1. Bevezetés

Karl Marx egyik örökérvényű tézise a korai demokratikus és tő­kés érdekek közötti feszültségre hívja fel a figyelmet. Az ő „brumaire tizennyolcadikája"¹ azt a naiv feltételezést cáfolja, hogy a társadalmi átalakulások zűrzavaros időszakában a tőke érde­keinek egybe kell esniük a megnyilvánuló közvéleménnyel. A mai nyugati (iparosodott) világnak, amely a „vörös veszély" felett ara­tott pirruszi győzelmét ünnepli, megbocsáthatunk azért, hogy ezt a feszültséget alulbecsüli. Furcsább azonban, hogy a marxista retorikától átitatott kelet-közép-európaiak mintha teljesen figyel­men kívül hagynák a polgári forradalom problémáit.

Nyugati kommentátorok között általános az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a demokrácia és a tőkés fejlődés kart karba öltve haladnak előre; hogy Borisz Jelcin Oroszország demokra­tikus és kapitalista jövőjének első számú vezére; az orosz par­lament lövetése pedig elkerülhetetlen lépés volt a biztonságos jövő érdekében. Ebben az írásban megkísérelem bizonyítani, hogy a demokratikus és a tőkés fejlődésnek nem kell feltét­lenül kéz a kézben haladnia; a Jelcin és az orosz Fehér Ház közötti vita a nemzetközi tőke érdekeltségei és az orosz nép közötti konfliktusként értelmezendő, illetve, hogy Jelcin szep­temberi puccsa a nemzetközi tőke érdekeinek a születendő orosz demokratikus mozgalom felett aratott győzelmét mutatja.

Ami következik tehát, az vázlatos áttekintése az orosz demok­rácia jelenlegi válságának, felhasználva Marxnak Louis Bona­parte 1852-es államcsínyéről szóló elemzését.² Az összehason­lítás két okkal magyarázható. Először is nehéz ellenállni a kí­sértésnek, hogy ne viszonyuljunk ironikusan egy olyan helyzet­hez, amelyben egy egykor önmagát szocialistának valló állam egy – szándékait és céljait tekintve – polgári forradalmat hajt végre. Ami ennél sokkal lényegesebb, hogy a jelenlegi átalaku­lásról szóló eddigi irodalom elég ideologikusan nyúlt a témához, és naivan visszhangozta Jelcin és az őt támogató nemzetközi tőke jelszavait.

A cikk első részében röviden bemutatom a jelenlegi helyzet modelljéül szolgáló Marx-művet, amelynek segítségével értel­mezhető Jelcin szeptemberi puccsa. A második rész egy sok­kal részletesebb elemzést nyújt arról, ahogyan én látom Jelcin „brumaire tizennyolcadikáját". Megkísérelek az eddigi elemzé­seknél megfelelőbb magyarázatot találni két problémakörrel kap­csolatban: 1. a nyugati vezetőktől érkező támogatás, és az ot­tani médiában kialakított kép Jelcin alkotmányellenes hatalom­átvételéről; 2. az államcsíny időzítése és okai. A harmadik rész ugyanezen szempontok szerint elemzi a választás utáni idősza­kot: az 1993. decemberi választási eredményeket, illetve az ezt követő piaci reakciókat, valamint a demokratikus és a kapitalis­ta fejlődés közötti feszültségekkel teli kapcsolatot.

A jelenlegi orosz forradalom jobb megértéséhez szükségünk van egy olyan elemzésre, mely egyrészt történelmi ihletettségű, másrészt hitelesen tükrözi napjaink gazdasági összefüggéseit.

2. A modell

Marxnak a francia ellenforradalomra vonatkozó írásait manapság a kapitalizmus és a demokrácia közötti kétséges kapcsolatra vo­natkozó elemzései miatt olvassák. A „Brumaire tizennyolcadiká­ban" Marx azt írja, hogy a polgárság az általános választójogra támaszkodott az ancien régime megdöntésekor, ugyanakkor a demokrácia mindennapi működtetését időigényesnek és haszon nélkülinek találta. Az elemzés végén megjegyzi, hogy a piaci sta­bilitás az – és nem a demokratikus ideálok -, amiben a pénztőke leginkább érdekelt. Bonaparte államcsínyének a támogatása ré­szükről egy, a demokrácia feletti rendszerre leadott szavazat.

Mindennek a magyarázatához Marx a második francia forra­dalom időszakát három részre osztotta. Az első szakaszban (1848. február) a különböző társadalmi rétegek széles szövet­sége fogott össze az idejemúlt királyság megdöntésére, és egy ideiglenes kormány felállítására. A második periódusban az új kormány felállításának terhe alatt a koalíció összeroppant. A rendpárt, amely a tulajdonra, családra, vallásra és rendre vo­natkozó hagyományos érdekeket képviselte, megbuktatta a mun­kásokat és szocialistákat képviselő anarchia pártját, hozzáse­gítve ezzel Louis Bonapartét köztársasági elnökké történő meg­választásához. A forradalom harmadik időszaka a Törvényho­zó Nemzetgyűléshez köthető alkotmányos rend uralma, amely egészen az államcsínyig tart. Ezen időszak alatt a rendpárt meg­osztottá vált, Bonaparte cselekedeteit pedig a pénzügyi hata­lom irányította. így megvalósulhatott a „rend" győzelme a de­mokrácia „rendzavarása" fölött. Végül tehát a „rend" nevében a tőke felőrölte a republikánus intézményeket. Hasonló módon a második oroszországi forradalom is eltérő szakaszokra osztha­tó fel: a forradalomhoz vezető út, amely Mihail Gorbacsov ne­véhez köthető, illetve egy rövid, nem éppen lelkesítő alkotmá­nyos interregnum, amely Jelcin vakmerő lépéséhez vezetett (1991 júniusától 1993 szeptemberéig).

A Gorbacsov-féle vezetés alatt – hasonlóan Franciaország­hoz – itt is létrejött egy nagy szövetséges tábor a szovjet rend­szer ellen. De ez a szövetség refompárti volt, és nem a rend­szert akarta lerombolni. A túláradó retorika ellenére csak ke­vés tényleges reform volt keresztülvihető Gorbacsov hatal­ma alatt, a szovjet gazdasági rendszer alapvető struktúrája továbbra is megmaradt. A gorbacsovi reformok nem érték el a régi rend megbuktatását, csak a legkevésbé hatékony párt­vezetőket váltották le. 1991 nyarára mindezek a reformok egy olyan gazdasági logikához vezettek, amely egy ellenőrizhetet­len lavinát indított el – magában hordozva egy forradalom lehe­tőségét. Ekkor Gorbacsov támogatók nélkül maradt; egy elavult társadalmi rendet próbált védelmezni olyan gazdasági erőkkel szemben, amelyeket már nem tudott elfojtani.³

Bár Gorbacsov gyakran tudott felmutatni demokratikus támo­gatást különféle ügyekben, pártfogóinak nagy része a régi szovjet rezsim védelmezői közül került ki. Mikor az új, produktívabb tár­sadalmi erők kezdték el fenyegetni a rendszert, megpróbálta helyreállítani a hatalmát – sikertelenül. A forradalom következő állomását, az alkotmányos időszak kezdetét a konzervatív „ke­ményvonalasok" puccskísérlete jelölte ki 1991 augusztusában. Gorbacsov és a régi rezsim híveinek visszaszorítására egy új szövetség jött létre, amely az Új Orosz Rendet képviselte, és amely a választás általi legitimáció előnyét élvezhette.

A Gorbacsovot támogató erőkhöz hasonlóan az új rendpárt két csoportot foglalt magában, amelyek néha ellenségesen, máskor pedig barátságosan viselkedtek egymással szemben. Együtt hangoztatták a régi rendszerrel való szembenállásukat, és közösen határozták meg induló platformjukat. Ugyanakkor az egyik csoportosulás a nemzetközi tőke befolyása alatt állt, míg a másik csoport a privatizációt támogató hazai érdekeket jelenítette meg.

A nemzetközi tőke hatását talán Oroszország növekvő adós­ságával ragadhatjuk meg legjobban.⁴ Amíg Oroszország jelen­legi kereskedelmi (magán-) adósságának nagy része, kb. 24 mil­liárd dollár (a teljes 27,5 milliárd dolláron belül) 1991 előtt kelet­kezett,⁵ a hivatalos adósságteher (egészében véve 32,8 milliárd dollár) döntő része az ezutáni időszakban halmozódott fel (mint­egy 18,8 milliárd dollár). 1992 végére a kamatterhek több mint 2 milliárd dollárt tettek ki.⁶ A piacgazdaságba való átmenet so­rán Oroszország rövid idő alatt növekvő függőségbe került a kül­földi tőkétől.

A hazai érdekeket a pártvezetőkből, illetve a hazai tőke képvi­selőiből alakult szövetség jelenítette meg, amely az új orosz gaz­daságon belüli erőteljes monopolizációs folyamatok mögött szer­veződött. Ez a tendencia szemben áll a nemzetközi tőke érde­keivel, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a fenti ellentét kibékíthetetlenné vált.⁷ A két szembenálló gazdasági erő közötti távolság növekedésével (egyikük a nagyobb hazai monopolizációt támo­gatja, a másik pedig a kisebb méretű hazai vállalatok versenyét tartaná elfogadhatónak) a nemzetközi tőkét és annak hazai el­lenpólusát összekötő kapocs végül is gyengének bizonyult.

A mostani orosz forradalom első két időszakának elemzése a figyelmes olvasó számára világossá teszi, hogy az 1993 őszén kibontakozó politikai csatározás nem egyszerűen régi ivócimbo­rák közötti civakodás eredménye.⁸ A konfliktus mögött valós érdekek állnak; minden forradalomnak van története, és vannak szponzorai is.

Orosz Bonaparte?                                                                                           (Socialist Review)

3. Az orosz bonapartizmus

Amikor 1991 augusztusában, felszállt a füst a megbukott „ellen­forradalmi" (értsd kommunista) államcsíny után Borisz Jelcin volt az egyetlen feddhetetlen politikai tekintély. A korábbi júniusi vá­lasztásokon öt éves időtartamra biztosította magának az elnöki széket. Mint az első (és egyetlen) közvetlenül megválasztott orosz elnök, Jelcin egy olyan alkotmány védelmére tett esküt, melynek a kereteit később túlságosan szűknek találta. 1993. szeptember 21-én, egy hétfői napon Jelcin kihirdette az orosz népnek, hogy fel kívánja oszlatni parlamentjüket.

Az új rezsimet bevezető Jelcin-rendelet a következő, igen pa­radoxnak tűnő címet viselte: „Az Orosz Föderáció lépésenkénti alkotmányos reformjáról". Eszerint „a parlament veszélyezteti az államot és az ország biztonságát". Az új Oroszországnak új államra, új alkotmányra, új parlamentre és új képviselőkre volt szüksége, de érdekes módon a szöveg nem tett említést egy új elnök személyéről.

Mint tudjuk, a rendelet hatályon kívül helyezte a Parlamentet, a Legfelsőbb Tanácsot és a Népi Küldöttek Kongresszusát. To­vábbi fontos lépésként a kormány felügyelete alá vonta a fő­ügyészt és a központi bankot, amelyek addig a parlament ellen­őrzése alatt álltak. Ráadásul az új parlamenti választásokig fel­függesztette az Alkotmánybíróság működését. Ez kézenfek­vő volt, mivel az Alkotmánybíróság korábban Jelcin dekrétumát alkotmányellenesnek nyilvánította.

Jelcin az új választásokat december közepére tervezte, amit valójában „kényelmetlennek, ugyanakkor mégis elkerülhetetlen­nek" vélt.⁹ Időközben javasolta, hogy egy Alkotmányügyi Bizott­ság és egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés hagyja jóvá az alkot­mánytervezetet. Egy Szövetségi Tanács felállítását szorgalmaz­ta, mely a régiók és köztársaságok tanácsi vezetőiből állna, és egyben a parlament felső házát alkotná. Az alsóház az állami duma 400 tagjából szerveződne, a választásokat pedig decem­berben tartanák.

A nyugati kormányok és újságírók – néhány kivételtől el­tekintve – továbbra is támogatták Jelcint; a parlamenti képvi­selők és az elnök közötti csatározásokat úgy állították be, mint az egykori gonosz kommunisták harcát a demokrá­cia, a szabad piac és a szabadság védelmezőivel szemben. Az alkotmány védelmezőit a társadalom torzszülöttjeiként áb­rázolták:

„A parlament Fehér Házon kívüli támogatói időskorúak, fiatal bűnözők, alkoholisták, vagy őrültek: csupán néhány tiszteletre­méltó állampolgár akad közöttük, illetve egy-két lelkes fiatal."¹⁰

Serge Schmemann a következőképpen próbálta meg leírni, amit ő az orosz Fehér Házon belüli képviselők zavaros reakciójának látott a puccshoz nyújtott nyugati támogatással kapcso­latban:

„Az országgyűlést nem "demokratikus úton« választották? A választás nem volt alkotmányos? A képviselők nem az erőegyen­súly biztosítékai lettek volna, akárcsak annyi más nyugati de­mokráciában?"¹¹

Ezek jogos kérdések. Az államcsínyt ugyanakkor semelyik fő­szereplő iszákosságával nem lehet magyarázni vagy védelmez­ni. De nem magyarázható demokratikus alapokon sem, ha figye­lembe veszünk néhány magasabb erkölcsi illetve politikai elvet.¹² Jelcin erőskezű fellépését azonban nem lehet igazolni sem a közvéleménykutatási eredményekkel,¹³ sem a későbbi népsza­vazásra való hivatkozással,¹⁴ sem azzal, hogy az emberek nem vonultak tömegesen az utcára.¹⁵

Milyen más magyarázata lehet Jelcin váratlan hatalom-meg­ragadásának? Mi magyarázhatja a puccs időpontját? Miért nem várta ki az alkotmányosan meghatározott választási időszakot? Az újságok eddigi elemzései egyáltalán nem voltak képesek ezeknek az alapvető kérdéseknek a megválaszolására. E feje­zet hátralévő része azt próbálja bizonyítani, hogy a nemzetközi tőke nemcsak az egyik haszonélvezője volt a jelcini államcsíny­nek, hanem a puccs időzítése és igazolása is magyarázható azzal, hogy igen komoly nyomás nehezedett Jelcinre a nemzet­közi tőke érdekeit képviselő csoportok részéről.

3.1. A puccsot kiváltó tényezők

Borisz Jelcin „brumaire-tizennyolcadikáját" a nemzetközi tőke támogatta. Az új orosz rendpárton belül játszódtak le a hazai és a külföldi tőke érdekkonfliktusai, amelyekről a közvélemény az elnök és a parlament teátrális jelenetein ke­resztül győződhetett meg. A nyugalom hamis érzetét 1992 első feléig lehetett fenntartani, innentől kezdve azonban a megosz­tottság egyre nyilvánvalóbbá és élesebbé vált. A színjáték vé­gét a közeledő költségvetési határidő jelezte.

A parlament kamaráiban a nemzeti érdekek megjelenítői ké­pessé váltak arra, hogy ellenszegüljenek a nemzetközi tőke ér­dekeinek. Uralmának fenntartása érdekében a nemzetközi tőke felvetette a parlament feloszlatásának lehetőségét. Jelcin igen készségesnek mutatkozott.

A nemzetközi tőke július elejétől kezdődően izgatottan várta a fejleményeket. A kaotikus körülmények között bevezetett valu­tareform után a nyugati kormányokkal és a Nemzetközi Valuta­alappal (IMF) fenntartott kapcsolat egyre bizalmatlanabbá vált. Szeptember elején az IMF tárgyalóküldöttségének vezetője, John Odling-Smee, találkozott az orosz kormánnyal, és tájékoztatta őket arról, hogy az IMF-források folyósításáról csak a költség­vetési tervezet elfogadása után lehet szó.¹⁶

Körülbelül ekkortájt Jelcin megakadályozta annak a törvény­tervezetnek az elfogadását, amely korlátozta volna a külföldi bankok oroszországi tevékenységeit. A parlament nem volt ké­pes kétharmados többséget felmutatni, ami szükséges lett vol­na Jelcin vétójának hatályon kívül helyezéséhez. A „nemzetközi tőkébe" történő korai beruházástól Jelcin természetesen jövő­beli hasznokat remélt. Mint látni fogjuk, támogatói nem feledkez­tek meg róla.

Jelcin korábban kétszer vétózta meg a parlament költségve­tési tervezetét. Az első júliusban történt, amikor a parlamenti ter­vezet 23 000 milliárd rubeles hiányt (kb. 23 milliárd dollárt) irány­zott elő a nehézségekkel küzdő iparágak megtámogatása érde­kében. Ez a GDP mintegy 25 százalékára növelte volna az álla­mi szektor deficitjét, ami felháborító arány a világ „kiegyensú­lyozott költségvetés párti" erőinek szemében.

A parlamenti költségvetés pontosan úgy nézett ki, mint ami­lyentől az IMF, Jelcin és nemzetközi gazdasági tanácsadói (Anders Aslund, Jeffrey Sachs, John Lockyard) legjobban rettegtek. A hivatalos vélemény szerint ezek a támogatások hiperinfláció­hoz vezethettek, holott az infláció már a támogatások bevezeté­se előtt is 30%-os volt havonta, így képmutatás volt egyedül a parlamentet hibáztatni Oroszország szorult gazdasági helyze­téért.

Ráadásul egy IMF döntés volt várható, amely egész biztosan hatással lett volna a tokiói találkozón, a G-7 által ígért 44 milli­árd dolláros támogatás sorsára. Ezt az is alátámasztja, hogy Michael Camdessus, az IMF vezérigazgatója indítványozta (szep­tember 23-án), hogy a fejlett országoknak bilateriális pénzügyi támogatást kellene nyújtaniuk Oroszországnak, számítva arra, hogy az IMF folytatni fogja a kölcsönök folyósítását.¹⁷

Teljesen egyértelmű, hogy a nemzetközi tőke érdekei Borisz Jelcin mögött sorakoztak fel, aki már felkészült a parlamenti erők­kel való közelgő összecsapásra. A nemzetközi tőke már hosszabb ideje úgy tekintette a parlamentet, mint a gazdasági re­formok legfőbb akadályát. Jelcin korai befektetése komoly ered­mények elérését garantálta, amennyiben ép bőrrel ússza meg az üzletet.

3.2. A puccs időzítése

Míg az eddigi fejezetek arról szóltak, hogy a nemzetközi tőké­nek miért állhat érdekében a puccs igazolása, addig most azt vizsgáljuk, hogy ugyanezek az érdekek mennyiben adnak ma­gyarázatot a puccs időzítésére. Jelcint két, egymással össze­függő határidő is szorította, amelyek vészesen közeledtek Orosz­ország naptárában.

Szeptember 22-én a parlamentnek – a rendes alkotmányos szabályok értelmében – szavaznia kellett Jelcinnek a költség­vetés tervezetét másodszor is megsemmisítő vétójáról (értsd: elvetnie azt). Ez volt az a költségvetés, amelyet az IMF teljesen elfogadhatatlannak talált. Ugyanezen a héten (szeptember 20­24 között) azonban a parlamentnek meg kellett vitatnia az Al­kotmányügyi Bizottság által beterjesztett törvényjavaslatokat, amelyek megszüntették volna az elnök vétóhoz való jogát. Rá­adásul bűncselekménynek nyilvánítottak volna minden olyan esetet, amikor az elnök nem engedelmeskedik a parlamentnek. Világos, hogy Jelcinnek meg kellett szabadulnia a parlamenttől, mielőtt az szabotálhatta volna az IMF-féle költségvetést, illetve veszélyeztethette az ő politikai legitimációját.

A másik tényező, amelyet figyelembe kell vennünk a puccs időzítésekor, az az, hogy Oroszország ígéretet tett egy készen­léti megállapodás október 1-ig való aláírására az IMF-el, amely részét képezte egy a nyugati hitelezőkkel egyeztetett adósság­átütemezési programnak. Oroszország mintegy 27,5 milliárd dollárral tartozott kereskedelmi banki hitelezőiek, ami tartalmaz­ta a 3 milliárd dollárra tehető kamathátralékokat is.¹⁸ Csupán 1993-ban a kamathátralékokat mintegy 1,5 milliárd dollárra be­csülték.

Oroszországnak a hivatalos hitelezők irányában fennálló adós­sága elérte a 37 milliárd dollárt. A szállítói hitelek és váltók ér­tékét közel 12 milliárdra becsülték. Összegezve, a puccs idején Oroszország teljes adóssága az új hitelekkel és a kamathátra­lékokkal együtt kb. 80 milliárd dollárra volt becsülhető.¹⁹

Különös véletlen, hogy az IMF és a Világbank által a hitele­zők (az úgynevezett Londoni Klub) és az orosz kormány rész­vételével megszervezett éves találkozójára éppen ezen a héten került sor Washington D. C-ben. Jelcin államcsínye után mind­két fél részéről felmerült a visszafizetési kötelezettség öt (eset­leg tíz) éves haladék utánra való kitolásának gondolata. A puccs előtt a visszafizetési megállapodásokat 90 napos („roll-over") pe­riódusok szerint kezelték. Ez volt az a bizonyos „roll-over" ha­táridő, amely október elsején járt le.

Ahogy a Parlament és az elnök közötti feszültség fokozódott, a tőke kifelé áramlott Oroszországból. A berlini kutatóintézet (Institut für Wirtschaftsforschung) kimutatása szerint mintegy 20 milliárd dollár hagyta el illegálisan az ország területét a megelő­ző évben.²⁰ Drasztikus lépésekre volt szükség ahhoz, hogy elhi­tethessék a tőkével: a számára kedvező reformok elkezdődtek.

3.3 Bonapartista gazdaságpolitikai lépések

A puccs indítéka és időzítése egyrészt a nemzetközi nagy­tőkétől való fokozódó függéssel, másrészt ezeknek a nyu­gati érdekcsoportoknak a növekvő türelmetlenségével ma­gyarázható. Amikor a nemzetközi tőke – explicit vagy implicit módon – sortüzet vezényel, akkor csak meg kell néznünk az új diktatórikus rezsim gazdaságpolitikai lépéseit, a mi esetünkben 1993 októbere és decembere között. Alkotmányossági béklyók­tól mentesen vajon Jelcin az IMF illetve a nyugati hitelezők által hangszerelt politikát hajtotta-e végre? A nemzetkőzi tőke hang­nemet váltott-e a puccs után?

Az államcsínyt követő második napon az új bonapartista prog­ramért felelős Jegor Gajdar megjelent a sajtó képviselői előtt, és elmondta, hogy az új gazdaságpolitikai lépések három fontos cél köré szerveződnek: az infláció csökkentése, a populista módszerek elkerülése és a gazdaság további liberalizálása.²¹ A pénzügyekért felelős miniszterelnök-helyettestől, Borisz Fjodorovtól megkérdezték, hogy most, a demokratikus keretek eltűn­tével milyen költségvetést tart elfogadhatónak. Erre elmosolyo­dott, és a következőkkel válaszolt: „Olyan költségvetést terjesz­tünk be, amilyet csak akarunk."²² Az általa bevezetett puccs-utá­ni reformok részeként eltörölték a kedvezményes hiteleket, a re­finanszírozási kamatláb pedig 17.5% lett egy hónapra, vagyis 592% egy évre vonatkozóan. Költségvetési tervezetében a defi­cit a GDP-nek csupán 9%-át tette ki.²³

A puccsot követő reformok megnyitották az utat a külföldi be­ruházások előtt. A hazai és az orosz törvényi szabályozás kö­zötti különbségek által zavart külföldi befektetők egy új, nagyvo­nalú szabályozás bevezetéséért lobbiztak. A puccsot követően Jelcin kijelentette, hogy a külföldi beruházásokról csakis szövet­ségi szinteken születhetnek döntések, a helyi hatóságok elve­szítik autonómiájukat saját körzetük beruházási kérdéseiben.

Maga a külföldi tőke is stratégiát váltott azonban a puccs nap­jaiban. Röviddel a puccs után a Hetek (G7) tisztviselői és az IMF deklarálták, hogy Jelcin nagymértékben növelte esélyeit segít­ségük elnyerésére, ami a reformok lelassulásával elveszni lát­szott.²⁴ Konkrétabban, a puccsot követő napon Németország (Oroszország legnagyobb hitelezője) bejelentette, hogy hajlan­dó lenne tárgyalni egy 8 milliárd márkás adósságátütemezési programról (a hátralékok 1991 vége óta halmozódtak). Válasz­képpen Oroszország ígéretet tett arra, hogy 500 millió márká­nak megfelelő adósságot visszafizet a hónap végéig.

Miként Bonaparténak a törékeny szövetsége az ancien régi­me ellenfeleivel, úgy Jelcinnek az orosz és a külföldi tőkével való együttműködése: az oroszországi rendpárt is szétesett a nemzetközi nagytőke igényeinek nyomása alatt. A demok­ratikus intézményeket a nagytőke bajnoka egy mozdulattal félredobta – az új rend nevében.

4. Választás utáni függelék

Nyilvánvaló, hogy Louis Bonaparte nem írt ki választást két hó­nappal az államcsínyét követően. Akkor hogyan lehetséges, hogy 1993 decemberében Oroszországban választásokat tartottak? Hogyan magyarázható ez a mi nézőpontunkból?

A választás két fontos kérdésről döntött: az új orosz Alkot­mány elfogadása, illetve képviselők választása a Parlament mindkét házába. Az eredmények közismertek, az interpretáció­juk pedig teljesen egybecseng a cikk mondanivalójával: az Al­kotmányra leadott szavazat lényegében a választási reformra leadott szavazatot jelentette; a Zsirinovszkijra szavazók pe­dig lényegében a további szabadpiaci reformok ellen emel­ték fel a hangjukat.

Ami ennél még érdekesebb, az a piacoknak és szószólóiknak a fenti választási eredményekre adott reakciója.²⁵ Attól való fé­lelmükben, hogy Jelcin esetleg felfigyel a választók üzeneté­re, a piaci reformerek tömegesen kiléptek az orosz kormányból.

Jegor Gajdar, a reformok egyik legprominensebb képviselője az elsők között lépett ki, miközben kijelentette: „Nem tudok úgy dol­gozni, hogy a legfontosabb eszközök nem állnak a rendelkezé­semre… amikor azokat a döntéseket, amelyeket én hoztam, nem hagyják jóvá, ugyanakkor azokat, amelyeket pedig veszélyes­nek találok, a kormány nyugodt szívvel támogatja."²⁶

Ella Pamfilova, a társadalombiztosításért felelős miniszter azonnal követte Gajdart. Amikor a pénzügyminiszter, Borisz Fjodorov is kilépett, a 23 tagú kabinetben már csak négy piacpárti maradt.²⁷

Ezután az új kormány beterjesztett egy impresszív (vagy inkább represszív) gazdaságpolitikai csomagtervet. Az IMF bizalmának elnyerése érdekében a kormány ígéretet tett arra, hogy az inflá­ció havi értékét leszorítja 7% alá. 1993-ban az infláció havi átla­gos értéke 20% körülire volt tehető. A választások után az infláci­ós ráta zuhanásszerűen csökkent: 1994 januárjában 22%, febru­árban 9,9%, márciusban pedig 8,7% volt. A választásokat követő időszakban az infláció értéke az 1992. januári gazdasági refor­moktól számítva a legalacsonyabb szintre csökkent.²⁸

Noha az alacsonyabb inflációs szint bizonyos mértékig a Fjodorov vezette – puccs-utáni, választás előtti – gazdaságpo­litikának is köszönhető, a döntő tényező a meghökkentően ke­mény hitelpolitika volt. Például 1994 márciusában Oroszország pozitív reálkamatlábat produkált: 9%-os havi, illetve 180%-os éves értékkel, ami messze a legmagasabb volt a világon.²⁹ Ezideig 1994-ben a hitelkihelyezések mértéke csupán 40%-át tette ki a kormány Hitel Bizottsága által engedélyezettnek.³⁰

A kormánynak a költségvetési deficit értékére tett javaslata meg­próbálja megközelíteni az IMF ajánlását, amely a GDP 6.5%-ánál húzza meg a határt. Néhányan igen komolyan gondolják, hogy ez be is fog következni, mivel a parlament júniusban már foglal­kozott a kérdéssel. A dolgok jelenlegi állása szerint a korrnány kb. 183.000 milliárd rubel kiadásra és 120.000 milliárd rubel be­vételre számíthat, azaz a deficit várhatóan a GDP 9%-a lesz. A teljesség kedvéért el kell mondanunk, hogy a költségvetés bevé­teli oldalát egy olyan előrejelzés alapján tervezték, amely 8%-os csökkenést prognosztizált az ipari termelésben. Az ipari termelés a legnagyobb negatívum a reformokról kialakult összképben. Az 1992-es adatokkal összevetve a termelés a választást követő min­den egyes hónapban negatív rekordot döntött az ágazati össze­hasonlításokban: 1994 februárjában 10%-kal, márciusban 28%-kal, áprilisban 29%-kal csökkent.³¹ Vállalkozások ezrei szünetel­tették a munkát, és még többen dolgoztak részmunkaidőben.

Az orosz ipar összeomlását követő vákuum helyét betöltő kül­földi beruházások támogatása érdekében Jelcin hat rendeletet adott ki 1994. május végén, amelyekben elvetette a kvóták és az engedélyek rendszerét az olaj- és földgázexportra vonatko­zóan, hároméves adómentes időszakot helyezett kilátásba a ter­melő szektor külföldi beruházásai számára, illetve javasolta az adóterhek könnyítését 10%-kal, 20%-ra.³²

Ily módon a választások után alakult kormány továbbra is fenn­tartotta Jelcinnek a nemzetközi hitelezők által lefektetett feltéte­lek melletti elkötelezettségét. Az új költségvetés egyértelműen próbál igazodni az IMF elvárásaihoz, és igyekszik figyelmen kí­vül hagyni azt a választói óhajt, amely a szabadpiaci reformok visszafogását célozza meg. De hogyan reagált a nemzetközi tőke Jelcin demokratikus teljesítményére?

A piaci reakciók igen sokatmondóak. A választásokat követő hónapokban az Oroszországot elhagyó tőke nagysága havi 1 milliárd dollárt tett ki, bár néhányan 2 milliárd dollárra be­csülik. Egyes becslések szerint 1990 óta 30 milliárd dollár hagyta el Oroszország területét. A jelzett időszakban a tőke­kiáramlás 1992-ben volt a legmagasabb (13 milliárd), a puccs évében, 1993-ban csökkent (8 milliárd), majd a választásokat követően újra megnőtt.³³

Mindennek a rubel-árfolyamra kifejtett hatása egészen drámai volt. 1994 januárjának első három hetében az orosz jegybank 1,5 milliárd dollárt használt fel a rubel stabilizálása érdekében. Összehasonlításként annyit, hogy az 1993-as év folyamán összesen 4 milliárd dollárt használtak fel erre a célra. 1994 utol­só négy hónapjában, illetve míg Jelcin csapatai az Orosz Parla­mentet próbálták bevenni, a rubel-dollár átváltási arány 1200 körül maradt, majd a választások és január 20-a között hirtelen 1607-re zuhant.³⁴

Az adóssághelyzet (a magán- és a hivatalos egyaránt) alig ja­vult. 1994-ben Oroszország külső finanszírozási szükséglete 34 milliárd dollár (amelyhez még további 1,5 milliárdnyi hitel érke­zik az IMF-től az áprilisi megállapodás alapján). Ezen belül 25 milliárd dollár olyan nyugati kereskedelmi bankoktól érkezik, amelyek elvetettek mindenfajta hosszú távú átütemezési javas­latot. Oroszország és ezen hitelezők között kötött megállapodá­sok újabb 90 napos „roll-over" tervekkel érnek fel, amelyek kö­zül a legutóbbi 1994. március 31-én ért véget.

A Párizsi Klubbal szemben 16 milliárdos adósság áll fenn, amelyhez hozzá kell vennünk az 1993-ról elmaradt kamathátra­lékokat. Eddig nem született egyezmény, hogyan kezeljék eze­ket az adósságokat, de a Párizsi Klub folytathatónak tartja az 1993-ban megkötött adósságátütemezési megállapodást, amíg egy új szerződés meg nem születik.

A legnagyobb figyelem az IMF oroszországi politikáját övezi, mivel ott a legszembetűnőbbek a tanácsok. 1994. április 29-én az IMF egy Oroszországnak nyújtandó 1,5 milliárd dolláros hitelről döntött. Bár a hitelnek fontos lélektani üzenete van, azért ez igen csekély összeg. 1,5 milliárd dollár Oroszországnak kb. kétheti költségvetési deficitét fedi le, és 0,8%-a az 1993-as GDP-nek. Az sem biztos, hogy ezt teljes egészében folyósít­ják; 1993-ban a Nyugat 28 milliárd dolláros csomagot ígért, és kb. 1 milliárd dollárt küldött. Az IMF 13 milliárdot ígért, és 1,5 milliárdot folyósított; míg a Világbank 3 milliárdot ígért, és csu­pán 600 milliót küldött el. A folyósított hitelek döntő hányada exporthitel volt.³⁵

A decemberi választások óta az új kormány továbbra is fenn­tartotta a nyugati hitelezők által elvárt gazdaságpolitikát. Az inf­láció és a költségvetési deficit a mértéke az IMF által meghúzott határokon belül maradt. Jelcin és Csernomirgyin a választások üzenetének figyelmen kívül hagyása mellett döntött, és tovább­ra is a nemzetközi tőke kedvében próbálnak járni.

A nemzetközi hitelezők ugyanakkor elég lekezelően bánnak Oroszországgal. Az államcsínyt követő lelkesedésüket némileg lehűtötte a demokratikus intézmények újonnani bevezetése. Az elvárásaikkal egybehangzó gazdasági célok helyett a piacok to­vábbra is a demokratikus/nacionalista kísértet árnyékában mű­ködnek, és egy sokkal stabilabb, kevésbé demokratikus rezsim után sóvárognak.

5. Következtetések

Ebben a cikkben nem azoknak a becsületét kívántam védelmez­ni, akik az orosz Fehér Házat védték. Gyanítom, hogy Haszbulatov úr és Ruckoj tábornok ugyanolyan agyafúrt és ravasz figu­rák, mint maga Jelcin. Azt sem állíthatom, hogy Vlagyimir Zsiri­novszkij Oroszország demokratikus megváltója. Ez az időszak nem a politikai elitek reneszánsza, sem Oroszországban, sem másutt.

Azt sem kívántam sugallmazni, hogy az IMF és a nagytőke kulcsfigurái dróton rángatnák a Jelcin nevű bábut. A nemzetkö­zi tőke és a modern állam közötti kapcsolat igen összetett, és ennek a definiálását nem egy ilyen rövid cikk végkövetkezteté­seinek helyén kell megtennünk.

Jelcin államcsínye nem igazolható azzal, hogy ő volt a de­mokrácia legnagyobb reménysége. A módszerei ebből a szempontból elég visszataszítóak. Az a közismert vélemény, amely szerint „Mr. Jelcin morális és politikai kötelessége volt – sőt még talán némi alkotmányos hatásköre is volt hozzá -, hogy megszabadítsa az országot a Népi Küldöttek Kongresszusától, amely leplezetlen reakciósokkal és másodosztályú politikusok­kal volt megrakva, akik éveken keresztül elodáztak mindenfajta változást",³⁶ – ha egyáltalán hihető – könnyen igazolhatná az Egyesült Államok szenátusának megdöntését, együtt más nyu­gati parlamentekkel. Az ilyen, és ehhez hasonló érvelések tart­hatatlanok.

Oroszország választások utáni küzdelmét beárnyékolja a par­lamenti ellenzék pszeudo-fasiszta természete. A Duma és a Szövetségi Tanács – a korábbi Fehér Házhoz hasonlóan – a mélyebb gazdasági érdekeken nyugvó demokratikus vágyakat és félelmeket reprezentálja. A fenti intézmények és a kormány közötti küzdelem nem a jó és a rossz harcát jelentik, ahogy azt gyakran beállítják, hanem egy nép félelmeit jelenítik meg attól a kemény gazdasági átalakulástól, amely a rendszer „ter­melő inputjainak" érdekeivel szembenálló termelési rendszer felé vezet.

Elemzésemmel a legfontosabb célom a marxi hagyomány fel­élesztése volt – persze tekintettel a korlátokra. A tőkés gazda­ság mérhetetlenül átalakult a XIX. század közepe óta. A nem­zetközi tőke befolyása – egy hosszú, a háborút követő megsza­kítás után – újra érezteti hatását a közügyekben., 1852-ben a francia tőke egyaránt hatott a belföldi és a nemzetközi politikai helyzetre: ezt Marx világosan bizonyította. 1994-re a tőke elvesz­tette ugyan a nemzeti karakterét, a befolyását azonban annál kevésbé. Nyilvánvaló persze, hogy a termelési és elosztási tech­nikák időközben drasztikusan átalakultak.

Másfelől, bizonyos igazságok túlélték a századfordulót: külö­nös tekintettel a kapitalizmus és a demokrácia közötti feszült kapcsolatra, amely az abszolutizmusból illetve más retrográd rezsimekből való átalakulás során jellemző. A munka, a föld és a tőke áruvá tétele természetellenes, fájdalmas művele­tekkel jár. A nyugati kapitalizmus csillogása ellenére ez a fájdalom nem a legvonzóbb alternatíva egy választó közös­ségnek, amely már rendelkezik tapasztalatokkal is. Mint ahogy a XIX. századi Franciaországban, a régi (szovjet) rendszer meg­döntéséhez Oroszországban is szükséges volt a választói tá­mogatás és legitimáció. A piacok tényleges létrehozásában azon­ban sokkal kisebb a demokrácia szerepe. Ez az a kritikus lecke, amelyet a nyugati kommentárok oly fájdalmasan elhallgattak.

(1994)

(Fordította Kovács Gabriella és Szabó Miklós)

Jegyzetek

Köszönetet szeretnék mondani különösen hasznos segítségükért Torbjorn Knutsen-nek, Magne Barthnak és Pavel K. Baevnek. A felelős­ség a leírtakért természetesen egyedül rám hárul. (A szerző jegyzete.)

¹ Karl Marx: The 18th Brumaire of Louis Bonaparte 11th Printing (New York: International Publishers, 1987 [1852]). Magyarul: Karl Marx és Friedrich Engels művei. 8. kötet. 1851-1853. Kossuth Könyvkiadó, 1962. 101-196.

² E két történelmi figura egymás mellé állításával nem azt szeretném sugallmazni, hogy Jelcin társadalmi helyzete és legitimitása megegyezne Louis Bonaparte-éval, sem pedig azt, hogy a XIX. századi Franciaország gazdaságának tanulságai közvetlenül alkalmazhatók lehetnének a mai oroszországi forradalomra. Az összehasonlítás csupán a születendő ka­pitalizmus és a demokratikus fejlődés közti kapcsolat tanulságaira vonat­kozik.

³ Mellesleg itt található a materialista fonal: Oroszország új termelő­erői konfliktusba kerültek a fennálló szovjet termelési kapcsolatokkal.

⁴ Az adósság nem az egyedüli mutatója a nemzetközi befolyásnak. A közvetlen külföldi beruházás szintén ilyen erő: néhány nehézipari ágaza­tot, vegyi- és vasipari ágazatokat a külföldi tőke közvetlenül felvásárolt,

⁵ 1991 januárjában Oroszország visszafizetései elkezdenek késnf, így létezik egy bizonyos közbeeső időszak, amely elválasztja Oroszország régi és új adósságait.

⁶ E fejezet adatainak forrása: Quentin Peel-Tracy Corrigan: Bankers to Discuss Debt Rescheduling. FinancialTimes, 1993.szeptember 24.

⁷ Az új orosz piacon a legjobb helyekért folyó harc talán a legfonto­sabb, de eddig legkevésbé megértett probléma ma Oroszországban. A nemzetközi és a hazai tőke közötti érdekek nem szükségszerűen állnak konfliktusban, ahogy azt már korábban említettem. Ha feltételezzük, hogy a hazai tőke érdekei egybeesnek az orosz maffiáéval, és ha egy-egy alvilági szervezet képes dominánssá válni az orosz terület különböző részein, akkor sokkal könnyebben válhat hatékonyabbá, mint bármelyik orosz állam, a csökkenő tranzakciós költségek és a növekvő stabilitás miatt. A nemzetközi tőke érdekeltsége megsokszorozódhat és virágoz­hat egy ilyen piacon. Amikor a nemzeti vagy matfiaérdekek maguk meg­osztottak (területi és szektoriális vonalak mentén), akkor válik hirtelen finnyássá a nemzetközi tőke.

⁸ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton: Iron Fist and Iron Glove: Financial Times, 1993. szeptember 15. Itt a szerzők megemlítik, hogy Ruszlán Haszbulatovnak az elnök ivási szokásait részletező, sértő megjegyzé­sei döntőek voltak a parlament lövetésének ügyében.

⁹ Lásd John Lloyd: President Ready to Fight Election Next June. Finan­cial Times, szeptember 24.

¹⁰ Lásd John Lloyd,:Days of Whine and Poses. Financial Times, 1993. szeptember 23.

¹¹ Lásd Serge Schmemann: Confusing Times for Russian Legislators. International Herald Tribüné, 1993. szeptember 27.

¹² Lásd pl. Edward Mortimer: West's Best Bet. Financial Times, 1993. szeptember 29.

¹³ A nyugati országok közvéleménykutatásainak problémái jól doku­mentáltak. A közvéleménykutatási adatok nem helyettesíthetik a válasz­tási eredményeket. Forradalmi időszakban még sokkal súlyosabbak le­hetnek a közvéleménykutatásokkal kapcsolatos problémák. Például a jelenlegi, puccs utáni felmérésről a Moszkvai Közvéleménykutató Ala­pítvány kimutatta, hogy az 1600 válaszadó közel 20%-a nem adott vá­laszt arra a kérdésre, hogy vajon támogatja-e az elnököt. Lásd The Battle for Russia. The Economist, 1993 október 27.

¹⁴ Bizonyos újságírói benyomások visszautalnak az áprilisi referendum­ra, amelyben a szavazók 67%-a válaszolt igennel a következő kérdésre: „Ön szerint szükségesek az előrehozott választások?" Lásd AH or Nothing, The Economist, 1993. szeptember 25. Ugyanakkor az áprilisi kérdések között nem szerepelt az, hogy a szavazó örülne-e egy diktatórikus puccs­nak, illetve a parlament egyoldalú feloszlatásának. Ennek fényében úgy vélem, néhány elemzőnek óvatosabbnak kellene lennie az olyan állítások­kal, amelyek elegendő demokratikus támogatást látnak az elnök „mögé".

¹⁵ Ez a hivatkozás az egyik legközismertebb. És egyben a legzavarba-ejtőbb is. A tömegtámogatottság eddig soha nem tartozott az orosz po­litikai csaták központi elemei közé. A bolsevikok 1917-berrnéhány ezer katona és felfegyverzett munkás segítségével szerezték meg a hatal­mat. Az eseményről szóló jónéhány beszámolóval ellentétben a legtöbb moszkvai nem vett részt az 1991-es halvaszületett puccskísérletben. Egyes becslések szerint csupán 30 000 emberről van szó, ami alig egy százaléka Moszkva lakosságának. Ugyanakkor 15 000 ember vonult az utcára 1993. október 3-án, hogy támogassa Ruckojt. Alekszandr Ruckoj támogatói Moszkva lakosságának 0,5%-át, Jelciné pedig 1,5%-át teszik ki. Ha tekintetbe vesszük a tartózkodásra ösztönző félelmi tényezőt az előbbi, illetve az orosz média támogató befolyását az utóbbi esetében, akkor ez a különbség már nem szignifikáns. Az adatok Michael Dobbs, Yeltsin: A Democrat Like His Society, With a Long Way to Go. International Herald Tribüné, 1993. szeptember 27.

¹⁶ Lásd Péter M. Johansen: Pa diktat fra pengefondet [Az IMF diktátu­mára]. Klassekampen, (Oslo) 1993. szeptember 24.

¹⁷ Lásd Péter Norman: IMF Chief Urges West to Give Financial Support. Financial Times, 1993. szeptember 24.

¹⁸ A következő adósságot mutató táblázatok Quentin Peel-Tracy Corrigan: Bankers to Discuss… című munkájából származnak.

¹⁹ Ugyanott.

²⁰ Lásd Péter M. Johansen: Pa diktat.

²¹ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton:Yeitsin Wins Support for Abolition of Parliament. Financial Times, 1993 szeptember 23.

²² Ugyanott.

²³ Lásd Anders Aslund: Gradualism Has Proven Ineffective in Russia. Financial Times, 1994. április 12.

²⁴ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton: Yeltsin Wins Support…

²⁵ A képviseleti demokrácia és a piaci reformok közötti feszültség már kifejeződött a szabadpiaci reformokat sürgető, Oroszország Választása nevezetű reformer párt kampányában. Anders Aslund a következő pa­radox terminusban fogalmazta meg a problémát: „Egyetlen demokrati­kus párt sem szólította meg igazán az embereket. Kiöregedett kommu­nisták stílusában szóltak hozzájuk." (Idézet in: The Roád to Ruin. The Economist, 1994. január 29., 27.). Csupán Vlagyimir Zsirinovszkij sze­me (és füle) vol1 nyitott az emberek érdekeire a kampány közben.

²⁶ Lásd John Lloyd: Gaidar Quits Russian Government. Financial Times, 1994. január 17.

²⁷ Ők a következők: Anatolij Csubajsz (privatizációs), Alexander Sokin (gazdasági), Szergej Sahraj (regionális és nemzeti ügyek) és Andrej Kozirjev (külügyi). 1994 májusában Sahrajt leváltották a posztjáról.

²⁸ Az adatok forrása: Inflation in Russia Slows to 15-month low of 8,7%. International Herald Tribüné, 1994. április 5.

²⁹ Lásd Anders Aslund: Gradualism Has Proved Ineffective in Russia.

³⁰ Lásd John Lloyd: The Conversion of Mr. Chernomyrdin. Financial Ti­mes, 1994. március 18.

³¹ Lásd John Lloyd: Yeltsin aide Wants Pledge to the IMF Relaxed. Fi­nancial Times, 1994. május 4.

³² Lásd Leyla Boulton: Yeltsin Acts to Stimulate Russia's Economic Re­form. Financial Times, 1994. május 22.

³³ Lásd Alan Friedman: Capital Flight From Russia is Escalating. Inter­national Herald Tribüné, 1994. január 14.; illetve Péter Norman: Russia External NeedsThisYear Put at $ 34bn. Financial Times, 1994. április 25.

³⁴ Lásd John Lloyd: Political Uncertainty Leaves the Rouble without a Prop. Financial Times, 1994. január 20.

³⁵ Lásd Jeffrey Sachs-Charles Wyplosz: How the West Should Help Russian Reform. Financial Times, 1994. január 11.

³⁶ Lásd Serge Schmemann: Confusing Times…

A két könyv kritikai ismertetését hadd kezdjem Szabó Miklós írásának felidézésével. Ez a kiváló történész ugyanis, miközben ugyanezeket a műveket elemezte, ahelyett, hogy történészhez illően depolitizálta volna írását, saját politikai indulataival terhel­te azt. Ezért van az, hogy noha méltán emeli ki Ripp elfogulat­lan történeti elemzésének erényeit, megalázóan „bánik el" Csiz­madia Ervin nagyszabású vállalkozásával. ítéletét nem érvek­kel, hanem személyes, méltán megszerzett, tudományos tekin­télyével támasztja alá. És ez a módszer sajnos nemcsak a múlt­ból ismerős, hanem ma sem szokatlan.

Szabó Miklós igazságtalanul állítja szembe Csizmadia Ervin könyvét Rippével. „Csizmadia bennfentes az SZDSZ-világban – írja -, de így nyert benyomásait hangsúlyozottan objektív elem­zés anyagaként kezeli. Ebből az értelmezési pozícióból nem jut termékenyebb értelmezési keretekhez a demokratikus ellenzék jellemzésében, mint a passzív társadalmi környezet és az avantgárd oppozíció vagy az intellektuel vezető elit és a plebe­jus tagság ellentétpártjaihoz. Ripp jobb látószögből elemez, és ezért értelmezési szempontja a rendszerváltás. Az ő beállításá­ban az SZDSZ kemény és következetes rendszerváltó párt. Eb­ből a megközelítésből jól értelmezhető az SZDSZ és az MSZP viszonya. Nehezebb az értelmezés, amikor a könyv az 1990-es választás utáni helyzetre térve az SZDSZ-MDF-viszonyt mint rendszerváltási alternatívák ellentétét vizsgálja. A szerző koalí­ciópárti MSZP-s álláspontról elemzi a kisebbik koalíciós partner történetét. Kívánja, hogy ama jobboldali keresztény-nemzeti fun­damentalizmus támadásaival szemben az SZDSZ őrizze meg erejét, s ezen a fronton az MSZP hosszabb időre tartsa meg a polgári szövetségest. Ám nem kívánja, hogy az SZDSZ az MSZP fejére nőjön, s erősebb partnerré váljon. Nem bocsátja meg az SZDSZ-nek az 1990-es antikommunista kampányt, de ez csu­pán tartózkodóvá teszi, nem ellenségessé." (Szabó Miklós: SZDSZ-kép végre nem „független politológus" ecsetjével. 4×4, 1995. december 7., 17-18.).

Ha Szabó Miklós szembeállítja a politológust a történésszel (s ezt a szembeállítást nem igen lehet ebben a formában értel­mezni), ő egy harmadik álláspontról értékeli a két könyvet: a párt­politikus álláspontjáról. Ez az álláspont egyébként teljesen jo­gosult („Hasznos-e a mű a pártnak?"; „Használ-e a munka az ügynek?"), csakhogy akkor nem igazán érthető, hogy ehhez mi­ért kellett Csizmadia könyvét sommásan elítélni? Hiszen amit leír, a bennfentesség, a benyomások objektív elemzés alapja­ként való kezelése, a nem termékeny értelmezési keretek stb. olyan minősítések, amelyek a művet ab ovo diszkvalifikálják az SZDSZ-es olvasók és általában az olvasók szemében. Anélkül azonban, hogy Szabó Miklós valójában is elemezné, értelme­zésekkel támasztaná alá saját minősítéseit. Ripp könyvének a méltatása, mindaz, amit Szabó Miklós a műről leírt, nem igé­nyelte a Csizmadia-monográfia sommás elintézését, különösen ilyen hányaveti módon.

Csizmadia Ervin kétségkívül nagyobb rokonszenvvel s mélyebb elkötelezettséggel közeledik a tárgyához, mint Ripp Zoltán. De, mint azt már a háromkötetes munka műfaji felosztása is jelzi, a könyv elsődleges feladatának a dokumentálást, a mintegy jelen idejű rögzítést tartja. A higgadt értékelés a dokumentálásra, a tények megállapítására, az önmeghatározásokkal való szembe­sítésre épülhetne, ettől viszont Csizmadia bizonyos fokig elha­tárolja magát; saját prekoncepcióját, saját felfogását az értéke­lésben, az immanens kritikai elemzésekben erősen korlátozza. Ez az önkorlátozás bizonyos szempontból tiszteletreméltó sze­rénység, másrészt azonban az olvasóban hiányérzetet kelt, hi­szen az egyes szereplők öndefiníciójából kiformálódó igazságok, nézetek a rendszerszerű értelmezési keretek hiányában relativizálódnak. Csizmadia nem apologéta, hanem (okulva a „pre-modern" értelmezések elfogultságaiból) „posztmodern" módon, szándékosan korlátozza önmagát. Az egyes nézetek így a tör­ténelem „narratíváiként" jelennek meg, s Csizmadia nem érzi fel­jogosítva magát arra, hogy rangsoroljon közöttük, megítélje őket. Ezt csak akkor tehetné, ha saját rendszerezett álláspontja lenne a történésekről. A posztmodernizmus (isten tudja, mit is jelent ez a szó?) így leltárba veheti a történelemről kialakított nézeteket, de nem jeleníti meg a történelmet.

A könyv monográfiakötetének történetírása, eseményleírása túlságosan általános ahhoz, hogy – mai tapasztalataink alapján – ezt a szerepet betölthesse. Ebben a keretben nagyon nehéz kellő történelmi distanciát tartania a demokratikus ellenzékkel szemben, különösen az interjúkötetnél, amelynél a műfaj mind­végig feltételezi a személyes nexusokat. A rokonszenv s a csak­nem évtizedes kapcsolat nyílt megvallása nem a bennfentesség (általam értelmezhetetlen) attitűdjét jelenti Csizmadiánál, hanem sokkal inkább azt a kérdést veti fel, hogy az interjúk, a doku­mentumok s az értékelések elkötelezettsége végül is lehetővé teszi-e azt, hogy a szerző valóban időtálló elemzést adjon. Csiz­madia szinte csak „rásegítő" kérdésekkel rögzíti a demok­ratikus ellenzék „hőseinek" már-már a veteránokra emlékez­tető emlékezéseit, de nem konfrontálja sem külső, sem bel­ső forrásból táplálkozó más véleményekkel. Felmerül a kér­dés: a szerző valójában képes-e elemezni és értelmezni interjú­alanyait? Nem mintha ez kötelező lenne számára, de a kérdező önkorlátozása így nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerű kom­mentátori szerepre vállalkozik, és ez a szerep, passzivitása mi­att, könnyen olyan látszatot kelthet, hogy Csizmadia teljes egé­szében azonosul interjú-alanyaival. Ha tudatosan vállalja azt, hogy a demokratikus ellenzék prominens alakjainak a rendszer­váltás szociológiai és intellektuális előzményeiről szóló emléke­zéseit és „narratíváit" 1990 után, tehát közvetlenül a rendszer­váltás után rögzíti, akkor is felmerülne az a kérdés, hogy interjú­alanyainak arcképcsarnoka valójában tükrözi-e a demokratikus ellenzék belső tagoltságát, különböző áramlatait. A jövendő elem­zések számára (más dokumentumkötetekkel együtt) így is fon­tos történeti anyagot jelentene, de a szerző saját értelmezése mindenképpen akkor is hiányozna. Az interjúknál az értelmező mozzanatok hiánya azzal jár, hogy akik nem szerepelnek a kö­tetben, azoknak ebből fakad a hiányérzetük, akik._;szerepelnek, (mint Szabó Miklós is) azoknak abból, hogy az interjúkhoz a szer­zőtől nem találnak külső megerősítést és igazolást.

Kevesebb problémát jelent a dokumentumkötet. Ez az össze­állítás igen jó válogatás, viszonylag teljes képet kapunk a de­mokratikus ellenzék politikai és intellektuális fejlődéséről. Ugyan­akkor nem tartalmaz olyan új felfedezéseket, új mozzanatokat vagy új szempontokat, amelyek a demokratikus ellenzékről ed­dig kialakult összképet vagy a demokratikus ellenzéknek önma­gáról kialakított képét alapjaiban érintené, vagy új megvilágítás­ba helyezné. A dokumentumgyűjtemény, valamint az interjú-kö­tet alapvetően „melléklet" a monografikus feldolgozáshoz; ebből következően a monográfia feladata az értelmezés és a folyamat­ábrázolás. Amit tehát Szabó Miklós meglehetősen publicisztikus modorban bírál, a „bennfentesség" problémája, a monog­ráfia esetében lehet igazán szempont, hiszen a szerző és az interpretátor voltaképpen itt adhat átfogó képet a demokratikus ellenzék s vele a magyar történelem csaknem három évtizedé­ről.

Szabó Miklós ellenszenve odáig terjed Csizmadia iránt, hogy még sajátos műfaji polémiába (?) is kezd. Szerinte Csizmadia könyve politológiai, míg Ripp könyve történeti jellegű. Ezt a kü­lönbségtételt nemigen lehet értelmezni. Különösen akkor nem, ha azt vesszük alapul, hogy Csizmadia elemzése lezárt korszak­kal foglalkozik, hiszen a rendszerváltással történelmileg mégis­csak új fejezet kezdődik, míg Ripp Zoltán könyve történelmileg „befejezetlen", hiszen a jelen története. Ebben a vonatkozás­ban tehát a politológiai és a történeti nézőpont szembeállítása a két mű kapcsán egyáltalán nem kézenfekvő. Nem beszélve arról, hogy nem is nagyon értelmezhető így az ún. „politológiai" nézőpont, hiszen Csizmadia Ervin könyve nem a politológia paradigmatikus módszerével íródott, hanem sokkal inkább a de­mokratikus ellenzék politikatörténetének összefoglalására tesz kísérletet. Ellenkezőleg áll tehát a dolog: Csizmadia elemzései­ből éppen a politológiai, elméleti összefoglalások, valamint a politikai szociológiai megalapozások hiányzanak. Témáját a po­litikatörténetre szűkíti, amivel bizony komoly hiányérzetet kelt olvasóiban. E szűk politikatörténeti nézőpont miatt hiányzik a rendszer és a rendszerváltás politológiai értelmezése, ugyanígy a tulajdonviszonyoknak, a hatalmi és uralmi struk­túráknak fogalmilag is kikristályosodott elemzése; ezek je­lentenék Csizmadia elemzéseinek történeti-szociológiai alapjait. A mű ábrázolja a demokratikus ellenzék létrejöttét, ábrázolja a demokratikus ellenzék ideológiai és politikai tagolódását meg­határozott periódusokban, ábrázolja a nemzetközi politikai kör­nyezetet, valamint a korábbi uralkodó elit magatartásának vál­tozásait a demokratikus ellenzék kihívásaira, de hiányzik egy mélyebb történeti-szociológiai megalapozás, amelyben a szer­ző a politikatörténetnek a posztmodern „narratívaknál" átfogóbb, mélyebb és lényegesebb értelmezését adhatná. A szerző – az átfogóbb és kritikusabb értelmezés hiánya miatt – mintegy eltű­nik a tárgy mögött, de a történelemelemzés hiányosságai miatt egyben a történelmi folyamat totalitása is eltűnik. Marad a ha­talom és az ellenzék, az államkultúra és az ellenzék konfliktu­sainak politikatörténete.

Mindezt azonban méltánytalan dolog lenne számon kérni Csiz­madián, több okból is. Egyrészt azért, mert Csizmadia áttekin­tése egy későbbi, értelmező feldolgozásnak fontos előfeltétele, tehát egy fontos történeti korszak feldolgozásának kikerülhetet­len munkafázisáról van szó. Másrészt viszont a demokratikus ellenzék történeti-szociológiai értelmezéséhez csak a kelet-kö­zép-európai átmenet feltárásán keresztül juthatunk el. Annak elemzésén keresztül, ahogyan az államszocializmusok, tehát egy specifikus tulajdon-, hatalom- és uralmi viszonyokat jelentő for­ma felbomlásának s átalakulásának kérdéseit megértjük, s az átmenet problémáit mintegy paradigmatikusan is rögzíteni tud­juk. „A »tranzitológia« paradigmáján belül dolgozó tudósok – írja Szelényi Iván – kimondva vagy kimondatlanul feltételezik, hogy az államszocializmus összeomlása után a társadalmak szükségszerűen a piaci kapitalizmus és a demokrácia Nyugat-Európából és Észak-Amerikából ismert típusa felé haladnak. …E társadalmak nem »a szocializmus romjain építik<< – külföldről is­mert mintákat »megvalósítva« – a kapitalizmust; pontosabb, ha azt mondjuk, hogy »a szocializmus romjaiból« igyekeznek egy újfajta, működőképes gazdasági rendszert kiépíteni." (Szelényi Iván: Menedzser-kapitalizmus. Magyar Lettre Internationale, 1995. tél, 19. sz.)

Csizmadia könyvéből a formának ez az elemzése hiányzik. Pedig voltaképpen ez jelentette volna a valódi politológiai elem­zést a szűken vett politikatörténettel szemben. Másrészt viszont egy ilyenfajta feldolgozásnak a tudományos, történeti, szocioló­giai és elméleti feltételei csak most érlelődnek, tehát nem lenne méltányos ezek hiányát Csizmadia első áttekintésén számon­kérni. Az erre vonatkozó elemzések az utóbbi időszak, elsősor­ban az utóbbi két év elméleti és szociológiai kutatásainak ered­ményeként születtek meg.

Ha tehát Csizmadia Ervin könyvével kapcsolatbaja ambivalen­sek az olvasó benyomásai, az leginkább egy kvázi- jelenidejűségből adódó ambivalenciára vezethető vissza: Csizmadia szinte mindent leír a demokratikus ellenzék politikatörténetéről, amit tudni érdemes (néha még többet is), de ez a történet mind az érintettekben, mind az olvasókban a legújabb történelmi tapasz­talatokkal konfrontálódik, s a politikatörténetből kibontakozó, a demokratikus ellenzék által anticipált jövőkép s a jelen empiri­kus tapasztalatai között szinte értelmezhetetlenül nagy törések vannak. Sem a demokratikus ellenzék egyes irányzatai közötti összefüggések, sem a demokratikus ellenzék különböző perió­dusokban megfogalmazott programjai nem foghatók fel úgy, mint a jelen történelmi periódus sajátosságainak elméleti és politikai megalapozására tett kísérletek. Mai tapasztalataink alapján a magyar demokratikus ellenzék története sokkal inkább a magyar szocializmus utolsó korszakának az epifenomenon-jaként jelenik meg, mint a magyar posztszocialista politikai demokrácia és történelmi forma elméleti megalapozásaként. S ez nem arra vezethető vissza, mintha a magyar demokratikus ellenzék gondolkodása nem lett volna teleologikus, hanem arra, hogy a gondolkodás telosz-mozzanata egy változó politikai tak­tikába ágyazódott be, az államszocialista forma válsága kibon­takozásának egyes periódusaihoz kötődött. Tehát a magyar de­mokratikus ellenzék gondolati fejlődésének sincs önálló törté­nete (bármennyire is illetlen ezzel kapcsolatban Marxra utalni), ez a történet mélyen beágyazódik a szocializmus legitimációs válságának történetébe.

Más kérdés az, hogy éppen a rendszerváltás folyamatában a politikai diszkontinuitás miatt nehéz megtalálni a jelen és a múlt története között a történeti és szociológiai kontinuitás mozzana­tait és trendjeit. De a jelen története nem fogható fel úgy, mint a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke által anticipált történet, noha a demokratikus ellenzék gondolkodásában a technével szemben a telosz volt a domináns elem, s ennyiben ez a gondolkodás is kelet-európai. Még akkor is, ha a rendszerkri­tikai attitűd meghatározó volt a második nyilvánosságban. Legi­timációjában az ellenzék előbb a történelemben felvállalt konti­nuitást hangsúlyozta, fokozatosan tért át egy megreformált, fel­világosult autoriter szocializmustól, valamiféle szocialisztikus és demokratikus harmadikutasságtól 1956 baloldali tradícióinak vállalására, majd – különösen 1987 után – a jövőre vonatkozó elképzelések, nyersen és egyértelműen egy liberális polgári de­mokrácia, egy közvetett parlamentáris demokrácia politikai anticipálásához jutott el. De mindaz, amit ők az átmenetről mond­tak, nem kapott elméleti távlatokat, nem szervesült a rendszer­váltás politikai aktusaihoz.

Míg a múltra vonatkoztató legitimációs hivatkozásokban a magyar 1956 és a csehszlovák 1968 különböző időszakokban, különböző hangsúlyokkal központi helyet kapott, a nyolcvanas évek végén egyre nyilvánvalóbban fogalmazódott meg egy nyugat-európai, illetve amerikai liberális demokrácia utópi­ája, mint a jövőre irányuló legitimációs hivatkozás. Ez per­sze nem Pallasz Athénéként pattant elő, hanem viszonylag hosszú idő alatt megformált jövőkép lett (amihez hozzá kell venni, hogy a konkrét megfogalmazást mindig befolyásolja a demok­ratikus ellenzék politikai taktikai érdeke is), de azzal együtt, hogy az 1968-as dezilluzionizmustól 1989-ig többé-kevésbé követke­zetesen előrehaladó folyamatnak bizonyult, az átmenetre vonat­kozó kérdések sohasem nyertek elméletileg következetes kifej­tést. Ezek az átmenetre vonatkozó elképzelések ugyanis már csak egy választási párt programjának szintjén fogalmazódnak meg. Csizmadia könyve kevésbé tudatosan és nem mindig elég­gé plasztikusan írja le ezt a folyamatot, de mind az interjúkötet­ben közölt önmeghatározások, mind pedig a dokumentumkötet­ben közölt ellenzéki dokumentumok több oldalról igazolják ezt a gondolati fejlődést, valamint azt, hogy az ellenzék a hetvenes évek második felére teljesedik ki leginkább elméletileg.

Hogy az ellenzéki gondolkodás forrásaiban, majd pedig belső irányzatainak tagoltságában nem egységes, tehát hogy koránt­sem egységes irányzatról van szó, azt Csizmadia Ervin könyve széleskörűen és gazdagon dokumentálva mutatja be. Ezt más források, feldolgozások is igazolják, noha korántsem a Csizma­diáéhoz hasonló részletezéssel és teljességgel. A könyvből azon­ban kiderül, hogy az ellenzék intellektuális fejlődése 1968 után a lengyel Szolidaritás paradigmaváltásának a megértéséig a leg­inkább egyértelmű, hiszen a hatalommal való együttműködés il­lúzióvesztő felmodásából ez alatt az idő alatt jutnak el az állam­kultúrán és az államhatalmi struktúrákon kívüli társadalmi önvé­delem – a lengyel tapasztalatok alapján – osztálybázisú meg­szervezésének (és megszerveződésének) problematikájáig. Ép­pen a lengyel ellenállás 1976 utáni tapasztalatainak tükrében válik világossá az a körülmény, miszerint a magyar nemzeti fej­lődés számára fontos, hogy az osztályszerkezetek eltűnése a szocializmussal szembeni önvédelem társadalmi megszervezé­sét más utakra sorolja, mint a lengyelt, nem teszi lehetővé, hogy a nemzeti ellenállás egy újraszervezett osztály bázisán bonta­kozzék ki, hanem sokkal inkább az alternatív gazdaság és az alternatív kultúra kérdését állítja középpontba. A magyar ellen­állásnak egy (látszólag) depolitizált, az egyéni cselekvésre, túl­élési stratégiákra épülő „polgárosodás" a hordozója. Az ellenál­lás másfelől ösztönzéseket kap az omnipotens és paternalista állam legitimációjának a hetvenes évek végén bekövetkező fo­kozatos gyengüléseiből, s a nyolcvanas évekre kialakult totá­lis válságából. A rendszerváltást előkészítő politikai erők ponto­san ennek a belső, legitimációs válságnak a különböző interp­retációjára építették politikai taktikájukat. De minél közelebb ke­rültünk a legitimációs bázis összeomlásához, a jövőre vonatko­zó elképzelések annál általánosabbak és elvontabbak lettek. Míg végül a demokratikus ellenzék is eljut egy parlamenti demokrá­cia megteremtésének politikai programjához, de az erre vonat­kozó gazdasági, szociológiai és intézményi kérdésekről szük­ségképpen csak mint normatív, politikailag artikulált, elvont cél­ról beszél.

Ebben az értelemben tehát Csizmadia monográfiája történeti mű, méghozzá politikatörténet, paradigmatikusan nem politoló­giai. Ha azokat a gazdasági, szociológiai, politikai-szociológiai kérdéseket kérjük számon az elemzésein, amelyek a rendszer­váltáshoz vezető folyamatokat tennék a mű középponti kérdé­sévé, az már nem a demokratikus ellenzék politikai története, hanem a rendszerváltás előzményeinek történeti-szociológiai elemzése lenne. Ezt az igényt a kötet „kitekintései" a nemzetkö­zi és hazai belpolitikai folyamatokra nem pótolják, mert amíg a demokratikus ellenzék belső fejlődésének terepén Csizmadia otthonosan, nagy empátiával mozog, a nemzetközi politikai vagy a belpolitikai fejlődés leírásában többnyire az általánosságok szintjén marad, a rendszerváltáshoz vezető folyamatok ábrázo­lása nem válik modellértékűvé nála. Ebből következik, hogy Csiz­madia könyvéből nem vezetnek elméletileg megalapozott utak a rendszerváltás alapkérdéseinek megértéséhez, mint ahogyan kelet-közép-európai átmenet tranzitológiai elemzé­séhez sem.

Ripp könyve nem műfajában különbözik Csizmadia monográ­fiájától, hanem abban, hogy Ripp Zoltán témáját eleve az SZDSZ-re, mint pártra szűkíti, tehát eleve szűkebb, jól körülhatárolt poli­tikai szervezetet elemez. Kiindulópontja, a Társadalmi Szerző­dés (1987) a demokratikus ellenzék párttá szerveződésének fo­lyamatában valóban felfogható a párttá szerveződés kiinduló­pontjának. Ripp Zoltán tehát párttörténetet ír, adottnak veszi a rendszerváltás gazdasági, történeti és politikai szociológiai kér­déseit csakúgy, mint azokat a nemzetközi összefüggéseket, amelyeket dokumentumok hiányában nem tárgyal. Az álláspont méltányolható, noha az SZDSZ majdan megírandó teljes törté­netéhez hozzátartozik a nemzetközi politikai és pénzügyi szer­vezetek közreműködése a magyar rendszerváltásban. Ripp Zol­tán tudatos témaelhatárolása tehermentesíti könyvét. Azok a kérdések, amelyeket Csizmadia könyvével szemben különböző oldalról meg lehet fogalmazni, Ripp könyve kapcsán fel se me­rülnek. Míg a demokratikus ellenzék társadalmi-kulturális érte­lemben egy sajátos civil szerveződés és sajátos, noha nem egy­séges szubkultúra, amely a zárt hatalmi intézményekhez mint egy nyitott, szubkulturális szervezet viszonyul, addig az SZDSZ rövid időszak alatt zárt politikai struktúrává alakul, belső ide­ológiai és kulturális ellentmondása belül marad a zárt poli­tikai intézményen, specifikus helye van a magyar parlamenta­rizmus politikai struktúrájában is. A demokratikus ellenzéki szub­kultúra különböző csoportjai nem alkottak feltétlenül rendszert, a zárt politikai struktúra szubkulturális és ideológiai tagoltsága viszont belül marad a rendszeren. Ebben a vonatkozásban te­hát Ripp tematikus elhatárolása kézenfekvő volt; noha termé­szetesen azok a kérdések, amelyek „a rendszerváltó SZDSZ" kulturális és ideológiai sajátosságaihoz hozzátartoznak, geneti­kailag levezethetők a demokratikus ellenzék meghatározott cso­portjaiból, de a demokratikus ellenzék politikai és szociológiai kérdéskomplexuma, valamint az SZDSZ-nek mint pártnak a tör­ténete között nem egyszerűen lineáris folytonosság van, hanem legalább olyan fontosak a diszkontinuitás mozzanatai is, akár történelmileg, akár a demokratikus ellenzék és az SZDSZ szer­vezetszociológiai kérdéseit vizsgáljuk. Az SZDSZ politikai atti­tűdjének változásai, belső tagoltsága, állandó konfliktusa a ra­dikalizmus és a liberalizmus között egy mozgalom párttá alaku­lásának folyamatát jelzi, s az „előtörténet" meghatározó kulturá­lis sajátosságainak fokozatos leküzdését. A radikalizmus és a belső tagoltság meghatározásában az SZDSZ politikai attitűd­jének változása a döntő. A radikalizmus és a liberalizmus állandó belső konfliktusainak megfelelően változik ugyanis a párt karaktere. Ennek ábrázolása Ripp könyvében telitalálat, ám a magyar liberalizmus és a magyar politikai radikalizmus tör­téneti-szociológiai elemzése egy majdani Szekfű Gyula-i méretű monográfia feladata lehet csupán, ehhez képest Ripp könyve a kutatás kérdésfeltevésének tudatos korlátozásán alapul. Ezért tű­nik érettebbnek, kidolgozottabbnak és befejezettebbnek Csizma­dia grandiózus méretű monográfiájánál, bár Ripp is adós maradt az SZDSZ létrejötte nemzetközi hátterének vizsgálatával.

Ripp Zoltánnak nem kellett a rendszerváltó párt elemzéséhez a rendszerváltás politikai szociológiai, illetve gazdasági kérdé­seit elemeznie. Ő ugyanis nem okokat, struktúrákat vizsgált, hanem a politikai események, történések sorát. Csizmadiá­nál viszont a demokratikus ellenzék politikai történetírása köz­ben valójában egyetlen kérdés sem érthető, ha nem veti fel a modellválságot, a modernizációs zsákutcát, a pártállam legiti­mációs problémáit. A magyar demokratikus ellenzék elemzését bele kell illesztenie a kelet-közép-európai modellválságnak, il­letve a modernizációs utak válságának regionális kérdéseibe. A demokratikus ellenzék kialakulása, az egyes irányzatok belső fejlődése, illetve az egyes irányzatok közötti mindenkori erővi­szonyok meghatározása nem függetleníthető a konkrét történe­ti-szociológiai kérdésektől. Az interjúk – legyenek azok akár olyan távlatosak is mint Kis Jánosé – ezt az értelmezést nem pótolhatják, hiszen az alanyok az érintettség miatt is elsősor­ban az egyes irányzatok öndefiniálását hajtják végre. Az így ki­rajzolódó kép viszont számos esetben nem magyarázza meg az egyes irányzatok sajátos szubkulturális, ideológiai és elmé­leti kérdéseit. Krassó és Nagy Jenő, akik a demokratikus ellen­zéknek – elfogadva önmeghatározásukat – az ún. plebejus szár­nyához tartoznak, nemcsak generációsán és szubkulturális at­titűdjeiket tekintve képviselnek egészen más és más csoportot, de az a jövőkép amely rendszerkritikai tevékenységüket meg­határozza, politikailag is élesen különbözik. Krassó közelebb áll a kötetben nem szereplő Mikes Tamáshoz vagy Szálai Pálhoz, mint a SZETA képviselőihez (akik nem reprezentánsaikkal sze­repelnek az interjú-kötetben), pedig a plebejus jelző tevékeny­ségük preferált társadalmi csoportjait illetően mindkét irányzat esetében több-kevesebb joggal használható. Ám Krassónál, Mikesnél, Szálainál, sőt akár Eörsinél is, ez döntően az 1956-os forradalom egy baloldali interpretációjára támaszkodik, s ez a tradíció határozza meg azt a jövőképet is, amely legitimálja tevékenységüket. A SZETA esetében viszont az elvontabb, ideologikusabb legitimációs bázis helyén a rendszerkritika a le­gitimációs bázis: az egyenlőséggel önmagát legitimálni akaró pártállammal szemben az egyenlőtlenség konkrét szociológiai empirikus fényeinek a rendszerbe foglalása. S mint tudható: az 1956-os tradíciókból építkező plebejus baloldali hagyományok­ból éppúgy nem következik az 1990 utáni gazdasági-politikai modell, mint ahogyan az egyenlőtlenséget rendszerkritikai spekt­rumba állító SZETA-ból sem vezetnek utak az 1990 utáni hely­zet megértéséhez.

A nyolcvanas évek második felére a hetvenes évek lengyel tapasztalatainak magyar adaptálása egyre lehetetlenebbnek tű­nik. Az államhatalmon és az államkultúrán kívül szerveződő el­lenállás és önvédelem koncepciója (osztálybázis hiányában) leg­feljebb elméletileg, értelmiségi szubkulturális jelenségként jelen­hetett meg. Ezt világosan tükrözi az ellenzék által ösztönzött szakszervezeti szervezkedések kudarca. Ez a fiaskó jelezte, hogy a politikai rendszer reformja nálunk nem támaszkod­hatott a különböző osztályokkal és rétegekkel kötött új kon­szenzusokra, a demokrácia új konstitúciójának szociológiai bá­zisa pedig az értelmiségiből politikaivá, a szocialista menedzser­ből gazdasági elitté, s a kisvállalkozóból nagyvállalkozóvá ala­kuló elitcsoportokból áll. Maga a társadalom nem rétegződött át: a kádárizmus legsúlyosabb öröksége a strukturálatlan, ato­mizált társadalom (ahol a vesztesek rétegeihez tartozók egyé­nileg keresnek túlélési stratégiákat), s vele szemben az elit, amely kontinuus a nyolcvanas évek második felében kialakuló gazdasági (menedzser) elit átalakuló politikai elitjével. Az értel­miségi elit rosszkedve éppen abból fakad, hogy sem szervesülni, sem függetlenné válni nem tudott a gazdasági és a politikai elit­től. Ugyanakkor a „vesztes" rétegekhez ma már nem talál utat: amikor a Társadalmi Szerződésben lefektetett önigazgatási elvet taktikainak minősítve kidobták a formálódó pártprog­ramokból, elvesztették ennek az esélyét is. Hogy ebből az új dilemmából merre vezethet kiút, vagy egyáltalán vezet-e, az ér­telmiségi elit egyik legfontosabb kérdése ma, de egyben – jelen ismereteink alapján – megválaszolhatatlan.

Széljegyzeteim végén a magam részéről nyitva hagyom a kér­dést.

Ez a cikk nem a futballról, hanem – ahogyan Nick Hornby írja a maga Focilázában¹ -, a „futball fogyasztásáról" szól. Negyven­kettedik éve járom hétről-hétre a magyar labdarúgópályákat, s az ott történő eseményeket „szakmai ártalomból" is immár jó két évtizede történeti eseményekként is szemlélem. Megérintenek. 1989-ben a saját pályánkon, a Hungária úton el kellett hagynom a helyemet, a helyünket, a fedettel szemben. Úgy 35 öt év után át kellett mennünk a fedettre, a családdal, pontosabban a csa­lád férfitagjaival meg számos szurkolótárssal együtt. Az erőszak, a rasszizmus, a kendőzetlen fasizmus kényszerített rá bennün­ket. Végre van egy apropó, hogy erről is írjak… Foci már úgy sincs, már csak a maradványaiért folyik a küzdelem. De az erő­szak, a rasszizmus, az valódi.

Tényleg itt az idő. Most kell erről írni, hiszen a magyar társa­dalom többsége csak napjainkban szembesül igazán a rassziz­mus kérdésével. Most, amikor a legnépszerűbb magyar futball­csapat, a Ferencvárosi Torna Club szurkolóit – a világ legjobb csapata, az Ajax kérésére – rasszizmus vádjával kitiltották az Ajax Amsterdam stadionjából, ahol kedvenc csapatuk, a Fradi játszott visszavágó mérkőzést. Ráadásul korábban horribilis összegre meg is büntették a zöld-fehér klubot.

Hogyan jutottunk idáig? Milyen okok rejtőznek e látszólag egy­szerű jelenség mögött, amely oly nagy mértékben felborzolta a kedélyeket nemcsak Magyarországon és Hollandiában, hanem tulajdonképpen Európa-szerte? Hogy Magyarországon ez sú­lyos, a hatalmi elitet és a lakosság szélesebb köreit is érintő traumát okozott, érthető: hatodik éve hirdetik az új „hivatalosok", hogy az ország közvetlenül az „Európához való csatlakozás" kü­szöbéhez érkezett. A „felzárkózás" és „csatlakozás" volt a rend­szerváltás egyik alapvető célja és legitimációs ideológiája. És akkor derült égből villámcsapás: nem kommunisták, nem libe­rálisok, nem MTK-sok, még csak nem is angyalföldiek, hanem a világ legjobb csapatának az edzője és vezetői „lefasiztázzák" a legnépszerűbb magyar klub szurkolóit…

Bejöhetnek amerikai NATO-csapatok, külföldre vezényelhet­nek magyar katonákat, az igazi traumát az okozza, ha a labda­rúgás terén derül ki, hogy „Európa" – minden híreszteléssel el­lentétben – nemigen akarja Magyarországot (és általában a ke­let-európai országokat) „befogadni". A Fradi és Magyarország a rasszizmus jelenségei miatt „éretlennek deklaráltatott" az Ajax és az UEFA irányítói által. Ez bizony nemzeti tragédia a javából, bizonyos értelemben némileg hasonlatos ahhoz a csapáshoz, amit 1954-ben szenvedtünk el, amikor Magyarország egy „tuti meccsen" elveszítette a világbajnokságot Németország ellené­ben… Akkor tömegtüntetés kezdődött Budapesten, amelynek antiszemita jellegéről azóta is csak igen kevesen írtak. A trau­ma most más jellegű, nincsen kihez fellebbezni. Se szovjetek, se kommunizmus, se semmi…

Ma Európához még a rasszisták is „csatlakozni" akarnak, leg­feljebb hozzáteszik, hogy a „keresztény és fehér Európához". Az Ajax-Fradi konfliktusban tehát Magyarország Nyugat-Euró­pához és Nyugat-Európa Magyarországhoz fűződő viszonya is reflektálódik. Anélkül, hogy untatni kívánnám a tisztelt Olva­sót, számos ponton túl kell majd lépnünk a labdarúgás szűken vett keretein, múltbeli és jelenkori társadalmi folyamatokat is fel kell idéznünk, mivel a rasszizmus jelensége nem a futballpályákon született és születik. A parlamentben ágáló rasszistáktól el­térően a futballpályákon az emberellenes magatartásformák, a gyilkos indulatok, a „mások" megalázására, kirekesztésére, oly­kor megsemmisítésére irányuló törekvések tömegakciók formá­jában jutnak kifejezésre, de – ismételjük – futballpályákon kívüli okokból.

Rendszerváltás, erőszak, rasszizmus – és a futball

Az 1985-ös brüsszeli brit-olasz futballtragédia után többé nem volt kétséges, hogy a legnépszerűbb sportot is megfertőzte a tömeges erőszak. A nyílt terrorcselekmények, amelyek Európa nagyvárosaiban állandóan napirenden voltak és részben van­nak, igen különböző tényezőkkel álltak összefüggésben. Ezek­ről komoly formában mind a mai napig nemigen esett szó, mert a jelenség együttes túl van a sport, a labdarúgás hagyományos keretein. Magyarországon tudomásom szerint senki nem elemez­te mélyebben a nemzetközi futballterrorizmus és futballrasszizmus fellobbanását és elterjedésének okait.² Ha az okokat számba kívánjuk venni, már első megközelítésben is nyilvánvaló, hogy nem valamiféle magyar jelenségről van szó.

A mi régiónkban nemigen érdekelt senkit komolyan, hogy Nyu­gaton a Nagy Destrukció részeként megbomlott a jóléti államok korábban megszokott társadalmi integrációja. A többség hinni akart a „nyugati csodában", a profizmusban, a piacban…³ Miközben a hagyományos közösségek felbomlottak, beleértve a stadionok közösségeit is, a „szép új világ" nem született meg, a magyar futball – jelképezve az ország sorsát – soha nem látott mélypontra zuhant.

Kelet-Európában sok mindenre a rendszerváltás⁴ folyamatában jöttünk rá. Két dologra minden bizonnyal: 1. a világgazdaságba való – minden „önvédelmet" nélkülöző – beilleszkedés leértékelte a magyar munkaerőt, és a multinacionális tőkés társaságokat tet­te meg a legfőbb tulajdonosokká Magyarországon is. Ez az át­alakulás széles társadalmi rétegek elszegényedésével járt együtt. 2. Ugyanakkor ez az átalakulás – elsöpörve az egypártrendszert – magával hozta az uralmi viszonyok egy új formáját is. Az állam mint intézmény Magyarországon is meggyengült, bizonyos funk­cióit privatizálták, megjelentek a magánrendőrségek, átértékelő­dött a szabadság fogalma. A futballpályákon is megváltozott a szurkolók és játékosok mentalitása. A külföldi „minta" terje­dése nemcsak a pártpolitikusok privilégiuma lett, hanem a szurkolók is Németországra, Olaszországra, Spanyolország­ra vagy Angliára vetették szemüket.

Etnikai háborúk, nacionalista villongások kísérik Kelet-Euró­pa világgazdasági integrációját, s ez az integráció éppen gaz­dasági síkon a legkevésbé sikeres. A társadalmi integráció ha­gyományos szerkezete szétesett. A szurkolók „csak" annyit érez­nek, hogy elveszítették munkahelyüket, megszűnt korábbi lét­biztonságuk, felbomlottak a régi munkahelyi közösségek, a régi politikai korlátozások lebomlásával szabad utat kapott az „ösz­tönös fasizmus", a rasszista propaganda is. A külföldi tőke meg­jelenése felerősítette a társadalom meghatározott, elszegénye­dő és lesüllyedő csoportjainak eltorzult formájú „önvédelmét", a rasszista önszerveződést.

A nemzeti parlamentek és általában a nemzetgazdasági ér­dekek súlya a nemzetközi gazdasági-politikai szervezetekkel és pénzintézetekkel szemben csökken. Ennek arányában megnö­vekedett a nacionalista elzárkózás, az idegengyűlölet szerepe. Az egyetemes kozmopolitizmus mintha csak felszítaná a nem­zeti érzést, amely ott szunnyad nem csak a mi térségünk lakói­nak szívében, amiről talán leginkább éppen a futballpályákon győződhetünk meg, amikor a válogatott csapatok nemzeti szí­nekben vetélkednek. Miközben a globalitás mint gazdasági-tár­sadalmi valóság és nézőpont egyre inkább uralomra jutott, a helyi társadalmak sokfelé visszatérnek a már lebomlóban lévő nem­zeti struktúrák „védőszárnyai" alá. Az idegenek konkurensek lesznek az egyre csökkenő munkahelyek megszerzése terén. Megkezdődött Kelet-Európában is a munkaerőpiac átrendező­dése, etnikai felparcellázódása. A rasszizmus, amely a mun­kanélküliség és más szociális bajok okaként az idegeneket nevezi meg, a lesüllyedéstől rettegő emberek ÚJ ELLENÁL­LÁSÁNAK egyik tévutas formája.

Ugyancsak e felbomlás termékeként szemlélhetjük az erőszak elszabaduló energiáinak ki-kirobbanását. A helyi, kerületi, váro­si „lokálpatrióta" érzelmek – kis túlzással – annak arányában erősödtek fel, amilyen mértékben elveszítette a helyi közösség a maga valóságosan befolyásoló szerepét saját sorsa vonatko­zásában.

A szóban forgó „nagy átalakulás", a neoliberális fordulat⁵ mel­léktermékeként a szabad piac hozta meg az erőszak igazi kul­tuszát… E fordulat legmélyebb üzenete: A SZABAD PIAC – SZA­BAD ERŐSZAK. Kelet-Európában bizonyosan ez, hiszen itt a régi állami tulajdon széthordása-szétosztogatása útján egy bűn­ben fogant „újpolgárság" keletkezett, amely általános morállá emelte a „szabad rablást", az erő kultuszát. Ez az új osztály, amit a köznyelv csak mély megvetéssel ejt ki, gyakorlatilag mindent kisajátított, ami korábban közösségi és kulturális célokat szol­gált. Még a futballklubokat is. Csak annak van létjoga, ami fi­nanszírozható, vagyis csak az erősebb, a gazdagabb, egyszó­val az „életképes" marad fenn… A vesztesek megvigasztalására a bűnbakot általában a „győztesek" határozzák meg.

így tehát – többnyire tudatos manipuláció eredményeként – A PROBLÉMA többé nem rendszerimmanens okokkal magyarázódik, hanem etnikai momentumokkal, zsidókkal, cigányokkal, németekkel, törökökkel vagy éppen amerikaiakkal. A lényeg, hogy – ismétlem – az ellenség a közöttünk lévő idegenek legyenek. Konkrétan fogalmazva, Magyarországon mindenekelőtt a zsidók, a cigányok, de a románok és az erdélyi magyarok („ro­mánok") is fent vannak a képzeletbeli listán. A többi kelet-euró­pai országban hasonló listák, ellenségképek léteznek, persze más szereplőkkel.

Sokáig nem értettük, mi zajlik Nyugat-Európában és a világ­ban. Pedig a világ a 80-as években már a futballon keresztül is „begyűrűzött". És itt nemcsak a Heysel-stadionról vagy az ang­liai halálesetekről meg a többiről van szó. A 80-s években az erőszak brutális formái újra kiterjedtek. Szimbolikus értelme is van annak, hogy az erőszak nemcsak a szurkolókat, hanem magukat a játékosokat is megragadta. Szinte „klasszikusnak" tekinthető fejlemény ebből a szempontból Cantona, a manches­teri francia játékos emlékezetes epizódja (egy szurkoló letaglózása), vagy a legújabb eset a Birmingham olaszországi ven­dégszereplése: a barátságos mérkőzésen kitört verekedés az egyik edző fejsérülését és a játékvezető kéztörését eredmé­nyezte. Az a legenda, hogy a profi játékosok vigyáznak egy­másra, semmivel nem bizonyítható lapos közhely, hiszen a ko­moly sérülések aránya nyilvánvalón növekszik a felgyorsult já­tékban, amelyben a kíméletlen játékmód következményei sok­kal súlyosabbak (igaz, gyógyulásuk feltételei talán ma jobbak, mint korábban, bár a játékosok élettartamának növekedéséről nincsenek megbízható adatok). Blackburnben a játékosok a pályán verekedtek össze, Kolumbiában egy öngólban vétkes hátvédet lőttek agyon a legutóbbi világbajnokság után. A meg­előző történelmi időszakhoz képest tehát minőségi fordulat kö­vetkezett be az erőszak tömegessége és brutalitása tekinteté­ben. Hiába, óriási pénzek kerültek terítékre, jóval nagyobbak a tétek mint korábban.

A 70-es-80-as években a stadionok végre az „új generáció" ellenőrzése alá kerültek, amely új „mozgalmi" eszközökkel, pi­rotechnikai vívmányokkal, agresszív feliratú transzparensekkel (pl. white power) Európától Latin-Amerikáig a futballstadionok-ban és környékükön az erőszak szélsőséges formáit rehabili­tálták. Az új generáció a stadionokba vitte be a zavaros, öntu­datlan lázadás szellemét, a széthulló tiltakozó mozgalmak ele­meit. Olaszországban az AS Roma csapata körül az újfasisz­ták, a Milán B közepén a Brigate Rosse szimpatizánsai vertek gyökeret, a Bayern München szurkolói között a skinheadek és neonácik tűntek fel a 80-as években, hogy az angol vandaliz­must és a közönség egy részének nyílt fasizálódását ne is em­lítsük. A „demokrácia hazájának" nevezett Anglia futballpályáin máig kifogyhatatlan a futball-rasszizmus kelléktára; Barnesnek, a fekete sztárnak banánt dobáltak a pályára, a zsidókat elgázosító Hitlerről énekelnek és más effélék, de a londoni derbyn, az Arsenal-Tottenham meccsen nem ritka az antiszemita kiroha­nás sem.⁶ A rasszisták ugyanúgy áhítozzak a győzelmet, mint a rendes szurkolók, ám ők egyúttal meg is semmisítik az ellenfél szurkolóit, legalábbis szavakban.

A 80-as évekig úgy látszott, mintha Kelet-Európa kimaradna a futballhuliganizmus legrosszabb folyamataiból. Ám a rendszer­váltást megelőző időszak, majd maga a rendszerváltás a szel­lemi-politikai szabadosság olyan fokával ajándékozta meg a ré­giót, és benne Magyarországot, amelyet korábban csak a „dik­tatúra", a „fasizmus" és „reakció" keretei között értelmeztek. (Még a demokratikus tradíciókban gazdagabb Csehországban is fel­-fellobbant a cigányellenes rasszizmus.) Mindenekelőtt a zsidó-és cigánygyűlölet terjedt el, amelyért a 70-es évek Magyarorszá­gának futballstadionjaiban még szép számmal büntettek meg vandál szurkolókat (bár pontos adatokat nem ismerek, jóllehet nem egyszer szemtanúja voltam, hogy rendőrök elvittek „zsidózó" egyéneket, igaz, olyat is láttam, hogy „tévedésből" a „lezsidózott" fiatalembert verték fejbe gumibottal). A 80-as években azonban már Budapesttől Debrecenig, Miskolctól Szombathe­lyig szinte minden pályán büntetlenül folyt a tömeges zsidózás, ahol csak az MTK pályára lépett,⁷ és folyt a cigányozás szinte minden mérkőzésen, függetlenül attól, hogy voltak-e cigányok a játékosok és a szurkolók között vagy nem. A sajtó és a hatalom többnyire csak hallgatott, néha sajnálkozott, majd cinikusan összekacsintott a „kemény magyar gyerekekkel". (A Fradi inté­zője is azt nyilatkozta a budapesti Ajax-mérkőzés után, hogy már többször „elbeszélgettünk a gyerekekkel", de azok – úgymond – nem hallgattak az intéző úrékra.)

A magyar pályákon megjelenő jelképek a 80-as évek végétől a magyar és a nemzetközi szélsőjobboldal teljes „arzenálját" fel­vonultatják. Ebből a szempontból a londoni Arsenál akár a pro­totípus is lehetne.⁸ Megjelentek angol vagy német zászlók, ame­lyek egyidejűleg idézik a brüsszeli angol agressziót és a,német náci hagyományt, és ezzel együtt a rendszerváltás legnagyobb dicsőségére a nyilas szimbólumok is visszatértek, mindenekelőtt természetesen a Fradi-pályára. Napjainkban az angol és német hatásra („a fejlett centrum szívóhatása"⁹ ) terjedtek el a rassziz­mus legsértőbb megnyilvánulásai: a „huhogás" és a többi, ame­lyeket fentebb már jeleztünk. A gazdasági ellehetetlenülés is nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy ez a „visszatérés", az „ér­zelmek szabadjára engedése" szélesebb társadalmi hátteret él­vezzen az Üllői úton. A lumpenfasiszta közeg természetesen nemcsak ferencvárosi, hanem jóval kiterjedtebb jelenség, és tegyük hozzá a tárgyszerűség kedvéért, hogy az újpesti „roham­osztagosok" nem különbek a ferencvárosi „náciknál" és skinheadeknél. A rasszizmus tömeges és radikális jellege napjaink futballmérkőzésein a magyar történelemben példa nélkül áll. Az idős korosztály futballrajongói egybehangzóan ál­lítják, hogy még a 30-as években sem volt példa ahhoz hasonló fasisztoid tömegtüntetésre, mint a 80-as és 90-es években.¹⁰ Tíz éve már annak, hogy magyar pályákon elképesztően „népsze­rű" a cigányozás. Újpesti, kispesti, angyalföldi vagy éppenség­gel fradista „cigányok, basszátok az anyátok" rigmus olyan ter­mészetességgel hangozhat el, mint az, hogy „Hajrá Fradi!". En­nek egyik legutolsó megnyilatkozása az egyik legjobb magyar játékos kipécézése: „Pisont Pista, a legnagyobb cigány", az el­lenfél kapusát úgy köszöntik, hogy „ci-gány ci-gány".

Amikor 1986-ban Verebes József lett az MTK edzője, a „mi­nőségi fordulat" manifeszt jelenségekben öltött testet. Cigány származása miatt Verebes már korábban is a sajtó és a kollé­gák egyes számú ellenségének számított. Jelenlétemben for­dult elő, hogy 1989-ben a Nemzeti Sport, akkor még Népsport egyik újságírója a lap szerkesztőségében Verebest „büdös ci­gánynak" nevezte.¹¹ Azután, hogy éppen az MTK-ból csinált Ve­rebes bajnokcsapatot, a sajtó egyszerűen mértéket veszített, nem bocsájtották meg neki a sikert és főleg azt, hogy az MTK-val érte el. Miközben a sportújságírók fanyalogtak az MTK baj­nokságán, akkoriban – saját fülem hallatára-nem egyszer több­száz fős tömeg üvöltözte rendszeresen: „Ess eső ess, buzi Ve­rebes", „Mocskos cigány", „Verebes, Verebes itt a faszom, ne keresd" stb. A Verebes elleni felfokozott, mai szemmel nézve perverznek tűnő sajtókampányból már érezni lehetett, hogy ezt az embert, ahogyan mondani szokták, ki fogják csinálni. A 90-es évek elején sikerült is…

A tömeges zsidózás emlékezetem szerint 1987-1989-ben emel­kedett képtelen színvonalra. Akkor hallottam futballpályán először: a „csontot, szappant!" üvöltözést. A „mocskos zsidók!" több ezer ember szájából is akkor tájt hangozhatott el először. Kezdetben csak a ferencvárosi és az újpesti rasszisták kiabálták ma már or­szágos jelenség. Mindez nem előzmény nélküli, hiszen közismert provokáció volt a 70-es évek elején a székesfehérvári – később másutt is előforduló – incidens, amikor a Videoton-MTK mérkő­zésen egy libát dobtak be a pályára kék szalaggal a nyakán. (A Népszabadság sportrovata akkoriban "fasiszta ízű provokációról" írt.) Mihancsik Zsófia elhíresült könyvecskéjében, miközben vizs­gálja az okokat is, felsorolja azokat a szövegeket, versikéket, ame­lyeket fiatalemberek százai skandáltak a Hungária körúton mint vendégek 1987-1988-ban. így például Verebes edzősége alatt született a „cigány vezet zsidókat" jelszó, amelyet még a Hungá­ria körúton is kiabáltak, s szintén ekkor keletkezett a „Gá-gá-gá, Buzi MTK". Ezekben a rigmusokban mindig visszatértek azok az elemek és hangsúlyok, amelyeket a „gyerekek" a napi sportsajtó­ban olvastak, mint például az, hogy Verebes nem illendően öltöz­ködik, hogy a bíróknak el kell őt távolítani a pályáról, felnagyítot­tak olyan tényeket, mint hogy nem nyilatkozik a neki ellenszen­ves újságíróknak. Egyetlen napilap, sem Knézy, sem Vitray nem említette meg soha, hogy például a „proletárcsapat", „Kádár elv­társ csapata", a Vasas szurkolói ilyenfajta versikéket üvöltöztek: „Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba, Nem lövik a labdát, Nem lövik a labdát, A zsidó hálójába…" „A zsidókkal játszó Vasas-tünemény" „Liba-bé-renc, Liba-bérenc, Mocs-kos zsidók, Mocs-kos zsidók, Gáz-kam-ra! Gáz-kam-ra, Gáz­kamra!"¹²

A sajtó és a hatalom felelőssége természetesen nagyobb a „szurkolókénál". A direkt manipulációra vonatkozó információi­mat, adataimat csak és kizárólag azért nem teszem közzé, mert nem kívánok személyeskedni. Végül is a jelenség a fontos. El­végre a hatalom nemcsak a futballpályákon nem lépett fel a fa­siszta megnyilvánulásokkal szemben, hanem Budapest utcáin sem. A rendszerváltás után pedig minőségileg romlott a hely­zet. Hiszen a szálasista nyilas Szabó Albert és rohamosztagos bőrfejűi akadálytalanul randalírozhattak 1995 őszén a főváros legforgalmasabb csomópontjain…

Ez a „szabadság" természetesen felbátorította a Ferencvá­ros rasszistáit éppen az Ajax elleni mérkőzés periódusában. A kemény mag és a bőrfejűek közötti összefonódás feltételezhe­tő. (Nehéz dokumentálisan bármit is bizonyítani, hiszen a rend­őrség még azt a tömegakciót sem tárta fel, amelynek során bőr­fejűek autókkal megállítottak egy villamost a legutóbbi MTK-Újpest mérkőzés után, s a villamoskocsiban ülő újpestieket súlyo­san bántalmazták. Másnap a Népszabadság közölte a hírt, amelyből az a nevetséges képtelenség derült ki, mintha MTK-sok (!) verték volna meg a dózsásokat, ámbár némely tanúval­lomás szerint a ferencvárosiak toroltak meg valamilyen korábbi sérelmet. Máig nem tudni, mi történt pontosan.)

A Ferencváros ebben a szakaszban éppen sikereinek csúcs­pontján állt, hiszen a Bajnokok Ligájában figyelemre méltó ered­ményeket ért el, s a különböző lapok, hogy népszerűségüket erő­sítsék, szinte kivétel nélkül mentegették a ferencvárosi rassziz­must. A régi reflex: ne menj szembe nyilvánosan a „tömegek hangulatával", ha az nem irányul közvetlenül a hatalom szerke­zetének megváltoztatására. Még a Népszabadság sportrovata is nagyobb ellenfélnek tartotta a Fradi-Ajax konfliktus időszaká­ban is az MTK „túlzott játékosvásárlását", „költekezését", mint azt, hogy a náci indíttatású rasszizmust elítélje. A sajtó hosszú évtizedek óta – olykor közismerten zsidó származású újságírók, tévékommentátorok közreműködésével – döbbenetes sokszínű­séggel ápolja az MTK-val szembeni antiszemita ihletettségű el­lenszenvet. A tárgyilagosság kedvéért azonban meg kell jegyez­ni, hogy a sajtó sok képviselője nincsen tudatában, hogy ilyen irányú tevékenysége hogyan illeszkedik a társadalom pszicho­lógiai struktúrájába. Vagyis nincsen tudatában annak, hogy az MTK-t ellenszenvesen bemutató irományoknak és kommentá­roknak milyen a társadalmi összhatása.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a futball-rasszizmus táp­lálásában maga a sajtó ne lenne vétkes, még ha képmutatóan, felemás módon olykor elhatárolódik is a válságos helyzetekben. Az elhallgatás és a manipuláció eredménye, hogy a magyar lakosság óriási többsége csak napjainkban, az Ajax-ügy kap­csán szembesül a rasszizmus reális méreteivel.¹³ Pedig ép­pen az Ajax mérkőzés előtt számtalan figyelmeztetés érkezett a legkülönbözőbb pályák antiszemita attrocitásairól. Mindhiába. A válasz a szokásos volt: „nem érdemes felfújni a dolgot", „csök­ken a népszerűségünk", „ránk fogják, hogy zsidóbarátok va­gyunk" stb. Sőt, még ma is számtalan tudósítás jelenik meg ar­ról, hogy külföldi magyarok, akik Hollandiában élnek, „mártották be" a Fradit. Vagyis nem az általam imént leírt jelenségek, ha­nem az „árulók". Sportújságíróink közül senkit nem zavart, hogy a fentebb említett „Fussball und Rassismus"című, Göttingenben kiadott könyvben már 1993-ban megjelent a ferencvárosi szur­kolók egy csoportjáról egy olyan fotó, amelyen náci köszöntés­sel üvöltenek.¹⁴

A sajátságosan rendszerváltó antiszemitizmus mint jelenség¹⁵ nem egyszerűen valamiféle sajtó- és hatalmi manipulációként vagy „népi" tiltakozásként értelmezhető, bár kétségtelen, hogy az antiszemitizmusnak ez a formája is rájátszik a rendszervál­tással és a külföldi tőkével szemben megnyilvánuló spontán népi elégedetlenségre. Az antiszemitizmusnak e rendszerváltói formája jórészt a pártpolitikai harcok terméke, amelyek évek óta folynak a gazdasági és politikai hatalom újraosztásáért. Ebbe illeszkedik az „etnikai reneszánsz". E zavaros érzelem­világ persze – torz formájú – tiltakozás is a gazdag centrum-or­szágoknak való „kisnemzeti" alárendelődéssel szemben, egy olyan konkurenciával szemben, amelyben a helyi gazdasági té­nyezőknek nincsen esélye a nagy multik mellett. Ez az antisze­mitizmus tehát egy amalgám, amely történelmileg kikovácsoló­dott kisebbrendűségi komplexum: magába zárja egy kispolgári­-plebejus „kuruckodás" és a rasszizmus elemeit, az úri közép­osztály provincializmusának tradícióját, a társadalmi lesüllyedés­től való félelmet és számos más jelenséget. Az antiszemitizmus stabil érzület azért is, mert a – demokratikus hagyományokkal nem rendelkező – nyárspolgár számára a rasszizmus még mind­ig kisebb rossz, mint, mondjuk, a társadalmi ellenállás bonyo­lult demokratikus formáinak a keresése. Ez utóbbiban ellenér­dekelt: kizárólag saját lesüllyedésének megakadályozása a cél. Mindez természetesen nem magától értetődő, és egy futball-mérkőzés őrületében aligha gondolkodik ezen valaki.

Tehát a Ferencváros és a rasszizmus összekapcsolódása nem­csak a rendszerváltás kontextusában merül fel, ennek mély tör­ténelmi gyökerei vannak, amelyekről nálunk csak ritkán számol­nak be; a Ferencvárosról megjelenő könyvek, brosúrák szinte sohasem említik. Ezért ha bármily vázlatosan is, de érdemes e „gyökereket" közelebbről megvizsgálni.

A magyar hagyomány. Miért pont a Fradi, miért pont az MTK?

Az Angliából elterjedő futball a 19. század végén a Monarchiá­ban, így Magyarországon is meghonosodott. Az urbanizálódást magában foglaló ipari modernizáció a tömegkultúra sajátosan új formáit hozta létre. Ennek keretében a városok és falvak tö­megeit a népszórakoztatás egy új formájával ajándékozta meg: a sporttal, mindenekelőtt a labdarúgással. A csellengő városi proli és a ráérő középosztályok széles rétegeit hétről hétre kezdték becsábítani a futballpályákra. Majd a 20. század első két évti­zedében megépültek azok a stadionok, amelyek mind a mai na­pig alapjai a magyarországi futballközpontok többségének is.¹⁶ A futball tehát a városi tömegszórakozás részeként gyökerese­dett meg, nagyjából egy időben Ausztriával. (Mi több, a két or­szág között egyfajta vetélkedés alakult ki már a század elején, amely ha lanyhuló intenzitással is, de tart a 20. század 90-es éveiben is, amikorra az európai futball perifériájára szorultak.) Az elterjedés méreteiről, a magyar futballról mint „tradícióról" a következő adatok bizonyos elképzelést nyújtanak. 1959-ben a szocialista modernizáció egyik vívmányaként a statisztikák 2.374 futballpályát (sok pálya persze 1945 előtt létesült), 3.673 szak­osztályt és 104.761 igazolt játékost tartottak nyilván.¹⁷ Egy-egy hétvégén olykor 2-300 ezer ember látogatott ki az első és má­sodosztályú mérkőzésekre. A futball már 1945 előtt beépült a mindennapi életbe, még a nők életébe is azáltal, hogy alkalmaz­kodniuk kellett ehhez a férfiszenvedélyhez. Bár a nőket soha­sem tiltották ki a pályákról, a futball születésétől kezdve a férfi­ak szórakozásának számított. Még az én gyerekkoromban sem integrálódott a női nem a labdarúgópályák életébe. „Nem illett hozzájuk". A dolog hátterében természetesen a polgári társa­dalom munkamegosztási szerkezete áll, amely a nőket a kony­hába „száműzte".¹⁸

A rasszizmus problémája része a századfordulón kibon­takozó modernizációs folyamatnak. A történetírás a Monar­chia felbomlását hagyományosan összefüggésbe hozza a bi­rodalmon belüli nemzetiségi törekvésekkel, gazdasági és poli­tikai szeparatizmussal, ami sajátos fénytörésben nyilatkozott meg a pályákon Kolozsvártól Debrecenen át Budapestig. A fut­ballpálya a társadalmi élet olyan fóruma volt, ahol az emberek egyenlők tudtak lenni, sőt, a szegények saját csapatuk támo­gatásán keresztül csapást tudtak mérni a gazdagokra, akiket már a 20-as évektől az „idegen", a „zsidó MTK" testesített meg. De mindez „kicsiben" lejátszódott falvak között is, ahol a ma­gyar a tóttal vagy a románnal került szembe. Nem magyar kü­lönlegesség ez, hiszen Ausztriában is – mindenekelőtt persze Bécsben – a futball sajátos „etnikai olvasztótégelynek" bizo­nyult. A bécsi foci arculatának meghatározásában az osztrák mellett főleg a zsidó populáció játszott szerepet. A 20-as évek­ben a kb. 180 ezer bécsi zsidó még egy saját csapattal (Hakoah Wien) is rendelkezett, onnan indult a nagy magyar játékos és edző, Guttmann Béla is, aki többedmagával egy ideig az USA-ban maradt.¹⁹

Magyarországon neves, profi, par excellence zsidó futballklub nem létezett. A zsidó futballisták és szurkolók kezdettől az asszi­miláció útját követték. De ez az út nem volt sikeres. Budapes­ten a zsidók lélekszáma 1890-ben kb. 190 ezer volt, ami a bu­dapesti populáció kb. 21 %-át tette ki, míg a történelmi Ma­gyarországon a zsidók száma a századfordulón megközelítette az 1 milliót. 1920-ben, Trianon után már 210 ezer zsidó, illetve zsidó származású ember lakott a fővárosban. Minden negye­dik-ötödik ember zsidó volt.²⁰ De hát Budapest és az „iparos" népesség általában etnikailag sokszínű volt, mégis a zsidók vál­tak az etnikai „disszimiláció" Achilles-sarkává.

A „magyar" kapitalizmus hajnalán alapvető fejlődési sajátos­ságként jelent meg, hogy a magyar szakmunkásság, a magyar „nemzeti polgárság" etnikai eredetét tekintve nem volt magyar. Zsidó és német (sváb) ipari vállalkozók, pénztőkések, kisvállal­kozók és német (sváb), cseh, zsidó szakmunkások alkották a „modern" társadalom fő mozgatóerőit, míg a magyar etnikumú uralkodó osztály inkább csak a mezőgazdaságban, a nagy föld­tulajdonosok és az állami-katonai bürokrácia soraiban képvisel­tek döntő erőt. A gazdasági válság, az agrárdekonjunktúra nyo­mán az antiszemitizmus mint politikai mozgalom már a 19. szá­zad 80-as éveiben megszerveződött, méghozzá az eredetileg Deák-párti Istóczy Győző vezette antiszemita párt körül.²¹ Ek­koriban, 1882-ben a tiszaeszlári vérvád per hullámán a magyar antiszemitizmus – az archaikus forma mögött – már a modern politikai mozgalom jegyeivel rendelkezett, amelyet támogattak az alföldi mezővárosok paraszti-kispolgári rétegei, a zsidó ke­reskedőkkel szembenálló északi szlovák és német kispolgárság, a. dunántúli katolikus papság alsó rétege és persze a dzsentri ismert csoportjai. S bár az antiszemita zavargásokat a kormány hamar elnyomta, az antiszemitizmus a hatalommal való szem­benállás homályos tudataként honosodott meg a magyar társadalom jelentős tömegeiben. A nemzeti függetlenségi eszme és az antiszemitizmus összekapcsolódása²² a helyi, nemzetgazdasági érdekek torz védelmét tükrözte. Mindeneset­re az kitűnik, hogy szinte minden etnikai csoportot már nagyon korán megérintett az antiszemitizmus. Igen különböző társadal­mi rétegek emelték fel az antiszemitizmus zászlaját időről idő­re. Mindez akkor is így van, ha a magyar antiszemita mozgalom osztrák és német valamint oroszországi kapcsolódásai jól kiraj­zolódtak. Ennek a „tagság" aligha volt tudatában.²³ Tehát a le­süllyedő dzsentri antiszemitizmusa legfeljebb a jelenség cent­ruma volt, de olyan széles perifériával rendelkezett, hogy az an­tiszemitizmus az 1880-as években egy időre politikai tömegmoz­galommá terebélyesedett.

Ez az évtized a labdarúgás magyarországi meghonosodá­sának periódusa is. A Budapesten koncentrálódó német és zsidó eredetű társadalmi csoportok a maguk elmagyarosodó tö­rekvéseit a labdarúgásban is kifejezésre juttatták. Ez a körül­mény megmutatkozott a múlt század végén létrejött két nagy klub, az MTK (1888) és az FTC (1899) keletkezéstörténetében. Az MTK jelentése Magyar Testgyakorlók Köre, tehát területileg össznemzeti kiterjedésre utaló elnevezés. A másik név, a Fe­rencváros Budapest IX. kerületét jelzi. (A Ferencváros bece­neve, a Fradi = Franzstadt.) Ez a budapesti területi „meggyökeresedettség" az összes többi nagy budapesti csapathoz ha­sonlóan (Angyalföld, Kispest, Újpest) komoly helyi szurkolóbá­zist jelentett. A IX. kerületi magyar kispolgárság és a proletár­léthez közelálló társadalmi csoportok, sőt, lumpenproletár-ré­tegek a helyi német-sváb betelepülők számára sokkal gyor­sabb és „szervesebb" magyarosodást biztosítottak, mint az egyetemes magyarságot szimbolizálni kívánó MTK a zsidó kis­polgárság számára. Több más budapesti kerületben (Újpest, III. kerület) is végbement ehhez hasonló „integráció".²⁴ A zsidó asszimilációs törekvéseket mutatja, hogy jelentős számú zsi­dó futballista és szurkoló támogatta a Ferencvárost vagy az Újpestet, ám ennek ellenére a helyi populációba „felszívódni", integrálódni nem tudtak. Pedig a két háború között a zsidóság története bizonyos szempontból nem más, mint a minden áron való asszimiláció története. De ez az út szinte csak sikertelen­séggel van kikövezve.²⁵

Ez a „zsidó-magyar szembenállás" a Tanácsköztársaság le­verése után, a 20-as években éleződött ki igazán, különöskép­pen az 1920-as „zsidótörvény", a numerus clausus bevezeté­sét követően. Az ellenforradalmi rendszer mind Trianonért, mind a Magyarországi Tanácsköztársaságért mindenekelőtt a zsidó­kat, a liberálisokat, a demokratákat és persze a forradalmáro­kat vádolta. Működött a bűnbak-képzés mechanizmusa szerte az országban. A sajátosan zsidó polgárosodás konfliktus­ba került az archaikus társadalomformákkal, a társadalmi lesüllyedés legagresszívebb és leginkább manipulálható ál­dozataival. Igen pontosan fogalmazta meg ezt a problémát Hanák Péter: „Egy hagyományos társadalom polgári átrétegződése a világon mindenütt, a homogén nemzeti társadalmak­ban is, ahol zsidó csak elvétve fordul meg, óriási feszültsége­ket, konfliktusokat kelt. Ezek az alapjában véve társadalmi jel­legű konfliktusok Közép- és Kelet-Európában már keletkezé­sük pillanatában vallási, majd 'faji' ellentétek mezét öltötték, és friss vért ömlesztettek a sápadt középkori antiszemitizmusba."²⁶ A zsidóság asszimilációs kísérletei vagy a mindenkori hatalom (a Monarchia, a kapitalizmus, az államszocializmus) szolgála­tához kapcsolódnak üzleti és politikai síkon egyaránt, vagy a rendszerrel szembeni egyetemes ellenállás, a munkásmozga­lom, a forradalom és kommunista eszmények vonzásában jut­nak kifejeződésre. Ezzel szemben a Ferencváros közegében egy nemzeties attitűd honosodik meg, amely a nemzeti függet­lenségi hagyomány részévé szublimálódik. Az idegen, vagyis „zsidó tőke", az „idegenek" általában a magyar boldogulás leg­főbb akadályaiként jöttek számításba. A zsidók, az oláhok, a cigányok vagy a tótok a mindennapi életben mint megvetendő társadalmi csoportok szerepeltek. Elegendő, ha ebből a szem­pontból a korabeli vicclapokat mint alapvető forrásokat tekint­jük.²⁷ Ugyanakkor a Ferencváros és a körülötte kikristályosodó rasszista-antiszemita hangulat és tömeg egyfajta ellenzékisé­get fejezett ki a hatalommal szemben. Ennek az ellenzékiség­nek a sajátja, hogy bármely hatalommal szemben – a monar­chiától a Horthy-rendszeren át a „kommunizmusig", majd nap­jaink tőkés átalakulásáig – egy múltba tekintő provinciális „faj­védő" nacionalizmusba torkollt illetve torkollik. Tehát az FTC-MTK „örökrangadók" mögött 1919 után egy eltorzult etno-szociális konfliktus létezett, amely kifejezte a magyar társa­dalomban is lejátszódó folyamatokat.

Az MTK a valóságban sem vallási, sem etnikai értelemben nem volt zsidó csapat, legfeljebb zsidó is volt, meg magyar is. Ebből a szempontból érdekes, hogy az antiszemitizmus ereje Bécs­ben erősebb volt, mint Magyarországon, s ott az antiszemitiz­musra való reakcióként zsidó játékosok és zsidó szurkolók va­lóban egy cionista ihletettségű zsidó csapatot hoztak létre, az említett Hakoah-t (Héber erő) (1909).²⁸ A sport etnikai felparcellázódása, a zsidók diszkriminálása Ausztriában és Németország­ban talán még erősebben és korábban ment végbe mint Magyar­országon. Például a torna német nemzeti sport volt. Ezért is hoz­tak létre specifikusan zsidó sportszervezeteket. A zsidók a vízi­labdát és a futballt preferálták.²⁹ Az MTK-Fradi mintájára Auszt­riában is jelen volt egy hasonló ellentét, ha később ez formát váltott is, az Ausztria és a Rapid „konkurenciájában". Az Auszt­ria Wien az asszimilálódott zsidó polgárság és értelmiség csa­pata volt, a Rapid pedig külvárosi „proli csapat". Csehországban a zsidókban inkább németeket láttak, de ott is előfordult az erő­szakos, rendőri beavatkozást igénylő rasszista agresszió.³⁰ Ma szinte alig van zsidó Ausztriában; utoljára zsidó szakvezető a már említett Guttman Béla volt, aki 1964-ben adta fel az osztrák válogatott szakvezetői posztját.³¹

Csak a náci Németország felemelkedése után vált a Ferenc­város a fasizálódó hatalom kezében egyfajta játékszerré. Közis­mert tény, hogy az antiszemitizmus Magyarországon a 30-as évek végén és a 40-es évek elején érte el csúcspontját, amely magának az MTK-nak a felszámolásával járt együtt.³² Ausztriá­ban mindez hamarabb ment végbe, mivel a nácik az 1938-as Anschlusst követően a német szabályok szerint kiszorították a fociból a nem árja és nem német-osztrák játékosokat. Az Austria elnökét, egy zsidót, eltávolították posztjáról, és náci komisszárt ültettek oda, a Hakoah-t pedig feloszlatták, és az SA kapta meg a stadionjukat.³³

A magyarországi szélsőjobboldali rasszista hatalom valamivel később, a zsidótörvények hatására, 1942 novemberében tiltotta be az MTK-t. A Ferencváros vezetősége, amelyben több mint egy tucat zsidó származású egyén is tevékenykedett, tiltakozott Gidófalvy államtitkárnál, hiábavalóan. Sőt, a Ferencváros veze­tőségét megbüntették és „zsidótlanították", majd Jaross Andort, a később a zsidók százezreit deportáló Sztójay-kormány nyilas belügyminiszterét nevezték ki a Fradi elnökévé, hogy ezzel is a hatalom népszerűségét növeljék a lumpenfasiszta csőcselék köreiben.³⁴ (Jarosst, a háborús bűnöst, a zsidók Auschwitzba szállításáért felelős belügyminisztert a népbíróság 1946-ban halálra ítélte és kivégezték.) Ezzel tehát bekövetkezett a Ferenc­város fasizálása" a klubvezetés, a szurkolók és a játékosok egy részének szándéka, sőt akarata ellenére. Persze komoly ellen­állásról nem tudnak még a klub krónikásai sem, bár arra joggal büszkék, hogy az MTK betiltását nyilvánosan ellenezték (amire egyébként ma is joggal büszkék lehetnek). S tud a fáma arról is, hogy egy esetben 1938-ban vagy 1939-ben a Fradi-szurko­lók nyilas-náci csoportja a Horst Wessel Lied hírhedett náci dalt fütyülték (NB: nem énekelték, bár volt magyar szövege!) az Ül­lői úton, s a német (völkisch) nemzetiségűek támogatása elle­nére Horváth Lajos „főszurkoló" odament a csőcselékhez, s el tudta hallgattatni őket.³⁵ (Szóval ilyen eset is volt. S ma a rend­őrség sem képes erre a feladatra, pedig a náci Németország sem létezik…)

Kétségtelen, hogy az 1939-es, óriási nyilas előretörést hozó választásokat követően kiderült, hogy a szélsőjobboldal, a nyi­las párt egyik bázisa Budapesten (Óbuda, a Józsefváros és Cse­pel mellett) a Ferencváros volt. Ez a hagyomány valamiképpen túlélte az antifasiszta politikai ellentámadást a II. világháború után, ami önmagában is megérne egy tudományos tanulmányt. Bár a futballban közvetlenül a háború után nincsen tudomásom olyan atrocitásról, mint Ausztriában, ahol 1946-ban egy harmad­osztályú meccsen tört ki antiszemita tömegverekedés, amelyet csak a rendőrség tudott feloszlatni.³⁶ A szélsőjobboldali és rasszista hagyomány Magyarországon is túlélte az antifasiszta politikai ellentámadást a II. világháború után (aminek okairól ugyancsak külön tanulmányban kellene szólni). Elegendő, ha csak az 1946-os kunmadaras! pogromra emlékeztetek ezzel kap­csolatban.

A háborút követően a kommunista egypártrendszer első évei­ben (1949-56) a hatalom tudatosan törekedett arra, hogy ezt a régi „magyar-zsidó" ellentétet „elsimítsa", kiiktassa a nyilvános­ság területéről. Ezt a politikát sokan a zsidók közül is támogat­ták, a nyílt antiszemiták pedig hirtelen a bűnözés területén talál­ták magukat. Mindkét csapat nevét megváltoztatták, és a Fradi­ból a legjobb játékosokat a Honvédba vitték. Az MTK-ból pedig a belügyi hatalom csapatát kreálták meg Bástya néven. A Fradi üldözése 1956 után megszűnt, de az antikommunizmus és az antiszemitizmus a klub törzsgárdájában megmaradt, ami persze általában a magyar társadalom nem jelentéktelen részében is meggyökeresedett érzelem volt.³⁷ (Amint fentebb jeleztük, ez a tény a rendszerváltás periódusában igazán egyértelműen ma­nifesztálódott.) Az MTK a könnyűipar, mindenekelőtt a textilipar csapata lett, később a vendéglátóipari szakszervezet „felügyel­te", ami nem igazán befolyásolta társadalmi megítélését.

A Fradi az államszocializmus periódusában ismét a hatalom­mal szembeni nemzeti tiltakozás és az elnyomott nemzeti ér­zelmek kifejezésének egyfajta kikristályosodási pontja lett. A szurkolók többsége ma is egyetlen csapatnak, a Fradinak szur­kol Pesten és vidéken egyaránt. Van olyan személyes élményem, hogy pl. debreceni szurkolók szenvedélyes fradisták, s csak másodsorban szurkolnak a helyi Lokinak. Sokan a Fradi-szur­kolók közül persze egyáltalán nincsenek tisztában a Ferencvá­ros „fasiszta érintettségével", pusztán saját nemzeti elkötelezett­ségükre büszkék („igazából – mondják – csak három magyar csapat van: az FTC, a Fradi és a Ferencváros"). Megvan itt a kirekesztés egy momentuma, mivel a Fradi az egyetlen klub, amely az egész nemzet nevében szólal meg. Erre nem képes sem az UTE, sem a Kispest, hogy a vidéki csapatokat ne is em­lítsem. Az MTK elleni meccseken nem ritkán „magyarok" bizta­tással üdvözlik csapatukat. Ez a nemzeti identitás a megfelelő pszichológiai állapotban megnyilatkozhat egyidejűleg mindenfajta más „nem nemzeti elkötelezettségű" emberről szemben, cigá­nyokkal vagy zsidókkal szemben, attól függ…

Miután a Fradi a legnépszerűbb csapat és a legnagyobb szur­kolótáborral rendelkezik, több „jogot" és több „befolyást" követel magának a magyar labdarúgás terén. A Fradi és a „többiek" egy­fajta konkurenciában állnak egymással. Ennek centrumában ma már nem az MTK áll, nemcsak eredményeinek szerénysége miatt, hanem azért sem, mert törzsszurkolóinak száma nem haladja meg a 2-3 ezret. Ma már az Újpest az FTC fő konku­rense. Bár a Fotex döntése, hogy támogatja az MTK-t, nyilván­valóan ismét kiélezte nemcsak a Fradi-tábor antiszemitizmusát, hanem általában az MTK elleni ellenszenvet, függetlenül attól, hogy ki milyen klubot támogat. Ha Várszegi Gábor, a Fotex fő tulajdonosa kitart az MTK mellett, nyilvánvaló, az MTK-FTC örök­rangadó ismét feltámad, még ha sokkal szerényebb képességű labdarúgók részvételével is. A múlt iránti nosztalgiát a két klub olyan zseniális futballistái reprezentálják, mint Orth, Schlosser, Schaffer, Cseh, Sárosi dr., Hidegkúti, Sándor, Albert, Varga… Az utóbbi negyed században a játékosok között már nincsen zsidó származású, vagy ha van, csak egészen „véletlenszerű", már számon tartani sem „érdemes". (A zsidó származás számon tar­tása értelmiségi-dzsentri eredetű foglalatosság, amely termé­szetesen átjárja a zsidóságot is.) Az MTK játékosai nem is tud­ják hová tenni, hogy rendszeresen lezsidózzák őket. Kénysze­redetten nevetnek rajta. Gondolkodásukban a tudatos antirasszizmusnak nem sok nyoma van.³⁸

Az MTK szurkolóinak összetétele természetesen etnikai ér­telemben ma is vegyes. Még ha a szurkolók többsége zsidó szár­mazású is, sőt, a rendszerváltás után – mivel ismét megakadt az asszimilációs folyamat, és egyre többen nem is zsidó származásúnak, hanem egyenesen zsidónak tekintik magu­kat – nyíltan büszkék eltérő kulturális tradícióikra. (Ha nincs asszimiláció, ha nincs társadalmi emancipáció, akkor szepara­tizmus van.) Az eredeti szurkolói bázis többsége azonban (min­denekelőtt a vidéki zsidóság) meghalt a náci megsemmisítő tá­borokban, vagy emigrált a háború után. Ezért érthető, ha a ma­gyar zsidók vagy zsidó magyarok (összesen kb. 80 ezer ilyen magyar állampolgárról lehet szó, akiknek óriási többsége Buda­pesten él) számára az antiszemitizmus minden megnyilvánulá­sa azonosul a fasizmussal. Ez a túlérzékenység olykor csoport­érdekekkel is magyarázható, legtöbbször azonban az összetar­tozás érzése kovácsolja őket egybe az MTK körül. Minden csa­pat szurkolóbázisa, az MTK is egyfajta „védelmet" is jelent a meccseken. Egyfajta közösséget vagy inkább közösség-pótlé­kot találnak itt főleg idős emberek, bár az utóbbi időben diákok is feltűntek, ami a zsidó kultúra és oktatás új fellendülésével magyarázható.

Az MTK-val szemben megnyilatkozó antiszemitizmus – mint fentebb már hangsúlyoztuk – a kommunista ideológiai és politi­kai nyomás ellenére sem szűnt meg soha, még akkor sem, ami­kor az MTK mélyponton volt a 70-es években (NB: fehérvári liba-incidens). Sőt, az MSZMP apparátusaiban is erős gyökere ma­radt az antiszemitizmusnak, annak ellenére, hogy a futballpá­lyákon nyílt és tömeges rasszista fellépésekre nálunk a 80-as évekig nem került sor. Ugyanakkor még a Fehér Ház, vagyis a Központi Bizottság épületében (ma képviselőház) is – a folyosói diskurzusok során – csendben, szabályosan „zsidóztak". Ennek ellenére igaz, hogy a Kádár-rendszer tudatosan fojtotta le az an­tiszemitizmust, ugyanakkor tradicionálisan élt tovább az antisze­mitizmus egy új történelmi formája, amelyet apparátus-antisze­mitizmusnak nevezhetnénk³⁹ . Ez a sztálini Szovjetunióban meg­szilárduló jelenség a személyi-hatalmi és karrier-harcok egyik rétege, eleme volt. Magyarországon a hagyományos „vidéki" ér­telmiségi antiszemitizmus – sokszor éppen egy Budapest-ellenességgel megterhelve – összefonódott az apparátusi antisze­mitizmussal. Az értelmiségi és apparátusi antiszemitizmus a népi-urbánus vita kontextusában nyerte el igazi „értelmét". Ez az egész „vita" a liberális hírébe keveredő kultúrpolitikus, Aczél György személye körül kristályosodott ki. Éppen a 70-es évek elején – szovjet hatalmi nyomásra is – a „liberális" Aczéllal szem­ben a „nemzeti" vonal erősödött fel, amely jelenség a gazdasági mechanizmus okozta problémák következtében érveket kapott antiszemitizmusának képviseletéhez.⁴⁰ (Talán nem véletlen, hogy a liba-incidens is ebben az időben fordult elő, de ha véletlen is, mindenesetre szimptomatikus jelentőségű.) A szociális-gazda­sági összefüggések és a nemzeti törekvések szembeállítása nagyon régi hagyományra megy vissza, ami ma is jól illeszkedik a Fradi nemzeti jellegébe. A Kádár-rendszerben járta is a mon­dás: az MSZMP-vel szemben van egy párt, a Fradi-párt. Nem véletlen, hogy Torgyán és Boross urak más „nemzetgerincűek-kel" egyetemben letették a voksot a Ferencváros mellett, de a liberális erők egyes csoportjai maguk sem hagytak kétséget afe­lől, hogy szimpatizálnak a Ferencvárossal (Farkasházy, a Hóci­pő szerkesztője és SZDSZ-es politikus, Fradi-rajongásában odáig ment, hogy megvédte a B-közép elvetemült figuráit: „Csak egy horogkeresztes zászló volt". Miközben a privatizáció címén las­san befejeződik az ország kiárusítása, politikusok és újságírók, értelmiségiek ós kisvállalkozók úgy érzik, hogy „meg kell védeni a nemzet becsületét" (a „mundért")…

A felülről lefelé áramló antiszemitizmus(ok) nyilvánvalóan meg­érintették a társadalom szélesebb köreit, anélkül, hogy ennek bármilyen tudatosodása lejátszódott volna. Kádár a Vasast pre­ferálta, a „nemzeti kommunista" Berecz János a Honvédet, a bankvezér Fekete János az MTK-t, és sokan, nagyon sokan „csendben" a Ferencvárost, hogy azután a rendszerváltást kö­vetően az ún. keresztény-nemzeti kurzus megpróbálja majd is­mét hatalmi manipulációkkal a Fradit a saját népszerűségének szolgálatába állítani. Hogy ez nem sikerült, az nem az Üllői úton dőlt el…

A Fradi és az Ajax

Ha ilyen gazdag és „tartalmas" a magyar antiszemitizmus és rasszizmus története, felmerül a kérdés: a labdarúgás terén mi­ért éppen az Ajax vezetői „leplezték le" a „magyar rasszizmust", illetve a magyar sportsajtó fontos csoportjai és a rasszizmus „szövetségét"? Eleve, már a leleplezés ténye is dühbe hozta a sportújságírás e csoportjait. A népszerűséghajhászoktól a meg­győződéses rasszistákig egységfront jött létre (a Magyar Nem­zettől a Nemzeti Sportig) a "magyar" rasszizmus mentegetésére, a probléma elkenésére, bagatellizálására. (Tartsuk per­sze mindig szem előtt, hogy mindig voltak és vannak intelli­gens újságírók, akik a valódi helyzet leírására tesznek kísér­letet. De hát szembeszállni az árral, nem kifizetődő…) Minden újság a mai napig azt szajkózza, hogy jelentéktelen kis cso­portocskák lengették a náci zászlókat Svájcban vagy a Fradi­pályán. Úgy tesznek, mintha nem tudnák: a zászlót mindig ke­vesen lengetik, főleg kezdetben. Valójában a szurkolók igen jelentős része involválódott a rasszista tüntetésbe az Ajax el­leni mérkőzésen is. Ezek az atrocitások azóta is folytatódnak a különböző magyar pályákon: Újpesten és Pécsett, az Üllői úton és Debrecenben. A sajtó hallgat és elhallgat továbbra is. Semmi nem történt… Sajnos az egyes eseményeket nem le­het elválasztani egymástól, tetszés szerint kiszakítani abból a történelmi folyamatból, amelynek részeként keletkeztek és „fej­lődnek"…

De hát miért leplezte le az Ajax az elhallgatás stratégiáját ?

A Ferencváros vezetői és szurkolói megszokták, hogy a Fra­di-pályán az ellenfél szurkolói nemigen szólalhatnak meg, főleg ha csak kis csoportokban vannak jelen. (Minden focirajongó, aki kimerészkedik saját csapata mérkőzésére a Fradi- vagy az Újpest- stb. – pályára, tudja, még vendéggól esetében sem ér­demes felugrani, mert pórul jár az ember… A vendégszurkolók, az ellenfél és a bírók megfélemlítése szinte szabály.) A Fradi mindenek felett. Ahogyan az egyik rigmus mondja: „Über alles Franzstadt". Hierarchia jött létre a csapatok között, amely csú­csán – mindenekelőtt a szurkolói erőfölény következtében – a Ferencváros áll. Mármost a ferencvárosiaknak tudniuk kellett volna, hogy ilyen hierarchia a nemzetközi futballporondon is lé­tezik. Amit szabad – mondjuk – a Real Madridnak, azt nem sza­bad a Ferencvárosnak. A latinból a magyarba átkerült közmon­dás ezt az egyenlőtlen uralmi viszonyt úgy jellemzi, hogy „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek".

A megértés másik összefüggését megadják a magyar sajtó reakciói, amelyek az Ajax gazdasági fölényéből, a konkuren­ciából és a profit „termelésének" logikájából indulnak ki. Az Ajax mögött álló multinacionális tőke, amely részben úgynevezett „zsi­dótőke" (amiről a magyar sajtó, szokás szerint rájátszva egy kissé az antiszemita érzelmekre, sietett beszámolni, mintha a tőke nélküli lakosság szempontjából a magántőke etnikai eredetének bármi jelentősége lenne), nem lát üzletet a kelet-európai csapa­tokban. Végül is Budapesten vagy. Moszkvában játszani nem olyan üzlet, mint Dortmundban vagy Madridban, Milánóban vagy Hágában. így „érthető", ha a kelet-európai rasszizmus „nagyobb" ellenségként tűnik fel az Ajax vezetőinek szemében, mint a mün­cheni, a madridi vagy a éppen londoni.

Ám ez a probléma is komplexebb ennél. A magyar sajtó nem­igen vesz tudomást arról, hogy micsoda is valójában az Ajax-jelenség. A Nemzeti Sportban egy B. D. nevű újságíró egysze­rűen csak a zsidó tőke képviseleteként vizsgálta az Ajaxot a nyílt rasszizmus szellemében. (Megint a funkció az érdekes. Miért fontos, hogy zsidó tőke? Ráadásul nem is az!) Az Ajax ereden­dően nem zsidó csapat. Magát Amszterdamot nevezték Nyugat-Európa Jeruzsálemének, ahol 70 ezer zsidó lakott a háború előtt, ma pedig 25 ezer (összehasonlításként: Magyarországon kb. 80 ezer zsidó él ma is, csaknem mind Budapesten). Nyugat-Euró­pában azonban a „25 ezer" jelentős zsidó populációnak számít. S a sajtó rasszista része számára alighanem fontos információ: bizony Amszterdam polgármestere ma is zsidó és Ajax-drukker, s a megelőző három polgármester is zsidó volt.⁴¹

Az Ajax mint zsidó klub imázsa viszonylag újkeletű. A háború előtt és után egy volt a „normális" klubok közül, amelyben nem volt több zsidó mint másutt. Még a megszálló náci Németország sem foganatosított az Ajax ellen semmiféle különleges intézke­dést. A háborút követően lett az Ajax a futball iránt érdeklődő „túlélő" amszterdami zsidók találkozási helye, de csak a 70-es évektől lesz az Ajax jellegzetes vonása á „zsidó", és ez is egy „véletlen" kapcsán. A 70-es évek közepén a londoni Tottenham Hotspur szurkolói hoztak izraeli zászlókat Amszterdamba, s egy héttel később megjelentek az izraeli zászlók az Ajax szurkolók­nál is.⁴² Ekkor kezdődtek meg Hollandiában az antiszemita tá­madások az Ajax ellen Utrechtben, Rotterdamban, Groningenben és más nagyvárosokban rendezett első osztályú mérkőzéseken. Mintha csak a 80-as évek Magyarországán lennénk, a den Haag szurkolói imitálták a gázhang sustorgását. Egy Groningen-Ajax meccset elhalasztottak egy bombariadó miatt, több helyütt anti­szemita röpcédulák jelentek meg a stadionokban. 1992-ben a rotterdami stadionban először jelentek meg antiszemita felirat­ok a Feyenord-Ajax meccsen. A 90-es években a munkás és külvárosi Feyenord valamint a „belvárosi" Ajax között a versen­gés nyíltan antiszemita karakterjegyekkel bír…⁴³ Miközben Auszt­riában a Rapid és az Austria Wien párharcából kikerült a zsidó és antiszemita elem, Hollandiában feltámadt egy ilyen típusú ellentét. Ám 1993-ban – a magyar helyzettől már teljesen elté­rően – az Utrecht antiszemita szurkolóit „hazaküldte" a rendőr­ség. Ezt követően'pedig valami olyasmi történt, ami végérvé­nyesen eltér a „magyar úttól". Két héttel később az Ajax Deventerben játszott, ahol mindenki újabb antiszemita tüntetésre számított, de meglepetésre a Go ahead Eagles minden játéko­sának trikóján egy antirasszista felirat látszott.⁴⁴

A legnagyobb holland játékosok, mindenekelőtt a színesbőrű Ruud Gullit vállalták az antirasszista harc „vezetését". Amikor GuIlit 1987-ben Európa 1. számú játékosa lett, a trófeát Nelson Mandelának szentelte. Az UNICEF londoni antirasszista rendez­vényén mint az Anne Frank alapítvány tagja lépett fel. Gullittól származó a megfontolásra érdemes gondolat: „én az első rasszista feliratnál abbahagyatnám a játékot". 1988-ban az EB-n már annyira szerették a holland szurkolók a színesbőrű Gullitot, hogy ezrek hordtak Gullit-parókát.⁴⁵ Persze mindez nem szün­tette meg a rasszizmus okait, de lokalizálta azt, erejét csökken­tette, némileg és egy időre visszaszorította. 1993 januárjában végre a Holland Labdarúgó Szövetség nyílt harcot indított a rasszizmus ellen, elhatározták, hogy a rasszista megnyilvánu­lások esetén a második figyelmeztetés után le kell fújni a mér­kőzést. Az antirasszista intézkedéseknek erős társadalmi támo­gatottsága van, mivel a holland nacionalizmusnak nincsen „népi", önvédelmi-rasszista karaktere, a gyarmatosítás a kereskedői kozmopolitizmus tradícióját ültette el.⁴⁶

Természetesen az Ajax járt elöl az antirasszista harcban, hi­szen sok zseniális színesbőrű játékosa volt Rijkaardtól Kluivertig. Tehát nem véletlen, hogy maga Cruyff is aláírta az ominózus le­velet, amelyet a Fradi „eltörlése" céljából küldtek a Real Madrid­nak. Az Ajax-stadionban már régebben elhelyezték a híressé vált feliratot: „Az Ajaxért – a rasszizmus ellen". Ez a forma később el­terjedt a holland stadionokban. Érdekes epizód volt, amikor a Feyenord 1992-ben egy Európa Kupa-meccsen fogadta az izrae­li Hapoel Tikva csapatát. Az UEFA előzetesen figyelmeztette a Feyenord vezetőségét, hogy gátolja meg a rasszista, antiszemita kilengéseket. A vezetés azonban nem hozott kellő intézkedése­ket, és a kilengések megtörténtek. Ám ezt követően a klubveze­tés a sajtóban élesen elhatárolódott az antiszemitizmustól, és az antirasszista szurkolók mellé állt, aminek következtében hivata­los felirat lett a Feyenord-stadionban is: a „Feyenordért – a rassz­izmus ellen".⁴⁷ Tehát ebbe a kontextusba illeszkedik az Ajax tilta­kozása a ferencvárosi rasszizmussal szemben. Ha meg akarjuk érteni az Ajax reakcióját, akkor be kellene látni, a „magyar óra" késik... Hollandiában és éppen az amszterdami zsidó kö­zösség által támogatott Ajax közegében él a holland antifasiszta tradíció is, bár Dániával összehasonlítva aligha büszkélkedhet­nek a hollandok. Értekeztünk már másutt is arról, hogy a cent­rum-országok a maguk gazdasági problémáit legalább is részben kitolják a perifériára, így Kelet-Európába is. Ez is oka annak, hogy például a nyugat-európai országokban, így Hollandiában a jólét ismert színvonala jött létre. Ez a jólét képezte az alapot, ame­lyen megtermett és uralkodó helyzetbe kerülhetett a liberális antifasizmus és antirasszizmus (amelyet ma egyébként újra komoly veszélyek fenyegetnek). A kelet-európai periférián, ép­pen a gazdasági ellehetetlenülés következtében is, fogéko­nyabb társadalmi talaj jött létre a rasszizmus számára. És ez nem újkeletű jelenség.

Magyarországon a II. világháború idején a magyar hatóságok és lakosság részéről az antifasiszta szolidaritás mint tömegje­lenség nem nyilvánult meg. Közismert, hogy a magyar hatósá­gok maguk szállították ki a magyar zsidókat Auschwitzba. A rend­fenntartó csendőrtől a mozdonyvezetőig mindenki magyar volt. A németek „csak" a felügyelő szerepét látták el. Nos, ez a körül­mény teszi pikánssá a dolgot, s ezzel nem hajlandó szembe­nézni sem a Ferencváros, sem az Újpest vezetősége, sem a magyar sajtó jó része, de a Magyar Labdarúgó Szövetség sem. Mert rövid távon nem áll érdekükben. Sokan azt hiszik, hogy az Újpest és a Fradi, a Debrecen és a Vasas a maga „rohamoszta­gosai" nélkül jóval kisebb szurkolói támogatásra számíthatna, s a klubok ezért nem hajlandók ezeket „szurkolókat" a pályákról eltávolítani. (Valójában, amit elveszítenének a vámon, megnyer­nék a réven. Ugyanis a futball brutalizálódása miatt eltávozott szurkolók jó része valószínűleg visszatérne vagy esetleg a rasszisták megjuhászodnának…)⁴⁸

Van azonban a dolognak egy olyan oldala is, amit nem lehet ökonomista érvekkel és gazdasági érdekekkel magyarázni. A tra­díció ápolása, a szakmai hozzáértés, szurkolók „szocializálása" stb. olyan „tőke", amely néha fontosabb lehet a valódi tőkénél is. Egyébként a multinacionális tőke nem specifikusan Ajax-probléma, sőt, az Ajax mint a világ talán legjobb ún. nevelő egyesü­lete országának saját egykori gyarmatairól származó játékosai­val csaknem „önellátó". Ismert, hogy Nyugaton a futball mint a legnagyobb multinacionális cégek által ellenőrzött és finanszí­rozott iparág óriási pénzekkel operál. A futballban a győzelem a tőkés társaság számára a legnagyobb reklám, mivel ez biztosít­ja a tv-ben, a sajtóban való állandó jelenlétet, a NAGY BEVÉ­TELT. Az óriási pénzek eleve hierarchizálták a labdarúgást: a néhány NAGY (Ajax, Milán, Juventus, Barcelona, Real Madrid, Bayern Müchnen, B. Dortmund stb.) mellett a „szegény kiscsa­patok" tömege csak a kellemetlenkedő mellékszereplők funkci­óját töltheti be. A szegény csapatok ugyanis nem igazi reklám­hordozók, jobb őket a periférián tartani, ami azt jelenti, hogy a „multik" kivásárolják a játékosaikat, csapataikat pedig hagyják elsüllyedni. A profitért való harc, a kíméletlen verseny a na­gyoknak kedvez; a kis csapatok, bármilyen futballtradíció-val bírjanak is, elkerülhetetlenül periferizálódnak.

Az állam kivonulása a futballból és a multik bevonulása a futballba különösen a kelet-európai labdarúgást hozta nehéz hely­zetbe. Piacaik megnyitása teljesen védtelenné tette őket a nagy multinacionális társaságokkal szemben, akik fillérekért vásárol­ják ki a legjobb kelet-európai futballistákat még akkor is, ha csak a kispadra ültetik őket. A kelet-európaiak tehát hiába adják el legjobb játékosaikat, nem igen tudnak komolyabb tőkét felhal­mozni. A mi régiónkban a labdarúgásból élők tulajdonképpen felélik az eladott játékosokért kapott összegeket, anélkül, hogy komolyabb beruházásokba kezdhetnének. Legfeljebb a perifé­ria-országok másodrangú játékosaiból válogathatnak. Felélik a hazai futball tartalékait. Oroszország vagy Jugoszlávia óriási tar­talékai egy ideig még kitartanak, éppen úgy mint Brazília vagy Argentína óriási „természetes" hátországa, amely ma még ki­meríthetetlennek tűnik. Ám a „nemzetközi rendszerváltás" követ­keztében a félperiféria és periféria országainak játékosai a fut­ball munkaerőpiacán is lenyomják a „bérmunkások" árát. Nálunk a hazai tőke nem képes sehol igazi sztárok megvásárlására, ma­rad, pontosabban létrejön a periférikus helyzet, amelyet a rend­szerváltás végérvényesen rárótt a kelet-európai régióra. Ezen belül is a leglátványosabb talán a magyar labdarúgás hanyatlá­sa, mert ebben az országban korábban olyan csúcson volt, ame­lyet a 70-es évekig egyetlen kelet-európai ország sem tudott megközelíteni.

A „magyar-holland" szembenállás egy másik rétege: a „nem­zeti kapitalizmus" kulturális értékrendje szembekerült a „mul­tinacionális kapitalizmus" kulturális értékrendjével, ami mö­gött azután – számos áttételen keresztül – gazdasági, tőkeérde­kek összeütközése húzódik meg, amint azt fentebb már aláhúz­tuk. Az Ajaxot úgy kell elképzelnünk mint egy nagy iparvállalatot, amely zseniális futballistákat termel és forgalmaz, mérkőzéseket, vagyis előadásokat szervez különböző színhelyeken. Az Ajax – egy nagy multinacionális cég. A Ferencváros pedig valami más… El­térő kultúrák, eltérő érdekek. Ez a kapitalizmus valósága – nem pedig a „csatlakozás Európához", az „utolérés" és más efféle ide­ológiai kotyvalék, amelyet soha senki egyetlen adattal sem tudott bizonyítani. Amíg a világban uralkodó hierarchia fennmarad, ad­dig nincsen speciálisan fradista vagy magyar megoldás. Az Ajax antifasizmusa természetesen konzerválja a szóban forgó uralmi szisztémát. Ám a történelmi tapasztalatok fényében a rassziz­mus keretei között még csak közelíteni sem lehet semmiféle demokratikus vagy humanista megoldáshoz. Úgy tűnik, hogy a multinacionális tőke nem finanszírozza a rasszista és fasiszta erőket, mozgalmakat. Egyelőre legalábbis nem. Már(?), még(?), most(?) nem áll érdekében. A legújabb fejlődés eredménye az, hogy a világrendszer centrumait ellenőrző pénzcsoportok és ha­talmi központok a maguk egoista gazdaságpolitikájával megterem­tik a rasszizmus és fasizmus újjászületésének társadalmi alapja­it, igaz, korlátozásának és visszaszorításának (nem megszünte­tésének!) feltételeit is. Ha ebbe az összefüggésbe ágyazzuk a magyar futball-rasszizmus modern fejleményeit, legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy előbb-utóbb nálunk is korlátozni fogják a rasszizmus befolyását nemcsak a stadionokban, hanem a sajtóban, a mindennapi életben, a mukaerőpiacon is. Azt hiszem, ez a legfontosabb tapasztalat és következtetés. Félreértés ne essék, itt elsősorban nem a fasizmusról van szó, még kevésbé az attól való „liberális" rettegésről, hanem azokról az emberi ké­pességekről, hajlamokról, törekvésekről, vágyakról és eszmények­ről, amelyektől végső soron egy új társadalmi és kulturális integ­ráció minősége függ.

Jegyzetek

¹ Nick Hornby: Fociláz. Bp., Európa Könyvkiadó. 1995.

² Az Eszmélet nem régen publikált egy tanulmányt a brit labdarúgás hanyatlásának gazdasági okairól. Bár a cikk nem szól részletesebben a rasszizmus és az erőszak problémáiról, kimutatja, hogy a labdarúgás terén súlyos hanyatlás zajlik, aminek szociális, morális és pszicholó­giai konzekvenciái is vannak. Ezektől a fejleményektől nem választha­tó el a rasszizmus elterjedése sem. Vö. D. Corry-P. Williamson: Já­ték elképzelés nélkül. Eszméiéi 24. sz. 76-97. Ezt támasztja alá a rasszizmus kérdését nemzetközi összehasonlításban is vizsgáló mű, amelyet még többször idézünk majd, s ezúton is ajánlom a kiadók figyelmébe: érdemes lenne magyar nyelven is publikálni a Németor­szágban kiadott érdekes, neves szinesbőrű futballistákat is megszó­laltató tanulmánykötetet: Fussball und Rassismus. Gottingen, Verlag die Werkstatt, 1993.

³ A magyar futball visszásságait először leíró Végh Antal is a profiz­mus bűvöletében képzelte el a hanyatlás megállítását. Azóta tudjuk, hogy a Végh-korszak ma „aranykornak" látszik. Vö. Végh Antal: Miért beteg a magyar futball? Budapesl, a szerző kiadása, 1981. (Az első kiadás 1974.) Végh sem tudta, hogy a magyar kapitalizmus az magyar lesz, és nem német…

⁴ A rendszerváltás módszeres és társadalomkritikai vizsgálata az Esz­méletben 1989-től napjainkig folyik. Ebbe az értelmezési mezőbe he­lyezem bele a magam felfogását, I. erről Krausz T.: Megélt rendszervál­tás. Bp., Cégér, 1994.

⁵ A "neoliberális forradalommal" és következményeivel az Eszméiéi sok tanulmánya foglalkozik, ennek ecsetelésétöl itt nyugodtan eltekinthetünk.

⁶ Hornby említett könyve, amely 1992-ben jelent meg Angliában, gaz­dag anyagot tár elénk a mi témakörünkben is, I, a magyar kiadás főleg 217-233 oldalait.

⁷ A gyalázkodásokból és általában az MTK elleni kampányról a Vere­bes korszakban Mihancsik Zsófia egész kötetet állított össze már 1988-ban: Hajrá, MTK? Hungária körút. Bp., Háttér Könyvkiadó, 1988. A szer­ző szubjektíve nem „érintett" az MTK-nál, magát szenvedélyes Vasas­szurkolónak nevezte, míg ki nem ábrándult… vö. 5.

⁸ L. ezzel kapcsolatban is Hornby idézett könyvét.

⁹ A kelet-európai fejlődés sajátosságairól részletesebben szóltam: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Megélt rendszervál­tás… 177-200.

¹⁰ Apám, Krausz György, aki 1936 óta jár a Hungária útra vagy Barcs Sándor (aki híres futballvezetővé vált, és még régebben jár mérkőzé­sekre) visszaemlékezései megerősítik ezt az állításomat.

¹¹ Még a játékvezetők is mértéket veszítettek a Verebes-időszakban: például egy MTK-Vác mérkőzésen az MTK saját pályáján egy Hartman nevü (egyébként legendásan személyiségzavaros) bíró 4, azaz négy MTK játékost állított ki. De nem egy esetre emlékszem, amikor három, többször két játékost is leküldték olyan esetekért, amikor más pályákon többnyire csak figyelmezetés jár(t). Erről is I. Mihancsik Zsófia: I. m. 55­67. skk.

¹² Mihancsik Zsófia: I. mű 103-105. Kiss László, az ismert edző nyi­latkozta a szurkolói tömeges „zsidózásról"; amikor a bajnokságot az MTK véglegesen megnyerte Újpesten (1-0 volt a kékek javára a vég­eredmény), majd utána a Fradival játszott, „Elképesztő volt, döbbene­tes. No most a döbbenetet az okozta, hogy 1986-87-ben Magyarorszá­gon ezt eltűrik egy belügyi csapat stadionjában. Számomra döbbenet volt. Én olyan rossz érzésekkel mentem haza, hogy azt elmondani nem tudom." Mihancsik: I. mű 49.

¹³ Ez persze nemcsak a sportsajtó bűne, bár ez utóbbi tömeghatása ebben az összefüggésben valószínűleg nagyobb, mint a „politikarsaj-tóé". A Népszabadság kulturális rovata minden szempontból kivétel, nem­csak intellektuális és politikai bátorságával, de színvonalával is kitűnt a többi lap közül.

¹⁴ Fussball und Rassismus… I. m. 143. A képaláírás így hangzik: „Antisemitische Ausschreitungen von Fans des Budapester Vereins Fe­rencváros". Szóval elkaptuk a „feljelentőket". Igaz, a kötet szerzői lelep­lezik „saját" fasisztáikat is, de erről majd később a maga helyén…

¹⁵ E témakörrel külön írásban foglalkoztam, amelyben aláhúztam, hogy tények bizonyítják: az antiszemitizmust évekig kifejezetten az ún. ke­resztény-nemzeti hatalom táplálta és politikai „erődéi" táplálják ma is. Vö. Krausz T: A kelet-európai rendszerváltás és az antiszemitizmus.

Megjegyzések a rendszerváltó antiszemitizmus jellegéről. In: Uő.: Meg­élt rendszerváltás. 301-308. A kormányváltás után a szociál-liberális koalíció is – bár iszonyodik az antiszemitizmustól, vitázik is vele -, nyil­vánvalóan egyúttal kokettál is az antiszemitizmussal. Továbbra is az elé­gedetlenség egyfajta levezető szelepeként kezeli.

¹⁶ A futball elterjedésének okairól, funkciójáról és általános "fenome­nológiájáról" I. Jiri Cerny: A futballról komolyan. Kísérlet a játék fenome­nológiájára. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1968.

¹⁷ Magyar Statisztikai Zsebkönyv, Bp., KJK, 1960. 190.

¹⁸ A nők és a futball összefüggéséről osztrák vonatkozásban I. Michael John: Sports in Austrian Society 1890s-1930s:The Example ofViennese Football. CEU History Department, Working Paper Series 3, Úrban Space and Identity in the European City 1890s-1930s. Bp., 1995. 148-149. (Szerk: S. Zimmermann) Az ott leírtak alapjában a magyar esetet is jel­lemzik, nálunk e témakör kutatása éppen csak elkezdődött.

¹⁹ Michael John: Sports in Austrian Society 1890s-1930s:The Example of Viennese Football. Uo. 145-146.

²⁰ Az adatokat I. Frojimovics K., Komoróczy G., Pusztai V., Strbik A.: A zsidó Budapest. I-II. Bp., MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. (A város arcai) 362. (Meglepő, hogy a kötet szerzői nem méltatták figye­lemre az MTK-t a „zsidó Budapest" tematika vizsgálata során.)

²¹ A mozgalom áttekintő analízisét adja a Magyarország története. VI köt. 2. rész Főszerk.: Kovács Endre, Bp., Adémiai Kiadó, 1987. 1271­1278.

²² Ezt a problémakört is feltárja a Hanák Péter által szerkesztett kötet: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1984.

²³ L. erről részletesebben: Kubinyi Judit: A politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1990). Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1976. 74-76., 145-147., 220-221. A XIX. század végén felerősödő antisze­mitizmus okairól I.: Gerő A.: Zsidó utak és magyar keretek. In: Magyar polgárosodás. Bp., Atlantisz Könyvkiadó, 1993. 295-318. és Szabó Mik­lós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmá­nyok. Budapest, 1989.

²⁴ Ezt a problémát történeti perspektívában is kifejti Hadas Miklós- Karády Viktor kitűnő tanulmánya, amelyre a későbbiekben is fogok hi­vatkozni: Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball tár­sadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika, 1995.17­18. szám 89-119. Különösen sikeres volt az FTC „jelentéstartamának" feltárása, 95.

²⁵ A két világháború közötti fejlődésről és az antiszemitizmus specifi­kus vonásairól I. Berend T. Iván.: Válságos évtizedek. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 1987. (3. kiadás), Borsányi György: A válság évek kró­nikája 1929-1933. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1986. és Lackó Miklós: Nyi­lasok, nemzetiszocialisták (1935-1944). Kossuth Könyvkiadó, 1966., Eré­nyi Tibor: A zsidók Magyarországon a Honfoglalástól napjainkig. Útmu­tató Kiadó, 1996. (Változó világ sorozat)

²⁶ Hanák Péter: A lezáratlan per. In: Zsidókérdés, asszimiláció, anti­szemitizmus. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1984. 373.

²⁷ A magyar sajtótörténet még nem dolgozta fel a futball-rasszizmus két világháború közötti történetét, ami már önmagában is árulkodó tény.

²⁸ Michael John-Dietrich Schulze-Marmeling: „Haut's die Juden!" Antisemitizmus im Europaischen Fussball. In: Fussball und Rassismus… I.m, 134.

²⁹ Vö. uo.

³⁰ Uo. 135., 137.

³¹ Uo. 141. Guttman játszott az MTK-ban, a Hakoah Wienben és a New York Giants-ban, mint edző szerepelt a Milánban, a Sao Pauloban és a Benficában.

³² Az MTK történetét részletesebben tárgyalja pl. Száz éves az MTK-VM sportklub, szerk.: Barcs Sándor, Budapest, 1988. 23-76.

³³ Vö. Fussball und Rassismus… I. m. 139.

³⁴ L. erről Hadas-Karády idézett cikkét.

³⁵ Barcs Sándor szóbeli közlése, melyet ezúton is köszönök.

³⁶ Fussball und Rassismus… I. m. 143-144.

³⁷ E témakörben Molnár Erik 1946-os fejtegetései valamint Bibó Ist­ván 1948-as Válaszban megjelent és Száraz György 1976-os Egy előí­télet nyomában c. híres tanulmányai klasszikus módon reprezentálják e problémakör – különbözőképpen – mély megközelítéseit. L. e műveket Zsidókérdés, asszimiláció… I. m. 117-354.

³⁸ Mihancsik Zsófia még 1988-ban az MTK akkoriban talán legkultu-ráltabb és legjobb játékosának tette fel a kérdést a „zsidózásról", mire Bognár Gyuri, ma a bajnokaspiráns BVSC veterán játékosa, így vála­szolt: „Ez furcsa kérdés, de azt hiszem, hogy régebben, talán a háború előtt ez a zsidóknak a csapata volt. Vagy nem is tudom… Én is csak azt tudom erről, amit mindenki más, amit hallok. Nem tudom, hogy miért mondják ezt. Hogy miért ellenszenves ez másoknak, nem értem. No most itt a játékosokat hiába zsidózzák…. Én nem tudom, miért baj.-az, ha valaki zsidó, de ha az lennék, úgy érzem, akkor sem foglalkoznék ezzel." Mihancsik, i. m. 48.

³⁹ E jelenség keletkezéséről, forrásairól és struktúrájáról másutt rész­letesebben értekeztem, I. Krausz T.: Sztálin-1996. Történelmi esszé. Bp., Útmutató Kiadó, 1996.93-114.

⁴⁰ L. e bonyolult problémáról Agárdi Péter: Közelítések a Kádár-kor­szak művelődéspolitikájának történetéhez. Eszmélet, 1993. december 20. sz. 129-165. főleg 138., 159-162. Helyesen írja Agárdi: „…ha vol­tak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-as-70-es-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú, esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kultu­rális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős értük a régió fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai állam­szocialista struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortási kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcokban eszközként is felhasz­náló uralkodó elit."

⁴¹ Fussball und Rassismus… I. m. i. c. 149.

⁴² Uo. 151.

⁴³ Uo, 150., 152.

⁴⁴ Uo.

⁴⁵ Dietrich Schulze-Marmeling: Mit Strassenfussball zur Anerkennung. In: Fussball und Rassismus… I. m. 108.

⁴⁶ Uo. 125.

⁴⁷ Uo. 130-131.

⁴⁸ Az FTC csapatkapitánya, Simon T. tulajdonképpen meg is védte a szurkolókat, mondván „miért lennének a mi szurkolóink rasszistábbak másoknál". „Kiáltványában" arra kérte őket az Ajax-meccs előtt, hogy „sem­milyen hülye zászlót ne lobogtassatok". A náci vagy a nyilas zászló ezek szerint csak valamiféle ártalmatlan „hülye zászló". A fiatal tehetség, Lisz­tes K. egyenesen úgy vélekedett, hogy „szerintem is normális jelenség a huhogás". L. az interjút VILÁGegyetem. Egyetemisták és főiskolások lap­ja. 1995. december.

A rendszerváltás programjának egyik fontos mozza­nata a polgári ellenőrzés megvalósítása. A fogalmat leg­gyakrabban a hadsereg egyfajta státuszának jellemzé­sére alkalmazzák. E vonatkozásban leginkább akkor beszélnek a polgári ellenőrzés érvényesüléséről, ami­kor:

• a rendszer csúcsán az államfő áll. aki egyben a fegy­veres erők főparancsnoka is;
• a fegyveres erőket érintő ügyekben a parlamentre hárul a főszerep azáltal, hogy dönthet, beszámoltathat, jelentést kérhet, felülvizsgálatot rendelhet el vala­mennyi alapvető kérdésben;
• a gyakorlati irányítói és ellenőrzési feladatok zöme a kormányra hárul, amelyben a fegyveres erő közvet­len irányítását, felügyeletét és ellenőrzését a honvédel­mi miniszter végzi, akinek – a katonai kérdésekben já­ratos – polgári személynek kell lennie;
• a rendszerben a társadalom és a közvélemény aktí­van, alkotóan vesz részt.

Jól látható, hogy a felsorolt kritériumok (az államfői csúcspozíció, a kormányfelügyelet stb.) nem területspecifikusak, vagyis a fogalmi keret alkalmazható az élet más szféráira, így a gazdaságra, a kultúrára stb. is. Szem­beötlő azonban az, hogy hivatásos (tehát nem sorállo­mányú) hadsereg esetén lényegesen nehezebb a polgári ellenőrzés megvalósítása, hiszen abban a társadalom és a közvélemény részvétele felettébb korlátozott. A hiva­tásos hadsereg sokkal könnyebben igénybe vehető bel­ső rendfenntartó feladatokra, ami arra enged következ­tetni, hogy a mi fejlettségi szintünkön a fegyveres tes­tületek professzionalizálódása a latin-amerikanizálódás egyik fontos mozzanataként értelmezhető.

A polgári ellenőrzés fogalma a polgár szó kettős po­litikai jelentése (bourgeois és citoyen) miatt válik kü­lönösen problematikussá. A citoyen (állampolgári) lét ugyanis feltételez egy általános politikai közösséget, amelynek egyenlőségi kritériuma szükségképpen illu­zórikusnak bizonyul a bourgeois (magánpolgári) osz­tály elkülönülése miatt. A parlamentarizmusban – amely a polgári ellenőrzés kulcsintézménye – egyszerre teste­sül meg az emberek közötti politikai egyenlőség (citoyen-elv) és közvetítődnek a civil társadalom egyenlőt­lenségei, a munkamegosztásból és a tulajdonviszo­nyokból fakadó hierarchiái (bourgeois-elv). A polgári politikai intézmények által megvalósított ellenőrzés ezért elméletileg sem azonosítható a társadalmi ellen­őrzés fogalmával.

A rendszerváltás kezdete óta Magyarországon foko­zatosan zajlik a fegyveres erők nyugati normák szerin­ti polgári ellenőrzés alá vonása, a hadsereg szervezeté­nek eszerinti átalakítása. Egyidejűleg azonban – külö­nösen a közbiztonság területén – a fegyveres védelem privatizációja is megfigyelhető, amelynek következté­ben a tőkésőrség sajátos alakulatai jelentek meg. A nyu­gati példákat tekintetbe véve ezt nem tekinthetjük se egyedi példának, se anomáliának. Mert például igaz ugyan az, hogy az Egyesült Államokban a hadsereg pol­gári ellenőrzés alatt áll, de a fegyverviselés szabadsága miatt manapság már zászlóalj nagyságú, összesítve több hadosztályt kitevő irreguláris fegyveres alegységek gya­korlatoznak az ország különböző pontjain.

A rendszerváltó diskurzusban leggyakrabban a had­sereg polgári ellenőrzéséről esik szó, pedig az élet más területein ugyanúgy megfigyelhető az áttérés. így pél­dául a kultúra polgári ellenőrzés alá vonását jelenti, amikor különféle alapítványok kuratóriumai válnak a kulturális célú források legfőbb elosztóivá, illetve ami­kor a kereskedelmi bankok vagy más nagyvállalatok szponzori tevékenysége válik a művészi aktivitás fő motorjává (lásd például a Postabank-kultúrkör kialaku­lását az elmúlt évek során). Az oktatás polgári ellenőr­zésének alapvető eszközeként jelent meg a magyar tár­sadalomban az iskolaszék, amely a szülői munkaközös­ség korábbi konzultatív szerepét döntési pozícióvá ala­kítja, tekintet nélkül arra, hogy a megnövekedett hatal­mú egyének rendelkeznek-e bármiféle pedagógiai kép­zettséggel vagy sem.

A polgári ellenőrzés tehát olyan kritériumrendszert jelent, amelynek megvalósulása esetén a társadalom éle­tének egy területe határozott osztályjelleget ölt. Végső soron egyfajta kollektív privatizációnak tekinthető, és e minőségében szembeállítható egyrészt a demokrati­kus társadalmi ellenőrzéssel, másrészt pedig a hozzá­értésen alapuló, szakmai irányítással is.

A CFE ellentmondásai

A CFE megkötése előtt a két szerződő fél mindent-elkövetett azért, hogy fegyverzet-átcsoportosítással (VSZ) vagy a legfej­lettebb fegyverek „újraelosztásával" (NATO) lehetővé tegye maga számára megfelelőbb arányok kialakítását, és biztosítsa a ré­gebbi harceszközök kiselejtezését. Ennek ismeretében szabad csak véleményt formálni a CFE-egyezményről és értékelni azt, hogy a legnagyobb csökkentésre a helikopterek mellett épp a tankok esetében (összesen 50-50 százalék) kötelezte el magát a két katonai tömb.²

Fontos kérdés, hogy a CFE-szerződés szempontjából minek minősül a magyar-belorusz fegyverüzlet? Innen nézve nem vál­tozik semmi, hiszen a vásárlás, illetve az eladás nem borítja fel

a kialkudott rendet, a harckocsiknak a darabszáma és nem a típusa van meghatározva, továbbá ez az üzlet is hozzájárul ah­hoz, hogy Beloruszia be tudja tartani a CFE-megállapodást. A problémát csak az jelenti, hogy a CFE-szerződés kimondja: a fegyverzetek „csökkentésén szinte kizárólag megsemmisítés ér­tendő".³ Exportra tehát nincs mód: csupán a főszabályként al­kalmazandó megsemmisítés mellett – például – a közszemlére bocsátásra vagy a földi céltárgyként alkalmazásra való átalakí­tásra nyílik lehetőség. A CFE-szerződésnek ez nagyon fontos és előrelátó szabálya. Olyannyira, hogy az exportra szánt fegy­vereket a szerződés megkötésekor be kellett jelenteni, így ezektől függetlenül került megállapításra a megsemmisítésre váró fegy­verek száma. Például Szlovákia exportra 168 darab harckocsit, 237 darab páncélozott harcjárművet és 259 darab tüzérségi esz­közt, valamint 29 repülőgépet jelentett, amelyek a megállapított megsemmisítési kvótákon felül értendők, és amelyeket eladá­sukig nem szabad figyelmen kívül hagyni.⁴ A megsemmisítésre ítéltetett 100 darab T-72-es eladásával Beloruszia, ezek meg­vételével Magyarország – Washington és Moszkva jóváhagyá­sával – egyaránt megsértette a CFE-szerződést.

További probléma a CFE-szerződéssel, hogy akaratlanul is keretet és ösztönzést ad arra, hogy a megadott kvótákon belül a szerződő felek szabadon modernizálják fegyverzetüket. A CFE a szigorúan ellenőrzött fegyverkereskedelmet legitimizálja: nem­zetközi keretet ad a szűnni nem akaró fegyvergyártásnak és fegy­verkereskedelemnek; rendezett keretek közé szorítja a hadse­regek folyamatos modernizációját. A hidegháború minden bel­ső és külső kontrollt nélkülöző, fegyverkező évtizedei után ter­mészetesen mindezt a fegyverzetek korábbinál alacsonyabb szin­tű egyensúlyának megteremtéseként és ezáltal jelentős előre­lépésként is lehet értelmezni – de ugyanúgy a megváltoztathatatlanba való szkeptikus belenyugvásként is. Tény viszont hogy a fegyverkezés, a fegyverzetcserék és a fegyverzetek moderni­zációja nyomon követhetővé vált az Atlanti-óceántól az Urai-hegységig, továbbá sikerült elérni a CFE-szerződés egyik cél­ját, a meglepetésszerű támadás és a nagyarányú támadó had­műveletek kezdeményezésének kisebb esélyét.

Magyarország esetében a CFE-szerződéssel kontrollált fegy­ver-modernizáció azt jelenti, hogy a nagyszámú, de kisebb harc­értékű „harckocsiparkot" és az orosz államadósság fejében meg­kapandó páncélozott „szállítójármű-parkot" (BTR-80) ezáltal egy korszerűbb és lényegesen nagyobb harcértéket képviselő, bár darabszámra lényegesen kevesebb harckocsi- és páncélozott járműpark váltja fel. Magyarország a meglévő 138 darab T-72-es tankhoz vásárolt 100 darab alig használtat, és a meglévő 150 darab BTR-80-as páncélozott szállító harci járműhöz, az orosz államadósság terhére a tervek szerint behoz 450 darabot.⁵ A modernizáció és a CFE előírásai miatt jelentős ráfordítással megsemmisítünk 100 darab T-55-ös tankot és legalább 290 da­rab magyar gyártmányú PSZH-t – feltéve, hogy nem tudjuk eze­ket egy harmadik világbeli piacon értékesíteni. A mennyiségre és minőségre vonatkozó szabályok betartásával, a NATO bele­egyezésével minőségi cserét csinálunk: majdnem megdupláz­zuk a legmodernebb harckocsik számát, és pontosan meghá­romszorozzuk a korszerűbb páncélozott szállítójárművek számát. A magyar hadsereg, a magyar szárazföldi haderő ezáltal lénye­gesen megerősödik, és egyáltalán nem lehetne azon csodálkozni – mint az a MiG-29-es vadászgépek esetén történt -, ha ez ha­sonló lépésre sarkallná a környező országokat is.

Az üzletek külön pikantériája, hogy mindezt az egyik oldalon a volt VSZ-tag, a jelenleg semleges, de minden erejével a NATO-ba igyekvő Magyarország teszi a NATO előzetes hozzájárulá­sával. A másik oldalon, az eladó oldalán a volt szövetséges, a NATO kibővítésének legnagyobb ellenzője és legfontosabb aka­dályozója, Oroszország és a vele katonai szövetségre lépett Beloruszia áll. A fegyverüzlet is jól jelzi egyrészt Magyarország szuverenitásának csorbulását (a nem NATO-tag Magyarország beszerzéseihez mi köze van a NATO-nak?); másrészt a fegy­verüzletnek az érdekeken, a politikán felül álló, a nemzetközi szerződések felett álló mindenhatóságát.

Esemény-rekonstrukció

1996. február végén nem lehetett tankvásárlásra gondolni. El­lenkező esetben a Honvédelmi Minisztérium NATO és Multilate­rális Együttműködési Főosztálya nem írta volna azt az EBESZ tagországainak, hogy „Magyarország 1996-ban a BTR harci jár­műveken kívül más, a tárgykörbe tartozó haditechnikai eszköz, fegyvertípus egyetlen változatát sem tervezi beszerezni".⁶ Nem tudni pontosan, hogy a színfalak mögött mi történt, de egy hó­nappal később a vásárlás terve kiszivárgott. Az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának (HB) üléséről készült jegyzőkönyv (1996. III. 25.) tanúsága szerint ugyanis Fodor Istvánnal, a HM politikai államtitkárával készült sajtóbeszélgetés során kiderült, hogy a sajtó képviselője valahonnan már előzetesen értesült a készülő harckocsivásárásról, és ezért tehette fel a témára vo­natkozó kérdését. Mivel az államtitkár „nem cáfolta" a vásárlás tényét, a Magyar Hírlap híradása nyomán publikussá vált az ad­dig titokként kezelt vásárlás.⁷ Egy nevének elhallgatását kérő képviselő elmondása szerint a tankvásárlásról a Magyar Hírlap írása előtt is tudtak a HB tagjai, mivel annak terve informálisan eljutott hozzájuk. Sőt – szintén informálisan – azt is jelezték töb­ben, hogy a harckocsivásárlással nem értenek egyet, de ezeket a „jeleket" a HM „nem vette". A tankvásárlással a HB hivatalo­san először csak azután foglalkozott (1996. III. 25.), miután Fo­dor István a sajtóban három nappal korábban „kifecsegte" azt.⁸ A HB zárt ülésen másfél órán keresztül foglalkozott a „harckocsi­vásárlás ügyével", tehát erről nem áll rendelkezésre további in­formáció. A HB-tagok sajtóban megjelent véleménye szerint a HB „megrökönyödéssel vette tudomásul" a vásárlást (Mécs Imre),⁹ illetőleg „a testület kész helyzet elé került, amikor dönte­nie kellett a még alá nem írt, de már véglegesített szerződés jóváhagyásáról" (Gyuricza Béla).¹⁰ így tehát – a Fideszes HB-alelnök által véleményezett keretek között – igaz Keleti György­nek azon megállapítása, hogy „mielőtt megállapodtunk volna a beloruszokkal, a kérdésről a parlament honvédelmi bizottságát tájékoztattuk",¹¹ de semmiképpen nem igaz a HM azon hivata­los véleménye, miszerint „a honvédelmi bizottság a vásárlásról időben tájékoztatást kapott".¹² Utólag az is rekonstruálható, hogy a HM „az üzlet előtt konzultált a NATO illetékeseivel",¹³ továbbá, hogy a kormány titkos, ún. 3000-es határozatban döntött a tank-vásárlásról.¹⁴ Mindezek alapján kijelenthető, hogy a harckocsi­vásárlás esetében HM-nek olyan akciójáról van szó, amelyet tit­kosan akart kezelni, és amelyet a kormánnyal ugyan sikerült el­fogadtatnia, de amiről előzetesen tudta, hogy a HB-tagjai nem támogatják. A HM a vásárlás előtt konzultált a NATO-val és mi­után „a NATO magas rangú személyiségei semmilyen kifogást nem emeltek a vásárlás ellen",¹⁵ a magyar kormány titkosított határozatának birtokában a HM minden vonatkozásban előké­szítette a belorusz féllel a szerződést. A HM államtitkára viszont idő előtt hozta ezt nyilvánosságra, és az akaratlanul kiszivárgott információ miatt elkerülhetetlen volt, hogy a HB-t kihagyják a kommunikációból. A HB az elkészült és a tíz nap múlva aláírás­ra kerülő szerződés tényével ismerkedhet csak meg, a döntés előkészítéséből kihagyták, a vásárlást érdemben nem volt mód­ja befolyásolni. A vásárlás krónikájából az is következik, hogy a NATO előbb tudott a vásárlásról, mint arról a Honvédelmi Bizott­ságot hivatalosan tájékoztatták volna.

Civil kontroll

Alapvető kérdés, hogy a tankvásárlás esetében megvalósult-e a hadsereg polgári ellenőrzése, azaz a civil kontroll? A NATO-csatlakozás egyik legfontosabb, lépten-nyomon emlegetett fel­tétele a civil kontroll érvényesült-e ebben az esetben? Amennyi­ben az ellenzéki és kormánypárti képviselők sajtóban megjelent véleményeit vesszük alapul, akkor nem, ha a HM véleményét vesszük alapul, akkor igen, mert a minisztériumi álláspont sze­rint a „vásárláshoz nincs szükség a bizottság beleegyezésére".¹⁶

A honvédelmi törvény azt mondja, hogy „az Országgyűlés Honvédelmi Bizottsága folyamatosan figyelemmel kíséri a fegy­veres erők feladatainak megvalósítását, felkészültségük és fel­szerelésük színvonalát, a rendelkezésre bocsátott anyagi esz­közök felhasználását", továbbá „az illetékes miniszter a fegyve­res erőket érintő szervezeti intézkedések (jogszabályok, egyedi döntések) tervezeteit a Honvédelmi Bizottságnak bemutatja, ha az intézkedés 1. legalább 1000 főt érint, vagy 2. valamely tevé­kenység megszüntetését vagy új tevékenység megindítását tar­talmazza."¹⁷ A tankvásárlás az első idézett bekezdés alapján gyaníthatóan „civilkontroll-köteles". A második szerint viszont mindenképpen az, mivel a beszerzés egyben olyan szervezeti intézkedés is, amely érint legalább 1000 főt, és bizonyos tevé­kenység megszüntetésével és új tevékenység megindításával szükségszerűen együttjár. Másfelől mivel HB a leírt módon ér­tesült és vélekedett a vásárlásról, szerepe nem jellemezhető kontrollként. A HM és a HB között ún. negatív kooperáció való­sult meg, melynek ismérve az eltitkolás, a megmásítás és a ké­sedelmes információközlés.

A civil kontroll elmaradásával paradox és groteszk helyzet állt elő. A NATO-tagság feltételének nevezett civil kontroll a NATO-felé törekvés finisében nem érvényesült: a HB nem gyakorolhatta ezen törvényadta feladatát, „helyette" a NATO egyezett bele a vásárlásba. A NATO előbb szerzett hivatalosan tudomást a vá­sárlásról, mint a HB, azaz ebben az esetben már a NATO jelen­tette a valódi kontrollt és nem a Honvédelmi Bizottság.

A harckocsik ára

A harckocsik vételárát „a fehérorosz partner kérésére bizalma­san kezelték".¹⁸ A magyar fél csak annyit árult el, hogy „az új harckocsi árának kevesebb mint tíz százalékáért jutottunk" hoz­zá,¹⁹ továbbá, hogy „az új harckocsi árának öt százalékáért ve­hettük meg".²⁰

Egy új T-72-es harckocsi világpiaci áráról eltérő adatok láttak napvilágot, amelyek közül a 3 millió dollár per darab (100 darab esetében 300 millió dollár, azaz mintegy 31,2 milliárd forint) tű­nik a legvalószínűbbnek. A Figyelő című hetilap értesülései sze­rint 120-130 ezer dollárért vettük darabját a tankoknak (azaz a 100 darabot összesen mintegy 1,7 milliárd forintért).²¹ A hivata­los közlésre több mint egy hónapig kellett várni, amikor is a hon­védelmi miniszter képviselői kérdésre mondta el a parlament­ben, hogy „az ár, beleértve a szállítás, az áfa és egyéb, a ma­gyar költségvetés számára befizetendő összegeket, 2,7 milliárd forint az előzetes számítás szerint".²²

Mindezek alapján megállapítható, hogy a tankokat, az új tan­kok világpiaci árának mintegy egyhuszadáért (kb. 5,4 százalé­káért), azaz mintegy 1,7 milliárd forint értékű valutáért vásárol­tuk, vagyis ebből a szempontból valóban „jól járt a Magyar Hon­védség".²³ A probléma itt az, hogy nem vadonatúj tankok véte­léről van szó, hanem olyan alig használt, felújított, újszerű álla­potban lévő, jelenleg használaton kívül, tartós tárolásban lévő tankokról, amelyekre a fehéroroszok megadják az újakra érvé­nyes garanciát. A vételár kiszámításánál tehát nem lehet a va­donatújakra vonatkozó világpiaci árakkal számolni, a viszonyí­tási pont csak az eredeti árat megközelítő, de annál mindenkép­pen alacsonyabb piaci ár lehet. (Tehát az új tankok világpiaci árának 15-20 százalékáért vettük meg a tankokat, ami termé­szetesen még így is kedvező, viszont a hivatalosan állított ará­nyoknál magasabb.)

A honvédelmi miniszter válasza nyomán az is könnyen kiszá­mítható, hogy az ún. járulékos költségek között számontartott „szállítás, az áfa és egyéb, a magyar költségvetés számára be­fizetendő összegek"²⁴ mintegy 1 milliárd forintot tesznek kf; te­hát a tankok rendszerbeállításának költségei ezen felül érten­dők. Az utóbbiak közé tartozik a beérkező harcjárművek szervi­zelése (amennyiben a garancia erre nem terjed ki), a páncélo­sok telepítése, harckocsi-bázisokon való hadrendbe állítása és az infrastruktúra kiépítése. Mivel a hazai harckocsi-bázisok is elavultak, illetve mivel itt a régit részben felváltó korszerűbb harc­kocsik rendszerbeállításáról van szó, a páncélosok telepítése külön pénzbe kerül: a Debrecenbe kerülők esetében elsősorban a tárolóhelyek, míg a Hódmezővásárhelyre telepítendők eseté­ben a teljes infrastruktúra kiépítése jelent újabb kiadást. Mind­ezzel együtt becsülhette összesen 4-5 milliárd forintra a beszer­zés költségeit a Honvédelmi Bizottság alelnöke.²⁵ Ebbe a két adat közötti, mintegy 1,3-2,3 milliárd forintnyi különbségbe azonban minden bizonnyal beletartoznak a vásárlással szükségszerűen együtt járó, a CFE-szerződés betartása érdekében 1996. novem­ber 15-ig végrehajtásra kerülő 100 darab T-55-ös harckocsi megsemmisítésének költségei is (15 ezer dollár/darab, azaz összesen 210 millió forint).²⁶

Mindent egybevetve tehát a vételárat (1,7 md Ft) a járulékos költségek (1 md Ft), a rendszerbeállítással járó költségek (1,1­2,1 md Ft) és a megsemmisítés költségei (210 m Ft) növelik. Tehát részben igaz, hogy a tankvásárlás jó üzlet volt, hiszen az új harckocsik árának 15-20 százalékáért jutottunk a T-72-esekhez., továbbá a T-55-ösök felújítására vonatkozó izraeli ajánlat (mintegy 14 milliárd forint/100 darab) költségeinek mint­egy negyedéért, harmadáért vettünk alig használt T-72-eseket. Viszont az is igaz, hogy maga a tankvásárlás összege az ezzel szükségszerűen együtt járó költségeknek kevesebb mint a felét (34-43%-át) teszi ki, azaz a tranzakció teljes költségkihatása közel 2,3-2,9 szerese a nyilvánosság előtt bevallottnak, azaz mindent egybevetve a vételár többszörösébe kerül az ország­nak.

A szükségszerűen és azonnal (1996-ban) jelentkező költsé­geken kívül azonban lesznek szükségszerűen, de nem azonnal jelentkező költségek is. Például az éjszakai hadműveletekre al­kalmassá tevő optikai célzóberendezés, valamint a honvédelmi miniszter által már bejelentett NATO-szabvány szerinti híradó­eszközök beszerzési és beszerelési költségei.²⁷ Utóbbira a vá­sárlások nélkül is sor került volna. így még azt sem mondhatjuk, hogy olyan modern hadieszközöket vásároltunk, amelyekre a következő években nem kell költeni.

Tankcsata – a törvényekkel

A HM és néhány országygyűlési képviselő között vita alakult ki arról, hogy a harckocsiüzlet a közbeszerzési törvény hatálya alá tartozik-e vagy sem. Keleti György azon a véleményen van, hogy „a T-72-esek megvételét a közbeszerzési törvény alóli kivétel­nek tekintik",²⁸ mivel „a már rendszerbe állított fegyverzet pótlá­sa nem tartozik a közbeszerzési törvény hatálya alá".²⁹ Kövér Lászlónak címzett parlamenti válaszában a miniszter élesen el­különíti egymástól a parlamenti felhatalmazáshoz kötött „korsze­rűsítés" és az ilyen kötelezettséggel nem járó „típuscsere" vagy

„pótlás" fogalmát. Keleti György álláspontja szerint csak a kor­szerűsítés jár tenderkiírási kötelezettséggel, továbbá a korsze­rűsítés fogalmán „a hadseregben típusként nem létező harcesz­közök vagy bármely más technikai eszközök beszerzésére vo­natkozó" vásárlást kell érteni. Mivel – szavai szerint – a magyar hadseregben már régóta rendszeresítve van a T-72-es harcko­csi, és csak az „elhasználódott, korszerűtlen"³⁰ tankok típuscse­réjéről, pótlásáról van szó, nem volt szükség sem tender kiírás­ra, sem pedig parlamenti jóváhagyásra. Érvelése legalább hat szempontból nem állja meg a helyét. Ezek az alábbiak: 1. Nyelv­tani szempontból a korszerűtlen minőségjelzőnek a korszerű az ellentétpárja és nem a típuscsere vagy a pótlás. 2. Keleti György két tankvásárlásról adott interjújában maga is „jóval korszerűbb T-72-esekről",³¹ illetőleg a „maiaknál lényegesen korszerűbb harckocsikról"³² tesz említést. A HM tankügyekben illetékes mun­katársa is „korszerű harckocsikról" beszél.³³ 3. A korszerűsítés­nek soha, semmikor nem kritériuma az, hogy adott országban már rendszeresítették-e az adott harci eszközt vagy sem. A két dolog egész egyszerűen nem függ össze. 4. A T-72-esekkel va­lóban, minden vitát kizáróan korszerűbb lett a magyar harckocsi­állomány. Ezért vettük őket. A típuscsere maga a korszerűsítés egyik formája. 5. A pótlás kifejezés teljesen értelmezhetetlen. Olyannyira nem felel meg a valóságnak, hogy a.) a belorusz tan­kok a CFE-szerződésben megállapított szám feletti mennyisé­get jelentik, így nincs mit pótolni; b.) a CFE-szerződés betartá­sa miatt, a vásárolt tankok okán kell majd megsemmisíteni azo­kat a korszerűtlen harckocsikat, amelyeket a vásárlással most „pótolunk". A vásárlással tehát éppen fölöslegünk támad, de et­től függetlenül sincs mit pótolni. 6. A közbeszerzésről szóló tör­vény nem teszi lehetővé a HM ezen értelmezését.

Közbeszerzési bonyodalmak

A közbeszerzésekről szóló törvény nem ismeri sem a korszerű­sítés, sem a típuscsere, sem pedig a pótlás fogalmát,³⁴ ellen­ben kimondja, hogy a törvény hatálya alá tartozó árubeszerzés az „a visszterhes szerződés alapján megvalósuló tevékenység, mely a forgalomképes és birtokba vehető dolog tulajdonjogának vagy pedig használatára, hasznosítására vonatkozó jognak ha­tározott vagy határozatlan időre történő megszerzésére irá­nyul",³⁵ valamint, hogy a közbeszerzés értékhatára „árubeszer­zés esetében: tízmillió forint".³⁶ Igaz ugyan, hogy a „törvény ha­tálya nem terjed ki azokra az államtitkot vagy szolgálati titkot érin­tő közbeszerzésekre, amelyek vonatkozásában az Országgyű­lés illetékes bizottsága a törvény alkalmazását kizáró előzetes döntést hozott",³⁷ de esetünkben ilyen döntést a Honvédelmi Bi­zottság nem hozott. Egyáltalán kérdéses, hogy olyan közbeszer­zésről van-e itt szó, amely államtitkot vagy szolgálati titkot érint. Az erről rendelkező törvény³⁸ szerint az államtitkok közé azon adatfajták tartoznak, amelyek körét az erről szóló törvény mel­léklete tartalmazza,³⁹ illetőleg szolgálati titok az, amit esetünk­ben a HB elnöke⁴⁰ vagy Keleti György mint a kormány tagja an­nak minősít.⁴¹ A törvény vonatkozó részeinek áttekintése után kijelenthető, hogy mivel az Államtitokköri jegyzéknek sem az Ál­talános adatfajták,⁴² sem pedig a Különös adatfajták⁴³ körébe nem sorolható a nevezett fegyverbeszerzés, ezért államtitokról ez esetben nem lehet szó. Mint említettem, a HB elnöke a vá­sárlást nem minősítette szolgálati titoknak, így esetünkben csak a honvédelmi miniszternek volt erre törvényi felhatalmazása. A miniszternek erre nemcsak a nevezett törvény, hanem a kö­zelmúltban általa kiadott vonatkozó HM-rendelet egyik pontja is lehetőséget adott.⁴⁴ Amennyiben a honvédelmi miniszter – bár­hol szabályozott jogánál fogva – élt a szolgálati titokká minősí­tés lehetőségével, és ezt a rendelkezését nem bírálta felül,⁴⁵ úgy saját államtitkára szegte ezt meg elsőként és azelőtt, hogy a mi­nősítésre a HB elnökének egyáltalán módja lett volna. Azt, hogy nem minősítették szolgálati titokká, valószínűsíti, hogy március 22-től a lapok rendszeresen tudósítottak a vásárlás különböző részleteiről, továbbá az is, hogy a szerződés aláírásának tényét maga a miniszter jelentette be rögtön minszki útjáról visszatér­ve a tököli repülőtéren. Még egy lényeges részlet miatt teljesen érthetetlen a vásárlás titkosítására irányuló szándék: a CFE-szer­ződés miatt az üzletben részt vevő egyik fél sem tarthatta titok­ban a megállapodást. Mindezek folytán le kell szögezni, hogy mivel a harckocsivásárlás egyértelműen árubeszerzésnek minő­sül, egyértelműen meghaladja a törvény által megállapított ér­tékhatárt, továbbá mivel a HB nem hozott a törvény alkalmazá­sát kizáró előzetes döntést, nemkülönben a beszerzésre vonat­kozó hazai jogszabályok és az illetékes személyek nyilatkoza­tai, valamint a CFE-szerződés miatt nem minősülhet állam- vagy szolgálati titoknak. Mindezek okán, továbbá minthogy eljárásnak „a közbeszerzési törvényben meghatározott szabályaitól csak annyiban lehet eltérni, amennyiben azt a közbeszerzési törvény kifejezetten megengedi",⁴⁶ a HM-nek annak ellenére, hogy a kor­mány titkos határozatot hozott a vásárlásról, pályázatot kellett volna kiírnia. Ennek elmaradása miatt a fegyverbeszerzéssel a honvédelmi tárca megszegte a közbeszerzési törvényt.

A Honvédelmi Minisztérium saját bevétele

Az Országgyűlés által a honvédség részére megtervezett és jó­váhagyott kiadások teljeskörű fedezésére, vagyis a HM által ke­zelt honvédelmi kiadásokra a parlament 1992 óta minden év­ben „beépít" a költségvetésbe néhány milliárd forintnyi olyan ter­vezett bevételt, amelyet a HM többek között az állam tulajdoná­ban, de a HM kezelésében lévő ingatlanok eladásából köteles előteremteni. Vagyis a központi költségvetés minden évben a parlament által megállapított szükséges összegnél – megítélés szerint – ennyivel kevesebb vagy több pénzt ad a honvédelmi tárcának, érdekeltté téve őt így is abban, hogy a haderőreform kapcsán fölöslegessé váló ingatlanaitól minél előbb megszaba­duljon.

A HM költségvetési bevételei különböző forrásokból tevődnek össze (intézményi és egyéb működési bevétel, felhalmozási és tőkejellegű bevétel, Országos Egészségügyi Pénztártól szárma­zó bevétel). Ezek között szerepel a feleslegessé váló ingatla­nok és technikai eszközök értékesítéséből származó bevételi tétel is. A HM-nek 1992-ben 7,2, 1993-ban 8, 1994-ben 9,4, 1995-ben 10,7 milliárd forint saját bevételt kellett volna produ­kálnia, de ebből csak 3,2, 2,5, 8,4, (az 1995-ös teljesítés még nem ismert) forintnyi, ezen belül pedig évi mintegy 1 milliárd fo­rintnyi ingatlan eladásából származó tényleges bevételt tudott realizálni.⁴⁷ Ezen tapasztalatokból okulva a tárca 1996-ra össze­sen 4,1 milliárd saját bevételi előirányzatot javasolt, de ennek ellenére a költségvetési törvény 10 milliárd forint saját bevételt írt elő, aminek közel felét (4,5 milliárd Ft) az ingatlanok és a technikai eszközök értékesítéséből kell „előállítania". Ez, az Ország­gyűlésnek törvényi formát öltött szándéka ellentétes a honvé­delmi tárca javaslatával, miszerint az éves költségvetésben a fel­adatokat teljes körűen meg kell finanszírozni, a kötelező bevé­telek előírását meg kell szüntetni, továbbá, hogy az ott képző­dött bevételeket a hadsereg a kincstárba fizesse be, ami aztán a hadsereg részére utóbb visszafizethető.⁴⁸

A HM nehéz helyzetbe került, hiszen javaslatait a költségve­tés évről-évre figyelmen kívül hagyja, évről-évre képtelen telje­síteni az előírt ingatlaneladási kvótát, ami saját költségvetésében nemcsak hiányként, de évről-évre növekvő, felhalmozott hiány­ként jelentkezik. A Honvédelmi Minisztérium idén úgy próbált enyhíteni szorult helyzetén, hogy vevő hiányában az ingatlano­kat vételár fejében átadja értékesítésre az ÁPV Rt.-nek. Ez a megoldás ugyan kifejezetten szellemes, viszont kérdéses, hogy összhangban van-e a privatizációs törvénnyel.

Privatizációs gondok

Mint ismeretes, a honvédelmi tárca a tulajdonában lévő ingatla­nok jövőbeni eladásából, azaz „saját" bevételeiből kívánja finan­szírozni a harckocsivásárlást. A tankvásárláshoz szükséges já­rulékos költségek nélküli összeg (mintegy 1,7 milliárd Ft) előte­remtése érdekében – a Figyelő című hetilap értesülései szerint – a HM a mezőtúri, az ócsai, a nagyatádi és a nagykanizsai hon­védségi ingatlanokat adná el az Állami Privatizációs és Vagyon­kezelő Rt.-nek (ÁPV Rt.), és ez a bevétel folyna be HM kasszá­jába.⁴⁹ A kérdés itt az, hogy az ÁPV Rt. mint vagyonkezelő és tulajdonos szerezhet-e tulajdonjogot az állam tulajdonában és a HM kezelésében lévő ingatlanok felett, és fizethet-e ezért pénzt. A privatizációt szabályozó törvény⁵⁰ tételesen felsorolja, hogy az ÁPV Rt. a saját bevételeit és a hozzá rendelt vagyonból befolyó bevételeket milyen célokra fordíthatja.⁵¹ Ezek között nem szere­pel olyan rendelkezés, amely törvényes lehetőséget adott volna a tulajdonátruházásra és pénzkifizetésre, ezért ezt a pénzügyi tranzakciót törvénytelennek kell tekinteni.

Az is bizonyos, hogy ebben a konstrukcióban a tankvásárlás az ÁPV Rt. tervezett privatizációs bevételeinek terhére, a korábbi privatizációs bevételekből történik. Az „eladó" HM piaci áron most azonnal megszabadul a számára is terhet jelentő, kezelésében lévő ingatlanaitól, és így teljesítette a költségvetés ezirányú elő­írását is. A „vevő" ÁPV Rt. részéről ez kiadás, és amennyiben el tudja az ingatlanokat adni, a bevételeket a privatizációs bevéte­lek között fogja számontartani. A gondot az okozza, hogy ugyan­azokat az ingatlanokat kétszer „privatizálják" (egyszer a HM az ÁPV Rt-nek és egyszer a ÁPV Rt. valakinek). Ám akár el tudja adni az ÁPV Rt. a HM-ingatlant, akár nem, a kormány minden­képpen a költségvetésen felüli, vissza nem térítendő gyorshitelt, a privatizációs bevételekből elvett, tankvásárlásra fordított cél­támogatás adott a HM-nek. Olyan támogatást amelynek vagy meg tudja teremteni később a fedezetét, vagy nem, de a kocká­zatát már az állam, és nem a HM viseli.

Költségvetési kérdések

Amikor az Országgyűlés határoz a honvédelmi költségekről, an­nak kiadási és bevételi oldaláról, azt is pontosan meghatároz­za, hogy ez a pénz mire fordítható. De szerepel-e valamilyen formában a tankvásárlás a költségvetésben? A HM 1996. évi költségvetésének általános indoklása kimondja, hogy „a haderő­átalakítással összefüggésben szükségessé váló haditechnika fejlesztés 1996. évben még nem kezdhető meg", továbbá, hogy „új haditechnikai-eszközök rendszerbeállítására" a honvédség­nek „gyakorlatilag 1996. évben sem lesz módja", valamint, hogy „haditechnika-korszerűsítést a tárca 1996. évben is csak az orosz államadósság-törlesztése terhére hajthat végre", illetőleg, hogy „a nemzeti légtérszuverenitás és légtérgazdálkodási rendszer fejlesztésének, továbbá a csapatok kismagasságú légvédelmi oltalmazásával kapcsolatosan szükséges beruházási feladatok­nak az előkészítése" kezdhető meg.⁵² A HM költségvetésének fejezeti mutatója szerint az 1996. évi „legfontosabb eszközbe­szerzések az elhasználódott eszközök pótlására, az egyes te­rületeken jelentkező hiányok csökkentésére, az üzemeltetéshez nélkülözhetetlen fődarabcserék, javítóanyagok biztosítására szol­gálnak".⁵³ A harckocsi kifejezés akkor fordul elő e fejezeti rész­ben, amikor a szövegben az szerepel, hogy „megkezdődik, ille­tőleg folytatódik – döntően a hazai iparra támaszkodva – a hon­védség jelenlegi eszközparkjából a gazdaságosan felújítható eszközök modernizálása" – köztük a harckocsiké.⁵⁴ A fejezet később konkrétan szól „a harckocsimodernizációs-program meg­kezdéséről". Mindebből egyértelmű, hogy a költségvetés számolt a harckocsi modernizációs program elkezdésével, illetőleg foly­tatásával, de modernizáción 1996-ban egyértelműen á már meglévő harckocsik felújítását érti, amit elsősorban a hazai iparra támaszkodva kívántak megoldani. Tankvásárlás az eszközbe­szerzési, beruházási körbe nem tartozik bele, az előirányzott költségvetési célok között fel nem lelhető, és erre fordítható pénz­ről – sem a kiadási sem pedig a bevételi oldalon – nem tud a költségvetés.

Változtat-e ezen az, hogy a HM saját bevételeinek terhére vá­sárolta a tankokat? Nem, hiszen a költségvetés egységes, a ki­adási és a bevételi oldalról egyaránt rendelkezik. Az ún. saját bevételek tehát a miniszteriális költségvetés szerves részét ké­pezik, amelynek felhasználása kizárólag a parlamenti jóváha­gyás szerint történhet. Ezen az sem változtat, hogy államház­tartásról szóló törvény⁵⁵ a Kormánynak lehetővé teszi a költség­vetés fejezetei közötti előirányzat-átcsoportosítást, de csak ab­ban az esetben, ha ez a „központi költségvetési szervek elői­rányzatainak célját, rendeltetését nem érinti".⁵⁶ A harckocsivá­sárlás nem szerepelt a HM költségvetésében, a fegyverbeszer­zésre való bármilyen HM előirányzat-átcsoportosítás pedig érinti az előirányzat célját és rendeltetését.

A saját bevétel elnevezés megtévesztő lehet, ám nem azt je­lenti, hogy a HM a bevételeivel azt csinál, amit akar; hogy saját bevételeivel, mivel a saját ingatlanait adja el, és ügyességén múlik azok értékesítése, szabadon is gazdálkodhat. A saját be­vétel pontosan ennek ellenkezőjét jelenti. Azt, hogy a tárca a parlament által pontosan meghatározott költségvetési kiadásai a szintén a parlament által meghatározott saját bevétel össze­gével együtt válnak finanszírozhatóvá. A Kormánynak és a HM-nek tehát nem állt jogában a HM saját bevételeinek terhére meg­állapodnia a harckocsivásárlásról. A költségvetési törvényt így a vásárlást jóváhagyó kormány és a vásárlást lebonyolító HM egyaránt megsértette.

Külön említést érdemel, hogy a tankbeszerzés azáltal is meg­sérti a költségvetési törvény előírását, hogy az nem „döntően a hazai iparra támaszkodva" történt,⁵⁷ vagyis a harckocsi-moder­nizáció elmaradása révén a hazai ipar megint kimarad az üzlet­ből. Ez is mutatja a HM és magyar, illetőleg a nemzetközi és a magyar hadiipari lobbi ellentmondásos viszonyát és ellenérde­keltségét.

A költségvetési törvénynél maradva azonban fel kell tenni leg­alább még egy kérdést. Ha az ÁPV Rt.-től előteremthető is a vételár, miből fogja fedezni a HM a vásárlás költségvonzatát (2,3­3,3 milliárd forintot)? Erre több – törvénytelen – lehetősége van, hiszen valamiből mindenképpen el kell venni erre a célra. A költ­ségvetés szól „a rendszerbentartásra kijelölt haditechnikai esz­közök felújításáról"⁵⁸ és a „különféle haditechnikai eszközök és egyéb szakanyagok nagyjavítására, felújítására a dologi kiadá­sokon belül" szolgáló összegről.⁵⁹ Erre a tavalyinál 1 milliárd fo­rinttal többet, azaz összesen közel 2,7 milliárd forintot szánt a költségvetés. Kézenfekvő lenne például, hogy a tárca az ebből az összegből a harckocsi-felújításra fordítható összeget költi tank­vásárlásra, mivel a vásárlás nyomán immár tankfelújításra nem kell költenie. Valószínű, hogy a HM innen akar lecsípni vala­mennyit, hiszen a repülőgépjavításról már megkötött szerződést felbontotta. Mivel nem tervezett plusz bevételekkel reálisan nem számolhat a HM, a költségeket mindenképpen éves költségve­tésének terhére tudja csak „kigazdálkodni". Ám ha a HM ennyi pénzt egy évben ki tud gazdálkodni, akkor súlyos problémák van­nak a költségszámításokkal, és a költségvetés civil ellenőrzé­sével; akkor alaptalan a HM nehéz helyzetével kapcsolatos vészharang-kongatás; illetőleg a hivatásos és sorkatonai állomány helyzetének további rovására történik a hadibeszerzés. (A tank­vásárlásra valahonnan „előállított" milliárdokból a HM nem a használatában lévő 160 laktanyáját, azok konyhai berendezé­seit, vizesblokkjait, fűtési rendszerét, a teljes hibaelhárítást, azaz a humán szférát kívánja „támogatni".) Az is igaz továbbá, hogy a haderőreform sajátos értelmezése folytán az eladásra kerülő ingatlanokból tankok lesznek, és a létszámleépítéssel nem ja­vul a hivatásos katonák helyzete…

Hadilábon a határozatokkal

1. A kormány és a HM azonban nemcsak törvényeket, hanem Országgyűlési határozatot is megszegett a tankvásárlással. Megszegte mindenekelőtt az Országgyűlés által 1993-ban jóvá­hagyott, a Magyar Köztársaság honvédelmének alapelveiről szó­ló határozatot.⁶⁰ „Magyarország figyelembe veszi szomszédainak jogos biztonsági érdekeit" – szól a határozat egyik pontja.⁶¹ Szóba jöhet természetesen ennek megsértése is, de itt elsősor­ban a határozat egészén végighúzódó és annak lényegét adó védelmi jelleg megsértésére – számszerint legalább 5 pont meg­szegésére – gondolok, mivel a tank nem védelmi, hanem táma­dó fegyvernek minősül.⁶²

Abban egységes a hadtudomány, hogy a harckocsikat a szá­razföldi csapatok csapásmérő technikájának tartja, és valószí­nűleg abban is konszenzus van, hogy a T-72-es nem ún. több­funkciós, 25 tonnát meg nem haladó, a védelmi funkcióra legin­kább alkalmas harcjármű. Az is valószínűnek tűnik, hogy-nem elsődlegesen a T-72-esek, és nem elsősorban a harcjárművek azok, amelyekről az alapelvek mint „bárhol alkalmazható" „gyors reagálású" szárazföldi csapatokról beszél, és amire hivatkozás­sal történt a beszerzés. Elsősorban azért van ez így, mert a gyors reagálású erőkhöz a légimozgékonyságú erőkön kívül egyebek mellett tüzérségi eszközök, tüzérségi tűzvezető és vezetési komplexumok, páncéltörő tűzeszközök is tartoznak. Kétségte­len, hogy aT-55-ösnél korszerűbb, mozgékonyabb T-72-es gyor­sabb reagálást tesz lehetővé, csakhogy az alapelvek hadibeszer­zésekről szóló pontja pontosan meghatározza azt, hogy „a Hon­védség haditechnikai fejlesztése arra irányuljon, hogy kielégít­se a korszerű védelem olyan követelményeit, mint a megbízha­tó felderítés, a légimozgékonyság és légi támogatás, a rádiótech­nikai hadviselés, a műszaki akadályok létesítésére való képes­ség, a páncélelhárítás, a mobil légvédelem és korszerű veze­tés".⁶³ Az alapelvek itt olyan – a T-72-es vétellel kapcsolatban nem létező – fejlesztési program szükségességéről tesz emlí­tést, amely a szintén megnevezett célprioritás eléréséhez (fel­derítés, páncélelhárítás, légvédelemhatékonyság növelése, rá­diótechnikai hadviselés, műszaki akadály létesítése, vezetés) szükséges. Ezek elérése érdekében azonban nem tankokra – különösen nem T-72-es harckocsikra – van szükség.

Összességében tehát elmondható, hogy a korszerűbb tankok­kal ugyan jobban eleget lehet tenni a gyors reagálást igénylő feladatoknak, viszont a határozat a katonai védelem koncepció­jához igazította a haderőfejlesztést és a haditechnikai fejlesz­tést. E programhoz kötött koncepció alapján a harckocsibeszerzés még a deklarált célokkal is ellentétes. A „gyors reagálású" csapatok felállításával kapcsolatban, önmagában véve szintén nem meghatározó a harckocsibeszerzés. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ezt megelőzendő technikai beszerzések után következ­hetne csak, így ez a beszerzés nemhogy nem indokolható az Országgyűlés határozatával, de egyenesen ellentétes azzal.

A tankvásárlás egy szemléleti problémára is rámutat. A HM nem az új prioritások teljesítése kapcsán „követ el" törvényte­lenségeket, hanem a hagyományos szemlélettől determináltan költekezik. A VSZ utáni magyar hadtudomány és az írott joggá vált szabályok sem elegendők még ahhoz, hogy a HM csúcsain lévők képesek legyenek másként gondolkozni. A tankvásárlás esetében nem a képviselők, a szakértők és az újságírók által legtöbbet hangoztatott érvekkel van baj, .melyek szerint új füg­gőséget hoztunk létre, illetve a beszerzett tankok nem NATO-kompatibilisek.⁶⁴ A vásárlással inkább az a baj, hogy a „szelle­mi" NATO-kompatibilitás elemi megértésének hiányáról árulko­dik.

2. Míg az alapelvek megjelölik a célt és az elérésükhöz ren­delt eszközöket, addig honvédségi hosszú, valamint középtávú átalakításának irányairól és a szükséges létszámról szóló ország­gyűlési határozat a „hogyan" és a „mennyit" kérdésére ad vá­laszt.⁶⁵ Ez a határozat a fejlesztésnek nemcsak az időbeli sza­kaszait jelölte meg (hosszú és középtáv), hanem megkettőzte a honvédelemre a jövőben vonatkozó költségvetést is, vagyis az évenként meghatározandó honvédségi kiadások mellett beve­zette a 4 és 10-15 évre szóló, konkrét katonai beszerzésekre vonatkozó költségvetés intézményét. Rendelkezik arról, hogy hosszú és középtávon a miniszteriális és programköltségvetés keretei között mire, milyen haditechnikai fejlesztésekre lehet az országnak költenie. A programköltségvetés kereti között, hosszú távon kerülnek beszerzésre a harci repülőgépek (1,5 milliárd dollár), közép- és hosszú távon a légvédelmi rakéták (214-229 millió dollár), illetve a rádiólokációs rendszer (143 millió dollár). A határozat azt is kimondja, hogy középtávon, 1998-ig „a hadi­technikai korszerűsítés finanszírozásához" „a különböző segély­programok, kedvezményes hitelkonstrukciók, gyártási együttmű­ködési lehetőségek feltárására, kihasználására, a hazai ipar leg­szélesebb bevonására kell támaszkodni",⁶⁶ valamint, hogy a hon­védséget egyebek mellett „a katonai objektumok számának csök­kentésével úgy kell átalakítani, hogy alapvető feladatai teljesíté­sére folyamatosan képes legyen".⁶⁷ A tankvásárlásnak tehát hi­ányzik a miniszetriális és programköltségvetésben való „szere­peltetése", ez a tétel nincs betervezve 1998-ig, továbbá megha­tározott az eladásokból befolyó jövedelmek rendeltetése.

A haditechnikai eszközök behozataláról kormányrendelet ren­delkezik.⁶⁸ Ez többek között kimondja, hogy megállapodás „a haditermékek behozatalára csak a szerződéskötési engedély kézhezvételét követőén köthető meg",⁶⁹ valamint, hogy behoza­tal „csak olyan esetben engedélyezhető, ha az ügylet nem el­lentétes az Alkotmányban foglalt előírásokkal és a Magyar Köz­társaság nemzetközi szerződésekben vállat kötelezettségével".⁷⁰ Kérdés, hogy a sürgető körülmények között volt-e mód arra, hogy a Soós Károly Attila, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium po­litikai államtitkára által vezetett Haditechnikai Tárcaközi Bizott­ság⁷¹ engedélyezze a szerződéskötést. Az viszont bizonyos, hogy ha engedélyezte, akkor megsértette a kormányrendelet idézett pontját, mivel Magyarország csak a CFE-szerződés megszegé­se árán (exporttilalom és limit) vehette meg a tankokat.

A magyar-fehérorosz tanküzlettel kapcsolatban számos jog­szabályi kifogás emelhető. A vásárlás egy nemzetközi szerző­dést, négy törvényt (honvédelmi, költségvetési, privatizációs, közbeszerzési), két országgyűlési határozatot (a Magyar Köz­társaság honvédelmének alapelveiről, illetve a Magyar Honvéd­ség hosszú, valamint középtávú fejlesztésének irányairól és lét­számáról nevet viselő határozatot) valamint egy kormányhatá­rozatot sért. A fegyvervásárlás kapcsán a magyar kormány és annak honvédelmi minisztériuma a NATO-csatlakozás négy leg­fontosabb feltétele közül hármat (hadsereg feletti civil kontroll, piacgazdaság szabad érvényesülése, a törvények uralmán ala­puló demokrácia) megsértett, de a negyedik kritérium teljesíté­sét – a szomszédos népekkel való kiegyezést – sem segítette. A vásárlás nyomán 4-5 milliárd forinttal nőtt a HM éves kiadási kerete: a betervezetteken túl a privatizációs és más bevételek­ből ennyit fordított az ország fegyvervásárlásra. Kétségtelen, hogy pénzügyileg a tankvásárlás megérte Magyarországnak. De más szempontból nem fizettünk túl nagy árat?

Jegyzetek

¹ A szerződés pontos neve: Szerződés a Hagyományos Fegyveres Erőkről Európában (Treaty on Conventional Armed Forces in Europe). A CFE-szerződést 1990. november 19-én írta alá a NATO és a Varsói Szerződés összesen 22 tagállama Párizsban. A VSZ megszűnése és Szovjetunió felbomlása miatt került sor a Taskenti Megállapodásra 1992. május 15-én, amely során a CFE Részes Államainak száma 29-re nőtt. Az EBÉÉ Helsinki Utótalálkozóján döntöttek a CFE 1992. július 17-től történő életbeléptetéséről. Csehszlovákia kettéválása miatt, 1993. feb­ruár 5. óta a CFE rendszernek 30 Részes Állama van. Észtország, Lett­ország, Litvánia 1992-ben kikerültek a CFE alkalmazási területéből, vi­szont a többi – 12 – szovjet utódállam csatlakozott a megállapodáshoz. A CFE-szerződésből kimaradtak a semleges országok és az el nem kö­telezett Jugoszlávia. Ezért Magyarország szomszédai közül Ausztria, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, Szlovénia és Horvátország nem tar­tozik az aláíró országok közé. Dr. Nagy László – Siklósi Péter: A CFE-szerződés hatása Magyarország katonai-biztonsági környezetére. Bu­dapest, HM SVKI, Védelmi Tanulmányok 5. sz. 1994.

² Michel Renner: Békére készülődve. A világ helyzete 1993. Budapest, Föld Napja Alapítvány, 1993. 151.

³ Dr. Nagy László – Siklósi Péter: I. m. 8.

⁴ Siklósi Péter: A CFE-szerződés és Magyarország katonai-biztonsá­gi környezete. I-II. Pro Minoritáié, 1995/2., 1995/3-4. sz.

⁵ Dr. Nagy László – Siklósi Péter: I. m.; Siklósi Péter: I. m.

⁶ Az okmányt 1996. február 29-én adták át. Dr. Bokor Imre: Húsvéti ajándék Keleti Györgytől. Új Magyarország, 1996. április 9.

⁷ Lencsés Károly: Használt T-72-es harckocsikat vennénk. Magyar Hírlap, 1996. március 22.

⁸ A „kifecsegéssel" kapcsolatban a „HM illetékese" azt mondta, hogy „nem felel meg a valóságnak, hogy ezt az ügyletet 'kifecsegték' volna, és csak azért került nyilvánosságra: ilyen vásárlást nem is lehet titok­ban tartani." Folytatódik a vita a tankvásárlásról. Népszabadság, 1996. április 22.

⁹ Mócs Imre a HB SZDSZ-es elnöke. Népszabadság, 1996. április 6.

¹⁰ Gyuricza Béla, a HB Fideszes alelnöke. HVG, 1996. április 6.

¹¹ Dési János: Ki fenyegeti Magyarországot? Interjú Keleti Györggyel. Magyar Hírlap, 1996. május 7.

¹² Folytatódik a vita a tankvásárlásról…

¹³ Ki fenyegeti Magyarországot?

¹⁴ Az Országgyűlés azonnali kérdések és válaszok órájában Dr. Kö­vér László (Fidesz) kérdése a miniszterelnökhöz, annak távollétében a honvédelmi miniszterhez 1996. május 7-én. Országgyűlés, Internet.

¹⁵ A „HM-illetékes" szavai. Folytatódik a vita a tankvásárlásról.

¹⁶ M. R: Száz T-72-es harckocsit vásárol a HM. Népszabadság, 1996. március 30.

¹⁷ 1993. évi CX. törvény a honvédelemről. 188. szám. 6. szakasz (1) (3). Magyar Közlöny, 1993. december 27.

¹⁸ Száz harckocsi a honvédségnek. Népszabadság, 1996. április 5.

¹⁹ Uo.

²⁰ Ki fenyegeti Magyarországot?

²¹ Krecz Tibor: Tankcsapda. Figyelő, 1996. április 18. 21-22. Más la­pok szerint 2,7 milliárd. Tömöry Ákos: Hadipolgárok. HVG, 1996. április 20. 114. A Honvédelmi Bizottság alelnöke szerint 4-5 milliárd forintot költünk tankvásárlásra. (Bertók László Attila: „Törvénysértő Keleti György tankvásárlási akciója." Interjú Gyuricza Bélával. Új Magyarország ,1996. április 20.

²² Kövér László (Fidesz) kérdése a miniszterelnöknek aT-72-es harc­kocsik beszerzésének tárgyában.

²³ Keleti György szavai. Népszabadság, 1996. április 5.

²⁴ OGY, Internet

²⁵ Törvénysértő Keleti György tankvásárlási akciója…

²⁶ A harckocsi-megsemmisítést a HM felügyelete alatt álló gödöllői Currus Harcjárműtechnikai Rt. végzi. Ez a megrendelés az Rt.-nek mun­kaalkalmat teremt és a korábbi, a HM-nek végzett nullszaldós megsem­misítésekkel szemben ezen munkájáért már pénzt kér.

²⁷ Ki fenyegeti Magyarországot?

²⁸ Krecz Tibor: Tankcsapda.

²⁹ Keleti György parlamenti válasza Kövér László (Fidesz) keretesére. 1996. május 7. OGY. Internet.

³⁰ Uo.

³¹ Ki fenyegeti Magyarországot?

³² A T-72-esek növelik függőségünket. Népszabadság, 1996. április 6.

³³ Folytatódik a vita a tankvásárlásról…

³⁴ A közbeszerzésről. 1995:XL. tv. Magyar Közlöny, 1995. május 26.

³⁵ 7. szakasz (1).

³⁶ 95. szakasz a.

³⁷ 6. szakasz a.

³⁸ Az államtitokról és a szolgálati titokról. 1995:LXV. tv. Magyar Köz­löny, 1995. június 30.

³⁹ 3. szakasz (1).

⁴⁰ 6.szakasz (1) c.

⁴¹ 6. szakasz (1) m.

⁴² Melléklet. 1-24.

⁴³ 62-78.

⁴⁴ 11/1995. (november 14.) HM rendelet a honvédelmi vonatkozású szolgálati titokkörről. 44. pont. „Az MH fejlesztésére vonatkozó koncep­ciók, pénzügyi tervek… ." A vásárlás jellege (hirtelen jött lehetőség, ter­vezhetetlenség, nemzetközi szerződés léte) miatt a rendelet egyáltalán szóbajöhető pontjai (3., 26., 43., 46., 53.) ezesetben nem kerülhettek alkalmazásra.

⁴⁵ Erre a törvény 10. szakasz (5) bekezdése alapján lett volna lehető­sége.

⁴⁶ 25. szakasz

⁴⁷ Janza Károly: A védelmi források kezelése a piacgazdaságra törté­nő átmenet időszakában. Katonapolitikai és védelempolitikai konferen­cia-sorozat. II. kötet. Budapest, BHKK, 1994. 31.; Mónus Miklós: Mire elég? Interjú Janza Károllyal, a HM helyettes államtitkárával. Magyar Honvéd, 1996. január 12. 7.; A Magyar köztársaság 1996. évi költség­vetéséről. 1994:CIV. tv. Magyar Közlöny, 1984. december 30.; A Ma­gyar Köztársaság 1995. évi költségvetési törvényjavaslatához. Fejezeti Indoklás. I. k. IX. Honvédelmi Minisztérium. Budapest, 1994. X. 9. 3.; Jelentés a Magyar Köztársaság 1994. évi költségvetésének végrehajtá­sáról. II. kötet. IX. Honvédelmi Minisztérium. Budapest, 1995. augusz­tus 9. 10.

⁴⁸ Janza Károly: I. m. 33-34.

⁴⁹ Krecz Tibor: Tankcsapda.

⁵⁰ Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről. 1995:XXXIX. tv. Magyar Közlöny, 1995. május 17.

⁵¹ 22. szakasz (2), 23. szakasz (1), (2), (3),(4).

⁵² A Magyar Köztársaság 1996. évi költségvetése. A HM 1996. évi költségvetésének általános jellemzése. I. k. 95.4.

⁵³ A HM fejezet 1996. évi költségvetésének címek, alcímek szerinti részletezése. II. k.

⁵⁴ Uo.

⁵⁵ Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény és az ahhoz kapcsolódó egyes rendelkezések módosításáról. 1995:CV. tv. Magyar Közlöny, 1995. december 13.

⁵⁶ 39. szakasz (1).

⁵⁷ Uo.

⁵⁸ HM 1996. évi költségvetésének általános jellemzése. 95.4.

⁵⁹ A Magyar köztársaság 1996. évi költségvetése. Fejezeti indoklás. IX. Honvédelmi Minisztérium.

⁶⁰ Az Országgyűlés 27/1993. (április 23.) határozata a Magyar Köz­társaság honvédelmének alapelveiről. Magyar Közlöny, 1993/48.

⁶¹ _4.

⁶² Ezek: I. 1., 3., III. 18., V 25., 28.

⁶³ 35. pont első mondata. Ezen az sem változtat, hogy az alapelvek ugyanitt úgy fogalmaz, hogy „A haditechnikai fejlesztési programok min­denekelőtt a légierő, valamint a gyors reagálású és a légimozgékonyságú csapatok létrehozását, a felderítés, a páncélelhárítás és a légvédelem és légvédelem hatékonyságát növeljék".

⁶⁴ Valóban nem NATO-kompatibilisek, de a „kiváltott" tankok sem vol­tak azok, továbbá a NATO-ban egymástól eltérő fegyverrendszerek van­nak alkalmazásban. Vélhetően új függőséget sem jelent, mivel a T-72-es alkatrészeit a FÁK országain kívül Lengyelországban és Szlovákiá­ban is gyártják, továbbá a megsemmisítésre kerülő T-55-ösök egyes darabjai is felhasználhatók.

⁶⁵ Az Országgyűlés 88/1995. (július 6.) határozata a Magyar Honvéd­ség hosszú, valamint középtávú átalakításának irányairól és létszámá­ról

⁶⁶ 9. pont b.

⁶⁷ 5. pont.

⁶⁸ A haditechnikai eszközök és szolgáltatások kiviteléről, behozatalá­ról, illetve reexportjáról. 48/1991. (III.27.) Korm. r. Magyar Közlöny, 1992. III. 27. 33.

⁶⁹ 4. szakasz (4).

⁷⁰ 5. szakasz (1).

⁷¹ 10/1995. (IV. 13.) ME határozat.