhat, hogy az a gazdasági háború, ami ma folyik a világban, szembeállítja majd az atlanti szövetséget és az ázsiai térséget. Kérdés, mennyire egységes ma a NATO, amikor az Egyesült Államok megtudja akadályozni, hogy az európai országok maguk rendezzék ügye­iket, és be tudja bizonyítani, hogy nélküle sehol sem találják a jó megoldást. Azt mindenáron el kell kerülnünk, hogy a térség Oroszország és az Egyesült Államok alkudozásának terepe le­gyen, mert ez a veszély, sajnos, fennáll. Egy globalizálódó világ jövője szempontjából érdemes lenne megvizsgálni, hogy hogyan alakul az emberiség jövője a NATO segítségével, illetve a NATO ellenére? Mennyire képvisel egyetemes érdekeket a NATO, avagy mennyire csupán privilegizált klubok katonai, politikai és gazda­sági szervezete?

Sz. Bíró Zoltán: Két megjegyzésem lenne. 1. Nem gondolják-e az urak, hogy a NATO-val kapcsolatos szkepszis azzal függ össze, hogy a lakosság gazdagodó csoportjai bekerülnek az európai centrumba, más csoportjai viszont távolodnak tőle? Amíg nem lesz Magyarországon arányos közteherviselés, addig ez a helyzet nem fog változni. 2. A minap Sumejko úr, a felsőház elnöke, Oroszország harmadik legfontosabb közjogi méltósága méltóztatott Bonnban, a televízió kamerájába belenyilatkozni, hogy azért nem szeretnék a NATO kibővítését, mert nem akar­ják elveszíteni az orosz katonai piacokat. Ez az érvelés, noha racionális, meglehetősen otromba. így, ami engem illet, az orosz ernyő alá se szeretnék tartozni.

B. A.: A kolléga által felvetett probléma a legkardinálisabb, ez­zel érdemes foglalkozni. Nem kevesebbről van szó, mint a nyu­gati orientáció megkérdőjelezéséről. Látjuk, hogy a jelenlegi mo­dernizációs folyamat polarizálja a társadalmat, hiszen a privati­záció ellenére csökkent mind a gazdaság teljesítőképessége, mind a lakosság életszínvonala. Az emberek számára a demokrácia így kiüresedik. Főleg itt Magyarországon, ahol azok a szabadság­jogok, amelyekkel általában az utca embere élni szokott, többé-kevésbé már a 80-as években is megvoltak, nem úgy, mint Cseh­szlovákiában. Krausz Tamás barátom egy esztendeje zseniálisan fogalmazott. Egyesek – mondta – már most Nyugat-Európában vannak, ami a fogyasztásukat, az ízlésüket, a lehetőségeiket ille­ti. Mások valahol a Közel-Keleten, megint mások pedig mintha Indiában élnének. Ne értse félre senki, nem napsütötte honfitár­sainkra gondolok, hanem egy bizonyos életformára, stílusra. Nem csak a marxizmus, hanem a modern demokratikus eszmék is el­veszítették támogatottságukat, és a kiábrándulás hatalmas űrhöz, bizonytalan helyzethez vezetett. El kell gondolkodnunk azon, hogy ha a lakosság egy tekintélyes része, legalábbis az első körben, ki marad is a nyugati típusú modernizációból, el kell-e utasítanunk a mostani westernizációt egy ismeretlen ugrás kedvéért. A nyu­gati modernizáció esetlegesen és hosszú idő múlva fog bekövet­kezni. Ugyanakkor félő, hogy az ismeretlen ugrás fundamentalis­ta irányt vesz. Nem véletlenül indult el Irán az iszlám forradalom felé, miután a társadalom többségét nem tudta bekapcsolni a nyu­gati modernizációba. Persze van különbség Közép-Európa és a Közel-Kelet között, de a káosztól a mi térségünkben is lehet tar­tani, mert a kiszámíthatatlanság elemeit viszi be a társadalmak­ba. A nyugati modellben rengeteg elfogadhatatlan mozzanat van, de nincs más járható út. Ahogy a régi pesti vicc mondja: az értel­miség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan. Tehát a westernizáció útja nagyon göröngyös, nagyon sok buktatóval jár, de egy létező modell. A másik út feltehetően egy közel-keleti vagy dél-amerikai típusú fundamentalizmushoz, esetleg anarchiához vezet. Ilyen körülmények között, tudatában a lehetséges ellenérveknek, azt javaslom, hogy a nyugati út mel­lett foglaljunk állást. Ennek viszont része, akárhogy csűrjük-csavarjuk, a NATO-hoz való csatlakozás. De az ajánlatommal tulaj­donképpen én sem vagyok elégedett.

Balázs István: Szocialista önkormányzati képviselőként naponta találkozom Zuglóban a választóimmal, és azt tapasztalom, hogy az embereket nem érdekli különösebben a NATO. Munkahelyet és létbiztonságot szeretnének. Ehhez vissza kellene szerezni ke­leti piacainkat, mert nyilvánvaló, hogy a Nyugat a jövőben sem fog piacokat biztosítani számunkra. Álságosnak tartom az emlí­tett alternatívanélküliséget, hogy vagy beleszaladunk a NATO kar­jaiba, vagy nincs más megoldás. Én el tudok képzelni egy oro­szokkal egyeztetett Nyugathoz közeledést, amibe még a NATO-hoz csatlakozás is belefér. Szeretnék egy konkrét példát hozni arra, hogy mennyire nyitottak. Az utóbbi hónapokban – Nemzet­közi Kongresszus néven – „újjászervezték" a KGST-t, amelynek ma az a célja, hogy megtalálja a kommunikáció módját a nyugati világgal. Nyáron itt volt Budapesten Vinogradov főtitkár, de egyet­len hivatalos személyiség sem fogadta. Sajnálatos.

K. T.: Röviden reagálnék a közönség felvetett kérdéseire. 1. Mi köze van a NATO-nak a Balkánhoz? Attól függ, hogy például Németországot beleértem-e a NATO-ba. Ugyanis Németország, ellentétben Amerikával, elismerte annak a Horvátországnak a függetlenségét, amelyik nem tisztázta e függetlenség feltételeit a többi köztársasággal. így tulajdonképpen Németország vetette el a balkáni konfliktus magvát. Ezt az amerikai szakírók is' elis­merik. 2. Merre tart a világ fejlődése? Kelet-Európa realitása András szerint a Nyugathoz való csatlakozás. De hát nincs sem­miféle jele annak, hogy a nyugati centrumba tartanánk. Ha nem dolgoz ki alternatívát, az a hatalmi elit történelmi bűne lesz. Olyan nincs, hogy csupán egy lehetőség van a történelemben! De az igaz, hogy általában nem az valósul meg, amit az emberek el­terveznek. Ezért vagyok kicsit optimista, hátha egyszer jobb irányba megy a történelem az eltervezettnél. Hallottuk, hogy a térség népei konkurrálnak egymással. A fenét! A hatalmi elitek versenyeznek egymással, védik az érdekeiket és állítják szem­be a népeket. A népek még soha nem háborúztak maguktól. Az előző kormány ideje alatt húszezer géppisztolyt szállítottunk Horvátországba, és ezért mind a mai napig súlyos felelősség terheli a hatalmi elitet. Az új kormány igyekszik ezt a konkurren-ciát különböző szerződésekkel a kooperáció felé tolni. Egyébként Németországnak is érdeke egy regionális összefogás Közép-Ke­let-Európában. Számára is átláthatóbbá válna így a régió. De ne­künk is szimpatikusabb a német modell, mint az amerikai, mert a németeknél még van valamilyen jóléti állam. 3. Mi következik ab­ból, ha a társadalom végképp kiábrándul a demokráciából? A csa­lódás Kelet-Európában egyetemes. A baloldal által nem realizált programokat, törekvéseket mindenütt ki fogja használni a szél­sőjobboldal és a jobboldali nacionalista populizmus. Erre minden normálisan gondolkodó társadalmi csoportnak fel kell készülnie. Egyelőre nem látom a választ e kihívásra.

K. Gy.: Nemrég a Honvédelmi Minisztérium csináltatott egy fel­mérést, meglehetősen nagy, azt hiszem, 1.800 fős mintavétel­lel, hogy megtudja hogyan viszonyul a lakosság a NATO-hoz. A vizsgálatból kiderült, hogy a NATO-t támogatók száma az utol­só fél évben 51%-ról 49%-ra csökkent. Bár ez a két százalék betudható felmérési pontatlanságnak is. Vagyis inkább stagnál a dolog megítélése. A lakosság 14%-a ellenzi a NATO-tagsá­got, 36-40%-a pedig bizonytalan az ügyben. Ha a kormány, a parlamenti pártok egyetértésével, valóban be akar lépni a NATO-ba, akkor az eddiginél jóval intenzívebb propagandát kell mel­lette folytatnia. No persze, ha a népszavazás, ami kb. két milli­árdba fog kerülni, nem-et mond a csatlakozásra, akkor annak eredményét, bármilyen fájdalmas számunkra, hisz ez külpoliti­kánk alappillére, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

G. R: Ha kiírjuk a népszavazást, rajtunk fog röhögni a világ. A spanyol kormány is majdnem belebukott a NATO-val kapcsolatos népszavazásba. A dolog a valóságban úgy működik, hogy a NATO meghív egy országot, azután az vagy elfogadja a felkérést, vagy nem. Amikor a svájciak és a norvégok arról döntöttek, hogy csat­lakozzanak-e az Európai Unióhoz költségvetésben, jogharmoni­zációban, az infláció mértékében és egy sor más dologban mind a két ország megfelelt azoknak a kritériumoknak, aminek alapján felvételt lehet nyerni. A magyar kormány döntése NATO-ügyben most virtuális döntés lenne, mert sem a magyar gazdaság, sem a magyar hadsereg nincs olyan állapotban, hogy beléphetnénk. Egyébként senki sem mondta, hogy csatlakozzunk. Maradjon az ország legalább egy tisztességes utcalány szintjén, várja meg, amíg hívják. A másik dolog, amit fontosnak tartok az utolsó szó jogán itt elmondani, hogy az ország lehetőségeivel, illetve sorsá­val kapcsolatban optimistább vagyok a többieknél. Öt-hat év telt el Magyarországon a rendszerváltás óta, ez történelmi léptékkel mérve semmi. Nem vagyok közgazdász, de azt tudom, hogy a gazdasági fejlődésben az eredmények leghamarabb kb. egy ge­neráció múlva érzékelhetők, hogy egy Kondratyev nevű emberre hivatkozzam, akit még az Eszmélet is leközölne. Azt várni öt év után, hogy radikális változás következzen be az ország gazdasá­gi helyzetében, teljesen irreális kívánság. Nyilvánvalóan politikai motívumok gerjesztik ezt az igényt. No persze a lakosság elhitte, hogy a demokrácia beköszönte Magyarországon a jóléti társadal­mak beköszöntét fogja jelenteni, holott ez csupán a politikai pár­tok által sugallt optikai csalódás volt. A pártok nem mondták meg a népnek, hogy a határ kinyitása nem jelenti azt, hogy lesz pénze Bécsben vásárolni. Ennek ellenére bizakodóbb vagyok, mint a többség.

B. A.: Ne felejtsük el, hogy azt a magyar elitet, amelyikről ilyen rossz a véleményünk, az a populáció termelte ki, amelyikre Ta­más hivatkozik, és amelyik tulajdonképpen nem sokkal jobb a megbírált elitnél. Amikor a nyugati orientációval szemben egye­sek alternatívaként állítják fel a közép-európai regionális egysé­get, és megpróbálnak holmi konföderációs terveket felelevení­teni (amit, való igaz, a németektől kezdve sokan pártfogolnak), elfelejtik, hogy most nem a „nyugati imperialisták", nem az orosz „bolsevik fasiszták", még csak nem is a térség elitjei akadályoz­zák meg ezek létrejöttét, hanem a Duna menti népek (bocsá­nat, hogy ironizálok!) „mély, testvéri rokonszenve". Tudom, hogy annak idején a csendőrök uszították egymás ellen az embere­ket, de miért időt állóbb a hatásuk majd ötven év internaciona­lista befolyásánál? Önkritikusan be kell vallanunk, hogy a tér­ség integrációs készsége fejletlen, és ezért nincs alternatíva a nyugati orientációval szemben. Hiába igyekszünk Visegrádba életet lehelni, szándékunkat nem sikerül megvalósítani. Klaus úr – eléggé el nem ítélhető módon – barbároknak becéz ben­nünket, és nem akar velünk együttműködni, de valljuk be, mi is hisztérikusan viselkedünk, ha a románokkal vagy az ukránokkal való kapcsolat bővítését ajánlja valaki. Látni kell, hogy a térség­ben nem csupán objektív akadályai vannak az együttműködés­nek, hanem szubjektív feltételek is gátolják a kooperációt. És akkor még nem említettem a gazdasági különbségekből adódó nehézségeket! Miután mindegyik országnak ugyanarra van szük­sége – tőkére, technológiára, modern infrastruktúrára -, nem tud­ják egymást pótolni. A regionális egység gondolata tehát szim­patikus számomra, melengeti a szívemet, de ezzel együtt, saj­nos, nem létező alternatíva.

L. Gy: Köszönöm a beszélgetést minden résztvevőnek.

A hidegháború befejeződésével egyes európai és észak-ameri­kai kormányok esetében olyan törekvéseket figyelhetünk meg, amelyek a harmadik világ demokratizálására irányulnak. A fej­lesztési segélyeket demokratikus reformoktól teszik függővé, a Dél diktátorainak pedig bele kell nyugodniuk a „felvilágosító" tö­rekvésekbe, és el kell fogadniuk a külső nyomást. A „demokrá­ciát a harmadik világban" mint célt még a Világbank is „felfedez­te", még ha homályosan megfogalmazva és gyakran a „jó kor­mányzás" (good governance) jelszava mögé bújtatva is. Az Egye­sült Államok kormánya már Reagan elnöksége alatt „keresztes hadjáratot" hirdetett a demokráciáért, amelyet most a Clinton­kormány igyekszik – bizonyos módosításokkal – újraéleszteni. Az Európai Unió a 90-es évek eleje óta kimondottan örömét leli abban, hogy a fejlesztési segélyeket demokratizálási folyama­toktól tegye függővé. A tudomány pedig „felfedezte" a demokra­tizálás egy újabb „hullámát",¹ amely magával ragadta a harma­dik világot és Kelet-Európát. Marc F. Plattner szerint a demokrá­cia nemcsak ideológiai szempontból vonzóbb, mint alternatívái, hanem gazdaságilag és katonailag is erősebb. „Egy békés de­mokratikus hegemónia, egyfajta 'Pax Democratiea' hosszú pe­riódusának kezdetén vagyunk"² – folytatja.

Ez a misszionáriusi igyekezettel ötvözött optimizmus hasonló jelenségekkel találja magát szemben a déli országokban is, ahol egykoron marxista-leninista felszabadítási mozgalmak a szabad választások értékeiről és a civil társadalom hasznáról vitatkoz­nak,³ volt katonai diktátorok a demokratizálás újabb változatait rendelik el országaikban, afrikai országok nemzetgyűlései fino­man megfosztják hatalmuktól diktátoraikat, és a nem kormány­zati szervezeteket (NGO-kat) egy demokratikus tavasz új elő­hírnökeiként fogadják. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) 1990-ben kifejezte annak szükségességét, hogy „társadalmainkban folytatni kell a demokratikus folyamatokat, és meg kell szilárdí­tani a demokrácia intézményeit".⁴ És szinte minden másodran­gú diktátor menetrendszerűen kifejezi elkötelezettségét a demok­rácia mellett, miközben pártokat tilt be, cenzúrázza a sajtót, és börtönökben ellenzékieket kínoztat. A demokrácia melletti „hit­vallás", azaz a demokratikus retorika ezáltal magának a demok­ráciának a helyébe lép, gyakran a Nyugat demokratikus politi­kusainak hangos tetszésnyilvánítása közepette.

A demokrácia iránt való általános érdeklődés hátteréül egy olyan, immáron túlhaladott blokk-konfrontáció szolgál, amely politikailag és ideológiailag két antagonisztikus táborra osztotta a világot. E kettéosztottság túlhaladása ideológiailag többek kö­zött abban mutatkozik meg, hogy a demokráciával kapcsolatos viták terén nagyfokú egyetértés tapasztalható, történjen az a vita Északon vagy Délen, (a korábbi) Keleten vagy Nyugaton, a har­madik világ bázismozgalmaiban vagy az ipari államok kormá­nyainak berkeiben. Egy vita kiszélesedésének azonban ennek mélysége és élessége látja kárát. A „demokrácia" teljesen mást jelent egy mindanaoi civil szervezet (NGO) számára, mint a National Endowment for Democracy számára Washingtonban, és megint mást egy algériai munkanélküli fiatalnak vagy a Vi­lágbanknak. Az a tény azonban, hogy manapság szinte minden érintett szereplő igen pozitívan viszonyul a demokrácia kérdé­séhez, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal valami ha­sonlót terveznének is.

E tanulmányban azt mutatjuk be, hogy a Nyugat miként viszo­nyul a harmadik világbeli demokráciákhoz, és hogy a demokra­tizálásra vonatkozóan ezen összefüggésben milyen stratégiá­val rendelkezik. Az ezzel kapcsolatos elmélkedések két törté­nelmi előfeltételből indulnának ki: az egyik a nyugati politika ed­dig meglehetősen ellentmondásos jellege a Dél demokráciájá­val kapcsolatban, a másik a nyugati ideológiának a saját érde­keihez való viszonya, amennyiben a harmadik világ befolyáso­lásáról van szó. Egyik pont sem hangzik különösképpen erede­tinek, itt azonban mégis meg kell említenünk őket, mivel sokan rendszeresen tagadják, vagy egyszerűen figyelembe sem ve­szik őket.

1. Demokráciapárti és demokráciaellenes gyakorlatok a múltban

Az északi kormányok a hidegháború alatt és annak befejeződé­sével is mindig egyértelműen kiálltak a harmadik világbeli de­mokrácia mellett. Ez más formában a Szovjetunióra is érvényes

volt. A demokrácia mindig is pozitív töltésű fogalomnak, nyíltan deklarált célkitűzésnek számított. Az ünnepi beszédek színfala mögött azonban példák sorozatát lehet felvonultatni, mihelyt a demokrácia, a szabad választások és az emberi jogok mindig másodrendűvé degradálódtak, amikor a saját érdekek veszély­be kerülni látszottak. A demokratikus és szabad választásokkal szemben a CIA és más ügynökségek által létrehozott, illetve erő­teljesen támogatott államhatalmak Iránban (1953), Guatemalá­ban (1954), Brazíliában (1964) vagy Chilében (1973) csak egy­-két példát jelentenek a legismertebbek közül.⁵ Ezeket a műve­leteket rendszerint a hidegháborúval, a szovjet fenyegetettség­gel indokolták. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes beavatkozá­sokhoz ne lettek volna a kelet-nyugati konfliktustól független nyo­mós érvek, mint például a nyugati olajérdekeltség Iránban, amely komoly hajtóerőt jelentett az 1953-as fordulat támogatásához. Bár volt néhány különösen szélsőséges eset is, amikor nyu­gati kormányok közvetlenül döntöttek romba demokráciát, de sokkal gyakoribb volt az, hogy a demokráciákat nyomás alá helyezve, a hadsereget civil politikusokkal szemben tá­mogatva, vagy a kulisszák mögött intézkedve, befolyást gya­koroltak annak érdekében, hogy szakszervezeteket, balol­dali pártokat vagy parasztszövetségeket távol tartsanak a hatalomtól. Ezenkívül voltak olyan szituációk is, amikor válasz­tásokat követeltek, az eredményekkel azonban elégedetlenek lévén, azok szabályos menetét megkérdőjelezték – mint 1984 novemberében Nicaraguában, annak ellenére, hogy számos nemzetközi, a témában jártas szakértő a választásokat tisztá­nak és szabadnak értékelte: Fordított esetben is szinte azonnal késznek mutatkoztak arra, hogy a nyilvánvalóan meghamisított választási eredményeket demokratikusnak és korrektnek minő­sítsék, mint ahogy ezt nemrég Panamában tették. Más esetek­ben még ezen is túlmentek, és a szabadság és demokrácia je­gyében antidemokratikus, az emberi jogokat megsértő, sőt rész­ben terrorista és félkatonai csoportokat támogattak, finanszíroz­tak és fegyvereztek fel.

A másik oldalon viszont a nyugati kormányok demokratikus fo­lyamatokat is ösztönöztek. Itt lehet megemlíteni például Kennedy elnök politikáját, amely támogatni igyekezett Latin-Amerikában a demokratikus baloldalt, Carter politikájának emberjogi eleme­it, vagy az USA politikai és katonai erődemonstrációit a Fülöp­-szigeteken, amelyek hozzájárultak a Marcos-diktatúra bukásá­hoz és Corazon Aquino elnökségének megszilárdulásához. To­vábbi példa, amikor El Salvadorban az USA a hadsereget és az oligarchiát földreform bevezetésére és választások kiírására késztette, vagy amikor Panamában és Grenadában katonai be­avatkozás útján, erőszakkal érte el a parlamentarizmushoz való visszatérést. E politikákat nyilvánvaló ellentmondások jellemez­ték, és nem is mindig jártak különösebb sikerrel. Lehet, hogy több szempontból taktikai lépéseknek bizonyultak, és bár gyak­ran nem éppen következetes vagy „önzetlen" alapon folytatták őket – ezek mégiscsak megtörténtek.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, az északi kormá­nyok nem rendelkeztek egységes politikával a harmadik világ demokratizálásával kapcsolatban (akár támogatásról, akár ellen­zésről legyen szó). Demokráciákat tettek tönkre, közömbösen viseltettek irántuk, vagy teljes erővel támogatták őket. Ábrahám F. Lowenthal, amerikai Latin-Amerika kutató ezen kontinensre vonatkoztatva meg is jegyezte: „A század elejétől a 80-as éve­kig az Egyesült Államok politikájának Latin-Amerikára gyakorolt hatása a demokratizálódás szempontjából rendszerint elhanya­golható volt, de összességében inkább ártott, mint használt. És bár még korai teljes bizonysággal állítani, de ez az általános vég­következtetés a 80-as és 90-es évekre is érvényesülni látszik."⁶

2. A jelenlegi demokratizálódási „hullám" közkeletű magyarázatai

Hát akkor honnan fakad az északi kormányok egy ideje egyre erőteljesebben hangsúlyozott érdekeltsége a Dél demokratizá­lódását illetően? És ami nem kevésbé fontos, miért éppen most válik ez a jelenség ennyire szembetűnővé?

A hidegháború végét követően a harmadik világbeli demokrá­cia hangsúlyozásának egyik előfeltétele abban áll, hogy az ma­napság sokkal kevesebb kockázattal jár. A tűrőképesség hatá­rai kitágultak, mert lehet ugyan, hogy egy ellenőrzésen kívül ke­rült demokratizálódási folyamat nem kimondottan örvendetes, de semmilyen stratégiai ellenfélnek nem játszik többé a kezére. Ugyanakkor Nyugaton a demokrácia politikai és morális fölénye más uralkodási formákkal szemben teljességgel vitathatatlan, legitimációs ereje pedig töretlen. Mindkettőnek azonban csak korlátozott jelentősége van: a demokrácia egy nagy kisugárzás­sal rendelkező, vonzó ideológia, és Délen kitágultak a tűrőké­pesség határai a demokratikus kísérleteket illetően. Lehet, hogy mindez néhány politikai keretfeltételt előtérbe helyez, de ez még messze nem ad magyarázatot arra, hogy a nyugati kormányok reálpolitikájukban miért fektetnek valóban súlyt a demokratizá­lásra. Nem minden közkedvelt, bizonyos megvalósítási játéktér­rel rendelkező politikai koncepció válik ennyire kiemelkedővé.

Mivel magyarázható hát a Nyugat demokratikus offenzívája? Nem kell-e attól tartania, hogy ily módon veszít befolyásából? A déli országok demokratizálódása nem vonja-e szükség­szerűen magával, hogy a nyugati érdekek ezen országok lakossága többségének érdekei mögé kerülnének, és hogy ezáltal csökkenne Észak kontrollja a Dél országai felett? A demokratizálás végső soron nem azt jelentené-e, hogy a har­madik világ „ellenőrzésen kívül" kerül? Végső soron nem lenne-e egyszerűbb, ha a nyugati kormányok a déli országok elnyugatiasodott elitjein keresztül, közvetve gyakorolnák a hatalmat, amennyiben ezeket a csoportokat részesítik az ellenőrzés hasz­nából, mint ha választott képviselőkkel kellene szembenézniük, akiknek beszámolási kötelezettségük van választóikkal szem­ben. Vegyünk egy példát: a hadsereg atomprogramja Pakisz­tánban rendkívül nagy népszerűségnek örvend, és szinte min­denki úgy véli, hogy az atombomba nélkülözhetetlen, mivel a szomszédos India szintén rendelkezik atombombával. Minél demokratikusabban szervezik meg a politikai folyamatokat Pa­kisztánban, annál kevésbé valószínű, hogy a pakisztáni atom­bomba megszületését meg lehetne akadályozni.

A szakirodalomban és a közvéleményben két, egymásnak el­lentmondó válasz dominál. A harmadik világ demokratizálásá­nak politikáját egyrészt mint üres beszédet éri kritika, másrészt viszont mint a nyugati külpolitika axiomatikus, morális alapelvét, azaz mint egyfajta nyugati fundamentalizmust kívánják ábrázol­ni. Természetesen egyik szélsőséges álláspont sem nyújt kielé­gítő magyarázatot a nyugati politika jellegére. A-demokráciát pártoló fundamentalizmusnak nyilvánvalóan vajmi kevés köze van az utóbbi évtizedek realitásaihoz, a történelem legalábbis számos kirívó demokráciaellenes esetet tart számon, ami erő­síti a kételyeket. Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak min­denekelőtt „az emberiség jogait" támogatnák mindenütt és min­denki számára, legalább annyira romantikusnak, mint a valóság­tól elrugaszkodottnak hangzik. A másik oldalról viszont, ha a harmadik világ demokratizálásának nyugati politikája annyira ide­alisztikus volna, mint ahogy azt egyes „realista" tudósok kritiku­san megállapítják, akkor mivel magyarázható, hogy számos, ér­dekeinek és hatalmának nagyonis tudatában lévő kormány az utóbbi években – és más formákban már jóval ezelőtt is – ilyen politikát folytatott? Talán Cartert, Reagant és Clintont egyszerű­en naivnak és idealisztikusnak akarjuk feltüntetni azért, mert meghirdették „keresztes hadjárataikat a demokráciáért"? Vagy lehetséges, hogy ezen emelkedett és idealisztikus megfogalma­zások mögött valamiféle „realisztikusabb" politika húzódik?

3. A Nyugat belső önazonosság-képének formálódása

A demokráciáért folyó nyugati keresztes hadjáratok ideológiai kiindulópontja viszonylag egyszerű: a hidegháború alatt mindig azzal legitimálták magukat és saját politikájukat, hogy tartalmi­lag és formailag is „demokratikusak", és ebben különböznek az ellenfél Szovjetuniótól. Demokrácia versus kommunizmus, ez volt a Nyugat elsőrendű jelmondata a hidegháború alatt. Itt egyrész­ről külpolitikai jelszóról, a kelet-nyugati konfliktus egy ideológiai fegyveréről volt szó. A demokráciának a kommunista diktatúra elvével szemben való képviselete legitimálta a saját létezést, a saját politikát, sőt még a saját bűnöket is. Még a mégoly elnyo­mó harmadik világbeli diktatúrák támogatását és a választott kor­mányokkal szemben fellépő államhatalmak megszervezését is el lehetett fogadtatni, amennyiben azok hasznára váltak az – an­tidemokratikus- kommunizmus elleni küzdelemnek. Az „autoriter" és a „totalitariánus" diktatúrák finom megkülönböztetését Jeane Kirkpatrick vezette be az akadémiai és politikai viták fogalomtá­rába: a „totalitariánus" diktatúrák elleni küzdelemhez a Nyugat­nak támogatnia kell az „autoriter" diktatúrákat.⁷ Pinochet, Mobutu vagy a guatemalai és iráni puccsok támogatása önkényesen ki­ragadott példák. Az a tény, hogy ezen cselekedeteknek legtöbb­ször vajmi kevés közük volt a kommunizmushoz (és természe­tesen még kevesebb a demokráciához), a mechanizmuson leg­alább annyira nem változtat, mint azon, hogy a szovjet oldal is nagyon hasonló legitimációs eljárásokhoz nyúlt.

Mindazonáltal, a demokrácia a nyugati önmeghatározás és önérzékelés lényeges eleme volt. A kelet-nyugati konfliktus nemcsak a nemzetközi politika egy kérdése volt, hanem olyan támaszként is szolgált, amely a politikai rendszerek és számtalan egyén számára kényelmes és pozitív önmeg­határozást tett lehetővé. Mint önmaguknak a másik oldallal szembeni ellenpólusként való meghatározása jelentette a ké­nyelmet, a demokráciára való hivatkozásként pedig a pozitív tar­talmat. Antikommunizmus és demokrácia ugyanazon érem két oldalát jelentette: kölcsönösen meghatározták egymást. Ez az ellentét tette lehetővé a Nyugat és polgárai számára, hogy sa­ját magukat mint jókat, az ellenfelet pedig mint rosszat állítsák be. Reagan elnök azon megfogalmazása, hogy a Szovjetunió a „Gonosz birodalma", sokak számára csak az utóbbi antidemok­ratikus jellege miatt vált elfogadhatóvá.

A Szovjetunió szétesésével és a kommunizmusnak mint hite­les fenyegetésnek az eltűnésével az antikommunizmus is divat­jamúlttá vált. Nem szolgálhat többé alapul a hiteles önmeghatá­rozáshoz, mivel egy időközben már megszűnt ellenpólusra ha­gyatkozik. A demokráciafogalom azonban – annak ellenére, hogy veszített antikommunista tartalmából – továbbra is nagy jelentőséggel bír a pozitív önkép megalkotásában, sőt nagy va­lószínűséggel még fontosabbá válik, mivel pótolnia kell az identitásban keletkezett hézag legalább egy darabját, amely hézag ugyanis a negatív önmeghatározás eltűnésével keletke­zett.

Többek között ezért sem túlságosan meglepő, hogy az észa­ki országokban létezik egy olyan tendencia, hogy a demokráci­át egyre inkább saját magukkal azonosítják. Ezáltal a fogalom elveszíti bizonytalan jellegét, és egyszerre vonzóbbá is válik. Ezen kényelmes párhuzamba állítás magyarázatára egy sor rendkívül különböző okot fel lehet sorolni, amelyek legtöbbször valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Először is, egyfajta rövidlátó logika termékéről van szó. A Nyugat – illetve Észak – demokratikus, amennyiben a kommunizmus elleni harcát foly­tatja, valamint teljességgel tiszteletben tartja a képviseleti de­mokrácia és az emberi jogok szabályait. Nyugati és demokrati­kus nagyon hamar szinonimákká válnak. Most viszont a hideg­háború utáni korban élünk. A nyugati identitás nem támaszkod­hat tartós jelleggel a régi sémákra. így hát nem véletlen, hogy az újabb „barátom-ellenségem" latolgatások rendkívül népsze­rűek, és hogy nagy keletjük van az új identitás-meghatározások­nak. Ez nemcsak az utcára – a nacionalizmus és a fajgyűlölet újjáéledésére – érvényes, hanem a politikai és tudományos dis­kurzusokra is. A megkerülhetetlen és korábban már idézett Samuel Huntington pontosan ezt a hiányt kihasználva írta meg hírhedt tanulmányát „Civilizációk harca?" címmel. Ez az írás egy olyan küzdelmet tételez fel a Nyugat és a Föld többi része kö­zött, amely már önmagában is identitást határoz meg, és meg­nevezi a „nyugati eszméket", mint a nyugati politikai identitás lé­nyegi elemeit. Huntington számára nyugati eszmék a követke­zők: „Individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jo­gok, egyenlőség, szabadság, jogállamiság, demokrácia, szabad piac, az állam és egyház szétválasztása."⁸

Nem akarunk kicsinyeskedően azon rágódni, hogy itt néhány dolog nem egészen állja meg a helyét (így például „az egyház és állam szétválasztásának" amúgy is csak keresztény társa­dalmakban van értelme, mivel az „egyház" keresztény termino­lógia, és a zsidó, iszlám, buddhista, hindu vagy számtalan más vallás esetében nem jön tekintetbe). Mégis meg kell azonban jegyeznünk, hogy azáltal, hogy ezeket az „eszméket" (a szabad piac most eszme, érték vagy erkölcsi kategória?) nyugatinak nyilvánítja, ezeket más kultúrák esetében elvitatja és kétségbe vonja. Mivel ha egyetemes értékekről lenne szó, akkor a „civili­zációk harcának" semmi értelme nem lenne, ami viszont ponto­san a kultúrák különbözősége által meghatározott. Szabadság és demokrácia tehát, a többi főnévvel egyetemben, a nyugati identitás magvát alkotják, és a déli országok lakóit ezáltal intellektuális értelemben azon látszólagos alternatíva elé ál­lítják, hogy vagy „nyugatinak" kell magukat tartaniuk, ha a demokrácia és a szabadság pártján állnak, vagy mindkét értéket ellenezniük kell, ha nem akarnak nyugatiak lenni. Ilyen intellektuális imperializmuson csak akkor szórakozhatnánk jókat, ha azt nem vennék tömegesen komolyan.

A lényegi elem azonban nem más, mint a Nyugaton belüli iden­titásformálás a hidegháború végét követő időszakban. Mi, a Nyu­gat, egyrészről egységet képezünk (ez esetben kulturális érte­lemben), másrészt kívülről fenyegetve vagyunk („the West against the rest", ahogy azt Huntington ugyanazon tanulmányában szí­nesen ecseteli), harmadrészt pedig erkölcsileg és kulturálisan felsőbbrendűek vagyunk (hiszen a demokrácia és a többi ma­gasabb rendű érték „nyugati" érték). Az ilyen gyakorlatok a nyu­gati emberekben, akik a hidegháborús ellenségképpel együtt saját identitásuk egy részét is elveszítették, egy újfajta megelé­gedettséget válthatnak ki, a Dél számára azonban inkább fenye­gető hatásúak. A demokrácia nyugati exportja ebben az össze­függésben ugyanis nem azt jelentené, hogy a Dél diktátorok ál­tal oly gyakran elnyomott lakossága végre saját magát kormá­nyozhatná, hanem azt úgy kellene értelmezni, mint a nyugati ide­ológia exportját, a „világ maradék részével szembeni" ideológiai fegyvert, és a nyugatosítás stratégiájaként kellene megbélyegez­ni. Ennek következtében Huntington egy húron pendül a kínai piaci sztálinistákkal, Kelet-Ázsia más diktátoraival és mondjuk Algéria iszlám antidemokratáival, akik pedig akkora félelmet kel­tenek benne. Ha a demokrácia lényegét tekintve nyugati ér­ték, akkor a demokrácia exportja ideológiai imperializmus.

A demokrácia és a hidegháború utáni globális nyugati hege­mónia közötti kapcsolatot valóban gyakran és nyíltan emlegetik. Plattner így fogalmaz: „És így a hidegháború után egy olyan vi­lágban találjuk magunkat, amelyben a politikai legitimitásnak csak egy uralkodó elve van, a demokrácia, és amelyben csak egy szuperhatalom létezik, az Egyesült Államok."⁹

Az, hogy e kettő szorosan összetartozik, a legtöbb szerző szá­mára nem kétséges. Plattner már korábban idézett megfogal­mazása, a „békés politikai hegemónia – egyfajta Pax Democratica" pontot tesz a dolog végére: ha a demokrácia nyugati, ak­kor a Pax Democratica (mint ahogy korábban a Pax Americana) a Nyugat uralma a világ felett, még ha csak „békés politikai he­gemónián" keresztül is.

Egy évvel ezelőtt az American Enterprise Institute (egy igazi washingtoni agytröszt) megjelentette Joshua Muravchik egy könyvét, amelynek címe magyarul így hangzana: „A demokráci­át exportálni – az Egyesült Államok küldetését teljesíteni". E könyv utolsó bekezdése már tárgyalja a fent vázolt összefüg­gést, és megoldást kínál. Az USA-nak világméretekben kellene exportálnia a demokráciát, eközben azonban a két legfontosabb országra kell koncentrálnia, Kínára és (az akkor még éppen lé­tező) Szovjetunióra.

„Ha ez sikerül, akkor egy olyan Pax Americana-t vívunk ki, amilyen még egyik korábbi béke sem volt, nem a hódítás, ha­nem a harmónia békéjét valósítjuk meg. Ekkor a XXI. század az Amerikai Évszázaddá válik, mégpedig azon humánus eszme győzelme alapján, ami az amerikai kísérlet során született meg: minden embert egyenlőnek teremtettek, és elidegeníthetetlen jogokkal ruháztak fel."¹⁰

Lehet, hogy a Szovjetunió szétesése feletti győzedelmi má­mor szárnyakat ad a képzelőerőnek, de a legutóbb idézett szer­ző ugyanakkor maga is gyakran és szívesen beszél az „ideoló­giai harc" (ideological combat) szükségességéről, és a leg­messzebbmenőkig meg van győződve arról, hogy a demokrá­cia exportjáról alkotott elképzelése az Amerikai Modell export­jának a magva. Pontosan ez a célja. A demokrácia exportja és az amerikai modell exportja azonosak, mivel a Nyugat (itt tehát az USA) és a demokrácia ugyanannak a dolognak két kifejező­dési formája. Kifelé offenzív, befelé identitást alapozó – ilyen hasznos lehet a demokrácia.

4. A Dél demokratizálása és az északi külpolitika

Elhamarkodott lépés lenne, ha a publicisztikai és akadémiai cél­kitűzéseket a politikai döntéshozók nézeteivel automatikusan egy kalap alá vennénk, még akkor is, ha az USA-ban az egyetemek, az agytrösztök és a politika között sokkal kisebb a szakajtók, mint például Nyugat-Európában. És ahogy a tudósok Észak-Amerikában gyakran abban látják szerepüket, hogy közvetlen tanácsadóként hozzájáruljanak a politikacsináláshoz, ugyanúgy a politikusok is gyakran éreznek késztetést arra, hogy gyakor­lati tevékenységük színvonalát ideológiai szempontból emeljék, amikor is szívesen nyúlnak vissza a népszerű intellektuális di­vatokhoz.

Anthony Laké, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és e funkciójában a külügyminiszterrel együtt a külpolitikát meg­határozó legszűkebb hatalmi körhöz tartozik. Nos, ez a Laké 1993 szeptemberében beszédet tartott a Johns Hopkins Egye­temen, amelyben a világ demokratizálását a Clinton-adminiszt­ráció egyik központi feladatának jelölte meg. Egyébként nyíltan elhatárolódott a „civilizációk harca" jellegű koncepcióktól, és a békére való törekvést egyetemes, és nem csak nyugati küzde­lemnek minősítette. Laké az Egyesült Államok kormányzatának perspektíváit a következőképpen foglalta össze:

„Mi az egyéneket úgy tekintjük, mint akiket egyenlőnek terem­tettek, és mint akiket Isten az élethez és a szabadsághoz való joggal, valamint a boldogság utáni vággyal ruházott fel (fogal­mak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatból; J. H.). Éppen ezért bízunk a szabad egyének bölcsességében, hogy megvé­dik ezen jogokat. Ők ezt a demokrácián keresztül teszik, mint amely a legmegfelelőbb folyamat a közös szükségleteknek az egyéni kívánságokkal szembeni kielégítésére, valamint a piacon keresztül teszik, amely a legmegfelelőbb folyamat a személyes szükségletek oly módon való kielégítésére, hogy az mindenki számára növelje a lehetőségeket. A két folyamat egymást köl­csönösen erősíti: a demokrácia önmagában biztosíthatja az igaz­ságosságot, de nem biztosíthatja azokat az anyagi javakat, ame­lyeket az egyének sikereik érdekében igényelnek; a piac önma­gában növelheti a jólétet, de nem erősítheti az igazságosság gondolatát, amely nélkül viszont a civilizált társadalmak elpusz­tulnak."¹¹

Laké Woodrow Wilson elnökre emlékeztetett. Wilson „megér­tette, hogy biztonságunk a külföldi kormányzati formák függvé­nye". Erre építve Laké átfogó koncepciót fogalmaz meg az USA külpolitika számára a hidegháború utáni korra:

„A hidegháború alatt még a gyerekek is megértették bizton­ságpolitikánk lényegét. Ha az osztálytermekben ránéztek a fal­ra kifüggesztett hatalmas térképekre, akkor tudták, hogy a mi célunk az, hogy e nagy vörös térség további terjeszkedését meg­akadályozzuk. Manapság – a leegyszerűsítés veszélyével élve – biztonságpolitikánk feladatát a piaci demokráciák „kék térsé­gének" kiterjesztésével lehetne jellemezni. A különbség termé­szetesen abban rejlik, hogy intézményeink hatósugarát nem erő­szak, felbujtás vagy elnyomás árán próbáljuk kiterjeszteni."¹²

Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kül- és biztonságpo­litikájának célja „intézményeink hatósugarának kiterjesztése", még ha erőszak nélkül is. Laké megfogalmazásának érdekes­sége azonban abban rejlik, hogy nem a demokrácia mint olyan kiterjesztését és exportját tűzi ki célul, hanem a piaci demokrá­ciákét (market democracies). Ennek magyarázata abban rejlik, hogy ez „védi érdekeinket és biztonságunkat, és ugyanakkor olyan értékeket közvetít, amelyek egyszerre amerikaiak és egye­temesek". A befolyási övezet és a piaci demokráciák kiterjesz­tése tehát egyszerre lenne érdekek által vezérelt és erkölcsi meg­alapozású – ahol is az amerikai erkölcsi értékek általánosan ér­vényesek, és az egyetemes értékektől nem különböznek.

„Stratégiánknak pragmatikusnak kell lennie. A demokráciában és a piacokban való érdekeltségünk nem egyedülálló. Más ame­rikai érdekek időnként olyan irányba mozgatnak minket, hogy nem demokratikus államokat támogassunk, sőt bizonyos ese­tekben meg is védjünk, ha ez mindkét oldal számára előnyökkel jár. (…) Stratégiánk második imperatívuszának abban kell állnia, hogy a demokrácia és piac kiterjesztését ott kell elősegíteni, ahol biztonsági szempontból a leginkább érdekelve vagyunk, és ahol a legnagyobb befolyásunk van. Ez nem demokratikus keresztes hadjárat, ez egy pragmatikus kötelezettség, hogy a szabadsá­got ott segítsünk meggyökereztetni, ahol az nekünk a leginkább használ. Erőfeszítéseinket tehát olyan államokra kell összpon­tosítanunk, amelyek stratégiai érdekeinket befolyásolják, tehát nagy gazdasági erővel rendelkeznek, stratégiai szempontból kedvező a földrajzi fekvésük, atomfegyver van a birtokukban, vagy nagy valószínűséggel jelentős menekültáradatot zúdíthat­nak ránk vagy barátainkra és szövetségeseinkre."¹³

Lake-nek igaza van abban, hogy ezt valóban nem lehet de­mokratikus keresztes hadjáratnak nevezni. A stratégia arra megy ki, hogy a demokrácia iránt szimpátiával viseltessünk, de aztán összekapcsolva a piacgazdasággal, mindkettőt a market democracy fogalmába egybeolvasszuk. Ez utóbbit viszont ott kell támogatni, ahol az az Egyesült Államok stratégiai érdekében áll. A demokrácia támogatása ezáltal két területre választódik szét: egyrészről a fogalom és a fogalommal összefüggő „értékek iránti absztrakt szimpátia, másrészről annak a gazdasági és stratégi­ai célok érdekében való intézményesítése. A végső következ­tetés – miszerint az USA áttérne a feltartóztatás (containment) politikájáról, tehát a Szovjetunió feltartóztatásáról a kibővítés (enlargement) politikájára, azaz a piaci demokrá­ciák befolyási övezetének kiterjesztésére, így nyer értelmet.

Lake beszédét azért elemezzük ilyen kimerítően, mert annak nemcsak alapelveket kimondó és programadó jellege van, ha­nem a kormányzat köreiben gondosan egyeztetésre is került. A külügyminiszter, az ENSZ-nagykövet és Clinton elnök maguk erősítettek meg minden Laké által képviselt állásfoglalást, sőt Bili Clinton még az Egyesült Nemzetek Közgyűlése előtt 1993 szeptemberében tartott beszédében is visszatért rájuk. Ezen ki­emelkedő fórum előtt is „a piaci demokráciák közössége erősí­téséről és kibővítéséről" beszélt, és nem önmagában a demok­ráciáéról."¹⁴

Laké három hónappal beszédét követően (az elnök hátfede­zete mögött) még egy lépéssel tovább ment. Világossá tette, hogy piac és demokrácia számára milyen módon kapcsolódnak össze. Az alkalmat egy New Yorkban, a Council on Foreign Relations előtt tartott beszéde teremtette meg, ahol újra megvi­lágította az enlargement, a piaci demokráciák kiterjesztésének koncepcióját: „Az előnyök Amerika számára világosak. Ha a régi parancsuralmi gazdaságok a piac felé fordulnak, ez az amerikai export iránti igény megnövekedéséhez vezet. Ezenkívül a sza­bad piac egy középréteget hoz létre, amely kedvez a demokra­tikus kormányzatok kialakulásának, olyan kormányzatokénak, amelyek védik polgáraik jogait, és a stabilitást erősítik."¹⁵

Ezzel világossá vált a prioritás: ha az exportlehetőségek szem­pontjából nézzük a dolgot, ami itt másodlagos, akkora piacgaz­daság az alapkategória, a kiindulási pont. A piacok létrehoznak egy társadalmi szereplőt, akinek viszont demokráciát kell létre­hoznia. Piac és demokrácia eszerint tehát nem egyenlő súllyal bírnak, hanem a demokrácia az alárendelt kategória, amely csak gazdasági reformokon keresztül valósítható meg. A demokrácia a kapitalizmus kívánatos következménye. Hogy nem félreértésről van szó, az később válik világossá, amikor Laké az enlargement stratégiáját Latin-Amerikára vonatkoztatja, ahol „egyre több nemzet fáradozik piacainak megnyitásán, privatizálja gazdaságát, és a better governance (jobb kormányzás) alapján működőképesebbé teszi demokráciáját."¹⁶

Újra a piacok megnyitása – a Nyugatnak, kinek másnak – és a gazdaság privatizálása az alapkategóriák, és csak ezt köve­tően esik szó a demokráciáról. És akkor is jobb „működőképes­ségéről" és nem demokratikus tartalmáról van szó.  A megfelelő eszköz ennek megvalósítására a good governance, ami kissé sajátos megfogalmazás, és amely mindenekelőtt a közigazga­tás magasabb színvonalára céloz.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a demokratizá­lás offenzívájának, ahogyan azt a Clinton-kormányzat meghir­deti és űzi, pontosan nem az a fő célja, hogy a harmadik világ lakossága számára lehetővé tegye saját sorsának alakítását. Nem is a lakosságnak a társadalom peremére szorult, elszegé­nyedett többsége lebeg a szemük előtt, amely többség a politi­kai folyamatok szélére vagy azon kívülre került, hanem a közép­rétegek. És végül a demokratizálás itt nem más, mint puszta esz­köz, amely a piacgazdasági reformokat szegélyezi és kiegészí­ti, és lényegében támogatásra is csak ott kerül, ahol az az USA érdekei számára hasznosnak tűnik.

Ezen megállapítások szűkebb értelemben nem az Egyesült Ál­lamok politikájának erkölcsi kritikáját jelentik, hiszen igazán nem meglepő, ha egy nagyhatalom politikáját nem a harmadik világ marginalizálódott lakosságának érdekei, hanem sajátjai alapján irányítja. Inkább figyelmeztető szándékkal születtek, nehogy ide­alisztikus és naiv módon bárki is félreértse az USA – és összes­ségében a nyugati kormányzatok – politikáját, szándékait és stra­tégiáját. Még ha ezek a kormányok „értékekről" beszélnek és a harmadik világ demokratizálásának stratégiáját hirdetik is, akkor sem szabad világmegváltásra gondolni. Általában érdekek szem előtt tartásáról van szó, és a demokratikus reformok csak annyi­ban érdekesek, amennyiben ehhez hozzá tudnak járulni.

5. A fogalom körüli harc

Ha az USA vagy a nyugat-európai kormányok együttesen azon a véleményen vannak, hogy a demokrácia csupán a kapitaliz­mus politikai kifejeződése, ha a demokráciát csak akkor szán­dékoznak támogatni, ha az más célok érdekében felhasználha­tó, akkor mindez két problémakört szül. Egyrészről felvetődik a kérdés, hogy mi a demokrácia fogalma, mi a demokrácia lénye­ge. Hogyan lehetséges az, hogy a „demokrácia" Délen Észak uralmi eszközeként funkcionál, anélkül hogy jelentése bármifé­leképpen kiüresedne? Hogyan ragadják meg egyáltalán a nyu­gati kormányzatok a demokrácia-fogalmat? A második kérdés inkább gyakorlati jellegű: hogyan lehet konkrétan a demokráci­át mint uralmi technikát a Dél ellen felhasználni? Kezdjük az első kérdés megválaszolásával.

A „demokrácia" és a „demokratizálás" fogalma sincs világo­sabban definiálva, mint a „szabadság" – szinte minden politikai irányzat, majd minden politikai rendszer megpróbálja a fogalma­kat magának kisajátítani és eszközzé tenni. Ez nem jelenti azt, hogy ezáltal automatikusan értelmetlen vagy alkalmazhatatlan fogalmak lennének. Mindez viszont azt mutatja, hogy egyrészt szükséges annak megvilágítása, hogy hogyan és milyen szán­dékkal használják ezeket a fogalmakat, másrészt világossá kell tenni azt a tényt is, hogy legtöbbször nem analitikus kategóriák­ról van szó, hanem harci fogalmakról. A demokrácia-fogalom maga is csatamező.

Aki képes a demokrácia-fogalmat hitelt érdemlően és sikere­sen birtokolni és végül (saját felfogása szerint) definiálni – az felbecsülhetetlen politikai pozícióelőnyt vívott ki magának. Aki viszont politikai ellenfeleit sikeresen „antidemokratikusnak" mi­nősíti, félig-meddig már meg is nyerte a csatát. Szinte senki sem fogadja el önszántából ezt a jellemzést, szinte minden politikai erő küzd azért, hogy ő birtokolhassa a demokrácia-fogalmat. Nyugat-Európa és Észak-Amerika plurális-liberális kormányza­ti formái, a sztálinista „demokratikus centralizmus", a harmadik világ számos diktatórikus és autoriter rendszere nagy súlyt he­lyezett arra, hogy „demokratikus" legyen, vagy még inkább, hogy a valódi demokrácia tulajdonképpeni modelljét megtestesítse.¹⁷

A demokrácia mindig is harci fogalom volt, vagy a hatalom megszerzése vagy annak megvédése érdekében. Ez a ténymeg­állapítás azonban csak a fogalom tisztázatlan volta miatt válik lehetségessé. Nem sokat segít, ha a demokráciát a „nép ural­maként" definiáljuk, amely kétségtelenül találó, de nem sokkal tisztább fogalommeghatározás. Mit jelenthet, vagy mit kell je­lentenie pontosan az „uralomnak"? A kormányzati hivatalok át­vételét jelenti, vagy a teljes hatalmat? Lehet-e, vagy kell-e az uralmat jogi vagy más úton korlátozni, vagy ez a népuralom meg­szorítását jelentené? Elképzelhető lenne-e a többség diktatúrá­ja, és megvalósulhatna-e ez egy párt diktatúrája során? A „nép uralma" nem jelent-e automatikusan pártpluralizmust? És végül, de nem utolsósorban, ki a „nép" tulajdonképpen? A nép etnikai nemzeti kategória vagy egy földrajzi egység lakóinak összessé­ge? Mikor válnak a bevándorlók a „nép" részévé? Mi történik a nemzetiségi, nyelvi, vallási vagy politikai kisebbségekkel, mikor tartoznak a néphez, – amelynek, ugyebár, uralkodnia kell -, és mikor nem tartoznak bele? Ezen kérdések nagy része egyálta­lán nem számít újnak, válasz azonban még nem született rá­juk.

A „népuralom" fogalma többek között azért olyan homályos, mert minden politikai erő, mindenki végülis saját maga határoz­hatja meg, hogy mit kell „uralmon" és „népen" érteni. Úgy tűnik, Anthony Laké a demokráciát a középrétegekre és a szabad piac szereplőire korlátozza, miközben a lakosság tömegeinek mar­ginalizálódása szemlátomást nem zavarja. Gondolhatunk konk­rét, valóságosan létező emberek és csoportok politikai és gaz­dasági önmeghatározódására, vagy ugyanezeknek a népura­lom absztrakt gondolatának való feláldozására, amelyet a sok egyes érdekeivel vagy ellenállásával szemben kell bevetni. Ez a rousseau-i gondolat lehet, hogy beteljesedésre talált a fasizmus­ban és a sztálinizmusban, de a demokratikus modernizálok szá­mára sem idegen: bár az egész társadalom nevében és érde­kében csak a középrétegek kerülnek hatalomra a szabad pia­con keresztül, és csupán ők építik ki a demokratikus intézmé­nyeket, ez az egész „nép" érdekeit szolgálja, akkor is, ha annak többsége a piaci mechanizmuson keresztül elnyomorodik. A la­kosság többsége véleményének megkérdezése vagy akár dön­tési szabadságuk biztosítása egy ilyen fajta demokratizálódás esetében csak gátló tényező lehet.

Aki ilyen háttér mellett azt akarja hinni, hogy egy egyszerű „de­mokrácia melletti hitvallás" elegendő, vagy hogy létezne a kije­lentés erejének valamilyen minimuma, az saját magát kergeti il­lúziókba, vagy megpróbál másokat is saját demokrácia-felfogá­sa melletti hitvallás felé irányítani. A demokrácia nyilvánvalóan nem olyasmi, ami mellett egyszerűen ki kell, vagy ki lehet állni, hanem egy nagyon bizonytalan kategória, amelynek definíciója sok politikai vita középpontja. Aki a „demokrácia – igen vagy nem" kérdésre adható lehetséges válaszokat le akarja szű­kíteni, s így annak jellegéről, határairól és létfeltételeiről szó­ló vitákat be akarja szüntetni, azzal szemben az a gyanú merül fel, hogy a demokrácia-fogalmat saját maga számára akarja instrumentalizálni. A demokrácia melletti hitvallás, azaz hogy demokrácia – igen vagy nem: ezek gyakran olyan dema­góg mechanizmusok, amelyek a „barátom-ellenségem" számítgatásokat egy megfoghatatlan fogalom fátyla mögé rejtik. A de­magógia abban áll, hogy a demokráciát általában saját magá­val, a politikai ellenfelet pedig annak ellentétével határozzák meg, és pontosan ezen az alapon követelik meg a demokrácia mel­letti hitvallást. Ebben áll nagyrészt a nyugati kormányzatok demokrácia offenzívájának politikai-ideológiai magva. A hideghá­ború győztesei a fogalmat saját maguknak követelik, amelyet burkoltan megtöltenék saját tartalommal, és így az az ideológi­ai dominancia eszközévé is válik. Ki tudná az USA-tól, mint a „demokrácia bölcsőjétől" – a jó öreg Görögország már régen a feledés homályába merült – azt a tekintélyt elvitatni, hogy a fo­galmat birtokolhassa?

A „demokrácia" a nyugati elitek diskurzusában a „szabad­sággal" határozódik meg, a szabadság pedig a gazdasági szabadsággal, amelyet viszont a „szabad piacgazdasággal" állítanak párhuzamba. Ezen az úton-módon demokrácia és sza­bad piacgazdaság szinonimákká válnak. A demokrácia ekkor tehát a kapitalizmus politikai formája. Ez a veleje és alap­tétele annak, hogy a Clinton-adminisztráció a „piaci irányult­ságú demokráciákat" támogatja. Mivel azonban a hidegháború végével a kapitalizmusnak nincs relevánsán képviselt alternatí­vája, a demokráciafogalom politikailag a Nyugat koncepciójára korlátozódik, azaz, hogy a demokráciát úgy kell értelmezni, mint a piacgazdaság liberális politikai szervezeti formáját, amelyet a választási mechanizmusok és politikai jogok minimális szabá­lyai kielégítenek. A demokrácia ebben a diskurzusban a gazda­sági szabadság politikai megszervezése, a kapitalizmus pedig annak megfelelő formája, amelyek így együtt fejlődnek a legjob­ban. A másik oldalon a demokrácia ebben a gondolatmenetben nem más, mint a kapitalizmusnak, a szabadpiacnak a politikába való átültetése: a pártok és politikusok szolgáltatásokat nyújta­nak, és az ügyfelekért (a választókért) versenyeznek egymás­sal. A választási szavazatok a pénznek, azaz egy vásárlási dön­tésre leadott szavazatnak felelnek meg. A nyugati kormányok demokratikus offenzívája tehát a kapitalizmus offenzívája ideo­lógiai részének központjává válik, amely kapitalizmus ki akarja használni hidegháborús győzelmét. A világméretekben győze­delmeskedő kapitalizmus térképén fel kell számolni az utolsó el­lenállási gócpontokat és fehér foltokat.

Ezen belül a nyugati gazdasági és fejlődési modell világmé­retű megvalósításáról van szó. Ez mindenesetre nem azt je­lenti, hogy ezen kereteken belül a harmadik világ minden or­szága követni tudná, vagy mindegyiknek követnie kellene a nyugati utat. Nem jelenti sem azt, hogy a Dél valamennyi or­szága a nyugat-európai és észak-amerikai politikai rendsze­rek politikai másolata lesz, sem azt, hogy ezeknek az orszá­goknak – példának okáért – a „szociális piacgazdaság" német formáját, vagy az USA gazdasági és társadalmi rendszerét kel­lene átvenniük. Ehhez rendszerint hiányzik mindenféle alap, és erre nem is törekednek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyugati országok minden ország piacaihoz, valamint hatal­mi és piaci struktúráihoz szabad hozzáférést kaphassanak, hogy dominanciájuk világméretekben biztosítva legyen. Emlék­szünk a Pax Democratica megfogalmazásra, amely lényegé­ben egy Pax Americana-t, egy új nyugati (vagy amerikai) év­századot jelent.

Warren Christopher amerikai külügyminiszter a Reagan és Bush-kormányzat pozícióival kapcsolatban – Clinton elnökkel összhangban – újra és újra kinyilvánította az USA igényét a vi­lág vezető szerepére vonatkozóan. Egy példa: „Amerikának kell irányítania. Amerika vezető szerepének szükségessége válto­zatlanul jelentős. Áldott és hatalmas nemzet vagyunk. Mi visel­jük a világ irányításáért való felelősséget."¹⁸ Ezután nem sokkal arra is rávilágított, hogy „az amerikai vezető szerep szükséges­sége egyike a Clinton-adminisztráció alapvető tételeinek". Odá­ig ment, hogy az USA-nak a világban betöltött vezető szerepét a „Clinton-doktrína" központi elemének nevezte.¹⁹

Az USA kormányzatának demokratizálási offenzívája nem áll ellentmondásban ezzel, hanem az ennek kifejeződése. És a nyu­gati politika ennek felel meg, a hidegháború utáni kor világpoliti­kájában ez a nyugati dominancia egyik eleme.

6. A demokrácia mint a Dél feletti uralkodás technikája

Ha a demokrácia exportja a kormányzatok – és nem a számos NGO, emberjogi szervezet és hasonló csoportok – szemszögé­ből a dominanciára törekvés politikájának egyik eleme, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy a valóságban is ez érvé­nyes. Felvetődik a kérdés, hogy csupán ideológiai offenzíváról van-e szó, vagy arról, hogy a nyugati kormányoknak sikerül-e a demokratizálást a harmadik világban a gyakorlatban és konkré­tan is uralkodási eszközként felhasználni. Ebben az összefüg­gésben két szint lehet érdekes: a demokratizálódás mint az ala­csony intenzitású hadviselés stratégiájának eleme (low intensity warfare), elsősorban a felkelések elleni sürgős vagy az azokat megelőző fellépések esetén, illetve a gazdasági szerkezetvál­tás világbanki programjaival kapcsolatban.

a) felkelések elleni fellépés

Katonai tervezők egyetértenek abban, hogy a felkelések leküz­dése nem teljesen katonai feladat, hanem jelentős mértékben­ függ szociális, gazdasági és politikai intézkedésektől is. Itt saj­nos nem áll módunkban a felkelések leküzdésének általános koncepcióját (low-intensity warfare) és annak variánsait ismer­tetni,²⁰ de egy-két megjegyzést mégis tennünk kell. Mivel a ge­rillamozgalmak tisztán katonai leverése általában kizárt (többek között a gerillák és civil lakosság közötti keveredések miatt), a civil intézkedések jelentik a sikerhez vezető utat. Végső soron nem a katonai győzelemről van szó, hanem a lakosság ellenőr­zéséről. Ez utóbbit el lehet ugyan érni a kényszerítés eszközei­vel is, de hosszú távon csak akkor valósítható meg, ha a lakos­ság számára pozitív ösztönzőket biztosítanak. A represszív po­litika a lakosságot még inkább a gerillák felé hajtja. A kiindulási pontnak tehát annak kell lennie, hogy a lakosság köreiben min­denképpen semleges, de inkább békés hangulatot kell kelteni; márpedig ez csak akkor lehetséges, ha sikerül azt az érzést sugallni, hogy a fennálló rend keretei között az emberek képe­sek lehetnek helyzetük javítására. Végső soron arról van szó, hogy lehetővé kell tenni a reménykedést, hogy fegyveres ellen­állás nélkül is van perspektívája a jövőnek, és hogy a gerilla – és nem a kormányzat vagy a hadsereg – jelenti a helyzet javítá­sának fő akadályát. Ezt sohasem lehet megvalósítani csak pro­paganda útján, ehhez reformok kellenek. Az emberi jogok hely­zetének javítása, egy földreform és a demokratikus változtatá­sok képezik ezen koncepciók alapelemeit. A probléma most töb­bek között abban áll, hogy olyan reformokat vezessenek be, amelyek egyrészről komolyan elegendőek arra, hogy okot adja­nak a reményre, és ne csak holmi kozmetikának tűnjenek, más­részről viszont az ország hatalmi struktúráját ne változtassák meg alapvetően. Hiszen a felkelési mozgalmakat végső soron azért kell leküzdeni, hogy a (végszükség esetén megreformált) hatalmi struktúrát stabilizálni tudják, másrészt a megrendült ha­talmi egyensúly az egész országot is destabilizálhatja, és így a felkelés leküzdése elveszíthetné alapját.

Itt most csak a demokratizálási aspektussal kell foglalkoznunk. Két tényező játszik döntő szerepet. Először is a gyűlölt diktatúra leküzdése. A represszív diktátorok rendelkeznek egyfajta mobilizálási hatással, amely az érintett országban egyesíti és szo­rosra fűzi az ellenállást, és ezáltal jelentősen kiélezheti a konf­liktusokat. A Fülöp-szigetek lakosságának megbékélése a 80-as évek közepén a Marcos-diktatúra bukását előfeltételezte, mert különben a tömegek mobilizálódtak és radikalizálódtak volna. A „demokratizálás" – itt egy gyűlölt diktátor bukása értelmében – ily módon a politikai radikalizálódásnak veszi elejét, legalábbis akkor, ha ez a bukás ellenőrzött formában megy végbe. Termé­szetesen döntő szerepet játszik, hogy a hatalom a folyamat önálló dinamikája következtében ne a radikális ellenzékhez kerüljön át, hanem a „mérsékelt" erőkhöz. Másodsorban azonban szüksé­ges, hogy ezen tisztogatási folyamat után hiteles választási me­chanizmusokat intézményesítsenek. Nem szabad, hogy nyilván­való választási csalások tarkítsák őket, és meg kell felelniük bi­zonyos minimális normáknak. A másik oldalon azonban termé­szetesen nem vezethetnek olyan erők választási győzelméhez, amelyeket éppen távol szándékoznak tartani a hatalomtól. A hatalmat választások útján átadni egy gerillamozgalomnak, ame­lyet éppen legyőzni kívánnak, a kampányok előkészítői számá­ra értelmetlennek tűnne.²¹

Ilyen választások megszervezésének általános módszerei többek között: az ellenzék egyrészt együttműködésre képes („mérsékelt") csoportokra, másrészt militánsokra való fel­osztása. Az utóbbiak elvben vagy gyakorlatilag a választáso­kon való részvételből ki vannak zárva; a választásokon való rész­vétel bizonyos feltételekhez kötése (például az ellenzék fegyver­letétele, miközben a kormányhaderő megtartja fegyvereit, vagy a kormány legitimitásának formális elfogadása, amely ellen ép­pen harcolnak); elrablások, „eltűnések" vagy ellenzéki politikai vezetők akadályoztatása, személyük elleni merényletek annak érdekében, hogy az ellenzék számára megnehezítsék a válasz­tási küzdelem irányítását; bizonyos területek lakói vagy a mene­kültek választóként való nyilvántartásának elmulasztása; netán olyan választójog, amely a kormányzati ellenőrzés alatt álló te­rületeket vagy a kormánypártokat támogatja. Végszükség ese­tén a választás kockázatait még a szavazatok összeszámlálásakor alkalmazott korlátozott manipulációkkal is csökkenteni le­het, ameddig azok nem túl gyakran és nem túl feltűnően történ­nek. A megszorítások általában a szegényebb vagy marginali­zálódott lakossági csoportokat és azok szervezeteit célozzák meg, miközben a középrétegeket sokkal kevésbé érintik. A kis­parasztokat, földműveseket, munkanélkülieket és squattereket lakókörzeteikben vagy a választás napján katonai jelenléttel megfélemlítik, miközben a lakosság képzettebb és vagyonosabb rétegeinek lehetőleg tiszta választásokat biztosítanak, (így tehát nemcsak az ellenzék kerül megosztásra (lehetőleg választási résztvevőkre és bojkottálókra), hanem társadalmi törést való­sítanak meg a társadalom alsóbb néprétegei és a középré­teg potenciális vezető elemei között is.

Ezen intézkedések általában eléggé hatásosak ahhoz-; hogy az ellenzéket jelentősen meggyengítsék, de önmagukban még­sem nyújtanak elégséges indokot a választásoktól való távolma­radásra. Ha ez mégis megtörténik, akkor az ellenzék „antide­mokratikusnak" tituláltatik, vagy azt állítják majd, hogy azért nem vett részt a választásokon, mert úgyis elvesztette volna.²² A meg­szorítások egy része ebben az összefüggésben politikai jel­legű, tehát a kormányzathoz kapcsolódik, egy másik része ad­minisztratív, mint például a választási bizottságokkal kapcsola­tos szabályok, egy további részét pedig a kormányzattal hivata­losan kapcsolatban nem lévő csoportok, halálszázadok, szolgá­laton kívüli milíciák, rendőrök és katonatisztek vagy emberek fel­bérelt csoportjai „gyakorolják", akiket korábban „lumpenproleta­riátusként" emlegettek volna.

Mindent összevetve az eredmény az lehet, hogy egy nagy va­lószínűséggel megosztott és meggyengített ellenzék a válasz­tásokat elveszíti (hacsak nem bojkottálja), miközben lehet, hogy bár a megfigyelők számos kis részlettel kapcsolatban tesznek majd megjegyzést, a választások lefolyását technikai szempont­ból mégis tisztának fogják minősíteni. Ha sok polgár kételkedik is majd a folyamat tisztaságában, akkor is valószínűleg azon a véleményen lesz, hogy megtörténtek az első lépések a demok­rácia irányába.

Egy ilyen választási folyamat fő célja a középrétegeknek az ellenzék kemény magjától való elidegenítése, valamint a társadalom demobilizálása. Arra megy ki a játék, hogy a la­kosság főleg szegényebb rétegeinek aktivitását és politikai rész­vételét mérsékeljék, és a politikát lehetőség szerint magára a választási aktusra korlátozzák. Ha ez sikerül, akkor az uralkodó elitek sikert könyvelhetnek el maguknak: minél kisebb a társa­dalmi mobilizálódás, annál biztosabban érezhetik magukat a bőrükben. E demokrácia megszületése után a korábbinál sok­kal nehezebb katonai ellenállást kifejteni, mivel az most már vá­lasztott kormányzat ellen lépne fel, még akkor is, ha a válasz­tások még nem tökéletes formában mentek végbe, és még hagy­nak maguk után némi kívánnivalót.

b) szerkezeti kiigazítás

Egy vélhetően még fontosabb terület, ahol a demokratizálás a helyi elitek és az északi kormányzatok (a kettő általában szoro­san összefügg) uralkodási eszközévé válik, a demokratizálódá­si folyamatot összekapcsolja a gazdaság szerkezeti kiigazítá­sának programjával, ahogyan azt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is teszi.

A harmadik világ súlyosan eladósodott országai mindkét in­tézménytől (amelyeket a legfontosabb ipari államok hatásosan az ellenőrzésük alatt tartanak) hiteleket kapnak, amelyek azon­ban feltételekhez, bizonyos szerkezet-kiigazítási programok vég­rehajtásához kötöttek. Ezek működési módjának ismertetésébe sincs módunk kellő részletességgel bocsátkozni,²³ tartalmuk rö­vid összefoglalását azonban megtesszük:

Az utóbbi időben ilyen listák egészíti ki a demokratizálással kapcsolatos kívánalmakat. Stefan Mair például a Párizsi Klub Kenyával szemben 1991 végén megfogalmazott elvárásait így foglalja össze: „A megkívánt reformok közé tartozott a gazda­ság deregulációja és a költségvetési deficit leépítése, a korrup­cióval szembeni kemény fellépés valamint a politikai demokrati­zálás és liberalizáció."²⁴

Az eladósodott országokra kirótt intézkedések ezen gyűjtemé­nye összefüggésben van azzal, amit Anthony Laké, az USA nem­zetbiztonsági tanácsadója a „piacok megnyitásának" nevez. A külkereskedelem liberalizálása végső soron ugyanannak a cél­nak egy másik megfogalmazása. A szerkezeti kiigazítás poli­tikája összességében a harmadik világnak a piac felé való orientálódását jelenti, kifelé és befelé egyaránt. A világpiac­ba való integrálódás a külső aspektus, a privatizáció és a piac megerősítése a belső. Emlékszünk még a „piaci demokrácia" megfogalmazásra, amely a demokratikus offenzívát hivatott tá­mogatni és terjeszteni. Itt ütközünk bele abba a lényegi elem­be, amely e mögött áll. Belpolitikailag ez a harmadik világ szá­mára egy új politikai orientációt jelent: gazdasági liberalizálás, privatizálás, a világpiac felé való nyitás és ezáltal a nagy nem­zetközi vállalatok beengedése a helyi piacra jelenti az egyik, az állam leépítése, visszaszorítása és gyengítése a másik oldalát az éremnek. Egyik sem saját politikai döntés következtében megy végbe, hanem mert azt a Világbank és az IMF kívülről elrendelte. Ezen intézkedéscsomag nyilvánvaló célja a teljes pi­aci orientáció, amely tökéletes összhangban van London, Bonn és Washington ennek megfelelő elvárásaival.

Hogy állunk azonban ezen összefüggésben a demokráciával? A hivatalos ideológia könnyen elintézi a dolgot: eszerint ugyanis a piac és demokrácia ikertestvérek, és a piac megerősödése – a középrétegek támogatása útján – közvetlenül vagy közvetett módon a demokrácia erősödéséhez vezet, még ha bizonyos fá­ziskéséssel is. A valóságban azonban sajnos mindez máskép­pen mutatkozik meg.

A szerkezet-kiigazítási programok a harmadik világban az állami apparátus leépítését, illetve gyengítését célozzák. Itt azonban nem a bürokrácia ésszerű visszaszorításáról, a fel­duzzasztott és inkompetens állami apparátus megnyirbálá­sáról van szó. Ebben semmi kifogásolható nem lenne. Az álla­mi apparátusokat a harmadik világban, például Afrikában nem hatékonyságnöveléssel és a méretek csökkentésével teszik mű­ködőképesebbé, hanem ehelyett megfosztják őket alapvető feladataiktól. Baske Vashee ezen politika néhány hatását egy beszélgetésben így fogalmazta meg:

„A harmadik világ sok országában, elsősorban a szegényeb­bekben, az állam nagyon fontos tényező az emberek millióinak túlélőképessége szempontjából, mivel ezekben az országokban nincs más intézmény, amely az emberek szükségleteit védené (például az oktatáson, a létfenntartás támogatásán, az élelmi­szertermelésen keresztül), azon szükségleteket, amelyek az em­berek általános életszínvonalát biztosítják. Ha az államnak nem szabad erre többé pénzt fordítania, akkor az emberek számára nem marad más alternatíva. A harmadik világbeli kormányok adósságtörlesztéseinek közvetlen eredménye, hogy kevesebb pénzük marad saját népeik számára. Ezáltal növekszik az alul­tápláltság, nincs többé egészségügyi ellátás, az embereknek kell fizetniük a gyerekek taníttatását, és ezt nem tudják megengedni maguknak. A gyerekeknek ott kell hagyniuk az iskolát, és beso­rolódnak a munkanélküli tömegek közé. A szegénység általá­nos szintje jelentős mértékben megnő, amint az állam a szociá­lis kiadások folyósítását leállítja."²⁵

Azonban a harmadik világban nemcsak a társadalmi kihatá­sokról van szó, amikor a nemzetközi pénzügyi intézmények – amelyek mögött mint döntéshozók ugyebár az USA, Nyugat-Európa és Japán kormányai állnak – a déli kormányoknak köte­lező takarékoskodást írnak elő. Arról van szó, hogy az IMF és a Világbank az államot ideológiai okokból megtépázza, és legfontosabb hagyományos funkcióitól megfosztja. Az állam gazdasági funkcióinak egész sorát privatizálják, tehát a harmadik világ magánszektorának és a nemzetközi konszernek­nek juttatják. Más feladatokat, elsősorban a gazdaság- és pénz­ügypolitikát (amelyek természetesen más politikákat, így a szo­ciálpolitikát is meghatározzák) nemzetköziesítenek, tehát köz­vetlenül vagy közvetve Washingtonban vagy Londonban gyako­rolják majd őket, legtöbbször nemzetközi pénzügyi intézmények révén. Egy harmadik világbeli eladósodott szegény ország köz­ponti gazdasági irányszámainak forrása manapság nem ritkán a helyi pénzügyminiszter és a Világbank illetve az IMF (mind­kettő Washington székhelyű) közötti megegyezés, amelynek során általában a pénzügyminiszter húzza a rövidebbet. A he­lyi parlament, még a miniszterelnök is gyakran kimarad a döntési folyamatokból, sőt még az információáramlásból is. Még a saját államháztartás is gyakran külföldön határozódik meg – a Világbank és az IMF bürokratái által, akiket nem demokrati­kusan választottak, és szinte senkinek nem tartoznak beszá­molási kötelezettséggel. A harmadik világ sok régiójában a he­lyi állam szinte teljesen kiüresedik. Aki nem birtokolja az állam­háztartás feletti „felségjogot", annak semmi esélye arra, hogy saját országa sorsát meghatározza. Ráadásul a nemzetközi pénzügyi intézmények teljes körűen beleavatkoznak az adott ország irányításába, meghatározzák a kamatlábakat, megha­tározzák a valuta fel-, de általában inkább leértékelését, és a kenyér és energiaárak emelését kényszerítik ki a támogatások csökkentése révén. A korábban gyenge és hibásan működő ál­lami apparátust ezáltal nem teszik működőképessé, hanem szin­te teljesen megfosztják jelentésétől. A szegény országok ese­tében a privatizáció és a valamikori állami funkciók nemzetközi­vé válása azt eredményezi, hogy az állam csak üres burok marad – egy olyan valami, ami az északi államoknak soha nem tetszene, bármennyire is oda vannak a piac és a pri­vatizálás ideológiájáért. A déli államok számára nem marad más, csak a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat: az elnyomást szolgáló intézmények. Ezt ugyanis aligha lehet pri­vatizálni vagy Északra "átutalni".

Ily módon olyan állami képződmények jönnek létre, amelyek­nek piaci irányultsága aligha vitatható. Ezen képződmények „de­mokratizálása" ezek után teljesen egyszerű és kockázatmentes formai lépés: miután az Észak ezeket az államokat megfosztotta legfontosabb funkcióitól, a kiüresedett burkot demokratizálják. Választásokat rendezhetnek, amelyek szabadon és tisztán folynak le, de amelyek nem relevánsak, mivel a választott kép­viselők nem rendelkeznek többé olyan hatalommal, hogy aktív és építő politikát folytassanak országukért. Claude Aké ezt jogosan a „hatalomnélküliség demokratizálásának" nevezi. A demokrácia egy olyan szituáció igazgatására korlátozódik, amelyet elvben már javítani sem lehet, és így teljesen jelentéktelenné válik.

Az egyik eredmény az, hogy a déli országok polgárai csalód­nak, és csalódniuk is kell saját „demokráciájukban" – és a nem­zetállamban végképp -, mivel az általuk megválasztott politiku­sok és kormányzatok alapvető problémáikat nem oldják meg, és nem is tudják megoldani. A csalódottság a demokráciától való elforduláshoz, apátiához vagy céltalan zendülésekhez vezet.

Jorge I. Dominguez ezt a problémát az angol nyelvű karibi tér­ségre vonatkozóan a következőképpen ábrázolja: „El kell ismerni, hogy a liberális demokrácia nem képes túlélni, ha összes pillé­rét, amelyre épült, összetörik anélkül, hogy azokat más alapok­kal helyettesítenék. A diktatúrák kapcsán már megszokott el­lenállás a liberális demokratikus rend ellen fordulhat."²⁶

A „nemzetállam", amely a harmadik világban egyébként is csak csírájában létezik, tovább diszkreditálódik, más, etnikai, etnikai­-vallási identitások lépnek az előtérbe, feltámasztási és felszabadítási ideológiák válnak népszerűvé. Az Észak demokrati­zálási offenzívája hatásosnak mutatkozott, de nem hozta meg a harmadik világ lakóinak saját sorsuk meghatározá­sának lehetőségét. Az enlargement a piaci demokráciák ural­mát megnövelte, erősítette Észak befolyását Délen, ezáltal az északi lakosokban jó érzést keltett, mert magukat világszintű demokratáknak interpretálhatják – de tovább csökkentette a sa­ját sors meghatározásának esélyeit. A demokrácia minden ele­me és mechanizmusa – a rendszeres és nagyjából szabad választások – ellenére a „nép uralmából" Délen nem maradt semmi.

7. A Dél demokratizálása – így vagy másképp

Egyes kritikák nagyon erős szavakkal illetik ezeket a folyamato­kat. Cyrus Bina egy más összefüggésben így fogalmaz: „Az USA globális hegemóniája előbbre való a szabadságnál és a boldog­ság keresésénél". Azt veti az USA szemére, hogy „egyszerre kiált demokráciáért és ugyanakkor akadályozza is azt".²⁷

Ez nem egészen így van. A Nyugat valóban támogatja a de­mokráciát a harmadik világban. De ezt olyan meghatározott spe­ciális úton-módon teszi, amely saját érdekeit szolgálja. Ha nem sérti az érdekeit, a szabad és tiszta választásokat részesíti előny­ben a diktatúrával szemben. Ennek vannak ideológiai és anyagi okai is: a választott kormányzatok legitimebbek, és így nagyobb stabilitás bázisává válhatnak. És nem ritkán a demokratikusan választott kormányzatok többet várhatnak el népeiktől, mint a követelődző és illegitim diktatúrák. Miért lenne tehát a Nyugat a demokrácia ellen?

A probléma pontosan nem abban áll, hogy a nyugati kormá­nyok a demokrácia ellen lennének. A probléma azon a tényen alapul, hogy egy általános ideológiai szimpátiától eltekintve, a demokráciát a déli országokban a lehető legnagyobb természe­tességgel alárendelik a saját gazdasági és stratégiai érdekeik­nek, és hogy a demokráciát úgy próbálják kialakítani, hogy azt a szabad piacok irányításához átszabják. Számukra a demok­rácia reális kérdés, de lényegében „management"-probléma. A déli országok lakói számára ez nyilvánvalóan másképp jelenik meg: számukra a demokrácia kérdésénél arról van szó, hogy sorsukat saját maguk legyenek képesek irányítani, és ne a ha­zai diktátor vagy külföldi pénzügyi hatóságok határozzák meg kívülről. Tehát nem az a kérdés, hogy legyen-e demokrácia vagy sem,²⁸ hanem az, hogy a demokrácia az önmeghatáro­zás és az egyéni sors irányításának kategóriája legyen-e, vagy egy uralkodási technika a hazai elitek ellenőrzésének és a nemzetközi hegemónia biztosításának céljából.

A Dél progresszív – vagy nem is annyira progresszív – tár­sadalmi mozgalmainak pozíciójából a helyzet elég zordnak és bonyolultnak mutatkozik. Gyakran kerülnek szembe olyan hely­zettel, amelyben az uralom valóban diktatórikus és oligarchi­kus rendszerei meggyengültek vagy megszűntek, amikor vá­lasztásokra kerül sor, amelyek értelme azonban nem ritkán pontosan az, hogy őket a peremre kényszerítsék. A demokrá­cia a piacgazdaság záloga lesz, mindenekelőtt a középréte­gek és a társadalmi elitek számára lesz érvényes, miközben a társadalom nagyobbik része megmarad külső személőnek. Ez ellen szinte alig lázadhatnak fel, mivel különben egy csónak­ban találhatják magukat a diktatúra és az elnyomás régi erői­vel. A fejleményekkel sem lehetnek azonban elégedettek, mi­vel azok pontosan ellenük irányulnak. Jelentősnek mondható az a próbálkozás, hogy igyekeznek visszavonulni az állami ha­talom körüli harcból, és ezt ráadásul a civil társadalom erősö­déseként próbálják beállítani.

Valójában viszont a küzdelmet az államért is kell vívni, a sze­gényebb és marginalizálódott néprétegeknek az állami appará­tusban való részvételéért és befolyásáért. Nem szabad átenged­ni azt az eliteknek és a középrétegeknek. Ez egyébként nem csak az „igazságosság" alapjaiból fakad: Rueschemeyer-Stephens-Stephens átfogó kutatásai során arra a következte­tésre jutott, hogy „a domináns osztályok csak addig alkalmaz­kodtak a demokráciához, ameddig az a pártrendszer érdekeiket védte."²⁹ Miközben a lakosság többsége és elsősorban az alsóbb néprétegek számára szükséges a demokrácia, azért hogy egyál­talán befolyásuk legyen saját társadalmukra, a hatalmi elitek szá­mára a demokrácia csak egy hatalomgyakorlási lehetőség a többi között, amelyet lehet előnyben részesíteni vagy mellőzni.

A küzdelemnek arról is kell szólnia, hogy az államot megvéd­jük teljes kiürítésétől, és hogy a harmadik világ sok országában legalább egy működőképes társadalmi szintre emeljük. Egy olyan állam, amely feladatait nem képes ellátni, nem is érdemel vá­lasztásokat. Az állam északi szereplők közreműködésével meg­valósuló gyengítésének – és ezt követően a középrétegekre kon­centráló demokratizálásnak – a harmadik világban ahhoz is köze van, hogy Délen pontosan azt az intézményt szándékoznak alá­ásni, amely jelenleg az egyetlen olyan intézmény, amelynek mi­nimális esélye van az északi dominancia-politika elleni fellépés­re. Az állam felszámolódásának tendenciája a déli államokban a harmadik világ további atomizálódását is jelenti, amikor is ez a szféra a világpiac és az északi domináns hatalmak számára már csak kezelendő objektum marad, amely nem képes tárgya­ló, önmagát védelmező vagy önálló szubjektumként fellépni.

A demokratizálásnak két fontos aspektusa van. Eiőszöris vi­tathatatlan, hogy a demokrácia meghatározott formái nélkülöz­hetetlen és értékes vívmányok. Az északi demokratizálási offen­zívának dacosan véget vetni, ellene lenni még a szabad válasz­tásoknak, az emberi jogoknak és a demokrácia bizonyos jogi kategóriáinak is – mint ahogy azt az iszlám egyes áramlatai vagy Ázsia egyes autoriter uralkodói manapság előszeretettel teszik – végzetes lenne. Ellenkezőleg, ezeket a gyakran „formálissá" lefokozott demokráciaelemeket erősíteni és védeni kell, ki kell állni betartásuk mellett, és tovább kell fejleszteni őket. De nem szabad ennél megállni. Túl kell mutatni a formális és jogi azo­nosságon és azon fikción vagy realitáson, hogy minden polgár ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik a törvény és a választóur­nák előtt, tehát az államban. A demokrácia reális lehetőségeit, és nem csak az egész népesség részvételének elvét kell kiesz­közölni. „Demokrácia – de kinek?" – ez a döntő kérdés. Csak egy képzett vagy tehetős kisebbségnek van reális esélye, hogy aktívan részt vegyen saját társadalmának alakításában, avagy a harmadik világ lakossága túlnyomó többségének is, amelyik a globális világgazdaság peremén vagy azon kívül él? Van-e a nőknek, nincstelen napszámosoknak, kiszorultaknak, etnikai ki­sebbségeknek, analfabétáknak, munkásoknak és munkanélkü­lieknek valóban esélyük arra, hogy egyszer saját országuk poli­tikájában hallassák a hangjukat, és valós hatalmat gyakorolja­nak? A demokrácia nyugati verziója a Dél számára pontosan a lakosság többségének részvétele ellen irányul. Ezen többség gyakorlati kizárása egyidejűleg működő demokrácia mellett – ez a market democracy mint célkitűzés lényegi magva. Aki kívül reked a piacról és nem versenyképes, annak gyakorlatilag nincs befolyása, még akkor sem, ha elméletben és a törvény szerint ugyanolyan jogokkal rendelkezhet.

A szegény néprétegeknek ma gyakorlatilag az a választás marad, hogy vagy elfogadják marginalizálódásukat, és részvé­telüket az alkalmi választásokra korlátozzák, vagy szervezkedés és mobilizálódás útján hatalmi tényezővé válnak, és megpróbál­ják a civil társadalmat megformálni. Ez a dualizmus azonban csak fél demokrácia: az eliteknek megvan a hatalmuk, és a civil tár­sadalom csoportjainak a joguk, hogy ezt kritizálják. Ez jobb, mint a semmi, de ez nem egy valóban demokratikus alapokon műkö­dő társadalom szerkezete. A demokrácia társadalmi tartalma akkor teljesedik be, ha a civil társadalom nem marad kívül a hatalmi struktúrán, hanem annak alkotórészévé válik.

Ez azonban demokráciát jelentene piacgazdaság helyett, és ez csorbítaná Észak politikai és gazdasági érdekeit.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Lásd többek között: Sámuel P. Huntington: The Third Wave – Demo-cratization in the Late Twentieth Century. Norman/Oklahoma, 1991.

² Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk.): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 32.

³ Lásd többek között: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1991. 105-110.

⁴ ldézve: Heather Deegan:The Middle East and Problems of Democ­racy. Buckingham 1993 (Issues in Third World Politics), 132.

⁵ Lásd többek között: Dávid P. Forsylhe: Democracy, War, and Cgvert Action. In: Journal of Peace Research, 1992/4, 385-395.

⁶ Abraham F. Lowenthal:The United States and Latin American Demo­cracy: Learning from History, In: Abraham F. Lowenthal: Exporting Dejjio-cracy – The United States and Latin-America. Baltimore, 1991.261.

⁷ Jeane Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards. In: Com-mentary, 1979. november, 34-45.

⁸ Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations? In: Foreign Affaires, 1993/3 nyár, 40.

⁹ Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 28.

¹⁰ Joshua Muravchik: Exporting Democracy – Fulfilling America's Destiny, Washington 1991. 227.

¹¹ Lake says U.S. Interests Compel Engagement Abroad. In: USIS, US Policy – Information and Texts, 1993. szeptember 23. 7.

¹² Uo. 8.

¹³ Uo. 8., 9.

¹⁴ Clinton Warns of Perils Ahead Despite Cold War's End, Adress to U.N. General Assmebly. In: USIS, US Ploicy – Information andTexts, 1993. szeptember 29.4.

¹⁵ Effective Enlargement in a Changing World, by Anthony Lake. In: USIS, US Ploicy – Information and Texfs, 1993. december 20.21.

¹⁶ Uo. 23.

¹⁷ Ritka kivételt jelent Irak és Szaddam Husszein. „Természetesen Irak nem demokrácia, hanem diktatúra. De országunk számára ez az egyet­len lehetőség, hogy problémáit megoldhassa" – így érvelt egy iraki dip­lomata a szerzővel szemben. Számos kormánytaggal folytatott beszél­getés során egyikük sem törekedett arra, hogy Irakot demokráciaként igye­kezzen beállítani.

¹⁸ Warren Christopher külügyminiszter 1993 júniusában. Idézet átvéve: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1994. 91., forrásmegjelölés ott.

¹⁹ ldézet átvéve: Jochen Hippler, lásd fenn.

²⁰ Lásd többek között: Jochen Hippler: Low-lntensity Warfare – Key Strategy tor the Third World Theater. In: MERIP Middle East Report (New York – Washington), 1987/1 január-február.

²¹ A választások problematikájához lásd: Edward S. Hermán – Frank Brodhead: Demonstration in the Dominican Republic, Vietnam and El Sal­vador. Boston, 1984. amely anyag néhány retorikai túlzástól eltekintve ér­dekes adalékokat tartalmaz.

²² Klasszikus esete ennek a salvadori választások 1982-ben és 1984-ben, amikor az ellenzék többek között a biztonsági helyzet miatt tagad­ta meg a választásokon való részvételt. Lásd többek között: Jochen Hipp­ler: Menschenrechte und „Politik der Starke" – USA und Lateinamerika seit 1977. Duisburg, 1984. 175-167.

²³ Lásd például Susan George-nak az adósságválságról és a Világ­bankról szóló különböző könyveit: A Fate Worse than Debt.

²⁴ Stefan Mair: Kenia's Weg in die Mehrparteiendemokratie. SWP – S 387, Ebenhausen, 1993. július, 41.

²⁵ Egy hangfelvétel alapján

²⁶ Jorge 1. Dominguez: The Caribbean Question: Why has Liberal De­mocracy (suprisingly) Flourished? In: Jorge I. Dominguez-Robert A. Pastor-R. Eslie Worrell: Democracy in the Caribbean – Political, Economic and Social Perspectives. Baltimore, 1993.25.

²⁷ Cyrus Bina:The Rhetoric of Oil and the Dilemma of War and Ame­rican Hegemony. In: Arab Studies Quarterly, 1993/3 nyár, 14.

²⁸ Ezen összefüggésben érdemes a demokráciába való mostani át­menet négy típusát megkülönböztetni. Lásd: Georg Sorensen: Democracy and Democratization. Boulder/Colorado, 1993.47.

²⁹ Dietrich Rueschemeyer-Evelyn Huber Stephens-John D. Stephens: Capitalist Develpomenf and Democracy. Chicago, 1992.287.

Az alábbi tanulmány abból a célból készült, hogy felderítsük: hogyan arathattak elsöprő győzelmet Magyarországon és Len­gyelországban az 1993-94-es választások során azok a kom­munista utódpártok, amelyek a kelet-közép-európai országok első szabad választásain oly megalázó vereséget szenvedtek?

Magyarázatunkhoz a liberális-konzervatív törésvonal elmé­letének és az ún. „két tengely"-elméletnek a tételeit kívánjuk egymással szembe állítani. A korábbi helyzet szerint a poszt­kommunista politikát erkölcsi megfontolások és az értékrendek feletti küzdelem irányítja, magyarul a liberálisok és konzervatí­vok között oszlik meg. Ez a tétel megegyezik azokkal az elmé­letekkel, amelyek az osztályszerkezet jelentőségének háttér­be szorulását jósolják a nyugati demokráciákban. Ez a nézet a poszt-kommunista országok első szabad választásai alkalmá­val tömeges támogatást nyert: az osztályszemlélet a pártok közötti választás során nem érvényesült. A második elmélet szerint a poszt-kommunista politika egyszerre a jelképek és az érdekek politikája. Következésképpen egyaránt hatnak rá a li­berális-konzervatív és a jobboldali-baloldali szembenállások. E két tengely elmélete jelentősnek tartja az osztályszemlélet hatásait, egyben magában hordozza a társadalmi osztályok fokozódó jelentőségének lehetőségét is, amikor politikai jóslá­sokba bocsátkozik.

Az alábbi tanulmány a „két tengelyes" elmélet igazát próbál­ja meg alátámasztani: középpontjában az a tétel áll, amely szerint a volt kommunista pártok azért győztek a második szabad választásokon, mert sikeresen játszották el a szociáldemokrata pártok szerepét, és – ennek következtében – el tudták nyerni a városi munkásosztály szavazatait. A kelet-közép-európai országok első két szabad választása között a jelképes politizálás helyét a hagyományosabb, érdekek szerinti politizálás vette át.

1. A politikai szerencse forgandósága a poszt-kommunista Magyarországon és Lengyelországban: a tapasztalat rejtélye

Kelet-Európának az utóbbi öt évben már kétszer sikerült megle­petéssel szolgálnia elemzői számára.¹ Az első meglepetés ter­mészetesen az volt, amikor 1989-ben a köztudatban viszonylag stabilnak vélt államszocialista államrendszerek hirtelen össze­omlottak. Többnyire még azok a szocialista elemzők is, akik el­kerülhetetlennek tekintették az egypárti uralom megszűnését, fokozatosabb, elhúzódóbb átalakulásra számítottak. Ezenkívül – és ez az alábbi tanulmány szempontjából még fontosabb – laikus körökben az a feltételezés terjedt el, hogy a kommunista rendszert, legalábbis kezdetben, egy szociáldemokrata jellegű állam váltja fel, amely majd érzékenyebben fog reagálni a szoci­ális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kérdéseire, mint azt szocialista/kommunista előde tette. Ezzel szemben a politikai váltás gyorsan játszódott le, és a kommunista pártok, illetve utód­szervezeteik a választások során nem a szociáldemokratáktól szenvedtek el vereséget, hanem olyan pártoktól, amelyek kon­zervatív célokat, hazafias és vallásos értékeket hirdettek. Az 1990-es évek elején már úgy tűnt, hogy csak a liberális ide­ológia képes alternatívát kínálni ezekkel a konzervatív erők­kel szemben. 1990-ben Magyarországon (l. 1. táblázat) a há­rom konzervatív beállítottságú párt együttesen a szavazatok több mint 40%-át nyerte el, ezzel a képviselői helyek mintegy 60%-át szerezte meg. "

Lengyelországban 1991-ben (l. 3. táblázat) a konzervatívok a közvetlen szavazatok több mint harmadát kapták, ami a parla­menti helyek mintegy 40%-át biztosította számukra. A liberális nézeteket hirdető pártok ugyancsak mindkét országban figye­lemre méltó eredményeket értek el: a liberálisok a magyarorszá­gi, ill. lengyelországi közvetlen szavazatoknak 30, ill. 22 %-át szerezték meg. Ezzel szemben az utódpártok² nagyon gyengén szerepeltek: Magyarországon a választók 11, míg Lengyelor­szágban 12%-a szavazott olyan pártokra, amelyeket szociálde­mokratákká átalakult reformkommunisták, illetve demokratikus szocialisták alkottak. Az ilyen pártokra³ leadott szavazatok ará­nya megegyezett a korábbi kommunista párttagok arányával (az utódpártok részére a korábbi párttagság bizonyult az egyetlen valóban megbízható „szavazatjelző" tényezőnek 1990-91 során). Mindkét országban tettek kísérleteket antikommunista szociál­demokrata pártok létrehozására, de ezek nem értek el számot­tevő eredményt a választásokon. A közvetlen szavazatok alig két százalékát nyerték el, tehát Magyarországon még csak be sem juthattak a parlamentbe.

1993-94-re Kelet-Európa újabb meglepetéssel állt elő. Alig­hogy a legtöbb elemző kezdte a szocializmust, sőt annak szociáldemokrata változatát is a múlt részének tekinteni, egyút­tal azt is elfogadni, hogy a politikai jobboldali-baloldali megosz­tottság helyébe a világnak ezen a tájékán a liberaiizmus-konzervatizmus ellentéte lépett, a választópolgárok több kelet­-európai országban poszt-kommunista, baloldali utódpártokat jut­tattak hatalomra. 1993-ra (l. 4. táblázat) a lengyelországi utód­párt támogatói arányát megkétszerezte. Ezzel együtt az antikom­munista szociáldemokrata párt helyzete is sokat erősödött. A széles értelemben vett baloldal, azaz a volt LEMP utódpártja (SLD) által vezetett koalíció, ennek hagyományos szövetsége­se, a Parasztpárt (PSL)⁴ és a Szolidaritásból kivált szociálde­mokrata frakció (UP) együttesen a közvetlen szavazatok több mint 40%-át tudta megszerezni. Ez a képviselői helyek csak­nem 74%-át jelentette számukra. A konzervatívok vesztettek: az 1993 utáni országgyűlésben részvételük már nem éri el az 5%-ot sem. A liberálisok mérsékelt sikert arattak: 1993-ban csu­pán 16%-át adták a lengyel képviselőknek, tehát nem voltak képesek a konzervativizmus váratlan visszaesését kihasználni.

E tanulmány célja azt feltárni, hogy milyen okok húzódhatnak meg a poszt-kommunista országok baloldali fordulatai mögött, és miben is áll ez a fordulat? Megváltozott-e a pártok választó­körének összetétele? Ha igen, le lehet-e írni ezt a változást osz­tályszempontok szerint? Okkal nevezhetjük-e az 1993-as és 1994-es választásokon győztesnek bizonyuló pártokat baloldal­inak? Már előrevetíthetjük a tanulmány végkövetkeztetését: a fenti kérdésekre óvatos, úgyszólván visszafogott igen lesz a vá­lasz. Az 1990-94-es magyar- és lengyelországi választások köz­vélemény-kutatási adatai arra utalnak, hogy a két ország utód­pártjának győzelme – legalábbis bizonyos fokig – annak tulaj­donítható, hogy sikerült önmagukat kellőképpen legitim szo­ciáldemokrata pártként megjeleníteniük, és így maguk mel­lé tudták állítani a munkásságot, amelynek soraiból valószí­nűleg sokan távol maradtak az 1990-es választások alkalmával. Nem áll szándékunkban az általunk igen egyoldalúnak tartott érték-, világ- és jelképszemléletet egy másik, ugyancsak egyol­dalú, kizárólag osztályszempontú politikai felfogással helyette­síteni. Míg egyfelől úgy látjuk, hogy az osztályszerkezet igenis jelen van, nem tagadjuk a poszt-kommunista politika liberális- konzervatív megosztottságának jelentős voltát. Például egyér­telműen mutatunk rá arra, hogy a pártok közötti választásra leg­kiemelkedőbben egyedül a vallásosság utalt és utal ma is.

Ugyanakkor azt is megjegyezzük, hogy a baloldali-jobboldali törésvonal nemcsak hogy nem tűnt el, de egyre nagyobb sze­rephez jut a társadalmi és gazdasági változások jelenlegi szint­jén. Ennek a baloldali-jobboldali szembenállásnak az erősödé­sét és az osztályszemlélet fokozódó jelentőségét kívánjuk szem­ügyre venni az adott időszak pártok közötti választásai szem­pontjából.

2. Elméleti rejtély: A poszt-kommunista országokban erősödik az osztályszemlélet?

Az a kérdés, hogy az osztályszemlélet vajon mekkora szerepet játszik a politikai folyamatok alakulásában általában, illetve ki­emelten a választásokban, egyidős a szociológia tudományá­val. Napjaink nyugati szociológusainak közös álláspontja sze­rint az osztályszemlélet jelentősége összességében hanyatlófélben van. Az osztályszemlélet szerepéről élénk vita folyik, ám azok, akik kiállnak az osztályszempontú vizsgálatok változatlan hasznossága mellett, általában nem vitatják a „ha­nyatló jelentőség" kifejezés használatát; elsősorban arra töreked­nek, hogy kimutassák: az osztályszemlélet – gyengülése elle­nére – még mindig érvényben van.

Ez a tanulmány egy lépéssel meghaladja ezt az álláspontot: arra próbálunk rámutatni, hogy a poszt-kommunizmus első öt esz­tendeje alatt az osztályszemlélet jelentősége éppenséggel fo­kozódott. Jóllehet nem ez utalt legfőképpen a későbbi pártok közötti választásra, mindazonáltal 1990-91-hez képest 1993-94 során nagyobb jelentőségűvé vált mindkét általunk vizsgált or­szágban. Álláspontunk érvényessége jól körülhatárolható: tanul­mányunk a poszt-kommunista fejlődés korai stádiumáról szól. Alig­ha tartalmaz üzeneteket – különösen nem számottevőket – a nyu­gati választói magatartás, illetve választási politika elemzéséhez. Az osztályszemléletről, illetve a politikáról szóló irodalmat csak ebben a korlátozott – méghozzá igen szűkre szabott – területen képes kiegészíteni. Állításainkat provokatívnak szánjuk, ugyan­akkor csupán szerény mértékben tartunk igényt általánosítások­ra.

Minthogy az Annual Review of Sociology legfrissebb, 1995/ 21. számában Jeff Manza, Michael Hont és Clem Brooks kiváló és mélyre ható áttekintést nyújtanak a szociológiai szakiroda­lom azon részéről, amely a társadalmi osztályok választói visel­kedésre gyakorolt hatását tárgyalja, ezt felesleges volna itt újra elismételnünk. Nézetünk kifejtése során nagymértékben támasz­kodunk erre az áttekintő tanulmányra, csupán azokra a vitatott részletekre kívánunk rávilágítani, amelyek az alábbi elemzés szempontjából különösen érdekesnek tűnnek. Megkíséreljük azonosítani/meghatározni az egyedülállóan kelet-európai, késő­szocialista vagy poszt-kommunista felfogást erről a kérdésről. (A szakirodalomnak ezt a csekély, ám olykor a lényegre mutató ré­szét Manza, Hont és Brooks érthetően nem vizsgálja.)

A. Az osztályszemlélet és a politika a nyugati demokráciákban: hanyatlik a gazdasági érdekek jelentősége?

A klasszikus szociológiai gondolkodásban a gazdasági érdek és különösen az egyének osztályhelyzetének elsődleges fontossá­gát a politikai magatartás magyarázatában alapjában sosem vonták kétségbe.

A marxizmus egyértelműen meghatározó szerepet játszott, amikor az osztályt a politikai elemzés középpontjába állította. A marxizmus klasszikusai ezt igen különös módon tették: az osz­tálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A válasz­tási politizálást polgárinak („burzsoá") minősítették; a munkás­osztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották, szemben azzal, amit a forradalmi marxis­ták rosszalló értelemben „választói rendszernek" (elektorizmus) neveztek.

Mellékesen hadd jegyezzük meg, hogy Marx egyik legkorábbi (1843), Engels pedig egyik legkésőbbi munkájában eláll ettől a véleménytől, tehát szép kis marxistának bizonyultak. Marx A hegeli államjog kritikája c. írásában még úgy vélekedett, hogy az általános választójog a munkásosztály emancipációját ered­ményezhetné. Tény, hogy néhány hónappal később híres tanul­mányában (A zsidókérdésről) már elutasította ezt a nézetet. Eb­ben már nem ítéli elegendőnek az általános választójogot és a politikai emancipációt. Az emberi emancipáció forradalmi láto­másában, a civil társadalom mindenhatóságában találja meg az emberiség történelmének végcélját.

A munkásosztály tehát visszakapja a választáson alapuló po­litizálás lehetőségét, amelyet aztán a leninista típusú forradalmi marxisták a II. Internacionálé a korosodó Engels utolsó írásai­ban politikai sikerként való értékelésével mint revizionizmust uta­sították vissza. Több mint fél évszázad telt el, mire az elmé­leti marxisták érdeklődése – kiábrándulva a szovjet és kínai jellegű forradalmi kísérletekből – újra a „demokratikus osztály­harc" felé fordult, és kezdték a társadalmi osztályok szere­pét vizsgálni a választói magatartásokban és a politikai szö­vetségekben (Przeworski, 1980; Prezeworski-Sprague, 1986; Wright, 1985; Wright, 1989). Természetesen a szociáldemokra­ta politikai szimpátiát tápláló, de a marxizmus elmélete iránt nem elkötelezett gondolkodók évek hosszú során át azért elemez­ték kitartóan a társadalmi osztályok választási politikára gyako­rolt hatását, hogy bemutassák a munkáspártok munkásosztály általi támogatottságát. Ez kiemelkedően igaz a skandináv or­szágok (Korpi,1986), Anglia (Goldthorpe és társai, 1967; Marshal et al, 1988) és Ausztrália eseteire.

Azok az elemzők, akik kritikus szemmel tekintettek a klasszi­kus marxista álláspontra, nemigen vonták kétségbe a társadal­mi osztályok politikai szükségességét. Weber véleménye jól pél­dázza a marxista problémafelvetésre adott korai válaszokat. Eszerint a társadalmi osztályba tartozás természetesen számit – ami azt illeti, nemcsak, sőt nem elsődlegesen a forradalmak, hanem a párt-, ill. választási politika szempontjából. De ez csu­pán az egyik a politikai résztvevők számos szerkezeti vonása közül, amelyeket mind figyelembe kell venni. így például a poli­tikai hatalom is gyakran a társadalmi tekintély és nem az osz­tályprivilégiumok alapján érvényesül. Ezenkívül a politikai intéz­mények, de különösen a politikai pártok (Weber, 1978) viszony­lag vagy feltételezhetőleg függetlenek az osztályérdekektől. Ál­talánosságban a különváló politikai szociológia és az empirikus választási tanulmányok az 50-es évek végéig, a 60-as évek ele­jéig kényelmesen megvoltak ezekkel a tágan értelmezett fogal­makkal. Az osztály- és a kézzelfogható gazdasági érdekeket meghatározó kiindulópontnak tekintették mind a kortárs politi­kai szociológia (Lipset, 1960; Lipset és Rokkan, 1967), mind a választói magatartás vizsgálatának (Lazersfeld és társai, "1948; Campbell és társai, 1960) „klasszikusai".

A pártválasztás meghatározó társadalmi tényezői

Az elmúlt három évtized alatt éles vitát folytattak egymással egy­felől azok, akik a társadalmi osztályok politikai hatásának csök­kenését vagy elmúlását vélték látni, és ezért a politika, illetve a politikai szociológia gyökeres újrafogalmazását tartották szük­ségesnek, másfelől pedig azok, akik az osztályok változatlan je­lentőségét hirdették.

A politikai magatartás osztályszempontú vizsgálatát legelőször az ún. polgárosodási elmélet tette próbára. Ez az Angliában, az 50-es években kialakult elmélet úgy tartotta, hogy a modern ipari társadalomban a fizikai munkásság aránya csökken, sőt, ami még ennél is nagyobb jelentőségű: maguk a munkások is polgárosodnak értékrendjük és politikai magatartásuk szempont­jából. Kétségtelen, hogy az adott időszak alatt számos olyan szerző, aki egyáltalán nem kapcsolódott a polgárosodási elmé­lethez, arra mutatott rá, hogy a pártválasztásban általánosan csökken a társadalmi osztályok szerinti döntés (Alford, 1967; Diven, 1992; Clark és Lipset, 1993).

Különös módon a polgárosodási elméletet leginkább Gold-thorpe és társai (1967) megsemmisítő bírálatából, a mára már klasszikusnak számító A jómódú munkás-ból ismerjük. Ebben Goldthorpe és szerzőtársai megcáfolhatatlan empirikus bizonyí­tékokat sorolnak fel az angliai választói magatartás osztályszem­léletének változatlan súlya mellett. Meggyőzően mutatják be, hogy a brit Munkáspárt még a 60-as években is erős munkás­osztálybeli támogatottságot élvezett.

A polgárosodásról szóló szociológiai vita politikailag távolról sem volt ártatlan. A polgárosodás elmélete a Munkáspártot bí­rálta. Azt sugallta, hogy a Munkáspárt – hagyományos válasz­tói bázisának eltűnése következtében – vagy elbukik, vagy el kell távolodnia ún. baloldali politikájától, és új politikai arculatot kell kialakítania. Azok, akik visszautasították a polgárosodási el­méletet, ezáltal kiálltak a brit szociáldemokrata mozgalom és baloldali politikájának változatlan életképessége mellett.

A Goldthorpe-tanulmány ugyanakkor nem zárta le a vitát. A Munkáspárt hanyatlása a 70-es évtizedben felszította a polgá­rosodás elvének lángjait (Heath és Curtice, 1985), amelyet az­tán Marshall és társai (1988) újra kioltottak. Ők alkotják a University of Essex szociológusainak azon csoportját, amely élet­ben tartja azt a kutatási hagyományt, amelyet Lockwood és Goldthorpe fejlesztett ki a 60-as évek folyamán.

A politikai magatartás osztályszempontú elemzését másodjá­ra az ún. poszt-materialista felfogás állította próba elé. A poszt­materialista nézet ugyancsak a II. világháborút követő, növekvő jólét gondolatából indult ki, és azt hirdette, hogy az új nemze­dék poszt-materialista értékeket vall, politikai magatartását nem anyagi érdekek irányítják, amelyek a jólét körülményei között amúgy is elveszítik jelentőségüket.

Tartalmi összefüggései alapján a poszt-materialista felfogásban végső soron a korábbi angol nézet amerikai változatát láthatjuk. Inglehart (1977) nem vonja kétségbe Goldthorpe állítását a tár­sadalmi osztályok változatlan szerepéről a brit politikában, mind­össze úgy tartja, hogy egy egyedülálló angliai jelenséggel van dolgunk. Igen különös, ahogy az „amerikai kivételességről" szóló tézist a „brit kivételességről" szóló állítássá módosítja. Összessé­gében, egészen a poszt-materializmus elméletéig – Sombart nagy jelentőségű műve, a Miért nincs szocializmus az Egyesült Álla­mokban? óta – az a hiedelem tartotta magát, hogy a társadalmi osztályok relatív mellékessége és a szocialista mozgalmak hiá­nya kizárólag amerikai jelenség, amelyre külön magyarázattal kell szolgálni. Inglehart poszt-materialista elméletében az amerikai politizálási mód válik mértékadóvá. A társadalmi változás morálisan amúgy is a jólét, tehát az osztálykülönbségek eltűnése felé tart – a brit érdekpolitizálás az, ami ettől (a normálistól) elüt, tehát ez igényel külön magyarázatot.

A polgárosodás és a poszt-materializmus elmélete egyaránt a 80-as évek korai szakaszának terméke. Nem kívánjuk ehe­lyütt ezeket kritizálni, de kötelességünknek érezzük megjegyez­ni, hogy a 80-as évek eleje óta mind Nagy-Britanniában, mind pedig az Egyesült Államokban jelentősen élesedtek a társadal­mi egyenlőtlenségek, az alacsony jövedelmi rétegek reálbére nagymértékben esett, ezért – legalábbis látszólag – ez az el­méleti vonalvezetés nem tűnik teljesen elfogadhatónak.

A polgárosodásról és a poszt-materializmusról szóló tanokra gyakran úgy tekintettek – és amint azt fenti ismertetéseink bizo­nyítják, nem minden alap nélkül -, mint az osztályszempontú elemzés és a baloldali politizálás valamiféle jobbszárnyi bírála­tára. A 80-as évekre azután olyan teoretikusok is, akik azono­sultak a baloldallal – közöttük néhány egykori marxista -, csat­lakoztak a kórushoz, amely a társadalmi osztályoknak a politi­kai magatartás szempontjából csökkenő jelentőségét zengte. Az ő meggyőződésüket ugyanakkor nem a polgárosodási vágy a poszt-materialista elmélet szolgáltatta. A poszt-marxizmusnak létezik egy olyan irányzata, elsősorban a frankfurti iskola szer­zői között, amely elutasítja, hogy az osztály lenne a politikai vál­tozás kulcsintézménye. Különösen nagy kételkedés övezi a pro­letariátus „progresszívnak" tartott szerepét.

Adorno, Horkheimer és Marcuse gyakran foglalkoztak írása­ikban ezzel a kérdéssel. A frankfurti iskola filozófusait taszította az a jelenség, amit ők a németországi nácizmus munkásosz­tály általi támogatásának tekintettek a 30-as esztendőkben, ezért nem láttak okot arra, hogy a munkásságban a baloldali politika őszinte támogatóit keressék.

Mellékesen a német munkásság feltételezett nácizmusa és a polgárság náciellenessége mind a mai napig élénken vitatott kérdése a történettudománynak és a politikai szociológiának egyaránt. A 60-as évek során Marcuse egyedüli célja az volt, hogy megtalálja azt a történelmi tényezőt, amely képes a ha­gyományos marxista szerepű munkásosztály helyére állni. Úgy vélte, hogy a társadalom peremén megjelenő új csoportosulá­sok – ő csak a radikális diákságot nevezte meg, de az elem­zés kiterjeszthető az etnikai kisebbségekre, nőkre, homosze­xuálisokra stb. – döntő szerephez jutnak majd az új progresszív politizálásban (Marcuse, 1969). Marcuse előrevetítette a 70-es évek végére, a 80-as évek elejére kialakuló új társadalmi moz­galmak elméletét. Eszerint a fejlett kapitalista világ politikája új kérdések köré fog épülni, pl. környezetvédelem, nőmozgalmak, állampolgári jogok, stb. Ezek az új kérdések valószínűleg más választókört vonzanak majd, mint a hagyományos baloldali ér­dekek. Inkább mozgósítják a középosztályt, vagy az ún. új osz­tály tagjait, azaz a különféle értelmiségieket (Gorz, 1982; Offe, 1985; Laclau és Mouffe, 1985). Mellesleg, ezeknek az új tár­sadalmi mozgalmaknak a zöme anti-etatista, ami tovább rongálja a baloldali politika jellegzetes osztályalapját. Ezt a baloldalt, amely az új társadalmi mozgalmak köré szervező­dik majd, nemcsak a műveltebb középosztály, az értelmiség alkotja, ugyanakkor ellenez mindenféle állami beavatkozást, ide­értve a jóléti államot is. Tehát elutasítja a baloldali politikai pár­tok és a munkásosztály közötti kapcsolat legfontosabb eszkö­zét. Lipset, aki a maga módján egy hasonló gondolati pályát tett meg élete végére a radikális baloldaliságtól a neoliberalizmusig, munkásságának kései korszakában jelentősen újrafogalmazta korai politikai szociológiai álláspontját, amelyben a társadalmi osztályok még lényeges tényezőként szerepeltek, és az első­sorban osztályszempontok szerint leírt politika ís a baloldal­jobboldal tengelyben nyerte el értelmét. Egy nemrégiben nap­világot látott, izgalmas cikkében ennek az újrafogalmazott bal­oldalnak a XIX. századi liberalizmusra emlékeztető értékszem­léletéről beszél: „…a baloldali és liberális kifejezések manap­ság a szabadpiaci és demokratikus tendenciákat jelentik, …a jobboldali és konzervatív jelzők azokra a csoportokra vonatkoz­nak, amelyek az állami irányítást védelmezik. Meglepő, de eze­ket az ideológiai fogalmakat ebben a felfogásban először leg­inkább a tizenkilencedik században használták." (Lipset, 1991: 220)

Az anti-etatista társadalmi mozgalmakból kialakuló új baloldal valóban egyre nehezebben különböztethető meg a XIX. száza­di liberalizmustól. Ezzel párhuzamosan társadalmi bázisa is vál­tozik: a munkásosztály helyét a művelt középosztály, vagy – Gouldner értelmezésében – az új osztály foglalja el. Ez a jelen­ség rejti magában a választási magatartás klasszikus, osztály­szempontú elméleteinek harmadszori elvetését.

A választási részvétel meghatározó társadalmi tényezői

A fent említett három próbatétel, amelyekkel „a társadalmi osz­tályok választási politikában élvezett jelentőségének" szembe kellett néznie, mind a pártok közötti választás köré épül. Az ed­dig idézett irodalmak egyaránt azt állították, hogy a baloldali pár­tok folyamatosan veszítenek választói támogatottságukból, mi­vel hagyományos osztálybázisuk tűnőfélben van.

Ám a politikai magatartást nem lehet és nem is szabad pusztán a választásokon részt venni szándékozók pártpre­ferenciáira korlátozni. A politikai magatartás elemzésekor egyúttal figyelemmel kell lennünk a választói részvétel kérdé­sére is. A választói részvétel nagy szórást mutat az országok és az idő függvényében: Nyugat-Európában gyakran 90% fö­lött alakul, míg az Egyesült Államokban a csekély 50%-os arány is előfordul. Ezzel együtt a választói részvétel csökkenésének általános tendenciája figyelhető meg. Az elemzők voltaképpen egyetértenek a választói részvétel meghatározó tényezőiben: mindannyian úgy látják, hogy a részvételt elsősorban a válasz­tópolgárok iskolázottsági szintje és foglalkozása befolyásolja. Az alacsonyabb iskolázottságú, illetve az alacsonyabb társadalmi osztályokba tartozó személyek kevésbé jelennek meg a válasz­tófülkéknél. Lipset (1960) készített egy társadalmi osztályokra alapuló értékelést a nyugat-európai és az amerikai választási részvétel közötti különbségekről. Ebben azt állítja, hogy az ame­rikai polgárok döbbenetesen alacsony részvétele a választáso­kon annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államokban nem léteznek szociáldemokrata pártok. Tehát a társadalmi osztályok hatása erőteljesen érződik az egyesült államokbeli választói rész­vételen – érvel tovább az ifjú Lipset -, mivel szociáldemokrata párt hiányában az alacsonyabb társadalmi osztályok nem talál­nak olyan pártot, amelyre szavazhatnának.

Azt a nézetet, amely szerint az alacsonyabb társadalmi osz­tályok kevésbé jelennek meg a választásokon, és hogy az ala­csonyabb választási részvétel annak tulajdonítható, hogy hiá­nyoznak azok a pártok, amelyek a munkásosztály soraiból kike­rülő választókat vonzanák, alapjaiban még nem kezdték ki. Az eddigi egyetlen vita a témában akörül bontakozott ki, vajon a választási részvétel csökkenése összefügg-e a társadalmi osz­tályok helyzetével?

Itt most hadd térjünk ki azoknak a kutatási eredményeknek az összegzésére, amelyek a választói magatartás és a társadalmi osztályok összefüggésére vonatkoznak a fejlett nyugati demok­ráciákban. A pártok közötti választás szempontjából a szakiro­dalom jelentős része azt állítja, hogy az osztályok jelentősége csökken. Ezt az állítást mind tartalmi, mind módszertani alapon többen kétségbe vonták. Például Goldthorpe és társai (1967) és Marshall és társai (1987) vitatták a polgárosodási elmélet pon­tosságát, és megingathatatlan bizonyítékokkal álltak elő a pár­tok közötti választások változatlan osztályalapúsága mellett. Manza, Hont és Brooks (1995) módszertani okokkal magyaráz­ta, miért megbízhatatlanok a társadalmi osztályok csökkenő je­lentőségét hirdető tanok. Weaklim (1991) számadatokkal támasz­tott kételyeket a poszt-materializmussal és az új társadalmi moz­galmakkal szemben. Hadd húzzuk ismételten alá: a társadalmi osztályok hatását a választási részvételre még soha nem von­ták kétségbe.

A szakirodalom tehát általában elfogadja, hogy a részvétel mértékét nagyban befolyásolja a választásra jogosultak osz­tályhelyzete. Az egyes országok közötti eltérések a munkás­osztály, ill. munkáspártok jelenlétének, avagy hiányának tulaj­doníthatók. Az Egyesült Államokban egyedülálló politikai kultú­ra érvényesül, amelyben az a politikai játékszabály, hogy nem a választópolgárok szociális értelemben alsó hányadát kell meg­szólítani, hanem ehelyett úgy kell a demokrácia játszmáját le­bonyolítani, hogy olyan egymással versenyben álló politikai prog­ramokat dolgoznak ki, amelyek a választópolgárok felső körei­hez szólnak, illetve azokat mozgósítják. Az európai politikai rendszer ezzel szemben a magas részvételi arányokon ala­pul; a társadalmi osztályok szerepe elhanyagolható a vá­lasztási részvételben, ugyanakkor jelentős a pártok közötti választás szempontjából.

Érdemes szó szerint idézni Manza, Hont és Brooks közös ér­tékelő tanulmányának következtetéseit: „Néhány mostani tu­dományos elemző úgy látja, hogy a társadalmi osztályok és a képviselőválasztás közötti viszonyt a nyugat-európai és ameri­kai tőkés demokráciákban 1945 óta a folyamatos »eltávolodás« jellemzi. Másokat az osztályokról szóló elmélet, a statisztikai módszerek továbbfejlesztése és a megbízható adatokhoz való hozzájutás lehetősége késztetett arra, hogy újraértékeljék azt az állítást, mely szerint a társadalmi osztályoknak a választási po­litikában betöltött szerepe csökken.

A legtöbb jelenlegi kutatás arra a következtetésre jut, hogy pontosabb, ha a folyamatokat "tendencia nélküli változásnak«, illetve – kivételes esetekben – »újra-szövetkezésnek« nevezzük. A kutatók erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy úgy hangolják össze az újraértékelések következő új hullámát, hogy ezáltal egyszerűsödjék a nemzetközi összehasonlítás művele­te. Ezen a ponton csupán egy biztos következtetés vonható le: egy országban sem bizonyult a választás osztályoktól függet­lennek két egymást követő alkalommal." (Kiemelés a szerzők­től.)

B. Két, egymást kizáró elmélet a poszt-kommunista politika természetéről: a liberális-konzervatív törésvonal és az ún. „két tengely" elmélete

A fent ismertetett polgárosodási, poszt-materialista, valamint az új társadalmi mozgalmakról szóló tételek sajnos nem vonatkoz­tathatók pontosan a poszt-kommunista társadalmak körülménye­ire. A politikai szociológia elfogadott nézete szerint a tőkés fej­lődés kezdeti stádiumaiban a társadalmi osztályok nagy jelen­tőséget élveznek a politikai magatartás szempontjából. Azok a nézetek, amelyek kétségbe vonják a társadalmi osztályok sze­repét és a jobboldali-baloldali megosztottságot, mind a fejlett tőkés rendszer körülményeire támaszkodnak.

Az osztályok felbomlásáról beszélni majd akkor lesz idősze­rű, ha már egy későbbi stádiumban a munkásosztály nagysága zsugorodni kezd, és a gazdasági felfutás következtében a munkásság és a polgárság egyre hasonlóbb mértékben fog gyara­podni. Ezzel szemben az államszocializmusból a piacgazda­ságba való átmenetet helyesebb a szocialista hierarchiából a tőkés osztályrendszerbe való átmenetként jellemezni. Az osztályok nem tűnnek el, sőt inkább kialakulófélben vannak. A késői államszocializmus nem volt különösebben gazdag; a gaz­dasági intézmények átszervezése következtében az életszínvo­nal esett, éleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek. A mai Ke­let-Európában egy átlagos dolgozó a kommunizmus buká­sa előtti fizetésének körülbelül kétharmadát viheti haza.

Minthogy a poszt-kommunista Kelet-Európa történelmi körül­ményei ilyen szembetűnően elütnek a fejlett kapitalista Nyugat­tól, külön elméleteket kell alkotnunk, hogy leírhassuk a politika egyes területeinek lényegét, és azokat a meghatározó társa­dalmi tényezőket, amelyek az e területeken más-más helyet el­foglaló pártok választói körét kijelölték a poszt-kommunista át­alakulás idején.

Jóllehet ezeket a kérdéseket élénk vita övezi a kelet-európai értelmiség köreiben, a szakirodalomban mégsem találtunk meg­felelően körvonalazott álláspontokat.

A kortárs kelet-európai értelmiség kultúrája – döntő mérték­ben – élőszóban jut kifejezésre. Az elgondolásokat csak beszél­getések, előadások során fejtik ki, legtöbbször nem jelentetik meg Írott formában. A politikai területekről, pártokról és azok szava­zóköréről, illetve a hasonló témákról szóló publikációk többsége újságcikk, illetve napilapokban megjelenő interjú – nem tudo­mányos folyóiratban közzétett tanulmány. A szakértők sokszor idézik egymást mind ezeknek a beszélgetéseknek a során, mind az újságcikkekben. Ez megnehezíti az elméletalkotás általáno­sító folyamatát, egyben meglehetősen esetlegessé teszi azt. Kö­vetkezésképpen igen kevés letisztult nézet alakul ki, és kevés ismeret halmozódik fel. Az alábbiakban mindent megteszünk an­nak érdekében, hogy ennek az elméleti kirakójátéknak a da­rabjait elfogadható módon egymáshoz illesszük.

Az itt bemutatandó két nézet közül az elsőt nevezzük „a liberális-konzervatív törésvonal" elméletének! Ennek az elméletnek az a gondolat áll a középpontjában, hogy a jobboldal és a balol­dal fogalma Kelet-Európában tartalmát veszítette. Helyét a poli­tikai palettán a liberálisok és konzervatívok közötti megosztott­ság vette át. Ez tehát azt jelenti, hogy a politikai küzdelmet nem a gazdasági érdekek irányítják, a pártoknak nincs jól körülhatá­rolható szavazóköre, amelyet társadalomszerkezeti vagy osztály­szempontok szerint lehetne leírni. Ehelyett a politikai küzdelem az egymással szemben álló kultúrák, értékek, a vallási és etni­kai hovatartozás, az eltérő világnézetek között zajlik.

A másik elméletnek „a két tengely elmélete"nevet adtuk. Nap­jaink Kelet-Európájában senki sem vonja kétségbe a kulturális konfliktusok és a liberális-konzervatív szembenállás súlyát. Még­is, akad néhány szociológus, politológus és társadalomelemző, aki kitart a baloldali-jobboldali megosztottság jelenléte mellett. Ezek szerint tehát nem csupán egy törésvonal létezik, nem csu­pán egy tengelyre épül rá a poszt-kommunista politika, hanem kettőre. Míg a liberális-konzervatív ellentétet az értékren­dek különbözősége adja, addig a baloldali-jobboldali ten­gely gazdasági érdekek között húzódik. Bizonyos szerzők, akikről elmondhatjuk, hogy osztják „a két tengely elméletének" állítását, azt jelzik, hogy a gazdasági érdekek végül a poszt­kommunista politikán belül is nagyobb szerephez fognak jutni, így a pártok, legalábbis egynémely párt, jól körülhatárolható, biztos szavazókörrel fog rendelkezni. Ilyen körülmények között arra kell számítanunk, hogy a társadalmi osztályok jelentősége a politikai magatartás szempontjából általában növekedni fog, és ez különösen igaz lesz a pártok közötti választások eseté­ben.

A két elmélet közötti vita a következő két kérdéscsoport körül alakult ki:

A két elmélet állításainak ismertetése során igyekezni fogunk kitérni a közöttük feszülő ellentét mindkét elemére, ámbár sta­tisztikai elemzéseinkben csupán a második kérdésre szorítkoz­tunk: az egyén osztályhelyzetének jelentőségét, egyszerűbben fogalmazva: a foglalkozás és a várható pártválasztás összefüg­géseit vizsgáltuk.

Már föntebb rámutattunk, hogy a polgárosodásról, a poszt­materializmusról, az új társadalmi mozgalmakról és a társadal­mi osztályok változatlan jelentőségéről szóló elméletek politika­ilag nem tekinthetők „ártalmatlannak". Az ismeretek szociológi­ája, avagy a szociológia szociológiája jól jöhet, ha meg akarjuk érteni a kelet-európai elméleti vitákat, egyúttal bemutatni, milyen politikai különbségek is húzódnak meg a liberális-konzervatív szembenállás és „a két tengely" elméletének vitája mögött. Rö­viden: megpróbáljuk a hátteret és néhány kulcsfontosságú ál­láspontot bemutatni azoktól a szerzőktől, akiket a fenti két el­mélet mögé sorakoztathatunk fel.

A liberális-konzervatív szembenállás elmélete a kelet-európai disszidensek politika-ellenességében és a kommunista rendszer alatti ellenzéki politizálás korai megfogalmazásában gyökeredzik, amely a civil társadalom harcát hirdette a hatalmon lévőkkel szemben.

Ezt az anti-politizálást, más néven alternatív politizálást elő­ször – nagyjából azonos időben, a 70-es évek vége, a 80-as évek eleje táján – Vaclav Havel, Adam Michnik és Konrád György indította el. A politika-ellenesség inkább gondolkodásmódot, mintsem arra irányuló, fegyelmezett erőfeszítést jelentett, hogy pontosan meghatározzák, mit is jelent a politizálás a világnak ezen a részén. Inkább ideológiai programnak, mintsem társa­dalomelemzési gyakorlatnak szánták. A kelet-európai disszidensek – megundorodva az egykori államszocialista politikusok ügyeskedéseitől – erkölcsi mércét kívántak felállítani. Bár a kom­munista politikusoknak nem kellett versenyszerű, szabad válasz­tásokon megmérkőzniük, érdekes módon mégis jól ismerték az érdekpolitizálást. Marxizmusban való jártasságuk, és ennek azon tanítása, mely szerint a politika az érdekcsoportok közötti komp­romisszumok mestersége, hajthatta őket a koalícióépítés, az el­lenfeleik szövetségek révén való semlegesítése, megosztása, ily módon irányítása felé. A 60-as években a disszidens, ill. ellen­zéki politikusok első nemzedéke a marxista „politikacsinálást" próbálta meg utánozni. A lengyel Kuron és Modzelewski, a ma­gyar Haraszti úgy hitték, hogy meg tudják és meg is kell „érin­teniük" a munkásosztályt. Azt tartották, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy olyan társadalmi bázist hozzon létre, amely ké­pes lesz ellenzéki politizálásra. Egy évtizeddel később, ahogy az ellenzék erősödött, ez az álláspont már gyermekdednek tűnt, és a XIX. századi orosz narodnyikok naiv populizmusára emlé­keztetett, akik parasztruhába öltözött radikális értelmiségiek vol­tak, és még beszédmódjukban is a parasztokat próbálták utá­nozni, azt bizonyítván, hogy valódi társadalmi bázis áll a hátuk mögött. A 70-es, 80-as évek fordulójának vezető kelet-európai disszidens értelmisége úgy döntött, hogy felhagy ezzel a nevet­séges színjátékkal, mondván: ők nem munkások, hogyan is lép­hetnének fel a munkásosztály képviselőiként?

De kit is képviseltek ők igazán? Erre a kérdésre a politika-elle­nesség leleményes válasszal szolgált: a civil társadalmat, a ma­gasabb erkölcsi színvonalat – nem pedig bármilyen különálló cso­portosulást vagy társadalmi osztályt. Az anti-politika izgalmas, nagyon ötletes megfordítása volt a civil társadalomról alkotott marxi felfogásnak. A fiatal Marx a civil társadalom határait abból a megfontolásból kívánta az osztályharc hangsúlyozásával kitá­gítani, hogy ezáltal meghaladja az osztályok közötti különbsége­ket; az egykori államszocializmus disszidens ideológusai az osz­tályhatárokat olyan társadalmi mozgalmak révén gondolták fel­számolni, amelyek nem tesznek különbséget osztály és osztály között, hogy így újra életbe léptessék a civil társadalom fogal­mát. Tehát az osztályokra épülő politizálás, a sokszínű érdekek befolyásolásán alapuló politizálás helyébe egy új erkölcsiségű politizálási módot kívántak állítani.

Az anti-politizálás mozgalmának létrehívása amellett, hogy egyszersmind bátor és nemes cselekedet volt, igen tartalmas­nak és vonzónak bizonyult. A 80-as évtized során nemcsak a disszidens értelmiségiek, hanem a társadalom különböző nagy csoportjai is megtapasztalhatták az ún. „szabadsághiányt". A késői szocializmus gazdaságilag nem volt különösebben sike­resnek mondható, a 70-as évektől fogva mélyült a kapitalista Nyugat- és az államszocialista Kelet-Európa életszínvonala kö­zötti szakadék. Mégis, fennállásának utolsó két évtizedében a rendszerrel szembeni elégedetlenség elsődlegesen az emberek­nek a szabadság, a demokrácia, illetve az együvé tartozás iránti vágyából fakadt. Ezeket a vágyakat kétféle módon lehetett au­tentikusan megválaszolni: egyrészt a liberalizmus irányából, amely az egyén szabadságát hangsúlyozta, másrészt a konzer­vativizmus irányából, amely a nemzet, az etnikai tisztaság és a vallás fogalmának feltámasztott nyomatékosításával kínált meg­oldást az identitás és az együvé tartozás meghatározására.

Az anti-politizálás és a vele együtt megjelenő „civil társadalom"-elmélet⁶ a 80-as évek során a kommunista, érdekcsopor­tok szerinti politizálással állította önmagát szembe. A küzdelmet, úgy mondták, „a társadalom" és „a hatalmi erők" vívták egymás­sal, nem pedig a társadalom különféle rétegei. Az anti-politizá­lásnak ez a felfogása egyaránt könnyen magába tudta fogadni a liberális értelmiségiek, a konzervatív hazafiak, a bigott hívők és a jobb életkörülményekért, valamint önállóságukért harcoló munkások csoportját, értelmiségi tanácsadóikat is ideértve.

A poszt-kommunista időszak későbbi halálos ellenségei – a köztük feszülő egyet nem értés ellenére – békésen megfértek egymással a kommunista párt és „apparátcsikjai" elleni közös küzdelemben. A liberalizmus a hazafiság és a vallás mint állam­polgári jogok mellett szállt síkra; míg a liberális értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint például a KOR, addig a konzervatív értelmiség – még a lengyelországi egyházi vezetés is – támogatta a munkásság szociáldemokrata törekvéseit, ame­lyeket például a Szolidaritás szakszervezeti mozgalma is meg­testesített. Minthogy ez a fennálló rendszer ellen irányult, ezért részét képezte a társadalom küzdelmének a hatalmon lévőkkel szemben.

A 80-as évek eleji lengyel és magyar disszidensek liberaliz­musa a polgári szabadságjogokra, és nem a piacgazdasági rend­szerre, illetve a magántulajdonra összpontosított.⁷ 1989 köze­ledtével azonban a „civil társadalom" ezen boldog egységessé­ge bomlásnak indult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a politika-ellenesség valójában politizálás más eszközökkel, nem pedig a politi­kai tevékenységek teljeskörű elutasítása. Ennek megfelelően az újonnan kialakuló politikai küzdőterek az anti-politika logikája és főbb érdekei mentén oszlottak meg, más szóval a legjelentő­sebb különbség a liberálisok és a konzervatívok között rejlett. Noha a liberálisok és a konzervatívok könyörtelen harcot vívtak egymás ellen, azért készek voltak megállapodni a poszt-kom­munista politikai felfogás legalább egy alapfeltételében, amelyet Tamás Gáspár Miklós (1989) és Adam Michnik oly meggyőző­en fogalmazott meg: a politika poszt-kommunista szakaszában nincs helye a baloldali-jobboldali megosztottságnak (hasonló­an vélekedik még Milán Simecka, 1992; Kis, 1990a; 1990b; 1992; Arató és Cohen, 1992). Ideje, hogy „búcsút vegyünk a baloldaltól" – szólt Tamás Gáspár Miklós egyik nagy hírű tanul­mányának címe.⁸ Simecka (1990) egészen odáig merészkedett, hogy azt sugallja: Közép-Európa – az osztálymentes politizálás és az idejétmúlt baloldal-jobboldal fogalmainak mellőzése ré­vén – leckét adhat a Nyugatnak pragmatikus politizálásból.

Kelet-Közép-Európa annak a „magasabb szintű" politikai kul­túrának a bölcsője, amely a teljes nemzet, az egész társadalom – és nem csupán valamelyik rétegének – anyagi érdekeit teste­síti meg. Arató (1992: 78) ugyancsak előnyösebb helyzetűnek találja azokat a pártokat, amelyek nem hajszolják a társadalmi osztályokon alapuló választói kör kialakítását. Egyúttal arra fi­gyelmeztet, hogy a politika „weimarizálódása" menne végbe, amennyiben a poszt-kommunista Kelet-Európa az osztályokon alapuló politizálással kísérletezne.

A fent ismertetett álláspont az – legyen bár elemző vagy csak leíró jellegű -, amit mi a „liberális-konzervatív törésvonal" elmé­letének neveztünk el. Az e felfogást követő poszt-kommunista po­litizálás különböző erkölcsi és világnézeti vélemények vitáját je­lenti. A politika-ellenesség nézete szerint a poszt-kommunista politika sokkal inkább a jelképek politikája, az értékrendek csatá­ja, mintsem érdekpolitika vagy osztályharc. Ami azt illeti, a liberá­lis-konzervatív szembenállás elmélete meggyőző elemzésnek bizonyult, ugyanakkor – miként arra egy, az 1990-es magyaror­szági választásokról szóló korábbi tanulmányunkban már hivat­koztunk (Szelényi Sz. és társai, 1995) – igen jól tudta követni a korai poszt-kommunista rendszer politikai folyamatait is. Nem ért minket meglepetésként, hogy nem találtunk kimutatható statiszti­kai összefüggéseket a pártszimpátia és a választók osztályhely­zete között. Ez megerősíti annak az elméletnek az állításait, amely a baloldal és az osztályhelyzet mellékességét hirdeti a politikai küzdelmekkel összefüggésben. Ugyanakkor az is meglehetősen igaz megállapítás, hogy 1990-91-ben a baloldali jelző aligha illett az egykori kommunista pártokra. Sem tagságuk, sem széles tá­mogatottságuk nem a baloldali választókörből, azaz a munkás­osztályból verbuválódott. Mindezeken túl, a poszt-kommunista li­berális és konzervatív pártok túlfűtött „Kulturkampf"-ba bocsátkoz­tak egymással (I. Schlett, 1994), amelyben a hazafiság kontra koz­mopolitizmus kérdését vitatták a nyugat-barát és az általuk xenofóbiás populistáknak tartott személyiségek; illetve azok a né­zetek csaptak össze, amelyek egyfelől vallási és családi érdeke­ket, másfelől a világi értékeket, továbbá az állam és az egyház szétválasztását hangsúlyozták.

Tény, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tanát nem fo­gadta el minden politikai elemző. Főként azok a politológusok, akik rokonszenveztek az utódpárt programjával, illetve akik így vagy úgy kapcsolatban álltak a kommunista párt reformszárnyával, másként értékelték a stabil választói bázis hiányát és a nyilvánvaló gyenge­séget, sőt magának a politikai baloldalnak a hiányát is.

Bihari Mihály, a korábbi reformkommunista, akit a 80-as évek végén a kommunista párt kizárt tagjai sorából, hogy az utódpárt aztán visszavegye és parlamenti képviselővé tegye 1994-ben, már 1989 decemberében azt írta az egyik napilapban (Bihari, 1989), hogy a magyarországi politikai csatározásokban nem ket­tő, hanem három, oldal vesz részt. Noha elismerte a baloldal gyenge voltát, kitartott amellett, hogy még reményteli jövő áll előt­te. A baloldali pártok hasznosságát a politikai konszolidáció szempontjából elméletileg elképzelhetőnek tartotta. Egy másik, Biharihoz hasonló kötődésű politológus, G. Márkus György – meglepő módon – Lipset és Rokkan elméleteiben keres magá­nak kiindulópontokat (Márkus, 1994). Egyik cikkében, amelyet az első választási ciklus végén, de még a második demokrati­kus választás előtt, 1994 májusában írt, arra a következtetésre jut, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tartós súlyán túl az a politikai baloldal, amely elismeri a társadalmi igazságos­ság értékeit, széles körben vált elfogadhatóvá, sőt a liberálisok és a konzervatívok is a munka-tőke ellentét mentén különültek el egymástól (idézett mű: 43).

Bihari, de különösen G. Márkus írásaiban tehát a „két tengely elméletét" látjuk felbukkanni: azt az állítást, mely szerint a balol­dalnak igenis van jövője, és társadalmi bázisát egy társadalmi osztály fogja kijelölni.

A politikai játéktér osztályok szerinti megosztottságának kér­dését számos nem-szocialista politikus, illetve politológus is fel­vetette (Ost, 1993; Kitschelt, 1992; Kuron, 1994; Reykowski, 1994; Wnuk-Lipinski, 1995). Miközben a társadalmi osztályok csökkenő jelentőségét hirdető vélemény baloldali bírálói attól tar­tottak, hogy kötődéseik politikai képviselői el fognak tűnni a szín­ről, addig a konzervatívabb felfogású elemzők aggodalommal szemlélték annak az ideológiának az erősödését, amely ellen felnőtt életük nagy részén át küzdöttek. Azok a konzervatív ér­telmiségiek, akik a politikai hatalomban vagy akörül tevékeny­kedtek, mindkét országban napilapok hasábjain, interjúkban és nyilvános viták során óvtak a „kommunista restauráció" veszé­lyétől. Reykowski (1994: 19-20.) például a „gondoskodó állam" támogatói létszámának növekedését tapasztalja Lengyelország­ban 1991 és 1993 között, és úgy vélekedik, hogy ez a változás árthat a kialakulófélben lévő demokratikus intézményeknek.

Az 1990-es magyarországi választásokról szóló korábbi ta­nulmányainkban (Szelényi I. és Szelényi Sz., 1991; Szelényi Sz. és társai, 1995) kiemelten foglalkoztunk a választói részvétellel. Adatelemzéseink megbízható bizonyítékát adták, hogy a válasz­tásokon való részvételt leginkább a választópolgárok iskolázott­sági szintje, illetve – bizonyos mértékig – foglalkozása határoz­ta meg. A magyarországi első szabad választások alkalmá­val a választópolgároknak csupán mintegy fele jelent meg az urnák előtt. Többségük a magasabb iskolai végzettsé­gűek, illetve a magasabb társadalmi presztízst élvező pá­lyák tisztviselői közül került ki. Ugyancsak szemügyre vettük a szavazó és a szavazástól távolmaradt polgárok politikai nézetei között mutatkozó különbségeket. A számok azt bizonyították, hogy amellett, hogy a választástól tartózkodók alacsonyabb tár­sadalmi rangúak voltak, legtöbbjük olyan értékeket vallott ma­gáénak, amelyeket a szociáldemokrata pártok választókörével szokás kapcsolatba hozni. Arra az ún. „két tengely"-elmélettel összhangban álló következtetésre jutottunk, hogy 1990-ben a megszólítatlan szociáldemokrata választókör igen tekintélyes méretű lehetett. Abban az időben ezt a felvetést hevesen vitat­ták. A liberális filozófus Kis János, aki ekkortájt az SZDSZ elnö­ke volt, elemzésünkre adott válaszában megerősítette azt az álláspontját, mely szerint a baloldalnak nincs jövője Kelet-Euró­pában, ezért pártja, a liberális SZDSZ helyes stratégiát folyta­tott akkor, amikor nem egy szociáldemokrata platformot tett ma­gáévá, hanem – ehelyett – az állampolgári jogok képviselete mel­lett kötelezte el magát.

A „két tengely"-elméletet nagyvonalakban úgy foglalhatjuk össze, hogy a politikai küzdőtéren a baloldali-jobboldali meg­osztottság éppen úgy érvényes, mint a liberális-konzervatív, csakhogy a poszt-kommunista átalakulás kezdeti időszakában ez még nem derül ki világosan.

A kommunizmus bukását követő idők első szakaszát elsősor­ban a szabadság, az identitás és együvé tartozás kérdései ural­ják, ezért ez a liberális-konzervatív tengely mentén, a társadal­mi osztályok csupán halvány körvonalai között épül ki. Minthogy a gazdasági érdek- és osztálykülönbségek továbbélnek a fel­szín alatt, ugyanakkor az állampolgári jogokat a törvény szava­tolja, a gazdasági konfliktusok előtérbe kerülnek. Ennek az a következménye, hogy a politika a jelképes politizálásból az ér­dekpolitizálás felé mozdul el, ismét jelentőséget kap a balolda­li-jobboldali megosztottság és a politikai nézetek osztályfüggő­sége. Más szóval: minél inkább megközelítik a volt államszo­cialista országok a demokratikus piacgazdasági modellt, annál mélyebb tartalmat nyer a bal- és jobboldal fogalma, annál nagyobb szerephez jutnak a gazdasági érdekek és az osztálykülönbségek a választói döntésben.

A liberális-konzervatív törésvonalról szóló elmélet az osztály­szemléletnek és az érdekpolitizálásnak mond búcsút. Ezzel szemben a „két tengely"-elv azt vallja, hogy a jelképek politikája a korábbiaknál kevésbé fogja irányítani a poszt-kommunista po­litikai elképzeléseket, ugyanakkor az osztályszemlélet erősödé­sére és az érdekpolitizálás újfent központi szerepére számít.

3. Feltételezések, számadatok és módszerek

Ebben a fejezetben a két, egymással vitában álló tézis, a „libe­rális-konzervatív törésvonal" és a „két tengely" elméletének helyzetmagyarázó erejét kívánjuk összemérni a magyar- és lengyel­országi pártpreferenciák 1990-94-es változása alapján.

A „két tengely"-elmélet helyességét igazolja az, ha 1. a társa­dalmi osztályoknak és az iskolázottságnak csupán csekély ha­tását tapasztaljuk az 1990-91-es magyarországi, illetve lengyel­országi választásokon; ha 2. az osztályszemlélet és az iskolá­zottság erősödő hatása tapasztalható mindkét országban 1993­94 során; ha 3. a második szabad választások alkalmával a szo­cialista pártok szembetűnően több támogatót szereztek a vá­lasztó polgárok azon köréből, amely szavazatait általában szo­ciáldemokrata pártokra adja, tehát, ha a „fizikai munkás" státusz­ból szocialista szavazatra következtethetünk; ha 4. az ideológi­ai kérdések (például a felekezeti hovatartozás, a maga összes lehetséges változataiban, megőrizték jelentőségüket a második választások alatt is, de az osztályszemlélethez képest hatásuk csekélyebbnek bizonyult. Az alábbi számadatok nagy általános­ságban ezeket a feltételezéseket támasztják alá.

Számadatok

Számadatainkat két forrásból szereztük be. Az 1990-es magyar­országi és az 1991-es, illetve 1993-as lengyelországi választá­sokra vonatkozóakat a „Társadalmi rétegződés Kelet-Európá­ban 1989 után" c. felmérésből (Szelényi-Freiman, 1991) merí­tettük, amelyben a népesség különféle rétegeinek találomra ki­választott képviselőit arról kérdeztük, hogy a legutóbbi parla­menti választásokon kire szavaztak.

A közvélemény-kutatást Magyarországon 1993-ban, Lengyel­országban 1994-ben végeztük el. Látható, hogy néhány éves eltérés mutatkozik a felmérés és a választások időpontja között, de ez nem érinti az adatok megbízhatóságát. Sőt, 1993-94-re nézve a legtöbb esetben csak csekély mértékben lehetünk ta­núi az ún. nyájszellem érvényesülésének, azaz annak a tenden­ciának, hogy a választók közül többen állítanák azt, hogy a győz­tes párt(ok)ra szavaztak, mint ahogyan azt az összesített válasz­tási eredmények bizonyítják. Ugyanakkor, sajnos, az 1991-es lengyelországi bejelentett baloldali szavazatokkal kapcsolatban beszélhetünk bizonyos fokú „nyájszellem"-hatásról. Az 1994-es felmérés idején a megkérdezettek közül lényegesen többen em­lékeztek vissza úgy, hogy 1991-ben a baloldalra szavaztak, mint azt ténylegesen tették. Míg a valóságban a baloldali pártok a szavazatok csupán 23,1 %-át szerezték meg, addig 1994-es válaszadóink 31,3%-a emlékezett vissza úgy, hogy,, rájuk sza­vazott. Másfelől viszont a felmérésből eredő visszamenőleges becsléseink a szavazatok pártok közötti megoszlásáról igen helytállónak bizonyultak.

Az 1994-es magyarországi választásról szóló elemzéshez a MEDIÁN (közvélemény-kutató iroda) „exit poll" adatait használ­tuk fel. A MEDIÁN spontán kiválasztás alapján 60809 embert kérdezett meg, közvetlenül szavazataik leadása után. Az így nyert eredmény nagyon közel járt a választás tényleges kime­netének adataihoz.

Az 5-ös (Magyarország) és a 6-os (Lengyelország) tábláza­tok a szavazó népesség lehetséges változóinak megoszlását

mutatja, ahogyan azt modelljeinkhez is felhasználtuk. Magyar­ország esetében a szavazatokat három pártcsoportosulás sze­rint elemeztük: MSZP, konzervatívok (MDF, FKGP, KDNP) és liberálisok (FIDESZ és az SZDSZ). A lengyelországi eredmé­nyek vizsgálatához is ebbe a három kategóriába soroltuk be a pártokat, jóllehet a baloldalt ott egy választási koalíció adja, amelyet a volt kommunista párt vezet. Mellette a meglehetősen konzervatív, hagyományos szövetséges, a Parasztpárt és az an­tikommunista Munka Unió, az egykori Szolidaritás-mozgalom baloldali, szociáldemokrata frakciója áll. A rájuk adott szavaza­tokat egységesen a baloldal szavazataiként kezeltük.

A szavazást várhatóan befolyásoló tényezők közé felvettünk egy 5 „dummy" változóból álló sort a társadalmi osztályba tarto­zás kimutatásához. A szűkkörübb exit poll-adatok és saját ada­taink összehasonlítása érdekében a gazdaságilag inaktív lakos­sági csoport mutatóit külön tüntettük fel.

Ezek után, az EGP osztályozási rendszerének megfelelően, a következő foglalkozási kategóriákat állítottuk fel: diplomások, me­nedzserek, szellemi munkakörben dolgozók, fizikai, továbbá me­zőgazdasági munkások. Sajnos a magánvállalkozás hatását nem tudtuk külön megvizsgálni a pártok közötti választás tekintetében, mivel a MEDIAN-tól beszerzett adatok között a magánvállalkozás nem szerepelt külön kategóriaként. Ezeken kívül még számos olyan, többnyire állandó, kontroli-változót alkalmaztunk, amelyek itt nem igényelnek bővebb magyarázatot. A „templomjáró" elne­vezést azok kapták, akik nem csupán évente néhányszor vesz­nek részt istentiszteleten. A „városlakó" cím azokra vonatkozik, akik a 100.000-es lélekszámnál nagyobb települések lakói.

Az alábbi eredményeket, melyek a táblázati adatok minden­irányú összevetéséből és logisztikai regressziós modellekből fa­kadnak, abból a célból közöljük, hogy általuk megbecsülhetővé váljék a pártválasztás különböző, egymástól független változói­nak hatása az egyes országokra nézve év szerint. Külön figyel­met kívánunk fordítani azoknak a mutatóknak a nyomon követ­hető változásaira, amelyek az osztályhelyzetre utalnak.

4. Eredmények: a pártok közötti választás meghatározó tényezői

Magyarországon, illetve Lengyelországban 1990-91 és 1993­94 között lezajlott néhány jelentős változás, ami megváltoztatta a választói magatartás szociális determináltságát. Olyan váltó­zásokról van szó, amelyek összhangban állnak mind a poszt­kommunista időszak lehetséges szociáldemokrata választói bá­zisáról alkotott feltételezésünkkel, mind pedig a „két tengely"-elmélettel. Ugyanakkor adataink kétségessé teszik a liberális-konzervatív törésvonal elvének helyességét.

Először is: a baloldali fordulat a magyar és a lengyel politi­kában egyaránt a választói részvétel csekély, de tartalmát tekintve mégis jelentős növekedésével járt együtt. A magyar­országi részvétel a választások első fordulóiban 66-ról 70%-ra, a második fordulókban 45-ről 52%-ra emelkedett (I. az 1. és 2. táblázatokat). Lengyelországban a részvétel még látványosab­ban növekedett: 1993-ban mintegy 23%-kal többen szavaztak, mint 1991-ben.

Sajnos nem rendelkezünk adatokkal azokról a polgárokról, akik csak a második választás alkalmával adták le szavazataikat. Ennél fogva nincsenek közvetlen bizonyítékaink arra, hogy a Szocialista Pártnak jól jött a megnövekedett választói részvé­tel, vagy hogy csökkent volna az iskolázottság, illetve a foglal­kozás hatása, amely meghatározó volt az 1990-es választásoktól távolmaradók csoportjának előrejelzésében. Csupán annyit mondhatunk, hogy a választói részvétel növekedése megfelel a lehetséges szociáldemokrata választói körről felállított hipoté­zisünknek.

Az osztálytudat fokozódó jelentőségét, és hangsúlyosan a volt kommunista pártok támogatói létszámának növekedését a mun­kásosztály körében legjobban az a táblázat mutatja be, amely a pártokra leadott szavazatok és a foglalkozások közötti össze­függést keresi (8., 9. táblázatok).

A fizikai munkásság részéről az utódpártok támogatottságá­nak döbbenetes erősödése tapasztalható. Ez az egyetlen lé­nyeges jelenség ad választ arra, hogy miért nyerték ezek a pár­tok a választást éppen négy évvel a kommunizmus bukás§„után. Lengyelországban (I. 9. táblázat) a parasztságtól eltekintve, amely a kétségesen baloldali Parasztpárt révén már 1991-ben a baloldalra adta voksát, minden foglalkozási ágban nőtt az utód­pártok támogatóinak aránya. Ám ez a növekedés (mintegy 80%) a fizikai munkásság körében kiemelkedő szintet ért el. Minden más foglalkozási csoportban ugyancsak több volt a baloldalra leadott szavazatok száma 1993-ban, mint 1991-ben, de csu­pán 40-50%-kal.

A 8. táblázat hasonló fejleményekre utal Magyarország tekin­tetében: a baloldalra szavazók aránya elsősorban a fizikai és a mezőgazdasági munkások körében növekedett meg. Figyelemre méltó ugyanakkor a menedzser-réteg erős baloldali kötődé­se is. Ez a jelenség, amely már 1990-ben is megfigyelhető volt, az 1989 előtti technokrata elit politikai támogatásának „lehorgonyozásáról" tanúskodik: hűek maradtak azokhoz, akik ezekbe a pozíciókba segítették őket. A diplomások egyik országban sem rokonszenveznek annyira a baloldali politikai erőkkel, mint a menedzserek – inkább a liberális pártokat választják.

A többváltozós elemzés további megerősítést nyújt a pártvá­lasztásokban érvényesülő osztálytudat jelentőségének fokozó­dásáról szóló tézisnek, valamint annak a megállapításnak, hogy a műveltebb városi munkásság szavazatainak döntő szere­pe volt az utódpártok 1993-94-es választási győzelmében.

A 6. és 7. táblázat négy különálló logisztikai regresszió eredmé­nyeit mutatja be. Az egyes sorok a baloldalra szavazók százalé­kos megoszlását tükrözi: Magyarországon a szocialistákra (MSZP), Lengyelországban a Baloldali Demokratikus Szövetség­re (SDC), a Parasztpártra (PSL) és a Munka Unióra (UP) le­adott szavazatokat vetettük egybe az összes többivel.

Akadnak bizonyítékok, amelyek azt a feltételezésünket tá­masztják alá, hogy a második szabad választások alkalmával mindkét országban erősödött az osztályszemlélet hatása a pár­tok közötti választásban. Ahogyan azt az 1990-es magyarországi választásokról készített tanulmányunkban (Szelényi Sz. és tár­sai, 1995) megjegyeztük, a társadalmi osztályok hatása 1990-ben inkább a választásokon való részvételben nyilvánult meg. A pártok közötti döntés szempontjából azonban igen kis jelen­tősége volt.

Jelenlegi elemzésünkben az 1990-es választási eredménye­ket egy másik adatsor alapján értelmezzük, mint korábban, jól­lehet az eredmények ugyanazok. 1990-ben Magyarországon nem lehetett összefüggésbe hozni a megkérdezettek foglalko­zási ágait és az MSZP-re leadott szavazatokat. Az iskolázott­ság, ezzel szemben, árulkodóbbnak tűnik. A közép-, illetve fel­sőfokú végzettségűek közül többen szavaztak a szocialistákra, mint az alapfokú végzettségűek soraiból. Az egyetemi diplomá­val rendelkezők több mint kétszer annyian választották a Szoci­alista Pártot (e^.98=2,7), mint a nyolc általános iskolai osztályt (sem) végzettek. Tehát, míg a foglalkozás önmagában nem ké­pes magyarázatot adni az 1990-es szocialista eredményekre, addig szemmel látható, hogy a tanultabb, világias, városi (hoz­zá kell tennünk: volt párttag) középosztály jelentette az utód­párt társadalmi bázisát léte első éve alatt. 1994'-re, ugyanak­kor, azt tapasztaljuk, hogy a fizikai munkás válaszadók közül lényegesen többen szavaztak a Szocialista Pártra, mint a diplo­mások, a szellemi dolgozók és a mezőgazdasági munkások köreiből. Amint erre már korábban rámutattunk, a menedzse­rek a fizikai munkásokhoz hasonlóan szavaztak. Noha a két min­tavétel mennyiségi különbségei megnehezítik a közvetlen össze­hasonlítást ezen a szinten, az világosan látszik, hogy a poten­ciális szociáldemokrata választókör⁹ sikeres mozgósításán túl az MSZP a régi kádereinek voksát is meg tudta tartani. 1994-ben az MSZP kettős gyökérzettel kapaszkodott a talajba: egyfe­lől a volt kommunistákhoz szólt, főként azokhoz az egykori ká­dereihez, akik meg tudták őrizni vállalatvezetői pozíciójukat a rendszer összeomlása után is, másfelől a munkásosztály sza­vazóit is mozgósítani tudta. Mindössze négy esztendő alatt a szocialisták képesek voltak átalakulni a korábbi kommunista értelmiség pártjából egy olyan párttá, amelyet messze leg­inkább a munkásosztály támogat. Az a tény, hogy a középfo­kú iskolai végzettség és a városi lakhely nagymértékben és támogatólag kötődött a szocialista szavazatokhoz 1994-ben, azt jelzi, hogy az MSZP munkástámogatottságát az iskolázottabb, városi, nem vallásos fizikai munkásság adja. Ezért tehát társa­dalmi bázisa szempontjából azt mondhatjuk, hogy az 1994-es Szocialista Párt nagyon hasonlított a hagyományos szociálde­mokrata pártokhoz, mint például a 70-es évek előtti brit Mun­káspárthoz. Érdemes megjegyeznünk, hogy a legkiszolgáltatot­tabb rétegek ugyanakkor nem az MSZP-t választották. Az inak­tívak (főként a nyugdíjasok, akik életszínvonaluk zuhanását ér­zékelhették, de a munkanélkülieket is ideszámítottuk), valamint a legkevésbé iskolázott, szakképzetlen dolgozók nem támogat­ták a szocialistákat.

A lengyelországi választások története több tekintetben ha­sonlatos a magyarországi választási sikerek alakulásához. Mi­ként Magyarországon, a második szabad választások alkalmá­val a lengyel baloldal is több munkásszavazatot szerzett, mint 1991-ben. Ám a két ország között nem elhanyagolható különb­ségek is felfedezhetők. Legelsőként az, hogy Lengyelország­ban 1991-ben a baloldali pártok választóinak zömét az iskolá­zatlan, idősebb, vidéki parasztság és nem az egyetemi végzett­ségű volt káder-, ma menedzserréteg tette ki, mint Magyaror­szágon. Ez a tény megfelel annak az általános benyomásunk­nak, hogy a lengyel kommunista párt a 70-es évtized végétől folyamatosan veszítette el támogatóit az iskolázott, menedzse­ri rétegből; ezzel szemben Magyarországon technokraták tekin­télyes csoportja tartott ki a rendszer mellett. 1993-ra a lengyel baloldal választói körének fizikai munkás rétege megerősödött, ugyanakkor a diplomások tisztán eltávolodtak a politikai játék­térnek erről a részéről. 1993-ban a lengyelországi baloldalra még mindig a világias felfogású vidéki emberek szavaztak, de fizikai munkás éppen annyi akadt közöttük, mint mezőgazdasági.

Összefoglalva tapasztalatainkat a poszt-kommunista válasz­tói magatartás szociális meghatározottságának változásairól, a következőket mondhatjuk: miközben 1990-91-ben a foglalkozási vagy osztálystátusz csupán enyhe hatást gyakorolt a pártválasz­tásra, addig 1993-94-ben a társadalmi osztályok hatása foko­zott mértékben volt érzékelhető a pártok közötti választásban. Ez a változás erősebb és egyértelműbb Magyarország, gyen­gébb és ellentmondásosabb Lengyelország esetében. Felfogá­sunk szerint ez a folyamat az 1990-es választásokon még jel­lemző „jelképes politizálástól" való eltávolodást jelenti az „érdek­politizálás" felé. Úgy véljük, hogy ez az új pártrendszer megerő­södésére utal, általánosságban véve a parlamenti demokrácia megerősödésének a jele.

„Határozott" feltételezésünket azonban két további megálla­pítás gyengíti. Először: tekintettel arra, hogy a választói rész­vételről nincsenek adataink, feltételezésünket sajnos nem áll mó­dunkban közvetlenül ellenőrizni. Lehet, hogy amit itt leírtunk, puszta feltételezés marad, még ha összhangját a rendelkezé­sünkre álló adatokkal ki tudtuk is mutatni. Másodszor: a 7. táb­lázat jól bizonyítja, hogy korai volna még búcsút mondani az ide­ológiai tényezőnek, vagy eltekinteni a liberális-konzervatív meg­osztottság súlyától. A pártok közötti választásra a legdöntőbb mértékben az a változó gyakorolt hatást, amely a válaszadó rendszeres templomlátogatására vonatkozott. Újrafogalmazva legátfogóbb elméleti álláspontunkat, elmondhatjuk, hogy a libe­rális-konzervatív és a baloldali-jobboldali megosztottság egy­szerre van jelen a poszt-kommunista politikában. Az 1993-94-es baloldali fordulatot csak úgy értelmezhetjük, hogy a hang­súly a liberális-konzervatív hasadásról a baloldali-jobbol­dali hasadásra került át.

5. Következtetés: búcsú a liberális középtől?

Elemzésünk nyomán igen mély kétségek ébredhetnek Tamás Gáspár Miklós „búcsú a baloldaltól" felvetése iránt. A baloldal és az osztályszemléletű politizálás mindezideig nem múltak el; kezdeti gyengeségeik után, úgy tűnik, visszatérőben vannak. Ebből a téves diagnózisból tanulnunk kell, egyúttal belátnunk, hogy a búcsú a jobboldaltól, más szóval a konzervativizmustól, aligha lehet most időszerű. Hiba lenne azt a következtetést le­vonni, hogy a politikai jobboldal meghalt Kelet-Európában, Ma­gyarország és Lengyelország esetében különösen.

Nem szabad eltúlozni ezen országok 1993-94-es baloldali győzelmének jelentőségét. Összességében csupán a választók egyharmada szavazott tisztán a baloldalra 1993-94-ben. Lengyel­országra nézve még ez a megállapítás is túlzó. A Parasztpárt, amint azt választókörének összetétele is mutatja, távolról sem tekinthető baloldali pártnak, semmilyen releváns szempont sze­rint sem. A további baloldali szavazatok pedig két olyan mozga­lom (SLD és UP) között oszlanak meg, amelyek egyre rosszabb viszonyban állnak egymással. A lengyel politikai jobboldal szer­vezettsége gyenge volt, képviselői helyeinek végzetes elveszté­se ennek tulajdonítható. Összességében a jobboldal a közvet­len szavazatok csaknem egynegyedét szerezte meg Lengyelor­szágban 1993-ban, ám ez hat különböző párt között oszlott meg, így a képviselői helyek 5%-át sem nyerte el. Magyarországon új középjobb alakult ki, amelyet a vezető szerepre törő FIDESZ és az átalakult, liberálisabb felfogású MDF alkot. Ezeknek a pár­toknak számottevő győzelmi esélye lehet az 1998-as, de külö­nösen a 2002-es országgyűlési választásokon.

Magyarországot és Lengyelországot hagyományosan a poli­tikai paletta jobboldali/konzervatív árnyalatai jellemzik, és nem volna meglepő, ha ez továbbra is így maradna. A parlamenti demokrácia egy évszázados gyakorlatának fényében ez a hir­telen baloldali politikai fordulat igényel magyarázatot. Azt el kell ismernünk, hogy a jobbközép pártok kétségtelenül nehéz felada­tot vállaltak magukra 1990-ben. Vereségük nem olyan meglepő, ha meggondoljuk, milyen sok népszerűtlen intézkedést kellett életbe léptetniük kormányzásuk idején. Ráadásul a jobbközép is tanulta még a demokratikus politizálást. Megfelelő képessé­gek hiányában nehéz feladataikat jóformán a lehető leggyen­gébben teljesítették.

Most az utódpártokon a sor, hogy hibákat kövessenek el – és ezt szorgalmasan teszik is. A jobbközép pedig a kényelmesebb, ellenzéki pozícióból szerezhet jó pontokat. Ami azt illeti, a ma­gyarországi közvélemény-kutatások eredményei egy éves kor­mányzás után az MSZP támogatottságának meredek zuhaná­sát és a politikai paletta jobb szélén helyet foglaló kisgazdák növekvő népszerűségét mutatják. A szocialistákra szavazók ará­nya 1995 szeptemberére az 1994 májusi 33%-ról 23-24%-ra esett vissza. Ugyanakkor a kisgazdák 9%-ról 25-26%-ra növel­ték potenciális szavazataikat. Bár Lengyelországban az utódpárt talán egy kicsit jobban áll, mégis egy cipőben jár a magyar szo­cialistákkal: kormányzó pártként mindazokat a népszerűtlen dön­téseket meg kell hoznia, amelyek elengedhetetlenül összekap­csolódnak a poszt-kommunista átalakítással.

A lengyelországi volt kommunisták 1993, a magyarországiak 1994 óta jobboldali liberális gazdaságpolitikát folytatnak. Az IMF avagy saját ötleteik kényszere alatt csökkentik az államszocia­lizmus óta kialakuló félben lévő népjóléti intézmények költsége­it, miközben hajszolják a magánosítást és a piacosodást. A nyu­gati demokráciákhoz hasonlóan a baloldal fájdalmasabb jobb­oldali politizálást folytat, mint a konzervatív pártok. Az ex-kommunista pártok jobboldalibb módon kormányoznak, mint a rend­szerváltást követő első konzervatív kormányok. Kihez fordulhat a kiábrándult választó legközelebb? Valószínűnek látszik, hogy az elkövetkező négy-nyolc évben a politikai küzdőtér jobbolda­la fog megerősödni.

Általános következtetésünk tehát így szól: a poszt-kommu­nista politika baloldali fordulata nagyon ingatag talajon kö­vetkezett be, nem fog sokáig fennmaradni, és már készülő­félben lehet a jobboldali fordulat. Azért számítunk erre, mert – alaposabban szemlélve – kétséges, mennyire tekinthető bal­oldalinak a jelenlegi lengyel, illetve magyar kormány. Igaz, hogy az utódpártok azért nyerték meg az 1993-94-es választásokat, mert a szavazópolgárok szociáldemokrata, Illetve munkáspárto­kat láttak bennük, ugyanakkor ezek a pártok sosem voltak egy­ségesek. Amint arra ugyancsak rámutattunk már, a neoliberális piacosítási és privatizációs politikát először a reformkommunista technokraták hirdették meg még az egykori kommunista pártok keretein belül. 1989 jelentős mértékben ezeknek a technokra­táknak a győzelmét hozta a régi típusú pártvezetés felett. 1989-et követően a kommunista-ellenes közhangulat miatt ugyan a háttérbe kellett vonulniuk, de az utódpártok választási sikere nyomán ezek a technokraták nagy lendülettel tértek vissza.

Magyarországon a helyzetképet tovább színezi az a tény, hogy az MSZP – parlamenti abszolút többsége ellenére – a Szabad Demokratákkal lépett koalícióra. Az SZDSZ neoliberális politikai nézeteket vall, ezért erős támogatásban részesíti az MSZP tech­nokratáit. Lengyelországban 1993-ban, még inkább 1994-ben Magyarországon úgy tűnt, hogy kivételes politikai lehetőségek nyíltak meg. A győztes pártok elsöprő többséggel és rendkívül széles társadalmi bázissal tudtak kormányt alakítani. A magyar szocialista-liberális koalíció arra az amerikai demokrata koalíci­óra emlékeztetett, amelyet Roosevelt a 30-as évek alatt forrasz­tott egybe, és amely képes volt a New Deal-t végrehajtani. 1994-ben Magyarországon a szocialisták ölelték fel a munkásosztályt a maguk erős szakszervezeti kapcsolatai és a munkásság vál­tozatlan szakszervezeti támogatása révén. Ám a szocialisták ugyancsak befogadták a technokrata vezetői réteget, különös tekintettel a menedzser-elitre.

A technokrata és nyugatias beállítottságú vezetői réteg kom­munista-ellenes tagjai a szabad demokraták által bekerültek a koalícióba. Szinte már láthatóak voltak a,,poszt-kommunista New Deal" körvonalai: egy átfogó kompromisszum volt kialakulóban a munkásság és – minthogy Kelet-Európáról szólva alig beszél­hetünk vagyonos nagypolgárságról – a tőke funkcionális meg­felelője között. Ez utóbbit a poszt-kommunista társadalom szer­kezetében a technokrata-menedzser vezetői réteg és ennek fel­világosult értelmiségi klientúrája szolgáltatja. Az 1995-ös őszi felmérések szerint ez a „poszt-kommunista New Deal" nem mű­ködik valami jól.

A munkavállalók politikai képviselete mindkét ország kormá­nyában gyenge; az első hegedűs szólamát az a technokrata ve­zető réteg viszi, amely nem nagyon hajlik politikai megegyezés­re. Következésképpen a baloldali koalíció társadalmi bázisa és baloldali jellege együtt fog köddé válni. 1993-94 során mindkét általunk vizsgált országba visszatért a baloldal és az osztály­függő politikai magatartás. Aligha fog bármelyikben is sokáig ki­tartani.

Jegyzetek:

¹ Az alábbi elemzés elsősorban az ún. közép-európai régióra érvényes. Kelet-Európa keleti részének (Románia, Szerbia, sőt bizonyos fokig Bul­gária) és a volt szovjet tagállamoknak (Oroszország, Ukrajna) más a politikai történelme. Az új politikai rendszerek, az új pártok kialakítása ezekben az országokban gyakran lényegesen lassabban zajlik. Keleten nem ment végbe az az igen megrázó politikai vezetőváltás, amely Kö­zép-Európát 1989-90 folyamán jellemezte.

² Hálával tartozunk Jacek Kochanowicznak, aki ennek a tanulmány­nak számos változatához fűzött megjegyzéseivel hozzásegített bennün­ket ahhoz, hogy jobban átlássuk a lengyelországi politikai helyzetet. Segítsége nélkül nem tudtuk volna ezt a cikket megírni. Munkánk köz­ben mindvégig az ő tanácsaira és az általa rendelkezésünkre bocsátott ismeretekre támaszkodtunk.

³ Például Magyarországon a volt kommunista párt reformpártLiagjai létrehozták a Magyar Szocialista Pártot (MSZP), amely végül a magyar politikai színtér egyik jelentős tényezője lett. A konzervatív ex-párttagok megalapították a magyar munkáspártot, amely kezdetben a régi MSZMP nevet viselte, majd később felvette a Munkáspárt nevet. Ők ez ideig csu­pán marginális szerepet töltenek be. Lengyelországban a korábbi kom­munista pártot a Szociáldemokrata Párt Lengyelországért (SDRP) vál­totta fel. Ennek magját fiatalabb politikusok alkották, akik már a kommu­nista időszak végén a reform hívei voltak. Lengyelországi megfelelője nem létezik a magyar munkáspártnak. 1993-ra az SDRP minden kisebb ex-kommunista csoportosulást be tudott vonni a Szociáldemokrata Bal­oldal (SLD) elnevezésű választási koalícióba. A régió összes többi or­szágában is hasonló változások játszódtak le.

⁴ A „baloldali" kifejezés helyessége ilt kérdéses. A kommunista pártok számos tekintetben valósággal jobboldali jellegűek voltak, és szociálde­mokrata szólamaikkal együtt sem könnyű a „baloldali" jelzőt az utódpár­tokkal kapcsolatban elfogadni. Ez különösen igaz a PSL-re, amely tényle­gesen együttműködött a kommunista párttal és annak utódpártjával, mi­közben társadalmi bázisát főként az igen konzervatív lengyel parasztság adta. A PSL két frakcióból áll: egy technokrata csoportból, amely a keres­kedelemmel foglalkozó parasztok érdekeit próbálja meg érvényesíteni (Pawlak volt miniszterelnök is ennek az irányzatnak a képviselője), és egy populista, jobboldali frakcióból, amely Sóska vezetésével a konzervatív parasztságot képviseli.

⁵ A németországi utódpárt, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) kiváló eredményeket ér el az „új tagállamokban", a volt Kelet-Németország­ban. Az 1994 októberi parlamenti választásokon a volt NDK-területeken a szavazatok mintegy 20%-át nyerte el. 1994-ben az egyik tartományi par­lamentben – Anwalt-Sachsenben (Alsó-Szászország) – a PDS kiszorítot­ta a Szabad Demokratákat, és ő adta a tartományi kormányzót. (Néme­tországban rendszerint a két nagy párt egyike sem szerez abszolút több­séget, a kormányzáshoz egy kisebb párt támogatására van szükségük.) Ebben a tartományban a Szabad Demokraták nem tudtak bekerülni a par­lamentbe, így a szociáldemokrata miniszterelnököt kizárólag PDS-szava-zatokkal választották meg. Nem lehet teljességgel kizárni, hogy a PDS országos szinten is ilyen helyzetbe kerülhet.

⁶ Lásd erről főként Arató-Cohen, 1992. Ezenkívül részletes és bőséges irodalom áll rendelkezésre erről a kérdésről mind kelet-európai, mind nyu­gati Kelet-Európa-szakértők tollából. Ezt nem kívánjuk itt áttekinteni, mint­hogy jelenlegi dolgozatunk szempontjából csupán mellékes jelentőségű.

⁷ Meglepő módon, a gazdasági liberalizmus, a „kapitalista restauráció" programját először a kommunista elit technokrata csoportosulása fogal­mazta meg. A polgárjogi liberalizmus és a „laissez faire"-t hirdető gazda­sági neoliberalizmus összefonódása nem ment igazán végbél988-89 előtt, amikor is az egykori pártelhagyók a hatalom megszerzésének közelébe kerültek, és szükségük támadt egy gazdasági újjáépítési programra. Ezt a volt reformkommunista technokratáktól vették kölcsön. A lengyel Swiecicki és Balcerowicz, valamint a magyarTardos, Lengyel, Surányi és Bokros kivétel nélkül tagjai voltak az államszocialista berendezkedésnek – vagy legalábbis szorosan kötődtek hozzá -, amikor radikális piacosítási stratégiáikat kidolgozták.

⁸ Az inkább politikai filozófus, mint társadalomelemző Tamás Gáspár Miklós előírásszerűen így fogalmaz: ízlése szerint még mindig túl sok a baloldal Kelet-Európában. Mind a társadalomnak, mind a politikának a ja­vára szolgálna, ha a meddő jobboldali-baloldali szembenállást felszá­molnák.

⁹ Tulajdonképpen vizsgáltuk az időközben lezajlott változás jelentősé­gét: a teljes magyarországi mintán végigfuttattunk egy egyszerű logisztikus regressziót a megfelelő interakciókkal Ezt a modellt itt nem mutatjuk be, mert az a meggyőződésünk, hogy célszerűbb az önálló mo­deliekhez magyarázatot fűzni. A fizikai munkások szavazatainak válto­zását mutató koefficiens alakulása ebben a modellben szintén pozitív és szembeötlő volt.

Irodalom

Alford, R. R. 1967. Party and Society. Chicago: Rand McNally.

Andorka Rudolf-Hedvig Lehrnan-Spéder Zsolt. 1994. A társadalmi szer­kezet változásai (1992-93) és azok lehetséges hatásai a politikára. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Demokrácia Kutatások Ma­gyar Központja Alapítvány, 66-82.

Arató András. 1992. Civil társadalom Lengyelországban és Magya­rországon. Politikaitudomány/ Szemle, No. 2: 53-81.

Arató András-Jean Cohen. 1992. Civil társadalom és demokratikus átmenet Latin-Amerikában és Kelet-Európában. Mozgó Világ, No. 7: 17­42.

Bihari Mihály. 1989. A diktatórikus szocializmusból a pluralista demok­ráciába: a magyar út 1987-89. Népszabadság, December 23.

Brooks, C.-J. Manza. 1994. Do Changing Values Explain the New Politics? A Critical Assessment of the Postmaterialist Thesis. Sociological Quarterly, Vol. 36.

Campbell, A. At all. 1960. The American Voter. New York: John Wiley and Sons.

Clark.T. N.- S.M. Lipset. 1991. Are social classes dying? International Sociology, Vol. 6. No. 4, 397-410.

Clark, T. N.-S. M. Lipset-M. Rempel. 1993. The declining political significance of social class. International Sociology, Vol. 8. No. 3, 293-316.

Engels, F. 1895. Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban 1848-1850" (K. Marx) 1895-ös kiadásához. In: Marx-Engels válogatott művei I., Kossuth, 1977.

Franklin, M. N. 1985. The Decline of Class Voting in Britain. New York: Oxford University Press.

Franklin, M. N.-E. C. Page. 1984. A Critique of the Consumption Cleavage Approach in British Voting Studies. Political Studies 32:521-36.

G. Márkus György. 1994. Rokkan és Lipset törésvonal-elmélete és a poszt-kommunista Európa realitásai. In: Balogh István (szerk.): Törésvo­nalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 27-46.

Goldthorpe, J. H.-D. Lockwood-F. Bechhofer-J. Platt. 1968.The Affluent Worker: Political Attitudes and Behavior. Cambridge: Cambridge University Press.

Goldthorpe, J. H- G. Marshall. 1992. The Promising Future of Class Analysis: A Response to Recent Critiques. Sociology 26: 381-400.

Gorz, Andre. 1982. Farewell to the Working Class. Boston: South End Press.

Heath, A.-R. Jowell-R. Curtis. 1985. How Britain Votes. London: Pergamon Press.

Hout, Michael-Clem Brooks-Jeff Manza. 1993. Persistence of Classes in Post-industrial Societies. International Sociology Vol. 8. No. 3. 259-278

Inglehart, R. 1977. The Silent Revolution. Princeton: Princeton University Press.

Inglehart, R. 1984. The Changing Structure of Political Cleavage in Western Society. In: R. J. Dalton-S. C. Flanagan-P. A. Beck (ed): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies. Princeton: Princeton University Press, 25-69.

Janos, A. C. 1994. Continuity and Change in Eastern Europe: Strategies of Post-Communist Politics. Easr European Politics and Societies, Vol. 8. No. I, 1-31.

Kelley, J.-l. McAllister-l. Mughan. 1985. The Decline of Class Revisited: Class and Party in England, 1964-1979. American Political Science Review 79: 719-37.

Kierzkowski, Henryk-Marek Okolski-Stanislaw Wellísz (eds). 1993. Stabilization and Structural Adjustment in Poland. London-New York: Routledge.

Kis János. 19907a. Liberalizmus ma. Beszélő, Szept. 29., 4. Kis János. 1990/b. Kettészakadhat-e az SZDSZ? 168 óra, No. 16: 4-5. Kis János. 1992. Gondolatok a közeljövőről. Magyar Hírlap, Decem-ber24.11.

Kitschelt, Herbert. 1992. The Formation of Party Systems in East Central Europe. Politics and Society, 20.1 (March): 7-50.

Konrád György. 1982. Anti-Politics. New York: Harcourt, Brace and Jovanovich.

Korpi, Walter. 1983. The Democratic Class Struggle. London: Routledge.

Kowalik, Tadeusz. 1992. Can Poland afford a Swedish Model? Dissent, Winter.

Kuron, J. 1994. Rzeczpospolita dia kazdego. [Köztársaságot minden­kinek] Zycie Gospodarcze No. 21.

Laclau, E.-C. Mouffe. 1985. Hegemony and Socialist Strategy. Lon­don: Verso

Lazarsfeld, Paul és társai 1948. The People's Choice. New Work: Co­lumbia University Press.

Lipset, S. M. 1981 [1960]. Political Man. Expanded Edition. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Lipset, S. M. 1991. No Third Way. In: Dániel Chirot (ed): The Crisis of Leninism and the Decline of the Left. Seattle: University of Washington Press.

Lipset, S. M.-S. Rokkan (eds). 1967. Party System and Political Alignments. New York: Free Press.

Lipset, S. M – S. Rokkan. 1967. Party System and Voter Alignment.New York: Free Press.

Manza, Jeft-Michael Hout-Clem Brooks. 1995. Class Voting in Capitalist Democracies since World War II: Dealignment, Realignment, orTrendless Fluctuation?. In: Annual Review of Sociology, Vol. 21.

Marshall, G.-D. Rose-H. Newby-C. Vogler. 1988. Social Class in Modern Britain. London: Unwin Hyman.

Mateju, Petr. 1996 (megjelenés alatt), in: Search of Recent Left-turns in Post-Communist Countries, In D. Treiman-P. Mateju-Szelényi I. (eds): Winners and Losers of Post-communist Transformations.

Marcuse, Herbert. 1969. An Essay on Liberation. Beacon Press: Boston.

Marx, Karl. 1975 [1843]. A hegeli államjog kritikája. Tájékoztató.

Michnik, Adam. 1993. Lengyel krétakör, Mozgó Világ, No. 3.: 17-33.

Offe, Claus. 1985. New Social Movements: Challenging the Boundaries of Institutional Politics. Social Research 52: 17-68.

Ost, David. 1993. The Politics of Interest in Post-Communist East Europe. Theory and Society 22: 4.

Piven, F. F. 1992. The Decline of Labor Parties: an Overview. In: Piven (ed): Labor Parties in Postindustrial Societies. New York: Oxford University Press, 1-19.

Przeworski, A.-J. Sprague. 1986. Paper Stones: A History of Electoral Socialism. Chicago: University of Chicago Press.

Péter Róbert. 1994. Középosztály, attitűdök, politikai preferenciák. In: Balogh István (szerk.):Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 203-226.

Reykowski, Janusz. 1994. Keynote address. In: Komitet Prognoz 'Polska XXI wieku' przy Rezydium PAN, Zmiany systemowe a mentalnosc polskiego spoleczenstwa. Warsaw.

Schlett István. 1994. A konzervatív gondolkodás nem szorult háttérbe. Kritika, No. 9: 8-9.

Simecka, Milan. 1992. A bal- és jobboldal kilátástalansága. Magyar Lettre Internationale, tavasz: 262-268.

Sombart, Werner. 1976. Why is there no socialism in the United States? White Plains, N. Y: M. E. Sharpe.

Szelényi Iván-Szelényi Szonja. 1991. The Vacuum in Hungárián Politics: Classes and Parties. New Left Review187. (May-June): 12-37.

Szelényi Szonja-Szelényi Iván-Wínifried R. Poster. 1995. Interests and Symbols in Post-Communist Political Culture:The Case of Hunga­ry. American Sociological Review.

Tamás Gáspár Miklós. 1989. Búcsú a baloldaltól. Kritika, No. 12: 10­16.

Teixera, R. A. 1987. Why Americans Don't Vote: Turnout Decline in the United States. 1960-84. New York: Greenwood Press. Weber, Max. Gazdaság és társadalom.

Wiekliem, D. L. 1991. The Two Lefts? Occupation and Party Choice in Francé, Italy and the Netherlands. American Journal of Sociology 96: 1327-61.

Wright, Eric O. 1985. Classes. London: Verso.

Wright, Eric 0.1989.The Debate on Classes. London: Verso

Wnuk-Lipinski, E. 1994. LeftTurn in Poland. A Sociological and Political Analysis. Warsaw: Institute of Political Studies, Polish Academy of Sciences.

A két könyv kritikai ismertetését hadd kezdjem Szabó Miklós írásának felidézésével. Ez a kiváló történész ugyanis, miközben ugyanezeket a műveket elemezte, ahelyett, hogy történészhez illően depolitizálta volna írását, saját politikai indulataival terhel­te azt. Ezért van az, hogy noha méltán emeli ki Ripp elfogulat­lan történeti elemzésének erényeit, megalázóan „bánik el" Csiz­madia Ervin nagyszabású vállalkozásával. ítéletét nem érvek­kel, hanem személyes, méltán megszerzett, tudományos tekin­télyével támasztja alá. És ez a módszer sajnos nemcsak a múlt­ból ismerős, hanem ma sem szokatlan.

Szabó Miklós igazságtalanul állítja szembe Csizmadia Ervin könyvét Rippével. „Csizmadia bennfentes az SZDSZ-világban – írja -, de így nyert benyomásait hangsúlyozottan objektív elem­zés anyagaként kezeli. Ebből az értelmezési pozícióból nem jut termékenyebb értelmezési keretekhez a demokratikus ellenzék jellemzésében, mint a passzív társadalmi környezet és az avantgárd oppozíció vagy az intellektuel vezető elit és a plebe­jus tagság ellentétpártjaihoz. Ripp jobb látószögből elemez, és ezért értelmezési szempontja a rendszerváltás. Az ő beállításá­ban az SZDSZ kemény és következetes rendszerváltó párt. Eb­ből a megközelítésből jól értelmezhető az SZDSZ és az MSZP viszonya. Nehezebb az értelmezés, amikor a könyv az 1990-es választás utáni helyzetre térve az SZDSZ-MDF-viszonyt mint rendszerváltási alternatívák ellentétét vizsgálja. A szerző koalí­ciópárti MSZP-s álláspontról elemzi a kisebbik koalíciós partner történetét. Kívánja, hogy ama jobboldali keresztény-nemzeti fun­damentalizmus támadásaival szemben az SZDSZ őrizze meg erejét, s ezen a fronton az MSZP hosszabb időre tartsa meg a polgári szövetségest. Ám nem kívánja, hogy az SZDSZ az MSZP fejére nőjön, s erősebb partnerré váljon. Nem bocsátja meg az SZDSZ-nek az 1990-es antikommunista kampányt, de ez csu­pán tartózkodóvá teszi, nem ellenségessé." (Szabó Miklós: SZDSZ-kép végre nem „független politológus" ecsetjével. 4×4, 1995. december 7., 17-18.).

Ha Szabó Miklós szembeállítja a politológust a történésszel (s ezt a szembeállítást nem igen lehet ebben a formában értel­mezni), ő egy harmadik álláspontról értékeli a két könyvet: a párt­politikus álláspontjáról. Ez az álláspont egyébként teljesen jo­gosult („Hasznos-e a mű a pártnak?"; „Használ-e a munka az ügynek?"), csakhogy akkor nem igazán érthető, hogy ehhez mi­ért kellett Csizmadia könyvét sommásan elítélni? Hiszen amit leír, a bennfentesség, a benyomások objektív elemzés alapja­ként való kezelése, a nem termékeny értelmezési keretek stb. olyan minősítések, amelyek a művet ab ovo diszkvalifikálják az SZDSZ-es olvasók és általában az olvasók szemében. Anélkül azonban, hogy Szabó Miklós valójában is elemezné, értelme­zésekkel támasztaná alá saját minősítéseit. Ripp könyvének a méltatása, mindaz, amit Szabó Miklós a műről leírt, nem igé­nyelte a Csizmadia-monográfia sommás elintézését, különösen ilyen hányaveti módon.

Csizmadia Ervin kétségkívül nagyobb rokonszenvvel s mélyebb elkötelezettséggel közeledik a tárgyához, mint Ripp Zoltán. De, mint azt már a háromkötetes munka műfaji felosztása is jelzi, a könyv elsődleges feladatának a dokumentálást, a mintegy jelen idejű rögzítést tartja. A higgadt értékelés a dokumentálásra, a tények megállapítására, az önmeghatározásokkal való szembe­sítésre épülhetne, ettől viszont Csizmadia bizonyos fokig elha­tárolja magát; saját prekoncepcióját, saját felfogását az értéke­lésben, az immanens kritikai elemzésekben erősen korlátozza. Ez az önkorlátozás bizonyos szempontból tiszteletreméltó sze­rénység, másrészt azonban az olvasóban hiányérzetet kelt, hi­szen az egyes szereplők öndefiníciójából kiformálódó igazságok, nézetek a rendszerszerű értelmezési keretek hiányában relativizálódnak. Csizmadia nem apologéta, hanem (okulva a „pre-modern" értelmezések elfogultságaiból) „posztmodern" módon, szándékosan korlátozza önmagát. Az egyes nézetek így a tör­ténelem „narratíváiként" jelennek meg, s Csizmadia nem érzi fel­jogosítva magát arra, hogy rangsoroljon közöttük, megítélje őket. Ezt csak akkor tehetné, ha saját rendszerezett álláspontja lenne a történésekről. A posztmodernizmus (isten tudja, mit is jelent ez a szó?) így leltárba veheti a történelemről kialakított nézeteket, de nem jeleníti meg a történelmet.

A könyv monográfiakötetének történetírása, eseményleírása túlságosan általános ahhoz, hogy – mai tapasztalataink alapján – ezt a szerepet betölthesse. Ebben a keretben nagyon nehéz kellő történelmi distanciát tartania a demokratikus ellenzékkel szemben, különösen az interjúkötetnél, amelynél a műfaj mind­végig feltételezi a személyes nexusokat. A rokonszenv s a csak­nem évtizedes kapcsolat nyílt megvallása nem a bennfentesség (általam értelmezhetetlen) attitűdjét jelenti Csizmadiánál, hanem sokkal inkább azt a kérdést veti fel, hogy az interjúk, a doku­mentumok s az értékelések elkötelezettsége végül is lehetővé teszi-e azt, hogy a szerző valóban időtálló elemzést adjon. Csiz­madia szinte csak „rásegítő" kérdésekkel rögzíti a demok­ratikus ellenzék „hőseinek" már-már a veteránokra emlékez­tető emlékezéseit, de nem konfrontálja sem külső, sem bel­ső forrásból táplálkozó más véleményekkel. Felmerül a kér­dés: a szerző valójában képes-e elemezni és értelmezni interjú­alanyait? Nem mintha ez kötelező lenne számára, de a kérdező önkorlátozása így nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerű kom­mentátori szerepre vállalkozik, és ez a szerep, passzivitása mi­att, könnyen olyan látszatot kelthet, hogy Csizmadia teljes egé­szében azonosul interjú-alanyaival. Ha tudatosan vállalja azt, hogy a demokratikus ellenzék prominens alakjainak a rendszer­váltás szociológiai és intellektuális előzményeiről szóló emléke­zéseit és „narratíváit" 1990 után, tehát közvetlenül a rendszer­váltás után rögzíti, akkor is felmerülne az a kérdés, hogy interjú­alanyainak arcképcsarnoka valójában tükrözi-e a demokratikus ellenzék belső tagoltságát, különböző áramlatait. A jövendő elem­zések számára (más dokumentumkötetekkel együtt) így is fon­tos történeti anyagot jelentene, de a szerző saját értelmezése mindenképpen akkor is hiányozna. Az interjúknál az értelmező mozzanatok hiánya azzal jár, hogy akik nem szerepelnek a kö­tetben, azoknak ebből fakad a hiányérzetük, akik._;szerepelnek, (mint Szabó Miklós is) azoknak abból, hogy az interjúkhoz a szer­zőtől nem találnak külső megerősítést és igazolást.

Kevesebb problémát jelent a dokumentumkötet. Ez az össze­állítás igen jó válogatás, viszonylag teljes képet kapunk a de­mokratikus ellenzék politikai és intellektuális fejlődéséről. Ugyan­akkor nem tartalmaz olyan új felfedezéseket, új mozzanatokat vagy új szempontokat, amelyek a demokratikus ellenzékről ed­dig kialakult összképet vagy a demokratikus ellenzéknek önma­gáról kialakított képét alapjaiban érintené, vagy új megvilágítás­ba helyezné. A dokumentumgyűjtemény, valamint az interjú-kö­tet alapvetően „melléklet" a monografikus feldolgozáshoz; ebből következően a monográfia feladata az értelmezés és a folyamat­ábrázolás. Amit tehát Szabó Miklós meglehetősen publicisztikus modorban bírál, a „bennfentesség" problémája, a monog­ráfia esetében lehet igazán szempont, hiszen a szerző és az interpretátor voltaképpen itt adhat átfogó képet a demokratikus ellenzék s vele a magyar történelem csaknem három évtizedé­ről.

Szabó Miklós ellenszenve odáig terjed Csizmadia iránt, hogy még sajátos műfaji polémiába (?) is kezd. Szerinte Csizmadia könyve politológiai, míg Ripp könyve történeti jellegű. Ezt a kü­lönbségtételt nemigen lehet értelmezni. Különösen akkor nem, ha azt vesszük alapul, hogy Csizmadia elemzése lezárt korszak­kal foglalkozik, hiszen a rendszerváltással történelmileg mégis­csak új fejezet kezdődik, míg Ripp Zoltán könyve történelmileg „befejezetlen", hiszen a jelen története. Ebben a vonatkozás­ban tehát a politológiai és a történeti nézőpont szembeállítása a két mű kapcsán egyáltalán nem kézenfekvő. Nem beszélve arról, hogy nem is nagyon értelmezhető így az ún. „politológiai" nézőpont, hiszen Csizmadia Ervin könyve nem a politológia paradigmatikus módszerével íródott, hanem sokkal inkább a de­mokratikus ellenzék politikatörténetének összefoglalására tesz kísérletet. Ellenkezőleg áll tehát a dolog: Csizmadia elemzései­ből éppen a politológiai, elméleti összefoglalások, valamint a politikai szociológiai megalapozások hiányzanak. Témáját a po­litikatörténetre szűkíti, amivel bizony komoly hiányérzetet kelt olvasóiban. E szűk politikatörténeti nézőpont miatt hiányzik a rendszer és a rendszerváltás politológiai értelmezése, ugyanígy a tulajdonviszonyoknak, a hatalmi és uralmi struk­túráknak fogalmilag is kikristályosodott elemzése; ezek je­lentenék Csizmadia elemzéseinek történeti-szociológiai alapjait. A mű ábrázolja a demokratikus ellenzék létrejöttét, ábrázolja a demokratikus ellenzék ideológiai és politikai tagolódását meg­határozott periódusokban, ábrázolja a nemzetközi politikai kör­nyezetet, valamint a korábbi uralkodó elit magatartásának vál­tozásait a demokratikus ellenzék kihívásaira, de hiányzik egy mélyebb történeti-szociológiai megalapozás, amelyben a szer­ző a politikatörténetnek a posztmodern „narratívaknál" átfogóbb, mélyebb és lényegesebb értelmezését adhatná. A szerző – az átfogóbb és kritikusabb értelmezés hiánya miatt – mintegy eltű­nik a tárgy mögött, de a történelemelemzés hiányosságai miatt egyben a történelmi folyamat totalitása is eltűnik. Marad a ha­talom és az ellenzék, az államkultúra és az ellenzék konfliktu­sainak politikatörténete.

Mindezt azonban méltánytalan dolog lenne számon kérni Csiz­madián, több okból is. Egyrészt azért, mert Csizmadia áttekin­tése egy későbbi, értelmező feldolgozásnak fontos előfeltétele, tehát egy fontos történeti korszak feldolgozásának kikerülhetet­len munkafázisáról van szó. Másrészt viszont a demokratikus ellenzék történeti-szociológiai értelmezéséhez csak a kelet-kö­zép-európai átmenet feltárásán keresztül juthatunk el. Annak elemzésén keresztül, ahogyan az államszocializmusok, tehát egy specifikus tulajdon-, hatalom- és uralmi viszonyokat jelentő for­ma felbomlásának s átalakulásának kérdéseit megértjük, s az átmenet problémáit mintegy paradigmatikusan is rögzíteni tud­juk. „A »tranzitológia« paradigmáján belül dolgozó tudósok – írja Szelényi Iván – kimondva vagy kimondatlanul feltételezik, hogy az államszocializmus összeomlása után a társadalmak szükségszerűen a piaci kapitalizmus és a demokrácia Nyugat-Európából és Észak-Amerikából ismert típusa felé haladnak. …E társadalmak nem »a szocializmus romjain építik<< – külföldről is­mert mintákat »megvalósítva« – a kapitalizmust; pontosabb, ha azt mondjuk, hogy »a szocializmus romjaiból« igyekeznek egy újfajta, működőképes gazdasági rendszert kiépíteni." (Szelényi Iván: Menedzser-kapitalizmus. Magyar Lettre Internationale, 1995. tél, 19. sz.)

Csizmadia könyvéből a formának ez az elemzése hiányzik. Pedig voltaképpen ez jelentette volna a valódi politológiai elem­zést a szűken vett politikatörténettel szemben. Másrészt viszont egy ilyenfajta feldolgozásnak a tudományos, történeti, szocioló­giai és elméleti feltételei csak most érlelődnek, tehát nem lenne méltányos ezek hiányát Csizmadia első áttekintésén számon­kérni. Az erre vonatkozó elemzések az utóbbi időszak, elsősor­ban az utóbbi két év elméleti és szociológiai kutatásainak ered­ményeként születtek meg.

Ha tehát Csizmadia Ervin könyvével kapcsolatbaja ambivalen­sek az olvasó benyomásai, az leginkább egy kvázi- jelenidejűségből adódó ambivalenciára vezethető vissza: Csizmadia szinte mindent leír a demokratikus ellenzék politikatörténetéről, amit tudni érdemes (néha még többet is), de ez a történet mind az érintettekben, mind az olvasókban a legújabb történelmi tapasz­talatokkal konfrontálódik, s a politikatörténetből kibontakozó, a demokratikus ellenzék által anticipált jövőkép s a jelen empiri­kus tapasztalatai között szinte értelmezhetetlenül nagy törések vannak. Sem a demokratikus ellenzék egyes irányzatai közötti összefüggések, sem a demokratikus ellenzék különböző perió­dusokban megfogalmazott programjai nem foghatók fel úgy, mint a jelen történelmi periódus sajátosságainak elméleti és politikai megalapozására tett kísérletek. Mai tapasztalataink alapján a magyar demokratikus ellenzék története sokkal inkább a magyar szocializmus utolsó korszakának az epifenomenon-jaként jelenik meg, mint a magyar posztszocialista politikai demokrácia és történelmi forma elméleti megalapozásaként. S ez nem arra vezethető vissza, mintha a magyar demokratikus ellenzék gondolkodása nem lett volna teleologikus, hanem arra, hogy a gondolkodás telosz-mozzanata egy változó politikai tak­tikába ágyazódott be, az államszocialista forma válsága kibon­takozásának egyes periódusaihoz kötődött. Tehát a magyar de­mokratikus ellenzék gondolati fejlődésének sincs önálló törté­nete (bármennyire is illetlen ezzel kapcsolatban Marxra utalni), ez a történet mélyen beágyazódik a szocializmus legitimációs válságának történetébe.

Más kérdés az, hogy éppen a rendszerváltás folyamatában a politikai diszkontinuitás miatt nehéz megtalálni a jelen és a múlt története között a történeti és szociológiai kontinuitás mozzana­tait és trendjeit. De a jelen története nem fogható fel úgy, mint a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke által anticipált történet, noha a demokratikus ellenzék gondolkodásában a technével szemben a telosz volt a domináns elem, s ennyiben ez a gondolkodás is kelet-európai. Még akkor is, ha a rendszerkri­tikai attitűd meghatározó volt a második nyilvánosságban. Legi­timációjában az ellenzék előbb a történelemben felvállalt konti­nuitást hangsúlyozta, fokozatosan tért át egy megreformált, fel­világosult autoriter szocializmustól, valamiféle szocialisztikus és demokratikus harmadikutasságtól 1956 baloldali tradícióinak vállalására, majd – különösen 1987 után – a jövőre vonatkozó elképzelések, nyersen és egyértelműen egy liberális polgári de­mokrácia, egy közvetett parlamentáris demokrácia politikai anticipálásához jutott el. De mindaz, amit ők az átmenetről mond­tak, nem kapott elméleti távlatokat, nem szervesült a rendszer­váltás politikai aktusaihoz.

Míg a múltra vonatkoztató legitimációs hivatkozásokban a magyar 1956 és a csehszlovák 1968 különböző időszakokban, különböző hangsúlyokkal központi helyet kapott, a nyolcvanas évek végén egyre nyilvánvalóbban fogalmazódott meg egy nyugat-európai, illetve amerikai liberális demokrácia utópi­ája, mint a jövőre irányuló legitimációs hivatkozás. Ez per­sze nem Pallasz Athénéként pattant elő, hanem viszonylag hosszú idő alatt megformált jövőkép lett (amihez hozzá kell venni, hogy a konkrét megfogalmazást mindig befolyásolja a demok­ratikus ellenzék politikai taktikai érdeke is), de azzal együtt, hogy az 1968-as dezilluzionizmustól 1989-ig többé-kevésbé követke­zetesen előrehaladó folyamatnak bizonyult, az átmenetre vonat­kozó kérdések sohasem nyertek elméletileg következetes kifej­tést. Ezek az átmenetre vonatkozó elképzelések ugyanis már csak egy választási párt programjának szintjén fogalmazódnak meg. Csizmadia könyve kevésbé tudatosan és nem mindig elég­gé plasztikusan írja le ezt a folyamatot, de mind az interjúkötet­ben közölt önmeghatározások, mind pedig a dokumentumkötet­ben közölt ellenzéki dokumentumok több oldalról igazolják ezt a gondolati fejlődést, valamint azt, hogy az ellenzék a hetvenes évek második felére teljesedik ki leginkább elméletileg.

Hogy az ellenzéki gondolkodás forrásaiban, majd pedig belső irányzatainak tagoltságában nem egységes, tehát hogy koránt­sem egységes irányzatról van szó, azt Csizmadia Ervin könyve széleskörűen és gazdagon dokumentálva mutatja be. Ezt más források, feldolgozások is igazolják, noha korántsem a Csizma­diáéhoz hasonló részletezéssel és teljességgel. A könyvből azon­ban kiderül, hogy az ellenzék intellektuális fejlődése 1968 után a lengyel Szolidaritás paradigmaváltásának a megértéséig a leg­inkább egyértelmű, hiszen a hatalommal való együttműködés il­lúzióvesztő felmodásából ez alatt az idő alatt jutnak el az állam­kultúrán és az államhatalmi struktúrákon kívüli társadalmi önvé­delem – a lengyel tapasztalatok alapján – osztálybázisú meg­szervezésének (és megszerveződésének) problematikájáig. Ép­pen a lengyel ellenállás 1976 utáni tapasztalatainak tükrében válik világossá az a körülmény, miszerint a magyar nemzeti fej­lődés számára fontos, hogy az osztályszerkezetek eltűnése a szocializmussal szembeni önvédelem társadalmi megszervezé­sét más utakra sorolja, mint a lengyelt, nem teszi lehetővé, hogy a nemzeti ellenállás egy újraszervezett osztály bázisán bonta­kozzék ki, hanem sokkal inkább az alternatív gazdaság és az alternatív kultúra kérdését állítja középpontba. A magyar ellen­állásnak egy (látszólag) depolitizált, az egyéni cselekvésre, túl­élési stratégiákra épülő „polgárosodás" a hordozója. Az ellenál­lás másfelől ösztönzéseket kap az omnipotens és paternalista állam legitimációjának a hetvenes évek végén bekövetkező fo­kozatos gyengüléseiből, s a nyolcvanas évekre kialakult totá­lis válságából. A rendszerváltást előkészítő politikai erők ponto­san ennek a belső, legitimációs válságnak a különböző interp­retációjára építették politikai taktikájukat. De minél közelebb ke­rültünk a legitimációs bázis összeomlásához, a jövőre vonatko­zó elképzelések annál általánosabbak és elvontabbak lettek. Míg végül a demokratikus ellenzék is eljut egy parlamenti demokrá­cia megteremtésének politikai programjához, de az erre vonat­kozó gazdasági, szociológiai és intézményi kérdésekről szük­ségképpen csak mint normatív, politikailag artikulált, elvont cél­ról beszél.

Ebben az értelemben tehát Csizmadia monográfiája történeti mű, méghozzá politikatörténet, paradigmatikusan nem politoló­giai. Ha azokat a gazdasági, szociológiai, politikai-szociológiai kérdéseket kérjük számon az elemzésein, amelyek a rendszer­váltáshoz vezető folyamatokat tennék a mű középponti kérdé­sévé, az már nem a demokratikus ellenzék politikai története, hanem a rendszerváltás előzményeinek történeti-szociológiai elemzése lenne. Ezt az igényt a kötet „kitekintései" a nemzetkö­zi és hazai belpolitikai folyamatokra nem pótolják, mert amíg a demokratikus ellenzék belső fejlődésének terepén Csizmadia otthonosan, nagy empátiával mozog, a nemzetközi politikai vagy a belpolitikai fejlődés leírásában többnyire az általánosságok szintjén marad, a rendszerváltáshoz vezető folyamatok ábrázo­lása nem válik modellértékűvé nála. Ebből következik, hogy Csiz­madia könyvéből nem vezetnek elméletileg megalapozott utak a rendszerváltás alapkérdéseinek megértéséhez, mint ahogyan kelet-közép-európai átmenet tranzitológiai elemzé­séhez sem.

Ripp könyve nem műfajában különbözik Csizmadia monográ­fiájától, hanem abban, hogy Ripp Zoltán témáját eleve az SZDSZ-re, mint pártra szűkíti, tehát eleve szűkebb, jól körülhatárolt poli­tikai szervezetet elemez. Kiindulópontja, a Társadalmi Szerző­dés (1987) a demokratikus ellenzék párttá szerveződésének fo­lyamatában valóban felfogható a párttá szerveződés kiinduló­pontjának. Ripp Zoltán tehát párttörténetet ír, adottnak veszi a rendszerváltás gazdasági, történeti és politikai szociológiai kér­déseit csakúgy, mint azokat a nemzetközi összefüggéseket, amelyeket dokumentumok hiányában nem tárgyal. Az álláspont méltányolható, noha az SZDSZ majdan megírandó teljes törté­netéhez hozzátartozik a nemzetközi politikai és pénzügyi szer­vezetek közreműködése a magyar rendszerváltásban. Ripp Zol­tán tudatos témaelhatárolása tehermentesíti könyvét. Azok a kérdések, amelyeket Csizmadia könyvével szemben különböző oldalról meg lehet fogalmazni, Ripp könyve kapcsán fel se me­rülnek. Míg a demokratikus ellenzék társadalmi-kulturális érte­lemben egy sajátos civil szerveződés és sajátos, noha nem egy­séges szubkultúra, amely a zárt hatalmi intézményekhez mint egy nyitott, szubkulturális szervezet viszonyul, addig az SZDSZ rövid időszak alatt zárt politikai struktúrává alakul, belső ide­ológiai és kulturális ellentmondása belül marad a zárt poli­tikai intézményen, specifikus helye van a magyar parlamenta­rizmus politikai struktúrájában is. A demokratikus ellenzéki szub­kultúra különböző csoportjai nem alkottak feltétlenül rendszert, a zárt politikai struktúra szubkulturális és ideológiai tagoltsága viszont belül marad a rendszeren. Ebben a vonatkozásban te­hát Ripp tematikus elhatárolása kézenfekvő volt; noha termé­szetesen azok a kérdések, amelyek „a rendszerváltó SZDSZ" kulturális és ideológiai sajátosságaihoz hozzátartoznak, geneti­kailag levezethetők a demokratikus ellenzék meghatározott cso­portjaiból, de a demokratikus ellenzék politikai és szociológiai kérdéskomplexuma, valamint az SZDSZ-nek mint pártnak a tör­ténete között nem egyszerűen lineáris folytonosság van, hanem legalább olyan fontosak a diszkontinuitás mozzanatai is, akár történelmileg, akár a demokratikus ellenzék és az SZDSZ szer­vezetszociológiai kérdéseit vizsgáljuk. Az SZDSZ politikai atti­tűdjének változásai, belső tagoltsága, állandó konfliktusa a ra­dikalizmus és a liberalizmus között egy mozgalom párttá alaku­lásának folyamatát jelzi, s az „előtörténet" meghatározó kulturá­lis sajátosságainak fokozatos leküzdését. A radikalizmus és a belső tagoltság meghatározásában az SZDSZ politikai attitűd­jének változása a döntő. A radikalizmus és a liberalizmus állandó belső konfliktusainak megfelelően változik ugyanis a párt karaktere. Ennek ábrázolása Ripp könyvében telitalálat, ám a magyar liberalizmus és a magyar politikai radikalizmus tör­téneti-szociológiai elemzése egy majdani Szekfű Gyula-i méretű monográfia feladata lehet csupán, ehhez képest Ripp könyve a kutatás kérdésfeltevésének tudatos korlátozásán alapul. Ezért tű­nik érettebbnek, kidolgozottabbnak és befejezettebbnek Csizma­dia grandiózus méretű monográfiájánál, bár Ripp is adós maradt az SZDSZ létrejötte nemzetközi hátterének vizsgálatával.

Ripp Zoltánnak nem kellett a rendszerváltó párt elemzéséhez a rendszerváltás politikai szociológiai, illetve gazdasági kérdé­seit elemeznie. Ő ugyanis nem okokat, struktúrákat vizsgált, hanem a politikai események, történések sorát. Csizmadiá­nál viszont a demokratikus ellenzék politikai történetírása köz­ben valójában egyetlen kérdés sem érthető, ha nem veti fel a modellválságot, a modernizációs zsákutcát, a pártállam legiti­mációs problémáit. A magyar demokratikus ellenzék elemzését bele kell illesztenie a kelet-közép-európai modellválságnak, il­letve a modernizációs utak válságának regionális kérdéseibe. A demokratikus ellenzék kialakulása, az egyes irányzatok belső fejlődése, illetve az egyes irányzatok közötti mindenkori erővi­szonyok meghatározása nem függetleníthető a konkrét történe­ti-szociológiai kérdésektől. Az interjúk – legyenek azok akár olyan távlatosak is mint Kis Jánosé – ezt az értelmezést nem pótolhatják, hiszen az alanyok az érintettség miatt is elsősor­ban az egyes irányzatok öndefiniálását hajtják végre. Az így ki­rajzolódó kép viszont számos esetben nem magyarázza meg az egyes irányzatok sajátos szubkulturális, ideológiai és elmé­leti kérdéseit. Krassó és Nagy Jenő, akik a demokratikus ellen­zéknek – elfogadva önmeghatározásukat – az ún. plebejus szár­nyához tartoznak, nemcsak generációsán és szubkulturális at­titűdjeiket tekintve képviselnek egészen más és más csoportot, de az a jövőkép amely rendszerkritikai tevékenységüket meg­határozza, politikailag is élesen különbözik. Krassó közelebb áll a kötetben nem szereplő Mikes Tamáshoz vagy Szálai Pálhoz, mint a SZETA képviselőihez (akik nem reprezentánsaikkal sze­repelnek az interjú-kötetben), pedig a plebejus jelző tevékeny­ségük preferált társadalmi csoportjait illetően mindkét irányzat esetében több-kevesebb joggal használható. Ám Krassónál, Mikesnél, Szálainál, sőt akár Eörsinél is, ez döntően az 1956-os forradalom egy baloldali interpretációjára támaszkodik, s ez a tradíció határozza meg azt a jövőképet is, amely legitimálja tevékenységüket. A SZETA esetében viszont az elvontabb, ideologikusabb legitimációs bázis helyén a rendszerkritika a le­gitimációs bázis: az egyenlőséggel önmagát legitimálni akaró pártállammal szemben az egyenlőtlenség konkrét szociológiai empirikus fényeinek a rendszerbe foglalása. S mint tudható: az 1956-os tradíciókból építkező plebejus baloldali hagyományok­ból éppúgy nem következik az 1990 utáni gazdasági-politikai modell, mint ahogyan az egyenlőtlenséget rendszerkritikai spekt­rumba állító SZETA-ból sem vezetnek utak az 1990 utáni hely­zet megértéséhez.

A nyolcvanas évek második felére a hetvenes évek lengyel tapasztalatainak magyar adaptálása egyre lehetetlenebbnek tű­nik. Az államhatalmon és az államkultúrán kívül szerveződő el­lenállás és önvédelem koncepciója (osztálybázis hiányában) leg­feljebb elméletileg, értelmiségi szubkulturális jelenségként jelen­hetett meg. Ezt világosan tükrözi az ellenzék által ösztönzött szakszervezeti szervezkedések kudarca. Ez a fiaskó jelezte, hogy a politikai rendszer reformja nálunk nem támaszkod­hatott a különböző osztályokkal és rétegekkel kötött új kon­szenzusokra, a demokrácia új konstitúciójának szociológiai bá­zisa pedig az értelmiségiből politikaivá, a szocialista menedzser­ből gazdasági elitté, s a kisvállalkozóból nagyvállalkozóvá ala­kuló elitcsoportokból áll. Maga a társadalom nem rétegződött át: a kádárizmus legsúlyosabb öröksége a strukturálatlan, ato­mizált társadalom (ahol a vesztesek rétegeihez tartozók egyé­nileg keresnek túlélési stratégiákat), s vele szemben az elit, amely kontinuus a nyolcvanas évek második felében kialakuló gazdasági (menedzser) elit átalakuló politikai elitjével. Az értel­miségi elit rosszkedve éppen abból fakad, hogy sem szervesülni, sem függetlenné válni nem tudott a gazdasági és a politikai elit­től. Ugyanakkor a „vesztes" rétegekhez ma már nem talál utat: amikor a Társadalmi Szerződésben lefektetett önigazgatási elvet taktikainak minősítve kidobták a formálódó pártprog­ramokból, elvesztették ennek az esélyét is. Hogy ebből az új dilemmából merre vezethet kiút, vagy egyáltalán vezet-e, az ér­telmiségi elit egyik legfontosabb kérdése ma, de egyben – jelen ismereteink alapján – megválaszolhatatlan.

Széljegyzeteim végén a magam részéről nyitva hagyom a kér­dést.

Ez a cikk nem a futballról, hanem – ahogyan Nick Hornby írja a maga Focilázában¹ -, a „futball fogyasztásáról" szól. Negyven­kettedik éve járom hétről-hétre a magyar labdarúgópályákat, s az ott történő eseményeket „szakmai ártalomból" is immár jó két évtizede történeti eseményekként is szemlélem. Megérintenek. 1989-ben a saját pályánkon, a Hungária úton el kellett hagynom a helyemet, a helyünket, a fedettel szemben. Úgy 35 öt év után át kellett mennünk a fedettre, a családdal, pontosabban a csa­lád férfitagjaival meg számos szurkolótárssal együtt. Az erőszak, a rasszizmus, a kendőzetlen fasizmus kényszerített rá bennün­ket. Végre van egy apropó, hogy erről is írjak… Foci már úgy sincs, már csak a maradványaiért folyik a küzdelem. De az erő­szak, a rasszizmus, az valódi.

Tényleg itt az idő. Most kell erről írni, hiszen a magyar társa­dalom többsége csak napjainkban szembesül igazán a rassziz­mus kérdésével. Most, amikor a legnépszerűbb magyar futball­csapat, a Ferencvárosi Torna Club szurkolóit – a világ legjobb csapata, az Ajax kérésére – rasszizmus vádjával kitiltották az Ajax Amsterdam stadionjából, ahol kedvenc csapatuk, a Fradi játszott visszavágó mérkőzést. Ráadásul korábban horribilis összegre meg is büntették a zöld-fehér klubot.

Hogyan jutottunk idáig? Milyen okok rejtőznek e látszólag egy­szerű jelenség mögött, amely oly nagy mértékben felborzolta a kedélyeket nemcsak Magyarországon és Hollandiában, hanem tulajdonképpen Európa-szerte? Hogy Magyarországon ez sú­lyos, a hatalmi elitet és a lakosság szélesebb köreit is érintő traumát okozott, érthető: hatodik éve hirdetik az új „hivatalosok", hogy az ország közvetlenül az „Európához való csatlakozás" kü­szöbéhez érkezett. A „felzárkózás" és „csatlakozás" volt a rend­szerváltás egyik alapvető célja és legitimációs ideológiája. És akkor derült égből villámcsapás: nem kommunisták, nem libe­rálisok, nem MTK-sok, még csak nem is angyalföldiek, hanem a világ legjobb csapatának az edzője és vezetői „lefasiztázzák" a legnépszerűbb magyar klub szurkolóit…

Bejöhetnek amerikai NATO-csapatok, külföldre vezényelhet­nek magyar katonákat, az igazi traumát az okozza, ha a labda­rúgás terén derül ki, hogy „Európa" – minden híreszteléssel el­lentétben – nemigen akarja Magyarországot (és általában a ke­let-európai országokat) „befogadni". A Fradi és Magyarország a rasszizmus jelenségei miatt „éretlennek deklaráltatott" az Ajax és az UEFA irányítói által. Ez bizony nemzeti tragédia a javából, bizonyos értelemben némileg hasonlatos ahhoz a csapáshoz, amit 1954-ben szenvedtünk el, amikor Magyarország egy „tuti meccsen" elveszítette a világbajnokságot Németország ellené­ben… Akkor tömegtüntetés kezdődött Budapesten, amelynek antiszemita jellegéről azóta is csak igen kevesen írtak. A trau­ma most más jellegű, nincsen kihez fellebbezni. Se szovjetek, se kommunizmus, se semmi…

Ma Európához még a rasszisták is „csatlakozni" akarnak, leg­feljebb hozzáteszik, hogy a „keresztény és fehér Európához". Az Ajax-Fradi konfliktusban tehát Magyarország Nyugat-Euró­pához és Nyugat-Európa Magyarországhoz fűződő viszonya is reflektálódik. Anélkül, hogy untatni kívánnám a tisztelt Olva­sót, számos ponton túl kell majd lépnünk a labdarúgás szűken vett keretein, múltbeli és jelenkori társadalmi folyamatokat is fel kell idéznünk, mivel a rasszizmus jelensége nem a futballpályákon született és születik. A parlamentben ágáló rasszistáktól el­térően a futballpályákon az emberellenes magatartásformák, a gyilkos indulatok, a „mások" megalázására, kirekesztésére, oly­kor megsemmisítésére irányuló törekvések tömegakciók formá­jában jutnak kifejezésre, de – ismételjük – futballpályákon kívüli okokból.

Rendszerváltás, erőszak, rasszizmus – és a futball

Az 1985-ös brüsszeli brit-olasz futballtragédia után többé nem volt kétséges, hogy a legnépszerűbb sportot is megfertőzte a tömeges erőszak. A nyílt terrorcselekmények, amelyek Európa nagyvárosaiban állandóan napirenden voltak és részben van­nak, igen különböző tényezőkkel álltak összefüggésben. Ezek­ről komoly formában mind a mai napig nemigen esett szó, mert a jelenség együttes túl van a sport, a labdarúgás hagyományos keretein. Magyarországon tudomásom szerint senki nem elemez­te mélyebben a nemzetközi futballterrorizmus és futballrasszizmus fellobbanását és elterjedésének okait.² Ha az okokat számba kívánjuk venni, már első megközelítésben is nyilvánvaló, hogy nem valamiféle magyar jelenségről van szó.

A mi régiónkban nemigen érdekelt senkit komolyan, hogy Nyu­gaton a Nagy Destrukció részeként megbomlott a jóléti államok korábban megszokott társadalmi integrációja. A többség hinni akart a „nyugati csodában", a profizmusban, a piacban…³ Miközben a hagyományos közösségek felbomlottak, beleértve a stadionok közösségeit is, a „szép új világ" nem született meg, a magyar futball – jelképezve az ország sorsát – soha nem látott mélypontra zuhant.

Kelet-Európában sok mindenre a rendszerváltás⁴ folyamatában jöttünk rá. Két dologra minden bizonnyal: 1. a világgazdaságba való – minden „önvédelmet" nélkülöző – beilleszkedés leértékelte a magyar munkaerőt, és a multinacionális tőkés társaságokat tet­te meg a legfőbb tulajdonosokká Magyarországon is. Ez az át­alakulás széles társadalmi rétegek elszegényedésével járt együtt. 2. Ugyanakkor ez az átalakulás – elsöpörve az egypártrendszert – magával hozta az uralmi viszonyok egy új formáját is. Az állam mint intézmény Magyarországon is meggyengült, bizonyos funk­cióit privatizálták, megjelentek a magánrendőrségek, átértékelő­dött a szabadság fogalma. A futballpályákon is megváltozott a szurkolók és játékosok mentalitása. A külföldi „minta" terje­dése nemcsak a pártpolitikusok privilégiuma lett, hanem a szurkolók is Németországra, Olaszországra, Spanyolország­ra vagy Angliára vetették szemüket.

Etnikai háborúk, nacionalista villongások kísérik Kelet-Euró­pa világgazdasági integrációját, s ez az integráció éppen gaz­dasági síkon a legkevésbé sikeres. A társadalmi integráció ha­gyományos szerkezete szétesett. A szurkolók „csak" annyit érez­nek, hogy elveszítették munkahelyüket, megszűnt korábbi lét­biztonságuk, felbomlottak a régi munkahelyi közösségek, a régi politikai korlátozások lebomlásával szabad utat kapott az „ösz­tönös fasizmus", a rasszista propaganda is. A külföldi tőke meg­jelenése felerősítette a társadalom meghatározott, elszegénye­dő és lesüllyedő csoportjainak eltorzult formájú „önvédelmét", a rasszista önszerveződést.

A nemzeti parlamentek és általában a nemzetgazdasági ér­dekek súlya a nemzetközi gazdasági-politikai szervezetekkel és pénzintézetekkel szemben csökken. Ennek arányában megnö­vekedett a nacionalista elzárkózás, az idegengyűlölet szerepe. Az egyetemes kozmopolitizmus mintha csak felszítaná a nem­zeti érzést, amely ott szunnyad nem csak a mi térségünk lakói­nak szívében, amiről talán leginkább éppen a futballpályákon győződhetünk meg, amikor a válogatott csapatok nemzeti szí­nekben vetélkednek. Miközben a globalitás mint gazdasági-tár­sadalmi valóság és nézőpont egyre inkább uralomra jutott, a helyi társadalmak sokfelé visszatérnek a már lebomlóban lévő nem­zeti struktúrák „védőszárnyai" alá. Az idegenek konkurensek lesznek az egyre csökkenő munkahelyek megszerzése terén. Megkezdődött Kelet-Európában is a munkaerőpiac átrendező­dése, etnikai felparcellázódása. A rasszizmus, amely a mun­kanélküliség és más szociális bajok okaként az idegeneket nevezi meg, a lesüllyedéstől rettegő emberek ÚJ ELLENÁL­LÁSÁNAK egyik tévutas formája.

Ugyancsak e felbomlás termékeként szemlélhetjük az erőszak elszabaduló energiáinak ki-kirobbanását. A helyi, kerületi, váro­si „lokálpatrióta" érzelmek – kis túlzással – annak arányában erősödtek fel, amilyen mértékben elveszítette a helyi közösség a maga valóságosan befolyásoló szerepét saját sorsa vonatko­zásában.

A szóban forgó „nagy átalakulás", a neoliberális fordulat⁵ mel­léktermékeként a szabad piac hozta meg az erőszak igazi kul­tuszát… E fordulat legmélyebb üzenete: A SZABAD PIAC – SZA­BAD ERŐSZAK. Kelet-Európában bizonyosan ez, hiszen itt a régi állami tulajdon széthordása-szétosztogatása útján egy bűn­ben fogant „újpolgárság" keletkezett, amely általános morállá emelte a „szabad rablást", az erő kultuszát. Ez az új osztály, amit a köznyelv csak mély megvetéssel ejt ki, gyakorlatilag mindent kisajátított, ami korábban közösségi és kulturális célokat szol­gált. Még a futballklubokat is. Csak annak van létjoga, ami fi­nanszírozható, vagyis csak az erősebb, a gazdagabb, egyszó­val az „életképes" marad fenn… A vesztesek megvigasztalására a bűnbakot általában a „győztesek" határozzák meg.

így tehát – többnyire tudatos manipuláció eredményeként – A PROBLÉMA többé nem rendszerimmanens okokkal magyarázódik, hanem etnikai momentumokkal, zsidókkal, cigányokkal, németekkel, törökökkel vagy éppen amerikaiakkal. A lényeg, hogy – ismétlem – az ellenség a közöttünk lévő idegenek legyenek. Konkrétan fogalmazva, Magyarországon mindenekelőtt a zsidók, a cigányok, de a románok és az erdélyi magyarok („ro­mánok") is fent vannak a képzeletbeli listán. A többi kelet-euró­pai országban hasonló listák, ellenségképek léteznek, persze más szereplőkkel.

Sokáig nem értettük, mi zajlik Nyugat-Európában és a világ­ban. Pedig a világ a 80-as években már a futballon keresztül is „begyűrűzött". És itt nemcsak a Heysel-stadionról vagy az ang­liai halálesetekről meg a többiről van szó. A 80-s években az erőszak brutális formái újra kiterjedtek. Szimbolikus értelme is van annak, hogy az erőszak nemcsak a szurkolókat, hanem magukat a játékosokat is megragadta. Szinte „klasszikusnak" tekinthető fejlemény ebből a szempontból Cantona, a manches­teri francia játékos emlékezetes epizódja (egy szurkoló letaglózása), vagy a legújabb eset a Birmingham olaszországi ven­dégszereplése: a barátságos mérkőzésen kitört verekedés az egyik edző fejsérülését és a játékvezető kéztörését eredmé­nyezte. Az a legenda, hogy a profi játékosok vigyáznak egy­másra, semmivel nem bizonyítható lapos közhely, hiszen a ko­moly sérülések aránya nyilvánvalón növekszik a felgyorsult já­tékban, amelyben a kíméletlen játékmód következményei sok­kal súlyosabbak (igaz, gyógyulásuk feltételei talán ma jobbak, mint korábban, bár a játékosok élettartamának növekedéséről nincsenek megbízható adatok). Blackburnben a játékosok a pályán verekedtek össze, Kolumbiában egy öngólban vétkes hátvédet lőttek agyon a legutóbbi világbajnokság után. A meg­előző történelmi időszakhoz képest tehát minőségi fordulat kö­vetkezett be az erőszak tömegessége és brutalitása tekinteté­ben. Hiába, óriási pénzek kerültek terítékre, jóval nagyobbak a tétek mint korábban.

A 70-es-80-as években a stadionok végre az „új generáció" ellenőrzése alá kerültek, amely új „mozgalmi" eszközökkel, pi­rotechnikai vívmányokkal, agresszív feliratú transzparensekkel (pl. white power) Európától Latin-Amerikáig a futballstadionok-ban és környékükön az erőszak szélsőséges formáit rehabili­tálták. Az új generáció a stadionokba vitte be a zavaros, öntu­datlan lázadás szellemét, a széthulló tiltakozó mozgalmak ele­meit. Olaszországban az AS Roma csapata körül az újfasisz­ták, a Milán B közepén a Brigate Rosse szimpatizánsai vertek gyökeret, a Bayern München szurkolói között a skinheadek és neonácik tűntek fel a 80-as években, hogy az angol vandaliz­must és a közönség egy részének nyílt fasizálódását ne is em­lítsük. A „demokrácia hazájának" nevezett Anglia futballpályáin máig kifogyhatatlan a futball-rasszizmus kelléktára; Barnesnek, a fekete sztárnak banánt dobáltak a pályára, a zsidókat elgázosító Hitlerről énekelnek és más effélék, de a londoni derbyn, az Arsenal-Tottenham meccsen nem ritka az antiszemita kiroha­nás sem.⁶ A rasszisták ugyanúgy áhítozzak a győzelmet, mint a rendes szurkolók, ám ők egyúttal meg is semmisítik az ellenfél szurkolóit, legalábbis szavakban.

A 80-as évekig úgy látszott, mintha Kelet-Európa kimaradna a futballhuliganizmus legrosszabb folyamataiból. Ám a rendszer­váltást megelőző időszak, majd maga a rendszerváltás a szel­lemi-politikai szabadosság olyan fokával ajándékozta meg a ré­giót, és benne Magyarországot, amelyet korábban csak a „dik­tatúra", a „fasizmus" és „reakció" keretei között értelmeztek. (Még a demokratikus tradíciókban gazdagabb Csehországban is fel­-fellobbant a cigányellenes rasszizmus.) Mindenekelőtt a zsidó-és cigánygyűlölet terjedt el, amelyért a 70-es évek Magyarorszá­gának futballstadionjaiban még szép számmal büntettek meg vandál szurkolókat (bár pontos adatokat nem ismerek, jóllehet nem egyszer szemtanúja voltam, hogy rendőrök elvittek „zsidózó" egyéneket, igaz, olyat is láttam, hogy „tévedésből" a „lezsidózott" fiatalembert verték fejbe gumibottal). A 80-as években azonban már Budapesttől Debrecenig, Miskolctól Szombathe­lyig szinte minden pályán büntetlenül folyt a tömeges zsidózás, ahol csak az MTK pályára lépett,⁷ és folyt a cigányozás szinte minden mérkőzésen, függetlenül attól, hogy voltak-e cigányok a játékosok és a szurkolók között vagy nem. A sajtó és a hatalom többnyire csak hallgatott, néha sajnálkozott, majd cinikusan összekacsintott a „kemény magyar gyerekekkel". (A Fradi inté­zője is azt nyilatkozta a budapesti Ajax-mérkőzés után, hogy már többször „elbeszélgettünk a gyerekekkel", de azok – úgymond – nem hallgattak az intéző úrékra.)

A magyar pályákon megjelenő jelképek a 80-as évek végétől a magyar és a nemzetközi szélsőjobboldal teljes „arzenálját" fel­vonultatják. Ebből a szempontból a londoni Arsenál akár a pro­totípus is lehetne.⁸ Megjelentek angol vagy német zászlók, ame­lyek egyidejűleg idézik a brüsszeli angol agressziót és a,német náci hagyományt, és ezzel együtt a rendszerváltás legnagyobb dicsőségére a nyilas szimbólumok is visszatértek, mindenekelőtt természetesen a Fradi-pályára. Napjainkban az angol és német hatásra („a fejlett centrum szívóhatása"⁹ ) terjedtek el a rassziz­mus legsértőbb megnyilvánulásai: a „huhogás" és a többi, ame­lyeket fentebb már jeleztünk. A gazdasági ellehetetlenülés is nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy ez a „visszatérés", az „ér­zelmek szabadjára engedése" szélesebb társadalmi hátteret él­vezzen az Üllői úton. A lumpenfasiszta közeg természetesen nemcsak ferencvárosi, hanem jóval kiterjedtebb jelenség, és tegyük hozzá a tárgyszerűség kedvéért, hogy az újpesti „roham­osztagosok" nem különbek a ferencvárosi „náciknál" és skinheadeknél. A rasszizmus tömeges és radikális jellege napjaink futballmérkőzésein a magyar történelemben példa nélkül áll. Az idős korosztály futballrajongói egybehangzóan ál­lítják, hogy még a 30-as években sem volt példa ahhoz hasonló fasisztoid tömegtüntetésre, mint a 80-as és 90-es években.¹⁰ Tíz éve már annak, hogy magyar pályákon elképesztően „népsze­rű" a cigányozás. Újpesti, kispesti, angyalföldi vagy éppenség­gel fradista „cigányok, basszátok az anyátok" rigmus olyan ter­mészetességgel hangozhat el, mint az, hogy „Hajrá Fradi!". En­nek egyik legutolsó megnyilatkozása az egyik legjobb magyar játékos kipécézése: „Pisont Pista, a legnagyobb cigány", az el­lenfél kapusát úgy köszöntik, hogy „ci-gány ci-gány".

Amikor 1986-ban Verebes József lett az MTK edzője, a „mi­nőségi fordulat" manifeszt jelenségekben öltött testet. Cigány származása miatt Verebes már korábban is a sajtó és a kollé­gák egyes számú ellenségének számított. Jelenlétemben for­dult elő, hogy 1989-ben a Nemzeti Sport, akkor még Népsport egyik újságírója a lap szerkesztőségében Verebest „büdös ci­gánynak" nevezte.¹¹ Azután, hogy éppen az MTK-ból csinált Ve­rebes bajnokcsapatot, a sajtó egyszerűen mértéket veszített, nem bocsájtották meg neki a sikert és főleg azt, hogy az MTK-val érte el. Miközben a sportújságírók fanyalogtak az MTK baj­nokságán, akkoriban – saját fülem hallatára-nem egyszer több­száz fős tömeg üvöltözte rendszeresen: „Ess eső ess, buzi Ve­rebes", „Mocskos cigány", „Verebes, Verebes itt a faszom, ne keresd" stb. A Verebes elleni felfokozott, mai szemmel nézve perverznek tűnő sajtókampányból már érezni lehetett, hogy ezt az embert, ahogyan mondani szokták, ki fogják csinálni. A 90-es évek elején sikerült is…

A tömeges zsidózás emlékezetem szerint 1987-1989-ben emel­kedett képtelen színvonalra. Akkor hallottam futballpályán először: a „csontot, szappant!" üvöltözést. A „mocskos zsidók!" több ezer ember szájából is akkor tájt hangozhatott el először. Kezdetben csak a ferencvárosi és az újpesti rasszisták kiabálták ma már or­szágos jelenség. Mindez nem előzmény nélküli, hiszen közismert provokáció volt a 70-es évek elején a székesfehérvári – később másutt is előforduló – incidens, amikor a Videoton-MTK mérkő­zésen egy libát dobtak be a pályára kék szalaggal a nyakán. (A Népszabadság sportrovata akkoriban "fasiszta ízű provokációról" írt.) Mihancsik Zsófia elhíresült könyvecskéjében, miközben vizs­gálja az okokat is, felsorolja azokat a szövegeket, versikéket, ame­lyeket fiatalemberek százai skandáltak a Hungária körúton mint vendégek 1987-1988-ban. így például Verebes edzősége alatt született a „cigány vezet zsidókat" jelszó, amelyet még a Hungá­ria körúton is kiabáltak, s szintén ekkor keletkezett a „Gá-gá-gá, Buzi MTK". Ezekben a rigmusokban mindig visszatértek azok az elemek és hangsúlyok, amelyeket a „gyerekek" a napi sportsajtó­ban olvastak, mint például az, hogy Verebes nem illendően öltöz­ködik, hogy a bíróknak el kell őt távolítani a pályáról, felnagyítot­tak olyan tényeket, mint hogy nem nyilatkozik a neki ellenszen­ves újságíróknak. Egyetlen napilap, sem Knézy, sem Vitray nem említette meg soha, hogy például a „proletárcsapat", „Kádár elv­társ csapata", a Vasas szurkolói ilyenfajta versikéket üvöltöztek: „Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba, Nem lövik a labdát, Nem lövik a labdát, A zsidó hálójába…" „A zsidókkal játszó Vasas-tünemény" „Liba-bé-renc, Liba-bérenc, Mocs-kos zsidók, Mocs-kos zsidók, Gáz-kam-ra! Gáz-kam-ra, Gáz­kamra!"¹²

A sajtó és a hatalom felelőssége természetesen nagyobb a „szurkolókénál". A direkt manipulációra vonatkozó információi­mat, adataimat csak és kizárólag azért nem teszem közzé, mert nem kívánok személyeskedni. Végül is a jelenség a fontos. El­végre a hatalom nemcsak a futballpályákon nem lépett fel a fa­siszta megnyilvánulásokkal szemben, hanem Budapest utcáin sem. A rendszerváltás után pedig minőségileg romlott a hely­zet. Hiszen a szálasista nyilas Szabó Albert és rohamosztagos bőrfejűi akadálytalanul randalírozhattak 1995 őszén a főváros legforgalmasabb csomópontjain…

Ez a „szabadság" természetesen felbátorította a Ferencvá­ros rasszistáit éppen az Ajax elleni mérkőzés periódusában. A kemény mag és a bőrfejűek közötti összefonódás feltételezhe­tő. (Nehéz dokumentálisan bármit is bizonyítani, hiszen a rend­őrség még azt a tömegakciót sem tárta fel, amelynek során bőr­fejűek autókkal megállítottak egy villamost a legutóbbi MTK-Újpest mérkőzés után, s a villamoskocsiban ülő újpestieket súlyo­san bántalmazták. Másnap a Népszabadság közölte a hírt, amelyből az a nevetséges képtelenség derült ki, mintha MTK-sok (!) verték volna meg a dózsásokat, ámbár némely tanúval­lomás szerint a ferencvárosiak toroltak meg valamilyen korábbi sérelmet. Máig nem tudni, mi történt pontosan.)

A Ferencváros ebben a szakaszban éppen sikereinek csúcs­pontján állt, hiszen a Bajnokok Ligájában figyelemre méltó ered­ményeket ért el, s a különböző lapok, hogy népszerűségüket erő­sítsék, szinte kivétel nélkül mentegették a ferencvárosi rassziz­must. A régi reflex: ne menj szembe nyilvánosan a „tömegek hangulatával", ha az nem irányul közvetlenül a hatalom szerke­zetének megváltoztatására. Még a Népszabadság sportrovata is nagyobb ellenfélnek tartotta a Fradi-Ajax konfliktus időszaká­ban is az MTK „túlzott játékosvásárlását", „költekezését", mint azt, hogy a náci indíttatású rasszizmust elítélje. A sajtó hosszú évtizedek óta – olykor közismerten zsidó származású újságírók, tévékommentátorok közreműködésével – döbbenetes sokszínű­séggel ápolja az MTK-val szembeni antiszemita ihletettségű el­lenszenvet. A tárgyilagosság kedvéért azonban meg kell jegyez­ni, hogy a sajtó sok képviselője nincsen tudatában, hogy ilyen irányú tevékenysége hogyan illeszkedik a társadalom pszicho­lógiai struktúrájába. Vagyis nincsen tudatában annak, hogy az MTK-t ellenszenvesen bemutató irományoknak és kommentá­roknak milyen a társadalmi összhatása.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a futball-rasszizmus táp­lálásában maga a sajtó ne lenne vétkes, még ha képmutatóan, felemás módon olykor elhatárolódik is a válságos helyzetekben. Az elhallgatás és a manipuláció eredménye, hogy a magyar lakosság óriási többsége csak napjainkban, az Ajax-ügy kap­csán szembesül a rasszizmus reális méreteivel.¹³ Pedig ép­pen az Ajax mérkőzés előtt számtalan figyelmeztetés érkezett a legkülönbözőbb pályák antiszemita attrocitásairól. Mindhiába. A válasz a szokásos volt: „nem érdemes felfújni a dolgot", „csök­ken a népszerűségünk", „ránk fogják, hogy zsidóbarátok va­gyunk" stb. Sőt, még ma is számtalan tudósítás jelenik meg ar­ról, hogy külföldi magyarok, akik Hollandiában élnek, „mártották be" a Fradit. Vagyis nem az általam imént leírt jelenségek, ha­nem az „árulók". Sportújságíróink közül senkit nem zavart, hogy a fentebb említett „Fussball und Rassismus"című, Göttingenben kiadott könyvben már 1993-ban megjelent a ferencvárosi szur­kolók egy csoportjáról egy olyan fotó, amelyen náci köszöntés­sel üvöltenek.¹⁴

A sajátságosan rendszerváltó antiszemitizmus mint jelenség¹⁵ nem egyszerűen valamiféle sajtó- és hatalmi manipulációként vagy „népi" tiltakozásként értelmezhető, bár kétségtelen, hogy az antiszemitizmusnak ez a formája is rájátszik a rendszervál­tással és a külföldi tőkével szemben megnyilvánuló spontán népi elégedetlenségre. Az antiszemitizmusnak e rendszerváltói formája jórészt a pártpolitikai harcok terméke, amelyek évek óta folynak a gazdasági és politikai hatalom újraosztásáért. Ebbe illeszkedik az „etnikai reneszánsz". E zavaros érzelem­világ persze – torz formájú – tiltakozás is a gazdag centrum-or­szágoknak való „kisnemzeti" alárendelődéssel szemben, egy olyan konkurenciával szemben, amelyben a helyi gazdasági té­nyezőknek nincsen esélye a nagy multik mellett. Ez az antisze­mitizmus tehát egy amalgám, amely történelmileg kikovácsoló­dott kisebbrendűségi komplexum: magába zárja egy kispolgári­-plebejus „kuruckodás" és a rasszizmus elemeit, az úri közép­osztály provincializmusának tradícióját, a társadalmi lesüllyedés­től való félelmet és számos más jelenséget. Az antiszemitizmus stabil érzület azért is, mert a – demokratikus hagyományokkal nem rendelkező – nyárspolgár számára a rasszizmus még mind­ig kisebb rossz, mint, mondjuk, a társadalmi ellenállás bonyo­lult demokratikus formáinak a keresése. Ez utóbbiban ellenér­dekelt: kizárólag saját lesüllyedésének megakadályozása a cél. Mindez természetesen nem magától értetődő, és egy futball-mérkőzés őrületében aligha gondolkodik ezen valaki.

Tehát a Ferencváros és a rasszizmus összekapcsolódása nem­csak a rendszerváltás kontextusában merül fel, ennek mély tör­ténelmi gyökerei vannak, amelyekről nálunk csak ritkán számol­nak be; a Ferencvárosról megjelenő könyvek, brosúrák szinte sohasem említik. Ezért ha bármily vázlatosan is, de érdemes e „gyökereket" közelebbről megvizsgálni.

A magyar hagyomány. Miért pont a Fradi, miért pont az MTK?

Az Angliából elterjedő futball a 19. század végén a Monarchiá­ban, így Magyarországon is meghonosodott. Az urbanizálódást magában foglaló ipari modernizáció a tömegkultúra sajátosan új formáit hozta létre. Ennek keretében a városok és falvak tö­megeit a népszórakoztatás egy új formájával ajándékozta meg: a sporttal, mindenekelőtt a labdarúgással. A csellengő városi proli és a ráérő középosztályok széles rétegeit hétről hétre kezdték becsábítani a futballpályákra. Majd a 20. század első két évti­zedében megépültek azok a stadionok, amelyek mind a mai na­pig alapjai a magyarországi futballközpontok többségének is.¹⁶ A futball tehát a városi tömegszórakozás részeként gyökerese­dett meg, nagyjából egy időben Ausztriával. (Mi több, a két or­szág között egyfajta vetélkedés alakult ki már a század elején, amely ha lanyhuló intenzitással is, de tart a 20. század 90-es éveiben is, amikorra az európai futball perifériájára szorultak.) Az elterjedés méreteiről, a magyar futballról mint „tradícióról" a következő adatok bizonyos elképzelést nyújtanak. 1959-ben a szocialista modernizáció egyik vívmányaként a statisztikák 2.374 futballpályát (sok pálya persze 1945 előtt létesült), 3.673 szak­osztályt és 104.761 igazolt játékost tartottak nyilván.¹⁷ Egy-egy hétvégén olykor 2-300 ezer ember látogatott ki az első és má­sodosztályú mérkőzésekre. A futball már 1945 előtt beépült a mindennapi életbe, még a nők életébe is azáltal, hogy alkalmaz­kodniuk kellett ehhez a férfiszenvedélyhez. Bár a nőket soha­sem tiltották ki a pályákról, a futball születésétől kezdve a férfi­ak szórakozásának számított. Még az én gyerekkoromban sem integrálódott a női nem a labdarúgópályák életébe. „Nem illett hozzájuk". A dolog hátterében természetesen a polgári társa­dalom munkamegosztási szerkezete áll, amely a nőket a kony­hába „száműzte".¹⁸

A rasszizmus problémája része a századfordulón kibon­takozó modernizációs folyamatnak. A történetírás a Monar­chia felbomlását hagyományosan összefüggésbe hozza a bi­rodalmon belüli nemzetiségi törekvésekkel, gazdasági és poli­tikai szeparatizmussal, ami sajátos fénytörésben nyilatkozott meg a pályákon Kolozsvártól Debrecenen át Budapestig. A fut­ballpálya a társadalmi élet olyan fóruma volt, ahol az emberek egyenlők tudtak lenni, sőt, a szegények saját csapatuk támo­gatásán keresztül csapást tudtak mérni a gazdagokra, akiket már a 20-as évektől az „idegen", a „zsidó MTK" testesített meg. De mindez „kicsiben" lejátszódott falvak között is, ahol a ma­gyar a tóttal vagy a románnal került szembe. Nem magyar kü­lönlegesség ez, hiszen Ausztriában is – mindenekelőtt persze Bécsben – a futball sajátos „etnikai olvasztótégelynek" bizo­nyult. A bécsi foci arculatának meghatározásában az osztrák mellett főleg a zsidó populáció játszott szerepet. A 20-as évek­ben a kb. 180 ezer bécsi zsidó még egy saját csapattal (Hakoah Wien) is rendelkezett, onnan indult a nagy magyar játékos és edző, Guttmann Béla is, aki többedmagával egy ideig az USA-ban maradt.¹⁹

Magyarországon neves, profi, par excellence zsidó futballklub nem létezett. A zsidó futballisták és szurkolók kezdettől az asszi­miláció útját követték. De ez az út nem volt sikeres. Budapes­ten a zsidók lélekszáma 1890-ben kb. 190 ezer volt, ami a bu­dapesti populáció kb. 21 %-át tette ki, míg a történelmi Ma­gyarországon a zsidók száma a századfordulón megközelítette az 1 milliót. 1920-ben, Trianon után már 210 ezer zsidó, illetve zsidó származású ember lakott a fővárosban. Minden negye­dik-ötödik ember zsidó volt.²⁰ De hát Budapest és az „iparos" népesség általában etnikailag sokszínű volt, mégis a zsidók vál­tak az etnikai „disszimiláció" Achilles-sarkává.

A „magyar" kapitalizmus hajnalán alapvető fejlődési sajátos­ságként jelent meg, hogy a magyar szakmunkásság, a magyar „nemzeti polgárság" etnikai eredetét tekintve nem volt magyar. Zsidó és német (sváb) ipari vállalkozók, pénztőkések, kisvállal­kozók és német (sváb), cseh, zsidó szakmunkások alkották a „modern" társadalom fő mozgatóerőit, míg a magyar etnikumú uralkodó osztály inkább csak a mezőgazdaságban, a nagy föld­tulajdonosok és az állami-katonai bürokrácia soraiban képvisel­tek döntő erőt. A gazdasági válság, az agrárdekonjunktúra nyo­mán az antiszemitizmus mint politikai mozgalom már a 19. szá­zad 80-as éveiben megszerveződött, méghozzá az eredetileg Deák-párti Istóczy Győző vezette antiszemita párt körül.²¹ Ek­koriban, 1882-ben a tiszaeszlári vérvád per hullámán a magyar antiszemitizmus – az archaikus forma mögött – már a modern politikai mozgalom jegyeivel rendelkezett, amelyet támogattak az alföldi mezővárosok paraszti-kispolgári rétegei, a zsidó ke­reskedőkkel szembenálló északi szlovák és német kispolgárság, a. dunántúli katolikus papság alsó rétege és persze a dzsentri ismert csoportjai. S bár az antiszemita zavargásokat a kormány hamar elnyomta, az antiszemitizmus a hatalommal való szem­benállás homályos tudataként honosodott meg a magyar társadalom jelentős tömegeiben. A nemzeti függetlenségi eszme és az antiszemitizmus összekapcsolódása²² a helyi, nemzetgazdasági érdekek torz védelmét tükrözte. Mindeneset­re az kitűnik, hogy szinte minden etnikai csoportot már nagyon korán megérintett az antiszemitizmus. Igen különböző társadal­mi rétegek emelték fel az antiszemitizmus zászlaját időről idő­re. Mindez akkor is így van, ha a magyar antiszemita mozgalom osztrák és német valamint oroszországi kapcsolódásai jól kiraj­zolódtak. Ennek a „tagság" aligha volt tudatában.²³ Tehát a le­süllyedő dzsentri antiszemitizmusa legfeljebb a jelenség cent­ruma volt, de olyan széles perifériával rendelkezett, hogy az an­tiszemitizmus az 1880-as években egy időre politikai tömegmoz­galommá terebélyesedett.

Ez az évtized a labdarúgás magyarországi meghonosodá­sának periódusa is. A Budapesten koncentrálódó német és zsidó eredetű társadalmi csoportok a maguk elmagyarosodó tö­rekvéseit a labdarúgásban is kifejezésre juttatták. Ez a körül­mény megmutatkozott a múlt század végén létrejött két nagy klub, az MTK (1888) és az FTC (1899) keletkezéstörténetében. Az MTK jelentése Magyar Testgyakorlók Köre, tehát területileg össznemzeti kiterjedésre utaló elnevezés. A másik név, a Fe­rencváros Budapest IX. kerületét jelzi. (A Ferencváros bece­neve, a Fradi = Franzstadt.) Ez a budapesti területi „meggyökeresedettség" az összes többi nagy budapesti csapathoz ha­sonlóan (Angyalföld, Kispest, Újpest) komoly helyi szurkolóbá­zist jelentett. A IX. kerületi magyar kispolgárság és a proletár­léthez közelálló társadalmi csoportok, sőt, lumpenproletár-ré­tegek a helyi német-sváb betelepülők számára sokkal gyor­sabb és „szervesebb" magyarosodást biztosítottak, mint az egyetemes magyarságot szimbolizálni kívánó MTK a zsidó kis­polgárság számára. Több más budapesti kerületben (Újpest, III. kerület) is végbement ehhez hasonló „integráció".²⁴ A zsidó asszimilációs törekvéseket mutatja, hogy jelentős számú zsi­dó futballista és szurkoló támogatta a Ferencvárost vagy az Újpestet, ám ennek ellenére a helyi populációba „felszívódni", integrálódni nem tudtak. Pedig a két háború között a zsidóság története bizonyos szempontból nem más, mint a minden áron való asszimiláció története. De ez az út szinte csak sikertelen­séggel van kikövezve.²⁵

Ez a „zsidó-magyar szembenállás" a Tanácsköztársaság le­verése után, a 20-as években éleződött ki igazán, különöskép­pen az 1920-as „zsidótörvény", a numerus clausus bevezeté­sét követően. Az ellenforradalmi rendszer mind Trianonért, mind a Magyarországi Tanácsköztársaságért mindenekelőtt a zsidó­kat, a liberálisokat, a demokratákat és persze a forradalmáro­kat vádolta. Működött a bűnbak-képzés mechanizmusa szerte az országban. A sajátosan zsidó polgárosodás konfliktus­ba került az archaikus társadalomformákkal, a társadalmi lesüllyedés legagresszívebb és leginkább manipulálható ál­dozataival. Igen pontosan fogalmazta meg ezt a problémát Hanák Péter: „Egy hagyományos társadalom polgári átrétegződése a világon mindenütt, a homogén nemzeti társadalmak­ban is, ahol zsidó csak elvétve fordul meg, óriási feszültsége­ket, konfliktusokat kelt. Ezek az alapjában véve társadalmi jel­legű konfliktusok Közép- és Kelet-Európában már keletkezé­sük pillanatában vallási, majd 'faji' ellentétek mezét öltötték, és friss vért ömlesztettek a sápadt középkori antiszemitizmusba."²⁶ A zsidóság asszimilációs kísérletei vagy a mindenkori hatalom (a Monarchia, a kapitalizmus, az államszocializmus) szolgála­tához kapcsolódnak üzleti és politikai síkon egyaránt, vagy a rendszerrel szembeni egyetemes ellenállás, a munkásmozga­lom, a forradalom és kommunista eszmények vonzásában jut­nak kifejeződésre. Ezzel szemben a Ferencváros közegében egy nemzeties attitűd honosodik meg, amely a nemzeti függet­lenségi hagyomány részévé szublimálódik. Az idegen, vagyis „zsidó tőke", az „idegenek" általában a magyar boldogulás leg­főbb akadályaiként jöttek számításba. A zsidók, az oláhok, a cigányok vagy a tótok a mindennapi életben mint megvetendő társadalmi csoportok szerepeltek. Elegendő, ha ebből a szem­pontból a korabeli vicclapokat mint alapvető forrásokat tekint­jük.²⁷ Ugyanakkor a Ferencváros és a körülötte kikristályosodó rasszista-antiszemita hangulat és tömeg egyfajta ellenzékisé­get fejezett ki a hatalommal szemben. Ennek az ellenzékiség­nek a sajátja, hogy bármely hatalommal szemben – a monar­chiától a Horthy-rendszeren át a „kommunizmusig", majd nap­jaink tőkés átalakulásáig – egy múltba tekintő provinciális „faj­védő" nacionalizmusba torkollt illetve torkollik. Tehát az FTC-MTK „örökrangadók" mögött 1919 után egy eltorzult etno-szociális konfliktus létezett, amely kifejezte a magyar társa­dalomban is lejátszódó folyamatokat.

Az MTK a valóságban sem vallási, sem etnikai értelemben nem volt zsidó csapat, legfeljebb zsidó is volt, meg magyar is. Ebből a szempontból érdekes, hogy az antiszemitizmus ereje Bécs­ben erősebb volt, mint Magyarországon, s ott az antiszemitiz­musra való reakcióként zsidó játékosok és zsidó szurkolók va­lóban egy cionista ihletettségű zsidó csapatot hoztak létre, az említett Hakoah-t (Héber erő) (1909).²⁸ A sport etnikai felparcellázódása, a zsidók diszkriminálása Ausztriában és Németország­ban talán még erősebben és korábban ment végbe mint Magyar­országon. Például a torna német nemzeti sport volt. Ezért is hoz­tak létre specifikusan zsidó sportszervezeteket. A zsidók a vízi­labdát és a futballt preferálták.²⁹ Az MTK-Fradi mintájára Auszt­riában is jelen volt egy hasonló ellentét, ha később ez formát váltott is, az Ausztria és a Rapid „konkurenciájában". Az Auszt­ria Wien az asszimilálódott zsidó polgárság és értelmiség csa­pata volt, a Rapid pedig külvárosi „proli csapat". Csehországban a zsidókban inkább németeket láttak, de ott is előfordult az erő­szakos, rendőri beavatkozást igénylő rasszista agresszió.³⁰ Ma szinte alig van zsidó Ausztriában; utoljára zsidó szakvezető a már említett Guttman Béla volt, aki 1964-ben adta fel az osztrák válogatott szakvezetői posztját.³¹

Csak a náci Németország felemelkedése után vált a Ferenc­város a fasizálódó hatalom kezében egyfajta játékszerré. Közis­mert tény, hogy az antiszemitizmus Magyarországon a 30-as évek végén és a 40-es évek elején érte el csúcspontját, amely magának az MTK-nak a felszámolásával járt együtt.³² Ausztriá­ban mindez hamarabb ment végbe, mivel a nácik az 1938-as Anschlusst követően a német szabályok szerint kiszorították a fociból a nem árja és nem német-osztrák játékosokat. Az Austria elnökét, egy zsidót, eltávolították posztjáról, és náci komisszárt ültettek oda, a Hakoah-t pedig feloszlatták, és az SA kapta meg a stadionjukat.³³

A magyarországi szélsőjobboldali rasszista hatalom valamivel később, a zsidótörvények hatására, 1942 novemberében tiltotta be az MTK-t. A Ferencváros vezetősége, amelyben több mint egy tucat zsidó származású egyén is tevékenykedett, tiltakozott Gidófalvy államtitkárnál, hiábavalóan. Sőt, a Ferencváros veze­tőségét megbüntették és „zsidótlanították", majd Jaross Andort, a később a zsidók százezreit deportáló Sztójay-kormány nyilas belügyminiszterét nevezték ki a Fradi elnökévé, hogy ezzel is a hatalom népszerűségét növeljék a lumpenfasiszta csőcselék köreiben.³⁴ (Jarosst, a háborús bűnöst, a zsidók Auschwitzba szállításáért felelős belügyminisztert a népbíróság 1946-ban halálra ítélte és kivégezték.) Ezzel tehát bekövetkezett a Ferenc­város fasizálása" a klubvezetés, a szurkolók és a játékosok egy részének szándéka, sőt akarata ellenére. Persze komoly ellen­állásról nem tudnak még a klub krónikásai sem, bár arra joggal büszkék, hogy az MTK betiltását nyilvánosan ellenezték (amire egyébként ma is joggal büszkék lehetnek). S tud a fáma arról is, hogy egy esetben 1938-ban vagy 1939-ben a Fradi-szurko­lók nyilas-náci csoportja a Horst Wessel Lied hírhedett náci dalt fütyülték (NB: nem énekelték, bár volt magyar szövege!) az Ül­lői úton, s a német (völkisch) nemzetiségűek támogatása elle­nére Horváth Lajos „főszurkoló" odament a csőcselékhez, s el tudta hallgattatni őket.³⁵ (Szóval ilyen eset is volt. S ma a rend­őrség sem képes erre a feladatra, pedig a náci Németország sem létezik…)

Kétségtelen, hogy az 1939-es, óriási nyilas előretörést hozó választásokat követően kiderült, hogy a szélsőjobboldal, a nyi­las párt egyik bázisa Budapesten (Óbuda, a Józsefváros és Cse­pel mellett) a Ferencváros volt. Ez a hagyomány valamiképpen túlélte az antifasiszta politikai ellentámadást a II. világháború után, ami önmagában is megérne egy tudományos tanulmányt. Bár a futballban közvetlenül a háború után nincsen tudomásom olyan atrocitásról, mint Ausztriában, ahol 1946-ban egy harmad­osztályú meccsen tört ki antiszemita tömegverekedés, amelyet csak a rendőrség tudott feloszlatni.³⁶ A szélsőjobboldali és rasszista hagyomány Magyarországon is túlélte az antifasiszta politikai ellentámadást a II. világháború után (aminek okairól ugyancsak külön tanulmányban kellene szólni). Elegendő, ha csak az 1946-os kunmadaras! pogromra emlékeztetek ezzel kap­csolatban.

A háborút követően a kommunista egypártrendszer első évei­ben (1949-56) a hatalom tudatosan törekedett arra, hogy ezt a régi „magyar-zsidó" ellentétet „elsimítsa", kiiktassa a nyilvános­ság területéről. Ezt a politikát sokan a zsidók közül is támogat­ták, a nyílt antiszemiták pedig hirtelen a bűnözés területén talál­ták magukat. Mindkét csapat nevét megváltoztatták, és a Fradi­ból a legjobb játékosokat a Honvédba vitték. Az MTK-ból pedig a belügyi hatalom csapatát kreálták meg Bástya néven. A Fradi üldözése 1956 után megszűnt, de az antikommunizmus és az antiszemitizmus a klub törzsgárdájában megmaradt, ami persze általában a magyar társadalom nem jelentéktelen részében is meggyökeresedett érzelem volt.³⁷ (Amint fentebb jeleztük, ez a tény a rendszerváltás periódusában igazán egyértelműen ma­nifesztálódott.) Az MTK a könnyűipar, mindenekelőtt a textilipar csapata lett, később a vendéglátóipari szakszervezet „felügyel­te", ami nem igazán befolyásolta társadalmi megítélését.

A Fradi az államszocializmus periódusában ismét a hatalom­mal szembeni nemzeti tiltakozás és az elnyomott nemzeti ér­zelmek kifejezésének egyfajta kikristályosodási pontja lett. A szurkolók többsége ma is egyetlen csapatnak, a Fradinak szur­kol Pesten és vidéken egyaránt. Van olyan személyes élményem, hogy pl. debreceni szurkolók szenvedélyes fradisták, s csak másodsorban szurkolnak a helyi Lokinak. Sokan a Fradi-szur­kolók közül persze egyáltalán nincsenek tisztában a Ferencvá­ros „fasiszta érintettségével", pusztán saját nemzeti elkötelezett­ségükre büszkék („igazából – mondják – csak három magyar csapat van: az FTC, a Fradi és a Ferencváros"). Megvan itt a kirekesztés egy momentuma, mivel a Fradi az egyetlen klub, amely az egész nemzet nevében szólal meg. Erre nem képes sem az UTE, sem a Kispest, hogy a vidéki csapatokat ne is em­lítsem. Az MTK elleni meccseken nem ritkán „magyarok" bizta­tással üdvözlik csapatukat. Ez a nemzeti identitás a megfelelő pszichológiai állapotban megnyilatkozhat egyidejűleg mindenfajta más „nem nemzeti elkötelezettségű" emberről szemben, cigá­nyokkal vagy zsidókkal szemben, attól függ…

Miután a Fradi a legnépszerűbb csapat és a legnagyobb szur­kolótáborral rendelkezik, több „jogot" és több „befolyást" követel magának a magyar labdarúgás terén. A Fradi és a „többiek" egy­fajta konkurenciában állnak egymással. Ennek centrumában ma már nem az MTK áll, nemcsak eredményeinek szerénysége miatt, hanem azért sem, mert törzsszurkolóinak száma nem haladja meg a 2-3 ezret. Ma már az Újpest az FTC fő konku­rense. Bár a Fotex döntése, hogy támogatja az MTK-t, nyilván­valóan ismét kiélezte nemcsak a Fradi-tábor antiszemitizmusát, hanem általában az MTK elleni ellenszenvet, függetlenül attól, hogy ki milyen klubot támogat. Ha Várszegi Gábor, a Fotex fő tulajdonosa kitart az MTK mellett, nyilvánvaló, az MTK-FTC örök­rangadó ismét feltámad, még ha sokkal szerényebb képességű labdarúgók részvételével is. A múlt iránti nosztalgiát a két klub olyan zseniális futballistái reprezentálják, mint Orth, Schlosser, Schaffer, Cseh, Sárosi dr., Hidegkúti, Sándor, Albert, Varga… Az utóbbi negyed században a játékosok között már nincsen zsidó származású, vagy ha van, csak egészen „véletlenszerű", már számon tartani sem „érdemes". (A zsidó származás számon tar­tása értelmiségi-dzsentri eredetű foglalatosság, amely termé­szetesen átjárja a zsidóságot is.) Az MTK játékosai nem is tud­ják hová tenni, hogy rendszeresen lezsidózzák őket. Kénysze­redetten nevetnek rajta. Gondolkodásukban a tudatos antirasszizmusnak nem sok nyoma van.³⁸

Az MTK szurkolóinak összetétele természetesen etnikai ér­telemben ma is vegyes. Még ha a szurkolók többsége zsidó szár­mazású is, sőt, a rendszerváltás után – mivel ismét megakadt az asszimilációs folyamat, és egyre többen nem is zsidó származásúnak, hanem egyenesen zsidónak tekintik magu­kat – nyíltan büszkék eltérő kulturális tradícióikra. (Ha nincs asszimiláció, ha nincs társadalmi emancipáció, akkor szepara­tizmus van.) Az eredeti szurkolói bázis többsége azonban (min­denekelőtt a vidéki zsidóság) meghalt a náci megsemmisítő tá­borokban, vagy emigrált a háború után. Ezért érthető, ha a ma­gyar zsidók vagy zsidó magyarok (összesen kb. 80 ezer ilyen magyar állampolgárról lehet szó, akiknek óriási többsége Buda­pesten él) számára az antiszemitizmus minden megnyilvánulá­sa azonosul a fasizmussal. Ez a túlérzékenység olykor csoport­érdekekkel is magyarázható, legtöbbször azonban az összetar­tozás érzése kovácsolja őket egybe az MTK körül. Minden csa­pat szurkolóbázisa, az MTK is egyfajta „védelmet" is jelent a meccseken. Egyfajta közösséget vagy inkább közösség-pótlé­kot találnak itt főleg idős emberek, bár az utóbbi időben diákok is feltűntek, ami a zsidó kultúra és oktatás új fellendülésével magyarázható.

Az MTK-val szemben megnyilatkozó antiszemitizmus – mint fentebb már hangsúlyoztuk – a kommunista ideológiai és politi­kai nyomás ellenére sem szűnt meg soha, még akkor sem, ami­kor az MTK mélyponton volt a 70-es években (NB: fehérvári liba-incidens). Sőt, az MSZMP apparátusaiban is erős gyökere ma­radt az antiszemitizmusnak, annak ellenére, hogy a futballpá­lyákon nyílt és tömeges rasszista fellépésekre nálunk a 80-as évekig nem került sor. Ugyanakkor még a Fehér Ház, vagyis a Központi Bizottság épületében (ma képviselőház) is – a folyosói diskurzusok során – csendben, szabályosan „zsidóztak". Ennek ellenére igaz, hogy a Kádár-rendszer tudatosan fojtotta le az an­tiszemitizmust, ugyanakkor tradicionálisan élt tovább az antisze­mitizmus egy új történelmi formája, amelyet apparátus-antisze­mitizmusnak nevezhetnénk³⁹ . Ez a sztálini Szovjetunióban meg­szilárduló jelenség a személyi-hatalmi és karrier-harcok egyik rétege, eleme volt. Magyarországon a hagyományos „vidéki" ér­telmiségi antiszemitizmus – sokszor éppen egy Budapest-ellenességgel megterhelve – összefonódott az apparátusi antisze­mitizmussal. Az értelmiségi és apparátusi antiszemitizmus a népi-urbánus vita kontextusában nyerte el igazi „értelmét". Ez az egész „vita" a liberális hírébe keveredő kultúrpolitikus, Aczél György személye körül kristályosodott ki. Éppen a 70-es évek elején – szovjet hatalmi nyomásra is – a „liberális" Aczéllal szem­ben a „nemzeti" vonal erősödött fel, amely jelenség a gazdasági mechanizmus okozta problémák következtében érveket kapott antiszemitizmusának képviseletéhez.⁴⁰ (Talán nem véletlen, hogy a liba-incidens is ebben az időben fordult elő, de ha véletlen is, mindenesetre szimptomatikus jelentőségű.) A szociális-gazda­sági összefüggések és a nemzeti törekvések szembeállítása nagyon régi hagyományra megy vissza, ami ma is jól illeszkedik a Fradi nemzeti jellegébe. A Kádár-rendszerben járta is a mon­dás: az MSZMP-vel szemben van egy párt, a Fradi-párt. Nem véletlen, hogy Torgyán és Boross urak más „nemzetgerincűek-kel" egyetemben letették a voksot a Ferencváros mellett, de a liberális erők egyes csoportjai maguk sem hagytak kétséget afe­lől, hogy szimpatizálnak a Ferencvárossal (Farkasházy, a Hóci­pő szerkesztője és SZDSZ-es politikus, Fradi-rajongásában odáig ment, hogy megvédte a B-közép elvetemült figuráit: „Csak egy horogkeresztes zászló volt". Miközben a privatizáció címén las­san befejeződik az ország kiárusítása, politikusok és újságírók, értelmiségiek ós kisvállalkozók úgy érzik, hogy „meg kell védeni a nemzet becsületét" (a „mundért")…

A felülről lefelé áramló antiszemitizmus(ok) nyilvánvalóan meg­érintették a társadalom szélesebb köreit, anélkül, hogy ennek bármilyen tudatosodása lejátszódott volna. Kádár a Vasast pre­ferálta, a „nemzeti kommunista" Berecz János a Honvédet, a bankvezér Fekete János az MTK-t, és sokan, nagyon sokan „csendben" a Ferencvárost, hogy azután a rendszerváltást kö­vetően az ún. keresztény-nemzeti kurzus megpróbálja majd is­mét hatalmi manipulációkkal a Fradit a saját népszerűségének szolgálatába állítani. Hogy ez nem sikerült, az nem az Üllői úton dőlt el…

A Fradi és az Ajax

Ha ilyen gazdag és „tartalmas" a magyar antiszemitizmus és rasszizmus története, felmerül a kérdés: a labdarúgás terén mi­ért éppen az Ajax vezetői „leplezték le" a „magyar rasszizmust", illetve a magyar sportsajtó fontos csoportjai és a rasszizmus „szövetségét"? Eleve, már a leleplezés ténye is dühbe hozta a sportújságírás e csoportjait. A népszerűséghajhászoktól a meg­győződéses rasszistákig egységfront jött létre (a Magyar Nem­zettől a Nemzeti Sportig) a "magyar" rasszizmus mentegetésére, a probléma elkenésére, bagatellizálására. (Tartsuk per­sze mindig szem előtt, hogy mindig voltak és vannak intelli­gens újságírók, akik a valódi helyzet leírására tesznek kísér­letet. De hát szembeszállni az árral, nem kifizetődő…) Minden újság a mai napig azt szajkózza, hogy jelentéktelen kis cso­portocskák lengették a náci zászlókat Svájcban vagy a Fradi­pályán. Úgy tesznek, mintha nem tudnák: a zászlót mindig ke­vesen lengetik, főleg kezdetben. Valójában a szurkolók igen jelentős része involválódott a rasszista tüntetésbe az Ajax el­leni mérkőzésen is. Ezek az atrocitások azóta is folytatódnak a különböző magyar pályákon: Újpesten és Pécsett, az Üllői úton és Debrecenben. A sajtó hallgat és elhallgat továbbra is. Semmi nem történt… Sajnos az egyes eseményeket nem le­het elválasztani egymástól, tetszés szerint kiszakítani abból a történelmi folyamatból, amelynek részeként keletkeztek és „fej­lődnek"…

De hát miért leplezte le az Ajax az elhallgatás stratégiáját ?

A Ferencváros vezetői és szurkolói megszokták, hogy a Fra­di-pályán az ellenfél szurkolói nemigen szólalhatnak meg, főleg ha csak kis csoportokban vannak jelen. (Minden focirajongó, aki kimerészkedik saját csapata mérkőzésére a Fradi- vagy az Újpest- stb. – pályára, tudja, még vendéggól esetében sem ér­demes felugrani, mert pórul jár az ember… A vendégszurkolók, az ellenfél és a bírók megfélemlítése szinte szabály.) A Fradi mindenek felett. Ahogyan az egyik rigmus mondja: „Über alles Franzstadt". Hierarchia jött létre a csapatok között, amely csú­csán – mindenekelőtt a szurkolói erőfölény következtében – a Ferencváros áll. Mármost a ferencvárosiaknak tudniuk kellett volna, hogy ilyen hierarchia a nemzetközi futballporondon is lé­tezik. Amit szabad – mondjuk – a Real Madridnak, azt nem sza­bad a Ferencvárosnak. A latinból a magyarba átkerült közmon­dás ezt az egyenlőtlen uralmi viszonyt úgy jellemzi, hogy „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek".

A megértés másik összefüggését megadják a magyar sajtó reakciói, amelyek az Ajax gazdasági fölényéből, a konkuren­ciából és a profit „termelésének" logikájából indulnak ki. Az Ajax mögött álló multinacionális tőke, amely részben úgynevezett „zsi­dótőke" (amiről a magyar sajtó, szokás szerint rájátszva egy kissé az antiszemita érzelmekre, sietett beszámolni, mintha a tőke nélküli lakosság szempontjából a magántőke etnikai eredetének bármi jelentősége lenne), nem lát üzletet a kelet-európai csapa­tokban. Végül is Budapesten vagy. Moszkvában játszani nem olyan üzlet, mint Dortmundban vagy Madridban, Milánóban vagy Hágában. így „érthető", ha a kelet-európai rasszizmus „nagyobb" ellenségként tűnik fel az Ajax vezetőinek szemében, mint a mün­cheni, a madridi vagy a éppen londoni.

Ám ez a probléma is komplexebb ennél. A magyar sajtó nem­igen vesz tudomást arról, hogy micsoda is valójában az Ajax-jelenség. A Nemzeti Sportban egy B. D. nevű újságíró egysze­rűen csak a zsidó tőke képviseleteként vizsgálta az Ajaxot a nyílt rasszizmus szellemében. (Megint a funkció az érdekes. Miért fontos, hogy zsidó tőke? Ráadásul nem is az!) Az Ajax ereden­dően nem zsidó csapat. Magát Amszterdamot nevezték Nyugat-Európa Jeruzsálemének, ahol 70 ezer zsidó lakott a háború előtt, ma pedig 25 ezer (összehasonlításként: Magyarországon kb. 80 ezer zsidó él ma is, csaknem mind Budapesten). Nyugat-Euró­pában azonban a „25 ezer" jelentős zsidó populációnak számít. S a sajtó rasszista része számára alighanem fontos információ: bizony Amszterdam polgármestere ma is zsidó és Ajax-drukker, s a megelőző három polgármester is zsidó volt.⁴¹

Az Ajax mint zsidó klub imázsa viszonylag újkeletű. A háború előtt és után egy volt a „normális" klubok közül, amelyben nem volt több zsidó mint másutt. Még a megszálló náci Németország sem foganatosított az Ajax ellen semmiféle különleges intézke­dést. A háborút követően lett az Ajax a futball iránt érdeklődő „túlélő" amszterdami zsidók találkozási helye, de csak a 70-es évektől lesz az Ajax jellegzetes vonása á „zsidó", és ez is egy „véletlen" kapcsán. A 70-es évek közepén a londoni Tottenham Hotspur szurkolói hoztak izraeli zászlókat Amszterdamba, s egy héttel később megjelentek az izraeli zászlók az Ajax szurkolók­nál is.⁴² Ekkor kezdődtek meg Hollandiában az antiszemita tá­madások az Ajax ellen Utrechtben, Rotterdamban, Groningenben és más nagyvárosokban rendezett első osztályú mérkőzéseken. Mintha csak a 80-as évek Magyarországán lennénk, a den Haag szurkolói imitálták a gázhang sustorgását. Egy Groningen-Ajax meccset elhalasztottak egy bombariadó miatt, több helyütt anti­szemita röpcédulák jelentek meg a stadionokban. 1992-ben a rotterdami stadionban először jelentek meg antiszemita felirat­ok a Feyenord-Ajax meccsen. A 90-es években a munkás és külvárosi Feyenord valamint a „belvárosi" Ajax között a versen­gés nyíltan antiszemita karakterjegyekkel bír…⁴³ Miközben Auszt­riában a Rapid és az Austria Wien párharcából kikerült a zsidó és antiszemita elem, Hollandiában feltámadt egy ilyen típusú ellentét. Ám 1993-ban – a magyar helyzettől már teljesen elté­rően – az Utrecht antiszemita szurkolóit „hazaküldte" a rendőr­ség. Ezt követően'pedig valami olyasmi történt, ami végérvé­nyesen eltér a „magyar úttól". Két héttel később az Ajax Deventerben játszott, ahol mindenki újabb antiszemita tüntetésre számított, de meglepetésre a Go ahead Eagles minden játéko­sának trikóján egy antirasszista felirat látszott.⁴⁴

A legnagyobb holland játékosok, mindenekelőtt a színesbőrű Ruud Gullit vállalták az antirasszista harc „vezetését". Amikor GuIlit 1987-ben Európa 1. számú játékosa lett, a trófeát Nelson Mandelának szentelte. Az UNICEF londoni antirasszista rendez­vényén mint az Anne Frank alapítvány tagja lépett fel. Gullittól származó a megfontolásra érdemes gondolat: „én az első rasszista feliratnál abbahagyatnám a játékot". 1988-ban az EB-n már annyira szerették a holland szurkolók a színesbőrű Gullitot, hogy ezrek hordtak Gullit-parókát.⁴⁵ Persze mindez nem szün­tette meg a rasszizmus okait, de lokalizálta azt, erejét csökken­tette, némileg és egy időre visszaszorította. 1993 januárjában végre a Holland Labdarúgó Szövetség nyílt harcot indított a rasszizmus ellen, elhatározták, hogy a rasszista megnyilvánu­lások esetén a második figyelmeztetés után le kell fújni a mér­kőzést. Az antirasszista intézkedéseknek erős társadalmi támo­gatottsága van, mivel a holland nacionalizmusnak nincsen „népi", önvédelmi-rasszista karaktere, a gyarmatosítás a kereskedői kozmopolitizmus tradícióját ültette el.⁴⁶

Természetesen az Ajax járt elöl az antirasszista harcban, hi­szen sok zseniális színesbőrű játékosa volt Rijkaardtól Kluivertig. Tehát nem véletlen, hogy maga Cruyff is aláírta az ominózus le­velet, amelyet a Fradi „eltörlése" céljából küldtek a Real Madrid­nak. Az Ajax-stadionban már régebben elhelyezték a híressé vált feliratot: „Az Ajaxért – a rasszizmus ellen". Ez a forma később el­terjedt a holland stadionokban. Érdekes epizód volt, amikor a Feyenord 1992-ben egy Európa Kupa-meccsen fogadta az izrae­li Hapoel Tikva csapatát. Az UEFA előzetesen figyelmeztette a Feyenord vezetőségét, hogy gátolja meg a rasszista, antiszemita kilengéseket. A vezetés azonban nem hozott kellő intézkedése­ket, és a kilengések megtörténtek. Ám ezt követően a klubveze­tés a sajtóban élesen elhatárolódott az antiszemitizmustól, és az antirasszista szurkolók mellé állt, aminek következtében hivata­los felirat lett a Feyenord-stadionban is: a „Feyenordért – a rassz­izmus ellen".⁴⁷ Tehát ebbe a kontextusba illeszkedik az Ajax tilta­kozása a ferencvárosi rasszizmussal szemben. Ha meg akarjuk érteni az Ajax reakcióját, akkor be kellene látni, a „magyar óra" késik... Hollandiában és éppen az amszterdami zsidó kö­zösség által támogatott Ajax közegében él a holland antifasiszta tradíció is, bár Dániával összehasonlítva aligha büszkélkedhet­nek a hollandok. Értekeztünk már másutt is arról, hogy a cent­rum-országok a maguk gazdasági problémáit legalább is részben kitolják a perifériára, így Kelet-Európába is. Ez is oka annak, hogy például a nyugat-európai országokban, így Hollandiában a jólét ismert színvonala jött létre. Ez a jólét képezte az alapot, ame­lyen megtermett és uralkodó helyzetbe kerülhetett a liberális antifasizmus és antirasszizmus (amelyet ma egyébként újra komoly veszélyek fenyegetnek). A kelet-európai periférián, ép­pen a gazdasági ellehetetlenülés következtében is, fogéko­nyabb társadalmi talaj jött létre a rasszizmus számára. És ez nem újkeletű jelenség.

Magyarországon a II. világháború idején a magyar hatóságok és lakosság részéről az antifasiszta szolidaritás mint tömegje­lenség nem nyilvánult meg. Közismert, hogy a magyar hatósá­gok maguk szállították ki a magyar zsidókat Auschwitzba. A rend­fenntartó csendőrtől a mozdonyvezetőig mindenki magyar volt. A németek „csak" a felügyelő szerepét látták el. Nos, ez a körül­mény teszi pikánssá a dolgot, s ezzel nem hajlandó szembe­nézni sem a Ferencváros, sem az Újpest vezetősége, sem a magyar sajtó jó része, de a Magyar Labdarúgó Szövetség sem. Mert rövid távon nem áll érdekükben. Sokan azt hiszik, hogy az Újpest és a Fradi, a Debrecen és a Vasas a maga „rohamoszta­gosai" nélkül jóval kisebb szurkolói támogatásra számíthatna, s a klubok ezért nem hajlandók ezeket „szurkolókat" a pályákról eltávolítani. (Valójában, amit elveszítenének a vámon, megnyer­nék a réven. Ugyanis a futball brutalizálódása miatt eltávozott szurkolók jó része valószínűleg visszatérne vagy esetleg a rasszisták megjuhászodnának…)⁴⁸

Van azonban a dolognak egy olyan oldala is, amit nem lehet ökonomista érvekkel és gazdasági érdekekkel magyarázni. A tra­díció ápolása, a szakmai hozzáértés, szurkolók „szocializálása" stb. olyan „tőke", amely néha fontosabb lehet a valódi tőkénél is. Egyébként a multinacionális tőke nem specifikusan Ajax-probléma, sőt, az Ajax mint a világ talán legjobb ún. nevelő egyesü­lete országának saját egykori gyarmatairól származó játékosai­val csaknem „önellátó". Ismert, hogy Nyugaton a futball mint a legnagyobb multinacionális cégek által ellenőrzött és finanszí­rozott iparág óriási pénzekkel operál. A futballban a győzelem a tőkés társaság számára a legnagyobb reklám, mivel ez biztosít­ja a tv-ben, a sajtóban való állandó jelenlétet, a NAGY BEVÉ­TELT. Az óriási pénzek eleve hierarchizálták a labdarúgást: a néhány NAGY (Ajax, Milán, Juventus, Barcelona, Real Madrid, Bayern Müchnen, B. Dortmund stb.) mellett a „szegény kiscsa­patok" tömege csak a kellemetlenkedő mellékszereplők funkci­óját töltheti be. A szegény csapatok ugyanis nem igazi reklám­hordozók, jobb őket a periférián tartani, ami azt jelenti, hogy a „multik" kivásárolják a játékosaikat, csapataikat pedig hagyják elsüllyedni. A profitért való harc, a kíméletlen verseny a na­gyoknak kedvez; a kis csapatok, bármilyen futballtradíció-val bírjanak is, elkerülhetetlenül periferizálódnak.

Az állam kivonulása a futballból és a multik bevonulása a futballba különösen a kelet-európai labdarúgást hozta nehéz hely­zetbe. Piacaik megnyitása teljesen védtelenné tette őket a nagy multinacionális társaságokkal szemben, akik fillérekért vásárol­ják ki a legjobb kelet-európai futballistákat még akkor is, ha csak a kispadra ültetik őket. A kelet-európaiak tehát hiába adják el legjobb játékosaikat, nem igen tudnak komolyabb tőkét felhal­mozni. A mi régiónkban a labdarúgásból élők tulajdonképpen felélik az eladott játékosokért kapott összegeket, anélkül, hogy komolyabb beruházásokba kezdhetnének. Legfeljebb a perifé­ria-országok másodrangú játékosaiból válogathatnak. Felélik a hazai futball tartalékait. Oroszország vagy Jugoszlávia óriási tar­talékai egy ideig még kitartanak, éppen úgy mint Brazília vagy Argentína óriási „természetes" hátországa, amely ma még ki­meríthetetlennek tűnik. Ám a „nemzetközi rendszerváltás" követ­keztében a félperiféria és periféria országainak játékosai a fut­ball munkaerőpiacán is lenyomják a „bérmunkások" árát. Nálunk a hazai tőke nem képes sehol igazi sztárok megvásárlására, ma­rad, pontosabban létrejön a periférikus helyzet, amelyet a rend­szerváltás végérvényesen rárótt a kelet-európai régióra. Ezen belül is a leglátványosabb talán a magyar labdarúgás hanyatlá­sa, mert ebben az országban korábban olyan csúcson volt, ame­lyet a 70-es évekig egyetlen kelet-európai ország sem tudott megközelíteni.

A „magyar-holland" szembenállás egy másik rétege: a „nem­zeti kapitalizmus" kulturális értékrendje szembekerült a „mul­tinacionális kapitalizmus" kulturális értékrendjével, ami mö­gött azután – számos áttételen keresztül – gazdasági, tőkeérde­kek összeütközése húzódik meg, amint azt fentebb már aláhúz­tuk. Az Ajaxot úgy kell elképzelnünk mint egy nagy iparvállalatot, amely zseniális futballistákat termel és forgalmaz, mérkőzéseket, vagyis előadásokat szervez különböző színhelyeken. Az Ajax – egy nagy multinacionális cég. A Ferencváros pedig valami más… El­térő kultúrák, eltérő érdekek. Ez a kapitalizmus valósága – nem pedig a „csatlakozás Európához", az „utolérés" és más efféle ide­ológiai kotyvalék, amelyet soha senki egyetlen adattal sem tudott bizonyítani. Amíg a világban uralkodó hierarchia fennmarad, ad­dig nincsen speciálisan fradista vagy magyar megoldás. Az Ajax antifasizmusa természetesen konzerválja a szóban forgó uralmi szisztémát. Ám a történelmi tapasztalatok fényében a rassziz­mus keretei között még csak közelíteni sem lehet semmiféle demokratikus vagy humanista megoldáshoz. Úgy tűnik, hogy a multinacionális tőke nem finanszírozza a rasszista és fasiszta erőket, mozgalmakat. Egyelőre legalábbis nem. Már(?), még(?), most(?) nem áll érdekében. A legújabb fejlődés eredménye az, hogy a világrendszer centrumait ellenőrző pénzcsoportok és ha­talmi központok a maguk egoista gazdaságpolitikájával megterem­tik a rasszizmus és fasizmus újjászületésének társadalmi alapja­it, igaz, korlátozásának és visszaszorításának (nem megszünte­tésének!) feltételeit is. Ha ebbe az összefüggésbe ágyazzuk a magyar futball-rasszizmus modern fejleményeit, legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy előbb-utóbb nálunk is korlátozni fogják a rasszizmus befolyását nemcsak a stadionokban, hanem a sajtóban, a mindennapi életben, a mukaerőpiacon is. Azt hiszem, ez a legfontosabb tapasztalat és következtetés. Félreértés ne essék, itt elsősorban nem a fasizmusról van szó, még kevésbé az attól való „liberális" rettegésről, hanem azokról az emberi ké­pességekről, hajlamokról, törekvésekről, vágyakról és eszmények­ről, amelyektől végső soron egy új társadalmi és kulturális integ­ráció minősége függ.

Jegyzetek

¹ Nick Hornby: Fociláz. Bp., Európa Könyvkiadó. 1995.

² Az Eszmélet nem régen publikált egy tanulmányt a brit labdarúgás hanyatlásának gazdasági okairól. Bár a cikk nem szól részletesebben a rasszizmus és az erőszak problémáiról, kimutatja, hogy a labdarúgás terén súlyos hanyatlás zajlik, aminek szociális, morális és pszicholó­giai konzekvenciái is vannak. Ezektől a fejleményektől nem választha­tó el a rasszizmus elterjedése sem. Vö. D. Corry-P. Williamson: Já­ték elképzelés nélkül. Eszméiéi 24. sz. 76-97. Ezt támasztja alá a rasszizmus kérdését nemzetközi összehasonlításban is vizsgáló mű, amelyet még többször idézünk majd, s ezúton is ajánlom a kiadók figyelmébe: érdemes lenne magyar nyelven is publikálni a Németor­szágban kiadott érdekes, neves szinesbőrű futballistákat is megszó­laltató tanulmánykötetet: Fussball und Rassismus. Gottingen, Verlag die Werkstatt, 1993.

³ A magyar futball visszásságait először leíró Végh Antal is a profiz­mus bűvöletében képzelte el a hanyatlás megállítását. Azóta tudjuk, hogy a Végh-korszak ma „aranykornak" látszik. Vö. Végh Antal: Miért beteg a magyar futball? Budapesl, a szerző kiadása, 1981. (Az első kiadás 1974.) Végh sem tudta, hogy a magyar kapitalizmus az magyar lesz, és nem német…

⁴ A rendszerváltás módszeres és társadalomkritikai vizsgálata az Esz­méletben 1989-től napjainkig folyik. Ebbe az értelmezési mezőbe he­lyezem bele a magam felfogását, I. erről Krausz T.: Megélt rendszervál­tás. Bp., Cégér, 1994.

⁵ A "neoliberális forradalommal" és következményeivel az Eszméiéi sok tanulmánya foglalkozik, ennek ecsetelésétöl itt nyugodtan eltekinthetünk.

⁶ Hornby említett könyve, amely 1992-ben jelent meg Angliában, gaz­dag anyagot tár elénk a mi témakörünkben is, I, a magyar kiadás főleg 217-233 oldalait.

⁷ A gyalázkodásokból és általában az MTK elleni kampányról a Vere­bes korszakban Mihancsik Zsófia egész kötetet állított össze már 1988-ban: Hajrá, MTK? Hungária körút. Bp., Háttér Könyvkiadó, 1988. A szer­ző szubjektíve nem „érintett" az MTK-nál, magát szenvedélyes Vasas­szurkolónak nevezte, míg ki nem ábrándult… vö. 5.

⁸ L. ezzel kapcsolatban is Hornby idézett könyvét.

⁹ A kelet-európai fejlődés sajátosságairól részletesebben szóltam: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Megélt rendszervál­tás… 177-200.

¹⁰ Apám, Krausz György, aki 1936 óta jár a Hungária útra vagy Barcs Sándor (aki híres futballvezetővé vált, és még régebben jár mérkőzé­sekre) visszaemlékezései megerősítik ezt az állításomat.

¹¹ Még a játékvezetők is mértéket veszítettek a Verebes-időszakban: például egy MTK-Vác mérkőzésen az MTK saját pályáján egy Hartman nevü (egyébként legendásan személyiségzavaros) bíró 4, azaz négy MTK játékost állított ki. De nem egy esetre emlékszem, amikor három, többször két játékost is leküldték olyan esetekért, amikor más pályákon többnyire csak figyelmezetés jár(t). Erről is I. Mihancsik Zsófia: I. m. 55­67. skk.

¹² Mihancsik Zsófia: I. mű 103-105. Kiss László, az ismert edző nyi­latkozta a szurkolói tömeges „zsidózásról"; amikor a bajnokságot az MTK véglegesen megnyerte Újpesten (1-0 volt a kékek javára a vég­eredmény), majd utána a Fradival játszott, „Elképesztő volt, döbbene­tes. No most a döbbenetet az okozta, hogy 1986-87-ben Magyarorszá­gon ezt eltűrik egy belügyi csapat stadionjában. Számomra döbbenet volt. Én olyan rossz érzésekkel mentem haza, hogy azt elmondani nem tudom." Mihancsik: I. mű 49.

¹³ Ez persze nemcsak a sportsajtó bűne, bár ez utóbbi tömeghatása ebben az összefüggésben valószínűleg nagyobb, mint a „politikarsaj-tóé". A Népszabadság kulturális rovata minden szempontból kivétel, nem­csak intellektuális és politikai bátorságával, de színvonalával is kitűnt a többi lap közül.

¹⁴ Fussball und Rassismus… I. m. 143. A képaláírás így hangzik: „Antisemitische Ausschreitungen von Fans des Budapester Vereins Fe­rencváros". Szóval elkaptuk a „feljelentőket". Igaz, a kötet szerzői lelep­lezik „saját" fasisztáikat is, de erről majd később a maga helyén…

¹⁵ E témakörrel külön írásban foglalkoztam, amelyben aláhúztam, hogy tények bizonyítják: az antiszemitizmust évekig kifejezetten az ún. ke­resztény-nemzeti hatalom táplálta és politikai „erődéi" táplálják ma is. Vö. Krausz T: A kelet-európai rendszerváltás és az antiszemitizmus.

Megjegyzések a rendszerváltó antiszemitizmus jellegéről. In: Uő.: Meg­élt rendszerváltás. 301-308. A kormányváltás után a szociál-liberális koalíció is – bár iszonyodik az antiszemitizmustól, vitázik is vele -, nyil­vánvalóan egyúttal kokettál is az antiszemitizmussal. Továbbra is az elé­gedetlenség egyfajta levezető szelepeként kezeli.

¹⁶ A futball elterjedésének okairól, funkciójáról és általános "fenome­nológiájáról" I. Jiri Cerny: A futballról komolyan. Kísérlet a játék fenome­nológiájára. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1968.

¹⁷ Magyar Statisztikai Zsebkönyv, Bp., KJK, 1960. 190.

¹⁸ A nők és a futball összefüggéséről osztrák vonatkozásban I. Michael John: Sports in Austrian Society 1890s-1930s:The Example ofViennese Football. CEU History Department, Working Paper Series 3, Úrban Space and Identity in the European City 1890s-1930s. Bp., 1995. 148-149. (Szerk: S. Zimmermann) Az ott leírtak alapjában a magyar esetet is jel­lemzik, nálunk e témakör kutatása éppen csak elkezdődött.

¹⁹ Michael John: Sports in Austrian Society 1890s-1930s:The Example of Viennese Football. Uo. 145-146.

²⁰ Az adatokat I. Frojimovics K., Komoróczy G., Pusztai V., Strbik A.: A zsidó Budapest. I-II. Bp., MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. (A város arcai) 362. (Meglepő, hogy a kötet szerzői nem méltatták figye­lemre az MTK-t a „zsidó Budapest" tematika vizsgálata során.)

²¹ A mozgalom áttekintő analízisét adja a Magyarország története. VI köt. 2. rész Főszerk.: Kovács Endre, Bp., Adémiai Kiadó, 1987. 1271­1278.

²² Ezt a problémakört is feltárja a Hanák Péter által szerkesztett kötet: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1984.

²³ L. erről részletesebben: Kubinyi Judit: A politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1990). Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1976. 74-76., 145-147., 220-221. A XIX. század végén felerősödő antisze­mitizmus okairól I.: Gerő A.: Zsidó utak és magyar keretek. In: Magyar polgárosodás. Bp., Atlantisz Könyvkiadó, 1993. 295-318. és Szabó Mik­lós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmá­nyok. Budapest, 1989.

²⁴ Ezt a problémát történeti perspektívában is kifejti Hadas Miklós- Karády Viktor kitűnő tanulmánya, amelyre a későbbiekben is fogok hi­vatkozni: Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball tár­sadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika, 1995.17­18. szám 89-119. Különösen sikeres volt az FTC „jelentéstartamának" feltárása, 95.

²⁵ A két világháború közötti fejlődésről és az antiszemitizmus specifi­kus vonásairól I. Berend T. Iván.: Válságos évtizedek. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 1987. (3. kiadás), Borsányi György: A válság évek kró­nikája 1929-1933. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1986. és Lackó Miklós: Nyi­lasok, nemzetiszocialisták (1935-1944). Kossuth Könyvkiadó, 1966., Eré­nyi Tibor: A zsidók Magyarországon a Honfoglalástól napjainkig. Útmu­tató Kiadó, 1996. (Változó világ sorozat)

²⁶ Hanák Péter: A lezáratlan per. In: Zsidókérdés, asszimiláció, anti­szemitizmus. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1984. 373.

²⁷ A magyar sajtótörténet még nem dolgozta fel a futball-rasszizmus két világháború közötti történetét, ami már önmagában is árulkodó tény.

²⁸ Michael John-Dietrich Schulze-Marmeling: „Haut's die Juden!" Antisemitizmus im Europaischen Fussball. In: Fussball und Rassismus… I.m, 134.

²⁹ Vö. uo.

³⁰ Uo. 135., 137.

³¹ Uo. 141. Guttman játszott az MTK-ban, a Hakoah Wienben és a New York Giants-ban, mint edző szerepelt a Milánban, a Sao Pauloban és a Benficában.

³² Az MTK történetét részletesebben tárgyalja pl. Száz éves az MTK-VM sportklub, szerk.: Barcs Sándor, Budapest, 1988. 23-76.

³³ Vö. Fussball und Rassismus… I. m. 139.

³⁴ L. erről Hadas-Karády idézett cikkét.

³⁵ Barcs Sándor szóbeli közlése, melyet ezúton is köszönök.

³⁶ Fussball und Rassismus… I. m. 143-144.

³⁷ E témakörben Molnár Erik 1946-os fejtegetései valamint Bibó Ist­ván 1948-as Válaszban megjelent és Száraz György 1976-os Egy előí­télet nyomában c. híres tanulmányai klasszikus módon reprezentálják e problémakör – különbözőképpen – mély megközelítéseit. L. e műveket Zsidókérdés, asszimiláció… I. m. 117-354.

³⁸ Mihancsik Zsófia még 1988-ban az MTK akkoriban talán legkultu-ráltabb és legjobb játékosának tette fel a kérdést a „zsidózásról", mire Bognár Gyuri, ma a bajnokaspiráns BVSC veterán játékosa, így vála­szolt: „Ez furcsa kérdés, de azt hiszem, hogy régebben, talán a háború előtt ez a zsidóknak a csapata volt. Vagy nem is tudom… Én is csak azt tudom erről, amit mindenki más, amit hallok. Nem tudom, hogy miért mondják ezt. Hogy miért ellenszenves ez másoknak, nem értem. No most itt a játékosokat hiába zsidózzák…. Én nem tudom, miért baj.-az, ha valaki zsidó, de ha az lennék, úgy érzem, akkor sem foglalkoznék ezzel." Mihancsik, i. m. 48.

³⁹ E jelenség keletkezéséről, forrásairól és struktúrájáról másutt rész­letesebben értekeztem, I. Krausz T.: Sztálin-1996. Történelmi esszé. Bp., Útmutató Kiadó, 1996.93-114.

⁴⁰ L. e bonyolult problémáról Agárdi Péter: Közelítések a Kádár-kor­szak művelődéspolitikájának történetéhez. Eszmélet, 1993. december 20. sz. 129-165. főleg 138., 159-162. Helyesen írja Agárdi: „…ha vol­tak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-as-70-es-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú, esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kultu­rális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős értük a régió fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai állam­szocialista struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortási kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcokban eszközként is felhasz­náló uralkodó elit."

⁴¹ Fussball und Rassismus… I. m. i. c. 149.

⁴² Uo. 151.

⁴³ Uo, 150., 152.

⁴⁴ Uo.

⁴⁵ Dietrich Schulze-Marmeling: Mit Strassenfussball zur Anerkennung. In: Fussball und Rassismus… I. m. 108.

⁴⁶ Uo. 125.

⁴⁷ Uo. 130-131.

⁴⁸ Az FTC csapatkapitánya, Simon T. tulajdonképpen meg is védte a szurkolókat, mondván „miért lennének a mi szurkolóink rasszistábbak másoknál". „Kiáltványában" arra kérte őket az Ajax-meccs előtt, hogy „sem­milyen hülye zászlót ne lobogtassatok". A náci vagy a nyilas zászló ezek szerint csak valamiféle ártalmatlan „hülye zászló". A fiatal tehetség, Lisz­tes K. egyenesen úgy vélekedett, hogy „szerintem is normális jelenség a huhogás". L. az interjút VILÁGegyetem. Egyetemisták és főiskolások lap­ja. 1995. december.