Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül. Fiatal felnőttek a mai Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2011

Már régóta senki sem kételkedik abban, hogy Szalai Erzsébet – az Esz­mélet gyakori munkatársa – hazánk egyik legfontosabb szociológusa. Legújabb művével állításunkat újra igazolja. Lényegbevágó kérdésekre keres választ – az Eszmélet szellemében -, amelyek közül a legfonto­sabb: „vajon a mai fiatal felnőttek generációvá szerveződnek-e vagy fognak-e szerveződni […] és társadalmi cselekedetei milyen irányba befolyásolhatják a jövő Magyarországának társadalmi és politikai viszo­nyait”. Kutatásában rákérdez: milyen ennek a nemzedéknek a gondolko­dása, szokásai és önazonosságtudata, illetve mi foglalkoztatja leginkább, legalábbis városi környezetben.

A cikk a Die Linke (a német Balpárt) 2011. októberében Erfurtban elfogadott programját mutatja be.

2012 első heteiben bárhová is néz a megfigyelő, gazdasági válságje­lenségeket lát. A kontinens és ezen belül az Európai Unió megannyi országában ez politikai válságjelenségekkel párosul – természetesen nem egyforma tartalommal és lehetséges következményekkel. Társada­lomszerkezeti válságtüneteket is regisztrálnak a műszerek. E válságok a XX. századiakkal sem előzményeikben, sem következményeikben nem hasonlíthatók össze, mert 1914-ben és 1939-ben Európából kiinduló világháborúkba torkollott a felgyülemlett feszültség, az 1929-ben Ameri­kából kiindult válság Európában Hitlert és új európai rendjét adta ki ma­gából. Aminek most tanúi és elszenvedői vagyunk, az emberek millióinak és több generációnak az életében kitörölhetetlen negatív nyomokat hagy, de ezúttal mégsem látszanak olyan ellenőrizhetetlenné váló folyamatok jelei, mint e kontinens kapitalizmusának korábbi válságaiban.

A bajoknak több azonosítható forrása van. Valószínűleg első helyre kí­vánkozik az a tény, hogy már kibontakozott a globalizálódott világgazda­ságban az a mélyreható és történelmileg példa nélkül álló pozíciócsere, ami a nyugati félteke, az angolszász dominancia és vele együtt egész Európa meghatározó befolyásának a gyorsuló leépülésében manifesz­tálódik. Egy angol betűszó, a BRIC, pontosabban az, amit kifejez, tehát Brazília, Oroszország, India és Kína lett és még inkább lesz (kiegészülve már ma is néhány más „fejlődő” országgal) a felváltója annak, ami Ame­rika felfedezése óta euro-atlanti térség néven, évszázadokon keresztül az emberiség sorsának alakulását irányító erőcentrum volt. Tehát Euró­pában globális léptékben az is lemaradóban van, aki egyébként továbbra is szolidnak mondható növekedési pályán mozog.

A bajok másik, beazonosítható gyökere azoknak a változásoknak az irányában és minőségében található, amik az európai szocialista rend­szerek összeomlását követően, de immár húsz éve, egy egészen saját­ságos belső ellentmondást termeltek ki; hatalompolitikai megfontolásból és akkor még amerikai dominancia jegyében egy olyan 27 tagú Európai Uniót hoztak létre, amelyen belül a különbségek nem hogy fokozatosan csökkennének, hanem kezelhetetlen gyorsasággal növekszenek. Rész­leteibe ennek a jelenségnek éppen ezekben a hetekben bizonyára nem kell belemennünk.

A válsághoz vezető út harmadik tényezőjeként arról kell megemlékez­nünk, hogy az a neoliberális gazdaságpolitika, amit akkori erejével és befolyásával a Thatcher-Reagan kettős zúdított a világra, úgy bontotta meg a kapitalizmus korábbi működési rendjét, hogy a materiális javak és szolgáltatások előállításából keletkeztethető profitot felváltotta a pénzpi­aci manipulációkból származó, elképesztő méretű és régen fedezetlen jövedelemszerzés. Ennek illusztrálására álljon itt két adat: a Világbank kimutatása szerint a világ országainak bruttó társadalmi terméke 2008-ban 45 billió (negyvenötezer milliárd) dollárt tett ki. Az Egyesült Államok pénzügyi felügyeletének (Controller of the Currency) kimutatása sze­rint 2010 első negyedében csak az USA-ban 216.000 milliárdnyi volt a különböző értékpapír-­derivátumok forgalma.

Ezeket a globális összefüggéseket azért említettük a német Die Linke, [a Balpárt] első programjának a bemutatását megelőzően, mert érzékel­nünk kell azokat a viszonyokat és feltételeket, amelyek közepette egy radikális szocialista pártnak ma válaszokat kell keresnie és találnia az adott helyzet kezelésére, és távlatilag a globális kapitalizmus meghala­dására. A Balpárt létrejöttének történetével az Eszmélet olvasói már a 67. számban megismerkedhettek. Most csak felidézzük, hogy 2005-ben, amikor Schröder szociáldemokratái elveszítették a választásokat és kezdetét vette Angela Merkel konzervatív kormányzása, e folyamat „mel­lékhajtásaként” többé nem elhanyagolható parlamenti erőként bejelent­kezett egy Európában mindmáig egyedülálló szocialista formáció, mely ötvözni próbálja mindazt, ami elvitathatatlanul pozitív eredménye a XX. század szociáldemokrata és kommunista pártjainak. A párt folyamatosan szembesíti önmagát a közvélemény előtt is mindazzal, amit meghalad, elvet, vagy éppenséggel megtagad. A közeg – Németország -, melyben ez a munka folyik, ismétlődő válságoktól nem mentes, de a fejlett tőkés országok körében összességében sikeres. Őrzi a változó világgazdaság feltételei között is az egyik meghatározó erejű ország pozícióját, de belül több törésvonal mentén is állandó feszültségben él. Húsz év múltával sem sikerült az egységes államon belül eggyé olvasztani az egykori NDK-t a hajdani Nyugat-Németországgal. Keleten a bérek és a jövedel­mek ma is törvényileg „szabályozottan” alacsonyabbak, mint Nyugaton. De a Nyugaton belül is szakadék keletkezett a szegények és a gazdagok között, részben a változó méretű strukturális munkanélküliség, részben a neoliberális jövedelemelosztási rend felülkerekedése nyomán. Az NDK-ban a nálunk is megvolt szerény, de biztos egzisztenciális körülmények, a régi NSZK-ban pedig a nagyon sikeres szociális piacgazdaság évtize­deken át garantált, szélesen terített jóléti rendszere adta át a helyét egy roppantul hullámzó berendezkedésnek, amelyben a proletariátus helyébe a prekariátus lépett, magyarul: minden, a nem kizsákmányoló osztályhoz tartozó réteg viszonylagos elszegényedése, létbizonytalansága. Nem mellesleg: ezt a tényt a polgári politikai elemzők sem tagadják, és a mai Németország alapvető gondjaként definiálják.

Tipikusnak nem mondható politikai menetrend – ami viszont a fentebb vázoltakból következett -, hogy a Balpárt, megalakulását követően, 2005­ben azonnal bejutott a szövetségi parlamentbe, azóta ugyan hullámzó sikerrel, de mind több tartományi törvényhozásba is bekerült, ám alakuló kongresszusát csak két évvel később, 2007-ben tartotta Berlinben, és további négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2011 őszén a párt vég­leges, ideológiai pozícióit is megfogalmazó programot fogadjon el. Az első mozzanat magyarázata, hogy Schröder neoliberális gazdaság- és szociálpolitikája nyomán a szociáldemokrata párt széles törzsválasztói körben elveszítette támogatóit; s ebben a történelmi pillanatban a szoci­áldemokrata pártelnökségéről tiltakozása kifejezéseképp már korábban lemondott Oskar Lafontaine, a nyugati német baloldal évtizedek óta karizmatikus személyisége megbízható partnerre talált Gregor Gysiben, aki ekkor a keleti „utódpárt”, a PDS első embere volt. Nem kétséges, hogy e két személyiség tekintélye, hitele és szerepe kulcstényező volt és maradt mindmáig. Gysi a demokratikus szabadságjogoknak elköte­lezett kommunista ügyvéd volt az NDK-ban, tehát ilyen értelemben sem Ulbrichtnak, sem Honeckernek nem tanítványa, Lafontaine viszont Willy Brandt egyik legkedvesebb embere, a kapitalizmust nem a történelem kiteljesedéseként látó szocialista.

Ötmillió munkanélküli volt 2005-ben az ára annak, hogy a választók nem egészen 10 százaléka úgy artikulálja politikai véleményét a viszo­nyokról és saját helyzetéről, hogy egy ilyen pártot a parlamentbe küldjön. Ez volt az első, valóban baloldali, szocialista áttörés azt követően, hogy Európában összeomlottak a szovjet érdekszféra országai.

A párt már két éve nem csak működött, hanem Németország egyik politikai tényezője is lett, amikor megtartotta alakuló kongresszusát. Ennek a bizonyos értelemben fordított sorrendnek a magyarázata, hogy az akut társadalmi igény egy antikapitalista pártra előbb vált ténnyé, mintsem, hogy a formáció létre tudott volna jönni. Ne feledjük, hogy az újraegyesítés Németországban úgy ment végbe, hogy a győztes oldal magába olvasztotta a vesztest, és eközben mindent elkövetett azért, hogy az NDK tényleges szocialista vívmányait is megtagadja, és össztűz alatt tartsa nemcsak a bukott Német Szocialista Egységpártot, hanem annak tagjait és a társadalom minden olyan tagját, aki nem volt hajlandó csak és kizárólag hibának, bűnök végtelen sorozatának látni a kudarcba fulladt kísérletet. Miután a Német Szocialista Egységpárt kinyilvánított utódaként azonnal létrejött PDS, a Demokratikus Szocializmus Pártja egyetlen pillanatig sem viselkedett és politizált úgy, mint például az MSZP, időbe telt, amíg az emberek előbb Keleten, később Nyugaton is felismerték benne a prekariátus lehetséges érdekvédőjét.

Másfelől, Nyugaton nem történhetett meg egyik napról a másikra an­nak felismerése, hogy az SPD hátat fordított nemcsak régmúlt marxista hagyományainak és osztálypárt jellegének, mert hisz ez már 1959-ben megtörtént a godesbergi program elfogadásával, hanem feladta a létező kapitalista rendet belülről bíráló, és ily módon jó irányba korrigálni próbá­ló, és ezzel korábban nem lebecsülendő eredményeket elérő irányvonalát is; és 1998-ban, tehát már az újraegyesített országban megszerezvén a kormányhatalmat, a legkeményebb neoliberális gazdaság- és szociálpo­litikát valósította meg. Az SPD baloldalán belül alakult ki az a kezdetben igen szerény létszámú formáció, amely aztán Lafontaine drámai erejű fellépése és útkeresése nyomán vállalta a közösséget a volt kommu­nistákkal.

Különböző élet- és politikai tapasztalatokkal érkezett emberek új politi­kai közösségét kellett megteremteni és ezért döntött úgy mind a két oldal, hogy időt kell adni a homogén és teherbíró tartalom és arculat kialakítá­sához. A „keletiek” – érthető módon – határozottan és gyorsan akarnak olyan irányban haladni, hogy legalább részben, koalíciós partnerként ismét részeivé váljanak a végrehajtó hatalomnak. E törekvésüket csak erősíti az a körülmény, hogy az egykori NDK helyén a legtöbb tartomány­ban a Balpárt sorozatosan a második helyen végez emitt a CDU, amott az SPD mögött. Több tartományban, a fővárosban (Berlinben) hosszabb-rövidebb ideig junior partnerként kormányon is voltak már, illetve vannak ma is. A „nyugatiak” között többeknek a türelmetlensége sokkal inkább a rendszert radikálisan elutasító, szektás, és emiatt reálpolitikailag nem értelmezhető. Állandó, nem is egyszer mérhető politikai veszteséget okozó vitákban, konfliktusokon keresztül jutott el a Balpárt odáig, hogy 2007-ben imponálóan egységes arculatú kongresszusukon ki tudták mondani, hogy a párttá válás procedúrája sikeresen lezárult.

2008-ban természetesen Németországot is utolérték az Egyesült Államokból kiinduló pénzügyi válság negatív következményei, s ez a körülmény felerősítette a Balpárt elfogadottságát nyugaton is. Az eredmény: a 2005-ös választásokon elért 8,7%-nyi szavazat 2009-re 11,2%-nyira duzzadt. Nem mellékes mutatója ennek a folyamatnak, hogy a szociáldemokraták ekkor már a nagykoalícióból is kiestek, a baloldalon belül tovább folytatódott a Balpárt erősödésének tendenciája. A párt – képviselőjelöltjeinek körültekintő kiválasztásával – kezdettől elérte azt, hogy a Bundestagban, a szövetségi törvényho­zásban képviselői minden bizottságban és természetesen a plénumon is magas szakmai színvonalon jelenítik meg és képviselik nézeteiket. Nincs frázispufogtatás, nincsenek hatásvadász, demagóg szónoklatok, s ez a körülmény a polgári médiavilágból is kikényszeríti az informálást a Balpárt politikájáról.

De ez a párt tevékenységének és építésének csak az egyik oldala. A másik a 2011. október 23-án elfogadott pártprogram kidolgozását szol­gáló munka a tagság és a szimpatizánsok folyamatos bevonásával. A polgári oldalról érkező és hosszú időn át gúnyolódó kritika rendszeresen nevetség tárgyává tette azt a tényt, hogy a pártnak nem volt elfogadott programja. De bő négy évi munka, és számtalan, olykor késhegyig menő vita volt az ára annak, hogy amit a két politikai égtáj felől érkezett szocialista meggyőződésű delegátusok Erfurtban végül is elfogadtak, teherbírónak ígérkezik.

A program öt fejezetre oszlik. Az első arról szól, hogy „honnan jöttünk”. A második a jelenkori kapitalizmus, a civilizáció válságtüneteit írja le és elemzi. A harmadik fejezet címe: Demokratikus szocializmus a XXI. században. A negyedik fejezet a baloldali reformprojektekről szól, hat témacsoportra bontva. Ezek közül az első címe: Hogyan akarunk élni? Jó munkát, szociális biztonságot és igazságosságot. A második témacsoport a társadalom demokratikus berendezkedésére vonatkozó téziseket és követeléseket tartalmazza. Ezt a művelődésre és a kutatásra vonatkozó programpontok követik, majd a „zöld” tézisek következnek, tehát a párt törekvései egy szociális-ökológiai rend megteremtésére. A hatodik téma­csoportban tárgyalja a program a béke, a leszerelés, a kollektív biztonság és az emberiség közös fejlődésének a problematikáját.

Az ötödik fejezetben a párt baloldali szövetségi politikája, a neoliberális ideológiával folytatott küzdelem és ezek fórumai, a különböző népképvi­seletek arculatáról és funkcióiról vallott nézetek szerepelnek.

A program kapitalizmuskritikai része nem ismétli meg azokat a XX. század elején megfogalmazott, akkor hiteles, később sematikus dog­mákká merevedett megállapításokat, amelyek mára részben érvényüket vesztették, részben nem is bizonyultak helytállónak. Tehát nem szólít fel a kapitalizmus megdöntésére, mert ez irreális célkitűzés lenne, de bonckés alá veszi mindazokat a jelenségeket – osztályviszonyok, a nemek közötti viszony, magának a rendszernek a belső változásai, különös tekintettel a finánctőke dominanciájára, és az ennek nyomán kirobbant pénzügyi válságokra, a polgári demokratikus rend kiüresedése -, amelyek ma a német viszonyokat és (tegyük hozzá) nem csak azokat jellemzik. Külön kitér az elemzés az új évszázadot kezdettől jellemző világgazdasági válságjelenségekre és azok okaira.

Minthogy a Linke természetesen (!) határozottan és érvekkel alátá­masztva tekint önmaga részben kommunista előéletére, a programnak ez a kapitalizmust elemző része nagyon is szembeötlő módon tér el azoktól a sematikus tételektől, melyek a szovjet kommunista ideológusok szűklá­tókörű, propagandisztikus megközelítése nyomán évtizedekig rányomták bélyegüket a forradalmi szocializmus pártjainak majdnem totális kudarcba torkolló működésére. A program – miközben távlati célként a kapitalizmus meghaladását tűzi ki baloldali feladatként – a rendszer ma érvényes ismérvein belül is radikális változtatásokat ajánl. Tehát nem arra játszik, hogy ma bármilyen realitása is lenne a kapitalizmus megdöntésének.

Példa erre a Linke egyik legmarkánsabb személyiségének, a korábban a párton belüli kommunista platformot vezető Sahra Wagenknecht asszonynak minap, már a program elfogadását követően megjelent könyvé­ből az a követelés, hogy a piacgazdaságot meg kell szabadítani a kapita­lizmustól, miként a tervgazdaságtól a szocializmust kell megszabadítani ahhoz, hogy valóban a versenyre és a teljesítményre épüljön a társadalmi berendezkedés. A magyar olvasónak ezt olvasva természetesen eszébe jutnak azok az 1956-ot követően először teljesen félretett, majd 1968-ban mégis elővett kísérletek a szocialista piacgazdaság megteremtésére, amelyekhez sokban hasonlító megoldások juttatták el a modern Kínát és Vietnamot a gazdasági növekedés immár évtizedek óta tartó példátlan folyamatosságához, úgy, hogy közben a társadalom többsége – minden megmutatkozó feszültség ellenére – állandóan emelkedő pályán tudhatja magát. Ismerve a német társadalom nagyobbik részének mindmáig alap­vetően konzervatív beállítottságát, fölöttébb találó és egyben provokatív is a háború utáni nyugatnémet gazdasági felemelkedés atyjaként tisztelt konzervatív Ludwig Erhard híres követelésének baloldali feltámasztása: Jólétet mindenkinek!

A Balpárt annak tudatában adott önmagának programot, hogy a ma élő németek többségének meghatározó történelmi élménye az a szociális piacgazdaság nyugaton, melynek sikere Európában először szolgált bizonyítékul arra, hogy a kapitalizmus rendszerébe be lehet építeni olyan fékeket és egyensúlyokat, amelyek hosszú időn át alkalmasak a ciklikus válságok negatív következményeinek tompítására. Éppen ez a berendezkedés ment tönkre az angolszász világból kiinduló, de az egész világgazdaságot súlyosan megfertőző neoliberális irányzat felül-kerekedésével, ami Németországban ráadásul párhuzamosan hatott az újraegyesítés önmagában véve is hatalmas terheivel.

A XXI. század demokratikus szocializmusáról vallott felfogása a párt­nak erős szociáldemokrata gyökerekből táplálkozik. Ennek magyará­zata a II. Világháborút követő nyugatnémet berendezkedésben játszott szerepben leli magyarázatát. Mert az SPD, még mielőtt osztálypártból 1959-ben, godesbergi programjával, átértelmezte önmagát néppárttá, tehát olyan politikai formációvá, amely a munkásosztályon túlmenően széles kispolgári rétegek és sok értelmiségi számára is választhatóvá tette a pártot, igen jelentős vívmányokat harcolt ki. Ezek közül a legfon­tosabbak közé tartozik, hogy a régi NSZK-ban szociáldemokrata vezetés mellett egységes volt és maradt mindmáig a szakszervezeti mozgalom. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy a szakmai bontásban zajló, minden­kori bértarifa-tárgyalások során a szakszervezeti érdekvédelem nem volt megosztható, hanem ezen túlmenően az üzemi tanácsok intézménye­sülésével a munka feltételeit, a munkakörülményeket is eredményeket hozó erővel tudta befolyásolni.

Annak már gazdaságpolitikai jelentősége is volt és van, hogy a nehézipar legfontosabb ágazataiban létrejött az úgynevezett paritá­sos beleszólás joga a munkavállalóknak. A nagy részvénytársaságok felügyelőbizottságaiban helye van a munkavállalói oldal képviselőinek is, az operatív cégirányításban pedig jelen van a „munkaigazgató”, akinek beleszólása van az üzleti döntésekbe is. Igaz ugyan, hogy a menedzs­menteken belül ez csak kisebbségi pozíció, de a tulajdonosi érdekeket képviselő többségnek mégis számolnia kell azzal, hogy az Arbeitsdirektor javaslatai, vagy kifogásai mögött rendszerint fenntartások nélkül állnak a munkavállalók.

Noha a régi NSZK-ban soha sem voltak olyan tömegsztrájkok, mint például Franciaországban vagy Olaszországban, kiélezett konfliktushely­zetek ott is előfordultak. A szociáldemokrata politizálás egyik kulcssikere volt az ún. koncentrált akció, ami azt jelentette, hogy országos válsággal fenyegető helyzetekben a mindenkori szövetségi kancellár tárgyalóasz­talhoz kérte a munkaadók és a munkavállalók képviselőjét és addig nem álltak fel az asztal mellől, amíg kompromisszumot nem tudtak elérni.

Ez a roppant hatékony politikai kultúra azért tudott kialakulni, a tőke azért ment bele hatalmának folyamatos politikai ellenőrzésébe és bi­zonyos mértékű korlátozásába, mert a megosztott Németországban a Vörös Hadsereg az Elbánál állt, Nyugat-Európa sok országában erős kommunista pártok működtek, és felismert, a nyugati nagyhatalmak által nyomatékosan támogatott érdek fűződött mindenféle radikálisan szocialista politikai irányzat távoltartásához. A hidegháborús európai szembenállásnak a nyugatnémet társadalom ilyen értelemben a ha­szonélvezője volt.

Ezt a jól bevált, szociális piacgazdaságnak nevezett rendet a tőke abban a pillanatban felborította, amint Európából eltűnt az úgynevezett kommunista veszély. Minthogy a neoliberális profitmaximalizáló gazda­ságpolitika már jelen volt a kontinentális Európában is, amikor 1989-ben a még létező Szovjetunió által sorsára hagyott NDK összeomlott, és az újraegyesítés valójában a szétesett Kelet-Németország gazdasági, politikai és jogi bekebelezéseként ment végbe, a társadalomszerkezeti térkép radikálisan megváltozott egész Németországban.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy programjában a Balpárt sok tekintetben ma nem akar többet, mint helyreállítva korszerűsíteni az egyszer már volt nyugatnémet viszonyokat. Tehát azt, hogy a politikai felépítményhez tartozó intézményrendszer visszanyerje legalább korábbi befolyását, és ne folytatódjék a politikai hatalom térvesztése a globalizá­lódó kapitalizmussal szemben.

A viszonyok mára annyira megváltoztak, hogy e célt néhány radikális, a tulajdonviszonyokat komolyan érintő változtatás követelése nélkül nem lehet elérni. A párt elfogadott programja ebben a vonatkozásban továbbra is egyedülálló a német politikai palettán, holott a nemzetközi pénzügyi, uniós, az eurót és mindezek nyomán a gazdaságot is sújtó válság még Merkel kancellárasszony konzervatív-liberális koalícióját is rákényszerítette olyan lépésekre, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna.

Bankok államosítása, illetve a pénzpiacok szigorú állami ellenőrzése. A Balpárt ezt intézményesíteni akarja, mert programja szerint a nemzetközi pénzügyi válságot kiváltó globális spekulációt csak így lehet ellenőrzés alá vonni. 2011-ben a berlini kormány sorozatosan kényszerült nagy pénzintézetek megmentésére közpénzekből, mert – érthetően – elejét akarták venni az egész pénzügyi rendszer összeomlásának. De hang­súlyozták, hogy ez csak ideiglenes megoldás, és a válság elmúltával ismét privatizálják az állami tulajdonba került pénzintézeteket. A Balpárt programja ezzel szemben azt a követelményt állítja fel, hogy a pénzinté­zeteknek ismét a reálgazdaságot kell szolgálniuk, és nem a materiálisan értelmezhető gazdasági teljesítményt messze meghaladó fináncspeku­lációval sodorni újabb és újabb válságba a világot.

A program szerint ismét napirendre kell tűzni a köz-, a közösségi, a kommunális és a magántulajdon különböző formáinak kialakításával a gazdasági folyamatok demokratikus ellenőrzését a munkavállalói érdekek hatékonyabb védelmének szolgálatában. A program szembe­helyezkedik azzal a neoliberális offenzívával, ami szerint csak a magán­tulajdonban lévő termelőeszközöket lehet hatékonyan működtetni. A régi NSZK-ban a gazdaságnak majdnem minden ágazatában voltak állami vagy kommunális tulajdonban lévő vállalatok és azok éppúgy helytálltak a versenyben, mint a magántulajdonban lévő konkurencia. Vagy kellő motiváció hiányában éppúgy tönkrementek, mint privát vetélytársaik. Másfelől, a közösségi tulajdon bármely formája tönkretehető, ha nem versenyhelyzetben, irreális központi tervek kényszerzubbonyában kell a vállalatoknak működniük, ahogyan arra az egykori NDK-ban bőven volt példa.

A párt határozottan kiáll a kis és a közepes méretű magánvállalatok fennmaradása mellett, mert a német gazdaságnak ezek továbbra is a leghatékonyabban működő, leginnovatívabb pillérei, és ezek adják a GDP nagyobb részét.

A program ezen a ponton érkezik el a német – és tegyük hozzá, a leg­több európai – társadalom központi problémájának kezeléséhez, ez pedig a munka világának a szabályozása, a szociális háló sűrűsége, tehát a társadalom létbiztonsága. Azt, hogy Németország exportteljesítménye 2011-ben a történelemben először meghaladta az ezer milliárd (egy billió) eurót, a gazdaság nemcsak gépipara innovatív teljesítményeinek, hanem elsősorban annak köszönheti, hogy a fejlett EU-országok közül az elmúlt tíz évben Németországban növekedtek a legkevésbé a bérek. Az út ehhez az eredményhez a 2005-ben majdnem ötmillió munkanélküli közül valamivel több, mint kétmilliónak az újbóli munkába állításának árán vált járhatóvá. Azon az áron, hogy Németországban ma 25 millió munkavállaló dolgozik minimálbérért. De még a minimálbér szakmánkénti különbségét is talán a közeljövőben sikerül majd megszüntetni – köszön­hetően nem utolsósorban a Linke állandó parlamenti követelésének és a szakszervezetek ezt támogató kampányainak. Hivatalos statisztikák sze­rint a továbbra is gazdag országnak minősülő szövetségi köztársaságban tizenkét millió ember tengődik a létminimum alatti jövedelemből. És nem utolsósorban: a folyamatosan három millió körül ingadozó munkanélküli tartaléksereg nagyobbik fele csak a szociális segélynek megfelelő mun­kanélküli ellátást kapja, ami különösen durván sújtja az idősebb korú, elhelyezkedni többé már nem tudó embereket. A középosztály jelentős tömegei pedig azáltal jutottak a prekariátus soraiba, hogy tömeges a határidőhöz kötött munkaszerződések aránya, amikor is hosszabbításra csak bérlefaragás tudomásulvételével lehet számítani.

Természetes, hogy a Linke ezekre a témákra programjában is kiemel­kedően nagy súlyt helyez, hiszen a közvélemény-kutatások is kimutatják, hogy az emberek legnagyobb félelme – a megkérdezettek több, mint 70 százaléka szerint – a munkahely elvesztése. A párt, programját követve, nap mint nap azt igyekszik megértetni az emberekkel, hogy egy ember­séges gazdasági, tehát nem globálkapitalista rendben az elsődleges cél nem a minél nagyobb profit, hanem az emberek jóléte és biztonsága.

A mai német valóság egyik jellemzője, hogy ebben a ma is gazdag országban vannak a mi Szabolcs megyénkre hasonlító régiók. Elsősor­ban a volt NDK északkeleti része ilyen, de ugyancsak a keleti országrész egykori külszíni barnaszénfejtő vidékei is folyamatosan néptelenednek el, mert a megszűnt munkahelyek pótlására újak nem létesültek, és a fiatalok helyzete emiatt reménytelen. A pártprogram e feladatnak külön fejezetet szentel, hasonlóképpen egy olyan agrárpolitika kialakításának, ami tartós, megbízható választ adna azoknak a vidéki embereknek a problémáira, akik alól kihúzták a termelőszövetkezeti talajt és emiatt vagy krónikusan munkanélküliek, vagy minimálbéren foglalkoztatott mezőgaz­dasági munkások az 1945 előtti nagybirtokosoknak visszaadott földeken. (Ide toboroznak fiatal magyar orvosokat, akiket az állam ugyan megfizet, de lepusztuló vidékekre kerülnek, ahonnan német kollégáik tömegesen menekülnek nyugatra.)

Szembeötlő, hogy a párt programja milyen határozottan és részletekbe menően áll ki a parlamentáris rendszer, az emberi- és polgári jogok, a nemek közötti egyenlőség, a szexuális önrendelkezési jog, a sokmillió­nyi végleg letelepült, máshonnan jött embert megillető azonos elbánás mellett. E tekintetben a program részben természetes folytatása annak a nemzetközi szocialista tradíciónak, ami – elvileg – soha, sehol nem szűnt meg létezni és hatni, másfelől markáns elhatárolódás attól a tragikusan represszív államfelfogástól és hatalomgyakorlástól, ami az egykori NDK-ra letagadhatatlanul és elfelejthetetlenül jellemző volt. A pártprogram nagyon határozottan kimondja, hogy a Linke a plurális, parlamentáris rendszer fenntartásával kívánja elérni szocialista céljait.

A napjainkban Európában magukat valamilyen formában és valamilyen mértékben szocialistának valló pártok közül a német Die Linke az egyet­len, amely programjában fenntartások és mellébeszélés nélkül kimondja és követeli a nagy vagyonok érezhető megadóztatását, a személyi jö­vedelmeket terhelő adók és járadékok átrendezését a szegény rétegek javára, a gazdagok rovására, a nyugdíjrendszer olyan átalakítását, ami az idős embereket megóvja az öregkori elnyomorodástól.

A források felhasználásának átrendezésével fedezhetők egy olyan oktatási és képzési rendszer hozzáférhetőségének a költségei, amihez mindenkinek a képességei szerint hozzá kell jutnia ahhoz, hogy a munka világából felkészültség hiányában ne maradjon ki. Mert Németország e tekintetben – a hivatalos beismerések szerint is – rosszul áll. Az egykori NDK jórészt lerombolt bölcsődei és óvodai hálózatát most próbálják az egész országra kiterjedően újjáépíteni, ami nemcsak a gyermekek jó időben elkezdődő felkészítését szolgálja, hanem a fiatal nők esélyegyen­lőségét is a munka világában. Ennek várható következménye lehet a Németországban is a miénkre emlékeztető, súlyosan negatív demográ­fiai trend megváltozása. A Balpárt az elérhető források újraelosztásával akarja rendbe tenni a felsőfokú képzés széles körben ismert ellentmon­dásait: túlzsúfolt, roppant egyenetlen színvonalú egyetemek és főiskolák emitt, méregdrága elitképző magánintézmények amott, állandósítva az osztálykülönbségeket az értelmiségi táboron belül is.

Németország nemzetközi helyzete, európai gazdasági túlsúlya, a glo­bális gazdasági viszonyok alakításában játszott szerepe és tényleges, vagy lehetséges befolyása révén a Föld sok válság- vagy veszélyzóná­jában olyan tény, ami már ma is, és kiszámíthatóan a jövőben is a nem­zetközi erőviszonyok alakításának egyik fontos szereplőjévé teszi. Egy következetes és radikális szocialista pártnak Németországban történelmi okokból különösen nagy a felelőssége. Ennek megfelelően a Balpárt kö­vetkezetesen és folyamatosan szembehelyezkedik minden olyan politikai vagy katonai intervenciós döntéssel, amit az ország kormányai NATO-kötelezettségükre hivatkozva meghoztak. Sem Afganisztánban, sem a Balkánon nincs helye német katonának. A Balpárt szerint az ország iparának le kell mondania a fegyverexportról, jóllehet ma Németország ebben is az elsők között van a világon.

A Balpárt határozottan kiáll az európai integráció mellett és a szo­lidaritás erősítését követeli a fejlett és a kevésbé fejlett tagok között, hozzátéve ehhez, hogy Brüsszel évek óta folytatott neoliberális gazda­ságpolitikája elfogadhatatlan, és az eurózóna stabilizálása is csak akkor sikerülhet, ha az eladósodott országokat nem a magánbankok és a minősítő ügynökségek kényszerítik megszorító intézkedésekre, hanem állami-politikai irányítású pénzintézetek kezelik az adósságokat – spe­kulációs manőverek és kamatmaximalizálási trükkök nélkül.

A Linke tavaly októberben elfogadott első pártprogramjának azokat az elemeit foglaltuk össze – nem térve ki a német belső viszonyok rész­elemeire vonatkozó, megannyi jellemző és fontos rész bemutatására -, amelyeknek üzenetértéke van az olyan európai országok szocialista meggyőződésű polgárai számára, akik a németországira többé vagy kevésbé hasonlító viszonyok között keresnek érvényes válaszokat. A II. Világháborút követően Nyugat-Németországban kiépült politikai rendszer az első időszak mélyen reakciós, de gazdaságilag sikeres évei után, a hatvanas évek második felétől, egy igen mélyreható önvizsgálati, és ennek eredményeképp demokratizálódási folyamaton ment keresztül. A szociáldemokrata Willy Brandt miniszterelnök és liberális partnerei – akik akkoriban jelenítettek meg egy nem a totális piaci liberalizmust erőltető politikát – igen nagy szolgálatot tettek a német népnek, egész Euró­pának. Engedtessék meg annak kimondása, hogy más minőségű volt az akkori, ottani antikommunista krédó, mint az a bárgyú, nacionalista, kleptokratikus berendezkedés, ami felénk teljesedett ki a szovjet típusú szocialista kísérlet összeomlását követően.

Sem a kereszténydemokrata jobboldal, sem a szociáldemokrácia nem üdvözölte a Balpárt megjelenését a politikai arénában, ma is folyama­tosak a parlamenti és azon kívüli diszkriminációs kísérletek. Egy-egy jobboldali pártkorifeus kirohanásán ott is tetten érhető a politikai gyerek­szoba hiánya, ott is vannak neonácik, de nem ülnek 17 százalékkal a parlamentben, ahol pedig tartományi szinten vannak képviselőik, azokat módszeresen kirekesztik a demokratikus pártok közösségéből.

Abban, hogy ez így alakult az ottani rendszerváltást, tehát az újra­egyesítést követően, nem kis szerepe volt és van azoknak a nőknek és férfiaknak, akik bátran szembenéztek az eszméiket botrányosan kompromittáló múlttal, anélkül, hogy feladták volna eszméik lényegét, és annak világtörténelmi, ma és a jövőben is érvényes üzenetét. Ez nem az önátmentés magatartása és politikája, hanem az újrakezdésé.

Mindig is voltak olyan történelmi helyzetek, melyekben tízegynéhány százalék többet ért 30, 40, akár 50%-nál is. Csak ehhez vízió és tartás szükségeltetik.

E számunk első témaköre a globális kapitalista válság természete, mely egyre meggyőzőbben mutatja a tőkerendszer szerkezeti betegségeit, amelyek szerkezeti változtatások nélkül nem gyógyíthatók. Fontos témakör, másodszor, a 2010-es magyarországi „rendszerváltozás" nyomán kiépült orbáni – neokonzervatív és neohorthysta – államrend vizsgálata, amely a globális válságnak az európai félperifériára gyakorolt paradigmatikus következményeként jelenik meg. Számunk – harmadsorban – górcső alá veszi a 2011-es esztendő egyik jelentős rendszerellenes, radikális antikapitalista társadalmi mozgalmát, a főként az USA-t megrázó Occupy Wall Street! mozgalmat, amelynek jelentősége főként abban áll, hogy a baloldali közbeszéd és cselekvés végre magáról a rendszerről, a kapitalizmus válságáról kezd szólni – világméretekben. Végül önálló, nagyívű tanulmány elemzi egy, a piaci viszonyokon túli, demokratikus tervezésen alapuló szocialista társadalom lehetőségeit.

A baloldal számára 2011 – politikai értelemben – világszerte jó év volt. Sikerült ugyanis változtatni a közbeszéden, elmozdítva azt a neoliberalizmus ideológiai mantrájától. A közemberek hosszú idő óta első ízben vitatkoztak magáról a rendszer természetéről, amelyben élnek, s amelyet immár nem vesznek természetesnek.

Akár szűken, akár tágan határozzuk meg a baloldalt, világszerte jó éve volt 2011. Ennek alapvető oka a negatív gazdasági körülményekben rejlett, ezeket megsínylette a világ nagyobbik része. A munkanélküliség magas volt, és tovább emelkedett. A legtöbb kormány tetemes adósság­szinttel és csökkent bevétellel szembesült. Válaszul megpróbálták taka­rékossági intézkedésekkel terhelni országuk népességét, ugyanakkor viszont bankjaikat igyekeztek gyámolítani.

Az eredmény világméretű lázadása volt annak, amit a „Szálljuk meg a Wall Street-et!” [Occupy Wall Street (OWS)] megmozdulások úgy hívtak: „a 99%”. A lázadás a gazdagság túlzott polarizálódása, a korrupt kormányzatok és e kormányzatok lényegileg nem-demokratikus termé­szete ellen irányult, akár többpárti rendszert képviseltek ezek, akár nem. Szó sincs arról, hogy az OWS, az „arab tavasz” vagy az indignados [a „fölháborodottak”] mindent elértek volna, amit reméltek. Sikerült azonban világszerte változtatniuk a diskurzuson, vagyis a megbeszélnivalón, elmozdították azt a neoliberalizmus ideológiai mantrájától olyan témák felé, mint az egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyarmatmentesítés. A közemberek hosszú idő óta első ízben vitatkoztak magáról a rendszer természetéről, amelyben élnek; immár nem vették természetesnek.

Most az a kérdés a világ baloldala számára, hogyan tovább előre, hogyan lehet ezt a kezdeti szóbeli sikert politikai átalakulásban kama­toztatni. A probléma fölvetése roppant egyszerű. Még ha, röviden szólva, világos is, hogy mekkora táguló szakadék húzódik egy nagyon kicsi (az 1%) és egy nagyon nagy csoport (a 99%) között, ebből nem következik, hogy ez a politikai megoszlás. A jobbközép erők a világ népességének – vagy legalábbis azoknak az embereknek, akik politikailag valamiképpen aktívak – még világszerte mintegy a fele fölött parancsnokolnak.

A világ átalakításához ennélfogva a világ baloldalának olyan fokú politi­kai egységre lesz szüksége, amilyennel még nem rendelkezik. Valójában mélységes egyet nem értés tapasztalható mind a hosszú távú célkitűzé­sek, mind a rövid távú taktika dolgában. Nem mintha nem folynának viták ezekről. Ellenkezőleg, hevesen vitatkoznak róluk, s némi előrehaladás is történt a többrendbeli megosztottság leküzdésében.

Nem új keletű megosztottságok ezek, de ettől még nem könnyebb megoldani őket. Közülük kettő nagy jelentőségű. Az első a választá­sokkal kapcsolatos. A választásokat illetőn nem kétféle, hanem három­féle álláspont van. Van egy csoport, amelyik mélységesen gyanakvó a választásokkal szemben, úgy érvel, hogy ezeken részt venni nemcsak hogy politikailag hatástalan, de erősíti a létező világrendszer legitimá­cióját.

A többiek úgy gondolják, hogy döntő fontosságú részt venni a válasz­tási folyamatban. Ám ez a csoport kétfelé oszlik. Egyfelől vannak azok, akik úgy vélik, hogy pragmatikusan kell gondolkodni. Ők belülről akarnak munkálkodni – a nagyobbik balközép párton belül, ha működő többpárt­rendszer van, vagy ahol nem engedélyeznek parlamenti váltógazdaságot, ott a de facto egyetlen párton belül.

És persze vannak azok, akik az úgynevezett kisebbik rossz választá­sának politikáját hirdetik. Ezek az állítják, hogy nincs jelentős különbség a fő alternatív pártok között, és amellett vannak, hogy olyan pártra kell szavazni, amelyik „hitelesen” baloldali.

Mindnyájunknak ismerős ez a vita, és mindnyájunknak már a könyö­künkön jönnek ki ezek az érvek. De világos – nekem legalábbis -, hogy ha a három csoport nem jut közös nevezőre a választási taktikát illetőn, a világ baloldalának nem lesz sok esélye arra, hogy érvényesüljön, sem rövid, sem hosszabb távon.

Hiszem, hogy van mód a kibékülésre. Mégpedig úgy, hogy különbséget kell tenni rövid távú taktika és hosszú távú stratégia között. Nagyon is egyetértek azokkal, akik szerint a világrendszer hosszú távú átalakítá­sához irreleváns az államhatalom megszerzése, és meglehet, veszé­lyezteti ennek az átalakításnak a lehetőségét. Sokszor megkísérelték már átalakítási stratégia gyanánt alkalmazni, és mindannyiszor kudarcot vallottak vele.

Nem következik ebből, hogy a rövid távú választási részvétel el­vesztegetett idő. Tény, hogy a 99% nagyon nagy része súlyos károkat szenved rövid távon. És ez a rövid távú sínylődés a fő gondja-baja. Ezek az emberek túlélni próbálnak, és segíteni szeretnék a családjukat és a barátaikat a túlélésben. Ha a kormányzatokra nem úgy gondolunk, mint a társadalmi átalakulás potenciális tényezőire, hanem mint olyan struk­túrákra, amelyek rövid távú szenvedéseket képesek okozni közvetlen politikai döntéseikkel, akkor a világ baloldalának az a kötelessége, hogy minden lehetőt megtegyen, hogy olyan döntéseket csikarjon ki ezektől, amelyek a lehető legkisebbre csökkentik a szenvedést.

Ha a szenvedés lehető legkisebbre csökkentésén dolgozunk, ez meg­követeli a választási részvételt. S mi a helyzet azokkal, akik a kisebbik rosszat és akik hitelesen baloldali pártok támogatását javasolják? Ez helyi taktikai döntés kérdése, ami temérdek tényezőtől függ – országméret, politikai szerkezet formája, országos demográfiai mutatók, geopolitikai elhelyezkedés, politikatörténet -, s ezért változatos. Nincs rá szabvá­nyos válasz, nem is lehet. A 2012-es válasz sem szükségképp érvényes 2014-re vagy 2016-ra. Ez, szerintem legalábbis, nem elvi kérdés, hanem inkább a taktikai helyzet fejlődésének kérdése országonként.

A második alapvető vita, amellyel a nemzetközi baloldal emészti magát, aközött folyik, amit „developmentalizmusnak” nevezek, meg amit úgy lehetne megnevezni, hogy a civilizációs változás elsőbbsége. A világ számos részén tanúi lehetünk ennek a vitának. Némelyek ezt látják Latin-Amerikában a kormányok és az őshonos népek mozgalmai közt folyó, elmérgesedő vitákban – például Bolíviában, Ecuadorban, Venezuelában. Némelyek ezt látják Észak-Amerikában és Európában a környezetvédők/zöldek és a szakszervezetek közti vitákban, amikor is az utóbbiak az elérhető foglalkoztatás fönntartásának és bővítésének adnak elsőbbséget.

Egyfelől van a „developmentalista” opció, akár baloldali kormányok, akár szakszervezetek állnak ki mellette, vagyis hogy gazdasági növeke­dés nélkül nincs mód helyesbíteni a jelenlegi világ gazdasági kiegyen­súlyozatlanságát, akár az országokon belüli, akár az országok közti polarizálódásról beszélünk. Ez a csoport azt hányja ellenfelei szemére, hogy legalábbis objektíve, de lehet, hogy szubjektíve is a jobboldali erők érdekeit támogatják.

Az „antidevelopmentalista” opció támogatói azt mondják, hogy a gaz­dasági növekedés elsőbbségére összpontosítani két okból téves. Ez olyan politika, amely a kapitalista rendszer legrosszabb tulajdonságait viszi tovább. És olyan politika, amely helyrehozhatatlan károkat okoz – ökológiai és társadalmi károkat. Ez a megosztottság, ha lehet, még szenvedélyesebb, mint amelyik a választási részvétel kérdéséből fakad. A megoldás csakis eseti alapon kötött kompromisszumokkal lehetséges. Hogy ez lehetővé váljék, mindkét csoportnak el kell fogadnia a másik jóhiszeműségét. Nem lesz könnyű.

Leküzdhetők-e a baloldalnak ezek a megosztottságai a következő öt vagy tíz évben? Nem vagyok biztos benne. De ha nem, akkor nem hiszem, hogy a világ baloldala megnyerheti a következő húsz vagy negyven év csatáját az ügyben, hogy milyen is legyen az elkövetkező rendszerünk, mihelyt a tőkés rendszer véglegesen összeroppan.

(Fordította: Csala Károly)

(Eredeti megjelenés: The World Left After 2011 Commentary No 320, 2012. január 1. Copyright Immanuel Wallerstein, distributed by Agence Global)

A tanulmány a világkapitalizmus egyre mélyülő szerkezeti válságával foglalkozik, amely, hogy tartós megoldásra jusson a világ, messzeható szerkezeti orvoslást igényel. A szerkezeti válság nem 2007-ben kezdődött az amerikai lakásépítéshitelezési buborék kipukkanásával, hanem négy évtizeddel korábban (aminek a szerző már a 60-as évek végén hangot is adott elemzéseiben). A tőkerendszer válságának típusai között lényeges különbséget kell tenni, amennyiben egy társadalmi szférában lejátszódó válság időszakos-konjunkturális válságnak számít-e, vagy sokkal alapvetőbbnek. A sarkalatos különbség az, hogy az időszakos válság lezajlik és többé-kevésbé sikeresen megoldódik a fönnálló szerkezet keretében, míg az alapvető válság egészében kezdi ki magát a keretet. „Természetesen az elvontan vett történelmi dialektika nem nyújthat semmilyen garanciát a pozitív kimenetelre. Erre számítani annyi volna, mint lemondani a magunk szerepéről a társadalmi tudat fejlesztésében, ami elengedhetetlen része a történelmi dialektikának. Fölszabadító szellemben radikalizálni a társadalmi tudatot, ez az, amire szükségünk van a jövő érdekében, méghozzá mihamar."

­Amikor gyökeres szerkezetváltás szükségét hangsúlyozzuk, világossá kell tennünk mindjárt az elején, hogy ez nem valami megvalósíthatatlan Utópia igénye. Ellenkezőleg, pontosan a modern utópikus elméletek fő jellemzője volt az az elképzelés, hogy a munkások életfeltételeinek tervezett javítása elérhető a bírált társadalmak meglevő szerkezetének keretei közt. Így a New Lanark-i Robert Owen, például, aki végképp tarthatatlan üzleti kapcsolatban állt az utilitárius liberális filozófus Jeremy Benthammel, ebben a szellemben kísérelte meg fölvilágosult társadalmi és nevelési reformjainak általános megvalósítását. Lehetetlenre vállalko­zott. Amiként azt is tudjuk, a „legnagyobb szám legnagyobb boldogsága” fellengzős „utilitárius” erkölcsi elvéből sem sült ki semmi azóta sem, hogy Bentham meghirdette. Számunkra az a probléma, hogy korunk gazda­sági és társadalmi válsága – amelyet ma már a tőkés rend védelmezői sem tagadhatnak, még ha kizárt dolognak tartják is, hogy nagyszabású változtatásra volna szükség – természetének helyes értékelése nélkül a szerkezetváltás sikerének esélye elhanyagolható. A „jóléti állam” kimúlá­sa még abban a maroknyi privilegizált országban is, ahol egykor fönnállt, kijózanító tanulsággal szolgál e téren.

Hadd kezdjem azzal, hogy a nemzetközi burzsoázia tekintélyes napi­lapja, a Financial Times nemrégiben megjelent szerkesztőségi cikkéből idézek (2011. június 2.). A veszedelmes pénzügyi válságról szólva – most már a szerkesztők maguk is elismerik, hogy ez bizony veszedelmes -, e szavakkal fejezik be cikküket: „Mindkét fél [az amerikai demokraták és republikánusok] hibáztatható a vezetési vákuumért és a felelős megfon­tolás hiányáért. A kormányzás komoly hiányossága ez, és veszélyesebb, mint Washington hiszi.” Ez minden, amit vezércikk-bölcsesség gyanánt kapunk a „szuverén adósság” és az emelkedő költségvetési deficit lényegbevágó tárgyában. Ami a Financial Times vezércikkét még a lap által fölpanaszolt „vezetési vákuum”-nál is semmitmondóbb gondolati űrbe helyezi, az e cikk hangzatos alcíme: „Washington hagyjon föl a komédiázással, és kezdjen el kormányozni”. Mintha az efféle vezércikkek többre vihetnék a „kormányzás” nevében előadott komédiázásnál. Hiszen a szóban forgó súlyos ügy a globális kapitalizmus „központi erőművének”, az Amerikai Egyesült Államoknak a katasztrofális eladósodása, amiből egyedül a kormány adóssága (más szóval, a vállalatokat és a magán­személyeket terhelő adósság nélkül számítva) már jócskán meghaladja – ahogy világító számjegyekkel fel-felvillan az egyik New York-i középület homlokzatán, jelezve az egyre emelkedő adósság megállíthatatlan föl­ívelését – a 14 billió dollárt.

A lényeg, amit szeretnék hangsúlyozni, az, hogy a válság, amellyel szembe kell néznünk, mély és egyre mélyülő szerkezeti válság, s ez messze ható szerkezeti orvoslást igényel ahhoz, hogy tartós megoldásra jussunk. Azt is hangsúlyozni kell, hogy korunk szerkezeti válsága nem 2007-ben kezdődött az „amerikai lakásépítés-hitelezési buborék kipuk­kanásával”, hanem legalább négy évtizeddel korábban. Ezt a kifejezést használva szóltam erről már 1967-ben, jóval az 1968. májusi franciaor­szági robbanás előtt*; azt írtam 1971-ben a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a kibontakozó események és fejlemények „drámai nyomatékot adnak a tőke globális szerkezeti válsága fölerősödésének”.

Evvel kapcsolatban tisztázni szükséges a válság világosan azonosít­ható típusai vagy módozatai közti lényeges különbséget. Hiszen nem mindegy, hogy egy társadalmi szférában lejátszódó válság időszakos-­konjunkturális válságnak számít-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Nyilvánvaló, hogy egy alapvető szerkezeti válsággal nem lehet akként foglalkozni, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriájá­ba gyömöszöljük. A sarkalatos különbség a válság két, élesen ellentétes típusa között az, hogy az időszakos vagy konjunkturális válság lezajlik és több-kevésbé sikeresen megoldódik a fönnálló szerkezet keretében, míg az alapvető válság egészében kezdi ki magát ezt a keretet.

Általánosságban szólva, itt nem az a kérdés, hogy az ellentétes tí­pusú válságok mennyire súlyosak. Egy időszakos vagy konjunkturális válság ugyanis lehet drámaian súlyos – amilyen a „nagy világgazdasági válság” volt 1929-33-ban -, mégis képes megoldódni az adott rendszer paraméterei között. Ugyanakkor viszont, evvel ellentétben, az elhúzódó szerkezeti válság „nem robbanásos” jellege – szemben a „nagy zivatarok­kal” (Marx szavával szólva), amelyek révén az időszakos-konjunkturális válságok kirobbanhatnak és megoldódhatnak – félreértésre alapozott stratégiákhoz vezethet annak következtében, hogy tévesen értelmezik a „zivatarok” elmaradását, mintha ezek hiánya mindenekfölött való bizonyí­ték volna a „szervezett kapitalizmus” és a „munkásosztály integrálódása” korlátlan ideig tartó, rendíthetetlen előrehaladása mellett.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni: korunkban a válság megmagyaráz­hatatlan anélkül, hogy tágabb, általános társadalmi keretbe helyeznénk. Ez azt jelenti, hogy a makacs és elmélyülő, az egész világra kiterjedő mai válság természetének tisztázásához az egész tőkerendszer vál­ságára kell összpontosítanunk figyelmünket. Ugyanis a tőkének az a válsága, amelyet most megtapasztalunk, mindenre kiterjedő szerkezeti válság.

Lássuk, a lehető legrövidebbre fogva, az itt tárgyalt szerkezeti válság meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő aspektusában nyilvánul meg:

1. jellege egyetemes, nem pedig egy-egy különös körre szorítko­zik (pl. pénzügyi vagy kereskedelmi vagy a termelés egyik-másik ágát érintő, vagy a munka egyik típusát jobban, a másikat kevésbé sújtó, ezek sajátos szakterületeitől függőn vagy termelékenységi fokai szerint, stb.);
2. tere csakugyan globális (a szó legfenyegetőbb, betűszerinti ér­telmében), nem pedig országok valamely csoportjára korlátozódik (mint minden nagyobb válság a múltban);
3. időbeli kiterjedése elhúzódó, folyamatos – ha úgy tetszik: per­manens -, nem pedig korlátozott s ciklikus, mint amilyen a tőke minden korábbi válsága volt;
4. lefolyásának módját tekintve kúszónak nevezhetjük – ellentét­ben a múltbeli látványosabb és drámaibb robbanásokkal és össze­omlásokkal -, olyan megszorítással, hogy még a legvehemensebb vagy erőszakosabb konvulziók sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha kifullad a „válságmenedzselésben” ma tevékeny részt vállaló bonyolult gépezet, és leáll a növekvő ellentmondások többé-ke­vésbé ideiglenes „kitelepítése”. […]

[Itt] néhány általános megállapítást kell tennünk a strukturális válság kritériumaival, valamint azokkal a formákkal kapcsolatban, amelyekben megoldása elképzelhető.

A legegyszerűbben és a legáltalánosabban megfogalmazva, egy strukturális válság a társadalmi komplexum egészét sújtja, minden viszonylatában, alkotórészeivel vagy alkomplexumaival, valamint más ilyen komplexumokkal egyetemben, amelyekkel kapcsolatban áll. Egy nem-strukturális válság viszont a kérdéses komplexumnak csupán néhány részét érinti, s így aztán akármilyen súlyos is az érintett részekre nézve, nem veszélyeztetheti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ezért aztán az ellentmondások kitelepítése csak addig folytatható, ameddig a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által ke­zelhető, s nem követel egyebet, mint eltolódásokat – még ha jókora nagyokat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. A struk­turális válság azonban kérdésessé teszi magát az érintett általános komplexum létét is, posztulálja meghaladását s fölváltását valamely alternatív komplexummal.

Ugyanez az ellentét kifejezhető az olyan korlátok kategóriájában is, amilyenek minden egyes társadalmi komplexumban megvannak a maguk közvetlenségében, minden adott időben, szemben az olya­nokkal, amelyeken túllépni elgondolhatatlan. A strukturális válság tehát nem a közvetlen korlátokra, hanem a globális struktúra végső határaira vonatkozik. (Mészáros 2010a, 246-7)

Ennek megfelelőn, tökéletesen nyilvánvaló, hogy mi sem lehet ko­molyabb, mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának szerkezeti válsága, amely rávilágít a fönnálló rend végső korlátaira. De ha mégannyira mélységesen komoly, és általános mutatóit tekintve rendkívül fontos is a szerkezeti válság, ránézésre nem biztos, hogy csakugyan dön­tő fontosságúnak látszik egy-egy nagyobb konjunkturális válság drámai viszontagságaival összevetve. Hiszen a „zivatarok”, tehát a kirobbanó konjunkturális válságok meglehetősen paradox módon zajlanak le, mi­vel feszültségük nem csupán kisül (és lecsapódik), hanem el is oszlik, amennyire a körülmények ezt lehetővé teszik. Pontosan azért tehetik ezt, mert részleges jellegűek, amiből kifolyólag nem teszik kérdésessé a fönn­álló globális szerkezet végső határait. Ugyanakkor azonban, ugyanezen okból, a mélyen fekvő szerkezeti problémákat – amelyek szükségszerűn újra meg újra előbukkannak a sajátos konjunkturális válságok alakjában – szigorún csak részlegesen és időlegesen s a legkorlátozottabb módon képesek „megoldani”. Vagyis: amíg a következő konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalom szemhatárán.

Ellenben, tekintettel a szerkezeti válság óhatatlanul bonyolult és elhúzódó természetére, hiszen ez korszakos, nem pedig epizodikus/ pillanatnyi jelleggel folyik le a történelmi időben, az egésznek a halmo­zódó kölcsönhatásai bizonyulnak döntőnek, még a „normalitás” hamis látszata alatt is. Merthogy a szerkezeti válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is, és itt már nem lehet semmilyen „szimbolikus/paradigmatikus” partikuláris eseményről beszélni. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszer-összefüggéseit és rejtett következményeit, tehát a dolog horderejét, akkor szem elől tévesztjük a csakugyan jelentős változásokat és a pozitív befolyásolásukra irányuló – a szükséges rendszer-átalakítás érdekében végrehajtandó – potenciális stratégiai beavatkozás megfelelő eszközeit. Társadalmi felelősségünk ennélfogva a bekövetkező kumulatív kölcsönhatások megalkuvás nélküli kritikus tudatát követeli meg tőlünk, ahelyett hogy kényelmes ön­megnyugtatá­sunk bizonyítékait keresgélnénk a látszólagos normalitás világában, mígnem a fejünkre omlik a ház.

Hangsúlyozni kell itt, hogy a második világháború után mintegy három évtizedig a vezető tőkés országokban tapasztalt sikeres gazdasági ter­jeszkedés azt az illúziót keltette itt-ott még a kimagasló baloldali értel­miségiek körében is, hogy leküzdötték a „válságkapitalizmus” történelmi szakaszát, s helyére az úgynevezett „fejlett, szervezett kapitalizmus” lépett. E probléma szemléltetéséhez szeretnék idézni néhány szöveg­részletet a huszadik század egyik legnagyobb harcos értelmiségi szemé­lyiségének, Jean-Paul Sartre-nak az írásaiból, akit – ismeretes lehet ez Sartre-ról szóló könyvemből – roppant nagyra becsülök. Tény azonban, hogy annak a vélekedésnek az elfogadása, miszerint a fönnálló rend a „válságkapitalizmus” leküzdésével a „fejlett kapitalizmusba” fordult, súlyos dilemmák elé állította Sartre-ot. Ez annál is nagyobb jelentőségű, mivel tagadhatatlan, hogy Sartre maradéktalan elkötelezettséggel kutatott valaminő életképes emancipatorikus megoldás után, és hogy ő maga kimagasló, feddhetetlen személyiség volt. Problémánkkal kapcsolatban emlékeztetnünk kell rá, hogy az olasz Manifesto csoportnak adott fontos nyilatkozatában – miután vázolta fölfogását arról, hogy milyen óhatatlan negatívumokkal jár az elkerülhetetlenül káros intézményesülése annak, amit ő (értelmező kategóriaként saját használatra) „fuzionált csoportnak” nevez A dialektikus ész kritikájában -, arra a kínos következtetésre kellett jutnia: „Miközben belátom egy szervezet szükségességét, be kell vallanom, nem tudom, miként lehetne megoldani azokat a problémákat, amelyekkel valamennyi megszilárdult struktúra szembekerül.” (Sartre 1970, 245)

Az okozza itt a nehézséget, hogy társadalomelemzése során olyan terminusokban fejezi ki magát Sartre, amelyekkel a valóságban egy­máshoz tartozó, egyazon társadalmi komplexum különböző szemszögeit képező, különféle tényezőket és kölcsönös összefüggéseket roppant problematikusan dichotómiák és oppozíciók formájában ábrázolja, ezáltal föloldhatatlan dilemmák elé állítja a fölszabadító társadalmi erőket, és elkerülhetetlen vereség képét festi elébük. Világosan megmutatkozott ez a Manifesto csoport és Sartre szóváltása során:

Manifesto: Pontosan mire alapozva lehet kidolgozni valamilyen forradalmi alternatívát?

Sartre: Ismétlem, inkább az „elidegenedésre”, semmint a „szükség­letekre” alapozva. Röviden szólva, az egyéniség és a szabadság helyreállítására – ezek iránt akkora és olyan sürgető szükséglet nyilvánul meg, hogy azt még a legkifinomultabb integrációs technikák sem hagyhatják számításon kívül. (Sartre 1970, 242)

így tehát Sartre, amikor stratégiailag azt mérlegelte, miként lehetne le­küzdeni a tőkés valóság elnyomó jellegét, teljességgel tarthatatlan módon szembeállította egymással a munkások „elidegenedését” és állítólagosan kielégített „szükségleteit”, s ezzel végképp megnehezítette, hogy bárki is gyakorlatilag megvalósítható pozitív kimenetelre számíthasson. És itt nem egyszerűen csak az a probléma, hogy túlságosan is hitelt ad a munkásokkal kapcsolatban a divatos, ám rendkívül felületes szociológiai okfejtésnek az úgynevezett „kifinomult integrációs technikákról”.

Sajnálatos módon ennél sokkal komolyabb a baj. Valójában a megol­datlan és csakugyan zavaró probléma itt magának a „fejlett kapitalizmus” életképességének az értékelése, és ehhez kapcsolódva a munkásosztály „integrálódásának” a posztulátuma, amiben Sartre akkor történetesen nagyrészt egyetértett Herbert Marcuséval. Hiszen a valóságban az az igazság, hogy ellentétben egyes munkások kétségtelenül megvalósítható beilleszkedésével a tőkés rendbe, a munkásosztályt – a tőke strukturális antagonistáját, amely az egyedüli történetileg megalapozható hege­monikus alternatívát képviseli a tőkerendszerrel szemben – nem lehet integrálni a tőke elidegenítő és kizsákmányoló társadalom-újratermelési kereteibe. Ami ezt lehetetlenné teszi: a tőke és munka közti mély szerke­zeti antagonizmus, amely leküzdhetetlen szükségszerűséggel következik az antagonisztikus uralom és alárendeltség osztályvalóságából.

Ebben a gondolatmenetben még az is félrevezető, ami valamelyes részben elfogadhatóvá teszi a Marcuse/Sartre típusú, folyamatos el­idegenedés és a „kielégített szükséglet” közti hamis alternatívát, mert a tőke öngyilkossággal határos, tarthatatlan, globálisan körülsáncolt meghatározatlanságainak külön rekeszekbe osztása „alapozza meg” – ehhez szükséges előfeltételként szerepel a tőke egyedül való és kizá­rólagosan uralkodó társadalmi anyagcsere-rendjének elementáris rend­szerbeli működőképessége – a „fejlett kapitalizmusnak” az úgynevezett „peremövezetektől” s a „harmadik világtól” való rendkívül problematikus különválasztása formájában. Mintha a posztulált „fejlett kapitalizmus” újratermelési rendje a legcsekélyebb ideig is – hát még a jövőbeni végtelenségig! – képes volna fönntartani magát a (hibásan értelmezett) „peremövezetek” és az imperialista módra leigázott „harmadik világ” folyamatos kizsákmányolása nélkül.

Szükséges itt csonkítatlanul idézni azt a lényeges részt, amelyikben ezeket a problémákat fejtegeti Sartre. A szóban forgó Manifesto-interjúnak ez a sokatmondó része a következőképp hangzik:

A fejlett kapitalizmus, ahhoz képest, mennyire van tudatában saját helyzetének, s dacára annak, hogy milyen egyenlőtlenségek vannak a jövedelmek megoszlásában, szerét ejti, hogy kielégítse a mun­kásosztály többségének elemi szükségleteit – kimaradnak ebből, persze, a peremövezetek, a munkások 15%-a az Egyesült Államokban, a feketék és a bevándorlók; kimaradnak az idősebbek; kimarad globális léptékben a harmadik világ. De a kapitalizmus kielégít bizonyos elsőrendű szükségleteket, és kielégít bizonyos mesterségesen teremtett szükségleteket is: például egy autó iránti szükségletet. Ez a helyzet késztetett engem „szükséglet-elméletem” fölülvizsgálatára, mivel ezek a szükségletek a fejlett kapitalizmus körülményei közt már nem képezik az „ellenzékét” a rendszernek. Ellenkezőleg, a rendszer ellenőrzése alatt részben a proletariátus bizonyos olyan folyamatokba való integrálásának eszközévé válnak, amelyeket a profit gerjeszt és irányít. A munkás kimerül abban, hogy megtermeljen egy autót, és megkeresse a rávalót; ennek az autónak a beszerzése azt a benyomást kelti benne, hogy kielégítette egyik „szükségletét”. A rendszer, amelyik kizsákmányolja, egyidejűleg célt tűz ki eléje, és gondoskodik a lehetőségről, hogy ezt el is érhesse. A rendszer elviselhetetlenségének tudatát ezért már nem abból kell eredeztetni, hogy itt nem lehetséges az elemi szükségletek kielégí­tése, hanem mindenekelőtt az elidegenedés tudatában keresendő a gyökere – más szóval, abban a tényben, hogy ez az élet nem érdemleges élet s nincs semmi értelme, hogy ez a működés látszat­működés, hogy ezeket a szükségleteket mesterségesen gerjesztet­ték, hogy ezek hamisak, hogy ezek kizsigerelik az embereket, és csak a profitot szolgálják. Csak hát ezen az alapon osztályegységet létrehozni még nehezebb. (Sartre 1970, 238-9)

Ha „névértéken” elfogadjuk a „fejlett kapitalizmusnak” ezt a jellemzését, az esetben a fölszabadulásra irányuló tudatosság kialakításának fölada­ta nem csupán „nehezebb”, hanem egyenest lehetetlen. A kétes talaj, persze, amelyen eljuthatunk egy ilyen apriorisztikusan vitathatatlan és pesszimista-defetista végkövetkeztetéshez – amely az értelmiségi ember „új szükséglet-elméletének” magasából írja elő a munkások számára „vásárlói mesterséges szükségleteik” elhagyását, példa gyanánt hozva föl a személygépkocsit, s ezek helyébe egy ízig-vérig elvont sarktétel elfogadását, amelyik azt sulykolja, hogy „ez az élet nem érdemleges élet s nincs semmi értelme” (eme nemes szándékú, ámde meglehetősen elvonatkoztatott, ellentmondást nem tűrő posztulátumnak a valóságban ténylegesen ellentmond a munkásosztály tagjainak az a kézzelfogható szükséglete, hogy biztosítaniuk kell gazdaságilag fönntartható létezésük föltételeit) -, e kétes talaj nem más, mint az elfogadása részint egy sor tarthatatlan kijelentésnek,, részint meg az éppily tarthatatlan kifelejtésnek, vagyis a történetileg visszafordíthatatlan szerkezeti válságához érkezett, valóságosan létező tőkerendszer egynémely létfontosságú, meghatározó jegye figyelmen kívül hagyásának.

Kezdjük azzal, hogy „fejlett kapitalizmusról” beszélni – amikor a tő­kerendszer mint társadalmi anyagcsere-újratermelési mód történelmi fejlődésének leszálló ágában van, és ennélfogva csakis tőkés módra fejlett, de más egyéb értelemben egyáltalában nem az, így hát csakis egyre inkább pusztító és ezért végső soron egyben önpusztító módon képes fönntartani magát – rendkívül problematikus. Egy másik kijelentés: akként való jellemzése az emberiség túlnyomó többségének – a sze­génység kategóriájában, idesorolva a „feketéket és a bevándorlókat”, az „idősebbeket” és „globális léptékben a harmadik világot” -, mint amelyik a „peremövezetekhez” tartozik (a Marcuse-féle „kívülállók” rokonaként), szintén nem kevésbé tarthatatlan. Valójában ugyanis a „fejlett tőkés világ” az, amelyik az általános rendszernek hosszú távon teljességgel tarthatatlan privilegizált peremét alkotja, amely könyörtelenül „megta­gadja az elemi szükségletek kielégítését” a világ nagyobb részétől, nem pedig amelyiket „peremövezetként” határoz meg a Manifestónak adott interjújában Sartre. Még az Amerikai Egyesült Államok viszonylatában is jócskán alábecsüli a szegénységben élők sávszélességét, mindössze 15%-osra. Mellesleg, a munkások személyautóinak akként való jellemzése, mint ami merőben csak „mesterséges szükséglet”, ami „csak a profitot szolgálja”, már nem is lehetne egyoldalúbb. Hiszen ellentétben számos értelmiségivel, még a viszonylagos jólétben élő egyes munkásoknak – még kevésbé az egészében vett dolgozó osztály tagjainak – sem adatik meg az a luxus, hogy munkahelyük közvetlenül a hálószobájuk mellett legyen található.

Ugyanakkor a meghökkentő „kifelejtések” oldalán néhány olyan, rop­pant súlyú szerkezeti ellentmondás és hiányosság marad említetlenül a „fejlett kapitalizmus” Sartre vázolta leírásában, amelyek valósággal tartalmatlanul üressé teszik egész koncepcióját. Ebben az értelemben az egyik legfontosabb lényegi szükséglet, amely nélkül semmilyen tár­sadalom – sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben – nem képes fönnmaradni: a munka szükséglete, a termelésben tevékeny egyének számára – egy teljesen emancipált társadalmi rendben mindannyiuk számára – éppúgy, mint általában a társadalom számára, ennek ter­mészethez fűződő, történelmileg megalapozott kapcsolatában. A szük­ségszerű kudarc, amelyet ez a mostani rendszer vall ennek az alapvető strukturális problémának a megoldásában – s ami kihat a munka összes kategóriájára, nemcsak a „harmadik világban”, hanem a „fejlett kapitaliz­mus” leginkább privilegizált országaiban is, lásd az itt vészesen növekvő munkanélküliséget -, ez alkotja az egészben vett tőkerendszer egyik abszolút korlátját. Egy másik súlyos probléma, amely nyomatékosítja, hogy a tőke történelmileg járhatatlan utat követ a jelenben és ezért élet­képtelenné lesz a jövőben, a gazdaság végzetes eltolódása az élősködő szektorok felé – mint amilyen a válság-előidéző kalandor spekuláció, amely (objektív szükségszerűséggel, bár ezt gyakran a rendszer szem­pontjából tekintve lényeget nem érintő személyes eltévelyedésnek állítják be) a pénzügyi szektort sújtja, valamint a szorosan hozzá kapcsolódó intézményesült, jogilag megtámogatott hűtlen kezelés -, szemben a tár­sadalmi-gazdasági élet termelő ágazataival, amilyeneket az igazi emberi szükséglet kielégítése igényel. Olyan eltolódás ez, amely fenyegető éles ellentétben áll a tőke történeti fejlődése emelkedő szakaszával, amikor a bámulatosan terjeszkedő rendszer dinamizmusa (ennek része­ként az ipari forradalom lendülete) túlnyomórészt társadalmilag életké­pes és tovább fokozható termelési teljesítményeknek volt köszönhető. Mindehhez hozzá kell adnunk még annak a tömegméretű tékozlásnak a gazdasági terhét, amelyet az állam és a katonai-ipari komplexum kény­szerít tekintélyuralmi eszközökkel a társadalomra – az állandó fegyver­kezéssel és a megfelelő háborúkkal – a „fejlett, szervezett kapitalizmus” fonák „gazdasági növekedésének” szerves részeként. S hogy csupán még egyet említsünk a „fejlett” tőke rendszerfejlődésének katasztrofális velejáró következményeiből, nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a tovább már tarthatatlan társadalmi anyagcsere-újratermelési mód milyen megengedhetetlen tékozlással avatkozik be ökológiailag, globális szin­ten, bolygónk véges világába,¹ rablógazdálkodást folytatva aknázza ki a nem-megújuló anyagi erőforrásokat, s fokozott, egyre veszedelmesebb mértékben rombolja a természetet.

Ennek kimondása nem „utólagos bölcselkedés”. Ugyanabban az idő-ben² , amikor Sartre a Manifesto-nyilatkozatot adta, azt írtam: „A tőkés ellenőrzési rendszer másik alapellentmondása az, hogy nem képes elvá­lasztani a »fejlesztést« a rombolástól, sem pedig a »haladást« a tékoz­lástól – akármilyen katasztrofális eredményekkel jár is ez. Minél inkább szabad tér nyílik a termelékenység erői előtt, annál inkább szabadjára kell engedni a romboló erőket; s minél nagyobbra növekszik a termelés volumene, annál inkább mindent betemetnek a fojtogató hulladékhegyek. A takarékos gazdálkodás fogalma alapjában összeegyeztethetetlen a tőketermelés »gazdálkodásával«, ami szükségképpen halmozottan tetézi a károkozást, amikor előbb rablógazdálkodással elpocsékolja bolygónk korlátozott erőforrásait, majd tovább súlyosbítja a helyzetet azzal, hogy tömegesen termelt hulladékával és szennyvizével elszennyezi és meg­mérgezi az emberi környezetet.” (Mészáros 2010b, 44)

Tehát a „fejlett kapitalizmus” Sartre adta jellemzésének problema­tikus kijelentései és lényeget illető kifelejtései roppant mód gyöngítik emancipatorikus gondolatmenetében kifejezett tagadásának erejét. Dichotomikus elve azt sulykolja, hogy „a kulturális rend nem vezethető vissza a természeti rendre”; folyton azt kutatja, hol lelhetők föl megoldá­sok a „kulturális rend” jegyében, az egyéni tudat szintjén, az elkötelezett értelmiségi „tudatosító munkája” révén. Arra hivatkozik, hogy a kívánatos megoldás az „elidegenedés tudatának” fokozásában rejlik – vagyis az ő „kulturális rendje” kategóriájában található -, s ugyanakkor tagadja, hogy járható út volna a „természeti rendhez” tartozó szükségletre ala­pozni a forradalmi stratégiát. Olyan anyagi szükségletre tehát, amelyről azt állítja, hogy a munkások többségét illetőn immár ki van elégítve, s mindenképpen „csalóka és hamis mechanizmus” és a „proletariátus integrálásának eszköze”.

Persze, Sartre mélységesen érdekelt abban, hogy fölvegye a kesz­tyűt abban a kihívást jelentő ügyben: miként lehet erősíteni „a rendszer elviselhetetlenségének tudatát”. De óhatatlanul fölvetődik az a kérdés, hogy a siker létfontosságú föltételként megjelölt eszközlő erejének – a Sartre által hangsúlyozott „elidegenedés tudata” hatalmának – nem vol­na-e magának is égető szüksége némi objektív alátámasztásra. Enélkül ugyanis, a megjelölt eszközlő erő magába forduló körkörösségének gyöngeségén túl, az erre az eszközlésre tett állításnak – „érvényre képes jutni a rendszer elviselhetetlen jellegével szemben” – az ellentmondást nem tűrő noszogatás-szerűsége marad hangsúlyos, ami bár nemes, ámde hatástalan kulturális igyekezetre vall. Ez igencsak problematikus még Sartre saját föladat-meghatározásához, követelményrendszeréhez képest is, amennyiben – az ő meglehetősen pesszimista szavaival szólva – a szükséglet előbb-utóbb vereséget mér „ennek a nyomorult ensemble-nak, ami a földtekénk” mind anyagilag, mind kulturálisan romboló és szerkezetileg körülbástyázott valóságára, ennek minden „szörnyű, rút, rossz és reménytelen meghatározottságával” egyetemben.

Így hát a legelső kérdés az volna: bizonyítható-e így, vagy sem, a rend­szer objektíve elviselhetetlen jellege. Ha ugyanis a rendszer bizonyítható elviselhetetlensége tartalmilag-lényegileg elesik, ahogy ez következik abból az elgondolásból, miszerint a „fejlett kapitalizmus” képes kielé­gíteni az anyagi szükségleteket, kivéve a „peremövezetekben”, akkor bizony „a tudatépítés hosszú és türelmes munkája” (Sartre 1970, 239), amelyet szorgalmaz, a lehetetlennel lesz határos. Arra a bizonyos tárgyi megalapozásra szüksége volna (s valójában lehetősége is) az ő saját átfogó föladat-meghatározásának, amely megköveteli a „fejlett kapita­lizmus” növekvő destruktivitásának radikális leleplezését. A „rendszer elviselhetetlenségének tudatát” csakis erre az objektív alapzatra lehet építeni – ebbe beletartozik az a szenvedés, amelyet a „fejlett” tőke okoz azáltal, hogy nem képes kielégíteni még az élelem iránti elemi szükség­letet sem, s nem csupán a „peremövezetekben”, hanem sok-sok millió emberre vonatkozólag, amit világosan bizonyítanak az éhséglázadások számos országban -, hogy le lehessen küzdeni a kulturális rend és a természeti rend posztulált dichotómiáját.

Emelkedő szakaszában sikeresen bebizonyította a tőkerendszer, milyen termelési teljesítményekre képes a maga belhoni terjeszkedési lendületé­vel, vagyis még a tőkés módra fejlettebb országok katonailag bebiztosított monopolista-imperialista világuralomra törése nélkül. Csakhogy, abból a történelmileg visszafordíthatatlan körülményből következőleg, hogy be­lépett a produktivitását tekintve leszálló szakaszába, elválaszthatatlanul hozzátartozik immár a tőkerendszerhez egy folyton-folyvást fokozódó szükséglet: a militarista/monopolisztikus terjeszkedésé, ami szerkezeti kereteinek túlfeszítéséhez vezet, belföldi termelésében a „permanens fegyvergyártás” kialakításával és bűnösen tékozló működtetésével, s aztán az ehhez szükségszerűn hozzátartozó háborúskodással.

Tény, hogy Rosa Luxemburg már jóval az első világháború kitörése előtt világosan fölismerte ennek a romboló termelés síkján bekövetkezett végzetes monopolista-imperialista fejleménynek a természetét, amikor azt írta A tőkefelhalmozás című könyvében a militarista tömegtermelés szerepéről:

[…] a tőketermelés automatikus és ritmikus mozgásának ez az emelője magának a tőkének a kezében van – a parlamenti törvény­hozás és az úgynevezett közvélemény formáló sajtó apparátusa révén. Emiatt először úgy látszik, hogy a tőkefelhalmozásnak ez a sajátos területe határtalan terjeszkedőképességgel bír. (Luxemburg 1979, 384)

Egy másik vonatkozásban az energia és a létfontosságú anyagi stratégiai erőforrások fokozottan pazarló fölhasználása nem csupán azt vonta maga után, hogy a tőke mindinkább a maga szerkezeti megha­tározóinak destruktív tagozódásával bizonyítja a maga számára is az erejét, vagyis – a törvényhozástól manipulált „közvélemény” által soha még csak kérdésessé sem tett, nemhogy megregulázott – katonai téren, hanem éppígy az egyre inkább természetromboló tőketerjeszkedéssel is. Ironikus, bár egy csöppet sem meglepő módon, a tőkerendszernek mint olyannak ez a regresszív történelmi fejlődési fordulata keserves negatív következményekben csapódott le a munka nemzetközi szerveződésére nézve is.

Merthogy a tőkerendszernek ez az új tagozódása – a tizenkilencedik század utolsó harmadában megkezdődött monopolista-imperialista szakaszával, elválaszthatatlanul a teljes terjedelmében kibontakozott globális fölívelésétől, ami a (fölötte antagonisztikus és végképp tarthatat­lan) terjeszkedési lendület új módozatát indította be – elsöprő arányban egy maroknyi privilegizált imperialista országnak kedvezett, ezzel pedig elodázta az „igazság pillanatának” eljövetelét, amely a rendszer elfojt­hatatlan szerkezeti válságával érkezik el korunkban. Ez a monopolista-­imperialista típusú fejlődés óhatatlanul nagy lökést adott a lehetséges militarista tőketerjeszkedésnek és felhalmozásnak, akármilyen nagy árat kellett is utóbb fizetni az új expanziós nekilendülés egyre erősbödő destruktivitásáért. Tény, hogy a katonailag alátámasztott monopolista lendület, óhatatlanul két pusztító globális háborúban öltött alakot, de még egy potenciális harmadik világháborúban is, amelynek velejárója lehet az emberiség teljes megsemmisülése, ráadásként a huszadik század második felétől nyilvánvalóvá lett folyamatos, veszedelmes természet­romboláshoz.

Korunkban megtapasztaljuk a tőkerendszer mélyülő szerkezeti válsá­gát. Pusztítása mindenütt látható, és nincs jele csillapodásának. A jövőre nézve kulcsfontosságú, miként kell fölfognunk a válság természetét, s következésképp milyen megoldására kell számítanunk. Ugyanez okból szükséges újra szemügyre vennünk a múltban elképzelt néhány meg­oldást. Itt nincs lehetőség többre, mint szinte csak rövid címszavakban fölemlegetni az ellentétes megközelítéseket, s egyben jelezni további sorsukat.

Először is, emlékezzünk rá, a liberális filozófus John Stuart Mill érde­me, hogy elsőként eltöprengett azon, mennyire problematikus lehet a vég nélküli tőkés növekedés, s úgy vélte, e probléma megoldása „a gaz­daság stacionárius állapota” volna. Természetesen az efféle „stacionárius állapot” a tőkerendszer alatt semmi egyéb nem lehet, mint vágyálom, mert teljességgel összeférhetetlen a tőketerjeszkedés és felhalmozás parancsolatával. Még ma is, amikor oly sok pusztítást okoz a nyakló nélküli növekedés és a számunkra létfontosságú energia és a stratégiai anyagi erőforrások elpazarlása, állandóan sulykolják a növekedés mito­lógiáját, azzal az ábrándos tervezgetéssel párosítva, hogy 2050-re majd „lecsökkentjük széndioxid-kibocsátásunkat” (zsugorítva ezáltal „ökoló­giai lábnyomunkat”), miközben a valóságban épp az ellenkező irányba tartunk. A liberalizmus válságából ugyanis a neoliberalizmus agresszív destruktivitása jött elő.

Hasonló végzet sújtotta a szociáldemokrata jövőképet. Marx vilá­gosan megfogalmazta erre a veszélyre irányuló figyelmeztetéseit A gothai program kritikájában, ám ezeket teljes mértékben semmibe vették. Itt is szembeszökő az ellentmondás a bernsteini ígéret, az „evolúciós szocializmus” és ennek megvalósulása között világszerte. Nem csupán mert a szociáldemokrata pártok és kormányok engedtek az imperialista háborúk csábításának, hanem mert általában a szociál­demokrácia – beleértve a brit „New Labour”-t – többé-kevésbé nyíltan áttért a neoliberalizmus valamelyik változatára, elhagyva nemcsak az „evolúciós szocializmus útját”, de még a hajdan ígért jelentős társadalmi reformok bevezetését is.

A tőkerendszer szörnyű egyenlőtlenségeinek sokat propagált megol­dása volt még emellett a „jóléti állam” beígért világméretű elterjesztése a második világháború után. Ám e vélt történelmi teljesítmény prózai valóságával kapcsolatosan nemcsak az derült ki, hogy a jóléti állam bevezetése teljesen csődöt mondott szerte az ún. „harmadik világban”, hanem az is, hogy folyamatosan fölszámolják a háború utáni jóléti állam viszonylagos eredményeit – a társadalombiztosítás, az egészségügyi szolgáltatások és az oktatás terén – még abban a maroknyi privilegizált tőkés országban is, ahol korábban elérték ezeket.

És persze nem tekinthetünk el a szocializmus legfölső fokának a ka­pitalizmus megdöntése és eltörlése révén történő megvalósítására tett ígérettől (Sztálin és mások). Hiszen, tragikus módon, hét évtizeddel az októberi forradalom után a valóság a kapitalizmus regresszív neoliberális formájú restaurációjának bizonyult a korábbi Szovjetunió és Kelet-Európa országaiban.

Mindezeknek a kudarcot vallott próbálkozásoknak a közös nevezője az – néhány nagyobb különbség ellenére is -, hogy valamennyi a fönnálló társadalmi anyagcsere-rend szerkezeti kereteiben kísérelte megvalósí­tani céljait. De amiként a keserves történelmi tapasztalat tanítja, a mi dolgunk nem egyszerűen „a kapitalizmus megdöntése”. Hiszen még amennyiben objektíve végrehajtható is ez a célkitűzés, óhatatlanul csak nagyon ingatag eredményt hoz, mert amit meg lehet dönteni, azt vissza is lehet állítani. A valódi – és sokkal nehezebb – teendő abból következik, hogy gyökeres szerkezetváltásra van szükség.

Az ilyen szerkezetváltás kézzelfogható jelentése: magának a tőkének a teljes kitörlése a társadalmi anyagcsere-folyamatból. Más szóval, a tőke eltüntetése a társadalmi újratermelés anyagcsere-folyamatából.

A tőke maga: mindent átfogó ellenőrzési mód; ami annyit jelent, hogy vagy mindent ellenőriz, vagy összeomlik, mint a társadalom-újraterme­lésnek ellenőrző rendszere. Következésképp, a tőke mint olyan nem ellenőrizhető csupán egyik-másik aspektusában, a többit változatlanul hagyva. A tőke különféle tartós „ellenőrzési” módozatára kipróbált mindenfajta intézkedés kudarcot vallott a múltban. Tekintve, hogy ellen­őrizhetetlensége szerkezetileg van körülbástyázva – ami annyit jelent, hogy nincs elképzelhető eszköz a tőkerendszer szerkezeti keretein belül, amelynek révén magát a rendszert tartós ellenőrzés alá lehetne vonni -, ezért a tőkét gyökerestül ki kell irtani. Ez Marx életművének központi gondolata.

Korunkban az ellenőrzés kérdése – a szerkezetváltás megvalósításá­nak kérdéséhez kapcsolódva, válaszul egyre mélyülő szerkezeti válsá­gunkra – sürgetővé vált nemcsak a pénzügyi szektorban, az eltékozolt dollár billiók miatt, hanem mindenütt. A vezető tőkés pénzügyi lapok azon siránkoznak, hogy „Három billiós kasszán ül Kína”, ábrándos megoldási terveket szövögetve „annak a pénznek jobb fölhasználásáról”. De a kijózanító igazság az, hogy a kapitalizmus teljes – egyre romló arányú – eladósodottsága tízszer többre rúg, mint Kína „kihasználatlan dollár-vagyona”. Mellesleg, még ha valamiképpen föl lehetne is számolni az óriási eladósodást, bár senki sem tudja megmondani, miképpen, a valódi kérdés akkor is fönnmaradna: először is, mitől keletkezett, s másodszor meg, miképpen biztosítható, hogy a jövőben ne keletkezzék újra? Ez az oka, hogy a rendszer termelési vetületét – nevezetesen a tőkeviszonyt magát – kell alapvetőn megváltoztatni ahhoz, hogy leküzdhessük a szerkezeti válságot egy megfelelő szerkezetváltással.

A drámai pénzügyi válság, amelyet az utóbbi három évben megta­pasztaltunk, csupán az egyik oldalnézete a tőkerendszer háromágú destruktivitásának, ami megnyilvánul:

(1) katonai téren, a tőke véget nem érő háborúival a monopolista imperializmus kezdete, a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta, és egyre nagyobb romboló erejű tömegpusztító fegyvereivel az utóbbi hatvan évben;

(2) a tőke nyilvánvaló pusztító hatásának fölerősödésében, amely közvetlenül sújtja az ökológiai környezetet, és immár magának az emberlétnek az elemi természeti alapját veszélyezteti; és végül

(3) az anyagi termelés és egyben egyre növekvő hulladéktermelés terén, annak következtében, hogy előretört a „romboló termelés” az egykor fölmagasztalt „termelő rombolás” helyén.

Ezek a mi szerkezeti válságunk súlyos rendszerproblémái, amelyeket csakis átfogó szerkezetváltással lehet megoldani.

Végezetül engedtessék meg, hogy idézzem magamtól A szerkezet és a történelem dialektikája záró sorait. A következőképpen hangzik:

Természetesen az elvontan vett történelmi dialektika nem nyújthat semmilyen garanciát a pozitív kimenetelre. Erre számítani annyi volna, mint lemondani a magunk szerepéről a társadalmi tudat fejlesztésében, ami elengedhetetlen része a történelmi dialektiká­nak. Fölszabadító szellemben radikalizálni a társadalmi tudatot, ez az, amire szükségünk van a jövő érdekében, méghozzá mihamar. (Mészáros 2011, 483)

(Fordította: Csala Károly)

 

(A cikk eredeti, angol nyelvű változata egyidejűleg megjelenik a Monthly Review 2012. márciusi számában.)

Jegyzetek

* A São Paulo-i Debate Socialista című folyóirat „As tarefas á nossa frente" címmel közölt – elektronikus levélváltással készült – interjút a szerzővel 2009 májusában. Ebben Mészáros István fölidézte 1967 végén Lucien Goldmann-nal folytatott baráti vitáját a kapitalizmus természetéről; erre vonatkozik itteni hivatkozása. (A ford.)

¹ E probléma súlyossága immár nem tagadható. Hogy fogalmat alkossunk ennek nagyságáról, elég, ha idézünk egy részletet egy remek könyvből, amely átfogó leírást ad a bolygóméretű pusztítás zajló folyamatáról, ami annak eredménye, hogy tilalmas küszöböket és határokat lépnek át. Nem győzi hangsúlyozni a környezettudomány: „ezeket a küszöböket némely esetben már áthágták, más esetekben pedig hamarosan áthágják a szokásos üzleti tevékenység folytatásával. Méghozzá minden egyes esetben egyazon okból: a globális társadalmi-gazdasági fejlődés bevett mintájának, vagyis a kapitalista termelési módnak és terjeszkedési tendenciának köszönhetőn. Az egész problémát »glo­bális ökológiai repedésnek« nevezhetjük, utalva a vég nélküli tőkefölhalmozás elidegenedett rendszeréből fakadó általános törésre, amely a természet és az ember viszonyában következett be. Mindez arra vall, hogy az »antropocén« terminus használata egy új földtörténeti kor megjelölésére a »holocén« helyett egyszerre szól az emberiség nyakába szakadt új teherről, és a ráismerésről egy mérhetetlenül nagy válságra – egy potenciális végeseményre a földtör­téneti fejlődésben, amely elpusztíthatja az általunk ismert világot. Egyrészt nagyon fölgyorsult az ember hatása a bolygó rendszerére az ipari forradalom után, különösen 1945 óta – olyannyira, hogy a biokémiai ciklusokat, a légkört, az óceánt és a földet mint rendszeregészt immár nem tekinthetjük a humán ökológiától átjárhatatlannak. Másrészt a jelenlegi irányt, amelyben a világ halad, már-már úgy lehet meghatározni, hogy egy állandósuló új geológiai korszak alakul a szemünk láttára (az antropocén), mint egyfajta holocénvég, vagy még súlyosabban fogalmazva, negyedkorvég, afféle záróesemény, s ez a megnevezési mód azokra a tömeges kihalásokra utal, amelyek a földtörténeti korszakokat gyakran elválasztják egymástól. Hamarosan, állítják a tudósok, elérkezhetünk bolygónk határaihoz, »átbillenési pontjaihoz«, amelyeken túl a földi élet föltételeinek visszavonhatatlan lecsökkenése következik be, amennyiben változatlanul folytatódik ez a megszokott »üzletmenet«. Az antropocén lehet talán a legkurtább percenet a fogyatkozóban levő földtörténeti időben.” (Foster – Clark – York 2010, 18-19)

² Lásd az Isaac Deutscher Emlékülésen elhangzott előadásomat: A társadalom­ellenőrzés szükségessége. London School of Economics, 1971. január 26. Kiemelés az eredetiben. (Magyarul: Mészáros 2010b, 11-45)

Hivatkozott irodalom

Foster, John Bellamy – Clark, Brett – York, Richard 2010: The Ecological Rift: Capitalism's War on the Earth. New York, Monthly Review Press

Luxemburg, Rosa 1979 (1913): A tőkefelhalmozás. Budapest, Kossuth

Mészáros, István 1971: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin Press

Mészáros István 2010a (1995): A tőkén túl. III. rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros István 2010b (1995): A tőkén túl. IV. rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros, István 2011: Social Structure andForms of Consciousness. Vol. 2: The Dialectic of Structure and History. New York, Monthly Review Press

Sartre, Jean-Paul 1970: Interjú az olasz Manifesto csoportnak. The Socialist Register

US budget impasse. The Financial Times, 2011. június 2.