A cikk részletes hatalomtechnikai és osztályelemzést nyújt a 2011 őszén az USA-ban megjelent Occupy Wall Street! mozgalomról. A spontaneitás anarchista filozófiáját valló mozgalom elutasított mindenféle rögzített döntéshozatali hierarchiát. E „tökéletes spontaneitás" azonban teret nyitott önkényes döntéseknek és különböző önjelölt „élcsoportok" a mozgalom egésze számára destruktív akcióinak is. A szocialista baloldal késve kapcsolódott be az eseményekbe, ám így is évtizedek óta nem látott lehetőség kínálkozik arra, hogy az Egyesült Államokban újraépüljön egy cselekvőképes, radikális baloldal.

Az Occupy mozgalom olyan esélyt teremtett egyrészt a szocialista és a munkásmozgalom újraegyesítésére, másrészt egy széles bázisú, élet­képes radikális párt megteremtésére, amilyen egy élet során egyszer adódik. Két olyan perspektíváról beszélünk, amelyek egyike sem léte­zett reális lehetőségként a késő 60-as, illetve a korai 70-es évek óta. A szocialista baloldalon belül még nem kezdődött el az Occupy mozgalom eme szélesebb távlatú implikációinak átgondolása, és e baloldal egy­előre taktikáját sem igazította azokhoz az új feladatokhoz, amelyeket a mozgalom kitörése teremtett a szocialisták számára. A szocialista bal­oldal gyakorlatilag az Occupy mozgalom farvizén evez, ahelyett, hogy az Occupy követné a szocialista baloldalt mint vezető erőt. Így aztán ahhoz is igyekeznünk kell, hogy lépést tudjunk tartani az Occupy gyors evolúciójával.

Az Occupy Wall Street (OWS) [Foglald el a Wall Streetet] négy hét alatt több munkást és elnyomottat mozgósított, mint amennyit a teljes szocialista baloldal négy évtized alatt. Hasznos lesz számunkra, ha meg­értjük, hogyan és miért történhetett, hogy más politikai erők (nevezetesen az anarchisták) hajtották végre ezt a történelmi fegyvertényt.

Az alábbi írás kísérlet az Occupy megértésére, a szocialisták által adott válaszok áttekintésére, valamint néhány olyan gyakorlati következtetés levonására, amely segítheti a szocialistákat abban, hogy az Occupy általános mozgásirányát befolyásolni képes központi szereplőkké vál­hassanak, kitörve a jelenlegi marginális pozícióból.

Az Occupy osztályjellege és vezetése

Az Occupy mozgalomnál több, forradalomnál kevesebb. Az Occupy-felkelés, a lakosság 99%-ának mélységeiben felgyülemlett harag és reménykedés előre megjósolhatatlan kiáradása. Radikálisan különbözik az amerikai politikai életet az elmúlt időszak során megrengető tömeg­mozgalmaktól: a bevándorlók jogaiért szerveződött mozgalomtól, amely 2006. május elsején – 1886 óta első ízben – nemzeti méretű politikai sztrájkban kulminálódott, vagy az iraki háború elleni 2002-2003-as moz­galomtól, illetve az 1999-es seattle-i csatával kezdődött és a „9/11”-gyel [2001. szeptember 11.] lezárult alterglobalista mozgalomtól. Mindhárom előbb említett mozgalmat liberális nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) vezették. E szervezetek szponzorálták a felvonulásokat, szerezték meg az engedélyeket, és rostálták meg, hogy ki lehet és ki nem szónok a nagygyűléseken. A militáns, illegális direkt akciók inkább a kalandor Black Bloc-hoz kötődő elemekre vagy néhány nagyon elkötelezett aktivistára korlátozódtak.

E három mozgalmat az Occupy mozgalommal összevetve több szembetűnő különbséget fedezhetünk fel: az utóbbinál szélesebb körből verbuválódott az aktív résztvevők és a nyilvános támogatók köre, és ami a legfontosabb, az Occupy sokkal militánsabb és daco­sabb. Tízezrek hajlandók vállalni a letartóztatás és a rendőri brutalitás kockázatát. A felkelést szándékosan úgy tervezték meg az anarchista kezdeményezők, hogy konkrét megfogalmazott végcél nélküli, mindent és mindenkit felölelő folyamat legyen; ilyen módon elkerülték a kudar­cot vallott konvencionális, egycélú tiltakozás modelljének buktatóit. Az „emberi mikrofon”-módszer, amelyet azért találtak ki, hogy megkerüljék a New York-i rendőrség (NYPD) kihangosításra vonatkozó tiltását, azt jelentette, hogy bárki bármikor nagyszámú hallgatóság előtt hallathatta hangját.¹

Az egyik tényező, amely az Occupy-t felkeléssé, és nem csupán tö­megmozgalommá teszi, a vezetőség állítólagos hiánya. Természetesen marxistaként jól tudjuk, hogy minden tömegharchoz szükséges a vezetés valamiféle formája, és ez alól az Occupy sem kivétel. Az Occupy-t azok vezetik, akik a táborokban a frontvonalba helyezik magukat, és mélyen belevonódnak a döntéshozatalnak abba a komplex, bizantikus folyama­tába, amelyet „módosított konszenzus”-nak hívnak (UnaSpenser 2011). Azok a személyek a vezetők, akik olyan javaslatokat tesznek a tervezői összejöveteleken, a munkacsoportban és az Általános Gyűlésben (ÁGY), amelyek elegendő támogatást kapnak ahhoz, hogy megszabják a felke­lés cselekvési irányát.

Azokból lesznek a vezetők, akik a legnagyobb áldozatot hajlandóak hozni a mozgalomért.

Mivel az Occupy jellegét tekintve önszervező és a legelkötelezettebb résztvevői által (ön)vezetett, kudarcot fognak vallani azok az erőfeszíté­sek, amelyek a döntéshozatali folyamat hozzáférhetőbbé tételét célozzák azok számára, akik nem hajlandók vagy képesek a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában a mozgalomnak szentelni magukat. A „Foglald el a Wall Streetet minden nap, minden héten!” nem csupán jelszó, ez az Occupy mozgalom de facto vezetésének létezési módja.

E realitás kihat a permanens táborozásban résztvevők osztálykarak­terére – ezek javarészt vagy a Karl Marx által lumpenproletariátusnak nevezett csoportból kerültek ki (tartós munkanélküliek, férfiprostituáltak, drogfüggők és mások, akik keresztülhullottak a tőkés építmény repedése­in), vagy pedig magasan képzett (fehér) egyetemisták, volt egyetemisták és posztgraduális hallgatók. Az előbbi csoporthoz tartozók nem csupán azért csatlakoztak a táborhoz, hogy viszonylagos biztonságban alud­hassanak és ehessenek, hanem azért is, mert remélték, hogy a felkelés valóságos, jelentékeny változást fog hozni számukra. Főleg az utóbbi csoportból kikerülők uralják az Occupy bonyodalmas döntéshozatali processzusát, és az ő motivációjuk lényegében megegyezik a lumpen­proletár elemekével: a remény, hogy az Occupy valóságos, jelentékeny változást hozhat. Sokukat hatalmas méretű adósság köt gúzsba, két vagy három részmunkaidős állásban dolgoznak, vagy képtelenek volt szakmájukban elhelyezkedni a drága, hosszú időn át tartó képzés el­lenére. Mielőtt a 2008-as gazdasági válság óta tartó vergődés ellopta jövőjüket, és falnak állította őket, biztonságos kispolgári vagy jól fizetett fehérgalléros egzisztencia várt rájuk. Ez az anyagi valóság fűti az Occupy résztvevőinek elszántságát, hogy az ismételt letartóztatások, verések és vereségek ellenére visszatérjenek. Ebből a fajta elszántságból születnek a forradalmárok.

Az Occupy mozgalom struktúrájának és formájának előnye, hogy a Demokrata Párt, a liberális NGO-k és szakszervezeti vezetők képtele­nek voltak kooptálni a felkelést, mielőtt az robbanásszerűen szétterjedt több mint 1.000 amerikai kis- és nagyvárosban, és mielőtt a mozgalom Obama elnököt is célkeresztbe állította (Joannaeleon 2011). Hátránya viszont, hogy az Occupy mozgalmat földrajzilag azokra a területekre szűkíti, ahol a hatóságok eltűrik a táborokat, szociológiailag pedig a lakosság legkevésbé és leginkább privilegizált rétegeire korlátozza, azokra, akiknek nincs hova menniük a táborokon kívül, és azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy egyhuzamban heteken át táboroz­zanak.

Az illegális bevándorló, aki hetente 60 órát robotol, és a bérrabszolga, aki heti 40 órát, nehéznek fogja találni, hogy az Occupy döntéshozatali processzusát formáló tényezővé váljon. Azok a kísérletek, amelyek az Occupy mozgalom létező struktúráinak és formáinak felváltását célozzák valamivel, ami a nem teljes idős Occupy-osok számára is hozzáférhetőbb, két inherens kockázatot hordoznak: (1) megnyílik az út azok előtt, akik semmit sem szeretnének jobban, mint hogy a felkelés harcosait Obama 2012-es kampányának talpasaivá lényegítsék át, és (2) csökkentik az Occupy legelkötelezettebb résztvevői által hordozott hatalmat. Azokon a helyeken, ahol az Occupy nem ölti permanens táborok formáját, a dön­téshozatali folyamat még diffúzabbá válhat, tovább nehezítve a benne való részvételt.

Az OWS megszületése és a szocialista reagálás

Az amerikai szocialista baloldal nem követte nyomon napi rendszeresség­gel az OWS-t egészen addig, amíg szeptember 24-ikén Anthony Bologna New York-i helyettes felügyelő gázspray-vel le nem fújt néhány sarokba szorított nőt az Union Square közelében. A SEP (Socialist Equality Party) szeptember 26-án kezdett folyamatosan tudósítani a wsws.org-on (Eng­lish 2011). A PSL (Party for Socialism and Liberation) lapja, a Liberation News szeptember 27-ikén (Cartier 2011), az ISO (International Socialist Organization) első cikke szeptember 28-ikán jelent meg a Socialist Worker-ben (Singsen – Russel 2011), és a Solidarity október 3-adikától kezdte tárgyalni az eseményeket (Occupy Wall Street! 2011).

Ez a hanyagság a szocialista baloldal mélyen meggyökerezett szkep­szisét tükrözte (Sustar 2011) a konkrét követelések nélküli tiltakozással, az engedély nélküli demonstrációval szemben – például, ahogyan az OWS egy szabadtéri sátortáborban Manhattan pénzügyi negyedének közepén egy jövőbeli nem-kapitalista társadalom megelőlegezéséről beszélt (Singsen 2011) -, illetve a „vezető nélküli”, „horizontális” processzussal szemben. Az anarchista elemek túlsúlya, párosulva a szocialista baloldal teoretikus kifinomultságával és politikai prekoncepcióival, ahhoz vezetett, hogy a szocialista baloldal a „várjuk ki, mi lesz belőle” típusú megközelítést választotta, ami az élcsapat helyett az utóvéd pozíciójára kárhoztatott minket.

A felkelés nem állítólagos hiányosságai ellenére, hanem épp e hiá­nyosságoknak köszönhetően vált sikeressé. A felülről jövő elnyomás az alulról jövő elszántsággal párosulva azt eredményezte, hogy az Occupy mozgalom a szeptember 24-ikét követő hetekben tömeges támogatott­ságra tett szert. A szocialista baloldal szemében az OWS prioritássá vált, és támogatásuk túlment azon, hogy – a szakszervezetekhez hasonlóan – október elejétől kezdve tagokat küldtek az OWS szervezőbizottsági összejöveteleire. A MoveOn.org és más balliberális csoportok mozgó­sítottak az október 5-i, több mint 20 ezer fős tiltakozó menetre, amely a New York-i rendőrség előző szombati akciója ellen tiltakozott – ez utóbbi során a tüntetőket a Brooklyn hídon csapdába csalták és letartóztatták (Binh 2011a).

Szocialisták anarchista terepen

Az Occupy mozgalom kétségtelenül kapcsolódik a „foglalj el mindent, s ne követelj semmit ” trendhez (Teoan 2011), amely a felsőoktatási megszorítások elleni, 2009-2010-es diákmegmozdulások során bukkant fel.

Amint arra David Graeber anarchista OWS-szervező – akitől a neveze­tes „mi vagyunk a 99%” jelszó származik (Graeber 2011a) – rámutatott, az anarchizmus hatása mutatkozik meg abban, ahogyan az Occupy elutasítja az állami és nagyvállalati tekintélyt; vagy abban, ahogyan a direkt akcióhoz, közvetlen demokráciához, nem-hierarchikus szervező­déshez, konszenzushoz és a jövő társadalmi modelljét megelőlegező politizáláshoz ragaszkodik (Graeber 2011b).

A szocialista baloldal feladata megérteni, hogy (1) hogyan is miért dominálják ezek a módszerek a felkelést, és (2) mi a teendő ezzel kap­csolatban.

Az anarchista megoldások azért terjedtek el széleskörűen, mert a siker utánzásra ösztönöz. Ahogy az 1917-es orosz forradalom egy évszázaddal ezelőtt kommunista munkáspártokat fialt, amelyek több tízezres tagsága abban reménykedett, hogy sikerül saját országukban követni a bolsevik példát, úgy most emberek ezrei igyekeztek az OWS-t imitálni saját kis-és nagyvárosaikban, lemásolva azt, amivel a gyakorlatban sikerült több tízezer munkást és elnyomottat mozgásba hozni, a szocialista baloldal kritikája (D'Amato 2011) ellenére. A szeptember 17-ét követő hetekben az Occupy Wall Street facilitációs munkacsoportja, amelynek feladata a New York Városi Általános Gyűlés működtetése volt, ország­szerte szervezőket képezett ki a módosított konszenzus elnevezésű döntéshozatali mechanizmusra, a livestream.com-on keresztül tucatjával sugárzott video-tananyagok révén – az OWS-résztvevők tucatjainak, talán százainak személyesen tartott tanfolyamokon felül. Az ily módon kiképzettek közül aztán sokan más városokba utaztak, vagy visszatértek saját városukba, hogy új foglalási akciókat indítsanak el.

Az Occupy mozgalom a 99% élcsapata, és ezen belül az OWS az „élcsapat élcsapata”, hogy Lev Trockij kifejezését kölcsönözzük (Trotsky 1939). Az OWS élcsapat-szerepe megmagyarázza, miért ennek módsze­rei lettek az uralkodók a tradicionálisabb szervezetek (szakszervezetek, liberális NGO-k és szocialista csoportok) által preferált szerveződési módok helyett.

A szocialista baloldalnak meg kell tanulnia navigálni az Occupy anar­chista terepén, ha formálni és vezetni szeretnénk a felkelést, ahelyett, hogy az formálna és vezetne minket. Ha az Általános Gyűlésen benyújtott javaslatokkal megpróbáljuk a jelenlegi gyakorlatot felváltani a Robert-féle ügyrend² szerinti többségi szavazással és formálisan megválasztott vezetőkkel, kudarcot fogunk vallani, mert az Occupy résztvevői nem tapasztalták meg gyakorlati példa alapján, hogy e módszerek magasabb rendűek.

Röviden, ami nincs elromolva, azt ne próbáljuk megjavítani, ha pedig elromlott, a gyakorlatban mutassuk be és bizonyítsuk, hogy hogyan fest a jobb modell.

A valóság az, hogy a „horizontális” módosított konszenzus módsze­re, az Általános Gyűlés és a Szóvivők Tanácsa mind nagymértékben diszfunkcionális (Binh 2011b), de nem végzetes mértékben (legalábbis a jelen fázisban). A tábor felszámolását megelőző időszak során³ az OWS sok munkacsoportja titokban elkezdte felhalmozni az utcai adományokat, amelyeket az Általános Gyűlés hivatalos pénzügyi munkacsoportjától (FWG) kapott, mivel, noha jelentős pénzeket adtak be az általános alap­ba, komoly nehézségekkel tudtak csak pénzt kivenni onnan az égetően szükséges kiadásokra az OWS elhúzódó, bürokratikus döntéshozatali procedúrája miatt. Továbbá, mivel az FWG több mint 500.000 dolláros internetadomány felett rendelkezik, sok munkacsoport nem látta be, miért kéne hozzájárulnia egy amúgy is jól eleresztett alaphoz, és nehezmé­nyezte a jóformán egyirányú pénzáramlást.

A pénzfelhalmozás részét képezte annak a szakadásnak, amely egy­felől azon teljesidős Occupy-sok (akik kirekesztettnek érezték magukat, és végül bojkottálták az Általános Gyűlést), másfelől pedig a mozgalmár típusok között keletkezett (az utóbbiak közül sokan nem aludtak a Liberty parkban), akik úgy hitték, hogy a módosított konszenzus folyamata a felkelés abszolúte legfontosabb eleme. E szakadás földrajzilag is meg­mutatkozott egy „gettó” és egy „dzsentrifikált” terület elkülönülésében (Shapiro, Lila 2011), amiről egy Daily Show-adás is tudósított (Occupy Wall Street Divided, 2011).

A New York-i Általános Gyűlés által jóváhagyott szóvivői struktúra, amely a frusztráló és nem demokratikus döntésképtelenség (Blissett 2008) problémájának megoldását célozta, egyszerűen áttolta e problémá­kat a Szóvivők Tanácsára, miközben nem javította érdemben az Általános Gyűlés döntéshozói procedúráját. Mindezen problémák súlyosabbá vál­tak, miután New York polgármestere, Michael Bloomberg felszámoltatta az OWS-tábort a Liberty parkban, és az OWS nem próbált meg szembe­szállni a kilakoltatással, megkísérelve a visszatérést⁴ . A kilakoltatás olyan csapást mért a felkelésre, amely máig próbálja kiheverni azt.

Habár a szocialista baloldal tekinthet úgy ezekre a problémákra, mint a módosított konszenzus eljárással – és általában az Occupy döntésho­zatali mechanizmusával – kapcsolatos lesújtó nézeteinek igazolására, a szocialistáknak nem az a dolguk, hogy igazolva legyenek, hanem hogy segítsék a felkelést az akadályok leküzdésében az Occupy résztvevőinek tapasztalataiból leszűrt gyakorlati megoldásokkal, amelyek hasznosítják a felkelés létező kereteit, infrastruktúráját és terminológiáját.

Ahelyett, hogy kapásból a módosított konszenzus eljárás elhagyását javasolnák az Általános Gyűlésben vagy a munkacsoportokban, gyümöl­csözőbb lenne csak azután kezdeményezni a procedurális reformokat, miután szoros kapcsolatokat sikerült kiépíteni az aktivistatársakkal a közös munka során. Amikor majd a többieket is frusztrálják a módo­sított konszenzus hiányosságai (Blissett 2008), akkor válhat vonzóvá a javaslatok elfogadásához szükséges támogatottság alsó határának 90%-ról kétharmadra, vagy 50% plusz egy szavazatra csökkentésének gondolata.

A próba és hiba nehéz, fájdalmas és elhúzódó folyamatát nem lehet átugorni. Még ha igazunk van is a módosított konszenzus eljárás hibáit il­letően, kizárólag a közvetlen tapasztalat fogja ezt véglegesen igazolni.

A szocialisták és az Occupy munkacsoportjai

Az Occupy mozgalom mindenütt feladatok széles skálája köré szerve­ződött munkacsoportokat hozott létre, illusztrálva Arun Gupta megfigye­lését (Gupta 2011), mely szerint „minden foglalás lokális”. Az Occupy Wall Street más kihívásokkal szembesül, mint az Occupy Philadelphia, Portland, Mobile vagy Nashville. Az OWS-nek több mint 40 munkacso­portja van – ezek némelyike átalakulásra kényszerült a kilakoltatás után (a köztisztasági csoport például a kilakoltatást követően a lakhatás kér­désére koncentrált). A helyi Occupy mozgalmak az OWS modelljét saját helyi szükségleteikhez igazították, és mintegy tucatnyi munkacsoportot hoztak létre (pl. munkaügyi csoport, követelések, direkt akciók, közbiz­tonság, egészségügy, élelmezés, komfort, internet, média és facilitációs munkacsoport).

A szocialista baloldal általában csak néhány munkacsoportra korlátozta részvételét, jobbára azokra, amelyeket Ross Wolfe a Platypus-csoportból (Wolfe 2011) helyesen szellemimunka-típusú csoportokként írt le – kö­vetelések, kapcsolatteremtés a munkásosztállyal, direkt akciók -, és távol tartotta magát azoktól a fizikai jellegű vagy „alantas” feladatoktól, amiket a közbiztonsági csoport, a komfort, egészségügyi vagy élelme­zési/konyhai munkacsoportok láttak el. Ez problematikus, mivel ezzel a szocialisták a munkacsoportok többségében átengedik a befolyást más politikai erőknek (anarchistáknak és liberálisoknak), akaratlanul „vörös gettókat” létesítve ezáltal.

A szellemi munkával fémjelzett munkacsoportoknak az előnyben része­sítése a fizikai munkát ellátókkal szemben azon a téves megfontoláson alapul, hogy a konyha működtetése vagy a sátrak felügyelete kevésbé politikai vagy kevésbé fontos feladat, mint a követelések vagy az ideo­lógiai kérdések megvitatása. Amikor Genora Dollinger a Flint üzemében az ülősztrájkot vezette 1936-ban, a sztrájkolók meleg étellel való ellátása éppolyan létfontosságú feltétel volt a General Motors legyőzéséhez, mint a sztrájkolók sorfala (Rosenthal 1995). Az egyik nélkül a másik nem lett volna lehetséges. A kilakoltatás utáni OWS példája is jól illusztrálja ezt.

A felkelés fejlődésének jelenlegi pontján a tömegmozgósításnak és a politikai vitáknak nincs bázisuk vagy szervezési központjuk fizikai foglalás nélkül, és egy tér fizikai elfoglalása rengeteg „kulimunkát” igényel.

A szocialista baloldalnak az Occupy mozgalom összes aspektusában részt kell vennie, és el kell nyernie a legelkötelezettebb, legkomolyabb, leghatékonyabb harcosok reputációját. Csak ezen a bázison leszünk képesek komoly befolyást gyakorolni az emberekre és a felkelés me­netére.

Anarchisták és a Black Bloc

Az Occupy mozgalom és az alterglobalista mozgalom közti egyik éles különbséget a Black Bloc (BB) szerepe, illetőleg a BB-re adott szélesebb anarchista reakció jelenti. A BB (nem mint szervezett csoport, hanem mint taktika) először november másodikán az oaklandi általános sztrájk idején jelent meg – a sztrájkot az a rendőrségi rajtaütés váltotta ki, amelynek nyomán Scott Olsen iraki veterán a kórházban kötött ki komoly agysérü­léssel (könnygázgránát találta el az arcát) (Cherkis 2011a).

Az első emlékezetes BB-esemény a Whole Foods és több nagyobb bank vandalizálása volt a november 2-dikai tüntetések idején (Winston 2011). A következő incidensre ugyanazon az estén, csak később került sor, amikor a BB eredménytelenül próbálta megszállni a Traveler's Aid Society (TAS) épületét, miután az általános sztrájk sikeresen megbéní­totta Oakland kikötőjét egy tízezer fős tömeggel (Hieronymous 2011). Habár ezek az incidensek nem voltak függetlenek egymástól, nem is vehetők egy kalap alá, miután eltérő kérdéseket vetnek fel, és eltérő volt a dinamikájuk.

A rombolás a Whole Foodsnál hasonlatos volt a Starbucks kiraka­tainak hírhedt szétveréséhez 1999-ben, amely aztán (igazságtalanul) az egész alterglobalista mozgalom szimbólumává vált. Ezúttal viszont másképpen alakultak a dolgok; miután a BB akciója dulakodást provokált a demonstrálók között, az emberek rákiabáltak a BB tagjaira, és végül különféle tárgyakat vágtak hozzájuk, miután azok nem voltak hajlandóak felhagyni a tiltakozó menet útjába eső Whole Foods és más óriásválla­latok tulajdonának rongálásával. A BB azért cselekedhetett büntetlenül az alterglobalista mozgalomban, mert ott felülkerekedett az „eltérő tak­tikák” mantrája, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy senkinek sincs joga megmondani bárki másnak, hogy mit tehet vagy nem tehet meg, még hogyha akcióik rombolóan hatnak is a mozgalomra mint egészre. E gyerekes attitűdöt felváltotta az Occupy-résztvevők komolyabb hozzá­állása, akik erősen sajátjukénak érzik a felkelést és nem engedik, hogy kalandorok zátonyra futtassák.

A Whole Foods incidens a BB-akcióknak az Occupy mozgalom egé­szének kontextusát szem előtt tartó, átgondolt bírálatához vezetett (Zerzan 2011) anarchista társaik részéről (Lynx 2011). Ez jelentős forduló­pont az amerikai anarchista mozgalom érési folyamatában. A szocialista baloldalnak figyelembe kell vennie e realitást az Occupy mozgalommal kapcsolatos stratégiájában.

Ugyanezen az estén, valamivel később, a BB vezetésével 150 ember elfoglalta a TAS-t – egy üres épületet, amely az utóbbi idők költségvetési megszorításai nyomán vált elhagyatottá. Miután kihúztak egy transz­parenst a könnyű épületfoglalás megünnepléseképpen, a házfoglalók száma nagyjából 700 fősre duzzadt (Ford 2011). Barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben, és meggyújtották őket, mikor megjelent az oaklandi rohamrendőrség több száz fős különítménye (a rendőrök a háttérben maradtak az egész nap folyamán). A tüzek és az utcákat eltorlaszoló kis barikádok nem tudták meggátolni, hogy a rend­őrök a TAS-hoz vonuljanak (Dave Id 2011), és letartóztassák azokat, akik ott maradtak, hogy megvédjék azt (a BB-ből sokan elmenekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást).

Az anarchista tábornak a TAS-nál történt fiaskóra adott reakciója még hevesebb volt, mint a Whole Foods incidens esetében. Egy helyi önkéntes ápoló  lehordta a BB-tagokat (An Open Letter to the Black Bloc… 2011), amiért elmenekültek a konfliktus elől, amelynek létrejötté­ben közreműködtek; a San Francisco Indymedia honlapján közölt poszt (Statement on… 2011), amely védelmébe vette az akciót, intenzív kritikai össztűz alá került. A kritikusok lesújtó bírálatnak vetették alá a rövid ideig tartó épületfoglalás során elkövetett politikai és taktikai hibákat. Kim Lehmkhul odáig ment, hogy a barikádok felgyújtóit álanarchistáknak, provokátoroknak titulálta (Lehmkuhl 2011).

Ezzel szemben a szocialista baloldalnak a TAS elfoglalásával kapcsola­tos kritikája inkább a procedúrára, mint a tartalomra összpontosult. Todd Chretien Socialist Worker-be írt cikkében azt írta, hogy az akció szervezői nemhogy elnyerték volna az oaklandi Általános Gyűlés támogatását, de még csak részt sem vettek azon, továbbá alábecsülték a rendőrséget, és „a tömeg egységének erejét egy elit állítólagos heroizmusával próbálták helyettesíteni” (Chretien 2011).

Ám a TAS elfoglalásának kudarcát illetően ezek a hibák irrelevánsak. Ez a fajta érvelés is csak azt jelzi, hogy talán a szocialista baloldal nem értette meg teljesen az Occupy mozgalom működési módját.

Az Occupy által elindított akciók, és különösen a direkt akciók döntő többségét nem az Általános Gyűlés hagyja jóvá. Autonóm csoportok (amelyeket hol hivatalosan elismert a helyi ÁGY, hol nem) kezdemé­nyezik az akciókat, és a mozgalom résztvevői döntenek arról, hogy csatlakoznak-e, vagy sem. Ha minden csoportnak, amelynek van egy akcióval kapcsolatos ötlete, meg kellene szerezni az ÁGY jóváhagyását, a szóban forgó akció sohasem valósulna meg a nagy létszámú gyűlések által alkalmazott módosított konszenzus eljárás bürokratikus jellege miatt. Teljesen irreális azt elvárni, hogy anarchisták, különösen pedig a BB, az Általános Gyűléshez folyamodjon hozzájárulásért – egy ilyen követelmény nem lenne életképes stratégia az Occupy mozgalmon belül fellelhető kalandor tendenciák amúgy nagyon is valós problémájának a kezelésére. Továbbá, a TAS elfoglalása – szemben a Whole Foods incidenssel – nem egy ultrabaloldali kisebbségnek a deklaráltan erő­szakmentes demonstráció kisajátítására vagy megzavarására irányuló kísérlete volt.

Maga az OWS is „az elit heroizmusával” vette kezdetét, azzal a száz-kétszáz emberrel, aki megkockáztatta a letartóztatást azzal, hogy állásfoglalásképpen szeptember 17-től kezdve a Liberty Parkban aludt. Az ő heroikus akciójuk nélkül az Occupy mozgalom „tömegegysége” sose jött volna létre.

A TAS elfoglalása azért fulladt kudarcba, mert

1. a házfoglalók nem surrantak be az épületbe, és kezdtek szép csendben barikádokat építeni az épületen belül annak érdekében, hogy meg is tarthassák. Ehelyett harsogó táncszenével ünnepelték meg a foglalást, kilógattak egy jókora transzparenst az épület oldalára, és az emeletről százával dobálták a szórólapot. Ez odavonzotta a helyi sajtót, és ráébresztette az oaklandi rendőrséget a kialakult helyzetre, ami időt adott nekik, hogy összpontosítsák erőiket egy általuk kiválasztott időpont­ban végrehajtott támadáshoz.

2. A siker nyilvános megünneplését követően a TAS elfoglalói hatásta­lan, apró (alig egy méter magas) barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben. E barikádok egyikéhez sem állítottak elegendő számú házfoglalót ahhoz, hogy e pozíciókat tartani lehessen.

3. E mini barikádokat felgyújtották, de nem védelmezték fizikailag a lassú, módszeres rendőri előrenyomulással szemben.

A Black Blocon kívül is százakat ragadt magával ez az izgalmas akció, amelyet rosszul gondoltak ki, csapnivalóan hajtottak végre, és amely elkerülhetetlenül kudarcra volt ítélve, sokkal inkább a szervezők tapasztalatlansága miatt (kétségtelenül ez volt az első kísérletük, hogy emberek százaival elfoglaljanak egy épületet), nem pedig valamiféle rettentő elitista ultrabalos politikai elhajlás miatt. A barikádok állítása szükséges volt, de ezeknek az épületen kívül, fél háztömbnyire helyezése pár tucat védővel (akik aztán felgyújtották azokat) egyáltalán nem segített abban, hogy a házfoglalók az épületet meg is tarthassák. Ha 150-700 ember feltűnés nélkül elbarikádozta volna magát az épületen belül, és kitartott volna a következő napig, a TAS nagy diadal lehetett volna, és új fejezetet nyithatott volna a felkelés történetében, hiszen a felkelés a tömeggyűlések szervezéséhez mindmáig nyitott területek elfoglalására és megtartására van utalva.

Az anarchistákkal kapcsolatos feladatunk kettős:

1. együtt kell működni velük a kalandorok és az ultrabalosok sem­legesítésében, mikor azok akciói az Occupy mozgalmat mint egészt fenyegetik; és

2. túl kell szárnyalni őket merészség, vakmerőség, kreativitás, impro­vizáció és forradalmi elán tekintetében a lehető leg­barátibb, legegyütt­működőbb és legelvtársibb módon.

Csak ha mindkét feladatot illetően sikeresek vagyunk, akkor leszünk ténylegesen versenyben az Occupy felkelés vezetéséért, és mint szoci­alisták csak akkor teljesítjük köteles­ségünket.

Vörösök és kékek

A szocialista baloldal egyik legállhatatosabban hangoztatott kritikája az Occupy mozgalomnak a rendőrséghez való viszonyulásával kap­csolatos. A PSL lapja, a Liberation News cikket közölt azzal a címmel, hogy „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1% eszközei?”. Az Internationalist Group a fehérek túlsúlyát az OWS-ben a mozgalom rendőrséggel kapcsolatos „irányvonalának” tulajdonítja (Occupy Wall Street: A Marxist Analysis 2011). „A fő ok, amely miatt viszonylag kevés a fekete és a latin résztvevő az Occupy Wall Street-ben, nem más, mint a rendőrség irányában tanúsított pozitív attitűd, amely pedig nap mint nap zaklatja, gyötri az elnyomottakat.” A Socialist Worker publicistája, Danny Lucia „A biztos úr kicsit sem barátságos” című cikkében (Lucia 2011a) a következőképpen vonja le a következtetést:

„Ugyanazt a kérdést teszem fel ezennel mindazoknak, akik azt skandálják és azt hirdetik blogjaikban, hogy a rendőrség a 99% része. Amikor azt skandáljátok és azt írjátok a blogokban, hogy támogatjátok a zsarukat, amikor nyilvánosan arról spekuláltok, hogy talán mélyen legbelül a zsaru igazából szeret titeket, milyen képet közvetít ez rólatok azon sötétebb bőrszínű társaitok felé, akiknek szemernyi kétségük sincs afelől, hogy a rendőrség milyen érzé­seket táplál az ő irányukban?”

Az ISO New York-i szervezete még nyilvános megbeszélést is szer­vezett a következő témakörben: „Kékbe öltözött ellenségeink: miért nem része a rendőrség a 99%-nak?” (Our Enemies… 2011)

A szocialisták kötelesek fellépni minden olyan politika, stratégia, taktika és jelszó ellen, amelyről úgy hiszik, hogy károsan vagy gátlóan hat az elnyomottak és kizsákmányoltak mozgalmára. Ebben nem lehet vita.

Ám a szocialista baloldalnak az ebben a kérdésben támasztott ellen­vetései nem a felkelés szükségleteiben gyökereznek, hanem abban a vágyban, hogy az Occupy mozgalmat marxista ortodoxiára „tanítsák”. A szocialista baloldal szerint az OWS folyamatosan túlzottan barátságos a rendőrséggel szemben, holott a valóságban az OWS az ellenkező problémától szenvedett: a rendőrséggel szembeni ellenségesség oly erős volt, hogy a szexuális zaklatás és erőszak eseteit heteken keresztül nem jelentették (Shapiro, Julie 2011). Ez csak akkor változott meg, amikor az incidensek eszkalálódtak, és az Occupy-sok ráébredtek, hogy nem képesek e problémát „házon belül” kezelni (Fasick – Giove 2011).

Mikor végül megtörténtek a bejelentések, a New York-i rendőrség rög­tön az áldozatokat hibáztatta (DiGioia 2011), amivel lehetőséget terem­tett az OWS számára, hogy rákapcsolódjon a SlutWalk -ra.⁵ (Pilkington 2011)

A szocialista kiadványok egyike sem ismerte el, vagy mutatta jelét, hogy egyáltalában tudomása lenne e fejleményekről, és nem is kínáltak semmilyen gyakorlati útmutatást a tekintetben, hogy mit is kezdjen a mozgalom a szexuális támadásokkal, amelyek országszerte komoly tehertételt jelentettek az Occupy-táborok számára (Newcomb 2011).

A szocialista baloldal ellenzi, hogy a rendőri állomány alsóbb szintjeit beleszámítsák abba, amit az Occupy mozgalom „a 99%”-nak hív – ezzel az elnevezéssel a felkelés mindenkire utal, aki kívül van a leggazdagabb 1%-on, amely lerombolta a gazdaságot, jól kifizette saját magát, és meg­cinkelte a politikai rendszert. A szocialista baloldalnak ez az ellenérzése egy olyan problematikus gondolati keretbe ágyazódik, amely több kérdést összemos, következésképpen az Occupy mozgalom rendőrséggel szem­ben tanúsított, a mindennapos elnyomás ellenére is „barátságos” attitűdjét a szocialista baloldal merő ostobaságnak, őrültségnek, vagy mindkettőnek érzékeli. Így például Lucia a következőt írta a már idézett cikkében:

„Talán a Scott Olsen iraki veterán – és az Occupy Oakland többi részt­vevője – elleni szörnyűséges [rendőri] támadás végre csattanósan lezárja a mozgalmon belüli vitát arról, hogy a rendőrség a mi oldalunkon áll-e, vagy sem. Mostanáig némely tüntetők eltökélten igyekeztek együtt­érzéssel viseltetni a zsarukkal szemben, sok táborhely szinte folyamatos zaklatása ellenére.”

Semmilyen rendőri erőszak nem fogja „végre csattanósan lezárni a vitát” arról, hogy a rendőrség a 99% része-e, vagy sem, mivel erről nincs is vita, legalábbis az Occupy mozgalmon belül. A közrendőri állomány része a 99%-nak. Mégpedig a 99% azon része, amely féken tartja a 99% többi részét az 1% érdekeinek megfelelően. A közrendőrök nem mások, mint hivatásos osztályárulók. Azt kiabálni, hogy „ti is a 99% vagytok” hamarabb megérteti ezt velük, mint az, ha „disznóknak” vagy „kékbe öltözött ellenségeinknek” titulálják őket. A PSL által felállított ellentétpár: „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1 % eszközei?” hamis, mivel mindkét állítás igaz. Ez nem a vagy-vagy esete.

Az az érv, hogy a rendőrök „nem részei a 99%-nak” azt implikálná, hogy valamiképpen az 1% részét képezik, ami radikálisan és kimutat­hatóan hamis elképzelés. Ez megmagyarázza, miért volt zéró hatása a szocialista baloldal idevágó érvelésének, minden verés, letartóztatás, túlkapás és brutalitás ellenére.

Az a kérdés, hogy a közrendőri állomány hogyan illik bele a 99% versus 1% dichotómiába, különbözik az olyasfajta kérdésektől, hogy vajon helyes-e, ha az Occupy mozgalom felvonul a rendőri nyugdíjak védelmében, vagy ha azt kiabálja a rendőrségnek, hogy „ti is a 99% vagytok!”, vagy hogy „csatlakozzatok hozzánk”. Ezek azok a valós,

az Occupy mozgalmat foglalkoztató kérdések, amelyeket a szocialista baloldalnak meg kellene vitatnia, és amelyekkel kapcsolatban politikai iránymutatással kellene szolgálnia, ahelyett, hogy azt kritizálná, kivel „szimpatizálnak” az Occupy-sok.

Az Occupy mozgalomnak teljesen igaza van abban, hogy nyitott a közállomány irányában az 1% ellen folytatott harcában. E döntés helyes volta több ízben a gyakorlatban is bebizonyosodott. Albanyban a rendőr­ség ellenállt a demokrata párti kormányzó, Anthony Cuomo nyomásának, hogy söpörjék el és tartoztassák le az Occupy-osokat (Lyons 2011). Ray Lewis nyugalmazott philadelphiai rendőrkapitány csatlakozott az OWS-hez, és teljes egyenruhában tartóztatták le a november 17-i akciónapon, kezében egy táblával, amelyen ez állt: „NYPD, ne légy a Wall Street fizetett pribékje” (An Open Letter to the Citizens 2011).

Épp mivel a felkelők azt mondják, hogy „biztos úr, ön is a 99% tagja”, ezért írt e-mailt Christopher Rorey, a DeKalb megyei rendőrség tagja az Occupy Atlantának, hogy segítsenek a családi otthonából való igazság­talan kilakoltatás elleni harcában (Jilani 2011). Az Occupy Atlanta egy tucat aktivistát küldött, átmenetileg feltartva ezzel a kilakoltatási procedúrát (Woodson 2011). Most a bank (az állami tulajdonú Fannie Mae) jogi eljárást kezdeményezett Rorey ellen, hogy rákényszerítse őt az Occupy Atlantával folytatott teljes levelezésének átadására (Cherkis 2011b), mintha a kilakoltatás nem lenne elég.

Ha a szocialista baloldal rendőrséggel kapcsolatos „irányvonala” felül­kerekedett volna az Occupy mozgalomban, és a felkelés „az ellenséget” látta volna a közállományú rendőrökben, a fentiek közül semmi sem valósult volna meg. Ha Rorey rendőr nem része a 99%-nak, akkor az Occupy Atlanta bűnös, ügyünk elárulásában, miután „kékbe öltözött ellen­ségeink” oldalára állt. Egyetlen szocialista kiadvány sem említette Rorey ügyét egyetlen olyan cikkében sem, amely az Occupy és a rendőrség viszonyáról szólt, mivel ha említették volna, szembe kellett volna nézniük a legalapvetőbb politikai kérdések egyikével: melyik oldalon is álltok ti?

Az Occupy Atlanta nem félt Rorey oldalára állni, és nekünk sem kéne félnünk ettől.

Mint szocialistáknak mindent meg kell tennünk az olyan akciók érdekében, amelyek az osztályhatárok mentén szakadást idéz­nek elő a rendőrség soraiban, és fegyelmi problémákhoz vezetnek. A Rorey-éhoz hasonló ügyek szolgáltatják erre a legideálisabb alkalmat. Megteremtik számunkra azt a rendkívül ritka lehetőséget, hogy konfliktust szítsunk a rendőri állományon belül, a közállomány és a főnökség között, a rendőrség és ama 1% között, amelynek dolgoznak.

A rendőrök és politikus főnökeik közti feszültség nyilvánvalóvá vált, miután az oaklandi rendőrszakszervezet élesen rendreutasította Oakland demokrata párti polgármesterét, Jean Quant, mivel az először az Occupy Oakland ki-söprésére utasította őket, majd pedig megpróbálta elhatárolni magát a rajtaütéstől, amelynek során kis híján megölték Scott Olsen iraki vete­ránt, és az akció általános sztrájkot provokált ki (An Open Letter to the Citizens… 2011). Képzeljük csak el, milyen nehézségek merültek volna fel az atlantai rendőrségen belül, ha arra utasították volna őket, hogy tisztítsák meg a házat rendőrtársuktól, annak családjától, és a „rendőr­párti” Occupy-soktól.

Ezek azok a stratégiai okok, amelyek miatt Malik Rhaasan, az Occupy the Hood⁶ alapítója pozitívan nyilatkozott annak lehetőségéről, hogy a NYPD központja elé vonuljanak a rendőrnyugdíjak védelmében. Egy ilyen akció abba a kényelmetlen helyzetbe hozná a NYPD-t, hogy esetleg „rendőrpárti” tüntetőket kell megszórniuk gázspray-vel és letartóztat­niuk. Rhaasan állásfoglalása egyben figyelmeztetésül is szolgálhatna a túlnyomórészt fehér szocialista csoportoknak, hogy ne használják a rendőri elnyomástól szenvedő népek sérelmeit arra, hogy az Occupy és a rendőrség viszonyával kapcsolatban álérveket faragjanak.

A szocialistáknak nem az a feladatuk, hogy „megtanítsák” az Occupy résztvevőit arra, hogy a rendőrök „a mi kékbe öltözött ellenségeink”. A mi feladatunk az, hogy legyőzzük a rendőrséget mint elnyomó erőt, hogy semlegesítsük azt, ahogy Shamar Thomas amerikai tengerész­gyalogos és iraki veterán tette , mikor egy masszív Times Square-i OWS-demonstráció során megállított harminc rendőrt, akik békés tüntetők letartóztatására készültek. Thomas rájuk pirított, mondván, hogy gyávák, és hogy „nincs bennük becsület”, hiszen épp azokat az embereket brutalizálják, akiket meg kellene védeniük. Kihasználta azt az ellentmondást, amely a rendőrség deklarált célja és tényleges célja között feszül, annak érdekében, hogy megakadályozza a valódi ellenségünk, az uralkodó osztály érdekében végrehajtott rendőri akciót.

A demokrata veszély

Miután a szocialista baloldal felismerte az Occupy mozgalom jelen­tőségét, és csatlakozott hozzá, elkezdett figyelmeztetni a Demokrata Párt általi kooptálás veszélyére. Tipikus példa erre Dan La Botz cikke: „Foglaljuk el a demokrata pártot? Még csak az kéne!”, amely friss és történelmi példákat egyaránt felhasznált arra, hogy nagyon erélyesen érveljen a demokraták ellen (Botz 2011), de ugyanakkor semmiféle gya­korlati iránymutatással nem szolgált arra nézve, hogy hogyan kerüljék el a demokraták általi megszállást (már azt leszámítva, hogy egyszerűen mondjunk nemet a Demokrata Párt nevű kábítószerre).

Ez az Occupy mozgalomnak adott negatív, „ne tedd a következőt”, vagy „hiba lenne, ha” típusú tanács közkeletű a szocialista kiadványok­ban. Danny Lucia cikke a Socialist Worker-ben (Lucia 2011b) részletesen beszámol arról, hogyan szegte meg a Szolgáltatóipari Dolgozók Nem­zetközi Szakszervezete (Service Employes International Union – SEIU) az OWS-szervezőknek a közös tanácskozásokon tett ígéreteit, amikor egyoldalúan magához ragadta a november 17-ei tüntetés irányítását a Brooklyn-hídnál annak érdekében, hogy a menet ne akadályozza a forgalmat, és hogy ne legyenek „emberi mikrofonok” által „kihangosított” beszédek a záró nagygyűlésen. (Tekintettel a SEIU szakszervezet-rom­boló tevékenységére a nyugati parti egészségiparban [Horowitz 2009], ez az árulás senkit sem kellene, hogy meglepjen.) Lucia amellett érvel, hogy a SEIU viselkedése szerves részét képezi annak a stratégiának, amely a demokrata szavazók számának maximalizálását, és az Occupy mozgalom militáns jellegének minimalizálását célozza.

Ám Lucia ebből azt a gyakorlati következtetést vonja le, hogy „nem sza­bad elfordulni a szervezett munkától, amelynek részvétele az OWS-ben, New York Cityben a mozgalom egyik legfőbb erőssége”. Így folytatja:

„Az OWS új életet lehelt a munkásmozgalomba, amely évtizedek óta vissza­vonulóban volt. Az egyszerű résztvevők szintjén az Occupy mozgalom világító fáklyaként szolgált sokaknak, akik a cselekvés módját keresték […] A munkásmozgalommal való kapcsolatteremtés folytatása fontos lesz az Occupy mozgalom jövőjét tekintve. És a szakszervezeteken belül ellen­súlyként fog szolgálni azokkal a szakszervezeti tisztségviselőkkel szem­ben, akik szeretnék, hogy a munkásszervezetek térjenek vissza ahhoz a gyakorlathoz, hogy csak a választások idejére mozgósítanak, ahelyett, hogy olyan tiltakozó megmozdulásokat szerveznek, amelyek országszerte az 1% elleni, rég esedékes harcra galvanizálják az embereket.”

Mindezek az érvek egy bizonyos pontig rendben is vannak, de nem mennek elég messzire. Ezek nem konkrét, gyakorlati következtetések. Természetes, hogy az Occupy mozgalomnak nem szabad félbehagyni a szakszervezetekkel való együttműködést (ilyet senki nem is mond az OWS-en belül) de általánosságban nem faképnél hagyni a szakszerve­zeteket nem jelent semmi specifikusat arra nézve, hogyan akadályozzuk meg a SEIU-t a jövőbeli demonstrációk kisajátításában. Szervezzen-e az OWS bármilyen jövőbeli akciót a SEIU-val közösen azután, hogy az bebizonyította magáról, hogy nem lehet megbízni benne – különös te­kintettel arra, hogy közelednek a 2012-es választások? Kell-e engedni a SEIU képviselőinek, hogy jelen legyenek az OWS logisztikai megbeszé­lésein? Ha a SEIU ismét megpróbál ellenőrzése alá vonni egy akciót, mit tegyen az OWS? Vonuljon valahol máshol? Tartson ad hoc közgyűlést a lehetséges válaszlépések megvitatására?

A cikk egyetlen szót sem szól ezekről az égető kérdésekről.

A szocialista baloldalnak nem egyszerűen az a feladata, hogy figyel­meztesse az Occupy mozgalmat a Demokrata Párt általi kooptáció veszélyeire (e veszélyt a résztvevők jelentős része a bőrén érzi, bele­értve a liberális résztvevőket is), hanem hogy javasoljon, szervezzen és vezessen Occupy akciókat egyes konkrét demokrata párti politikusok, valamint a párt mint egész ellen, ezáltal olyan kész helyzetet teremtve, amely a kooptációt megnehezíti vagy lehetetlenné teszi.

Így például, miután Charlie Wrangel kongresszusi képviselő ellátogatott az OWS-hez, hogy „jelezze támogatását”, az OWS Wrangel hivatala elé vonult (Haley 2011), mivel az a Dél-Koreával kötött szabadkereskedelmi egyezmény mellett szavazott. New Hampshire-ben (demokrata többségű állam) a közönség soraiból félbeszakították Obama beszédét, amiért az nem emelt szót az Occupy mozgalommal szembeni rendőri brutalitás ellen, és mert nem volt hajlandó tenni bármit azért, hogy a bankárok ne folytathassák az amerikai gazdaság tönkretételét. Jesse La Greca – aki arról híres, hogy egy adásba nem került (de az interneten villámgyorsan népszerűvé vált) interjú során leiskolázta a Fox News riporterét – felhívást intézett a „mi­haszna Blue Dog”⁷ demokraták, mint pl. Ben Nelson vagy Max Baucus szenátorok hivatalainak elfoglalására (Heather's blog 2011). Az OWS tüntetett Obama egyik pénzgyűjtő rendezvénye ellen (Malone 2011), és valószínűleg a 2012-es Demokrata Nemzeti Konvenció is az Occupy ke­reszttüzébe kerül majd; a konvenciónak otthont adó város máris igyekszik betiltani az Occupy-akciókat (Rothman 2011).

Ezek az akciók azt a tényt tükrözik, hogy az Occupy mozgalom a demokraták és a republikánusok által négy évtizede folytatólagosan űzött politika elleni lázadás, hogy az Occupy-táborok elleni rajtaütéseket többnyire demokrata polgármesterek rendelték el (Petersen-Smith 2011), és hogy a felkelés egy olyan demokrata elnök kormányzása idején tört ki, akire Occupy-résztvevők milliói szavaztak, annak a reményében, hogy másképp fog kormányozni, mint elődei. Ezért aztán a felkelés nem tesz éles különbséget a két párt között, szemben a 2002-2003-as háborúel­lenes mozgalommal.

Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy a kooptáció veszélye nem létezik, csak rámutatunk arra, hogy az Occupy önszerveződő, önmagát vezető jellege megnehezíti a mozgalomnak azt a fajta ellaposítását, amely Wisconsinban végbement⁸ (Lucker 2011). Wisconsinban a szocialista baloldal nem teremtett olyan népi testületeket, mint az Általános Gyűlés, amely autoritatív ellensúlyt képezett volna a szakszervezeti vezetőkkel szemben, és amely bázisul szolgált az oaklandi mintájú általános sztrájk­hoz. Ahogy az Occupy új és váratlan szervezeti formákat teremtett, úgy fog a Demokrata Párt felől érkező intervenció is új és váratlan formákat ölteni.

Mindent el kell követnünk azért, hogy e fenyegetés ne váljon valóra. A tettek, nem pedig a szavak, az agitáció, nem pedig a propaganda most a döntő.

Az Occupy mozgalom folyékony természetét tekintve a szocialista baloldalnak óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen cselekvési irányt eleve kizárjon. Egy arra tett kísérlet, hogy „foglaljuk el a Demokrata Pártot”, nem okvetlenül téríti el az aktivistákat a militáns küzdelemtől, és taszigálja a szavazófülke irányába. Például az Occupy aktivisták dönthet­nek úgy, hogy követik a Mississipi Freedom Democratic Party példáját, amely integrált előválasztást tartott (fehér és fekete résztvevőkkel), majd az így megválasztott delegáció a demokrata párt 1964-es konvencióján megpróbálta magának követelni a hivatalos (szegregált előválasztáson megválasztott, szegregációpárti) delegáció helyét. Ez arra tett kísérlet volt, hogy az emberjogi küzdelmeket bevigyék a Demokrata Pártba, nem pedig annak a kísérlete, hogy az emberjogi küzdelmet csapdába ejtsék és zsákutcába vezessék. Talán láthatunk majd az Occupy mozgalom részéről arra irányuló erőfeszítéseket, hogy megszervezzék „a 99% előválasztásait”, amelyek megtiltják a nagyvállalatok és lobbisták hoz­zájárulásait, és hogy ezeken olyan küldötteket válasszanak a 2012-es konvencióra, akik kihívást intéznek a demokrata párt hivatalos küldöttjei felé. Egy ilyen akció valószínűleg a Demokrata Pártból kifelé vezető utat jelentene, mivel ezrek számára bizonyítaná a gyakorlatban, hogy a Demokrata Párt tokkal-vonóval az 1% tulajdonát képezi.

Mindez csupán hipotézis, de az Occupy eddig is sok olyan kreatív és eredeti akcióval rukkolt elő, amelyet a szocialista baloldal nem látott előre, de utóbb lelkesen támogatott. Eleve a nyitott gondolkodás hiánya miatt kullogtunk az események mögött az Occupy felemelkedésének periódusában.

Néhány következtetés

A szocialisták előtt álló legalapvetőbb feladat, hogy egyesüljünk az Occupy mozgalommal, és belülről váljunk vezető erővé. Azokat a szo­cialista csoportokat, amelyek mindenáron szeretnének „beleavatkozni” a felkelésbe, kívülállóknak fogják tekinteni, akik a gyakorlatban kevéssé képesek hozzájárulni az Occupy valóságos gyakorlati problémáinak meg­oldásához, mivel arra koncentrálnak, hogy vitákban kerekedjenek felül, és ideológiai győzelmeket arassanak, ahelyett, hogy aktívan odafigyelnének, egyesülnének és váll-váll mellett együtt harcolnának a 99% élcsapatával a közös gyakorlati és politikai nehézségek leküzdése érdekében.

Ennek az elemi és fundamentális célnak a megvalósítását nehezíti a sorainkban mutatkozó megosztottság, amely a gyakorlatban gyengíti az Occupy mozgalmon belüli szocialista befolyást, következésképpen erősíti az anarchisták befolyását. Nekik van Black Blocjuk, de hol van a mi Red

Blocunk? Hol vannak a szocialista jelszavak, amelyek formálhatnák és irányíthatnák a felkelés politikai fejlődését?

A borsspray-felhők és a rohamrendőrök falanxai közepette forradal­márok új generációja nevelődik ki, és szégyenletes lenne, ha ennek a generációnak a Peter Camejói, Max Elbaumjai, Angela Davisei, Dave Cline-jai és Huey Newtonjai végül ugyanúgy elkülönült, „versengő” szocialista csoportokban kötnének ki, mint ahogy ez az 1960-as évek­ben történt. Eljött az idő, hogy komolyan megkezdődjenek a viták az újraegyesülés, a múltból örökölt, elavult választóvonalak lebontása esélyéről, hogy megtaláljuk a módját a közös célok érdekében történő szoros együttműködésnek.

Mindenekelőtt pedig itt az ideje, hogy gyakorlati lépéseket tegyünk egy széles bázisú radikális párt megteremtése irányába – egy ilyen pártnak a mai környezetben könnyedén több ezer aktív tagja és még több támoga­tója lehetne. A Socialist Viewpoint felhívása egy közös forradalmi szoci­alista szervezőbizottság felállítására a San Franciscó-i öböl térségében (Weinstein 2011) egy lépés a helyes irányba. Mihamarabb szükség van további hasonló lépésekre. Ezen múlik, hogy sikerül-e élnünk a lehető­séggel, hogy ismét olyan erővé tegyük a szocialista mozgalmat ebben az országban, amellyel számolni kell.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: Links – International Journal of Socialist Renewal, 2011. december 14. http://links.org.au/node/2657)

Szerkesztői jegyzetek

¹ Ennek lényege, hogy a szónok beszédét mondatonként több hullámban a körülötte állók, majd az őkörülöttük állók stb. hangosan elismétlik.

² A parlamenti vita legkidolgozottabb szabályrendszere. Az első változat 1876-ban keletkezett, szerzője Henry M. Robert amerikai tábornok volt.

³ Az OWS táborát november 15-én számolták fel.

⁴ A cikk megjelenése után, 2011. december 31-én történt egy sikertelen kísérlet a visszatérésre.

⁵ SlutWalk: tiltakozó menetek, amelyeket egy rendőri nyilatkozat váltott ki, amely implicit módon az áldozatokat hibáztatta a nemi erőszakért (ti. hogy „nem kel­lene úgy öltözködniük, mint a ribancoknak” [angolul: slut]).

⁶ Az Occupy-ból kiinduló autonóm mozgalom, amely a színesbőrűek problé­máinak és törekvéseinek a megjelenítésére és képviseletére összpontosít.

⁷ Konzervatív demokrata képviselők 1995-től létező koalíciója.

⁸ 2011 februárjában tömeges tiltakozás robbant ki Wisconsin államban a közszol­gálati dolgozók kollektív érdekvédelmi jogosítványait jelentősen szűkítő állami törvénytervezet ellen.

Hivatkozások

An Open Letter to the Black Bloc and Others Concerning Wednesday's Tactics in Oakland. 2011. Nov. 4.

An Open Letter to the Citizens of Oakland from the Oakland Police Officer's Association. 2011. Nov. 1.

Blissett, Luther 2008: „Consensus” and its Discontents. libcom.org,

Botz, Dan La 2011: United States: Occupy the Democratic Party? No way! New Politics, Nov. 22.

Cartier, Marcel 2011: NYC Troy Davis march: a little glimpse of revolution. Liberation, Sept. 27.

Cherkis, Jason 2011a: Oakland Police Critically Injure Iraq War Vet During Occupy March. Huffington Post, Oct. 26.

Cherkis, Jason 2011b: Occupy Y'all Street: Occupy Atlanta Fights Foreclosure, Fannie Mae Demands Protesters' Emails. Huffington Post, Dec. 2.

Chretien, Todd 2011: Debating our tactics in Oakland.

D'Amato, Paul 2011: The limits of consensus.

Dave Id 2011: Occupy Oakland General Strike – Occupation of Travelers Building. Indybay, Nov. 10.

DiGioia, Lauren 2011: Victim of Sexual Assault in Zuccotti Park, Criticizes NYPD's Handling of #OWS Crime. Huffington Post, Nov. 4.

English, Sandy 2011: New York City police arrest scores at anti-Wall Street protest. World Socialist Web Site, Sept. 26.

Fasick, Kevin – Giove, Candice M. 2011: Fiend attacks „Occupy” protester in her tent. New York Post, Oct. 30.

Ford, Adam 2011: Occupy Oakland – A Highpoint for Renewed Class Struggle. Infantile Disorder, Nov. 3.

Graeber, David 2011a: On Playing By The Rules – The Strange Success Of #OccupyWallStreet. Naked Capitalism, Oct. 19.

Graeber, David 2011b: Occupy Wall Street's Anarchist Roots. The Indypendent, Nov. 30.

Gupta, Arun 2011: All Occupations Are Local. The Indypendent, Nov. 1.

Haley, Frank 2011: Occupy Protesters Blast Rep. Rangel For Supporting Trade Agreements. New Mexico News and Views, Oct. 25.

Heather's blog 2011: Jesse LaGreca Discusses the #OWS Movement on the Ed Schultz Show. Crooks and Liars, Nov. 19.

Hieronymous 2011: Oakland's Third Attempt at a General Strike.

Horowitz, Karl 2009: SEIU Hires Union-Busting Security Firm to Aid in California Trusteeship; Company Sues for Back Payment. National Legal and Policy Center, May 13.

Jilani, Zaid 2011: Occupy Atlanta Encamps In Neighborhood To Save Police Officer's Home From Foreclosure. Think Progress, Nov 8.

Joanneleon 2011: President Obama Mic Checked at High School in New Hampshire (Updates). Daily Kos, Nov. 22.

Lehmkuhl, Kim 2011: Blowing up the faux-anarchist bullshit propaganda re: Travelers Aid Society/General Strike. Indybay, Nov. 4.

Lucker, Josh 2011: Report on the March 12th Mega Rally in Madison, WI. Socialist Appeal, March 15.

Lucia, Danny 2011a: Officer not-at-all-friendly. Socialist Worker, Nov. 2.

Lucia, Danny 2011b: Co-opt-upy Wall Street? Socialist Worker, Nov. 30.

Lynx, Emcee 2011: To my fellow Anarchists. Soundtrack for Insurrection, Nov. 3.

Lyons, Brendan J. 2011: Under pressure to make arrests, police and troopers push back. timesunion.com, Oct. 24.

Malone, Noreen 2011: Occupy Wall Street Demonstrates Against Obama Fund­raiser. New York, Dec. 1.

Newcomb, Alyssa 2011: Sexual Assaults Reported in „Occupy” Camps. abc News, Nov. 3.

Occupy Wall Street! Observations from a New York Public Sector Worker (2011). Solidarity, Oct. 3.

Occupy Wall Street Divided (2011). The Daily Show with Jon Stewart, Nov. 16.

Occupy Wall Street: A Marxist Analysis (2011). The Internationalist, Nov. 14.

Our Enemies in Blue: Why the Police Are Not Part of the 99% (2011). NYCsocialist.org, Nov. 16.

Petersen-Smith, Khury 2011: When Democrats call in the cops. Socialist Worker, Nov. 2.

Pham Binh 2011a: Arrests, Lies, and Videotape: the Truth About the Brooklyn Bridge Arrests. Dissident Voice, Oct. 4.

Pham Binh 2011b: The State of the Occupation of Wall Street. Dissident Voice, Oct. 14.

Pilkington, Ed 2011: SlutWalking gets rolling after cop's loose talk about provocative clothing. The Guardian, May. 6.

Rothman, Noah 2011: Occupy Wall Street Banned From Democratic National Convention. …ology, Dec. 9.

Rosenthal, Susan 1995: Sit Down! (Striking Flint: Genora [Johnson] Dollinger Remembers the 1936-37 General Motors Sit-Down Strike as told to Susan Rosenthal.)

Shapiro, Julie 2011: Occupy Wall Street Works With Cops to Keep Order in Zuccotti Park. DNAinfo

Shapiro, Lila 2011: Zuccotti Park's Burgeoning Micro-Neighborhoods May Indicate Deeper Divisions. Huffington Post, Nov. 9.

Singsen, Doug 2011: Autonomous Zone on Wall Street? The Indypendent, Oct. 15.

Singsen, Doug – Russel, Will 2011: A spotlight on Wall Street greed. Socialist Worker

Statement on the Occupation of the former Traveler's Aid Society at 520 16th Street (2011). Indybay, Nov. 3.

Sustar, Lee 2011: Raising the voice of protest. Socialist Worker, Sept. 30.

Teoan 2011: Open Letter to the Anarchists of Occupy Oakland. Applied Nonexistence, Oct. 9.

Trotsky, Leon (1939): Fighting Against the Stream. The Fourth International, 4.

UnaSpencer 2011: #occupywallstreet: a primer on consensus and the General As­sembly. Daily Kos, Oct. 08.

Weinstein, Nat 2011: What Must Be Done Next. Socialist Viewpoint, Nov. 7.

Winston, Ali 2011: Black Bloc attacks banks, Whole Foods near Lake Merritt. The Informant, Nov. 2.

Wolfe, Ross 2011: The Vision & Goals working group from #Occupy Wall Street: Its wretched prehistory, followed by an insider's harrowing account. The Charnel-House, Nov. 8.

Woodson, Joy L. 2011: Occupy Atlanta Regroups, Roreys Move. Snellville Patch, Nov. 10.

Zerzan, John 2011: The Black Block, a hopefully more interesting critique. Anarchist News, Nov. 3.

 

Az amerikai állam még a szimbolika szintjén megjelenő politikai alternativitást sem tűri el, utcai megjelenését pedig már-már az arab tavasz jeleneteire emlékeztető módon torolja meg. Az alternatívák pedzegetésével szembeni hisztéria és a brutális állami represszió valószínűleg megrendítette a ,,legszabadabb ország" toposzát, s ezáltal az Occupy talán magokat hintett el. Hogy mikor mi fog kikelni belőlük, nehéz megmondani, de valami kétségtelenül megváltozott.

Pham Binh rendkívül részletes és alapos cikkével nem kívánok (és nem is tudnék) konkurálni, ehelyett néhány általánosabb, illetve személyes jellegű megfigyelésre szorítkoznék. 2011 őszét, vagyis azt az idősza­kot, amikor az Occupy Wall Street mozgalom megjelent és országos méretűvé vált, történetesen az Egyesült Államokban, San Franciscóban töltöttem. Bár San Francisco igen jelentős „ellenkulturális” múlttal ren­delkező, hagyományosan a Demokrata Párt „balszárnya” által irányított, híresen liberális (európai értelemben balközép) város, az Occupy-tábor itt meglehetősen kicsi volt, valószínűleg a város szociológiai karakte­rének megváltozása miatt is (dzsentrifikáció). Ugyanakkor a teljes Bay Area-ban (a San Francisco, Berkeley, Oakland, San José és számos más város alkotta 7 milliós agglomerációban) több, jelentősebb Occupy-tábor is volt, illetve itt, Oaklandben hajtotta végre a mozgalom talán leglátványosabb tömegtüntetéseit és blokádjait. Nem véletlen Oakland kiemelkedő szerepe: ez a város az amerikai fekete kultúra és politikai aktivizmus (radikalizmus) egyik fő központja, egyben állatorvosi lova az amerikai kapitalizmus nagyvárosokban megfigyelhető, európai szemmel szélsőségesnek mondható patológiáinak (gettósodás, szinte a harmadik világra emlékeztetően rossz állapotú közüzemi infrastruktúra, iskolai és településszerkezeti szegregáció). Oaklandben, novemberben került sor az Occupy mozgalom legnagyobb tömegtüntetésére, majd a kikötőt rö­vid ideig megbénító blokádra. Figyelemre méltó, hogy New York mellett ebben a városban sikerült a legnagyobb tömegeket mobilizálni, és hogy mennyire erőszakos és aránytalan volt a rendőrség fellépése (gumilö­vedékek bevetése az oszlatás során, számos sérülttel, köztük – tragiko­mikus módon – egy iraki háborús veteránnal). Ez egyébként az ország számos pontján, pl. több kaliforniai egyetemi campuson elmondható volt. Az egész országot bejárta az a UC-Davis campusán készült felvétel, amelyen az egyik „intézkedő” rendőr többször elsétál a földön láncban ülő tiltakozó diákok mellett és egészen közelről az arcukba fújja az egész országban előszeretettel használt „pepper spray”-t.

Az ehhez hasonló, az ország számos nagyvárosában megtapasztalt brutális rendőrségi fellépés – amely az Occupy-­táborok országos szinten megszervezett erőszakos felszámolásában kulminált november végén – érdekes kérdéseket vet föl az amerikai liberális demokráciára nézve. Az amerikai politikai rendszer rendkívüli konformizmusa és manipu­láltsága, a kétpártrendszer mozdíthatatlansága, és az ebből fakadóan minimálisra szűkült politikai mozgástér a rendszer demokratikus jellegét eleve nagyon korlátozottá teszi. A társadalom akaratának a nagyvál­lalati szféra által – a „liberalizált” kampányfinanszírozáson keresztül – tökéletesen kontrollált kétpártrendszer szűrőjén kellene átjutnia, ami, röviden: szinte lehetetlen. A társadalmi elégedetlenség, a valamilyen változásra való esetleges demokratikus „vágyak” kifejezési csatornái permanensen el vannak zárva, legalábbis a szövetségi politika szintjén, hiszen proteszt-­pártoknak, társadalmi mozgalmaknak, sőt, radikálisabb képviselőknek esélyük sincs itt megjelenni. Ugyanakkor az USA-ban mindezt tradicionálisan a formális egyéni szabadságjogok kiterjedtsége kompenzálja (többek között), amely magában foglalja azt is, hogy a sajtó- és véleményszabadságot az USA-ban az állam szinte egyáltalán nem korlátozza, annyira sem, mint az európai országokban. Nyilván sok mindent lehetne mondani arról, hogy az amerikai kapitalizmus oligarchi­kus, a médiamanipulációnak és az alulfinanszírozott állami oktatásnak köszönhetően elképesztő depolitizáltság és műveletlenség által is erő­sen behatárolt nyilvánosságában milyen tényleges lehetőségeket jelent ez a formálisan korlátlan szabadság, de mindenesetre a „Mi vagyunk a legszabadabb ország!” frázis az amerikai identitás és mindennapi élet szerves része. Nos, az ebbe vetett szilárd hit nem maradt talán érintetlen az Occupy elleni brutális állami represszió látványa után. Talán sokak­ban állt össze egy nyugtalanító, de kézenfekvő kép. Nem elég, hogy a szövetségi politika teljes mértékben nagyvállalati kézi vezérlés alatt áll, és az ezekkel az érdekekkel szembemenő demokratikus iniciatíváknak esélyük sincs arra, hogy artikulálódjanak vagy érvényre jussanak; de – ezen túl – az amerikai állam, úgy tűnik, még a szimbolika szintjén megjelenő politikai alternativitást sem tűri el, annak utcai megjelenését – amire igazán nem mondhatjuk, hogy jelenlegi formájában félelmetes fenyegetés lett volna New York City vagy San Francisco felhőkarcolóinak uraira nézve – néha már-már az arab tavasz jeleneteire emlékeztető módon torolja meg, majd számolja föl. Ez a két vonás együtt – tehát egy monolit, demokratikus eszközökkel mozdíthatatlannak tűnő hatalmi tömb és az alternatívák pedzegetésével szembeni szinte hisztérikus, erőszakos állami fellépés -, bizony igencsak hasonlít egy diktatúra, vagy legalábbis egy erősen oligarchikus rendszer definíciójára. Ebben látom az Occupy mozgalom egyik potenciális jelentőségét, amely túlélheti a konkrét mozgalmat: egy repedés keletkezhetett az amerikai politikai identitás egyik fontos elemében, amely pedig alapvető tartóoszlopa (volt?) a társadalmi békének.

Talán egy további tabuhoz is sikerült a mozgalomnak hozzányúlnia: egy pillanatra a mainstream politika középpontjába „kényszerítette” a gazdasági rendszer, azaz a kapitalizmus – vagy legalábbis a jövedelmek eloszlása – kérdését mint olyat. Ez talán európai szemmel nem tűnik nagy fegyverténynek, de az amerikai politikai életben az első Red Scare [vörös pánik] (1919-20), vagy minimum a hidegháború óta erre szinte nincsen példa. A jövedelem-eloszlásban a hetvenes évek óta történt elto­lódások (röviden: stagnáló reálbérek a nagy többség számára, az egekbe szökő jövedelmek a felső 1-5% számára) beszivárogtak a mindennapi mainstream politikai vitákba a mozgalom jól megválasztott „Mi vagyunk a 99%!” jelszavának köszönhetően. (San Franciscóban gyakran lehetett látni ilyen kitűzőt hordó embereket a metrón, buszon.) Mi több, itt-ott még az a tabutéma is felütötte fejét, hogy az amerikai kapitalizmus mintha nem teljesített volna túl jól az utóbbi 30 évben a többség szükségletei­nek kielégítésében. Egy-egy tiltakozó, a mozgalom ismert támogatói (pl. Michael Moore, Noam Chomsky, Naomi Klein) nagy nyilvánosság előtt a „gazdasági élet demokratizálását”, tehát szocialisztikus gondolatokat is felvetettek, nem egyszer pl. valamelyik fő hírcsatorna adásában. Mindennek az ígéretes felbolydulásnak a november végén, december elején az egész országban láthatóan összehangolt módon végrehajtott rendőrségi akciók vetettek véget, amelyek során felszámolták gyakorla­tilag az összes Occupy-tábort.

A december óta eltelt időszakban nem sokat lehetett hallani az Occupy továbbéléséről, bár néhány városban a tiltakozók a direct action esz­közeihez folyamodva próbálják továbbéltetni a mozgalmat, és ezúttal kilakoltatásokat akadályoznak meg az „elfoglalós” („occupy everything”) technika bevetésével. Még ha pillanatnyilag elhalni is látszik a mozgalom, azt gondolom, hogy korai lenne kijelenteni, hogy egy jelentéktelen, múló epizódról volt csak szó. A mozgalom résztvevői nagyrészt fiatalok voltak (Main Stream Support…) és a problémák, amik az utcákra szólították őket nem múltak el. Valószínűleg azt a tapasztalatot sem felejtik el a résztvevők, hogy nincsenek egyedül az e problémákra adott, egyre bát­rabban megfogalmazott radikális válaszokkal [egyes felmérések szerint (Public Opinion.) az amerikaiak 50-60%-a szimpatizált a mozgalom jelszavaival]. Az Occupy talán magokat hintett el, és hogy mikor mi fog kikelni belőlük, még nehéz megmondani. De valami kétségtelenül megváltozott.

Ahogy az egyik résztvevő kifejtette: „Igaz, nem sokat értünk még el mostanáig, illetve a mozgalom napjai alatt, és sehol sem vagyunk az úton afelé a társadalom felé, amelyben élni szeretnénk, de mégis ott volt bennem az az érzés, hogy a narratíva változik, hogy az egész világnak rajtunk a szeme, rengeteg lehetőség áll nyitva előttünk. Ez volt az első alkalom, hogy ezt éreztem, és azt hiszem valószínűleg sok ember volt még, aki szintén most érezte ezt először életében.” (Why Now?…)

Hivatkozott irodalom

Main Stream Support for a Mainstream Movement The 99% Movement Comes From and Looks Like the 99%. http://occupywallst.org/media/pdf/OWS-profile1-10-18-11-sent-v2-HRCG.pdf

Public Opinion and the Occupy Movement. http://www.nytimes.com/interactive/2011/11/09/us/ows-grid.html

Why Now? What's Next? Naomi Klein and Yotam Marom in Conversation About Occupy Wall Street. http://www.thenation.com/print/article/165530/why-now-whats-next-naomi-klein-and-yotam-marom-conversation-about-occupy-wall-street

A zeneszerzők és a zenészek, akik a maguk módján szintén hierarchikus vezetők, hiszen a koncertterem a darwini modell szerint működik, kiszolgáltatottjai a politikai gazdasági elitnek – bankároknak, politikusoknak, nagyvállalkozóknak -, akik a kultúrát korántsem önzetlenül s az értékek védelme érdekében finanszírozzák. Ezért, bár az OWS-mozgalomban megjelentek komponisták is, akiknek antikapitalista elkötelezettsége nem vitatható, szerep(lés)ük számos ellentmondást vet fel.

Az Occupy Wall Street (OWS) mozgalom a 2011. szeptemberi viszontagságos születése óta eltelt hat hónap során széles körű és nagyrészt kedvező fogadtatásra talált a nyilvánosság körében. Egy újabb keletű felmérés szerint 46%-os támogatottsággal bír, messze magasabbal, mint amek­korát a legtöbb politikai intézmény, a pártok és a választott tisztviselők magukénak tudhatnak. Természetesen a mozgalomra adott reakció nem volt egyöntetűen kedvező. A politikai jobboldal által megfogalmazott kritika lesújtó volt, de korántsem kizárólag a jobboldal tekint az Occupy mozgalomra úgy, mint olyasvalamire, ami riasztó, bomlasztó, sőt vész­jósló a politikai tudat alakulására nézve. Valójában az Occupy táborai ellen intézett legbrutálisabb és legerőszakosabb támadások némelyikére Oakland, Albany, Portland és Chicago önkormányzata adta ki az utasí­tást, holott ezek legalábbis liberális, de esetenként radikálisabb baloldali reputációnak örvendenek.

Tehát a „Ki támogatja az Occupy mozgalmat?" kérdése semmi esetre sem válaszolható meg problémamentesen a jobb-bal dimenzió mentén, legalábbis ahogyan az első látásra megjelenik. Ami az egyes társadalmi osztályokat és szakmai kategóriákat illeti, az ügy éppolyan zavaros: a támogatók azt állítják, hogy a társadalom legkülönfélébb szegmenseiből nagy számban jöttek résztvevők, miközben az Occupy bírálói szerint a résztvevők gazdag családok csemetéi vagy lógós főiskolai diplomások, akiknek legfőbb ideje lenne „valami állás után nézniük". Ami minket, művészeket illet, illetve konkrétabban a zeneszerzőket, a helyzet még problematikusabb, és a kép aligha válik tisztábbá a belátható jövőben.

De ez nem jelenti azt, hogy a zeneszerzők nem vitathatják meg ha­szonnal a kérdést, már ha hajlandók tanulni egyet s mást arról, hogy kicsodák, és mi mozgatja őket. Ennek szellemében bocsátom közre a következő rövid választ: mint a mozgalom viszonylag aktív résztvevő­jének, aki megkísérelt támogatókat verbuválni az itteni zeneszerzők körében, a személyes tapasztalatom az, hogy csekély mértékben vagyunk képviselve az Occupy mozgalmon belül.

Ehhez azonban mindjárt hozzá kell fűzni egy megjegyzést: a zeneszerzők többnyire elkötelezettebbek munkájuk iránt, mint a legtöbb más foglalko­záshoz tartozók. Az OWS–től való távolmaradással a politika mocsarán kívül maradhatunk, márpedig a politikát éppúgy igyekszünk elkerülni, mint minden mást, ami elvonna minket a munkánktól.

Világos azonban, hogy ez nem lehet a teljes magyarázat. Sokan közü­lünk emlékezhetnek például arra, milyen jelentős energiákat szenteltek az Obama-kampánynak, demonstrálva ezzel, hogy a zeneszerzők po­litikailag igen aktívak is lehetnek, ha úgy látják jónak. Ezt észben tartva visszatérhetünk az eredeti kérdéshez: miért maradtunk távol egy olyan mozgalomtól, amelynek kinyilvánított célja a gazdasági igazságosság előmozdítása a 99% érdekében?

Ezúttal egy másik, kevésbé hízelgő válasz adja magát: a zeneszerzők évszázadokon keresztül a mindenkori 1%, az arisztokrácia lekötelezettjei voltak. És habár az arisztokrata patrónusoknak lassan leáldozott a XIX. század folyamán, ennek az aranykornak a tradíciói és politikai kötődései tovább éltek. Noha nekünk már nem kell Haydn módjára púderezett paró­kát és katonai egyenruhát viselnünk, a minket a plutokráciától elválasztó korlátok jóval kevésbé markánsak, mint a többi foglalkozás esetében. És minél gyengébbek a választóvonalak, annál hajlamosabbak leszünk arra, hogy a gazdasági elitre úgy tekintsünk, mint olyan egyénekre, akik megérdemlik a tiszteletünket, s nem mint olyan osztályra, amely kiérde­melte a megvetésünket.

Hogy mi, zeneszerzők aránylag meghitt közelségben vagyunk a gazdasági elittel, ki fog derülni az alábbi körsétából, amelynek során végigjárunk néhány vezető művészeti intézményt, amelyekhez kötő­dünk, vagy legalábbis amelyeknek a kegyeit szeretnénk elnyerni. Miután megismerkedtünk e közeggel, megkísérlek megvilágítani néhány általá­nosabb összefüggést, majd konklúzió gyanánt kitérek arra, hogy azok a zeneszerzők, akik az OWS mozgalomban való aktív részvétel mellett döntenek, véleményem szerint miképpen tehetik magukat a leginkább hasznossá.

Körsétánkat kezdjük a New York-i Filharmonikusokkal, az amerikai zene népszerűsítéséért adományozott Alice Ditson-díj 2011. évi nyertesével. Az erre orientált műsorterv-készítés nagyrészt Alan Gilbert, a nemrégi­ben kinevezett zenei igazgató érdeme. De a műsortervvel kapcsolatos döntésekhez a pénzügyi eszközöket a Filharmonikusok igazgatótanácsa és annak elnöke, Gary W. Parr biztosítja. Mr. Parr jelenleg a Lazard vezérigazgatója, amint azt a New York-i Filharmonikusok weboldalá­n lévő életrajzából megtudhatjuk, és e minőségében „a közelmúltban tanácsadóként működött közre olyan tranzakcióknál, mint a Lehman észak-amerikai befektetési banki üzletágának értékesítése a Barclays bankháznak, vagy a Bear Stearns eladása a JP Morgan-nek; különféle tisztségeket töltött be a Morgan Stanley-nél, köztük az intézményi értékpapír és be­fektetési csoport elnökhelyettesének tisztségét".

Ha elfogadunk egy megbízást a New York-i Filharmonikusoktól, vagy az előadja valamelyik darabunkat, az semmiféleképpen nem jelenti, hogy szimpatizálunk a fenti ténykedésekkel – például a Lehman vagy a Bear Stearns „eladásával" (az említett esetek mélyreható elemzése megtalál­ható William D. Cohan könyveiben), amelyet az adófizetők több százmil­liárd dollárra rúgó megsarcolásával finanszíroztak. De azt igenis jelenti, hogy közvetett pénzügyi érdekeltségünk támad a vagyonnak az „1%", Mr. Parrhoz hasonló képviselőinek a kezében történő koncentrációjában – elvégre végső soron ők szolgáltatják munkánk financiális bázisát.

Ugyanez elmondható a Sanford Weillhez, egy másik kiemelkedő elitzenei intézmény, a Carnegie Hall igazgatótanácsának elnökéhez fűződő viszonyunkról. E minőségében a zeneszerzők hálásak lehetnek Mr. Weillnek, amiért segít finanszírozni, hogy a Carnegie égisze alatt a kortárs zene figyelemreméltóan széles spektruma megjelenhessen.  E Dr. Jekyllt azonban kiegészíti Mr. Hyde, a Citibank egykori vezérigazgatója – vagyis azé a banké, amely talán a leginkább felelős a subprime-hitelezésnek az elterjesztéséért, amely felrobbantotta a gazdaságot, milliók elnyomorodását előidézve, miközben maga a Citibank a szanálási program keretében dollár-százmilliárdokra rúgó pótlólagos forráshoz jutott.

Visszatérve a (New York-i Filharmonikusoknak is otthont adó) Lincoln Centerhez, akkor találjuk magunkat igazán a fenevad gyomrában, ha belépünk a New York City Ballet, az amerikai kortárs zeneszerzők gyakori és következetes pártolója otthonaként funkcionáló David Koch Színház­ba – e színház névadója szélsőségesen jobboldali kezdeményezések hírhedt szponzorálója. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a New York City Opera, amelynek zenekara épp most szenvedi el az igazgató, George Steel brutális szakszervezet-ellenes hadjáratát, amelyet Mr. Koch és a többi hasonszőrű kétségkívül szívből helyesel. Pár lépés oldalirányban, és máris a Metropolitan Operában (Met) találjuk magunkat, amelynek 300 millió dolláros költségvetését finanszírozó igazgatótanácsában helyet foglalnak kiadóipari és olajipari milliárdos örökösnők, a Goldman Sachs ügyvezető igazgatója és a Texaco korábbi vezérigazgatója. A Met egyik problematikusabb attrakciója az Alberto Vilar Erkély volt, amelynek nevét utóbb eltávolították, miután a donort elítélték a befektetők sok rendbeli megkárosítása miatt.

Mr. Vilar emlékeztetőül szolgálhat számunkra, hogy a bűnök közül, amelyekre a nagy vagyonok épültek, nem mindegyik maradt következmé­nyek nélkül. A Lincoln Centertől néhány háztömbbel továbbmenve északi irányban ennek újabb bizonyítékára lelhetünk: a Merkin Concert Hall felett sok éven keresztül Ezra Merkin elnökölt, azoknak a Bernard Madoff-féle befektetési termékeknek a vezető értékesítője, amelyek buzgó vásárlói jelenleg a társadalombiztosítástól kapott jövedelemből tengődnek, miután elveszítették egy élet alatt felhalmozódott megtakarításaikat, hála ennek a sima beszédű Talmud-szakértőnek, ügyvédnek és zenebarátnak. A Merkin Hallban tartott programok némelyikét a Milken Center for Jewish Music szponzorálja, úgyhogy mindjárt a Milken testvérek, a hírhedt bóvlikötvény-királyok által szervezett korábbi pénzügyi bűnhullámban is megmerítkezhetünk.

A fentiekhez hasonló vezető művészeti intézmények természetesen jól ismertek a pénzügyi elithez fűződő, régóta fennálló kapcsolataikról, így a fenti listát szinte a végtelenségig folytathatnánk. Tekintettel arra, hogy ez a pénzügyi elit mára de facto bűnöző osztállyá vált, nem kellene meglepődnünk azon, hogy a mi kis körsétánk mostanra egyfajta fegyenc­menetté züllött – habár Brooks Brothers öltönyöket viselő, kifinomult zenei ízlésű fegyencek menetévé.

Legalább részben e fennkölt kapcsolatok miatt fojtogatóvá vált művészeti klímára adott reakcióként született meg a downtown zeneszerzői iskola a hatvanas és a hetvenes években,¹ habár valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy mihelyt elfogadottá vált, a downtown intézményeket hasonlóan problematikus forrásokból kezdték finanszírozni. Ez a 90-es években vált nyilvánvalóvá, mikor számos downtown eseményt az akkori idők legjele­sebb lator nagyvállalata, a Philip Morris szponzorálta, a szponzorációba beleértve egy Brooklyn Academy of Music-nak adott jelentős adományt is. Egy másik forrás volt a DIA Alapítvány, amelyet a Schlumberger olajipari szolgáltató cég örökösnője hozott létre – az alapítvány leginkább jegyzett akciója az ikonikus minimalista zeneszerzőnek, La Monte Youngnak adott hatéves szponzorálása volt.

A downtown egy másik pólusa, a Bang on a Can szerveződés fesztivál­jának már néhány éve a World Financial Center télikertje ad otthont. Ez azért érdemel említést, mivel épp ahogy ezt írom, az OWS tüntetőit most kergeti szét erővel a rendőrség, méghozzá a Télikert tulajdonosának, a Brookfield Properties-nek a kívánságára. E dichotómia újfent ékesen illusztrálja, hogy az eliteknek nem jelent problémát a művészeti radika­lizmus kifejeződéseinek pártolása. Éppenséggel tárt ajtókkal fogadják, és – szó szerint is – jó szívvel beinvitálnak minket. De amikor a radikális stílus radikális tartalomba fordul át – vagyis amikor elkezdi megkérdője­lezni az elit előjogainak és privilégiumainak gazdasági bázisát -, a ma 1%-osai, csakúgy, mint a korábbi generációk, készek, hajlandóak és képesek a jóváhagyás közmondásos bársonykesztyűjét az elnyomás vasöklére cserélni. Ez az a logika, amelynek mentén a Télikert, amely korábban sok éven át a woodstocki fesztivál komolyzenei verziójának a színhelye volt, épp az imént vált háborús övezetté.

Érdekes módon az igazgatótanácsi tagok egyike, aki jóváhagyta a brookfieldi akciót, nem más, mint Diana Taylor, az OWS Poncius Pilá­tusának, Bloomberg polgármesternek az élettársa. A milliárdos polgár­mester maga is lelkes támogatója a művészeteknek, habár a köz- és ma­gánszféra összefonódásának érdekes tünete, hogy Bloomberg pénzügyi adományai gyakorta városvezetői minőségében elrendelt költségvetési lefaragásokat kompenzálnak. Hogy e támogatások bizonyos feltételekhez kötődnek, az akkor vált világossá, amikor a New York Times tudósított róla , hogy az adomány fejében elvárták, hogy a recipiensek nyilvánosan támogassák a polgármester heves vitát kiváltó indítványát a hivatalban eltöltött ciklusok számát maximáló előírás eltörlésére. 

El kell ismerni, hogy a művészek pénzcsapjának a manipulálása vala­mely politikai célkitűzés előmozdítása érdekében csak ritkán fordul elő. A hangversenyzene világában pedig még ritkább – az egyik szóba jöhető példa a Bostoni Szimfonikusok donorjainak arra irányuló nyomásgyakor­lása, hogy vonják vissza a palesztinok jogaiért kiálló Vanessa Redgrave-nek szóló meghívást, egy másik, későbbi alkalommal pedig azt kívánták, hogy a zenekar álljon el Johns Adam Klinghoffer halála című operájának² koncertelőadásától. Az ilyen esetek ritkaságát értelmezhetjük úgy, mint annak a jelét, hogy a zenekarok igazgatótanácsai többnyire szabad kezet adnak a művészeti döntéseket illetően. De hiba lenne kijelenteni, hogy nem gyakorolnak jelentős – noha közvetett – befolyást. Ahogy azt az elitek már generációk óta jól megértették, puszta jelenlétükkel a felsőbb szinteken képesek elérni, hogy ne kelljen vétójogukkal élniük az általuk kifogásolt önkifejezési módokkal kapcsolatban.

Ehelyett olyan légkört hoznak létre, amelyben a művészeti döntése­ket az illetékesek úgy hozzák meg, hogy közben észben tartják, hogy bizonyos politikai határok hol helyezkednek el, és a szervezet minden szintjén óvakodnak átlépni e határokat. Nem szükséges, hogy ezek a döntések tudatosak legyenek, mivel akik hozzák őket – Noam Chomsky megállapítását idézve – „maguk is internalizálták az elitek értékeit", oly mértékig, hogy nincs szükségük útmutatásra vagy fegyelmezésre. Az utolsó téma, amivel foglalkozni fogok, az lesz, hogy vajon milyen mértékű ez az internalizáció.

Az iménti állítás csupán egy kissé élesebb megfogalmazása annak a korábbi álláspontnak, hogy a zeneszerzők és arisztokrata patrónusaik hosszú ideig tartó együttélése magyarázatul szolgálhat arra az inherens hajlamunkra, hogy az 1% mellett foglaljunk állást. De az elitekkel való azonosulásunk és a hozzájuk való vonzódásunk nem tudható be kizáró­lag a közös múltnak és a gazdasági önérdeknek. Először is, zeneszer­zőként egyfajta vezetői szerepet látunk el, amelynek részeként – hogy John Cage velős megjegyzését idézzük – előírjuk másoknak, hogy mit csináljanak. Ahogy a vezérigazgató megszabja a termék pontos speci­fikációját és azokat a feltételeket, amelyek mellett a munkaerő előállítja azt, a zeneszerzők még tovább mennek egy lépéssel a legelnyomóbb vezérigazgatóhoz képest is, megszabva a munkaerő minden egyes gesztusát – a munkaerő szinte totálisan annak a koreográfiának a foglya, amelyet mi állítunk elő számára a partitúránkban. A Wagnerhez hasonló zeneszerző és a Rupert Murdoch-hoz hasonló vezérigazgató megalomániája talán nem is nagyon különbözik egymástól, és nem kellene meglepődnünk, hogy valamennyi művészeti intézmény közül a Metropolitan Operát, a Gesamtkunstwerk-jellegű tevékenység e három­gyűrűs cirkuszát³ finanszírozzák a legnagyvonalúbban.

Másodszor, ahogy a vezérigazgatók saját magukat annak az erő­teljesen strukturált és merev hierarchiának a koordinátarendszerében határozzák meg, amelynek ők sikeresen az élére küzdötték magukat, úgy a klasszikus zeneszerzők is kész tényként kezelnek valami hasonló hierarchiát. Az előadóként vagy zeneszerzőként való képzésünk a transz­cendens zenei mestermű képzetére alapul – azon művekére, amelyeknek az inherens kiválósága és strukturális kifinomultsága lehetővé tette, hogy megállják a helyüket a túlélésért folyó darwini versengésben a koncertte­rem zenei piacán. Saját műveink, amennyiben sikeresek, szintén túlélnek és prosperálnak, legalább saját helyükben és idejükben. E hierarchia elfo­gadásával, és azon bázis elfogadásával, amelyen ez nyugszik, nagyjából ugyanoda jutunk, mint az 1%-ba tartozó nagyvállalati vezetőknek a már jól ismert, a túlélésre való alkalmassággal és legitimitással kapcsolatos érvei. Az attitűdöknek e közösségét látva nem kellene meglepődnünk a zeneszerzők és a plutokraták kölcsönös vonzódásán. És visszatérve az eredeti megfigyeléshez, többé-kevésbé természetes, hogy gyanakvással szemlélünk egy olyan mozgalmat, amelynek a radikális demokrácia mel­letti elkötelezettsége láthatólag megkérdőjelezi nem csupán a társadalmi hierarchia alapját, de a hierarchia gondolatát magát is.

Végül pedig itt van a koncertterem erőteljesen kontrollált, kvázi-rendőrállami atmoszférája, amely a közönséget rákényszeríti, hogy passzívan alávesse magát a zeneszerző által számára előírt tapasztalásnak. Ahogy Lawrence Levine komoly visszhangot kiváltott 1988-as könyvében, a Highbrow/Lowbrow-ban [Elitkultúra/Tömegkultúra] rámutatott, nem véletlen, hogy a hazai klasszikus zenei intézményeket a tömeges népi felkelésekkel szembenéző iparbárók hozták létre a múlt század fordu­lóján. A klasszikus zenével kapcsolatos viselkedési kódexre eszközként tekintettek, amellyel az általuk veszélyes csőcselékként tekintett tömeget rászoríthatják a fegyelemre, és a klasszikus zenének adott támogatásuk tekinthető úgy, mint „a söpredék" elleni háború egy újabb frontja. Ha nem az elit szövetségeseként tekintünk magunkra, még nem jelenti, hogy ob­jektíve nem támogatjuk az elit szélesebb értelemben vett célkitűzéseit.

E ponton érdemes visszaidézni, hogy a fenti gondolatmenet az én vé­leményem, amelyre anélkül jutottam, hogy a zenészek OWS-en belül jelenlétére vonatkozó alapos vizsgálatokat felhasználtam volna – ilyen vizsgálatok ugyanis tudomásom szerint nem léteznek. Ezzel együtt ér­demes megemlíteni két tárgyi bizonyítékot, habár mindkettő korlátozott és közvetett. Az első a „Foglald el a zenészeket" (Occupy Musicians) internetes oldal, amelyre korábban utaltam, és a negatív reakci­óknak, valamint a reakció hiányának az a keveréke, amelyet a honlap érdekében tett szervezői erőfeszítéseim során tapasztaltam. A széles körben ismert komponisták relatív hiánya az aláírók között (sokakkal kö­zülük kapcsolatba léptünk, de úgy döntöttek, hogy nem csatlakoznak az aláírókhoz) megerősítik azt az általános benyomást, hogy a zeneszerzők távolságtartóan viseltetnek az OWS-sel szemben.

A második bizonyíték, amely az OWS-sel szembeni – nyíltan ki nem nyilvánított – érzületről tanúskodik, a Los Angeles-i zeneszerző, Eric Guinivan gyorsan népszerűvé vált Facebook üzenetére adott számos válasz. Az üzenet a következőképpen festett: „A zeneszerzők 1%-a uralja a zenekari hangversenyprogramok 99%-át. Támogasd a szimfonikus repertoár újraelosztását! Foglald el az új zenét!"

 Habár mindig rizikós egy vicc alapjait boncolgatni, ebben az esetben megvilágító erejű a tény, hogy a reagálók többsége egyszerűen egyetér­tését jelezte a felhívással, megállapítva, hogy milyen aránytalanul nagy súllyal szerepel elitzeneszerzők kis csoportja a világ hangversenyterme­iben. „Milyen igaz! Hahaha!" mondja az egyik kommentező.

De ezek a kommentek felvetik a kérdést, miért tűnik viccesnek szá­munkra egy magától értetődő igazságra való rámutatás? Úgy tűnik, hogy a klasszikus freudi típusú humor működik itt: a vicc suttyomban megpen­dít egy tabutémát, nevezetesen hogy a koncerttermek világa brutális dar­wini világ, ahol csak keveseknek van esélye a túlélésre akár itt és most, akár a jövőben. A téma tabujellege miatt vagyunk hajlamosak arra, hogy csak vicc formájában, vagy csak néhány sör után hozzuk szóba.

Egy másik lehetőség, hogy a humor annak az előfeltevésnek a Monty Python-szerű abszurditásában rejlik, hogy a koncertprogramok összeállításával kapcsolatos döntéseknek, hasonlóan az OWS Általános Gyűléséhez, radikálisan demokratikusnak kellene lenniük, minden élő vagy halott zeneszerzőnek egyenlő hozzáférést biztosítva a nyilvános előadáshoz. Egy ilyen filozófia logikus következménye, vagyis hogy például Wagenseil zongoraversenyeit ugyanolyan gyakorisággal kel­lene műsorra tűzni, mint Mozartéit, természetesen sokak számára az antiutópiával határosnak tűnik. Az egyik kommentező állásfoglalása, mely szerint „e téren ő az 1%-kal van", láthatólag annak a felismerésén alapul, hogy egy ilyen szcenáriót, hasonlóan ahhoz, amelyben a kórházak intenzív osztályainak személyzetét csimpánzok alkotják, jobb a képzelet birodalmára korlátozni.

Mindenesetre akármi is a vicc alapja – a viccet én is éppúgy mulat­ságosnak tartom, mint mindenki más – a rá adott reakciók teljességgel önreflexívek voltak a legjobb esetben is, vagy épp simán egocentrikusak. Semmilyen jelét nem adták bármiféle szimpátiának, vagy akár csak meg­értésnek azon alapvető kérdésekkel kapcsolatban, amelyek az OWS-t és támogatóit motiválták.

Azzal, hogy felvázoltam néhány okot a zeneszerzők távolmaradására, nem akarom azt sugallni, hogy a zeneszerzők nem lehetnek az OWS aktív résztvevői. Ha bárkinek kételye lenne e potenciált illetően, elegendő megnézni Alex Ross rendkívüli videofelvételét, amely a Lincoln Center Plazán készült december elsején, a Satyagraha⁴ utolsó, Metropolitan-beli előadását követően. Phillip Glass elhatározta, hogy nem megy ki a színpadra a kitapsolás alatt, hanem ehelyett a Broadway-n, a színházzal szemben álló Occupy tüntetőkkel tart, és arra buzdította a Metropolitanből kiáramló közönséget, hogy csatlakozzon a tüntetéshez. A rendőrség kerítést állított fel pontosan azért, hogy ezt lehetetlenné tegyék – egy Occupy párti demonstrációt a Lincoln Centerben -, de Glass jelenléte, az opera üzenete és az Occupy résztvevők ismétlődő emlékeztetője, hogy „az opera az életed" oly hatásosnak bizonyult, hogy a közönségből százak hagyták figyelmen kívül a rendőri utasításokat.

Jól értsük meg: ezek az akciók illegálisak – valójában a polgári en­gedetlenség leginkább ideáltipikus esetei voltak. Ha tipikus OWS-­tüntetők vették volna semmibe a rendőrségi rendelkezéseket, a legjobb esetben is letartóztatás, rosszabb esetben erőszakos támadás várt volna rájuk. Vol­taképpen magát Glasst is megalapozottan vádolhatták volna izgatással, ami igen komoly vád. De még annak a kialakulóban lévő rendőrállamnak a viszonyai között is, amelyet a jelenlegi városvezetés építget, egy ilyen rendőri reakció elképzelhetetlen lett volna. A jelenetbe bevont opera­közönség azon kevés számú választói csoport részét képezi, amellyel szemben Bloombergnek nagy körültekintéssel kell eljárnia. És mostanra Glass maga is ikonikus figurává vált, azon nagyon kevés komolyzenei komponista egyikévé, akik legitim módon valódi kulturális, sőt erkölcsi autoritásként léphetnek fel.

Az a tény, hogy Glass tiltakozásáról tudósítottak a New York Times hasábjain, mutatja, hogy mekkora hatalommal bír még mindig a klasszikus zene és a klasszikus zenészek. A sok generációnyi arisztokrata pártfogásra ráépült artisztikus elitkultúra csúcsán állva, tevékenységünk révén belépést nyerhetünk az 1% belső szentélyébe. Persze csak páran közülünk tudnak zeneszerzőként olyan státuszt kivívni maguknak, hogy ténylegesen bebocsátást nyerjenek. És amellett is okkal lehet érvelni, hogy Glass a zeneszerzői 1% tagja; tudván, hogy ő immunitást élvez a megtorlással szemben, olyan módon képes gyakorolni tiltakozásra való jogát, ahogyan a zeneszerzők 99%-a nem. Számos ócsárlója talán sem­mi mást nem lát Glass aktivizmusában, mint egy újabb PR-akciót, amivel profitálhat a most éppen divatos OWS-­mozgalom körüli zsongásból. De ez túl cinikus felfogás. Legyen elég annyit kijelenteni, hogy Glass felvette a kesztyűt. Meglátjuk, hányan követik őt közülünk, többiek közül.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: http://www.johnhalle.com/political.writing/composers.and.ows.pdf )

(Később, 2012 nyarán megjelent folytatásával együtt a New Politics weboldalon lásd: http://newpol.org/content/occupy-wall-street-composers-and-plutocracy-some-variations-ancient-theme )

Szerkesztői jegyzetek

¹ Erősen kísérleti és informális jellegű zeneművekkel előálló zenei mozgalom, amelynek koncertjeit a manhattani Downtownban [belvárosban], nem-­konvencionális színhelyeken (pl. padlásterekben, elhagyott gyárépületekben) tartották. E mozgalomhoz kapcsolható egyebek mellett a később világhírűvé vált Steve Reich és Philip Glass.

² 1985-ben a Palesztin Felszabadítási Szervezet négy tagja hatalmába kerítette az Achille Lauro nevű olasz tengerjáró hajót, és a több napig tartó túszdráma második napján kivégeztek egy amerikai zsidó utast, Leon Klinghoffert. Az esetet feldolgozó 1991-es operát sokan antiszemitizmussal, illetve a palesztin terrorizmus iránti rokonszenvvel vádolták.

³ A tervek szerint a Metropolitan 2012 tavaszán háromszor is előadja a teljes Nibelung gyűrűje ciklust.

⁴ Philip Glass 1979-es operája az erőszakmentes ellenállásról.

Hivatkozások

E számunk első témaköre a globális kapitalista válság természete, mely egyre meggyőzőbben mutatja a tőkerendszer szerkezeti betegségeit, amelyek szerkezeti változtatások nélkül nem gyógyíthatók. Fontos témakör, másodszor, a 2010-es magyarországi „rendszerváltozás" nyomán kiépült orbáni – neokonzervatív és neohorthysta – államrend vizsgálata, amely a globális válságnak az európai félperifériára gyakorolt paradigmatikus következményeként jelenik meg. Számunk – harmadsorban – górcső alá veszi a 2011-es esztendő egyik jelentős rendszerellenes, radikális antikapitalista társadalmi mozgalmát, a főként az USA-t megrázó Occupy Wall Street! mozgalmat, amelynek jelentősége főként abban áll, hogy a baloldali közbeszéd és cselekvés végre magáról a rendszerről, a kapitalizmus válságáról kezd szólni – világméretekben. Végül önálló, nagyívű tanulmány elemzi egy, a piaci viszonyokon túli, demokratikus tervezésen alapuló szocialista társadalom lehetőségeit.

A baloldal számára 2011 – politikai értelemben – világszerte jó év volt. Sikerült ugyanis változtatni a közbeszéden, elmozdítva azt a neoliberalizmus ideológiai mantrájától. A közemberek hosszú idő óta első ízben vitatkoztak magáról a rendszer természetéről, amelyben élnek, s amelyet immár nem vesznek természetesnek.

Akár szűken, akár tágan határozzuk meg a baloldalt, világszerte jó éve volt 2011. Ennek alapvető oka a negatív gazdasági körülményekben rejlett, ezeket megsínylette a világ nagyobbik része. A munkanélküliség magas volt, és tovább emelkedett. A legtöbb kormány tetemes adósság­szinttel és csökkent bevétellel szembesült. Válaszul megpróbálták taka­rékossági intézkedésekkel terhelni országuk népességét, ugyanakkor viszont bankjaikat igyekeztek gyámolítani.

Az eredmény világméretű lázadása volt annak, amit a „Szálljuk meg a Wall Street-et!” [Occupy Wall Street (OWS)] megmozdulások úgy hívtak: „a 99%”. A lázadás a gazdagság túlzott polarizálódása, a korrupt kormányzatok és e kormányzatok lényegileg nem-demokratikus termé­szete ellen irányult, akár többpárti rendszert képviseltek ezek, akár nem. Szó sincs arról, hogy az OWS, az „arab tavasz” vagy az indignados [a „fölháborodottak”] mindent elértek volna, amit reméltek. Sikerült azonban világszerte változtatniuk a diskurzuson, vagyis a megbeszélnivalón, elmozdították azt a neoliberalizmus ideológiai mantrájától olyan témák felé, mint az egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyarmatmentesítés. A közemberek hosszú idő óta első ízben vitatkoztak magáról a rendszer természetéről, amelyben élnek; immár nem vették természetesnek.

Most az a kérdés a világ baloldala számára, hogyan tovább előre, hogyan lehet ezt a kezdeti szóbeli sikert politikai átalakulásban kama­toztatni. A probléma fölvetése roppant egyszerű. Még ha, röviden szólva, világos is, hogy mekkora táguló szakadék húzódik egy nagyon kicsi (az 1%) és egy nagyon nagy csoport (a 99%) között, ebből nem következik, hogy ez a politikai megoszlás. A jobbközép erők a világ népességének – vagy legalábbis azoknak az embereknek, akik politikailag valamiképpen aktívak – még világszerte mintegy a fele fölött parancsnokolnak.

A világ átalakításához ennélfogva a világ baloldalának olyan fokú politi­kai egységre lesz szüksége, amilyennel még nem rendelkezik. Valójában mélységes egyet nem értés tapasztalható mind a hosszú távú célkitűzé­sek, mind a rövid távú taktika dolgában. Nem mintha nem folynának viták ezekről. Ellenkezőleg, hevesen vitatkoznak róluk, s némi előrehaladás is történt a többrendbeli megosztottság leküzdésében.

Nem új keletű megosztottságok ezek, de ettől még nem könnyebb megoldani őket. Közülük kettő nagy jelentőségű. Az első a választá­sokkal kapcsolatos. A választásokat illetőn nem kétféle, hanem három­féle álláspont van. Van egy csoport, amelyik mélységesen gyanakvó a választásokkal szemben, úgy érvel, hogy ezeken részt venni nemcsak hogy politikailag hatástalan, de erősíti a létező világrendszer legitimá­cióját.

A többiek úgy gondolják, hogy döntő fontosságú részt venni a válasz­tási folyamatban. Ám ez a csoport kétfelé oszlik. Egyfelől vannak azok, akik úgy vélik, hogy pragmatikusan kell gondolkodni. Ők belülről akarnak munkálkodni – a nagyobbik balközép párton belül, ha működő többpárt­rendszer van, vagy ahol nem engedélyeznek parlamenti váltógazdaságot, ott a de facto egyetlen párton belül.

És persze vannak azok, akik az úgynevezett kisebbik rossz választá­sának politikáját hirdetik. Ezek az állítják, hogy nincs jelentős különbség a fő alternatív pártok között, és amellett vannak, hogy olyan pártra kell szavazni, amelyik „hitelesen” baloldali.

Mindnyájunknak ismerős ez a vita, és mindnyájunknak már a könyö­künkön jönnek ki ezek az érvek. De világos – nekem legalábbis -, hogy ha a három csoport nem jut közös nevezőre a választási taktikát illetőn, a világ baloldalának nem lesz sok esélye arra, hogy érvényesüljön, sem rövid, sem hosszabb távon.

Hiszem, hogy van mód a kibékülésre. Mégpedig úgy, hogy különbséget kell tenni rövid távú taktika és hosszú távú stratégia között. Nagyon is egyetértek azokkal, akik szerint a világrendszer hosszú távú átalakítá­sához irreleváns az államhatalom megszerzése, és meglehet, veszé­lyezteti ennek az átalakításnak a lehetőségét. Sokszor megkísérelték már átalakítási stratégia gyanánt alkalmazni, és mindannyiszor kudarcot vallottak vele.

Nem következik ebből, hogy a rövid távú választási részvétel el­vesztegetett idő. Tény, hogy a 99% nagyon nagy része súlyos károkat szenved rövid távon. És ez a rövid távú sínylődés a fő gondja-baja. Ezek az emberek túlélni próbálnak, és segíteni szeretnék a családjukat és a barátaikat a túlélésben. Ha a kormányzatokra nem úgy gondolunk, mint a társadalmi átalakulás potenciális tényezőire, hanem mint olyan struk­túrákra, amelyek rövid távú szenvedéseket képesek okozni közvetlen politikai döntéseikkel, akkor a világ baloldalának az a kötelessége, hogy minden lehetőt megtegyen, hogy olyan döntéseket csikarjon ki ezektől, amelyek a lehető legkisebbre csökkentik a szenvedést.

Ha a szenvedés lehető legkisebbre csökkentésén dolgozunk, ez meg­követeli a választási részvételt. S mi a helyzet azokkal, akik a kisebbik rosszat és akik hitelesen baloldali pártok támogatását javasolják? Ez helyi taktikai döntés kérdése, ami temérdek tényezőtől függ – országméret, politikai szerkezet formája, országos demográfiai mutatók, geopolitikai elhelyezkedés, politikatörténet -, s ezért változatos. Nincs rá szabvá­nyos válasz, nem is lehet. A 2012-es válasz sem szükségképp érvényes 2014-re vagy 2016-ra. Ez, szerintem legalábbis, nem elvi kérdés, hanem inkább a taktikai helyzet fejlődésének kérdése országonként.

A második alapvető vita, amellyel a nemzetközi baloldal emészti magát, aközött folyik, amit „developmentalizmusnak” nevezek, meg amit úgy lehetne megnevezni, hogy a civilizációs változás elsőbbsége. A világ számos részén tanúi lehetünk ennek a vitának. Némelyek ezt látják Latin-Amerikában a kormányok és az őshonos népek mozgalmai közt folyó, elmérgesedő vitákban – például Bolíviában, Ecuadorban, Venezuelában. Némelyek ezt látják Észak-Amerikában és Európában a környezetvédők/zöldek és a szakszervezetek közti vitákban, amikor is az utóbbiak az elérhető foglalkoztatás fönntartásának és bővítésének adnak elsőbbséget.

Egyfelől van a „developmentalista” opció, akár baloldali kormányok, akár szakszervezetek állnak ki mellette, vagyis hogy gazdasági növeke­dés nélkül nincs mód helyesbíteni a jelenlegi világ gazdasági kiegyen­súlyozatlanságát, akár az országokon belüli, akár az országok közti polarizálódásról beszélünk. Ez a csoport azt hányja ellenfelei szemére, hogy legalábbis objektíve, de lehet, hogy szubjektíve is a jobboldali erők érdekeit támogatják.

Az „antidevelopmentalista” opció támogatói azt mondják, hogy a gaz­dasági növekedés elsőbbségére összpontosítani két okból téves. Ez olyan politika, amely a kapitalista rendszer legrosszabb tulajdonságait viszi tovább. És olyan politika, amely helyrehozhatatlan károkat okoz – ökológiai és társadalmi károkat. Ez a megosztottság, ha lehet, még szenvedélyesebb, mint amelyik a választási részvétel kérdéséből fakad. A megoldás csakis eseti alapon kötött kompromisszumokkal lehetséges. Hogy ez lehetővé váljék, mindkét csoportnak el kell fogadnia a másik jóhiszeműségét. Nem lesz könnyű.

Leküzdhetők-e a baloldalnak ezek a megosztottságai a következő öt vagy tíz évben? Nem vagyok biztos benne. De ha nem, akkor nem hiszem, hogy a világ baloldala megnyerheti a következő húsz vagy negyven év csatáját az ügyben, hogy milyen is legyen az elkövetkező rendszerünk, mihelyt a tőkés rendszer véglegesen összeroppan.

(Fordította: Csala Károly)

(Eredeti megjelenés: The World Left After 2011 Commentary No 320, 2012. január 1. Copyright Immanuel Wallerstein, distributed by Agence Global)