A cikk a Die Linke (a német Balpárt) 2011. októberében Erfurtban elfogadott programját mutatja be.

2012 első heteiben bárhová is néz a megfigyelő, gazdasági válságje­lenségeket lát. A kontinens és ezen belül az Európai Unió megannyi országában ez politikai válságjelenségekkel párosul – természetesen nem egyforma tartalommal és lehetséges következményekkel. Társada­lomszerkezeti válságtüneteket is regisztrálnak a műszerek. E válságok a XX. századiakkal sem előzményeikben, sem következményeikben nem hasonlíthatók össze, mert 1914-ben és 1939-ben Európából kiinduló világháborúkba torkollott a felgyülemlett feszültség, az 1929-ben Ameri­kából kiindult válság Európában Hitlert és új európai rendjét adta ki ma­gából. Aminek most tanúi és elszenvedői vagyunk, az emberek millióinak és több generációnak az életében kitörölhetetlen negatív nyomokat hagy, de ezúttal mégsem látszanak olyan ellenőrizhetetlenné váló folyamatok jelei, mint e kontinens kapitalizmusának korábbi válságaiban.

A bajoknak több azonosítható forrása van. Valószínűleg első helyre kí­vánkozik az a tény, hogy már kibontakozott a globalizálódott világgazda­ságban az a mélyreható és történelmileg példa nélkül álló pozíciócsere, ami a nyugati félteke, az angolszász dominancia és vele együtt egész Európa meghatározó befolyásának a gyorsuló leépülésében manifesz­tálódik. Egy angol betűszó, a BRIC, pontosabban az, amit kifejez, tehát Brazília, Oroszország, India és Kína lett és még inkább lesz (kiegészülve már ma is néhány más „fejlődő” országgal) a felváltója annak, ami Ame­rika felfedezése óta euro-atlanti térség néven, évszázadokon keresztül az emberiség sorsának alakulását irányító erőcentrum volt. Tehát Euró­pában globális léptékben az is lemaradóban van, aki egyébként továbbra is szolidnak mondható növekedési pályán mozog.

A bajok másik, beazonosítható gyökere azoknak a változásoknak az irányában és minőségében található, amik az európai szocialista rend­szerek összeomlását követően, de immár húsz éve, egy egészen saját­ságos belső ellentmondást termeltek ki; hatalompolitikai megfontolásból és akkor még amerikai dominancia jegyében egy olyan 27 tagú Európai Uniót hoztak létre, amelyen belül a különbségek nem hogy fokozatosan csökkennének, hanem kezelhetetlen gyorsasággal növekszenek. Rész­leteibe ennek a jelenségnek éppen ezekben a hetekben bizonyára nem kell belemennünk.

A válsághoz vezető út harmadik tényezőjeként arról kell megemlékez­nünk, hogy az a neoliberális gazdaságpolitika, amit akkori erejével és befolyásával a Thatcher-Reagan kettős zúdított a világra, úgy bontotta meg a kapitalizmus korábbi működési rendjét, hogy a materiális javak és szolgáltatások előállításából keletkeztethető profitot felváltotta a pénzpi­aci manipulációkból származó, elképesztő méretű és régen fedezetlen jövedelemszerzés. Ennek illusztrálására álljon itt két adat: a Világbank kimutatása szerint a világ országainak bruttó társadalmi terméke 2008-ban 45 billió (negyvenötezer milliárd) dollárt tett ki. Az Egyesült Államok pénzügyi felügyeletének (Controller of the Currency) kimutatása sze­rint 2010 első negyedében csak az USA-ban 216.000 milliárdnyi volt a különböző értékpapír-­derivátumok forgalma.

Ezeket a globális összefüggéseket azért említettük a német Die Linke, [a Balpárt] első programjának a bemutatását megelőzően, mert érzékel­nünk kell azokat a viszonyokat és feltételeket, amelyek közepette egy radikális szocialista pártnak ma válaszokat kell keresnie és találnia az adott helyzet kezelésére, és távlatilag a globális kapitalizmus meghala­dására. A Balpárt létrejöttének történetével az Eszmélet olvasói már a 67. számban megismerkedhettek. Most csak felidézzük, hogy 2005-ben, amikor Schröder szociáldemokratái elveszítették a választásokat és kezdetét vette Angela Merkel konzervatív kormányzása, e folyamat „mel­lékhajtásaként” többé nem elhanyagolható parlamenti erőként bejelent­kezett egy Európában mindmáig egyedülálló szocialista formáció, mely ötvözni próbálja mindazt, ami elvitathatatlanul pozitív eredménye a XX. század szociáldemokrata és kommunista pártjainak. A párt folyamatosan szembesíti önmagát a közvélemény előtt is mindazzal, amit meghalad, elvet, vagy éppenséggel megtagad. A közeg – Németország -, melyben ez a munka folyik, ismétlődő válságoktól nem mentes, de a fejlett tőkés országok körében összességében sikeres. Őrzi a változó világgazdaság feltételei között is az egyik meghatározó erejű ország pozícióját, de belül több törésvonal mentén is állandó feszültségben él. Húsz év múltával sem sikerült az egységes államon belül eggyé olvasztani az egykori NDK-t a hajdani Nyugat-Németországgal. Keleten a bérek és a jövedel­mek ma is törvényileg „szabályozottan” alacsonyabbak, mint Nyugaton. De a Nyugaton belül is szakadék keletkezett a szegények és a gazdagok között, részben a változó méretű strukturális munkanélküliség, részben a neoliberális jövedelemelosztási rend felülkerekedése nyomán. Az NDK-ban a nálunk is megvolt szerény, de biztos egzisztenciális körülmények, a régi NSZK-ban pedig a nagyon sikeres szociális piacgazdaság évtize­deken át garantált, szélesen terített jóléti rendszere adta át a helyét egy roppantul hullámzó berendezkedésnek, amelyben a proletariátus helyébe a prekariátus lépett, magyarul: minden, a nem kizsákmányoló osztályhoz tartozó réteg viszonylagos elszegényedése, létbizonytalansága. Nem mellesleg: ezt a tényt a polgári politikai elemzők sem tagadják, és a mai Németország alapvető gondjaként definiálják.

Tipikusnak nem mondható politikai menetrend – ami viszont a fentebb vázoltakból következett -, hogy a Balpárt, megalakulását követően, 2005­ben azonnal bejutott a szövetségi parlamentbe, azóta ugyan hullámzó sikerrel, de mind több tartományi törvényhozásba is bekerült, ám alakuló kongresszusát csak két évvel később, 2007-ben tartotta Berlinben, és további négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2011 őszén a párt vég­leges, ideológiai pozícióit is megfogalmazó programot fogadjon el. Az első mozzanat magyarázata, hogy Schröder neoliberális gazdaság- és szociálpolitikája nyomán a szociáldemokrata párt széles törzsválasztói körben elveszítette támogatóit; s ebben a történelmi pillanatban a szoci­áldemokrata pártelnökségéről tiltakozása kifejezéseképp már korábban lemondott Oskar Lafontaine, a nyugati német baloldal évtizedek óta karizmatikus személyisége megbízható partnerre talált Gregor Gysiben, aki ekkor a keleti „utódpárt”, a PDS első embere volt. Nem kétséges, hogy e két személyiség tekintélye, hitele és szerepe kulcstényező volt és maradt mindmáig. Gysi a demokratikus szabadságjogoknak elköte­lezett kommunista ügyvéd volt az NDK-ban, tehát ilyen értelemben sem Ulbrichtnak, sem Honeckernek nem tanítványa, Lafontaine viszont Willy Brandt egyik legkedvesebb embere, a kapitalizmust nem a történelem kiteljesedéseként látó szocialista.

Ötmillió munkanélküli volt 2005-ben az ára annak, hogy a választók nem egészen 10 százaléka úgy artikulálja politikai véleményét a viszo­nyokról és saját helyzetéről, hogy egy ilyen pártot a parlamentbe küldjön. Ez volt az első, valóban baloldali, szocialista áttörés azt követően, hogy Európában összeomlottak a szovjet érdekszféra országai.

A párt már két éve nem csak működött, hanem Németország egyik politikai tényezője is lett, amikor megtartotta alakuló kongresszusát. Ennek a bizonyos értelemben fordított sorrendnek a magyarázata, hogy az akut társadalmi igény egy antikapitalista pártra előbb vált ténnyé, mintsem, hogy a formáció létre tudott volna jönni. Ne feledjük, hogy az újraegyesítés Németországban úgy ment végbe, hogy a győztes oldal magába olvasztotta a vesztest, és eközben mindent elkövetett azért, hogy az NDK tényleges szocialista vívmányait is megtagadja, és össztűz alatt tartsa nemcsak a bukott Német Szocialista Egységpártot, hanem annak tagjait és a társadalom minden olyan tagját, aki nem volt hajlandó csak és kizárólag hibának, bűnök végtelen sorozatának látni a kudarcba fulladt kísérletet. Miután a Német Szocialista Egységpárt kinyilvánított utódaként azonnal létrejött PDS, a Demokratikus Szocializmus Pártja egyetlen pillanatig sem viselkedett és politizált úgy, mint például az MSZP, időbe telt, amíg az emberek előbb Keleten, később Nyugaton is felismerték benne a prekariátus lehetséges érdekvédőjét.

Másfelől, Nyugaton nem történhetett meg egyik napról a másikra an­nak felismerése, hogy az SPD hátat fordított nemcsak régmúlt marxista hagyományainak és osztálypárt jellegének, mert hisz ez már 1959-ben megtörtént a godesbergi program elfogadásával, hanem feladta a létező kapitalista rendet belülről bíráló, és ily módon jó irányba korrigálni próbá­ló, és ezzel korábban nem lebecsülendő eredményeket elérő irányvonalát is; és 1998-ban, tehát már az újraegyesített országban megszerezvén a kormányhatalmat, a legkeményebb neoliberális gazdaság- és szociálpo­litikát valósította meg. Az SPD baloldalán belül alakult ki az a kezdetben igen szerény létszámú formáció, amely aztán Lafontaine drámai erejű fellépése és útkeresése nyomán vállalta a közösséget a volt kommu­nistákkal.

Különböző élet- és politikai tapasztalatokkal érkezett emberek új politi­kai közösségét kellett megteremteni és ezért döntött úgy mind a két oldal, hogy időt kell adni a homogén és teherbíró tartalom és arculat kialakítá­sához. A „keletiek” – érthető módon – határozottan és gyorsan akarnak olyan irányban haladni, hogy legalább részben, koalíciós partnerként ismét részeivé váljanak a végrehajtó hatalomnak. E törekvésüket csak erősíti az a körülmény, hogy az egykori NDK helyén a legtöbb tartomány­ban a Balpárt sorozatosan a második helyen végez emitt a CDU, amott az SPD mögött. Több tartományban, a fővárosban (Berlinben) hosszabb-rövidebb ideig junior partnerként kormányon is voltak már, illetve vannak ma is. A „nyugatiak” között többeknek a türelmetlensége sokkal inkább a rendszert radikálisan elutasító, szektás, és emiatt reálpolitikailag nem értelmezhető. Állandó, nem is egyszer mérhető politikai veszteséget okozó vitákban, konfliktusokon keresztül jutott el a Balpárt odáig, hogy 2007-ben imponálóan egységes arculatú kongresszusukon ki tudták mondani, hogy a párttá válás procedúrája sikeresen lezárult.

2008-ban természetesen Németországot is utolérték az Egyesült Államokból kiinduló pénzügyi válság negatív következményei, s ez a körülmény felerősítette a Balpárt elfogadottságát nyugaton is. Az eredmény: a 2005-ös választásokon elért 8,7%-nyi szavazat 2009-re 11,2%-nyira duzzadt. Nem mellékes mutatója ennek a folyamatnak, hogy a szociáldemokraták ekkor már a nagykoalícióból is kiestek, a baloldalon belül tovább folytatódott a Balpárt erősödésének tendenciája. A párt – képviselőjelöltjeinek körültekintő kiválasztásával – kezdettől elérte azt, hogy a Bundestagban, a szövetségi törvényho­zásban képviselői minden bizottságban és természetesen a plénumon is magas szakmai színvonalon jelenítik meg és képviselik nézeteiket. Nincs frázispufogtatás, nincsenek hatásvadász, demagóg szónoklatok, s ez a körülmény a polgári médiavilágból is kikényszeríti az informálást a Balpárt politikájáról.

De ez a párt tevékenységének és építésének csak az egyik oldala. A másik a 2011. október 23-án elfogadott pártprogram kidolgozását szol­gáló munka a tagság és a szimpatizánsok folyamatos bevonásával. A polgári oldalról érkező és hosszú időn át gúnyolódó kritika rendszeresen nevetség tárgyává tette azt a tényt, hogy a pártnak nem volt elfogadott programja. De bő négy évi munka, és számtalan, olykor késhegyig menő vita volt az ára annak, hogy amit a két politikai égtáj felől érkezett szocialista meggyőződésű delegátusok Erfurtban végül is elfogadtak, teherbírónak ígérkezik.

A program öt fejezetre oszlik. Az első arról szól, hogy „honnan jöttünk”. A második a jelenkori kapitalizmus, a civilizáció válságtüneteit írja le és elemzi. A harmadik fejezet címe: Demokratikus szocializmus a XXI. században. A negyedik fejezet a baloldali reformprojektekről szól, hat témacsoportra bontva. Ezek közül az első címe: Hogyan akarunk élni? Jó munkát, szociális biztonságot és igazságosságot. A második témacsoport a társadalom demokratikus berendezkedésére vonatkozó téziseket és követeléseket tartalmazza. Ezt a művelődésre és a kutatásra vonatkozó programpontok követik, majd a „zöld” tézisek következnek, tehát a párt törekvései egy szociális-ökológiai rend megteremtésére. A hatodik téma­csoportban tárgyalja a program a béke, a leszerelés, a kollektív biztonság és az emberiség közös fejlődésének a problematikáját.

Az ötödik fejezetben a párt baloldali szövetségi politikája, a neoliberális ideológiával folytatott küzdelem és ezek fórumai, a különböző népképvi­seletek arculatáról és funkcióiról vallott nézetek szerepelnek.

A program kapitalizmuskritikai része nem ismétli meg azokat a XX. század elején megfogalmazott, akkor hiteles, később sematikus dog­mákká merevedett megállapításokat, amelyek mára részben érvényüket vesztették, részben nem is bizonyultak helytállónak. Tehát nem szólít fel a kapitalizmus megdöntésére, mert ez irreális célkitűzés lenne, de bonckés alá veszi mindazokat a jelenségeket – osztályviszonyok, a nemek közötti viszony, magának a rendszernek a belső változásai, különös tekintettel a finánctőke dominanciájára, és az ennek nyomán kirobbant pénzügyi válságokra, a polgári demokratikus rend kiüresedése -, amelyek ma a német viszonyokat és (tegyük hozzá) nem csak azokat jellemzik. Külön kitér az elemzés az új évszázadot kezdettől jellemző világgazdasági válságjelenségekre és azok okaira.

Minthogy a Linke természetesen (!) határozottan és érvekkel alátá­masztva tekint önmaga részben kommunista előéletére, a programnak ez a kapitalizmust elemző része nagyon is szembeötlő módon tér el azoktól a sematikus tételektől, melyek a szovjet kommunista ideológusok szűklá­tókörű, propagandisztikus megközelítése nyomán évtizedekig rányomták bélyegüket a forradalmi szocializmus pártjainak majdnem totális kudarcba torkolló működésére. A program – miközben távlati célként a kapitalizmus meghaladását tűzi ki baloldali feladatként – a rendszer ma érvényes ismérvein belül is radikális változtatásokat ajánl. Tehát nem arra játszik, hogy ma bármilyen realitása is lenne a kapitalizmus megdöntésének.

Példa erre a Linke egyik legmarkánsabb személyiségének, a korábban a párton belüli kommunista platformot vezető Sahra Wagenknecht asszonynak minap, már a program elfogadását követően megjelent könyvé­ből az a követelés, hogy a piacgazdaságot meg kell szabadítani a kapita­lizmustól, miként a tervgazdaságtól a szocializmust kell megszabadítani ahhoz, hogy valóban a versenyre és a teljesítményre épüljön a társadalmi berendezkedés. A magyar olvasónak ezt olvasva természetesen eszébe jutnak azok az 1956-ot követően először teljesen félretett, majd 1968-ban mégis elővett kísérletek a szocialista piacgazdaság megteremtésére, amelyekhez sokban hasonlító megoldások juttatták el a modern Kínát és Vietnamot a gazdasági növekedés immár évtizedek óta tartó példátlan folyamatosságához, úgy, hogy közben a társadalom többsége – minden megmutatkozó feszültség ellenére – állandóan emelkedő pályán tudhatja magát. Ismerve a német társadalom nagyobbik részének mindmáig alap­vetően konzervatív beállítottságát, fölöttébb találó és egyben provokatív is a háború utáni nyugatnémet gazdasági felemelkedés atyjaként tisztelt konzervatív Ludwig Erhard híres követelésének baloldali feltámasztása: Jólétet mindenkinek!

A Balpárt annak tudatában adott önmagának programot, hogy a ma élő németek többségének meghatározó történelmi élménye az a szociális piacgazdaság nyugaton, melynek sikere Európában először szolgált bizonyítékul arra, hogy a kapitalizmus rendszerébe be lehet építeni olyan fékeket és egyensúlyokat, amelyek hosszú időn át alkalmasak a ciklikus válságok negatív következményeinek tompítására. Éppen ez a berendezkedés ment tönkre az angolszász világból kiinduló, de az egész világgazdaságot súlyosan megfertőző neoliberális irányzat felül-kerekedésével, ami Németországban ráadásul párhuzamosan hatott az újraegyesítés önmagában véve is hatalmas terheivel.

A XXI. század demokratikus szocializmusáról vallott felfogása a párt­nak erős szociáldemokrata gyökerekből táplálkozik. Ennek magyará­zata a II. Világháborút követő nyugatnémet berendezkedésben játszott szerepben leli magyarázatát. Mert az SPD, még mielőtt osztálypártból 1959-ben, godesbergi programjával, átértelmezte önmagát néppárttá, tehát olyan politikai formációvá, amely a munkásosztályon túlmenően széles kispolgári rétegek és sok értelmiségi számára is választhatóvá tette a pártot, igen jelentős vívmányokat harcolt ki. Ezek közül a legfon­tosabbak közé tartozik, hogy a régi NSZK-ban szociáldemokrata vezetés mellett egységes volt és maradt mindmáig a szakszervezeti mozgalom. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy a szakmai bontásban zajló, minden­kori bértarifa-tárgyalások során a szakszervezeti érdekvédelem nem volt megosztható, hanem ezen túlmenően az üzemi tanácsok intézménye­sülésével a munka feltételeit, a munkakörülményeket is eredményeket hozó erővel tudta befolyásolni.

Annak már gazdaságpolitikai jelentősége is volt és van, hogy a nehézipar legfontosabb ágazataiban létrejött az úgynevezett paritá­sos beleszólás joga a munkavállalóknak. A nagy részvénytársaságok felügyelőbizottságaiban helye van a munkavállalói oldal képviselőinek is, az operatív cégirányításban pedig jelen van a „munkaigazgató”, akinek beleszólása van az üzleti döntésekbe is. Igaz ugyan, hogy a menedzs­menteken belül ez csak kisebbségi pozíció, de a tulajdonosi érdekeket képviselő többségnek mégis számolnia kell azzal, hogy az Arbeitsdirektor javaslatai, vagy kifogásai mögött rendszerint fenntartások nélkül állnak a munkavállalók.

Noha a régi NSZK-ban soha sem voltak olyan tömegsztrájkok, mint például Franciaországban vagy Olaszországban, kiélezett konfliktushely­zetek ott is előfordultak. A szociáldemokrata politizálás egyik kulcssikere volt az ún. koncentrált akció, ami azt jelentette, hogy országos válsággal fenyegető helyzetekben a mindenkori szövetségi kancellár tárgyalóasz­talhoz kérte a munkaadók és a munkavállalók képviselőjét és addig nem álltak fel az asztal mellől, amíg kompromisszumot nem tudtak elérni.

Ez a roppant hatékony politikai kultúra azért tudott kialakulni, a tőke azért ment bele hatalmának folyamatos politikai ellenőrzésébe és bi­zonyos mértékű korlátozásába, mert a megosztott Németországban a Vörös Hadsereg az Elbánál állt, Nyugat-Európa sok országában erős kommunista pártok működtek, és felismert, a nyugati nagyhatalmak által nyomatékosan támogatott érdek fűződött mindenféle radikálisan szocialista politikai irányzat távoltartásához. A hidegháborús európai szembenállásnak a nyugatnémet társadalom ilyen értelemben a ha­szonélvezője volt.

Ezt a jól bevált, szociális piacgazdaságnak nevezett rendet a tőke abban a pillanatban felborította, amint Európából eltűnt az úgynevezett kommunista veszély. Minthogy a neoliberális profitmaximalizáló gazda­ságpolitika már jelen volt a kontinentális Európában is, amikor 1989-ben a még létező Szovjetunió által sorsára hagyott NDK összeomlott, és az újraegyesítés valójában a szétesett Kelet-Németország gazdasági, politikai és jogi bekebelezéseként ment végbe, a társadalomszerkezeti térkép radikálisan megváltozott egész Németországban.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy programjában a Balpárt sok tekintetben ma nem akar többet, mint helyreállítva korszerűsíteni az egyszer már volt nyugatnémet viszonyokat. Tehát azt, hogy a politikai felépítményhez tartozó intézményrendszer visszanyerje legalább korábbi befolyását, és ne folytatódjék a politikai hatalom térvesztése a globalizá­lódó kapitalizmussal szemben.

A viszonyok mára annyira megváltoztak, hogy e célt néhány radikális, a tulajdonviszonyokat komolyan érintő változtatás követelése nélkül nem lehet elérni. A párt elfogadott programja ebben a vonatkozásban továbbra is egyedülálló a német politikai palettán, holott a nemzetközi pénzügyi, uniós, az eurót és mindezek nyomán a gazdaságot is sújtó válság még Merkel kancellárasszony konzervatív-liberális koalícióját is rákényszerítette olyan lépésekre, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna.

Bankok államosítása, illetve a pénzpiacok szigorú állami ellenőrzése. A Balpárt ezt intézményesíteni akarja, mert programja szerint a nemzetközi pénzügyi válságot kiváltó globális spekulációt csak így lehet ellenőrzés alá vonni. 2011-ben a berlini kormány sorozatosan kényszerült nagy pénzintézetek megmentésére közpénzekből, mert – érthetően – elejét akarták venni az egész pénzügyi rendszer összeomlásának. De hang­súlyozták, hogy ez csak ideiglenes megoldás, és a válság elmúltával ismét privatizálják az állami tulajdonba került pénzintézeteket. A Balpárt programja ezzel szemben azt a követelményt állítja fel, hogy a pénzinté­zeteknek ismét a reálgazdaságot kell szolgálniuk, és nem a materiálisan értelmezhető gazdasági teljesítményt messze meghaladó fináncspeku­lációval sodorni újabb és újabb válságba a világot.

A program szerint ismét napirendre kell tűzni a köz-, a közösségi, a kommunális és a magántulajdon különböző formáinak kialakításával a gazdasági folyamatok demokratikus ellenőrzését a munkavállalói érdekek hatékonyabb védelmének szolgálatában. A program szembe­helyezkedik azzal a neoliberális offenzívával, ami szerint csak a magán­tulajdonban lévő termelőeszközöket lehet hatékonyan működtetni. A régi NSZK-ban a gazdaságnak majdnem minden ágazatában voltak állami vagy kommunális tulajdonban lévő vállalatok és azok éppúgy helytálltak a versenyben, mint a magántulajdonban lévő konkurencia. Vagy kellő motiváció hiányában éppúgy tönkrementek, mint privát vetélytársaik. Másfelől, a közösségi tulajdon bármely formája tönkretehető, ha nem versenyhelyzetben, irreális központi tervek kényszerzubbonyában kell a vállalatoknak működniük, ahogyan arra az egykori NDK-ban bőven volt példa.

A párt határozottan kiáll a kis és a közepes méretű magánvállalatok fennmaradása mellett, mert a német gazdaságnak ezek továbbra is a leghatékonyabban működő, leginnovatívabb pillérei, és ezek adják a GDP nagyobb részét.

A program ezen a ponton érkezik el a német – és tegyük hozzá, a leg­több európai – társadalom központi problémájának kezeléséhez, ez pedig a munka világának a szabályozása, a szociális háló sűrűsége, tehát a társadalom létbiztonsága. Azt, hogy Németország exportteljesítménye 2011-ben a történelemben először meghaladta az ezer milliárd (egy billió) eurót, a gazdaság nemcsak gépipara innovatív teljesítményeinek, hanem elsősorban annak köszönheti, hogy a fejlett EU-országok közül az elmúlt tíz évben Németországban növekedtek a legkevésbé a bérek. Az út ehhez az eredményhez a 2005-ben majdnem ötmillió munkanélküli közül valamivel több, mint kétmilliónak az újbóli munkába állításának árán vált járhatóvá. Azon az áron, hogy Németországban ma 25 millió munkavállaló dolgozik minimálbérért. De még a minimálbér szakmánkénti különbségét is talán a közeljövőben sikerül majd megszüntetni – köszön­hetően nem utolsósorban a Linke állandó parlamenti követelésének és a szakszervezetek ezt támogató kampányainak. Hivatalos statisztikák sze­rint a továbbra is gazdag országnak minősülő szövetségi köztársaságban tizenkét millió ember tengődik a létminimum alatti jövedelemből. És nem utolsósorban: a folyamatosan három millió körül ingadozó munkanélküli tartaléksereg nagyobbik fele csak a szociális segélynek megfelelő mun­kanélküli ellátást kapja, ami különösen durván sújtja az idősebb korú, elhelyezkedni többé már nem tudó embereket. A középosztály jelentős tömegei pedig azáltal jutottak a prekariátus soraiba, hogy tömeges a határidőhöz kötött munkaszerződések aránya, amikor is hosszabbításra csak bérlefaragás tudomásulvételével lehet számítani.

Természetes, hogy a Linke ezekre a témákra programjában is kiemel­kedően nagy súlyt helyez, hiszen a közvélemény-kutatások is kimutatják, hogy az emberek legnagyobb félelme – a megkérdezettek több, mint 70 százaléka szerint – a munkahely elvesztése. A párt, programját követve, nap mint nap azt igyekszik megértetni az emberekkel, hogy egy ember­séges gazdasági, tehát nem globálkapitalista rendben az elsődleges cél nem a minél nagyobb profit, hanem az emberek jóléte és biztonsága.

A mai német valóság egyik jellemzője, hogy ebben a ma is gazdag országban vannak a mi Szabolcs megyénkre hasonlító régiók. Elsősor­ban a volt NDK északkeleti része ilyen, de ugyancsak a keleti országrész egykori külszíni barnaszénfejtő vidékei is folyamatosan néptelenednek el, mert a megszűnt munkahelyek pótlására újak nem létesültek, és a fiatalok helyzete emiatt reménytelen. A pártprogram e feladatnak külön fejezetet szentel, hasonlóképpen egy olyan agrárpolitika kialakításának, ami tartós, megbízható választ adna azoknak a vidéki embereknek a problémáira, akik alól kihúzták a termelőszövetkezeti talajt és emiatt vagy krónikusan munkanélküliek, vagy minimálbéren foglalkoztatott mezőgaz­dasági munkások az 1945 előtti nagybirtokosoknak visszaadott földeken. (Ide toboroznak fiatal magyar orvosokat, akiket az állam ugyan megfizet, de lepusztuló vidékekre kerülnek, ahonnan német kollégáik tömegesen menekülnek nyugatra.)

Szembeötlő, hogy a párt programja milyen határozottan és részletekbe menően áll ki a parlamentáris rendszer, az emberi- és polgári jogok, a nemek közötti egyenlőség, a szexuális önrendelkezési jog, a sokmillió­nyi végleg letelepült, máshonnan jött embert megillető azonos elbánás mellett. E tekintetben a program részben természetes folytatása annak a nemzetközi szocialista tradíciónak, ami – elvileg – soha, sehol nem szűnt meg létezni és hatni, másfelől markáns elhatárolódás attól a tragikusan represszív államfelfogástól és hatalomgyakorlástól, ami az egykori NDK-ra letagadhatatlanul és elfelejthetetlenül jellemző volt. A pártprogram nagyon határozottan kimondja, hogy a Linke a plurális, parlamentáris rendszer fenntartásával kívánja elérni szocialista céljait.

A napjainkban Európában magukat valamilyen formában és valamilyen mértékben szocialistának valló pártok közül a német Die Linke az egyet­len, amely programjában fenntartások és mellébeszélés nélkül kimondja és követeli a nagy vagyonok érezhető megadóztatását, a személyi jö­vedelmeket terhelő adók és járadékok átrendezését a szegény rétegek javára, a gazdagok rovására, a nyugdíjrendszer olyan átalakítását, ami az idős embereket megóvja az öregkori elnyomorodástól.

A források felhasználásának átrendezésével fedezhetők egy olyan oktatási és képzési rendszer hozzáférhetőségének a költségei, amihez mindenkinek a képességei szerint hozzá kell jutnia ahhoz, hogy a munka világából felkészültség hiányában ne maradjon ki. Mert Németország e tekintetben – a hivatalos beismerések szerint is – rosszul áll. Az egykori NDK jórészt lerombolt bölcsődei és óvodai hálózatát most próbálják az egész országra kiterjedően újjáépíteni, ami nemcsak a gyermekek jó időben elkezdődő felkészítését szolgálja, hanem a fiatal nők esélyegyen­lőségét is a munka világában. Ennek várható következménye lehet a Németországban is a miénkre emlékeztető, súlyosan negatív demográ­fiai trend megváltozása. A Balpárt az elérhető források újraelosztásával akarja rendbe tenni a felsőfokú képzés széles körben ismert ellentmon­dásait: túlzsúfolt, roppant egyenetlen színvonalú egyetemek és főiskolák emitt, méregdrága elitképző magánintézmények amott, állandósítva az osztálykülönbségeket az értelmiségi táboron belül is.

Németország nemzetközi helyzete, európai gazdasági túlsúlya, a glo­bális gazdasági viszonyok alakításában játszott szerepe és tényleges, vagy lehetséges befolyása révén a Föld sok válság- vagy veszélyzóná­jában olyan tény, ami már ma is, és kiszámíthatóan a jövőben is a nem­zetközi erőviszonyok alakításának egyik fontos szereplőjévé teszi. Egy következetes és radikális szocialista pártnak Németországban történelmi okokból különösen nagy a felelőssége. Ennek megfelelően a Balpárt kö­vetkezetesen és folyamatosan szembehelyezkedik minden olyan politikai vagy katonai intervenciós döntéssel, amit az ország kormányai NATO-kötelezettségükre hivatkozva meghoztak. Sem Afganisztánban, sem a Balkánon nincs helye német katonának. A Balpárt szerint az ország iparának le kell mondania a fegyverexportról, jóllehet ma Németország ebben is az elsők között van a világon.

A Balpárt határozottan kiáll az európai integráció mellett és a szo­lidaritás erősítését követeli a fejlett és a kevésbé fejlett tagok között, hozzátéve ehhez, hogy Brüsszel évek óta folytatott neoliberális gazda­ságpolitikája elfogadhatatlan, és az eurózóna stabilizálása is csak akkor sikerülhet, ha az eladósodott országokat nem a magánbankok és a minősítő ügynökségek kényszerítik megszorító intézkedésekre, hanem állami-politikai irányítású pénzintézetek kezelik az adósságokat – spe­kulációs manőverek és kamatmaximalizálási trükkök nélkül.

A Linke tavaly októberben elfogadott első pártprogramjának azokat az elemeit foglaltuk össze – nem térve ki a német belső viszonyok rész­elemeire vonatkozó, megannyi jellemző és fontos rész bemutatására -, amelyeknek üzenetértéke van az olyan európai országok szocialista meggyőződésű polgárai számára, akik a németországira többé vagy kevésbé hasonlító viszonyok között keresnek érvényes válaszokat. A II. Világháborút követően Nyugat-Németországban kiépült politikai rendszer az első időszak mélyen reakciós, de gazdaságilag sikeres évei után, a hatvanas évek második felétől, egy igen mélyreható önvizsgálati, és ennek eredményeképp demokratizálódási folyamaton ment keresztül. A szociáldemokrata Willy Brandt miniszterelnök és liberális partnerei – akik akkoriban jelenítettek meg egy nem a totális piaci liberalizmust erőltető politikát – igen nagy szolgálatot tettek a német népnek, egész Euró­pának. Engedtessék meg annak kimondása, hogy más minőségű volt az akkori, ottani antikommunista krédó, mint az a bárgyú, nacionalista, kleptokratikus berendezkedés, ami felénk teljesedett ki a szovjet típusú szocialista kísérlet összeomlását követően.

Sem a kereszténydemokrata jobboldal, sem a szociáldemokrácia nem üdvözölte a Balpárt megjelenését a politikai arénában, ma is folyama­tosak a parlamenti és azon kívüli diszkriminációs kísérletek. Egy-egy jobboldali pártkorifeus kirohanásán ott is tetten érhető a politikai gyerek­szoba hiánya, ott is vannak neonácik, de nem ülnek 17 százalékkal a parlamentben, ahol pedig tartományi szinten vannak képviselőik, azokat módszeresen kirekesztik a demokratikus pártok közösségéből.

Abban, hogy ez így alakult az ottani rendszerváltást, tehát az újra­egyesítést követően, nem kis szerepe volt és van azoknak a nőknek és férfiaknak, akik bátran szembenéztek az eszméiket botrányosan kompromittáló múlttal, anélkül, hogy feladták volna eszméik lényegét, és annak világtörténelmi, ma és a jövőben is érvényes üzenetét. Ez nem az önátmentés magatartása és politikája, hanem az újrakezdésé.

Mindig is voltak olyan történelmi helyzetek, melyekben tízegynéhány százalék többet ért 30, 40, akár 50%-nál is. Csak ehhez vízió és tartás szükségeltetik.

Perújrafelvétel – alapos gazdaságtani elemzés keretében. A szerző a szocializmus fundamentumát a bérmunkán és a kompetitív piaci kapcsolatokon alapuló termelési viszonyok radikális elvetésével keresi. E nézőpontból mindenféle piaciszocializmus-elképzelés csakis zsákutca lehet, szemben a munkásosztály politikai gazdaságtana keretében kibontható demokratikus tervezéssel, amelynek a létfenntartási szükségletek köre mellett az egészséges környezetet és ,,az emberi képességek kibontakoztatását mint öncélt" kell előmozdítania.

Mi sem lenne tehát hamisabb és idétlenebb, mint a csereérték, a pénz alapján azt elő­feltételezni […] hogy az egyesült egyének ellenőrzik össztermelésüket. (K. Marx)¹

A szocializmus marxi felfogásának centrális része az a gondolat, hogy a gazdasági életet lehetséges „defetisizálni”, hogy az emberi lényeket fel lehet szabadítani a személytelen gazdasági törvényeknek való alá­vetettségükből, hogy a javak és szolgáltatás termelését a piac vak erői helyett meg lehet szervezni egy tudatos terv szerint. A marxi szocializmus „szíve” tehát egy, az árucserén, az értéktörvényen és a pénzen túljutott társadalom víziója. Az elmúlt években a baloldalon szokásossá vált úgy elintézni ezt a felfogást, mint ami csak a „szocializmus fundamentalista-eszkatologikus” felfogásán csüggő „elvakult dogmatikusok” szellemi áruja, s nem méltó arra, hogy felelős ember egyáltalán foglalkozzon vele.² Ámde a napjainkban tapasztalható lelkesedés a „piaci szocializmusért”, mint Marx álláspontjának megfelelő alternatívájáért, túl sokszor siklik el a megválaszolásra váró komoly érvek felett. A baloldalon elfogadhatóvá vált az áruk, az árak, a pénz és a profit fennmaradásáról beszélni a jö­vőbeli szocialista társadalomban – anélkül, hogy egyáltalán tudomásul vennék azt az erőteljes érvelést, amelyet Marx fejtett ki az első piaci szocialisták – Thomas Hodgskin, John Gray, John Francis Bray és külö­nösen Pierre Joseph Proudhon ellenében. Mi több, e diszkussziók során általában gyakorlatilag ignorálják Marx kritikáját azok fölött a szocialista áramlatok fölött, amelyek a munkaértéken alapuló cserében és a mun­kapénz-tervezetekben látták a piacgazdaság egalitárius átalakításának eszközét.³

Így például – anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is meg­próbálná tisztázni, mi a vita tétje – Alec Nove (1989, 235) azt mondja nekünk, hogy „annak az elképzelésnek, hogy az »érték« nem fog létez­ni a szocializmusban, egyszerűen nincs értelme”. Alan Carling pedig, akinek „racionális választáselméleti” marxizmus-változatára a mai piaci szocializmus sokszor hivatkozik elméleti alapként, azt írja (1989, 194), hogy „a piac valóban szabad teret nyújt a társadalom tagjainak”- mintha a piacnak nem is létezne megvitatásra méltó kritikája. Hasonlóképpen, Robin Blackburn figyelmünkbe ajánlja Proudhonnak „a Marxénál na­gyobb érzékenységét a kistermelés és a kiskereskedelem kérdésével kapcsolatban”, anélkül, hogy akárcsak egy csekély gesztust tenne Marx irányában az áruk, a csere, az érték és a pénz kategóriái körüli proudhoni zűrzavarral szemben A Filozófia nyomorúságában, a Grundrissében, A politikai gazdaságtan bírálatához c. művében és A tőke első kötetében kifejtett alapos kritikája felé. Blackburn ezután továbbmegy a maga fejtegetéseiben, és a szocializmus válságára adott magyarázata közép­pontjába „a Mises és Hayek által” a szocialista gazdasági tervezés bár­mely formájával szemben „kifejtett elméleti kritika adekvát voltát” állítja. Ezenfelül nem veszi észre, hogy – marxi nézőpontból – az osztrák iskola szocializmuskritikája a „vulgáris közgazdaságtan” egy szélsőséges esete – olyan gazdaságfelfogás, amely az emberi lényeket a termelés puszta technikai tényezőiként, a piacot pedig mint a javak és szolgáltatások raci­onális elosztása egyedül lehetséges mechanizmusaként kezeli -, s nem veszi észre azt sem, hogy ennek mélyreható következményei vannak magának a „gazdálkodás” fogalmának az értelmezésére is. (Blakcburn 1991, 15, 41, és általában a 31-63. oldalak)⁴

A legtöbb piaci szocialista persze úgy fog érvelni, hogy ők nem be­csülik alá a piaci rendszer hiányosságait, hogy sok mindent elfogadnak a teljesen szabad piaci rendszer marxi kritikájából. Pontosan a piacgaz­dasághoz szervesen hozzátartozó egyenlőtlenségek kiegyensúlyozása céljából javasolják a fő termelőeszközök közösségi tulajdonát, garantált évi jövedelmet, ingyenesen nyújtott szociális szolgáltatásokat stb. Ámde ragaszkodnak hozzá, hogy a szocializmus eszméje napjainkban a gaz­dasági racionalitásával kapcsolatos válsággal néz szembe, melynek oka az, hogy a szocializmus nem tudott hatékony nem-piaci módszereket körvonalazni és kidolgozni a javak és szolgáltatások termelésének és el­osztásának a megszervezésére. A Szovjetunió és Kelet-Európa elriasztó példájára hivatkozva amellett érvelnek, hogy a javak és szolgáltatások nem-piaci allokációja rendkívül pazarlónak és alacsony hatékonyságúnak bizonyult. S levonják azt a következtetést, hogy ha meg akarjuk menteni a szocializmus alapvető célkitűzéseit, akkor a szocializmusban fel kell használnunk a piaci mechanizmusban rejlő gazdasági racionalitást.

Ebben a szellemben Alec Nove is a piachoz fordul, amikor felvázolja az ő „megvalósítható szocializmusa” körvonalait. Nove kompetitív piacot javasol, amelyen kialakulnának „a keresletet és kínálatot kiegyensúlyozó, a termelési költséget és a használati értéket is tükröző” árak. Elfogadja a profit, a kamat és a járadék, valamint a bérskálákat meghatározó munka­erőpiac szükségszerűségét a szocializmusban. S amellett érvel, hogy a szocializmusban még mindig az „érték” fogja meghatározni a gazdaság egyes részei közötti kölcsönös kapcsolatokat. (Nove 1989, 234-238)

Ámde ez a felfogás sokkal többet involvál, mint bizonyos piaci mecha­nizmusok fennmaradását a szocialista gazdaságban – ha csak ennyiről volna szó, akkor kevés okunk lenne a vitára. Ámde a kérdés ennél sokkal többről szól: arról, milyen következményei vannak annak, ha a gazdaságot a kompetitív ármechanizmus szabályozza, amelyben az összes, a termelési folyamatba belépő inputot – beleértve a munkaerőt is – a piac árazza, hiszen ez az egyetlen módja a „racionális piaci árak” kialakulásának, annak, hogy a javakat és szolgáltatásokat a termelőkhöz és a fogyasztókhoz eljutó árjelzések alapján osszák el a különböző fel­használási lehetőségek között. Amiről tehát a vitában szó van, az nem a piaci mechanizmusok felhasználása a szocialista tervezés keretein belül, hanem valami ennél sokkal alapvetőbb: a szocializmus összeegyeztet­hetősége a gazdaság piaci irányításával.

Jelen fejezet legnagyobb részét ennek a kérdésnek szenteljük. Anélkül, hogy alábecsülném a demokratikus szocialista tervezés bonyolultságát országos szinten – a nemzetközi szintről már nem is szólva -, úgy hi­szem, a szocialistáknak világosan kell beszélniük arról, mi forog kockán ebben a vitában, s ez a világosság szembetűnően hiányzik sok mai disz­kusszióból. Nincs értelme nyakra-főre belemenni a szocialista gazdaság technikai részletkérdéseibe akkor, ha az alapvető elvi kérdéseket rosszul tesszük fel. S a jelenlegi, a baloldal jelentős részét érintő „piaci fordulat” egyik figyelemreméltó vonása az, hogy a piacot úgy fogadják el, mintha az a javak és szolgáltatások elosztásának tisztán technikai eszköze lenne, anélkül, hogy megvizsgálnák a piac működésének mélyebb társa­dalmi és gazdasági következményeit. Ámde mielőtt még bármennyivel is előreléphetnénk a szocialista gazdaság kérdéseinek a megvitatásában, meg kell birkóznunk az alapelvek kérdésével.

Kezdjük tehát az összes piaci szocialista alapvető előfeltevésével, azzal, hogy a piac a leghatékonyabb eszköze a javak és szolgáltatások elosztásának, éspedig azért, mert egy automatikus folyamat révén ár-jelzéseket küld a termelőknek és a fogyasztóknak a javak kínálatáról és keresletéről. Tekintettel arra, hogy milyen hatalmas mennyiségű javakat és szolgáltatásokat állít elő egy modern gazdaság, s hogy mennyire bonyolult feladat a rájuk irányuló kereslet felbecsülése, valamint a terme­lésükhöz szükséges inputok (nyersanyagok, technológiák, munkakészsé­gek) meghatározása, a hatékonyság megköveteli, hogy a piac határozza meg az erőforrások elosztását. Eddig az érvelés eléggé ártatlannak tűnik. Amit azonban az ilyen diszkussziókban rendszerint figyelmen kívül hagy­nak, az az, hogy egy árjelzések által irányított gazdaság szükségképpen olyan gazdaság, amelyben piaci szempontok határozzák meg az összes, a gazdaságban szerepet játszó input és termék értékét. Ebből pedig, amint Nove felismeri, az következik, hogy minden javat és szolgáltatást, az emberi munkaerőt is beleértve, egy univerzális értékmérőre (a pénzre) való kicserélésük révén kell árazni. Azonban ez olyan következmények­kel jár, amelyeket érdemes megvizsgálnunk. Tekintettel arra, hogy az ultraliberálisok, akiknek érvei jelentős szerepet játszanak napjainkban a szocializmusról és a piacról folyó vitákban, világosan látták legalább a vita néhány alapkérdését, érvelésük hasznos kiindulópont lesz ahhoz, amit mondani akarunk. Vegyük hát megfelelő példának Mises klasszi­kus antiszocialista hitvallását, az „Economic Calculation in a Socialist Commonwealth”-t.

Mises érvelésének a lényegét néhány, a gazdasági racionalitással kapcsolatos állítás alkotja. Először is Mises azt állítja, hogy „gazdasági kalkuláció nélkül nincs gazdálkodás”. Másodszor: ilyen kalkuláció nélkül „nem beszélhetünk racionális termelésről”. Harmadszor: a kalkuláció és a racionális termelés lehetetlenek „árazási mechanizmus” nélkül. Negyedszer: az árazási mechanizmus működéséhez léteznie kell egy szabad és kompetitív piacnak. Ötödször: a kompetitív piacgazdaság – az egyedül valódi, azaz racionális gazdálkodási rendszer – megköveteli „a termelőeszközök magántulajdonát”, mivel a termelési javaknak nem lesz racionális áruk, ha nem magáncégek adják és veszik őket, melyek egyetlen gazdálkodási kritériuma az árak versengése révén végbemenő profitmaximalizálás. (Mises 1935, 105, 111, 112) Mindebből következik, hogy a piac nem irányíthatja a gazdaságot a termelőeszközök magán­tulajdona, a verseny, a piac-meghatározta pénzbeli árak és a profitma­ximalizálás elve nélkül.

Ha ilyen módon közelítjük meg a kérdést, akkor nehéz belátni, hogyan lehetséges bármiféle közeledés a szocializmus és a neoliberális álláspont között. Blackburn nem tesz semmilyen erőfeszítést, hogy egyenesen szembenézzen ezzel a kérdéssel, mert láthatóan nincs tudatában annak, mi is a vita tétje. Ámde Brus és Laski világosan felismerik, mi is forog kockán. A From Marx to the Marketben megállapítják, hogy még a piaci szocializmus is, amikor azt javasolja, hogy a gazdaság egyes részeit vonják ki a piaci szabályozás alól, „ki van téve” Mises és Hayek „szélső­-liberális álláspontja” felől jövő kritikájának. Ennek az álláspontnak ugyanis a lényegéhez tartozik, hogy az összes gazdasági tranzakciókat és viszo­nyokat a piac kell, hogy szabályozza; ha fennmarad egy olyan gazdasági szektor, amelyet a piacitól eltérő kritériumok alapján szabályoznak, akkor ez felborítja a gazdasági racionalitás egész épületét. Megértve ennek az érvelésnek az erejét, Brus és Laski meg is jegyzik, hogy „ha a pia­cosítás a változások helyes iránya, akkor konzisztensen kell ezt az utat követnünk”. Ez pedig magában foglalja egy tőkepiac szükségességét, amelyen a profitmaximalizáló cégek versenghetnek a hitelekért, éppúgy, mint a munkanélküliség és a gazdasági fluktuációk elkerülhetetlenségét. Nem meglepő hát, hogy Brus és Laski azzal a megállapítással fejezik be a maguk gondolatmenetét, hogy ha a piacosítás az egyedüli járható út a szocialista gazdaságok számára, akkor „nemcsak az eredeti marxi ígéretet kell anakronisztikusként félretennünk, hanem magának a kapita­lizmusból a szocializmusba való átmenetnek a fogalmát is”. (Brus – Laski 1989, 105-117, 151)

Ezek az érvelés igazi tétjei. Hogyha a racionális gazdálkodás egyet­len lehetséges mechanizmusa a piac, akkor a piacnak kell irányítania a gazdasági élet minden aspektusát. S mint lentebb részletesen ki fogom fejteni, nincs értelme azt mondani, hogy a piaci szocializmus kombinálni akarja a szocialista célkitűzéseket a piac irányította forrásallokációval. Ez ugyanis annyi, mint kitérni a döntő kérdés elől: lehetséges-e az, hogy olyan gazdaságunk legyen, amelyet a piaci árak szabályoznak, ámde emellett, legalábbis részben, egy nem-piaci logikának engedelmeskedik. Nem a piaci tranzakciók és mechanizmusok fennmaradása itt a kérdés, hanem a gazdaság piaci szabályozásához inherensen hozzátartozó gazdasági logika; vagyis a kérdés az, hogy a javak, szolgáltatások, munkaerő, és beruházási alapok elosztását a különböző termelési célok között a kompetitív piacokon kialakuló árak által jelzett profitszerzési lehetőségek határozzák-e meg, vagy sem. Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy többé semmilyen jelentése nem lesz a „szocializmus” fogalmának, mint ezt Brus és Laski is elismerik. A választás tehát, ami előttünk áll: vagy szocializmus vagy piaci gazdaságirányítás. Márpedig jobb, ha világosan kimondjuk ezt, mint ha Frederic Jameson ironikus szavaival azt állítjuk, hogy „a szocializmusnak többé semmi köze sincs magához a szocializmushoz”. (Jameson 1990, 98)

Ugyanis, amit a piaci szocialisták – a legtöbb esetben persze nem telje­sen tudatosan – javasolnak, az egy, a munkaerőpiacon és a bérmunkán alapuló „szocializmus”, tehát egy olyan rendszer, amelyben a bérmunka áruvá válik. A piaci szabályozás, amint lentebb vázolni fogom, csak akkor lehetséges, ha a munkaerőt a piacon adják-veszik. Valódi árai az áruknak csak akkor alakulhatnak ki, ha a termelési folyamatba belépő munka-in­putok értékét is a piac határozza meg (szabja meg az árukat). Ez pedig megköveteli, hogy a munkások a piac által meghatározott béreket kap­janak, hogy munkájuk a bérmunka formáját öltse. Ezen a ponton Mises nem is fogalmazhatna világosabban. A piacgazdaságban, írja, „mások munkáját ugyanúgy kezeljük, mint az összes többi szűkösen rendelkezés­re álló termelési tényezőt”. Majd így folytatja: „amíg bérek léteznek, addig a munkaerőt ugyanúgy kezeljük, mint a termelés összes többi anyagi tényezőjét, s a piacon adjuk és vesszük”. (Mises 1949, 590-591)

Ám ezek a megállapítások átvisznek bennünket Marx terepére. Hiszen Marx volt az, aki bebizonyította, hogy a kapitalizmus igazi „titka” a munka­erő áruvá válása, s ezen alapul a kapitalista kizsákmányolás és felhalmo­zás. A kapitalista gazdaság kulcsa tehát az emberi munkaerő piaca. S ez a meglátás, ha szisztematikusan nyomon követjük, szétfeszíti a klasszikus politikai gazdaságtan egész – az árufetisizmuson alapuló – világképét, s képtelenséggé tesz minden „piaci szocializmusról” szóló elképzelést.

Bérmunka, felhalmozás és piaci szabályozás

A kapitalista társadalom lényegi természetét az határozza meg, hogy a munkaerőpiac válik azzá a tényezővé, amely strukturálja és uralja a gazdasági tevékenységek túlnyomó részét. Ami a kapitalizmust minden más társadalomtól megkülönbözteti, az nem a piac létezése önmagában, inkább az, hogy a termelő és a kizsákmányoló osztályok közötti alapvető társadalmi viszony piaci struktúrákra – az emberi munkaerő adásvételé­re – épül. Ennek az a következménye, hogy a tőkés gazdaságot a piac révén megnyilvánuló értéktörvény irányítja, amely az emberi munkaerőt „dologgá” redukálja, s létrehozza a múltbeli munka termékeinek (a holt­munkának, a tőkének) az uralmát az élőmunka (az itt és most végzett munka) fölött. Továbbmenve: a piac mindaddig nem lehet a társadalom gazdasági önreprodukciójának irányítója amíg a munkaerő nem válik áruvá: „Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra.” (Marx 1967 I, 548) Ugyanis amíg a munkaerő nem válik áruvá, addig az árutermelés és a csere alaptörvénye (az értéktörvény) – amely azt diktálja, hogy az árucsere a társadalmilag szükséges átlagmunkaidőknek megfelelően menjen végbe – nem sza­bályozza a gazdaságot.

Az olyan gazdaságban, ahol a közvetlen termelőket elválasztották a termelőeszközöktől – vagy akár ott, ahol az önálló termelők a piactól füg­genek, azaz termelési költségeiket a piac határozza meg, s megélhetésük azon múlik, el tudják-e adni áruikat termelési költségeiket fedező, vagy azokat meghaladó piaci árakon -, a konkrét munka termékeit olyan áron kell kicserélni, amely elégséges arra, hogy a közvetlen termelők fenn tudják tartani („újratermelni”) önmagukat. Amellett ez a csere olyan árak mellett kell, hogy végbemenjen, amelyek fedezik, vagy meghaladják ere­deti termelési költségeiket. Csak ekkor van dolgunk a csere által irányított termeléssel, olyan helyzettel, amelyben a gazdasági reprodukció attól függ, a termelők meg tudják-e szervezni konkrét munkafolyamataikat a piac standardjainak (az absztrakt emberi munka átlagmennyiségeinek) megfelelően. Minden, a termelési folyamatba belépő input most a piacon halad keresztül, s pénzformát ölt (pénzbeli árat kap). Csak ekkor mond­hatjuk, hogy a piac szabályozza a munka, valamint az összes javak és szolgáltatások elosztását: „a termék csak akkor veszi fel mindenoldalú-an az áru alakját – mind azáltal, hogy az egész terméket csereértékké kell átváltoztatni, mind azáltal, hogy termelésének összetevői maguk is árukként kerülnek bele”. (Marx 1976 III, 64)⁵

Ha a közvetlen termelőkön nem a piac uralkodik – nem a piac ha­tározza meg termelőeszközeik és megélhetésük költségeit, s nem is kényszeríti őket rá, hogy a termelékenység társadalmilag átlagos szintjein a piacra termeljenek -, akkor a munkaidő értékét nem a piac határozza meg. Történelmileg a dolgozóknak a termelőeszközöktől és a megélhetés eszközeitől való elválasztása, s a bérmunka rendszerének a megteremté­se voltak az alapvető előfeltételei az áru- és piaci viszonyok általánossá válásának. Ez két mozzanatból állt: a termelők milliói piacfüggővé váltak, azért, mert megfosztották őket a megélhetés nem-piaci eszközeitől (föld, szokásjogon alapuló juttatások stb.); majd pedig munkaerejük ezt követő áruvá válása megteremtett egy valódi munkaerőpiacot, amelyen a munka egy további, a piac által meghatározott termelési költségre redukálódott.

E viszonyok között a társadalom tagjaira folyamatos nyomás nehezedik, hogy az árutermeléshez szükséges konkrét munkafolyamatokat a társa­dalmi termelékenység átlagos szintjeinek feleltessék meg, azaz a konkrét munkát absztrakt munkává alakítsák át. E nélkül a piac nem hozhat létre „racionális piaci árakat”, azaz olyanokat, amelyek az áruk értékének piaci meghatározásán alapulnak. A munkafolyamat áruvá válása volt történelmileg a kulcsa a „racionális” piaci árak kialakulásának. Mielőtt továbbhaladnánk, álljunk meg egy pillanatra, hogy tisztázzunk néhány lényeges fogalmat!

A „konkrét munka” azokat az egyedi termelési eljárásokat jelenti, ame­lyeket az egyén vállal, míg az absztrakt munka ennek a piaci árucserében kifejeződő társadalmi értékét írja le, (az áru termeléséhez „társadalmilag szükséges” munkaidő által meghatározott értékét). Így 10 óra valamely áru termelésére fordított munka lehet, hogy csak 8 órányi társadalmi átlagmunkát ér, amikor más termékekre cserélődik ki a piacon. Más sza­vakkal: a piac a konkrét (egyéni) munkát (absztrakt) társadalmi munkára cseréli ki, s ezt a pénz közvetítésével teszi.

A cserére irányuló, nem társadalmasított termelés rendszerében az áru társadalmi értéke csak a piacon jelenik meg. A piac az, amely azáltal, hogy „közli” a termelővel, milyen áron cserélheti ki áruját, tár­sadalmi létezést és társadalmi értéket ad az árunak. A specifikus áru ezért valami önmagán kívülivel kell, hogy kifejezze társadalmi értékét. Hiszen végül is lehetetlen, hogy bármely specifikus áru azt a munkát, amelyet a termelésére fordítottak, közvetlenül társadalmi munkaként jelenítse meg. Mivel az egyéni (konkrét) és a társadalmi (absztrakt) munka elkülönül egymástól, ezért az áru a maga társadalmi értékét csak közvetetten, valami másnak a révén fejezi ki. Ez a közvetítő szerep jut a pénznek, hogy „általános egyenértékesként” működjön, az absztrakt emberi munka reprezentálójaként, amely minden csereakciót közvetít, s a konkrét munka minden egyes aktusának mennyiségileg meghatározott társadalmi értéket ad.

Ez világossá teszi a veszélyt, amely mindig ott lebeg azoknak a ter­melőknek a feje felett, akiknek munkáját a csere irányítja (ellentétben azokkal, akiknek önreprodukcióját nem a piaci folyamatok szabályozzák). Ugyanis az áruforma természetében rejlik, hogy a használati értéknek csereértékké, a konkrét munkának absztrakt munkává való átalakulása esetenként nem történik meg, hogy a konkrét munka specifikus aktusai nem mennek át a piac „tesztjén”, hogy a termelők nem lesznek képesek vásárlót találni az általuk megtermelt használati értékekre. Majdnem ugyanilyen veszélyes számukra az a lehetőség, hogy a konkrét munka absztrakt munkává való átalakítása, a piaci árak és az eredeti termelési költségek közötti arány nem lesz megfelelő az árutermelő egység rep­rodukálásához.

Ugyanis nem elég az, hogy egy használati érték csereértékként reali­zálódjék (pénzre kicserélődve), hogy az előállításához szükséges konkrét munka társadalmilag szükséges absztrakt munkává alakuljon át. Még ha ez az átalakulás végbe is megy, minél nagyobb a rés a két mennyiség között, minél kevésbé közelíti meg a konkrét munka termelékenysége a termelékenység átlagos, a társadalmilag szükséges átlagmunkaidő mennyiségben megjelenő szintjét, annál nagyobb a kockázat, hogy ez az átalakulás olyan feltételek mellett megy végbe, amelyek ellehetetlenítik a termelőegység önújratermelését (azaz a piaci jövedelmek a termelési költségek alá esnek). Emiatt az árutermelők az értéktörvényt – a társadal­milag szükséges munkaidő által megszabott cserét – külső nyomásként élik meg. Hogyha nem tudnak elég hatékonyan termelni, akkor a piacon uralkodó árak nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy fedezzék tényleges termelési költségeiket. Az eredménye ennek az, hogy a termelőegység nem tudja reprodukálni önmagát (tehát a csőd).

Mivel a csere sikere nem garantált, ezért a termelők egymással ver­sengve tülekednek a piacon, hogy elérjék vagy meghaladják a termelé­kenység átlagos szintjét (a társadalmilag szükséges átlagmunkaidőt). Az áruformában jelenlévő gazdasági megosztottság így a termelőegységek közötti verseny formájában reprodukálódik. Ez pedig azt jelenti, hogy a termelőegységek, amelyek kölcsönhatásait a piac szabályozza, egymás­hoz tőkékként viszonyulnak. A tőke, ahogyan azt Marx fáradhatatlanul ismételgette, egy társadalmi viszony, amelynek az egyik kulcsfontosságú aspektusa az, hogy az egyes termelőegységeket (a csőd fenyegetésével) arra kényszeríti, hogy megpróbálják túlszárnyalni a többi egység terme­lékenységét. A konkrét munka absztrakt munkává való átalakításának, az áru pénzre való kicserélésének szükségessége a versenyt az egyes termelőegységek közötti kapcsolatok meghatározó vonásává teszi – mi több, ez az egyik alapvető tény, amely az ilyen piacorientált egységeket tőkékké teszi.

Erre gondolt Marx, amikor azt írta, hogy „a tőkék közötti kölcsönös taszítás már benne rejlik a tőke, mint realizált csereérték fogalmában”, s ez az oka annak, hogy a tőke csak sok tőke formájában létezhet. Mivel az árutermelés rendszerében elkülönül az egyes (konkrét) és a társa­dalmi (absztrakt) munka, ezért csak az egyes termelők között termékeik társadalmi értékének realizálásáért folyó versengés révén újraegyesíthetőek. Az áru és a tőke fogalmának lényegéhez tartozó megosztottságok (emberek és termelőegységek között) így a tőkék közötti verseny for­májában nyilvánulnak meg: „fogalmilag a verseny nem más, mint a tőke belső természete, lényegi jellemvonása, belső tendencia, amely külső szükségszerűségként, a sok tőke egymással való kölcsönhatásaként fejeződik ki és valósul meg”. (Marx 1984 I, 421-424)

És mi a tőkének ez a „belső természete”, „belső tendenciája”? Egy­szerűen a felhalmozásra irányuló dinamika. Tömören megfogalmazva: a rendszer működését előrehajtó, a kizsákmányolás révén végbemenő felhalmozás. Ugyanis az áru- illetve piacgazdaság lényegéhez tartozik, hogy a termelők a termelőerők fejlesztésére való nyomásként érzékelik az értéktörvény (a termelékenység társadalmilag szükséges átlagos szintjeinek megfelelően végbemenő termelés) rájuk nehezedő nyomását. A piaci verseny túlélésének legbiztosabb módja ugyanis a munka terme­lékenységének folyamatos emelése, az, hogyha egy adott terméket minél rövidebb idő alatt állítanak elő. „A tőkének ezért benső törekvése és állandó tendenciája a munka termelőerejének fokozása, hogy az árut és az áru olcsóbbítása révén magát a munkást olcsóbbá tegye.” (Marx 1967 I, 300)

Ez pedig csakis szisztematikus kizsákmányolást jelenthet. Ugyanis a munka termelékenysége növelésének kulcsa a legfejlettebb termelőesz­közök alkalmazása, ez pedig hatalmas összegek beruházását követeli meg, amelyeket a termelőegységek profitjaiból (a többletértékből) kell kitermelni. Ebből pedig az következik, hogy a sikeres felhalmozás a tőkének az értéktöbblet – termelőeszközként a tőke formájában megje­lenő, meg nem fizetett többletmunka – maximalizálására való folyamatos törekvésén alapul. A felhalmozásra irányuló törekvés így nem más, mint törekvés a többletérték maximalizálására, amely azután új és hatéko­nyabb termelőeszközökké alakítható át: „Felhalmozni, felhalmozni! Ez a Szentírás! […] Tehát takarékoskodjatok, takarékoskodjatok, azaz változ­tassátok vissza az értéktöbblet, illetve a többlettermék lehető legnagyobb részét tőkévé!” (Marx 1967 I, 556)

A kapitalizmussal kapcsolatos egyik legsúlyosabb félreértés az az elképzelés, hogy ezek a tendenciák a termelőeszközök tulajdonosainak személyes motivációiból fakadnak. A valóság egészen más: a kizsák­mányolás révén végbemenő felhalmozásra való törekvés szervesen hozzátartozik az áruforma általánossá válásához. Az áruformán alapuló gazdaság, amelyben a gazdaság reprodukciója a piaci kritériumoknak (a társadalmilag szükséges munkaidőnek) megfelelően megy végbe, elkerülhetetlenül létrehozza az árutermelés összes alapvető viszonyait, függetlenül attól, hogy a tulajdon pontosan milyen formákat ölt. Mert a kapitalizmus létrejötte szempontjából a döntő nem a termelőeszközök tulajdonának specifikus formája, hanem a tőkeviszony, az a viszony, amelyben a közvetlen termelőkön a termelőeszközök, illetve a termelő­eszközök továbbfejlesztésének és bővítésének permanens szükséglete uralkodik. Marx ragaszkodik hozzá, hogy „a kapitalista uralma a munkás fölött nem más, mint a munka önállósult feltételeinek uralma a munkás fölött”. Nem a kapitalista az, aki ezeket a feltételeket megteremti, hanem a feltételek teremtik meg a kapitalistát: „a tőkésnek csak mint a tőke meg-személyesülésének van hatalma”. Ezt jelenti az, amikor Marx máshol azt írja, hogy „a tőke szükségképpen egyszersmind tőkés”, a kapitalizmus azoknak a társadalmi viszonyoknak a rendszerét jelenti, amelyek között a munkások a kizsákmányoló felhalmozás nyomásának vannak alávet­ve, a termelőegységeknek az árucsere viszonyai közötti fennmaradása érdekében. (Marx 1988, 133; Marx 1984 I, 390)⁶

Mi több, ezek a viszonyok létezhetnek még ott is, ahol látszólag nin­csenek kapitalisták. Keveset számít, hogy a munkások saját ellenőrzésük alatt álló kollektíváknak „adják el” munkaerejüket. Mindaddig, amíg ezek a vállalatok árutermeléssel foglalkoznak, mindaddig, amíg jövedelmüket a piaci bevételek hozzák létre, a bérmunka rendszere érvényben marad, hiszen a bérek összegét az árukért kapott piaci árak határozzák meg. És amíg a dolgozók arra kényszerülnek, hogy felhalmozzanak, azért, hogy elérjék a munkaidők társadalmilag átlagosan szükséges, a piacon meghatározódó szintjét, addig az, hogy milyen béreket kapnak, azon fog múlni, hogy milyen sikerrel folytatják az „önkizsákmányolás” különböző stratégiáit, azaz saját munkájukból olyan többletértéket halmozzanak fel, amely lehetővé teszi, hogy a cég piaci életképességét biztosító minőségű és mennyiségű termelőeszközt alkalmazzanak. Ez az oka annak, hogy még a piacra árukat termelő munkásszövetkezetek is elkerülhetetlenül hajlamosak a „saját maguk tőkései”-vé válni – a piaci verseny hajtja őket, hogy növekvő mennyiségű értéket halmozzanak fel -, azért, hogy új termelőeszközökbe ruházzák be, melyek a piaci küzdelemben a fenn­maradás esélyét nyújtják nekik. (Marx 1974 III, 419)

A „saját kapitalistájukként” működő munkások gondolata különösen hangozhat azok számára, akikbe beleivódott az a kép a tőkéről, hogy a tőke nem más, mint a beazonosítható magántulajdonosok és munkaadók összessége. De ha egyszer megértettük, hogy a tőke valójában az áru­forma – különösen a munkaerő vonatkozásában – általánossá válásában rejlő társadalmi viszony, akkor világos lesz, hogy teljesen másodlagos kérdés, pontosan milyen formában „személyesül meg”. A kulcskérdés az, hogy a termelők rákényszerülnek-e a kompetitív felhalmozásra, amely maga után vonja a holtmunka uralmát az élőmunka felett – s ez létezhet még egy, a munkások által irányított, piacra termelő cégnél is. A szocializmusért folyó harc tehát nem pusztán, és még csak nem is elsődlegesen a kapitalisták egy bizonyos csoportja elleni harc, bármilyen fontos legyen is ez, mint a harc kiindulópontja. Sokkal fontosabb ennél a tőkének magának – a bérmunka rendszerének, s alapvető dinamiká­jának – a legyőzése.

„[…] egyes szocialistáknak az a gondolata, hogy a tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem, teljességgel hibás. A tőke fogalmában tételezve van az, hogy a munka objektív feltételei – s ezek a saját termékei – a munkával szemben személyiségre tesznek szert, vagy ami ugyanaz, hogy egy a munkás számára idegen személyiség tulajdonaként vannak tételezve.” (Marx 1984 I, 390)⁷ A kapitalista viszonyok és a rendszerre jellemző szükségszerűségek tehát beépülnek az olyan gazdaságba, amelyet az árutermelés és a csere szabályoznak, amelyben minden egyes termelőegység folyamatos nyomás alatt van, hogy a munkaerő rovására növelje a termelékenység szintjét. Ezért nem elégséges a munkások számára az, ha ellenőrzésük alá vonják a munkahelyeiket. Bármilyen fontos legyen is a vállalati önigazgatás, nem szabadulhat ki a piac logikájából, ha a munkásosztály nem tudja létrehozni a gazdaság egészének demokratikus, tervezett kontrollját. A munkásoknak a terme­lőeszközökkel való újraegyesítése ezért többet jelent, mint munkásirá­nyítást a vállalat szintjén, mert megköveteli a társadalom gazdaságának önújratermelése fölötti folyamatos demokratikus irányítást is – különben a termelőeszközök továbbra is alá lesznek vetve az élőmunka rovására történő felhalmozás piac diktálta kényszerének. Ez pedig nem más, mint a munkások termelőeszközöktől való elválasztottságának egyik formája. Ennek az elválasztottságnak a meghaladása megköveteli, hogy újra egyesítsük az „összmunkást” – a munkásosztály egészét – a társadalom termelőeszközeivel. Ez pedig feltételezi a termelőegységek közötti, a piacgazdaságot jellemző gazdasági elkülönültség meghaladását. Más szavakkal: a munkások ellenőrzése a termelés fölött nem lehetséges ak­kor, ha a munkások egyes csoportjai továbbra is a piac révén kapcsolják össze a maguk munkáját és annak termékeit a többi munkáséval. Amíg a konkrét munka aktusai csak a piac révén kapcsolódnak össze, addig a társadalom termelőeszközei az öncélú felhalmozásra irányuló verseny kényszerének lesznek alávetve, és továbbra sem állnak a közvetlen termelők irányítása alatt – ami azt jelenti, hogy továbbra is a tőke egyik formáját alkotják.

A klasszikus marxizmus és a piaci szocializmus közötti vita tehát nem egy közös cél elérésének különböző eszközeiről szól. Ami kockán forog, az magának a gazdasági élet defetisizálásának a lehetősége, annak a lehetősége, hogy a „szabadon társult termelőket” egy olyan demokratikus folyamatban egyesítsük, amelynek révén ők maguk szabályoznák és terveznék meg az emberi munkaerő-ráfordításokat és a termelőeszkö­zök felhasználását, a szabadon kinyilvánított társadalmi szükségletek kielégítése céljából. Elvetni ezt a lehetőséget annyi, mint elfogadni az elidegenedett munka, a kizsákmányolás, és a kompetitív felhasználásra irányuló koordinálatlan és anarchikus törekvés elkerülhetetlenségét – azaz feladni bármi olyasminek a megvalósítását, ami még felismerhetően szocializmusnak számítana.

A munkásosztály politikai gazdaságtana

Bármilyen kényszerítő erejű legyen is az áruk, a pénz és a piac fenti elemzése, kivált egy nyilvánvaló kérdést: képes-e ez a kritika realizálni magát, képes-e az elméleti vizsgálódás helyett a gyakorlati politika terepére lépni? Más szavakkal: lehetséges-e kibontakoztatni egy, az áruk és a piac meghaladására irányuló értelmes politikai gyakorlatot? S képes lenne-e ez a gyakorlat olyan alapelveket körvonalazni, amelyek egy nem-piaci szocializmus gazdaságirányítását vezérelhetnék? Ezek a kérdések döntő jelentőségűek, ha figyelembe vesszük Marx jól ismert ellenséges beállítottságát az absztrakt spekulációval és az utópisztikus jövendölésekkel szemben.⁸ Marx szerint a társadalomkritikának csak akkor van értelme, ha valódi társadalmi mozgalmon alapszik. Ebből pedig az következik, hogy a szocializmus gazdaságtanáról szóló bármilyen ko­moly diszkussziónak a kapitalizmus elleni proletár osztályharc tényleges politikai gazdaságtanából kell kiindulnia.

A kommentátorok általában figyelmen kívül hagyják, hogy Marx – jelentős részben – éppen ezt kísérelte meg. A Nemzetközi Munkás­szövetség Alapító Üzenetében (1864. szeptember) „a munkásosztály politikai gazdaságtanának” két győzelmét írja le: a Tízórás Törvényt, amely bizonyos korlátokat szabott a munkanapnak, s a munkások által vezetett szövetkezeti gyárak létrehozását. (Marx 1964b, 8-9) Ezeknek a „győzelmeknek” a mibenléte kulcsunk lehet a munkásosztály politikai gazdaságtanának felfejtéséhez.

A tőke politikai gazdaságtanának lényege a munkaerő kizsákmányo­lása, a tőkének jutó értéktöbblet maximalizálása. De miközben a tőke a társadalmi gazdagságot a többletmunka maximalizálásának fogalmával határozza meg, a munkások számára „a vagyon a rendelkezésre álló idő, és semmi más”. A Tízórás Törvény, éppen úgy, mint a munkásosztály rá­következő több mint egy évszázados nemzetközi harcai, azt bizonyítják, hogy a munkások annak az időnek a korlátozására törekszenek, amely alatt a tőke diktátumainak vannak alávetve, azért, hogy időt nyerjenek sa­ját szabad önfejlődésük számára. Hiszen a munkások számára „a szabad idő, a rendelkezésre álló idő maga a gazdagság – részben a termékek élvezetére, részben a szabad tevékenységre, amelyet nem határoz meg, mint a munkát, egy külső cél kényszere”. (Marx 1976 III, 232)

Ebből az alapelvből folyik a szocialista gazdaság alapvető dinamikája, az a tendenciája, hogy nem a többletérték felhalmozása céljából fejleszti a termelőerőket, hanem azért, hogy csökkentse tagjainak társadalmilag szükséges összmunkaidejét. A szabadon társult termelők társadalma tehát a következő alapelvet szem előtt tartva fogja megszervezni a termelést:

„Az egyéniségek szabad fejlődése – és ezért nem a szükséges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redu­kálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén.” (Marx 1984 II, 169)

Ez az alapelv, amely a munkásoknak a munkanap lerövidítéséért folytatott harcaiban öltött testet, Marx szemében már megtalálta a neki megfelelő termelési formát: a szövetkezeti üzemet. A szövetkezetek – hangoztatta Marx – „megmutatták, hogy a nagy méretekben és a modern tudomány követelményeivel összhangban folyó termelés az uralkodó osztály létezése nélkül is elvégezhető”. Nem mintha Marx va­kon lelkesedett volna a kapitalizmuson belüli szövetkezeti termelésért. Éppen ellenkezőleg: felismerte, hogy mivel ezek a gyárak az árucsere atomizált rendszerén belül működnek, elkerülhetetlenül reprodukálni fogják „a fennálló rendszer valamennyi fogyatékosságát”, azzal, hogy arra kényszerítik a munkásokat, hogy „saját maguk tőkéseivé” váljanak, s alávessék magukat a munkájuk kizsákmányolására irányuló kompeti­tív nyomásnak. (Marx 1964b, 9; Marx 1974 III, 418-419) Azonban eme komoly hiányosságok ellenére a szövetkezeti termelés előrevetíti „a társult munkán” alapuló társadalmat, mi több, éppen a kapitalizmuson belül működő szövetkezeti munkahelyek hiányosságai mutatják meg, hogy a munkásoknak meg kell dönteniük a tőke uralmát. A kapitalizmus által a munkások szövetkezése elé állított korlátok rávilágítanak arra a tényre, hogy „Ahhoz, hogy a társadalmi termelést a szabad és szövet­kezett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé változtassuk, általános társadalmi változások szükségesek” amelyek „csakis úgy va­lósíthatók meg, ha a társadalom szervezett erői, azaz az államhatalom, a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelőkhöz kerülnek.” (Marx 1964a, 176, idézi Lebowitz 1992, 72)⁹ Márpedig, mint fentebb említettem, a munkásoknak a termelőeszközökkel való újraegyesítése sokkal többet involvál a munkásirányításnak a vállalat szintjén való intéz­ményesítésénél, mert egyszersmind megköveteli a társadalom gazdasági irányításának egész folyamata feletti demokratikus kontroll létrehozását. A munkásosztály politikai gazdaságtanának érvényesítéséért folytatott harc tehát nem más, mint küzdelem a gazdasági rendszer teljesen új alapelvek szerinti újjáépítéséért.

Önmagában a munkaidő csökkentése és a szövetkezeti gyárak nem összeegyeztethetetlenek a tőke uralmával. De olyan alapelveket jele­nítenek meg – a szabad, rendelkezésre álló idő maximalizálását, és a szövetkezeti termelést -, amelyek ellentétesek a kapitalizmus működési elveinek érvényesülésével. Ezenfelül az ezeken az elveken alapuló osz­tályharc világossá teszi az emberek számára: a tőke uralma és a mun­kásosztály politikai gazdaságtana összeegyeztethetetlenek egymással. Miközben a tőke politikai gazdaságtana megköveteli „a kínálat-kereslet elvének vak érvényesülését”, addig a munkásosztály alternatív politikai gazdaságtanának érvényesítéséért folytatott harc „a társadalmi előrelátás által szabályozott társadalmi termelés” irányába mutat. Ezenfelül a tőke szakadatlan erőfeszítései a munkásoknak a kapitalizmuson belül elért vívmányai felvizezésére, aláásására és visszagörgetésére, világossá teszik a munkások számára, hogy meg kell szerezniük a politikai hatal­mat. E nélkül a munkásosztály politikai gazdaságtana nem válhat egy új társadalom alapjává. (Marx 1964b, 10, 79-80)¹⁰

De mit ért Marx „a társadalmi előrelátás által irányított termelésen” alapuló társadalmon? A válasz részben abban áll, hogy Marx olyan társadalmat akar, amelyben a termelést „a szabadon társult emberek végzik […] saját tudatos és tervszerű irányításuk alatt”, vagyis a „sza­badon társult termelők” társadalmát. A „szabad társulás” fogalmában benne rejlik egy döntő jelentőségű politikai elképzelés, az, hogy a szo­cialista társadalom önkormányzó társadalom lesz, olyan társadalom, amelyben nincs szükség egy, az egyének fölött és velük szemben álló külső szervezetre (az államra). Mi több, Marxnak a kapitalista piaccal szembeni ellenséges beállítottsága szervesen összefügg az állam­mal szembeni ellenségességével: mindkét intézmény a társadalmi elidegenedés egyik aspektusát fejezi ki, amelynek viszonyai között az emberi lények nem képesek demokratikusan szabályozni és irányítani gazdasági és politikai ügyeiket, s ezért számukra kontrollálhatatlan intézmények és mechanizmusok uralják életüket. Ez a pontot érdemes aláhúznunk – mert Marx érvelésének része -, hogy a piac által uralt társadalom megköveteli az állam létezését. Az állam – mondja nekünk Marx a hegeli Jogfilozófia általa írt kritikájában – az elidegenedett élettevékenység kifejeződése. S korai írásaiban fő erőfeszítése arra irányult, hogy megmutassa: ahol az emberi lények nem irányítják sa­ját munkájukat, legalapvetőbb nembeli élettevékenységüket, ott nem lesznek képesek társadalmi és politikai interakcióik irányítására sem. Ahol egy elidegenedett mechanizmusra – a piacra – van szükség a gazdasági élet irányításához, ott szükség lesz egy elkülönült és elide­genült intézményre (vagy intézményrendszerre) ahhoz, hogy valamilyen rendet kényszerítsen az emberekre mint politikai közösségre. Ellentét­ben tehát némely piaci szocialisták felfogásával, a piac nem az állam alternatívája, hanem az egyik feltételezi a másikat.¹¹ Éppen ezért csak a gazdasági életnek a piacot transzcendáló forradalmi demokratizálása vezethet el az elidegenedett politikai hatalom felbomlásához. Az állam elleni harc szervesen összefügg a piac elleni harccal.

A társadalmi termelés tehát szükségessé teszi a demokratikus irá­nyítást. Láttuk, hogy megkívánja a „társadalmi előrelátást” is, ez pedig csakis gazdasági tervezést jelenthet. Marx például beszél egy olyan társadalomról, „ahol a termelők termelésüket előre elkészített terv szerint szabályozzák”, s azt vallja, hogy ennek a tervezési folyamatnak a legalapvetőbb jellemvonása a társadalmi összmunkaidő „tervszerű” elosztása lesz. (Marx 1974 III, 248; Marx 1967 I, 80) Az emberi mun­kának és termékei elosztásának tudatos megszervezése a társadalmi szervezet minőségileg magasabb rendű formájának ismertetőjegye. Ami Marx számára elsődleges, az nem valamilyen, a gazdasági élet összes jelenségeinek össztársadalmi irányítására szolgáló nagy adminisztratív terv, hanem a legfontosabb emberi élettevékenységnek – a munkának – a felszabadítása egy elidegenedett és még nem teljesen emberi létezési mód diktátumai alól.

A termelés társadalmi tervezése először, és mindenekelőtt a termelők bevonását jelenti annak a meghatározásába, hogy munkájuk hogyan járuljon hozzá a szabadon megállapított társadalmi szükségletek kielé­gítéséhez. Ez nem öntudatlan módon, a dolgok közötti kölcsönhatások révén dől el, hanem inkább maguk a termelők közötti tudatos interakciók révén megoldandó kérdés. Ezt jelenti az, amikor a társadalmi termelést irányító „társadalmi előrelátásról” beszélünk. Ebből az következik, hogy „az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve […]

Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket kicserélnie. Terméke nem csereérték.” Ezért „egy, a termelőeszközök köztulajdonán alapuló kollektív társadalomban” a termékek létrehozására fordított mun­ka „nem e termékek értékeként, egyik dologi tulajdonságaként jelenik meg, mivel akkor, a tőkés társadalommal ellentétben, az egyéni munkák már nem kerülőúton, hanem közvetlenül az összmunka alkotórészeiként léteznek”. (Marx 1984, 87; Marx 1969a, 17)

Ez elvezet bennünket a gazdasági kalkuláció problémájának küszö­béhez, ahhoz a kérdéshez, hogy milyen mutatókat kell majd használni a szocialista gazdasági tervezés irányításához. De mielőtt hozzáfognánk ennek a megtárgyalásához, fontos megválaszolnunk öt alapvető, tipikus ellenvetést, amellyel a marxista társadalmi perspektíva sokszor szembe­kerül. Ha ezeket megválaszoltuk, akkor eljutunk egy olyan pontra, ahol jobban meg tudjuk tárgyalni a gazdasági élet szocialista tervezése előtt álló valódi kihívásokat.¹²

Öt ellenvetés: egyének, szükségletek, bőség, terv és átmenet

A szocializmus marxi koncepciójával szembeni első ellenvetés, amelyet meg fogunk vizsgálni, a leggyengébb: az az állítás, hogy Marx szocializ­musa mindenfajta magánszféra megszüntetését képzeli el, az egyénnek a társadalomban való teljes feloldódását. Jean Cohen szerint Marx híres „társadalmi egyén” fogalma olyan egyén, aki meg van fosztva „minden partikularitástól”, még attól is, amit az egy meghatározott társadalmi osztályba tartozás jelent. „Mivel Marx sohasem tárgyalta meg a »privát« vagy »partikuláris« egyént, kivéve olyasvalamiként, amit meg kell, hogy szüntessen a kapitalizmus eltörlése, […] csak azt feltételezhetjük, hogy A tőkében elképzelt teljesen transzparens társadalmasult kommunista rendszerben az egyén többé nem fog létezni.” (Cohen 1982, 184) Ez meghökkentő állítás. Úgy tűnik, Cohennek nem számít, hogy „feltétele­zését” meghazudtolja a szövegek legfutólagosabb vizsgálata is. Vegyük észre például, hogy Marx nem egyszerűen a „társadalmi egyénekre”, hanem a „szabad társadalmi egyénekre” utal, s hogy a szocialista tár­sadalom alapvető ismertetőjegyeként kezeli „az egyéniségek szabad fejlődését”, vagy másképp megfogalmazva „az egyéniség teljes kibon­takozását”. Továbbá Marx minden erejével ragaszkodik ahhoz, hogy az idő „az a tér, amelyben az emberi fejlődés végbemegy”, ami képtelenség lenne, ha nem vesszük észre, hogy az egyes egyének azok, akik a társa­dalmi termelés kényszere alól felszabadult idejüket önfejlődésükre fogják felhasználni. (Marx 1984 I, 109; II, 169 [kiemelés – d. M.]; Marx 1974 III, 773; Marx 1964c, 132)¹³ De a szocializmus eme centrális céljának – az egyén szabad fejlődésének – van egy lényegi előfeltétele: a gazdasági életnek a kollektív és demokratikus irányítás alá vetése. A „szabad társadalmi egyén” kialakulása „az egyének egyetemes fejlődésére, s közösségi, társadalmi termelékenységük mint társadalmi képességük alárendelésére” kell, hogy alapozódjék. (Marx 1984 I, 75; lásd még: Marx 1974 III, 772-773)

Ez elvezet bennünket egy második, komolyabb ellenérvhez: ahhoz, hogy Marx egész diszkussziója a szükségletekre való termelésről alapvetően inkoherens. Ezt az állítást a legmeggyőzőbben Kate Soper fejtette ki On Human Needs c. munkájában. Soper felismeri, hogy meny­nyire meggyőző érvek alapján ragaszkodik Marx ahhoz, hogy az emberi szükségletek nem lefixáltak és előre meghatározottak, hanem nyitottak és történetiek. Ámde Soper határozottan állítja, hogy maga ez az állás­pont aláássa Marx kapitalizmus-kritikáját, amely szerint a kapitalizmus nem tudja kielégíteni az emberek többségének „igazi szükségleteit”. Végül is az „igazi szükségletek” nézőpontjából kiinduló kritika előfelté­telezi a rögzített, bizonyíthatóan létező emberi szükségleteket, amelyek mércéjének a kapitalizmus nem tud megfelelni, s ezen az alapon ítéljük el. Tehát feloldhatatlan feszültség van a Marxnál található „kognitív és normatív diskurzusok” között, a szükségletek történelmiként és nyitottként való fogalmi megragadása, s a kapitalizmuson „az igazi szükségletek” álláspontjáról gyakorolt kritikája között. Eme elméleti feszültség eredmé­nyeként Marx állítólag a politika „naturalizálásának” hibájába esik, visszatérve ahhoz a gondolathoz, hogy vannak beazonosítható természetes emberi szükségletek, amelyek kielégítése lenne a szocialista társadalom központi célja. (Soper 1981, 134, 91-92, 99, 108, 194)

Ennek az érvelésnek az egésze azon alapul, hogy Soper nem tudta megérteni Marx kritikai elméletének igazi alapjait. Hiszen Marx munkás­ságának egész fő vonulata, az, amiért elvetette a baloldali hegeliánusok és az utópista szocialisták absztrakt moralizálását, abból eredt, hogy elkötelezte magát az immanens társadalomkritika eszményének. Egy­szerűen megfogalmazva: Marx Hegelnek azt a híres kijelentését, hogy „a filozófia is: saját kora gondolatokban megragadva”, azzá a felfogássá formálta át, hogy a társadalom valóban mélyreható és átfogó kritikájának a társadalmi átalakulás irányába ható tényleges társadalmi-történelmi erőkre kell alapozódnia, elvetve az absztrakt spekulációt és az intellek­tuális csapongást. (Hegel 1971, 21 – kiemelés az eredetiben)¹⁴ A szoci­alista társadalmi átalakulás erőinek a kapitalista társadalmon belül kell kifejlődniük; egyébként a szocializmus egy teljesen absztrakt (és ezért irreális) utópia. S az ezeket az erőket alkotó emberi lények – a munkás­osztály – vonatkozásában ez csak azt jelentheti, hogy a munkások olyan szükségleteket fejlesztenek ki, amelyek kielégítése megköveteli a fenn­álló társadalmi rend megdöntését. Marxnak a kapitalizmuson gyakorolt kritikája alátámasztásához nincs szüksége a természetes szükségletek egy absztrakt és történetietlen elméletére; ez a kritika azon a tényen áll vagy bukik, hogy a munkások a maguk történelmileg létrejött, a jelenlegi rendszer (a tőkefelhalmozás) követelményeivel összeütköző szükségle­teiknek a kielégítésére törekszenek.¹⁵

Nyilvánvalónak tűnik, hogy bármilyen fontos lenne is a szükségletek egy teljes skálája, a legfontosabb ezek közül Marx számára az egyénnek az önfejlődésre irányuló szükséglete. Marx, amikor nagy vonalakban az emberi szabadság kifejlődésének fokozataival kategorizálja a tár­sadalmakat, három nagy szakaszt lát a gazdasági élet fejlődésében. Elsőként olyan társadalmi formákat, amelyekben a társadalom tagjait a közösséghez (gyakran hierarchikus és kizsákmányoló jellegű) személyes függőség köti. Másodszor azt a társadalmi formát, amelyben az emberek „felszabadulnak” az ilyen közösségi kötelékek uralma alól, s az árukon, árakon, és a pénzen alapuló csereviszonyok révén létrejövő elidegene­dett viszonyok között kifejlődik személyes „függetlenségük”, végül pedig ez utóbbi formán belül megtalálja a kibontakozó lehetőségét egy olyan új társadalmi formának, amelyben megvalósul az emberek „konkrét univerzalitása”, amelyben a közösség berendezkedése megteremti a kereteket az olyan emberi társuláshoz, ahol „minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele”. (Marx – Engels 1959, 460)

A kapitalizmus a másodikat alkotja e három fázis közül. Itt, ebben a társadalomban – írja Marx – „alakul ki első ízben az általános társadalmi anyagcsere-folyamatnak, az egyetemes kapcsolatoknak, a mindenoldalúan kifejlett szükségleteknek és képességeknek a rendszere”. Marx ragaszkodik hozzá, hogy ezeknek az „univerzális”, jóllehet csak absztrakt értelemben vett univerzális kapcsolatoknak, s „mindenoldalúan fejlett szükségleteknek és képességeknek” (amelyek persze teljesen nem bontakozhatnak ki) a kifejlődése nélkül nem lehetséges semmiféle valós alapja a kapitalizmussal szembeni szocialista kritikának: „ha nem találjuk meg a társadalomban, úgy, ahogy létezik, az osztálynélküli társadalom létrejöttéhez szükséges anyagi termelési feltételeket s az azoknak meg­felelő csereviszonyokat, akkor minden kísérlet a rendszer megdöntésére csakis Don Quijote-izmus lehet”. (Marx 1984 I, 75-76)

Marx álláspontja tehát nem feltételezi a „természettől adott” emberi szükségletek egy elméletét. Marx felfogása csupán annak az elméleti megragadását követeli meg, hogy 1. a kapitalizmus olyan szükségleteket (mindenekelőtt az egyéni önfejlődés szükségleteit) hoz létre, amelyeket szisztematikusan nem tud kielégíteni; 2. a tőkés társadalom e szükség­letek kielégítésére való képtelensége osztályharcokhoz vezet, amelyek során a munkásosztály oldalán kialakul a megfelelő hajtóerő a társada­lom átalakítására; 3. hogy a kapitalizmuson belül létrejövő termelőerők és egyetemes cserekapcsolatok kollektíven és demokratikusan irányíthatóak (ezt a lehetőséget már előrevetítik a munkások szövetkezetei).

Most eljutottunk a harmadik ellenvetéshez: ahhoz az elképzeléshez, amely szerint Marx leírása az egyének egyetemes és mindenoldalú fejlődéséről olyan viszonyokat feltételez, ahol a javak és szolgáltatások korlátlanul állnak rendelkezésre. Ezt az ellenvetést általában olyan módon fogalmazzák meg (különösen Alec Nove), ami arra mutat, hogy a kérdéses szerzőket teljesen bekebelezte a polgári közgazdaságtan. A közgazdaságtan főárama jellemző módon fogyasztóként, nem pedig termelőként gondolja el az egyént. Az árverezési aukció, nem pedig a ter­melés, a munkahely modelljéből indul ki. E premisszával megegyezően Nove azt képzeli, hogy Marxnak a bőség társadalmáról szóló fejtegetése a fogyasztási javak (s az előállításukhoz szükséges termelői javak) kor­látlan (s feltehetően végtelen) kínálatát feltételezi. Ez pedig, kifogásolja Nove, annyi, mint amolyan szellemi bűvészmutatvánnyal „eltüntetni” a közgazdaságtan központi kategóriáját – a szűkösséget. Marx tehát kézlegyintéssel oldja meg a közgazdaságtan problémáit – állítja Nove (1989, 15-16). Azonban eddigi diszkussziónk nyomán már nyilvánvaló kell legyen, hogy a bőségnek Marx számára radikálisan más jelentése van. Kiindulva abból a felfogásból, hogy az emberi lények termelők, Marx felismeri, hogy a javak és szolgáltatások kínálata emberi munkaerő ráfordításokat feltételez. Ezenfelül Marx úgy véli, hogy bármennyivel is jobbá teszik a munkafeltételeket, a munka mindig a „szükségszerűség birodalma” marad. Mi több, „a szabadság birodalma valójában csak ott kezdődik” – írja Marx -, „ahol a hasznosság és a külső szükségletek által meghatározott munka végződik; természeténél fogva túl van a vol­taképpeni anyagi termelés szféráján”. Ebből következően Marx számára a bőség nem egyszerűen az anyagi javak és szolgáltatások egy szolid és biztos szintjéről való gondoskodást jelenti, hanem maga után vonja a munkából kiszakított időt is, időt „az egyén szabad szellemi és társadalmi tevékenységére”. (Marx 1974, 772-773; Marx 1967, 492)

A bőség tehát azt jelenti, hogy a társadalom a tudomány és az emberi együttműködés hatalmának alkalmazása révén emeli a munka termelé­kenységét. Azt jelenti, hogy a társadalom lerövidíti a munkanapot (vagy munkahetet), hogy nagyobb mennyiségű szabadidőt hozzon létre a szük­séges munka szféráján kívül, s egyszersmind azt is kell, hogy jelentse, hogy radikálisan csökkentik a magánkeretek között végzett szükséges ön-újratermelési munka (gyermeknevelés, főzés, takarítás) mennyiségét is, azáltal, hogy e tevékenységek jelentős részét közösségi formában végzik el. Marx bőség-fogalma tehát szervesen összekapcsolódik az emberi szabadságról alkotott felfogásával. Megköveteli, hogy felismer­jük az egyének életének és idejének a végességét, s ezáltal létrejöjjön egy egyensúly az anyagi és kulturális javakra irányuló szükségletek és a „szabad szellemi és társadalmi tevékenységre” irányuló szükségle­tek között. Ezért, mint minden gazdaságban, itt is az idő elosztása a kulcskérdés. Nyilvánvalóan tehát minden posztkapitalista gazdaságnak két különböző szükségszerűség között kell egyensúlyoznia: egyfelől mindenki számára szolid és biztos életszínvonalat kell biztosítania, más­felől a dolgozó embereknek több időt a „szabad szellemi és társadalmi tevékenységekre”. Bizonyos, hogy e két törekvés között valódi feszültség van. A munkásállam valódi ismertetőjegye az lesz, hogy az állampol­gárok – munkástanácsok és lakóhelyi bizottságok révén – általánosan részt vesznek a tömegdemokrácia ama intézményesült döntéshozatali eljárásaiban, amelyek közvetíteni igyekeznek majd e különböző tár­sadalmi szükségletek között. De ahhoz, hogy ezeket a döntéshozatali eljárásokat olyan módon folytassák le a dolgozók, amely összhangban van a szabad egyéni önfejlődésre való törekvéssel, szükség van egy olyan társadalmi keretre, ahol:

„A társult termelők a természettel való emberi anyagcserét racionáli­san folytatják le a lehető legkevesebb energia kifejtésével, s az emberi természetnek leginkább megfelelő s ahhoz leginkább méltó feltételek között. Ámde ez mindig megmarad a szükségszerűség birodalmának. A szabadság igazi birodalma, az emberi képesség öncélként való kifejlesz­tésének birodalma ezen túl kezdődik, jóllehet csak a szükségszerűség birodalmának bázisán virágozhat ki. Lényegi előfeltétele a munkanap lerövidülése.” (Marx 1974, 772-773)¹⁶

Ez az az „értékelési probléma” amely fennmarad a posztkapitalista társadalomban is: az egyéni munkaidőnek az önfejlődés szükségleteivel összhangban való demokratikus és közösségi szabályozása. Amikor Marx azt írja, hogy „az idővel való gazdálkodás: végső soron minden gazdálkodás erre redukálódik”, akkor erre az emberi kritériumra gondol. Mint biológiai lények, az emberek meg kell termeljék a megélhetés esz­közeit, s azokat a termelőeszközöket, amelyek ezt lehetővé teszik. Ez a materialista történelemfelfogás alapelve. De egy olyan társadalomban, amely termelőerőit addig a pontig fejlesztette, ahol az emberek életéből száműzni lehet a biológiai létezést fenyegető szűkösséget, mi több, fenn lehet tartani a kulturális önkifejezés és interakciók egy magas szintjét, s amelyben a munka kizsákmányolása megszűnt, „az idővel való gazdálko­dás, együtt a munkaidőnek a különböző termelési ágak közötti tervszerű elosztásával, megmarad az elsődleges gazdasági törvénynek”. Ahelyett a még nem társadalmasult berendezkedés helyett, ahol az emberek előbb dolgoznak, s csak utólag, a pénz és a piac közvetítése révén tudják meg: termelőtevékenységük megfelel-e a társadalmi szükségleteknek, a szocialista gazdaság egy olyan demokratikus döntéshozatali folyamaton alapul, amely megteremti annak keretfeltételeit, hogy ez az összehango­lás a tudatos emberi tevékenység révén menjen végbe.

Ebben a helyzetben „az egyén munkája kezdettől fogva társadalmasult munka”. Az egyénnek „nincs különös terméke, amelyet kicserélhetne. Terméke nem csereérték.” Mindazonáltal ez nem szüntet meg minden gazdálkodási problémát: „közösségi termelést feltételezve az időmegha­tározás természetesen lényeges marad”. (Marx 1984 I, 76)¹⁷ Azonban ez a társadalom ezt a problémát kiemeli az áruk és a pénz eldologiasodott világából, s a társult egyének demokratikus döntéseinek rendeli alá.

Ez elvezet bennünket a negyedik ellenvetéshez, ahhoz az állításhoz, hogy a tervezés marxi koncepciója valamiféle mindentudást feltételez a közvetlen termelők részéről – ez a tétel centrális helyet tölt be Nove ér­velésében, s visszhangozza Blackburn is. Ámde Marx álláspontja az volt, hogy a tévedés bizonyos mértéke elkerülhetetlen, éppúgy, mint az anyagi és társadalmi-gazdasági feltételekben bekövetkező véletlenszerű és nem várt változások. Ebből kifolyólag Marx azt sugallta, hogy az uralkodó tendencia a szocialista gazdaságban az „állandó relatív túltermelés” kell, hogy legyen. Csak ezen a módon védheti meg a társadalom polgárait a hiányok lehetőségével szemben. Ezért beszélt Marx a „többlettermék” betervezett létrehozásáról, „biztosítási- és tartalékalap formájában”, hogy a társadalom kivédhesse az elégtelen termelést és a hiányt. Mi több, a betervezett túltermelés Marx szerint (1968, 426) „egyenértékű a társadalom kontrolljával saját reprodukciójának tárgyi eszközei felett”, hiszen azt jelenti, hogy az emberi lények tudatosan termelnek azért, hogy elkerüljék az emberi életre legártalmasabb állapotot – az elégtelen termelést és a szűkösséget.

Elvileg nincs semmi különösebb nehézség a betervezett túltermeléssel. A termelési és fogyasztási javak zöme nem romlandó, egy (mondjuk 5 százalékos) betervezett túltermelés nem jelent megoldhatatlan technikai vagy logisztikai problémát. Ami itt a valódi kérdés, az nem a minden­tudás, hanem a demokrácia. Amit a szocialista tervezés kritikusainak bizonyítaniuk kellene, az az: miért ne lehetne a munkások választott delegátusait és a lakóhelyi bizottságokat bevonni egy olyan nemzetgaz­dasági keretterv megalkotásába, amely a demokratikusan megállapított társadalmi prioritások skálájából kiindulva határozná meg például az élelmezésre, a lakásokra, egészségügyre, az oktatásra és gyermek­gondozási lehetőségekre, a ruházkodásra, könyvtárakra, szállításra, az elektromosságra, valamint a kulturális és rekreációs javakra fordítandó erőforrásokat. Bizonyos persze, hogy ez részletes információkat igényel a termelés technikai együtthatóiról, a termelési javakat előállító iparágakba beruházott erőforrásokról, az egyes terveknek megfelelő társadalmilag szükséges munkaidő-ráfordítások mértékéről, a különböző alternatívák különböző környezeti hatásairól, arról hogy mennyit kell feláldoznunk más javakból, ha bizonyos javakból többet, vagy kevesebbet termelünk, és így tovább. S mindez kétségkívül megköveteli, hogy jelentős mennyiségű olyan „szakértői” információ álljon a tervezők rendelkezésére, amely nem magától értetődően elérhető mindenki számára. De miért ne lehetne az ilyen információk gyűjtéséért és szolgáltatásáért felelős szerveket de­mokratikus irányítás alá helyezni? S miért ne lehetne a számítógépesített leltárellenőrzési és „just-in-time” szállítási rendszereket a demokratikus tervezés feladataira alkalmazni? Annyira leküzdhetetlenek a problémák ezen a ponton, hogy jobban tesszük, ha megragadunk az áraknál és a pénznél, a kizsákmányolásnál és a válságoknál?

Nove válasza egyszerű erre a kérdésre: a piac, az árak és a pénz egyedüli alternatívája egy a társadalmon uralkodó, sztálinista bürokrácia. De ez egy olyan állítás, amely végső soron csak arra támaszkodhat, hogy az emberek állítólag természettől fogva lusták és önérdekűek (a szó szűkebb, aszociális, a polgári közgazdaságtanban használt értelmében).

Tehát, mivel a demokratikus tervezés nem lehetséges, a legtöbb, amit remélhetünk a kompetitív piacokon hozott személyes döntések révén megvalósuló fogyasztói szuverenitás „demokráciája”. (Nove 1989, 19, 215, 229, 233, 225) Mint a piaci szocializmus legtöbb változatánál, ahová e fejtegetések kilyukadnak, az a piac plusz az állam fennmaradása, egy olyan államé, amely feltűnően hasonlít a kapitalista társadalom bürok­ratikus gépezetére. Tehát marad nekünk egy olyan perspektíva, ahol az „árutermelést és a piacokat” úgy festik le, mint egyedüli alternatívát a bü­rokratikus állami zsarnoksággal szemben – más szavakkal az az állítás, hogy semmilyen elérhető társadalmi forma sem kedvezőbb a szabadság ügyére, mint a piacgazdaság. Nem csoda, hogy Nove könyve végén úgy érzi, hogy fel kell tennie a kérdést: „vajon szocializmus-e ez”? Ez a kérdés válasz után kiált – s nemleges választ kell adnunk rá.

Ez végül elvezet bennünket a legszubtilisabb ellenvetéshez Marx álláspontjával szemben: ahhoz, hogy az alternatív gazdasági rendről adott vázlata „eltünteti” azokat a valós problémákat, amelyeket egy tény­legesen létező társadalomnak meg kell oldania egy még felismerhetően kapitalista társadalomból a megvalósítható szocializmusba való átmenet során. Marx, mondják nekünk, keveset mond, már ha egyáltalán valamit, a szocialista gazdaság égető problémáiról -, arról, milyen utat kell vá­lasztania egy, a szocializmus felé elinduló társadalomnak. Még ha Marx szocialista ideálja védhető is – bár Nove szerint nem az -, akkor sem releváns a ma előttünk álló kérdésekkel kapcsolatban.

Igaz, hogy Marx mint elitista szellemi játékot, elvetette a jövő társadal­mára vonatkozó tervezgetést, de nem ellenezte az olyan átfogó elvek felvázolását, amelyeket a kapitalista társadalom fejlődési tendenciáiból és a munkások osztályharcának trendjeiből vezetünk le.¹⁸ így például A gothai program kritikájában expliciten megvitatja „egy olyan kommunista társadalom” problémáját, amely „még nem a saját bázisán fejlődött ki, hanem, éppen ellenkezőleg, most alakult ki a kapitalista társadalomból, s ezért minden aspektusában, gazdasági, erkölcsi és szellemi szempontból annak a régi társadalomnak jegyeit hordja magán, amelynek méhéből született”.

Itt még nem lehet – mutatja ki Marx – a gazdasági életet a „min­denkinek szükségletei szerint” elve alapján megszervezni. Ez az elv a gazdasági és kulturális fejlődés olyan szintjét előfeltételezi, amelyet a társadalom ekkor még nem fog elérni. Először tehát az elosztást a „mindenkinek képességei szerint” elv fogja megszabni, azaz mindenki annak arányában vételezhet a társadalom vagyonának készleteiből, amennyivel egyénileg hozzájárult a termeléshez. Ez, mondja Marx egy „utalvány” alapján fog végbemenni, amely minden egyént feljogosít arra, hogy annak arányában vételezzen „a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből”, amennyivel hozzájárult ahhoz. Ez, persze, ugyanazt az alapelvet involválja, amely a kapitalista társadalomban „az áruk cseréjét szabályozza” – cserét a munkaidő alapján. Ámde, ragaszkodik hozzá Marx, „itt a csere formája és tartalma megváltozik, hiszen a megváltozott feltételek között senki sem adhat mást, mint munkáját, s ezért semmi sem kerülhet az egyének tulajdonába, az egyéni fogyasztási eszközökön kí­vül”. Tehát átmeneti berendezkedéssel van dolgunk, amely még mindig „a polgári korlátozottság bélyegét viseli magán”; mivel az egyének különbö­ző vonatkozásokban (életkor, fizikai erő, képzettség stb.) egyenlőtlenek, ezért a munka szerinti elosztás „az egyenlőtlenség joga”. Ami megelőzi azt, hogy ez a strukturális egyenlőtlenségek és kizsákmányolás alapjává váljon az az állam politikai formája, a munkások tömegdemokráciája és a termelőeszközök társadalmi tulajdona. Ez utóbbiak nem vethetők alá a piaci verseny, az egyéni tulajdonlás, vagy a profitabilitás kritériumainak, különben a polgári jogból újra létrejönnének a polgári termelési viszonyok is… (Marx 1969a, 18)

Mi a helyzet hát Marxnak a munkautalványokkal kapcsolatos disz­kussziójával? Vajon nem annak a puszta elismerése ez, hogy egy ilyen átmeneti társadalmat még mindig a pénz fog szabályozni? Ezen a ponton a mai, a piaci szocializmusról folyó vita sok résztvevőjénél alapvető fo­galomzavarral találkozunk. Azok az utalványok, amelyek egyszerűen az elvégzett munkaórák összegét reprezentálják, nem jelentenek „pénzt” a szó semmilyen felismerhetően kapitalista értelmében. A pénz, mint fen­tebb kifejtettük, az a mechanizmus, amely meghatározza és méri a még nem-társadalmasult kontextusban elvégzett elidegenedett munka értékét; a pénz az a „dolog”, amely a konkrét munkákat absztrakt munkákká ala­kítja át. Ahol a munka közösségi jellegű, s elosztása előre meghatározott, egy utalvány vagy nyugta nem pénz, nem az a mechanizmus, amely az egyéni munka társadalmi jellegét érvényessé teszi, sem nem alakítja át az előbbit az utóbbivá. Jóllehet az ilyen utalványok csereeszközöket je­lentenek, nem ezek informálják a termelőket magánmunkájuk társadalmi értékéről. A munkautalványok egyszerűen csak megteremtik annak a lehetőségét, hogy adott munkaráfordításokat az emberek kicserélhes­senek a közös munka által létrehozott összes termékek készletének egy részére. De ez nem árucsere, mert a munka „értéke”, a társadalmi gazdagságban való részesedésre való jogosultsága a termelés előtt jön létre. Következésképpen „a termelés társadalmi jellege a terméket kez­dettől fogva közösségi, általános termékké teszi”. Kidolgozva egy ilyen termelési rendszert, Marx (1984 I, 86) a következő módon állítja szembe ezt az árutermeléssel:

„A csereérték bázisán nyugvó termelésben a munka csak a csere révén tételeződik általános munkaként. De ezen az alapzaton, (a közösségi gazdálkodás alapzatán) a csere előtt tételeződik ilyenként; azaz a ter­mékek cseréje semmi esetre sem lesz az a közeg, amelynek révén az egyénnek az általános termelésben való részesedése közvetítődik.”

A munkautalványok szerepe az, hogy lehetővé tegyék az egyéni és társadalmi munka közötti közvetítés végbemenését. De ez a közvetítés nem az egyéni munka társadalmi értékének megalapozója, hiszen ez kezdettől fogva adott, hanem pusztán a munka munkára való kicserélé­sének eszköze. Tehát amit Marx mond (1967, 95. 1. lábjegyzet) Owen „munkapénz”-éről az vonatkozik az ő munkautalványaira is: „ugyanúgy nem pénz többé, mint a színházjegy”. Mindazonáltal a munkautalványok révén való társadalmi elosztás pusztán átmeneti forma, olyan, „amely még mindig a polgári korlátozottság bélyegét viseli magán”. Hogy halhat el ez a fajta elosztás?

A kérdés lényege itt az, hogy az átmeneti gazdaságban folyamatosan növekszik a társadalmasult fogyasztási szektor, ezt a szektort pedig már a szükséglet, nem a képesség szabályozza. Abban a mértékben, aho­gyan a lakás, az alapvető élelmiszerek, a ruházkodás, az egészségügy, az oktatás, a gyermekgondozás, az elektromosság, a víz, a betegápolás, a szállítás, valamint a kulturális és rekreációs tevékenységekhez való hozzáférés garantált szociális jogokká válnak, a „burzsoá jog” területe összehúzódik. A fejlett kapitalizmusban már hosszú ideje léteznek – jólle­het a tőkefelhalmozás által eltorzított és annak alárendelt formában – az egészségügy, az oktatás és hasonló szolgáltatások társadalmasítására irányuló tendenciák, részben a munkásosztály nyomása, részben pedig a tőkének a munkaerő fizikai és kulturális reprodukálására való szük­séglete miatt. Egy, a kizsákmányolás dinamikájától megszabadult, és a felhalmozás kényszerétől mentessé vált gazdaságban a garantált társa­dalmi fogyasztásnak ez a szférája fokozatosan kiterjeszkedik az életnek a csere által szabályozott részére is. Az anyagi és kulturális értelemben vett megélhetés egyre kevésbé fog a munkautalványokat, vagy bármilyen hasonló pénz-pótlékot igénylő tranzakcióktól függeni.

A garantált fogyasztási szektor tehát az egyik oldala a munkaerő áru­jelleg alóli felszabadulásának. A megélhetés, az emberi élet különböző örömei és a kulturális önfejlődés egyre kevésbé fognak az elvégzett egyéni munkamennyiség által megszabott egyéni vásárlástól függeni (habár az egészséges felnőttekkel szemben mindig érvényben marad az a követelmény, hogy részt vegyenek a társadalom munkájában). Mi több, a termelőerők fejlődésével s a műveltségi szint emelkedésével a társadalmilag garantált fogyasztás szisztematikusan bővülni fog. A társadalmi gazdagság elosztását az egyéni szükségleteken alapuló szociális jogok fogják szabályozni. így a piacon át megvalósuló egyéni fogyasztás szférája – amelyen belül sok árat, mint lentebb megtárgya­lom, szintén szabályozni lehet majd társadalmi kritériumoknak megfe­lelően – arányaiban, még ha talán abszolút értelemben nem is, össze fog zsugorodni. Ezeknek a piacoknak, miközben kiegészítő szerepet töltenek be az olyan egyéni, személyes szükségletek vonatkozásában, amelyeket a legjobban a társadalmasult fogyasztási szektoron kívül lehet kielégíteni, marginális, még ha nem is jelentéktelen szerepük lesz a társadalomban, mivel a társadalmasult szektor bővülése a piac és az áruviszonyok felszámolásának, a pénz háttérbeszorításának a logikáját követi.

Az általam tárgyalt gazdasági modell nem kell, hogy központilag meg­szabja az egyének fogyasztását. Például miért ne lehetne egy társadalmi­lag garantált fogyasztási csomag úgy megalkotva, hogy gondoskodjék az egyéni preferenciák kielégítéséről, oly módon, hogy megenged különböző fogyasztási menüket, egy sor lehetséges „behelyettesítéssel” – például lehetőséget adva arra, hogy aki az átlagosnál jobb lakást szeretne a társadalomtól, az csökkenthesse igényeit más területeken, vagy hogy az utazási utalványokat (légi, vasúti és gépkocsi-használati kuponokat) „ki lehessen cserélni” különösen jó ruházkodásra, vagy zeneszerszámokra, vagy megengedve az embereknek, hogy több társadalmilag szükséges munkát végezzenek (s ezzel feláldozzák az önfejlődésre fordítható idejük egy részét) azért, hogy többet vásárolhassanak a fogyasztási cikkekből. Ezenfelül a fogyasztási szerkezet rugalmasságát biztosíthatja az is, ha a különböző javakat, utalványokat, vagy kuponokat személyesen cseré­lik ki egymás között az egyének (például utazási jegyeket elcserélnek kulturális eseményekre szóló belépőkkel). Az ilyen egyéni tranzakciók természetesen nem árucserék (hanem puszta használati értékek cseréi) s még ha az emberek szabályos piaci árakon is cserélnek, akkor sem involválják azt, ami a tőkés piacgazdaság lényege: hogy az egyének önreprodukcióját egy, az absztrakt munkát reprezentáló fizetőeszköz szabályozza.

A gazdasági kalkuláció kérdése

Ezen a ponton érvelésemet kritikusaim azzal fogják támadni, hogy amo­lyan „fundamentalista” módon nem akarok megbirkózni a gazdasági kalkuláció problémájával, amely pedig létezni fog a szocializmusban (vagy a szocializmusba való átmenet társadalmában). Robin Blackburn (1991, 31-55) különösen egyértelműen úgy véli, hogy a marxisták nem tudtak megfelelő választ adni Ludwig von Mises és Friedrich von Hayek érveire, akik szerint a racionális gazdasági döntéshozatal lehetetlen a termelőeszközök magántulajdonán és a profitorientált beruházásokon alapuló valódi kompetitív piacok által nyújtott árjelzések nélkül.

Amikor elvetjük a Mises-Hayek féle nézőpontot a kalkuláció kérdé­sében, akkor ez nem egyszerűen kitérés a nehézségek elől. Inkább azt jelenti, hogy bevallottan szembefordulunk a gazdasági élet telje­sen fetisisztikus módon való elképzelésével. Ugyanis, mint Joseph Schumpeter kimutatta, az osztrák iskola antiszocialista közgazdászai egy „Robinson Crusoe-gazdaság modelljéből” indulnak ki, amelyben az atomizált, önérdek vezérelte egyének választásai szabják meg egymástól elszigetelten elvégzett munkáik termékeinek cseréjét. Ezen túlmenően a legabszurdabb végletekig viszik ennek a modellnek a szubjektivizmusát és individualizmusát. Kitartanak amellett, hogy az egész gazdasági életet a fogyasztók szükségletei hajtják előre, ily módon kényelmesen ignorálják a munka szerepét a gazdasági életben. Miután eldologiasították úgy az egyént, mint fogyasztói státusát, ezután egyszerűen összezavarják a gazdasági élet egészét a piaci cserével. Élni annyi, mint cserélni. Eb­ből, Mises és Hayek egy modern követőjének szavaival, az következik, hogy „a gazdaságelmélet magja a piacok elmélete”. (Schumpeter 1954, 986-987, idézi Kirzner 1992, 201)

Ezzel az érveléssel kapcsolatban két alapvető dolgot kell megállapíta­nunk a piacok természetét illetően.

Először is, a legtöbb, amit a piacok elvégezhetnek, az, hogy infor­mációkat nyújtanak az embereknek egy sor, számukra mint elszigetelt egyének számára elérhető privát jellegű gazdasági választásról. A piacok nem képesek semmiféle értelmes információt nyújtani a magánjelle­gű gazdasági tranzakciók társadalmi hatásairól. Ámde, amint a jóléti közgazdaságtan területén született jelentős mennyiségű szakirodalom kimutatta, gyakorlatilag az összes állítólag magánjellegű gazdasági ak­tusnak vannak ilyen közösségi kihatásai, a modern közgazdaság nyelvét használva „externalitásai”.

Tehát bármit is mondjanak a piacoknak az egyéni döntéshozatalra vonatkozó információk nyújtására való képességéről – s ezt is nagy­mértékben túlértékelik -, a piacok biztosan nem alkalmasak a gazdasági döntések egyéneken túlmutató következményeinek kikalkulálására, s ilyenformán a piacok alkalmazása negatívan érinti a társadalmi dön­téshozatal lehetőségeit. A gazdasági cselekvés társadalmi hatásainak kikalkulálása olyan információkat igényel, amelyeket a piacok nem nyújtanak és nem is nyújthatnak. Nem csak atomizált egyéneket fel­tételeznek a piacok, hanem azáltal, hogy megfosztják az egyéneket a döntéseik társadalmi kihatásaival kapcsolatos információktól, s csak a magánjellegű, nem-társadalmi kritériumok szerint meghozott döntéseket jutalmazzák, a társadalomban állandósítják az atomizáltságot. Amellett, mivel társadalmi kihatásaik ellenőrizhetetlenek, a piacok működése a társadalmi hatékonyság szempontjából rendkívüli negatívumokkal jár. Ezért nem túlzás, amikor a Quiet Revolution in Welfare Economics szerzői azt írják, hogy:

„A piacok elterelik és akadályozzák a lényeges információk terjedését, előmozdítják az antiszociális ösztönző tényezők működését az emberek­ben a más, ugyanolyan erős motivációk rovására, amelyek nem járnának szükségképpen együtt társadalmilag destruktív következményekkel, s egyre alacsonyabb társadalmi hatékonyságú forrásallokációs döntések­hez vezetnek […] Összefoglalóan […] a piacok – függetlenül attól, hogy a magán- vagy a köztulajdonú vállalatokkal kombinálódnak – az egyre erő­södő individualizmust mozdítják elő a társadalomban, ami bizonyíthatóan nem-optimális következményekkel jár.” (Hahnel – Albert 1990, 218)

Érdemes azt is megemlítenünk ebben a vonatkozásban, hogy a szak­irodalomban komoly kutatások meggyőző érvekkel igazolták, hogy a piac által kialakított vállalati hierarchiák az egyes termelőegységeken belül is alacsony hatékonysághoz vezetnek. (Leibenstein 1978a; Leibenstein 1978b, 12. fej.)

Ez elvezet bennünket a második általános igazsághoz, amelyet a piaccal kapcsolatban le kell szögeznünk: a piaci információ arra sem alkalmas, hogy racionális kritériumokat nyújtson a beruházásokhoz. Az osztrák és a neo-osztrák közgazdaságtan képtelen volt megalkotni a tőke­hatékonyság és a beruházás egy értelmes elméletét – ezt a hiányosságot csak gyengén leplezi a „bizonytalanságról”, a „vállalkozói képességről”, és az „innovációról” szóló retorika. A piacok nem nyújtanak racionális kritériumot, amely iránymutatást adna az utak, csatornák, acélművek, távközlési hálózatok, iskolák, parkok, ruhagyárak, gyermekgondozási központok, kórházak, pékségek vagy vízierőművek építéséhez.

Amint egy közgazdász írja, „egyetlen egyéni vállalkozó sem […] tudja egyedül a piaci adatok alapján felbecsülni a beruházások termelékeny­ségét, mielőtt a többi vállalkozó beruházási tervei kialakulnának. Hogyan mondhatnák meg, hogy vajon milyen lesz a beruházás jövedelmezősége egy meghatározott városban ha nem tudják: fel fog-e épülni az új vasút­vonal vagy sem? Itt ahhoz hasonló bizonytalansággal van dolgunk, mint a külső hatásoknál a termelés esetében.” (Baumol 1965, 131-132)

Az ilyen beruházási döntések a kollektív szükségletek hosszú távú felmérését követelik meg. Ámde az árakkal kapcsolatban pontosan az a lényeg, hogy a jelenlegi gazdasági adatokat tükrözik. A beruházások elkerülhetetlenül megváltoztatják az idők során ezeket az adatokat azzal, hogy új jövedelmeket teremtenek, megváltoztatják a termelés technikai feltételeit, megváltoztatják a fogyasztói preferenciákat (új javakat nyújt­va) és így tovább. Minél hosszabb időhorizontban gondolkodunk, annál nyilvánvalóbbá válik ez a probléma. Hogyan szabályozná a piac a köz­javakkal kapcsolatos döntéseket, amelyeket – legalábbis nagyrészt – a következő nemzedék fog használni?

Ha egyszer kilépünk a Robinson Crusoe-gazdaság Akcióinak világából, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a piacok teljesen képtelenek fogódzókat nyújtani a nagyszámú ember jóllétét érintő gazdasági döntésekhez, akár hosszú időhorizontokat, akár a közjavakkal – amilyenek a kórházak vagy a parkok – kapcsolatos választásokat involválnak ezek. Ezért helyesen állapítja meg egy közgazdász, hogy a piacok elmélete „nem nyújt kielé­gítő »kompetitív megoldást« az időhorizontok, a termelőeszközök végső elhasználódása, vagy általában a beruházás problémáira”. A neo-osztrák közgazdászok valójában elismerik ezt a tényt, amikor elvetik az általános egyensúlyelmélet modelljeinek fiktív világát. A beruházási döntések, pon­tosan azért, mert egy olyan világban, amelyet az árjelzések irányítanak, mindig az ismeretlenbe tett lépést jelentenek, nagymérvű instabilitást teremtenek. Egy szabályok nélkül működő gazdaságban számos beru­házás kudarcot fog vallani, némelyik kimenetele bizonytalan lesz, mások túl sikeresek (ezért inflációgerjesztőek). Ebből az következik, hogy a beruházás egy piac vezérelte rendszerben mindig egyensúlyhiányt fog létrehozni, nem pedig a neoklasszikus közgazdaságtan önkorrigáló egyensúlyát.¹⁹

De ha a piac nem nyújt a szocialista gazdaságirányításhoz szükséges információkat – mi több, olyan mechanizmusok jellemzik működését, amelyek kifejezetten akadályozzák az információáramlást -, akkor milyen mechanizmusokkal és eljárásokkal szabályozhatja magát egy szocialista gazdaság? Válaszként erre a kérdésre több általános szempontot is megadhatunk.

Először is a kulcsváltozók, amelyeket a gazdaság kereteinek megha­tározásában fel kell használnunk a fogyasztás társadalmi struktúrájának szerkezete s a beruházások üteme, iránya. A fogyasztás struktúrája határozza meg, hogy milyen prioritások szerint elégítsük ki a szükség­letek teljes skáláját, s így a termelési erőforrások elosztását az étel, ruházkodás, szállítási és kommunikációs eszközök, lakás, egészségügyi ellátás, oktatás és további szükségletek között. A beruházások struktúrája hasonlóképpen prioritásokat határoz meg – hosszabb időtartamokra. Ugyanakkor a beruházások rátája „meghatározza azt, amit a jólét időbeni elosztásának nevezhetünk”: azt, hogy a jelenlegi össztermék mekkora hányadát kell az itt és most létező szükségletekre, s mennyit a jövőbeliek­re fordítani. (Graaff , 1963, 99) A társadalmi terméknek a fogyasztás és a beruházás közötti megoszlása tehát a jelenlegi és a jövőbeli szükségletek közötti társadalmi választásokat tükrözi.

A kapitalizmus ezeket a kérdéseket a profitabilitás kritériuma szerint oldja meg. A fogyasztás szerkezetét a kapitalistáknak az olyan javak megtermelésére vonatkozó döntései határozzák meg, amelyek a jö­vedelem jelenlegi megoszlása mellett várhatóan a legnagyobb profitot hozzák. Hasonlóképpen a beruházások szerkezetét és rátáját a tőké­nek a különböző beruházási projektek lehetséges profitjára vonatkozó becslései határozzák meg. Mindkét esetben az ezekre a kérdésekre vonatkozó demokratikus társadalmi vita vagy a közvélemény kialakult ítélete irreleváns. Ezek magánjellegű döntések, amelyek a tulajdonjogok alapján meghatározzák, mi történjék a tőkékkel, függetlenül attól, hogyan érinti ez a többség jólétét.

A szocializmus politikai gazdaságtanának alapvető része az, hogy a szocializmus demokratikus kontroll alá kívánja vetni a fogyasztás alapszerkezetét, valamint a beruházások rátáját és struktúráját. Eh­hez hozzátartozik annak a felismerése, hogy ezek lényegüknél fogva társadalmi folyamatok, s ebből a megfelelő következtetések levonása, továbbá az is, hogy a gazdaságban a makroökonómiai döntések lesznek az elsődlegesek. Ebből adódik, hogy el kell vetni a piaci közgazdaság­tan metodológiai individualizmusát, misztifikáló jellegét, s azt, hogy a makro­ökonómiai döntéseket az egyéni, magánjellegű döntések puszta aggregátumaként fogja fel.

Azáltal, hogy a makrogazdaságot az egyéni, mikro szintű döntések puszta végösszegeként kezeli, a piacok elmélete tulajdonképpen azt állítja, hogy „ha a környezetet lerombolják, ha a lakhatás és az egész­ségügyi ellátás elégtelen, miközben bőségesen kaphatóak a dezodorok és a hajlakkok, vagy ha a termékek nem biztonságosak, akkor ez azért van, mert az emberek »így akarják«„. (Gregory 1989, 39) Marx piacgaz­daságon gyakorolt kritikájának egyik fő eredménye, hogy megmutatta az e mögött rejlő gondolkodási hibát: a szubjektum és az objektum, a célok és az eszközök viszonyának a megfordítását. Szemben azzal a felfogással, hogy az árutermelési, piaci mechanizmusok tisztán technikai jellegűek, és bármilyen tetszőleges értékpreferenciáknak alá­rendelhetőek, Marx bebizonyította, hogy a piaci gazdaságszabályozás (amely az értéktörvény működésében nyilvánul meg), természetesként kezeli azokat a viszonyokat, amelyek valójában keresztül-kasul társadalmi viszonyok és folyamatok: a munkaerő áruvá válását, a használati ér­téknek a csereérték, a szükségleteknek a profit és a fogyasztásnak a felhalmozás alá rendelését.

A marxizmus, amikor bizonyítja, hogy a piaci gazdaságszabályozás lényege az emberi szükségletek alárendelése az eldologiasodott, au­tomatikusan érvényesülő gazdasági törvényszerűségeknek, ezzel egy­szersmind a gazdasági élet társadalmasítása és piac alóli felszabadítása mellett foglal állást. Ez nem más, mint ugyanannak az érmének a két oldala. Szocializálni a makro­ökonómiai döntéseket – valódi demokratikus és közösségi ellenőrzésnek vetni alá őket – annyi, mint szűkebbre szabni a piac területét, érvényesíteni a többség jogát arra, hogy irányítsa azokat a folyamatokat, amelyek eddig uralkodtak az életén.

Az első alapelvhez, a makro­ökonómiai döntéshozatal társadalmasítá­sához szorosan kapcsolódik egy másik: a létfenntartás kivonása a piac hatóköréből. A piacgazdaság ideológiája azt állítja, hogy a piac (az áruk által tükrözött) emberi szükségletek kifejezésére szolgáló mechanizmus, és egy adott áru utáni kereslet szintje azt tükrözi, hogy adott kínálat mel­lett más javakhoz képest mekkora „szüksége” van erre az árura az embe­reknek. Ennek a felfogásnak az abszurditását számtalan kritikus mutatta ki: ha valamilyen áru hiánya felhajtja az árakat és redukálja a keresletet és a fogyasztást, ebből az következik, hogy az erre az árura irányuló „szükséglet” csökkent. Mivel „az emberi szükségletek csak a piacokon léteznek”, jegyzi meg a kritikusok egyike, a piac ideológiája azt implikálja, hogy „az árak emelkedése csökkenti az emberi szükségleteket” (mivel ezek csak a piaci kereslet segítségével mérhetőek). (Gregory 1989, 40) Egy egyszerű példa – az éhínségé – megmutatja ennek az érvnek az erkölcsileg alantas voltát. A piacgazdaságban hétköznapi dolog, hogy emberek éhen halnak, miközben az éhség sújtotta övezetből élelmiszert exportálnak. Ez – a piaci elvek szempontjából – teljesen „racionális” végeredmény. Mi több, mivel az élelmiszerre irányuló hazai kereslet (a fizetőképes keresletben mérve) csekély, ezért a piaci közgazdaság szerint nincs hazai „szükséglet”. Itt egy alapigazság jelenik meg előttünk: a piac nem veszi és nem is veheti tudomásul az olyan szükségleteket, amelyek nem engedelmeskednek diktátumainak – a csereeszközzel (az absztrakt emberi munka reprezentálójával) való fizetés igényének. Hiszen nem a szükségletek számítanak, hanem a „jogosultság”, a ké­pesség arra, hogy a piaci egyenérték szerint fizessünk. Tehát, Amartya Sen szavaival (1981, 161-162): „az éhség sújtotta területekről exportált élelmiszer »természetes« jellemzője lehet a piacgazdaságnak, amely csak az anyagi javakra való jogcímeket, nem pedig az emberi szükség­leteket veszi figyelembe”.

Ezzel a fajta fejtetőre állított logikával szemben a szocializmus a szükségletekről való közvetlen megbizonyosodás elvét érvényesíti. A szocializmus elveti azt az elképzelést, hogy az emberi szükségletek csak annyiban léteznek, amennyiben a piaci viszonyok és a pénz közvetíti őket. A szocializmus így arra törekszik, hogy elválassza a megélhetési eszközökhöz való hozzáférést a piaci cserétől – ez pedig, mint fentebb érveltem, azt vonja maga után, hogy a szocializált fogyasztási szektor révén nyújtott „társadalmi bér” egyre növekedjék.

Ezen a ponton a türelmetlen kritikus valószínűleg két további ellenér­vet fog felvetni. Először is: ésszerűen elképzelhető-e, hogy a társadalmi tervezés megfelelően gondoskodik az áruk és szolgáltatások ama sokféleségéről, amelyekhez a legtöbb ember a fejlett kapitalista társa­dalmakban már hozzászokott? Másodszor pedig: azt akarom-e állítani, hogy a szocialista gazdálkodás közömbös lesz a termelés és az elosztás hatékonyságának kérdéseivel szemben? Mindkét kérdésre a válaszom: nem. De ez sokkal kisebb engedményt jelent a piacnak, mint kritikusom vélhetően hinné.

Hadd kezdjem azzal, hogy az nem várható ésszerűen a társadalom­tól, hogy pontosan megtervezze a sokszázezer áru megtermelendő mennyiségét. Azonban nem látom be, miért kellene ennek a ténynek különösebben zavarnia a szocialistákat. Kezdjük azzal, hogy az emberi megélhetést zömében az alapvető javak egy meglehetősen behatárolt készlete biztosítja. Mint Ernest Mandel kimutatja, még a fejlett tőkés országok esetében is az „egyéni fogyasztók egész életpályájuk alatt mindössze néhány ezer különböző árut vásárolhatnak (de sokukat ille­tően még ez a becslés is túlzott)”. Az ilyen javak termelésének ütemét könnyen meg lehet határozni piaci árjelzések nélkül is, hiszen még a kapitalista társadalmakban is „a mai termelés zöme azoknak a kialakult fogyasztási szokásoknak és előre meghatározott termelési technikáknak megfelelően folyik, amelyek nagyjából, még ha nem is teljesen, de füg­getlenek a piactól”. (Mandel 1986, 10-11)²⁰ Ami a kereslet ingadozásait illeti, a legtöbb termék vonatkozásában erről is csak azt mondhatjuk: az árinformáció hiánya nem okoz különösebb problémát. Nem sok haté­konysági problémát okoz a termelésben, ha úgy döntünk, hogy a javak egy széles skáláját – például a szappanokat, a samponokat, a dobozos és számos csomagolt ételt, háztartási eszközöket, ruházkodási javakat, ceruzákat, tollakat, jegyzetfüzeteket és így tovább – ésszerű tárolási időt feltételezve – túltermeljük Ugyanez vonatkozik számos iparcikkre, a golyóscsapágyaktól az alumíniumig és az elektromos generátorokig. Ráadásul a leltárellenőrzési rendszerek az árjelzéseknél sokkal haté­konyabban tudják nyomon követni az áruk utáni kereslet változásait – éppen ezért fordítanak a kapitalisták oly sok erőfeszítést és beruházást a tökéletesítésükre. Ahogyan Pat Devine (1988, 242) megjegyzi: „az árváltozások jelzéseire nem kell támaszkodnunk, amikor valahol meg kell változtatni a termelési kapacitások összetételét. A kereslet változása ugyanis először az adott áron eladott mennyiség változásában mutatko­zik meg, s ezért látható lesz a készletekben vagy a rendelésekben. Az ilyen változások teljesen megfelelő módon jelzik, hogy a kereslet és a jelenlegi termelés egyensúlya megbomlott. A keresletben bekövetkezett változásokra válaszként bekövetkező árváltozások tehát nem szüksége­sek ahhoz, hogy információink legyenek arról, amikor a kapacitásokat hozzá kell igazítani a kereslethez.”

Érdemes megjegyeznünk, hogy ez az érvelés nem csak a fogyasztási javak kínálatára érvényes. A gyártási folyamatok részeinek és össze­tevőinek előállítására kifejlesztett számítógépes vezérlésű just-in-time szállítási rendszerek igazolják, hogy az árjelzések nem szükségesek ahhoz, hogy a végtermék legyártásához szükséges összes termelési javak mind rendelkezésre álljanak. A modern cégek sokkal nagyobb mértékben terveznek, mint ahogy ezt a közgazdaságtan főárama látni szeretné. Nincs semmi okunk feltételezni, hogy a szocialista gazdaság ne tudná finomítani és továbbfejleszteni az ilyen, vállalaton belüli tervezési rendszereket.

Ennek ellenére jó indokaink vannak arra, hogy ne foglaljunk bele min­den árut és szolgáltatást egy össztársadalmi tervbe. Azokat az árukat, amelyek általánosságban kevésbé fontosak a közösségnek, azokat, amelyeknél a szűkösség fontos tényező, és azokat, amelyek erősen specializált igényeket elégítenek ki, a legjobb, ha az egyéni piaci adás­vételre bízzuk. Hogy pontosan mely áruk tartozzanak ebbe a szférába, az elsősorban a szocializált szektor összetételétől függ. De tegyük fel, hogy a „luxusjavak” egész sorát piaci adásvétellel osztják el: finom borok, egzotikus teák és kávék, speciális ruházat és bútorok, bizonyos elektromos cikkek és hasonlók tartoznának ide. Tegyük fel azt is, hogy ez a szektor osztja el azokat a javakat is, amelyekről a társadalom úgy dönt, hogy inkább leszoktatni próbálja az embereket a fogyasztásukról, mint például a cigaretta. Továbbá tegyük fel, hogy ebben a szférában elérhetők lesznek bizonyos fajta személyi szolgáltatások is, például a fodrászat vagy a plasztikai sebészet.

Egy ilyen szektor létezése lehetővé tenné, hogy nagyszámú egyéni preferencia kielégítése a kereslet és kínálat törvényeihez igazodjék. De ez nem kell, hogy túl nagy engedményt jelentsen a piaci elveknek, olvasóim számára most már feltehetően világos, hogy miért nem. Először is, ennek a szektornak a kiterjedése korlátozott lesz. Mindaddig, amíg a megélhetési javak zöméről nem a piac révén gondoskodik a társadalom, addig a piac nem szabályozza az emberi lények társadalmi és anyagi újratermelését. Másodszor pedig, még ezt a szférát illetően sincs okunk azt gondolni, hogy a piac mondaná ki a végső szót az árakról. Számos piaci árat közösségi szempontok alapján szabályoznának. A cigaretta az egyik nyilvánvaló esete ennek. Ha a társadalom le kívánja szoktatni tagjait az ilyen áruk fogyasztásáról, vagy ha arra akarja kényszeríteni a fogyasztókat, hogy fizessenek az ilyen javak fogyasztásának nyilvánvaló negatív externalitásaiért, akkor könnyen „megadóztathatja” ezeket (ahogy a modern tőkés társadalmak is teszik), azzal, hogy az árakat jóval a ter­melési költségek felett rögzíti, s gondoskodik róla, hogy ne változzanak meg a csökkenő kereslet hatására sem. Az ilyen módon felhalmozódott „adókat” a közösség hatóságai felhasználhatják a szocializált fogyasztási szektor árainak támogatására, speciális alapok létrehozására (például környezetvédelmi célokra), vagy arra, hogy csökkentsék bizonyos, még mindig a piac révén elosztott javak (például esetleg a keményfedelű könyvek) árait. A döntő itt az, hogy még ezt a behatárolt piaci szektort is társadalmi kritériumok alapján szabályoznák, s ezért nem kellene, hogy bármilyen, a piaci logika felé való elmozdulást involváljon.²¹ Włodzimierz Brus szavaival:

„Egy olyan társadalom, amely tudatosan alakítja ki gazdaságának működési mechanizmusait, választhat a közvetlen és a piaci elosztási formák között, s alárendeli az áruviszonyokat a racionalitás autonóm módon definiált céljainak és kritériumainak. Ezen az úton a társadalom túlléphet az árufetisizmuson.” (Brus 1973, 55)²²

Ez a megállapítás tovább visz bennünket kritikusunk második ellen­vetéséhez – a hatékonyság problémájához. Vegyük észre, hogy Brus „a racionalitás kritériumaira” utal, amelyeket autonóm módon állapítanak meg. A hangsúly itt a többes számon van: a kritériumokon. Ugyanis a piacon túllépő gazdaság egyik jellemvonása az, hogy felszabadul az ér­téktörvénynek, a szükséges munkaidőnek az értéktöbblet és a maximális felhalmozás érdekében való csökkentésének könyörtelen kényszere alól. Mint fentebb már kifejtettem, ez nem jelenti azt, hogy az idővel való gazdálkodás eltűnne a szocialista társadalomból. Azt azonban igenis je­lenti, hogy az idő problémája a munkásosztály politikai gazdaságtanának keretein belül jelenik meg.

Ennek a politikai gazdaságtannak az alapelve „az egyéniségek szabad fejlődése”, az „emberi képességek kibontakoztatása, mint öncél”. (Marx 1984 II, 169; Marx 1974 III, 773) Az emberi munka megszűnik egy meg­határozott cél – a tőkefelhalmozás – eszközének lenni. Egyre inkább az egyének sokoldalú kreatív energiáinak és készségeinek kibontakoztatása válik a társadalom végső céljává. Természetesen biológiai és társadalmi felépítésünk elkerülhetetlenné teszi, hogy a társadalom a külső szükség­szerűség által diktált munkát is elvégezze. De a szocialista társadalom arra törekszik, hogy az ilyen munkát redukálja, annak érdekében, hogy maximálisra növelje az egyéni önfejlődésre fordított időt. Hiszen „a tár­sadalmi gazdagság” – ahogyan Marx megfogalmazza – „a rendelkezésre álló idő és semmi más”. (Marx 1976 III, 230)

Ebből az következik, hogy a szocialista gazdálkodásba beépül egy ha­tékonyságnövelési tendencia: az emberek rendelkezésére álló szabad idő maximalizálására való törekvés. S ez a tendencia a munkások irányította vállalatoknál kibontakoztatható úgy, mint az ösztönzési rendszer egyik eleme. Ha egyszer a társadalom – a társadalmi igényszintnek, az elérhe­tő erőforrásoknak és technológiáknak, valamint a munkaerő elosztásá­nak megfelelő tervezés alapján – meghatározta az egyes munkahelyek termékcéljait, akkor a munkásoknak szabadságukban áll, hogy olyan újításokat vezessenek be a munkafolyamatba, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy ezeket a célokat kevesebb munkaóra alatt teljesítsék, miközben eleget tesznek a minőségi kritériumoknak is.²³ Mindaddig, amíg a munkások a maguk termékcéljait az előre jelzettnél kevesebb idő alatt és a minőség csökkenése nélkül teljesítik, a munkaidő után a munkások szabadon, tetszésük szerint rendelkezhetnek a társadalmi munkafolyamattól elvont megnövekedett idejükkel. Lehetséges dönté­seik közé tartozhat az is, hogy (feltéve, hogy rendelkeznek a megkívánt készségekkel) többletmunkát vállalnak más munkahelyeken, ahol a valamilyen áru utáni váratlanul megnövekedett keresletet kell kielégíteni, s ezzel kiegészíthetik „pénzbeli bérüket” (munkautalványaikat), s többet vásárolhatnak a fogyasztási cikkek piacán.

De hogyha a szocializmus gazdálkodása az önfejlődésre szolgáló idő maximalizálásának elvén alapszik, akkor mit jelent az, hogy ragaszko­dunk a gazdasági racionalitás kritériumainak sokféleségéhez? Az erre a kérdésre adott válaszunk egy része benne rejlik a fentebbi, a minőség­ellenőrzésre való utalásban. Jóllehet a társadalom gazdagsága jelentős részben a rendelkezésre álló időben rejlik, a munkásosztály politikai gazdaságtana ennél többről is szól. A kulcskérdés nem egyszerűen a munkások rendelkezésére álló idő mennyisége, hanem az idő minősége is – a társadalmilag szükséges munka területén belül, de azon kívül is. Ugyanis a társadalom gazdagságának Marx szerint mércéje a kielégített szükségletek sokfélesége és gazdagsága is (amihez hozzátartozik, hogy a társadalom egyszerre tartsa szem előtt a javak és szolgáltatások egyre bővülő körének a megtermelését és az önmegvalósításra szolgáló idő növelését.)

Marx szerint a kapitalizmus egyik progresszív vonása, hogy új szük­ségleteket fejleszt ki az emberekben, hogy felébreszti és kiműveli érzé­keiket s kibővíti örömeik körét: a termelőerők kapitalista fejlődése során „a termelők maguk is változnak, amennyiben új minőségeket alakítanak ki önmagukban, kibontakoztatják lényüket a termelésben, átalakítják önmagukat, új képességeket és gondolatokat, új érintkezési módokat, új szükségleteket és új nyelvet fejlesztenek ki magukban”. (Marx 1984 I, 373) Ez azonban ellentmondásos és egyoldalú módon megy végbe. A kapitalizmus, miközben az önfejlődésre való új törekvéseket fejleszt ki a termelőkben, egyszersmind korlátozza az ezek megvalósítására való esélyeiket. A szocializmus átveszi és továbbfejleszti a tőkének azt a tendenciáját, hogy kiművelje az emberi lényt „olyan formában, amely a le­hető leggazdagabb szükségletekben, mert gazdag emberi minőségeiben és relációiban”. Azonban a szocializmus olyan módon teszi ezt, amely a tőkefelhalmozásnak ezt a pozitív oldalát megszabadítja a hozzá társuló elidegenedéstől és kizsákmányolástól. (Marx 1984 I, 373; Lebowitz 1992, 17-26; Mészáros 1982)

Három dolog következik ebből. Először: a társadalmilag szükséges összmunkaidő csökkentése nem mehet végbe az emberi szükségletek kielégítésének rovására. Éppen ellenkezőleg, a munkának a termelőerők fejlesztése révén létrejövő megnövekedett termelékenységét a társa­dalom kétféle, nem pedig egy módon fogja felhasználni: a társadalmi össztermék növelésére, hogy emelje a fogyasztás szintjét (és esetleg egyes javakat átutaljon a piaci csere szférájából a társadalmasított fogyasztás szektorába), s ezután a társadalmilag szükséges munkaidő csökkentésére. A második: a minőségi kritériumokból az következik, hogy a szükséges munkaidő csökkentése nem mehet végbe a munka­feltételek rovására. A munkásosztály politikai gazdaságtanával ellen­tétes, hogy fokozódjék a munka fárasztó jellege, egyhangúsága vagy kockázatai. Ezért ragaszkodik Marx ahhoz, mégpedig éppen ugyanab­ban a szakaszban, ahol kifejti „az emberi képességek öncélként való kibontakoztatásának” kritériumát mint a szocializmus célját, hogy ennek a célnak előfeltétele az is, hogy a termelők „emberi természetükhöz leg­méltóbb és annak leginkább megfelelő feltételek” között dolgozzanak. (Marx 1974 III, 773)²⁴

Végül pedig a szükséges munkaidő csökkenése nem mehet végbe a munkahelyen kívüli természeti és társadalmi környezet rovására. Marx felfogásának centrális része az, hogy az embert „a természet részeként” értelmezi, hogy a természet az emberi lény „szervetlen teste”. (Marx 1962, 49) Ennek a „testnek” az egészsége és jóléte valódi emberi szükséglet. Elfogadhatatlan lenne ezért az, hogy a munkások egyik csoportja olyan technikai újítást vezessen be, amely növeli a termelékenységet a munka­helyen, miközben veszélyes szennyező anyagokat juttat a földbe, a vízbe vagy a légkörbe. Ráadásul a termelékenység környezeti szempontból kockázatos növelése társadalmilag alacsony hatékonyságú lenne, hiszen ebben az esetben a társadalomnak több munkaerőt kellene fordítania új környezetvédelmi berendezésekre, a környezetszennyezés következ­ményeinek elhárítására, s hasonlókra. A kapitalizmusra, ahogyan Engels megfogalmazta, az a jellemző „úgy a természet, mint a társadalom vo­natkozásában, hogy döntően csak a közvetlen, a könnyen megragadható eredmény érdekli”. A kapitalizmus ezért a környezetet úgy kezeli, mint puszta eszközét egyetlen célnak, a tőkefelhalmozásnak. De ez rettenetes mértékű pusztításhoz vezet. Ráadásul a természet „bosszút áll” azért, ha erőszakot tesznek rajta; az emberi lények, mint a természet részei, maguk is szenvednek a természet tönkretételétől. A tőkés mezőgazdaság példáját használva ennek illusztrálására, Marx kifejtette, hogy a tőkés termelési mód csak úgy tudja növelni a társadalmi többletterméket, hogy „egyide­jűleg tönkreteszi minden társadalmi gazdagság eredeti forrásait: a talajt és a dolgozó embert.” (Marx 1967 I, 472; Engels 1963b, 459)

A szocializmus másfajta logikát fog követni. A rövidtávú hatékonysági szempontok követésének – amely meghatározza azt a termelési módot, amelynek irányító elve a többletérték maximalizálása – az eredménye a munkások degradálása és a környezet tönkretétele. A munkásosztály politikai gazdaságtanának szempontjából viszont a környezet épsége – a tiszta levegő és víz, az ózonréteg védelme, az esőerdők helyreállítása, és így tovább – éppoly alapvető szükséglet, mint a munkafolyamat el­idegenedésének lebontása.

A szocialista tervezés többek között éppen azért jelent előrelépést a tőkés piacgazdasággal szemben, mert a modern emberi létezéshez szükséges gazdag és változatos szükségletek nem rendelhetők alá egyetlen, egyöntetűen működő gazdasági törvénynek. A szocialista tervezés lényege az, hogy az emberek demokratikus módon vesznek részt azokban a döntési folyamatokban, amelyekkel ezeket a kritériu­mokat (de még továbbiakat is) egymással egyensúlyba hozzák. Éppen ezt jelenti az, hogy a vak szükségszerűség birodalmából az emberiség átlép a szabadság birodalmába. Ebben a gondolatban nincs semmi „me­tafizikus”. Egyszerűen azt a tényt jelzi, hogy a demokrácia és a tudatos emberi döntések fogják irányítani a társadalom gazdasági reprodukcióját. Ebben a kontextusban a hatékonyság kritériuma öncél helyett – amely­nek minden más emberi szükségletet alárendelnek – az emberi célok eszközévé fog válni.

De mi a helyzet a gazdasági kalkulációk hatékonyságával, hogyan lesznek ezek összhangban a szocialista tervezést vezérlő más krité­riumokkal? Vajon nem döntő fontosságúak-e ezen a ponton a relatív költségek mutatószámai? És vajon nem az-e a nagy előnye az áraknak, hogy ilyen mutatószámokat nyújtanak nekünk? Hogyan kalkulálhatjuk ki a különböző termelési módszerek nagyobb vagy kisebb hatékonyságát, ha nem valamilyen egységes mércével mérjük az összes felhasznált inputok értékét?

Már maga az, ahogy ezeket a kérdéseket felvetik, sok mindent megmu­tat abból, hogy mi is a baj a piaccal kapcsolatos mai közgondolkodással. Ugyanis a kérdés ilyen felvetése arra utal, hogy nem tudjuk elgondolni a gazdasági kalkulációt piaci árak nélkül. Ámde, amint azt Oskar Lange kimutatta (1964, 61), amikor – alapvető meglátásokat megfogalmazva – hozzászólt a kalkulációs vitához, ez az álláspont összekeveri „a szűkebb értelemben vett árakat, azaz az áruk piaci cserearányait, az árakkal a szó tágabb értelmében, abban az értelemben, hogy az »árak eszközök az egymással szembenálló alternatívák összemérésére«„. Mises, Hayek és tanítványaik vélekedése ellenére elvileg semmi okunk nincs azt gondolni, hogy ilyen relatív mutatószámokat – vagy „tervezési árakat” – ne tud­nánk megalkotni anélkül, hogy a piachoz folyamodnánk. Mi több, annak, ha a piactól függetlenül kalkuláljuk ki ezeket az árakat, az egyik óriási előnye az, hogy az „externalitások” költségei közvetlenül beépíthetőek az „árakba”. A tervezési árakat így megszabadíthatjuk a piaci kalkuláci­óban benne rejlő információs korlátoktól. Ráadásul, ellentétben a piac által nyújtott statikus adatokkal, a tervezési árak (egy egyenletrendszer révén) alakíthatóak úgy, hogy számításba vegyék a beruházások által létrejövő változó gazdasági paramétereket is. Ha ilyen módon vetjük fel a kérdést, akkor nyilvánvaló, hogy Schumpeternek igaza volt, amikor arra a következtetésre jutott: „a szocializmussal tisztán logikai szempontból nincs semmi baj”, mi több, a logikai, elméleti szinten „a gazdaság szoci­alista rendszere a racionalitás magasabb szintjét képviseli, mint a tiszta kapitalizmus”.(Schumpeter 1975, 172, 196)²⁵

Az egyik általános ellenvetés ezzel az érveléssel szemben, hogy akár megoldható tisztán elméletben, logikailag a tervezés, akár nem, a szóban forgó kalkulációk puszta mennyisége bármilyen tervezési javaslatot megvalósíthatatlanná tesz. Hadd jegyezzem meg, hogy ez az ellenvetés a szocialista tervezés előtt álló feladatnak, a megoldandó kalkulációs egyenletek mennyiségének a végletes eltúlzásán alapszik. Fontos szempont az is, hogy Langénak alighanem akkor is igaza volt, amikor rámutatott a számítógépek fölényére a piacokkal szemben olyankor, amikor egyidejűleg kell megoldani számos egyenletet – ez a fölény elsődlegesen a dinamikusan változó gazdaság feladatainak kal­kulálásánál érvényesül. A számítógépes programok magukba építhetik a növekedés, a beruházás, és a közös politikai döntések által létrehozott változások következményeit olyan módon, ami a piaci árrendszerben teljesen lehetetlen.

A számítógép ezért nem pusztán a piac helyettesítője, hanem másfajta kalkulációs képességekkel is rendelkezik, mint a piac. „Ha felállítunk egy objektív függvényt (például a nemzeti jövedelem maximalizálását bizonyos időn át), és figyelembe veszünk bizonyos gazdasági korláto­kat, akkor a jövőre vonatkozó árnyékárakat is felállíthatunk. Ezeket az árnyékárakat azután felhasználhatjuk a hosszú távú fejlesztési tervek költségeinek kiszámítására. A tényleges piaci árak itt nem elégségesek, szükség van a programozott jövőbeni árnyékárak ismeretére is.

A matematikai programozás az optimális hosszú távú tervezés lényegi eszközének bizonyult. Itt az elektromos számítógép nem egyszerűen helyettesíti a piacot, hanem olyan funkciót tölt be amelyet a piac sohasem volt képes elvégezni.” (Lange 1967, 161)²⁶

A nem-piaci „áraknak” így több valódi előnyük van a gazdasági kalku­lációt illetően: képesek magukba építeni a társadalmi költségeket (az externalitásokat), figyelembe tudják venni azokat a változó gazdasági paramétereket, amelyeket az egyes vállalatokon kívül meghozott gaz­dasági döntések határoznak meg, s alkalmazhatók úgy is, hogy számí­tásba vegyék a hosszú távú fejlesztési tervek várható kihatásait. […]

Szeretném hozzátenni, hogy a kalkuláció bármilyen mennyiségi mód­szerét alá kell rendelni a minőségi kritériumoknak. A hatékonysági kalku­lációk csak akkor relevánsak a gazdasági alternatívák közötti választá­soknál, ha az összes többi megfontolás egyenlően, vagy közel egyenlően szól mindkét lehetőség mellett. Pontosan azért, mert a minőségi szempontok önálló szerephez jutnak gazdálkodásában, a szocialista társadalom választhat rövid- vagy középtávon kevésbé költséghatékony termelési módszereket olyankor, amikor a hatékonyabb alternatívák kevé­sbé kielégítő munkafeltételekkel, vagy a természeti erőforrások hosszú távú kimerülésével járnának. Ez a lehetőség egyike a tervgazdaság pozitívumainak, amelyek megkülönböztetik a piacgazdaságtól.

Figyelembe véve a számítógépek lineáris programozásra való fel­használásában rejlő lehetőségeket, elvileg nincs semmi okunk azt gon­dolni, hogy elszámoltatható gazdasági szervek miért ne alkothatnának meg a piacot szabályozó áraknál sokkal átfogóbb és dinamikusabb „tervezési árakat”. Egy olyan szocializmus tehát, amely nem kapitulál a piac előtt, megvalósítható és életképes.

(Fordította: Szalai Miklós)

(Eredeti megjelenés: David McNally: Beyond the Market. In: Against the Market. Political Economy, Market Socialism and the Marxist Critique. London – New York, Verso, 1993. 170-217.)

Jegyzetek

¹ Marx 1984 I, 76

² Mindkét idézett kifejezés Nove könyvéből származik (1989, 203, 30). Nove könyve tele van az ilyen denunciálásokkal és sommás elutasításokkal a marxi – az egész szövegben folyamatosan félreértett – alapfogalmakat illetően, ami aligha pótolja a velük való precíz és következetes szembenézést. A megvalósít­ható szocializmus kitűnő példája lehet annak, amit Geras úgy ír le, mint „a marxi gondolat töménytelen karikatúráját, tájékozatlanságból fakadó leegyszerűsítését és általában véve felszínes megtárgyalását”, amely pillanatnyilag a baloldalon folyó oly sok vitát jellemez. (Geras 1990, 6)

³ Nem csak Nove az, aki az áruk, az árak, a pénz és a piac fennmaradásáról beszél a szocializmusban. Ugyanígy jár el, jóllehet bizonyos lentebb megtárgya­landó megszorításokat alkalmazva, Włodzimierz Brus (1971), valamint Diane Elson (1988) is. Brus korábbi intellektuális elővigyázatossága nagyjából eltűnt a kérdéssel kapcsolatos legutóbbi szellemi teljesítményét reprezentáló, Kazimierz Laskival írott könyvéből (1989).

⁴ Mondandónk szempontjából tanulságos, hogy az az értékelmélet, amelyet Nove itt alkalmaz, a neoklasszikus polgári közgazdaságtanból származik. Carling megközelítése legalább konzisztens, következesen elfogadja a liberális indi­vidualizmus tételeit. Carling és a „racionális választások marxizmusa” kritikus értékelését illetően lásd Wood (1989) és Lebowitz (1988) munkáit.

⁵ Emlékeztetnünk kell rá, hogy a független árutermelőket (köztük a parasztokat), akiknek az önreprodukciója a piactól függ – azaz a piac által meghatározott pénzjáradékokat kapnak, úgy a termelési, mint a fogyasztási javakat a piacon kell, hogy megvásárolják, s így arra kényszerülnek, hogy árutermelés révén jussanak több pénzhez – szintén a piac irányítja.

⁶ Természetesen mindez maga után vonja a termelőeszközök magántulajdoná­nak és/vagy magánirányításának valamilyen formáját, de ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy bizonyos egyéneknek törvényes jogigényük van a termelőesz­közökre, csak annyit, hogy ezeket nem a társadalom tulajdonolja és irányítja. Az elidegenedett munka és az áruforma maga után vonja a nem-társadalmi (és ezért magán- illetve partikularisztikus jellegű) tulajdon- és irányítási formákat – de ezek a formák sokfélék lehetnek, mint arra még visszatérek.

⁷ Ezen az alapon beszélhettek Marx és Engels arról, hogy bizonyos esetekben az állam játssza a kapitalista szerepét. Lásd Marx 1969b, 231 és Engels 1963, 273-274.

⁸ Erről lásd Draper 1977, 9. és 10. fej; Hegel 1952, 11. A nagyon kevés olyan munka egyike, amely meg tudja ragadni, mennyire centrális volt Marx gondol­kodásában az immanens kritika fogalma: Murray 1988.

⁹ Lebowitz fontos munkájának egész 4. fejezete közvetlenül érinti ezeket a kér­déseket.

¹⁰ Hangsúlyozom itt, hogy tendenciákról beszélek. A kapitalizmus ugyanakkor táplálja a tömegekben azt a fetisisztikus szemléletet is, amely természetesnek, magától értetődőnek tekinti a tőke és a bérmunka viszonyát, s ez az egyik fő oka a reformizmusra irányuló tendenciának a munkásmozgalomban.

¹¹ Ezen a ponton láthatjuk mennyire konzisztens Nove, amikor az ellen érvelve, hogy a piac és az állam társadalomszervező szerepének bármilyen alternatí­vája lehetséges lenne; elfogadja mindkettő fennmaradásának szükségességét. (Nove 1989, 74-75)

¹² Egy további ellenvetést – a szocializmusnak a racionális gazdasági kalkulációra való képessége kérdését – ennek a fejezetnek a következő alfejezetére hagyok. Ebben a munkában nem foglalkozom a leggyakoribb ellenvetéssel: ama nézet­tel, hogy Kelet-Európa „parancsgazdaságainak” tapasztalatai bebizonyították a gazdasági tervezés bármilyen kísérletének katasztrofális következményeit. Mint a jelen munka kezdetén jeleztem, én elfogadom azt az erős érvelést, amelyet amellett fejtettek ki marxista szakértők, hogy ezeket a rendszereket a legjobban „államkapitalizmusként” írhatjuk le. Hozzá kell tennem, hogy ez az érvelés nem csak egy szlogen, hanem az elméleti és empirikus elemzések imponáló korpu­szán alapszik. Bőségesen illusztrálja ezt Chris Harman kiemelkedő munkássága az elmúlt húsz év során. Lásd különösen: Harman 1971; Harman 1974; új és bővített kiadása: Harman 1985; Harman 1976-1977; Harman – Zebrowski 1988; Harman – Zebrowski 1990.

¹³ Oly sok példa van erre, hogy felsorolásuknak és magyarázatuknak egy külön munkát lehetne szentelni. Egy olyan munkát, amely felismeri a „szabad egyé­niség” szerepét Marx álláspontjában, lásd Gould 1978.

¹⁴ A nagyon kevés olyan munka egyike, amely meg tudja ragadni, mennyire cent­rális volt Marx gondolkodásában az immanens kritika fogalma, Murray 1988.

¹⁵ Ennek a kérdésnek a kitűnő megtárgyalását lásd: Lebowitz 1992, 23-27.

¹⁶ Marx számára éppen annyira fontos a társadalmi termelési folyamat elidege­nedésének lehető legteljesebb felszámolása, mint a társadalmilag szükséges összes munkaidő csökkentése.

¹⁷ Amit itt Marx mond, az lényegesnek tűnik számomra, annyiban, hogy teljessé teszi azt a fontos meglátásokban gazdag diszkussziót a „bőség” fogalmáról, amelyet Norman Geras nyújt esszéjében (1986, 51-54).

¹⁸ Marxnak az elitista társadalmi utópiákkal kapcsolatos ellenszenvét illetően lásd Draper 1977, 10. fej.

¹⁹ Az általános egyensúlyelméletnek a neo-osztrák iskola általi elvetését illető lásd Kirzner 1992, 2. fej. és Shand 1984, 37-41. Robin Blackburn, úgy tűnik, teljes mértékben szem elől téveszti azt a tényt, hogy a gazdasági kalkuláció őt annyira megragadó neo-osztrák elmélete a gazdasági instabilitás és egyensúlyhiány elméletét vonja maga után.

²⁰ Mandel egyébként nagyon hasznos cikkének egyetlen óriási hiányossága van: az, hogy nem vitatja meg a munkaerőpiacnak és a munkaerő áruvá-válásának, mint a piacgazdaság meghatározó vonásának a kérdését. Ez komolyan meg-gyengíti a piaci szocializmuson gyakorolt kritikáját.

²¹ Erre utal Pat Devine, amikor – helyesen – ragaszkodik ahhoz, hogy különbséget kell tennünk a piaci csere (amelyet a szocializmus bizonyos korlátok között elfogadhat) és a piaci erők között (amelyek a szocializmussal ellentétesek, bármennyire is meg kell tűrni és meg kell szelídíteni őket egy ideig). Sajnálatos módon azonban Devine nagymértékben aláássa saját érvelését azzal, hogy elfogadja a munkaerőpiac (s ezáltal a munka áruvá válása) szükségességét egy szocialista társadalomban, valamint azzal, hogy túl nagy szerepet szán a piaci árjelzéseknek a forrásallokációs folyamatban.

²² Ez Brus legjobb könyve a szocializmus közgazdaságtanáról. Valójában ez a könyv – különösen az „Árufetisizmus és szocializmus” c. 4. fejezet – messze felette áll legismertebb könyvének, a Market in a Socialist Economy-nak. Jóllehet az utóbbi munka mond bizonyos érdekes dolgokat a „szabályozott árakról”, az értéktörvénynek a szocializmusra való alkalmazhatósága mélységes félreértéséről árulkodik, ami azután összezavarja az egész diszkussziót. Brus legutóbbi írásai drámai elmozdulást jelentenek Alec Nove álláspontja irányába. Lásd például: Brus 1985, 43-62.

²³ A minőségfelügyelők elszámolással fognak tartozni a közéleti szervek felé. Az olyan silány minőségi termékek legyártása tehát, amelyeket ezek a felügyelők nem fogadnak el, azzal fog járni, hogy azoknak a munkásoknak, akik nem tettek eleget a megállapított minőségi standardoknak, több munkaórát kell dolgozniuk.

²⁴ Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy Marx elveti a változatlan emberi természet gondolatát. Az az emberi természet, amelyről itt szó van, a társadalmilag és történelmileg kialakult emberi természet.

²⁵ Az, hogy Schumpeter megállapítását elfogadjuk, nem jelenti azt, hogy magunké­vá tennénk Schumpeter hipotetikus szocialista gazdaságmodelljét is. Akárcsak Lange, Taylor és Dobb, Schumpeter is túlságosan készségesen elfogadta azt, ahogy Mises és Hayek kijelölték a vita kereteit. Ámde ezen a ponton nyilván­valóan igaza van.

²⁶ Miközben nem értek egyet Lange szocialista tervezési modelljével, ezen a ponton nem látok semmi hibát érvelésében.

Hivatkozott irodalom

Baumol, William J. 1965: Welfare Economics and the State. London, London School of Economics and Political Science

Blakcburn, Robin 1991: Fin de Siécle: Socialism After the Crash. New Left Review 185

Brus, Włodzimierz 1971: The Market in a Socialist Economy. London, Routledge and Kegan Paul

Brus, Włodzimierz 1973: The Economics and Politics of Socialism. London, Routledge and Kegan Paul

Brus, Włodzimierz 1985: Socialism – Feasible and Viable. New Left Review 153. 43-62.

Brus, Włodzimierz – Laski, Kazimierz 1989: From Marx to the Market: Socialism in Search of an Economic System. Oxford, Oxford University Press

Carling, Alan 1989: „Rational Choice Marxism”. In: Approaches to Marx. (Szerk.: Mark Cowling – Lawrence Wilde – Milton Keynes) Philadelphia, Open University Press

Cohen, Jean 1982: Class and Civil Society: The Limits of Marxian Critical Theory. Amherst, University of Massachusetts Press

Devine, Pat 1988: Democracy and Economic Planning. Cambridge, Polity

Draper, Hal 1977: Karl Marx's Theory of Revolution. Volume One: State and Bureaucracy. (9. és 10. fej.) New York, Monthy Review Press,

Elson, Diane 1988: Market Socialism or the Socialization of the Market? New Left Review, 172

Engels, Friedrich 1963a: Anti-Dühring. Budapest, Kossuth Kiadó

Engels, Friedrich 1963b: A természet dialektikája. MEM 20. köt. Budapest, Kos­suth Könyvkiadó

Geras, Norman 1986: The Controversy About Marx and Justice. In: Literature of revolution: Essays on Marxism. London, Verso, 51-54.

Geras, Norman 1990: Seven Types of Obloquy: Travesties of Marxism. In: Socialist Register 1990: The Retreat of the Intellectuals. (Szerk.: Ralph Miliband – Leo Panitch) London, Merlin

Gould, Carol 1978: Marx's Social Ontology: Individuality and Community in Marx's Theory of Social Reality. Cambridge, Mass. MIT Press

Graaff, J. De V. 1963: Theoretical Welfare Economics (Cambirdge: Cambridge University Press)

Gregory, Thomas R. De 1989: Power and Illusion in the Marketplace: Institutions and Technology. In: Marc R. Tool – Warren J. Samuels (szerk.): The Economy as a System of Power. (2. kiad.) New Brunswick, N. J. Transaction

Hahnel, Robin – Albert, Michael 1990: Quiet Revolution in Welfare Economics. Princeton, Princeton University Press

Harman, Chris 1971: The Eastern Bloc. In: World Crisis: Essays in Revolutionary Socialism. (Szerk.: Nigel Harris – John Palmer) London, Hutchinson

Harman, Chris 1974: Bureaucracy and Revolution in Eastern Europe. London, Pluto

Harman, Chris 1985: Class Struggles in Eastern Europe. London, Bookmarks

Harman, Chris 1976-1977: Poland: The Crisis of State Capitalism I-II. International Socialism 93. (1976. november-december); 94. (1977. január)

Harman, Chris – Zebrowski, Andy 1988: Glasnost Before the Storm. International Socialism 39. (1988. nyár)

Harman, Chris – Zebrowski, Andy 1990: The Storm Breaks. International Socialism 46. (1990. tavasz)

Hegel, G. W. F. 1952: Philosophy of Right. London, Oxford University Press

Hegel, G. W. F. 1971: A jogfilozófia alapvonalai. Budapest, Akadémiai Kiadó

Jameson, Frederic 1990: Postmodernism and the Market. Socialist Register 1990.

Kirzner, Israel M. 1992: The Meaning of Market Process: Essays int he Development of Austrian Economics. London, Routledge

Lange, Oskar 1964: On the Economic Theory of Socialism. In: Oskar Lange – Fred M. Taylor: On the Economic Theory of Socialism. New York, McGraw Hill

Lange, Oskar 1967: The Computer and the Market. In: Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays presented to Maurice Dobb. Cambridge, Cambridge University Press

Lebowitz, Michael 1988: Is „Analytical Marxism” Marxism? Science and Society 52.

Lebowitz, Michael 1992: Beyond Capital: Marx's Political Economy of the Working Class. New York, St. Martin's Press

Leibenstein, Harvey 1978a: General X-efficiency Theory and Economic Development. New York, Oxford University Press

Leibenstein, Harvey 1978b: Inside the Firm: The Inefficiencies of Hierarchy. Cambridge, Cambridge University Press

Mandel, Ernest 1986: In Defence of Socialist Planning. New Left Review 159.

Marx, Karl 1962: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964a: Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küldöttei számára. Különféle kérdések. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964b: A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenete. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964c: Bér, ár és profit. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1967: A tőke I. MEM 23. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1968: A tőke II. köt. MEM 24. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1974: A tőke III. MEM 25. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1969a: A gothai program kritikája. MEM 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1969b: Széljegyzetek A. Wagner Lehrbuch derpolitische Ökonomie-jához. MEM 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1976: Értéktöbblet-elméletek III. MEM 26/III. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1984: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai I-II. MEM 46/I-II. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1988: A közvetlen termelési folyamat eredményei (A tőke kiadatlan hatodik fejezete). Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl – Engels, Friedrich 1959: A Kommunista Párt kiáltványa. MEM 4. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Mészáros, István 1982: Marx „Philosopher”. In: Eric Hobsbawm (szerk.): The History of Marxism. Volume One: Marxism in Marx's Day. Bloomington, Indiana University Press

Mises, Ludwig von 1935: Economic Calculation in the Socialist Commonwealth. In: Collectivist Economic Planning. (Szerk.: Friedrich A. von Hayek), London, Routledge and Sons

Mises, Ludwig von 1949: Human Action. New Haven, Yale University Press

Murray, Patrick 1988: Marx's Theory of Knowledge. New Jersey, Humanities Press

Nove, Alec 1989: A megvalósítható szocializmus. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Sen, Amartya 1981: Poverty and famines. Oxford, Oxford University Press

Shand, Alexander H. 1984: The Capitalist Alternative: An Introduction to Neo-Austrian Economics. Brighton, Wheatsheaf

Soper, Kate 1981: On Human Need: Open and Closed Theories in a Marxist Perspective. Sussex, Harvester

Schumpeter, Joseph A. 1954: History of Economic Analysis. New York, Oxford University Press

Schumpeter, Joseph A. 1975: Capitalism, Socialism and Democracy. (3. kiad.) New York, Harper and Row

Wood, Ellen Meiksins 1989: Rational Choice Marxism: Is the Game Worth the Candle? New Left Review 177.

A koreai háborúban az amerikai légierő az KNDK területére több bombát dobott le, mint a csendes-óceáni hadszíntér egészére a II. világháborúban. Az északkoreaiak embervesztesége arányaiban a Szovjetunió világháborús veszteségével volt egyenlő. A háborút követő újjáépítés során a KNDK egyedülálló (1953-1960 között évi 39%-os) gazdasági növekedési ütemet produkált, amit az észak-koreaiak áldozatkészsége és a „baráti" szocialista országok – főként a Szovjetunió, Kína és a Német Demokratikus Köztársaság – nagylelkű gazdasági és technikai támogatása biztosított.

Míg a koreai háború az Egyesült Államok és az ENSZ-csapatok szem­pontjából „korlátozott harci cselekménynek” minősült, addig a koreaiak számára totális háborút jelentett. A háború Észak- és Dél-Korea emberi és anyagi erőforrásait a végsőkig kimerítette. A fizikai pusztítás és az emberi veszteségek mindkét oldalon józan ésszel szinte fel sem mér­hetők voltak, ám Észak-Korea szenvedte el a súlyosabb csapást, mert az amerikai légierő megsemmisítő mennyiségű robbanóanyagot vetett be a bombatámadások során, és a visszavonuló ENSZ-csapatokkal együtt a felperzselt föld stratégiáját alkalmazta.¹ Az amerikai légierő becslései szerint az Észak-Korea ellen intézett támadás arányaiban nagyobb mértékű pusztítást okozott, mint amit Japán a második világ­háborúban elszenvedett, pedig ott az USA hatvannégy nagyvárost tett a földdel egyenlővé, és két város elpusztítására még az atombombát is bevetette. Az amerikai bombázók 635.000 tonna bombát dobtak le Koreára – azaz alapvetően Észak-Koreára -, benne 32.557 tonna na­palmot. Ezt az adatot érdemes egybevetnünk a második világháború idején a csendes-óceáni hadszíntéren összességében ledobott 503.000 tonnával. (Foot 1990, 207-208) A háború végén a halottak, sebesültek és eltűntek száma Koreában megközelítette a hárommilliót, azaz a teljes népesség tíz százalékát. A halottak döntő többsége Észak-Koreában pusztult el, ahol a déli országrész lakosságának csak mintegy fele élt. Bár a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nem adott ki hivatalos adatokat, valószínűsíthető, hogy a lakosságnak tizenkét-tizenöt száza­léka pusztult el a háborúban; ez az arány megközelíti vagy tán meg is haladja a második világháborúban meggyilkolt szovjet állampolgárok számarányát. (Halliday 1981, 29)

A koreai háborúban a legtöbb áldozatot követelő cselekmény, amely az észak-koreaiak szerint az Egyesült Államok mindenkori történelmé­nek legnagyobb szabású háborús bűntette volt, az észak-koreai polgári lakosság településeinek bombázása volt. A koreai légtérben az amerikai katonai fölény elsöprő mértékű volt. A szovjet MIG-ek, amelyeket szovjet, kínai és koreai pilóták vezettek, időnként eredményesen vették fel a har­cot az amerikai légierővel szemben. De Sztálin parancsának megfelelően a szovjet harci gépek száma és repülési távolsága szigorúan korlátozva volt, nehogy az összecsapások egy esetleges amerikai-szovjet légi háborúvá terebélyesedjenek.² A szovjet légi segítség egyébként is csak 1950 végétől vált számottevővé. Nyáron és ősszel az észak-koreai lég­védelem gyakorlatilag nem is létezett. A megszállt Észak-Koreában a könnyű fegyverekkel felszerelt, helyi önvédelmi alakulatok tehetetlenül nézték, ahogyan városaikat és falvaikat, illetve rokonaikat, honfitársaikat sorra megsemmisítik a levegőből.³ A háború végén Észak-Korea állítása szerint Phenjanban mindössze két modern épület maradt használható állapotban.

Az amerikaiak számára a stratégiai bombázások óriási haszonnal jártak, mert az amerikai technikai felkészültség jelentős előnnyel bírt a számbeli fölénnyel rendelkező ellenséggel szemben. Az amerikai parancsnokság elvetette a brit politikusok aggodalmát, miszerint a tömeges bombázás ellenük fordítja a világ közvéleményét, és kitartot­tak amellett, hogy a légi csapások pontosak lesznek, a civil áldozatok száma pedig ésszerű határokon belül marad. (Crane 2000, 42-43) Az amerikaiak elengedték a fülük mellett az oroszoknak a civil célpontok ellen indított, válogatás nélküli támadásokra vonatkozó vádjait. De az észak-koreaiak tudatában mély és tartós nyomot hagyott az amerikaiak ellenük vívott légi háborúja, az az időszak, amikor közel három évig éltek a B-29-esek életveszélyes támadásainak, sőt, egy esetleges amerikai atomcsapás rémének árnyékában. A Koreai Népi Demokratikus Köztár­saság sohasem felejtette el a leckét, vagyis az amerikai légitámadások idején tapasztalt kiszolgáltatottságát, és a békeszerződést követően még fél évszázadig folytonosan a harci repülők elhárításának felada­tával foglalkozott, föld alatti bunkereket épített, végül pedig nukleáris fegyvereket is kifejlesztett annak érdekében, hogy Észak-Korea soha többé ne kerülhessen hasonló helyzetbe. Aligha lehet túlbecsülni a háborúnak az egész észak-koreai társadalomra gyakorolt pszichológiai hatásait. Az Egyesült Államok ellen vívott háború minden más történelmi tapasztalatnál erősebben bevéste az észak-koreaiak tudatába a külső fenyegetéstől való kollektív félelem és rettegés élményét, ami aztán máig is ható, meghatározó erő lett.

Az észak-koreaiaknak a felszabadulást követő jelentős gazdasági sike­reit a háború csaknem teljesen megsemmisítette. 1949-re a tervgazdaság két éve alatt Észak-Korea kilábalt a felszabadulást követő káoszból, és a gazdaság teljesítménye elérte a gyarmati korszak szintjét.⁴ Az 1950-re előirányzott tervek szerint a termelési eredmények újabb egyharmaddal növekedtek volna Észak-Koreában, és a Koreai Népi Demokratikus Köz­társaság vezetői arra számítottak, hogy a mezőgazdasági szempontból jóval termelékenyebb déli országrésszel való egyesülés további jótékony gazdasági hatást eredményez majd. A KNDK adatai szerint a háborúban megsemmisült 8.700 gyár, 5.000 iskola, 1.000 kórház és 600.000 lakóház. (The Three Year Plan 1956, 5-6) E létesítmények döntő többsége 1950-ben és 1951-ben vált a földdel egyenlővé. Hogy a bombák pusztításától megmentsék, a koreaiak teljes gyárakat telepítettek a föld alá, de ide menekítettek iskolákat, kórházakat, kormányhivatalokat és a lakosság nagy részét is. A mezőgazdaság teljesen megsemmisült, az emberek éheztek. A parasztok napközben földalatti bunkerekben rejtőztek, és éjjel művelték a földeket. Az élőállatok elpusztultak, hiány volt vetőmagból, mezőgazdasági gépekből és trágyából, akárcsak munkaerőből – ilyen körülmények között a mezőgazdaság a legjobb esetben is pusztán az életben maradáshoz szükséges termést biztosította. A Nodong Sinmun című lap 1951-et úgy emlegette, mint „az elviselhetetlen megpróbáltatá­sok esztendejét” (1952. március 16.); ez a kifejezés aztán visszatért az 1990-es években az éhínség idején. Ám a legrosszabb még hátravolt. 1952 őszére már nem maradtak az amerikai bombázógépek számára érdemleges célpontok. Észak-Korea minden jelentős városa, ipari terü­lete romokban hevert. 1953 tavaszán az amerikai légierő a Jalu folyón lévő, az öntözőcsatornákat ellátó duzzasztógátakat kezdte felszámolni, egyrészt azért, hogy az észak-koreai rizstermelést megsemmisítsék, másrészt, hogy nyomást gyakoroljanak a kínaiakra, akik az északi országrészbe több élelmiszersegélyt akartak küldeni. Öt víztárolót ta­láltak el, vízzel árasztva el ezzel több ezer holdnyi termőföldet, egész városokat, és letarolták az észak-koreaiak millióinak alapvető élelmiszert biztosító területeket. (MacDonald 1956, 241-242) Az egész országot sújtó éhínséget csak az állította meg, hogy Kína, a Szovjetunió és más szocialista országok a vészhelyzetre való tekintettel segélyszállítmányo­kat küldtek az országba.

Észak-Korea újjáépítése mint „baráti szocialista vállalkozás”

Amikor a harcok 1953 nyarán véget értek, az egész koreai félsziget romokban hevert. A demilitarizált zónától délre az Egyesült Államok és szövetségesei becsvágyó és anyagilag jól megalapozott erőfeszítést tettek Dél-Korea rehabilitálása érdekében az ENSZ Korea Újjáépítési Ügynöksége (United Nations Korea Reconstruction Agency – UNKRA) felügyelete alatt.⁵ Észak-Koreának – amelyet a déli országrésznél nagyobb méretű pusztítás sújtott, és hatalmas munkaerőhiányban is szenvedett a háborús veszteségek következtében – sokkal kevesebb forrás állt rendelkezésére az újjáépítéshez. Ennek ellenére a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hamarosan olyan gazdasági növekedési ütemet produkált, mely egészen az 1970-es évekig jóval túlszárnyalta a dél-koreai fejlődési tempót. E gazdasági teljesítményt az észak-koreaiak lenyűgöző erőfeszítései és áldozatkészsége, a „baráti” szocialista orszá­gok nagylelkű gazdasági és technikai támogatása biztosította, továbbá az, hogy a háború előtti ipari infrastruktúra a dél-koreaihoz képest jóval fejlettebb volt. Az 1950-es évek végén Észak-Korea teljes ipari termelésé­nek (1953 és 1960 között átlagosan 39%-os) növekedési üteme minden bizonnyal a legmagasabb volt az egész világon. (Tai Kuark 1966, 32; Chung 1974, 146-147)

Észak-Korea iparát gyakorlatilag teljesen elpusztították, és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetőinek első számú célkitűzése az ipar újjáépítése volt. A fegyverszünetet követő napokban Kim Ir Szen jegyzéket küldött a phenjani szovjet nagykövetségnek, melyben részle­tesen számba vette a háborús károkat, és kérte a szovjetek segítségét az észak-koreai ipargazdaság helyreállításához. A Koreai Népi De­mokratikus Köztársaság már a háború időszakában részesült a „baráti” segítségnyújtásban. Természetes, hogy a közvetlen katonai támogatás jórészt a Szovjetunióból és Kínából érkezett, de a kelet-európai „népi demokráciák” is jelentősen hozzájárultak a háborús erőfeszítésekhez: logisztikai támogatást, technikai segítséget, orvosi felszerelést és ehhez hasonló segélyeket biztosítottak az országnak. A támogatásnak talán a legmegrendítőbb formája az volt, amikor ezek az országok több ezer koreai árvát befogadtak. Csak Romániában például 1.500 árváról gondoskodtak, akiket aztán az 1957-1961-es ötéves terv befejeztével visszavittek szülőhazájukba. A koreai árvák első, 205 fős csoportja 1953 januárjában érkezett meg a Német Demokratikus Köztársaságba. Évekkel később őket is, illetve több száz társukat visszatelepítették Észak-Koreába.

1953 szeptemberében Kim Ir Szen vezetésével koreai küldöttség érkezett Moszkvába; a látogatás elsődleges célja az volt, hogy megál­lapodás szülessen a szovjet támogatás feltételeiről. A szovjet kormány beleegyezett abba, hogy egészében lemondjon a tetemes észak-koreai kölcsönök visszafizetéséről, illetve hogy a visszafizetés határidejét kitolja, és megerősítette azt az ígéretét, hogy egymilliárd rubel értékű segélyt nyújt Észak-Koreának részint készpénzben, részint ipari felszerelések és fogyasztási cikkek formájában. Szovjet műszaki szakembereket küldtek Észak-Koreába az újjáépítés elősegítése érdekében. A háború utáni gyárépítéseket túlnyomórészt szovjet szakértők irányították Észak-Ko­reában. Phenjan ígéretet kapott a kelet-európai országoktól és a Mongol Népköztársaságtól is, hogy segítséget nyújtanak a talpra állásban; utóbbi 86.500 darabból álló állatállományt ígért a lerombolt országot támoga­tandó. A Szovjetunió és Kína után a harmadik legjelentősebb támogató a Német Demokratikus Köztársaság volt, amely döntő szerepet játszott Hamhungnak, Észak-Korea második legnagyobb városának és jelentős ipari központjának az életre keltésében.

Kim Ir Szen novemberben ellátogatott Pekingbe is, ahol hasonlóan nagylelkű ígéreteket kapott a Kínai Népköztársaság vezetőitől, ami egyfelől a kínai kormánynak az észak-koreai befolyásra vonatkozó, a Szovjetunióval folytatott vetélkedését tükrözte. Kína is lemondott a koreai háború idején keletkezett észak-koreai tartozásokról, és a Koreai

Népi Demokratikus Köztársaságnak felajánlott 800 millió jüan értékű, az 1954-1957 közötti időszakban folyósítandó segélyt, melyből 300 milliót az első évben utaltak át. Észak-Korea és Kína is aláírt a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztéséről szóló egyezményt, hasonlóan az 1949-ben Moszkva és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság között született megállapodáshoz. Kína segítséget nyújtott az észak-koreai gyáripar feltámasztásában, noha nem olyan nagy mértékben, mint azt a Szovjetunió tette, és egyik fő beszerzési forrása lett az észak­-koreai fogyasztási cikkek, többek között a textiláruk, a gyapot és az élelmiszer piacának. Kínai szakemberek érkeztek Észak-Koreába, és a koreaiak Kínába utaztak a műszaki ismeretek elsajátítására. Kína talán legjelentősebb hozzájárulása az észak-koreai újjáépítéshez – túl a pénzügyi segítségen és az adósság elengedésén – a munkaerő volt, amelyet a kínai népi önkéntesek csapatai képviseltek, akik egészen 1958-ig Észak-Koreában maradtak. Ezek a csapatok, melyeknek a létszáma ezrekben mérhető, segítettek a háborúban megsemmisített vagy megrongált utak és vasútvonalak helyreállításában, számos iskolát, hidat, alagutat és öntözőgátat építettek. A munkaerőhiánnyal küszködő Észak-Koreában felbecsülhetetlen jelentőségük volt a kínai népi önkéntes csapatoknak a háború által megrongált infrastruktúra megteremtésében.

A háború utáni helyreállítás időszaka volt az első és egyetlen pe­riódus, amikor a Szovjetunió, Kína és a SZU-val szövetséges kelet­-európai államok, valamint Mongólia együttműködtek egy ilyen típusú, nagyszabású ipari projekt keretében. Ez az időszak jelentette a „nemzetközi szocialista szolidaritás” csúcspontját, amit aztán soha többé nem lehetett megismételni, miután az 1960-as években a Szovjetunió és Kína között megromlott a viszony. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a Szovjetunió maga is a második világháború okozta pusztítás felszámolásával küszködött, továbbá hogy Kínában csak nemrég feje­ződött be a polgárháború, és hogy a Német Demokratikus Köztársaság (a harmadik legjelentősebb támogató) szintén a háború utáni újjáépí­téssel volt elfoglalva. A korabeli szovjet források szerint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak 1953 és 1960 között nyújtott külföldi támogatás összegének egyharmada származott a Szovjetunióból; ezt a munkamegosztást kétségtelenül Moszkva sugalmazta. Az újjáépítési kiadásoknak pontosan egyharmada (33,3%) származott a Szovjetunió­tól, 29,4%-a Kínától és 37,3%-a a többi országtól. E számadatok nem tartalmazzák a munkaerő formájában érkező segélyt, amely különösen jelentős volt a kínaiak részéről.

Az Észak-Korea iparának helyreállításához szükséges anyagi fedezet több mint 80%-át a baráti segélynyújtás biztosította 1954 és 1956 között, a hároméves terv időszakában.

A baráti országok által nyújtott segély összege (millió rubelben számolva)
SZSZSZR	292,5
Kína	258,4
NDK	122,7
Lengyelország	81,9
Csehszlovákia	61,0
Románia	22,0
Magyarország	21,0
Bulgária	18,7
Albánia	0,6
Mongólia	0,4
Észak-Vietnám	0,1
Összesen	879,3
Forrás: SSSS i Koreja, 1988, Moscow, USSR Academy of Sciences, 256

Nagyon valószínű, hogy Észak-Korea nem tudta volna gazdaságát ilyen gyorsan talpra állítani e hatalmas mennyiségű segély és támogatás nélkül, amely gyakorlatilag a termelés és fogyasztás minden területére beáramlott. Ám a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hamarosan már nem hagyatkozott a segélyekre. Ez részben kényszerűségből fa­kadt, mivel a szocialista tömb országai a pénzügyi és egyéb támogatást kezdetektől fogva az újjáépítés befejezéséig szándékoztak folyósítani. Mégis figyelemre méltó, hogy Észak-Korea milyen hamar képes volt saját lábára állni. Az 1950-es évek végén az észak-koreaiak deklarálták „önállóságukat”, s ez a bejelentés nem nélkülözte a megfelelő háttérfelté­teleket. 1954-ben az észak-koreai állami bevételnek 33,4%-a származott a külföldi segélyekből, 1960-ban ez az arány alig 2,6%-ra esett vissza. Ezzel ellentétben a dél-koreai állami bevételeknek jóval több mint fele külföldi forrásból érkezett 1956-ban. Az 1960-as évek elejére, még jóval azelőtt, hogy a dél-koreai gazdaság felívelése megindult volna, az északi országrész lenyűgöző mértékben építette újjá iparát. Ezt a különbsé­get nem lehet pusztán a külföldi segély összegével magyarázni, mivel abszolút számokban tekintve a külföldi támogatás jóval nagyobb volt Dél-Koreában, mint északon. Ennek a teljesítménynek az eléréséhez elengedhetetlenül szükség volt az észak-koreai rezsimnek arra a képes­ségére, amellyel az észak-koreai lakosságot mozgósítani tudta. Ahogyan Kim Ir Szen mondta, a gazdaság talpra állításának elengedhetetlen feltétele, hogy az észak-koreai nép rendelkezésére álló minden forrást és munkaerőt bevessenek.

Phenjan és Hamhung újjáépítése

Phenjan rekonstrukciójában, hasonlóan az észak-koreai gazdaság talpra állításához általában, a baráti segítség igen jelentős, sokrétű és döntő fontosságú volt. Akkoriban a baráti országok segítségnyújtását a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság sajtója melegen üdvözölte és széles körűen méltatta. Az 1960-as éveket követően azonban, amikor az önel­látás vált a domináns jelszóvá, és ez volt az a perspektíva is, amely felől a korábbi észak-koreai tapasztalatokat, történéseket megítélték, a kül­földieknek a háború utáni újjáépítésben játszott szerepét alig, vagy egy­általán nem említették. Általában véve, Kína elsődlegesen munkaerővel és könnyűipari fogyasztási cikkekkel segítette Észak-Koreát, a szovjetek és a kelet-németek technikai segítséget és szakértelmet biztosítottak, a többi kelet-európai ország felszereléseket és technikai segítséget nyúj­tott egyes speciális iparágak kifejlesztéséhez. Kim Ir Szen nyilvánosan köszönetet mondott a kínai népi önkénteseknek, akik „vállvetve” harcol­tak a koreai népi hadsereg tagjaival, továbbá a háború utáni újjáépítés során tanúsított folytatólagos erőfeszítéseikért. A kínai népi önkéntesek segítettek hidak, általános iskolák, gyárak, lakóházak újjáépítésében. 1955 februárjában például a kínai népi önkéntes csapatok 47. számú brigádja újjáépítette a phenjani villamosvasúti üzemet. 1954 novembe­rétől 1956 végéig több mint 770, e munkálatok irányításával foglalkozó kínai építőipari szakember tartózkodott Phenjanban. Albánia aszfaltot adományozott az utak újjáépítéséhez, Csehszlovákia buszokat adott, Magyarország precíziós szerszámgépgyárat épített, a Német Demokra­tikus Köztársaság telefonkészülékekkel és kapcsoló-berendezésekkel látta el a városi kommunikációs szolgálatokat, és modernizálta a Nemzeti Filmipari Központot. Lengyelország építette meg a nyugat-phenjani vasúti üzemet, Bulgária faipari szerszámokat készítő gyárat állított fel, Románia építette fel a phenjani központi kórházat, és a Szovjetunió, Kína valamint a Német Demokratikus Köztársaság egyaránt küldött motorokat, teher- és személyszállító autókat az észak-koreai közúti járműgyártás fejlesztésé­re. A hároméves terv időszakában számos kelet-európai vezető látogatott el Phenjanba, ahol meleg fogadtatásban részesültek, és az észak-koreai politikusok hálásan megköszönték nekik az országaik nyújtotta segítséget a háború utáni újjáépítésben; ekkor járt Észak-Koreában többek között a Német Demokratikus Köztársaság vezetője, Otto Grotewohl, az albániai Enver Hodzsa és a román Georghiu-Dej.

1950 november végén, december elején, amikor a kínai csapatok elő­retörtek, az USA X. Hadteste visszavonult a Hamhung-­Hungnam körzet­be, hogy a tengeri evakuálásra felkészüljenek. Hamhungot az amerikai légierő már korábban is bombázta, de a X. Hadtest azt a parancsot kapta, hogy távozása előtt „semmisítsen meg minden készletet és szállítóesz­közt, amelyeknek a kommunista csapatok hasznát vennék”. December 11-től kezdve a X. Hadtest 85. műszaki zászlóalja napokon át bombázta Hungnam ipari körzetét, mintegy négy tonna dinamitot használtak fel, és mindent megsemmisítettek, ami a gyárakból még megmaradt. December 15-én felrobbantották a Hamhungból dél felé vezető vasútvonalon átívelő hidat. A környéken található összes közúti hidat is hasonlóképpen felszá­molták. Három nappal később az Első Osztag a Hungnamtól mintegy nyolc kilométerre délre fekvő hamhungi Jongpo repülőtér összes épületét és repülési felszereléseit gázolajjal, nyomjelző lövedékekkel és gráná­tokkal elpusztította; mindennek a tetejében aznap délután a tengerről is lőtték a repülőteret. Az időközben partra érkező amerikai egység mintegy százezer észak-koreai menekültet szállított el Hungnamból Dél-Koreába az ún. „karácsonyi evakuálás” keretében, december 19. és 24. között. A teljesen felégetett és elnéptelenedett Hamhung romjain az észak-kore­aiak és a keletnémetek egy új iparvárost építettek fel.

Nem tudjuk pontosan, mikor és kik hozták meg a döntést, de az a határozat született, hogy a keletnémet segélynyújtás Hamhung városára koncentrálódjék. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Otto Grotewohl, a Német Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke személyesen tett ígé­retet Kim Ir Szennek arra, hogy segítenek a város újjáépítésében, amikor a két vezető 1954-ben a genfi értekezleten találkozott. Ugyanezen év június végén vagy július elején az egyik észak-koreai vezető (feltehetőleg maga Kim Ir Szen) ezt írta Grotewohlnak:

„A kormányt és az egész koreai népet végtelenül meghatja és mélységes hálára készteti a genfi értekezleten a delegációnknak tett ígérete, kedves miniszterelnök úr, hogy a Német Demokratikus Köz­társaság erőfeszítései révén újjáépíti egyik lerombolt városunkat […] Köztársaságunk kormánya úgy határozott, hogy az önök kormányá­nak segítségével kivitelezendő rekonstrukció és újjáépítés helyszíne Hamhung városa, Köztársaságunk egyik vidéki központja lesz.” (Idézi Frank 1996: 23)

Lehetséges, hogy Grotewohlt, aki maga is egy háború sújtotta ország élén állt, meghatotta a koreaiakkal közös helyzet tudata; lehet, hogy a szovjetek nyomására döntött úgy, hogy a keletnémet segély egy nagy­város feltámasztására irányuljon, és ne a fővároséra, amely a szovjet segélynyújtás kirakatául szolgált. Mindenesetre tény, hogy a „német munkacsoport” (Deutsche Arbeitsgruppe, DAG) élén Grotewohl állt, és a projektet személyesen irányította. Több száz keletnémet mérnök, tech­nikus, szakember érkezett családostul Hamhungba, közülük néhányan évekig ott éltek, és a kissé ironikus, németesen hangzó hamhunger be­cenevet kapták a helyiektől. 1954 őszén keletnémet delegáció látogatott Hamhungba, hogy körvonalazzák az újjáépítési munkálatok terveit, és a következő évben a keletnémet kormány nyilvánosságra hozta határozatát arról, hogy az 1955-1964 közötti időszakban segítséget nyújt Hamhung újjáépítésében.

Alig öt év alatt az észak-koreaiak a keletnémetek támogatásával Hamhungot modern iparvárossá fejlesztették, és évtizedeken át a fő­város, Phenjan mellett ez a város volt Észak-Korea fő ipari központja. 1960-ban – jóval azelőtt, hogy Dél-Koreával kapcsolatban ez a kifejezés elhangzott volna – a keletnémet sajtó az országot „a Távol-Kelet gazda­sági csodájaként” emlegette. (Radmann 1960, 27) 1965 júniusában Kim Ir Szen Kelet-Németországba látogatott, és személyesen is köszönetet mondott a keletnémetek által nyújtott segítségért.⁶ Ám a rekonstrukció elindulásától kezdve a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezeté­se a külföldi segítségnyújtást korlátozott folyamatnak tekintette, amely fokozatosan átadja majd a helyét az észak-koreai önállóságnak. (Kim é.n., 395-417) 1955 decemberében Kim Ir Szen elmondta később so­kat emlegetett, nevezetes beszédét az önerőre támaszkodásról vagy dzsucséról, ami eredetileg elsődlegesen a Szovjetuniótól való ideológiai függetlenséget jelentette, ám a következő két évtizedben az észak-koreai viszonyrendszerek mindegyikét fokozatosan áthatotta, kezdve a politiká­val a gazdaságon át a katonai védelemig.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság 1962-ben, vagyis két évvel a tervezett kivitelezés előtt be­fejezettnek nyilvánította a hamhungi projektet. A német szakemberek és családtagjaik visszatértek hazájukba. Ezzel egyidejűleg a német, román és más kelet-európai családok által befogadott több ezer koreai árvát visszaküldték Koreába. Néhány észak-koreai diák továbbra is Kelet­-Európában és a Szovjetunióban maradt tanulmányai folytatására, de a szoros „baráti együttműködés” korszakának végképp befellegzett. Észak­-Korea újjáépült, és ettől kezdve saját politikai és gazdasági fejlődési útját követte, melyet összehangolt a szocialista országok közösségével, de sohasem rendelt alá annak.

(Fordította: Baráth Katalin)

(Eredeti megjelenés: Charles Armstrong: The Destruction and Reconstruction of North Korea, 1950 – 1960 The Asia-Pacific Journal: Japan Focus, http://www.japanfocus.org/-charles_k_-armstrong/3460)

Jegyzetek

¹ A Távol-keleti Parancsnokság arra utasította Walker tábornokot, hogy „sem­misítsen meg mindent, amit az ellenség esetleg fel tudna használni”, amikor a Nyolcadik Hadsereg 1950 decemberében dél felé menekült. (Appelman 1989, 360)

² A szovjet légierő koreai részvétele sokáig a hidegháború titka maradt, és a részletek­re csak a Szovjetunió összeomlását követően derült fény. (Lásd Xiaoming 2002.)

³ US Nemzeti Levéltár, 242. jegyzékcsoport, 2013. szállítási ajánlás, 1/191. szám. A Fegyveres Honvédelmi Egységek (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) szervezeti felépítése, 1950. szeptember. A jelentések között szerepel a Jochon városa ellen augusztus 26-án végrehajtott légitámadás grafikus leírása, illetve egy általános iskola elleni légitámadás szeptember elsején.

⁴ US National Archives, Record Group 59. US Embassy to State, „Economic Conditions in North Korea”, October 11. 1949, 8. (USA Nemzeti Levéltár, 1949. október 11., 59. jegyzékcsoport. Az USA nagykövetsége a kormányzatnak: „Gazdasági viszonyok Észak-Koreában”)

⁵ Dél-Korea háború utáni újjáépítése akkoriban a világ legjelentősebb multilate­rális fejlesztési tervezete volt. (Lásd Lee 2002, 357-396.)

⁶ GDR Foreign Ministry, Korea section. „Visit of a Government Delegation of the DPRK in the GDR, June 1956.” MfAA A 6927, Fiche 1.

Felhasznált irodalom

Appelman, Roy E. 1989: Disaster in Korea: The Chinese Confront MacArthur. College Station, Texas A&M Press

Chung, Joseph S. 1974: The North Korean Economy: Structure and Development. Stanford, Hoover Institution Press

Crane, Conrad C. 2000: American Airpower Strategy in Korea, 1950-1953. Lawrence, University Press of Kansas

Foot, Rosemary 1990: A Substitute for Victory: The Politics of Peacemaking at the Korean Armistice Talks. Ithaca, Cornell University Press

Frank, Ruediger 1996: Die DDR und Nordkorea: Dier Wiederaufbau der Stadt Hamhung von 1954-1962. Aachen, Shaker

Halliday, Jon 1981: The North Korean Enigma. New Left Review 127 (May-June)

Kim, Il Sung é.n.: On Eliminating Dogmatism and Formalism and Establishing Juche in Ideological Work. Works, vol. 9.

Lee, Stephen Hugh 2002: The United Nations Korea Reconstruction Agency in War and Peace. In: Chae-Jin Lee and Young-ick Lew (Eds.): Korea and the Korean War. Seoul, Yonsei University Press

MacDonald, Callum 1986: Korea: The War Before Vietnam. London, Macmillan

Radmann, Martin 1960: Ein Wirtschafstwunder im Fernen Osten. Neues Deutschland, December 27.

Tai Kuark, John Yoon 1966: A Comparative Study of Economic Development in North and South Korea during the Post-Korean War Period. (Ph.D. dissertation) University of Minnesota

The Three Year Plan 1956, Kyöngje könsöl [Economic Construction], September

Xiaoming, Zhang 2002: Red Wings over the Yalu: China, the Soviet Union, and the Air War in Korea. College Station, Texas A&M University Press

Beidegződött szóhasználatainkba gondol bele az írás. Közben olyasféle kellemetlen kérdéseket vet fel, mint hogy a mindennapi élet milyen kényelmetlenségeivel járna a marxi kommunizmus.

Viszonylag könnyű helyzetben volt Táncsics, amikor 1846-ban megfogal­mazta Mik a vörös republikánusok, és mit akarnak című írását. Pontosan tudta, hogy kikről beszél, és hogy ők mit szeretnének elérni. Azóta sokat változott mind a társadalom, mind a nyelvhasználat. Ennek a megválto­zott, mai helyzetnek szól, korunk tapasztalatain alapul a fenti provokatív cím és gonoszkodó alcím.

• A helyi szövetkezet a számára rendelkezésre álló erőforrásoknak a többieket kizáró tulajdonosa (csoporttulajdon) vagy – valamiféle haszon­bérlet mintájára – pusztán termelő használója? (Ez utóbbinál alkalmaz­ható egyik lehetséges önszervezési módszer: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód” In: Válaszúton. ÁJK, 1988.)
• Hogyan valósulhat meg a felhalmozott történelmi adósság törleszté­se? Kit lehet a történelmi jóvátétel alanyának tekinteni?
• Miként szerveződik meg a természeti „hitelek” visszafizetése? Kit lehet a természeti jóvátétel alanyának tekinteni?

A cikk részletes hatalomtechnikai és osztályelemzést nyújt a 2011 őszén az USA-ban megjelent Occupy Wall Street! mozgalomról. A spontaneitás anarchista filozófiáját valló mozgalom elutasított mindenféle rögzített döntéshozatali hierarchiát. E „tökéletes spontaneitás" azonban teret nyitott önkényes döntéseknek és különböző önjelölt „élcsoportok" a mozgalom egésze számára destruktív akcióinak is. A szocialista baloldal késve kapcsolódott be az eseményekbe, ám így is évtizedek óta nem látott lehetőség kínálkozik arra, hogy az Egyesült Államokban újraépüljön egy cselekvőképes, radikális baloldal.

Az Occupy mozgalom olyan esélyt teremtett egyrészt a szocialista és a munkásmozgalom újraegyesítésére, másrészt egy széles bázisú, élet­képes radikális párt megteremtésére, amilyen egy élet során egyszer adódik. Két olyan perspektíváról beszélünk, amelyek egyike sem léte­zett reális lehetőségként a késő 60-as, illetve a korai 70-es évek óta. A szocialista baloldalon belül még nem kezdődött el az Occupy mozgalom eme szélesebb távlatú implikációinak átgondolása, és e baloldal egy­előre taktikáját sem igazította azokhoz az új feladatokhoz, amelyeket a mozgalom kitörése teremtett a szocialisták számára. A szocialista bal­oldal gyakorlatilag az Occupy mozgalom farvizén evez, ahelyett, hogy az Occupy követné a szocialista baloldalt mint vezető erőt. Így aztán ahhoz is igyekeznünk kell, hogy lépést tudjunk tartani az Occupy gyors evolúciójával.

Az Occupy Wall Street (OWS) [Foglald el a Wall Streetet] négy hét alatt több munkást és elnyomottat mozgósított, mint amennyit a teljes szocialista baloldal négy évtized alatt. Hasznos lesz számunkra, ha meg­értjük, hogyan és miért történhetett, hogy más politikai erők (nevezetesen az anarchisták) hajtották végre ezt a történelmi fegyvertényt.

Az alábbi írás kísérlet az Occupy megértésére, a szocialisták által adott válaszok áttekintésére, valamint néhány olyan gyakorlati következtetés levonására, amely segítheti a szocialistákat abban, hogy az Occupy általános mozgásirányát befolyásolni képes központi szereplőkké vál­hassanak, kitörve a jelenlegi marginális pozícióból.

Az Occupy osztályjellege és vezetése

Az Occupy mozgalomnál több, forradalomnál kevesebb. Az Occupy-felkelés, a lakosság 99%-ának mélységeiben felgyülemlett harag és reménykedés előre megjósolhatatlan kiáradása. Radikálisan különbözik az amerikai politikai életet az elmúlt időszak során megrengető tömeg­mozgalmaktól: a bevándorlók jogaiért szerveződött mozgalomtól, amely 2006. május elsején – 1886 óta első ízben – nemzeti méretű politikai sztrájkban kulminálódott, vagy az iraki háború elleni 2002-2003-as moz­galomtól, illetve az 1999-es seattle-i csatával kezdődött és a „9/11”-gyel [2001. szeptember 11.] lezárult alterglobalista mozgalomtól. Mindhárom előbb említett mozgalmat liberális nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) vezették. E szervezetek szponzorálták a felvonulásokat, szerezték meg az engedélyeket, és rostálták meg, hogy ki lehet és ki nem szónok a nagygyűléseken. A militáns, illegális direkt akciók inkább a kalandor Black Bloc-hoz kötődő elemekre vagy néhány nagyon elkötelezett aktivistára korlátozódtak.

E három mozgalmat az Occupy mozgalommal összevetve több szembetűnő különbséget fedezhetünk fel: az utóbbinál szélesebb körből verbuválódott az aktív résztvevők és a nyilvános támogatók köre, és ami a legfontosabb, az Occupy sokkal militánsabb és daco­sabb. Tízezrek hajlandók vállalni a letartóztatás és a rendőri brutalitás kockázatát. A felkelést szándékosan úgy tervezték meg az anarchista kezdeményezők, hogy konkrét megfogalmazott végcél nélküli, mindent és mindenkit felölelő folyamat legyen; ilyen módon elkerülték a kudar­cot vallott konvencionális, egycélú tiltakozás modelljének buktatóit. Az „emberi mikrofon”-módszer, amelyet azért találtak ki, hogy megkerüljék a New York-i rendőrség (NYPD) kihangosításra vonatkozó tiltását, azt jelentette, hogy bárki bármikor nagyszámú hallgatóság előtt hallathatta hangját.¹

Az egyik tényező, amely az Occupy-t felkeléssé, és nem csupán tö­megmozgalommá teszi, a vezetőség állítólagos hiánya. Természetesen marxistaként jól tudjuk, hogy minden tömegharchoz szükséges a vezetés valamiféle formája, és ez alól az Occupy sem kivétel. Az Occupy-t azok vezetik, akik a táborokban a frontvonalba helyezik magukat, és mélyen belevonódnak a döntéshozatalnak abba a komplex, bizantikus folyama­tába, amelyet „módosított konszenzus”-nak hívnak (UnaSpenser 2011). Azok a személyek a vezetők, akik olyan javaslatokat tesznek a tervezői összejöveteleken, a munkacsoportban és az Általános Gyűlésben (ÁGY), amelyek elegendő támogatást kapnak ahhoz, hogy megszabják a felke­lés cselekvési irányát.

Azokból lesznek a vezetők, akik a legnagyobb áldozatot hajlandóak hozni a mozgalomért.

Mivel az Occupy jellegét tekintve önszervező és a legelkötelezettebb résztvevői által (ön)vezetett, kudarcot fognak vallani azok az erőfeszíté­sek, amelyek a döntéshozatali folyamat hozzáférhetőbbé tételét célozzák azok számára, akik nem hajlandók vagy képesek a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában a mozgalomnak szentelni magukat. A „Foglald el a Wall Streetet minden nap, minden héten!” nem csupán jelszó, ez az Occupy mozgalom de facto vezetésének létezési módja.

E realitás kihat a permanens táborozásban résztvevők osztálykarak­terére – ezek javarészt vagy a Karl Marx által lumpenproletariátusnak nevezett csoportból kerültek ki (tartós munkanélküliek, férfiprostituáltak, drogfüggők és mások, akik keresztülhullottak a tőkés építmény repedése­in), vagy pedig magasan képzett (fehér) egyetemisták, volt egyetemisták és posztgraduális hallgatók. Az előbbi csoporthoz tartozók nem csupán azért csatlakoztak a táborhoz, hogy viszonylagos biztonságban alud­hassanak és ehessenek, hanem azért is, mert remélték, hogy a felkelés valóságos, jelentékeny változást fog hozni számukra. Főleg az utóbbi csoportból kikerülők uralják az Occupy bonyodalmas döntéshozatali processzusát, és az ő motivációjuk lényegében megegyezik a lumpen­proletár elemekével: a remény, hogy az Occupy valóságos, jelentékeny változást hozhat. Sokukat hatalmas méretű adósság köt gúzsba, két vagy három részmunkaidős állásban dolgoznak, vagy képtelenek volt szakmájukban elhelyezkedni a drága, hosszú időn át tartó képzés el­lenére. Mielőtt a 2008-as gazdasági válság óta tartó vergődés ellopta jövőjüket, és falnak állította őket, biztonságos kispolgári vagy jól fizetett fehérgalléros egzisztencia várt rájuk. Ez az anyagi valóság fűti az Occupy résztvevőinek elszántságát, hogy az ismételt letartóztatások, verések és vereségek ellenére visszatérjenek. Ebből a fajta elszántságból születnek a forradalmárok.

Az Occupy mozgalom struktúrájának és formájának előnye, hogy a Demokrata Párt, a liberális NGO-k és szakszervezeti vezetők képtele­nek voltak kooptálni a felkelést, mielőtt az robbanásszerűen szétterjedt több mint 1.000 amerikai kis- és nagyvárosban, és mielőtt a mozgalom Obama elnököt is célkeresztbe állította (Joannaeleon 2011). Hátránya viszont, hogy az Occupy mozgalmat földrajzilag azokra a területekre szűkíti, ahol a hatóságok eltűrik a táborokat, szociológiailag pedig a lakosság legkevésbé és leginkább privilegizált rétegeire korlátozza, azokra, akiknek nincs hova menniük a táborokon kívül, és azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy egyhuzamban heteken át táboroz­zanak.

Az illegális bevándorló, aki hetente 60 órát robotol, és a bérrabszolga, aki heti 40 órát, nehéznek fogja találni, hogy az Occupy döntéshozatali processzusát formáló tényezővé váljon. Azok a kísérletek, amelyek az Occupy mozgalom létező struktúráinak és formáinak felváltását célozzák valamivel, ami a nem teljes idős Occupy-osok számára is hozzáférhetőbb, két inherens kockázatot hordoznak: (1) megnyílik az út azok előtt, akik semmit sem szeretnének jobban, mint hogy a felkelés harcosait Obama 2012-es kampányának talpasaivá lényegítsék át, és (2) csökkentik az Occupy legelkötelezettebb résztvevői által hordozott hatalmat. Azokon a helyeken, ahol az Occupy nem ölti permanens táborok formáját, a dön­téshozatali folyamat még diffúzabbá válhat, tovább nehezítve a benne való részvételt.

Az OWS megszületése és a szocialista reagálás

Az amerikai szocialista baloldal nem követte nyomon napi rendszeresség­gel az OWS-t egészen addig, amíg szeptember 24-ikén Anthony Bologna New York-i helyettes felügyelő gázspray-vel le nem fújt néhány sarokba szorított nőt az Union Square közelében. A SEP (Socialist Equality Party) szeptember 26-án kezdett folyamatosan tudósítani a wsws.org-on (Eng­lish 2011). A PSL (Party for Socialism and Liberation) lapja, a Liberation News szeptember 27-ikén (Cartier 2011), az ISO (International Socialist Organization) első cikke szeptember 28-ikán jelent meg a Socialist Worker-ben (Singsen – Russel 2011), és a Solidarity október 3-adikától kezdte tárgyalni az eseményeket (Occupy Wall Street! 2011).

Ez a hanyagság a szocialista baloldal mélyen meggyökerezett szkep­szisét tükrözte (Sustar 2011) a konkrét követelések nélküli tiltakozással, az engedély nélküli demonstrációval szemben – például, ahogyan az OWS egy szabadtéri sátortáborban Manhattan pénzügyi negyedének közepén egy jövőbeli nem-kapitalista társadalom megelőlegezéséről beszélt (Singsen 2011) -, illetve a „vezető nélküli”, „horizontális” processzussal szemben. Az anarchista elemek túlsúlya, párosulva a szocialista baloldal teoretikus kifinomultságával és politikai prekoncepcióival, ahhoz vezetett, hogy a szocialista baloldal a „várjuk ki, mi lesz belőle” típusú megközelítést választotta, ami az élcsapat helyett az utóvéd pozíciójára kárhoztatott minket.

A felkelés nem állítólagos hiányosságai ellenére, hanem épp e hiá­nyosságoknak köszönhetően vált sikeressé. A felülről jövő elnyomás az alulról jövő elszántsággal párosulva azt eredményezte, hogy az Occupy mozgalom a szeptember 24-ikét követő hetekben tömeges támogatott­ságra tett szert. A szocialista baloldal szemében az OWS prioritássá vált, és támogatásuk túlment azon, hogy – a szakszervezetekhez hasonlóan – október elejétől kezdve tagokat küldtek az OWS szervezőbizottsági összejöveteleire. A MoveOn.org és más balliberális csoportok mozgó­sítottak az október 5-i, több mint 20 ezer fős tiltakozó menetre, amely a New York-i rendőrség előző szombati akciója ellen tiltakozott – ez utóbbi során a tüntetőket a Brooklyn hídon csapdába csalták és letartóztatták (Binh 2011a).

Szocialisták anarchista terepen

Az Occupy mozgalom kétségtelenül kapcsolódik a „foglalj el mindent, s ne követelj semmit ” trendhez (Teoan 2011), amely a felsőoktatási megszorítások elleni, 2009-2010-es diákmegmozdulások során bukkant fel.

Amint arra David Graeber anarchista OWS-szervező – akitől a neveze­tes „mi vagyunk a 99%” jelszó származik (Graeber 2011a) – rámutatott, az anarchizmus hatása mutatkozik meg abban, ahogyan az Occupy elutasítja az állami és nagyvállalati tekintélyt; vagy abban, ahogyan a direkt akcióhoz, közvetlen demokráciához, nem-hierarchikus szervező­déshez, konszenzushoz és a jövő társadalmi modelljét megelőlegező politizáláshoz ragaszkodik (Graeber 2011b).

A szocialista baloldal feladata megérteni, hogy (1) hogyan is miért dominálják ezek a módszerek a felkelést, és (2) mi a teendő ezzel kap­csolatban.

Az anarchista megoldások azért terjedtek el széleskörűen, mert a siker utánzásra ösztönöz. Ahogy az 1917-es orosz forradalom egy évszázaddal ezelőtt kommunista munkáspártokat fialt, amelyek több tízezres tagsága abban reménykedett, hogy sikerül saját országukban követni a bolsevik példát, úgy most emberek ezrei igyekeztek az OWS-t imitálni saját kis-és nagyvárosaikban, lemásolva azt, amivel a gyakorlatban sikerült több tízezer munkást és elnyomottat mozgásba hozni, a szocialista baloldal kritikája (D'Amato 2011) ellenére. A szeptember 17-ét követő hetekben az Occupy Wall Street facilitációs munkacsoportja, amelynek feladata a New York Városi Általános Gyűlés működtetése volt, ország­szerte szervezőket képezett ki a módosított konszenzus elnevezésű döntéshozatali mechanizmusra, a livestream.com-on keresztül tucatjával sugárzott video-tananyagok révén – az OWS-résztvevők tucatjainak, talán százainak személyesen tartott tanfolyamokon felül. Az ily módon kiképzettek közül aztán sokan más városokba utaztak, vagy visszatértek saját városukba, hogy új foglalási akciókat indítsanak el.

Az Occupy mozgalom a 99% élcsapata, és ezen belül az OWS az „élcsapat élcsapata”, hogy Lev Trockij kifejezését kölcsönözzük (Trotsky 1939). Az OWS élcsapat-szerepe megmagyarázza, miért ennek módsze­rei lettek az uralkodók a tradicionálisabb szervezetek (szakszervezetek, liberális NGO-k és szocialista csoportok) által preferált szerveződési módok helyett.

A szocialista baloldalnak meg kell tanulnia navigálni az Occupy anar­chista terepén, ha formálni és vezetni szeretnénk a felkelést, ahelyett, hogy az formálna és vezetne minket. Ha az Általános Gyűlésen benyújtott javaslatokkal megpróbáljuk a jelenlegi gyakorlatot felváltani a Robert-féle ügyrend² szerinti többségi szavazással és formálisan megválasztott vezetőkkel, kudarcot fogunk vallani, mert az Occupy résztvevői nem tapasztalták meg gyakorlati példa alapján, hogy e módszerek magasabb rendűek.

Röviden, ami nincs elromolva, azt ne próbáljuk megjavítani, ha pedig elromlott, a gyakorlatban mutassuk be és bizonyítsuk, hogy hogyan fest a jobb modell.

A valóság az, hogy a „horizontális” módosított konszenzus módsze­re, az Általános Gyűlés és a Szóvivők Tanácsa mind nagymértékben diszfunkcionális (Binh 2011b), de nem végzetes mértékben (legalábbis a jelen fázisban). A tábor felszámolását megelőző időszak során³ az OWS sok munkacsoportja titokban elkezdte felhalmozni az utcai adományokat, amelyeket az Általános Gyűlés hivatalos pénzügyi munkacsoportjától (FWG) kapott, mivel, noha jelentős pénzeket adtak be az általános alap­ba, komoly nehézségekkel tudtak csak pénzt kivenni onnan az égetően szükséges kiadásokra az OWS elhúzódó, bürokratikus döntéshozatali procedúrája miatt. Továbbá, mivel az FWG több mint 500.000 dolláros internetadomány felett rendelkezik, sok munkacsoport nem látta be, miért kéne hozzájárulnia egy amúgy is jól eleresztett alaphoz, és nehezmé­nyezte a jóformán egyirányú pénzáramlást.

A pénzfelhalmozás részét képezte annak a szakadásnak, amely egy­felől azon teljesidős Occupy-sok (akik kirekesztettnek érezték magukat, és végül bojkottálták az Általános Gyűlést), másfelől pedig a mozgalmár típusok között keletkezett (az utóbbiak közül sokan nem aludtak a Liberty parkban), akik úgy hitték, hogy a módosított konszenzus folyamata a felkelés abszolúte legfontosabb eleme. E szakadás földrajzilag is meg­mutatkozott egy „gettó” és egy „dzsentrifikált” terület elkülönülésében (Shapiro, Lila 2011), amiről egy Daily Show-adás is tudósított (Occupy Wall Street Divided, 2011).

A New York-i Általános Gyűlés által jóváhagyott szóvivői struktúra, amely a frusztráló és nem demokratikus döntésképtelenség (Blissett 2008) problémájának megoldását célozta, egyszerűen áttolta e problémá­kat a Szóvivők Tanácsára, miközben nem javította érdemben az Általános Gyűlés döntéshozói procedúráját. Mindezen problémák súlyosabbá vál­tak, miután New York polgármestere, Michael Bloomberg felszámoltatta az OWS-tábort a Liberty parkban, és az OWS nem próbált meg szembe­szállni a kilakoltatással, megkísérelve a visszatérést⁴ . A kilakoltatás olyan csapást mért a felkelésre, amely máig próbálja kiheverni azt.

Habár a szocialista baloldal tekinthet úgy ezekre a problémákra, mint a módosított konszenzus eljárással – és általában az Occupy döntésho­zatali mechanizmusával – kapcsolatos lesújtó nézeteinek igazolására, a szocialistáknak nem az a dolguk, hogy igazolva legyenek, hanem hogy segítsék a felkelést az akadályok leküzdésében az Occupy résztvevőinek tapasztalataiból leszűrt gyakorlati megoldásokkal, amelyek hasznosítják a felkelés létező kereteit, infrastruktúráját és terminológiáját.

Ahelyett, hogy kapásból a módosított konszenzus eljárás elhagyását javasolnák az Általános Gyűlésben vagy a munkacsoportokban, gyümöl­csözőbb lenne csak azután kezdeményezni a procedurális reformokat, miután szoros kapcsolatokat sikerült kiépíteni az aktivistatársakkal a közös munka során. Amikor majd a többieket is frusztrálják a módo­sított konszenzus hiányosságai (Blissett 2008), akkor válhat vonzóvá a javaslatok elfogadásához szükséges támogatottság alsó határának 90%-ról kétharmadra, vagy 50% plusz egy szavazatra csökkentésének gondolata.

A próba és hiba nehéz, fájdalmas és elhúzódó folyamatát nem lehet átugorni. Még ha igazunk van is a módosított konszenzus eljárás hibáit il­letően, kizárólag a közvetlen tapasztalat fogja ezt véglegesen igazolni.

A szocialisták és az Occupy munkacsoportjai

Az Occupy mozgalom mindenütt feladatok széles skálája köré szerve­ződött munkacsoportokat hozott létre, illusztrálva Arun Gupta megfigye­lését (Gupta 2011), mely szerint „minden foglalás lokális”. Az Occupy Wall Street más kihívásokkal szembesül, mint az Occupy Philadelphia, Portland, Mobile vagy Nashville. Az OWS-nek több mint 40 munkacso­portja van – ezek némelyike átalakulásra kényszerült a kilakoltatás után (a köztisztasági csoport például a kilakoltatást követően a lakhatás kér­désére koncentrált). A helyi Occupy mozgalmak az OWS modelljét saját helyi szükségleteikhez igazították, és mintegy tucatnyi munkacsoportot hoztak létre (pl. munkaügyi csoport, követelések, direkt akciók, közbiz­tonság, egészségügy, élelmezés, komfort, internet, média és facilitációs munkacsoport).

A szocialista baloldal általában csak néhány munkacsoportra korlátozta részvételét, jobbára azokra, amelyeket Ross Wolfe a Platypus-csoportból (Wolfe 2011) helyesen szellemimunka-típusú csoportokként írt le – kö­vetelések, kapcsolatteremtés a munkásosztállyal, direkt akciók -, és távol tartotta magát azoktól a fizikai jellegű vagy „alantas” feladatoktól, amiket a közbiztonsági csoport, a komfort, egészségügyi vagy élelme­zési/konyhai munkacsoportok láttak el. Ez problematikus, mivel ezzel a szocialisták a munkacsoportok többségében átengedik a befolyást más politikai erőknek (anarchistáknak és liberálisoknak), akaratlanul „vörös gettókat” létesítve ezáltal.

A szellemi munkával fémjelzett munkacsoportoknak az előnyben része­sítése a fizikai munkát ellátókkal szemben azon a téves megfontoláson alapul, hogy a konyha működtetése vagy a sátrak felügyelete kevésbé politikai vagy kevésbé fontos feladat, mint a követelések vagy az ideo­lógiai kérdések megvitatása. Amikor Genora Dollinger a Flint üzemében az ülősztrájkot vezette 1936-ban, a sztrájkolók meleg étellel való ellátása éppolyan létfontosságú feltétel volt a General Motors legyőzéséhez, mint a sztrájkolók sorfala (Rosenthal 1995). Az egyik nélkül a másik nem lett volna lehetséges. A kilakoltatás utáni OWS példája is jól illusztrálja ezt.

A felkelés fejlődésének jelenlegi pontján a tömegmozgósításnak és a politikai vitáknak nincs bázisuk vagy szervezési központjuk fizikai foglalás nélkül, és egy tér fizikai elfoglalása rengeteg „kulimunkát” igényel.

A szocialista baloldalnak az Occupy mozgalom összes aspektusában részt kell vennie, és el kell nyernie a legelkötelezettebb, legkomolyabb, leghatékonyabb harcosok reputációját. Csak ezen a bázison leszünk képesek komoly befolyást gyakorolni az emberekre és a felkelés me­netére.

Anarchisták és a Black Bloc

Az Occupy mozgalom és az alterglobalista mozgalom közti egyik éles különbséget a Black Bloc (BB) szerepe, illetőleg a BB-re adott szélesebb anarchista reakció jelenti. A BB (nem mint szervezett csoport, hanem mint taktika) először november másodikán az oaklandi általános sztrájk idején jelent meg – a sztrájkot az a rendőrségi rajtaütés váltotta ki, amelynek nyomán Scott Olsen iraki veterán a kórházban kötött ki komoly agysérü­léssel (könnygázgránát találta el az arcát) (Cherkis 2011a).

Az első emlékezetes BB-esemény a Whole Foods és több nagyobb bank vandalizálása volt a november 2-dikai tüntetések idején (Winston 2011). A következő incidensre ugyanazon az estén, csak később került sor, amikor a BB eredménytelenül próbálta megszállni a Traveler's Aid Society (TAS) épületét, miután az általános sztrájk sikeresen megbéní­totta Oakland kikötőjét egy tízezer fős tömeggel (Hieronymous 2011). Habár ezek az incidensek nem voltak függetlenek egymástól, nem is vehetők egy kalap alá, miután eltérő kérdéseket vetnek fel, és eltérő volt a dinamikájuk.

A rombolás a Whole Foodsnál hasonlatos volt a Starbucks kiraka­tainak hírhedt szétveréséhez 1999-ben, amely aztán (igazságtalanul) az egész alterglobalista mozgalom szimbólumává vált. Ezúttal viszont másképpen alakultak a dolgok; miután a BB akciója dulakodást provokált a demonstrálók között, az emberek rákiabáltak a BB tagjaira, és végül különféle tárgyakat vágtak hozzájuk, miután azok nem voltak hajlandóak felhagyni a tiltakozó menet útjába eső Whole Foods és más óriásválla­latok tulajdonának rongálásával. A BB azért cselekedhetett büntetlenül az alterglobalista mozgalomban, mert ott felülkerekedett az „eltérő tak­tikák” mantrája, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy senkinek sincs joga megmondani bárki másnak, hogy mit tehet vagy nem tehet meg, még hogyha akcióik rombolóan hatnak is a mozgalomra mint egészre. E gyerekes attitűdöt felváltotta az Occupy-résztvevők komolyabb hozzá­állása, akik erősen sajátjukénak érzik a felkelést és nem engedik, hogy kalandorok zátonyra futtassák.

A Whole Foods incidens a BB-akcióknak az Occupy mozgalom egé­szének kontextusát szem előtt tartó, átgondolt bírálatához vezetett (Zerzan 2011) anarchista társaik részéről (Lynx 2011). Ez jelentős forduló­pont az amerikai anarchista mozgalom érési folyamatában. A szocialista baloldalnak figyelembe kell vennie e realitást az Occupy mozgalommal kapcsolatos stratégiájában.

Ugyanezen az estén, valamivel később, a BB vezetésével 150 ember elfoglalta a TAS-t – egy üres épületet, amely az utóbbi idők költségvetési megszorításai nyomán vált elhagyatottá. Miután kihúztak egy transz­parenst a könnyű épületfoglalás megünnepléseképpen, a házfoglalók száma nagyjából 700 fősre duzzadt (Ford 2011). Barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben, és meggyújtották őket, mikor megjelent az oaklandi rohamrendőrség több száz fős különítménye (a rendőrök a háttérben maradtak az egész nap folyamán). A tüzek és az utcákat eltorlaszoló kis barikádok nem tudták meggátolni, hogy a rend­őrök a TAS-hoz vonuljanak (Dave Id 2011), és letartóztassák azokat, akik ott maradtak, hogy megvédjék azt (a BB-ből sokan elmenekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást).

Az anarchista tábornak a TAS-nál történt fiaskóra adott reakciója még hevesebb volt, mint a Whole Foods incidens esetében. Egy helyi önkéntes ápoló  lehordta a BB-tagokat (An Open Letter to the Black Bloc… 2011), amiért elmenekültek a konfliktus elől, amelynek létrejötté­ben közreműködtek; a San Francisco Indymedia honlapján közölt poszt (Statement on… 2011), amely védelmébe vette az akciót, intenzív kritikai össztűz alá került. A kritikusok lesújtó bírálatnak vetették alá a rövid ideig tartó épületfoglalás során elkövetett politikai és taktikai hibákat. Kim Lehmkhul odáig ment, hogy a barikádok felgyújtóit álanarchistáknak, provokátoroknak titulálta (Lehmkuhl 2011).

Ezzel szemben a szocialista baloldalnak a TAS elfoglalásával kapcsola­tos kritikája inkább a procedúrára, mint a tartalomra összpontosult. Todd Chretien Socialist Worker-be írt cikkében azt írta, hogy az akció szervezői nemhogy elnyerték volna az oaklandi Általános Gyűlés támogatását, de még csak részt sem vettek azon, továbbá alábecsülték a rendőrséget, és „a tömeg egységének erejét egy elit állítólagos heroizmusával próbálták helyettesíteni” (Chretien 2011).

Ám a TAS elfoglalásának kudarcát illetően ezek a hibák irrelevánsak. Ez a fajta érvelés is csak azt jelzi, hogy talán a szocialista baloldal nem értette meg teljesen az Occupy mozgalom működési módját.

Az Occupy által elindított akciók, és különösen a direkt akciók döntő többségét nem az Általános Gyűlés hagyja jóvá. Autonóm csoportok (amelyeket hol hivatalosan elismert a helyi ÁGY, hol nem) kezdemé­nyezik az akciókat, és a mozgalom résztvevői döntenek arról, hogy csatlakoznak-e, vagy sem. Ha minden csoportnak, amelynek van egy akcióval kapcsolatos ötlete, meg kellene szerezni az ÁGY jóváhagyását, a szóban forgó akció sohasem valósulna meg a nagy létszámú gyűlések által alkalmazott módosított konszenzus eljárás bürokratikus jellege miatt. Teljesen irreális azt elvárni, hogy anarchisták, különösen pedig a BB, az Általános Gyűléshez folyamodjon hozzájárulásért – egy ilyen követelmény nem lenne életképes stratégia az Occupy mozgalmon belül fellelhető kalandor tendenciák amúgy nagyon is valós problémájának a kezelésére. Továbbá, a TAS elfoglalása – szemben a Whole Foods incidenssel – nem egy ultrabaloldali kisebbségnek a deklaráltan erő­szakmentes demonstráció kisajátítására vagy megzavarására irányuló kísérlete volt.

Maga az OWS is „az elit heroizmusával” vette kezdetét, azzal a száz-kétszáz emberrel, aki megkockáztatta a letartóztatást azzal, hogy állásfoglalásképpen szeptember 17-től kezdve a Liberty Parkban aludt. Az ő heroikus akciójuk nélkül az Occupy mozgalom „tömegegysége” sose jött volna létre.

A TAS elfoglalása azért fulladt kudarcba, mert

1. a házfoglalók nem surrantak be az épületbe, és kezdtek szép csendben barikádokat építeni az épületen belül annak érdekében, hogy meg is tarthassák. Ehelyett harsogó táncszenével ünnepelték meg a foglalást, kilógattak egy jókora transzparenst az épület oldalára, és az emeletről százával dobálták a szórólapot. Ez odavonzotta a helyi sajtót, és ráébresztette az oaklandi rendőrséget a kialakult helyzetre, ami időt adott nekik, hogy összpontosítsák erőiket egy általuk kiválasztott időpont­ban végrehajtott támadáshoz.

2. A siker nyilvános megünneplését követően a TAS elfoglalói hatásta­lan, apró (alig egy méter magas) barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben. E barikádok egyikéhez sem állítottak elegendő számú házfoglalót ahhoz, hogy e pozíciókat tartani lehessen.

3. E mini barikádokat felgyújtották, de nem védelmezték fizikailag a lassú, módszeres rendőri előrenyomulással szemben.

A Black Blocon kívül is százakat ragadt magával ez az izgalmas akció, amelyet rosszul gondoltak ki, csapnivalóan hajtottak végre, és amely elkerülhetetlenül kudarcra volt ítélve, sokkal inkább a szervezők tapasztalatlansága miatt (kétségtelenül ez volt az első kísérletük, hogy emberek százaival elfoglaljanak egy épületet), nem pedig valamiféle rettentő elitista ultrabalos politikai elhajlás miatt. A barikádok állítása szükséges volt, de ezeknek az épületen kívül, fél háztömbnyire helyezése pár tucat védővel (akik aztán felgyújtották azokat) egyáltalán nem segített abban, hogy a házfoglalók az épületet meg is tarthassák. Ha 150-700 ember feltűnés nélkül elbarikádozta volna magát az épületen belül, és kitartott volna a következő napig, a TAS nagy diadal lehetett volna, és új fejezetet nyithatott volna a felkelés történetében, hiszen a felkelés a tömeggyűlések szervezéséhez mindmáig nyitott területek elfoglalására és megtartására van utalva.

Az anarchistákkal kapcsolatos feladatunk kettős:

1. együtt kell működni velük a kalandorok és az ultrabalosok sem­legesítésében, mikor azok akciói az Occupy mozgalmat mint egészt fenyegetik; és

2. túl kell szárnyalni őket merészség, vakmerőség, kreativitás, impro­vizáció és forradalmi elán tekintetében a lehető leg­barátibb, legegyütt­működőbb és legelvtársibb módon.

Csak ha mindkét feladatot illetően sikeresek vagyunk, akkor leszünk ténylegesen versenyben az Occupy felkelés vezetéséért, és mint szoci­alisták csak akkor teljesítjük köteles­ségünket.

Vörösök és kékek

A szocialista baloldal egyik legállhatatosabban hangoztatott kritikája az Occupy mozgalomnak a rendőrséghez való viszonyulásával kap­csolatos. A PSL lapja, a Liberation News cikket közölt azzal a címmel, hogy „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1% eszközei?”. Az Internationalist Group a fehérek túlsúlyát az OWS-ben a mozgalom rendőrséggel kapcsolatos „irányvonalának” tulajdonítja (Occupy Wall Street: A Marxist Analysis 2011). „A fő ok, amely miatt viszonylag kevés a fekete és a latin résztvevő az Occupy Wall Street-ben, nem más, mint a rendőrség irányában tanúsított pozitív attitűd, amely pedig nap mint nap zaklatja, gyötri az elnyomottakat.” A Socialist Worker publicistája, Danny Lucia „A biztos úr kicsit sem barátságos” című cikkében (Lucia 2011a) a következőképpen vonja le a következtetést:

„Ugyanazt a kérdést teszem fel ezennel mindazoknak, akik azt skandálják és azt hirdetik blogjaikban, hogy a rendőrség a 99% része. Amikor azt skandáljátok és azt írjátok a blogokban, hogy támogatjátok a zsarukat, amikor nyilvánosan arról spekuláltok, hogy talán mélyen legbelül a zsaru igazából szeret titeket, milyen képet közvetít ez rólatok azon sötétebb bőrszínű társaitok felé, akiknek szemernyi kétségük sincs afelől, hogy a rendőrség milyen érzé­seket táplál az ő irányukban?”

Az ISO New York-i szervezete még nyilvános megbeszélést is szer­vezett a következő témakörben: „Kékbe öltözött ellenségeink: miért nem része a rendőrség a 99%-nak?” (Our Enemies… 2011)

A szocialisták kötelesek fellépni minden olyan politika, stratégia, taktika és jelszó ellen, amelyről úgy hiszik, hogy károsan vagy gátlóan hat az elnyomottak és kizsákmányoltak mozgalmára. Ebben nem lehet vita.

Ám a szocialista baloldalnak az ebben a kérdésben támasztott ellen­vetései nem a felkelés szükségleteiben gyökereznek, hanem abban a vágyban, hogy az Occupy mozgalmat marxista ortodoxiára „tanítsák”. A szocialista baloldal szerint az OWS folyamatosan túlzottan barátságos a rendőrséggel szemben, holott a valóságban az OWS az ellenkező problémától szenvedett: a rendőrséggel szembeni ellenségesség oly erős volt, hogy a szexuális zaklatás és erőszak eseteit heteken keresztül nem jelentették (Shapiro, Julie 2011). Ez csak akkor változott meg, amikor az incidensek eszkalálódtak, és az Occupy-sok ráébredtek, hogy nem képesek e problémát „házon belül” kezelni (Fasick – Giove 2011).

Mikor végül megtörténtek a bejelentések, a New York-i rendőrség rög­tön az áldozatokat hibáztatta (DiGioia 2011), amivel lehetőséget terem­tett az OWS számára, hogy rákapcsolódjon a SlutWalk -ra.⁵ (Pilkington 2011)

A szocialista kiadványok egyike sem ismerte el, vagy mutatta jelét, hogy egyáltalában tudomása lenne e fejleményekről, és nem is kínáltak semmilyen gyakorlati útmutatást a tekintetben, hogy mit is kezdjen a mozgalom a szexuális támadásokkal, amelyek országszerte komoly tehertételt jelentettek az Occupy-táborok számára (Newcomb 2011).

A szocialista baloldal ellenzi, hogy a rendőri állomány alsóbb szintjeit beleszámítsák abba, amit az Occupy mozgalom „a 99%”-nak hív – ezzel az elnevezéssel a felkelés mindenkire utal, aki kívül van a leggazdagabb 1%-on, amely lerombolta a gazdaságot, jól kifizette saját magát, és meg­cinkelte a politikai rendszert. A szocialista baloldalnak ez az ellenérzése egy olyan problematikus gondolati keretbe ágyazódik, amely több kérdést összemos, következésképpen az Occupy mozgalom rendőrséggel szem­ben tanúsított, a mindennapos elnyomás ellenére is „barátságos” attitűdjét a szocialista baloldal merő ostobaságnak, őrültségnek, vagy mindkettőnek érzékeli. Így például Lucia a következőt írta a már idézett cikkében:

„Talán a Scott Olsen iraki veterán – és az Occupy Oakland többi részt­vevője – elleni szörnyűséges [rendőri] támadás végre csattanósan lezárja a mozgalmon belüli vitát arról, hogy a rendőrség a mi oldalunkon áll-e, vagy sem. Mostanáig némely tüntetők eltökélten igyekeztek együtt­érzéssel viseltetni a zsarukkal szemben, sok táborhely szinte folyamatos zaklatása ellenére.”

Semmilyen rendőri erőszak nem fogja „végre csattanósan lezárni a vitát” arról, hogy a rendőrség a 99% része-e, vagy sem, mivel erről nincs is vita, legalábbis az Occupy mozgalmon belül. A közrendőri állomány része a 99%-nak. Mégpedig a 99% azon része, amely féken tartja a 99% többi részét az 1% érdekeinek megfelelően. A közrendőrök nem mások, mint hivatásos osztályárulók. Azt kiabálni, hogy „ti is a 99% vagytok” hamarabb megérteti ezt velük, mint az, ha „disznóknak” vagy „kékbe öltözött ellenségeinknek” titulálják őket. A PSL által felállított ellentétpár: „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1 % eszközei?” hamis, mivel mindkét állítás igaz. Ez nem a vagy-vagy esete.

Az az érv, hogy a rendőrök „nem részei a 99%-nak” azt implikálná, hogy valamiképpen az 1% részét képezik, ami radikálisan és kimutat­hatóan hamis elképzelés. Ez megmagyarázza, miért volt zéró hatása a szocialista baloldal idevágó érvelésének, minden verés, letartóztatás, túlkapás és brutalitás ellenére.

Az a kérdés, hogy a közrendőri állomány hogyan illik bele a 99% versus 1% dichotómiába, különbözik az olyasfajta kérdésektől, hogy vajon helyes-e, ha az Occupy mozgalom felvonul a rendőri nyugdíjak védelmében, vagy ha azt kiabálja a rendőrségnek, hogy „ti is a 99% vagytok!”, vagy hogy „csatlakozzatok hozzánk”. Ezek azok a valós,

az Occupy mozgalmat foglalkoztató kérdések, amelyeket a szocialista baloldalnak meg kellene vitatnia, és amelyekkel kapcsolatban politikai iránymutatással kellene szolgálnia, ahelyett, hogy azt kritizálná, kivel „szimpatizálnak” az Occupy-sok.

Az Occupy mozgalomnak teljesen igaza van abban, hogy nyitott a közállomány irányában az 1% ellen folytatott harcában. E döntés helyes volta több ízben a gyakorlatban is bebizonyosodott. Albanyban a rendőr­ség ellenállt a demokrata párti kormányzó, Anthony Cuomo nyomásának, hogy söpörjék el és tartoztassák le az Occupy-osokat (Lyons 2011). Ray Lewis nyugalmazott philadelphiai rendőrkapitány csatlakozott az OWS-hez, és teljes egyenruhában tartóztatták le a november 17-i akciónapon, kezében egy táblával, amelyen ez állt: „NYPD, ne légy a Wall Street fizetett pribékje” (An Open Letter to the Citizens 2011).

Épp mivel a felkelők azt mondják, hogy „biztos úr, ön is a 99% tagja”, ezért írt e-mailt Christopher Rorey, a DeKalb megyei rendőrség tagja az Occupy Atlantának, hogy segítsenek a családi otthonából való igazság­talan kilakoltatás elleni harcában (Jilani 2011). Az Occupy Atlanta egy tucat aktivistát küldött, átmenetileg feltartva ezzel a kilakoltatási procedúrát (Woodson 2011). Most a bank (az állami tulajdonú Fannie Mae) jogi eljárást kezdeményezett Rorey ellen, hogy rákényszerítse őt az Occupy Atlantával folytatott teljes levelezésének átadására (Cherkis 2011b), mintha a kilakoltatás nem lenne elég.

Ha a szocialista baloldal rendőrséggel kapcsolatos „irányvonala” felül­kerekedett volna az Occupy mozgalomban, és a felkelés „az ellenséget” látta volna a közállományú rendőrökben, a fentiek közül semmi sem valósult volna meg. Ha Rorey rendőr nem része a 99%-nak, akkor az Occupy Atlanta bűnös, ügyünk elárulásában, miután „kékbe öltözött ellen­ségeink” oldalára állt. Egyetlen szocialista kiadvány sem említette Rorey ügyét egyetlen olyan cikkében sem, amely az Occupy és a rendőrség viszonyáról szólt, mivel ha említették volna, szembe kellett volna nézniük a legalapvetőbb politikai kérdések egyikével: melyik oldalon is álltok ti?

Az Occupy Atlanta nem félt Rorey oldalára állni, és nekünk sem kéne félnünk ettől.

Mint szocialistáknak mindent meg kell tennünk az olyan akciók érdekében, amelyek az osztályhatárok mentén szakadást idéz­nek elő a rendőrség soraiban, és fegyelmi problémákhoz vezetnek. A Rorey-éhoz hasonló ügyek szolgáltatják erre a legideálisabb alkalmat. Megteremtik számunkra azt a rendkívül ritka lehetőséget, hogy konfliktust szítsunk a rendőri állományon belül, a közállomány és a főnökség között, a rendőrség és ama 1% között, amelynek dolgoznak.

A rendőrök és politikus főnökeik közti feszültség nyilvánvalóvá vált, miután az oaklandi rendőrszakszervezet élesen rendreutasította Oakland demokrata párti polgármesterét, Jean Quant, mivel az először az Occupy Oakland ki-söprésére utasította őket, majd pedig megpróbálta elhatárolni magát a rajtaütéstől, amelynek során kis híján megölték Scott Olsen iraki vete­ránt, és az akció általános sztrájkot provokált ki (An Open Letter to the Citizens… 2011). Képzeljük csak el, milyen nehézségek merültek volna fel az atlantai rendőrségen belül, ha arra utasították volna őket, hogy tisztítsák meg a házat rendőrtársuktól, annak családjától, és a „rendőr­párti” Occupy-soktól.

Ezek azok a stratégiai okok, amelyek miatt Malik Rhaasan, az Occupy the Hood⁶ alapítója pozitívan nyilatkozott annak lehetőségéről, hogy a NYPD központja elé vonuljanak a rendőrnyugdíjak védelmében. Egy ilyen akció abba a kényelmetlen helyzetbe hozná a NYPD-t, hogy esetleg „rendőrpárti” tüntetőket kell megszórniuk gázspray-vel és letartóztat­niuk. Rhaasan állásfoglalása egyben figyelmeztetésül is szolgálhatna a túlnyomórészt fehér szocialista csoportoknak, hogy ne használják a rendőri elnyomástól szenvedő népek sérelmeit arra, hogy az Occupy és a rendőrség viszonyával kapcsolatban álérveket faragjanak.

A szocialistáknak nem az a feladatuk, hogy „megtanítsák” az Occupy résztvevőit arra, hogy a rendőrök „a mi kékbe öltözött ellenségeink”. A mi feladatunk az, hogy legyőzzük a rendőrséget mint elnyomó erőt, hogy semlegesítsük azt, ahogy Shamar Thomas amerikai tengerész­gyalogos és iraki veterán tette , mikor egy masszív Times Square-i OWS-demonstráció során megállított harminc rendőrt, akik békés tüntetők letartóztatására készültek. Thomas rájuk pirított, mondván, hogy gyávák, és hogy „nincs bennük becsület”, hiszen épp azokat az embereket brutalizálják, akiket meg kellene védeniük. Kihasználta azt az ellentmondást, amely a rendőrség deklarált célja és tényleges célja között feszül, annak érdekében, hogy megakadályozza a valódi ellenségünk, az uralkodó osztály érdekében végrehajtott rendőri akciót.

A demokrata veszély

Miután a szocialista baloldal felismerte az Occupy mozgalom jelen­tőségét, és csatlakozott hozzá, elkezdett figyelmeztetni a Demokrata Párt általi kooptálás veszélyére. Tipikus példa erre Dan La Botz cikke: „Foglaljuk el a demokrata pártot? Még csak az kéne!”, amely friss és történelmi példákat egyaránt felhasznált arra, hogy nagyon erélyesen érveljen a demokraták ellen (Botz 2011), de ugyanakkor semmiféle gya­korlati iránymutatással nem szolgált arra nézve, hogy hogyan kerüljék el a demokraták általi megszállást (már azt leszámítva, hogy egyszerűen mondjunk nemet a Demokrata Párt nevű kábítószerre).

Ez az Occupy mozgalomnak adott negatív, „ne tedd a következőt”, vagy „hiba lenne, ha” típusú tanács közkeletű a szocialista kiadványok­ban. Danny Lucia cikke a Socialist Worker-ben (Lucia 2011b) részletesen beszámol arról, hogyan szegte meg a Szolgáltatóipari Dolgozók Nem­zetközi Szakszervezete (Service Employes International Union – SEIU) az OWS-szervezőknek a közös tanácskozásokon tett ígéreteit, amikor egyoldalúan magához ragadta a november 17-ei tüntetés irányítását a Brooklyn-hídnál annak érdekében, hogy a menet ne akadályozza a forgalmat, és hogy ne legyenek „emberi mikrofonok” által „kihangosított” beszédek a záró nagygyűlésen. (Tekintettel a SEIU szakszervezet-rom­boló tevékenységére a nyugati parti egészségiparban [Horowitz 2009], ez az árulás senkit sem kellene, hogy meglepjen.) Lucia amellett érvel, hogy a SEIU viselkedése szerves részét képezi annak a stratégiának, amely a demokrata szavazók számának maximalizálását, és az Occupy mozgalom militáns jellegének minimalizálását célozza.

Ám Lucia ebből azt a gyakorlati következtetést vonja le, hogy „nem sza­bad elfordulni a szervezett munkától, amelynek részvétele az OWS-ben, New York Cityben a mozgalom egyik legfőbb erőssége”. Így folytatja:

„Az OWS új életet lehelt a munkásmozgalomba, amely évtizedek óta vissza­vonulóban volt. Az egyszerű résztvevők szintjén az Occupy mozgalom világító fáklyaként szolgált sokaknak, akik a cselekvés módját keresték […] A munkásmozgalommal való kapcsolatteremtés folytatása fontos lesz az Occupy mozgalom jövőjét tekintve. És a szakszervezeteken belül ellen­súlyként fog szolgálni azokkal a szakszervezeti tisztségviselőkkel szem­ben, akik szeretnék, hogy a munkásszervezetek térjenek vissza ahhoz a gyakorlathoz, hogy csak a választások idejére mozgósítanak, ahelyett, hogy olyan tiltakozó megmozdulásokat szerveznek, amelyek országszerte az 1% elleni, rég esedékes harcra galvanizálják az embereket.”

Mindezek az érvek egy bizonyos pontig rendben is vannak, de nem mennek elég messzire. Ezek nem konkrét, gyakorlati következtetések. Természetes, hogy az Occupy mozgalomnak nem szabad félbehagyni a szakszervezetekkel való együttműködést (ilyet senki nem is mond az OWS-en belül) de általánosságban nem faképnél hagyni a szakszerve­zeteket nem jelent semmi specifikusat arra nézve, hogyan akadályozzuk meg a SEIU-t a jövőbeli demonstrációk kisajátításában. Szervezzen-e az OWS bármilyen jövőbeli akciót a SEIU-val közösen azután, hogy az bebizonyította magáról, hogy nem lehet megbízni benne – különös te­kintettel arra, hogy közelednek a 2012-es választások? Kell-e engedni a SEIU képviselőinek, hogy jelen legyenek az OWS logisztikai megbeszé­lésein? Ha a SEIU ismét megpróbál ellenőrzése alá vonni egy akciót, mit tegyen az OWS? Vonuljon valahol máshol? Tartson ad hoc közgyűlést a lehetséges válaszlépések megvitatására?

A cikk egyetlen szót sem szól ezekről az égető kérdésekről.

A szocialista baloldalnak nem egyszerűen az a feladata, hogy figyel­meztesse az Occupy mozgalmat a Demokrata Párt általi kooptáció veszélyeire (e veszélyt a résztvevők jelentős része a bőrén érzi, bele­értve a liberális résztvevőket is), hanem hogy javasoljon, szervezzen és vezessen Occupy akciókat egyes konkrét demokrata párti politikusok, valamint a párt mint egész ellen, ezáltal olyan kész helyzetet teremtve, amely a kooptációt megnehezíti vagy lehetetlenné teszi.

Így például, miután Charlie Wrangel kongresszusi képviselő ellátogatott az OWS-hez, hogy „jelezze támogatását”, az OWS Wrangel hivatala elé vonult (Haley 2011), mivel az a Dél-Koreával kötött szabadkereskedelmi egyezmény mellett szavazott. New Hampshire-ben (demokrata többségű állam) a közönség soraiból félbeszakították Obama beszédét, amiért az nem emelt szót az Occupy mozgalommal szembeni rendőri brutalitás ellen, és mert nem volt hajlandó tenni bármit azért, hogy a bankárok ne folytathassák az amerikai gazdaság tönkretételét. Jesse La Greca – aki arról híres, hogy egy adásba nem került (de az interneten villámgyorsan népszerűvé vált) interjú során leiskolázta a Fox News riporterét – felhívást intézett a „mi­haszna Blue Dog”⁷ demokraták, mint pl. Ben Nelson vagy Max Baucus szenátorok hivatalainak elfoglalására (Heather's blog 2011). Az OWS tüntetett Obama egyik pénzgyűjtő rendezvénye ellen (Malone 2011), és valószínűleg a 2012-es Demokrata Nemzeti Konvenció is az Occupy ke­reszttüzébe kerül majd; a konvenciónak otthont adó város máris igyekszik betiltani az Occupy-akciókat (Rothman 2011).

Ezek az akciók azt a tényt tükrözik, hogy az Occupy mozgalom a demokraták és a republikánusok által négy évtizede folytatólagosan űzött politika elleni lázadás, hogy az Occupy-táborok elleni rajtaütéseket többnyire demokrata polgármesterek rendelték el (Petersen-Smith 2011), és hogy a felkelés egy olyan demokrata elnök kormányzása idején tört ki, akire Occupy-résztvevők milliói szavaztak, annak a reményében, hogy másképp fog kormányozni, mint elődei. Ezért aztán a felkelés nem tesz éles különbséget a két párt között, szemben a 2002-2003-as háborúel­lenes mozgalommal.

Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy a kooptáció veszélye nem létezik, csak rámutatunk arra, hogy az Occupy önszerveződő, önmagát vezető jellege megnehezíti a mozgalomnak azt a fajta ellaposítását, amely Wisconsinban végbement⁸ (Lucker 2011). Wisconsinban a szocialista baloldal nem teremtett olyan népi testületeket, mint az Általános Gyűlés, amely autoritatív ellensúlyt képezett volna a szakszervezeti vezetőkkel szemben, és amely bázisul szolgált az oaklandi mintájú általános sztrájk­hoz. Ahogy az Occupy új és váratlan szervezeti formákat teremtett, úgy fog a Demokrata Párt felől érkező intervenció is új és váratlan formákat ölteni.

Mindent el kell követnünk azért, hogy e fenyegetés ne váljon valóra. A tettek, nem pedig a szavak, az agitáció, nem pedig a propaganda most a döntő.

Az Occupy mozgalom folyékony természetét tekintve a szocialista baloldalnak óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen cselekvési irányt eleve kizárjon. Egy arra tett kísérlet, hogy „foglaljuk el a Demokrata Pártot”, nem okvetlenül téríti el az aktivistákat a militáns küzdelemtől, és taszigálja a szavazófülke irányába. Például az Occupy aktivisták dönthet­nek úgy, hogy követik a Mississipi Freedom Democratic Party példáját, amely integrált előválasztást tartott (fehér és fekete résztvevőkkel), majd az így megválasztott delegáció a demokrata párt 1964-es konvencióján megpróbálta magának követelni a hivatalos (szegregált előválasztáson megválasztott, szegregációpárti) delegáció helyét. Ez arra tett kísérlet volt, hogy az emberjogi küzdelmeket bevigyék a Demokrata Pártba, nem pedig annak a kísérlete, hogy az emberjogi küzdelmet csapdába ejtsék és zsákutcába vezessék. Talán láthatunk majd az Occupy mozgalom részéről arra irányuló erőfeszítéseket, hogy megszervezzék „a 99% előválasztásait”, amelyek megtiltják a nagyvállalatok és lobbisták hoz­zájárulásait, és hogy ezeken olyan küldötteket válasszanak a 2012-es konvencióra, akik kihívást intéznek a demokrata párt hivatalos küldöttjei felé. Egy ilyen akció valószínűleg a Demokrata Pártból kifelé vezető utat jelentene, mivel ezrek számára bizonyítaná a gyakorlatban, hogy a Demokrata Párt tokkal-vonóval az 1% tulajdonát képezi.

Mindez csupán hipotézis, de az Occupy eddig is sok olyan kreatív és eredeti akcióval rukkolt elő, amelyet a szocialista baloldal nem látott előre, de utóbb lelkesen támogatott. Eleve a nyitott gondolkodás hiánya miatt kullogtunk az események mögött az Occupy felemelkedésének periódusában.

Néhány következtetés

A szocialisták előtt álló legalapvetőbb feladat, hogy egyesüljünk az Occupy mozgalommal, és belülről váljunk vezető erővé. Azokat a szo­cialista csoportokat, amelyek mindenáron szeretnének „beleavatkozni” a felkelésbe, kívülállóknak fogják tekinteni, akik a gyakorlatban kevéssé képesek hozzájárulni az Occupy valóságos gyakorlati problémáinak meg­oldásához, mivel arra koncentrálnak, hogy vitákban kerekedjenek felül, és ideológiai győzelmeket arassanak, ahelyett, hogy aktívan odafigyelnének, egyesülnének és váll-váll mellett együtt harcolnának a 99% élcsapatával a közös gyakorlati és politikai nehézségek leküzdése érdekében.

Ennek az elemi és fundamentális célnak a megvalósítását nehezíti a sorainkban mutatkozó megosztottság, amely a gyakorlatban gyengíti az Occupy mozgalmon belüli szocialista befolyást, következésképpen erősíti az anarchisták befolyását. Nekik van Black Blocjuk, de hol van a mi Red

Blocunk? Hol vannak a szocialista jelszavak, amelyek formálhatnák és irányíthatnák a felkelés politikai fejlődését?

A borsspray-felhők és a rohamrendőrök falanxai közepette forradal­márok új generációja nevelődik ki, és szégyenletes lenne, ha ennek a generációnak a Peter Camejói, Max Elbaumjai, Angela Davisei, Dave Cline-jai és Huey Newtonjai végül ugyanúgy elkülönült, „versengő” szocialista csoportokban kötnének ki, mint ahogy ez az 1960-as évek­ben történt. Eljött az idő, hogy komolyan megkezdődjenek a viták az újraegyesülés, a múltból örökölt, elavult választóvonalak lebontása esélyéről, hogy megtaláljuk a módját a közös célok érdekében történő szoros együttműködésnek.

Mindenekelőtt pedig itt az ideje, hogy gyakorlati lépéseket tegyünk egy széles bázisú radikális párt megteremtése irányába – egy ilyen pártnak a mai környezetben könnyedén több ezer aktív tagja és még több támoga­tója lehetne. A Socialist Viewpoint felhívása egy közös forradalmi szoci­alista szervezőbizottság felállítására a San Franciscó-i öböl térségében (Weinstein 2011) egy lépés a helyes irányba. Mihamarabb szükség van további hasonló lépésekre. Ezen múlik, hogy sikerül-e élnünk a lehető­séggel, hogy ismét olyan erővé tegyük a szocialista mozgalmat ebben az országban, amellyel számolni kell.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: Links – International Journal of Socialist Renewal, 2011. december 14. http://links.org.au/node/2657)

Szerkesztői jegyzetek

¹ Ennek lényege, hogy a szónok beszédét mondatonként több hullámban a körülötte állók, majd az őkörülöttük állók stb. hangosan elismétlik.

² A parlamenti vita legkidolgozottabb szabályrendszere. Az első változat 1876-ban keletkezett, szerzője Henry M. Robert amerikai tábornok volt.

³ Az OWS táborát november 15-én számolták fel.

⁴ A cikk megjelenése után, 2011. december 31-én történt egy sikertelen kísérlet a visszatérésre.

⁵ SlutWalk: tiltakozó menetek, amelyeket egy rendőri nyilatkozat váltott ki, amely implicit módon az áldozatokat hibáztatta a nemi erőszakért (ti. hogy „nem kel­lene úgy öltözködniük, mint a ribancoknak” [angolul: slut]).

⁶ Az Occupy-ból kiinduló autonóm mozgalom, amely a színesbőrűek problé­máinak és törekvéseinek a megjelenítésére és képviseletére összpontosít.

⁷ Konzervatív demokrata képviselők 1995-től létező koalíciója.

⁸ 2011 februárjában tömeges tiltakozás robbant ki Wisconsin államban a közszol­gálati dolgozók kollektív érdekvédelmi jogosítványait jelentősen szűkítő állami törvénytervezet ellen.

Hivatkozások

An Open Letter to the Black Bloc and Others Concerning Wednesday's Tactics in Oakland. 2011. Nov. 4.

An Open Letter to the Citizens of Oakland from the Oakland Police Officer's Association. 2011. Nov. 1.

Blissett, Luther 2008: „Consensus” and its Discontents. libcom.org,

Botz, Dan La 2011: United States: Occupy the Democratic Party? No way! New Politics, Nov. 22.

Cartier, Marcel 2011: NYC Troy Davis march: a little glimpse of revolution. Liberation, Sept. 27.

Cherkis, Jason 2011a: Oakland Police Critically Injure Iraq War Vet During Occupy March. Huffington Post, Oct. 26.

Cherkis, Jason 2011b: Occupy Y'all Street: Occupy Atlanta Fights Foreclosure, Fannie Mae Demands Protesters' Emails. Huffington Post, Dec. 2.

Chretien, Todd 2011: Debating our tactics in Oakland.

D'Amato, Paul 2011: The limits of consensus.

Dave Id 2011: Occupy Oakland General Strike – Occupation of Travelers Building. Indybay, Nov. 10.

DiGioia, Lauren 2011: Victim of Sexual Assault in Zuccotti Park, Criticizes NYPD's Handling of #OWS Crime. Huffington Post, Nov. 4.

English, Sandy 2011: New York City police arrest scores at anti-Wall Street protest. World Socialist Web Site, Sept. 26.

Fasick, Kevin – Giove, Candice M. 2011: Fiend attacks „Occupy” protester in her tent. New York Post, Oct. 30.

Ford, Adam 2011: Occupy Oakland – A Highpoint for Renewed Class Struggle. Infantile Disorder, Nov. 3.

Graeber, David 2011a: On Playing By The Rules – The Strange Success Of #OccupyWallStreet. Naked Capitalism, Oct. 19.

Graeber, David 2011b: Occupy Wall Street's Anarchist Roots. The Indypendent, Nov. 30.

Gupta, Arun 2011: All Occupations Are Local. The Indypendent, Nov. 1.

Haley, Frank 2011: Occupy Protesters Blast Rep. Rangel For Supporting Trade Agreements. New Mexico News and Views, Oct. 25.

Heather's blog 2011: Jesse LaGreca Discusses the #OWS Movement on the Ed Schultz Show. Crooks and Liars, Nov. 19.

Hieronymous 2011: Oakland's Third Attempt at a General Strike.

Horowitz, Karl 2009: SEIU Hires Union-Busting Security Firm to Aid in California Trusteeship; Company Sues for Back Payment. National Legal and Policy Center, May 13.

Jilani, Zaid 2011: Occupy Atlanta Encamps In Neighborhood To Save Police Officer's Home From Foreclosure. Think Progress, Nov 8.

Joanneleon 2011: President Obama Mic Checked at High School in New Hampshire (Updates). Daily Kos, Nov. 22.

Lehmkuhl, Kim 2011: Blowing up the faux-anarchist bullshit propaganda re: Travelers Aid Society/General Strike. Indybay, Nov. 4.

Lucker, Josh 2011: Report on the March 12th Mega Rally in Madison, WI. Socialist Appeal, March 15.

Lucia, Danny 2011a: Officer not-at-all-friendly. Socialist Worker, Nov. 2.

Lucia, Danny 2011b: Co-opt-upy Wall Street? Socialist Worker, Nov. 30.

Lynx, Emcee 2011: To my fellow Anarchists. Soundtrack for Insurrection, Nov. 3.

Lyons, Brendan J. 2011: Under pressure to make arrests, police and troopers push back. timesunion.com, Oct. 24.

Malone, Noreen 2011: Occupy Wall Street Demonstrates Against Obama Fund­raiser. New York, Dec. 1.

Newcomb, Alyssa 2011: Sexual Assaults Reported in „Occupy” Camps. abc News, Nov. 3.

Occupy Wall Street! Observations from a New York Public Sector Worker (2011). Solidarity, Oct. 3.

Occupy Wall Street Divided (2011). The Daily Show with Jon Stewart, Nov. 16.

Occupy Wall Street: A Marxist Analysis (2011). The Internationalist, Nov. 14.

Our Enemies in Blue: Why the Police Are Not Part of the 99% (2011). NYCsocialist.org, Nov. 16.

Petersen-Smith, Khury 2011: When Democrats call in the cops. Socialist Worker, Nov. 2.

Pham Binh 2011a: Arrests, Lies, and Videotape: the Truth About the Brooklyn Bridge Arrests. Dissident Voice, Oct. 4.

Pham Binh 2011b: The State of the Occupation of Wall Street. Dissident Voice, Oct. 14.

Pilkington, Ed 2011: SlutWalking gets rolling after cop's loose talk about provocative clothing. The Guardian, May. 6.

Rothman, Noah 2011: Occupy Wall Street Banned From Democratic National Convention. …ology, Dec. 9.

Rosenthal, Susan 1995: Sit Down! (Striking Flint: Genora [Johnson] Dollinger Remembers the 1936-37 General Motors Sit-Down Strike as told to Susan Rosenthal.)

Shapiro, Julie 2011: Occupy Wall Street Works With Cops to Keep Order in Zuccotti Park. DNAinfo

Shapiro, Lila 2011: Zuccotti Park's Burgeoning Micro-Neighborhoods May Indicate Deeper Divisions. Huffington Post, Nov. 9.

Singsen, Doug 2011: Autonomous Zone on Wall Street? The Indypendent, Oct. 15.

Singsen, Doug – Russel, Will 2011: A spotlight on Wall Street greed. Socialist Worker

Statement on the Occupation of the former Traveler's Aid Society at 520 16th Street (2011). Indybay, Nov. 3.

Sustar, Lee 2011: Raising the voice of protest. Socialist Worker, Sept. 30.

Teoan 2011: Open Letter to the Anarchists of Occupy Oakland. Applied Nonexistence, Oct. 9.

Trotsky, Leon (1939): Fighting Against the Stream. The Fourth International, 4.

UnaSpencer 2011: #occupywallstreet: a primer on consensus and the General As­sembly. Daily Kos, Oct. 08.

Weinstein, Nat 2011: What Must Be Done Next. Socialist Viewpoint, Nov. 7.

Winston, Ali 2011: Black Bloc attacks banks, Whole Foods near Lake Merritt. The Informant, Nov. 2.

Wolfe, Ross 2011: The Vision & Goals working group from #Occupy Wall Street: Its wretched prehistory, followed by an insider's harrowing account. The Charnel-House, Nov. 8.

Woodson, Joy L. 2011: Occupy Atlanta Regroups, Roreys Move. Snellville Patch, Nov. 10.

Zerzan, John 2011: The Black Block, a hopefully more interesting critique. Anarchist News, Nov. 3.