Az 1996-os év első heteinek nagy vitája arról szólt: mit tegyen a kormány az 1995 végén hirtelen kasszírozott többszáz milliárd forinttal. A pénzügyi kormányzat és az ahhoz közel álló szakértők azt javasolták, hogy a ter­vezetten felüli teljes bevételt az államadósság csökken­tésére kell fordítani, mert minden más megoldás fölbo­rítja a nehezen megvalósított egyensúlyt: inflációt okoz, és rontja a külkereskedelmi mérleget. Ez az aggodalom azt sejteti, hogy a legkevesebb veszéllyel az jár, ha a pénzt külföldön fektetjük be. Erre adnánk néhány öt­letet az illetékeseknek, ha még nem késő.

1. Kizárólag piackonform eszközökhöz folyamod­junk, amire lehetőséget kínálnak például a portfolió beruházások. Ennyi pénzzel már érdemes kimenni egy nagyobb tőzsdére, és kisebbségi tulajdont vásárolni a jövő ígéreteinek tartott, fellendülőben levő vállalatok­ban. Ez valószínűleg törvénymódosítást igényelne, hi­szen efféle befektetéseket a jelenleg érvényes törvények szerint nem választhatnak az állam pénzének kezelői, a hetvenkét százalékos kormánytöbbségnek azonban ez nem okozhat gondot.

A koalíció a szó szoros értelmében kamatoztathatná Sörös Györgyhöz fűződő jó viszonyát is, és megkérhet­né a jótékonyságáról ismert üzletembert, hadd vásárol­jon a Magyar Állam úgy 5-10 százalékos részesedést spekulációs alapjában, a Quantum Fundban. Onnantól kezdve a világ legjobb befektetési szakemberei forgat­nák pénzünket, valószínűleg az eddigi sikereikhez ha­sonló eredményességgel.

2. Az előzőnél is nagyobb hozamot ígérne, ha kormá­nyunk nagyszabású telekspekulációba kezdene Bosznia-Hercegovinában. A háború által feldúlt volt jugoszláv tagköztársaságban hatalmas kiterjedésű terü­leteket aknásítottak el az elmúlt évek során. Az ilyen vidékeken feltehetőleg olcsón adják a telkeket; egész megyéket felvásárolhatnánk. (Ehhez nyilván fantomcé­geket kellene alapítani, amiben gazdasági elitünknek biztosan van jártassága.)

Ezután pedig nem maradna más, mint felvételt hirdetni egyedülálló magyar nyugdíjasoknak szabad­ban végezhető, könnyű fizikai munkára. Nem kellene nagyon sokat ígérni, de nagyon keveset sem. Egy átlag­nyugdíjas vélhetően a havi nyugdíja háromszorosáért is szerencsét próbálna, ha az utazási költséget az alkal­mazó vállalat fizetné. Az egyszerűség kedvéért minden­ki menettérti jegyet kapna.

A taposóakna nem feltétlenül öli meg azt, aki rá­lép, de az egyik lábát mindenképpen szétroncsolja. Idős embereknél azonban sokkal valószínűbb, hogy egy ilyen esetnél az illető az ijedségtől szörnyethal vagy infarktál. Esetleg kórházba szállítás közben életét vesz­ti. Egy ilyen megoldás nagy segítséget jelentene a tár­sadalombiztosításnak, amely az államkasszához hason­lóan tetemes hiánnyal küzd.

Az aknátlanított területek ára nyilvánvalóan meg­emelkedik, s a földet vállalatunk eladhatja az újjáépí­tésre ráhangolódott vállalkozásoknak. Vigyázzunk! Ha előzőleg olyan vállalatban szereztünk részesedést, amely az újjáépítési bizniszre utazik, könnyen előfor­dulhat, hogy az egyik zsebünkből a másikba tesszük a pénzt. Az ilyen helyzeteket – tekintettel a tranzakciós költségekre – igyekezzünk elkerülni!

3. „Aki karddal vész, karddal él" – mondták a régi rómaiak (görögök, illírek, szarmaták, vizigótok stb.). Használjuk fel a privatizációs többletbevételt arra, hogy többségi részesedést vásárlunk nálunk kisebb és elma­radottabb országok villamos energia- és gázszolgáltató vállalataiban! Előzőleg természetesen várjuk el, hogy a szolgáltatás árát fölemeljék, és a vállalatok profittal üze­meljenek.

Miután miénk a cég, könnyű a helyzetünk. Ha pél­dául egy adott évben kevesebb adó folyik be a terve­zettnél a magyar költségvetésbe, egyszerűen felemeljük a villanyáram és a gáz árát a gyarmatosított országban. Azért mind a kettőt, hogy odaát ne kelljen, a polgárok­nak a fejüket tömi azon, hogy a „piaci" árak megválto­zása miatt átállítsák-e a gázfűtést elektromosra, vagy fordítva.

A célország kiválasztásánál körültekintően kell eljár­ni. Nem árt például, ha már katonai diktatúra van ha­talmon, hiszen utólag sokkal körülményesebb egy ilyet kormányra segíteni. Egy szigorú tábornokkal, de tulaj­donképpen már egy szolidabb tekintélyuralmi rezsim­mel is jól együttműködhetünk, ha az áremeléseket eset­leg lakossági elégedetlenség kísérné.

Ha a célország tartozik a Magyar Nemzeti Banknak (nem kevés ilyen fejlődő ország van), akkor megkérhet­jük őket, hogy privatizációs bevételüket használják rög­vest adósságtörlesztésre. így a pénzünk is visszajön, és az energiaszektor is a miénk marad.

***

Elképzelhető, hogy javaslatainkat egyesek erkölcsi megfontolásokból kifogásolják. Nekik azt válaszolhat­juk: vagy moralizálunk, vagy piacgazdaságot építünk! Ezt időben el kell dönteni. Mert a kettő együtt nem megy.

Tartalomjegyzék

1. Gazdag Ferenc, Lugosi Győző, Balogh András, Krausz Tamás, Keleti György : Kell-e nekünk NATO? – Kellünk-e a NATO-nak?
2. Jochen Hippler : A demokratizálás mint uralmi forma – A harmadik világ a hidegháború után
3. Szelényi Iván, Eric Hanley, Fodor Éva : Baloldali fordulat a volt szocialista országokban – újjáéled-e az osztályszemlélet?
4. Thoma László : Kelet-európai liberálisok
5. Krausz Tamás : Futball és rasszizmus Magyarországon – avagy miről szól az Ajax-Fradi ellentét?
6. Alan Freeman : A nyugati rasszizmus anyagi gyökerei
7. Stephanie Rosenfeld : A chilei gazdasági csoda mítosza
8. Emily Morris : Gazdasági reformok Kubában – Külső feltételek és gazdaságpolitikai lehetőségek
9. Jonathon W. Moses : Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája
10. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Utószó 1993 októberéhez
11. Oliver Tolmein : A NATO és Csonka-Oroszország – A keleti bővítés terveinek hátteréről
12. Szalontay Balázs : Titkosrendőrség, terror és tolerancia a modern diktatúrákban
13. Néhány ötletes tanács a privatizációs többletbevétel felhasználására avagy hogyan őrizzük meg a pénzügyi egyensúlyt?

Keleti György, Balogh András, Gazdag Ferenc és Krausz Tamás vitatkozik arról, hogy Magyarország számára van-e alternatívája a NATO-hoz való csatlakozásnak, milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a belépés.

A Budapesti Condorcet Kör és az Eszmélet nyilvános vitaestje a Kossuth Klubban, 1995. október 26-án.

Felkért résztvevők: Balogh András (B. A.), a Külügyi Intézet főigaz­gatója, Gazdag Ferenc (G. F.), a Stratégiai és Védelmi Kutató Inté­zet igazgatója, Keleti György (K. Gy.) honvédelmi miniszter és Krausz Tamás (K.T.), a Politikatörténeti Intézet főmunkatársa. Vi­tavezető: Lugosi Győző (L. Gy.).

L. Gy: Tegnap este egy késői televíziós beszélgetésben, a hazai liberális gondolkodás jeles képviselői között teljes egyet­értés mutatkozott abban, hogy Magyarország külpolitikájára s egész nemzetközi státuszára súlyos csapást jelentene, ha a NATO-csatlakozásról (esetlegesen) kiírandó népszavazáson negatív eredmény születne. Nyugati partnereink – fogalmazták meg a beszélgetés résztvevői – ezt az Európának való hátat for­dítás gyanánt értelmeznék. Kérdésem: a NATO-ba való belépés vajon tényleg elválaszthatatlan-e az európai integrációba, jele­sül az Európai Unióba való bekapcsolódásunktól? Előszobája-e a NATO az EU-nak? És ha számunkra igen, miért nem volt az Ausztriának, Finnországnak, avagy – az érem másik oldalán – Törökországnak?

K. Gy.: Az európai integrációnak természetesen nem feltétele a NATO-hoz csatlakozás. A két folyamat párhuzamosan zajlik majd. De gazdasági okokból – szerintem – hamarabb fogunk belépni a NATO-ba, mint az Európai Unióba, mert a tőke köztu­dottan odamegy, ahol biztonságban érzi magát. Ugyanakkor e csatlakozásnak negatív gazdasági vonzata is van: pénzbe fog kerülni.

B. A.: Úgy gondolom, igenis korreláció van a két európai, pon­tosabban euro-atlanti szervezethez való csatlakozás között. Ez akkor is igaz, ha a NATO-tagság nem fedi teljesen az EU-tagságot. Az Egyesült Államok a NATO vezető hatalma, miközben nem tagja az Európai Uniónak. Az újonnan felvett EU-tagok pedig nem tagjai a NATO-nak. Igaz, Ausztriában most lett nyílt politikai disz­kusszió tárgya, hogy csatlakozni kell-e a NATO-hoz, Finnország­ban pedig a politika boszorkánykonyhájában ügyködők váltak a belépés híveivé. Törökországnak viszont, noha régóta NATO-tag, esélye sincs arra, hogy bekerüljön az Európai Unióba. Sem a régi, sem a jelenlegi NATO-felvétel követelményeinek nem felel meg, annak idején csupán a hidegháborús légkör fogadtatta el a NATO-val. Ma viszont nincs olyan külső fenyegetettség, ami miatt a NATO lemondana a maga támasztotta kikötésekről. A politikai döntéshozók Magyarországon tehát kétféle megoldást követhetnek. Elutasíthatják Európát az Európai Unióval és a NATO-val együtt, vagy kereshetik az utat az integrációs szerve­zetekhez, de ez esetben egyiket sem hanyagolhatják el a másik rovására.

K. Gy: Ausztria egyébként 1994 márciusában aláírta a NATO által útjára bocsátott ún. békepartnerség-programot. Ez egyfelől lépés a NATO irányába, másfelől arra utal, hogy az osztrákok különleges kapcsolatot akarnak kiépíteni a szomszédos orszá­gokkal.

K.T:Én egy egészen más logikában gondolkodom. Most egy kísértetiesen régi struktúrát állítunk helyre. A törleszkedést a NATO-hoz Magyarország és a régió egésze szempontjából ká­rosnak tartom. Ha egyszer a rendszerváltásra igent mondtak az orosz vezetők, akkor nem értem, hogy mi a NATO funkció­ja. Ha összeomlott a kommunizmus, akkor a NATO mint védel­mi szervezet, vajh' ki ellen irányul? Miféle történelmi előnnyel jár a peremországok számára, ha ütköző pozícióba kerülnek Oroszországgal? Mindenki jövőre utaló valószínűségeket em­leget, de nem nevez meg semmilyen garanciát. Ha az oroszok­kal szemben álló katonai táborhoz fogunk csatlakozni, azt meg­sínylik gazdasági kapcsolataink. Ezt az oroszok és az ukránok be is jelentették. Az a gazdasági erő viszont, amelyet a Közös Piac ígér nekünk, vagy lesz vagy nem lesz. A Nyugatnak ép­pen az az érdeke, hogy szétválassza a katonai és a gazdasá­gi csatlakozást. Nekem úgy tűnik, a NATO-ba lépést ők sugall­ják, ők határozzák meg azokat a feltételeket, amelyek között haladnunk kell, és majd meglátjuk, származik-e ebből valami­lyen gazdasági haszon vagy sem. Katasztrofálisnak tartom, hogy a politikában nincs erről vita. A másik problémám a NATO-val kapcsolatban az, hogy ha NATO-ország leszünk, akkor had­ba kell lépnünk mindazokkal az országokkal szemben, ame­lyekkel a NATO egy adott pillanatban katonailag konfrontálód­ni akar. Mármost itt a térségben, ahol jócskán vannak magyar kisebbségek, érdemes-e újra kitenni magunkat egy katonai ve­szélyforrásnak, és mondjuk nem egy 68-as, csehszlovákiai in­vázióban, hanem egy talán sokkal gyilkosabb invázióban részt venni? Ezt megfontolandónak és egy társadalmi vitára alkal­mas gondolatnak tartom.

G. E: Szeretnék itt visszatérni a vitaindító kérdésre, neveze­tesen arra, hogy mennyire kötődik egymáshoz az Európai Uni­ós tagság, illetve a NATO-tagság. Magyarország nagyságrend­jénél, földrajzi helyzeténél meg egy sor más dolognál fogva olyan ország, amelynek politikájára az átlagosnál nagyobb erő­vel hatnak a külső tényezők. Kérem ezt tudomásul kell venni. Akárcsak azt a szabályrendszert, amelyet a már működő in­tézmények kialakítottak. A nyugat-európai intézmények között van ugyanis egyfajta, jogilag is tetten érhető harmónia. Hatá­rozottan törekednek arra, hogy tagságukat szinkronizálják, a társult és a meghívott tagok tevékenységét összehangolják. Tehát ha valaki EU-tagságban gondolkodik, akkor annak tud­nia kell, hogy az Európai Unió a Maastrichti Szerződés 5. cik­kelyének értelmében bármely katonai és biztonságpolitikai kér­désben számíthat a NATO illetékes szerveinek tanácsaira, se­gítségére stb. Az Európai Uniós tagság ugyanazt a családot jelenti, mint a NATO-tagság, bár ezt általában nem veszik ész­re. Moszkvában is vitába keveredtem az orosz kollégákkal, amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem ellenezték Finn­ország csatlakozását az Európai Unióhoz, hogy miért nem vet­ték észre azt a csapdát, ami a két szervezet átjárhatóságából ered. A másik megjegyzésem, hogy tisztázni kellene az alap­kérdéseket, például azt, hogy mi ma a NATO. 1995 végén sze­rintem a NATO jobbára nem katonai, hanem egyre növekvő mértékben politikai jellegű szervezet. Intézetünk megpróbál in­formációkat terjeszteni, mert hamis az a NATO-kép, amelyik csupán az előjel megfordításából áll, vagyis abból, hogy ami azelőtt negatívum volt, az most kritikai csodálat tárgya. A do­log egyszerűen nem így működik.

B. A.: Az elhangzottak fényében visszatérek az alapkérdés­hez. A közép-európai társadalmakban van egy nagyfokú illúzió-kergetés, él egy teljesen hamis felfogás Európáról. Tulajdonkép­pen az egész közép-európai térség közvéleménye azt feltétele­zi az Európai Unióról, hogy az elsősorban gazdasági együttmű­ködés, amely az emberi kapcsolatok szabaddá válásával, a tőke mozgásával és a kulturális értékek cseréjével jár. Nem tudato­sodik kellő keménységgel senkiben, hogy az Európai Unió igenis politikai jellegű közösség, saját védelmi, biztonságpolitikai kon­cepcióval. Miután Európa védelmi, biztonsági struktúrája kez­detleges, miután nem tudja megállni a helyét a világban, Nyu­gat-Európa egyértelműen elkötelezte magát a NATO mellett. Il­lúzió, hogy a világban megszűntek az ellentétek, hogy perspek­tivikusan ezekkel nem kell számolni. Mindenki pontosan tudja, hogy Európa nyugati részén törékenyek az államok, a gazdasá­gok, a társadalmak, hogy a katonai elemnek továbbra is meg­van a maga szerepe. Azzal is mindenki tisztában van, hogy Nyu­gat-Európa nem nélkülözheti hosszú időn keresztül az Egyesült Államok jelenlétét. Ezért Magyarországnak, ahogy más közép­európai országoknak is, őszintén el kell döntenie, lát-e lehető­séget arra, hogy az európai környezettől függetlenül saját utat válasszon. Ha igen, akkor ezt az alternatívát mielőbb ki kell dol­goznia. Én nem látom, hogy ennek a független útnak az alap­elemeit bárki kimunkálta volna; amivel – akár szakértői, akár politikai szinten – foglalkoznak, az kizárólag a létező európai struktúrákhoz való illeszkedés. Jelenleg nincs realitása az ön­erőre támaszkodásnak, annak, hogy a kelet-ázsiaiakkal szoro­sabb kapcsolatot alakuljon ki, vagy hogy helyreálljon Oroszor­szággal együtt valamiféle külön közösség. Ha pedig ezt tudo­másul vesszük, akkor ki kell mondani, hogy Nyugat-Európa nem egyszerűen gazdasági, kulturális, humanitárius klub, hanem po­litikai, katonai entitás. Aki á-t mond, annak b-t is kell mondania. Hezitálni, habozni nem lehet. Nem azt kell nézni, hogy mennyi­be kerül a NATO-tagság, milyen előnyei vagy hátrányai vannak, mert ezek hamis kérdésfeltevések. Azok az országok ugyanis, amelyekhez gyakorlatilag minden magyar politikai csoportosu­lás csatlakozni akar, fönn akarják tartani a katonai szövetséget, mert bizonytalanok, mert félnek a jövőtől stb. Márpedig ha ezek­nek az országoknak az a véleménye, hogy csatlakozni kell a NATO-hoz, akkor ezt a szándékot mi nem ignorálhatjuk, nem vehetjük semmibe.

K. Gy: Krausz Tamás hozzászólására szeretnék reagálni. Nemrég találkoztam egy NATO-gyakorlaton azzal a francia tá­bornokkal, aki két évvel ezelőtt vezette az ENSZ békefenntartó csapatait. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy annak idején nem kapott engedélyt a bombázásokra, mert így az elmúlt két esz­tendő pusztításait meg lehetett volna spórolni. A probléma tehát az, hogy kinek és mikor kell belépnie egy háborúba. Meg kell nézni, hogy az ENSZ kötelékében kik avatkoznak be például a délszláv válságba. Akik ezt vállalják. Nincs semmiféle kötele­zettség. Például a németek Tornádó-repülőgépekkel derítik föl a légvédelmi tüzelőállásokat, a lokátorokat, viszont fegyverrel nem vesznek részt a békefenntartásban. Van különbség a NATO és a Varsói Szerződés között. Az a bevonulás 1968-ban, amire Tamás utalt, amiből csak a románok maradtak ki, kötelező inter­nacionalista fellépés volt. Ám abban az akcióban, ami most kö­vetkezik, jelesül a boszniai béketerv NATO-felügyelet melletti végrehajtásában, csak azok az országok fognak részt venni, akik ezt a szándékukat Brüsszelben jelzik. Én ezt nagyon fontos el­térésnek tartom. Ha Magyarország azt az értékrendet kívánja magáénak vallani, amely a NATO-tagországokat jellemzi, akkor a NATO-ban a helye. Elsősorban nem katonai értékrendre gon­dolok itt, hanem azokra a politikai, gazdasági, társadalmi minő­sítésekre, amelyekkel a NATO-országokat azonosítani szokták. Az amerikai védelmi miniszter szerint, öt elengedhetetlen felté­tele van a NATO-tagságnak. Az ország legyen demokratikus be­rendezkedésű, legyen híve a piacgazdaságnak, legyen jó vi­szonyban a kisebbségeivel meg a szomszédos országokkal, és csak ezután beszélt a katonai kompatibilitásról meg a hadsereg nagyságáról. E felsorolásból is látható, hogy a NATO egyre in­kább politikai szervezet, s talán ezért ítéli meg egységesen a parlament valamennyi pártja, függetlenül attól, hogy a patkó melyik oldalán ül.

B. A.: Találtam egy idevágó Clinton-idézetet:…..elnyomó poli­tikai rendszerben élő országok, szomszédaikra fenekedő álla­mok, civil ellenőrzés nélküli haderővel és zárt gazdasági rend­szerrel bíró országok ne folyamodjanak felvételért a NATO-ba".

K.T.: Tulajdonképpen egyetértek Balogh Andrással abban, hogy a nagyhatalmak rákényszeríthetik az akaratukat Közép-Kelet-Európára. Az utóbbi évtizedeknek ez a tanulsága. De ké­telkedem a miniszter úr szavaiban, miszerint mi dönthetjük el, hogy milyen akciókban kívánunk majd részt venni. Amikor belé­pünk egy katonai szervezetbe, akkor a kívánságok-már negyed­ötödleges dolgok. A szervezeten belüli erőviszonyok fogják el­dönteni, hogy egyáltalán mit kívánhatunk. Akkor miben külön­bözik az álláspontom az Andrásétól? Van egy kitűnő írása az Eszméletben az európai integrációról, és abban felvet egy na­gyon fontos gondolatot, nevezetesen, hogy Európa több régió­ból áll, de kettőből mindenképp, a privilegizált és az alávetett nemzetek régiójából. Meglehet, hogy Ausztria is folyamodni fog a NATO-tagságért, de nem azokkal a lehetőségekkel és jogok­kal fog majd belépni, mint Magyarország. Ezért én Andrással szemben azt szorgalmazom, hogy építsünk föl egy másik alter­natívát (ami azért a nemzetközi irodalomban nem ismeretlen gondolat), a közép-kelet-európai országok viszonyuljanak alrégióként Nyugat-Európához, egyeztessék érdekeiket a gaz­daságban, a politikában és a kultúrában, mert az adott törté­nelmi feltételek között nincsenek nemzeti megoldások. A magyar is intézi a maga dolgát, a cseh is, a szerb is, és így minden egyes nemzet külön-külön kerül alárendelt pozícióba. Újra kellene Vi­segrádról beszélni, ha már szó van az Európához csatlakozás­ról. Fennen kellene hirdetnünk az alrégiót, mint lehetőséget a kooperációra. Ebben ugyan nincs benne Oroszország, de én mégsem tenném teljesen zárójelbe, hiszen Németország abszo­lúte együttműködik vele. Miért gondolja mindenki, hogy az oro­szok ugyanúgy fogják tolerálni a magyar politikát, mint a néme­tek? Kis ország vagyunk, nem számítunk. Igaz, Oroszország­ban van egy Zsirinovszkij, de hát Ausztriában is van egy Haider, aki sokkal veszélyesebb, mint a mi Csurkánk, mert nem a la­kosság 5%-a, hanem 11%-a támogatja. Holott szélsőjobboldali, idegengyűlölő és rasszista. Egyébként Zsirinovszkij nem fog ha­talomra kerülni Oroszországban, hacsak Európa el nem taszítja magától Oroszországot, de akkor jaj nekünk, akkor ütköző pozí­cióba kerülünk. Egy szó mint száz, ki kellene dolgoznunk egy alternatív koncepciót a többi közép-kelet-európai országgal, amíg nem késő.

L. Gy: Az 1993-ban kiadott NATO-kézikönyv előszavában Gazdag Ferenc ezt írja: „…a bipoláris világrend hajdan irigyelt osztrák vagy finn utat ígérő modelljének követése az új körül­mények között nemcsak lehetetlen, hanem az egypólusú világ­ban értelmetlen is". Kérdésem: vajon tényleg egypólusú-e a mai világ? S ha igen, nem az-e a benyomása az uraknak, hogy Oroszország mintha erről nem tudna, s emiatt a NATO kiterjesz­tését fenyegetésként éli meg? Ha pedig így van, előnyös-e Ma­gyarország biztonsága szempontjából, ha a NATO s a vele szem­ben – potenciálisan – ellenséges Oroszország harapófogójába kerül? Nem kéne mégis inkább az osztrák semlegesség földraj­zi meghosszabbítása mellett döntenünk?

G. F: A semlegességnek – abban az értelemben, ahogy ezt a bipoláris rendszer idején használtuk – nincs értelme. A konfe­renciákon a kollégák tréfásan azt szokták mondani, hogy „sem­leges, de ki ellen?" A semlegesség furcsa módon működő vala­mi. Ha megnézzük az európai államokat a semlegesség szem­pontjából, akkor azt látjuk, hogy nincs két egyforma jogi alapú semlegesség, teljesen különböző esetekkel állunk szemben. Önmagában a semlegesség kinyilvánítása egy garast sem ér. Azok az államok, amelyek megpróbálták a politikájukat erre ala­pozni, szomorú tapasztalatokra tettek szert. Utalnék Belgiumra, ahol a semlegesség formulájával kísérelték meg a II. világhábo­rú előtt elkerülni azt, ami elkerülhetetlen volt. A nagyhatalmak nem szokták figyelembe venni a semlegességet. Ha jól emlék­szem, Ausztria semlegessége sem volt tabu a Varsói Szerző­dés hajdani tervezői számára. Finnország például a gyakorlat­ban soha nem volt semleges állam, egy 48-as szerződés kon­zultációs kötelezettséget írt elő számára Moszkvával. Vagyis csu­pán kvázi semleges, – nyugati szóhasználattal – „finnlandizált" ország volt. Az említett jelző csak a magyar olvasatban pozitív terminus, eredendően nem volt az. Pillanatnyilag a semleges­ség útja szerintem járhatatlan.

K. Gy: Az oroszok véleményéről mondanék valamit. Horn Gyu­la ez év (1995) márciusában járt Moszkvában, és ott Jelcin el­nök közölte vele, hogy a NATO-csatlakozás magyar belügy. A hivatalos álláspont tehát ez. Ha Oroszország változtatja a véle­ményét, ha a sajtó útján próbál üzengetni, az rendkívül veszé­lyes dolog. Egy nagyhatalom külpolitikája nem lehet ennyire vál­tozékony, nem tehet száznyolcvan fokos fordulatokat, mert az komoly zavarokat okozhat a világban. Egy nagyhatalom politi­kája legyen kiszámítható! Sok újságíró, hozzáértő szerkesztő tudja persze, hogy ezek a nyilatkozatok nem nekünk szólnak, hanem a belpolitikának. Hiszen az oroszok duma- és elnökvá­lasztás előtt állnak, és a mostani vezetésnek valahogy bizonyí­tania kell az erejét. Üzennie kell a közvéleménynek, hogy látjá­tok, mi megmondjuk a lengyeleknek, a magyaroknak, még a NATO-nak is. Várjuk meg a választások végét, akkor majd ki­derül, mi a legújabb hivatalos álláspont a NATO-csatlakozást il­letően, és döntsünk majd akkor. Továbbmegyek, ha mi most ezt a fenyegetőzést komolyan vesszük, akkor egy hónap múlva, ha az Moszkvának nem tetszik, az Európai Unióhoz se csatlako­zunk? Ha Jelcin ezt követően azt mondja, hogy szüntessük be a nyugati kereskedelmet, és csak Oroszországnak szállítsunk, mit tudom én, hogy milyen feltételekkel, akkor azt is komolyan kell vennünk? El kell hinnünk, hogy szuverén ország vagyunk és dönthetünk szuverén módon.

G. R: Három dolgot szeretnék az eddigiekhez hozzátenni. Az első borzasztóan személyes valami. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Örülök, hogy vitapartnereim itt az asztal kö­rül, beleértve a miniszter urat is, az általunk megjelentetett kiad­ványokból idéznek. Ez azt jelenti, hogy nem dolgozunk hiába. De nem olvassák elég figyelmesen a könyveinket. Többet kell tehát publikálnunk vagy több kiadványt kell ingyen kiosztanunk. A második megjegyzésem az, hogy a témához hihetelenül sok tévképzet társul. A NATO 1949-es Alapokmányának cikkelyei szerint, konkrétan a 10. paragrafusra gondolok, akkor vehető fel egy ország, ha hozzájárul az adott térség biztonságához. Ez vi­szont nincs ingyen. Nemcsak a NATO-tagállamokra, hanem a semleges országokra vonatkozó adatsorokat is közzé kellett vol­na tennünk. Akkor mindenki tudná, hogy fegyverkezésre a sem­legesek költenek a legtöbbet, hogy egy hadsereget olcsóbb fenn­tartani egy szövetségi rendszeren belül, mint önállóan. Az a leg­drágább, ha magunk akarunk mindent csinálni.

Közbeszólás: Nem kell hadsereg! Sok fehér lepedővel gaz­daságosan megoldható a biztonság.

G. R: Kérem szépen, amikor a sztrádán haladva nyugati ven­dégeim látják, hogy Belgrád 300 akárhány vagy Zágráb 260 km, akkor enyhe borzongással kérdik; nem lesz baj, ha tovább me­gyünk? Aki tehát azt mondja, hogy nem kell hadsereg, az pont olyan felelőtlen, mint Linder Béla, aki 1918-ban hazaküldte a katonákat. Ezért húzódnak a határaink ott, ahol húzódnak…

K. T.: Na ne; történészként ne mondd már, hogy azért volt az I. világháborús vereség, mert hazaküldték a katonákat!

Susan Zimmermann: Ausztriából költöztem ide. Ott is évek óta kőkeményen gyúrják a közvéleményt, a társadalmat, hogy be kell lépni a NATO-ba. Szeretném felhívni a figyelmet a miniszter úr fejtegetésének egy paradoxonára. Úgy véli, hogy be kell lép­nünk a NATO-ba, mert ha Magyarország felett gépek röpköd­nek, akkor szerinte hamarább befejeződik a délszláv válság. Ér­velése előfeltételezi, hogy a NATO-beavatkozás megoldja a dél­szláv krízist. Úgy gondolom, előbb ezt az előfeltételezést kelle­ne megvitatni. Ugyanakkor Keleti úr azt is állítja, hogy ha majd benne leszünk a NATO-ban, nem muszáj belépnünk a háború­ba. Egyfelől le kell tennünk a voksot egy bizonyos oldalon, más­felől senki nem kötelez bennünket semmire. Ez az enyhén szól­va önellentmondó érvelés ismerős Ausztriából. Végül feltennék egy erkölcsi kérdést: részt kell-e venni egyáltalán egy háború­ban bármelyik oldalon? Kérdezem: háború esetén mikor volt Magyarországnak haszna abból, hogy valamelyik nagyhatalom­mal szövetségben állt? '

G. F: A NATO nem a saját szakállára megy Boszniába rendet teremteni, erre az ENSZ kérte fel. Az ENSZ-nek pedig éppúgy tagállama Oroszország, mint Magyarország. Amikor a Biztonsági Tanácsban döntöttek a beavatkozásról, akkor ehhez a határo­zathoz kellett egy moszkvai igen is. Ezt senki ne felejtse el!

K. Gy.: Feltennék a hölgynek egy kérdést. Ha kialakul a világ­ban egy fegyveres konfliktus, Ön mit tenne a legszívesebben, a szemben álló felek közé állna? A fegyveres konfliktusokat álta­lában erőszakkal szokták megállítani. Valahová le kell tenni a voksot. Az Öböl-háború idején Ausztria a szövetséges haderőre szavazott. Emlékeztetném, hogy 1991 nyarán négy dandárral védte a határát. Mi miért nem tehetjük meg azt, amit Ausztria? Az az érdekünk, hogy minél előbb véget érjen a háború, hisz a határaink mellett pusztítanak.

Susan Zimmermann: Először azt kellene tisztázni, hogy a NATO-beavatkozás révén gyorsabban fejeződik-e be a délszláv háború?

K. Gy: Nekem az a véleményem, hogy igen.

Szabó János: A vita tökéletesen tükrözi a hazai helyzetet. Ki­mondatlan kérdések léteznek a NATO-val kapcsolatban, de ezek­nek nincs fóruma, nyilvánossága. Ilyen körülmények között ne­hezen választható el, hogy ki intéz kiáltványt a néphez, illetve ki végez racionális elemzéseket. Holott a két dolog nem ugyanaz. Módszertanilag nagyon közel áll egymáshoz az, amikor egy ha­talmi grémium, mondjuk a kormányzat, a társadalom megkér­dezése nélkül dönt egy ilyen fontos kérdésben, vagy ha úgy akar­nak egyesek népszavazást, hogy előzőleg nem készítették erre fel a társadalmat. Mind a két esetben csak hangulati érvek alap­ján igyekeznek befolyásolni az embereket. Mondandóm lénye­ge, hogy növelni kell a társadalom kompetenciáját a döntésben, vagyis be kell vonni az embereket a NATO-vitába. Fel kell tárni, hogy a belépés és a nem-belépés mögött milyen implicit számí­tások rejlenek. A belépés mögöttiek előjöttek a vitában, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a semlegesség nadrágja lyukas, de a nem-belépés mögötti implicit számításokra nem derült fény. A megteremtendő regionális egység gondolata igen érdekes, csak elfelejtkezik arról a konkurrencia-helyzetről, amelyben élünk, amelyből ezt az önvédelmi aspektust nehéz kibontani. Felme­rült, hogy nem jó nekünk a NATO-ban, mert itt van a Balkán mel­lettünk, de ha nem lépünk be a NATO-ba, akkor vajon a Balkán elmegy innen? A kérdések tisztázását mindenképp folytatni kell.

Csapody Tamás: Téziseim a következők: 1. Nem tudok egyet­érteni azzal, hogy Magyarország csatlakozása Európához egy katonai integráció mentén történjen meg, ez a fajta modernizá­ciós paradigma egy nagyon rossz, militarista szellemiséget ta­kar. 2. A NATO egyértelműen katonai szervezet, a politikai vo­natkozások hangsúlyozása csak a legitimizációt célozza. 3. Ami a békefenntartást illeti, a NATO csak keresi a helyét, csak el akar­ja fogadtatni magát, de funkciója valójában nem változott. 4. Kö­zép-Kelet-Európában a békét nem a Partnerség a békéért prog­ram tartja fönn, ezért ez a fajta katonai beállítódás erősen kifo­gásolható. 5. A magyar hadsereg az elmúlt öt évben korántsem a GDP 1,5 %-át emésztette fel, hanem elköltötte legalább an­nak 4-5 %-át.

Sebestyén György: Van néhány civil szervezet, amelyik intel­lektuális alapon és érzelmileg is érintetten felvállalja a NATO-ellenességet, mert – ellentétben a magyar és a nyugati politikai elittel – úgy ítéli meg, hogy ez nekünk káros. Miért nem rakott rendet a NATO ugyanolyan gyorsan a Balkánon, mint a Közel-Keleten? Vajon nem az érdekek különbségével magyarázható a dolog? A Közel-Kelet fontos volt számára valami miatt, ezért rögtön rendet csinált, itt a Balkánon viszont ráért megvárni, hogy az emberek kiirtsák egymást. Jó-e nekünk, ha atomfegyvereket telepítenek ide, ha létrehoznak hazánkban egy potenciális cél­pontot? Aztán amikor idelőnek, nekünk kell majd feltartóztatnunk azokat a hadseregeket, amelyek rajtunk keresztül akarnak be­vonulni valahová. Vesztesek leszünk-e, ha megpróbáljuk magun­kat ettől távol tartani?

K. Gy.:A kérdés bonyolultabb, mint ahogy Ön felveti. A Közel-Keleten érdekelt volt a tőke abban, hogy mentse az olajat, a Bal­kánon meg tagadhatatlanul nem volt ilyen érdekeltsége, de a népeket nem ezért hagyta kicserélődni. A Közel-Keleten siva­tag van és bombázásra alkalmas lakatlan terület, a Balkán vi­szont ideális hely partizán jellegű hadműveletekre. Emlékeztet­ném Önt, hogy a II. világháborúban 40 német hadosztálynak sem sikerült a Tito-féle partizánmozgalmat legyőzni. Egy háború meg­nyerése nemcsak szándék, hanem terepviszonyok kérdése is. Bizonyára elkerülte az Ön figyelmét a katonai szakértők véle­ménye, akik szerint, ha a NATO hasonló ütemben rakott volna rendet Boszniában, mint az Öböl-háborúban, akkor kb. 240 ezer fős hadseregre lett volna szüksége. Helyeselte volna, ha 240 ezer katona Boszniába vonul?

G. F.:A magyar közgondolkozás szinte vallásos módon hisz a rendcsináló hatóságokban, az intézkedő külső erőkben. De a kérdést úgy kell feltenni, hogy kinek van jogosítványa beavat­kozni a jugoszláv belügyekbe? A válasz: egyetlen létező nem­zetközi szervezetnek sincs. Ha a jugoszlávok lerohanták volna például Albániát, akkor az ENSZ-nek a vonatkozó passzusok értelmében kötelező lett volna interveniálnia. De nem ez tör­tént. Az történt, hogy egyes szervezetek felvállalták a Jugosz­lávián belüli tagállamok, népcsoportok közötti vita levezénylé­sét. Furcsa játék volt. Először az EBÉÉ vállalta fel a közvetí­tést, aztán az Európai Unió, de egyiknek sem volt erre felhatal­mazása. Végül az ENSZ elé került a probléma. Ott pedig úgy döntöttek, ahogy általában a nemzetközi konfliktusokban dön­teni szoktak. így került a kérdés – a tagállamok konszenzusá­val, illetve a Biztonsági Tanács döntése alapján – a NATO-hoz. Tehát a NATO nem önálló cselekvő, nem önálló szereplő Boszniában. Legyünk nyíltak, a NATO-beavatkozásról egy ENSZ-mandátum határozott, így tehát Moszkva is felelős érte.

K.T.: A szakértők – arisztokratikus módon – azt hiszik, hogy a magyar társadalmat szakmai érvekkel kell meggyőzni, holott a kérdés maga politikai. Szakértői vélemények pro és kontra léteznek, de a végső szót az érdekek mondják ki. A történelem nem a racionális döntések mentén halad, mert ha így lenne, nem lennének etnikai háborúk a volt Jugoszláviában. A kommuniz­mus bukása után mindenki azt hitte, hogy a béke szigetei szol­gáltatnak majd örök boldogságot a kelet-európai népeknek. Nem ez következett be. A magyar társadalom józan része, amelyik nem hagyja magát manipulálni, nem szeretne egyetlen szom­szédos országgal sem háborús konfliktusba kerülni. Ha mi a NATO-val részt veszünk a szerbek bombázásában, akkor hiába akarunk jót, hiába akarjuk megfékezni a szélsőjobboldali szer­beket, a horvátok mellé állva elköteleződünk a háborúban.

Szűcs Mihály: Szeretnék a vitában egy harmadik dimenziót nyitni. Volt nyugat-európai, jugoszláv dimenzió, de a hazai pá­lyáról még nem beszéltünk. Kérdés: fejlettség tekintetében va­jon a gazdaság van-e közelebb a Közös Piachoz vagy a hadse­reg a NATO-hoz? Mert ha a gazdaság olyan messze van a Kö­zös Piactól, mint a hadsereg a NATO-tól, akkor soha nem en­gednek be minket a Közös Piacba. Nincs ugyanis hadra fogha­tó seregünk. A tisztikar progresszív része öt éve próbál egy nor­mális hadsereget összehozni, cikkezgetünk, javaslatokat teszünk fűnek-fának, de a politikai vezetés nem támogat bennünket. NATO-t akarnak, NATO-elvek nélkül. Ez így nem fog összejön­ni. Az orosz problémához csak annyit tennék hozzá, hogy az éhes elefánt eltaposhatja a jóllakott egeret.

Hozzászóló, név nélkül: Három irányból szeretném megköze­líteni a kérdést. 1. Választhatunk szövetségeseket, de ezzel el­lenséget is választunk. A NATO hívei azt feltételezik, hogy akik ellenzik a NATO-tagságot, azok vagy oroszbarátok vagy szélső­baloldaliak. Engem egyikkel sem lehet vádolni, miután az édes­anyámat 18 éves korában, mint erdélyi kisebbségit, kényszer­munkára vitték a Szovjetunióba. Oroszország nem kellemes el­lenfél: sem 1849-ben, sem 1914 és 1918 között nem volt az. Sokan Franciaországot hibáztatják Trianonért, holott jórészt az ortodox pánszláv előrenyomulás volt a szellemi szerző. A II. vi­lágháború után pedig a rossz békefeltételeket is elsősorban Oro­szországnak köszönhetjük. Tehát nem szabad vele szembeke­rülnünk. 2. Mitől véd meg bennünket a NATO? Magyarországon nincsenek elszakadni akaró kisebbségek, hacsak a pilisi szlo­vákok meg nem őrülnek… Ha viszont Erdélyben vagy Szlováki­ában hatalomra kerülne valamilyen szélsőséges erő, a NATO nem akadályozná meg a népirtást, mint ahogy Törökországban sem védi meg a kurdokat. így biztonságpolitikai érv nemigen hozható fel a NATO-csatlakozás mellett. 3. A magyar elit, lett lé­gyen bármelyik pártban, bizonyos szempontból egységes: tekin­télyelvű rendszerben szocializálódott és így megszokta, hogy a társadalom beleegyezése nélkül dönt. Nem arról van-e szó, Hogy nem akar, úgymond, kettesben maradni a társadalommal, és ezért külső támaszt keres a NATO-ban?

B. A.: Azzal a megközelítéssel, hogy a magyar fegyveres erők érik-e el előbb a NATO-standardot vagy inkább a magyar gaz­daság színvonala az Európai Unió standardját, nem sokat lehet kezdeni. A NATO elvárásai alapvetően nem a fegyveres erők fel­készültségére, ellátottságára, azaz minőségére vonatkoznak, ha­nem az átláthatóságra, a civil és politikai kontroll megvalósítá­sára stb. Az Európai Unió viszont a felvételt a gazdaság struk­turális reformjához, teljesítőképességéhez, no meg például a jogharmonizációhoz köti, ezért döntött a magyar politikusok több­sége úgy, hogy először a NATO-ba kell bejutni, mert oda könnyebb, mint az EU-ba. Itt jegyzem meg, hogy akik európai­ságról beszélnek, akik el akarják fogadni az európai mintákat, akik honosítani akarják az európai intézmények szellemét és közben azt hirdetik, hogy hallani sem akarnak a NATO-ról, azok irracionálisán viselkednek, tudniillik a nyugat-európai országok egész politikai fölépítményéhez szervesen hozzátartozik a NATO mint katonai szervezet. Egyetértek azokkal, akik csalást emle­getnek, amikor a NATO-t egyesek politikai szervezetként aposzt­rofálják. Tudomásul kell venni, hogy a NATO kemény katonai szervezet, sőt, azt is, hogy a nyugati demokratikus rendszerek­ben benne van az erőszak eleme belül is, kívül is. Nincs szük­ség semmiféle ködösítésre, ez része a játéknak. Ennek alapján kell dönteni. A nyugati demokráciák ismerik mind a belső, mind a külső kényszert. Szigorú kompetitív rendszert képeznek, amely­ben a fegyveres erőknek ma is döntő szerepük van. Tehát Nyu­gat-Európát azonosítani egy demilitarizált, pacifista rendszerrel – egyszerűen szemfényvesztés.

G. F.: Gondolom, a vita során mindenkiben felmerült a kérdés, hogy egyáltalán miről szól a mese. Lehet-e önmagában a NATO-tagság egy ország politikai stratégiájának a célja? Nem, ez sza­márság lenne. Ennyi erővel beléphetnénk az OECD-országok közé, és boldogok lehetnénk, hogy minden rendben van. A ré­gió valamennyi politikai elitjének arra kell válaszolnia, hogy mi­képp modernizálja az országát. Úgy tűnik, az összes politikai erő körülöttünk, és itt Magyarországon is, a fejlett centrum felé akar menni. A NATO-tagság és az EU-tagság tehát nem cél, csu­pán a modernizáció eszköze.

K. T.: Feri, ne csapjuk be a társadalmat! Nem sikerült sem gaz­dasági, sem szociális szinten felzárkózni a Nyugathoz. Akármi­lyen mutatót nézel, a különbségek csak nőttek. Inkább András­sal értek egyet, hogy kényszerek vannak, és ezeknek a kény­szereknek megvan a maguk konzekvenciája. De ne öltöztessük már ezeket ideológiai köntösbe!

Kepecs Ferenc: Elhangzott, hogy a NATO-ba lépés Magyar­ország számára azt jelentené, hogy idegen érdekekért sodródik veszélyes katonai kalandokba. Ezzel szemben én azt állítom, ha egyszer szükségünk lesz arra, hogy dán, holland, norvég meg amerikai katonák védjenek meg bennünket, akkor nem enged­hetjük meg magunknak az elegáns kívülállást. A délszláv vál­ság megoldásával kapcsolatban éreztem egy olyan hangulatot, különösen a béketábor hívei részéről, mintha a NATO-egységek­kel a Wehrmacht vonult volna be Boszniába. De hát, uraim, az ENSZ nem azért avatkozik be, hogy szétválassza a nacionalis­tákat, hanem hogy megvédje azokat a szarajevói civileket, aki­ket az orvlövészek lelőnek az utcákon, hogy megvédje azokat a muzulmán, horvát, szerb polgárokat, akiket még lemészárolná­nak, és nőket, akiket még megerőszakolnának. Hagyjuk ezt, ne avatkozzunk közbe?

Hozzászóló, név nélkül: Azt kérdezném a miniszter úrtól, ha az Alkotmánybíróság nem talál kivetnivalót a népszavazási kez­deményezésben, és tegyük fel, hogy a népszavazás eredmé­nyes lesz, s az ország lakói nem akarják majd, hogy belépjünk a NATO-ba, akkor mit fog tenni? Lemond, vagy behívja a NATO-t azok ellen, akik leszavazták?

Marton Imre: Keleti úr, Ön azt mondta, hogy a NATO legutób­bi brüsszeli dokumentuma határozza meg, hogy kell-e atomfegy­vereket telepíteni a kelet-európai országokba vagy sem. Mivel magyarázza akkor, hogy a dokumentum közzététele után, szin­te néhány nap múlva, Csehország és Lengyelország azonnal felajánlotta, hogy hajlandó atomfegyvereket telepíteni. Mi van végül is ebben a dokumentumban? A közvélemény nem ismeri. Tartalmaz világos elvárásokat vagy sem?

K. Gy: Hamarosan, a Külpolitika következő számában min­denki elolvashatja ezt a dokumentumot, és megtudhatja a nuk­leáris erőkről szóló IV. fejezetből, hogy a frissen felvett NATO-országok területén az atomfegyverek számára nincs kötelező állomásoztatási előírás. Amiről Ön beszél, azt csupán az a sze­rencsétlen közép-kelet-európai rivalizálás sugallja, amely túl akarja teljesíteni a normákat. De ismétlem, ilyen követelmény nincs, hacsak valaki nem akar eminens tanuló lenni.

Marton Imre: Néhány évtized múlva előfordulhat, hogy az a gazdasági háború, ami ma folyik a világban, szembeállítja majd az atlanti szövetséget és az ázsiai térséget. Kérdés, mennyire egységes ma a NATO, amikor az Egyesült Államok megtudja akadályozni, hogy az európai országok maguk rendezzék ügye­iket, és be tudja bizonyítani, hogy nélküle sehol sem találják a jó megoldást. Azt mindenáron el kell kerülnünk, hogy a térség Oroszország és az Egyesült Államok alkudozásának terepe le­gyen, mert ez a veszély, sajnos, fennáll. Egy globalizálódó világ jövője szempontjából érdemes lenne megvizsgálni, hogy hogyan alakul az emberiség jövője a NATO segítségével, illetve a NATO ellenére? Mennyire képvisel egyetemes érdekeket a NATO, avagy mennyire csupán privilegizált klubok katonai, politikai és gazda­sági szervezete?

Sz. Bíró Zoltán: Két megjegyzésem lenne. 1. Nem gondolják-e az urak, hogy a NATO-val kapcsolatos szkepszis azzal függ össze, hogy a lakosság gazdagodó csoportjai bekerülnek az európai centrumba, más csoportjai viszont távolodnak tőle? Amíg nem lesz Magyarországon arányos közteherviselés, addig ez a helyzet nem fog változni. 2. A minap Sumejko úr, a felsőház elnöke, Oroszország harmadik legfontosabb közjogi méltósága méltóztatott Bonnban, a televízió kamerájába belenyilatkozni, hogy azért nem szeretnék a NATO kibővítését, mert nem akar­ják elveszíteni az orosz katonai piacokat. Ez az érvelés, noha racionális, meglehetősen otromba. így, ami engem illet, az orosz ernyő alá se szeretnék tartozni.

B. A.: A kolléga által felvetett probléma a legkardinálisabb, ez­zel érdemes foglalkozni. Nem kevesebbről van szó, mint a nyu­gati orientáció megkérdőjelezéséről. Látjuk, hogy a jelenlegi mo­dernizációs folyamat polarizálja a társadalmat, hiszen a privati­záció ellenére csökkent mind a gazdaság teljesítőképessége, mind a lakosság életszínvonala. Az emberek számára a demokrácia így kiüresedik. Főleg itt Magyarországon, ahol azok a szabadság­jogok, amelyekkel általában az utca embere élni szokott, többé-kevésbé már a 80-as években is megvoltak, nem úgy, mint Cseh­szlovákiában. Krausz Tamás barátom egy esztendeje zseniálisan fogalmazott. Egyesek – mondta – már most Nyugat-Európában vannak, ami a fogyasztásukat, az ízlésüket, a lehetőségeiket ille­ti. Mások valahol a Közel-Keleten, megint mások pedig mintha Indiában élnének. Ne értse félre senki, nem napsütötte honfitár­sainkra gondolok, hanem egy bizonyos életformára, stílusra. Nem csak a marxizmus, hanem a modern demokratikus eszmék is el­veszítették támogatottságukat, és a kiábrándulás hatalmas űrhöz, bizonytalan helyzethez vezetett. El kell gondolkodnunk azon, hogy ha a lakosság egy tekintélyes része, legalábbis az első körben, ki marad is a nyugati típusú modernizációból, el kell-e utasítanunk a mostani westernizációt egy ismeretlen ugrás kedvéért. A nyu­gati modernizáció esetlegesen és hosszú idő múlva fog bekövet­kezni. Ugyanakkor félő, hogy az ismeretlen ugrás fundamentalis­ta irányt vesz. Nem véletlenül indult el Irán az iszlám forradalom felé, miután a társadalom többségét nem tudta bekapcsolni a nyu­gati modernizációba. Persze van különbség Közép-Európa és a Közel-Kelet között, de a káosztól a mi térségünkben is lehet tar­tani, mert a kiszámíthatatlanság elemeit viszi be a társadalmak­ba. A nyugati modellben rengeteg elfogadhatatlan mozzanat van, de nincs más járható út. Ahogy a régi pesti vicc mondja: az értel­miség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan. Tehát a westernizáció útja nagyon göröngyös, nagyon sok buktatóval jár, de egy létező modell. A másik út feltehetően egy közel-keleti vagy dél-amerikai típusú fundamentalizmushoz, esetleg anarchiához vezet. Ilyen körülmények között, tudatában a lehetséges ellenérveknek, azt javaslom, hogy a nyugati út mel­lett foglaljunk állást. Ennek viszont része, akárhogy csűrjük-csavarjuk, a NATO-hoz való csatlakozás. De az ajánlatommal tulaj­donképpen én sem vagyok elégedett.

Balázs István: Szocialista önkormányzati képviselőként naponta találkozom Zuglóban a választóimmal, és azt tapasztalom, hogy az embereket nem érdekli különösebben a NATO. Munkahelyet és létbiztonságot szeretnének. Ehhez vissza kellene szerezni ke­leti piacainkat, mert nyilvánvaló, hogy a Nyugat a jövőben sem fog piacokat biztosítani számunkra. Álságosnak tartom az emlí­tett alternatívanélküliséget, hogy vagy beleszaladunk a NATO kar­jaiba, vagy nincs más megoldás. Én el tudok képzelni egy oro­szokkal egyeztetett Nyugathoz közeledést, amibe még a NATO-hoz csatlakozás is belefér. Szeretnék egy konkrét példát hozni arra, hogy mennyire nyitottak. Az utóbbi hónapokban – Nemzet­közi Kongresszus néven – „újjászervezték" a KGST-t, amelynek ma az a célja, hogy megtalálja a kommunikáció módját a nyugati világgal. Nyáron itt volt Budapesten Vinogradov főtitkár, de egyet­len hivatalos személyiség sem fogadta. Sajnálatos.

K. T.: Röviden reagálnék a közönség felvetett kérdéseire. 1. Mi köze van a NATO-nak a Balkánhoz? Attól függ, hogy például Németországot beleértem-e a NATO-ba. Ugyanis Németország, ellentétben Amerikával, elismerte annak a Horvátországnak a függetlenségét, amelyik nem tisztázta e függetlenség feltételeit a többi köztársasággal. így tulajdonképpen Németország vetette el a balkáni konfliktus magvát. Ezt az amerikai szakírók is' elis­merik. 2. Merre tart a világ fejlődése? Kelet-Európa realitása András szerint a Nyugathoz való csatlakozás. De hát nincs sem­miféle jele annak, hogy a nyugati centrumba tartanánk. Ha nem dolgoz ki alternatívát, az a hatalmi elit történelmi bűne lesz. Olyan nincs, hogy csupán egy lehetőség van a történelemben! De az igaz, hogy általában nem az valósul meg, amit az emberek el­terveznek. Ezért vagyok kicsit optimista, hátha egyszer jobb irányba megy a történelem az eltervezettnél. Hallottuk, hogy a térség népei konkurrálnak egymással. A fenét! A hatalmi elitek versenyeznek egymással, védik az érdekeiket és állítják szem­be a népeket. A népek még soha nem háborúztak maguktól. Az előző kormány ideje alatt húszezer géppisztolyt szállítottunk Horvátországba, és ezért mind a mai napig súlyos felelősség terheli a hatalmi elitet. Az új kormány igyekszik ezt a konkurren-ciát különböző szerződésekkel a kooperáció felé tolni. Egyébként Németországnak is érdeke egy regionális összefogás Közép-Ke­let-Európában. Számára is átláthatóbbá válna így a régió. De ne­künk is szimpatikusabb a német modell, mint az amerikai, mert a németeknél még van valamilyen jóléti állam. 3. Mi következik ab­ból, ha a társadalom végképp kiábrándul a demokráciából? A csa­lódás Kelet-Európában egyetemes. A baloldal által nem realizált programokat, törekvéseket mindenütt ki fogja használni a szél­sőjobboldal és a jobboldali nacionalista populizmus. Erre minden normálisan gondolkodó társadalmi csoportnak fel kell készülnie. Egyelőre nem látom a választ e kihívásra.

K. Gy.: Nemrég a Honvédelmi Minisztérium csináltatott egy fel­mérést, meglehetősen nagy, azt hiszem, 1.800 fős mintavétel­lel, hogy megtudja hogyan viszonyul a lakosság a NATO-hoz. A vizsgálatból kiderült, hogy a NATO-t támogatók száma az utol­só fél évben 51%-ról 49%-ra csökkent. Bár ez a két százalék betudható felmérési pontatlanságnak is. Vagyis inkább stagnál a dolog megítélése. A lakosság 14%-a ellenzi a NATO-tagsá­got, 36-40%-a pedig bizonytalan az ügyben. Ha a kormány, a parlamenti pártok egyetértésével, valóban be akar lépni a NATO-ba, akkor az eddiginél jóval intenzívebb propagandát kell mel­lette folytatnia. No persze, ha a népszavazás, ami kb. két milli­árdba fog kerülni, nem-et mond a csatlakozásra, akkor annak eredményét, bármilyen fájdalmas számunkra, hisz ez külpoliti­kánk alappillére, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

G. R: Ha kiírjuk a népszavazást, rajtunk fog röhögni a világ. A spanyol kormány is majdnem belebukott a NATO-val kapcsolatos népszavazásba. A dolog a valóságban úgy működik, hogy a NATO meghív egy országot, azután az vagy elfogadja a felkérést, vagy nem. Amikor a svájciak és a norvégok arról döntöttek, hogy csat­lakozzanak-e az Európai Unióhoz költségvetésben, jogharmoni­zációban, az infláció mértékében és egy sor más dologban mind a két ország megfelelt azoknak a kritériumoknak, aminek alapján felvételt lehet nyerni. A magyar kormány döntése NATO-ügyben most virtuális döntés lenne, mert sem a magyar gazdaság, sem a magyar hadsereg nincs olyan állapotban, hogy beléphetnénk. Egyébként senki sem mondta, hogy csatlakozzunk. Maradjon az ország legalább egy tisztességes utcalány szintjén, várja meg, amíg hívják. A másik dolog, amit fontosnak tartok az utolsó szó jogán itt elmondani, hogy az ország lehetőségeivel, illetve sorsá­val kapcsolatban optimistább vagyok a többieknél. Öt-hat év telt el Magyarországon a rendszerváltás óta, ez történelmi léptékkel mérve semmi. Nem vagyok közgazdász, de azt tudom, hogy a gazdasági fejlődésben az eredmények leghamarabb kb. egy ge­neráció múlva érzékelhetők, hogy egy Kondratyev nevű emberre hivatkozzam, akit még az Eszmélet is leközölne. Azt várni öt év után, hogy radikális változás következzen be az ország gazdasá­gi helyzetében, teljesen irreális kívánság. Nyilvánvalóan politikai motívumok gerjesztik ezt az igényt. No persze a lakosság elhitte, hogy a demokrácia beköszönte Magyarországon a jóléti társadal­mak beköszöntét fogja jelenteni, holott ez csupán a politikai pár­tok által sugallt optikai csalódás volt. A pártok nem mondták meg a népnek, hogy a határ kinyitása nem jelenti azt, hogy lesz pénze Bécsben vásárolni. Ennek ellenére bizakodóbb vagyok, mint a többség.

B. A.: Ne felejtsük el, hogy azt a magyar elitet, amelyikről ilyen rossz a véleményünk, az a populáció termelte ki, amelyikre Ta­más hivatkozik, és amelyik tulajdonképpen nem sokkal jobb a megbírált elitnél. Amikor a nyugati orientációval szemben egye­sek alternatívaként állítják fel a közép-európai regionális egysé­get, és megpróbálnak holmi konföderációs terveket felelevení­teni (amit, való igaz, a németektől kezdve sokan pártfogolnak), elfelejtik, hogy most nem a „nyugati imperialisták", nem az orosz „bolsevik fasiszták", még csak nem is a térség elitjei akadályoz­zák meg ezek létrejöttét, hanem a Duna menti népek (bocsá­nat, hogy ironizálok!) „mély, testvéri rokonszenve". Tudom, hogy annak idején a csendőrök uszították egymás ellen az embere­ket, de miért időt állóbb a hatásuk majd ötven év internaciona­lista befolyásánál? Önkritikusan be kell vallanunk, hogy a tér­ség integrációs készsége fejletlen, és ezért nincs alternatíva a nyugati orientációval szemben. Hiába igyekszünk Visegrádba életet lehelni, szándékunkat nem sikerül megvalósítani. Klaus úr – eléggé el nem ítélhető módon – barbároknak becéz ben­nünket, és nem akar velünk együttműködni, de valljuk be, mi is hisztérikusan viselkedünk, ha a románokkal vagy az ukránokkal való kapcsolat bővítését ajánlja valaki. Látni kell, hogy a térség­ben nem csupán objektív akadályai vannak az együttműködés­nek, hanem szubjektív feltételek is gátolják a kooperációt. És akkor még nem említettem a gazdasági különbségekből adódó nehézségeket! Miután mindegyik országnak ugyanarra van szük­sége – tőkére, technológiára, modern infrastruktúrára -, nem tud­ják egymást pótolni. A regionális egység gondolata tehát szim­patikus számomra, melengeti a szívemet, de ezzel együtt, saj­nos, nem létező alternatíva.

L. Gy: Köszönöm a beszélgetést minden résztvevőnek.

A hidegháború befejeződésével egyes európai és észak-ameri­kai kormányok esetében olyan törekvéseket figyelhetünk meg, amelyek a harmadik világ demokratizálására irányulnak. A fej­lesztési segélyeket demokratikus reformoktól teszik függővé, a Dél diktátorainak pedig bele kell nyugodniuk a „felvilágosító" tö­rekvésekbe, és el kell fogadniuk a külső nyomást. A „demokrá­ciát a harmadik világban" mint célt még a Világbank is „felfedez­te", még ha homályosan megfogalmazva és gyakran a „jó kor­mányzás" (good governance) jelszava mögé bújtatva is. Az Egye­sült Államok kormánya már Reagan elnöksége alatt „keresztes hadjáratot" hirdetett a demokráciáért, amelyet most a Clinton­kormány igyekszik – bizonyos módosításokkal – újraéleszteni. Az Európai Unió a 90-es évek eleje óta kimondottan örömét leli abban, hogy a fejlesztési segélyeket demokratizálási folyama­toktól tegye függővé. A tudomány pedig „felfedezte" a demokra­tizálás egy újabb „hullámát",¹ amely magával ragadta a harma­dik világot és Kelet-Európát. Marc F. Plattner szerint a demokrá­cia nemcsak ideológiai szempontból vonzóbb, mint alternatívái, hanem gazdaságilag és katonailag is erősebb. „Egy békés de­mokratikus hegemónia, egyfajta 'Pax Democratiea' hosszú pe­riódusának kezdetén vagyunk"² – folytatja.

Ez a misszionáriusi igyekezettel ötvözött optimizmus hasonló jelenségekkel találja magát szemben a déli országokban is, ahol egykoron marxista-leninista felszabadítási mozgalmak a szabad választások értékeiről és a civil társadalom hasznáról vitatkoz­nak,³ volt katonai diktátorok a demokratizálás újabb változatait rendelik el országaikban, afrikai országok nemzetgyűlései fino­man megfosztják hatalmuktól diktátoraikat, és a nem kormány­zati szervezeteket (NGO-kat) egy demokratikus tavasz új elő­hírnökeiként fogadják. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) 1990-ben kifejezte annak szükségességét, hogy „társadalmainkban folytatni kell a demokratikus folyamatokat, és meg kell szilárdí­tani a demokrácia intézményeit".⁴ És szinte minden másodran­gú diktátor menetrendszerűen kifejezi elkötelezettségét a demok­rácia mellett, miközben pártokat tilt be, cenzúrázza a sajtót, és börtönökben ellenzékieket kínoztat. A demokrácia melletti „hit­vallás", azaz a demokratikus retorika ezáltal magának a demok­ráciának a helyébe lép, gyakran a Nyugat demokratikus politi­kusainak hangos tetszésnyilvánítása közepette.

A demokrácia iránt való általános érdeklődés hátteréül egy olyan, immáron túlhaladott blokk-konfrontáció szolgál, amely politikailag és ideológiailag két antagonisztikus táborra osztotta a világot. E kettéosztottság túlhaladása ideológiailag többek kö­zött abban mutatkozik meg, hogy a demokráciával kapcsolatos viták terén nagyfokú egyetértés tapasztalható, történjen az a vita Északon vagy Délen, (a korábbi) Keleten vagy Nyugaton, a har­madik világ bázismozgalmaiban vagy az ipari államok kormá­nyainak berkeiben. Egy vita kiszélesedésének azonban ennek mélysége és élessége látja kárát. A „demokrácia" teljesen mást jelent egy mindanaoi civil szervezet (NGO) számára, mint a National Endowment for Democracy számára Washingtonban, és megint mást egy algériai munkanélküli fiatalnak vagy a Vi­lágbanknak. Az a tény azonban, hogy manapság szinte minden érintett szereplő igen pozitívan viszonyul a demokrácia kérdé­séhez, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal valami ha­sonlót terveznének is.

E tanulmányban azt mutatjuk be, hogy a Nyugat miként viszo­nyul a harmadik világbeli demokráciákhoz, és hogy a demokra­tizálásra vonatkozóan ezen összefüggésben milyen stratégiá­val rendelkezik. Az ezzel kapcsolatos elmélkedések két törté­nelmi előfeltételből indulnának ki: az egyik a nyugati politika ed­dig meglehetősen ellentmondásos jellege a Dél demokráciájá­val kapcsolatban, a másik a nyugati ideológiának a saját érde­keihez való viszonya, amennyiben a harmadik világ befolyáso­lásáról van szó. Egyik pont sem hangzik különösképpen erede­tinek, itt azonban mégis meg kell említenünk őket, mivel sokan rendszeresen tagadják, vagy egyszerűen figyelembe sem ve­szik őket.

1. Demokráciapárti és demokráciaellenes gyakorlatok a múltban

Az északi kormányok a hidegháború alatt és annak befejeződé­sével is mindig egyértelműen kiálltak a harmadik világbeli de­mokrácia mellett. Ez más formában a Szovjetunióra is érvényes

volt. A demokrácia mindig is pozitív töltésű fogalomnak, nyíltan deklarált célkitűzésnek számított. Az ünnepi beszédek színfala mögött azonban példák sorozatát lehet felvonultatni, mihelyt a demokrácia, a szabad választások és az emberi jogok mindig másodrendűvé degradálódtak, amikor a saját érdekek veszély­be kerülni látszottak. A demokratikus és szabad választásokkal szemben a CIA és más ügynökségek által létrehozott, illetve erő­teljesen támogatott államhatalmak Iránban (1953), Guatemalá­ban (1954), Brazíliában (1964) vagy Chilében (1973) csak egy­-két példát jelentenek a legismertebbek közül.⁵ Ezeket a műve­leteket rendszerint a hidegháborúval, a szovjet fenyegetettség­gel indokolták. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes beavatkozá­sokhoz ne lettek volna a kelet-nyugati konfliktustól független nyo­mós érvek, mint például a nyugati olajérdekeltség Iránban, amely komoly hajtóerőt jelentett az 1953-as fordulat támogatásához. Bár volt néhány különösen szélsőséges eset is, amikor nyu­gati kormányok közvetlenül döntöttek romba demokráciát, de sokkal gyakoribb volt az, hogy a demokráciákat nyomás alá helyezve, a hadsereget civil politikusokkal szemben tá­mogatva, vagy a kulisszák mögött intézkedve, befolyást gya­koroltak annak érdekében, hogy szakszervezeteket, balol­dali pártokat vagy parasztszövetségeket távol tartsanak a hatalomtól. Ezenkívül voltak olyan szituációk is, amikor válasz­tásokat követeltek, az eredményekkel azonban elégedetlenek lévén, azok szabályos menetét megkérdőjelezték – mint 1984 novemberében Nicaraguában, annak ellenére, hogy számos nemzetközi, a témában jártas szakértő a választásokat tisztá­nak és szabadnak értékelte: Fordított esetben is szinte azonnal késznek mutatkoztak arra, hogy a nyilvánvalóan meghamisított választási eredményeket demokratikusnak és korrektnek minő­sítsék, mint ahogy ezt nemrég Panamában tették. Más esetek­ben még ezen is túlmentek, és a szabadság és demokrácia je­gyében antidemokratikus, az emberi jogokat megsértő, sőt rész­ben terrorista és félkatonai csoportokat támogattak, finanszíroz­tak és fegyvereztek fel.

A másik oldalon viszont a nyugati kormányok demokratikus fo­lyamatokat is ösztönöztek. Itt lehet megemlíteni például Kennedy elnök politikáját, amely támogatni igyekezett Latin-Amerikában a demokratikus baloldalt, Carter politikájának emberjogi eleme­it, vagy az USA politikai és katonai erődemonstrációit a Fülöp­-szigeteken, amelyek hozzájárultak a Marcos-diktatúra bukásá­hoz és Corazon Aquino elnökségének megszilárdulásához. To­vábbi példa, amikor El Salvadorban az USA a hadsereget és az oligarchiát földreform bevezetésére és választások kiírására késztette, vagy amikor Panamában és Grenadában katonai be­avatkozás útján, erőszakkal érte el a parlamentarizmushoz való visszatérést. E politikákat nyilvánvaló ellentmondások jellemez­ték, és nem is mindig jártak különösebb sikerrel. Lehet, hogy több szempontból taktikai lépéseknek bizonyultak, és bár gyak­ran nem éppen következetes vagy „önzetlen" alapon folytatták őket – ezek mégiscsak megtörténtek.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, az északi kormá­nyok nem rendelkeztek egységes politikával a harmadik világ demokratizálásával kapcsolatban (akár támogatásról, akár ellen­zésről legyen szó). Demokráciákat tettek tönkre, közömbösen viseltettek irántuk, vagy teljes erővel támogatták őket. Ábrahám F. Lowenthal, amerikai Latin-Amerika kutató ezen kontinensre vonatkoztatva meg is jegyezte: „A század elejétől a 80-as éve­kig az Egyesült Államok politikájának Latin-Amerikára gyakorolt hatása a demokratizálódás szempontjából rendszerint elhanya­golható volt, de összességében inkább ártott, mint használt. És bár még korai teljes bizonysággal állítani, de ez az általános vég­következtetés a 80-as és 90-es évekre is érvényesülni látszik."⁶

2. A jelenlegi demokratizálódási „hullám" közkeletű magyarázatai

Hát akkor honnan fakad az északi kormányok egy ideje egyre erőteljesebben hangsúlyozott érdekeltsége a Dél demokratizá­lódását illetően? És ami nem kevésbé fontos, miért éppen most válik ez a jelenség ennyire szembetűnővé?

A hidegháború végét követően a harmadik világbeli demokrá­cia hangsúlyozásának egyik előfeltétele abban áll, hogy az ma­napság sokkal kevesebb kockázattal jár. A tűrőképesség hatá­rai kitágultak, mert lehet ugyan, hogy egy ellenőrzésen kívül ke­rült demokratizálódási folyamat nem kimondottan örvendetes, de semmilyen stratégiai ellenfélnek nem játszik többé a kezére. Ugyanakkor Nyugaton a demokrácia politikai és morális fölénye más uralkodási formákkal szemben teljességgel vitathatatlan, legitimációs ereje pedig töretlen. Mindkettőnek azonban csak korlátozott jelentősége van: a demokrácia egy nagy kisugárzás­sal rendelkező, vonzó ideológia, és Délen kitágultak a tűrőké­pesség határai a demokratikus kísérleteket illetően. Lehet, hogy mindez néhány politikai keretfeltételt előtérbe helyez, de ez még messze nem ad magyarázatot arra, hogy a nyugati kormányok reálpolitikájukban miért fektetnek valóban súlyt a demokratizá­lásra. Nem minden közkedvelt, bizonyos megvalósítási játéktér­rel rendelkező politikai koncepció válik ennyire kiemelkedővé.

Mivel magyarázható hát a Nyugat demokratikus offenzívája? Nem kell-e attól tartania, hogy ily módon veszít befolyásából? A déli országok demokratizálódása nem vonja-e szükség­szerűen magával, hogy a nyugati érdekek ezen országok lakossága többségének érdekei mögé kerülnének, és hogy ezáltal csökkenne Észak kontrollja a Dél országai felett? A demokratizálás végső soron nem azt jelentené-e, hogy a har­madik világ „ellenőrzésen kívül" kerül? Végső soron nem lenne-e egyszerűbb, ha a nyugati kormányok a déli országok elnyugatiasodott elitjein keresztül, közvetve gyakorolnák a hatalmat, amennyiben ezeket a csoportokat részesítik az ellenőrzés hasz­nából, mint ha választott képviselőkkel kellene szembenézniük, akiknek beszámolási kötelezettségük van választóikkal szem­ben. Vegyünk egy példát: a hadsereg atomprogramja Pakisz­tánban rendkívül nagy népszerűségnek örvend, és szinte min­denki úgy véli, hogy az atombomba nélkülözhetetlen, mivel a szomszédos India szintén rendelkezik atombombával. Minél demokratikusabban szervezik meg a politikai folyamatokat Pa­kisztánban, annál kevésbé valószínű, hogy a pakisztáni atom­bomba megszületését meg lehetne akadályozni.

A szakirodalomban és a közvéleményben két, egymásnak el­lentmondó válasz dominál. A harmadik világ demokratizálásá­nak politikáját egyrészt mint üres beszédet éri kritika, másrészt viszont mint a nyugati külpolitika axiomatikus, morális alapelvét, azaz mint egyfajta nyugati fundamentalizmust kívánják ábrázol­ni. Természetesen egyik szélsőséges álláspont sem nyújt kielé­gítő magyarázatot a nyugati politika jellegére. A-demokráciát pártoló fundamentalizmusnak nyilvánvalóan vajmi kevés köze van az utóbbi évtizedek realitásaihoz, a történelem legalábbis számos kirívó demokráciaellenes esetet tart számon, ami erő­síti a kételyeket. Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak min­denekelőtt „az emberiség jogait" támogatnák mindenütt és min­denki számára, legalább annyira romantikusnak, mint a valóság­tól elrugaszkodottnak hangzik. A másik oldalról viszont, ha a harmadik világ demokratizálásának nyugati politikája annyira ide­alisztikus volna, mint ahogy azt egyes „realista" tudósok kritiku­san megállapítják, akkor mivel magyarázható, hogy számos, ér­dekeinek és hatalmának nagyonis tudatában lévő kormány az utóbbi években – és más formákban már jóval ezelőtt is – ilyen politikát folytatott? Talán Cartert, Reagant és Clintont egyszerű­en naivnak és idealisztikusnak akarjuk feltüntetni azért, mert meghirdették „keresztes hadjárataikat a demokráciáért"? Vagy lehetséges, hogy ezen emelkedett és idealisztikus megfogalma­zások mögött valamiféle „realisztikusabb" politika húzódik?

3. A Nyugat belső önazonosság-képének formálódása

A demokráciáért folyó nyugati keresztes hadjáratok ideológiai kiindulópontja viszonylag egyszerű: a hidegháború alatt mindig azzal legitimálták magukat és saját politikájukat, hogy tartalmi­lag és formailag is „demokratikusak", és ebben különböznek az ellenfél Szovjetuniótól. Demokrácia versus kommunizmus, ez volt a Nyugat elsőrendű jelmondata a hidegháború alatt. Itt egyrész­ről külpolitikai jelszóról, a kelet-nyugati konfliktus egy ideológiai fegyveréről volt szó. A demokráciának a kommunista diktatúra elvével szemben való képviselete legitimálta a saját létezést, a saját politikát, sőt még a saját bűnöket is. Még a mégoly elnyo­mó harmadik világbeli diktatúrák támogatását és a választott kor­mányokkal szemben fellépő államhatalmak megszervezését is el lehetett fogadtatni, amennyiben azok hasznára váltak az – an­tidemokratikus- kommunizmus elleni küzdelemnek. Az „autoriter" és a „totalitariánus" diktatúrák finom megkülönböztetését Jeane Kirkpatrick vezette be az akadémiai és politikai viták fogalomtá­rába: a „totalitariánus" diktatúrák elleni küzdelemhez a Nyugat­nak támogatnia kell az „autoriter" diktatúrákat.⁷ Pinochet, Mobutu vagy a guatemalai és iráni puccsok támogatása önkényesen ki­ragadott példák. Az a tény, hogy ezen cselekedeteknek legtöbb­ször vajmi kevés közük volt a kommunizmushoz (és természe­tesen még kevesebb a demokráciához), a mechanizmuson leg­alább annyira nem változtat, mint azon, hogy a szovjet oldal is nagyon hasonló legitimációs eljárásokhoz nyúlt.

Mindazonáltal, a demokrácia a nyugati önmeghatározás és önérzékelés lényeges eleme volt. A kelet-nyugati konfliktus nemcsak a nemzetközi politika egy kérdése volt, hanem olyan támaszként is szolgált, amely a politikai rendszerek és számtalan egyén számára kényelmes és pozitív önmeg­határozást tett lehetővé. Mint önmaguknak a másik oldallal szembeni ellenpólusként való meghatározása jelentette a ké­nyelmet, a demokráciára való hivatkozásként pedig a pozitív tar­talmat. Antikommunizmus és demokrácia ugyanazon érem két oldalát jelentette: kölcsönösen meghatározták egymást. Ez az ellentét tette lehetővé a Nyugat és polgárai számára, hogy sa­ját magukat mint jókat, az ellenfelet pedig mint rosszat állítsák be. Reagan elnök azon megfogalmazása, hogy a Szovjetunió a „Gonosz birodalma", sokak számára csak az utóbbi antidemok­ratikus jellege miatt vált elfogadhatóvá.

A Szovjetunió szétesésével és a kommunizmusnak mint hite­les fenyegetésnek az eltűnésével az antikommunizmus is divat­jamúlttá vált. Nem szolgálhat többé alapul a hiteles önmeghatá­rozáshoz, mivel egy időközben már megszűnt ellenpólusra ha­gyatkozik. A demokráciafogalom azonban – annak ellenére, hogy veszített antikommunista tartalmából – továbbra is nagy jelentőséggel bír a pozitív önkép megalkotásában, sőt nagy va­lószínűséggel még fontosabbá válik, mivel pótolnia kell az identitásban keletkezett hézag legalább egy darabját, amely hézag ugyanis a negatív önmeghatározás eltűnésével keletke­zett.

Többek között ezért sem túlságosan meglepő, hogy az észa­ki országokban létezik egy olyan tendencia, hogy a demokráci­át egyre inkább saját magukkal azonosítják. Ezáltal a fogalom elveszíti bizonytalan jellegét, és egyszerre vonzóbbá is válik. Ezen kényelmes párhuzamba állítás magyarázatára egy sor rendkívül különböző okot fel lehet sorolni, amelyek legtöbbször valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Először is, egyfajta rövidlátó logika termékéről van szó. A Nyugat – illetve Észak – demokratikus, amennyiben a kommunizmus elleni harcát foly­tatja, valamint teljességgel tiszteletben tartja a képviseleti de­mokrácia és az emberi jogok szabályait. Nyugati és demokrati­kus nagyon hamar szinonimákká válnak. Most viszont a hideg­háború utáni korban élünk. A nyugati identitás nem támaszkod­hat tartós jelleggel a régi sémákra. így hát nem véletlen, hogy az újabb „barátom-ellenségem" latolgatások rendkívül népsze­rűek, és hogy nagy keletjük van az új identitás-meghatározások­nak. Ez nemcsak az utcára – a nacionalizmus és a fajgyűlölet újjáéledésére – érvényes, hanem a politikai és tudományos dis­kurzusokra is. A megkerülhetetlen és korábban már idézett Samuel Huntington pontosan ezt a hiányt kihasználva írta meg hírhedt tanulmányát „Civilizációk harca?" címmel. Ez az írás egy olyan küzdelmet tételez fel a Nyugat és a Föld többi része kö­zött, amely már önmagában is identitást határoz meg, és meg­nevezi a „nyugati eszméket", mint a nyugati politikai identitás lé­nyegi elemeit. Huntington számára nyugati eszmék a követke­zők: „Individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jo­gok, egyenlőség, szabadság, jogállamiság, demokrácia, szabad piac, az állam és egyház szétválasztása."⁸

Nem akarunk kicsinyeskedően azon rágódni, hogy itt néhány dolog nem egészen állja meg a helyét (így például „az egyház és állam szétválasztásának" amúgy is csak keresztény társa­dalmakban van értelme, mivel az „egyház" keresztény termino­lógia, és a zsidó, iszlám, buddhista, hindu vagy számtalan más vallás esetében nem jön tekintetbe). Mégis meg kell azonban jegyeznünk, hogy azáltal, hogy ezeket az „eszméket" (a szabad piac most eszme, érték vagy erkölcsi kategória?) nyugatinak nyilvánítja, ezeket más kultúrák esetében elvitatja és kétségbe vonja. Mivel ha egyetemes értékekről lenne szó, akkor a „civili­zációk harcának" semmi értelme nem lenne, ami viszont ponto­san a kultúrák különbözősége által meghatározott. Szabadság és demokrácia tehát, a többi főnévvel egyetemben, a nyugati identitás magvát alkotják, és a déli országok lakóit ezáltal intellektuális értelemben azon látszólagos alternatíva elé ál­lítják, hogy vagy „nyugatinak" kell magukat tartaniuk, ha a demokrácia és a szabadság pártján állnak, vagy mindkét értéket ellenezniük kell, ha nem akarnak nyugatiak lenni. Ilyen intellektuális imperializmuson csak akkor szórakozhatnánk jókat, ha azt nem vennék tömegesen komolyan.

A lényegi elem azonban nem más, mint a Nyugaton belüli iden­titásformálás a hidegháború végét követő időszakban. Mi, a Nyu­gat, egyrészről egységet képezünk (ez esetben kulturális érte­lemben), másrészt kívülről fenyegetve vagyunk („the West against the rest", ahogy azt Huntington ugyanazon tanulmányában szí­nesen ecseteli), harmadrészt pedig erkölcsileg és kulturálisan felsőbbrendűek vagyunk (hiszen a demokrácia és a többi ma­gasabb rendű érték „nyugati" érték). Az ilyen gyakorlatok a nyu­gati emberekben, akik a hidegháborús ellenségképpel együtt saját identitásuk egy részét is elveszítették, egy újfajta megelé­gedettséget válthatnak ki, a Dél számára azonban inkább fenye­gető hatásúak. A demokrácia nyugati exportja ebben az össze­függésben ugyanis nem azt jelentené, hogy a Dél diktátorok ál­tal oly gyakran elnyomott lakossága végre saját magát kormá­nyozhatná, hanem azt úgy kellene értelmezni, mint a nyugati ide­ológia exportját, a „világ maradék részével szembeni" ideológiai fegyvert, és a nyugatosítás stratégiájaként kellene megbélyegez­ni. Ennek következtében Huntington egy húron pendül a kínai piaci sztálinistákkal, Kelet-Ázsia más diktátoraival és mondjuk Algéria iszlám antidemokratáival, akik pedig akkora félelmet kel­tenek benne. Ha a demokrácia lényegét tekintve nyugati ér­ték, akkor a demokrácia exportja ideológiai imperializmus.

A demokrácia és a hidegháború utáni globális nyugati hege­mónia közötti kapcsolatot valóban gyakran és nyíltan emlegetik. Plattner így fogalmaz: „És így a hidegháború után egy olyan vi­lágban találjuk magunkat, amelyben a politikai legitimitásnak csak egy uralkodó elve van, a demokrácia, és amelyben csak egy szuperhatalom létezik, az Egyesült Államok."⁹

Az, hogy e kettő szorosan összetartozik, a legtöbb szerző szá­mára nem kétséges. Plattner már korábban idézett megfogal­mazása, a „békés politikai hegemónia – egyfajta Pax Democratica" pontot tesz a dolog végére: ha a demokrácia nyugati, ak­kor a Pax Democratica (mint ahogy korábban a Pax Americana) a Nyugat uralma a világ felett, még ha csak „békés politikai he­gemónián" keresztül is.

Egy évvel ezelőtt az American Enterprise Institute (egy igazi washingtoni agytröszt) megjelentette Joshua Muravchik egy könyvét, amelynek címe magyarul így hangzana: „A demokráci­át exportálni – az Egyesült Államok küldetését teljesíteni". E könyv utolsó bekezdése már tárgyalja a fent vázolt összefüg­gést, és megoldást kínál. Az USA-nak világméretekben kellene exportálnia a demokráciát, eközben azonban a két legfontosabb országra kell koncentrálnia, Kínára és (az akkor még éppen lé­tező) Szovjetunióra.

„Ha ez sikerül, akkor egy olyan Pax Americana-t vívunk ki, amilyen még egyik korábbi béke sem volt, nem a hódítás, ha­nem a harmónia békéjét valósítjuk meg. Ekkor a XXI. század az Amerikai Évszázaddá válik, mégpedig azon humánus eszme győzelme alapján, ami az amerikai kísérlet során született meg: minden embert egyenlőnek teremtettek, és elidegeníthetetlen jogokkal ruháztak fel."¹⁰

Lehet, hogy a Szovjetunió szétesése feletti győzedelmi má­mor szárnyakat ad a képzelőerőnek, de a legutóbb idézett szer­ző ugyanakkor maga is gyakran és szívesen beszél az „ideoló­giai harc" (ideological combat) szükségességéről, és a leg­messzebbmenőkig meg van győződve arról, hogy a demokrá­cia exportjáról alkotott elképzelése az Amerikai Modell export­jának a magva. Pontosan ez a célja. A demokrácia exportja és az amerikai modell exportja azonosak, mivel a Nyugat (itt tehát az USA) és a demokrácia ugyanannak a dolognak két kifejező­dési formája. Kifelé offenzív, befelé identitást alapozó – ilyen hasznos lehet a demokrácia.

4. A Dél demokratizálása és az északi külpolitika

Elhamarkodott lépés lenne, ha a publicisztikai és akadémiai cél­kitűzéseket a politikai döntéshozók nézeteivel automatikusan egy kalap alá vennénk, még akkor is, ha az USA-ban az egyetemek, az agytrösztök és a politika között sokkal kisebb a szakajtók, mint például Nyugat-Európában. És ahogy a tudósok Észak-Amerikában gyakran abban látják szerepüket, hogy közvetlen tanácsadóként hozzájáruljanak a politikacsináláshoz, ugyanúgy a politikusok is gyakran éreznek késztetést arra, hogy gyakor­lati tevékenységük színvonalát ideológiai szempontból emeljék, amikor is szívesen nyúlnak vissza a népszerű intellektuális di­vatokhoz.

Anthony Laké, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és e funkciójában a külügyminiszterrel együtt a külpolitikát meg­határozó legszűkebb hatalmi körhöz tartozik. Nos, ez a Laké 1993 szeptemberében beszédet tartott a Johns Hopkins Egye­temen, amelyben a világ demokratizálását a Clinton-adminiszt­ráció egyik központi feladatának jelölte meg. Egyébként nyíltan elhatárolódott a „civilizációk harca" jellegű koncepcióktól, és a békére való törekvést egyetemes, és nem csak nyugati küzde­lemnek minősítette. Laké az Egyesült Államok kormányzatának perspektíváit a következőképpen foglalta össze:

„Mi az egyéneket úgy tekintjük, mint akiket egyenlőnek terem­tettek, és mint akiket Isten az élethez és a szabadsághoz való joggal, valamint a boldogság utáni vággyal ruházott fel (fogal­mak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatból; J. H.). Éppen ezért bízunk a szabad egyének bölcsességében, hogy megvé­dik ezen jogokat. Ők ezt a demokrácián keresztül teszik, mint amely a legmegfelelőbb folyamat a közös szükségleteknek az egyéni kívánságokkal szembeni kielégítésére, valamint a piacon keresztül teszik, amely a legmegfelelőbb folyamat a személyes szükségletek oly módon való kielégítésére, hogy az mindenki számára növelje a lehetőségeket. A két folyamat egymást köl­csönösen erősíti: a demokrácia önmagában biztosíthatja az igaz­ságosságot, de nem biztosíthatja azokat az anyagi javakat, ame­lyeket az egyének sikereik érdekében igényelnek; a piac önma­gában növelheti a jólétet, de nem erősítheti az igazságosság gondolatát, amely nélkül viszont a civilizált társadalmak elpusz­tulnak."¹¹

Laké Woodrow Wilson elnökre emlékeztetett. Wilson „megér­tette, hogy biztonságunk a külföldi kormányzati formák függvé­nye". Erre építve Laké átfogó koncepciót fogalmaz meg az USA külpolitika számára a hidegháború utáni korra:

„A hidegháború alatt még a gyerekek is megértették bizton­ságpolitikánk lényegét. Ha az osztálytermekben ránéztek a fal­ra kifüggesztett hatalmas térképekre, akkor tudták, hogy a mi célunk az, hogy e nagy vörös térség további terjeszkedését meg­akadályozzuk. Manapság – a leegyszerűsítés veszélyével élve – biztonságpolitikánk feladatát a piaci demokráciák „kék térsé­gének" kiterjesztésével lehetne jellemezni. A különbség termé­szetesen abban rejlik, hogy intézményeink hatósugarát nem erő­szak, felbujtás vagy elnyomás árán próbáljuk kiterjeszteni."¹²

Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kül- és biztonságpo­litikájának célja „intézményeink hatósugarának kiterjesztése", még ha erőszak nélkül is. Laké megfogalmazásának érdekes­sége azonban abban rejlik, hogy nem a demokrácia mint olyan kiterjesztését és exportját tűzi ki célul, hanem a piaci demokrá­ciákét (market democracies). Ennek magyarázata abban rejlik, hogy ez „védi érdekeinket és biztonságunkat, és ugyanakkor olyan értékeket közvetít, amelyek egyszerre amerikaiak és egye­temesek". A befolyási övezet és a piaci demokráciák kiterjesz­tése tehát egyszerre lenne érdekek által vezérelt és erkölcsi meg­alapozású – ahol is az amerikai erkölcsi értékek általánosan ér­vényesek, és az egyetemes értékektől nem különböznek.

„Stratégiánknak pragmatikusnak kell lennie. A demokráciában és a piacokban való érdekeltségünk nem egyedülálló. Más ame­rikai érdekek időnként olyan irányba mozgatnak minket, hogy nem demokratikus államokat támogassunk, sőt bizonyos ese­tekben meg is védjünk, ha ez mindkét oldal számára előnyökkel jár. (…) Stratégiánk második imperatívuszának abban kell állnia, hogy a demokrácia és piac kiterjesztését ott kell elősegíteni, ahol biztonsági szempontból a leginkább érdekelve vagyunk, és ahol a legnagyobb befolyásunk van. Ez nem demokratikus keresztes hadjárat, ez egy pragmatikus kötelezettség, hogy a szabadsá­got ott segítsünk meggyökereztetni, ahol az nekünk a leginkább használ. Erőfeszítéseinket tehát olyan államokra kell összpon­tosítanunk, amelyek stratégiai érdekeinket befolyásolják, tehát nagy gazdasági erővel rendelkeznek, stratégiai szempontból kedvező a földrajzi fekvésük, atomfegyver van a birtokukban, vagy nagy valószínűséggel jelentős menekültáradatot zúdíthat­nak ránk vagy barátainkra és szövetségeseinkre."¹³

Lake-nek igaza van abban, hogy ezt valóban nem lehet de­mokratikus keresztes hadjáratnak nevezni. A stratégia arra megy ki, hogy a demokrácia iránt szimpátiával viseltessünk, de aztán összekapcsolva a piacgazdasággal, mindkettőt a market democracy fogalmába egybeolvasszuk. Ez utóbbit viszont ott kell támogatni, ahol az az Egyesült Államok stratégiai érdekében áll. A demokrácia támogatása ezáltal két területre választódik szét: egyrészről a fogalom és a fogalommal összefüggő „értékek iránti absztrakt szimpátia, másrészről annak a gazdasági és stratégi­ai célok érdekében való intézményesítése. A végső következ­tetés – miszerint az USA áttérne a feltartóztatás (containment) politikájáról, tehát a Szovjetunió feltartóztatásáról a kibővítés (enlargement) politikájára, azaz a piaci demokrá­ciák befolyási övezetének kiterjesztésére, így nyer értelmet.

Lake beszédét azért elemezzük ilyen kimerítően, mert annak nemcsak alapelveket kimondó és programadó jellege van, ha­nem a kormányzat köreiben gondosan egyeztetésre is került. A külügyminiszter, az ENSZ-nagykövet és Clinton elnök maguk erősítettek meg minden Laké által képviselt állásfoglalást, sőt Bili Clinton még az Egyesült Nemzetek Közgyűlése előtt 1993 szeptemberében tartott beszédében is visszatért rájuk. Ezen ki­emelkedő fórum előtt is „a piaci demokráciák közössége erősí­téséről és kibővítéséről" beszélt, és nem önmagában a demok­ráciáéról."¹⁴

Laké három hónappal beszédét követően (az elnök hátfede­zete mögött) még egy lépéssel tovább ment. Világossá tette, hogy piac és demokrácia számára milyen módon kapcsolódnak össze. Az alkalmat egy New Yorkban, a Council on Foreign Relations előtt tartott beszéde teremtette meg, ahol újra megvi­lágította az enlargement, a piaci demokráciák kiterjesztésének koncepcióját: „Az előnyök Amerika számára világosak. Ha a régi parancsuralmi gazdaságok a piac felé fordulnak, ez az amerikai export iránti igény megnövekedéséhez vezet. Ezenkívül a sza­bad piac egy középréteget hoz létre, amely kedvez a demokra­tikus kormányzatok kialakulásának, olyan kormányzatokénak, amelyek védik polgáraik jogait, és a stabilitást erősítik."¹⁵

Ezzel világossá vált a prioritás: ha az exportlehetőségek szem­pontjából nézzük a dolgot, ami itt másodlagos, akkora piacgaz­daság az alapkategória, a kiindulási pont. A piacok létrehoznak egy társadalmi szereplőt, akinek viszont demokráciát kell létre­hoznia. Piac és demokrácia eszerint tehát nem egyenlő súllyal bírnak, hanem a demokrácia az alárendelt kategória, amely csak gazdasági reformokon keresztül valósítható meg. A demokrácia a kapitalizmus kívánatos következménye. Hogy nem félreértésről van szó, az később válik világossá, amikor Laké az enlargement stratégiáját Latin-Amerikára vonatkoztatja, ahol „egyre több nemzet fáradozik piacainak megnyitásán, privatizálja gazdaságát, és a better governance (jobb kormányzás) alapján működőképesebbé teszi demokráciáját."¹⁶

Újra a piacok megnyitása – a Nyugatnak, kinek másnak – és a gazdaság privatizálása az alapkategóriák, és csak ezt köve­tően esik szó a demokráciáról. És akkor is jobb „működőképes­ségéről" és nem demokratikus tartalmáról van szó.  A megfelelő eszköz ennek megvalósítására a good governance, ami kissé sajátos megfogalmazás, és amely mindenekelőtt a közigazga­tás magasabb színvonalára céloz.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a demokratizá­lás offenzívájának, ahogyan azt a Clinton-kormányzat meghir­deti és űzi, pontosan nem az a fő célja, hogy a harmadik világ lakossága számára lehetővé tegye saját sorsának alakítását. Nem is a lakosságnak a társadalom peremére szorult, elszegé­nyedett többsége lebeg a szemük előtt, amely többség a politi­kai folyamatok szélére vagy azon kívülre került, hanem a közép­rétegek. És végül a demokratizálás itt nem más, mint puszta esz­köz, amely a piacgazdasági reformokat szegélyezi és kiegészí­ti, és lényegében támogatásra is csak ott kerül, ahol az az USA érdekei számára hasznosnak tűnik.

Ezen megállapítások szűkebb értelemben nem az Egyesült Ál­lamok politikájának erkölcsi kritikáját jelentik, hiszen igazán nem meglepő, ha egy nagyhatalom politikáját nem a harmadik világ marginalizálódott lakosságának érdekei, hanem sajátjai alapján irányítja. Inkább figyelmeztető szándékkal születtek, nehogy ide­alisztikus és naiv módon bárki is félreértse az USA – és összes­ségében a nyugati kormányzatok – politikáját, szándékait és stra­tégiáját. Még ha ezek a kormányok „értékekről" beszélnek és a harmadik világ demokratizálásának stratégiáját hirdetik is, akkor sem szabad világmegváltásra gondolni. Általában érdekek szem előtt tartásáról van szó, és a demokratikus reformok csak annyi­ban érdekesek, amennyiben ehhez hozzá tudnak járulni.

5. A fogalom körüli harc

Ha az USA vagy a nyugat-európai kormányok együttesen azon a véleményen vannak, hogy a demokrácia csupán a kapitaliz­mus politikai kifejeződése, ha a demokráciát csak akkor szán­dékoznak támogatni, ha az más célok érdekében felhasználha­tó, akkor mindez két problémakört szül. Egyrészről felvetődik a kérdés, hogy mi a demokrácia fogalma, mi a demokrácia lénye­ge. Hogyan lehetséges az, hogy a „demokrácia" Délen Észak uralmi eszközeként funkcionál, anélkül hogy jelentése bármifé­leképpen kiüresedne? Hogyan ragadják meg egyáltalán a nyu­gati kormányzatok a demokrácia-fogalmat? A második kérdés inkább gyakorlati jellegű: hogyan lehet konkrétan a demokráci­át mint uralmi technikát a Dél ellen felhasználni? Kezdjük az első kérdés megválaszolásával.

A „demokrácia" és a „demokratizálás" fogalma sincs világo­sabban definiálva, mint a „szabadság" – szinte minden politikai irányzat, majd minden politikai rendszer megpróbálja a fogalma­kat magának kisajátítani és eszközzé tenni. Ez nem jelenti azt, hogy ezáltal automatikusan értelmetlen vagy alkalmazhatatlan fogalmak lennének. Mindez viszont azt mutatja, hogy egyrészt szükséges annak megvilágítása, hogy hogyan és milyen szán­dékkal használják ezeket a fogalmakat, másrészt világossá kell tenni azt a tényt is, hogy legtöbbször nem analitikus kategóriák­ról van szó, hanem harci fogalmakról. A demokrácia-fogalom maga is csatamező.

Aki képes a demokrácia-fogalmat hitelt érdemlően és sikere­sen birtokolni és végül (saját felfogása szerint) definiálni – az felbecsülhetetlen politikai pozícióelőnyt vívott ki magának. Aki viszont politikai ellenfeleit sikeresen „antidemokratikusnak" mi­nősíti, félig-meddig már meg is nyerte a csatát. Szinte senki sem fogadja el önszántából ezt a jellemzést, szinte minden politikai erő küzd azért, hogy ő birtokolhassa a demokrácia-fogalmat. Nyugat-Európa és Észak-Amerika plurális-liberális kormányza­ti formái, a sztálinista „demokratikus centralizmus", a harmadik világ számos diktatórikus és autoriter rendszere nagy súlyt he­lyezett arra, hogy „demokratikus" legyen, vagy még inkább, hogy a valódi demokrácia tulajdonképpeni modelljét megtestesítse.¹⁷

A demokrácia mindig is harci fogalom volt, vagy a hatalom megszerzése vagy annak megvédése érdekében. Ez a ténymeg­állapítás azonban csak a fogalom tisztázatlan volta miatt válik lehetségessé. Nem sokat segít, ha a demokráciát a „nép ural­maként" definiáljuk, amely kétségtelenül találó, de nem sokkal tisztább fogalommeghatározás. Mit jelenthet, vagy mit kell je­lentenie pontosan az „uralomnak"? A kormányzati hivatalok át­vételét jelenti, vagy a teljes hatalmat? Lehet-e, vagy kell-e az uralmat jogi vagy más úton korlátozni, vagy ez a népuralom meg­szorítását jelentené? Elképzelhető lenne-e a többség diktatúrá­ja, és megvalósulhatna-e ez egy párt diktatúrája során? A „nép uralma" nem jelent-e automatikusan pártpluralizmust? És végül, de nem utolsósorban, ki a „nép" tulajdonképpen? A nép etnikai nemzeti kategória vagy egy földrajzi egység lakóinak összessé­ge? Mikor válnak a bevándorlók a „nép" részévé? Mi történik a nemzetiségi, nyelvi, vallási vagy politikai kisebbségekkel, mikor tartoznak a néphez, – amelynek, ugyebár, uralkodnia kell -, és mikor nem tartoznak bele? Ezen kérdések nagy része egyálta­lán nem számít újnak, válasz azonban még nem született rá­juk.

A „népuralom" fogalma többek között azért olyan homályos, mert minden politikai erő, mindenki végülis saját maga határoz­hatja meg, hogy mit kell „uralmon" és „népen" érteni. Úgy tűnik, Anthony Laké a demokráciát a középrétegekre és a szabad piac szereplőire korlátozza, miközben a lakosság tömegeinek mar­ginalizálódása szemlátomást nem zavarja. Gondolhatunk konk­rét, valóságosan létező emberek és csoportok politikai és gaz­dasági önmeghatározódására, vagy ugyanezeknek a népura­lom absztrakt gondolatának való feláldozására, amelyet a sok egyes érdekeivel vagy ellenállásával szemben kell bevetni. Ez a rousseau-i gondolat lehet, hogy beteljesedésre talált a fasizmus­ban és a sztálinizmusban, de a demokratikus modernizálok szá­mára sem idegen: bár az egész társadalom nevében és érde­kében csak a középrétegek kerülnek hatalomra a szabad pia­con keresztül, és csupán ők építik ki a demokratikus intézmé­nyeket, ez az egész „nép" érdekeit szolgálja, akkor is, ha annak többsége a piaci mechanizmuson keresztül elnyomorodik. A la­kosság többsége véleményének megkérdezése vagy akár dön­tési szabadságuk biztosítása egy ilyen fajta demokratizálódás esetében csak gátló tényező lehet.

Aki ilyen háttér mellett azt akarja hinni, hogy egy egyszerű „de­mokrácia melletti hitvallás" elegendő, vagy hogy létezne a kije­lentés erejének valamilyen minimuma, az saját magát kergeti il­lúziókba, vagy megpróbál másokat is saját demokrácia-felfogá­sa melletti hitvallás felé irányítani. A demokrácia nyilvánvalóan nem olyasmi, ami mellett egyszerűen ki kell, vagy ki lehet állni, hanem egy nagyon bizonytalan kategória, amelynek definíciója sok politikai vita középpontja. Aki a „demokrácia – igen vagy nem" kérdésre adható lehetséges válaszokat le akarja szű­kíteni, s így annak jellegéről, határairól és létfeltételeiről szó­ló vitákat be akarja szüntetni, azzal szemben az a gyanú merül fel, hogy a demokrácia-fogalmat saját maga számára akarja instrumentalizálni. A demokrácia melletti hitvallás, azaz hogy demokrácia – igen vagy nem: ezek gyakran olyan dema­góg mechanizmusok, amelyek a „barátom-ellenségem" számítgatásokat egy megfoghatatlan fogalom fátyla mögé rejtik. A de­magógia abban áll, hogy a demokráciát általában saját magá­val, a politikai ellenfelet pedig annak ellentétével határozzák meg, és pontosan ezen az alapon követelik meg a demokrácia mel­letti hitvallást. Ebben áll nagyrészt a nyugati kormányzatok demokrácia offenzívájának politikai-ideológiai magva. A hideghá­ború győztesei a fogalmat saját maguknak követelik, amelyet burkoltan megtöltenék saját tartalommal, és így az az ideológi­ai dominancia eszközévé is válik. Ki tudná az USA-tól, mint a „demokrácia bölcsőjétől" – a jó öreg Görögország már régen a feledés homályába merült – azt a tekintélyt elvitatni, hogy a fo­galmat birtokolhassa?

A „demokrácia" a nyugati elitek diskurzusában a „szabad­sággal" határozódik meg, a szabadság pedig a gazdasági szabadsággal, amelyet viszont a „szabad piacgazdasággal" állítanak párhuzamba. Ezen az úton-módon demokrácia és sza­bad piacgazdaság szinonimákká válnak. A demokrácia ekkor tehát a kapitalizmus politikai formája. Ez a veleje és alap­tétele annak, hogy a Clinton-adminisztráció a „piaci irányult­ságú demokráciákat" támogatja. Mivel azonban a hidegháború végével a kapitalizmusnak nincs relevánsán képviselt alternatí­vája, a demokráciafogalom politikailag a Nyugat koncepciójára korlátozódik, azaz, hogy a demokráciát úgy kell értelmezni, mint a piacgazdaság liberális politikai szervezeti formáját, amelyet a választási mechanizmusok és politikai jogok minimális szabá­lyai kielégítenek. A demokrácia ebben a diskurzusban a gazda­sági szabadság politikai megszervezése, a kapitalizmus pedig annak megfelelő formája, amelyek így együtt fejlődnek a legjob­ban. A másik oldalon a demokrácia ebben a gondolatmenetben nem más, mint a kapitalizmusnak, a szabadpiacnak a politikába való átültetése: a pártok és politikusok szolgáltatásokat nyújta­nak, és az ügyfelekért (a választókért) versenyeznek egymás­sal. A választási szavazatok a pénznek, azaz egy vásárlási dön­tésre leadott szavazatnak felelnek meg. A nyugati kormányok demokratikus offenzívája tehát a kapitalizmus offenzívája ideo­lógiai részének központjává válik, amely kapitalizmus ki akarja használni hidegháborús győzelmét. A világméretekben győze­delmeskedő kapitalizmus térképén fel kell számolni az utolsó el­lenállási gócpontokat és fehér foltokat.

Ezen belül a nyugati gazdasági és fejlődési modell világmé­retű megvalósításáról van szó. Ez mindenesetre nem azt je­lenti, hogy ezen kereteken belül a harmadik világ minden or­szága követni tudná, vagy mindegyiknek követnie kellene a nyugati utat. Nem jelenti sem azt, hogy a Dél valamennyi or­szága a nyugat-európai és észak-amerikai politikai rendsze­rek politikai másolata lesz, sem azt, hogy ezeknek az orszá­goknak – példának okáért – a „szociális piacgazdaság" német formáját, vagy az USA gazdasági és társadalmi rendszerét kel­lene átvenniük. Ehhez rendszerint hiányzik mindenféle alap, és erre nem is törekednek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyugati országok minden ország piacaihoz, valamint hatal­mi és piaci struktúráihoz szabad hozzáférést kaphassanak, hogy dominanciájuk világméretekben biztosítva legyen. Emlék­szünk a Pax Democratica megfogalmazásra, amely lényegé­ben egy Pax Americana-t, egy új nyugati (vagy amerikai) év­századot jelent.

Warren Christopher amerikai külügyminiszter a Reagan és Bush-kormányzat pozícióival kapcsolatban – Clinton elnökkel összhangban – újra és újra kinyilvánította az USA igényét a vi­lág vezető szerepére vonatkozóan. Egy példa: „Amerikának kell irányítania. Amerika vezető szerepének szükségessége válto­zatlanul jelentős. Áldott és hatalmas nemzet vagyunk. Mi visel­jük a világ irányításáért való felelősséget."¹⁸ Ezután nem sokkal arra is rávilágított, hogy „az amerikai vezető szerep szükséges­sége egyike a Clinton-adminisztráció alapvető tételeinek". Odá­ig ment, hogy az USA-nak a világban betöltött vezető szerepét a „Clinton-doktrína" központi elemének nevezte.¹⁹

Az USA kormányzatának demokratizálási offenzívája nem áll ellentmondásban ezzel, hanem az ennek kifejeződése. És a nyu­gati politika ennek felel meg, a hidegháború utáni kor világpoliti­kájában ez a nyugati dominancia egyik eleme.

6. A demokrácia mint a Dél feletti uralkodás technikája

Ha a demokrácia exportja a kormányzatok – és nem a számos NGO, emberjogi szervezet és hasonló csoportok – szemszögé­ből a dominanciára törekvés politikájának egyik eleme, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy a valóságban is ez érvé­nyes. Felvetődik a kérdés, hogy csupán ideológiai offenzíváról van-e szó, vagy arról, hogy a nyugati kormányoknak sikerül-e a demokratizálást a harmadik világban a gyakorlatban és konkré­tan is uralkodási eszközként felhasználni. Ebben az összefüg­gésben két szint lehet érdekes: a demokratizálódás mint az ala­csony intenzitású hadviselés stratégiájának eleme (low intensity warfare), elsősorban a felkelések elleni sürgős vagy az azokat megelőző fellépések esetén, illetve a gazdasági szerkezetvál­tás világbanki programjaival kapcsolatban.

a) felkelések elleni fellépés

Katonai tervezők egyetértenek abban, hogy a felkelések leküz­dése nem teljesen katonai feladat, hanem jelentős mértékben­ függ szociális, gazdasági és politikai intézkedésektől is. Itt saj­nos nem áll módunkban a felkelések leküzdésének általános koncepcióját (low-intensity warfare) és annak variánsait ismer­tetni,²⁰ de egy-két megjegyzést mégis tennünk kell. Mivel a ge­rillamozgalmak tisztán katonai leverése általában kizárt (többek között a gerillák és civil lakosság közötti keveredések miatt), a civil intézkedések jelentik a sikerhez vezető utat. Végső soron nem a katonai győzelemről van szó, hanem a lakosság ellenőr­zéséről. Ez utóbbit el lehet ugyan érni a kényszerítés eszközei­vel is, de hosszú távon csak akkor valósítható meg, ha a lakos­ság számára pozitív ösztönzőket biztosítanak. A represszív po­litika a lakosságot még inkább a gerillák felé hajtja. A kiindulási pontnak tehát annak kell lennie, hogy a lakosság köreiben min­denképpen semleges, de inkább békés hangulatot kell kelteni; márpedig ez csak akkor lehetséges, ha sikerül azt az érzést sugallni, hogy a fennálló rend keretei között az emberek képe­sek lehetnek helyzetük javítására. Végső soron arról van szó, hogy lehetővé kell tenni a reménykedést, hogy fegyveres ellen­állás nélkül is van perspektívája a jövőnek, és hogy a gerilla – és nem a kormányzat vagy a hadsereg – jelenti a helyzet javítá­sának fő akadályát. Ezt sohasem lehet megvalósítani csak pro­paganda útján, ehhez reformok kellenek. Az emberi jogok hely­zetének javítása, egy földreform és a demokratikus változtatá­sok képezik ezen koncepciók alapelemeit. A probléma most töb­bek között abban áll, hogy olyan reformokat vezessenek be, amelyek egyrészről komolyan elegendőek arra, hogy okot adja­nak a reményre, és ne csak holmi kozmetikának tűnjenek, más­részről viszont az ország hatalmi struktúráját ne változtassák meg alapvetően. Hiszen a felkelési mozgalmakat végső soron azért kell leküzdeni, hogy a (végszükség esetén megreformált) hatalmi struktúrát stabilizálni tudják, másrészt a megrendült ha­talmi egyensúly az egész országot is destabilizálhatja, és így a felkelés leküzdése elveszíthetné alapját.

Itt most csak a demokratizálási aspektussal kell foglalkoznunk. Két tényező játszik döntő szerepet. Először is a gyűlölt diktatúra leküzdése. A represszív diktátorok rendelkeznek egyfajta mobilizálási hatással, amely az érintett országban egyesíti és szo­rosra fűzi az ellenállást, és ezáltal jelentősen kiélezheti a konf­liktusokat. A Fülöp-szigetek lakosságának megbékélése a 80-as évek közepén a Marcos-diktatúra bukását előfeltételezte, mert különben a tömegek mobilizálódtak és radikalizálódtak volna. A „demokratizálás" – itt egy gyűlölt diktátor bukása értelmében – ily módon a politikai radikalizálódásnak veszi elejét, legalábbis akkor, ha ez a bukás ellenőrzött formában megy végbe. Termé­szetesen döntő szerepet játszik, hogy a hatalom a folyamat önálló dinamikája következtében ne a radikális ellenzékhez kerüljön át, hanem a „mérsékelt" erőkhöz. Másodsorban azonban szüksé­ges, hogy ezen tisztogatási folyamat után hiteles választási me­chanizmusokat intézményesítsenek. Nem szabad, hogy nyilván­való választási csalások tarkítsák őket, és meg kell felelniük bi­zonyos minimális normáknak. A másik oldalon azonban termé­szetesen nem vezethetnek olyan erők választási győzelméhez, amelyeket éppen távol szándékoznak tartani a hatalomtól. A hatalmat választások útján átadni egy gerillamozgalomnak, ame­lyet éppen legyőzni kívánnak, a kampányok előkészítői számá­ra értelmetlennek tűnne.²¹

Ilyen választások megszervezésének általános módszerei többek között: az ellenzék egyrészt együttműködésre képes („mérsékelt") csoportokra, másrészt militánsokra való fel­osztása. Az utóbbiak elvben vagy gyakorlatilag a választáso­kon való részvételből ki vannak zárva; a választásokon való rész­vétel bizonyos feltételekhez kötése (például az ellenzék fegyver­letétele, miközben a kormányhaderő megtartja fegyvereit, vagy a kormány legitimitásának formális elfogadása, amely ellen ép­pen harcolnak); elrablások, „eltűnések" vagy ellenzéki politikai vezetők akadályoztatása, személyük elleni merényletek annak érdekében, hogy az ellenzék számára megnehezítsék a válasz­tási küzdelem irányítását; bizonyos területek lakói vagy a mene­kültek választóként való nyilvántartásának elmulasztása; netán olyan választójog, amely a kormányzati ellenőrzés alatt álló te­rületeket vagy a kormánypártokat támogatja. Végszükség ese­tén a választás kockázatait még a szavazatok összeszámlálásakor alkalmazott korlátozott manipulációkkal is csökkenteni le­het, ameddig azok nem túl gyakran és nem túl feltűnően történ­nek. A megszorítások általában a szegényebb vagy marginali­zálódott lakossági csoportokat és azok szervezeteit célozzák meg, miközben a középrétegeket sokkal kevésbé érintik. A kis­parasztokat, földműveseket, munkanélkülieket és squattereket lakókörzeteikben vagy a választás napján katonai jelenléttel megfélemlítik, miközben a lakosság képzettebb és vagyonosabb rétegeinek lehetőleg tiszta választásokat biztosítanak, (így tehát nemcsak az ellenzék kerül megosztásra (lehetőleg választási résztvevőkre és bojkottálókra), hanem társadalmi törést való­sítanak meg a társadalom alsóbb néprétegei és a középré­teg potenciális vezető elemei között is.

Ezen intézkedések általában eléggé hatásosak ahhoz-; hogy az ellenzéket jelentősen meggyengítsék, de önmagukban még­sem nyújtanak elégséges indokot a választásoktól való távolma­radásra. Ha ez mégis megtörténik, akkor az ellenzék „antide­mokratikusnak" tituláltatik, vagy azt állítják majd, hogy azért nem vett részt a választásokon, mert úgyis elvesztette volna.²² A meg­szorítások egy része ebben az összefüggésben politikai jel­legű, tehát a kormányzathoz kapcsolódik, egy másik része ad­minisztratív, mint például a választási bizottságokkal kapcsola­tos szabályok, egy további részét pedig a kormányzattal hivata­losan kapcsolatban nem lévő csoportok, halálszázadok, szolgá­laton kívüli milíciák, rendőrök és katonatisztek vagy emberek fel­bérelt csoportjai „gyakorolják", akiket korábban „lumpenproleta­riátusként" emlegettek volna.

Mindent összevetve az eredmény az lehet, hogy egy nagy va­lószínűséggel megosztott és meggyengített ellenzék a válasz­tásokat elveszíti (hacsak nem bojkottálja), miközben lehet, hogy bár a megfigyelők számos kis részlettel kapcsolatban tesznek majd megjegyzést, a választások lefolyását technikai szempont­ból mégis tisztának fogják minősíteni. Ha sok polgár kételkedik is majd a folyamat tisztaságában, akkor is valószínűleg azon a véleményen lesz, hogy megtörténtek az első lépések a demok­rácia irányába.

Egy ilyen választási folyamat fő célja a középrétegeknek az ellenzék kemény magjától való elidegenítése, valamint a társadalom demobilizálása. Arra megy ki a játék, hogy a la­kosság főleg szegényebb rétegeinek aktivitását és politikai rész­vételét mérsékeljék, és a politikát lehetőség szerint magára a választási aktusra korlátozzák. Ha ez sikerül, akkor az uralkodó elitek sikert könyvelhetnek el maguknak: minél kisebb a társa­dalmi mobilizálódás, annál biztosabban érezhetik magukat a bőrükben. E demokrácia megszületése után a korábbinál sok­kal nehezebb katonai ellenállást kifejteni, mivel az most már vá­lasztott kormányzat ellen lépne fel, még akkor is, ha a válasz­tások még nem tökéletes formában mentek végbe, és még hagy­nak maguk után némi kívánnivalót.

b) szerkezeti kiigazítás

Egy vélhetően még fontosabb terület, ahol a demokratizálás a helyi elitek és az északi kormányzatok (a kettő általában szoro­san összefügg) uralkodási eszközévé válik, a demokratizálódá­si folyamatot összekapcsolja a gazdaság szerkezeti kiigazítá­sának programjával, ahogyan azt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is teszi.

A harmadik világ súlyosan eladósodott országai mindkét in­tézménytől (amelyeket a legfontosabb ipari államok hatásosan az ellenőrzésük alatt tartanak) hiteleket kapnak, amelyek azon­ban feltételekhez, bizonyos szerkezet-kiigazítási programok vég­rehajtásához kötöttek. Ezek működési módjának ismertetésébe sincs módunk kellő részletességgel bocsátkozni,²³ tartalmuk rö­vid összefoglalását azonban megtesszük:

Az utóbbi időben ilyen listák egészíti ki a demokratizálással kapcsolatos kívánalmakat. Stefan Mair például a Párizsi Klub Kenyával szemben 1991 végén megfogalmazott elvárásait így foglalja össze: „A megkívánt reformok közé tartozott a gazda­ság deregulációja és a költségvetési deficit leépítése, a korrup­cióval szembeni kemény fellépés valamint a politikai demokrati­zálás és liberalizáció."²⁴

Az eladósodott országokra kirótt intézkedések ezen gyűjtemé­nye összefüggésben van azzal, amit Anthony Laké, az USA nem­zetbiztonsági tanácsadója a „piacok megnyitásának" nevez. A külkereskedelem liberalizálása végső soron ugyanannak a cél­nak egy másik megfogalmazása. A szerkezeti kiigazítás poli­tikája összességében a harmadik világnak a piac felé való orientálódását jelenti, kifelé és befelé egyaránt. A világpiac­ba való integrálódás a külső aspektus, a privatizáció és a piac megerősítése a belső. Emlékszünk még a „piaci demokrácia" megfogalmazásra, amely a demokratikus offenzívát hivatott tá­mogatni és terjeszteni. Itt ütközünk bele abba a lényegi elem­be, amely e mögött áll. Belpolitikailag ez a harmadik világ szá­mára egy új politikai orientációt jelent: gazdasági liberalizálás, privatizálás, a világpiac felé való nyitás és ezáltal a nagy nem­zetközi vállalatok beengedése a helyi piacra jelenti az egyik, az állam leépítése, visszaszorítása és gyengítése a másik oldalát az éremnek. Egyik sem saját politikai döntés következtében megy végbe, hanem mert azt a Világbank és az IMF kívülről elrendelte. Ezen intézkedéscsomag nyilvánvaló célja a teljes pi­aci orientáció, amely tökéletes összhangban van London, Bonn és Washington ennek megfelelő elvárásaival.

Hogy állunk azonban ezen összefüggésben a demokráciával? A hivatalos ideológia könnyen elintézi a dolgot: eszerint ugyanis a piac és demokrácia ikertestvérek, és a piac megerősödése – a középrétegek támogatása útján – közvetlenül vagy közvetett módon a demokrácia erősödéséhez vezet, még ha bizonyos fá­ziskéséssel is. A valóságban azonban sajnos mindez máskép­pen mutatkozik meg.

A szerkezet-kiigazítási programok a harmadik világban az állami apparátus leépítését, illetve gyengítését célozzák. Itt azonban nem a bürokrácia ésszerű visszaszorításáról, a fel­duzzasztott és inkompetens állami apparátus megnyirbálá­sáról van szó. Ebben semmi kifogásolható nem lenne. Az álla­mi apparátusokat a harmadik világban, például Afrikában nem hatékonyságnöveléssel és a méretek csökkentésével teszik mű­ködőképesebbé, hanem ehelyett megfosztják őket alapvető feladataiktól. Baske Vashee ezen politika néhány hatását egy beszélgetésben így fogalmazta meg:

„A harmadik világ sok országában, elsősorban a szegényeb­bekben, az állam nagyon fontos tényező az emberek millióinak túlélőképessége szempontjából, mivel ezekben az országokban nincs más intézmény, amely az emberek szükségleteit védené (például az oktatáson, a létfenntartás támogatásán, az élelmi­szertermelésen keresztül), azon szükségleteket, amelyek az em­berek általános életszínvonalát biztosítják. Ha az államnak nem szabad erre többé pénzt fordítania, akkor az emberek számára nem marad más alternatíva. A harmadik világbeli kormányok adósságtörlesztéseinek közvetlen eredménye, hogy kevesebb pénzük marad saját népeik számára. Ezáltal növekszik az alul­tápláltság, nincs többé egészségügyi ellátás, az embereknek kell fizetniük a gyerekek taníttatását, és ezt nem tudják megengedni maguknak. A gyerekeknek ott kell hagyniuk az iskolát, és beso­rolódnak a munkanélküli tömegek közé. A szegénység általá­nos szintje jelentős mértékben megnő, amint az állam a szociá­lis kiadások folyósítását leállítja."²⁵

Azonban a harmadik világban nemcsak a társadalmi kihatá­sokról van szó, amikor a nemzetközi pénzügyi intézmények – amelyek mögött mint döntéshozók ugyebár az USA, Nyugat-Európa és Japán kormányai állnak – a déli kormányoknak köte­lező takarékoskodást írnak elő. Arról van szó, hogy az IMF és a Világbank az államot ideológiai okokból megtépázza, és legfontosabb hagyományos funkcióitól megfosztja. Az állam gazdasági funkcióinak egész sorát privatizálják, tehát a harmadik világ magánszektorának és a nemzetközi konszernek­nek juttatják. Más feladatokat, elsősorban a gazdaság- és pénz­ügypolitikát (amelyek természetesen más politikákat, így a szo­ciálpolitikát is meghatározzák) nemzetköziesítenek, tehát köz­vetlenül vagy közvetve Washingtonban vagy Londonban gyako­rolják majd őket, legtöbbször nemzetközi pénzügyi intézmények révén. Egy harmadik világbeli eladósodott szegény ország köz­ponti gazdasági irányszámainak forrása manapság nem ritkán a helyi pénzügyminiszter és a Világbank illetve az IMF (mind­kettő Washington székhelyű) közötti megegyezés, amelynek során általában a pénzügyminiszter húzza a rövidebbet. A he­lyi parlament, még a miniszterelnök is gyakran kimarad a döntési folyamatokból, sőt még az információáramlásból is. Még a saját államháztartás is gyakran külföldön határozódik meg – a Világbank és az IMF bürokratái által, akiket nem demokrati­kusan választottak, és szinte senkinek nem tartoznak beszá­molási kötelezettséggel. A harmadik világ sok régiójában a he­lyi állam szinte teljesen kiüresedik. Aki nem birtokolja az állam­háztartás feletti „felségjogot", annak semmi esélye arra, hogy saját országa sorsát meghatározza. Ráadásul a nemzetközi pénzügyi intézmények teljes körűen beleavatkoznak az adott ország irányításába, meghatározzák a kamatlábakat, megha­tározzák a valuta fel-, de általában inkább leértékelését, és a kenyér és energiaárak emelését kényszerítik ki a támogatások csökkentése révén. A korábban gyenge és hibásan működő ál­lami apparátust ezáltal nem teszik működőképessé, hanem szin­te teljesen megfosztják jelentésétől. A szegény országok ese­tében a privatizáció és a valamikori állami funkciók nemzetközi­vé válása azt eredményezi, hogy az állam csak üres burok marad – egy olyan valami, ami az északi államoknak soha nem tetszene, bármennyire is oda vannak a piac és a pri­vatizálás ideológiájáért. A déli államok számára nem marad más, csak a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat: az elnyomást szolgáló intézmények. Ezt ugyanis aligha lehet pri­vatizálni vagy Északra "átutalni".

Ily módon olyan állami képződmények jönnek létre, amelyek­nek piaci irányultsága aligha vitatható. Ezen képződmények „de­mokratizálása" ezek után teljesen egyszerű és kockázatmentes formai lépés: miután az Észak ezeket az államokat megfosztotta legfontosabb funkcióitól, a kiüresedett burkot demokratizálják. Választásokat rendezhetnek, amelyek szabadon és tisztán folynak le, de amelyek nem relevánsak, mivel a választott kép­viselők nem rendelkeznek többé olyan hatalommal, hogy aktív és építő politikát folytassanak országukért. Claude Aké ezt jogosan a „hatalomnélküliség demokratizálásának" nevezi. A demokrácia egy olyan szituáció igazgatására korlátozódik, amelyet elvben már javítani sem lehet, és így teljesen jelentéktelenné válik.

Az egyik eredmény az, hogy a déli országok polgárai csalód­nak, és csalódniuk is kell saját „demokráciájukban" – és a nem­zetállamban végképp -, mivel az általuk megválasztott politiku­sok és kormányzatok alapvető problémáikat nem oldják meg, és nem is tudják megoldani. A csalódottság a demokráciától való elforduláshoz, apátiához vagy céltalan zendülésekhez vezet.

Jorge I. Dominguez ezt a problémát az angol nyelvű karibi tér­ségre vonatkozóan a következőképpen ábrázolja: „El kell ismerni, hogy a liberális demokrácia nem képes túlélni, ha összes pillé­rét, amelyre épült, összetörik anélkül, hogy azokat más alapok­kal helyettesítenék. A diktatúrák kapcsán már megszokott el­lenállás a liberális demokratikus rend ellen fordulhat."²⁶

A „nemzetállam", amely a harmadik világban egyébként is csak csírájában létezik, tovább diszkreditálódik, más, etnikai, etnikai­-vallási identitások lépnek az előtérbe, feltámasztási és felszabadítási ideológiák válnak népszerűvé. Az Észak demokrati­zálási offenzívája hatásosnak mutatkozott, de nem hozta meg a harmadik világ lakóinak saját sorsuk meghatározá­sának lehetőségét. Az enlargement a piaci demokráciák ural­mát megnövelte, erősítette Észak befolyását Délen, ezáltal az északi lakosokban jó érzést keltett, mert magukat világszintű demokratáknak interpretálhatják – de tovább csökkentette a sa­ját sors meghatározásának esélyeit. A demokrácia minden ele­me és mechanizmusa – a rendszeres és nagyjából szabad választások – ellenére a „nép uralmából" Délen nem maradt semmi.

7. A Dél demokratizálása – így vagy másképp

Egyes kritikák nagyon erős szavakkal illetik ezeket a folyamato­kat. Cyrus Bina egy más összefüggésben így fogalmaz: „Az USA globális hegemóniája előbbre való a szabadságnál és a boldog­ság keresésénél". Azt veti az USA szemére, hogy „egyszerre kiált demokráciáért és ugyanakkor akadályozza is azt".²⁷

Ez nem egészen így van. A Nyugat valóban támogatja a de­mokráciát a harmadik világban. De ezt olyan meghatározott spe­ciális úton-módon teszi, amely saját érdekeit szolgálja. Ha nem sérti az érdekeit, a szabad és tiszta választásokat részesíti előny­ben a diktatúrával szemben. Ennek vannak ideológiai és anyagi okai is: a választott kormányzatok legitimebbek, és így nagyobb stabilitás bázisává válhatnak. És nem ritkán a demokratikusan választott kormányzatok többet várhatnak el népeiktől, mint a követelődző és illegitim diktatúrák. Miért lenne tehát a Nyugat a demokrácia ellen?

A probléma pontosan nem abban áll, hogy a nyugati kormá­nyok a demokrácia ellen lennének. A probléma azon a tényen alapul, hogy egy általános ideológiai szimpátiától eltekintve, a demokráciát a déli országokban a lehető legnagyobb természe­tességgel alárendelik a saját gazdasági és stratégiai érdekeik­nek, és hogy a demokráciát úgy próbálják kialakítani, hogy azt a szabad piacok irányításához átszabják. Számukra a demok­rácia reális kérdés, de lényegében „management"-probléma. A déli országok lakói számára ez nyilvánvalóan másképp jelenik meg: számukra a demokrácia kérdésénél arról van szó, hogy sorsukat saját maguk legyenek képesek irányítani, és ne a ha­zai diktátor vagy külföldi pénzügyi hatóságok határozzák meg kívülről. Tehát nem az a kérdés, hogy legyen-e demokrácia vagy sem,²⁸ hanem az, hogy a demokrácia az önmeghatáro­zás és az egyéni sors irányításának kategóriája legyen-e, vagy egy uralkodási technika a hazai elitek ellenőrzésének és a nemzetközi hegemónia biztosításának céljából.

A Dél progresszív – vagy nem is annyira progresszív – tár­sadalmi mozgalmainak pozíciójából a helyzet elég zordnak és bonyolultnak mutatkozik. Gyakran kerülnek szembe olyan hely­zettel, amelyben az uralom valóban diktatórikus és oligarchi­kus rendszerei meggyengültek vagy megszűntek, amikor vá­lasztásokra kerül sor, amelyek értelme azonban nem ritkán pontosan az, hogy őket a peremre kényszerítsék. A demokrá­cia a piacgazdaság záloga lesz, mindenekelőtt a középréte­gek és a társadalmi elitek számára lesz érvényes, miközben a társadalom nagyobbik része megmarad külső személőnek. Ez ellen szinte alig lázadhatnak fel, mivel különben egy csónak­ban találhatják magukat a diktatúra és az elnyomás régi erői­vel. A fejleményekkel sem lehetnek azonban elégedettek, mi­vel azok pontosan ellenük irányulnak. Jelentősnek mondható az a próbálkozás, hogy igyekeznek visszavonulni az állami ha­talom körüli harcból, és ezt ráadásul a civil társadalom erősö­déseként próbálják beállítani.

Valójában viszont a küzdelmet az államért is kell vívni, a sze­gényebb és marginalizálódott néprétegeknek az állami appará­tusban való részvételéért és befolyásáért. Nem szabad átenged­ni azt az eliteknek és a középrétegeknek. Ez egyébként nem csak az „igazságosság" alapjaiból fakad: Rueschemeyer-Stephens-Stephens átfogó kutatásai során arra a következte­tésre jutott, hogy „a domináns osztályok csak addig alkalmaz­kodtak a demokráciához, ameddig az a pártrendszer érdekeiket védte."²⁹ Miközben a lakosság többsége és elsősorban az alsóbb néprétegek számára szükséges a demokrácia, azért hogy egyál­talán befolyásuk legyen saját társadalmukra, a hatalmi elitek szá­mára a demokrácia csak egy hatalomgyakorlási lehetőség a többi között, amelyet lehet előnyben részesíteni vagy mellőzni.

A küzdelemnek arról is kell szólnia, hogy az államot megvéd­jük teljes kiürítésétől, és hogy a harmadik világ sok országában legalább egy működőképes társadalmi szintre emeljük. Egy olyan állam, amely feladatait nem képes ellátni, nem is érdemel vá­lasztásokat. Az állam északi szereplők közreműködésével meg­valósuló gyengítésének – és ezt követően a középrétegekre kon­centráló demokratizálásnak – a harmadik világban ahhoz is köze van, hogy Délen pontosan azt az intézményt szándékoznak alá­ásni, amely jelenleg az egyetlen olyan intézmény, amelynek mi­nimális esélye van az északi dominancia-politika elleni fellépés­re. Az állam felszámolódásának tendenciája a déli államokban a harmadik világ további atomizálódását is jelenti, amikor is ez a szféra a világpiac és az északi domináns hatalmak számára már csak kezelendő objektum marad, amely nem képes tárgya­ló, önmagát védelmező vagy önálló szubjektumként fellépni.

A demokratizálásnak két fontos aspektusa van. Eiőszöris vi­tathatatlan, hogy a demokrácia meghatározott formái nélkülöz­hetetlen és értékes vívmányok. Az északi demokratizálási offen­zívának dacosan véget vetni, ellene lenni még a szabad válasz­tásoknak, az emberi jogoknak és a demokrácia bizonyos jogi kategóriáinak is – mint ahogy azt az iszlám egyes áramlatai vagy Ázsia egyes autoriter uralkodói manapság előszeretettel teszik – végzetes lenne. Ellenkezőleg, ezeket a gyakran „formálissá" lefokozott demokráciaelemeket erősíteni és védeni kell, ki kell állni betartásuk mellett, és tovább kell fejleszteni őket. De nem szabad ennél megállni. Túl kell mutatni a formális és jogi azo­nosságon és azon fikción vagy realitáson, hogy minden polgár ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik a törvény és a választóur­nák előtt, tehát az államban. A demokrácia reális lehetőségeit, és nem csak az egész népesség részvételének elvét kell kiesz­közölni. „Demokrácia – de kinek?" – ez a döntő kérdés. Csak egy képzett vagy tehetős kisebbségnek van reális esélye, hogy aktívan részt vegyen saját társadalmának alakításában, avagy a harmadik világ lakossága túlnyomó többségének is, amelyik a globális világgazdaság peremén vagy azon kívül él? Van-e a nőknek, nincstelen napszámosoknak, kiszorultaknak, etnikai ki­sebbségeknek, analfabétáknak, munkásoknak és munkanélkü­lieknek valóban esélyük arra, hogy egyszer saját országuk poli­tikájában hallassák a hangjukat, és valós hatalmat gyakorolja­nak? A demokrácia nyugati verziója a Dél számára pontosan a lakosság többségének részvétele ellen irányul. Ezen többség gyakorlati kizárása egyidejűleg működő demokrácia mellett – ez a market democracy mint célkitűzés lényegi magva. Aki kívül reked a piacról és nem versenyképes, annak gyakorlatilag nincs befolyása, még akkor sem, ha elméletben és a törvény szerint ugyanolyan jogokkal rendelkezhet.

A szegény néprétegeknek ma gyakorlatilag az a választás marad, hogy vagy elfogadják marginalizálódásukat, és részvé­telüket az alkalmi választásokra korlátozzák, vagy szervezkedés és mobilizálódás útján hatalmi tényezővé válnak, és megpróbál­ják a civil társadalmat megformálni. Ez a dualizmus azonban csak fél demokrácia: az eliteknek megvan a hatalmuk, és a civil tár­sadalom csoportjainak a joguk, hogy ezt kritizálják. Ez jobb, mint a semmi, de ez nem egy valóban demokratikus alapokon műkö­dő társadalom szerkezete. A demokrácia társadalmi tartalma akkor teljesedik be, ha a civil társadalom nem marad kívül a hatalmi struktúrán, hanem annak alkotórészévé válik.

Ez azonban demokráciát jelentene piacgazdaság helyett, és ez csorbítaná Észak politikai és gazdasági érdekeit.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Lásd többek között: Sámuel P. Huntington: The Third Wave – Demo-cratization in the Late Twentieth Century. Norman/Oklahoma, 1991.

² Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk.): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 32.

³ Lásd többek között: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1991. 105-110.

⁴ ldézve: Heather Deegan:The Middle East and Problems of Democ­racy. Buckingham 1993 (Issues in Third World Politics), 132.

⁵ Lásd többek között: Dávid P. Forsylhe: Democracy, War, and Cgvert Action. In: Journal of Peace Research, 1992/4, 385-395.

⁶ Abraham F. Lowenthal:The United States and Latin American Demo­cracy: Learning from History, In: Abraham F. Lowenthal: Exporting Dejjio-cracy – The United States and Latin-America. Baltimore, 1991.261.

⁷ Jeane Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards. In: Com-mentary, 1979. november, 34-45.

⁸ Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations? In: Foreign Affaires, 1993/3 nyár, 40.

⁹ Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 28.

¹⁰ Joshua Muravchik: Exporting Democracy – Fulfilling America's Destiny, Washington 1991. 227.

¹¹ Lake says U.S. Interests Compel Engagement Abroad. In: USIS, US Policy – Information and Texts, 1993. szeptember 23. 7.

¹² Uo. 8.

¹³ Uo. 8., 9.

¹⁴ Clinton Warns of Perils Ahead Despite Cold War's End, Adress to U.N. General Assmebly. In: USIS, US Ploicy – Information andTexts, 1993. szeptember 29.4.

¹⁵ Effective Enlargement in a Changing World, by Anthony Lake. In: USIS, US Ploicy – Information and Texfs, 1993. december 20.21.

¹⁶ Uo. 23.

¹⁷ Ritka kivételt jelent Irak és Szaddam Husszein. „Természetesen Irak nem demokrácia, hanem diktatúra. De országunk számára ez az egyet­len lehetőség, hogy problémáit megoldhassa" – így érvelt egy iraki dip­lomata a szerzővel szemben. Számos kormánytaggal folytatott beszél­getés során egyikük sem törekedett arra, hogy Irakot demokráciaként igye­kezzen beállítani.

¹⁸ Warren Christopher külügyminiszter 1993 júniusában. Idézet átvéve: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1994. 91., forrásmegjelölés ott.

¹⁹ ldézet átvéve: Jochen Hippler, lásd fenn.

²⁰ Lásd többek között: Jochen Hippler: Low-lntensity Warfare – Key Strategy tor the Third World Theater. In: MERIP Middle East Report (New York – Washington), 1987/1 január-február.

²¹ A választások problematikájához lásd: Edward S. Hermán – Frank Brodhead: Demonstration in the Dominican Republic, Vietnam and El Sal­vador. Boston, 1984. amely anyag néhány retorikai túlzástól eltekintve ér­dekes adalékokat tartalmaz.

²² Klasszikus esete ennek a salvadori választások 1982-ben és 1984-ben, amikor az ellenzék többek között a biztonsági helyzet miatt tagad­ta meg a választásokon való részvételt. Lásd többek között: Jochen Hipp­ler: Menschenrechte und „Politik der Starke" – USA und Lateinamerika seit 1977. Duisburg, 1984. 175-167.

²³ Lásd például Susan George-nak az adósságválságról és a Világ­bankról szóló különböző könyveit: A Fate Worse than Debt.

²⁴ Stefan Mair: Kenia's Weg in die Mehrparteiendemokratie. SWP – S 387, Ebenhausen, 1993. július, 41.

²⁵ Egy hangfelvétel alapján

²⁶ Jorge 1. Dominguez: The Caribbean Question: Why has Liberal De­mocracy (suprisingly) Flourished? In: Jorge I. Dominguez-Robert A. Pastor-R. Eslie Worrell: Democracy in the Caribbean – Political, Economic and Social Perspectives. Baltimore, 1993.25.

²⁷ Cyrus Bina:The Rhetoric of Oil and the Dilemma of War and Ame­rican Hegemony. In: Arab Studies Quarterly, 1993/3 nyár, 14.

²⁸ Ezen összefüggésben érdemes a demokráciába való mostani át­menet négy típusát megkülönböztetni. Lásd: Georg Sorensen: Democracy and Democratization. Boulder/Colorado, 1993.47.

²⁹ Dietrich Rueschemeyer-Evelyn Huber Stephens-John D. Stephens: Capitalist Develpomenf and Democracy. Chicago, 1992.287.

Az alábbi tanulmány abból a célból készült, hogy felderítsük: hogyan arathattak elsöprő győzelmet Magyarországon és Len­gyelországban az 1993-94-es választások során azok a kom­munista utódpártok, amelyek a kelet-közép-európai országok első szabad választásain oly megalázó vereséget szenvedtek?

Magyarázatunkhoz a liberális-konzervatív törésvonal elmé­letének és az ún. „két tengely"-elméletnek a tételeit kívánjuk egymással szembe állítani. A korábbi helyzet szerint a poszt­kommunista politikát erkölcsi megfontolások és az értékrendek feletti küzdelem irányítja, magyarul a liberálisok és konzervatí­vok között oszlik meg. Ez a tétel megegyezik azokkal az elmé­letekkel, amelyek az osztályszerkezet jelentőségének háttér­be szorulását jósolják a nyugati demokráciákban. Ez a nézet a poszt-kommunista országok első szabad választásai alkalmá­val tömeges támogatást nyert: az osztályszemlélet a pártok közötti választás során nem érvényesült. A második elmélet szerint a poszt-kommunista politika egyszerre a jelképek és az érdekek politikája. Következésképpen egyaránt hatnak rá a li­berális-konzervatív és a jobboldali-baloldali szembenállások. E két tengely elmélete jelentősnek tartja az osztályszemlélet hatásait, egyben magában hordozza a társadalmi osztályok fokozódó jelentőségének lehetőségét is, amikor politikai jóslá­sokba bocsátkozik.

Az alábbi tanulmány a „két tengelyes" elmélet igazát próbál­ja meg alátámasztani: középpontjában az a tétel áll, amely szerint a volt kommunista pártok azért győztek a második szabad választásokon, mert sikeresen játszották el a szociáldemokrata pártok szerepét, és – ennek következtében – el tudták nyerni a városi munkásosztály szavazatait. A kelet-közép-európai országok első két szabad választása között a jelképes politizálás helyét a hagyományosabb, érdekek szerinti politizálás vette át.

1. A politikai szerencse forgandósága a poszt-kommunista Magyarországon és Lengyelországban: a tapasztalat rejtélye

Kelet-Európának az utóbbi öt évben már kétszer sikerült megle­petéssel szolgálnia elemzői számára.¹ Az első meglepetés ter­mészetesen az volt, amikor 1989-ben a köztudatban viszonylag stabilnak vélt államszocialista államrendszerek hirtelen össze­omlottak. Többnyire még azok a szocialista elemzők is, akik el­kerülhetetlennek tekintették az egypárti uralom megszűnését, fokozatosabb, elhúzódóbb átalakulásra számítottak. Ezenkívül – és ez az alábbi tanulmány szempontjából még fontosabb – laikus körökben az a feltételezés terjedt el, hogy a kommunista rendszert, legalábbis kezdetben, egy szociáldemokrata jellegű állam váltja fel, amely majd érzékenyebben fog reagálni a szoci­ális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kérdéseire, mint azt szocialista/kommunista előde tette. Ezzel szemben a politikai váltás gyorsan játszódott le, és a kommunista pártok, illetve utód­szervezeteik a választások során nem a szociáldemokratáktól szenvedtek el vereséget, hanem olyan pártoktól, amelyek kon­zervatív célokat, hazafias és vallásos értékeket hirdettek. Az 1990-es évek elején már úgy tűnt, hogy csak a liberális ide­ológia képes alternatívát kínálni ezekkel a konzervatív erők­kel szemben. 1990-ben Magyarországon (l. 1. táblázat) a há­rom konzervatív beállítottságú párt együttesen a szavazatok több mint 40%-át nyerte el, ezzel a képviselői helyek mintegy 60%-át szerezte meg. "

Lengyelországban 1991-ben (l. 3. táblázat) a konzervatívok a közvetlen szavazatok több mint harmadát kapták, ami a parla­menti helyek mintegy 40%-át biztosította számukra. A liberális nézeteket hirdető pártok ugyancsak mindkét országban figye­lemre méltó eredményeket értek el: a liberálisok a magyarorszá­gi, ill. lengyelországi közvetlen szavazatoknak 30, ill. 22 %-át szerezték meg. Ezzel szemben az utódpártok² nagyon gyengén szerepeltek: Magyarországon a választók 11, míg Lengyelor­szágban 12%-a szavazott olyan pártokra, amelyeket szociálde­mokratákká átalakult reformkommunisták, illetve demokratikus szocialisták alkottak. Az ilyen pártokra³ leadott szavazatok ará­nya megegyezett a korábbi kommunista párttagok arányával (az utódpártok részére a korábbi párttagság bizonyult az egyetlen valóban megbízható „szavazatjelző" tényezőnek 1990-91 során). Mindkét országban tettek kísérleteket antikommunista szociál­demokrata pártok létrehozására, de ezek nem értek el számot­tevő eredményt a választásokon. A közvetlen szavazatok alig két százalékát nyerték el, tehát Magyarországon még csak be sem juthattak a parlamentbe.

1993-94-re Kelet-Európa újabb meglepetéssel állt elő. Alig­hogy a legtöbb elemző kezdte a szocializmust, sőt annak szociáldemokrata változatát is a múlt részének tekinteni, egyút­tal azt is elfogadni, hogy a politikai jobboldali-baloldali megosz­tottság helyébe a világnak ezen a tájékán a liberaiizmus-konzervatizmus ellentéte lépett, a választópolgárok több kelet­-európai országban poszt-kommunista, baloldali utódpártokat jut­tattak hatalomra. 1993-ra (l. 4. táblázat) a lengyelországi utód­párt támogatói arányát megkétszerezte. Ezzel együtt az antikom­munista szociáldemokrata párt helyzete is sokat erősödött. A széles értelemben vett baloldal, azaz a volt LEMP utódpártja (SLD) által vezetett koalíció, ennek hagyományos szövetsége­se, a Parasztpárt (PSL)⁴ és a Szolidaritásból kivált szociálde­mokrata frakció (UP) együttesen a közvetlen szavazatok több mint 40%-át tudta megszerezni. Ez a képviselői helyek csak­nem 74%-át jelentette számukra. A konzervatívok vesztettek: az 1993 utáni országgyűlésben részvételük már nem éri el az 5%-ot sem. A liberálisok mérsékelt sikert arattak: 1993-ban csu­pán 16%-át adták a lengyel képviselőknek, tehát nem voltak képesek a konzervativizmus váratlan visszaesését kihasználni.

E tanulmány célja azt feltárni, hogy milyen okok húzódhatnak meg a poszt-kommunista országok baloldali fordulatai mögött, és miben is áll ez a fordulat? Megváltozott-e a pártok választó­körének összetétele? Ha igen, le lehet-e írni ezt a változást osz­tályszempontok szerint? Okkal nevezhetjük-e az 1993-as és 1994-es választásokon győztesnek bizonyuló pártokat baloldal­inak? Már előrevetíthetjük a tanulmány végkövetkeztetését: a fenti kérdésekre óvatos, úgyszólván visszafogott igen lesz a vá­lasz. Az 1990-94-es magyar- és lengyelországi választások köz­vélemény-kutatási adatai arra utalnak, hogy a két ország utód­pártjának győzelme – legalábbis bizonyos fokig – annak tulaj­donítható, hogy sikerült önmagukat kellőképpen legitim szo­ciáldemokrata pártként megjeleníteniük, és így maguk mel­lé tudták állítani a munkásságot, amelynek soraiból valószí­nűleg sokan távol maradtak az 1990-es választások alkalmával. Nem áll szándékunkban az általunk igen egyoldalúnak tartott érték-, világ- és jelképszemléletet egy másik, ugyancsak egyol­dalú, kizárólag osztályszempontú politikai felfogással helyette­síteni. Míg egyfelől úgy látjuk, hogy az osztályszerkezet igenis jelen van, nem tagadjuk a poszt-kommunista politika liberális- konzervatív megosztottságának jelentős voltát. Például egyér­telműen mutatunk rá arra, hogy a pártok közötti választásra leg­kiemelkedőbben egyedül a vallásosság utalt és utal ma is.

Ugyanakkor azt is megjegyezzük, hogy a baloldali-jobboldali törésvonal nemcsak hogy nem tűnt el, de egyre nagyobb sze­rephez jut a társadalmi és gazdasági változások jelenlegi szint­jén. Ennek a baloldali-jobboldali szembenállásnak az erősödé­sét és az osztályszemlélet fokozódó jelentőségét kívánjuk szem­ügyre venni az adott időszak pártok közötti választásai szem­pontjából.

2. Elméleti rejtély: A poszt-kommunista országokban erősödik az osztályszemlélet?

Az a kérdés, hogy az osztályszemlélet vajon mekkora szerepet játszik a politikai folyamatok alakulásában általában, illetve ki­emelten a választásokban, egyidős a szociológia tudományá­val. Napjaink nyugati szociológusainak közös álláspontja sze­rint az osztályszemlélet jelentősége összességében hanyatlófélben van. Az osztályszemlélet szerepéről élénk vita folyik, ám azok, akik kiállnak az osztályszempontú vizsgálatok változatlan hasznossága mellett, általában nem vitatják a „ha­nyatló jelentőség" kifejezés használatát; elsősorban arra töreked­nek, hogy kimutassák: az osztályszemlélet – gyengülése elle­nére – még mindig érvényben van.

Ez a tanulmány egy lépéssel meghaladja ezt az álláspontot: arra próbálunk rámutatni, hogy a poszt-kommunizmus első öt esz­tendeje alatt az osztályszemlélet jelentősége éppenséggel fo­kozódott. Jóllehet nem ez utalt legfőképpen a későbbi pártok közötti választásra, mindazonáltal 1990-91-hez képest 1993-94 során nagyobb jelentőségűvé vált mindkét általunk vizsgált or­szágban. Álláspontunk érvényessége jól körülhatárolható: tanul­mányunk a poszt-kommunista fejlődés korai stádiumáról szól. Alig­ha tartalmaz üzeneteket – különösen nem számottevőket – a nyu­gati választói magatartás, illetve választási politika elemzéséhez. Az osztályszemléletről, illetve a politikáról szóló irodalmat csak ebben a korlátozott – méghozzá igen szűkre szabott – területen képes kiegészíteni. Állításainkat provokatívnak szánjuk, ugyan­akkor csupán szerény mértékben tartunk igényt általánosítások­ra.

Minthogy az Annual Review of Sociology legfrissebb, 1995/ 21. számában Jeff Manza, Michael Hont és Clem Brooks kiváló és mélyre ható áttekintést nyújtanak a szociológiai szakiroda­lom azon részéről, amely a társadalmi osztályok választói visel­kedésre gyakorolt hatását tárgyalja, ezt felesleges volna itt újra elismételnünk. Nézetünk kifejtése során nagymértékben támasz­kodunk erre az áttekintő tanulmányra, csupán azokra a vitatott részletekre kívánunk rávilágítani, amelyek az alábbi elemzés szempontjából különösen érdekesnek tűnnek. Megkíséreljük azonosítani/meghatározni az egyedülállóan kelet-európai, késő­szocialista vagy poszt-kommunista felfogást erről a kérdésről. (A szakirodalomnak ezt a csekély, ám olykor a lényegre mutató ré­szét Manza, Hont és Brooks érthetően nem vizsgálja.)

A. Az osztályszemlélet és a politika a nyugati demokráciákban: hanyatlik a gazdasági érdekek jelentősége?

A klasszikus szociológiai gondolkodásban a gazdasági érdek és különösen az egyének osztályhelyzetének elsődleges fontossá­gát a politikai magatartás magyarázatában alapjában sosem vonták kétségbe.

A marxizmus egyértelműen meghatározó szerepet játszott, amikor az osztályt a politikai elemzés középpontjába állította. A marxizmus klasszikusai ezt igen különös módon tették: az osz­tálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A válasz­tási politizálást polgárinak („burzsoá") minősítették; a munkás­osztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották, szemben azzal, amit a forradalmi marxis­ták rosszalló értelemben „választói rendszernek" (elektorizmus) neveztek.

Mellékesen hadd jegyezzük meg, hogy Marx egyik legkorábbi (1843), Engels pedig egyik legkésőbbi munkájában eláll ettől a véleménytől, tehát szép kis marxistának bizonyultak. Marx A hegeli államjog kritikája c. írásában még úgy vélekedett, hogy az általános választójog a munkásosztály emancipációját ered­ményezhetné. Tény, hogy néhány hónappal később híres tanul­mányában (A zsidókérdésről) már elutasította ezt a nézetet. Eb­ben már nem ítéli elegendőnek az általános választójogot és a politikai emancipációt. Az emberi emancipáció forradalmi láto­másában, a civil társadalom mindenhatóságában találja meg az emberiség történelmének végcélját.

A munkásosztály tehát visszakapja a választáson alapuló po­litizálás lehetőségét, amelyet aztán a leninista típusú forradalmi marxisták a II. Internacionálé a korosodó Engels utolsó írásai­ban politikai sikerként való értékelésével mint revizionizmust uta­sították vissza. Több mint fél évszázad telt el, mire az elmé­leti marxisták érdeklődése – kiábrándulva a szovjet és kínai jellegű forradalmi kísérletekből – újra a „demokratikus osztály­harc" felé fordult, és kezdték a társadalmi osztályok szere­pét vizsgálni a választói magatartásokban és a politikai szö­vetségekben (Przeworski, 1980; Prezeworski-Sprague, 1986; Wright, 1985; Wright, 1989). Természetesen a szociáldemokra­ta politikai szimpátiát tápláló, de a marxizmus elmélete iránt nem elkötelezett gondolkodók évek hosszú során át azért elemez­ték kitartóan a társadalmi osztályok választási politikára gyako­rolt hatását, hogy bemutassák a munkáspártok munkásosztály általi támogatottságát. Ez kiemelkedően igaz a skandináv or­szágok (Korpi,1986), Anglia (Goldthorpe és társai, 1967; Marshal et al, 1988) és Ausztrália eseteire.

Azok az elemzők, akik kritikus szemmel tekintettek a klasszi­kus marxista álláspontra, nemigen vonták kétségbe a társadal­mi osztályok politikai szükségességét. Weber véleménye jól pél­dázza a marxista problémafelvetésre adott korai válaszokat. Eszerint a társadalmi osztályba tartozás természetesen számit – ami azt illeti, nemcsak, sőt nem elsődlegesen a forradalmak, hanem a párt-, ill. választási politika szempontjából. De ez csu­pán az egyik a politikai résztvevők számos szerkezeti vonása közül, amelyeket mind figyelembe kell venni. így például a poli­tikai hatalom is gyakran a társadalmi tekintély és nem az osz­tályprivilégiumok alapján érvényesül. Ezenkívül a politikai intéz­mények, de különösen a politikai pártok (Weber, 1978) viszony­lag vagy feltételezhetőleg függetlenek az osztályérdekektől. Ál­talánosságban a különváló politikai szociológia és az empirikus választási tanulmányok az 50-es évek végéig, a 60-as évek ele­jéig kényelmesen megvoltak ezekkel a tágan értelmezett fogal­makkal. Az osztály- és a kézzelfogható gazdasági érdekeket meghatározó kiindulópontnak tekintették mind a kortárs politi­kai szociológia (Lipset, 1960; Lipset és Rokkan, 1967), mind a választói magatartás vizsgálatának (Lazersfeld és társai, "1948; Campbell és társai, 1960) „klasszikusai".

A pártválasztás meghatározó társadalmi tényezői

Az elmúlt három évtized alatt éles vitát folytattak egymással egy­felől azok, akik a társadalmi osztályok politikai hatásának csök­kenését vagy elmúlását vélték látni, és ezért a politika, illetve a politikai szociológia gyökeres újrafogalmazását tartották szük­ségesnek, másfelől pedig azok, akik az osztályok változatlan je­lentőségét hirdették.

A politikai magatartás osztályszempontú vizsgálatát legelőször az ún. polgárosodási elmélet tette próbára. Ez az Angliában, az 50-es években kialakult elmélet úgy tartotta, hogy a modern ipari társadalomban a fizikai munkásság aránya csökken, sőt, ami még ennél is nagyobb jelentőségű: maguk a munkások is polgárosodnak értékrendjük és politikai magatartásuk szempont­jából. Kétségtelen, hogy az adott időszak alatt számos olyan szerző, aki egyáltalán nem kapcsolódott a polgárosodási elmé­lethez, arra mutatott rá, hogy a pártválasztásban általánosan csökken a társadalmi osztályok szerinti döntés (Alford, 1967; Diven, 1992; Clark és Lipset, 1993).

Különös módon a polgárosodási elméletet leginkább Gold-thorpe és társai (1967) megsemmisítő bírálatából, a mára már klasszikusnak számító A jómódú munkás-ból ismerjük. Ebben Goldthorpe és szerzőtársai megcáfolhatatlan empirikus bizonyí­tékokat sorolnak fel az angliai választói magatartás osztályszem­léletének változatlan súlya mellett. Meggyőzően mutatják be, hogy a brit Munkáspárt még a 60-as években is erős munkás­osztálybeli támogatottságot élvezett.

A polgárosodásról szóló szociológiai vita politikailag távolról sem volt ártatlan. A polgárosodás elmélete a Munkáspártot bí­rálta. Azt sugallta, hogy a Munkáspárt – hagyományos válasz­tói bázisának eltűnése következtében – vagy elbukik, vagy el kell távolodnia ún. baloldali politikájától, és új politikai arculatot kell kialakítania. Azok, akik visszautasították a polgárosodási el­méletet, ezáltal kiálltak a brit szociáldemokrata mozgalom és baloldali politikájának változatlan életképessége mellett.

A Goldthorpe-tanulmány ugyanakkor nem zárta le a vitát. A Munkáspárt hanyatlása a 70-es évtizedben felszította a polgá­rosodás elvének lángjait (Heath és Curtice, 1985), amelyet az­tán Marshall és társai (1988) újra kioltottak. Ők alkotják a University of Essex szociológusainak azon csoportját, amely élet­ben tartja azt a kutatási hagyományt, amelyet Lockwood és Goldthorpe fejlesztett ki a 60-as évek folyamán.

A politikai magatartás osztályszempontú elemzését másodjá­ra az ún. poszt-materialista felfogás állította próba elé. A poszt­materialista nézet ugyancsak a II. világháborút követő, növekvő jólét gondolatából indult ki, és azt hirdette, hogy az új nemze­dék poszt-materialista értékeket vall, politikai magatartását nem anyagi érdekek irányítják, amelyek a jólét körülményei között amúgy is elveszítik jelentőségüket.

Tartalmi összefüggései alapján a poszt-materialista felfogásban végső soron a korábbi angol nézet amerikai változatát láthatjuk. Inglehart (1977) nem vonja kétségbe Goldthorpe állítását a tár­sadalmi osztályok változatlan szerepéről a brit politikában, mind­össze úgy tartja, hogy egy egyedülálló angliai jelenséggel van dolgunk. Igen különös, ahogy az „amerikai kivételességről" szóló tézist a „brit kivételességről" szóló állítássá módosítja. Összessé­gében, egészen a poszt-materializmus elméletéig – Sombart nagy jelentőségű műve, a Miért nincs szocializmus az Egyesült Álla­mokban? óta – az a hiedelem tartotta magát, hogy a társadalmi osztályok relatív mellékessége és a szocialista mozgalmak hiá­nya kizárólag amerikai jelenség, amelyre külön magyarázattal kell szolgálni. Inglehart poszt-materialista elméletében az amerikai politizálási mód válik mértékadóvá. A társadalmi változás morálisan amúgy is a jólét, tehát az osztálykülönbségek eltűnése felé tart – a brit érdekpolitizálás az, ami ettől (a normálistól) elüt, tehát ez igényel külön magyarázatot.

A polgárosodás és a poszt-materializmus elmélete egyaránt a 80-as évek korai szakaszának terméke. Nem kívánjuk ehe­lyütt ezeket kritizálni, de kötelességünknek érezzük megjegyez­ni, hogy a 80-as évek eleje óta mind Nagy-Britanniában, mind pedig az Egyesült Államokban jelentősen élesedtek a társadal­mi egyenlőtlenségek, az alacsony jövedelmi rétegek reálbére nagymértékben esett, ezért – legalábbis látszólag – ez az el­méleti vonalvezetés nem tűnik teljesen elfogadhatónak.

A polgárosodásról és a poszt-materializmusról szóló tanokra gyakran úgy tekintettek – és amint azt fenti ismertetéseink bizo­nyítják, nem minden alap nélkül -, mint az osztályszempontú elemzés és a baloldali politizálás valamiféle jobbszárnyi bírála­tára. A 80-as évekre azután olyan teoretikusok is, akik azono­sultak a baloldallal – közöttük néhány egykori marxista -, csat­lakoztak a kórushoz, amely a társadalmi osztályoknak a politi­kai magatartás szempontjából csökkenő jelentőségét zengte. Az ő meggyőződésüket ugyanakkor nem a polgárosodási vágy a poszt-materialista elmélet szolgáltatta. A poszt-marxizmusnak létezik egy olyan irányzata, elsősorban a frankfurti iskola szer­zői között, amely elutasítja, hogy az osztály lenne a politikai vál­tozás kulcsintézménye. Különösen nagy kételkedés övezi a pro­letariátus „progresszívnak" tartott szerepét.

Adorno, Horkheimer és Marcuse gyakran foglalkoztak írása­ikban ezzel a kérdéssel. A frankfurti iskola filozófusait taszította az a jelenség, amit ők a németországi nácizmus munkásosz­tály általi támogatásának tekintettek a 30-as esztendőkben, ezért nem láttak okot arra, hogy a munkásságban a baloldali politika őszinte támogatóit keressék.

Mellékesen a német munkásság feltételezett nácizmusa és a polgárság náciellenessége mind a mai napig élénken vitatott kérdése a történettudománynak és a politikai szociológiának egyaránt. A 60-as évek során Marcuse egyedüli célja az volt, hogy megtalálja azt a történelmi tényezőt, amely képes a ha­gyományos marxista szerepű munkásosztály helyére állni. Úgy vélte, hogy a társadalom peremén megjelenő új csoportosulá­sok – ő csak a radikális diákságot nevezte meg, de az elem­zés kiterjeszthető az etnikai kisebbségekre, nőkre, homosze­xuálisokra stb. – döntő szerephez jutnak majd az új progresszív politizálásban (Marcuse, 1969). Marcuse előrevetítette a 70-es évek végére, a 80-as évek elejére kialakuló új társadalmi moz­galmak elméletét. Eszerint a fejlett kapitalista világ politikája új kérdések köré fog épülni, pl. környezetvédelem, nőmozgalmak, állampolgári jogok, stb. Ezek az új kérdések valószínűleg más választókört vonzanak majd, mint a hagyományos baloldali ér­dekek. Inkább mozgósítják a középosztályt, vagy az ún. új osz­tály tagjait, azaz a különféle értelmiségieket (Gorz, 1982; Offe, 1985; Laclau és Mouffe, 1985). Mellesleg, ezeknek az új tár­sadalmi mozgalmaknak a zöme anti-etatista, ami tovább rongálja a baloldali politika jellegzetes osztályalapját. Ezt a baloldalt, amely az új társadalmi mozgalmak köré szervező­dik majd, nemcsak a műveltebb középosztály, az értelmiség alkotja, ugyanakkor ellenez mindenféle állami beavatkozást, ide­értve a jóléti államot is. Tehát elutasítja a baloldali politikai pár­tok és a munkásosztály közötti kapcsolat legfontosabb eszkö­zét. Lipset, aki a maga módján egy hasonló gondolati pályát tett meg élete végére a radikális baloldaliságtól a neoliberalizmusig, munkásságának kései korszakában jelentősen újrafogalmazta korai politikai szociológiai álláspontját, amelyben a társadalmi osztályok még lényeges tényezőként szerepeltek, és az első­sorban osztályszempontok szerint leírt politika ís a baloldal­jobboldal tengelyben nyerte el értelmét. Egy nemrégiben nap­világot látott, izgalmas cikkében ennek az újrafogalmazott bal­oldalnak a XIX. századi liberalizmusra emlékeztető értékszem­léletéről beszél: „…a baloldali és liberális kifejezések manap­ság a szabadpiaci és demokratikus tendenciákat jelentik, …a jobboldali és konzervatív jelzők azokra a csoportokra vonatkoz­nak, amelyek az állami irányítást védelmezik. Meglepő, de eze­ket az ideológiai fogalmakat ebben a felfogásban először leg­inkább a tizenkilencedik században használták." (Lipset, 1991: 220)

Az anti-etatista társadalmi mozgalmakból kialakuló új baloldal valóban egyre nehezebben különböztethető meg a XIX. száza­di liberalizmustól. Ezzel párhuzamosan társadalmi bázisa is vál­tozik: a munkásosztály helyét a művelt középosztály, vagy – Gouldner értelmezésében – az új osztály foglalja el. Ez a jelen­ség rejti magában a választási magatartás klasszikus, osztály­szempontú elméleteinek harmadszori elvetését.

A választási részvétel meghatározó társadalmi tényezői

A fent említett három próbatétel, amelyekkel „a társadalmi osz­tályok választási politikában élvezett jelentőségének" szembe kellett néznie, mind a pártok közötti választás köré épül. Az ed­dig idézett irodalmak egyaránt azt állították, hogy a baloldali pár­tok folyamatosan veszítenek választói támogatottságukból, mi­vel hagyományos osztálybázisuk tűnőfélben van.

Ám a politikai magatartást nem lehet és nem is szabad pusztán a választásokon részt venni szándékozók pártpre­ferenciáira korlátozni. A politikai magatartás elemzésekor egyúttal figyelemmel kell lennünk a választói részvétel kérdé­sére is. A választói részvétel nagy szórást mutat az országok és az idő függvényében: Nyugat-Európában gyakran 90% fö­lött alakul, míg az Egyesült Államokban a csekély 50%-os arány is előfordul. Ezzel együtt a választói részvétel csökkenésének általános tendenciája figyelhető meg. Az elemzők voltaképpen egyetértenek a választói részvétel meghatározó tényezőiben: mindannyian úgy látják, hogy a részvételt elsősorban a válasz­tópolgárok iskolázottsági szintje és foglalkozása befolyásolja. Az alacsonyabb iskolázottságú, illetve az alacsonyabb társadalmi osztályokba tartozó személyek kevésbé jelennek meg a válasz­tófülkéknél. Lipset (1960) készített egy társadalmi osztályokra alapuló értékelést a nyugat-európai és az amerikai választási részvétel közötti különbségekről. Ebben azt állítja, hogy az ame­rikai polgárok döbbenetesen alacsony részvétele a választáso­kon annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államokban nem léteznek szociáldemokrata pártok. Tehát a társadalmi osztályok hatása erőteljesen érződik az egyesült államokbeli választói rész­vételen – érvel tovább az ifjú Lipset -, mivel szociáldemokrata párt hiányában az alacsonyabb társadalmi osztályok nem talál­nak olyan pártot, amelyre szavazhatnának.

Azt a nézetet, amely szerint az alacsonyabb társadalmi osz­tályok kevésbé jelennek meg a választásokon, és hogy az ala­csonyabb választási részvétel annak tulajdonítható, hogy hiá­nyoznak azok a pártok, amelyek a munkásosztály soraiból kike­rülő választókat vonzanák, alapjaiban még nem kezdték ki. Az eddigi egyetlen vita a témában akörül bontakozott ki, vajon a választási részvétel csökkenése összefügg-e a társadalmi osz­tályok helyzetével?

Itt most hadd térjünk ki azoknak a kutatási eredményeknek az összegzésére, amelyek a választói magatartás és a társadalmi osztályok összefüggésére vonatkoznak a fejlett nyugati demok­ráciákban. A pártok közötti választás szempontjából a szakiro­dalom jelentős része azt állítja, hogy az osztályok jelentősége csökken. Ezt az állítást mind tartalmi, mind módszertani alapon többen kétségbe vonták. Például Goldthorpe és társai (1967) és Marshall és társai (1987) vitatták a polgárosodási elmélet pon­tosságát, és megingathatatlan bizonyítékokkal álltak elő a pár­tok közötti választások változatlan osztályalapúsága mellett. Manza, Hont és Brooks (1995) módszertani okokkal magyaráz­ta, miért megbízhatatlanok a társadalmi osztályok csökkenő je­lentőségét hirdető tanok. Weaklim (1991) számadatokkal támasz­tott kételyeket a poszt-materializmussal és az új társadalmi moz­galmakkal szemben. Hadd húzzuk ismételten alá: a társadalmi osztályok hatását a választási részvételre még soha nem von­ták kétségbe.

A szakirodalom tehát általában elfogadja, hogy a részvétel mértékét nagyban befolyásolja a választásra jogosultak osz­tályhelyzete. Az egyes országok közötti eltérések a munkás­osztály, ill. munkáspártok jelenlétének, avagy hiányának tulaj­doníthatók. Az Egyesült Államokban egyedülálló politikai kultú­ra érvényesül, amelyben az a politikai játékszabály, hogy nem a választópolgárok szociális értelemben alsó hányadát kell meg­szólítani, hanem ehelyett úgy kell a demokrácia játszmáját le­bonyolítani, hogy olyan egymással versenyben álló politikai prog­ramokat dolgoznak ki, amelyek a választópolgárok felső körei­hez szólnak, illetve azokat mozgósítják. Az európai politikai rendszer ezzel szemben a magas részvételi arányokon ala­pul; a társadalmi osztályok szerepe elhanyagolható a vá­lasztási részvételben, ugyanakkor jelentős a pártok közötti választás szempontjából.

Érdemes szó szerint idézni Manza, Hont és Brooks közös ér­tékelő tanulmányának következtetéseit: „Néhány mostani tu­dományos elemző úgy látja, hogy a társadalmi osztályok és a képviselőválasztás közötti viszonyt a nyugat-európai és ameri­kai tőkés demokráciákban 1945 óta a folyamatos »eltávolodás« jellemzi. Másokat az osztályokról szóló elmélet, a statisztikai módszerek továbbfejlesztése és a megbízható adatokhoz való hozzájutás lehetősége késztetett arra, hogy újraértékeljék azt az állítást, mely szerint a társadalmi osztályoknak a választási po­litikában betöltött szerepe csökken.

A legtöbb jelenlegi kutatás arra a következtetésre jut, hogy pontosabb, ha a folyamatokat "tendencia nélküli változásnak«, illetve – kivételes esetekben – »újra-szövetkezésnek« nevezzük. A kutatók erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy úgy hangolják össze az újraértékelések következő új hullámát, hogy ezáltal egyszerűsödjék a nemzetközi összehasonlítás művele­te. Ezen a ponton csupán egy biztos következtetés vonható le: egy országban sem bizonyult a választás osztályoktól függet­lennek két egymást követő alkalommal." (Kiemelés a szerzők­től.)

B. Két, egymást kizáró elmélet a poszt-kommunista politika természetéről: a liberális-konzervatív törésvonal és az ún. „két tengely" elmélete

A fent ismertetett polgárosodási, poszt-materialista, valamint az új társadalmi mozgalmakról szóló tételek sajnos nem vonatkoz­tathatók pontosan a poszt-kommunista társadalmak körülménye­ire. A politikai szociológia elfogadott nézete szerint a tőkés fej­lődés kezdeti stádiumaiban a társadalmi osztályok nagy jelen­tőséget élveznek a politikai magatartás szempontjából. Azok a nézetek, amelyek kétségbe vonják a társadalmi osztályok sze­repét és a jobboldali-baloldali megosztottságot, mind a fejlett tőkés rendszer körülményeire támaszkodnak.

Az osztályok felbomlásáról beszélni majd akkor lesz idősze­rű, ha már egy későbbi stádiumban a munkásosztály nagysága zsugorodni kezd, és a gazdasági felfutás következtében a munkásság és a polgárság egyre hasonlóbb mértékben fog gyara­podni. Ezzel szemben az államszocializmusból a piacgazda­ságba való átmenetet helyesebb a szocialista hierarchiából a tőkés osztályrendszerbe való átmenetként jellemezni. Az osztályok nem tűnnek el, sőt inkább kialakulófélben vannak. A késői államszocializmus nem volt különösebben gazdag; a gaz­dasági intézmények átszervezése következtében az életszínvo­nal esett, éleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek. A mai Ke­let-Európában egy átlagos dolgozó a kommunizmus buká­sa előtti fizetésének körülbelül kétharmadát viheti haza.

Minthogy a poszt-kommunista Kelet-Európa történelmi körül­ményei ilyen szembetűnően elütnek a fejlett kapitalista Nyugat­tól, külön elméleteket kell alkotnunk, hogy leírhassuk a politika egyes területeinek lényegét, és azokat a meghatározó társa­dalmi tényezőket, amelyek az e területeken más-más helyet el­foglaló pártok választói körét kijelölték a poszt-kommunista át­alakulás idején.

Jóllehet ezeket a kérdéseket élénk vita övezi a kelet-európai értelmiség köreiben, a szakirodalomban mégsem találtunk meg­felelően körvonalazott álláspontokat.

A kortárs kelet-európai értelmiség kultúrája – döntő mérték­ben – élőszóban jut kifejezésre. Az elgondolásokat csak beszél­getések, előadások során fejtik ki, legtöbbször nem jelentetik meg Írott formában. A politikai területekről, pártokról és azok szava­zóköréről, illetve a hasonló témákról szóló publikációk többsége újságcikk, illetve napilapokban megjelenő interjú – nem tudo­mányos folyóiratban közzétett tanulmány. A szakértők sokszor idézik egymást mind ezeknek a beszélgetéseknek a során, mind az újságcikkekben. Ez megnehezíti az elméletalkotás általáno­sító folyamatát, egyben meglehetősen esetlegessé teszi azt. Kö­vetkezésképpen igen kevés letisztult nézet alakul ki, és kevés ismeret halmozódik fel. Az alábbiakban mindent megteszünk an­nak érdekében, hogy ennek az elméleti kirakójátéknak a da­rabjait elfogadható módon egymáshoz illesszük.

Az itt bemutatandó két nézet közül az elsőt nevezzük „a liberális-konzervatív törésvonal" elméletének! Ennek az elméletnek az a gondolat áll a középpontjában, hogy a jobboldal és a balol­dal fogalma Kelet-Európában tartalmát veszítette. Helyét a poli­tikai palettán a liberálisok és konzervatívok közötti megosztott­ság vette át. Ez tehát azt jelenti, hogy a politikai küzdelmet nem a gazdasági érdekek irányítják, a pártoknak nincs jól körülhatá­rolható szavazóköre, amelyet társadalomszerkezeti vagy osztály­szempontok szerint lehetne leírni. Ehelyett a politikai küzdelem az egymással szemben álló kultúrák, értékek, a vallási és etni­kai hovatartozás, az eltérő világnézetek között zajlik.

A másik elméletnek „a két tengely elmélete"nevet adtuk. Nap­jaink Kelet-Európájában senki sem vonja kétségbe a kulturális konfliktusok és a liberális-konzervatív szembenállás súlyát. Még­is, akad néhány szociológus, politológus és társadalomelemző, aki kitart a baloldali-jobboldali megosztottság jelenléte mellett. Ezek szerint tehát nem csupán egy törésvonal létezik, nem csu­pán egy tengelyre épül rá a poszt-kommunista politika, hanem kettőre. Míg a liberális-konzervatív ellentétet az értékren­dek különbözősége adja, addig a baloldali-jobboldali ten­gely gazdasági érdekek között húzódik. Bizonyos szerzők, akikről elmondhatjuk, hogy osztják „a két tengely elméletének" állítását, azt jelzik, hogy a gazdasági érdekek végül a poszt­kommunista politikán belül is nagyobb szerephez fognak jutni, így a pártok, legalábbis egynémely párt, jól körülhatárolható, biztos szavazókörrel fog rendelkezni. Ilyen körülmények között arra kell számítanunk, hogy a társadalmi osztályok jelentősége a politikai magatartás szempontjából általában növekedni fog, és ez különösen igaz lesz a pártok közötti választások eseté­ben.

A két elmélet közötti vita a következő két kérdéscsoport körül alakult ki:

A két elmélet állításainak ismertetése során igyekezni fogunk kitérni a közöttük feszülő ellentét mindkét elemére, ámbár sta­tisztikai elemzéseinkben csupán a második kérdésre szorítkoz­tunk: az egyén osztályhelyzetének jelentőségét, egyszerűbben fogalmazva: a foglalkozás és a várható pártválasztás összefüg­géseit vizsgáltuk.

Már föntebb rámutattunk, hogy a polgárosodásról, a poszt­materializmusról, az új társadalmi mozgalmakról és a társadal­mi osztályok változatlan jelentőségéről szóló elméletek politika­ilag nem tekinthetők „ártalmatlannak". Az ismeretek szociológi­ája, avagy a szociológia szociológiája jól jöhet, ha meg akarjuk érteni a kelet-európai elméleti vitákat, egyúttal bemutatni, milyen politikai különbségek is húzódnak meg a liberális-konzervatív szembenállás és „a két tengely" elméletének vitája mögött. Rö­viden: megpróbáljuk a hátteret és néhány kulcsfontosságú ál­láspontot bemutatni azoktól a szerzőktől, akiket a fenti két el­mélet mögé sorakoztathatunk fel.

A liberális-konzervatív szembenállás elmélete a kelet-európai disszidensek politika-ellenességében és a kommunista rendszer alatti ellenzéki politizálás korai megfogalmazásában gyökeredzik, amely a civil társadalom harcát hirdette a hatalmon lévőkkel szemben.

Ezt az anti-politizálást, más néven alternatív politizálást elő­ször – nagyjából azonos időben, a 70-es évek vége, a 80-as évek eleje táján – Vaclav Havel, Adam Michnik és Konrád György indította el. A politika-ellenesség inkább gondolkodásmódot, mintsem arra irányuló, fegyelmezett erőfeszítést jelentett, hogy pontosan meghatározzák, mit is jelent a politizálás a világnak ezen a részén. Inkább ideológiai programnak, mintsem társa­dalomelemzési gyakorlatnak szánták. A kelet-európai disszidensek – megundorodva az egykori államszocialista politikusok ügyeskedéseitől – erkölcsi mércét kívántak felállítani. Bár a kom­munista politikusoknak nem kellett versenyszerű, szabad válasz­tásokon megmérkőzniük, érdekes módon mégis jól ismerték az érdekpolitizálást. Marxizmusban való jártasságuk, és ennek azon tanítása, mely szerint a politika az érdekcsoportok közötti komp­romisszumok mestersége, hajthatta őket a koalícióépítés, az el­lenfeleik szövetségek révén való semlegesítése, megosztása, ily módon irányítása felé. A 60-as években a disszidens, ill. ellen­zéki politikusok első nemzedéke a marxista „politikacsinálást" próbálta meg utánozni. A lengyel Kuron és Modzelewski, a ma­gyar Haraszti úgy hitték, hogy meg tudják és meg is kell „érin­teniük" a munkásosztályt. Azt tartották, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy olyan társadalmi bázist hozzon létre, amely ké­pes lesz ellenzéki politizálásra. Egy évtizeddel később, ahogy az ellenzék erősödött, ez az álláspont már gyermekdednek tűnt, és a XIX. századi orosz narodnyikok naiv populizmusára emlé­keztetett, akik parasztruhába öltözött radikális értelmiségiek vol­tak, és még beszédmódjukban is a parasztokat próbálták utá­nozni, azt bizonyítván, hogy valódi társadalmi bázis áll a hátuk mögött. A 70-es, 80-as évek fordulójának vezető kelet-európai disszidens értelmisége úgy döntött, hogy felhagy ezzel a nevet­séges színjátékkal, mondván: ők nem munkások, hogyan is lép­hetnének fel a munkásosztály képviselőiként?

De kit is képviseltek ők igazán? Erre a kérdésre a politika-elle­nesség leleményes válasszal szolgált: a civil társadalmat, a ma­gasabb erkölcsi színvonalat – nem pedig bármilyen különálló cso­portosulást vagy társadalmi osztályt. Az anti-politika izgalmas, nagyon ötletes megfordítása volt a civil társadalomról alkotott marxi felfogásnak. A fiatal Marx a civil társadalom határait abból a megfontolásból kívánta az osztályharc hangsúlyozásával kitá­gítani, hogy ezáltal meghaladja az osztályok közötti különbsége­ket; az egykori államszocializmus disszidens ideológusai az osz­tályhatárokat olyan társadalmi mozgalmak révén gondolták fel­számolni, amelyek nem tesznek különbséget osztály és osztály között, hogy így újra életbe léptessék a civil társadalom fogal­mát. Tehát az osztályokra épülő politizálás, a sokszínű érdekek befolyásolásán alapuló politizálás helyébe egy új erkölcsiségű politizálási módot kívántak állítani.

Az anti-politizálás mozgalmának létrehívása amellett, hogy egyszersmind bátor és nemes cselekedet volt, igen tartalmas­nak és vonzónak bizonyult. A 80-as évtized során nemcsak a disszidens értelmiségiek, hanem a társadalom különböző nagy csoportjai is megtapasztalhatták az ún. „szabadsághiányt". A késői szocializmus gazdaságilag nem volt különösebben sike­resnek mondható, a 70-as évektől fogva mélyült a kapitalista Nyugat- és az államszocialista Kelet-Európa életszínvonala kö­zötti szakadék. Mégis, fennállásának utolsó két évtizedében a rendszerrel szembeni elégedetlenség elsődlegesen az emberek­nek a szabadság, a demokrácia, illetve az együvé tartozás iránti vágyából fakadt. Ezeket a vágyakat kétféle módon lehetett au­tentikusan megválaszolni: egyrészt a liberalizmus irányából, amely az egyén szabadságát hangsúlyozta, másrészt a konzer­vativizmus irányából, amely a nemzet, az etnikai tisztaság és a vallás fogalmának feltámasztott nyomatékosításával kínált meg­oldást az identitás és az együvé tartozás meghatározására.

Az anti-politizálás és a vele együtt megjelenő „civil társadalom"-elmélet⁶ a 80-as évek során a kommunista, érdekcsopor­tok szerinti politizálással állította önmagát szembe. A küzdelmet, úgy mondták, „a társadalom" és „a hatalmi erők" vívták egymás­sal, nem pedig a társadalom különféle rétegei. Az anti-politizá­lásnak ez a felfogása egyaránt könnyen magába tudta fogadni a liberális értelmiségiek, a konzervatív hazafiak, a bigott hívők és a jobb életkörülményekért, valamint önállóságukért harcoló munkások csoportját, értelmiségi tanácsadóikat is ideértve.

A poszt-kommunista időszak későbbi halálos ellenségei – a köztük feszülő egyet nem értés ellenére – békésen megfértek egymással a kommunista párt és „apparátcsikjai" elleni közös küzdelemben. A liberalizmus a hazafiság és a vallás mint állam­polgári jogok mellett szállt síkra; míg a liberális értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint például a KOR, addig a konzervatív értelmiség – még a lengyelországi egyházi vezetés is – támogatta a munkásság szociáldemokrata törekvéseit, ame­lyeket például a Szolidaritás szakszervezeti mozgalma is meg­testesített. Minthogy ez a fennálló rendszer ellen irányult, ezért részét képezte a társadalom küzdelmének a hatalmon lévőkkel szemben.

A 80-as évek eleji lengyel és magyar disszidensek liberaliz­musa a polgári szabadságjogokra, és nem a piacgazdasági rend­szerre, illetve a magántulajdonra összpontosított.⁷ 1989 köze­ledtével azonban a „civil társadalom" ezen boldog egységessé­ge bomlásnak indult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a politika-ellenesség valójában politizálás más eszközökkel, nem pedig a politi­kai tevékenységek teljeskörű elutasítása. Ennek megfelelően az újonnan kialakuló politikai küzdőterek az anti-politika logikája és főbb érdekei mentén oszlottak meg, más szóval a legjelentő­sebb különbség a liberálisok és a konzervatívok között rejlett. Noha a liberálisok és a konzervatívok könyörtelen harcot vívtak egymás ellen, azért készek voltak megállapodni a poszt-kom­munista politikai felfogás legalább egy alapfeltételében, amelyet Tamás Gáspár Miklós (1989) és Adam Michnik oly meggyőző­en fogalmazott meg: a politika poszt-kommunista szakaszában nincs helye a baloldali-jobboldali megosztottságnak (hasonló­an vélekedik még Milán Simecka, 1992; Kis, 1990a; 1990b; 1992; Arató és Cohen, 1992). Ideje, hogy „búcsút vegyünk a baloldaltól" – szólt Tamás Gáspár Miklós egyik nagy hírű tanul­mányának címe.⁸ Simecka (1990) egészen odáig merészkedett, hogy azt sugallja: Közép-Európa – az osztálymentes politizálás és az idejétmúlt baloldal-jobboldal fogalmainak mellőzése ré­vén – leckét adhat a Nyugatnak pragmatikus politizálásból.

Kelet-Közép-Európa annak a „magasabb szintű" politikai kul­túrának a bölcsője, amely a teljes nemzet, az egész társadalom – és nem csupán valamelyik rétegének – anyagi érdekeit teste­síti meg. Arató (1992: 78) ugyancsak előnyösebb helyzetűnek találja azokat a pártokat, amelyek nem hajszolják a társadalmi osztályokon alapuló választói kör kialakítását. Egyúttal arra fi­gyelmeztet, hogy a politika „weimarizálódása" menne végbe, amennyiben a poszt-kommunista Kelet-Európa az osztályokon alapuló politizálással kísérletezne.

A fent ismertetett álláspont az – legyen bár elemző vagy csak leíró jellegű -, amit mi a „liberális-konzervatív törésvonal" elmé­letének neveztünk el. Az e felfogást követő poszt-kommunista po­litizálás különböző erkölcsi és világnézeti vélemények vitáját je­lenti. A politika-ellenesség nézete szerint a poszt-kommunista politika sokkal inkább a jelképek politikája, az értékrendek csatá­ja, mintsem érdekpolitika vagy osztályharc. Ami azt illeti, a liberá­lis-konzervatív szembenállás elmélete meggyőző elemzésnek bizonyult, ugyanakkor – miként arra egy, az 1990-es magyaror­szági választásokról szóló korábbi tanulmányunkban már hivat­koztunk (Szelényi Sz. és társai, 1995) – igen jól tudta követni a korai poszt-kommunista rendszer politikai folyamatait is. Nem ért minket meglepetésként, hogy nem találtunk kimutatható statiszti­kai összefüggéseket a pártszimpátia és a választók osztályhely­zete között. Ez megerősíti annak az elméletnek az állításait, amely a baloldal és az osztályhelyzet mellékességét hirdeti a politikai küzdelmekkel összefüggésben. Ugyanakkor az is meglehetősen igaz megállapítás, hogy 1990-91-ben a baloldali jelző aligha illett az egykori kommunista pártokra. Sem tagságuk, sem széles tá­mogatottságuk nem a baloldali választókörből, azaz a munkás­osztályból verbuválódott. Mindezeken túl, a poszt-kommunista li­berális és konzervatív pártok túlfűtött „Kulturkampf"-ba bocsátkoz­tak egymással (I. Schlett, 1994), amelyben a hazafiság kontra koz­mopolitizmus kérdését vitatták a nyugat-barát és az általuk xenofóbiás populistáknak tartott személyiségek; illetve azok a né­zetek csaptak össze, amelyek egyfelől vallási és családi érdeke­ket, másfelől a világi értékeket, továbbá az állam és az egyház szétválasztását hangsúlyozták.

Tény, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tanát nem fo­gadta el minden politikai elemző. Főként azok a politológusok, akik rokonszenveztek az utódpárt programjával, illetve akik így vagy úgy kapcsolatban álltak a kommunista párt reformszárnyával, másként értékelték a stabil választói bázis hiányát és a nyilvánvaló gyenge­séget, sőt magának a politikai baloldalnak a hiányát is.

Bihari Mihály, a korábbi reformkommunista, akit a 80-as évek végén a kommunista párt kizárt tagjai sorából, hogy az utódpárt aztán visszavegye és parlamenti képviselővé tegye 1994-ben, már 1989 decemberében azt írta az egyik napilapban (Bihari, 1989), hogy a magyarországi politikai csatározásokban nem ket­tő, hanem három, oldal vesz részt. Noha elismerte a baloldal gyenge voltát, kitartott amellett, hogy még reményteli jövő áll előt­te. A baloldali pártok hasznosságát a politikai konszolidáció szempontjából elméletileg elképzelhetőnek tartotta. Egy másik, Biharihoz hasonló kötődésű politológus, G. Márkus György – meglepő módon – Lipset és Rokkan elméleteiben keres magá­nak kiindulópontokat (Márkus, 1994). Egyik cikkében, amelyet az első választási ciklus végén, de még a második demokrati­kus választás előtt, 1994 májusában írt, arra a következtetésre jut, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tartós súlyán túl az a politikai baloldal, amely elismeri a társadalmi igazságos­ság értékeit, széles körben vált elfogadhatóvá, sőt a liberálisok és a konzervatívok is a munka-tőke ellentét mentén különültek el egymástól (idézett mű: 43).

Bihari, de különösen G. Márkus írásaiban tehát a „két tengely elméletét" látjuk felbukkanni: azt az állítást, mely szerint a balol­dalnak igenis van jövője, és társadalmi bázisát egy társadalmi osztály fogja kijelölni.

A politikai játéktér osztályok szerinti megosztottságának kér­dését számos nem-szocialista politikus, illetve politológus is fel­vetette (Ost, 1993; Kitschelt, 1992; Kuron, 1994; Reykowski, 1994; Wnuk-Lipinski, 1995). Miközben a társadalmi osztályok csökkenő jelentőségét hirdető vélemény baloldali bírálói attól tar­tottak, hogy kötődéseik politikai képviselői el fognak tűnni a szín­ről, addig a konzervatívabb felfogású elemzők aggodalommal szemlélték annak az ideológiának az erősödését, amely ellen felnőtt életük nagy részén át küzdöttek. Azok a konzervatív ér­telmiségiek, akik a politikai hatalomban vagy akörül tevékeny­kedtek, mindkét országban napilapok hasábjain, interjúkban és nyilvános viták során óvtak a „kommunista restauráció" veszé­lyétől. Reykowski (1994: 19-20.) például a „gondoskodó állam" támogatói létszámának növekedését tapasztalja Lengyelország­ban 1991 és 1993 között, és úgy vélekedik, hogy ez a változás árthat a kialakulófélben lévő demokratikus intézményeknek.

Az 1990-es magyarországi választásokról szóló korábbi ta­nulmányainkban (Szelényi I. és Szelényi Sz., 1991; Szelényi Sz. és társai, 1995) kiemelten foglalkoztunk a választói részvétellel. Adatelemzéseink megbízható bizonyítékát adták, hogy a válasz­tásokon való részvételt leginkább a választópolgárok iskolázott­sági szintje, illetve – bizonyos mértékig – foglalkozása határoz­ta meg. A magyarországi első szabad választások alkalmá­val a választópolgároknak csupán mintegy fele jelent meg az urnák előtt. Többségük a magasabb iskolai végzettsé­gűek, illetve a magasabb társadalmi presztízst élvező pá­lyák tisztviselői közül került ki. Ugyancsak szemügyre vettük a szavazó és a szavazástól távolmaradt polgárok politikai nézetei között mutatkozó különbségeket. A számok azt bizonyították, hogy amellett, hogy a választástól tartózkodók alacsonyabb tár­sadalmi rangúak voltak, legtöbbjük olyan értékeket vallott ma­gáénak, amelyeket a szociáldemokrata pártok választókörével szokás kapcsolatba hozni. Arra az ún. „két tengely"-elmélettel összhangban álló következtetésre jutottunk, hogy 1990-ben a megszólítatlan szociáldemokrata választókör igen tekintélyes méretű lehetett. Abban az időben ezt a felvetést hevesen vitat­ták. A liberális filozófus Kis János, aki ekkortájt az SZDSZ elnö­ke volt, elemzésünkre adott válaszában megerősítette azt az álláspontját, mely szerint a baloldalnak nincs jövője Kelet-Euró­pában, ezért pártja, a liberális SZDSZ helyes stratégiát folyta­tott akkor, amikor nem egy szociáldemokrata platformot tett ma­gáévá, hanem – ehelyett – az állampolgári jogok képviselete mel­lett kötelezte el magát.

A „két tengely"-elméletet nagyvonalakban úgy foglalhatjuk össze, hogy a politikai küzdőtéren a baloldali-jobboldali meg­osztottság éppen úgy érvényes, mint a liberális-konzervatív, csakhogy a poszt-kommunista átalakulás kezdeti időszakában ez még nem derül ki világosan.

A kommunizmus bukását követő idők első szakaszát elsősor­ban a szabadság, az identitás és együvé tartozás kérdései ural­ják, ezért ez a liberális-konzervatív tengely mentén, a társadal­mi osztályok csupán halvány körvonalai között épül ki. Minthogy a gazdasági érdek- és osztálykülönbségek továbbélnek a fel­szín alatt, ugyanakkor az állampolgári jogokat a törvény szava­tolja, a gazdasági konfliktusok előtérbe kerülnek. Ennek az a következménye, hogy a politika a jelképes politizálásból az ér­dekpolitizálás felé mozdul el, ismét jelentőséget kap a balolda­li-jobboldali megosztottság és a politikai nézetek osztályfüggő­sége. Más szóval: minél inkább megközelítik a volt államszo­cialista országok a demokratikus piacgazdasági modellt, annál mélyebb tartalmat nyer a bal- és jobboldal fogalma, annál nagyobb szerephez jutnak a gazdasági érdekek és az osztálykülönbségek a választói döntésben.

A liberális-konzervatív törésvonalról szóló elmélet az osztály­szemléletnek és az érdekpolitizálásnak mond búcsút. Ezzel szemben a „két tengely"-elv azt vallja, hogy a jelképek politikája a korábbiaknál kevésbé fogja irányítani a poszt-kommunista po­litikai elképzeléseket, ugyanakkor az osztályszemlélet erősödé­sére és az érdekpolitizálás újfent központi szerepére számít.

3. Feltételezések, számadatok és módszerek

Ebben a fejezetben a két, egymással vitában álló tézis, a „libe­rális-konzervatív törésvonal" és a „két tengely" elméletének helyzetmagyarázó erejét kívánjuk összemérni a magyar- és lengyel­országi pártpreferenciák 1990-94-es változása alapján.

A „két tengely"-elmélet helyességét igazolja az, ha 1. a társa­dalmi osztályoknak és az iskolázottságnak csupán csekély ha­tását tapasztaljuk az 1990-91-es magyarországi, illetve lengyel­országi választásokon; ha 2. az osztályszemlélet és az iskolá­zottság erősödő hatása tapasztalható mindkét országban 1993­94 során; ha 3. a második szabad választások alkalmával a szo­cialista pártok szembetűnően több támogatót szereztek a vá­lasztó polgárok azon köréből, amely szavazatait általában szo­ciáldemokrata pártokra adja, tehát, ha a „fizikai munkás" státusz­ból szocialista szavazatra következtethetünk; ha 4. az ideológi­ai kérdések (például a felekezeti hovatartozás, a maga összes lehetséges változataiban, megőrizték jelentőségüket a második választások alatt is, de az osztályszemlélethez képest hatásuk csekélyebbnek bizonyult. Az alábbi számadatok nagy általános­ságban ezeket a feltételezéseket támasztják alá.

Számadatok

Számadatainkat két forrásból szereztük be. Az 1990-es magyar­országi és az 1991-es, illetve 1993-as lengyelországi választá­sokra vonatkozóakat a „Társadalmi rétegződés Kelet-Európá­ban 1989 után" c. felmérésből (Szelényi-Freiman, 1991) merí­tettük, amelyben a népesség különféle rétegeinek találomra ki­választott képviselőit arról kérdeztük, hogy a legutóbbi parla­menti választásokon kire szavaztak.

A közvélemény-kutatást Magyarországon 1993-ban, Lengyel­országban 1994-ben végeztük el. Látható, hogy néhány éves eltérés mutatkozik a felmérés és a választások időpontja között, de ez nem érinti az adatok megbízhatóságát. Sőt, 1993-94-re nézve a legtöbb esetben csak csekély mértékben lehetünk ta­núi az ún. nyájszellem érvényesülésének, azaz annak a tenden­ciának, hogy a választók közül többen állítanák azt, hogy a győz­tes párt(ok)ra szavaztak, mint ahogyan azt az összesített válasz­tási eredmények bizonyítják. Ugyanakkor, sajnos, az 1991-es lengyelországi bejelentett baloldali szavazatokkal kapcsolatban beszélhetünk bizonyos fokú „nyájszellem"-hatásról. Az 1994-es felmérés idején a megkérdezettek közül lényegesen többen em­lékeztek vissza úgy, hogy 1991-ben a baloldalra szavaztak, mint azt ténylegesen tették. Míg a valóságban a baloldali pártok a szavazatok csupán 23,1 %-át szerezték meg, addig 1994-es válaszadóink 31,3%-a emlékezett vissza úgy, hogy,, rájuk sza­vazott. Másfelől viszont a felmérésből eredő visszamenőleges becsléseink a szavazatok pártok közötti megoszlásáról igen helytállónak bizonyultak.

Az 1994-es magyarországi választásról szóló elemzéshez a MEDIÁN (közvélemény-kutató iroda) „exit poll" adatait használ­tuk fel. A MEDIÁN spontán kiválasztás alapján 60809 embert kérdezett meg, közvetlenül szavazataik leadása után. Az így nyert eredmény nagyon közel járt a választás tényleges kime­netének adataihoz.

Az 5-ös (Magyarország) és a 6-os (Lengyelország) tábláza­tok a szavazó népesség lehetséges változóinak megoszlását

mutatja, ahogyan azt modelljeinkhez is felhasználtuk. Magyar­ország esetében a szavazatokat három pártcsoportosulás sze­rint elemeztük: MSZP, konzervatívok (MDF, FKGP, KDNP) és liberálisok (FIDESZ és az SZDSZ). A lengyelországi eredmé­nyek vizsgálatához is ebbe a három kategóriába soroltuk be a pártokat, jóllehet a baloldalt ott egy választási koalíció adja, amelyet a volt kommunista párt vezet. Mellette a meglehetősen konzervatív, hagyományos szövetséges, a Parasztpárt és az an­tikommunista Munka Unió, az egykori Szolidaritás-mozgalom baloldali, szociáldemokrata frakciója áll. A rájuk adott szavaza­tokat egységesen a baloldal szavazataiként kezeltük.

A szavazást várhatóan befolyásoló tényezők közé felvettünk egy 5 „dummy" változóból álló sort a társadalmi osztályba tarto­zás kimutatásához. A szűkkörübb exit poll-adatok és saját ada­taink összehasonlítása érdekében a gazdaságilag inaktív lakos­sági csoport mutatóit külön tüntettük fel.

Ezek után, az EGP osztályozási rendszerének megfelelően, a következő foglalkozási kategóriákat állítottuk fel: diplomások, me­nedzserek, szellemi munkakörben dolgozók, fizikai, továbbá me­zőgazdasági munkások. Sajnos a magánvállalkozás hatását nem tudtuk külön megvizsgálni a pártok közötti választás tekintetében, mivel a MEDIAN-tól beszerzett adatok között a magánvállalkozás nem szerepelt külön kategóriaként. Ezeken kívül még számos olyan, többnyire állandó, kontroli-változót alkalmaztunk, amelyek itt nem igényelnek bővebb magyarázatot. A „templomjáró" elne­vezést azok kapták, akik nem csupán évente néhányszor vesz­nek részt istentiszteleten. A „városlakó" cím azokra vonatkozik, akik a 100.000-es lélekszámnál nagyobb települések lakói.

Az alábbi eredményeket, melyek a táblázati adatok minden­irányú összevetéséből és logisztikai regressziós modellekből fa­kadnak, abból a célból közöljük, hogy általuk megbecsülhetővé váljék a pártválasztás különböző, egymástól független változói­nak hatása az egyes országokra nézve év szerint. Külön figyel­met kívánunk fordítani azoknak a mutatóknak a nyomon követ­hető változásaira, amelyek az osztályhelyzetre utalnak.

4. Eredmények: a pártok közötti választás meghatározó tényezői

Magyarországon, illetve Lengyelországban 1990-91 és 1993­94 között lezajlott néhány jelentős változás, ami megváltoztatta a választói magatartás szociális determináltságát. Olyan váltó­zásokról van szó, amelyek összhangban állnak mind a poszt­kommunista időszak lehetséges szociáldemokrata választói bá­zisáról alkotott feltételezésünkkel, mind pedig a „két tengely"-elmélettel. Ugyanakkor adataink kétségessé teszik a liberális-konzervatív törésvonal elvének helyességét.

Először is: a baloldali fordulat a magyar és a lengyel politi­kában egyaránt a választói részvétel csekély, de tartalmát tekintve mégis jelentős növekedésével járt együtt. A magyar­országi részvétel a választások első fordulóiban 66-ról 70%-ra, a második fordulókban 45-ről 52%-ra emelkedett (I. az 1. és 2. táblázatokat). Lengyelországban a részvétel még látványosab­ban növekedett: 1993-ban mintegy 23%-kal többen szavaztak, mint 1991-ben.

Sajnos nem rendelkezünk adatokkal azokról a polgárokról, akik csak a második választás alkalmával adták le szavazataikat. Ennél fogva nincsenek közvetlen bizonyítékaink arra, hogy a Szocialista Pártnak jól jött a megnövekedett választói részvé­tel, vagy hogy csökkent volna az iskolázottság, illetve a foglal­kozás hatása, amely meghatározó volt az 1990-es választásoktól távolmaradók csoportjának előrejelzésében. Csupán annyit mondhatunk, hogy a választói részvétel növekedése megfelel a lehetséges szociáldemokrata választói körről felállított hipoté­zisünknek.

Az osztálytudat fokozódó jelentőségét, és hangsúlyosan a volt kommunista pártok támogatói létszámának növekedését a mun­kásosztály körében legjobban az a táblázat mutatja be, amely a pártokra leadott szavazatok és a foglalkozások közötti össze­függést keresi (8., 9. táblázatok).

A fizikai munkásság részéről az utódpártok támogatottságá­nak döbbenetes erősödése tapasztalható. Ez az egyetlen lé­nyeges jelenség ad választ arra, hogy miért nyerték ezek a pár­tok a választást éppen négy évvel a kommunizmus bukás§„után. Lengyelországban (I. 9. táblázat) a parasztságtól eltekintve, amely a kétségesen baloldali Parasztpárt révén már 1991-ben a baloldalra adta voksát, minden foglalkozási ágban nőtt az utód­pártok támogatóinak aránya. Ám ez a növekedés (mintegy 80%) a fizikai munkásság körében kiemelkedő szintet ért el. Minden más foglalkozási csoportban ugyancsak több volt a baloldalra leadott szavazatok száma 1993-ban, mint 1991-ben, de csu­pán 40-50%-kal.

A 8. táblázat hasonló fejleményekre utal Magyarország tekin­tetében: a baloldalra szavazók aránya elsősorban a fizikai és a mezőgazdasági munkások körében növekedett meg. Figyelemre méltó ugyanakkor a menedzser-réteg erős baloldali kötődé­se is. Ez a jelenség, amely már 1990-ben is megfigyelhető volt, az 1989 előtti technokrata elit politikai támogatásának „lehorgonyozásáról" tanúskodik: hűek maradtak azokhoz, akik ezekbe a pozíciókba segítették őket. A diplomások egyik országban sem rokonszenveznek annyira a baloldali politikai erőkkel, mint a menedzserek – inkább a liberális pártokat választják.

A többváltozós elemzés további megerősítést nyújt a pártvá­lasztásokban érvényesülő osztálytudat jelentőségének fokozó­dásáról szóló tézisnek, valamint annak a megállapításnak, hogy a műveltebb városi munkásság szavazatainak döntő szere­pe volt az utódpártok 1993-94-es választási győzelmében.

A 6. és 7. táblázat négy különálló logisztikai regresszió eredmé­nyeit mutatja be. Az egyes sorok a baloldalra szavazók százalé­kos megoszlását tükrözi: Magyarországon a szocialistákra (MSZP), Lengyelországban a Baloldali Demokratikus Szövetség­re (SDC), a Parasztpártra (PSL) és a Munka Unióra (UP) le­adott szavazatokat vetettük egybe az összes többivel.

Akadnak bizonyítékok, amelyek azt a feltételezésünket tá­masztják alá, hogy a második szabad választások alkalmával mindkét országban erősödött az osztályszemlélet hatása a pár­tok közötti választásban. Ahogyan azt az 1990-es magyarországi választásokról készített tanulmányunkban (Szelényi Sz. és tár­sai, 1995) megjegyeztük, a társadalmi osztályok hatása 1990-ben inkább a választásokon való részvételben nyilvánult meg. A pártok közötti döntés szempontjából azonban igen kis jelen­tősége volt.

Jelenlegi elemzésünkben az 1990-es választási eredménye­ket egy másik adatsor alapján értelmezzük, mint korábban, jól­lehet az eredmények ugyanazok. 1990-ben Magyarországon nem lehetett összefüggésbe hozni a megkérdezettek foglalko­zási ágait és az MSZP-re leadott szavazatokat. Az iskolázott­ság, ezzel szemben, árulkodóbbnak tűnik. A közép-, illetve fel­sőfokú végzettségűek közül többen szavaztak a szocialistákra, mint az alapfokú végzettségűek soraiból. Az egyetemi diplomá­val rendelkezők több mint kétszer annyian választották a Szoci­alista Pártot (e^.98=2,7), mint a nyolc általános iskolai osztályt (sem) végzettek. Tehát, míg a foglalkozás önmagában nem ké­pes magyarázatot adni az 1990-es szocialista eredményekre, addig szemmel látható, hogy a tanultabb, világias, városi (hoz­zá kell tennünk: volt párttag) középosztály jelentette az utód­párt társadalmi bázisát léte első éve alatt. 1994'-re, ugyanak­kor, azt tapasztaljuk, hogy a fizikai munkás válaszadók közül lényegesen többen szavaztak a Szocialista Pártra, mint a diplo­mások, a szellemi dolgozók és a mezőgazdasági munkások köreiből. Amint erre már korábban rámutattunk, a menedzse­rek a fizikai munkásokhoz hasonlóan szavaztak. Noha a két min­tavétel mennyiségi különbségei megnehezítik a közvetlen össze­hasonlítást ezen a szinten, az világosan látszik, hogy a poten­ciális szociáldemokrata választókör⁹ sikeres mozgósításán túl az MSZP a régi kádereinek voksát is meg tudta tartani. 1994-ben az MSZP kettős gyökérzettel kapaszkodott a talajba: egyfe­lől a volt kommunistákhoz szólt, főként azokhoz az egykori ká­dereihez, akik meg tudták őrizni vállalatvezetői pozíciójukat a rendszer összeomlása után is, másfelől a munkásosztály sza­vazóit is mozgósítani tudta. Mindössze négy esztendő alatt a szocialisták képesek voltak átalakulni a korábbi kommunista értelmiség pártjából egy olyan párttá, amelyet messze leg­inkább a munkásosztály támogat. Az a tény, hogy a középfo­kú iskolai végzettség és a városi lakhely nagymértékben és támogatólag kötődött a szocialista szavazatokhoz 1994-ben, azt jelzi, hogy az MSZP munkástámogatottságát az iskolázottabb, városi, nem vallásos fizikai munkásság adja. Ezért tehát társa­dalmi bázisa szempontjából azt mondhatjuk, hogy az 1994-es Szocialista Párt nagyon hasonlított a hagyományos szociálde­mokrata pártokhoz, mint például a 70-es évek előtti brit Mun­káspárthoz. Érdemes megjegyeznünk, hogy a legkiszolgáltatot­tabb rétegek ugyanakkor nem az MSZP-t választották. Az inak­tívak (főként a nyugdíjasok, akik életszínvonaluk zuhanását ér­zékelhették, de a munkanélkülieket is ideszámítottuk), valamint a legkevésbé iskolázott, szakképzetlen dolgozók nem támogat­ták a szocialistákat.

A lengyelországi választások története több tekintetben ha­sonlatos a magyarországi választási sikerek alakulásához. Mi­ként Magyarországon, a második szabad választások alkalmá­val a lengyel baloldal is több munkásszavazatot szerzett, mint 1991-ben. Ám a két ország között nem elhanyagolható különb­ségek is felfedezhetők. Legelsőként az, hogy Lengyelország­ban 1991-ben a baloldali pártok választóinak zömét az iskolá­zatlan, idősebb, vidéki parasztság és nem az egyetemi végzett­ségű volt káder-, ma menedzserréteg tette ki, mint Magyaror­szágon. Ez a tény megfelel annak az általános benyomásunk­nak, hogy a lengyel kommunista párt a 70-es évtized végétől folyamatosan veszítette el támogatóit az iskolázott, menedzse­ri rétegből; ezzel szemben Magyarországon technokraták tekin­télyes csoportja tartott ki a rendszer mellett. 1993-ra a lengyel baloldal választói körének fizikai munkás rétege megerősödött, ugyanakkor a diplomások tisztán eltávolodtak a politikai játék­térnek erről a részéről. 1993-ban a lengyelországi baloldalra még mindig a világias felfogású vidéki emberek szavaztak, de fizikai munkás éppen annyi akadt közöttük, mint mezőgazdasági.

Összefoglalva tapasztalatainkat a poszt-kommunista válasz­tói magatartás szociális meghatározottságának változásairól, a következőket mondhatjuk: miközben 1990-91-ben a foglalkozási vagy osztálystátusz csupán enyhe hatást gyakorolt a pártválasz­tásra, addig 1993-94-ben a társadalmi osztályok hatása foko­zott mértékben volt érzékelhető a pártok közötti választásban. Ez a változás erősebb és egyértelműbb Magyarország, gyen­gébb és ellentmondásosabb Lengyelország esetében. Felfogá­sunk szerint ez a folyamat az 1990-es választásokon még jel­lemző „jelképes politizálástól" való eltávolodást jelenti az „érdek­politizálás" felé. Úgy véljük, hogy ez az új pártrendszer megerő­södésére utal, általánosságban véve a parlamenti demokrácia megerősödésének a jele.

„Határozott" feltételezésünket azonban két további megálla­pítás gyengíti. Először: tekintettel arra, hogy a választói rész­vételről nincsenek adataink, feltételezésünket sajnos nem áll mó­dunkban közvetlenül ellenőrizni. Lehet, hogy amit itt leírtunk, puszta feltételezés marad, még ha összhangját a rendelkezé­sünkre álló adatokkal ki tudtuk is mutatni. Másodszor: a 7. táb­lázat jól bizonyítja, hogy korai volna még búcsút mondani az ide­ológiai tényezőnek, vagy eltekinteni a liberális-konzervatív meg­osztottság súlyától. A pártok közötti választásra a legdöntőbb mértékben az a változó gyakorolt hatást, amely a válaszadó rendszeres templomlátogatására vonatkozott. Újrafogalmazva legátfogóbb elméleti álláspontunkat, elmondhatjuk, hogy a libe­rális-konzervatív és a baloldali-jobboldali megosztottság egy­szerre van jelen a poszt-kommunista politikában. Az 1993-94-es baloldali fordulatot csak úgy értelmezhetjük, hogy a hang­súly a liberális-konzervatív hasadásról a baloldali-jobbol­dali hasadásra került át.

5. Következtetés: búcsú a liberális középtől?

Elemzésünk nyomán igen mély kétségek ébredhetnek Tamás Gáspár Miklós „búcsú a baloldaltól" felvetése iránt. A baloldal és az osztályszemléletű politizálás mindezideig nem múltak el; kezdeti gyengeségeik után, úgy tűnik, visszatérőben vannak. Ebből a téves diagnózisból tanulnunk kell, egyúttal belátnunk, hogy a búcsú a jobboldaltól, más szóval a konzervativizmustól, aligha lehet most időszerű. Hiba lenne azt a következtetést le­vonni, hogy a politikai jobboldal meghalt Kelet-Európában, Ma­gyarország és Lengyelország esetében különösen.

Nem szabad eltúlozni ezen országok 1993-94-es baloldali győzelmének jelentőségét. Összességében csupán a választók egyharmada szavazott tisztán a baloldalra 1993-94-ben. Lengyel­országra nézve még ez a megállapítás is túlzó. A Parasztpárt, amint azt választókörének összetétele is mutatja, távolról sem tekinthető baloldali pártnak, semmilyen releváns szempont sze­rint sem. A további baloldali szavazatok pedig két olyan mozga­lom (SLD és UP) között oszlanak meg, amelyek egyre rosszabb viszonyban állnak egymással. A lengyel politikai jobboldal szer­vezettsége gyenge volt, képviselői helyeinek végzetes elveszté­se ennek tulajdonítható. Összességében a jobboldal a közvet­len szavazatok csaknem egynegyedét szerezte meg Lengyelor­szágban 1993-ban, ám ez hat különböző párt között oszlott meg, így a képviselői helyek 5%-át sem nyerte el. Magyarországon új középjobb alakult ki, amelyet a vezető szerepre törő FIDESZ és az átalakult, liberálisabb felfogású MDF alkot. Ezeknek a pár­toknak számottevő győzelmi esélye lehet az 1998-as, de külö­nösen a 2002-es országgyűlési választásokon.

Magyarországot és Lengyelországot hagyományosan a poli­tikai paletta jobboldali/konzervatív árnyalatai jellemzik, és nem volna meglepő, ha ez továbbra is így maradna. A parlamenti demokrácia egy évszázados gyakorlatának fényében ez a hir­telen baloldali politikai fordulat igényel magyarázatot. Azt el kell ismernünk, hogy a jobbközép pártok kétségtelenül nehéz felada­tot vállaltak magukra 1990-ben. Vereségük nem olyan meglepő, ha meggondoljuk, milyen sok népszerűtlen intézkedést kellett életbe léptetniük kormányzásuk idején. Ráadásul a jobbközép is tanulta még a demokratikus politizálást. Megfelelő képessé­gek hiányában nehéz feladataikat jóformán a lehető leggyen­gébben teljesítették.

Most az utódpártokon a sor, hogy hibákat kövessenek el – és ezt szorgalmasan teszik is. A jobbközép pedig a kényelmesebb, ellenzéki pozícióból szerezhet jó pontokat. Ami azt illeti, a ma­gyarországi közvélemény-kutatások eredményei egy éves kor­mányzás után az MSZP támogatottságának meredek zuhaná­sát és a politikai paletta jobb szélén helyet foglaló kisgazdák növekvő népszerűségét mutatják. A szocialistákra szavazók ará­nya 1995 szeptemberére az 1994 májusi 33%-ról 23-24%-ra esett vissza. Ugyanakkor a kisgazdák 9%-ról 25-26%-ra növel­ték potenciális szavazataikat. Bár Lengyelországban az utódpárt talán egy kicsit jobban áll, mégis egy cipőben jár a magyar szo­cialistákkal: kormányzó pártként mindazokat a népszerűtlen dön­téseket meg kell hoznia, amelyek elengedhetetlenül összekap­csolódnak a poszt-kommunista átalakítással.

A lengyelországi volt kommunisták 1993, a magyarországiak 1994 óta jobboldali liberális gazdaságpolitikát folytatnak. Az IMF avagy saját ötleteik kényszere alatt csökkentik az államszocia­lizmus óta kialakuló félben lévő népjóléti intézmények költsége­it, miközben hajszolják a magánosítást és a piacosodást. A nyu­gati demokráciákhoz hasonlóan a baloldal fájdalmasabb jobb­oldali politizálást folytat, mint a konzervatív pártok. Az ex-kommunista pártok jobboldalibb módon kormányoznak, mint a rend­szerváltást követő első konzervatív kormányok. Kihez fordulhat a kiábrándult választó legközelebb? Valószínűnek látszik, hogy az elkövetkező négy-nyolc évben a politikai küzdőtér jobbolda­la fog megerősödni.

Általános következtetésünk tehát így szól: a poszt-kommu­nista politika baloldali fordulata nagyon ingatag talajon kö­vetkezett be, nem fog sokáig fennmaradni, és már készülő­félben lehet a jobboldali fordulat. Azért számítunk erre, mert – alaposabban szemlélve – kétséges, mennyire tekinthető bal­oldalinak a jelenlegi lengyel, illetve magyar kormány. Igaz, hogy az utódpártok azért nyerték meg az 1993-94-es választásokat, mert a szavazópolgárok szociáldemokrata, Illetve munkáspárto­kat láttak bennük, ugyanakkor ezek a pártok sosem voltak egy­ségesek. Amint arra ugyancsak rámutattunk már, a neoliberális piacosítási és privatizációs politikát először a reformkommunista technokraták hirdették meg még az egykori kommunista pártok keretein belül. 1989 jelentős mértékben ezeknek a technokra­táknak a győzelmét hozta a régi típusú pártvezetés felett. 1989-et követően a kommunista-ellenes közhangulat miatt ugyan a háttérbe kellett vonulniuk, de az utódpártok választási sikere nyomán ezek a technokraták nagy lendülettel tértek vissza.

Magyarországon a helyzetképet tovább színezi az a tény, hogy az MSZP – parlamenti abszolút többsége ellenére – a Szabad Demokratákkal lépett koalícióra. Az SZDSZ neoliberális politikai nézeteket vall, ezért erős támogatásban részesíti az MSZP tech­nokratáit. Lengyelországban 1993-ban, még inkább 1994-ben Magyarországon úgy tűnt, hogy kivételes politikai lehetőségek nyíltak meg. A győztes pártok elsöprő többséggel és rendkívül széles társadalmi bázissal tudtak kormányt alakítani. A magyar szocialista-liberális koalíció arra az amerikai demokrata koalíci­óra emlékeztetett, amelyet Roosevelt a 30-as évek alatt forrasz­tott egybe, és amely képes volt a New Deal-t végrehajtani. 1994-ben Magyarországon a szocialisták ölelték fel a munkásosztályt a maguk erős szakszervezeti kapcsolatai és a munkásság vál­tozatlan szakszervezeti támogatása révén. Ám a szocialisták ugyancsak befogadták a technokrata vezetői réteget, különös tekintettel a menedzser-elitre.

A technokrata és nyugatias beállítottságú vezetői réteg kom­munista-ellenes tagjai a szabad demokraták által bekerültek a koalícióba. Szinte már láthatóak voltak a,,poszt-kommunista New Deal" körvonalai: egy átfogó kompromisszum volt kialakulóban a munkásság és – minthogy Kelet-Európáról szólva alig beszél­hetünk vagyonos nagypolgárságról – a tőke funkcionális meg­felelője között. Ez utóbbit a poszt-kommunista társadalom szer­kezetében a technokrata-menedzser vezetői réteg és ennek fel­világosult értelmiségi klientúrája szolgáltatja. Az 1995-ös őszi felmérések szerint ez a „poszt-kommunista New Deal" nem mű­ködik valami jól.

A munkavállalók politikai képviselete mindkét ország kormá­nyában gyenge; az első hegedűs szólamát az a technokrata ve­zető réteg viszi, amely nem nagyon hajlik politikai megegyezés­re. Következésképpen a baloldali koalíció társadalmi bázisa és baloldali jellege együtt fog köddé válni. 1993-94 során mindkét általunk vizsgált országba visszatért a baloldal és az osztály­függő politikai magatartás. Aligha fog bármelyikben is sokáig ki­tartani.

Jegyzetek:

¹ Az alábbi elemzés elsősorban az ún. közép-európai régióra érvényes. Kelet-Európa keleti részének (Románia, Szerbia, sőt bizonyos fokig Bul­gária) és a volt szovjet tagállamoknak (Oroszország, Ukrajna) más a politikai történelme. Az új politikai rendszerek, az új pártok kialakítása ezekben az országokban gyakran lényegesen lassabban zajlik. Keleten nem ment végbe az az igen megrázó politikai vezetőváltás, amely Kö­zép-Európát 1989-90 folyamán jellemezte.

² Hálával tartozunk Jacek Kochanowicznak, aki ennek a tanulmány­nak számos változatához fűzött megjegyzéseivel hozzásegített bennün­ket ahhoz, hogy jobban átlássuk a lengyelországi politikai helyzetet. Segítsége nélkül nem tudtuk volna ezt a cikket megírni. Munkánk köz­ben mindvégig az ő tanácsaira és az általa rendelkezésünkre bocsátott ismeretekre támaszkodtunk.

³ Például Magyarországon a volt kommunista párt reformpártLiagjai létrehozták a Magyar Szocialista Pártot (MSZP), amely végül a magyar politikai színtér egyik jelentős tényezője lett. A konzervatív ex-párttagok megalapították a magyar munkáspártot, amely kezdetben a régi MSZMP nevet viselte, majd később felvette a Munkáspárt nevet. Ők ez ideig csu­pán marginális szerepet töltenek be. Lengyelországban a korábbi kom­munista pártot a Szociáldemokrata Párt Lengyelországért (SDRP) vál­totta fel. Ennek magját fiatalabb politikusok alkották, akik már a kommu­nista időszak végén a reform hívei voltak. Lengyelországi megfelelője nem létezik a magyar munkáspártnak. 1993-ra az SDRP minden kisebb ex-kommunista csoportosulást be tudott vonni a Szociáldemokrata Bal­oldal (SLD) elnevezésű választási koalícióba. A régió összes többi or­szágában is hasonló változások játszódtak le.

⁴ A „baloldali" kifejezés helyessége ilt kérdéses. A kommunista pártok számos tekintetben valósággal jobboldali jellegűek voltak, és szociálde­mokrata szólamaikkal együtt sem könnyű a „baloldali" jelzőt az utódpár­tokkal kapcsolatban elfogadni. Ez különösen igaz a PSL-re, amely tényle­gesen együttműködött a kommunista párttal és annak utódpártjával, mi­közben társadalmi bázisát főként az igen konzervatív lengyel parasztság adta. A PSL két frakcióból áll: egy technokrata csoportból, amely a keres­kedelemmel foglalkozó parasztok érdekeit próbálja meg érvényesíteni (Pawlak volt miniszterelnök is ennek az irányzatnak a képviselője), és egy populista, jobboldali frakcióból, amely Sóska vezetésével a konzervatív parasztságot képviseli.

⁵ A németországi utódpárt, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) kiváló eredményeket ér el az „új tagállamokban", a volt Kelet-Németország­ban. Az 1994 októberi parlamenti választásokon a volt NDK-területeken a szavazatok mintegy 20%-át nyerte el. 1994-ben az egyik tartományi par­lamentben – Anwalt-Sachsenben (Alsó-Szászország) – a PDS kiszorítot­ta a Szabad Demokratákat, és ő adta a tartományi kormányzót. (Néme­tországban rendszerint a két nagy párt egyike sem szerez abszolút több­séget, a kormányzáshoz egy kisebb párt támogatására van szükségük.) Ebben a tartományban a Szabad Demokraták nem tudtak bekerülni a par­lamentbe, így a szociáldemokrata miniszterelnököt kizárólag PDS-szava-zatokkal választották meg. Nem lehet teljességgel kizárni, hogy a PDS országos szinten is ilyen helyzetbe kerülhet.

⁶ Lásd erről főként Arató-Cohen, 1992. Ezenkívül részletes és bőséges irodalom áll rendelkezésre erről a kérdésről mind kelet-európai, mind nyu­gati Kelet-Európa-szakértők tollából. Ezt nem kívánjuk itt áttekinteni, mint­hogy jelenlegi dolgozatunk szempontjából csupán mellékes jelentőségű.

⁷ Meglepő módon, a gazdasági liberalizmus, a „kapitalista restauráció" programját először a kommunista elit technokrata csoportosulása fogal­mazta meg. A polgárjogi liberalizmus és a „laissez faire"-t hirdető gazda­sági neoliberalizmus összefonódása nem ment igazán végbél988-89 előtt, amikor is az egykori pártelhagyók a hatalom megszerzésének közelébe kerültek, és szükségük támadt egy gazdasági újjáépítési programra. Ezt a volt reformkommunista technokratáktól vették kölcsön. A lengyel Swiecicki és Balcerowicz, valamint a magyarTardos, Lengyel, Surányi és Bokros kivétel nélkül tagjai voltak az államszocialista berendezkedésnek – vagy legalábbis szorosan kötődtek hozzá -, amikor radikális piacosítási stratégiáikat kidolgozták.

⁸ Az inkább politikai filozófus, mint társadalomelemző Tamás Gáspár Miklós előírásszerűen így fogalmaz: ízlése szerint még mindig túl sok a baloldal Kelet-Európában. Mind a társadalomnak, mind a politikának a ja­vára szolgálna, ha a meddő jobboldali-baloldali szembenállást felszá­molnák.

⁹ Tulajdonképpen vizsgáltuk az időközben lezajlott változás jelentősé­gét: a teljes magyarországi mintán végigfuttattunk egy egyszerű logisztikus regressziót a megfelelő interakciókkal Ezt a modellt itt nem mutatjuk be, mert az a meggyőződésünk, hogy célszerűbb az önálló mo­deliekhez magyarázatot fűzni. A fizikai munkások szavazatainak válto­zását mutató koefficiens alakulása ebben a modellben szintén pozitív és szembeötlő volt.

Irodalom

Alford, R. R. 1967. Party and Society. Chicago: Rand McNally.

Andorka Rudolf-Hedvig Lehrnan-Spéder Zsolt. 1994. A társadalmi szer­kezet változásai (1992-93) és azok lehetséges hatásai a politikára. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Demokrácia Kutatások Ma­gyar Központja Alapítvány, 66-82.

Arató András. 1992. Civil társadalom Lengyelországban és Magya­rországon. Politikaitudomány/ Szemle, No. 2: 53-81.

Arató András-Jean Cohen. 1992. Civil társadalom és demokratikus átmenet Latin-Amerikában és Kelet-Európában. Mozgó Világ, No. 7: 17­42.

Bihari Mihály. 1989. A diktatórikus szocializmusból a pluralista demok­ráciába: a magyar út 1987-89. Népszabadság, December 23.

Brooks, C.-J. Manza. 1994. Do Changing Values Explain the New Politics? A Critical Assessment of the Postmaterialist Thesis. Sociological Quarterly, Vol. 36.

Campbell, A. At all. 1960. The American Voter. New York: John Wiley and Sons.

Clark.T. N.- S.M. Lipset. 1991. Are social classes dying? International Sociology, Vol. 6. No. 4, 397-410.

Clark, T. N.-S. M. Lipset-M. Rempel. 1993. The declining political significance of social class. International Sociology, Vol. 8. No. 3, 293-316.

Engels, F. 1895. Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban 1848-1850" (K. Marx) 1895-ös kiadásához. In: Marx-Engels válogatott művei I., Kossuth, 1977.

Franklin, M. N. 1985. The Decline of Class Voting in Britain. New York: Oxford University Press.

Franklin, M. N.-E. C. Page. 1984. A Critique of the Consumption Cleavage Approach in British Voting Studies. Political Studies 32:521-36.

G. Márkus György. 1994. Rokkan és Lipset törésvonal-elmélete és a poszt-kommunista Európa realitásai. In: Balogh István (szerk.): Törésvo­nalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 27-46.

Goldthorpe, J. H.-D. Lockwood-F. Bechhofer-J. Platt. 1968.The Affluent Worker: Political Attitudes and Behavior. Cambridge: Cambridge University Press.

Goldthorpe, J. H- G. Marshall. 1992. The Promising Future of Class Analysis: A Response to Recent Critiques. Sociology 26: 381-400.

Gorz, Andre. 1982. Farewell to the Working Class. Boston: South End Press.

Heath, A.-R. Jowell-R. Curtis. 1985. How Britain Votes. London: Pergamon Press.

Hout, Michael-Clem Brooks-Jeff Manza. 1993. Persistence of Classes in Post-industrial Societies. International Sociology Vol. 8. No. 3. 259-278

Inglehart, R. 1977. The Silent Revolution. Princeton: Princeton University Press.

Inglehart, R. 1984. The Changing Structure of Political Cleavage in Western Society. In: R. J. Dalton-S. C. Flanagan-P. A. Beck (ed): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies. Princeton: Princeton University Press, 25-69.

Janos, A. C. 1994. Continuity and Change in Eastern Europe: Strategies of Post-Communist Politics. Easr European Politics and Societies, Vol. 8. No. I, 1-31.

Kelley, J.-l. McAllister-l. Mughan. 1985. The Decline of Class Revisited: Class and Party in England, 1964-1979. American Political Science Review 79: 719-37.

Kierzkowski, Henryk-Marek Okolski-Stanislaw Wellísz (eds). 1993. Stabilization and Structural Adjustment in Poland. London-New York: Routledge.

Kis János. 19907a. Liberalizmus ma. Beszélő, Szept. 29., 4. Kis János. 1990/b. Kettészakadhat-e az SZDSZ? 168 óra, No. 16: 4-5. Kis János. 1992. Gondolatok a közeljövőről. Magyar Hírlap, Decem-ber24.11.

Kitschelt, Herbert. 1992. The Formation of Party Systems in East Central Europe. Politics and Society, 20.1 (March): 7-50.

Konrád György. 1982. Anti-Politics. New York: Harcourt, Brace and Jovanovich.

Korpi, Walter. 1983. The Democratic Class Struggle. London: Routledge.

Kowalik, Tadeusz. 1992. Can Poland afford a Swedish Model? Dissent, Winter.

Kuron, J. 1994. Rzeczpospolita dia kazdego. [Köztársaságot minden­kinek] Zycie Gospodarcze No. 21.

Laclau, E.-C. Mouffe. 1985. Hegemony and Socialist Strategy. Lon­don: Verso

Lazarsfeld, Paul és társai 1948. The People's Choice. New Work: Co­lumbia University Press.

Lipset, S. M. 1981 [1960]. Political Man. Expanded Edition. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Lipset, S. M. 1991. No Third Way. In: Dániel Chirot (ed): The Crisis of Leninism and the Decline of the Left. Seattle: University of Washington Press.

Lipset, S. M.-S. Rokkan (eds). 1967. Party System and Political Alignments. New York: Free Press.

Lipset, S. M – S. Rokkan. 1967. Party System and Voter Alignment.New York: Free Press.

Manza, Jeft-Michael Hout-Clem Brooks. 1995. Class Voting in Capitalist Democracies since World War II: Dealignment, Realignment, orTrendless Fluctuation?. In: Annual Review of Sociology, Vol. 21.

Marshall, G.-D. Rose-H. Newby-C. Vogler. 1988. Social Class in Modern Britain. London: Unwin Hyman.

Mateju, Petr. 1996 (megjelenés alatt), in: Search of Recent Left-turns in Post-Communist Countries, In D. Treiman-P. Mateju-Szelényi I. (eds): Winners and Losers of Post-communist Transformations.

Marcuse, Herbert. 1969. An Essay on Liberation. Beacon Press: Boston.

Marx, Karl. 1975 [1843]. A hegeli államjog kritikája. Tájékoztató.

Michnik, Adam. 1993. Lengyel krétakör, Mozgó Világ, No. 3.: 17-33.

Offe, Claus. 1985. New Social Movements: Challenging the Boundaries of Institutional Politics. Social Research 52: 17-68.

Ost, David. 1993. The Politics of Interest in Post-Communist East Europe. Theory and Society 22: 4.

Piven, F. F. 1992. The Decline of Labor Parties: an Overview. In: Piven (ed): Labor Parties in Postindustrial Societies. New York: Oxford University Press, 1-19.

Przeworski, A.-J. Sprague. 1986. Paper Stones: A History of Electoral Socialism. Chicago: University of Chicago Press.

Péter Róbert. 1994. Középosztály, attitűdök, politikai preferenciák. In: Balogh István (szerk.):Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 203-226.

Reykowski, Janusz. 1994. Keynote address. In: Komitet Prognoz 'Polska XXI wieku' przy Rezydium PAN, Zmiany systemowe a mentalnosc polskiego spoleczenstwa. Warsaw.

Schlett István. 1994. A konzervatív gondolkodás nem szorult háttérbe. Kritika, No. 9: 8-9.

Simecka, Milan. 1992. A bal- és jobboldal kilátástalansága. Magyar Lettre Internationale, tavasz: 262-268.

Sombart, Werner. 1976. Why is there no socialism in the United States? White Plains, N. Y: M. E. Sharpe.

Szelényi Iván-Szelényi Szonja. 1991. The Vacuum in Hungárián Politics: Classes and Parties. New Left Review187. (May-June): 12-37.

Szelényi Szonja-Szelényi Iván-Wínifried R. Poster. 1995. Interests and Symbols in Post-Communist Political Culture:The Case of Hunga­ry. American Sociological Review.

Tamás Gáspár Miklós. 1989. Búcsú a baloldaltól. Kritika, No. 12: 10­16.

Teixera, R. A. 1987. Why Americans Don't Vote: Turnout Decline in the United States. 1960-84. New York: Greenwood Press. Weber, Max. Gazdaság és társadalom.

Wiekliem, D. L. 1991. The Two Lefts? Occupation and Party Choice in Francé, Italy and the Netherlands. American Journal of Sociology 96: 1327-61.

Wright, Eric O. 1985. Classes. London: Verso.

Wright, Eric 0.1989.The Debate on Classes. London: Verso

Wnuk-Lipinski, E. 1994. LeftTurn in Poland. A Sociological and Political Analysis. Warsaw: Institute of Political Studies, Polish Academy of Sciences.