A történeti társadalomtudományok – amikor a legjobb formájukat nyújtják – feltárják a jelenkor rejtett jelentését azáltal, hogy a jelent, visszatekintve a múltbéli trendek kontextusába, illetőleg előretekintve, a lehetséges jövők kontextusába helyezik. Giovanni Arrighi A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című műve a történeti társadalomtudomány e legmagasabb rendű megtestesülését példázza. Amikor Arrighi több mint 15 évvel ezelőtt megírta e könyvet, egyáltalán nem riadt vissza, hogy felvállalja a jövendőmondó kevéssé irigylésre méltó szerepét. A hosszú huszadik század legelső lapján nyíltan kijelenti, hogy elsődlegesen abból a célból vizsgálja a modern világrendszer korábbi átalakulásait, hogy megértse azokat a feltételeket, amelyek mellett a „tőkés világgazdaság új és kiterjesztett alapokon nyugvó rekonstrukciója végbemehet, és hogy amennyiben tényleg végbemegy, milyen formát ölthet”. (Arrighi 1994, 1, kiemelés tőlem – J. G.)

A tőkés világgazdaság lehetséges jövőbeli pályáinak (beleértve az esetleges felbomlást is) előrejelzése még a legjobb körülmények között is kockázatos. A rendszer óriási méreteit és a részek közti kölcsönhatásokat tekintve egy ilyen vállalkozás számos szakmai kockázatot rejt magá­ban. Ez még akkor is így van, ha az előrejelzés széles körű kutatásra, lényegre törő fogalomalkotásra és képzelőerőre támaszkodik – márpe­dig Arrighinek e téren nemigen akadt párja. A hosszú huszadik század széles távlatú előrejelzéseinek egyik prózai kockázata, hogy a vizsgálat tárgyával kapcsolatban oly sok releváns adat áll rendelkezésre, hogy a háttérben megbúvó „ismeretlen ismeretlenek” szinte szükségszerűen kisiklatják az előrejelzéseket. Egy másik probléma a történelmi véletlenek bizonytalan szerepe. Még alapvetőbb veszély, hogy az előrejelzést koráb­ban észre nem vett és figyelmen kívül hagyott, a modern világrendszer fejlődését kormányzó tendenciák „felfedezésére” alapozzák.¹ A hosszú huszadik században Arrighi valóban tesz néhány nagyon tanulságos felfedezést – vegyük például azt a meglátását, hogy mély megfelelés van a hegemonikus ciklus és a pénzügyi rendszer expanziója között – de fennmarad a kockázat, hogy más, ugyanilyen észrevétlen és figyelmen kívül hagyott tendenciák feltáratlanok maradnak.

A hosszú huszadik század leginkább gondolatébresztő következte­tései a világrendszer-léptékű újratermelés azon halmozódó strukturális ellentmondásaival kapcsolatosak, amelyek az egyre inkább policentrikus világrendszerben a katonai erő és a gazdasági dinamizmus közti, egyre mélyülő szakadékban gyökereznek. A probléma ilyetén való megfogal­mazása vezeti el Arrighit ahhoz az áttörést jelentő következtetéséhez, hogy a következő rendszerszintű felhalmozási ciklus – már ha lesz ilyen egyáltalán – vezető ereje egy olyan szereplő lesz, amely széttöri a katonailag átütő hatalommal bíró szuverén állam tradicionális formáját. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy e formulázások forradalmi potenciálja csak akkor realizálódhat teljes mértékben, ha megszabadítjuk a javít­hatatlanul „szociáldeterminisztikus” perspektívától, és szocio-ökológiai elméleti tartalommal gazdagítjuk.

Későbbi írásaiban – amelyek többségét beválogatta az Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] című 2007-es könyvébe – Arrighi magabiztosan elemzi az USA hanyatlása és Kína felemelkedése közti dialektikus kölcsönhatást. De eközben elbagatellizálja korábbi meggyőző­dését, mely szerint a hegemón-váltás korábban példa nélküli törésekkel jár, végveszélybe sodorva a modern világrendszer újratermelődését, be­letaszítva a rendszert a feltartóztathatatlan sodródás állapotába.² Habár Arrighi haláláig lehetségesnek tartotta, hogy a rendszer valami drasztiku­san másba alakuljon át, mint ami azelőtt volt (Arrighi 2010; Arrighi 2007), kevés kétség lehet aziránt, hogy immár a hegemón szerep kínai átvétele volt az a motívum, amely a leginkább lekötötte a figyelmét.³ Azzal, hogy elfordította figyelmét a hegemón pozíció megöröklése előtt tornyosuló akadályokról, Arrighi lényegében marginalizálja A hosszú huszadik szá­zad azon elméleti megfontolásait, amelyek legalább potenciálisan javít­hatják a tőkés felhalmozás világméretekben ható, erősödő geoökonómiai és szocio-ökológiai korlátaival kapcsolatos megértésünket.

1. Kelet-ázsiai geoökonómia A hosszú huszadik században

1.1. A japán termelési hálózatok és a felemelkedő kontinentális Kína

Minden történeti társadalomtudós beleeshet – bármilyen szilárdak legye­nek is a társadalmi rendszerek fejlődésével kapcsolatos modelljeik, vagy bármilyen éleslátó legyen is a történeti interpretáló képességük – abba a csapdába, hogy tévesen nagyobb szerepet tulajdonít bizonyos szerep­lőknek, mint amekkorát a későbbi fejlemények fényében ténylegesen játszottak. Arrighi A hosszú huszadik században ott hibázott, amikor azt feltételezte, hogy japán bázisú transznacionális nagyvállalatok feldolgo­zóipari és beszerzési hálózatai maradnak a belátható jövőben azok a szívószálak, amelyek a kelet-ázsiai globális tőkés felhalmozási folyamat újrarendeződésének a koktélját kevergetik. Japán elhúzódó stagnálása nyomán – amelyet a tokiói ingatlanpiac és a Nikkei-index közel húsz évvel ezelőtti összeomlása idézett elő – mára már avíttnak tűnik a japán keirecukra^a , mint a Kelet-Ázsiára rátelepedő felülmúlhatatlan kolosszu­sokra tekinteni. A keirecuk halványuló elsőbbsége nyilvánvalóvá válik, mihelyt a legnagyobb kínai társaságok mellé sorakoztatjuk fel őket, az olyan állami behemótoktól kezdve, mint az olajóriások (Sinopec, China National Petroleum Company, China National Offshore Oil Company), az acélgyártók (Baosteel), vagy a távközlési óriáskonszernek (China Mobile, China Netcom, China Telecom), a részben vagy teljesen magántulajdonú konszernekig, mint a Legend Holdings, a Huawei Technologies, vagy a TCL. Ezek a cégek saját jogon jelentős külföldi befektetőkké váltak, és sok esetben előkelő helyezéssel szerepelnek a Global Fortune 500-as listáján.⁴ Azt a benyomást, hogy immár nem a japán transznacionális vállalatok és messzire nyúló termelési és beszállítói hálózatai képezik a kelet-ázsiai felhalmozási folyamatok élvonalát, csak megerősíti az a tény, hogy a japán fejlesztő államot, amely egykor az ugródeszka szerepét játszotta a japán transznacionális vállalatok kirajzásához, jelentős mér­tékben dekonstruálták, illetve az „angolszász” részvényesi kapitalizmus képére szabták át (Dore 2006)⁵

Igaz, a 2000-es évek elejére-közepére a japán gazdaság végre lerázta magáról a tartós deflációs másnaposságot, és ami lényegesebb, a ja­pán transznacionális vállalatok továbbra is integráns részét képezték a kelet-ázsiai gazdasági expanziónak a Kínába való közvetlen tőkebefek­tetéseken keresztül, valamint a high-tech alkatrészek és berendezések iránti falánk kínai kereslet kielégítésével. (Bello 2009, Harris 2005, 11) Ám épp Kína tőke és import iránti kereslete volt az, amely felélesztette a japán multik profitabilitását, és hajtóerőként szolgált a rég esedékes japán kilábaláshoz (Bello 2009; Harris 2005, 11; Tucker 2009).⁶ A robusztus kínai növekedés szolgált e lokomotív motorjaként, az az új szerep, amit Kína mint a világpiacra irányuló kelet-ázsiai export elsődleges platformja kezdett játszani, nem pedig a japán feldolgozóipari-beszállítási hálózatok által vezérelt termékáramlások. (Hung 2009, 16) A puding próbája egy­értelmű eredményt hozott a 2008-2009-es kelet-ázsiai, „hegyes V-alakú” recesszió során, amelyet a Wall Street és a londoni City által kibocsátott strukturált hiteltermékek összeomlása okozott. A Kínába irányuló japán tőkejavak exportja megroggyant, pusztító hatást kifejtve a japán felhalmo­zási folyamatra, ami azzal fenyegetett, hogy a japán bankrendszer ismét belezuhan az örvénybe. (Bello 2009; Hung 2009, 16; Tabuchi 2009)

Nem kell túlságosan szigorúan megítélni Arrighit amiatt, hogy nem látta előre, miszerint a kontinentális Kína nyersanyag- és termékpiacai ilyen gyorsan és mélyrehatóan magukba olvasztják a globális japán feldolgozóipari hálózatokat, alávetve őket a kínai gazdaság ritmusának – nyugodtan elismerhetjük, hogy egy ilyen nagyszabású és ambiciózus műben szükségképpen előfordulnak ilyesfajta hibák.⁷ De annak, hogy Arrighi nem látta előre Kína előtérbe lépését, mélyebb metodológiai gyökerei is lehetnek. Arrighi tisztánlátását elhomályosíthatta a történeti kapitalizmusról szóló elmélete, amely braudeliánus módon előtérbe tolja a koncentrált pénzügyi és katonai hatalom parancsnoki posztjait, és a kétféle hatalom közti dinamikus szinergiát. Precízebben fogalmazva, Arrighi talán braudeliánus elfogultsága miatt taglalja aránytalanul hosszan a japán pénztőke és az Egyesült Államok „második hidegháború” során véghezvitt agresszív újra-felfegyverkezése közti paradox kapcsolódáso­kat – miközben viszonylag csekély figyelmet fordított arra, hogy egy Kína lokációs előnyeivel, méreteivel és szuverenitásával rendelkező ország talán képes lehet arra, hogy az amerikai-japán kapcsolatok alapvető ellentmondásait a maga javára fordítsa. Mint azt R. Taggart Murphy (2006) és Kees van der Pijl (2006) megmutatta, a japán pénz és az amerikai hatalom közti furcsa szövetség ellentmondásossága az 1985-ös Plaza-egyezményben nyert ideiglenes feloldást. A jennek a dollárhoz viszonyított felértékelésével az egyezmény politikailag lehetővé tette, hogy Japán tovább exportáljon feldolgozóipari termékeket az Egyesült Államokba, miközben meghitelezze az amerikai költekezést (beleértve Reagan túlméretezett Pentagon-költségvetését), anélkül, hogy ez olyan súlyos protekcionista reakciót provokáljon ki, amely felboríthatná az egész amerikai-japán viszonyrendszert. (Pijl 2006, 309-310) Csakhogy a jen árfolyama mindkét fél által előre nem látott magasságokba szökött. Ennek egyik következménye annak a folyamatnak a felgyorsulása volt, amelynek során a japán (és más északkelet-ázsiai) transznacionális vállalatok áthelyezték a beszállítói lánc alacsonyabb hozzáadott értékű összetevőit a délkelet-ázsiai gazdaságokba. (Bello 2009; Tabb 1996, 257; Pijl 2006, 309-310) Ennek nyomán a délkelet-ázsiai termelési tényezők ára megemelkedett, ami viszont felgyorsította az olcsó munkaerőt kereső külföldi befektetések beáramlását a Kína part menti városi övezeteiben kiépülő exportplatformokba. (Lo 1999, 17; Pijl 2006, 309)

1.2. Kínai-japán feszültségek és a regionális együttműködés korlátai

Az igazságosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy A hosszú huszadik században Arrighi igenis hangsúlyossá tette, hogyan vált egy régión belüli centrifugális folyamat – nevezetesen a nagyvárosi termelőtőke kirajzása az olcsóbb földet és munkát kínáló hátország irányába – a legfőbb katalizátorává annak, hogy Kelet-Ázsia globális felhalmozási központtá vált (Arrighi 1994, 344-349). Arrighi megállapítja, hogy a „repülő ludak^b legújabb fázisát a japán, dél-koreai és tajvani transz­nacionális vállalatoknak (és közvetítőiknek) az olcsóbb föld és az alacsonyabb bérű munkaerő reményében a Mao utáni Kínába és a doi moi^c által fémjelzett Vietnamba való kirajzása jelentette. (Arrighi 1994, 347) De itt lelhető fel Arrighi látásmódjának egy újabb fogyatékossága, amely zavaró tényezőként nem csupán A hosszú huszadik században, hanem az azt követő munkáiban is jelen van. A csendes-óceáni térség más elemzőihez (Balakrishnan 2009, 16; Beeson 2009; Hung 2009, 6-7; Palat 2004) hasonlóan Arrighi is világosan látja, hogy a kelet-ázsiai gazdasági potenciál 1945 utáni megugrása nem érthető meg az USA hidegháborús geostratégiájának kontextusán kívül, annak figyelembe vétele nélkül, hogy e geostratégia több csatornán keresztül is hozzá­járult a térség „tőkés szigetcsoportjának” dinamikus növekedéséhez. (Arrighi 1994, 338-342) De a kelet-ázsiai fejlődés jövőbeli pályájának vizsgálata közben Arrighi furcsamód félreteszi ezt a gondolati keretet, a hozzá tartozó geopolitikai kérdésfeltevésekkel együtt. A jövő vizsgálata­kor Arrighi ahhoz a nézethez tartja magát, hogy az amerikai hegemón időnkénti benyomulásai ellenére a kelet-ázsiai civilizációs folytonosság sértetlen.⁸ Tekintettel arra, hogy Japán választott vezetői a legutóbbi évtized nagyobbik részét azzal töltötték, hogy az Egyesült Államokkal való „különleges kapcsolathoz” való ragaszkodás jegyében kitartóan visszautasították az ázsiai identitást (közben pedig elbagatellizálták Ja­pán ázsiai történelmének kevéssé vonzó mozzanatait) (Kingston 2007; Selden 2009b), Arrighi álláspontja igencsak vakmerő.

Arrighi lényegében azt állítja, hogy akármilyen összetett államközi feszültségek sújtják a térséget, közép- és hosszútávon a de facto re­gionális gazdasági integráció erői szükségképpen diadalmaskodnak e feszültségek felett – és ez az álláspont eleve viszonylag triviálissá minő­síti a szóban forgó feszültségek elemzését. Következésképpen kurtán elintézi azon lehetséges utak sokaságát, amelyeken haladva a szoro­sabbá váló kelet-ázsiai gazdasági kapcsolatok nem csapnak át a régió autonóm hatalmi centrumként való kiemelkedésébe. Arrighi sem annak a lehetőségét nem veszi számba komolyan, hogy még egy meggyengült Egyesült Államok is sikeresen játszhatja tovább egyensúlyozó stratégiáját a régióban, sem pedig azt a fenyegetőbb lehetőséget, hogy az Egyesült Államoknak a mostaninál csekélyebb, vagy nem létező katonai-biztonságpolitikai jelenléte a térségben éppenséggel kiélezi azokat a hosszú ideje fennálló feszültségeket, amelyek (egyesek illúzióival szemben) mély gyökerekkel bírnak, az amerikai birodalmi intrikáktól függetlenül is (Calder 2006; Selden 2009b).⁹

A japán transznacionális vállalatok immár jól bejáratott gyakorlata, hogy Kínába telepítik át termelésüket, tőkejavakat és high-tech alkat­részeket importálva Japánból a kínai telephelyre, majd a befejezett késztermékeket visszaexportálják Japánba (és a világpiacra) (Pijl 2006, 318). Ez olyannyira igaz, hogy 2004-től kezdve – először azóta, hogy az Egyesült Államok a hidegháború leplét borította Kelet-Ázsiára – Japán és Kína egymás legfőbb külkereskedelmi partnerei (Shorrock 2005). Egyes kutatók szerint az egyre kiterjedtebb kínai-japán kereskedelmi forgalom arra ösztönzi majd a japán és kínai uralkodó eliteket, hogy ne csupán fejlesszék kétoldalú kapcsolataikat, hanem együttesen építsenek ki pánázsiai intézményeket, felhatalmazva őket arra, hogy kézbe vegyék a regionális problémák (légszennyezés, pénzügyi instabilitás, árfolyam­-egyensúlytalanságok, atomfegyverek terjedése, megújuló energia stb.) megoldását, kiiktatva az Egyesült Államok közvetítő szerepét (Beeson 2009).¹⁰ De az Egyesült Államoktól független regionális együttműködés­hez szükséges horgonyt, a baráti kínai-japán viszonyt illetően a felol­datlan múlt visszhangjai és a jelenkor politikai tehetetlenségi nyomatéka erősebbnek bizonyulhat, mint a gazdasági kapcsolatok puszta bővülése (Pei – Swaine 2005; Pijl 2006, 326, 328; Selden 2009b).

A Japánban 2009-ig kormányzó Liberális Demokrata Párton (LDP) be­lül évtizedek óta folyamatosan erősödő neonacionalista jobboldal, és az, hogy japán államfők és csúcsszintű LDP-vezetők sorozatosan inzultálták a japán háborús bűnökre élénken emlékező kínai közvéleményt, közis­merten mérgezik a kétoldalú kapcsolatokat (Feffer 2009; McCormack 2007). Ezek a fajta gesztusok főként azért jelentenek veszélyt a kínai­-japán kapcsolatokra, mert a Kínai Kommunista Párt (KKP) felső vezetését harcias retorikára kényszerítik, különben a rezsim – amely a lakosságot a posztszocialista korszakban folyamatos nacionalista propagandával bombázza – hitelét veszítené (Pijl 2006, 328; So 2009, 58). Ha a na­cionalista szenvedély kielégítéséről van szó, a KKP legfőképpen az új középosztályra koncentrál, amely Kína felemelkedését saját jólétéhez kapcsolja, és amely ragaszkodik hozzá, hogy Kínát tisztelettel kezeljék a nemzetközi színtéren – különösképpen a japánok (Shorrock 2005; Shirk 2007, 11). Valójában a növekvő jóléttel és önbizalommal párhuzamosan a kínai új középosztálynak a japán megszállás során elkövetett atrocitá­sokkal kapcsolatos neheztelése is egyre nő – ezt bizonyítja a 2009-ben készült, a nankingi mészárlás brutalitását látványosan megelevenítő „Élet és halál városa” című film döbbenetes népszerűsége (Tsai 2009). A japán kormányzati provokációkra adott vehemens reakciók – érkezzenek akár a kínai közembertől, akár az állampárt szóvivőjétől – tovább erősítik a bizal­matlanság és a félelem érzését a japánokban, miután a rosszul informált japán lakosság jelentős része úgy értelmezi e vehemenciát, mint Kína agresszív szándékainak perdöntő bizonyítékát (Overholt 2007, 37).

Súlyos hiba lenne azonban, ha az ilyesfajta sértéseket és kölcsönös vádaskodásokat tekintenénk a kínai-japán feszültségek gyökér-oká­nak. Elvégre az LDP újnacionalista „revizionista” szárnya csak az egyik geopolitikai irányzat Japánban, méghozzá a japán nagytőke, illetőleg a nagytőke állami bürokráciában ülő klientúrája szilárd támogatása nélkül – valójában még saját pártjukon belül sem követik őket egyöntetűen (Calder 2006; Hughes 2009, 843; Sevastopulo 2006).

A valóság az, hogy a (kínai-japán együttműködésre alapozott) kelet­-ázsiai szintű intézményépítés útjában álló akadályok mélyen struktu­rálisak. Meglehet, hogy nem az LDP „revizionista” frakciójának nacio­nalista fellángolása az az imázs, amelyet a japán uralkodó elit a világ, és különösen Japán ázsiai szomszédjai számára közvetíteni szeretne. Bármennyire otromba is ez az irányzat, valójában a japán geostratégiai körökben elterjedt aggodalomból táplálkozik – amelyben osztoznak az LDP és a JDP mindkét szárnyának politikacsinálói. A japán uralkodó elit valamennyi szekcióját mélységesen aggasztja, hogy Kína gyors ütemű gazdasági felemelkedése kezd jelentős erőkülönbséget generálni Kína és Japán között, és Japán regionális befolyásának is bealkonyul (Hughes 2009, 840), mihelyt a kettejük közti viszony „aszimmetrikus függőségi viszonnyá” alakul át (Hughes 2009, 841). A japán elitből sokan pártolják a multilaterális problémamegoldást Kelet-Ázsia vonatkozásában. De ez főként azért van, mert látják, hogyan tromfol rá Kína a Japán által felve­tett regionális kezdeményezésekre a saját maga által indított és vezérelt kezdeményezésekkel; és a multilateralizmusra mint alkalmas eszközre tekintenek, amellyel meggátolhatják, hogy Kína még jobban beelőzze Japánt, és Kelet-Ázsia többi részét egyre inkább saját vonzáskörébe vonja (Hughes 2009, 847, 855). Így például, miután Kínának sikerült liberalizálnia kereskedelmét az ASEAN csoporttal 2002-ben, ezzel formalizálva a kínai piacok dél-ázsiai exportőrökre gyakorolt erősödő gravitációs hatását, Japán ellenlépésként megkötötte saját gazdasági integrációs szerződését, amely kereskedelemmel, befektetésekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatos lépéseket egyaránt tartalmaz (Hughes 2009, 847).

És az elit egyetlen szekciója sem javasolja, hogy Japán kizárólagosan, vagy akár elsősorban a regionális politikai integrációra támaszkodjon Kína növekvő hatalmának ellentételezéseképpen. Valamennyien tá­mogatják az Egyesült Államokkal való biztonsági egyezménynek, mint a Kína növekvő regionális lábnyomával és ütőképességével szemben szükséges védelmi eszköznek a továbbélését (Hughes 2009, 855).

Világos, hogy egy regionális multilateralizmus iránt nyitottabb Japán alkalmanként visszautasíthat egyes specifikus amerikai kezdeményezé­seket és taktikai megoldásokat. Így például a JDP régóta bírálja, hogy az Egyesült Államok egyszerűen „félreteszi” az ENSZ-t, amikor nem sikerül elnyernie annak támogatását saját előre eldöntött geostratégiai célkitűzéseihez (McCormack 2007, 132). De ezzel együtt Japán nem fogja kétségbe vonni az USA átfogó geopolitikai előjogait (Calder 2006; Kambayashi 2009; McCormack 2007, 4-5; Selden 2009b; Yamaguchi 2007). Japán uralkodó elitje tudatosan döntött a Kínával kapcsolatos do­mináns amerikai megközelítés majmolása mellett – „létesíts kapcsolatot (kereskedelmileg), de biztosítsd be magad (katonailag)” (Barma – Ratner – Weber 2007; Bhadrakumar 2007a; 2007b) – valamint amellett, hogy e közös megközelítés katonai aspektusaiban felvállalja a másodhegedűs szerepét. E döntést Japán biztonságpolitikai érdekeinek hűvös mérle­gelésével hozták meg (Pijl 2006, 326). Azóta nem tértek el érdemben e megközelítéstől, hogy 1996-ban megfogalmazták a Clinton-Hasimoto közös nyilatkozatban – ekkor jutottak a japán döntéshozók arra a követ­keztetésre, hogy Kína megfélemlítő hadműveletei a Tajvani szorosban arról a lehetőségről árulkodnak, hogy a kínai gazdasági felemelkedést esetleg „expanzionizmus” (sic) fogja kísérni (Hughes 2009, 841).

Az, hogy Japán továbbra is az Egyesült Államokhoz köti saját kelet­-ázsiai geostratégiáját, szorosan összefügg azzal a folyamattal, amelytől épp ellentétes hatást várnak. Nevezetesen a kibontakozó kínai-japán gazdasági kölcsönös függés, ahelyett, hogy mérsékelné Japánnak az amerikai birodalommal szembeni alárendelődését, éppenséggel pregnánsabbá teszi ezt az alárendelődést. Murphy (2006, 58) tömör megfogalmazásában:

„Japán háború utáni belenyugvása az amerikai protektorátus státuszá­ba részben […] annak a hitnek tudható be – e hitben a tokiói politikai elit nagy része osztozik -, hogy az amerikai védelem alternatívája az új Kínai Birodalomba való betagozódás lenne, hűbéres államként. Ahogy Japán Kínától való gazdasági függése mélyül, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá az amerikai ellensúly jelentősége […]”

Ahhoz, hogy Japán a mostanihoz mérhető szerepet játsszon a kelet­-ázsiai ügyek koordinálásában egy valóban független keretrendszerben, határozottan ki kellene nyilvánítani az amerikai felügyelettől való autonó­miát. Az autonómia ilyen kinyilvánítása nem csupán az amerikai globális dominancia számára lenne korszakos törés, hanem annak szempontjából is, amit Murphy „belső hatalmi elrendezés”-nek nevez, és amely egészen azóta kormányozza Japánt, amióta az amerikai megszállók beindították a „fordulaton^d a késői 1940-es években (Murphy 2006, 44). Az amerikai imperializmus készséges csatlósaként való hatvan évnyi létezés mély lenyomatot képezett a japán politika és társadalom genetikai struktúrá­ján (McCormack 2007); az Egyesült Államokkal való radikális szakítás irányába nyomást kifejteni képes és hajlandó politikai erők együttese olyannyira marginális, hogy gyakorlatilag nemlétezik.¹¹

2. A Gazdagság (Ázsia) és az Erő (Egyesült Államok) közti aszimmetria elméleti következményei

Arrighi talán nem látta előre, hogy Kína milyen hamar válik a regionális növekedés hajtóerejévé (vagyis a következő rendszerszintű ciklus sa­rokpontjává), valamint elbagatellizálta a Kína és Japán között nagyon valóságosan és nagyon makacsul létező geopolitikai szakadékot. De azok az elméleti megfontolások, amelyek figyelmét a japán transzna­cionális termelési és beszerzési hálózatokra vonták, teljes mértékben helytállóak voltak, akkor is és most is. Arrighi a helyzet legsarkalatosabb jellegzetességét ragadta meg, a két kölcsönösen kiegészítő aszimmetria együttlétezését: „a katonai erőfölény és a tőkés felhalmozásban mutatko­zó fölény oly mértékben szétválni látszott geopolitikailag, mint korábban soha” (Arrighi 1994, 22).¹² Ahhoz képest, hogy immár a hegemón-státusz hanyatló évtizedeibe kellett volna lépnie, az Egyesült Államok páratlan mértékű, közel abszolút politikai-katonai dominanciát élvezett a világ­rendszeren belüli primátusért hipotetikusan versenybe szálló jelöltek felett. Ugyanakkor az Egyesült Államok nem próbálta meghosszabbítani fénykorát azzal, hogy a gyors felemelkedés útjára lépett centrumország vállalati részvényeibe és államadósságába fekteti tőkéjét, és járadékosi jövedelmet húz ezekből a befektetésekből. Ehelyett az Egyesült Államok példátlan mértékű folyó fizetési mérleg deficitet produkált e felemelkedő hatalommal szemben (Arrighi 1994, 15). A mérleg másik oldalán Japán­nak, mint a rendkívül magas termelékenységű felhalmozási folyamatok térbeli és szervezeti csomópontjának a státusza elegendő kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy Japán legyen az első számú jelölt a világ­rendszer vezető hatalmának a pozíciójára. De Japán gyakorlatilag az aktuális hegemón katonai protektorátusaként szinte vazallusi pozícióban van, és emiatt rendellenesen passzív az államközi politika szférájában. Pénzforrások sem érkeznek Japánba a korosodó hegemóntól, amely megkönnyíthetné az utóbbi számára saját hanyatlását azáltal, hogy a világrendszeren belül a tőkés felhalmozás elsődleges színterének kor­mányát és vállalatait megfinanszírozza. Ehelyett valószerűtlen módon Japán fizet sarcot a jelenlegi központnak azzal, hogy sokkal nagyobb értékben vásárol annak (alacsony hozamú) likvid pénzügyi eszközeiből, mint megfordítva (Arrighi 1994, 15).

Arrighi úgy próbálta megfejteni e paradoxont, hogy elméletileg meg­alapozott összehasonlító vizsgálat alá vetette az összes eddigi hege­monikus átmenetet (ibero-­genovai, holland, brit, amerikai), a világrendszer evolúciójának mérföldköveit. E vállalkozás egy sor konceptuális áttörést eredményezett a történeti társadalomtudományban.¹³ Függetlenül a tény­től, hogy eredetileg részben a japán transznacionális nagyvállalatoknak a világrendszer fejlődésében játszott szerepének téves értékeléséből fakadtak, ezek az áttörések éppolyan jelentősek ma, a XXI. század első évtizedét követően is (ha nem még inkább). Az e kutatásokban foglalt innováció lényege azokban az ellentmondásos strukturális trendekben ragadható meg, amelyek a globális tőkés rend érési folyamatát kísérik, ahogy ez a rend végigmegy az egymást követő felhalmozási cikluso­kon (avagy hegemóniákon). Ahogy ezek az ellentmondásos trendek kibontakoznak, egyre inkább szétrobbanással fenyegetik a rendszer alapvető állványzatát, tehát a rendszert magát. Minden egymást követő rendszerszintű ciklus növekvő feszültséget táplál (1) a hegemón vezető hatalomnak a tőkés centrumon belüli kisebb partnereihez képest foko­zódó politikai-katonai túlsúlya (Arrighi 1994, 32-33), (2) a tőkés termelés és csere legdinamikusabb csomópontjainak fokozódó térbeli szóródása (Arrighi 1994, 32-33), és (3) a hegemón szerepét betöltő központnak (vagy központok szövetségének) a tőke világméretű bővített újratermelé­sét lehetővé tevő intézményes infrastruktúra megfelelő vezérlésére való növekvő képtelensége között. Ez a növekvő képtelenség abból is fakad, hogy bármely központ (vagy központok szövetsége) területi kiterjedése és az általa mozgósítható szervezeti kapacitások egyre inkább elégtelen­nek bizonyulnak a globális rendszerhez viszonyítva, amely minden egyes ciklus során a komplexitás új rétegeivel gazdagodik, és amelyen belül egyre szövevényesebbé válik a részek kölcsönös függése (Arrighi 1994, 14, 32-33). Ez az utolsó pont talán Arrighi legmarkánsabb hozzájárulása a világrendszer-kutatáshoz, mivel ezen nyugszik az a vitatható állítása, mely szerint lehetséges, hogy az Egyesült Államok hanyatlását nem egy új hegemón felemelkedése, hanem súlyosbodó és talán leküzdhetetlen rendszerszintű káosz követi majd (Arrighi 1994, 6, 79).¹⁴

3. Lehetséges-e a globális rendszer Kína-központú újraszervezése?

3.1. Arrighi újragondolja Kínát és a következő rendszerciklust

Az egyre leküzdhetetlenebb ellentmondásokkal, valamint ezeknek a vi­lágrendszer lejárati idejét érintő következményeivel kapcsolatos okfejtés Arrighi leginkább figyelmen kívül hagyott elméleti innovációi közé tartozik. Meglepő ez a figyelmetlenség, ha figyelembe vesszük, hogy a világrend­szer-elmélet sok követője előszeretettel fedez fel kumulatív trendeket a tőkés világrendszer diszkrét események által övezett evolúciójában (ld. például Boswell – Chase-Dunn 2000; Chase-Dunn – Lawrence 2009). Azért is meglepő, mert a világrendszer-kutatók és útitársaik körében egyre közkeletűbbé válik az a nézet, hogy a globális rend felmérhetetlen nagyságú és ismeretlen következményekkel járó vízválasztó válságá­hoz érkezett (Amin 2004, 17; Wallerstein 1996; Went 2001-2002, 490). E kutatók állításai ugyanazt a patthelyzetet tükrözik, amelyet Arrighi tisztán felismert több mint egy évtizeddel ezelőtt. Jelen formájában a világrendszert gúzsba köti a politikai-katonai uralmi pozíció – az USA¹⁵ -, illetve a tőkés növekedés legrobusztusabb helyszíne – a kelet-ázsiai partvidék, amelynek mára integráns részeivé váltak a part menti urbánus Kína gyári körzetei, pénzügyi csomópontjai és kutatóközpontjai – között fennálló, potenciálisan végzetes meg nem felelés (McNally 2009).¹⁶ Továbbá, ez a meg nem felelés egy olyan környezetben áll fenn, ahol egyetlen hegemónjelölt sem rendelkezik azokkal a méretekkel és fizikai­-szellemi kapacitásokkal, amelyek elégségesek lennének a globális ura­lom és felhalmozás új feltételeinek a kimunkálásához a kölcsönhatások egyre sűrűbb hálójával átszőtt világrendszerben; még Kína sem, amint azt később kifejtem. A felszínen tehát meglepőnek tűnik, hogy Arrighi komolyan fontolóra veszi, hogy a Bush-adminisztrációnak az amerikai uralom meghosszabbítására irányuló hiábavaló erőfeszítései talán csak Kína hegemón pozícióba való felemelkedését gyorsítják. (Arrighi 2005a, 2005b; 2007) De az igazság kedvéért meg kell állapítani, hogy Arrighit a ténylegesen végbement változások bírták rá, hogy háttérbe tolja saját korábbi álláspontját, hogy felülvizsgáljon egy olyan hipotézist, amelyet mások talán (helytelenül) merev elméleti alaptételként fogalmaztak volna meg.

Ez az átértékelés alapvetően konzisztens A hosszú huszadik század szellemével, sőt a betűjével is. A korábbi hegemonikus átmenetek szinte véletlenszerű jellemzőinek tárgyalásakor Arrighi megjegyzi, hogy „e szer­vezeti képességek megszerzése (amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy ország a tőkés felhalmozás új fázisának élére álljon – J. G.) sokkal inkább a tőkés világgazdaság változó térkonfigurációjában előálló pozicionális előnyök eredménye volt, semmint az innovációé mint olyané” (Arrighi 1994, 14). E megjegyzésre szorosan rímel, ahogy az 1990-es évektől kezdve a kelet-ázsiai felhalmozási folyamat gazdasági átstrukturálódása és térbeli rekonfigurációja kéz a kézben haladt. A régión belüli felhalmo­zási dinamika ennek eredményeképpen előálló területi újrarendeződése e dinamika motorját Kínába tolta át, egy államba, amelyről plauzibilisen feltételezhető, hogy rendelkezik a globális politikai gazdaság „új és ki­terjesztett alapokon” nyugvó újraszervezéséhez szükséges méretekkel és képességekkel. A Kínai Népköztársaság fokozatos „piaci reform és nyitás” politikáját régóta azzal a tudatos céllal űzi, hogy fokozza Kína technikai-tudományos és gazdasági modernizációját és nemzeti erejét más kelet-ázsiai országokhoz és a világhoz mint egészhez viszonyítva (Hart – Landsberg – Burkett 2004, 30; Harvey 2005, 122-123; So 2003, 11-12, 15-16; So – Chiu 1995, 150-152). De az alacsony költségű, exportra termelő telephelyeket és a kolosszális kínai piacon hídfőállást kereső, centrumországokból érkező transznacionális társaságok (és a kínai diaszpóra-tőkések) aktív közreműködése nélkül e stratégia, amely végül áthelyezte a régió felhalmozási dinamikájának a súlypontját a ten­gerparti urbánus Kínába, nem lett volna ilyen átütően sikeres.¹⁷ Ebben rejlik a párhuzam Arrighi Hosszú huszadik századbeli elemzésével a múltbéli hegemonikus átmenetek nem-célirányos természetéről. Annak ellenére, hogy az USA explicit módon céljának tekinti uralmi pozíciójának kitolását a „lejárati időn” túlra, saját termelővállalatai segítették Kínát hoz­záférni azokhoz a tényezőkhöz, amelyek birtokában Kína képes magát mint lehetséges hegemonikus utódot láttatni.¹⁸

Azzal, hogy egyenlő geopolitikai függetlenséget tartott fenn az összes fontos tőkés központtal szemben – e központok mindegyike készségesen „saját” transznacionális tőkéit támogatja, ha Kína felmérhetetlen munka-, termék- és fogyasztói piacához való hozzáférésről van szó -, Kína képes volt szembeállítani őket egymással, először az egyiktől, aztán a másiktól kialkudva kedvezményeket, halmozva ezzel hegemonikus kapacitásait. Az Adam Smith Pekingben lapjain Arrighi elámul azon, hogyan képes Kína felszerelést és technológiaimportot kiharcolni az Európai Uniótól az USA unilateralizmusával szembeni közös harc nevében (Arrighi 2007, 208); az, hogy ezzel a fajta érveléssel igyekszik alátámasztani a Kína­-központú hegemonikus átmenet realisztikus voltát, mutatja alapvető hű­ségét A hosszú huszadik században kimunkált magyarázó kerethez. De ha létezik olyan világtörténelmi jelenség, amely ékesen mutatja, milyen látnoki volt Arrighinek a világrendszert a fékezhetetlen káosz felé sodró ellentmondásokkal kapcsolatos okfejtése, akkor az éppen Kína elmúlt évtizedbeli „békés felemelkedése”.

3.2. Kína és az Egyesült Államok ellentmondásokkal tűzdelt kölcsönös függése

Ha szaván fogjuk A hosszú huszadik század Arrighijét, és csatlakozunk ahhoz az állásponthoz, hogy a világrendszer expanziójának egy újabb sikeres ciklusához olyan államra, illetve olyan kapitalista szereplőkre van szüksége, amelynek eszközökkel-kapacitásokkal való ellátottsága expo­nenciálisan nagyobb, mint amivel a „hosszú” huszadik század (1873-??) politikai és üzleti szereplői rendelkeztek, akkor nehéz elgondolni, hogyan lenne képes egy Kína-központú rendszerszintű ciklus megfelelni e feltételnek (Harvey 2009). Kína földrajzi kiterjedése és robusztus politi­kai-katonai autonómiája ellenére merész dolog azt állítani, hogy ezek a földrajzi és kapacitásbeli tényezők exponenciálisan nagyobb erőforrás­-ellátottsággá adódnak össze, ami pedig szükséges (bár nem elégséges) feltétele annak, hogy Kína keresztülvezethesse a világrendszert az expanzió egy újabb körén. Japánnal összevetve – amely közismerten hiányt szenved stratégiai nyersanyagkészletekből, és amely katonai biztonságát illetően még mindig a nyugat-csendes-óceáni térségben bevethető amerikai haderőtől függ – Kína erőforrások figyelemre méltó portfóliójával rendelkezik. Gazdaságának mérete megduplázódott az elmúlt 25 év minden hét évében (Tabb 2008, 23), GDP-je megnégy­szereződött 1989 és 2004 között (Anderson 2010, 91). Annak ellenére, hogy hírhedten magas Gini-együtthatóval^e rendelkezik, Kína egy főre jutó GDP-je 12-szer akkora, mint amekkora 30 évvel ezelőtt volt, és ez erőteljesen hozzájárul a KKP uralmának stabilitásához (Yao 2010). Kína meredeken növekvő feldolgozóipari kapacitással és globális kibocsátási részesedéssel büszkélkedhet (Glyn 2005; Harris 2005, 10), mára a világ másológépeinek, DVD-lejátszóinak és mikro­sütőinek kétharmadát gyártja (Tabb 2008, 23), és nemrég előzte meg Németországot a világ első szá­mú exportőrének címéért folytatott versenyben (Wolf 2010). Jól ismert tény, hogy Kína több mint kétezer milliárd dollárnyi devizatartalékkal rendelkezik (Anstey 2010), hogy a konvencionális és nukleáris katonai erők egyre ütőképesebb arzenáljáról ne is beszéljünk (Righter 2008). Mindeme erőforrások felett egy szilárd és stabil pártállam rendelkezik, amely féltékenyen őrzi a nehezen megszerzett nemzeti szuverenitást (Anderson 2010, 94; Harris 2005, 9; So 2009, 56).

De sok olyan attribútumot, amely Kínát látszólag lehetséges hege­monikus utóddá teszi, fenntartással érdemes kezelni. Kínának mint a világgazdaság ipari műhelyének a reputációja elhomályosít néhány kulcsfontosságú tényt. A centrumországokba irányuló kínai export túl­nyomó része „külföldi tulajdonban lévő vállalatok által gyártott, külföldi márkájú termék […] Kína a bevételnek csak kis hányadában részesül” (Shirk 2007, 26; lásd továbbá Hart-Landsberg – Burkett 2004, 13; Harvey 2005, 124; Panitch 2010, 82; Tabb 2008, 5; Walker – Buck 2007, 52).¹⁹ Továbbá, Kína technológiai szempontból függő helyzetben maradt a legtöbb magas hozzáadott értékű gazdasági ágban (Engardio et al. 2007; Hart-Landsberg 2008), és Kína mérföldkőnek számító au­tóipari, civil légi szállítási, számítógépchip és napenergetikai szektorai erősen függenek importált találmányoktól, vagy pedig globális mércével elavultnak számító megoldásokat alkalmaznak (Roberts – Engardio 2009, 40-42).

Pusztán a fentiek alapján kétségbe vonni Kína hegemonikus kilátá­sait természetesen egyet jelentene azoknak a módszertani elveknek a feladásával, amelyekhez Arrighi oly állhatatosan ragaszkodik A hosszú huszadik században (és azt követően is). Egy állam hegemonikus po­tenciálja nem ítélhető meg kizárólag az adott ország mérhető területi, katonai-politikai, GDP- vagy egyéb adottságainak a riválisok összesített adottságaival való egybevetésén (Arrighi 1994, 15). A hegemonikus po­tenciál azon is alapszik, hogy mennyire képes az állam a maga előnyére átformálni a külső geopolitikai és világpiaci környezetet, amelyben ő és az összes többi állam cselekszik.²⁰

Arrighi metodológiai állítása, mely szerint az állam hegemonikus poten­ciálját nem lehet megfelelően megítélni annak számításba vétele nélkül, hogy az állam adottságai milyen módon lépnek dialektikus kölcsönha­tásba a tőkés felhalmozás és az államhatalom globális hálózataival, kétségtelenül helytálló. Mégis, Arrighi túlbecsüli a kínai hegemonikus utódlás valószínűségét. Ez részben azért van, mert nem fogadja meg saját tanácsát: gondosan diagnosztizálni kell a hanyatló hegemonikus blokk hanyatlása, illetőleg a feltételezetten felemelkedőben lévő hege­monikus blokk felemelkedése között fennálló, ellentmondásokkal tűzdelt kölcsönhatásokat. (Arrighi 1994, 9) Az Adam Smith Pekingben c. mun­kájában Arrighi kijelenti, hogy a megnyerhetetlen Iraki megszállással és a széles értelemben vett „terror elleni háborúval”, amely tovább rombolja az Egyesült Államok hitelességét kisebb partnerei szemében, a Bush-adminisztráció felgyorsította az Egyesült Államok hegemonikus hanyat­lásának már feltartóztathatatlan folyamatát (Arrighi 2007). Ám Arrighi elhamarkodottan feltételezi, hogy az amerikai dominancia csökkenése egyben Kína hegemonikus felemelkedését is jelenti, miközben elmu­lasztja végiggondolni azt a hipotézist, hogy az Egyesült Államok és Kína „szorosan átölelik egymást, és olyan menüettet járnak, amely részben haláltánc” (Jones 2005, 108). Vagyis Arrighi lényegében figyelmen kívül hagyja annak a lehetőségét, hogy az amerikai és a kínai felhalmozási rezsimek oly szorosan egymáshoz kapcsolódnak, hogy az Egyesült Államok dominanciájának halványulása ahelyett, hogy olyan vákuumot teremtene, amely lehetővé tenné a Kína-központú felhalmozási ciklus megkezdődését, inkább Kínát is lelöki a felemelkedés útjáról.

Arrighi hajlamos alábecsülni, hogy milyen nagymértékben függ Kína prosperitása és stabilitása a jól bejáratott „Kína termel és hitelez, az USA kölcsönvesz és elkölt” elrendezéstől, amely összeköti a két gazdaságot. 1997-től kezdve a kínai GDP állótőke-felhalmozásra fordított aránya meg­döbbentő méreteket öltött, miközben a béreknek a nemzeti jövedelemben való részesedése 40% alá esett (Cheng 2007; Righter 2008). Miközben Kína gigantikus exportőrré nőtte ki magát a fejlett tőkés világ mindhárom makro­-régiójának (Egyesült Államok, az EU és Kelet-Ázsia többi része) relációjában, egyedül az Egyesült Államok volt felelős a folyó fizetési mérleg hatalmas többletének felszívásáért (Brenner – Jeong 2009; M. Li 2008c, 28-29). A kínai exportvezérelt fejlődési modell megfelelő működése – és az új, exportorientált épített környezet újabb és újabb rétegeinek „strukturált koherenciája” (Harvey 1989) – ilyenformán a világ pénztőke-tulajdonosainak túszává vált, hogy ugyanis azok hajlandóak-e fenntartani az eszközbuborékokat (különösen az ingatlanbuborékot), illetőleg a hitelfelvétellel (különösképpen lakás-jelzáloggal) finanszírozott amerikai fogyasztást (Hart-Landsberg – Burkett 2004, 49, 66; Jones 2005, 110; M. Li 2008c, 23-25; Panitch 2009).

A 2008-2009-es válság már megmutatta, hogy a hidegháború utáni amerikai és kínai gazdasági expanzió milyen szorosan összefüggött. Kína hirtelen beleragadt a masszív exportkapacitások és a kínai export iránti erőtlen külső kereslet közti meg nem felelés csapdájába (Bello 2009; Brenner – Jeong 2009). Ahhoz, hogy számottevő esély legyen a kínai felemelkedés sikeres folytatódására, a KKP-nak át kell alakítania fejlődési modelljét – nem csupán pénzügyi és költségvetési prioritásait, hanem a kínai osztályviszonyokat és a régiók közti viszonylatokat is (Petras 2005). A kínai uralkodó rezsim azonban nem látszik képesnek, vagy akár kész­nek a szükséges nagyarányú módosítások végrehajtására.

A kínai állami tulajdonú bankok olcsó hitelekkel való elárasztása, illetve a állami beruházás számos nagyméretű infrastruktúra-projekttel való felduzzasztása nem oldotta meg a kínai felhalmozási mód túlzott exportfüggőségének problémáját. Az olcsó hitelek és az infrastruktúra­projektek tovább duzzasztják a már amúgy is túlzott kapacitásoktól szenvedő iparágakat (Hung 2009, 22). Eközben nem sokat tettek a tömegfo­gyasztás élénkítése érdekében (Balakrishnan 2009, 17; Hung 2009, 22; Kwong 2009; Yang 2010). Amióta csak a Hu Csin-tao – Ven Csia-pao vezetés elkezdte propagálni a „harmonikus társadalom” és a „tudomá­nyos fejlődés” fogalmait 2004-ben, a KKP adókedvezményekkel és a szegényeket, különösen a falusi szegényeket segítő jövedelemkiegészítő támogatásokkal törekedett a kínai felhalmozási modell hátrányos mel­lékhatásainak (ezen belül a szörnyűséges társadalmi-politikai felfordu­lás fenyegetésének) a tompítására (Hung 2009, 20; Selden 2009a; So 2009, 55-56). Bizonyos mértékig ezt a megközelítést alkalmazták a KKP gazdaságösztönzési kiadásainak elosztásakor is: nyugdíj-kiegészítések a leépített állami vállalati munkásoknak, fizetésemelések az általános iskolai tanároknak és hasonlók (Barber et al. 2009; Jacobs 2009). De ezek a kiadások viszonylag csekélyek voltak, ha összevetjük a vasúti és közúti építkezésekre, illetve a bankok feltőkésítésére fordított óriási összegekkel (Hung 2009, 22).

Amikor a részvénypiaci és ingatlanpiaci buborékok kipukkannak – ez elkerülhetetlen -, Kína ismét a külső piacoktól fogja várni, hogy fenn­tartsák a hazai növekedést és hogy fenntartsák a társadalmi stabilitást (Ariff 2009; Ito – Rial 2010). De a recesszió utáni másnapossággal küzdő világgazdasági környezetben e külső piacokról ki fog derülni, hogy jórészt eltűntek (Balakrishnan 2009, 17; Bello 2009). Nem csupán azért tűntek el, mert az Egyesült Államokban (és a fejlett Észak más előőrseiben) a fogyasztási kiadásokat megtámogató eszközpiaci luftballonok kidurran­tak, és mert az emögött meghúzódó túlzott tőke­akkumuláció még mindig ott bujkál a globális rendszerben (Balakrishnan 2009, 18). E külföldi felve­vőpiacok azért is köddé válnak, mert Kína addigra sokrétű protekcionista intézkedéssel fog szembenézni, amely válaszreakció lesz a feltételezett árfolyam-politikai merkantilizmusra – ide sorolható az a fenyegetés, hogy az Egyesült Államok árfolyam-manipulációra hivatkozva 27,5%-os általá­nos vámot vet ki az összes kínai importtermékre. (Anstey 2010; Beattie – Dyer 2010; Bradsher 2010; Callinicos 2010; Pettis 2010).

Az Adam Smith Pekingben lapjain Arrighi éleslátóan jellemzi a fő dilemmát, amely béklyóba köti az Egyesült Államok próbálkozásait a Kína felemelkedésére adott adekvát válaszadásra (Arrighi 2007, 305). De Arrighi szemlátomást kevésbé van tisztában azzal, hogy az Egyesült Államokban ennek eredményeképpen előálló belpolitikai bizonytalanság hogyan teszi vészesen instabillá az amerikai-kínai geopolitikai kölcsönös függés egész építményét – és hogyan csökkenti Kína hegemón pozícióba való gördülékeny felemelkedésének esélyeit. Valahányszor az Egyesült Államok antidömping vádakat hangoztat Kínával szemben a WTO-n belül, vagy Kína állítólagosan „alulértékelt” jüanja ellen borzolja a kedélyeket, ezzel növeli egy adok-kapok jellegű kereskedelmi háború (és a csökkenő kínai exportbevétel) lehetőségét. Kína dollártartalékainak felülvizsgálatá­val vághat vissza az amerikai protekcionizmus eszkalálódása esetén – e fenyegetést kínai tisztségviselők nyíltan hangoztatják a válság kitörése óta. (Batson 2009; Pettis 2010). De egyelőre ez a fenyegetés nem hiteles. Ahhoz, hogy a fenyegetés hiteles legyen, bizonyítani kell, hogy létezik reális hosszú távú stratégia a dollár világpénz-státuszának aláásására és a dollár felváltására. De ehhez szükséges lenne Kína és Japán össze­fogása, miután Japán a dollárhegemónia másik legfontosabb támasztéka. És ahogy azt korábban elmagyaráztuk, Japán még a JDP bizonytalan kezű irányítása alatt is erősen vonakodik közvetlen kihívást intézni az Egyesült Államok politikai dominanciájával szemben – mivel kétosztatú külpolitikájának egyik része épp e dominanciára való támaszkodás.

4. A globális tőkés újratermelés szocio-ökológiai korlátai

A politikai-katonai erő és a gazdasági dinamizmus közti növekvő arány­talanságot tovább komplikálja az a követelmény, hogy a következő he­gemón hatalomnak történelmileg példátlan méretekkel és szervezeti ké­pességekkel kell rendelkeznie, az eddigi ciklusváltások tanúsága szerint. Arrighi megfigyelései segítenek a globális tőkés expanzió és a további expanzió biofizikai korlátai között történelmileg létrejött viszonyrendszer vizsgálatában is. De mivel Arrighi látásmódja rövidlátóan „társadalmi determinista” – vagyis szinte vak arra, ahogyan a világrendszer területi terjeszkedése és felhalmozása mindig is az emberi társadalom és a természet közti anyagcsere rendszerébe ágyazódott (Moore 2009, 3-6, 8) -, nem kapcsolja össze a „normális” hegemonikus átmenet méretbeli és kapacitásbeli korlátaival kapcsolatos éleslátó megállapításait annak felismerésével, hogy küszöbön áll a folytatódó rendszerszintű terjeszke­dés beleütközése a szocio-ökológiai korlátokba.

A hosszú távú előrejelzéseknek a megfigyelt szabályosságokra ala­pozása (legyenek ezek akár ciklikusak, akár kumulatívak) azzal a koc­kázattal jár, hogy e szabályszerűségek bizonyos rejtett, így nem észlelt és elméletileg nem feldolgozott feltételeken alapulhatnak. E feltételek, valamint az, hogy azok megléte mennyire alapvető, talán csak akkor válik manifesztté és elméletileg kezelhetővé, amikor korábbi diszkrét létezésük már nem vehető adottnak – vagyis pontosan amikor kezdenek elpárologni. Amikor 15 évvel ezelőtt Arrighi az utolsó simításokat végezte A hosszú huszadik századon, nem vette tudomásul, hogy a világrend­szer-szintű újratermelés a múltban, jelenben és jövőben mennyire függ geofizikai feltételek bizonyos specifikus kombinációjától. Az értékter­melés szocio-technikai forradalmainak hosszú sorozatát az üzletileg kiaknázható fosszilis energiaforrások bőséges hozzáférhetősége tette lehetővé (Altvater 2006, 42), valamint az éghajlat, amely elegendően stabil és enyhe volt ahhoz, hogy bátorítsa és díjazza a munkamegtakarító beruházások alkalmazását (Clark – York 2005, 403-409; Simms 2005). De a történeti társadalomtudósok egy része most kezdi felismerni, hogy ez a konfiguráció gyorsan erodálódik (Foster 2009; Grimes 1999; M. Li 2007, 2-3).

Még az általában óvatos Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) is csat­lakozott az energiagazdászok kórusához, akik úgy tartják, hogy nagyjából a következő évtizeden belül – de nagy valószínűséggel hamarabb – a konvencionális nyersolaj kitermelt évi mennyisége eléri csúcspontját, majd visszavonhatatlanul csökkenni kezd (Connor 2009; Foster 2009, 92-99; Klare 2008, 35-43). Eközben az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) 2007-es Negyedik Értékelő Jelentése óta lefolytatott vizsgálatok azt jelzik, hogy az emberi beavatkozás miatt végbemenő éghajlatváltozás a korábbi konszenzusos becslésnél gyorsabban bonta­kozik ki, és az ökoszisztémára gyakorolt hatása is súlyosabb (Hansen et al. 2008; UNEP 2009). A klimatológus közösségből mára sokan úgy vélik, hogy ha az üvegházhatású gázok jelenlegi kibocsátási trendjei akár csak egy további évtizeden keresztül folytatódnak, a globális felmelegedési folyamat ugrásszerű és bizonyosan katasztrofális fordulata következik be (Leahy 2009; M. Li 2008b, 51-53).

A történeti társadalomtudományok azon képviselői, akik teljes mérték­ben számolnak a fentiekben vázolt riasztó szocioökológiai tendenciákkal, hajlanak arra a konszenzusos véleményre, hogy a terjeszkedő világka­pitalizmus valószínűleg nem lesz képes felülkerekedni a konvencionális olaj kimerülése és a rákövetkező klímakáosz okozta problémákon (Clark – York 2008, 22; Moore 2008, 59-62). E hozzávetőleges következte­tésüket mindenekelőtt két megfontolásra alapozzák. Először, az olaj mint olcsó, sűrű és hordozható energiaforrás (és mint tömegszerűen alkalmazható nyersanyag az ipari mezőgazdasághoz) nem helyettesít­hető előnyös tulajdonságai azt jelentik, hogy a globális kőolaj-kitermelés abszolút hanyatlása súlyosan és előre nem látható módokon fékezni fogja a tőke bővített újratermelését (Goff 2003, 195-204; M. Li 2007). Másodszor, a drámai éghajlati átalakulás és annak vadul megjósolha­tatlan következményei közepette a tőkés módon produktív természeti és épített környezet helyreállítása és megőrzése a megtermelt értéktöbblet oly masszív eltérítését igényelné az úgynevezett geo-engineering pro­jektek irányába, hogy az megbénítaná a felhalmozási folyamatot (Jones 2005; O'Connor 1998, 170, 246-247).

Az, ahogyan Arrighi elmossa a tőkés világgazdaság szocio-ökológiai alapjait, valamint azokat a geofizikai akadályokat, amelyeket a rendszer megteremt, majd próbál leküzdeni, egy teoretikus lenyomatot is magán visel. A világkapitalizmus Arrighi-féle braudeliánus konceptualizációja – a pénzügyi erőközpontok és a katonai hatalmi központok ezoterikus szférá­ja, amely a termelés és csere banális síkja felett lebeg – hajlamossá tesz arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk az anyagi élet környezeti ellentmondá­sait. Akármi legyen is Arrighi figyelmetlenségének az eredete, most már megengedhetetlen lendületes spekulációkba bocsátkozni Kína hegemón pozíció felé való meneteléséről úgy, mintha a fosszilis energiakényszerek és az erősödő globális felmelegedés nem képezne meghatározó erejű feltételeket a tőkés világgazdaság jövője számára – beleértve annak le­hetséges pusztulását is. A világrendszer-szintű újratermelésre gyakorolt hatásával az energiaforrások szűk keresztmetszeteinek és a szélsőséges klimatikus zavaroknak egymást erősítő jellege még irreálisabbá teszi a hanyatló Egyesült Államok és az emelkedő Kína közötti, eleve nem túl valószínű hegemonikus átmenetet (Li 2008, 10) – különösen, ha figye­lembe vesszük, hogy ezek a szűk keresztmetszetek és zavarok egyaránt gyakoribbá teszik majd Kína jól dokumentált paraszt- és munkástiltako­zásait, és gyengítik a kínai államnak a számtalan válságra való reagálási képességét (French 2005a; Gulick 2004b; M. Li 2010; Silver 2003, 167; Solinger 2005; Yang 2005).

4.1. Kína a csukódó geohistóriai ajtóba szorul

Természetesen az elmúlt tizenöt évben végbement viharos ütemű kínai felhalmozás maga is jócskán hozzájárult a világkapitalizmus expanziós logikája és a tőkés értékesítési folyamatban kitermelt, felhasznált és kimerített energiakészletek közti növekvő feszültséghez. 2000 és 2004 között a világ energiafogyasztás-növekedésének 40%-a Kínának volt betudható (Wen – Li 2006, 140), csakúgy, mint az olajfelhasználás növe­kedésének 35%-a 2002 és 2007 között (Klare 2009). Kína külföldi olaj- és gázkészletek iránti sebesen növekvő kereslete a fosszilis üzemanyagok világpiaci árának egyik legfőbb meghatározó tényezőjévé vált (Hatemi – Wedeman 2007, 104; Li 2008, 2), és lendületes ipari növekedésének folytathatósága a fosszilis üzemanyagok gyorsan növekvő importjának foglyává teheti (Auerback 2005; M. Li 2010).

A KKP sokrétű stratégiával igyekszik függetleníteni saját felhalmozási teljesítményét és ezzel társadalmi kohézióját az olaj- és gázimportra való túlzott hagyatkozástól. E stratégia, amelyet a 2006-os ötéves tervben formalizáltak, olyan elemeket tartalmaz, mint Kína iparszerke­zetének korszerűsítése a kevésbé anyagigényes, termékegységre jutó kisebb hulladék-kibocsátással járó iparágak fejlesztésével (Bezlova 2007; McKay 2007), vagy a feldolgozóipari termelőfolyamatok alacsony energiahatékonyságának a javítása (Bezlova 2007; Economy 2007b; McKay 2007). De mind az ágazati szerkezet korszerűsítése, mind pedig az energiahatékonyság frontján Kína jócskán alulteljesített a 2006-os ötéves tervben megjelölt célokhoz képest, nem utolsósorban azért, mert a pekingi minisztériumok és bürokráciák nagymértékben veszítettek ama képességükből, hogy a nemzeti terveket megfelelően végrehajtassák helyi szinten (Economy 2007a; Economy 2007b; Kahn – Yardley 2007). Így aztán a KKP-nak az importált szénhidrogén-üzemanyagoktól való függőség mérséklését célzó stratégiájában a hangsúlyt a hazai (megújuló és nem megújuló) energiaforrások fokozott kiaknázására kell helyeznie. A kínai döntéshozók 2020-ra a nukleáris erőművek által előállított villamos energia megötszörözését irányozták elő, a vízenergia-kapacitás megdup­lázását, valamint a szélenergia-kapacitás radikális bővítését – ez utóbbi már jócskán folyamatban van (M. Li 2008a, 6-7; Parenti 2009); 2030-ra Kína napenergia-termelő kapacitásainak erőteljes növekedését is tervbe vették (M. Li 2008a, 7). De a konvencionális elemzések gyakran elsikla­nak ama tény felett, hogy a pártállam több és jobb hazai energiaforrással kapcsolatos tervének végrehajtása előrevetíti a tömeges zendülések kirobbanását, és ez éppúgy igaz a terv „zöld és karcsú”, mint a „piszkos és drabális” alkotóelemeire.

Kína egyike azon néhány országnak, ahol a köztisztviselőket még mindig elbűvölik a gigantikus gátépítési projektek (amelyeket immár a Világbank se hajlandó támogatni), pedig náluk az efféle projektek már be­bizonyították, hogy nagyon is képesek népi megmozdulásokat kirobban­tani. Kína hidroenergetikai arzenáljának koronaékszere természetesen a Három-szoros gát, miközben e gát építését a Jangce-völgy kitelepített lakóinak ismétlődő tiltakozásai kísérték. De még a látszólag ártalmatlan, kisméretű megújuló-energia projektek is kollektív erőszakhoz vezethet­nek. Amikor a sűrűn lakott Kuangtung (Kanton) tartomány kormányzata a tiszta energiatermelés fellendítésére vonatkozó pekingi utasításnak engedelmeskedve nagy térigényű szélerőmű-farmot épített, a kisajátított paraszti földek tulajdonosai fellázadtak, és legalább húszat közülük a rohamrendőrség golyói öltek meg (French 2006; Kahn 2005).

De a KKP hazai energiaforrásokra való támaszkodást célzó stratégiá­ján belül a hegemonikus felemelkedésre a legnagyobb veszélyt – miután több évszázadnyi „karbon kapitalizmus” után a szénnyelők befogadó kapacitásaik határán túl vannak – az a terv jelenti, hogy a jelenleginél nagyobb mennyiségben bányásszanak és égessenek szenet. Kína a világ messze legnagyobb szénkitermelője és -felhasználója, és közis­mert arról, hogy a szénre mint elsődleges energiaforrására támaszkodik (Heinberg 2008; Kahn – Yardley 2007; Li 2008a, 5; Parenti 2009). Kína szénfogyasztásának volumene megduplázódott 2000 és 2007 között, és főleg emiatt lett Kína az Egyesült Államok mellett a legjelentősebb üvegházgáz-kibocsátó (Bello 2008; Economy 2007a; Heinberg 2008; Li 2008, 2, 5).²¹ 2009-ben Kína még tartotta a hírhedt tempót, amellyel heti átlagban egy-két új szénerőművet helyeztek üzembe (Heinberg 2008; Parenti 2009). E szénerőművek által a 2012-ig várható kibocsátott bruttó széndioxid-mennyiség könnyedén felülmúlja a kiotói egyezmény aláíróitól 2005-2012 során elért nettó kibocsátás-csökkenést (Clayton 2004). Te­kintettel a fennálló Észak-Dél egyenlőtlenségekre mind az egy főre jutó energiafogyasztás, mind pedig az egy főre jutó üvegházgáz-kibocsátás terén, képmutatás lenne a széntüzelésű erőmű-kapacitás szupergyors bővítését célzó kínai programot kipécézni, mint az emberiség elleni ki­vételes környezeti bűntettet (McKibben 2005). De ettől még megmarad az egyszerű és kellemetlen tény: nagyon is lehetséges, hogy e program fogja rászabadítani az atmoszférára azt a széndioxid-többletet, amely előidézi a fékezhetetlen globális felmelegedést, egy olyan katasztrófát, amely nem csupán véget vet a kínai hegemónia ábrándképének, hanem egyben szörnyű pusztítást visz véghez a kínai falusi szegények száz­milliói körében éppúgy, mint a világrendszer többi emberi közösségében (Gulick 2007; Parenti 2009).

Az éghajlatváltozás már most is nagy pusztítást végzett Északnyu­gat-Kína száraz területein, és az ennek eredményeképpen végbemenő sivatagosodás nemcsak a viszonylag csekély emberi népességet, ha­nem a szélirányban lakó kínaiak százmillióit is kedvezőtlenül érinti. Túl azon, hogy pásztorok és a megélhetést korábban is épp csak lehetővé tevő földeken élő földművesek tízmilliói válnak környezeti menekültekké (Economy 2007a), a lopakodva előrenyomuló sivatagok és a visszahúzó­dó füves területek a közvetett okozói azoknak a halálos homokviharoknak is, amelyek mostanra minden tavasszal mérgező nehézfém-szemcsékkel szennyezett homokkal árasztják el Pekinget (Economy 2007a). A lassan permanenssé váló északnyugat-kínai szárazság egyik kevesebbet emle­getett hatása, hogy Észak-Kína vízi útjai egyre kevésbé használhatóak a lecsökkent vízhozam miatt – és ez érinti a Sárga-folyó mellékfolyóit, következésképp a Sárga-folyót magát is.

A kínai vidéki szegények körében a rák okozta halálozások megugrása közelebbről meg nem becsült mértékben annak tudható be, hogy Kína fo­lyói immár nem szállítanak elegendő vizet ahhoz, hogy a szokásszerűen beléjük szórt kockázatos vegyületek felhíguljanak (Nolan 2004, 27) – és ezzel visszakanyarodtunk a globális felmelegedés valóságához.

A kínai vidék nincstelen parasztsága nem áll tétlenül, miközben a vi­zek által hordozott mérgek elveszik családtagjaik (és falvaik más lakói) életét. Kína széleskörű tiltakozó „incidenseinek” növekvő részében a népi osztályok olyan helyi állampárti tisztségviselők ellen szervezked­nek, akiket felelősnek tartanak az ökoszisztémákat szennyező halálos koncentrációjú karcinogén vegyületekért, amelyekben a hétköznapi emberek élnek, dolgoznak és játszanak (Economy 2004, 19; French 2005b; Magnier 2006). Némely fontos vonatkozásban Kína hazai sütetű „környezeti igazságosság” mozgalmai nemigen hasonlítanak a globális Észak fejlett tőkés demokráciáinak mozgalmaihoz. A károsult parasztok gyakran ráébrednek, hogy a játékszabályok nem nekik kedveznek: a helyi bíróságokon a bírák többnyire pont azokat a tisztviselőket szolgálják, akikkel szemben a petíciókat beadták (Economy 2007a). Így aztán a környezeti igazságosságért kampányolók időnként közvetlen akcióhoz folyamodnak – beleértve az erőszak alkalmazását is (Economy 2007a; French 2005b). 2005-ben például Csöcsiang tartomány egy sor heves demonstráció színhelye volt – ezekben 30-40 ezer dühös paraszt szeny-nyező vegyi- és gyógyszeripari üzemeket vett körbe, amelyeket a helyi tisztviselők nem voltak hajlandóak bezáratni; a rákövetkező összecsa­pásokban kormányzati tulajdont romboltak le, és megölték a biztonsági személyzetet (Economy 2007a; French 2005b; Magnier 2006). Amikor a klímaváltozás kockázatait és költségeit igyekeznek kiszámolni, a KKP környezetgazdászai és a zöld nemzetközi NGO-k csupán az olyasféle számításokra koncentrálnak, hogy az emelkedő óceánok hány ipari parkot, vagy hány hold termőföldet árasztanak majd el a partmenti te­rületeken stb. Ez a könyvelői megközelítés képtelen meglátni azt, hogy végső soron Kína falusi szegényei lesznek annak a döntőbírái, hogy a globális felmelegedés geofizikai jelensége miképpen formálja majd Kína veszélyek övezte fejlődési pályájának szocioökológiai jelenségét.

Következtetés

A hosszú huszadik század számos felbecsülhetetlen adalékkal szolgál a globális tőkés rendszer ciklikus és kumulatív fejlődésének megértéséhez. Úgy vélem, hogy Arrighi egyik leginkább úttörő jellegű teljesítménye az a megfigyelés, hogy mindegyik egymást követő hegemonikus rezsim az államnak és a tőkének a korábbi ciklushoz képest térbelileg kiterjedtebb, funkcionálisan pedig széleskörűbb képességekkel bíró szövetségén nyugszik. Ugyanilyen fontos az a végkövetkeztetése, hogy mivel a világ geoökonómiai rendje egyidejűleg oly sűrű szövetűvé és oly kiegyen­súlyozatlanná vált – ami legtisztábban a katonai erő és a felhalmozott tőkék tömege közti strukturális és térbeli szakadásban mutatkozik meg -, hogy teljes mértékben reális lehetőség, hogy az Egyesült Államok hegemóniáját követő korban nem emelkedik fel egy új hegemón rezsim, amely képes lenne olyan nagyságrendű erőforrásokat mozgósítani, ami a globális rendszernek az expanzió egy újabb hosszú hullámán való keresztülnavigálásához szükséges volna. Más szavakkal, A hosszú huszadik század egyik legértékesebb hozzájárulása a globális tőkés újratermelés (halmozódó) gátjainak az elméleti végiggondolása. Azon­ban e végiggondolás részleges, mert nem épít elégséges mértékben annak gondos analízisére, hogy milyen utakon-módokon függött mindig is a hosszú távú globális tőkés terjeszkedés a különféle ökológiai erő­források alacsony költségű – és a tőkés racionalitás saját logikájának perspektívájából nézve, csekély következményekkel járó – kiaknázásától; míg mára ez egyre inkább fenntarthatatlannak mutatkozik. Továbbá, a tőkés újratermelés akadályainak az elméleti végiggondolása utóbb háttérbe szorult, Arrighinek a felemelkedő Kína iránti lelkesedése miatt²² , amelynek hatására úgy vélte, hogy Kínában megvan a valóságos potenciál ahhoz, hogy keresztülvezesse a globális rendszert a jelenlegi patthelyzeten, miközben bebetonozza saját magát mint a vélelmezetten fenntartható „világpiaci társadalom” kelet-ázsiai oszlopát. A Kína lehet­séges hegemonikus küldetésével kapcsolatos Arrighi-féle spekulációk egy sor rendkívül kényelmetlen konceptuális kérdést vetnek fel – ezek megválaszolására ehelyütt nincs mód.²³ Legyen most annyi elegendő, hogy több mint ironikus az a tény, hogy a globális tőkés újratermelés ellentmondásainak alábecsülése és Kína felemelkedésének remény­teli értékelése párhuzamosan jelenik meg Arrighinél. Amint azt más világrendszer-elemzők aprólékos gonddal kimutatták, pontosan Kína üstökösszerű felemelkedése – beleértve e felemelkedés bioszférikus következményeit e törékeny geohistóriai pillanatban – teszi eddig soha nem látott mértékben kérdésessé számos vonalon a modern világ­rendszer további életkilátásait (Li 2008).²⁴ Ezzel együtt, a tőkés világ­gazdaság önmegsemmisítésével kapcsolatos „egységes mezőelmélet” kidolgozására irányuló további erőfeszítések során A hosszú huszadik század nélkülözhetetlen segítségnek fog bizonyulni.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Eredeti megjelenés: Journal of World-Systems Research, XVII [2011], 1; http://jwsr.ucr.edu/archive/vol17/Gulick-vol17n1.pdf

Szerkesztői Jegyzetek

a , Keirecu: „vállalatcsoport”, a második világháború után ki-, vagy újraalakult japán vállalatbirodalmak japán elnevezése.

b , Eredetileg Japánból származó hasonlat annak a folyamatnak a leírására, amelynek során a kelet-ázsiai országok egymás után bekapcsolódnak a gaz­dasági-ipari fejlődésbe. Japán a „vezérlúd”, közvetlenül Japán mögött repülnek a „kis tigrisek” (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong), őket követi Malaysia, Indonézia, stb.

c , Doi moi: „átépítés”, az 1986-ban kezdődő piaci reformok vietnámi gyűjtőneve.

d , A fordulat [reverse course] azt jelentette, hogy az Egyesült Államok a kínai forradalom és az éleződő hidegháború hatására a korábbi irányvonallal ellentét­ben támogatni kezdte Japán újraiparosítását, egyidejűleg pedig a demokratikus jogok korlátozására és kommunistaellenes tisztogatásokra utasította a japán kormányzatot.

e , A jövedelmi, illetve vagyonegyenlőtlenség leggyakoribb mutatószáma. A két elméleti szélsőérték 0 és 1; ha a mutató értéke 0, tökéletes az egyenlőség, ha 1, a teljes jövedelem (vagyon) egyetlen személy/háztartás kezében összpontosul.

Jegyzetek

¹ Azért tettem a „felfedezés” szót idézőjelbe, hogy felhívjam a figyelmet arra, aminek a harcedzett világrendszer-kutatók számára már nyilvánvalónak kellene lennie (és amit Arrighi is készséggel elismerne): Arrighi úttörő jellegű követ­keztetései jelentős mértékben más szerzők elméleti és empirikus munkáinak kreatív szintéziséből erednek – beleértve olyan szerzőket is, akik kívül esnek a világrendszer-paradigmán.

² Ezek a tematikus hangsúlyok az 1999-es Káosz és kormányzás a modern vi­lágrendszerben [Chaos and Governance in the Modern World System] lapjain még evidensen nyomon követhetőek. (Arrighi – Silver et al. 1999)

³ Így például A hosszú huszadik század 2010-es második kiadásához írt utószó­ban Arrighi ezt írja: „egy Kelet-Ázsia központú világpiaci társadalom a jelenleg folyó globális politikai-gazdasági átalakulás sokkal valószínűbb kimenetelének tűnik ma, mint tizenöt évvel ezelőtt […] Kína egyre inkább az Egyesült Államok mint vezető hatalom hiteles alternatívájává lép elő az USA régióján belül és azon túl is.” (Arrighi 2010)

⁴ A Káosz és kormányzás a modern világrendszerben című műben Arrighi, Beverly Silver és munkatársaik módosítják az azzal kapcsolatos elemzést, hogy mely szereplők alakítják a kelet-ázsiai termelési-beszerzési rendszereket, kö­vetkezésképpen a kelet-ázsiai és globális politikai-gazdasági rendszert: a japán keirecuk mellett nagyobb hangsúlyt kapnak a diaszpórában élő kínaiak üzleti hálózatai (Arrighi – Silver et al. 1999, 280). Mikor Arrighi az Adam Smith Pekingben-t írta, mindkét „államszerű üzleti hálózatnak” kisebb figyelmet szentelt, ehelyett a kínai kormány tulajdonában lévő, vagy a kormány által szponzorált nagyvállalatok kaptak meghatározóbb szerepet a narratívában.

⁵ Ennek szemléletes példája az a könyörtelenség, amellyel a nagy japán mun­káltatók (NEC, Nissan, Panasonic stb.) a világgazdaság összehúzódására reagáltak 2008-2009-ben, tízezrével bocsátva el a munkásokat, amerikai versenytársaikhoz hasonlóan (Tabuchi 2009).

⁶ Ironikus csavarnak is felfogható, hogy Kína erőteljes növekedése egyben a japán gazdaság neoliberális karcsúsításának lehetővé tételéhez is hozzájárult. A japán bankrendszer rendbetételét segítette a kínai orientációjú japán multik helyreállt profitabilitása; a gyenge jövedelmezőség szorításából kiszabadult bankok képesek voltak beragadt hitelkinnlevőségeik tetemes hányadát leírni, megszabadítva ezzel a japán termelő szektort rossz hatékonyságú többletka­pacitásainak nagy részétől. (The Economist 2005, 24)

⁷ A hosszú huszadik század második kiadásának utószavában Arrighi beismeri korábbi figyelmetlenségét: „Amikor A hosszú huszadik századot írtam, nem voltam teljesen tudatában annak, hogy milyen méreteket öltött és milyen követ­kezményekkel jár Kína nekirugaszkodása a kelet-ázsiai gazdaság centrumában” (Arrighi 2010).

⁸ Később Arrighi bővebben is kifejtette e nézetét (2002a), és élete végéig fenn­tartotta. Idézet egy 2009-ben készült interjúból (Arrighi 2009, 89-90): „Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionalizmus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandósá­gát, az egymással szemben követett politikákat […] Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen megtorpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.”

⁹ Az Adam Smith Pekingben 10. fejezetében Arrighi elismeri, hogy az Egyesült Államokkal fennálló biztonsági partnerség kiterjesztésével Japán újfent az USA Kelet-Ázsiával kapcsolatos stratégiai célkitűzéseihez igazodik, és bizonyos ér­telemben specifikusan Kína felemelkedésével szemben áll csatasorba (Arrighi 2007, 281-282, 288, 294, 299-300). De Japánnak azt a hajlandóságát, hogy „ázsiai Britanniaként” az Egyesült Államokat szolgálja, inkább Koizumi minisz­terelnök politikai irányultságával, semmint napjaink japán politikai intézményi berendezkedésének mély strukturális jellemzőivel magyarázza (lásd ezzel kap­csolatos érvelésemet e cikk folytatásában). Továbbá, mikor annak a lehetőségét tárgyalja, hogy az USA visszavonja Kelet-Ázsiában állomásozó birodalmi légióit (Arrighi 2007, 301), nyilvánvalóvá válik, mennyire túlbecsüli Japán vazallus­státuszát mint a kínai-japán ellenségeskedés kiváltó okát. Felmérések azt mutatják, hogy a kínai közvélemény jóval kedvezőbben viszonyul az Egyesült Államokhoz, mint Japánhoz (Committee of 100… 2008).

¹⁰ Palat (2005) e vélemény árnyalt verzióját fejti ki, fenntartva, hogy Kína kelet-ázsiai gazdasági hatalommá való emelkedése mérsékli a feltámadó japán imperializ­mussal kapcsolatos regionális félelmeket; így az egymást átfedő japán és kínai kereskedelmi és befektetési hálózatok Kelet-Ázsiában egészében véve javítják az autochton monetáris, vagy akár a biztonsági együttműködés esélyeit a régióban.

¹¹ Mi több, az Egyesült Államokkal szakítani kész politikai erők koalíciója (már amennyire ilyen egyáltalán létezik Japánban) magában foglalja azokat a jobb­oldali széleket, akik szíves-örömest leráznák magukról az amerikai birodalmi gyámkodást – hogy aztán visszaköveteljék Japánnak azt a speciális küldetését, hogy az alsóbbrendű ázsiaiak önzetlen jótevője legyen (Feffer 2009; Pijl 2006, 326). Más szavakkal, abszolúte semmi okunk nincs abban bízni, hogy egy ilyen koalíció hipotetikus felemelkedése tompítaná, nem pedig kiélezné a kínai-japán ellentéteket.

¹² A hosszú huszadik század második kiadásában Arrighi több alkalommal is jelzi az olvasóknak, hogy ez a „financiális és katonai hatalom példa nélküli bifurkációjával” kapcsolatos észrevétel az eredeti mű egyik kulcsfontosságú mondanivalója.

¹³ E projekt továbbvitelére a Káosz és kormányzás a modern világrendszerben című munkában került sor (Arrighi – Silver et al. 1999).

¹⁴ A Káosz és kormányzás a modern világrendszerben tartalmazta e tézis mélyebb kidolgozását (Arrighi – Silver et al. 1999, 275-278).

¹⁵ 2008 szeptemberében az USA kongresszusa 612 Mrd dolláros katonai költség­vetést hagyott jóvá; az inflációt is figyelembe véve ez a legnagyobb hadikölt­ségvetés a második világháború vége óta (C. Johnson 2008).

¹⁶ A globális jövedelmi egyenlőtlenségek vizsgálata során Arrighi ritkán mulasztja el megjegyezni, hogy a legutóbbi két és fél évtized során Kína gyors gazdasági növekedése (következésképpen az egy főre jutó kínai GNP gyors növekedése) volt az egyetlen ellenható tényező, amely nélkül a globális jövedelemegyen­lőtlenséggel kapcsolatos összkép drasztikus romlást mutatna (Arrighi 2002b, 81-83).

¹⁷ Globális üzleti tanácsadók által lefolytatott elismert kutatásokból (Gu 2005) kiderült, miért optimális telephely Kína a transznacionális vállalatok számára, fogyasztásicikk-gyártási folyamataik kihelyezéséhez. Amikor csak lehetséges, a multik olyan országokba telepítik termelő leányvállalataikat, ott építik ki be­szerzési hálózataikat, ahonnan a készterméket a helyi és a globális piacokra is teríteni tudják. Ez csökkenti azt a kockázatot, amit a kizárólag a telephely-­országon kívüli piacokra való hagyatkozás magában hordoz. És ami még lénye­gesebb: megteremti annak a lehetőségét, hogy az állóeszköz-beruházásokat és a beszállítói láncok kiépítését néhány kulcsfontosságú földrajzi pontra kon­centrálva – nem pedig sok marginális helyszínen szétszórva – valósítsák meg, csökkentve ezzel a helyi jogszabályokhoz való igazodás termékegységre jutó költségét (nem beszélve a megvesztegetési költségekről) és egyéb tranzakciós költségeket. Különösen a munkások fogyasztói kosarába kerülő termékeket gyártó és forgalmazó, centrum­országokból érkező óriásvállalatok igyekeznek olyan országokba koncentrálni tengerentúli összeszerelő üzemeiket és beszál­lítói kapcsolataikat, ahol jelentős belső keresletre számíthatnak a szóban forgó termékek iránt. Még ha a kínai fejlesztési modell végső soron exportvezérelt is, Kína lakossága oly hatalmas, hogy az ottani „új középosztály” vásárlóereje – tehát a fogyasztási cikkek iránti belföldi kereslet is – óriási (Harvey 2005, 137). Hasonló elemzést ad Lynn (2003).

¹⁸ Gowan (2004) szépen összegzi az amerikai politikának azt a sajátosságát, hogy minduntalan enged az „üzleti internacionalisták” érdekeinek, de ugyanakkor állandó jelleggel az „Amerika (sic) az első” pózába vágja magát – ez a szokásos módja az „üzleti internacionalizmus” hazai lakosságot sújtó következményei miatt termelődő népi elégedetlenség kézben tartásának, miközben a valóságban mindig az „internacionalistáké” a végső szó.

¹⁹ Ennek beszédes példáját adja Tabb: „az IPodokon a „Made in China” olvas­ható, de igazából csak az összeszerelést és a tesztelést végzik ott. Egy IPod értékéből csak 3,7 dollárnyi marad Kínában. Az Apple zsebeli be a bruttó profit 80%-át. (Tabb 2008, 5)

²⁰ Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy A hosszú huszadik században Arrighi maga is úgy érvel, hogy a brit hegemónia csúcspontját követően az utódlásért vetélkedő két elsődleges jelölt (Németország és az Egyesült Államok) győzel­mi kilátásait a korábbi átmenetekhez képest erősebben befolyásolták a belső mérettel és a mozgósítható szellemi-fizikai-technikai kapacitások tömegével kapcsolatos attribútumok, mivel „a vezető tőkés állam világhatalma oly nagyra nőtt elődeihez és kortárs versenytársaihoz képest […]” (Arrighi 1994, 60-61). Vajon a belső méreteknek és képességekkel való ellátottságnak a sikeres he-gemonikus utódlásban játszott szerepével kapcsolatos idézett értékelés nem érvényes a Pax Americana korszakának alkonyán?

²¹ Megdöbbentő módon a kínai szénbányákban keletkezett földalatti tüzek mára az atmoszférába kerülő teljes széndioxid-mennyiség 3%-ára rúgnak – ez töb­bé-kevésbé megfelel az Egyesült Államok személyautói és kisteherautói által kibocsátott mennyiségnek (Heinberg 2008; T. Johnson 2008).

²² Habár lelkesedése kétségtelenül óvatos (Arrighi 2010; 2009, 85).

²³ Ilyenek például: melyek a hasonlóságok és a különbségek a feltételezett „vi­lágpiaci társadalom” és a globális tőkés rendszer között? Tényleg létezik valós intellektuális igazolása annak az állításnak, hogy egy, a mai Kínához hasonlatos állam által vezetett megreformált nemzetközi rend valamiképpen nem-kapitalista lehetne (Panitch 2010)? És amennyiben a Kína-központú „világpiaci társadalom” és jelenlegi geopolitikai rend közötti különbségek tényleg felülmúlják a hason­lóságokat, akkor nem lenne több értelme a hegemón-pozícióba jutott Kínát a tőkés világgazdaság tagadásaként felfogni, nem pedig a helytartói palást örököseként?

²⁴ Azt a találó meglátását extrapolálva, hogy a tőke-állam kapcsolatrendszer minden, egymást követő hegemonikus rezsimben belsővé tette az áruterme­léssel és a biztonsággal kapcsolatos feladatok bizonyos, korábban külsődleges mozzanatait, A hosszú huszadik század utolsó, poszthumusz kiadásában Arrighi kijelenti, hogy a globális rendszer következő hegemón hatalma előtt álló feladat, hogy teljes egészében vegye számba az ipari felhalmozásnak a természeti kör­nyezetre és az emberi lényekre gyakorolt romboló hatását, és ezáltal biztosítsa mind a természet, mind a munka újratermelődését. Túl azon a fogós kérdésen, hogy egy ilyen „teljes számbavétel” egyáltalán összeegyeztethető-e egy olyan társadalmi-gazdasági renddel, amely a felhalmozást helyezi előtérbe, van itt még egy kellemetlen empirikus körülmény: rövid időre a KKP beindította a „zöld GDP-számbavétel” kísérleti programot, amely azonban gyorsan kegyvesztetté vált és teljes egészében megszüntették (Li – Lang 2010).

Hivatkozások

Altvater, Elmar 1998: Global Order and Nature. In: Roger Keil et al. (Eds.): Political Ecology: Global and Local. London, Routledge

Altvater, Elmar 2006: The Social and Natural Environment of Fossil Capitalism. In: Leo Panitch – Colin Leys (Eds.): Socialist Register 2007: Coming to Terms with Nature. London, Merlin, 37-59.

Altvater, Elmar 2009: The Plagues of Capitalism. Speech delivered to 2009 World Social Forum. Europe Solidaire Sans Frontieres. January 30. http://www.europe-solidaire.org/spip.php?article12913

Amin, Samir 2004: Obsolescent Capitalism. London, Zed Press

Anderson, Perry 2010: Two Revolutions. New Left Review 61, 59-96.

Anstey, Chris 2010: Roach Rebuffs Krugman Call to Pressure China on Yuan. Bloomberg, March 19. http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=20670001&sid=adVYlGeWMUJI

Ariff, Mohamed 2009: China's economic clout may be an illusion. New Straits Times, August 19.

Arrighi, Giovanni 1994: The Long Twentieth Century. London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2002a: The African Crisis: World Systemic and Regional Aspects. New Left Review 15, 5-36.

Arrighi, Giovanni 2002b: Global Inequalities and the Legacy of Dependency Theory. Radical Philosophy Review 5 (1-2), 75-85.

Arrighi, Giovanni 2005a: Hegemony Unravelling – I. New Left Review 32, 23-80.

Arrighi, Giovanni 2005b: Hegemony Unravelling – II. New Left Review 33, 1-34.

Arrighi, Giovanni 2007: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2009: The Winding Paths of Capital. New Left Review 56, 61-94. Magyarul: A kapitalizmus kanyargós ösvényei – David Harvey interjúja Giovanni Arrighivel. Eszmélet 84 (2009. tél).

Arrighi, Giovanni 2010: The Long Twentieth Century. (New and Updated Edition) London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni -Silver, Beverly et al. 1999: Chaos and Governance in the Mo­dern World System. Minneapolis, University of Minnesota

Arrighi, Giovanni – Lu Zhang 2010: Beyond the Washington Consensus: A new Bandung? In: Jon Shefner – Patricia Fernandez-Kelly (Eds.): Globalization and Beyond: New Examinations of Global Power and its Alternatives. University Park, Penn State University Press

Auerback, Marshall 2005: What Could Go Wrong in 2005? TomDispatch.com January 21. http://www.tomdispatch.com/post/2141/auerback_a_tour_of_economic_disaster_2005_style

Balakrishnan, Gopal 2009: Speculations on the Stationary State. New Left Review 59, 5-26.

Barber, Lionel – Dyer, Geoff – Kynge, James – Zhang, Lifen 2009: Wen Jiabao: does not see it as China's role to save capitalism from itself. Financial Times, February 1. http://www.ft.com/cms/s/0/ae6805b4-f08c-11dd-972c-0000779fd2ac.html

Barboza, David 2010: Contrarian Investor Sees Economic Crash in China. New York Times, January 8. http://www.nytimes.com/2010/01/08/business/global/08chanos.html

Barma, Naazneen – Ratner, Ely – Weber, Steven 2007: A World without the West. National Interest online, July 1. www.nationalinterest.org/General.aspx?id=92&id2=14798

Batson, Andrew 2009: China Takes Aim at Dollar. Wall Street Journal, March 24.

Beattie, Alan -Dyer, Geoff 2010: China export surge stirs US anger. Financial Times, June 10.

Becker, Jasper 2003: China in an energy quandary. Asia Times Online, August 28. http://www.atimes.com/atimes/China/EH28Ad01.html

Beeson, Mark 2009: East Asian Regionalism and the End of the Asia-Pacific: After American Hegemony. The Asia-Pacific Journal, 2, January 10. http://japanfocus.org/-mark-beeson/3008

Bello, Walden 2008: Will Capitalism Survive Climate Change? Focus on the Global South, March 31. http://www.focusweb.org/philippines/commons/articles/126-will-capitalism-survive-climate-change

Bello, Walden 2009: Asia: The Coming Fury. Foreign Policy in Focus, February 9. http://fpif.org/fpiftxt/5855

Bezlova, Antoaneta 2007: China: Sustainable Development Gets Priority. InterPress Service, March 6. http://ipsnews.net/news.asp?idnews=36822

Bezlova, Antoaneta 2008: Balking at Changing Dollar-Centric Economic Order. InterPress Service, November 21. http://ipsnews.net/news.asp?idnews=44800

Bhadrakumar, M. K. 2007a: US Shadow over China-Russia Ties. The Asia-Pacific Journal, April 2. http://www.japanfocus.org/products/details/2395

Bhadrakumar, M. K. 2007b: China begins to define the rules. Asia Times Online, January 20. http://www.atimes.com/atimes/China/IA20Ad03.html

Biel, Robert 2006: The Interplay between Social and Ecological Degradation in the Development of the International Political Economy. Journal of World-Systems Research, 1, 109-147.

Bodeen, Christopher 2010: China's sandstorms blast Beijing with dust, sand. Washington Post, March 22.

Boswell, Terry – Chase-Dunn, Christopher 2000: The Spiral of Capitalism and Socialism: Toward Global Democracy. Boulder, Lynne Rienner

Bradsher, Keith 2010: China Uses Rules on Global Trade to Its Advantage. New York Times, March 14. http://www.nytimes.com/2010/03/15/business/global/15yuan.html

Brenner, Robert – Jeong, Seonjin 2009: On the Current World Crisis. The Hankyoreh, January 29. http://www.hani.co.kr/arti/society/society_general/335869.html

Bunker, Stephen 1984: Modes of Extraction, Unequal Exchange, and the Progressive Underdevelopment of an Extreme Periphery: The Brazilian Amazon, 1600-1980. The American Journal of Sociology, 5, 1017-1064.

Calder, Kent E. 2006: China and Japan's Simmering Rivalry. Foreign Affairs, 2, 129-139.

Callinicos, Alex 2010: Don't overstate China's power. Socialist Worker, February 13. www.socialistworker.co.uk/art.php?id=20210

Chan, John 2004: Mass protests in China point to sharp social tensions. World Socialist Website, November 1. http://www.wsws.org/articles/2004/nov2004/chin-n01.shtml

Chan, John 2008: Chinese president visits Japan: Tensions remain beneath talk of warmer ties. World Socialist Website, May 16. http://www.wsws.org/articles/2008/may2008/japa-m16.shtml

Chan, John 2010a: Mass protest against US base on Okinawa. World Socialist Website, April 29. http://www.wsws.org/articles/2010/apr2010/japa-a29.shtml

Chan, John 2010b: Japanese finance minister quits. World Socialist Website, January 19. http://www.wsws.org/articles/2010/jan2010/japa-j19.shtml

Chase-Dunn, Chris – Lawrence, Kirk 2009: The Next Three Futures: Another US Hegemony, Global Collapse, or Global Democracy? Paper presented at the annual conference of the International Studies Association, Exploring the Past, Anticipating the Future Session, New York City, February 17. http://irows.ucr.edu/papers/irows47/irows47.htm

Cheng, Eva 2007: China: Wage share plunges. Green Left Weekly, October 19. http://www.greenleft.org.au/2007/728/37739

Christie, Renfrew 1980: Why Does Capital Need Energy? In: Petter Nore – Terisa Turner: Oil and Class Struggle. London, Zed

Clark, Brett – York, Richard 2005: Carbon metabolism: Global capitalism, climate change, and the biospheric rift. Theory and Society, 34, 391-438.

Clark, Brett – York, Richard 2008: Rifts and Shifts: Getting to the Root of Environmental Crises. Monthly Review, 6, 13-24.

Clayton, Mark 2004: New coal plants bury „Kyoto”. Christian Science Monitor, December 27.

Committee of 100 (2008): Hope and Fear: Full Report of C-100's Survey on American and Chinese Attitudes Toward Each Another. New York, Committee of 100

Connor, Steve 2009: Warning: Oil supplies are running out fast. The Independent, August 3. http://www.independent.co.uk/news/science/warning-oil-supplies-are-running-out-fast-1766585.html

Cruz de la Castro, Renato 2000: Whither Geoeconomics? Asian Affairs, An American Review, No. 4, 201-221.

Deng, Peng 2002: Embracing the Polar Bear? – Sino-Russian Relations in the 1990s. Journal of Third World Studies, 2, 113-139.

Dore, Ronald 2006: Japan's New Miracle Economy: Neoliberalism and the Poverty of Wealth. The Asia-Pacific Journal, November 9. http://japanfocus.org/products/topdf/2267

Economy, Elizabeth 2004: The River Runs Black: The Environmental Challenge to China's Future. Ithaca, NY – London, Cornell University Press.

Economy, Elizabeth 2007a: The Great Leap Backward? Foreign Affairs, September/October 2007. http://www.foreignaffairs.org/20070901faessay86503/elizabeth-c-economy/thegreat-leap-backward.html

Economy, Elizabeth 2007b: China vs. Earth. The Nation, May 7. http://www.thenation.com/article/china-vs-earth

Engardio, Pete – Roberts, Dexter – Balfour, Frederik – Einhorn, Bruce 2007: Broken China. Business Week, July 23. www.businessweek.com/magazine/content/07_30/b4043001.htm

Fargione, Joe et al. 2008: Land Clearing and the Biofuel Carbon Debt. Science, 319, 1235-1238.

Feffer, John 2009: Japan: The Price of Normalcy. The Asia-Pacific Journal, January 10. http://japanfocus.org/_John_Feffer-Japan__The_Price_of_Normalcy

Feffer, John 2010: Pacific Pushback: Has the U.S. Empire of Bases Reached Its High-Water Mark? TomDispatch.com, March 4. http://www.tomdispatch.com/blog/175214/tomgram:_john_feffer,_can_japan_say_no_to_washington/

Foster, John Bellamy 2005: The Ecological Revolution. New York, Monthly Review Press

French, Howard 2005a: Land of 74,000 Protests (But Little Is Ever Fixed). New York Times, August 24. http://www.nytimes.com/2005/08/24/international/asia/24letter.html?pagewanted=all

French, Howard 2005b: Riots in Village in China as Chinese Pollution Protest Heats Up. New York Times, July 19.

French, Howard 2006: Police in China Battle Villagers in Land Protest. New York Times, January 17. http://www.nytimes.com/2006/01/17/international/asia/17china.html

Fu, Jing 2010: Urban-rural income gap widest since reform. China Daily, March 2. http://www.chinadaily.com.cn/china/2010-03/02/content_9521611.htm

Glyn, Andrew 2005: Imbalances of the Global Economy. New Left Review, 34, 5-37.

Goldman, Michael – Schurman, Rachel 2000: Closing the „Great Divide”: New Social Theory on Society and Nature. Annual Review of Sociology, 563-584.

Gowan, Peter 2004: Triumphing Toward International Disaster: The Impasse in American Grand Strategy. Critical Asian Studies, 1, 3-36.

Grimes, Peter 1999: The Horsemen and the Killing Fields: The Final Contradiction of Capitalism, In: Walter Goldfrank – David Goodman – Andrew Szasz (Eds.): Ecology and the World-System. Westport, CT, Greenwood

Gu, George Zhibin 2005: China's competitiveness in a strong yuan world. Asia Times Online, August 2. http://www.atimes.com/atimes/China/GH02Ad02.html

Gulick, John 2004a: A Critical Appraisal of Peter Gowan's „Contemporary Intra-Core Relations and World-Systems Theory”: A Capitalist World-Empire or US-East Asian Geo-Economic Integration? Journal of World-Systems Research, 2, 502-515.

Gulick, John 2004b: Insurgent Chinese Workers and Peasants: The „Weak Link” in Capitalist Globalization and US Imperialism. In: Daniel Burton-Rose – George Katsiaficas – Eddie Yuen (Eds.): Confronting Capitalism: Dispatches from a Global Movement. Brooklyn, NY, Soft Skull, 292-306.

Gulick, John 2007: Socio-Ecological Instability in China. Peace Review, 3, 315-322.

Hansen, James – Sato, Makiko – Kharecha, Pushker – Beerling, David – Berner, Robert – Masson-Delmotte, Valerie – Pagani, Mark – Raymo, Maureen – Royer, Dana L. – Zachos, James C. 2008: Target Atmospheric CO2: Where Should Humanity Aim? The Open Atmospheric Science Journal, 2, 217-231.

Harris, Jerry 2005: Emerging Third World powers: China, India, and Brazil. Race and Class, 3, 7-27.

Hart-Landsberg, Martin 2008: The Realities of China Today. Against the Current, November/December. http://www.solidarity-us.org/node/1940

Hart-Landsberg, Martin – Burkett, Paul 2004: China and Socialism: Market Reforms and Class Struggle. Monthly Review, 3, 7-123.

Harvey, David 1989: The Place of Urban Politics in the Geography of Uneven Capitalist Development, In: David Harvey: The Urban Experience. Baltimore, MD, Johns Hopkins Press

Harvey, David 2005: A Brief History of Neoliberalism. Oxford, UK, Oxford University Press

Harvey, David 2009: Why the US Stimulus Package Is Bound To Fail. Reading Marx's Capital with David Harvey. February 12. http://davidharvey.org/2009/02/why-the-us-stimulus-package-is-bound-to-fail/

Hatemi, Peter – Wedeman, Andrew 2007: Oil and Conflict in Sino-American Relations. China Security. 3, 95-118.

Hatoyama, Yukio 2009: Japan must shake off US-style globalization. Christian Science Monitor, August 19. http://www.csmonitor.com/Commentary/Opinion/2009/0819/p09s07-coop.html

Heinberg, Richard 2008: Coal in China. MuseLetter #195. June 27. http://old.globalpublicmedia.com/museletter_coal_in_china

Hirai, Junichi 2004: After the elections. International Viewpoint, February. http://www.internationalviewpoint.org/spip.php?article108&var_recherche=Hirai

Hiro, Dilip 2009: Defying the Economic Odds. TomDispatch.com, May 3. http://www.tomdispatch.com/post/175067/dilip_hiro_the_newest_superpower

Hornborg, Alf 2001: The Power of the Machine. Walnut Creek, CA, Altamira

Hughes, Christopher 2009: Japan's response to China's rise: regional engagement, global containment, dangers of collision. International Affairs, 4, 837-856.

Hung, Ho-fung 2009: America's Head Servant? The PRC's Dilemma in the Global Crisis. New Left Review, November-December, 5-25.

Ito, Aki – Rial, Patrick 2010: Rogoff Says China Crisis May Trigger Regional Slump. BusinessWeek.com, February 24. http://www.businessweek.com/news/2010-02-24/rogoff-says-china-crisis-may-trigger-regional-slump-update1-.html

Ito, Takatoshi 2010: China's property bubble is worse than it looks. Financial Times, March 17. http://www.ft.com/cms/s/0/9b09f824-3163-11df-9741-00144feabdc0.html.

Jacobs, Andrew 2009: China Fears Tremors as Jobs Vanish From Coast. New York Times, February 23.

Johnson, Chalmers 2008: We Have the Money. TomDispatch.com, September 28. http://www.tomdispatch.com/post/174982/chalmers_johnson_the_pentagon_bailout_fraud

Johnson, Tim 2007: Warming triggers „alarming” retreat of Himalayan glaciers. McClatchy Newspapers, June 7. http://www.mcclatchydc.com/163/story/16151.html

Johnson, Tim 2008: China's coal fires belch fumes, worsening global warming. McClatchy Newspapers, November 17. http://www.mcclatchydc.com/226/story/55758.html

Jones, Mark 2005: Battle of the Titans, In: Andrew McKillop – Sheila Newman (Eds.): The Final Energy Crisis. London, Pluto Press

Kahn, Joseph 2005: Police Fire on Protestors in China, Killing Several. New York Times, December 9.

Kahn, Joseph – Yardley, Jim 2007: As China Roars, Pollution Reaches Deadly Extremes. New York Times, August 26. http://www.nytimes.com/2007/08/26/world/asia/26china.html?ex=1188705600&en=6ae4a672525a05e7&ei=5070&emc=eta1

Kambayashi, Takehiko 2009: Briefing: Why power may shift in Japan. Christian Science Monitor, http://www.csmonitor.com/World/Asia-Pacific/2009/0819/p10s04-woap.html

Kingston, Jeff 2007: Japan, Just a Puppet of America? The Japan Times, July 8.

Klare, Michael 2005: Revving Up the China Threat. The Nation, October 24. http://www.thenation.com/doc/20051024/klare

Klare, Michael 2006: Containing China. TomDispatch.com, April 18. http://www.tomdispatch.com/index.mhtml?pid=78021

Klare, Michael 2008: Rising Powers, Shrinking Planet. New York, Metropolitan Books

Klare, Michael 2009: Oil 2009: Be Careful What You Wish For. TomDispatch. com, January 8.

Kunitomi, Kenji 2007: Neo-liberal counter-reform and militarization. International Viewpoint Online Magazine, 386. http://www.internationalviewpoint.org/spip.php?article1212

Kwong, Peter 2009: No Reform or Relief in China. Agence Global, April 27. http:// www.agenceglobal.com/Article.asp?Id=1984

LaFraniere, Sharon 2009: Possible Link Between Dam and China Quake. New York Times, February 6. http://www.nytimes.com/2009/02/06/world/asia/06quake.html?partner=rssemc=rss

Leahy, Stephen 2008: Record Financing For Biofuels, Not Food. InterPress Ser­vice, February 4. http://www.ipsnews.net/news.asp?idnews=41066

Leahy, Stephen 2009: Time Running Out on Vows to Act, Scientists Warn. InterPress Service, September 24. http://www.ipsnews.net/print.asp?idnews=48577

Li, Minqi 2007: Capitalism with Zero Profit Rate?: Limits to Growth and the Law of the Tendency of the Rate of Profit to Fall. University of Utah Department of Economics Working Paper Series, No. 2007-05. www.econ.utah.edu/~mli/CV%20(minqi-Utah).doc

Li, Minqi 2008a: Peak Energy and the Limits to China's Economic Growth: Prospect of Energy Supply and Economic Growth from Now to 2050. Political Economy Research Institute Working Paper, 189, December. http://www.peri.umass.edu/fileadmin/pdf/ working_papers/working_papers_151-200/WP189.pdf

Li, Minqi 2008b: Climate Change, Limits to Growth, and the Imperative for Socialism. Monthly Review, 3, 51-67.

Li, Minqi 2008c: An Age of Transition: The United States, China, Peak Oil, and the Demise of Neoliberalism. Monthly Review, 11, 20-34.

Li, Minqi 2010: The End of the „End of History”: the Structural Crisis of Capitalism and the Fate of Humanity. Science and Society, 3, 290-305.

Li, Vic – Lang, Graeme 2010: China's „Green GDP” Experiment and the Struggle for Ecological Modernisation. Journal of Contemporary Asia, 1, 44-62.

Li, Xinxin 2003: Ten Hidden Dangers Affecting China's Economic Operations. Beijing Liaowang in Chinese, November 24, 6-8.

Lo, Dic 1999: The East Asian Phenomenon: The Consensus, the Dissent, and the Significance of the Present Crisis. Capital and Class, 67, 14-15.

Los Angeles Times (2005): Scapegoat, Made in China. April 16. http://www.latimes.com/news/printedition/opinion/la-ed-trade16apr16,1,4414212.story

Lynn, Barry 2003: Trading with a Low-wage Tiger. The American Prospect, 2, http://www.prospect.org/print/V14/2/lynn-ba.html

Magnier, Mark 2006: As China Spews Pollution, Villagers Rise Up. Los Angeles Times, September 3. http://articles.latimes.com/2006/sep/03/world/fg-enviro3

McCormack, Gavan 2005: Koizumi's Coup. New Left Review, 35, 5-16.

McCormack, Gavan 2007: Client State: Japan in the American Embrace. London – New York, Verso

McKay, Huw 2007: From growth to „quality of growth”. Asia Times Online, March17. http://www.atimes.com/atimes/China/IC17Ad05.html

McKibben, Bill 2005: The Great Leap. Harper's Magazine, 1867, 42-52.

McKibben, Bill 2006: The Coming Meltdown. The New York Review of Books, 1. http://www.nybooks.com/articles/18616

McNally, David 2009: From Financial Crisis to World-Slump: Accumulation, Financialisation, and the Global Slowdown. Historical Materialism, 2, 35-83.

Mead, Walter Russell 2007: The Great Fall of China. Los Angeles Times, De­cember 30.

Mooney, Paul 2004: China faces up to growing unrest. Asia Times Online, Novem­ber 16. http://www.atimes.com/atimes/China/FK16Ad01.html

Moore, Jason W. 2008: Ecological Crises and the Agrarian Question in World-Historical Perspective. Monthly Review, 6, 54-62.

Moore, Jason W. 2009: Ecology and the Accumulation of Capital. (Unpublished manuscript prepared for the workshop Food, Energy, Environment: Crisis of the Modern World- System, Fernand Braudel Center, Binghamton University.) 9-10 October 2009.

Mouawad, Jad 2009: Oil Industry Sets a Brisk Pace of New Discoveries. New York Times, September 24. http://www.nytimes.com/2009/09/24/business/energy-environment/24oil.html?_r=4&adxnnl=1&adxnnlx=1253823214-gOUKnCPuYHLssi65Q2h+Gw

Murphy, R. Taggart 2006: East Asia's Dollars. New Left Review, 40, 39-64.

Negroponte, John 2007: Annual Threat Assessment of the Director of National Intelligence. Washington, D.C., Office of the Director of National Intelligence

Nolan, Peter 2004: China at the Crossroads. Cambridge, UK, Polity

O'Connor, James 1998: Natural Causes. New York, Guilford

Overholt, William 2007: Asia, America, and the Transformation of Geopolitics. New York, Cambridge University Press

Palat, Ravi 2004: Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London – New York, Routledge Curzon

Palat, Ravi 2005: On New Rules for Destroying Old Countries. Critical Asian Studies, 1, 75-94.

Panitch, Leo 2009: The Financial Crisis and American Power: An Interview with Leo Panitch. Socialist Project. E-bulletin, No. 186. February 16.

Panitch, Leo 2010: Giovanni Arrighi in Beijing: An Alternative to Capitalism? Historical Materialism, 1, 74-87.

Parenti, Christian 2009: Can China Catch a Cool Breeze? The Nation, April 15. http://www.thenation.com/print/article/can-china-catch-cool-breeze

Pei, Minxin – Swaine, Michael 2005: Simmering Fire in Asia: Averting Sino-Japanese Strategic Conflict. Carnegie Endowment Policy Brief, No. 44.

Petras, James 2005: Statism or Free Markets? China Bashing and the Loss of US Competitiveness. Counterpunch Online, October 22-23. http://joun.leb.net/petras10222005.html

Pettis, Michael 2010: How will an RMB revaluation affect China, the US, and the world?. http://mpettis.com/2010/03/how-will-an-rmb-revaluation-affect-china-the-us-and-the-world

Pijl, Kiis van der 2006: Global Rivalries from the Cold War to Iraq. London, Pluto Press

Righter, Rosemary 2008: Black Smoke over China. Times Literary Supplement, January 30.

Roberts, Dexter – Engardio, Pete 2009: The China Hype. Business Week, No­vember 2, 36-42.

Schwartz, Nelson 2009: Rise in Jobless Poses Threat to Stability Worldwide. New York Times, February 15.

Searchinger, Timothy et al. 2008: Use of U.S. Croplands for Biofuels Increases Greenhouse Gases Through Emissions from Land Use Change. Science Express, February 7. http://www.princeton.edu/~tsearchi/writings/Searchinger_ et_al-ScienceExpress.pdf

Selden, Mark 2009a: China's Way Forward? Historical and Contemporary Perspectives on Hegemony and the World Economy in Crisis. The Asia-Pacific Journal, March 24. http://www.japanfocus.org/-Mark-Selden/3105

Selden, Mark 2009b: East Asian Regionalism and its Enemies in Three Epochs: Political Economy and Geopolitics, 16th to 21st Centuries. The Asia-Pacific Journal, February 25. http://www.japanfocus.org/-Mark-Selden/3061

Sender, Henny 2009: China to stick with US bonds. Financial Times, February 11. http://www.ft.com/cms/s/0/ba857be6-f88f-11dd-aae8-000077b07658.html?nclick_check=1

Sevastopulo, Demetri 2006: Japan foreign chief warns of nationalism in Asia. Financial Times, May 4.

Shah, Sonia 2004: Crude: The Story of Oil. New York. Seven Stories Press

Shirk, Susan 2007: China: Fragile Superpower. Oxford, UK, Oxford University Press

Shorrock, Tim 2005: Bright Side to Stormy Sino-Japanese Ties. InterPress Service, December 14. http://www.ips.org/asiaamerica/morevoices/2005/china-japan2.html.

Silver, Beverly 2003: Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, UK – New York, Cambridge University Press Simms, Andrew 2005: Ecological Debt. London, Pluto

Smith, Richard 1997: Creative Destruction: Capitalist Development and China's Environment. New Left Review I/222, 3-41.

So, Alvin 2003: The Communist Path of Developmental State: The Chinese Experience. (Unpublished manuscript)

So, Alvin 2009: Rethinking the Chinese Developmental Miracle. In: Ho-fung (Ed.): China and the Transformation of Global Capitalism. Baltimore, MD, Johns Hopkins Press

So, Alvin – Chiu, Stephen 1995: East Asia and the World Economy. Thousand Oaks, CA, Sage Publications

Solinger, Dorothy 2005: Worker protests in China – plentiful but preempted? Taipei Times, February 19. 9.

Tabb, William 1996: The East and the World Today. Social Justice, 1-2, 250­262.

Tabb, William 2008: IBSA and the BRICs: State Logic versus Capital Logic Approaches to Projecting 21st Century Globalisation. Paper presented as keynote address at the Global Studies Association Annual Conference. New York City, Pace University, June 8.

Tabuchi, Hiroko 2009: Japan's Economy Plunges at Fastest Pace Since '74. New York Times, February 16.

Takeda, Louise 2003: Political Ecological Economics: An Emerging Transdisciplinary Approach to Sustainability. The Interdisciplinary Journal of International Studies, 1, 41-57.

The Economist (2005): Koizumi Gets His Way. Sep. 15. http://www.economist.com/node/4400754

The Economist (2006): A giant stirs, a region bridles. May 11. http://www.economist.com/node/6911187

The Economist (2008): Japan's New Government. September 26. http://www.economist.com/agenda/displaystory.cfm?story_id=12322328

Thompson, Drew 2009: Beijing's GDP Numerology. Foreign Policy, March 10. http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/03/09/beijings_gdp_numerology

Tsai, Michelle 2009: China's Other Massacre. Foreign Policy, June 2. http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4960

Tucker, Noah 2009: Did China Cause the Crisis? 21st Century Socialism, February 2. http://21stcenturysocialism.com/article/did_china_cause_the_crisis_01808.html

UNEP (2009): Climate Change Science Compendium 2009. Nairobi, United Nations Environmental Program Walker, Richard – Buck, Daniel 2007: The Chinese Road. New Left Review, 46, 39-66.

Wallerstein, Immanuel 1996: The Global Possibilities, 1990-2025. In: Terence K. Hopkins – I. Wallerstein et al.: The Age of Transition: Trajectory of the World System 1945-2025. London, Zed Books

Wallerstein, Immanuel 2005: The U.S., China, and India. Commentary No. 166. August 1. http://www.binghamton.edu/fbc/166en.htm

Watts, Jonathan 2004: On the water front. The Guardian, November 11. http://www.guardian.co.uk/china/story/0,7369,1348274,00.html

Wen, Dale – Li, Minqi 2006: China: Hyper-Development and Environmental Crisis. In: Leo Panitch – Colin Leys (Eds.): Coming to Terms with Nature. Monmouth, UK, Merlin Press

Went, Robert 2001-2002: Globalization: Towards a Transnational State? A Skeptical Note. Science and Society, 4, 484-491.

Wolf, Martin 2010: China and Germany unite to impose global deflation. Finan­cial Times, March 16. http://www.ft.com/cms/s/0/cd01f69e-3134-11df-8e6f-00144feabdc0.html

Xinhuanet (2009): Melting glaciers on China's Qinghai-Tibet plateau water source „worrisome”. February 4. http://news.xinhuanet.com/english/2009-02/04/content_10763469.htm

Yamaguchi, Mari 2007: Fukuda wins poll, likely next PM. Associated Press, September 23.

Yang, Lian 2005: Dark Side of the Chinese Moon. New Left Review, 32, 132-­140.

Yang, Yao 2010: The End of the Beijing Consensus. ForeignAffairs.com, February 2. http://www.foreignaffairs.com/articles/65947/the-end-of-the-beijing-consensus

Yardley, Jim 2004: Rivers Run Black, and Chinese Die of Cancer. New York Times, September 12.

York, Geoffrey 2007: Japan's right wing re-emerges. Toronto Globe and Mail, August 7.

A jobboldali képviselők nem elégedtek meg az általuk elképzelt világ megkonstruálásával, hanem történelemleckét is adtak az egyszerű ál­lampolgárnak, s bizonyos „történelmi” megállapításaikat alkotmányba is foglalták. (Van-e ilyen még Európában? – tehetnénk fel a költői kérdést.)

Többek között azt, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei (az állampárt) felelősek (a) a második világháborút követő esztendők többpártrendszerre épülő demokratikus kísérletének szovjet katonai segítséggel történő felszámolásáért; (b) a kizárólagos hatalomgyakorlás és a törvénytelenségre épülő jogrend kiépítéséért; (c) a tulajdon szabad­ságán alapuló gazdaság felszámolásáért, az ország eladósításáért és versenyképességének végzetes lerontásáért; (d) Magyarország gazda­ságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdekek alá rendeléséért; (e) az európai civilizáció hagyományos értékeinek módszeres pusztításáért, a nemzeti önazonosság aláásásáért; (f) az állampolgárok és egyes csoportjaik alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, különösen emberek meggyilkolásáért.”

E tanulmányban nincs hely arra, hogy történészszemmel e pontok igazságtartalmát cáfoljuk, az elmúlt húsz év során a témában könyvtárnyi irodalom született, ha valaki meg szeretné ismerni hazánk XX. századi történelmét, annak semmi akadálya. Annál nagyobb kár (mondhatnám: bűn), hogy ezt az ország döntéshozói nem tették meg a törvény megal­kotása előtt, így alapvető történelmi összefüggésekkel sincsenek tisztá­ban. Olyan ez – szigorúan történészszakmai szempontból – mintha egy téves matematikai képletet, vagy éppen az emberi szervezet egy téves feltérképezését alkotmányban rögzítené valamely állam, és kötelező érvényűvé emelné.

Eközben zajlik a történészszakma politikai alávetése, a jól működő kutatóintézmények felszámolása, valamint új, a hatalomhoz lojális csoportok létrehozása. Miért volt minderre szükség akkor, amikor sem­milyen társadalmi nyomás vagy igény nem mutatkozott ilyen döntés meghozatalára (leszámítva persze a szélsőjobboldalt)? Az átmeneti rendelkezések szerint azért, mert „elmaradt a diktatúra vezetőinek felelősségre vonása, nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is. Az Alaptörvény hatálybalépésével lehetőség nyílik az igazság érvénye­sítésére.” Valóban így volt, és valóban előttünk járnak e kérdésben az állandóan hivatkozott, velünk történelmi sorsközösségben élő lengyelek és cseh(szlovákok)?

Az átmeneti igazságszolgáltatás típusai

A „kommunista rendszerek” kelet-európai bukása után a klasszikusan ismert három fő igazságosság-felfogás (formális, megtorló, osztó) mel­lett egy új elmélet is született: az átmeneti igazságosság. Ez röviden a múlt rendszer törvényszegőinek és áldozatainak a politikai tranzíció utáni kezelését jelenti. Az átmeneti igazságszolgáltatást Roman David munkája (2011) alapján két csoportra oszthatjuk: elkövető-központú és áldozat-központú megközelítésre. Az amerikai szerző elsősorban az elkövető-központú megközelítéseket vizsgálja, amelyen belül négy csoportot különböztetett meg az államapparátusban dolgozókra fóku­szálva. Azt vizsgálta, hogy az államapparátus személyzeti rendszerére nézve milyen igazságszolgáltatási stratégiák működtek Csehszlová­kiában, Lengyelországban és Magyarországon. A csehszlovák példát egyértelműen „kizáró [exclusive] rendszernek”, a lengyelt a „megbéké­lés [reconciliatory] rendszerének”, a magyarországit pedig „befogadó [inclusive] rendszernek” minősítette. A negyedik stratégia a „folytonosság [continuance] rendszere”, amelyben a politika nem foglalkozik a múlttal, nincs semmilyen szembenézés, beismerés, inkább a felejtés a jellemző. David egyik közép-európai államot sem sorolta ide.

A „kizáró rendszernek' két fontos következménye van. Az egyik, hogy az új rendszernek képesnek kell lennie a régi diszkreditált elitet felváltani hasonló szakértelemmel bíró új elittel. A másik, hogy az új elit számára visszaélésre, személyes bosszúra ad lehetőséget, hogy a régi „fertő­zött” bürokrácia helyére állítsa a hozzá lojális újat. Ez a megközelítés Kelet-Európában leginkább Lettországban, Litvániában, Albániában, Bulgáriában és Csehországban vált gyakorlattá. A kizáró rendszer jellem­zője továbbá, hogy „elkövető-centrikus”, szemben az „áldozat-centrikus” megközelítéssel, ahol az elbocsátás csupán az áldozatok emberi jogai megsértése miatti kárpótlása része.

A „megbékélés rendszere” ezzel szemben azt jelenti, hogy a társada­lom kiegyezett a múlttal és a múlt embereivel, nincs bosszúvágy a régi elittel szemben. Sor kerül ugyan a beismerésre (ezt nagyjából eleve ismeri is a közvélemény), de nem jár az apparátusból történő kizárás­sal, a társadalom ad még egy esélyt, ha az illető cserébe elfogadja az új körülményeket. A lengyel gyakorlatot a kilencvenes évek végéig egyértelműen ilyennek tekinthetjük, azután történtek kísérletek a „kizáró rendszer” irányába történő elmozdulásra, de e szándékok lényegében sikertelenek maradtak.

A „befogadó rendszer” abban különbözik a „megbékélés rendszerétől”, hogy nincs beismerés, helyette leleplezés van. Itt sincs kirekesztés, a régi elit az új rendszer részévé válik anélkül, hogy vallomást tenne. Ez a tárgyalásos rendszerváltás eredménye. Ide sorolható a magyar gyakorlat, bár a célokban jelentős különbségek mutatkoztak a politikai paletta egymással szembeálló oldalain. A magyar rendszer abban sajátos, hogy az agresszív jobboldali diszkreditáló politikával szem­ben mind a liberálisok, mind a baloldal vereséget szenvedett. Ennek ellenére a társadalom mintha nem vetette volna alá magát e „nemzeti” törekvéseknek, hiszen a rendszerváltás után 12 évig a balliberális kor­mányok vezették az országot. A 2010-es parlamenti választások után a győztes jobboldal – tanulva a korábbiakból – egy rendkívül erőszakos kultúrharcot kezdett a társadalmi tudat megszerzéséért. Jelenleg úgy tűnik, hogy a húsz évvel ezelőtti csehszlovák gyakorlatnál is radikálisabb megoldásokat keresnek.

Az átvilágítástól a kárpótlásig – a csehszlovák példa

A kommunista múlttal történő elszámoltatást sürgetők általában Cseh­szlovákiát hozzák fel „jó példaként”, mondván, ott már időben és radiká­lisan szakítottak a múlttal. Ennek a megállapításnak természetesen van alapja, bár a kép nem ilyen egyszerű. Mielőtt rátérnénk a részletekre, érdemes feleleveníteni, hogy Csehszlovákiában mi kényszerítette ki a térség legelső és legradikálisabb átvilágítási törvényét.

Csehszlovákiában relatíve későn és rendkívül gyorsan, 1989 no­vember­-decemberében zajlott le a Bársonyos forradalom néven ismert rendszerváltás. Két tényező játszott döntő szerepet a régi elittel való leszámolásban. Belpolitikai szempontból az, hogy Csehszlovákiában működött a régió egyik legortodoxabb rezsimje, és az 1968-as katonai intervenció után a szovjet csapatok még nagy erőkkel állomásoztak az országban. A hirtelen hatalomba került új elit védelmi reflexei és a vál­tozások forradalmi jellege lehetővé tették, hogy éles határt húzzanak a régi és az új közé. Kezdődött azzal, hogy a november 17-i demonstráció leverésében kompromittálódott régi vezetőket felelősségre vonták, majd megtörtént a rendszerváltás szimbolikus aktusa is: megváltoztatták az ország nevét, törölték a szocialista jelzőt. Ebben a folyamatban feleleve­nítették az 50-es évek legsötétebb pillanatait (közismert, hogy Prágában zajlott le a térség legvéresebb kirakatpere). Az események külpolitikai szála pedig Moszkvából eredt. Az 1991. augusztusi szovjet puccskísérlet megijesztette a csehszlovák vezetőket, hogy a keményvonalas kommu­nisták visszatérése fordulatot okozhat Prágában is (történelmi példák voltak: 1948, 1968). Így a bel- és külpolitikai tényezők abba az irányba vezettek, hogy a moszkvai puccs után néhány héttel elfogadták azt az átvilágítási törvényt (451/1991 Sb.), amely kemény feltételeket szabott bizonyos állami funkciók betöltéséhez.

Az államigazgatásban, a hadseregben, a hírszerző szolgálatoknál, rendőri testületeknél, a köztársasági elnök hivatalában, a parlamentben, a kormányhivatalban, az alkotmánybíróságon, a legfelső bíróságon, a tudományos akadémia elnökségében, a rádiónál és a televíziónál, saj­tóirodáknál, állami vállalatoknál, állami szervezeteknél, részvénytársa­ságoknál (ahol a többségi részvényes az állam), állami pénzintézeteknél, állami alapítványoknál, állami közlekedési vállalatoknál kemény feltételek mellett lehetett pozícióba kerülni. Ha az illető 1948. február 25. és 1989. november 17. között nem volt állam- és nemzetbiztonsági testület tagja; nem szerepelt az állambiztonsági szervek nyilvántartásában mint rezi­dens, ügynök, továbbá „konspirációs” lakás bérlője vagy tulajdonosa; nem volt informátor vagy más szellemi munkatársa az állambiztonsági szerveknek. Nem volt a Csehszlovák Kommunista Pártnak kerületi, vagy annál magasabb szinten titkára, elnökségi tagja, a párt központi bizott­ságának tagja. Nem dolgozott a pártmunkát irányító hivatalokban, nem volt munkásőr, nem volt a Nemzeti Front akcióosztagának tagja; s 1968.

augusztus 21-e után nem volt a „felülvizsgálati és normalizációs bizott­ságok” tagja sem. Nem tanult a párt főiskoláján állambiztonsági, illetve közbiztonsági ismereteket; nem volt a Szovjet Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma Politikai Főiskolájának diákja, vagy azon három hónapnál hosszabb tanfolyam résztvevője.

1992-ben az újabb átvilágítási törvény már azokra is vonatkozott, akik a belügy, a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás alkalmazottai szerettek volna lenni az új rendszerben (279/1992 Sb.). A cseh belügyminisztéri­um legfrissebb (2011. augusztus 4.) adatai szerint az 1991-es törvény következményeként 458 440 vizsgált személy közül 10 045 esetben, az 1992-es törvény esetében 24 295 vizsgálatból 4745-ben állapították meg a kollaboráció valamilyen formáját. E jogszabályok azonban csak az ál­lamigazgatásból zárhatták ki az érintetteket, egyáltalán nem akadályozták meg őket abban, hogy az új kapitalista gazdaságban részt vállaljanak. Kijelenthető, hogy a törvény az új politikai elit számára azért volt fontos, hogy a politikai versenyből kiiktassa a későbbiekben potenciális ellenfe­leit. Ráadásul a csehszlovák átvilágítási folyamat kizárólag adminisztratív jellegű volt és teljes körű jogvédelmet csak utólag (post facto) biztosított. Nem véletlen, hogy a törvényt élésen támadták Nyugaton is, részben azért, mert nem voltak tisztában a valódi következményeivel. Ha azonban megnézzük a számokat, akkor azt látjuk, hogy túlzottak voltak a reakciók, ahogy túlzóak azok az állítások, hogy a csehek (a szlovákok a szétválás után 1996-ban hatályon kívül helyezték a törvényt) ennek a törvénynek köszönhetik a megtisztulást. Szimbolikusan biztosan, de húsz év alatt a kevesebb, mint 15 ezer érintett, aki nem vállalhatott tovább állást az állami adminisztrációban, nem tekinthető óriási számnak. A lakosság 0,15 százalékát teszik ki azok, akik a lusztrációs törvény kárvallottjai. Ilyen méretű személyi változások minden más országban lezajlottak hasonló diszkriminatív törvény nélkül is.

A törvény elfogadása nem volt vitáktól mentes. Az egykori ellenzék legendás alakja, Václav Havel elnök is kritizálta a törvényt, de fenntar­tásai ellenére végül aláírta. Elvből ellenezte Aleksander Dubček is, aki az 1968-as prágai tavasz, „az emberarcú szocializmus” ikonikus alakja, a rendszerváltás után a Szövetségi Gyűlés elnöke. (Persze a törvény rá is vonatkozott.) Az alkotmány szerint neki alá is kellett volna írnia azt, hogy életbe lépjen, de nem tette meg. Sőt, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet (ILO) szándékosan félreinformálta azzal, hogy 1 millió ember fogja elveszteni a munkáját a törvény értelmében. Részben ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy nagyobb veszélyt lássanak külföldön a cseh gyakorlatban. Václav Klaus, a rendszerváltás utáni legnépszerűbb jobboldali vezető, centrista pozíciót foglalt el. Nem csupán a kommu­nistáktól, hanem az egykori ellenzéktől is távol tartotta magát. Inkább a többségre támaszkodott, amely az 1968-as események után apolitikussá vált, passzivitásba vonult, s nem vett részt sem a párt, sem az ellenzék munkájában.

Az átvilágítási törvény eredetileg mindössze 5 évre szólt, folyton meg kellett hosszabbítani. Václav Havel elnökként minden egyes alkalommal szerette volna ezt megakadályozni, tegyük hozzá: sikertelenül. Így az máig érvényben van, bár 2000-ben egy felmérés szerint a cseh lakosság csupán 36%-a helyeselte azt.

Meg kell azt is jegyezni, hogy a térség legradikálisabbnak tartott átvilágítási törvénye sem jelentette, hogy nyilvánosságra hozták volna az egykori együttműködők (ügynökök) neveit. Ha az illető csendben lemondott, nem tették közzé érintettségét. 2002-ben változott a helyzet: a parlament olyan törvényt fogadott el (107/2002 Sb.), amely a Belügymi­nisztériumot arra kötelezte, hogy tegye nyilvánossá a belső elhárításhoz, a kémelhárításhoz és a katonai elhárításhoz tartozó hálózati személyek nevét. Ezután a beazonosításukra szolgáló hálózati naplók szkennelt változatát közzétették az interneten.

Az átvilágítási törvény nem érintette az egyszerű párttagokat, akik nem viseltek korábban funkciót. Újabban felmerül a kérdés Csehországban, hogy nem kellene-e az egykori egyszerű párttagoktól is megtisztítani a bíróságokat. A belügyminisztérium 2011. januári közleménye szerint 1989-ben a bírák sorában 714 kommunista párttag volt, közülük 618-an ma is aktívak (Csehországban jelenleg 3.076 bírót, illetve 1.272 ügyészt tartanak nyilván). Az Alkotmánybíróság végül úgy döntött, hogy a bírák 1989 előtti párttagsága nem tekinthető érzékeny adatnak, így a miniszté­rium közzétette az érintettek nevét a saját honlapján, ami meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozhatja az idősebb bírói generációt.

1993. augusztus elsején lépett életbe a „kommunista rezsim törvény­telenségéről és az ellenállásról” szóló másik fontos törvény (198/1993 Sb.). Ebben kimondták, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) vezetősége és tagjai (!) felelősek az 1948 és 1989 közötti politikáért, amelyet a szöveg a tradicionális európai értékekkel szembenállónak minősített. A CSKP ideológiai és jogi utódjának számító Cseh- és Mor­vaországi Kommunista Pártot nem szüntették meg abban a reményben, hogy támogatás híján majd úgyis megszűnik. Ez nem következett be, sőt 10-12 százalékos támogatottságot minden választáson élveznek (2002-ben pedig 41 mandátumot szereztek a 200 fős parlamentben). A magyar országgyűlés által elfogadott Átmeneti Rendelkezések e cseh törvénnyel egyértelműen rokonságot mutat, azzal a különbséggel, hogy Csehországban azt egy egyszerű törvény formájában fogalmazták meg, míg Magyarországon az alkotmány részeként súlyos következményei lehetnek a bírósági perektől az iskolai oktatásig.

A cseh gyakorlat a kétezres évek közepétől az „elkövető-központú” megközelítéstől az „áldozat-központú” felfogás irányába tolódott. 2004-től kezdődően több kárpótlása törvényt is elfogadtak. E restitúciós intézkedések főképpen nyugdíj-kiegészítéseket tartalmaznak az első és a második világháború veteránjai (357/2005 Sb.) és a „kommunista rendszer” áldozatai (622/2004 Sb.), illetve az aktív ellenállók megsegí­tésére. Fogalmi szempontból a legérdekesebb a 2011-ben elfogadott kárpótlási törvény (262/2011 Sb.), amely az ún. „harmadik ellenállás” résztvevőit érinti. Ez alatt azokat értik, akik 1947. február 25. és 1989. november 17. között aktívan felléptek a rendszerrel szemben. A törvény pontosan megfogalmazza, hogy mi az új rendszer viszonya a régihez, és kiket tart hősnek: „A kommunizmussal szembeni ellenállásnak és ellenzéki tevékenységnek tekinthető a kommunista rezsimmel szemben folytatott fegyveres vagy ahhoz hasonló harc, amely lehetett szabotázs, demokratikus állam hírszerzésével együttműködés, csempészet vagy határátlépés a kommunizmussal szembeni ellenállás vagy ellenzéki tevékenység céljával (sétáló-ügynökök).” Ugyanakkor rendkívül szigo­rúan kizárja a kárpótlásból mindazokat, akik Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagjai, illetve tagjelöltjei voltak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az egész 1968-as reformmozgalmat, a Prágai tavasz résztvevőit, azokat az embereket, akik a katonai intervenció után esetleg ellenzéki tevé­kenységet folytattak, jó eséllyel kirekeszt a kárpótlásból, csak azért, mert egykor párttagok voltak. Csehországban egyébként megfigyelhető, hogy a Prágai tavasz fő mondanivalója (emberarcú demokratikus szocializmus) mintha még a történészek körében is háttérbe szorulna, és sokkal jobban hangsúlyozzák az intervenció utáni ellenállási formák jelentőségét.

Végül fel kell tenni a kérdést, hogy a radikális cseh lépések segítették-e a társadalmat történelmük feldolgozásában, jobban ismerik-e a csehek önmagukat, mint a magyarok, egészségesebb lett-e a közbeszéd, mint máshol. Ha a történészek elmúlt húsz éves szakmai termését nézzük, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy sem minőségben, sem mennyiség­ben nem voltak a cseh kollégák „jobbak” a lengyelnél vagy a magyarnál. Sőt, mintha ódzkodnának a szintéziskészítéstől, az értékeléstől. Jellem­ző, hogy 1991-től máig egyetlen összefoglaló történelmi munka sem született Csehszlovákia 1948 és 1989 közötti történetéről cseh szerző tollából. A társadalomról sem jelenthető ki, hogy a radikális diszkeditáló törvényeknek megfelelően gondolkodna. A felmérések szerint egyre kevesebben támogatják az átvilágítási törvényt, de szimptomatikusabb, hogy a kommunista párt utódpártja, amely vállaltan kommunista, a mai napig folyamatos parlamenti tényező. Nem állíthatjuk azt sem, hogy a csehek e törvények révén közelebb kerültek volna Európához. Közismert, hogy a cseh politika (Václav Klausszal az élen) az euroszkeptikusok táborának egyik szószólója.

Végül meg kell említeni, hogy Csehországban létrehozták (191/2007 Sb.) az ún. Totalitariánus Rezsimeket Tanulmányozó Intézetet [Ústav pro studium totalitních režimů], amely céljai szerint a történelmi emlékezet megőrzését segíti elő. Az állami költségvetésből működő impozáns in­tézmény munkássága mégsem mondható kielégítőnek. Annak ellenére, hogy alárendelték az egész egykori állambiztonsági levéltárat, megle­hetősen kevés szaktudományos munka készült e műhelyben. Hasonló a helyzet Szlovákiában, ahol Nemzeti Emlékezet Intézet [Ústav paměti národa] néven jött létre egy központ (553/2002 Z.z.). A szlovák átvilá­gítási gyakorlat azonban a szétválástól kezdve élesen elvált a csehtől. Szlovákiában nem következett be a csehhez hasonló antikommunista kampány, talán azért sem, mert máig nincs is valódi baloldali alternatíva az országban. A szlovák Nemzeti Emlékezet Intézet szintén diszponál az egykori szlovák belügyi iratok felett, s megkockáztatható, hogy cseh kollégáiknál szakmailag jobb munkát végeznek az egykori állambizton­ság történeti feldolgozása terén. Ugyanakkor fő feladatuk nekik is a múlt kriminalizálása, az egykori „rendszerműködtetők” felderítése, adataik nyilvánosságra hozása.

Elsőkből lesznek az utolsók, majd az utolsókból az elsők – a lengyel példa

A közhiedelemmel ellentétben, a kilencvenes évek során Lengyelor­szágban nem tudott, nem akart a régi-új politikai elit szembenézni a múlttal. A tény, hogy a rendszerváltás Lengyelországban ment végbe legelőször, komoly hátrányt jelentett a későbbiekben a régi nómenklatúra kiszorításában. Mivel az 1989. júniusi választások csak félig szabadok voltak, így – az ellenzéki Szolidaritás elsöprő győzelme ellenére – az új kormányban számos fontos funkciót megőrizhettek a régi rendszer prominensei (pl. belügy, hadügy). Amikor bekövetkezett az első való­ban szabad választás (1991), addigra már sem a lakosság (amely a bőrén tapasztalta a gazdasági sokkterápia minden negatívumát), sem a Szolidaritás (amelyben súlyos szakadások következtek be) nem tu­dott, nem akart ezzel a kérdéssel megbirkózni. Másfelől, a Szolidaritás­-vezető liberálisai egyáltalán nem szándékoztak szembeköpni azokat a kommunistákat, akikkel a kerekasztal tárgyalások során hosszú viták után megegyeztek, történelmet írtak. Wojciech Jaruzelski, a hadiállapot bevezetője 1989-ben legalább annyira népszerű politikus volt, mint Lech Wałęsa. Adam Michnik volt az, aki Jaruzelskit az új Lengyel Köztársaság első elnökének javasolta. Természetesen mindezek később politikai megosztottsághoz vezettek, máig kemény vádak érik a „megalkuvókat” a radikális jobboldal részéről.

Kísérletek azért történtek. Elsőként Jan Rokita (azóta komoly politikai pályát befutott, akkor még fiatal ügyvéd) vezetésével 1989-ben parlamen­ti felhatalmazással megalakult az első tényfeltáró bizottság. Feladata az volt, hogy a hadiállapot bevezetésétől eltelt idő alatt bekövetkezett 122 személy halála és a belügyi szervek tevékenysége közötti összefüggé­seket feltárja, a felelősöket megnevezze. 1991 szeptemberéig, amíg a bizottság működhetett, 88 halálesetben tudta bizonyítani, hogy a belügyi szervek, illetve a rendőrség tevékenysége okozta a halált. Megnevezett közel 100 egykori funkcionáriust, akik ellen megalapozott gyanú merült fel gyilkosságok és egyéb törvénytelenségek elkövetésével kapcsolatban.

A bizottság jelentését azonban titkosították, a perekre nem került sor. A jelentést végül csak 2005-ben publikálták könyv formájában.

Az elszámoltatás mérföldköve lehetett volna az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapotért felelős egykori vezetők elítélése. 1992 febru­árjában a Szejm törvényben mondta ki, hogy a hadiállapot törvénytelen volt. Bogdan Borusewicz-csel az élen pedig egy újabb vizsgálóbizottság jött létre, amelynek feladata a hadiállapot bevezetése körülményeinek feltárása lett. A bizottság munkája – amelyet később szintén publikáltak könyv formájában – rendkívül hasznos a korszakot kutatók számára, ám jogi következménye nem lett. 1993 után a posztkommunista többségű Szejm úgy döntött, hogy leveszi a napirendről a kérdést.

A harmadik próbálkozás már súlyosabb belpolitikai következmények­kel járt. 1992. május 28-án fogadta el a Szejm az átvilágítási törvényt. Antoni Macierewicz belügyminiszter június 4-én a törvénnyel kapcso­latosan nyújtotta át a Szejm marsalljának, helyettesének és a frakciók egy-egy képviselőjének azt a 64 nevet tartalmazó listát, amelyen olyan vezető politikusok, miniszterek, helyetteseik, illetve Lech Wałęsa államfő neve szerepeltek, akik a belügy szerint együttműködtek a kommunista állambiztonsági szolgálatokkal. A lista óriási belpolitikai botrányt kavart, amelybe bekapcsolódtak a közszolgálati médiumok is. Jan Olszewski koalíciós kormánya még aznap megbukott, másnap a bizalmi szavazást is beterjesztették ellene. Június 5-én jelentették be a kormány lemon­dását, majd két rövid életű kormány bukása után Wałęsa feloszlatta a parlamentet. Az előrehozott választásokon (1993) a posztkommunista Demokratikus Baloldal Szövetsége győzött és négy éven keresztül koalí­cióban kormányozhatott. A lusztrációs törvény sorsa is megpecsételődött, az AB először néhány paragrafust minősített alkotmányellenesnek, majd 1992. október 20-án az egészet megsemmisítette.

A posztkommunisták visszatérésével (1993) lefékeződött a múlttal való szembenézés és az elszámoltatás folyamata. Az egykori Szolidaritás ellenzéknek 1997-re sikerült időlegesen felfüggeszteni belső vitáit és koalíciót alkotva meg is nyerte a választásokat. Jerzy Buzek jobbközép kormánya idején új fejezetet nyitott a múlttal való szembenézés terüle­tén. 1998-ban törvényt hoztak a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) létrehozásáról, amelyet valódi igazságszolgáltatási jogosítványokkal is felruháztak (Dz.U. 1998 nr 155 poz. 1016). Az IPN ügyészeinek még így is komoly munkát jelentett, hogy tíz évvel később (!), 2008-ban végre bíróság elé tudják állítani Wojciech Jaruzelskit és nyolc társát. A per máig húzódik, az elsőrendű vádlott Jaruzelski ellen egészségi állapotára tekintettel a bíróság felfüggesztette a tárgyalásokat. Az IPN-ről azonban elmondható – a cseh és a szlovák gyakorlattal szemben -, hogy a múlt kriminalizálása mellett magas színvonalú történészszakmai munkát végeznek munkatársai. Ma már több százra rúg az Intézet által publikált dokumentumgyűjtemények és monográfiák száma. Színvona­las tudományos konferenciákat szerveznek, komoly hazai és külföldi előadókkal. Az IPN óriási szervezetté nőtte ki magát: minden vajdasági székhelyen létezik saját intézménye, több száz alkalmazottja van. Nem elhanyagolható, hogy a lengyelek legalább oly mértékben foglalkoznak a náci rezsim bűntetteivel, mint az azt követő „kommunista” rendszeré­vel. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Lengyelország az egyetlen közép-európai állam, amelyben valódi és jelentős ellenállási (ellenzéki) mozgalmak működtek 1939-től egészen 1989-ig, s ahol a hatalom mind­végig számos alkalommal élt represszív eszközeivel.

Az 1981-es hadiállapottal kapcsolatban két fontos dolgot meg kell említeni. Egyrészt, ma úgy tűnik, hogy ismerünk minden dokumentu­mot, amely a hadiállapot bevezetésével kapcsolatos, ismerjük, amit a forrásokból tudni lehet. De nem tudjuk és feltehetően nem is fogjuk tudni – nincsenek erre tudományos módszerek -, hogy mi történt volna, ha Jaruzelski nem vezeti be a hadiállapotot: polgárháború, szovjet katonai intervenció vagy rendszerváltás? Így viszont nem lehet minden kétséget kizáróan igazságos ítéletet hozni az ügyben. (Leegyszerűsítve: arról kel­lene a bíróságnak döntenie, hogy Jaruzelski jól döntött-e, megmentette-e az országot a nagyobb katasztrófától, de nem tudjuk, hogy mi lett volna az a „nagyobb katasztrófa”.) A másik: a felmérések alapján ma már csak a lengyel társadalom 60%-a tudja megmondani pontosan az esemény dátumát, az érdeklődés folyamatosan csökken iránta. Ugyanakkor a több­ség, a rendszerváltás időszakával ellentétben, ma már rossz döntésnek tartja a hadiállapot bevezetését.

A Buzek­-kormány másik fontos lépése volt, hogy megalkotta a „kom­munista bűncselekmény” fogalmát, ami minden olyan tevékenységet magában foglal, amelyet a „lengyel nemzet ellen” követtek el. Ennek alapján az IPN 2000-től 2009-ig több mint 6300 eljárást folytatott le, 242 vádiratot nyújtott be 385 személy ellen.

A jobbközép-kormány bukása után a hatalomba visszakerülő baloldali kormányok alatt újra lekerült a napirendről a téma. Az „ügynök-ügy” csak 2005 elején vált újra központi témává, amikor napvilágra került a hír, hogy az IPN egy több mint 100 000 személy adatait tartalmazó listát őriz, amelyen szerepelnek az egykori funkcionáriusok mellett azok nevei is, akiket csak beszervezni kívánt a szolgálat. A listát a Rzeczpospolita napilap egyik publicistája, Bronislaw Wildstein szerezte meg, amely hamarosan felkerült az internetre is. E botrány újabb politikai vitákat kavart a múltról.

A 2005 őszén lebonyolított parlamenti választásokat a radikális jobb­oldali Kaczyński testvérek vezette Jog és Igazságosság (PiS) pártja nyerte; természetes volt, hogy az „ügynök-ügy” újra fontossá válik. A PiS-t azonban nem csupán a történelem megismerése vezette céljaiban, hanem az ügyet szorosan összekapcsolta az ún. „dekommunizációval” és a IV. Köztársaság eszméjével, amely az értelmezésükben a valódi rendszerváltást jelentette volna. 2006. október 18-án a kormányzó PiS és az ellenzéki Polgári Platform képviselői is megszavazták az újabb lusztrációs törvényt, amely az IPN hatáskörébe utalta a feladatot. Létrejött az IPN-en belül a lusztrációs iroda, és a törvény jelentősen kibővítette a lusztráció alá eső személyek körét is. A közfeladatot ellátó személyek kinevezéséhez mellékelni kell az IPN által kiállított tanúsítványt, hogy nem voltak korábban az állambiztonság titkos munkatársai. Az eredeti változat az 1991-es csehszlovák törvényhez állt közel, de 2007 májusá­ban az AB alkotmányellenesnek és a nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette azokat a részeket, amelyek a lusztrációt kiterjesztették min­den tudományos dolgozóra, újságíróra, bankok és a részvénytársaságok felügyelőbizottságainak és hivatalainak tagjaira, adótanácsadókra és a nem közpénzből működő iskolák igazgatóira. A határozat fontos része volt, hogy megtiltotta az IPN-nek, hogy az egykori titkos ügynökökről listát készítsen, illetve publikáljon. Az AB nem ismerte el a korábbi cen­zúrahivatalt és az Egyházügyi Hivatalt, mint az állambiztonsági szerv részét. Fontos, hogy az említett törvény nem szankcionált, azaz nem jár funkcióvesztéssel, ha valakiről kiderül a kollaboráció, bár a PiS vezetői ezt rendkívül szerették volna.

A dekommunizációs diszkrimináció elemeként újra felmerült az egykori állambiztonsági szolgálatokkal együttműködő személyek nyugdíjainak csökkentése is. Korábban kétszer is napirenden volt az ügy, először Wałęsa, majd Kwaśniewski elnök is élt a vétójogával, így az nem lépett életbe. 2008 szeptemberében a kormányon lévő Polgári Platform képvi­selői nyújtották be az újabb törvénytervezetet. Lényege, hogy az egykori állambiztonsági szolgálat és a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (ez utóbbi a hadiállapot bevezetése pillanatában létrehozott alkotmányon kívüli végrehajtó szerv volt Wojciech Jaruzelski vezetésével) egykori funkcionáriusainak ún. nyugdíj­-privilégiumait megszüntesse. A javaslatot támogatta Lech Kaczyński államfő és a Jog és Igazságosság pártja is. A baloldali ellenzék természetesen kritizálta. Végül 2009. január 23-án fogadták el (Dz.U. 2009 nr 24 poz. 145), eszerint közel 30.000 egykori állambiztonsági funkcionáriust érinthet a nyugdíjcsökkentés. A végső verzióból kivették a katonai hírszerzés funkcionáriusait. Az IPN adatai szerint kb. 80.000 személyre vonatkoztatható a törvény, de kivételt tesz­nek azokkal, akik együttműködtek az ellenzékkel is. (Ez jelentős eltérés a cseh gyakorlattól.) Az AB megsemmisítette például azt a passzust, amely Jaruzelskinek a hadiállapot bevezetése után, mint a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa vezetőjének jövedelme utáni nyugdíjára vonatkozott. Jaruzelski egyébként kijelentette, hogy ő kizárólag a hadseregben be­töltött állásai után járó nyugdíjjal szeretne élni, az államapparátusban betöltött funkciói után járó összegről lemond.

Néhány szót ejtenünk kell a lengyel kárpótlási törvényről is (Dz. U. z 2009 r. nr 91, poz. 741), amelyet meglehetősen későn, csak 2009-ben fogadott el a Szejm. Azoknak a lengyel állampolgároknak a hozzátar­tozói részesülhetnek egyösszegű 50.000 zloty pénzbeli kárpótlásban, akik 1956 júniusában Poznanban, 1957 októberében Varsóban, 1970 decemberében a Tengermelléken, 1976-ban Radomban, valamint a ha­diállapot idején és az 1983-1989 közötti rendszerellenes demonstrációk alatt vesztették életüket.

Zárszóként meg kell említeni, hogy Lengyelországot is példaként szokták emlegetni a „kommunista múlttal történő szembenézésben”. Valóban, ma már Lengyelország sok mindent behozott e téren abból a hátrányból, amivel indult a '90-es évek elején. Az igazság azonban az, hogy a lengyel politikai életben nem történt meg a megbékélés, a mai radikális jobboldali erőket egyáltalán nem elégíti ki a jelen helyzet: radikális elszámoltatást követelve folyamatosan mérgezik a politikai köz­beszédet; miközben a jobbközép Polgári Platform, valamint a baloldali és liberális erők természetesen megszabadulnának már a múlt állandó újraértelmezésének terheitől.

Lengyelország sokkal inkább példa lehet abban a tekintetben, hogyan lehet a történészekre bízva feldolgozni a múltat. Az IPN, annak ellenére, hogy komoly politikai nyomás alatt áll – bár ez az utóbbi időben csökken­ni látszik -, jól végzi munkáját. Nem csupán emlékezetpolitikát folytat, hanem kutatásokat, kiadói és oktatói-továbbképzési tevékenységet is végez. Negatívumként kell említeni, hogy a történeti kutatásokra fordí­tandó állami források döntő többségét az IPN működése viszi el; számos látványos konferencia és kiadvány mellett alig jut forrás a hagyományos akadémiai kutatóintézetek számára. Másfelől az IPN ugyan őrzi az egy­kori állambiztonsági iratokat, de a kutatás rendkívül nehézkes a hozzájuk tartozó levéltárakban. Ha lehet, még a magyarországi szabályozásnál is szigorúbb feltételek között juthat a kutató dokumentumhoz. Végül meg kell említeni, hogy az IPN végzi azt a munkát, hogy az átvilágítási törvény alá eső személyek érintettségéről adatokat közöl az interneten. Sajnos, az itt közölt adatokból nem derül ki, hogy az illető valójában milyen szerepet játszott a múltban. Számos per is lezajlott az elmúlt években a valótlan adatok közlése miatt. Szakmai szemmel megállapítható, hogy az IPN internetes listája teljes mértékben érdektelen.

Magyarország: tényleg nem történt semmi?

Végül röviden fel kell vázolni a magyar eseményeket is. Annál is in­kább, mert ma gyakran elhangzik, hogy nálunk nem történt semmi az elmúlt 22 évben („elmaradt a diktatúra vezetőinek felelősségre vonása, nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is”). Ez természetesen nem igaz. Magyarországon az 1956-os forradalom emléke szerves része volt a rendszerváltásnak. A nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke állandóan napirenden tartotta a forradalom ügyét. Körükben alakult meg 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság, tagjai voltak többek között Hegedűs B. András, Göncz Árpád, Nagy Erzsébet és Vásárhelyi Miklós. Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján (1988) sürgették a kivégzettek újrateme­tését és rehabilitálását. 1989. június 16-án megtörtént az újratemetés (ehhez hasonló szimbolikus szertartásra, a korábbi rendszerrel szembeni egyértelmű szakításra máshol nem került sor), majd az első szabadon választott parlament első törvénye kimondta, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt, s ezzel megteremtette önmaga és a forradalom közötti kontinuitást, valamint szakított a Kádár-korszakkal. A magyar parlament törvényben vállalta '56 örökségét (ez nem történt meg sem Csehszlovákiában az 1968-as, sem Lengyelországban az 1980-81-es eseményekkel kapcsolatban). Mindez nem jelentette azt, hogy a forra­dalom hagyománya az új rendszer szerves részévé vált volna. Sokkal fontosabb volt az új elit számára a forradalom delegitimációs szerepe, amellyel a régi elit leszerelhető volt, mint a forradalom eszméinek köve­tése (gondoljunk csak arra, hogy a FIDESZ milyen gyorsan „felejtette el” saját eszmei példaképét, Bibó Istvánt). A hatalomba került jobboldal arra használta fel '56-ot, hogy egybemossa a sztálinizmust a kádárizmussal, végső soron a szocialistákat diszkreditálja. Utóbbiaknak szakítani kellett a kádárista ellenforradalmi tézissel, de ennek ellenére őket továbbra is ezen tézis örökösének tartották és tartják ma is. A szocialistáknak nem sikerült – a jobboldali kánonból kikerülő – Nagy Imrét sem a saját hagyományaik részévé tenni, így könnyen lehetett őket gyökértelennek, hazátlannak feltüntetni. Érthető, ha ebben az improduktív harcban nem szívesen vettek részt, inkább fátylat borítottak volna a múltra. E szán­déknak természetesen erős társadalmi bázisa is volt, hiszen 1994-ben a választók hatalomba segítették azt a Horn Gyulát, akinek ismert volt a forradalom leverésében játszott karhatalmista szerepe. Ebben megle­hetősen hasonló a helyzet a lengyelországihoz.

A rendszerváltás után a történelem kriminalizálására irányuló első kísérlet a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvény (1991) javaslata volt, amely végül az AB döntése nyomán soha nem lépett életbe. A tervezet arra adott volna lehetőséget, hogy az emberöléssel járó vagy hazaárulással felérő bűncselekményeket utólagosan büntetni lehessen akkor is, ha a maguk idejében (1944. december 21-e és 1990. május 2-a között) az uralmon lévő kommunista (vagy befolyása alatt álló) politikai rendszer azért nem torolta meg, mert azokat maga kezdeményezte. E törvény egyedülálló lett volna Közép-Európában. Még Lengyelországban sem merül fel, hogy az 1981-es hadiállapot bevezetését ne az akkor érvényben lévő jogszabályok (az akkori Alkotmány) alapján ítéljék meg (más kérdés, hogy azokkal összhangban volt-e, de azt a bíróság ma vizsgálja is). A törvény azt jelentette volna, hogy a magyar állam elveti a nullum crimen et nulla poena sine lege elvét, vagyis azt, hogy csak az elkövetéskor hatályos törvény szerint lehet valakit bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani. Az AB határozat (11/1992. III. 5.) szerint az elévülést ugyan nem lehet megváltoztatni utólag, de azt is kiemeli, hogy büntethetőséget megszüntető okok „nem változtatnak a tett minősítésén, az továbbra is bűncselekmény marad; közömbös az is, hogy milyen okból nem üldözték a bűnöst. Ha az elévülés beállt, az elkövetőnek alanyi joga keletkezik arra, hogy ne lehessen megbüntetni.” Az AB szerint „közömbös, hogy az állam rosszul vagy egyáltalán nem érvényesítette büntető igényét, s az is, hogy milyen okból”. Az AB egy­értelműen a jogállamiságot, a jogrendet tette az első helyre, leszögezte, hogy itt „egyszerűen nincs tere a történelmi helyzet, igazságosság stb. figyelembevételének”. A 2012-ben életbelépett új magyar Alaptörvény és az Átmeneti Rendelkezések egyértelműen azt mutatják, hogy a kormány az AB jogi értelmezését elveti, s a szubjektív visszavetítő „igazságos­ságot” a jogrend elé helyezi. Egy polgári demokratikus jogállamban a jogrend előrébbvaló, ha hatalmi állam van, akkor ez „elesik”, ezért el is vetik. Itt fontos hangsúlyozni, hogy a visszamenőleges igazságtétel, amelyet a Zétényi-Takács javaslat és a mai kormány által képviselt program tartalmaz, jogi anakronizmus, mivel visszavetítő mértékeket kíván bevezetni, mintha a jogrend nem állami kényszerrel kötelezett volna 1948-89 között.

Az utólagos átértékelés egyetlen valamelyest elfogadható módja csak az áldozat-központú semmisségi törvényhozás, amely szimbolikusan fejezi ki az új rendszer véleményét tagadott elődjéről. A kilencvenes években a közép-európai országok átmeneti kormányai idáig el is men­tek. Ugyanakkor, aki ennél továbblép, az magát a történelmet ülteti a büntetőjogi vádlottak padjára. Ez a történelem kriminalizálása. Ez folyik ma Magyarországon. Ahogy Gustav Radburch német jogfilozófus 1946-os híres munkájában fogalmazott „a jogrendet akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia”. Radburch e formu­lájában a Harmadik Birodalom jogrendjét tekintette jogtalanságnak az igazságosság előtt, s joggal tette Hitler rendszerét a vádlottak padjára. Kérdés, hogy mindez alkalmazható-e az államszocialista rendszerekre vonatkozóan. A mai magyar kormány szerint – nem kérdés – egyértel­műen igen, a történész szakma szerencsére ennél sokkal árnyaltabb, s rámutat a rendszer saját társadalmi legitimitására, amelyhez idővel hozzátársult a nemzetközi elfogadás és legitimáció is.

A semmisségi törvényhozásban élenjárt a térségben Magyarország, és hazai specialitásnak tekinthetőek az ún. semmisségi törvények. Még az első szabad választásokat megelőző állampárti parlament hozta meg az elsőt az 1956-os forradalom után történt perekkel kapcsolatban (1989/XXXVI tv.). Semmissé tették „a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban – harci cselekmények során – elkövetett emberölés, rablás, közveszély okozás vagy személy elleni erőszak miatti” ítéleteket. Ezt a gyakorlatot folytatta az Antall-kormány: 1990-ben törvényt hozott a parlament az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélésekről (1990/XXVI tv.). Esze­rint semmisnek tekintendők „az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, valamint a társadalmi tulajdont károsító bűn­cselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítélések”. Két évvel később az egyes „állam és közrend elleni bűncselekmények” miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról (1992/XI tv.) határozott a parlament. Előbbi kimondta, hogy „a törvénytelenül üldözöttek ügyeiben gyakorolt kegyelmi elhatározások alkalmatlanok voltak a sérelmek or­voslására, mert az el nem követett bűnök nem bocsáthatók meg”. Így a magyar parlament nem a rehabilitáció irányába indult el, hanem a régi jogrendszer törvénytelenségét mondta ki. E jogszabályok lényegében abból indultak ki, hogy a „kommunista rendszer” és annak törvényei is elfogadhatatlanok, nem azok alapján kell megítélni egy-egy akkori ítélet jogszerűségét. A semmisségi törvények máig érvényben vannak. Sőt, az első FIDESZ­–kormány idején is hoztak ilyen jellegű jogszabályt (az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000/CXXX tv.).

A múlttal történő szembenézés egyik elengedhetetlen feltétele a tényfeltárás. Kijelenthető, hogy e téren jól áll Magyarország, és az egészséges nemzeti önismeret kialakulásáért sokat tett a tudomány. Szakmailag teljesen értelmezhetetlen a kormány azon követelése, hogy el kell kezdeni az 1944 utáni történelem feltérképezését, az el­múlt rendszer működtetőit meg kell nevezni. Hiszen ennek a tudásnak ma már nagyrészt teljesen a birtokában vagyunk. Maga a magyar kormány is tett ilyen kezdeményezéseket korábban: az 1993. január 21-én kelt határozatával „az elmúlt rendszer éveiben elkövetett egyes bűncselekmények feltárására” bizottságot hozott létre. A Tényfeltáró Bizottság feladata volt meghatározni, hogy milyen sortüzek voltak 1956. október 23-tól az év végéig, hogy milyen megtorlás követte az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. A Bizottság munkáját könyv formájában Kahler Frigyes szerkesztésében nyilvánosságra is hozták. A tényfeltárásban még fontosabb szerepet játszott az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, amely a Boross-kormány idején vált közalapítvánnyá. Munkássága nem csak itthon, hanem a világon mindenütt elismerést váltott ki. Szimptomatikus, hogy 2012 januárjában éppen a FIDESZ­-KDNP­–kormány szüntette meg az Intézet működését.

Hasonló tényfeltáró és elemző munkát végez a Politikatörténeti Intézet, amely állami támogatásban sem most, sem az első Orbán-kormány alatt nem részesül(t). Pedig éppen az 1945-1947 közötti időszakra, a Ráko­si-korszakra, majd az 1956-os forradalomra vonatkozóan több tucatnyi dokumentumkötetet, monográfiákat és tanulmányok százait publikálta, amivel jelentősen hozzájárult a történelmi ismeretek és a kormányzat számára is oly fontos nemzeti önismeret bővítéséhez. Az Intézet produk­tumai ma szerves részei a tudományos közéletnek, hivatkozási alapnak számítanak. Ennek ellenére a kormány eltökélt az Intézet és a hozzá tartozó levéltár ellehetetlenítésében. A folyamat szervesen következik a már idézett átmeneti rendelkezésekből, amelyben a kormány leszögezte, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei, valamint a kom­munista ideológia jegyében kiszolgálásukra létrehozott egyéb politikai szervezetek bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak az elnyomó rendszer fenntartásáért, irányítá­sáért, az elkövetett jogsértésekért és a nemzet elárulásáért”. Vagyis egyértelműen a Zétényi­–Takács­-féle elgondolás felmelegítéséről és annak továbbfejlesztéséről van szó. Ennek jegyében nyújtotta be 2012 áprilisában a nemzeti erőforrás miniszter „a köziratokról, a közlevéltárak­ról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény” módosítását tartalmazó T/6774. számú törvényjavaslatot is. Eszerint „az 1944-1989 között működött Magyar Dolgozók Pártja (MDP), Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), ezek társadalmi szervezetei (Magyar Partizánszövetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, Ma­gyar Nők Demokratikus Szövetsége, Magyar Nők Országos Tanácsa), ifjúsági szervezetei (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Dolgozó Ifjúság Szövetsége, Kommunista Ifjúsági Szövetség, Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, Magyar Úttörők Szövetsége), valamint a Szak­szervezetek Országos Tanácsa, a szakszervezeti tanácsok és ágazati szakszervezetek iratai az állam tulajdonát képezik”. Mindez azt jelenti, hogy az Alaptörvénnyel összhangban a „bűnös” szervezetek dokumen­tumainak az állami levéltárban a helye, ezzel gyakorlatilag likvidálni lehet a Politikatörténeti Intézet alá tartozó törvényesen működő, és a szakmai szervezetek által folyamatosan felügyelt magánlevéltárat, s meg lehet fosztani az ingatlanhasználati jogától is. Az igazsághoz tartozik, hogy az egykori pártlevéltárakat minden más közép-európai országban államosították a rendszerváltás idején. A magyar helyzet annyiban speciális, hogy az 1991-es levéltári államosítás alkalmával nem mindent államosítottak, például az egykori SZOT iratokat a jogutód MSZOSZ tulajdonában hagyták, de a kutatók számára teljes mértékben hozzáférhetőek a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban. Az, hogy 2012-ben felmerül ezen (magán)iratok államosítása, nem szolgál mást, mint az intézmény felszámolására való törekvést. Az az állítás pedig, hogy a jelenlegi helyzetben nem ismerhető meg a múlt, teljes mértékben hazugságon alapszik. A Magyar Országos Levéltár például évekkel ezelőtt közzétette az interneten az MDP és az MSZMP vezető szerveinek (KV, PB, KB) üléseiről készült jegyzőkönyvek szkennelt változatát (www.digitarchiv.hu), de a levéltárban egyébként is kutatható a korszak teljes egésze.

Az Átmeneti Rendelkezésben viszont igazat állítanak, amikor azt mondják, hogy a „kommunista” rendszer működtetőinek megbüntetése elmaradt. Ebben természetesen az is szerepet játszott, hogy az 1956 utáni megtorlás irányítói már nem élnek (Biszku Béla egykori belügy­miniszter kivételével). Ugyanakkor a rendszer áldozatainak tekintett személyek kárpótlása meglehetősen hamar elfogadásra került. A múlt áldozat-központú megközelítése kevesebb vitát, az elitben pedig keve­sebb érdeksérelmet okozott. Magyarország élenjárt a kárpótlás terén: már 1990-ben létrejött a Kárpótlási Hivatal, 1992-ben pedig elfogadták – a térségben elsőként – a magyar kárpótlási törvényt (1992/XXXII tv.), amely kimondta, hogy „kárpótlás illeti meg e törvényben megha­tározott esetekben azokat a személyeket, illetőleg hozzátartozóikat, akiket 1939. március 11. és 1989. október 23. között az életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak”. A törvény ugyanakkor „kizáró” jellegű is volt, hiszen konkrétan meghatározta, hogy kik nem részesülhetnek kárpótlásban. Tehát ha valaki az államvédelmi szerveknek hivatásos állományú tagja volt, vagy részt vett az 1956-os forradalom leverésében, akkor már érdemei ellenére sem részesülhetett a kárpótlásban. (Ebben radikálisabb a lengyel törvénynél.) A törvényt 1997-ben kiegészítették a nácik által deportáltak és a Szovjetunióba elhurcoltak kárpótlásával (1997/XXIX tv.). Végül 2006-ban még egyszer megnyitották a „kaput” azok előtt, akik valamilyen okból nem éltek e jogukkal, vagy korábban hiányos dokumentáció miatt elutasították ké­relmüket. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium adatai szerint 2006. december 31-éig, mintegy 95.000 kérelem érkezett a hivatalhoz. (http://www.kimisz… )

A magyar kárpótlási törvényekhez képest a jelenlegi Alaptörvény idő­ben leszűkítette a „nemzetiszocialista és kommunista diktatúráknak” ne­vezett korszakot: 1939 helyett 1944-re teszi a kezdetét. Ebből következik, hogy egy esetleges újabb kárpótlás esetén szűkebb lenne a potenciális kérvényezők köre is. A korábbi szakaszhatár egyébként teljes mértékben egybeesett a lengyel és a cseh-szlovák gyakorlattal. De úgy tűnik, a kormány nem is szándékozik további (anyagi jellegű) kárpótlást nyújtani a „diktatúra” áldozatainak. Erre utal az Átmeneti Rendelkezések egy be­kezdése, amely úgy fogalmaz: „minden magyar polgár, aki a kommunista diktatúrával szemben ellenállást tanúsított, akit a diktatúra kiszolgálói em­beri méltóságában és jogaiban megsértettek vagy igazságtalanul üldöz­tek, ha e jogsértésekben nem vett részt, elismerést és erkölcsi elégtételt érdemel”. Ugyanakkor minimális kiskaput mégis hagytak a döntéshozók az anyagi kártalanításra is, ha sikerül elfogadniuk olyan törvényt, amely az egykori állampárt még élő vezetőinek nyugdíjcsökkentését írná elő, akkor az abból befolyt összeget fordítanák e célra. Nem kérdéses, hogy ez minimális mértékű juttatás lehet csupán.

A csehszlovák gyakorlathoz képest későn, de a lengyelt jóval meg­előzve került elfogadásra az első lusztrációs törvény (1994/XXIII tv.). Jellemzően az első jobboldali többségű parlament működésének utolsó napjaiban. Eszerint ellenőrizni kellett, hogy bizonyos állami funkciókban lévő személyek hivatásos – nyílt vagy „szigorúan titkos” – állományú tisztként teljesítettek-e szolgálatot a volt BM III/III Csoportfőnökségnél, illetve elődeiknél, adtak-e a hálózati feladatok vállalására vonatkozó, saját kezűleg aláírt nyilatkozatot, és adtak-e jelentést vagy kaptak-e tevékenységükért illetményt, prémiumot, illetőleg kedvezményt, vagy teljesítettek-e szolgálatot 1956-1957-ben karhatalmi alakulatban; be-töltöttek-e olyan politikai vagy állami tisztséget, amelyben a BM III/III feladatkörébe tartozó adatokról döntéseikhez tájékoztatást kaptak, illetve tagjai voltak-e a Nyilaskeresztes Pártnak. Az Alkotmánybíróság számos pontban bírálta a törvényt, szerinte több alapjogot is sértett, néhány paragrafust meg is semmisített. Az AB kimondta, hogy „a lusztráció nem utólagos igazságtétel, de nem is kifejezetten a múlt feltárására törekszik”. A törvényt később számos alkalommal módosították. Egyik legnagyobb hiányosságán azonban nem változtattak: kizárólag a belső elhárításra, azaz a III/III-as csoportfőnökségre korlátozta az átvilágítást. A másik vitatott pontja pedig az ún. közvélemény-formálókat érintette. A 2000-ben elfogadott új törvényben az átvilágítandók körét kibővítették a sajtó azon szereplőire, akik „a politikai közvélemény alakítására közvetve vagy közvetlenül befolyást gyakorolnak” (2000/XCIII tv.). Ezzel évekkel megelőzte a magyar parlament a lengyel jogalkotókat, Varsóban ugyanis csak a Kaczynski által vezetett koalíció idején (2005-2007) hoztak ha­sonló tartalmú törvényt.

Az 1996-os módosítással létrejött a Történeti Hivatal azzal a céllal, hogy „az iratok kezelésére, őrzésére speciális szabályokat kell megálla­pítani, célszerű, hogy e feladatokat a Kormánytól és a Belügyminisztéri­umtól teljesen független, önálló szervezet végezze”. E kezdeményezés szintén évekkel megelőzte a csehszlovák és a lengyel folyamatokat. A szabályozás legnagyobb – máig ható – hibája, hogy a jelenlegi nem­zetbiztonsági szolgálatokra bízta, hogy milyen iratokat ad át a TH-nak. 2001-ben a Hivatalt állami szaklevéltárrá minősítették át (2001/XLVII tv.). A legfontosabb változást az irategyesítés jelentette: a nem jogállami titkosszolgálatok és a jogállami titkosszolgálatok iratait egyesítették. Majd 2002-ben az áldozatok információs kárpótlása feltételeinek megte­remtése érdekében a TH-ból létrehozták az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát (2003/III tv.). A törvény fontos megállapítása, hogy az előző korszak titkosszolgálati iratai nem tekinthetők államtitoknak, ezért minősítésük megszűnik. Ennek ellenére még ma is igen nehéz a hivatásos történész számára is a kutatás. Végül 2007 nyarán kor­mányrendelettel felállítottak egy Szakértői Bizottságot Kenedi János vezetésével. Mivel a Bizottság jelentése nyilvános, és az eddigiek közül a legalaposabban mutatja be a jelenlegi helyzetet, ezért itt nem szüksé­ges a témát bővebben tárgyalni. A Bizottság munkája ugyan nem volt teljesen szabad, nem vizsgálhatták például a nyilvántartásokat, illetve azok kezelési módjait 1990. február 14-e után. Nem tudta a Bizottság el­érni, hogy a mágnesszalagokra rögzített információkat teljes egészében megismerhessék. Ez azonban szintén politikai akaraton múló kérdés, nem pedig szakmai. A parlamenti többség egyetlen törvénymódosítással rendezhetné a helyzetet.

Összegzés

A felvázolt törvényhozási folyamatokból egyértelműen látszik, hogy Ma­gyarország nem maradt le a „múlttal történő szembenézés” terén Cseh­országtól és Lengyelországtól. Nincs cseh(szlovák) és lengyel példa, amit követnünk kellene e téren. Minden országban úgy alakultak a dolgok, ahogy az a belső folyamatokból, sajátosságokból következett. Nem is erről van szó. Az Alaptörvényből és az Átmeneti Rendelkezésekből egy­értelműen kiolvasható, hogy a FIDESZ-KDNP kormánykoalíció kizárólag a saját hatalmának legitimálása és a nemzeti tőkésosztály védelme érdekében foglalkozik a kérdéssel. Gazdasági siker hiányában, és a neo­liberális gazdaságpolitika kilátástalansága miatt nincs más lehetősége a kormánynak, mint hogy a politikai eszköztár teljes arzenálját felvonultatva birtokba vegye a múltat, s önmagát tegye meg a nemzet egyetlen legitim politikai erejévé. Ezért kell kiiktatni minden olyan hagyományt és politikai tényezőt, ami e terv akadálya lehet. Nem a múlt megismerése a fontos számukra, hanem minden alternatív gazdasági és politikai elképzelés­sel történő leszámolás, illetve azok jövőbeni kialakulásának törvénnyel való megakadályozása. A jobboldali erők ma azon dolgoznak, hogy egy homogén történelmi tudattal rendelkező társadalmat alakítsanak ki, még akkor is, ha ez a tudat hamis lesz. A cél az alternatív gondolat megbé­lyegzése és eltiprása. Rendkívül veszélyes ez a történelemtudományra és a nemzeti önismeretre nézve is. Előbbit tekintve, mi értelme a törté­nész munkájának, ha kérdéseket sem tehet fel, hiszen a válaszokat már alkotmányba vésték? Utóbbit nézve pedig, milyen társadalom lesz az, amelyik egy adott politikai erő hamis mítoszain fog felnőni? Aki egy kicsit ismeri a történelmet, az pontosan tudja erre a választ.

Van azonban ennek a felfogásnak egy államelméleti vonatkozása is, amely az államrezon („raison d'état”) problémáját érinti. Minden államférfi előtt ott áll az állami önfenntartás és növekedés kényszere, és „az államrezon szolgáltatja a növekedés módjait és céljait”. Friedrich Meinecke német történész Machiavelli nyomán kifejtett államrezon felfogása szerint „minden állam számára, minden pillanatban az állami cselekvésnek egy eszményi pályája, egy eszményi államrezon létezik”. E jog gyakorlása mindenkit megillet a történelemben. A rendszerváltás utáni antikommunista politikai gondolkodás ezt a jogot elismeri ugyan, különösen önmagára vonatkoztatva, csak az államszocialista rendsze­rekkel tesz kivételt. Automatikusan úgy kezeli, mint amelyet nem illet meg az államrezon védelme és gyakorlása. Meinecke azt írja, hogy az „államrezon eredete két forrásra vezethető vissza, az uralmat gyakorlók személyes hatalomvágyára és az uralt nép szükségleteire, mely azért tűri a hatalmat, mert ellenszolgáltatást kap érte, s a maga látens ha­talmi és életösztönei által az uralmon lévők hasonló ösztöneit táplálja. Az uralkodót és az alattvalókat közös kötelék, a közösség ősi emberi szükséglete köti össze.” A rendszerváltás utáni jobboldali antikommu­nista kormányok – és ebben most élen jár a FIDESZ­-KDNP­–kormány – önkényesen úgy értelmezik az államszocialista rendszereket, hogy ezt a „közös köteléket” eltagadják, s kizárólag a kommunisták hatalmi ösztöneire helyezik a hangsúlyt. Ma már nincs a térségben olyan komo­lyan vehető történész, aki elfogadná ezt a fekete-fehérre leegyszerűsített képletet, viszont a térség jobboldali kormányainak propagandagépezete időről-időre ezt sulykolja a tömegekbe, egyre inkább ez jelenik meg a közoktatásban is. A mai magyar kormány „történet-politikája” tehát tel­jes mértékben beleillik az eddigi folyamatokba, és ma úgy látszik, hogy Közép-Európában a legradikálisabb forgatókönyvet szeretné megva­lósítani. Lengyelországban nem véletlenül tekint a radikális jobboldali Jaroslaw Kaczyński példaként Orbán Viktor politikájára. Más kérdés, hogy Varsóban ezek a politikai erők régóta és stabilan ellenzékben vannak (egyelőre).

Természetesen nem arról van szó, hogy semmin nem kell és nem sza­bad változtatni. Lehet változtatni az egykori állambiztonság ügynökeinek nyilvánosságra hozatali szabályain. A cseh és a lengyel gyakorlathoz hasonlóan létre lehet hozni egy internetes adatbázist, amely tartalmaz­hatná az összes egykori együttműködő nevét. Azon is lehet vitatkozni, hogy kikre terjedjen ki a nyilvánosság, illetve kikre nem. Elfogadható érvelésnek látszik, hogy az „állami feladatot ellátók” adatai nyilvános adatok (ezt az AB is megerősítette), tehát ebből a szempontból nem lehet különbséget tenni egy állambiztonsági tiszt vagy ügynök és egy volt párttitkár között. Ha utóbbi adatai nyilvánosak, akkor az előbbieké is az kell hogy legyen. Ezen érvelés szerint a jogállamnak jogában áll felülbírálni még a saját korábbi titkosításra vonatkozó döntéseit is, és nyilvánosságra hozhatja minden alkotmánysértés nélkül e személyek adatait. Tehát elviekben semmi nem akadályozhatja ma sem azt, hogy minden ügynök neve és adatai nyilvánosak legyenek. A kollektív múlt megismerése és az információs önrendelkezési jog közérdek. Más kér­dés, hogy ennek milyen társadalmi és tudományos hozadéka lenne. A cseh és a lengyel tapasztalatok azt mutatják, hogy társadalmilag káros is lehet, tudományosan pedig semmilyen új eredményre nem juthatunk ezáltal. A történészt a folyamatok, a mechanizmusok foglalkoztatják, nem pedig nevek sokasága. Az amúgy is „beteg” magyar társadalom számára pedig nem biztos, hogy újabb sebek feltépése, újabb gyűlölködéshez vezető döntés szükséges.

Törvénymódosítással lehet könnyíteni a történészkutató munkáját is: ne a bíróság állapítsa meg minden egyes esetben, hogy valaki együtt­működött-e az egykori szolgálatokkal vagy sem, bízzák ezt a szakér­telemmel bíró történészekre (a jelenlegi jogszabályok keretei között szinte senkiről nem lehet kimondani, hogy ügynöke lett volna az egykori állambiztonságnak, lásd: Ungváry-Kiss ügy). Az iratmegsemmisítések és az iratok feldolgozatlansága miatt rendkívül nehézkes legalább két külön­álló forrást találni ugyanarra a személyre vonatkozóan. A mai szabályok szerint még az sem minősül ügynöknek, akinek a saját kézzel aláírt be­szervezési lapja megtalálható. Ilyen korlátozásokról sem a csehszlovák, sem a lengyel jogalkotásban nem tudunk. A jelenlegi kormány azonban éppen szigorítani szeretné a kutathatóságot azzal, hogy megszünteti az ÁBTL szakmai kuratóriumát és egyetlen személy kezébe adja a jogot, hogy eldöntse, ki kutathat és ki nem.

Egyáltalán nincs szükség azonban újabb vizsgáló (?) bizottságra, az ún. Kenedi­–bizottságok a lehető legalaposabban végezték el a munkáju­kat. És végül, semmilyen szakmai érv nem szól a tervezett Nemzeti Em­lékezet Bizottság létrehozása mellett sem. A jelenlegi folyamatokat látva és az Átmeneti Rendelkezésekben lefektette jövőbeni céljait tekintve („a Nemzeti Emlékezet Bizottsága feltárja a kommunista diktatúra hatalmi működését, a kommunista hatalmat birtokló személyek és szervezetek szerepét, és tevékenysége eredményeit átfogó jelentésben, valamint további dokumentumokban közzéteszi”) világos, hogy nem a történelem megismerése, hanem a történelem (a jobboldali erők vélt, vagy valós ellenségeinek) kriminalizálása lesz tevékenységének fő eleme. Reméljük nem így lesz!

Irodalomjegyzék

Az idézett törvényeken kívül a tanulmányhoz felhasználtam a következő írá­sokat:

A Kenedi-bizottság jelentése. (2008) Budapest, http://mek.oszk.hu/08400/08450/08450.pdf (Letöltve: 2012. 05. 12.)

David, Roman 2011: Lustration and Transitional Justice. Personnel systems in the Czech Republic, Hungary, and Poland. Phiadelphia, University of Penn­sylvania Press

David, Roman: Zákon o protiprávnosti komunistického režimu nebo Právní zásady uznávané civilizovanými národy? 01.11.1999. http://www.obcinst.cz/clanek.asp?id=620 (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Elster, John 1998: Coming to terms with the past. A framework for the study of justice in the transition to democracy. European Journal of Sociology, 1998. vol. 39. 7-48.

Eyal, Gil 2003: The origins of Postcommunist Elites. From Prague Spring to the breakup of Czechoslovakia. London – Minneapolis, University of Minneapolis Press

Jan, Rokita – Antoni, Dudek 2005: Raport Rokity. Sprawozdanie Sejmowej Komisji Nadzwyczajnej Do Zbadania Działalności MSW. Kraków, Arcana

Kaszás Péter 2003: A csehországi példa. Elnökválasztás előtt a kelet-közép-eu­rópai mintaállam. Magyar Nemzet, 2003. január 2. http://mno.hu/migr_1834/a-csehorszagi-pelda-722192 (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Kende Péter 2000: Igazságtétel. Beszélő, 5. évf. 3. sz. 86-89.

Łazarewicz, Cezary – Janicki, Mariusz 2011: Zbrodnia, kara i odszkodowania. Polityka, Nr 50. 2011. december 7. 16-18.

Mayer, Françoise 2011: Češi a jejich komunismus, paměť a politická identita. Praha, Argo

Meinecke, Friedrich 2003: Az államrezon fogalma. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. (Szerk.: Takács Péter), Budapest, Szt. István Társaság, 2003. 71-90.

Mitrovits Miklós 2009a: A hadiállapot és a „Jaruzelski-per”. Egyenlítő, VII. (2009) 12. sz. 32-35.

Mitrovits Miklós 2009b: Szembenézés a múlttal – Lengyelország története (1956-1989). Historiográfiai megközelítések. Múltunk, 54. évf. (2009) 4. sz. 122-153.

O stanie wojennym. W Sejmowej Komisji Odpowiedzialności Kostytucyjnej. Sprawozdanie komisji i wniosek mniejszości wraz z ekspertyzami i opiniami historyków. (1997) Warszawa, Wydawnictwo Sejmowe

Radburch, Gustav 1946: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. Süddeutsche Juristenzeitung, 1946. 105-108.

Ripp Zoltán 2003: Az ötvenhatos hagyományok és a politika. Mozgó Világ, 29. évf. 2003. 8

Sortüzek- 1956. (1993) (Szerk.: Kahler Frigyes), Budapest, IM

Ügynökök és akták. Nemzetközi konferencia az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról. (2003) (Szerk.: Halmai Gábor), Budapest, Soros Alapítvány

http://www.abscr.cz/cs/vyhledavani-evidencni-zaznamy?language=cs&page=evi dencni-zaznamy (Letöltés:2012. 05. 12.)

http://www.kimisz.gov.hu/hivatalunk/hivatal.html?query=s%C3%A9relmei (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Mivel maga Marx sohasem járt moziban – évtizedekkel a mozgókép feltalálása előtt élt -, a konferencia címe széleskörű képzettársítást engedélyezett a résztvevőknek. Az előadók egészen durva leegyszerű­sítéssel kétféle módon közelítettek a témához. Egy részük a szocialista elkötelezettségűnek amúgy nem nevezhető filmekben és filmtípusok­ban igyekezett felmutatni a marxi filozófia hatását, mások a szocialista országokban készült, illetve a szocialista forradalmakhoz kapcsolódó alkotásokat elemezték.

A konferencia bevezető előadását a londoni John Hyutnik professzor tartotta két „polgár”, Marx és az Aranypolgárban szereplő Kane alakjának felvillantásával. A marxi életműről több könyvet publikáló professzor A tőke angol fordításának vitriolos kritikájával kezdte előadását, s azt is megtudhattuk tőle, hogy maga Marx szerint a tízedik fejezettel érdemes a nagy mű elolvasását kezdeni. Hosszan fejtegette, hogy az eredeti tőkefelhalmozásra [original accumulation] az angol irodalomban a félrevezető primitive accumulation kifejezés rögzült a rossz fordítások nyomán. Orson Welles Aranypolgára (angol eredetiben egyszerűen Ci­tizen Kane) az ő értelmezésében ezt az eredeti tőkefelhalmozást jeleníti meg, a tőke mindenhatóvá válását mutatja be egyetlen személy életén keresztül. Kane modellje William Randolph Hearst, a múlt századelő sajtómogulja volt, aki a példányszám emeléséért háborúkat tudott ki­robbantani, s a csatamezőknél nem sokkal békésebb New York-i zenei életben is érvényesítette akaratát. Welles ebben a világhírű filmjében könyörtelen analízisét adja a kapitalizmusnak, s azt is bemutatja, hogy a tőkés kézben levő médiabirodalmak hogyan élnek vissza az úgyneve­zett „sajtószabadsággal”, és miként manipulálják a közvéleményt. Nem véletlen, hogy Hollywood feketelistára tette Wellest. Bár ezt nyíltan nem mondta ki, Hyutnik professzor végeredményben azt boncolgatta, hogy a marxizmussal nyíltan nem azonosuló Orson Welles a marxizmus és A tőke szellemében jeleníti meg az amerikai imperializmus „hőskorának” egyik legismertebb formálóját.

A plenáris előadás után panelekben folytatódott a konferencia, párhu­zamosan három futott belőlük, s összesen huszonnyolc tematikus panelt raktak össze a szervezők. Valamiképp az aranypolgáros nyitó előadás gondolatmenetét követték azok az előadások, amelyek a kapitalista filmpiac jellegzetes produkcióiban próbálták meg felmutatni a marxizmus – vagy legalábbis egy ösztönösen baloldali ideológia – nyomait. Lelkes teoretikusok a sci-fi műfajában, így például a Mátrixban is felfedezni véltek ilyen hatást. A legelegánsabb – bár erősen vitatható – előadást e vonulatban az aberystwythi egyetem emeritus professzora, Martin Baker tartotta. Ő és kutatótársai A Gyűrűk ura című kultuszfilmre beérkezett, mintegy huszonötezer nézői véleményt dolgozták fel. Baker professzor szerint A Gyűrűk ura a marxizmushoz hasonlóan reményt sugároz né­zőinek, azt mutatja be, hogy az egyszerű emberek is bátrak lehetnek, és ellenállhatnak a világ gonosz erőinek. A film „szekuláris vallásossága” ilyen értelemben egy jobb jövőbe vetett hitet, és az érte való küzdelem értelmét juttatja el sok millió olyan nézőhöz, akik sohasem néznének meg elvont művészfilmeket. Én annak idején öt perc után kikapcsoltam a tévében A Gyűrűk urát, s abból az öt percből is a nyomasztó unalom és a történet bugyutasága maradt meg bennem. Elég hosszú ideig vol­tam filmkritikus ahhoz, hogy felismerjem, mi a kommersz – legalábbis számomra, az én ízlésemnek. Vitába is keveredtem a professzorral, azt fejtegettem, hogy az efféle kommersz sokkal inkább leszereli, mintsem felkelti a világ megváltoztatásának vágyát az úgynevezett „egyszerű nézőkben”. Válaszul azt a tetszetős, de számomra megkérdőjelezhető kijelentést tette, hogy nincs objektív mércéje az esztétikai értéknek, s szerinte még a Sylvester Stallone főszereplésével készült, szuper-holly­woodi Dredd bíró is az igazságosabb világ iránti igényt elégítette ki. Itt abbahagytam a vitát.

Az emeritus professzor után egy diák következett, a londoni egyetemen tanuló Hiu M. Chan, aki „Egy amerikai szocialista Sanghajban” címen Charlie Chaplin kínai népszerűségéről tartott érdekes előadást. Egészen friss, 2011-es felmérések szerint is Chaplin a legismertebb amerikai „celeb” Kínában, még Bill Gates-nél is sokkal többen ismerik a nevét. Míg a kommunisták 1949-es hatalomátvétele után a legtöbb amerikai film eltűnt a mozikból, Chaplin filmjeit évtizedeken át, átütő sikerrel vetí­tették. Nem meglepő módon Chan szerint (is) az 1936-os Modern időkről mondható el leginkább, hogy már-már marxi eszközökkel elemzi a kapi­talista kizsákmányolást és elidegenedést. Az előadás párhuzamot vont a Modern idők és az 1949-ben, közvetlenül a kommunista hatalomátvétel után készült, Híd című kínai film között is. (Ez utóbbit sajnos az előadón kívül senki sem látta a konferencia résztvevői közül.)

Az egyértelműbben szocialista tematikájú vagy irányultságú filmekről szóló előadások közül a brit baloldali értelmiség örökzöld nagy toposzá­ról, a spanyol polgárháborúról szólók voltak a legizgalmasabbak. Alan Sennett a manchesteri egyetemről a köztársasági Spanyolország ügyét a mozikban és filmtékákban sok évtizede töretlen szépséggel népszerűsítő dokumentumfilmet, Joris Ivens The Spanish Earth [A spanyol föld] című alkotását elemezte. (A film narrátorra egyébként Orson Welles volt, ami a szocialista ügy melletti bátor kiállásnak számított 1937-ben.) Magam is emlékszem egy régi vetítésre a műegyetemi filmklubban, amikor bal­oldalinak aligha nevezhető évfolyamtársnőm is könnyekig meghatódott a film poézisén. Alan Sennett nem sokat törődött az efféle érzelmekkel, azt bizonygatta, hogy a baloldali kultuszfilmnek számító alkotás valójában keményen sztálinista propaganda. Jellemző epizódként felvillantotta a filmben lendületes forradalmárként megjelenő és nagyszerű szónoklatot kivágó Comandante Carlos pályafutását. Carlos parancsnok, eredeti ne­vén Vittorio Vidali a KGB-vel együttműködve sok, gyanúsnak bélyegzett kommunistát és más forradalmárt gyilkolt meg a spanyol polgárháború „belső frontján”, könyörtelen hóhéra volt a nem-sztálinista köztársasági harcosoknak. Később Trockij mexikói meggyilkolásában is közreműkö­dött. A rövid életű Trieszt Szabad Terület Kommunista Pártja vezetőjeként a Sztálin-Tito konfliktusban Sztálin mellé állította a pártot. A sokszoros gyilkos hosszú ideig az olasz parlament kommunista képviselője is volt, végül ágyban, párnák közt halt meg.

A sztálinista (noha megejtően szép és magával ragadó) A spanyol föld méltó ellenpontja Ken Loach Land and Freedom [Föld és szabadság] című, Magyarországon is ismert filmje. A George Orwell írásai alapján készült filmet John Cunningham, a sheffieldi egyetem oktatója elemez­te. John Cunningham nem ismeretlen az Eszmélet köre előtt sem, a bányászból munka közbeni tanulással értelmiségivé vált, rokonszenves tanár a kilencvenes években közel egy évtizedet Magyarországon töltött. Loach filmje arról szól, hogy a kommunizmus nem azonos a sztálinizmussal. A spanyol, leginkább trockistának nevezett P.O.U.M ezt próbálta megjeleníteni, s tagjait egyforma kegyetlenséggel üldözték előbb Sztálin, majd Franco pribékjei. A film legérdekesebb jeleneteinek Cunningham – másokkal együtt – a kollektivizálásról szóló vitákat ne­vezte. Ken Loach, a talán legismertebb és ma is aktív baloldali brit film­rendező a Skót Szocialista Párt támogatójának számít, s ez a filmje is a szabadságpárti antikapitalizmust hozza emberközelbe. (A prestoni baráti beszélgetéseken többször is elhangzott, nem skótoktól, hanem született angoloktól, hogy a brit baloldalon belül ma leginkább a skótokra érdemes odafigyelni. S ha Skócia esetleg valóban független lesz, akkor jó esély van arra, hogy erősen szociális állammá váljon.) Az előadó személyes élményeként mesélte el, hogy amikor egyik idősebb rokona meghalt, bőröndjében régi újságkivágásokat találtak. A harmincas évekből még a sztálinista Daily Worker-ből, de 1945 után – miután „felvilágosult” – már csak trockista lapokból.

A skót David Archibald a glasgow-i egyetemről Ken Loach legújabb filmjét, az idén bemutatott The Angel's Share-t elemezte, s beszélt Loach-csal folytatott interjújáról is. Ken Loach kétségkívül a mai európai filmművészet egyik legnagyobb és egyben elkötelezett szocialistának maradt alkotója, életművét érdemes lenne a hazai baloldal még létező fórumain rendszeresen bemutatni és megismertetni.

Steve Connor, a leeds-i egyetem PhD hallgatója Uli Edel 2008-ban for­gatott, A Baader-Meinhof komplexum című filmjét elemezte. Dolgozatát arra a gondolatra építette, hogy a rendező a Baader-Meinhof csoport történetével kapcsolatban olyan módon ábrázolja az elidegenedést, ami a marxi elidegenedés-fogalom elmélyítése és kiterjesztése. Akit ez az elméletieskedés nem győzött meg, az is élvezhette az előadás – videó-betétekkel illusztrált – folytatását, amely a filmet Arthur Penn Bonnie és Clyde című filmjével állította párhuzamba. Noha persze Andreas Baader és Ulrike Meinhof nem voltak szeretők, Baadernek a csoportból köztudottan Gudrun Ensslin volt a szerelme, a párhuzamos jelenetek összeválogatása kétségkívül szellemes. A német rendező jellegzetesen hollywoodi eszközökkel dolgozta fel a Vörös Hadsereg Frakció küzdelmét és az ellene folytatott, példátlan intenzitású rendőri­-titkosszolgálati hadjáratot, s így a két filmet illetően valóban indokolt a párhuzam a Bonnie és Clyde-történettel. Ez a közelítés persze arra is alkalmas, hogy elfelejtesse a lényegi különbséget. Bonnie és Clyde közönséges rablógyilkosok voltak, akikből a bulvármédia csinált hőst, míg Baaderék rossz és védhetetlen eszközökkel, de egy igazságosabb világ igézetével merültek bele az erőszak önpusztító spiráljába. De nyilván ez a csúsztatás is kellett ahhoz, hogy a német filmet Oscar-díjra jelöljék, ami bizonyosan nem fordulhat elő Ken Loach mélyen szocialista elkötelezettségű filmjeivel. Edel filmje ugyanakkor érzékenyen rögzíti a televízió, mint kiemelt, mindent meghatározó médium jelentőségét a hetvenes években (ma az internet, a mobiltelefon és ezek összekap­csolása sokat elvesz a tévé elsődleges hírközlő funkciójából). A csoport tagjai többnyire a tévék rendkívüli adásaiból értesülnek társaik sikeres vagy sikertelen akcióiról, sőt, Gudrun Ensslin nagy szerelmét, Andreas Baadert is egy tévéhíradóban látja meg először, ahogy a néző Ulrike

Meinhoffal is mint afféle értelmiségi tévébeszélgetések résztvevőjével találkozhat a film elején.

A kétnapos konferencia legerősebb blokkját az egykorvolt Jugoszlávia filmjeire – s magára az önigazgató szocializmus kísérletére – való emlé­kezés jellemezte. A konferencia főszervezője, a lengyel Ewa Mazierska bevezetőjében el is mondta, hogy amennyire örül a poszt-jugoszláv előadók impozáns jelenlétének, annyira sajnálja, hogy Lengyelországból vagy az egykori Csehszlovákiából senki sem mutatott érdeklődést a kon­ferencia témája iránt. A jelenleg a törökországi Doğuş egyetemén oktató horvát Ana Dević az időközben emblematikus sztárrá (és öntudatos jugoszlávból öntudatos szerbbé) vált Emir Kusturica korai – Jugoszlávia széthullása előtti – filmjeit elemezte, amelyek a jugoszláviai szocializmus törvénytelenségeit, a magánélet és a nyilvános politikai közeg kibékíthe­tetlen ellentétét dolgozták fel. Sajnos vele is vitába kellett bonyolódnom, mert az egész szocialista Jugoszlávia négy és fél évtizedét monolit tota­litárius diktatúraként kezelő felfogásával nehéz lett volna egyetérteni.

A jugoszláv filmművészet talán legnagyobb alkotójáról, a szerb Dušan Makavejevről két értékes előadást is hallhattunk. Dušan Radinović, a londoni egyetem óraadója az 1974-es, több nyugati országban is be­tiltott Sweet Movie-t elemezte. Bár sok filmtörténész úgy látja, hogy e filmjében a frissen Nyugat-Európába emigrált Makavejev a szocializmus mellett a kapitalizmust is elutasítja, a fiatal szlovén kutató fontosabbnak tartja azt, hogy Makavejev a Sweet Movie-ban saját, korábbi, marxista forradalmi meggyőződésével szakít egy libertariánus szemlélet kedvéért. A magával ragadó, de nehezen értelmezhető filmről egyébként a túlzott „marxizálással” aligha vádolható Wikipedia is fontosnak tartja megje­gyezni, hogy egyes elemzők szerint a Sweet Movie esetében „valójában Marx A tőke című, megfilmesíthetetlen művének érzéki filmváltozatáról van szó”. Radinovic idáig nem ment el, de ő is a szocialista ideológiához való viszonyt tartja a film központi témájának.

Egy másik, a változatosság kedvéért még Jugoszláviában betiltott filmjéről, a W. R., avagy az organizmus misztériuma című filmjéről Sezgin Boynik tartott előadást. Sezgin Boynik fiatal koszovói török, aki jelenleg a finnországi jyváskylái egyetemen PhD-zik a jugoszláv film 1963-1972 közti történetéből, de már társszerkesztője volt egy Pristinában megjelent könyvnek, amely a művészet és a nacionalizmus viszonyát elemezte. Boynik értelmezésében Makavejev „cine-marxizmusa” mindig két fogalom antagonisztikus dualizmusára épül: konkrét/absztrakt, egyéni/közösségi, spontán/szervezett. E filmben a kettősséget a titói Jugoszlávia „vidám­ságát, szabadságszeretetét és nem-dogmatikus kommunizmusát” (ezek a koszovói anarchista diák szavai) megjelenítő Milena, és a Szovjetunió merevségét és totalitarizmusát megtestesítő Vlagyimir képviseli. A film kulcsjelenetében Vlagyimir a nagy példakép, Lenin szavait idézve megüti Milenát, majd Sztálinnal azonosul. Az érzéki és horrorisztikus elemekben gazdag film a Sweet Movie-val együtt a szocialista gondolat újraértelmezésének látványos – Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert – kísérlete.

Az egykori jugoszláv mozi másik nagy alkotója, Zelimir Zelnik szemé­lyesen is megjelent Prestonban. Életművének ismertetője, az amerikai – de jelenleg Belgrádban élő és dolgozó – Greg DeCuir így abba a helyzetbe került, hogy előadását annak „tárgya” jelenlétében tarthatta meg. Sok más értelmiségivel szemben, akik idővel hátat fordítottak fiatalkori baloldali meggyőződésüknek, a hetvenesztendős Zelnik meg­maradt elkötelezett, marxista művésznek. A fiatal DeCuir értelmezésé­ben Zelnik korai dokumentumfilmjei azt a fajta „módszeres marxizmust” képviselték, amely Lukács György szellemében a marxi „ortodoxiához” való visszatérés zászlója alatt valójában ellenzéki és kritikus hangvételt jelentett az államszocializmus dogmáival szemben. Zelnik – aki egészen fiatalon, 1969-ben a Berlinale Arany Medvéjét is elnyerte – többek között izgalmas dokumentumfilmet készített a belgrádi diákokról, akik 1968-ban elfoglalták a Belgrádi Egyetem filozófiai karát, amit „Marx Károly Vörös Egyetem”-nek neveztek át. Ugyancsak dokumentumfilmben dolgozta fel a fiatalkori hajléktalanságot, és a dogmatikus marxisták által „eltűnőben levőnek” tartott falusi parasztfiatalság életét. Zelnik egyébként Újvidé­ken él, vajdasági magyar munkatársai és barátai vannak, s időnként megjelenik magyarországi alternatív fesztiválokon is. (Zelnik 1942-ben náci koncentrációs táborban született, egy szerb kommunista anya és egy szintén kommunista szlovén apa gyermekeként, 1945-re mindkét szülőjét kivégezték a fasiszták. Fiának az Attila Hasszán nevet adta, jeleként annak, hogy ő – sajnos ezzel kisebbségben maradt – bízott a jugoszláviai népek „testvériségében-barátságában”.)

A konferencia keretében bemutatták Zelnik egész estés filmjét, a dokumentarista elemeket játékfilmes eszközökkel vegyítő A kapitalizmus régi iskolája (2009) című nagyszerű alkotását. A film a mai szerbiai mun­kástiltakozásokat – a munkásaikat meglopó gyárosok elleni fellépést, a gyárak kisajátítását, a földek önkényes elfoglalását és szövetkezetek ala­kítását – mutatja be. Az átgondolatlan és tisztességtelen privatizáció sok esetben olyanok kezébe juttatta a gyárakat és földbirtokokat, akik nem voltak képesek megtartani a munkahelyeket, elzavarták a dolgozókat, és apránként túladtak a termelési eszközökön. Ilyesmi persze nem csak Szerbiában fordult elő, de gyárfoglalásokra, úttorlaszokra, szervezett munkástiltakozásokra ismereteim szerint a rendszerváltó országok közül csak ott került sor. Legalább egy esetben, a Jugoremedija gyógyszergyár esetében sikeresen, a gyár hosszú küzdelem után a munkások tulajdo­nába került, eredményesen termel, bár az ellenérdekelt pénzügyi körök igyekeznek ellehetetleníteni a működését. Zelnik filmje némi fekete hu­morba csomagolja a munkástiltakozásokat, fiatal anarchista értelmiségiek próbálnak „proletár öntudatot” ültetni a kompromisszumokhoz szokott és óvatos munkások tudatába. Bár komikus elemeket is látunk, azt nyil­vánvalóvá teszi, hogy szerinte a radikális baloldali értelmiségnek és az öntudatos munkásságnak össze kell fognia a rablóprivatizáció ellen. A filmet követő beszélgetésen Zelnik a Munkástiltakozások Koordinációs Bizottsága (KORP) tevékenységétől is beszélt.

A konferencián magam is előadó voltam, „Kiáltvány a moziról – Forra­dalom és Analízis” című dolgozatomban arról beszéltem, hogy a filmmű­vészeten belül is érdemes distinkciót tenni a marxi értelemben vett kritikai elemzésre törekvő alkotások és a direkten forradalmi, lenini szellemben agitatív filmek között. Míg az utóbbiak lehetőségei napjainkban behatárol­tak, a kapitalizmus kritikai elemzésére és egy értelmesebb jövő felmutatá­sára nagyon is lenne igény. Előadásomban a nemzetközi példák mellett a magyar szocialista mozi hagyományait is felidéztem a Tanácsköztársaság filmműhelyétől az Állami Áruház-szerű „operett-baloldaliságon” át Kovács András Falak című, elkötelezetten kritikus remekléséig.

A konferencia huszonnyolc paneljének valamennyi előadását lehetet­len felidézni. A téma gazdagsága, az előadók (emeritus professzoroktól egyetemi hallgatókig) lelkesedése és persze a kritikus marxizmus fogy­hatatlan szellemi potenciálja a szervezőket arra sarkallja, hogy meg­próbálkozzanak egy időszakos (természetesen angol nyelvű) folyóirat, „Journal” alapításával is, amely folyamatosan foglalkozna a marxizmus és a mozi kapcsolatával. Akit érdekel a project és szeretne bekapcso­lódni az esetleges (szponzorok nélkül aligha megvalósuló) munkába, az keresse közvetlenül Ewa Hanna Mazierskát a Lancashire-i egyetemen. E-mail címe: EHMazierska@uclan.ac.uk

A bajoknak több azonosítható forrása van. Valószínűleg első helyre kí­vánkozik az a tény, hogy már kibontakozott a globalizálódott világgazda­ságban az a mélyreható és történelmileg példa nélkül álló pozíciócsere, ami a nyugati félteke, az angolszász dominancia és vele együtt egész Európa meghatározó befolyásának a gyorsuló leépülésében manifesz­tálódik. Egy angol betűszó, a BRIC, pontosabban az, amit kifejez, tehát Brazília, Oroszország, India és Kína lett és még inkább lesz (kiegészülve már ma is néhány más „fejlődő” országgal) a felváltója annak, ami Ame­rika felfedezése óta euro-atlanti térség néven, évszázadokon keresztül az emberiség sorsának alakulását irányító erőcentrum volt. Tehát Euró­pában globális léptékben az is lemaradóban van, aki egyébként továbbra is szolidnak mondható növekedési pályán mozog.

A bajok másik, beazonosítható gyökere azoknak a változásoknak az irányában és minőségében található, amik az európai szocialista rend­szerek összeomlását követően, de immár húsz éve, egy egészen saját­ságos belső ellentmondást termeltek ki; hatalompolitikai megfontolásból és akkor még amerikai dominancia jegyében egy olyan 27 tagú Európai Uniót hoztak létre, amelyen belül a különbségek nem hogy fokozatosan csökkennének, hanem kezelhetetlen gyorsasággal növekszenek. Rész­leteibe ennek a jelenségnek éppen ezekben a hetekben bizonyára nem kell belemennünk.

A válsághoz vezető út harmadik tényezőjeként arról kell megemlékez­nünk, hogy az a neoliberális gazdaságpolitika, amit akkori erejével és befolyásával a Thatcher-Reagan kettős zúdított a világra, úgy bontotta meg a kapitalizmus korábbi működési rendjét, hogy a materiális javak és szolgáltatások előállításából keletkeztethető profitot felváltotta a pénzpi­aci manipulációkból származó, elképesztő méretű és régen fedezetlen jövedelemszerzés. Ennek illusztrálására álljon itt két adat: a Világbank kimutatása szerint a világ országainak bruttó társadalmi terméke 2008-ban 45 billió (negyvenötezer milliárd) dollárt tett ki. Az Egyesült Államok pénzügyi felügyeletének (Controller of the Currency) kimutatása sze­rint 2010 első negyedében csak az USA-ban 216.000 milliárdnyi volt a különböző értékpapír-­derivátumok forgalma.

Ezeket a globális összefüggéseket azért említettük a német Die Linke, [a Balpárt] első programjának a bemutatását megelőzően, mert érzékel­nünk kell azokat a viszonyokat és feltételeket, amelyek közepette egy radikális szocialista pártnak ma válaszokat kell keresnie és találnia az adott helyzet kezelésére, és távlatilag a globális kapitalizmus meghala­dására. A Balpárt létrejöttének történetével az Eszmélet olvasói már a 67. számban megismerkedhettek. Most csak felidézzük, hogy 2005-ben, amikor Schröder szociáldemokratái elveszítették a választásokat és kezdetét vette Angela Merkel konzervatív kormányzása, e folyamat „mel­lékhajtásaként” többé nem elhanyagolható parlamenti erőként bejelent­kezett egy Európában mindmáig egyedülálló szocialista formáció, mely ötvözni próbálja mindazt, ami elvitathatatlanul pozitív eredménye a XX. század szociáldemokrata és kommunista pártjainak. A párt folyamatosan szembesíti önmagát a közvélemény előtt is mindazzal, amit meghalad, elvet, vagy éppenséggel megtagad. A közeg – Németország -, melyben ez a munka folyik, ismétlődő válságoktól nem mentes, de a fejlett tőkés országok körében összességében sikeres. Őrzi a változó világgazdaság feltételei között is az egyik meghatározó erejű ország pozícióját, de belül több törésvonal mentén is állandó feszültségben él. Húsz év múltával sem sikerült az egységes államon belül eggyé olvasztani az egykori NDK-t a hajdani Nyugat-Németországgal. Keleten a bérek és a jövedel­mek ma is törvényileg „szabályozottan” alacsonyabbak, mint Nyugaton. De a Nyugaton belül is szakadék keletkezett a szegények és a gazdagok között, részben a változó méretű strukturális munkanélküliség, részben a neoliberális jövedelemelosztási rend felülkerekedése nyomán. Az NDK-ban a nálunk is megvolt szerény, de biztos egzisztenciális körülmények, a régi NSZK-ban pedig a nagyon sikeres szociális piacgazdaság évtize­deken át garantált, szélesen terített jóléti rendszere adta át a helyét egy roppantul hullámzó berendezkedésnek, amelyben a proletariátus helyébe a prekariátus lépett, magyarul: minden, a nem kizsákmányoló osztályhoz tartozó réteg viszonylagos elszegényedése, létbizonytalansága. Nem mellesleg: ezt a tényt a polgári politikai elemzők sem tagadják, és a mai Németország alapvető gondjaként definiálják.

Tipikusnak nem mondható politikai menetrend – ami viszont a fentebb vázoltakból következett -, hogy a Balpárt, megalakulását követően, 2005­ben azonnal bejutott a szövetségi parlamentbe, azóta ugyan hullámzó sikerrel, de mind több tartományi törvényhozásba is bekerült, ám alakuló kongresszusát csak két évvel később, 2007-ben tartotta Berlinben, és további négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2011 őszén a párt vég­leges, ideológiai pozícióit is megfogalmazó programot fogadjon el. Az első mozzanat magyarázata, hogy Schröder neoliberális gazdaság- és szociálpolitikája nyomán a szociáldemokrata párt széles törzsválasztói körben elveszítette támogatóit; s ebben a történelmi pillanatban a szoci­áldemokrata pártelnökségéről tiltakozása kifejezéseképp már korábban lemondott Oskar Lafontaine, a nyugati német baloldal évtizedek óta karizmatikus személyisége megbízható partnerre talált Gregor Gysiben, aki ekkor a keleti „utódpárt”, a PDS első embere volt. Nem kétséges, hogy e két személyiség tekintélye, hitele és szerepe kulcstényező volt és maradt mindmáig. Gysi a demokratikus szabadságjogoknak elköte­lezett kommunista ügyvéd volt az NDK-ban, tehát ilyen értelemben sem Ulbrichtnak, sem Honeckernek nem tanítványa, Lafontaine viszont Willy Brandt egyik legkedvesebb embere, a kapitalizmust nem a történelem kiteljesedéseként látó szocialista.

Ötmillió munkanélküli volt 2005-ben az ára annak, hogy a választók nem egészen 10 százaléka úgy artikulálja politikai véleményét a viszo­nyokról és saját helyzetéről, hogy egy ilyen pártot a parlamentbe küldjön. Ez volt az első, valóban baloldali, szocialista áttörés azt követően, hogy Európában összeomlottak a szovjet érdekszféra országai.

A párt már két éve nem csak működött, hanem Németország egyik politikai tényezője is lett, amikor megtartotta alakuló kongresszusát. Ennek a bizonyos értelemben fordított sorrendnek a magyarázata, hogy az akut társadalmi igény egy antikapitalista pártra előbb vált ténnyé, mintsem, hogy a formáció létre tudott volna jönni. Ne feledjük, hogy az újraegyesítés Németországban úgy ment végbe, hogy a győztes oldal magába olvasztotta a vesztest, és eközben mindent elkövetett azért, hogy az NDK tényleges szocialista vívmányait is megtagadja, és össztűz alatt tartsa nemcsak a bukott Német Szocialista Egységpártot, hanem annak tagjait és a társadalom minden olyan tagját, aki nem volt hajlandó csak és kizárólag hibának, bűnök végtelen sorozatának látni a kudarcba fulladt kísérletet. Miután a Német Szocialista Egységpárt kinyilvánított utódaként azonnal létrejött PDS, a Demokratikus Szocializmus Pártja egyetlen pillanatig sem viselkedett és politizált úgy, mint például az MSZP, időbe telt, amíg az emberek előbb Keleten, később Nyugaton is felismerték benne a prekariátus lehetséges érdekvédőjét.

Másfelől, Nyugaton nem történhetett meg egyik napról a másikra an­nak felismerése, hogy az SPD hátat fordított nemcsak régmúlt marxista hagyományainak és osztálypárt jellegének, mert hisz ez már 1959-ben megtörtént a godesbergi program elfogadásával, hanem feladta a létező kapitalista rendet belülről bíráló, és ily módon jó irányba korrigálni próbá­ló, és ezzel korábban nem lebecsülendő eredményeket elérő irányvonalát is; és 1998-ban, tehát már az újraegyesített országban megszerezvén a kormányhatalmat, a legkeményebb neoliberális gazdaság- és szociálpo­litikát valósította meg. Az SPD baloldalán belül alakult ki az a kezdetben igen szerény létszámú formáció, amely aztán Lafontaine drámai erejű fellépése és útkeresése nyomán vállalta a közösséget a volt kommu­nistákkal.

Különböző élet- és politikai tapasztalatokkal érkezett emberek új politi­kai közösségét kellett megteremteni és ezért döntött úgy mind a két oldal, hogy időt kell adni a homogén és teherbíró tartalom és arculat kialakítá­sához. A „keletiek” – érthető módon – határozottan és gyorsan akarnak olyan irányban haladni, hogy legalább részben, koalíciós partnerként ismét részeivé váljanak a végrehajtó hatalomnak. E törekvésüket csak erősíti az a körülmény, hogy az egykori NDK helyén a legtöbb tartomány­ban a Balpárt sorozatosan a második helyen végez emitt a CDU, amott az SPD mögött. Több tartományban, a fővárosban (Berlinben) hosszabb-rövidebb ideig junior partnerként kormányon is voltak már, illetve vannak ma is. A „nyugatiak” között többeknek a türelmetlensége sokkal inkább a rendszert radikálisan elutasító, szektás, és emiatt reálpolitikailag nem értelmezhető. Állandó, nem is egyszer mérhető politikai veszteséget okozó vitákban, konfliktusokon keresztül jutott el a Balpárt odáig, hogy 2007-ben imponálóan egységes arculatú kongresszusukon ki tudták mondani, hogy a párttá válás procedúrája sikeresen lezárult.

2008-ban természetesen Németországot is utolérték az Egyesült Államokból kiinduló pénzügyi válság negatív következményei, s ez a körülmény felerősítette a Balpárt elfogadottságát nyugaton is. Az eredmény: a 2005-ös választásokon elért 8,7%-nyi szavazat 2009-re 11,2%-nyira duzzadt. Nem mellékes mutatója ennek a folyamatnak, hogy a szociáldemokraták ekkor már a nagykoalícióból is kiestek, a baloldalon belül tovább folytatódott a Balpárt erősödésének tendenciája. A párt – képviselőjelöltjeinek körültekintő kiválasztásával – kezdettől elérte azt, hogy a Bundestagban, a szövetségi törvényho­zásban képviselői minden bizottságban és természetesen a plénumon is magas szakmai színvonalon jelenítik meg és képviselik nézeteiket. Nincs frázispufogtatás, nincsenek hatásvadász, demagóg szónoklatok, s ez a körülmény a polgári médiavilágból is kikényszeríti az informálást a Balpárt politikájáról.

De ez a párt tevékenységének és építésének csak az egyik oldala. A másik a 2011. október 23-án elfogadott pártprogram kidolgozását szol­gáló munka a tagság és a szimpatizánsok folyamatos bevonásával. A polgári oldalról érkező és hosszú időn át gúnyolódó kritika rendszeresen nevetség tárgyává tette azt a tényt, hogy a pártnak nem volt elfogadott programja. De bő négy évi munka, és számtalan, olykor késhegyig menő vita volt az ára annak, hogy amit a két politikai égtáj felől érkezett szocialista meggyőződésű delegátusok Erfurtban végül is elfogadtak, teherbírónak ígérkezik.

A program öt fejezetre oszlik. Az első arról szól, hogy „honnan jöttünk”. A második a jelenkori kapitalizmus, a civilizáció válságtüneteit írja le és elemzi. A harmadik fejezet címe: Demokratikus szocializmus a XXI. században. A negyedik fejezet a baloldali reformprojektekről szól, hat témacsoportra bontva. Ezek közül az első címe: Hogyan akarunk élni? Jó munkát, szociális biztonságot és igazságosságot. A második témacsoport a társadalom demokratikus berendezkedésére vonatkozó téziseket és követeléseket tartalmazza. Ezt a művelődésre és a kutatásra vonatkozó programpontok követik, majd a „zöld” tézisek következnek, tehát a párt törekvései egy szociális-ökológiai rend megteremtésére. A hatodik téma­csoportban tárgyalja a program a béke, a leszerelés, a kollektív biztonság és az emberiség közös fejlődésének a problematikáját.

Az ötödik fejezetben a párt baloldali szövetségi politikája, a neoliberális ideológiával folytatott küzdelem és ezek fórumai, a különböző népképvi­seletek arculatáról és funkcióiról vallott nézetek szerepelnek.

A program kapitalizmuskritikai része nem ismétli meg azokat a XX. század elején megfogalmazott, akkor hiteles, később sematikus dog­mákká merevedett megállapításokat, amelyek mára részben érvényüket vesztették, részben nem is bizonyultak helytállónak. Tehát nem szólít fel a kapitalizmus megdöntésére, mert ez irreális célkitűzés lenne, de bonckés alá veszi mindazokat a jelenségeket – osztályviszonyok, a nemek közötti viszony, magának a rendszernek a belső változásai, különös tekintettel a finánctőke dominanciájára, és az ennek nyomán kirobbant pénzügyi válságokra, a polgári demokratikus rend kiüresedése -, amelyek ma a német viszonyokat és (tegyük hozzá) nem csak azokat jellemzik. Külön kitér az elemzés az új évszázadot kezdettől jellemző világgazdasági válságjelenségekre és azok okaira.

Minthogy a Linke természetesen (!) határozottan és érvekkel alátá­masztva tekint önmaga részben kommunista előéletére, a programnak ez a kapitalizmust elemző része nagyon is szembeötlő módon tér el azoktól a sematikus tételektől, melyek a szovjet kommunista ideológusok szűklá­tókörű, propagandisztikus megközelítése nyomán évtizedekig rányomták bélyegüket a forradalmi szocializmus pártjainak majdnem totális kudarcba torkolló működésére. A program – miközben távlati célként a kapitalizmus meghaladását tűzi ki baloldali feladatként – a rendszer ma érvényes ismérvein belül is radikális változtatásokat ajánl. Tehát nem arra játszik, hogy ma bármilyen realitása is lenne a kapitalizmus megdöntésének.

Példa erre a Linke egyik legmarkánsabb személyiségének, a korábban a párton belüli kommunista platformot vezető Sahra Wagenknecht asszonynak minap, már a program elfogadását követően megjelent könyvé­ből az a követelés, hogy a piacgazdaságot meg kell szabadítani a kapita­lizmustól, miként a tervgazdaságtól a szocializmust kell megszabadítani ahhoz, hogy valóban a versenyre és a teljesítményre épüljön a társadalmi berendezkedés. A magyar olvasónak ezt olvasva természetesen eszébe jutnak azok az 1956-ot követően először teljesen félretett, majd 1968-ban mégis elővett kísérletek a szocialista piacgazdaság megteremtésére, amelyekhez sokban hasonlító megoldások juttatták el a modern Kínát és Vietnamot a gazdasági növekedés immár évtizedek óta tartó példátlan folyamatosságához, úgy, hogy közben a társadalom többsége – minden megmutatkozó feszültség ellenére – állandóan emelkedő pályán tudhatja magát. Ismerve a német társadalom nagyobbik részének mindmáig alap­vetően konzervatív beállítottságát, fölöttébb találó és egyben provokatív is a háború utáni nyugatnémet gazdasági felemelkedés atyjaként tisztelt konzervatív Ludwig Erhard híres követelésének baloldali feltámasztása: Jólétet mindenkinek!

A Balpárt annak tudatában adott önmagának programot, hogy a ma élő németek többségének meghatározó történelmi élménye az a szociális piacgazdaság nyugaton, melynek sikere Európában először szolgált bizonyítékul arra, hogy a kapitalizmus rendszerébe be lehet építeni olyan fékeket és egyensúlyokat, amelyek hosszú időn át alkalmasak a ciklikus válságok negatív következményeinek tompítására. Éppen ez a berendezkedés ment tönkre az angolszász világból kiinduló, de az egész világgazdaságot súlyosan megfertőző neoliberális irányzat felül-kerekedésével, ami Németországban ráadásul párhuzamosan hatott az újraegyesítés önmagában véve is hatalmas terheivel.

A XXI. század demokratikus szocializmusáról vallott felfogása a párt­nak erős szociáldemokrata gyökerekből táplálkozik. Ennek magyará­zata a II. Világháborút követő nyugatnémet berendezkedésben játszott szerepben leli magyarázatát. Mert az SPD, még mielőtt osztálypártból 1959-ben, godesbergi programjával, átértelmezte önmagát néppárttá, tehát olyan politikai formációvá, amely a munkásosztályon túlmenően széles kispolgári rétegek és sok értelmiségi számára is választhatóvá tette a pártot, igen jelentős vívmányokat harcolt ki. Ezek közül a legfon­tosabbak közé tartozik, hogy a régi NSZK-ban szociáldemokrata vezetés mellett egységes volt és maradt mindmáig a szakszervezeti mozgalom. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy a szakmai bontásban zajló, minden­kori bértarifa-tárgyalások során a szakszervezeti érdekvédelem nem volt megosztható, hanem ezen túlmenően az üzemi tanácsok intézménye­sülésével a munka feltételeit, a munkakörülményeket is eredményeket hozó erővel tudta befolyásolni.

Annak már gazdaságpolitikai jelentősége is volt és van, hogy a nehézipar legfontosabb ágazataiban létrejött az úgynevezett paritá­sos beleszólás joga a munkavállalóknak. A nagy részvénytársaságok felügyelőbizottságaiban helye van a munkavállalói oldal képviselőinek is, az operatív cégirányításban pedig jelen van a „munkaigazgató”, akinek beleszólása van az üzleti döntésekbe is. Igaz ugyan, hogy a menedzs­menteken belül ez csak kisebbségi pozíció, de a tulajdonosi érdekeket képviselő többségnek mégis számolnia kell azzal, hogy az Arbeitsdirektor javaslatai, vagy kifogásai mögött rendszerint fenntartások nélkül állnak a munkavállalók.

Noha a régi NSZK-ban soha sem voltak olyan tömegsztrájkok, mint például Franciaországban vagy Olaszországban, kiélezett konfliktushely­zetek ott is előfordultak. A szociáldemokrata politizálás egyik kulcssikere volt az ún. koncentrált akció, ami azt jelentette, hogy országos válsággal fenyegető helyzetekben a mindenkori szövetségi kancellár tárgyalóasz­talhoz kérte a munkaadók és a munkavállalók képviselőjét és addig nem álltak fel az asztal mellől, amíg kompromisszumot nem tudtak elérni.

Ez a roppant hatékony politikai kultúra azért tudott kialakulni, a tőke azért ment bele hatalmának folyamatos politikai ellenőrzésébe és bi­zonyos mértékű korlátozásába, mert a megosztott Németországban a Vörös Hadsereg az Elbánál állt, Nyugat-Európa sok országában erős kommunista pártok működtek, és felismert, a nyugati nagyhatalmak által nyomatékosan támogatott érdek fűződött mindenféle radikálisan szocialista politikai irányzat távoltartásához. A hidegháborús európai szembenállásnak a nyugatnémet társadalom ilyen értelemben a ha­szonélvezője volt.

Ezt a jól bevált, szociális piacgazdaságnak nevezett rendet a tőke abban a pillanatban felborította, amint Európából eltűnt az úgynevezett kommunista veszély. Minthogy a neoliberális profitmaximalizáló gazda­ságpolitika már jelen volt a kontinentális Európában is, amikor 1989-ben a még létező Szovjetunió által sorsára hagyott NDK összeomlott, és az újraegyesítés valójában a szétesett Kelet-Németország gazdasági, politikai és jogi bekebelezéseként ment végbe, a társadalomszerkezeti térkép radikálisan megváltozott egész Németországban.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy programjában a Balpárt sok tekintetben ma nem akar többet, mint helyreállítva korszerűsíteni az egyszer már volt nyugatnémet viszonyokat. Tehát azt, hogy a politikai felépítményhez tartozó intézményrendszer visszanyerje legalább korábbi befolyását, és ne folytatódjék a politikai hatalom térvesztése a globalizá­lódó kapitalizmussal szemben.

A viszonyok mára annyira megváltoztak, hogy e célt néhány radikális, a tulajdonviszonyokat komolyan érintő változtatás követelése nélkül nem lehet elérni. A párt elfogadott programja ebben a vonatkozásban továbbra is egyedülálló a német politikai palettán, holott a nemzetközi pénzügyi, uniós, az eurót és mindezek nyomán a gazdaságot is sújtó válság még Merkel kancellárasszony konzervatív-liberális koalícióját is rákényszerítette olyan lépésekre, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna.

Bankok államosítása, illetve a pénzpiacok szigorú állami ellenőrzése. A Balpárt ezt intézményesíteni akarja, mert programja szerint a nemzetközi pénzügyi válságot kiváltó globális spekulációt csak így lehet ellenőrzés alá vonni. 2011-ben a berlini kormány sorozatosan kényszerült nagy pénzintézetek megmentésére közpénzekből, mert – érthetően – elejét akarták venni az egész pénzügyi rendszer összeomlásának. De hang­súlyozták, hogy ez csak ideiglenes megoldás, és a válság elmúltával ismét privatizálják az állami tulajdonba került pénzintézeteket. A Balpárt programja ezzel szemben azt a követelményt állítja fel, hogy a pénzinté­zeteknek ismét a reálgazdaságot kell szolgálniuk, és nem a materiálisan értelmezhető gazdasági teljesítményt messze meghaladó fináncspeku­lációval sodorni újabb és újabb válságba a világot.

A program szerint ismét napirendre kell tűzni a köz-, a közösségi, a kommunális és a magántulajdon különböző formáinak kialakításával a gazdasági folyamatok demokratikus ellenőrzését a munkavállalói érdekek hatékonyabb védelmének szolgálatában. A program szembe­helyezkedik azzal a neoliberális offenzívával, ami szerint csak a magán­tulajdonban lévő termelőeszközöket lehet hatékonyan működtetni. A régi NSZK-ban a gazdaságnak majdnem minden ágazatában voltak állami vagy kommunális tulajdonban lévő vállalatok és azok éppúgy helytálltak a versenyben, mint a magántulajdonban lévő konkurencia. Vagy kellő motiváció hiányában éppúgy tönkrementek, mint privát vetélytársaik. Másfelől, a közösségi tulajdon bármely formája tönkretehető, ha nem versenyhelyzetben, irreális központi tervek kényszerzubbonyában kell a vállalatoknak működniük, ahogyan arra az egykori NDK-ban bőven volt példa.

A párt határozottan kiáll a kis és a közepes méretű magánvállalatok fennmaradása mellett, mert a német gazdaságnak ezek továbbra is a leghatékonyabban működő, leginnovatívabb pillérei, és ezek adják a GDP nagyobb részét.

A program ezen a ponton érkezik el a német – és tegyük hozzá, a leg­több európai – társadalom központi problémájának kezeléséhez, ez pedig a munka világának a szabályozása, a szociális háló sűrűsége, tehát a társadalom létbiztonsága. Azt, hogy Németország exportteljesítménye 2011-ben a történelemben először meghaladta az ezer milliárd (egy billió) eurót, a gazdaság nemcsak gépipara innovatív teljesítményeinek, hanem elsősorban annak köszönheti, hogy a fejlett EU-országok közül az elmúlt tíz évben Németországban növekedtek a legkevésbé a bérek. Az út ehhez az eredményhez a 2005-ben majdnem ötmillió munkanélküli közül valamivel több, mint kétmilliónak az újbóli munkába állításának árán vált járhatóvá. Azon az áron, hogy Németországban ma 25 millió munkavállaló dolgozik minimálbérért. De még a minimálbér szakmánkénti különbségét is talán a közeljövőben sikerül majd megszüntetni – köszön­hetően nem utolsósorban a Linke állandó parlamenti követelésének és a szakszervezetek ezt támogató kampányainak. Hivatalos statisztikák sze­rint a továbbra is gazdag országnak minősülő szövetségi köztársaságban tizenkét millió ember tengődik a létminimum alatti jövedelemből. És nem utolsósorban: a folyamatosan három millió körül ingadozó munkanélküli tartaléksereg nagyobbik fele csak a szociális segélynek megfelelő mun­kanélküli ellátást kapja, ami különösen durván sújtja az idősebb korú, elhelyezkedni többé már nem tudó embereket. A középosztály jelentős tömegei pedig azáltal jutottak a prekariátus soraiba, hogy tömeges a határidőhöz kötött munkaszerződések aránya, amikor is hosszabbításra csak bérlefaragás tudomásulvételével lehet számítani.

Természetes, hogy a Linke ezekre a témákra programjában is kiemel­kedően nagy súlyt helyez, hiszen a közvélemény-kutatások is kimutatják, hogy az emberek legnagyobb félelme – a megkérdezettek több, mint 70 százaléka szerint – a munkahely elvesztése. A párt, programját követve, nap mint nap azt igyekszik megértetni az emberekkel, hogy egy ember­séges gazdasági, tehát nem globálkapitalista rendben az elsődleges cél nem a minél nagyobb profit, hanem az emberek jóléte és biztonsága.

A mai német valóság egyik jellemzője, hogy ebben a ma is gazdag országban vannak a mi Szabolcs megyénkre hasonlító régiók. Elsősor­ban a volt NDK északkeleti része ilyen, de ugyancsak a keleti országrész egykori külszíni barnaszénfejtő vidékei is folyamatosan néptelenednek el, mert a megszűnt munkahelyek pótlására újak nem létesültek, és a fiatalok helyzete emiatt reménytelen. A pártprogram e feladatnak külön fejezetet szentel, hasonlóképpen egy olyan agrárpolitika kialakításának, ami tartós, megbízható választ adna azoknak a vidéki embereknek a problémáira, akik alól kihúzták a termelőszövetkezeti talajt és emiatt vagy krónikusan munkanélküliek, vagy minimálbéren foglalkoztatott mezőgaz­dasági munkások az 1945 előtti nagybirtokosoknak visszaadott földeken. (Ide toboroznak fiatal magyar orvosokat, akiket az állam ugyan megfizet, de lepusztuló vidékekre kerülnek, ahonnan német kollégáik tömegesen menekülnek nyugatra.)

Szembeötlő, hogy a párt programja milyen határozottan és részletekbe menően áll ki a parlamentáris rendszer, az emberi- és polgári jogok, a nemek közötti egyenlőség, a szexuális önrendelkezési jog, a sokmillió­nyi végleg letelepült, máshonnan jött embert megillető azonos elbánás mellett. E tekintetben a program részben természetes folytatása annak a nemzetközi szocialista tradíciónak, ami – elvileg – soha, sehol nem szűnt meg létezni és hatni, másfelől markáns elhatárolódás attól a tragikusan represszív államfelfogástól és hatalomgyakorlástól, ami az egykori NDK-ra letagadhatatlanul és elfelejthetetlenül jellemző volt. A pártprogram nagyon határozottan kimondja, hogy a Linke a plurális, parlamentáris rendszer fenntartásával kívánja elérni szocialista céljait.

A napjainkban Európában magukat valamilyen formában és valamilyen mértékben szocialistának valló pártok közül a német Die Linke az egyet­len, amely programjában fenntartások és mellébeszélés nélkül kimondja és követeli a nagy vagyonok érezhető megadóztatását, a személyi jö­vedelmeket terhelő adók és járadékok átrendezését a szegény rétegek javára, a gazdagok rovására, a nyugdíjrendszer olyan átalakítását, ami az idős embereket megóvja az öregkori elnyomorodástól.

A források felhasználásának átrendezésével fedezhetők egy olyan oktatási és képzési rendszer hozzáférhetőségének a költségei, amihez mindenkinek a képességei szerint hozzá kell jutnia ahhoz, hogy a munka világából felkészültség hiányában ne maradjon ki. Mert Németország e tekintetben – a hivatalos beismerések szerint is – rosszul áll. Az egykori NDK jórészt lerombolt bölcsődei és óvodai hálózatát most próbálják az egész országra kiterjedően újjáépíteni, ami nemcsak a gyermekek jó időben elkezdődő felkészítését szolgálja, hanem a fiatal nők esélyegyen­lőségét is a munka világában. Ennek várható következménye lehet a Németországban is a miénkre emlékeztető, súlyosan negatív demográ­fiai trend megváltozása. A Balpárt az elérhető források újraelosztásával akarja rendbe tenni a felsőfokú képzés széles körben ismert ellentmon­dásait: túlzsúfolt, roppant egyenetlen színvonalú egyetemek és főiskolák emitt, méregdrága elitképző magánintézmények amott, állandósítva az osztálykülönbségeket az értelmiségi táboron belül is.

Németország nemzetközi helyzete, európai gazdasági túlsúlya, a glo­bális gazdasági viszonyok alakításában játszott szerepe és tényleges, vagy lehetséges befolyása révén a Föld sok válság- vagy veszélyzóná­jában olyan tény, ami már ma is, és kiszámíthatóan a jövőben is a nem­zetközi erőviszonyok alakításának egyik fontos szereplőjévé teszi. Egy következetes és radikális szocialista pártnak Németországban történelmi okokból különösen nagy a felelőssége. Ennek megfelelően a Balpárt kö­vetkezetesen és folyamatosan szembehelyezkedik minden olyan politikai vagy katonai intervenciós döntéssel, amit az ország kormányai NATO-kötelezettségükre hivatkozva meghoztak. Sem Afganisztánban, sem a Balkánon nincs helye német katonának. A Balpárt szerint az ország iparának le kell mondania a fegyverexportról, jóllehet ma Németország ebben is az elsők között van a világon.

A Balpárt határozottan kiáll az európai integráció mellett és a szo­lidaritás erősítését követeli a fejlett és a kevésbé fejlett tagok között, hozzátéve ehhez, hogy Brüsszel évek óta folytatott neoliberális gazda­ságpolitikája elfogadhatatlan, és az eurózóna stabilizálása is csak akkor sikerülhet, ha az eladósodott országokat nem a magánbankok és a minősítő ügynökségek kényszerítik megszorító intézkedésekre, hanem állami-politikai irányítású pénzintézetek kezelik az adósságokat – spe­kulációs manőverek és kamatmaximalizálási trükkök nélkül.

A Linke tavaly októberben elfogadott első pártprogramjának azokat az elemeit foglaltuk össze – nem térve ki a német belső viszonyok rész­elemeire vonatkozó, megannyi jellemző és fontos rész bemutatására -, amelyeknek üzenetértéke van az olyan európai országok szocialista meggyőződésű polgárai számára, akik a németországira többé vagy kevésbé hasonlító viszonyok között keresnek érvényes válaszokat. A II. Világháborút követően Nyugat-Németországban kiépült politikai rendszer az első időszak mélyen reakciós, de gazdaságilag sikeres évei után, a hatvanas évek második felétől, egy igen mélyreható önvizsgálati, és ennek eredményeképp demokratizálódási folyamaton ment keresztül. A szociáldemokrata Willy Brandt miniszterelnök és liberális partnerei – akik akkoriban jelenítettek meg egy nem a totális piaci liberalizmust erőltető politikát – igen nagy szolgálatot tettek a német népnek, egész Euró­pának. Engedtessék meg annak kimondása, hogy más minőségű volt az akkori, ottani antikommunista krédó, mint az a bárgyú, nacionalista, kleptokratikus berendezkedés, ami felénk teljesedett ki a szovjet típusú szocialista kísérlet összeomlását követően.

Sem a kereszténydemokrata jobboldal, sem a szociáldemokrácia nem üdvözölte a Balpárt megjelenését a politikai arénában, ma is folyama­tosak a parlamenti és azon kívüli diszkriminációs kísérletek. Egy-egy jobboldali pártkorifeus kirohanásán ott is tetten érhető a politikai gyerek­szoba hiánya, ott is vannak neonácik, de nem ülnek 17 százalékkal a parlamentben, ahol pedig tartományi szinten vannak képviselőik, azokat módszeresen kirekesztik a demokratikus pártok közösségéből.

Abban, hogy ez így alakult az ottani rendszerváltást, tehát az újra­egyesítést követően, nem kis szerepe volt és van azoknak a nőknek és férfiaknak, akik bátran szembenéztek az eszméiket botrányosan kompromittáló múlttal, anélkül, hogy feladták volna eszméik lényegét, és annak világtörténelmi, ma és a jövőben is érvényes üzenetét. Ez nem az önátmentés magatartása és politikája, hanem az újrakezdésé.

Mindig is voltak olyan történelmi helyzetek, melyekben tízegynéhány százalék többet ért 30, 40, akár 50%-nál is. Csak ehhez vízió és tartás szükségeltetik.

Mi sem lenne tehát hamisabb és idétlenebb, mint a csereérték, a pénz alapján azt elő­feltételezni […] hogy az egyesült egyének ellenőrzik össztermelésüket. (K. Marx)¹

A szocializmus marxi felfogásának centrális része az a gondolat, hogy a gazdasági életet lehetséges „defetisizálni”, hogy az emberi lényeket fel lehet szabadítani a személytelen gazdasági törvényeknek való alá­vetettségükből, hogy a javak és szolgáltatás termelését a piac vak erői helyett meg lehet szervezni egy tudatos terv szerint. A marxi szocializmus „szíve” tehát egy, az árucserén, az értéktörvényen és a pénzen túljutott társadalom víziója. Az elmúlt években a baloldalon szokásossá vált úgy elintézni ezt a felfogást, mint ami csak a „szocializmus fundamentalista-eszkatologikus” felfogásán csüggő „elvakult dogmatikusok” szellemi áruja, s nem méltó arra, hogy felelős ember egyáltalán foglalkozzon vele.² Ámde a napjainkban tapasztalható lelkesedés a „piaci szocializmusért”, mint Marx álláspontjának megfelelő alternatívájáért, túl sokszor siklik el a megválaszolásra váró komoly érvek felett. A baloldalon elfogadhatóvá vált az áruk, az árak, a pénz és a profit fennmaradásáról beszélni a jö­vőbeli szocialista társadalomban – anélkül, hogy egyáltalán tudomásul vennék azt az erőteljes érvelést, amelyet Marx fejtett ki az első piaci szocialisták – Thomas Hodgskin, John Gray, John Francis Bray és külö­nösen Pierre Joseph Proudhon ellenében. Mi több, e diszkussziók során általában gyakorlatilag ignorálják Marx kritikáját azok fölött a szocialista áramlatok fölött, amelyek a munkaértéken alapuló cserében és a mun­kapénz-tervezetekben látták a piacgazdaság egalitárius átalakításának eszközét.³

Így például – anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is meg­próbálná tisztázni, mi a vita tétje – Alec Nove (1989, 235) azt mondja nekünk, hogy „annak az elképzelésnek, hogy az »érték« nem fog létez­ni a szocializmusban, egyszerűen nincs értelme”. Alan Carling pedig, akinek „racionális választáselméleti” marxizmus-változatára a mai piaci szocializmus sokszor hivatkozik elméleti alapként, azt írja (1989, 194), hogy „a piac valóban szabad teret nyújt a társadalom tagjainak”- mintha a piacnak nem is létezne megvitatásra méltó kritikája. Hasonlóképpen, Robin Blackburn figyelmünkbe ajánlja Proudhonnak „a Marxénál na­gyobb érzékenységét a kistermelés és a kiskereskedelem kérdésével kapcsolatban”, anélkül, hogy akárcsak egy csekély gesztust tenne Marx irányában az áruk, a csere, az érték és a pénz kategóriái körüli proudhoni zűrzavarral szemben A Filozófia nyomorúságában, a Grundrissében, A politikai gazdaságtan bírálatához c. művében és A tőke első kötetében kifejtett alapos kritikája felé. Blackburn ezután továbbmegy a maga fejtegetéseiben, és a szocializmus válságára adott magyarázata közép­pontjába „a Mises és Hayek által” a szocialista gazdasági tervezés bár­mely formájával szemben „kifejtett elméleti kritika adekvát voltát” állítja. Ezenfelül nem veszi észre, hogy – marxi nézőpontból – az osztrák iskola szocializmuskritikája a „vulgáris közgazdaságtan” egy szélsőséges esete – olyan gazdaságfelfogás, amely az emberi lényeket a termelés puszta technikai tényezőiként, a piacot pedig mint a javak és szolgáltatások raci­onális elosztása egyedül lehetséges mechanizmusaként kezeli -, s nem veszi észre azt sem, hogy ennek mélyreható következményei vannak magának a „gazdálkodás” fogalmának az értelmezésére is. (Blakcburn 1991, 15, 41, és általában a 31-63. oldalak)⁴

A legtöbb piaci szocialista persze úgy fog érvelni, hogy ők nem be­csülik alá a piaci rendszer hiányosságait, hogy sok mindent elfogadnak a teljesen szabad piaci rendszer marxi kritikájából. Pontosan a piacgaz­dasághoz szervesen hozzátartozó egyenlőtlenségek kiegyensúlyozása céljából javasolják a fő termelőeszközök közösségi tulajdonát, garantált évi jövedelmet, ingyenesen nyújtott szociális szolgáltatásokat stb. Ámde ragaszkodnak hozzá, hogy a szocializmus eszméje napjainkban a gaz­dasági racionalitásával kapcsolatos válsággal néz szembe, melynek oka az, hogy a szocializmus nem tudott hatékony nem-piaci módszereket körvonalazni és kidolgozni a javak és szolgáltatások termelésének és el­osztásának a megszervezésére. A Szovjetunió és Kelet-Európa elriasztó példájára hivatkozva amellett érvelnek, hogy a javak és szolgáltatások nem-piaci allokációja rendkívül pazarlónak és alacsony hatékonyságúnak bizonyult. S levonják azt a következtetést, hogy ha meg akarjuk menteni a szocializmus alapvető célkitűzéseit, akkor a szocializmusban fel kell használnunk a piaci mechanizmusban rejlő gazdasági racionalitást.

Ebben a szellemben Alec Nove is a piachoz fordul, amikor felvázolja az ő „megvalósítható szocializmusa” körvonalait. Nove kompetitív piacot javasol, amelyen kialakulnának „a keresletet és kínálatot kiegyensúlyozó, a termelési költséget és a használati értéket is tükröző” árak. Elfogadja a profit, a kamat és a járadék, valamint a bérskálákat meghatározó munka­erőpiac szükségszerűségét a szocializmusban. S amellett érvel, hogy a szocializmusban még mindig az „érték” fogja meghatározni a gazdaság egyes részei közötti kölcsönös kapcsolatokat. (Nove 1989, 234-238)

Ámde ez a felfogás sokkal többet involvál, mint bizonyos piaci mecha­nizmusok fennmaradását a szocialista gazdaságban – ha csak ennyiről volna szó, akkor kevés okunk lenne a vitára. Ámde a kérdés ennél sokkal többről szól: arról, milyen következményei vannak annak, ha a gazdaságot a kompetitív ármechanizmus szabályozza, amelyben az összes, a termelési folyamatba belépő inputot – beleértve a munkaerőt is – a piac árazza, hiszen ez az egyetlen módja a „racionális piaci árak” kialakulásának, annak, hogy a javakat és szolgáltatásokat a termelőkhöz és a fogyasztókhoz eljutó árjelzések alapján osszák el a különböző fel­használási lehetőségek között. Amiről tehát a vitában szó van, az nem a piaci mechanizmusok felhasználása a szocialista tervezés keretein belül, hanem valami ennél sokkal alapvetőbb: a szocializmus összeegyeztet­hetősége a gazdaság piaci irányításával.

Jelen fejezet legnagyobb részét ennek a kérdésnek szenteljük. Anélkül, hogy alábecsülném a demokratikus szocialista tervezés bonyolultságát országos szinten – a nemzetközi szintről már nem is szólva -, úgy hi­szem, a szocialistáknak világosan kell beszélniük arról, mi forog kockán ebben a vitában, s ez a világosság szembetűnően hiányzik sok mai disz­kusszióból. Nincs értelme nyakra-főre belemenni a szocialista gazdaság technikai részletkérdéseibe akkor, ha az alapvető elvi kérdéseket rosszul tesszük fel. S a jelenlegi, a baloldal jelentős részét érintő „piaci fordulat” egyik figyelemreméltó vonása az, hogy a piacot úgy fogadják el, mintha az a javak és szolgáltatások elosztásának tisztán technikai eszköze lenne, anélkül, hogy megvizsgálnák a piac működésének mélyebb társa­dalmi és gazdasági következményeit. Ámde mielőtt még bármennyivel is előreléphetnénk a szocialista gazdaság kérdéseinek a megvitatásában, meg kell birkóznunk az alapelvek kérdésével.

Kezdjük tehát az összes piaci szocialista alapvető előfeltevésével, azzal, hogy a piac a leghatékonyabb eszköze a javak és szolgáltatások elosztásának, éspedig azért, mert egy automatikus folyamat révén ár-jelzéseket küld a termelőknek és a fogyasztóknak a javak kínálatáról és keresletéről. Tekintettel arra, hogy milyen hatalmas mennyiségű javakat és szolgáltatásokat állít elő egy modern gazdaság, s hogy mennyire bonyolult feladat a rájuk irányuló kereslet felbecsülése, valamint a terme­lésükhöz szükséges inputok (nyersanyagok, technológiák, munkakészsé­gek) meghatározása, a hatékonyság megköveteli, hogy a piac határozza meg az erőforrások elosztását. Eddig az érvelés eléggé ártatlannak tűnik. Amit azonban az ilyen diszkussziókban rendszerint figyelmen kívül hagy­nak, az az, hogy egy árjelzések által irányított gazdaság szükségképpen olyan gazdaság, amelyben piaci szempontok határozzák meg az összes, a gazdaságban szerepet játszó input és termék értékét. Ebből pedig, amint Nove felismeri, az következik, hogy minden javat és szolgáltatást, az emberi munkaerőt is beleértve, egy univerzális értékmérőre (a pénzre) való kicserélésük révén kell árazni. Azonban ez olyan következmények­kel jár, amelyeket érdemes megvizsgálnunk. Tekintettel arra, hogy az ultraliberálisok, akiknek érvei jelentős szerepet játszanak napjainkban a szocializmusról és a piacról folyó vitákban, világosan látták legalább a vita néhány alapkérdését, érvelésük hasznos kiindulópont lesz ahhoz, amit mondani akarunk. Vegyük hát megfelelő példának Mises klasszi­kus antiszocialista hitvallását, az „Economic Calculation in a Socialist Commonwealth”-t.

Mises érvelésének a lényegét néhány, a gazdasági racionalitással kapcsolatos állítás alkotja. Először is Mises azt állítja, hogy „gazdasági kalkuláció nélkül nincs gazdálkodás”. Másodszor: ilyen kalkuláció nélkül „nem beszélhetünk racionális termelésről”. Harmadszor: a kalkuláció és a racionális termelés lehetetlenek „árazási mechanizmus” nélkül. Negyedszer: az árazási mechanizmus működéséhez léteznie kell egy szabad és kompetitív piacnak. Ötödször: a kompetitív piacgazdaság – az egyedül valódi, azaz racionális gazdálkodási rendszer – megköveteli „a termelőeszközök magántulajdonát”, mivel a termelési javaknak nem lesz racionális áruk, ha nem magáncégek adják és veszik őket, melyek egyetlen gazdálkodási kritériuma az árak versengése révén végbemenő profitmaximalizálás. (Mises 1935, 105, 111, 112) Mindebből következik, hogy a piac nem irányíthatja a gazdaságot a termelőeszközök magán­tulajdona, a verseny, a piac-meghatározta pénzbeli árak és a profitma­ximalizálás elve nélkül.

Ha ilyen módon közelítjük meg a kérdést, akkor nehéz belátni, hogyan lehetséges bármiféle közeledés a szocializmus és a neoliberális álláspont között. Blackburn nem tesz semmilyen erőfeszítést, hogy egyenesen szembenézzen ezzel a kérdéssel, mert láthatóan nincs tudatában annak, mi is a vita tétje. Ámde Brus és Laski világosan felismerik, mi is forog kockán. A From Marx to the Marketben megállapítják, hogy még a piaci szocializmus is, amikor azt javasolja, hogy a gazdaság egyes részeit vonják ki a piaci szabályozás alól, „ki van téve” Mises és Hayek „szélső­-liberális álláspontja” felől jövő kritikájának. Ennek az álláspontnak ugyanis a lényegéhez tartozik, hogy az összes gazdasági tranzakciókat és viszo­nyokat a piac kell, hogy szabályozza; ha fennmarad egy olyan gazdasági szektor, amelyet a piacitól eltérő kritériumok alapján szabályoznak, akkor ez felborítja a gazdasági racionalitás egész épületét. Megértve ennek az érvelésnek az erejét, Brus és Laski meg is jegyzik, hogy „ha a pia­cosítás a változások helyes iránya, akkor konzisztensen kell ezt az utat követnünk”. Ez pedig magában foglalja egy tőkepiac szükségességét, amelyen a profitmaximalizáló cégek versenghetnek a hitelekért, éppúgy, mint a munkanélküliség és a gazdasági fluktuációk elkerülhetetlenségét. Nem meglepő hát, hogy Brus és Laski azzal a megállapítással fejezik be a maguk gondolatmenetét, hogy ha a piacosítás az egyedüli járható út a szocialista gazdaságok számára, akkor „nemcsak az eredeti marxi ígéretet kell anakronisztikusként félretennünk, hanem magának a kapita­lizmusból a szocializmusba való átmenetnek a fogalmát is”. (Brus – Laski 1989, 105-117, 151)

Ezek az érvelés igazi tétjei. Hogyha a racionális gazdálkodás egyet­len lehetséges mechanizmusa a piac, akkor a piacnak kell irányítania a gazdasági élet minden aspektusát. S mint lentebb részletesen ki fogom fejteni, nincs értelme azt mondani, hogy a piaci szocializmus kombinálni akarja a szocialista célkitűzéseket a piac irányította forrásallokációval. Ez ugyanis annyi, mint kitérni a döntő kérdés elől: lehetséges-e az, hogy olyan gazdaságunk legyen, amelyet a piaci árak szabályoznak, ámde emellett, legalábbis részben, egy nem-piaci logikának engedelmeskedik. Nem a piaci tranzakciók és mechanizmusok fennmaradása itt a kérdés, hanem a gazdaság piaci szabályozásához inherensen hozzátartozó gazdasági logika; vagyis a kérdés az, hogy a javak, szolgáltatások, munkaerő, és beruházási alapok elosztását a különböző termelési célok között a kompetitív piacokon kialakuló árak által jelzett profitszerzési lehetőségek határozzák-e meg, vagy sem. Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy többé semmilyen jelentése nem lesz a „szocializmus” fogalmának, mint ezt Brus és Laski is elismerik. A választás tehát, ami előttünk áll: vagy szocializmus vagy piaci gazdaságirányítás. Márpedig jobb, ha világosan kimondjuk ezt, mint ha Frederic Jameson ironikus szavaival azt állítjuk, hogy „a szocializmusnak többé semmi köze sincs magához a szocializmushoz”. (Jameson 1990, 98)

Ugyanis, amit a piaci szocialisták – a legtöbb esetben persze nem telje­sen tudatosan – javasolnak, az egy, a munkaerőpiacon és a bérmunkán alapuló „szocializmus”, tehát egy olyan rendszer, amelyben a bérmunka áruvá válik. A piaci szabályozás, amint lentebb vázolni fogom, csak akkor lehetséges, ha a munkaerőt a piacon adják-veszik. Valódi árai az áruknak csak akkor alakulhatnak ki, ha a termelési folyamatba belépő munka-in­putok értékét is a piac határozza meg (szabja meg az árukat). Ez pedig megköveteli, hogy a munkások a piac által meghatározott béreket kap­janak, hogy munkájuk a bérmunka formáját öltse. Ezen a ponton Mises nem is fogalmazhatna világosabban. A piacgazdaságban, írja, „mások munkáját ugyanúgy kezeljük, mint az összes többi szűkösen rendelkezés­re álló termelési tényezőt”. Majd így folytatja: „amíg bérek léteznek, addig a munkaerőt ugyanúgy kezeljük, mint a termelés összes többi anyagi tényezőjét, s a piacon adjuk és vesszük”. (Mises 1949, 590-591)

Ám ezek a megállapítások átvisznek bennünket Marx terepére. Hiszen Marx volt az, aki bebizonyította, hogy a kapitalizmus igazi „titka” a munka­erő áruvá válása, s ezen alapul a kapitalista kizsákmányolás és felhalmo­zás. A kapitalista gazdaság kulcsa tehát az emberi munkaerő piaca. S ez a meglátás, ha szisztematikusan nyomon követjük, szétfeszíti a klasszikus politikai gazdaságtan egész – az árufetisizmuson alapuló – világképét, s képtelenséggé tesz minden „piaci szocializmusról” szóló elképzelést.

Bérmunka, felhalmozás és piaci szabályozás

A kapitalista társadalom lényegi természetét az határozza meg, hogy a munkaerőpiac válik azzá a tényezővé, amely strukturálja és uralja a gazdasági tevékenységek túlnyomó részét. Ami a kapitalizmust minden más társadalomtól megkülönbözteti, az nem a piac létezése önmagában, inkább az, hogy a termelő és a kizsákmányoló osztályok közötti alapvető társadalmi viszony piaci struktúrákra – az emberi munkaerő adásvételé­re – épül. Ennek az a következménye, hogy a tőkés gazdaságot a piac révén megnyilvánuló értéktörvény irányítja, amely az emberi munkaerőt „dologgá” redukálja, s létrehozza a múltbeli munka termékeinek (a holt­munkának, a tőkének) az uralmát az élőmunka (az itt és most végzett munka) fölött. Továbbmenve: a piac mindaddig nem lehet a társadalom gazdasági önreprodukciójának irányítója amíg a munkaerő nem válik áruvá: „Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra.” (Marx 1967 I, 548) Ugyanis amíg a munkaerő nem válik áruvá, addig az árutermelés és a csere alaptörvénye (az értéktörvény) – amely azt diktálja, hogy az árucsere a társadalmilag szükséges átlagmunkaidőknek megfelelően menjen végbe – nem sza­bályozza a gazdaságot.

Az olyan gazdaságban, ahol a közvetlen termelőket elválasztották a termelőeszközöktől – vagy akár ott, ahol az önálló termelők a piactól füg­genek, azaz termelési költségeiket a piac határozza meg, s megélhetésük azon múlik, el tudják-e adni áruikat termelési költségeiket fedező, vagy azokat meghaladó piaci árakon -, a konkrét munka termékeit olyan áron kell kicserélni, amely elégséges arra, hogy a közvetlen termelők fenn tudják tartani („újratermelni”) önmagukat. Amellett ez a csere olyan árak mellett kell, hogy végbemenjen, amelyek fedezik, vagy meghaladják ere­deti termelési költségeiket. Csak ekkor van dolgunk a csere által irányított termeléssel, olyan helyzettel, amelyben a gazdasági reprodukció attól függ, a termelők meg tudják-e szervezni konkrét munkafolyamataikat a piac standardjainak (az absztrakt emberi munka átlagmennyiségeinek) megfelelően. Minden, a termelési folyamatba belépő input most a piacon halad keresztül, s pénzformát ölt (pénzbeli árat kap). Csak ekkor mond­hatjuk, hogy a piac szabályozza a munka, valamint az összes javak és szolgáltatások elosztását: „a termék csak akkor veszi fel mindenoldalú-an az áru alakját – mind azáltal, hogy az egész terméket csereértékké kell átváltoztatni, mind azáltal, hogy termelésének összetevői maguk is árukként kerülnek bele”. (Marx 1976 III, 64)⁵

Ha a közvetlen termelőkön nem a piac uralkodik – nem a piac ha­tározza meg termelőeszközeik és megélhetésük költségeit, s nem is kényszeríti őket rá, hogy a termelékenység társadalmilag átlagos szintjein a piacra termeljenek -, akkor a munkaidő értékét nem a piac határozza meg. Történelmileg a dolgozóknak a termelőeszközöktől és a megélhetés eszközeitől való elválasztása, s a bérmunka rendszerének a megteremté­se voltak az alapvető előfeltételei az áru- és piaci viszonyok általánossá válásának. Ez két mozzanatból állt: a termelők milliói piacfüggővé váltak, azért, mert megfosztották őket a megélhetés nem-piaci eszközeitől (föld, szokásjogon alapuló juttatások stb.); majd pedig munkaerejük ezt követő áruvá válása megteremtett egy valódi munkaerőpiacot, amelyen a munka egy további, a piac által meghatározott termelési költségre redukálódott.

E viszonyok között a társadalom tagjaira folyamatos nyomás nehezedik, hogy az árutermeléshez szükséges konkrét munkafolyamatokat a társa­dalmi termelékenység átlagos szintjeinek feleltessék meg, azaz a konkrét munkát absztrakt munkává alakítsák át. E nélkül a piac nem hozhat létre „racionális piaci árakat”, azaz olyanokat, amelyek az áruk értékének piaci meghatározásán alapulnak. A munkafolyamat áruvá válása volt történelmileg a kulcsa a „racionális” piaci árak kialakulásának. Mielőtt továbbhaladnánk, álljunk meg egy pillanatra, hogy tisztázzunk néhány lényeges fogalmat!

A „konkrét munka” azokat az egyedi termelési eljárásokat jelenti, ame­lyeket az egyén vállal, míg az absztrakt munka ennek a piaci árucserében kifejeződő társadalmi értékét írja le, (az áru termeléséhez „társadalmilag szükséges” munkaidő által meghatározott értékét). Így 10 óra valamely áru termelésére fordított munka lehet, hogy csak 8 órányi társadalmi átlagmunkát ér, amikor más termékekre cserélődik ki a piacon. Más sza­vakkal: a piac a konkrét (egyéni) munkát (absztrakt) társadalmi munkára cseréli ki, s ezt a pénz közvetítésével teszi.

A cserére irányuló, nem társadalmasított termelés rendszerében az áru társadalmi értéke csak a piacon jelenik meg. A piac az, amely azáltal, hogy „közli” a termelővel, milyen áron cserélheti ki áruját, tár­sadalmi létezést és társadalmi értéket ad az árunak. A specifikus áru ezért valami önmagán kívülivel kell, hogy kifejezze társadalmi értékét. Hiszen végül is lehetetlen, hogy bármely specifikus áru azt a munkát, amelyet a termelésére fordítottak, közvetlenül társadalmi munkaként jelenítse meg. Mivel az egyéni (konkrét) és a társadalmi (absztrakt) munka elkülönül egymástól, ezért az áru a maga társadalmi értékét csak közvetetten, valami másnak a révén fejezi ki. Ez a közvetítő szerep jut a pénznek, hogy „általános egyenértékesként” működjön, az absztrakt emberi munka reprezentálójaként, amely minden csereakciót közvetít, s a konkrét munka minden egyes aktusának mennyiségileg meghatározott társadalmi értéket ad.

Ez világossá teszi a veszélyt, amely mindig ott lebeg azoknak a ter­melőknek a feje felett, akiknek munkáját a csere irányítja (ellentétben azokkal, akiknek önreprodukcióját nem a piaci folyamatok szabályozzák). Ugyanis az áruforma természetében rejlik, hogy a használati értéknek csereértékké, a konkrét munkának absztrakt munkává való átalakulása esetenként nem történik meg, hogy a konkrét munka specifikus aktusai nem mennek át a piac „tesztjén”, hogy a termelők nem lesznek képesek vásárlót találni az általuk megtermelt használati értékekre. Majdnem ugyanilyen veszélyes számukra az a lehetőség, hogy a konkrét munka absztrakt munkává való átalakítása, a piaci árak és az eredeti termelési költségek közötti arány nem lesz megfelelő az árutermelő egység rep­rodukálásához.

Ugyanis nem elég az, hogy egy használati érték csereértékként reali­zálódjék (pénzre kicserélődve), hogy az előállításához szükséges konkrét munka társadalmilag szükséges absztrakt munkává alakuljon át. Még ha ez az átalakulás végbe is megy, minél nagyobb a rés a két mennyiség között, minél kevésbé közelíti meg a konkrét munka termelékenysége a termelékenység átlagos, a társadalmilag szükséges átlagmunkaidő mennyiségben megjelenő szintjét, annál nagyobb a kockázat, hogy ez az átalakulás olyan feltételek mellett megy végbe, amelyek ellehetetlenítik a termelőegység önújratermelését (azaz a piaci jövedelmek a termelési költségek alá esnek). Emiatt az árutermelők az értéktörvényt – a társadal­milag szükséges munkaidő által megszabott cserét – külső nyomásként élik meg. Hogyha nem tudnak elég hatékonyan termelni, akkor a piacon uralkodó árak nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy fedezzék tényleges termelési költségeiket. Az eredménye ennek az, hogy a termelőegység nem tudja reprodukálni önmagát (tehát a csőd).

Mivel a csere sikere nem garantált, ezért a termelők egymással ver­sengve tülekednek a piacon, hogy elérjék vagy meghaladják a termelé­kenység átlagos szintjét (a társadalmilag szükséges átlagmunkaidőt). Az áruformában jelenlévő gazdasági megosztottság így a termelőegységek közötti verseny formájában reprodukálódik. Ez pedig azt jelenti, hogy a termelőegységek, amelyek kölcsönhatásait a piac szabályozza, egymás­hoz tőkékként viszonyulnak. A tőke, ahogyan azt Marx fáradhatatlanul ismételgette, egy társadalmi viszony, amelynek az egyik kulcsfontosságú aspektusa az, hogy az egyes termelőegységeket (a csőd fenyegetésével) arra kényszeríti, hogy megpróbálják túlszárnyalni a többi egység terme­lékenységét. A konkrét munka absztrakt munkává való átalakításának, az áru pénzre való kicserélésének szükségessége a versenyt az egyes termelőegységek közötti kapcsolatok meghatározó vonásává teszi – mi több, ez az egyik alapvető tény, amely az ilyen piacorientált egységeket tőkékké teszi.

Erre gondolt Marx, amikor azt írta, hogy „a tőkék közötti kölcsönös taszítás már benne rejlik a tőke, mint realizált csereérték fogalmában”, s ez az oka annak, hogy a tőke csak sok tőke formájában létezhet. Mivel az árutermelés rendszerében elkülönül az egyes (konkrét) és a társa­dalmi (absztrakt) munka, ezért csak az egyes termelők között termékeik társadalmi értékének realizálásáért folyó versengés révén újraegyesíthetőek. Az áru és a tőke fogalmának lényegéhez tartozó megosztottságok (emberek és termelőegységek között) így a tőkék közötti verseny for­májában nyilvánulnak meg: „fogalmilag a verseny nem más, mint a tőke belső természete, lényegi jellemvonása, belső tendencia, amely külső szükségszerűségként, a sok tőke egymással való kölcsönhatásaként fejeződik ki és valósul meg”. (Marx 1984 I, 421-424)

És mi a tőkének ez a „belső természete”, „belső tendenciája”? Egy­szerűen a felhalmozásra irányuló dinamika. Tömören megfogalmazva: a rendszer működését előrehajtó, a kizsákmányolás révén végbemenő felhalmozás. Ugyanis az áru- illetve piacgazdaság lényegéhez tartozik, hogy a termelők a termelőerők fejlesztésére való nyomásként érzékelik az értéktörvény (a termelékenység társadalmilag szükséges átlagos szintjeinek megfelelően végbemenő termelés) rájuk nehezedő nyomását. A piaci verseny túlélésének legbiztosabb módja ugyanis a munka terme­lékenységének folyamatos emelése, az, hogyha egy adott terméket minél rövidebb idő alatt állítanak elő. „A tőkének ezért benső törekvése és állandó tendenciája a munka termelőerejének fokozása, hogy az árut és az áru olcsóbbítása révén magát a munkást olcsóbbá tegye.” (Marx 1967 I, 300)

Ez pedig csakis szisztematikus kizsákmányolást jelenthet. Ugyanis a munka termelékenysége növelésének kulcsa a legfejlettebb termelőesz­közök alkalmazása, ez pedig hatalmas összegek beruházását követeli meg, amelyeket a termelőegységek profitjaiból (a többletértékből) kell kitermelni. Ebből pedig az következik, hogy a sikeres felhalmozás a tőkének az értéktöbblet – termelőeszközként a tőke formájában megje­lenő, meg nem fizetett többletmunka – maximalizálására való folyamatos törekvésén alapul. A felhalmozásra irányuló törekvés így nem más, mint törekvés a többletérték maximalizálására, amely azután új és hatéko­nyabb termelőeszközökké alakítható át: „Felhalmozni, felhalmozni! Ez a Szentírás! […] Tehát takarékoskodjatok, takarékoskodjatok, azaz változ­tassátok vissza az értéktöbblet, illetve a többlettermék lehető legnagyobb részét tőkévé!” (Marx 1967 I, 556)

A kapitalizmussal kapcsolatos egyik legsúlyosabb félreértés az az elképzelés, hogy ezek a tendenciák a termelőeszközök tulajdonosainak személyes motivációiból fakadnak. A valóság egészen más: a kizsák­mányolás révén végbemenő felhalmozásra való törekvés szervesen hozzátartozik az áruforma általánossá válásához. Az áruformán alapuló gazdaság, amelyben a gazdaság reprodukciója a piaci kritériumoknak (a társadalmilag szükséges munkaidőnek) megfelelően megy végbe, elkerülhetetlenül létrehozza az árutermelés összes alapvető viszonyait, függetlenül attól, hogy a tulajdon pontosan milyen formákat ölt. Mert a kapitalizmus létrejötte szempontjából a döntő nem a termelőeszközök tulajdonának specifikus formája, hanem a tőkeviszony, az a viszony, amelyben a közvetlen termelőkön a termelőeszközök, illetve a termelő­eszközök továbbfejlesztésének és bővítésének permanens szükséglete uralkodik. Marx ragaszkodik hozzá, hogy „a kapitalista uralma a munkás fölött nem más, mint a munka önállósult feltételeinek uralma a munkás fölött”. Nem a kapitalista az, aki ezeket a feltételeket megteremti, hanem a feltételek teremtik meg a kapitalistát: „a tőkésnek csak mint a tőke meg-személyesülésének van hatalma”. Ezt jelenti az, amikor Marx máshol azt írja, hogy „a tőke szükségképpen egyszersmind tőkés”, a kapitalizmus azoknak a társadalmi viszonyoknak a rendszerét jelenti, amelyek között a munkások a kizsákmányoló felhalmozás nyomásának vannak alávet­ve, a termelőegységeknek az árucsere viszonyai közötti fennmaradása érdekében. (Marx 1988, 133; Marx 1984 I, 390)⁶

Mi több, ezek a viszonyok létezhetnek még ott is, ahol látszólag nin­csenek kapitalisták. Keveset számít, hogy a munkások saját ellenőrzésük alatt álló kollektíváknak „adják el” munkaerejüket. Mindaddig, amíg ezek a vállalatok árutermeléssel foglalkoznak, mindaddig, amíg jövedelmüket a piaci bevételek hozzák létre, a bérmunka rendszere érvényben marad, hiszen a bérek összegét az árukért kapott piaci árak határozzák meg. És amíg a dolgozók arra kényszerülnek, hogy felhalmozzanak, azért, hogy elérjék a munkaidők társadalmilag átlagosan szükséges, a piacon meghatározódó szintjét, addig az, hogy milyen béreket kapnak, azon fog múlni, hogy milyen sikerrel folytatják az „önkizsákmányolás” különböző stratégiáit, azaz saját munkájukból olyan többletértéket halmozzanak fel, amely lehetővé teszi, hogy a cég piaci életképességét biztosító minőségű és mennyiségű termelőeszközt alkalmazzanak. Ez az oka annak, hogy még a piacra árukat termelő munkásszövetkezetek is elkerülhetetlenül hajlamosak a „saját maguk tőkései”-vé válni – a piaci verseny hajtja őket, hogy növekvő mennyiségű értéket halmozzanak fel -, azért, hogy új termelőeszközökbe ruházzák be, melyek a piaci küzdelemben a fenn­maradás esélyét nyújtják nekik. (Marx 1974 III, 419)

A „saját kapitalistájukként” működő munkások gondolata különösen hangozhat azok számára, akikbe beleivódott az a kép a tőkéről, hogy a tőke nem más, mint a beazonosítható magántulajdonosok és munkaadók összessége. De ha egyszer megértettük, hogy a tőke valójában az áru­forma – különösen a munkaerő vonatkozásában – általánossá válásában rejlő társadalmi viszony, akkor világos lesz, hogy teljesen másodlagos kérdés, pontosan milyen formában „személyesül meg”. A kulcskérdés az, hogy a termelők rákényszerülnek-e a kompetitív felhalmozásra, amely maga után vonja a holtmunka uralmát az élőmunka felett – s ez létezhet még egy, a munkások által irányított, piacra termelő cégnél is. A szocializmusért folyó harc tehát nem pusztán, és még csak nem is elsődlegesen a kapitalisták egy bizonyos csoportja elleni harc, bármilyen fontos legyen is ez, mint a harc kiindulópontja. Sokkal fontosabb ennél a tőkének magának – a bérmunka rendszerének, s alapvető dinamiká­jának – a legyőzése.

„[…] egyes szocialistáknak az a gondolata, hogy a tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem, teljességgel hibás. A tőke fogalmában tételezve van az, hogy a munka objektív feltételei – s ezek a saját termékei – a munkával szemben személyiségre tesznek szert, vagy ami ugyanaz, hogy egy a munkás számára idegen személyiség tulajdonaként vannak tételezve.” (Marx 1984 I, 390)⁷ A kapitalista viszonyok és a rendszerre jellemző szükségszerűségek tehát beépülnek az olyan gazdaságba, amelyet az árutermelés és a csere szabályoznak, amelyben minden egyes termelőegység folyamatos nyomás alatt van, hogy a munkaerő rovására növelje a termelékenység szintjét. Ezért nem elégséges a munkások számára az, ha ellenőrzésük alá vonják a munkahelyeiket. Bármilyen fontos legyen is a vállalati önigazgatás, nem szabadulhat ki a piac logikájából, ha a munkásosztály nem tudja létrehozni a gazdaság egészének demokratikus, tervezett kontrollját. A munkásoknak a terme­lőeszközökkel való újraegyesítése ezért többet jelent, mint munkásirá­nyítást a vállalat szintjén, mert megköveteli a társadalom gazdaságának önújratermelése fölötti folyamatos demokratikus irányítást is – különben a termelőeszközök továbbra is alá lesznek vetve az élőmunka rovására történő felhalmozás piac diktálta kényszerének. Ez pedig nem más, mint a munkások termelőeszközöktől való elválasztottságának egyik formája. Ennek az elválasztottságnak a meghaladása megköveteli, hogy újra egyesítsük az „összmunkást” – a munkásosztály egészét – a társadalom termelőeszközeivel. Ez pedig feltételezi a termelőegységek közötti, a piacgazdaságot jellemző gazdasági elkülönültség meghaladását. Más szavakkal: a munkások ellenőrzése a termelés fölött nem lehetséges ak­kor, ha a munkások egyes csoportjai továbbra is a piac révén kapcsolják össze a maguk munkáját és annak termékeit a többi munkáséval. Amíg a konkrét munka aktusai csak a piac révén kapcsolódnak össze, addig a társadalom termelőeszközei az öncélú felhalmozásra irányuló verseny kényszerének lesznek alávetve, és továbbra sem állnak a közvetlen termelők irányítása alatt – ami azt jelenti, hogy továbbra is a tőke egyik formáját alkotják.

A klasszikus marxizmus és a piaci szocializmus közötti vita tehát nem egy közös cél elérésének különböző eszközeiről szól. Ami kockán forog, az magának a gazdasági élet defetisizálásának a lehetősége, annak a lehetősége, hogy a „szabadon társult termelőket” egy olyan demokratikus folyamatban egyesítsük, amelynek révén ők maguk szabályoznák és terveznék meg az emberi munkaerő-ráfordításokat és a termelőeszkö­zök felhasználását, a szabadon kinyilvánított társadalmi szükségletek kielégítése céljából. Elvetni ezt a lehetőséget annyi, mint elfogadni az elidegenedett munka, a kizsákmányolás, és a kompetitív felhasználásra irányuló koordinálatlan és anarchikus törekvés elkerülhetetlenségét – azaz feladni bármi olyasminek a megvalósítását, ami még felismerhetően szocializmusnak számítana.

A munkásosztály politikai gazdaságtana

Bármilyen kényszerítő erejű legyen is az áruk, a pénz és a piac fenti elemzése, kivált egy nyilvánvaló kérdést: képes-e ez a kritika realizálni magát, képes-e az elméleti vizsgálódás helyett a gyakorlati politika terepére lépni? Más szavakkal: lehetséges-e kibontakoztatni egy, az áruk és a piac meghaladására irányuló értelmes politikai gyakorlatot? S képes lenne-e ez a gyakorlat olyan alapelveket körvonalazni, amelyek egy nem-piaci szocializmus gazdaságirányítását vezérelhetnék? Ezek a kérdések döntő jelentőségűek, ha figyelembe vesszük Marx jól ismert ellenséges beállítottságát az absztrakt spekulációval és az utópisztikus jövendölésekkel szemben.⁸ Marx szerint a társadalomkritikának csak akkor van értelme, ha valódi társadalmi mozgalmon alapszik. Ebből pedig az következik, hogy a szocializmus gazdaságtanáról szóló bármilyen ko­moly diszkussziónak a kapitalizmus elleni proletár osztályharc tényleges politikai gazdaságtanából kell kiindulnia.

A kommentátorok általában figyelmen kívül hagyják, hogy Marx – jelentős részben – éppen ezt kísérelte meg. A Nemzetközi Munkás­szövetség Alapító Üzenetében (1864. szeptember) „a munkásosztály politikai gazdaságtanának” két győzelmét írja le: a Tízórás Törvényt, amely bizonyos korlátokat szabott a munkanapnak, s a munkások által vezetett szövetkezeti gyárak létrehozását. (Marx 1964b, 8-9) Ezeknek a „győzelmeknek” a mibenléte kulcsunk lehet a munkásosztály politikai gazdaságtanának felfejtéséhez.

A tőke politikai gazdaságtanának lényege a munkaerő kizsákmányo­lása, a tőkének jutó értéktöbblet maximalizálása. De miközben a tőke a társadalmi gazdagságot a többletmunka maximalizálásának fogalmával határozza meg, a munkások számára „a vagyon a rendelkezésre álló idő, és semmi más”. A Tízórás Törvény, éppen úgy, mint a munkásosztály rá­következő több mint egy évszázados nemzetközi harcai, azt bizonyítják, hogy a munkások annak az időnek a korlátozására törekszenek, amely alatt a tőke diktátumainak vannak alávetve, azért, hogy időt nyerjenek sa­ját szabad önfejlődésük számára. Hiszen a munkások számára „a szabad idő, a rendelkezésre álló idő maga a gazdagság – részben a termékek élvezetére, részben a szabad tevékenységre, amelyet nem határoz meg, mint a munkát, egy külső cél kényszere”. (Marx 1976 III, 232)

Ebből az alapelvből folyik a szocialista gazdaság alapvető dinamikája, az a tendenciája, hogy nem a többletérték felhalmozása céljából fejleszti a termelőerőket, hanem azért, hogy csökkentse tagjainak társadalmilag szükséges összmunkaidejét. A szabadon társult termelők társadalma tehát a következő alapelvet szem előtt tartva fogja megszervezni a termelést:

„Az egyéniségek szabad fejlődése – és ezért nem a szükséges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redu­kálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén.” (Marx 1984 II, 169)

Ez az alapelv, amely a munkásoknak a munkanap lerövidítéséért folytatott harcaiban öltött testet, Marx szemében már megtalálta a neki megfelelő termelési formát: a szövetkezeti üzemet. A szövetkezetek – hangoztatta Marx – „megmutatták, hogy a nagy méretekben és a modern tudomány követelményeivel összhangban folyó termelés az uralkodó osztály létezése nélkül is elvégezhető”. Nem mintha Marx va­kon lelkesedett volna a kapitalizmuson belüli szövetkezeti termelésért. Éppen ellenkezőleg: felismerte, hogy mivel ezek a gyárak az árucsere atomizált rendszerén belül működnek, elkerülhetetlenül reprodukálni fogják „a fennálló rendszer valamennyi fogyatékosságát”, azzal, hogy arra kényszerítik a munkásokat, hogy „saját maguk tőkéseivé” váljanak, s alávessék magukat a munkájuk kizsákmányolására irányuló kompeti­tív nyomásnak. (Marx 1964b, 9; Marx 1974 III, 418-419) Azonban eme komoly hiányosságok ellenére a szövetkezeti termelés előrevetíti „a társult munkán” alapuló társadalmat, mi több, éppen a kapitalizmuson belül működő szövetkezeti munkahelyek hiányosságai mutatják meg, hogy a munkásoknak meg kell dönteniük a tőke uralmát. A kapitalizmus által a munkások szövetkezése elé állított korlátok rávilágítanak arra a tényre, hogy „Ahhoz, hogy a társadalmi termelést a szabad és szövet­kezett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé változtassuk, általános társadalmi változások szükségesek” amelyek „csakis úgy va­lósíthatók meg, ha a társadalom szervezett erői, azaz az államhatalom, a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelőkhöz kerülnek.” (Marx 1964a, 176, idézi Lebowitz 1992, 72)⁹ Márpedig, mint fentebb említettem, a munkásoknak a termelőeszközökkel való újraegyesítése sokkal többet involvál a munkásirányításnak a vállalat szintjén való intéz­ményesítésénél, mert egyszersmind megköveteli a társadalom gazdasági irányításának egész folyamata feletti demokratikus kontroll létrehozását. A munkásosztály politikai gazdaságtanának érvényesítéséért folytatott harc tehát nem más, mint küzdelem a gazdasági rendszer teljesen új alapelvek szerinti újjáépítéséért.

Önmagában a munkaidő csökkentése és a szövetkezeti gyárak nem összeegyeztethetetlenek a tőke uralmával. De olyan alapelveket jele­nítenek meg – a szabad, rendelkezésre álló idő maximalizálását, és a szövetkezeti termelést -, amelyek ellentétesek a kapitalizmus működési elveinek érvényesülésével. Ezenfelül az ezeken az elveken alapuló osz­tályharc világossá teszi az emberek számára: a tőke uralma és a mun­kásosztály politikai gazdaságtana összeegyeztethetetlenek egymással. Miközben a tőke politikai gazdaságtana megköveteli „a kínálat-kereslet elvének vak érvényesülését”, addig a munkásosztály alternatív politikai gazdaságtanának érvényesítéséért folytatott harc „a társadalmi előrelátás által szabályozott társadalmi termelés” irányába mutat. Ezenfelül a tőke szakadatlan erőfeszítései a munkásoknak a kapitalizmuson belül elért vívmányai felvizezésére, aláásására és visszagörgetésére, világossá teszik a munkások számára, hogy meg kell szerezniük a politikai hatal­mat. E nélkül a munkásosztály politikai gazdaságtana nem válhat egy új társadalom alapjává. (Marx 1964b, 10, 79-80)¹⁰

De mit ért Marx „a társadalmi előrelátás által irányított termelésen” alapuló társadalmon? A válasz részben abban áll, hogy Marx olyan társadalmat akar, amelyben a termelést „a szabadon társult emberek végzik […] saját tudatos és tervszerű irányításuk alatt”, vagyis a „sza­badon társult termelők” társadalmát. A „szabad társulás” fogalmában benne rejlik egy döntő jelentőségű politikai elképzelés, az, hogy a szo­cialista társadalom önkormányzó társadalom lesz, olyan társadalom, amelyben nincs szükség egy, az egyének fölött és velük szemben álló külső szervezetre (az államra). Mi több, Marxnak a kapitalista piaccal szembeni ellenséges beállítottsága szervesen összefügg az állam­mal szembeni ellenségességével: mindkét intézmény a társadalmi elidegenedés egyik aspektusát fejezi ki, amelynek viszonyai között az emberi lények nem képesek demokratikusan szabályozni és irányítani gazdasági és politikai ügyeiket, s ezért számukra kontrollálhatatlan intézmények és mechanizmusok uralják életüket. Ez a pontot érdemes aláhúznunk – mert Marx érvelésének része -, hogy a piac által uralt társadalom megköveteli az állam létezését. Az állam – mondja nekünk Marx a hegeli Jogfilozófia általa írt kritikájában – az elidegenedett élettevékenység kifejeződése. S korai írásaiban fő erőfeszítése arra irányult, hogy megmutassa: ahol az emberi lények nem irányítják sa­ját munkájukat, legalapvetőbb nembeli élettevékenységüket, ott nem lesznek képesek társadalmi és politikai interakcióik irányítására sem. Ahol egy elidegenedett mechanizmusra – a piacra – van szükség a gazdasági élet irányításához, ott szükség lesz egy elkülönült és elide­genült intézményre (vagy intézményrendszerre) ahhoz, hogy valamilyen rendet kényszerítsen az emberekre mint politikai közösségre. Ellentét­ben tehát némely piaci szocialisták felfogásával, a piac nem az állam alternatívája, hanem az egyik feltételezi a másikat.¹¹ Éppen ezért csak a gazdasági életnek a piacot transzcendáló forradalmi demokratizálása vezethet el az elidegenedett politikai hatalom felbomlásához. Az állam elleni harc szervesen összefügg a piac elleni harccal.

A társadalmi termelés tehát szükségessé teszi a demokratikus irá­nyítást. Láttuk, hogy megkívánja a „társadalmi előrelátást” is, ez pedig csakis gazdasági tervezést jelenthet. Marx például beszél egy olyan társadalomról, „ahol a termelők termelésüket előre elkészített terv szerint szabályozzák”, s azt vallja, hogy ennek a tervezési folyamatnak a legalapvetőbb jellemvonása a társadalmi összmunkaidő „tervszerű” elosztása lesz. (Marx 1974 III, 248; Marx 1967 I, 80) Az emberi mun­kának és termékei elosztásának tudatos megszervezése a társadalmi szervezet minőségileg magasabb rendű formájának ismertetőjegye. Ami Marx számára elsődleges, az nem valamilyen, a gazdasági élet összes jelenségeinek össztársadalmi irányítására szolgáló nagy adminisztratív terv, hanem a legfontosabb emberi élettevékenységnek – a munkának – a felszabadítása egy elidegenedett és még nem teljesen emberi létezési mód diktátumai alól.

A termelés társadalmi tervezése először, és mindenekelőtt a termelők bevonását jelenti annak a meghatározásába, hogy munkájuk hogyan járuljon hozzá a szabadon megállapított társadalmi szükségletek kielé­gítéséhez. Ez nem öntudatlan módon, a dolgok közötti kölcsönhatások révén dől el, hanem inkább maguk a termelők közötti tudatos interakciók révén megoldandó kérdés. Ezt jelenti az, amikor a társadalmi termelést irányító „társadalmi előrelátásról” beszélünk. Ebből az következik, hogy „az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve […]

Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket kicserélnie. Terméke nem csereérték.” Ezért „egy, a termelőeszközök köztulajdonán alapuló kollektív társadalomban” a termékek létrehozására fordított mun­ka „nem e termékek értékeként, egyik dologi tulajdonságaként jelenik meg, mivel akkor, a tőkés társadalommal ellentétben, az egyéni munkák már nem kerülőúton, hanem közvetlenül az összmunka alkotórészeiként léteznek”. (Marx 1984, 87; Marx 1969a, 17)

Ez elvezet bennünket a gazdasági kalkuláció problémájának küszö­béhez, ahhoz a kérdéshez, hogy milyen mutatókat kell majd használni a szocialista gazdasági tervezés irányításához. De mielőtt hozzáfognánk ennek a megtárgyalásához, fontos megválaszolnunk öt alapvető, tipikus ellenvetést, amellyel a marxista társadalmi perspektíva sokszor szembe­kerül. Ha ezeket megválaszoltuk, akkor eljutunk egy olyan pontra, ahol jobban meg tudjuk tárgyalni a gazdasági élet szocialista tervezése előtt álló valódi kihívásokat.¹²

Öt ellenvetés: egyének, szükségletek, bőség, terv és átmenet

A szocializmus marxi koncepciójával szembeni első ellenvetés, amelyet meg fogunk vizsgálni, a leggyengébb: az az állítás, hogy Marx szocializ­musa mindenfajta magánszféra megszüntetését képzeli el, az egyénnek a társadalomban való teljes feloldódását. Jean Cohen szerint Marx híres „társadalmi egyén” fogalma olyan egyén, aki meg van fosztva „minden partikularitástól”, még attól is, amit az egy meghatározott társadalmi osztályba tartozás jelent. „Mivel Marx sohasem tárgyalta meg a »privát« vagy »partikuláris« egyént, kivéve olyasvalamiként, amit meg kell, hogy szüntessen a kapitalizmus eltörlése, […] csak azt feltételezhetjük, hogy A tőkében elképzelt teljesen transzparens társadalmasult kommunista rendszerben az egyén többé nem fog létezni.” (Cohen 1982, 184) Ez meghökkentő állítás. Úgy tűnik, Cohennek nem számít, hogy „feltétele­zését” meghazudtolja a szövegek legfutólagosabb vizsgálata is. Vegyük észre például, hogy Marx nem egyszerűen a „társadalmi egyénekre”, hanem a „szabad társadalmi egyénekre” utal, s hogy a szocialista tár­sadalom alapvető ismertetőjegyeként kezeli „az egyéniségek szabad fejlődését”, vagy másképp megfogalmazva „az egyéniség teljes kibon­takozását”. Továbbá Marx minden erejével ragaszkodik ahhoz, hogy az idő „az a tér, amelyben az emberi fejlődés végbemegy”, ami képtelenség lenne, ha nem vesszük észre, hogy az egyes egyének azok, akik a társa­dalmi termelés kényszere alól felszabadult idejüket önfejlődésükre fogják felhasználni. (Marx 1984 I, 109; II, 169 [kiemelés – d. M.]; Marx 1974 III, 773; Marx 1964c, 132)¹³ De a szocializmus eme centrális céljának – az egyén szabad fejlődésének – van egy lényegi előfeltétele: a gazdasági életnek a kollektív és demokratikus irányítás alá vetése. A „szabad társadalmi egyén” kialakulása „az egyének egyetemes fejlődésére, s közösségi, társadalmi termelékenységük mint társadalmi képességük alárendelésére” kell, hogy alapozódjék. (Marx 1984 I, 75; lásd még: Marx 1974 III, 772-773)

Ez elvezet bennünket egy második, komolyabb ellenérvhez: ahhoz, hogy Marx egész diszkussziója a szükségletekre való termelésről alapvetően inkoherens. Ezt az állítást a legmeggyőzőbben Kate Soper fejtette ki On Human Needs c. munkájában. Soper felismeri, hogy meny­nyire meggyőző érvek alapján ragaszkodik Marx ahhoz, hogy az emberi szükségletek nem lefixáltak és előre meghatározottak, hanem nyitottak és történetiek. Ámde Soper határozottan állítja, hogy maga ez az állás­pont aláássa Marx kapitalizmus-kritikáját, amely szerint a kapitalizmus nem tudja kielégíteni az emberek többségének „igazi szükségleteit”. Végül is az „igazi szükségletek” nézőpontjából kiinduló kritika előfelté­telezi a rögzített, bizonyíthatóan létező emberi szükségleteket, amelyek mércéjének a kapitalizmus nem tud megfelelni, s ezen az alapon ítéljük el. Tehát feloldhatatlan feszültség van a Marxnál található „kognitív és normatív diskurzusok” között, a szükségletek történelmiként és nyitottként való fogalmi megragadása, s a kapitalizmuson „az igazi szükségletek” álláspontjáról gyakorolt kritikája között. Eme elméleti feszültség eredmé­nyeként Marx állítólag a politika „naturalizálásának” hibájába esik, visszatérve ahhoz a gondolathoz, hogy vannak beazonosítható természetes emberi szükségletek, amelyek kielégítése lenne a szocialista társadalom központi célja. (Soper 1981, 134, 91-92, 99, 108, 194)

Ennek az érvelésnek az egésze azon alapul, hogy Soper nem tudta megérteni Marx kritikai elméletének igazi alapjait. Hiszen Marx munkás­ságának egész fő vonulata, az, amiért elvetette a baloldali hegeliánusok és az utópista szocialisták absztrakt moralizálását, abból eredt, hogy elkötelezte magát az immanens társadalomkritika eszményének. Egy­szerűen megfogalmazva: Marx Hegelnek azt a híres kijelentését, hogy „a filozófia is: saját kora gondolatokban megragadva”, azzá a felfogássá formálta át, hogy a társadalom valóban mélyreható és átfogó kritikájának a társadalmi átalakulás irányába ható tényleges társadalmi-történelmi erőkre kell alapozódnia, elvetve az absztrakt spekulációt és az intellek­tuális csapongást. (Hegel 1971, 21 – kiemelés az eredetiben)¹⁴ A szoci­alista társadalmi átalakulás erőinek a kapitalista társadalmon belül kell kifejlődniük; egyébként a szocializmus egy teljesen absztrakt (és ezért irreális) utópia. S az ezeket az erőket alkotó emberi lények – a munkás­osztály – vonatkozásában ez csak azt jelentheti, hogy a munkások olyan szükségleteket fejlesztenek ki, amelyek kielégítése megköveteli a fenn­álló társadalmi rend megdöntését. Marxnak a kapitalizmuson gyakorolt kritikája alátámasztásához nincs szüksége a természetes szükségletek egy absztrakt és történetietlen elméletére; ez a kritika azon a tényen áll vagy bukik, hogy a munkások a maguk történelmileg létrejött, a jelenlegi rendszer (a tőkefelhalmozás) követelményeivel összeütköző szükségle­teiknek a kielégítésére törekszenek.¹⁵

Nyilvánvalónak tűnik, hogy bármilyen fontos lenne is a szükségletek egy teljes skálája, a legfontosabb ezek közül Marx számára az egyénnek az önfejlődésre irányuló szükséglete. Marx, amikor nagy vonalakban az emberi szabadság kifejlődésének fokozataival kategorizálja a tár­sadalmakat, három nagy szakaszt lát a gazdasági élet fejlődésében. Elsőként olyan társadalmi formákat, amelyekben a társadalom tagjait a közösséghez (gyakran hierarchikus és kizsákmányoló jellegű) személyes függőség köti. Másodszor azt a társadalmi formát, amelyben az emberek „felszabadulnak” az ilyen közösségi kötelékek uralma alól, s az árukon, árakon, és a pénzen alapuló csereviszonyok révén létrejövő elidegene­dett viszonyok között kifejlődik személyes „függetlenségük”, végül pedig ez utóbbi formán belül megtalálja a kibontakozó lehetőségét egy olyan új társadalmi formának, amelyben megvalósul az emberek „konkrét univerzalitása”, amelyben a közösség berendezkedése megteremti a kereteket az olyan emberi társuláshoz, ahol „minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele”. (Marx – Engels 1959, 460)

A kapitalizmus a másodikat alkotja e három fázis közül. Itt, ebben a társadalomban – írja Marx – „alakul ki első ízben az általános társadalmi anyagcsere-folyamatnak, az egyetemes kapcsolatoknak, a mindenoldalúan kifejlett szükségleteknek és képességeknek a rendszere”. Marx ragaszkodik hozzá, hogy ezeknek az „univerzális”, jóllehet csak absztrakt értelemben vett univerzális kapcsolatoknak, s „mindenoldalúan fejlett szükségleteknek és képességeknek” (amelyek persze teljesen nem bontakozhatnak ki) a kifejlődése nélkül nem lehetséges semmiféle valós alapja a kapitalizmussal szembeni szocialista kritikának: „ha nem találjuk meg a társadalomban, úgy, ahogy létezik, az osztálynélküli társadalom létrejöttéhez szükséges anyagi termelési feltételeket s az azoknak meg­felelő csereviszonyokat, akkor minden kísérlet a rendszer megdöntésére csakis Don Quijote-izmus lehet”. (Marx 1984 I, 75-76)

Marx álláspontja tehát nem feltételezi a „természettől adott” emberi szükségletek egy elméletét. Marx felfogása csupán annak az elméleti megragadását követeli meg, hogy 1. a kapitalizmus olyan szükségleteket (mindenekelőtt az egyéni önfejlődés szükségleteit) hoz létre, amelyeket szisztematikusan nem tud kielégíteni; 2. a tőkés társadalom e szükség­letek kielégítésére való képtelensége osztályharcokhoz vezet, amelyek során a munkásosztály oldalán kialakul a megfelelő hajtóerő a társada­lom átalakítására; 3. hogy a kapitalizmuson belül létrejövő termelőerők és egyetemes cserekapcsolatok kollektíven és demokratikusan irányíthatóak (ezt a lehetőséget már előrevetítik a munkások szövetkezetei).

Most eljutottunk a harmadik ellenvetéshez: ahhoz az elképzeléshez, amely szerint Marx leírása az egyének egyetemes és mindenoldalú fejlődéséről olyan viszonyokat feltételez, ahol a javak és szolgáltatások korlátlanul állnak rendelkezésre. Ezt az ellenvetést általában olyan módon fogalmazzák meg (különösen Alec Nove), ami arra mutat, hogy a kérdéses szerzőket teljesen bekebelezte a polgári közgazdaságtan. A közgazdaságtan főárama jellemző módon fogyasztóként, nem pedig termelőként gondolja el az egyént. Az árverezési aukció, nem pedig a ter­melés, a munkahely modelljéből indul ki. E premisszával megegyezően Nove azt képzeli, hogy Marxnak a bőség társadalmáról szóló fejtegetése a fogyasztási javak (s az előállításukhoz szükséges termelői javak) kor­látlan (s feltehetően végtelen) kínálatát feltételezi. Ez pedig, kifogásolja Nove, annyi, mint amolyan szellemi bűvészmutatvánnyal „eltüntetni” a közgazdaságtan központi kategóriáját – a szűkösséget. Marx tehát kézlegyintéssel oldja meg a közgazdaságtan problémáit – állítja Nove (1989, 15-16). Azonban eddigi diszkussziónk nyomán már nyilvánvaló kell legyen, hogy a bőségnek Marx számára radikálisan más jelentése van. Kiindulva abból a felfogásból, hogy az emberi lények termelők, Marx felismeri, hogy a javak és szolgáltatások kínálata emberi munkaerő ráfordításokat feltételez. Ezenfelül Marx úgy véli, hogy bármennyivel is jobbá teszik a munkafeltételeket, a munka mindig a „szükségszerűség birodalma” marad. Mi több, „a szabadság birodalma valójában csak ott kezdődik” – írja Marx -, „ahol a hasznosság és a külső szükségletek által meghatározott munka végződik; természeténél fogva túl van a vol­taképpeni anyagi termelés szféráján”. Ebből következően Marx számára a bőség nem egyszerűen az anyagi javak és szolgáltatások egy szolid és biztos szintjéről való gondoskodást jelenti, hanem maga után vonja a munkából kiszakított időt is, időt „az egyén szabad szellemi és társadalmi tevékenységére”. (Marx 1974, 772-773; Marx 1967, 492)

A bőség tehát azt jelenti, hogy a társadalom a tudomány és az emberi együttműködés hatalmának alkalmazása révén emeli a munka termelé­kenységét. Azt jelenti, hogy a társadalom lerövidíti a munkanapot (vagy munkahetet), hogy nagyobb mennyiségű szabadidőt hozzon létre a szük­séges munka szféráján kívül, s egyszersmind azt is kell, hogy jelentse, hogy radikálisan csökkentik a magánkeretek között végzett szükséges ön-újratermelési munka (gyermeknevelés, főzés, takarítás) mennyiségét is, azáltal, hogy e tevékenységek jelentős részét közösségi formában végzik el. Marx bőség-fogalma tehát szervesen összekapcsolódik az emberi szabadságról alkotott felfogásával. Megköveteli, hogy felismer­jük az egyének életének és idejének a végességét, s ezáltal létrejöjjön egy egyensúly az anyagi és kulturális javakra irányuló szükségletek és a „szabad szellemi és társadalmi tevékenységre” irányuló szükségle­tek között. Ezért, mint minden gazdaságban, itt is az idő elosztása a kulcskérdés. Nyilvánvalóan tehát minden posztkapitalista gazdaságnak két különböző szükségszerűség között kell egyensúlyoznia: egyfelől mindenki számára szolid és biztos életszínvonalat kell biztosítania, más­felől a dolgozó embereknek több időt a „szabad szellemi és társadalmi tevékenységekre”. Bizonyos, hogy e két törekvés között valódi feszültség van. A munkásállam valódi ismertetőjegye az lesz, hogy az állampol­gárok – munkástanácsok és lakóhelyi bizottságok révén – általánosan részt vesznek a tömegdemokrácia ama intézményesült döntéshozatali eljárásaiban, amelyek közvetíteni igyekeznek majd e különböző tár­sadalmi szükségletek között. De ahhoz, hogy ezeket a döntéshozatali eljárásokat olyan módon folytassák le a dolgozók, amely összhangban van a szabad egyéni önfejlődésre való törekvéssel, szükség van egy olyan társadalmi keretre, ahol:

„A társult termelők a természettel való emberi anyagcserét racionáli­san folytatják le a lehető legkevesebb energia kifejtésével, s az emberi természetnek leginkább megfelelő s ahhoz leginkább méltó feltételek között. Ámde ez mindig megmarad a szükségszerűség birodalmának. A szabadság igazi birodalma, az emberi képesség öncélként való kifejlesz­tésének birodalma ezen túl kezdődik, jóllehet csak a szükségszerűség birodalmának bázisán virágozhat ki. Lényegi előfeltétele a munkanap lerövidülése.” (Marx 1974, 772-773)¹⁶

Ez az az „értékelési probléma” amely fennmarad a posztkapitalista társadalomban is: az egyéni munkaidőnek az önfejlődés szükségleteivel összhangban való demokratikus és közösségi szabályozása. Amikor Marx azt írja, hogy „az idővel való gazdálkodás: végső soron minden gazdálkodás erre redukálódik”, akkor erre az emberi kritériumra gondol. Mint biológiai lények, az emberek meg kell termeljék a megélhetés esz­közeit, s azokat a termelőeszközöket, amelyek ezt lehetővé teszik. Ez a materialista történelemfelfogás alapelve. De egy olyan társadalomban, amely termelőerőit addig a pontig fejlesztette, ahol az emberek életéből száműzni lehet a biológiai létezést fenyegető szűkösséget, mi több, fenn lehet tartani a kulturális önkifejezés és interakciók egy magas szintjét, s amelyben a munka kizsákmányolása megszűnt, „az idővel való gazdálko­dás, együtt a munkaidőnek a különböző termelési ágak közötti tervszerű elosztásával, megmarad az elsődleges gazdasági törvénynek”. Ahelyett a még nem társadalmasult berendezkedés helyett, ahol az emberek előbb dolgoznak, s csak utólag, a pénz és a piac közvetítése révén tudják meg: termelőtevékenységük megfelel-e a társadalmi szükségleteknek, a szocialista gazdaság egy olyan demokratikus döntéshozatali folyamaton alapul, amely megteremti annak keretfeltételeit, hogy ez az összehango­lás a tudatos emberi tevékenység révén menjen végbe.

Ebben a helyzetben „az egyén munkája kezdettől fogva társadalmasult munka”. Az egyénnek „nincs különös terméke, amelyet kicserélhetne. Terméke nem csereérték.” Mindazonáltal ez nem szüntet meg minden gazdálkodási problémát: „közösségi termelést feltételezve az időmegha­tározás természetesen lényeges marad”. (Marx 1984 I, 76)¹⁷ Azonban ez a társadalom ezt a problémát kiemeli az áruk és a pénz eldologiasodott világából, s a társult egyének demokratikus döntéseinek rendeli alá.

Ez elvezet bennünket a negyedik ellenvetéshez, ahhoz az állításhoz, hogy a tervezés marxi koncepciója valamiféle mindentudást feltételez a közvetlen termelők részéről – ez a tétel centrális helyet tölt be Nove ér­velésében, s visszhangozza Blackburn is. Ámde Marx álláspontja az volt, hogy a tévedés bizonyos mértéke elkerülhetetlen, éppúgy, mint az anyagi és társadalmi-gazdasági feltételekben bekövetkező véletlenszerű és nem várt változások. Ebből kifolyólag Marx azt sugallta, hogy az uralkodó tendencia a szocialista gazdaságban az „állandó relatív túltermelés” kell, hogy legyen. Csak ezen a módon védheti meg a társadalom polgárait a hiányok lehetőségével szemben. Ezért beszélt Marx a „többlettermék” betervezett létrehozásáról, „biztosítási- és tartalékalap formájában”, hogy a társadalom kivédhesse az elégtelen termelést és a hiányt. Mi több, a betervezett túltermelés Marx szerint (1968, 426) „egyenértékű a társadalom kontrolljával saját reprodukciójának tárgyi eszközei felett”, hiszen azt jelenti, hogy az emberi lények tudatosan termelnek azért, hogy elkerüljék az emberi életre legártalmasabb állapotot – az elégtelen termelést és a szűkösséget.

Elvileg nincs semmi különösebb nehézség a betervezett túltermeléssel. A termelési és fogyasztási javak zöme nem romlandó, egy (mondjuk 5 százalékos) betervezett túltermelés nem jelent megoldhatatlan technikai vagy logisztikai problémát. Ami itt a valódi kérdés, az nem a minden­tudás, hanem a demokrácia. Amit a szocialista tervezés kritikusainak bizonyítaniuk kellene, az az: miért ne lehetne a munkások választott delegátusait és a lakóhelyi bizottságokat bevonni egy olyan nemzetgaz­dasági keretterv megalkotásába, amely a demokratikusan megállapított társadalmi prioritások skálájából kiindulva határozná meg például az élelmezésre, a lakásokra, egészségügyre, az oktatásra és gyermek­gondozási lehetőségekre, a ruházkodásra, könyvtárakra, szállításra, az elektromosságra, valamint a kulturális és rekreációs javakra fordítandó erőforrásokat. Bizonyos persze, hogy ez részletes információkat igényel a termelés technikai együtthatóiról, a termelési javakat előállító iparágakba beruházott erőforrásokról, az egyes terveknek megfelelő társadalmilag szükséges munkaidő-ráfordítások mértékéről, a különböző alternatívák különböző környezeti hatásairól, arról hogy mennyit kell feláldoznunk más javakból, ha bizonyos javakból többet, vagy kevesebbet termelünk, és így tovább. S mindez kétségkívül megköveteli, hogy jelentős mennyiségű olyan „szakértői” információ álljon a tervezők rendelkezésére, amely nem magától értetődően elérhető mindenki számára. De miért ne lehetne az ilyen információk gyűjtéséért és szolgáltatásáért felelős szerveket de­mokratikus irányítás alá helyezni? S miért ne lehetne a számítógépesített leltárellenőrzési és „just-in-time” szállítási rendszereket a demokratikus tervezés feladataira alkalmazni? Annyira leküzdhetetlenek a problémák ezen a ponton, hogy jobban tesszük, ha megragadunk az áraknál és a pénznél, a kizsákmányolásnál és a válságoknál?

Nove válasza egyszerű erre a kérdésre: a piac, az árak és a pénz egyedüli alternatívája egy a társadalmon uralkodó, sztálinista bürokrácia. De ez egy olyan állítás, amely végső soron csak arra támaszkodhat, hogy az emberek állítólag természettől fogva lusták és önérdekűek (a szó szűkebb, aszociális, a polgári közgazdaságtanban használt értelmében).

Tehát, mivel a demokratikus tervezés nem lehetséges, a legtöbb, amit remélhetünk a kompetitív piacokon hozott személyes döntések révén megvalósuló fogyasztói szuverenitás „demokráciája”. (Nove 1989, 19, 215, 229, 233, 225) Mint a piaci szocializmus legtöbb változatánál, ahová e fejtegetések kilyukadnak, az a piac plusz az állam fennmaradása, egy olyan államé, amely feltűnően hasonlít a kapitalista társadalom bürok­ratikus gépezetére. Tehát marad nekünk egy olyan perspektíva, ahol az „árutermelést és a piacokat” úgy festik le, mint egyedüli alternatívát a bü­rokratikus állami zsarnoksággal szemben – más szavakkal az az állítás, hogy semmilyen elérhető társadalmi forma sem kedvezőbb a szabadság ügyére, mint a piacgazdaság. Nem csoda, hogy Nove könyve végén úgy érzi, hogy fel kell tennie a kérdést: „vajon szocializmus-e ez”? Ez a kérdés válasz után kiált – s nemleges választ kell adnunk rá.

Ez végül elvezet bennünket a legszubtilisabb ellenvetéshez Marx álláspontjával szemben: ahhoz, hogy az alternatív gazdasági rendről adott vázlata „eltünteti” azokat a valós problémákat, amelyeket egy tény­legesen létező társadalomnak meg kell oldania egy még felismerhetően kapitalista társadalomból a megvalósítható szocializmusba való átmenet során. Marx, mondják nekünk, keveset mond, már ha egyáltalán valamit, a szocialista gazdaság égető problémáiról -, arról, milyen utat kell vá­lasztania egy, a szocializmus felé elinduló társadalomnak. Még ha Marx szocialista ideálja védhető is – bár Nove szerint nem az -, akkor sem releváns a ma előttünk álló kérdésekkel kapcsolatban.

Igaz, hogy Marx mint elitista szellemi játékot, elvetette a jövő társadal­mára vonatkozó tervezgetést, de nem ellenezte az olyan átfogó elvek felvázolását, amelyeket a kapitalista társadalom fejlődési tendenciáiból és a munkások osztályharcának trendjeiből vezetünk le.¹⁸ így például A gothai program kritikájában expliciten megvitatja „egy olyan kommunista társadalom” problémáját, amely „még nem a saját bázisán fejlődött ki, hanem, éppen ellenkezőleg, most alakult ki a kapitalista társadalomból, s ezért minden aspektusában, gazdasági, erkölcsi és szellemi szempontból annak a régi társadalomnak jegyeit hordja magán, amelynek méhéből született”.

Itt még nem lehet – mutatja ki Marx – a gazdasági életet a „min­denkinek szükségletei szerint” elve alapján megszervezni. Ez az elv a gazdasági és kulturális fejlődés olyan szintjét előfeltételezi, amelyet a társadalom ekkor még nem fog elérni. Először tehát az elosztást a „mindenkinek képességei szerint” elv fogja megszabni, azaz mindenki annak arányában vételezhet a társadalom vagyonának készleteiből, amennyivel egyénileg hozzájárult a termeléshez. Ez, mondja Marx egy „utalvány” alapján fog végbemenni, amely minden egyént feljogosít arra, hogy annak arányában vételezzen „a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből”, amennyivel hozzájárult ahhoz. Ez, persze, ugyanazt az alapelvet involválja, amely a kapitalista társadalomban „az áruk cseréjét szabályozza” – cserét a munkaidő alapján. Ámde, ragaszkodik hozzá Marx, „itt a csere formája és tartalma megváltozik, hiszen a megváltozott feltételek között senki sem adhat mást, mint munkáját, s ezért semmi sem kerülhet az egyének tulajdonába, az egyéni fogyasztási eszközökön kí­vül”. Tehát átmeneti berendezkedéssel van dolgunk, amely még mindig „a polgári korlátozottság bélyegét viseli magán”; mivel az egyének különbö­ző vonatkozásokban (életkor, fizikai erő, képzettség stb.) egyenlőtlenek, ezért a munka szerinti elosztás „az egyenlőtlenség joga”. Ami megelőzi azt, hogy ez a strukturális egyenlőtlenségek és kizsákmányolás alapjává váljon az az állam politikai formája, a munkások tömegdemokráciája és a termelőeszközök társadalmi tulajdona. Ez utóbbiak nem vethetők alá a piaci verseny, az egyéni tulajdonlás, vagy a profitabilitás kritériumainak, különben a polgári jogból újra létrejönnének a polgári termelési viszonyok is… (Marx 1969a, 18)

Mi a helyzet hát Marxnak a munkautalványokkal kapcsolatos disz­kussziójával? Vajon nem annak a puszta elismerése ez, hogy egy ilyen átmeneti társadalmat még mindig a pénz fog szabályozni? Ezen a ponton a mai, a piaci szocializmusról folyó vita sok résztvevőjénél alapvető fo­galomzavarral találkozunk. Azok az utalványok, amelyek egyszerűen az elvégzett munkaórák összegét reprezentálják, nem jelentenek „pénzt” a szó semmilyen felismerhetően kapitalista értelmében. A pénz, mint fen­tebb kifejtettük, az a mechanizmus, amely meghatározza és méri a még nem-társadalmasult kontextusban elvégzett elidegenedett munka értékét; a pénz az a „dolog”, amely a konkrét munkákat absztrakt munkákká ala­kítja át. Ahol a munka közösségi jellegű, s elosztása előre meghatározott, egy utalvány vagy nyugta nem pénz, nem az a mechanizmus, amely az egyéni munka társadalmi jellegét érvényessé teszi, sem nem alakítja át az előbbit az utóbbivá. Jóllehet az ilyen utalványok csereeszközöket je­lentenek, nem ezek informálják a termelőket magánmunkájuk társadalmi értékéről. A munkautalványok egyszerűen csak megteremtik annak a lehetőségét, hogy adott munkaráfordításokat az emberek kicserélhes­senek a közös munka által létrehozott összes termékek készletének egy részére. De ez nem árucsere, mert a munka „értéke”, a társadalmi gazdagságban való részesedésre való jogosultsága a termelés előtt jön létre. Következésképpen „a termelés társadalmi jellege a terméket kez­dettől fogva közösségi, általános termékké teszi”. Kidolgozva egy ilyen termelési rendszert, Marx (1984 I, 86) a következő módon állítja szembe ezt az árutermeléssel:

„A csereérték bázisán nyugvó termelésben a munka csak a csere révén tételeződik általános munkaként. De ezen az alapzaton, (a közösségi gazdálkodás alapzatán) a csere előtt tételeződik ilyenként; azaz a ter­mékek cseréje semmi esetre sem lesz az a közeg, amelynek révén az egyénnek az általános termelésben való részesedése közvetítődik.”

A munkautalványok szerepe az, hogy lehetővé tegyék az egyéni és társadalmi munka közötti közvetítés végbemenését. De ez a közvetítés nem az egyéni munka társadalmi értékének megalapozója, hiszen ez kezdettől fogva adott, hanem pusztán a munka munkára való kicserélé­sének eszköze. Tehát amit Marx mond (1967, 95. 1. lábjegyzet) Owen „munkapénz”-éről az vonatkozik az ő munkautalványaira is: „ugyanúgy nem pénz többé, mint a színházjegy”. Mindazonáltal a munkautalványok révén való társadalmi elosztás pusztán átmeneti forma, olyan, „amely még mindig a polgári korlátozottság bélyegét viseli magán”. Hogy halhat el ez a fajta elosztás?

A kérdés lényege itt az, hogy az átmeneti gazdaságban folyamatosan növekszik a társadalmasult fogyasztási szektor, ezt a szektort pedig már a szükséglet, nem a képesség szabályozza. Abban a mértékben, aho­gyan a lakás, az alapvető élelmiszerek, a ruházkodás, az egészségügy, az oktatás, a gyermekgondozás, az elektromosság, a víz, a betegápolás, a szállítás, valamint a kulturális és rekreációs tevékenységekhez való hozzáférés garantált szociális jogokká válnak, a „burzsoá jog” területe összehúzódik. A fejlett kapitalizmusban már hosszú ideje léteznek – jólle­het a tőkefelhalmozás által eltorzított és annak alárendelt formában – az egészségügy, az oktatás és hasonló szolgáltatások társadalmasítására irányuló tendenciák, részben a munkásosztály nyomása, részben pedig a tőkének a munkaerő fizikai és kulturális reprodukálására való szük­séglete miatt. Egy, a kizsákmányolás dinamikájától megszabadult, és a felhalmozás kényszerétől mentessé vált gazdaságban a garantált társa­dalmi fogyasztásnak ez a szférája fokozatosan kiterjeszkedik az életnek a csere által szabályozott részére is. Az anyagi és kulturális értelemben vett megélhetés egyre kevésbé fog a munkautalványokat, vagy bármilyen hasonló pénz-pótlékot igénylő tranzakcióktól függeni.

A garantált fogyasztási szektor tehát az egyik oldala a munkaerő áru­jelleg alóli felszabadulásának. A megélhetés, az emberi élet különböző örömei és a kulturális önfejlődés egyre kevésbé fognak az elvégzett egyéni munkamennyiség által megszabott egyéni vásárlástól függeni (habár az egészséges felnőttekkel szemben mindig érvényben marad az a követelmény, hogy részt vegyenek a társadalom munkájában). Mi több, a termelőerők fejlődésével s a műveltségi szint emelkedésével a társadalmilag garantált fogyasztás szisztematikusan bővülni fog. A társadalmi gazdagság elosztását az egyéni szükségleteken alapuló szociális jogok fogják szabályozni. így a piacon át megvalósuló egyéni fogyasztás szférája – amelyen belül sok árat, mint lentebb megtárgya­lom, szintén szabályozni lehet majd társadalmi kritériumoknak megfe­lelően – arányaiban, még ha talán abszolút értelemben nem is, össze fog zsugorodni. Ezeknek a piacoknak, miközben kiegészítő szerepet töltenek be az olyan egyéni, személyes szükségletek vonatkozásában, amelyeket a legjobban a társadalmasult fogyasztási szektoron kívül lehet kielégíteni, marginális, még ha nem is jelentéktelen szerepük lesz a társadalomban, mivel a társadalmasult szektor bővülése a piac és az áruviszonyok felszámolásának, a pénz háttérbeszorításának a logikáját követi.

Az általam tárgyalt gazdasági modell nem kell, hogy központilag meg­szabja az egyének fogyasztását. Például miért ne lehetne egy társadalmi­lag garantált fogyasztási csomag úgy megalkotva, hogy gondoskodjék az egyéni preferenciák kielégítéséről, oly módon, hogy megenged különböző fogyasztási menüket, egy sor lehetséges „behelyettesítéssel” – például lehetőséget adva arra, hogy aki az átlagosnál jobb lakást szeretne a társadalomtól, az csökkenthesse igényeit más területeken, vagy hogy az utazási utalványokat (légi, vasúti és gépkocsi-használati kuponokat) „ki lehessen cserélni” különösen jó ruházkodásra, vagy zeneszerszámokra, vagy megengedve az embereknek, hogy több társadalmilag szükséges munkát végezzenek (s ezzel feláldozzák az önfejlődésre fordítható idejük egy részét) azért, hogy többet vásárolhassanak a fogyasztási cikkekből. Ezenfelül a fogyasztási szerkezet rugalmasságát biztosíthatja az is, ha a különböző javakat, utalványokat, vagy kuponokat személyesen cseré­lik ki egymás között az egyének (például utazási jegyeket elcserélnek kulturális eseményekre szóló belépőkkel). Az ilyen egyéni tranzakciók természetesen nem árucserék (hanem puszta használati értékek cseréi) s még ha az emberek szabályos piaci árakon is cserélnek, akkor sem involválják azt, ami a tőkés piacgazdaság lényege: hogy az egyének önreprodukcióját egy, az absztrakt munkát reprezentáló fizetőeszköz szabályozza.

A gazdasági kalkuláció kérdése

Ezen a ponton érvelésemet kritikusaim azzal fogják támadni, hogy amo­lyan „fundamentalista” módon nem akarok megbirkózni a gazdasági kalkuláció problémájával, amely pedig létezni fog a szocializmusban (vagy a szocializmusba való átmenet társadalmában). Robin Blackburn (1991, 31-55) különösen egyértelműen úgy véli, hogy a marxisták nem tudtak megfelelő választ adni Ludwig von Mises és Friedrich von Hayek érveire, akik szerint a racionális gazdasági döntéshozatal lehetetlen a termelőeszközök magántulajdonán és a profitorientált beruházásokon alapuló valódi kompetitív piacok által nyújtott árjelzések nélkül.

Amikor elvetjük a Mises-Hayek féle nézőpontot a kalkuláció kérdé­sében, akkor ez nem egyszerűen kitérés a nehézségek elől. Inkább azt jelenti, hogy bevallottan szembefordulunk a gazdasági élet telje­sen fetisisztikus módon való elképzelésével. Ugyanis, mint Joseph Schumpeter kimutatta, az osztrák iskola antiszocialista közgazdászai egy „Robinson Crusoe-gazdaság modelljéből” indulnak ki, amelyben az atomizált, önérdek vezérelte egyének választásai szabják meg egymástól elszigetelten elvégzett munkáik termékeinek cseréjét. Ezen túlmenően a legabszurdabb végletekig viszik ennek a modellnek a szubjektivizmusát és individualizmusát. Kitartanak amellett, hogy az egész gazdasági életet a fogyasztók szükségletei hajtják előre, ily módon kényelmesen ignorálják a munka szerepét a gazdasági életben. Miután eldologiasították úgy az egyént, mint fogyasztói státusát, ezután egyszerűen összezavarják a gazdasági élet egészét a piaci cserével. Élni annyi, mint cserélni. Eb­ből, Mises és Hayek egy modern követőjének szavaival, az következik, hogy „a gazdaságelmélet magja a piacok elmélete”. (Schumpeter 1954, 986-987, idézi Kirzner 1992, 201)

Ezzel az érveléssel kapcsolatban két alapvető dolgot kell megállapíta­nunk a piacok természetét illetően.

Először is, a legtöbb, amit a piacok elvégezhetnek, az, hogy infor­mációkat nyújtanak az embereknek egy sor, számukra mint elszigetelt egyének számára elérhető privát jellegű gazdasági választásról. A piacok nem képesek semmiféle értelmes információt nyújtani a magánjelle­gű gazdasági tranzakciók társadalmi hatásairól. Ámde, amint a jóléti közgazdaságtan területén született jelentős mennyiségű szakirodalom kimutatta, gyakorlatilag az összes állítólag magánjellegű gazdasági ak­tusnak vannak ilyen közösségi kihatásai, a modern közgazdaság nyelvét használva „externalitásai”.

Tehát bármit is mondjanak a piacoknak az egyéni döntéshozatalra vonatkozó információk nyújtására való képességéről – s ezt is nagy­mértékben túlértékelik -, a piacok biztosan nem alkalmasak a gazdasági döntések egyéneken túlmutató következményeinek kikalkulálására, s ilyenformán a piacok alkalmazása negatívan érinti a társadalmi dön­téshozatal lehetőségeit. A gazdasági cselekvés társadalmi hatásainak kikalkulálása olyan információkat igényel, amelyeket a piacok nem nyújtanak és nem is nyújthatnak. Nem csak atomizált egyéneket fel­tételeznek a piacok, hanem azáltal, hogy megfosztják az egyéneket a döntéseik társadalmi kihatásaival kapcsolatos információktól, s csak a magánjellegű, nem-társadalmi kritériumok szerint meghozott döntéseket jutalmazzák, a társadalomban állandósítják az atomizáltságot. Amellett, mivel társadalmi kihatásaik ellenőrizhetetlenek, a piacok működése a társadalmi hatékonyság szempontjából rendkívüli negatívumokkal jár. Ezért nem túlzás, amikor a Quiet Revolution in Welfare Economics szerzői azt írják, hogy:

„A piacok elterelik és akadályozzák a lényeges információk terjedését, előmozdítják az antiszociális ösztönző tényezők működését az emberek­ben a más, ugyanolyan erős motivációk rovására, amelyek nem járnának szükségképpen együtt társadalmilag destruktív következményekkel, s egyre alacsonyabb társadalmi hatékonyságú forrásallokációs döntések­hez vezetnek […] Összefoglalóan […] a piacok – függetlenül attól, hogy a magán- vagy a köztulajdonú vállalatokkal kombinálódnak – az egyre erő­södő individualizmust mozdítják elő a társadalomban, ami bizonyíthatóan nem-optimális következményekkel jár.” (Hahnel – Albert 1990, 218)

Érdemes azt is megemlítenünk ebben a vonatkozásban, hogy a szak­irodalomban komoly kutatások meggyőző érvekkel igazolták, hogy a piac által kialakított vállalati hierarchiák az egyes termelőegységeken belül is alacsony hatékonysághoz vezetnek. (Leibenstein 1978a; Leibenstein 1978b, 12. fej.)

Ez elvezet bennünket a második általános igazsághoz, amelyet a piaccal kapcsolatban le kell szögeznünk: a piaci információ arra sem alkalmas, hogy racionális kritériumokat nyújtson a beruházásokhoz. Az osztrák és a neo-osztrák közgazdaságtan képtelen volt megalkotni a tőke­hatékonyság és a beruházás egy értelmes elméletét – ezt a hiányosságot csak gyengén leplezi a „bizonytalanságról”, a „vállalkozói képességről”, és az „innovációról” szóló retorika. A piacok nem nyújtanak racionális kritériumot, amely iránymutatást adna az utak, csatornák, acélművek, távközlési hálózatok, iskolák, parkok, ruhagyárak, gyermekgondozási központok, kórházak, pékségek vagy vízierőművek építéséhez.

Amint egy közgazdász írja, „egyetlen egyéni vállalkozó sem […] tudja egyedül a piaci adatok alapján felbecsülni a beruházások termelékeny­ségét, mielőtt a többi vállalkozó beruházási tervei kialakulnának. Hogyan mondhatnák meg, hogy vajon milyen lesz a beruházás jövedelmezősége egy meghatározott városban ha nem tudják: fel fog-e épülni az új vasút­vonal vagy sem? Itt ahhoz hasonló bizonytalansággal van dolgunk, mint a külső hatásoknál a termelés esetében.” (Baumol 1965, 131-132)

Az ilyen beruházási döntések a kollektív szükségletek hosszú távú felmérését követelik meg. Ámde az árakkal kapcsolatban pontosan az a lényeg, hogy a jelenlegi gazdasági adatokat tükrözik. A beruházások elkerülhetetlenül megváltoztatják az idők során ezeket az adatokat azzal, hogy új jövedelmeket teremtenek, megváltoztatják a termelés technikai feltételeit, megváltoztatják a fogyasztói preferenciákat (új javakat nyújt­va) és így tovább. Minél hosszabb időhorizontban gondolkodunk, annál nyilvánvalóbbá válik ez a probléma. Hogyan szabályozná a piac a köz­javakkal kapcsolatos döntéseket, amelyeket – legalábbis nagyrészt – a következő nemzedék fog használni?

Ha egyszer kilépünk a Robinson Crusoe-gazdaság Akcióinak világából, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a piacok teljesen képtelenek fogódzókat nyújtani a nagyszámú ember jóllétét érintő gazdasági döntésekhez, akár hosszú időhorizontokat, akár a közjavakkal – amilyenek a kórházak vagy a parkok – kapcsolatos választásokat involválnak ezek. Ezért helyesen állapítja meg egy közgazdász, hogy a piacok elmélete „nem nyújt kielé­gítő »kompetitív megoldást« az időhorizontok, a termelőeszközök végső elhasználódása, vagy általában a beruházás problémáira”. A neo-osztrák közgazdászok valójában elismerik ezt a tényt, amikor elvetik az általános egyensúlyelmélet modelljeinek fiktív világát. A beruházási döntések, pon­tosan azért, mert egy olyan világban, amelyet az árjelzések irányítanak, mindig az ismeretlenbe tett lépést jelentenek, nagymérvű instabilitást teremtenek. Egy szabályok nélkül működő gazdaságban számos beru­házás kudarcot fog vallani, némelyik kimenetele bizonytalan lesz, mások túl sikeresek (ezért inflációgerjesztőek). Ebből az következik, hogy a beruházás egy piac vezérelte rendszerben mindig egyensúlyhiányt fog létrehozni, nem pedig a neoklasszikus közgazdaságtan önkorrigáló egyensúlyát.¹⁹

De ha a piac nem nyújt a szocialista gazdaságirányításhoz szükséges információkat – mi több, olyan mechanizmusok jellemzik működését, amelyek kifejezetten akadályozzák az információáramlást -, akkor milyen mechanizmusokkal és eljárásokkal szabályozhatja magát egy szocialista gazdaság? Válaszként erre a kérdésre több általános szempontot is megadhatunk.

Először is a kulcsváltozók, amelyeket a gazdaság kereteinek megha­tározásában fel kell használnunk a fogyasztás társadalmi struktúrájának szerkezete s a beruházások üteme, iránya. A fogyasztás struktúrája határozza meg, hogy milyen prioritások szerint elégítsük ki a szükség­letek teljes skáláját, s így a termelési erőforrások elosztását az étel, ruházkodás, szállítási és kommunikációs eszközök, lakás, egészségügyi ellátás, oktatás és további szükségletek között. A beruházások struktúrája hasonlóképpen prioritásokat határoz meg – hosszabb időtartamokra. Ugyanakkor a beruházások rátája „meghatározza azt, amit a jólét időbeni elosztásának nevezhetünk”: azt, hogy a jelenlegi össztermék mekkora hányadát kell az itt és most létező szükségletekre, s mennyit a jövőbeliek­re fordítani. (Graaff , 1963, 99) A társadalmi terméknek a fogyasztás és a beruházás közötti megoszlása tehát a jelenlegi és a jövőbeli szükségletek közötti társadalmi választásokat tükrözi.

A kapitalizmus ezeket a kérdéseket a profitabilitás kritériuma szerint oldja meg. A fogyasztás szerkezetét a kapitalistáknak az olyan javak megtermelésére vonatkozó döntései határozzák meg, amelyek a jö­vedelem jelenlegi megoszlása mellett várhatóan a legnagyobb profitot hozzák. Hasonlóképpen a beruházások szerkezetét és rátáját a tőké­nek a különböző beruházási projektek lehetséges profitjára vonatkozó becslései határozzák meg. Mindkét esetben az ezekre a kérdésekre vonatkozó demokratikus társadalmi vita vagy a közvélemény kialakult ítélete irreleváns. Ezek magánjellegű döntések, amelyek a tulajdonjogok alapján meghatározzák, mi történjék a tőkékkel, függetlenül attól, hogyan érinti ez a többség jólétét.

A szocializmus politikai gazdaságtanának alapvető része az, hogy a szocializmus demokratikus kontroll alá kívánja vetni a fogyasztás alapszerkezetét, valamint a beruházások rátáját és struktúráját. Eh­hez hozzátartozik annak a felismerése, hogy ezek lényegüknél fogva társadalmi folyamatok, s ebből a megfelelő következtetések levonása, továbbá az is, hogy a gazdaságban a makroökonómiai döntések lesznek az elsődlegesek. Ebből adódik, hogy el kell vetni a piaci közgazdaság­tan metodológiai individualizmusát, misztifikáló jellegét, s azt, hogy a makro­ökonómiai döntéseket az egyéni, magánjellegű döntések puszta aggregátumaként fogja fel.

Azáltal, hogy a makrogazdaságot az egyéni, mikro szintű döntések puszta végösszegeként kezeli, a piacok elmélete tulajdonképpen azt állítja, hogy „ha a környezetet lerombolják, ha a lakhatás és az egész­ségügyi ellátás elégtelen, miközben bőségesen kaphatóak a dezodorok és a hajlakkok, vagy ha a termékek nem biztonságosak, akkor ez azért van, mert az emberek »így akarják«„. (Gregory 1989, 39) Marx piacgaz­daságon gyakorolt kritikájának egyik fő eredménye, hogy megmutatta az e mögött rejlő gondolkodási hibát: a szubjektum és az objektum, a célok és az eszközök viszonyának a megfordítását. Szemben azzal a felfogással, hogy az árutermelési, piaci mechanizmusok tisztán technikai jellegűek, és bármilyen tetszőleges értékpreferenciáknak alá­rendelhetőek, Marx bebizonyította, hogy a piaci gazdaságszabályozás (amely az értéktörvény működésében nyilvánul meg), természetesként kezeli azokat a viszonyokat, amelyek valójában keresztül-kasul társadalmi viszonyok és folyamatok: a munkaerő áruvá válását, a használati ér­téknek a csereérték, a szükségleteknek a profit és a fogyasztásnak a felhalmozás alá rendelését.

A marxizmus, amikor bizonyítja, hogy a piaci gazdaságszabályozás lényege az emberi szükségletek alárendelése az eldologiasodott, au­tomatikusan érvényesülő gazdasági törvényszerűségeknek, ezzel egy­szersmind a gazdasági élet társadalmasítása és piac alóli felszabadítása mellett foglal állást. Ez nem más, mint ugyanannak az érmének a két oldala. Szocializálni a makro­ökonómiai döntéseket – valódi demokratikus és közösségi ellenőrzésnek vetni alá őket – annyi, mint szűkebbre szabni a piac területét, érvényesíteni a többség jogát arra, hogy irányítsa azokat a folyamatokat, amelyek eddig uralkodtak az életén.

Az első alapelvhez, a makro­ökonómiai döntéshozatal társadalmasítá­sához szorosan kapcsolódik egy másik: a létfenntartás kivonása a piac hatóköréből. A piacgazdaság ideológiája azt állítja, hogy a piac (az áruk által tükrözött) emberi szükségletek kifejezésére szolgáló mechanizmus, és egy adott áru utáni kereslet szintje azt tükrözi, hogy adott kínálat mel­lett más javakhoz képest mekkora „szüksége” van erre az árura az embe­reknek. Ennek a felfogásnak az abszurditását számtalan kritikus mutatta ki: ha valamilyen áru hiánya felhajtja az árakat és redukálja a keresletet és a fogyasztást, ebből az következik, hogy az erre az árura irányuló „szükséglet” csökkent. Mivel „az emberi szükségletek csak a piacokon léteznek”, jegyzi meg a kritikusok egyike, a piac ideológiája azt implikálja, hogy „az árak emelkedése csökkenti az emberi szükségleteket” (mivel ezek csak a piaci kereslet segítségével mérhetőek). (Gregory 1989, 40) Egy egyszerű példa – az éhínségé – megmutatja ennek az érvnek az erkölcsileg alantas voltát. A piacgazdaságban hétköznapi dolog, hogy emberek éhen halnak, miközben az éhség sújtotta övezetből élelmiszert exportálnak. Ez – a piaci elvek szempontjából – teljesen „racionális” végeredmény. Mi több, mivel az élelmiszerre irányuló hazai kereslet (a fizetőképes keresletben mérve) csekély, ezért a piaci közgazdaság szerint nincs hazai „szükséglet”. Itt egy alapigazság jelenik meg előttünk: a piac nem veszi és nem is veheti tudomásul az olyan szükségleteket, amelyek nem engedelmeskednek diktátumainak – a csereeszközzel (az absztrakt emberi munka reprezentálójával) való fizetés igényének. Hiszen nem a szükségletek számítanak, hanem a „jogosultság”, a ké­pesség arra, hogy a piaci egyenérték szerint fizessünk. Tehát, Amartya Sen szavaival (1981, 161-162): „az éhség sújtotta területekről exportált élelmiszer »természetes« jellemzője lehet a piacgazdaságnak, amely csak az anyagi javakra való jogcímeket, nem pedig az emberi szükség­leteket veszi figyelembe”.

Ezzel a fajta fejtetőre állított logikával szemben a szocializmus a szükségletekről való közvetlen megbizonyosodás elvét érvényesíti. A szocializmus elveti azt az elképzelést, hogy az emberi szükségletek csak annyiban léteznek, amennyiben a piaci viszonyok és a pénz közvetíti őket. A szocializmus így arra törekszik, hogy elválassza a megélhetési eszközökhöz való hozzáférést a piaci cserétől – ez pedig, mint fentebb érveltem, azt vonja maga után, hogy a szocializált fogyasztási szektor révén nyújtott „társadalmi bér” egyre növekedjék.

Ezen a ponton a türelmetlen kritikus valószínűleg két további ellenér­vet fog felvetni. Először is: ésszerűen elképzelhető-e, hogy a társadalmi tervezés megfelelően gondoskodik az áruk és szolgáltatások ama sokféleségéről, amelyekhez a legtöbb ember a fejlett kapitalista társa­dalmakban már hozzászokott? Másodszor pedig: azt akarom-e állítani, hogy a szocialista gazdálkodás közömbös lesz a termelés és az elosztás hatékonyságának kérdéseivel szemben? Mindkét kérdésre a válaszom: nem. De ez sokkal kisebb engedményt jelent a piacnak, mint kritikusom vélhetően hinné.

Hadd kezdjem azzal, hogy az nem várható ésszerűen a társadalom­tól, hogy pontosan megtervezze a sokszázezer áru megtermelendő mennyiségét. Azonban nem látom be, miért kellene ennek a ténynek különösebben zavarnia a szocialistákat. Kezdjük azzal, hogy az emberi megélhetést zömében az alapvető javak egy meglehetősen behatárolt készlete biztosítja. Mint Ernest Mandel kimutatja, még a fejlett tőkés országok esetében is az „egyéni fogyasztók egész életpályájuk alatt mindössze néhány ezer különböző árut vásárolhatnak (de sokukat ille­tően még ez a becslés is túlzott)”. Az ilyen javak termelésének ütemét könnyen meg lehet határozni piaci árjelzések nélkül is, hiszen még a kapitalista társadalmakban is „a mai termelés zöme azoknak a kialakult fogyasztási szokásoknak és előre meghatározott termelési technikáknak megfelelően folyik, amelyek nagyjából, még ha nem is teljesen, de füg­getlenek a piactól”. (Mandel 1986, 10-11)²⁰ Ami a kereslet ingadozásait illeti, a legtöbb termék vonatkozásában erről is csak azt mondhatjuk: az árinformáció hiánya nem okoz különösebb problémát. Nem sok haté­konysági problémát okoz a termelésben, ha úgy döntünk, hogy a javak egy széles skáláját – például a szappanokat, a samponokat, a dobozos és számos csomagolt ételt, háztartási eszközöket, ruházkodási javakat, ceruzákat, tollakat, jegyzetfüzeteket és így tovább – ésszerű tárolási időt feltételezve – túltermeljük Ugyanez vonatkozik számos iparcikkre, a golyóscsapágyaktól az alumíniumig és az elektromos generátorokig. Ráadásul a leltárellenőrzési rendszerek az árjelzéseknél sokkal haté­konyabban tudják nyomon követni az áruk utáni kereslet változásait – éppen ezért fordítanak a kapitalisták oly sok erőfeszítést és beruházást a tökéletesítésükre. Ahogyan Pat Devine (1988, 242) megjegyzi: „az árváltozások jelzéseire nem kell támaszkodnunk, amikor valahol meg kell változtatni a termelési kapacitások összetételét. A kereslet változása ugyanis először az adott áron eladott mennyiség változásában mutatko­zik meg, s ezért látható lesz a készletekben vagy a rendelésekben. Az ilyen változások teljesen megfelelő módon jelzik, hogy a kereslet és a jelenlegi termelés egyensúlya megbomlott. A keresletben bekövetkezett változásokra válaszként bekövetkező árváltozások tehát nem szüksége­sek ahhoz, hogy információink legyenek arról, amikor a kapacitásokat hozzá kell igazítani a kereslethez.”

Érdemes megjegyeznünk, hogy ez az érvelés nem csak a fogyasztási javak kínálatára érvényes. A gyártási folyamatok részeinek és össze­tevőinek előállítására kifejlesztett számítógépes vezérlésű just-in-time szállítási rendszerek igazolják, hogy az árjelzések nem szükségesek ahhoz, hogy a végtermék legyártásához szükséges összes termelési javak mind rendelkezésre álljanak. A modern cégek sokkal nagyobb mértékben terveznek, mint ahogy ezt a közgazdaságtan főárama látni szeretné. Nincs semmi okunk feltételezni, hogy a szocialista gazdaság ne tudná finomítani és továbbfejleszteni az ilyen, vállalaton belüli tervezési rendszereket.

Ennek ellenére jó indokaink vannak arra, hogy ne foglaljunk bele min­den árut és szolgáltatást egy össztársadalmi tervbe. Azokat az árukat, amelyek általánosságban kevésbé fontosak a közösségnek, azokat, amelyeknél a szűkösség fontos tényező, és azokat, amelyek erősen specializált igényeket elégítenek ki, a legjobb, ha az egyéni piaci adás­vételre bízzuk. Hogy pontosan mely áruk tartozzanak ebbe a szférába, az elsősorban a szocializált szektor összetételétől függ. De tegyük fel, hogy a „luxusjavak” egész sorát piaci adásvétellel osztják el: finom borok, egzotikus teák és kávék, speciális ruházat és bútorok, bizonyos elektromos cikkek és hasonlók tartoznának ide. Tegyük fel azt is, hogy ez a szektor osztja el azokat a javakat is, amelyekről a társadalom úgy dönt, hogy inkább leszoktatni próbálja az embereket a fogyasztásukról, mint például a cigaretta. Továbbá tegyük fel, hogy ebben a szférában elérhetők lesznek bizonyos fajta személyi szolgáltatások is, például a fodrászat vagy a plasztikai sebészet.

Egy ilyen szektor létezése lehetővé tenné, hogy nagyszámú egyéni preferencia kielégítése a kereslet és kínálat törvényeihez igazodjék. De ez nem kell, hogy túl nagy engedményt jelentsen a piaci elveknek, olvasóim számára most már feltehetően világos, hogy miért nem. Először is, ennek a szektornak a kiterjedése korlátozott lesz. Mindaddig, amíg a megélhetési javak zöméről nem a piac révén gondoskodik a társadalom, addig a piac nem szabályozza az emberi lények társadalmi és anyagi újratermelését. Másodszor pedig, még ezt a szférát illetően sincs okunk azt gondolni, hogy a piac mondaná ki a végső szót az árakról. Számos piaci árat közösségi szempontok alapján szabályoznának. A cigaretta az egyik nyilvánvaló esete ennek. Ha a társadalom le kívánja szoktatni tagjait az ilyen áruk fogyasztásáról, vagy ha arra akarja kényszeríteni a fogyasztókat, hogy fizessenek az ilyen javak fogyasztásának nyilvánvaló negatív externalitásaiért, akkor könnyen „megadóztathatja” ezeket (ahogy a modern tőkés társadalmak is teszik), azzal, hogy az árakat jóval a ter­melési költségek felett rögzíti, s gondoskodik róla, hogy ne változzanak meg a csökkenő kereslet hatására sem. Az ilyen módon felhalmozódott „adókat” a közösség hatóságai felhasználhatják a szocializált fogyasztási szektor árainak támogatására, speciális alapok létrehozására (például környezetvédelmi célokra), vagy arra, hogy csökkentsék bizonyos, még mindig a piac révén elosztott javak (például esetleg a keményfedelű könyvek) árait. A döntő itt az, hogy még ezt a behatárolt piaci szektort is társadalmi kritériumok alapján szabályoznák, s ezért nem kellene, hogy bármilyen, a piaci logika felé való elmozdulást involváljon.²¹ Włodzimierz Brus szavaival:

„Egy olyan társadalom, amely tudatosan alakítja ki gazdaságának működési mechanizmusait, választhat a közvetlen és a piaci elosztási formák között, s alárendeli az áruviszonyokat a racionalitás autonóm módon definiált céljainak és kritériumainak. Ezen az úton a társadalom túlléphet az árufetisizmuson.” (Brus 1973, 55)²²

Ez a megállapítás tovább visz bennünket kritikusunk második ellen­vetéséhez – a hatékonyság problémájához. Vegyük észre, hogy Brus „a racionalitás kritériumaira” utal, amelyeket autonóm módon állapítanak meg. A hangsúly itt a többes számon van: a kritériumokon. Ugyanis a piacon túllépő gazdaság egyik jellemvonása az, hogy felszabadul az ér­téktörvénynek, a szükséges munkaidőnek az értéktöbblet és a maximális felhalmozás érdekében való csökkentésének könyörtelen kényszere alól. Mint fentebb már kifejtettem, ez nem jelenti azt, hogy az idővel való gazdálkodás eltűnne a szocialista társadalomból. Azt azonban igenis je­lenti, hogy az idő problémája a munkásosztály politikai gazdaságtanának keretein belül jelenik meg.

Ennek a politikai gazdaságtannak az alapelve „az egyéniségek szabad fejlődése”, az „emberi képességek kibontakoztatása, mint öncél”. (Marx 1984 II, 169; Marx 1974 III, 773) Az emberi munka megszűnik egy meg­határozott cél – a tőkefelhalmozás – eszközének lenni. Egyre inkább az egyének sokoldalú kreatív energiáinak és készségeinek kibontakoztatása válik a társadalom végső céljává. Természetesen biológiai és társadalmi felépítésünk elkerülhetetlenné teszi, hogy a társadalom a külső szükség­szerűség által diktált munkát is elvégezze. De a szocialista társadalom arra törekszik, hogy az ilyen munkát redukálja, annak érdekében, hogy maximálisra növelje az egyéni önfejlődésre fordított időt. Hiszen „a tár­sadalmi gazdagság” – ahogyan Marx megfogalmazza – „a rendelkezésre álló idő és semmi más”. (Marx 1976 III, 230)

Ebből az következik, hogy a szocialista gazdálkodásba beépül egy ha­tékonyságnövelési tendencia: az emberek rendelkezésére álló szabad idő maximalizálására való törekvés. S ez a tendencia a munkások irányította vállalatoknál kibontakoztatható úgy, mint az ösztönzési rendszer egyik eleme. Ha egyszer a társadalom – a társadalmi igényszintnek, az elérhe­tő erőforrásoknak és technológiáknak, valamint a munkaerő elosztásá­nak megfelelő tervezés alapján – meghatározta az egyes munkahelyek termékcéljait, akkor a munkásoknak szabadságukban áll, hogy olyan újításokat vezessenek be a munkafolyamatba, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy ezeket a célokat kevesebb munkaóra alatt teljesítsék, miközben eleget tesznek a minőségi kritériumoknak is.²³ Mindaddig, amíg a munkások a maguk termékcéljait az előre jelzettnél kevesebb idő alatt és a minőség csökkenése nélkül teljesítik, a munkaidő után a munkások szabadon, tetszésük szerint rendelkezhetnek a társadalmi munkafolyamattól elvont megnövekedett idejükkel. Lehetséges dönté­seik közé tartozhat az is, hogy (feltéve, hogy rendelkeznek a megkívánt készségekkel) többletmunkát vállalnak más munkahelyeken, ahol a valamilyen áru utáni váratlanul megnövekedett keresletet kell kielégíteni, s ezzel kiegészíthetik „pénzbeli bérüket” (munkautalványaikat), s többet vásárolhatnak a fogyasztási cikkek piacán.

De hogyha a szocializmus gazdálkodása az önfejlődésre szolgáló idő maximalizálásának elvén alapszik, akkor mit jelent az, hogy ragaszko­dunk a gazdasági racionalitás kritériumainak sokféleségéhez? Az erre a kérdésre adott válaszunk egy része benne rejlik a fentebbi, a minőség­ellenőrzésre való utalásban. Jóllehet a társadalom gazdagsága jelentős részben a rendelkezésre álló időben rejlik, a munkásosztály politikai gazdaságtana ennél többről is szól. A kulcskérdés nem egyszerűen a munkások rendelkezésére álló idő mennyisége, hanem az idő minősége is – a társadalmilag szükséges munka területén belül, de azon kívül is. Ugyanis a társadalom gazdagságának Marx szerint mércéje a kielégített szükségletek sokfélesége és gazdagsága is (amihez hozzátartozik, hogy a társadalom egyszerre tartsa szem előtt a javak és szolgáltatások egyre bővülő körének a megtermelését és az önmegvalósításra szolgáló idő növelését.)

Marx szerint a kapitalizmus egyik progresszív vonása, hogy új szük­ségleteket fejleszt ki az emberekben, hogy felébreszti és kiműveli érzé­keiket s kibővíti örömeik körét: a termelőerők kapitalista fejlődése során „a termelők maguk is változnak, amennyiben új minőségeket alakítanak ki önmagukban, kibontakoztatják lényüket a termelésben, átalakítják önmagukat, új képességeket és gondolatokat, új érintkezési módokat, új szükségleteket és új nyelvet fejlesztenek ki magukban”. (Marx 1984 I, 373) Ez azonban ellentmondásos és egyoldalú módon megy végbe. A kapitalizmus, miközben az önfejlődésre való új törekvéseket fejleszt ki a termelőkben, egyszersmind korlátozza az ezek megvalósítására való esélyeiket. A szocializmus átveszi és továbbfejleszti a tőkének azt a tendenciáját, hogy kiművelje az emberi lényt „olyan formában, amely a le­hető leggazdagabb szükségletekben, mert gazdag emberi minőségeiben és relációiban”. Azonban a szocializmus olyan módon teszi ezt, amely a tőkefelhalmozásnak ezt a pozitív oldalát megszabadítja a hozzá társuló elidegenedéstől és kizsákmányolástól. (Marx 1984 I, 373; Lebowitz 1992, 17-26; Mészáros 1982)

Három dolog következik ebből. Először: a társadalmilag szükséges összmunkaidő csökkentése nem mehet végbe az emberi szükségletek kielégítésének rovására. Éppen ellenkezőleg, a munkának a termelőerők fejlesztése révén létrejövő megnövekedett termelékenységét a társa­dalom kétféle, nem pedig egy módon fogja felhasználni: a társadalmi össztermék növelésére, hogy emelje a fogyasztás szintjét (és esetleg egyes javakat átutaljon a piaci csere szférájából a társadalmasított fogyasztás szektorába), s ezután a társadalmilag szükséges munkaidő csökkentésére. A második: a minőségi kritériumokból az következik, hogy a szükséges munkaidő csökkentése nem mehet végbe a munka­feltételek rovására. A munkásosztály politikai gazdaságtanával ellen­tétes, hogy fokozódjék a munka fárasztó jellege, egyhangúsága vagy kockázatai. Ezért ragaszkodik Marx ahhoz, mégpedig éppen ugyanab­ban a szakaszban, ahol kifejti „az emberi képességek öncélként való kibontakoztatásának” kritériumát mint a szocializmus célját, hogy ennek a célnak előfeltétele az is, hogy a termelők „emberi természetükhöz leg­méltóbb és annak leginkább megfelelő feltételek” között dolgozzanak. (Marx 1974 III, 773)²⁴

Végül pedig a szükséges munkaidő csökkenése nem mehet végbe a munkahelyen kívüli természeti és társadalmi környezet rovására. Marx felfogásának centrális része az, hogy az embert „a természet részeként” értelmezi, hogy a természet az emberi lény „szervetlen teste”. (Marx 1962, 49) Ennek a „testnek” az egészsége és jóléte valódi emberi szükséglet. Elfogadhatatlan lenne ezért az, hogy a munkások egyik csoportja olyan technikai újítást vezessen be, amely növeli a termelékenységet a munka­helyen, miközben veszélyes szennyező anyagokat juttat a földbe, a vízbe vagy a légkörbe. Ráadásul a termelékenység környezeti szempontból kockázatos növelése társadalmilag alacsony hatékonyságú lenne, hiszen ebben az esetben a társadalomnak több munkaerőt kellene fordítania új környezetvédelmi berendezésekre, a környezetszennyezés következ­ményeinek elhárítására, s hasonlókra. A kapitalizmusra, ahogyan Engels megfogalmazta, az a jellemző „úgy a természet, mint a társadalom vo­natkozásában, hogy döntően csak a közvetlen, a könnyen megragadható eredmény érdekli”. A kapitalizmus ezért a környezetet úgy kezeli, mint puszta eszközét egyetlen célnak, a tőkefelhalmozásnak. De ez rettenetes mértékű pusztításhoz vezet. Ráadásul a természet „bosszút áll” azért, ha erőszakot tesznek rajta; az emberi lények, mint a természet részei, maguk is szenvednek a természet tönkretételétől. A tőkés mezőgazdaság példáját használva ennek illusztrálására, Marx kifejtette, hogy a tőkés termelési mód csak úgy tudja növelni a társadalmi többletterméket, hogy „egyide­jűleg tönkreteszi minden társadalmi gazdagság eredeti forrásait: a talajt és a dolgozó embert.” (Marx 1967 I, 472; Engels 1963b, 459)

A szocializmus másfajta logikát fog követni. A rövidtávú hatékonysági szempontok követésének – amely meghatározza azt a termelési módot, amelynek irányító elve a többletérték maximalizálása – az eredménye a munkások degradálása és a környezet tönkretétele. A munkásosztály politikai gazdaságtanának szempontjából viszont a környezet épsége – a tiszta levegő és víz, az ózonréteg védelme, az esőerdők helyreállítása, és így tovább – éppoly alapvető szükséglet, mint a munkafolyamat el­idegenedésének lebontása.

A szocialista tervezés többek között éppen azért jelent előrelépést a tőkés piacgazdasággal szemben, mert a modern emberi létezéshez szükséges gazdag és változatos szükségletek nem rendelhetők alá egyetlen, egyöntetűen működő gazdasági törvénynek. A szocialista tervezés lényege az, hogy az emberek demokratikus módon vesznek részt azokban a döntési folyamatokban, amelyekkel ezeket a kritériu­mokat (de még továbbiakat is) egymással egyensúlyba hozzák. Éppen ezt jelenti az, hogy a vak szükségszerűség birodalmából az emberiség átlép a szabadság birodalmába. Ebben a gondolatban nincs semmi „me­tafizikus”. Egyszerűen azt a tényt jelzi, hogy a demokrácia és a tudatos emberi döntések fogják irányítani a társadalom gazdasági reprodukcióját. Ebben a kontextusban a hatékonyság kritériuma öncél helyett – amely­nek minden más emberi szükségletet alárendelnek – az emberi célok eszközévé fog válni.

De mi a helyzet a gazdasági kalkulációk hatékonyságával, hogyan lesznek ezek összhangban a szocialista tervezést vezérlő más krité­riumokkal? Vajon nem döntő fontosságúak-e ezen a ponton a relatív költségek mutatószámai? És vajon nem az-e a nagy előnye az áraknak, hogy ilyen mutatószámokat nyújtanak nekünk? Hogyan kalkulálhatjuk ki a különböző termelési módszerek nagyobb vagy kisebb hatékonyságát, ha nem valamilyen egységes mércével mérjük az összes felhasznált inputok értékét?

Már maga az, ahogy ezeket a kérdéseket felvetik, sok mindent megmu­tat abból, hogy mi is a baj a piaccal kapcsolatos mai közgondolkodással. Ugyanis a kérdés ilyen felvetése arra utal, hogy nem tudjuk elgondolni a gazdasági kalkulációt piaci árak nélkül. Ámde, amint azt Oskar Lange kimutatta (1964, 61), amikor – alapvető meglátásokat megfogalmazva – hozzászólt a kalkulációs vitához, ez az álláspont összekeveri „a szűkebb értelemben vett árakat, azaz az áruk piaci cserearányait, az árakkal a szó tágabb értelmében, abban az értelemben, hogy az »árak eszközök az egymással szembenálló alternatívák összemérésére«„. Mises, Hayek és tanítványaik vélekedése ellenére elvileg semmi okunk nincs azt gondolni, hogy ilyen relatív mutatószámokat – vagy „tervezési árakat” – ne tud­nánk megalkotni anélkül, hogy a piachoz folyamodnánk. Mi több, annak, ha a piactól függetlenül kalkuláljuk ki ezeket az árakat, az egyik óriási előnye az, hogy az „externalitások” költségei közvetlenül beépíthetőek az „árakba”. A tervezési árakat így megszabadíthatjuk a piaci kalkuláci­óban benne rejlő információs korlátoktól. Ráadásul, ellentétben a piac által nyújtott statikus adatokkal, a tervezési árak (egy egyenletrendszer révén) alakíthatóak úgy, hogy számításba vegyék a beruházások által létrejövő változó gazdasági paramétereket is. Ha ilyen módon vetjük fel a kérdést, akkor nyilvánvaló, hogy Schumpeternek igaza volt, amikor arra a következtetésre jutott: „a szocializmussal tisztán logikai szempontból nincs semmi baj”, mi több, a logikai, elméleti szinten „a gazdaság szoci­alista rendszere a racionalitás magasabb szintjét képviseli, mint a tiszta kapitalizmus”.(Schumpeter 1975, 172, 196)²⁵

Az egyik általános ellenvetés ezzel az érveléssel szemben, hogy akár megoldható tisztán elméletben, logikailag a tervezés, akár nem, a szóban forgó kalkulációk puszta mennyisége bármilyen tervezési javaslatot megvalósíthatatlanná tesz. Hadd jegyezzem meg, hogy ez az ellenvetés a szocialista tervezés előtt álló feladatnak, a megoldandó kalkulációs egyenletek mennyiségének a végletes eltúlzásán alapszik. Fontos szempont az is, hogy Langénak alighanem akkor is igaza volt, amikor rámutatott a számítógépek fölényére a piacokkal szemben olyankor, amikor egyidejűleg kell megoldani számos egyenletet – ez a fölény elsődlegesen a dinamikusan változó gazdaság feladatainak kal­kulálásánál érvényesül. A számítógépes programok magukba építhetik a növekedés, a beruházás, és a közös politikai döntések által létrehozott változások következményeit olyan módon, ami a piaci árrendszerben teljesen lehetetlen.

A számítógép ezért nem pusztán a piac helyettesítője, hanem másfajta kalkulációs képességekkel is rendelkezik, mint a piac. „Ha felállítunk egy objektív függvényt (például a nemzeti jövedelem maximalizálását bizonyos időn át), és figyelembe veszünk bizonyos gazdasági korláto­kat, akkor a jövőre vonatkozó árnyékárakat is felállíthatunk. Ezeket az árnyékárakat azután felhasználhatjuk a hosszú távú fejlesztési tervek költségeinek kiszámítására. A tényleges piaci árak itt nem elégségesek, szükség van a programozott jövőbeni árnyékárak ismeretére is.

A matematikai programozás az optimális hosszú távú tervezés lényegi eszközének bizonyult. Itt az elektromos számítógép nem egyszerűen helyettesíti a piacot, hanem olyan funkciót tölt be amelyet a piac sohasem volt képes elvégezni.” (Lange 1967, 161)²⁶

A nem-piaci „áraknak” így több valódi előnyük van a gazdasági kalku­lációt illetően: képesek magukba építeni a társadalmi költségeket (az externalitásokat), figyelembe tudják venni azokat a változó gazdasági paramétereket, amelyeket az egyes vállalatokon kívül meghozott gaz­dasági döntések határoznak meg, s alkalmazhatók úgy is, hogy számí­tásba vegyék a hosszú távú fejlesztési tervek várható kihatásait. […]

Szeretném hozzátenni, hogy a kalkuláció bármilyen mennyiségi mód­szerét alá kell rendelni a minőségi kritériumoknak. A hatékonysági kalku­lációk csak akkor relevánsak a gazdasági alternatívák közötti választá­soknál, ha az összes többi megfontolás egyenlően, vagy közel egyenlően szól mindkét lehetőség mellett. Pontosan azért, mert a minőségi szempontok önálló szerephez jutnak gazdálkodásában, a szocialista társadalom választhat rövid- vagy középtávon kevésbé költséghatékony termelési módszereket olyankor, amikor a hatékonyabb alternatívák kevé­sbé kielégítő munkafeltételekkel, vagy a természeti erőforrások hosszú távú kimerülésével járnának. Ez a lehetőség egyike a tervgazdaság pozitívumainak, amelyek megkülönböztetik a piacgazdaságtól.

Figyelembe véve a számítógépek lineáris programozásra való fel­használásában rejlő lehetőségeket, elvileg nincs semmi okunk azt gon­dolni, hogy elszámoltatható gazdasági szervek miért ne alkothatnának meg a piacot szabályozó áraknál sokkal átfogóbb és dinamikusabb „tervezési árakat”. Egy olyan szocializmus tehát, amely nem kapitulál a piac előtt, megvalósítható és életképes.

(Fordította: Szalai Miklós)

(Eredeti megjelenés: David McNally: Beyond the Market. In: Against the Market. Political Economy, Market Socialism and the Marxist Critique. London – New York, Verso, 1993. 170-217.)

Jegyzetek

¹ Marx 1984 I, 76

² Mindkét idézett kifejezés Nove könyvéből származik (1989, 203, 30). Nove könyve tele van az ilyen denunciálásokkal és sommás elutasításokkal a marxi – az egész szövegben folyamatosan félreértett – alapfogalmakat illetően, ami aligha pótolja a velük való precíz és következetes szembenézést. A megvalósít­ható szocializmus kitűnő példája lehet annak, amit Geras úgy ír le, mint „a marxi gondolat töménytelen karikatúráját, tájékozatlanságból fakadó leegyszerűsítését és általában véve felszínes megtárgyalását”, amely pillanatnyilag a baloldalon folyó oly sok vitát jellemez. (Geras 1990, 6)

³ Nem csak Nove az, aki az áruk, az árak, a pénz és a piac fennmaradásáról beszél a szocializmusban. Ugyanígy jár el, jóllehet bizonyos lentebb megtárgya­landó megszorításokat alkalmazva, Włodzimierz Brus (1971), valamint Diane Elson (1988) is. Brus korábbi intellektuális elővigyázatossága nagyjából eltűnt a kérdéssel kapcsolatos legutóbbi szellemi teljesítményét reprezentáló, Kazimierz Laskival írott könyvéből (1989).

⁴ Mondandónk szempontjából tanulságos, hogy az az értékelmélet, amelyet Nove itt alkalmaz, a neoklasszikus polgári közgazdaságtanból származik. Carling megközelítése legalább konzisztens, következesen elfogadja a liberális indi­vidualizmus tételeit. Carling és a „racionális választások marxizmusa” kritikus értékelését illetően lásd Wood (1989) és Lebowitz (1988) munkáit.

⁵ Emlékeztetnünk kell rá, hogy a független árutermelőket (köztük a parasztokat), akiknek az önreprodukciója a piactól függ – azaz a piac által meghatározott pénzjáradékokat kapnak, úgy a termelési, mint a fogyasztási javakat a piacon kell, hogy megvásárolják, s így arra kényszerülnek, hogy árutermelés révén jussanak több pénzhez – szintén a piac irányítja.

⁶ Természetesen mindez maga után vonja a termelőeszközök magántulajdoná­nak és/vagy magánirányításának valamilyen formáját, de ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy bizonyos egyéneknek törvényes jogigényük van a termelőesz­közökre, csak annyit, hogy ezeket nem a társadalom tulajdonolja és irányítja. Az elidegenedett munka és az áruforma maga után vonja a nem-társadalmi (és ezért magán- illetve partikularisztikus jellegű) tulajdon- és irányítási formákat – de ezek a formák sokfélék lehetnek, mint arra még visszatérek.

⁷ Ezen az alapon beszélhettek Marx és Engels arról, hogy bizonyos esetekben az állam játssza a kapitalista szerepét. Lásd Marx 1969b, 231 és Engels 1963, 273-274.

⁸ Erről lásd Draper 1977, 9. és 10. fej; Hegel 1952, 11. A nagyon kevés olyan munka egyike, amely meg tudja ragadni, mennyire centrális volt Marx gondol­kodásában az immanens kritika fogalma: Murray 1988.

⁹ Lebowitz fontos munkájának egész 4. fejezete közvetlenül érinti ezeket a kér­déseket.

¹⁰ Hangsúlyozom itt, hogy tendenciákról beszélek. A kapitalizmus ugyanakkor táplálja a tömegekben azt a fetisisztikus szemléletet is, amely természetesnek, magától értetődőnek tekinti a tőke és a bérmunka viszonyát, s ez az egyik fő oka a reformizmusra irányuló tendenciának a munkásmozgalomban.

¹¹ Ezen a ponton láthatjuk mennyire konzisztens Nove, amikor az ellen érvelve, hogy a piac és az állam társadalomszervező szerepének bármilyen alternatí­vája lehetséges lenne; elfogadja mindkettő fennmaradásának szükségességét. (Nove 1989, 74-75)

¹² Egy további ellenvetést – a szocializmusnak a racionális gazdasági kalkulációra való képessége kérdését – ennek a fejezetnek a következő alfejezetére hagyok. Ebben a munkában nem foglalkozom a leggyakoribb ellenvetéssel: ama nézet­tel, hogy Kelet-Európa „parancsgazdaságainak” tapasztalatai bebizonyították a gazdasági tervezés bármilyen kísérletének katasztrofális következményeit. Mint a jelen munka kezdetén jeleztem, én elfogadom azt az erős érvelést, amelyet amellett fejtettek ki marxista szakértők, hogy ezeket a rendszereket a legjobban „államkapitalizmusként” írhatjuk le. Hozzá kell tennem, hogy ez az érvelés nem csak egy szlogen, hanem az elméleti és empirikus elemzések imponáló korpu­szán alapszik. Bőségesen illusztrálja ezt Chris Harman kiemelkedő munkássága az elmúlt húsz év során. Lásd különösen: Harman 1971; Harman 1974; új és bővített kiadása: Harman 1985; Harman 1976-1977; Harman – Zebrowski 1988; Harman – Zebrowski 1990.

¹³ Oly sok példa van erre, hogy felsorolásuknak és magyarázatuknak egy külön munkát lehetne szentelni. Egy olyan munkát, amely felismeri a „szabad egyé­niség” szerepét Marx álláspontjában, lásd Gould 1978.

¹⁴ A nagyon kevés olyan munka egyike, amely meg tudja ragadni, mennyire cent­rális volt Marx gondolkodásában az immanens kritika fogalma, Murray 1988.

¹⁵ Ennek a kérdésnek a kitűnő megtárgyalását lásd: Lebowitz 1992, 23-27.

¹⁶ Marx számára éppen annyira fontos a társadalmi termelési folyamat elidege­nedésének lehető legteljesebb felszámolása, mint a társadalmilag szükséges összes munkaidő csökkentése.

¹⁷ Amit itt Marx mond, az lényegesnek tűnik számomra, annyiban, hogy teljessé teszi azt a fontos meglátásokban gazdag diszkussziót a „bőség” fogalmáról, amelyet Norman Geras nyújt esszéjében (1986, 51-54).

¹⁸ Marxnak az elitista társadalmi utópiákkal kapcsolatos ellenszenvét illetően lásd Draper 1977, 10. fej.

¹⁹ Az általános egyensúlyelméletnek a neo-osztrák iskola általi elvetését illető lásd Kirzner 1992, 2. fej. és Shand 1984, 37-41. Robin Blackburn, úgy tűnik, teljes mértékben szem elől téveszti azt a tényt, hogy a gazdasági kalkuláció őt annyira megragadó neo-osztrák elmélete a gazdasági instabilitás és egyensúlyhiány elméletét vonja maga után.

²⁰ Mandel egyébként nagyon hasznos cikkének egyetlen óriási hiányossága van: az, hogy nem vitatja meg a munkaerőpiacnak és a munkaerő áruvá-válásának, mint a piacgazdaság meghatározó vonásának a kérdését. Ez komolyan meg-gyengíti a piaci szocializmuson gyakorolt kritikáját.

²¹ Erre utal Pat Devine, amikor – helyesen – ragaszkodik ahhoz, hogy különbséget kell tennünk a piaci csere (amelyet a szocializmus bizonyos korlátok között elfogadhat) és a piaci erők között (amelyek a szocializmussal ellentétesek, bármennyire is meg kell tűrni és meg kell szelídíteni őket egy ideig). Sajnálatos módon azonban Devine nagymértékben aláássa saját érvelését azzal, hogy elfogadja a munkaerőpiac (s ezáltal a munka áruvá válása) szükségességét egy szocialista társadalomban, valamint azzal, hogy túl nagy szerepet szán a piaci árjelzéseknek a forrásallokációs folyamatban.

²² Ez Brus legjobb könyve a szocializmus közgazdaságtanáról. Valójában ez a könyv – különösen az „Árufetisizmus és szocializmus” c. 4. fejezet – messze felette áll legismertebb könyvének, a Market in a Socialist Economy-nak. Jóllehet az utóbbi munka mond bizonyos érdekes dolgokat a „szabályozott árakról”, az értéktörvénynek a szocializmusra való alkalmazhatósága mélységes félreértéséről árulkodik, ami azután összezavarja az egész diszkussziót. Brus legutóbbi írásai drámai elmozdulást jelentenek Alec Nove álláspontja irányába. Lásd például: Brus 1985, 43-62.

²³ A minőségfelügyelők elszámolással fognak tartozni a közéleti szervek felé. Az olyan silány minőségi termékek legyártása tehát, amelyeket ezek a felügyelők nem fogadnak el, azzal fog járni, hogy azoknak a munkásoknak, akik nem tettek eleget a megállapított minőségi standardoknak, több munkaórát kell dolgozniuk.

²⁴ Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy Marx elveti a változatlan emberi természet gondolatát. Az az emberi természet, amelyről itt szó van, a társadalmilag és történelmileg kialakult emberi természet.

²⁵ Az, hogy Schumpeter megállapítását elfogadjuk, nem jelenti azt, hogy magunké­vá tennénk Schumpeter hipotetikus szocialista gazdaságmodelljét is. Akárcsak Lange, Taylor és Dobb, Schumpeter is túlságosan készségesen elfogadta azt, ahogy Mises és Hayek kijelölték a vita kereteit. Ámde ezen a ponton nyilván­valóan igaza van.

²⁶ Miközben nem értek egyet Lange szocialista tervezési modelljével, ezen a ponton nem látok semmi hibát érvelésében.

Hivatkozott irodalom

Baumol, William J. 1965: Welfare Economics and the State. London, London School of Economics and Political Science

Blakcburn, Robin 1991: Fin de Siécle: Socialism After the Crash. New Left Review 185

Brus, Włodzimierz 1971: The Market in a Socialist Economy. London, Routledge and Kegan Paul

Brus, Włodzimierz 1973: The Economics and Politics of Socialism. London, Routledge and Kegan Paul

Brus, Włodzimierz 1985: Socialism – Feasible and Viable. New Left Review 153. 43-62.

Brus, Włodzimierz – Laski, Kazimierz 1989: From Marx to the Market: Socialism in Search of an Economic System. Oxford, Oxford University Press

Carling, Alan 1989: „Rational Choice Marxism”. In: Approaches to Marx. (Szerk.: Mark Cowling – Lawrence Wilde – Milton Keynes) Philadelphia, Open University Press

Cohen, Jean 1982: Class and Civil Society: The Limits of Marxian Critical Theory. Amherst, University of Massachusetts Press

Devine, Pat 1988: Democracy and Economic Planning. Cambridge, Polity

Draper, Hal 1977: Karl Marx's Theory of Revolution. Volume One: State and Bureaucracy. (9. és 10. fej.) New York, Monthy Review Press,

Elson, Diane 1988: Market Socialism or the Socialization of the Market? New Left Review, 172

Engels, Friedrich 1963a: Anti-Dühring. Budapest, Kossuth Kiadó

Engels, Friedrich 1963b: A természet dialektikája. MEM 20. köt. Budapest, Kos­suth Könyvkiadó

Geras, Norman 1986: The Controversy About Marx and Justice. In: Literature of revolution: Essays on Marxism. London, Verso, 51-54.

Geras, Norman 1990: Seven Types of Obloquy: Travesties of Marxism. In: Socialist Register 1990: The Retreat of the Intellectuals. (Szerk.: Ralph Miliband – Leo Panitch) London, Merlin

Gould, Carol 1978: Marx's Social Ontology: Individuality and Community in Marx's Theory of Social Reality. Cambridge, Mass. MIT Press

Graaff, J. De V. 1963: Theoretical Welfare Economics (Cambirdge: Cambridge University Press)

Gregory, Thomas R. De 1989: Power and Illusion in the Marketplace: Institutions and Technology. In: Marc R. Tool – Warren J. Samuels (szerk.): The Economy as a System of Power. (2. kiad.) New Brunswick, N. J. Transaction

Hahnel, Robin – Albert, Michael 1990: Quiet Revolution in Welfare Economics. Princeton, Princeton University Press

Harman, Chris 1971: The Eastern Bloc. In: World Crisis: Essays in Revolutionary Socialism. (Szerk.: Nigel Harris – John Palmer) London, Hutchinson

Harman, Chris 1974: Bureaucracy and Revolution in Eastern Europe. London, Pluto

Harman, Chris 1985: Class Struggles in Eastern Europe. London, Bookmarks

Harman, Chris 1976-1977: Poland: The Crisis of State Capitalism I-II. International Socialism 93. (1976. november-december); 94. (1977. január)

Harman, Chris – Zebrowski, Andy 1988: Glasnost Before the Storm. International Socialism 39. (1988. nyár)

Harman, Chris – Zebrowski, Andy 1990: The Storm Breaks. International Socialism 46. (1990. tavasz)

Hegel, G. W. F. 1952: Philosophy of Right. London, Oxford University Press

Hegel, G. W. F. 1971: A jogfilozófia alapvonalai. Budapest, Akadémiai Kiadó

Jameson, Frederic 1990: Postmodernism and the Market. Socialist Register 1990.

Kirzner, Israel M. 1992: The Meaning of Market Process: Essays int he Development of Austrian Economics. London, Routledge

Lange, Oskar 1964: On the Economic Theory of Socialism. In: Oskar Lange – Fred M. Taylor: On the Economic Theory of Socialism. New York, McGraw Hill

Lange, Oskar 1967: The Computer and the Market. In: Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays presented to Maurice Dobb. Cambridge, Cambridge University Press

Lebowitz, Michael 1988: Is „Analytical Marxism” Marxism? Science and Society 52.

Lebowitz, Michael 1992: Beyond Capital: Marx's Political Economy of the Working Class. New York, St. Martin's Press

Leibenstein, Harvey 1978a: General X-efficiency Theory and Economic Development. New York, Oxford University Press

Leibenstein, Harvey 1978b: Inside the Firm: The Inefficiencies of Hierarchy. Cambridge, Cambridge University Press

Mandel, Ernest 1986: In Defence of Socialist Planning. New Left Review 159.

Marx, Karl 1962: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964a: Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küldöttei számára. Különféle kérdések. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964b: A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenete. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964c: Bér, ár és profit. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1967: A tőke I. MEM 23. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1968: A tőke II. köt. MEM 24. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1974: A tőke III. MEM 25. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1969a: A gothai program kritikája. MEM 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1969b: Széljegyzetek A. Wagner Lehrbuch derpolitische Ökonomie-jához. MEM 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1976: Értéktöbblet-elméletek III. MEM 26/III. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1984: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai I-II. MEM 46/I-II. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1988: A közvetlen termelési folyamat eredményei (A tőke kiadatlan hatodik fejezete). Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl – Engels, Friedrich 1959: A Kommunista Párt kiáltványa. MEM 4. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Mészáros, István 1982: Marx „Philosopher”. In: Eric Hobsbawm (szerk.): The History of Marxism. Volume One: Marxism in Marx's Day. Bloomington, Indiana University Press

Mises, Ludwig von 1935: Economic Calculation in the Socialist Commonwealth. In: Collectivist Economic Planning. (Szerk.: Friedrich A. von Hayek), London, Routledge and Sons

Mises, Ludwig von 1949: Human Action. New Haven, Yale University Press

Murray, Patrick 1988: Marx's Theory of Knowledge. New Jersey, Humanities Press

Nove, Alec 1989: A megvalósítható szocializmus. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Sen, Amartya 1981: Poverty and famines. Oxford, Oxford University Press

Shand, Alexander H. 1984: The Capitalist Alternative: An Introduction to Neo-Austrian Economics. Brighton, Wheatsheaf

Soper, Kate 1981: On Human Need: Open and Closed Theories in a Marxist Perspective. Sussex, Harvester

Schumpeter, Joseph A. 1954: History of Economic Analysis. New York, Oxford University Press

Schumpeter, Joseph A. 1975: Capitalism, Socialism and Democracy. (3. kiad.) New York, Harper and Row

Wood, Ellen Meiksins 1989: Rational Choice Marxism: Is the Game Worth the Candle? New Left Review 177.