Van-e remény haladásra?

Hármas évfordulót ünnepelhetünk ma: a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóját, az 1968-as világforradalom 25. évfordulóját, valamint annak a napnak az 52. évfordulóját (legalábbis az amerikai naptár szerint), amikor a japán flotta megtámadta Pearl Harbort. Engedjék meg, hogy annak magyarázatával kezdjem, hogy mit is jelentenek szerintem ezek az évfordulók.¹

A Kyoto Seika Egyetem megalapítása a világrendszer történetének egyik jelentős fejleményét szimbolizálja, mégpedig az egyetemi szervezetek jelentős számbeli megnövekedését az 1950-es és 1960-as években.² Bizonyos értelemben ez az időszak volt a felvilágosodás azon ígéretének betetőzése, amely az oktatáson keresztül megvalósuló haladást hirdette. Ez önmagában csodálatos dolog volt, és ma itt ezt ünnepeljük. De mint minden csodálatos dolognak, ennek is megvolt az ára, és megvoltak a maga hátulütői. Az egyik probléma az volt, hogy a felsőoktatás kibővülése diplomások tömegeit termelte ki, akik végzettségüknek megfelelő állást és fizetést követeltek, és ezen igények kielégítése – legalábbis olyan gyorsasággal és teljességgel, ahogy azt ők elvárták – bizonyos nehézségekbe ütközött Az árat pedig a kiterjedt egyetemi oktatás fenntartásának társadalmi költsége jelentette, ami azonban csak egy részét képezte azoknak a kiadásoknak, amelyek a világrendszer egyre bővülő középosztályának általános jólétét biztosították. A társadalmi jólét ily módon megnövekedett költségei kezdtek súlyos terheket róni az államok költségvetésére; 1993-ban pedig már szerte a világon az államok pénzügyi válságáról beszélnek.

Mindez elvezet bennünket a második évfordulóhoz, nevezetesen az 1968-as világforradaloméhoz. Ez a világforradalom a legtöbb országban (de nem mindegyikben) az egyetemekről indult ki. Az egyik tényező, amely úgy hatott, mint olaj a tűzre, kétségkívül az volt, hogy a leendő diplomásokat hirtelen nyugtalanság töltötte el jövőbeni munkahelyi kilátásaikat illetően. Természetesen azonban nem ez a szűken vett öncélú tényező játszotta a főszerepet a forradalom kirobbanásában Sokkal inkább csak egy tünete volt annak az általános problémának, amely a felvilágosodás haladásra vonatkozó számtalan ígéretének valódi tartalmát érintette – olyan ígéretekét, amelyek a/ 1945 utáni időszakban még megvalósulni látszottak.

Ezzel eljutottunk a harmadik évfordulóhoz, Pearl Harbor megtámadásának évfordulójához. Ez volt az a támadás, amely az Egyesült Államokat tényleges résztvevőként bevonta a második világháborúba. Ez a háború azonban nem elsősorban az Egyesült Államok és Japán között folyt. Japán – elnézést a kifejezésért – csak másodrangú szerepet játszott ebben a világméretű drámában, és támadása csak egy kis epizód volt egy hosszú ideje folyó küzdelemben. A háború elsősorban az Egyesült Államok és Németország között, 1914 óta gyakorlatilag folyamatosan folyt. Lényegében egy „harmincéves háború" volt ez, ahol a két fő ellenfél azért küzdött egymással, hogy eldöntse, ki kövesse Nagy-Britanniát a világrendszer vezető nagyhatalmának trónján. Mint tudjuk, ezt a háborút az Egyesült Államok nyerte, és vált a világ vezető hatalmává, ezáltal pedig neki jutott az a feladat, hogy őrködjön a felvilágosodás ígéreteinek világméretű kiteljesedése felett.

A liberalizmus funkciói

A felvilágosodás első nagy politikai kifejeződése – a vele kapcsolatos számtalan kérdőjellel együtt – természetesen a francia forradalom volt. Már önmagában az is korunk egyik nagy kérdésévé vált, hogy miről is szólt tulajdonképpen a francia forradalom. Az 1989-es franciaországi bicentenárium adott alkalmat arra, hogy komoly kísérletet tegyenek e nagy esemény hosszú ideje uralkodó, de állítólag mára már elavult „társadalmi értelmezésének" egy új interpretációval való felváltásara.³

A francia forradalom önmagában egy hosszú folyamai végpontja volt nemcsak Franciaországban, hanem az eges/ töke;, világgazdaságban, mint történelmi rendszerben. Hiszen I/Hü re a világ nagy része már vagy három évszázada e történelmi rendszer keretein belül működött. E három évszázad alatt pedig e rendszer legtöbb kulcsfontosságú intézménye kialakult és megszilárdult: a földrajzi munkamegosztás az értéktöbblet

jelentős részének a perifériáról a centrumba való áramlásával együtt: a nyereség elsőbbsége azok számára, akik a véget nem érő tőkefelhalmozás érdekében tevékenykednek; az úgynevezett szuverén államokból felépülő államközi rendszer, amely államokat azonban ezen államközi rendszer keretei és „szabályai" korlátoznak; és a világrendszer egyre növekvő polarizációja, amely nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és egyre inkább demográfiai polarizáció is volt.

A történelmi kapitalizmus világrendszeréből azonban hiányzott még az azt legitimáló geokultúra. A legalapvetőbb eszméket a felvilágosodás gondolkodói fogalmazták meg a 18. században (sőt már azt megelőzően), de társadalmi intézményesülésükre csak a francia forradalommal kerülhetett sor. Hiszen a francia forradalom nem tett mást, mint hogy felvonultatta a társadalom támogatását, sót hangos követelését, két eszme mögött; nevezetesen, hogy a politikai változás természetes (normális) és nem kivételes dolog, és hogy a szuverenitás letéteményese a „nép", és nem valamiféle uralkodó. 1815-ben Napóleon, a francia forradalom örököse és élharcosa vereséget szenvedett, és Franciaországban – csakúgy, mint mindenütt, ahol az ancien régime-l elmozdították – burkolt restauráció következett. A restauráció azonban igazából nem akadályozta meg, mert valójában nem tudta már megakadályozni e világnézetek széles körű elfogadását. Tudomásul kellett venni az új helyzetet, hogy a 19. századi ideológiai hármas, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus kialakult, megteremtve ezáltal a tőkés világgazdaságon belüli későbbi politikai viták nyelvezetét.⁴

A három ideológia közül azonban a liberalizmus győzedelmeskedett, mégpedig már e rendszer első világforradalmának is nevezhető 1848-as forradalom során.⁵ Hiszen a liberalizmus volt a leginkább alkalmas arra, hogy olyan életképes geo-kultúrát nyújtson a tőkés világgazdaság számára, amely a többi intézményt a rendszer vezetői, és bizonyos mértékig a néptömegek, az úgynevezett átlagemberek szemében is elfogadhatóvá teszi. Amint az emberek úgy gondolták, hogy a politikai változás normális, és hogy elvben ők alkotják a szuverént (azaz ők a politikai döntéshozók), bármi lehetséges volt. És természetesen pontosan ez volt az a probléma, amivel szembesülniük kellett azoknak, akik e rendszer keretein belül hatalommal és kiváltságokkal rendelkeztek. Félelmük középpontjában bizonyos mértékig a városi ipari munkások kicsi, ám növekvő csoportja állt. Ahogy azonban a francia forradalom világosan megmutatta, a vidéki, nem ipari munkásság legalább ennyire tartott a hatalmasok és kiváltságosok szándékaitól Hogyan lehetett ezeket a „veszélyes osztályokat" lebeszélni arról, hogy túl komolyan vegyék ezeket az elveket, aláásva a rendszer alapvető struktúráit, és megbolygatva a tőkefelhalmozás folyamatát? Ez volt az a politikai dilemma, amellyel a 19. század első felében az uralkodó osztály hirtelenjében szembe találta magát.

Egy kézenfekvő válasz az elnyomás volt, amit hiánytalanul alkalmaztak is. Az 1848-as világforradalom tanulsága azonban az volt, hogy a szimpla elnyomás végül nem volt túlságosan hatékony; inkább provokálta a veszélyes osztályokat, tovább fűtötte az indulatokat, ahelyett hogy lecsendesítette volna őket. Felismerték, hogy az elnyomást a hatékonyság érdekében engedményekkel kell ötvözni. Másrészről azonban a 19. század első felének forradalmárai is leszűrhettek egy tanulságot, nevezetesen hogy a spontán felkelések nem túl hatékonyak, mert könnyűszerrel leverik őket. Ha jelentős politikai változásokat akarnak elérni, akkor a néptömegek lázadásának fenyegetését össze kell kapcsolni hosszú távú politikai szervezkedéssel.

A liberalizmus úgy tüntette fel magát, mint ami mind a jobboldal, mind a baloldai politikai nehézségeire azonnali megoldást tud nyújtani. A jobboldalnak engedményeket, a baloldalnak politikai szervezkedést kínált. Mindkettőjüknek pedig türelmet hirdetett: hosszú tavon többet lehet nyerni (minden oldalnak) a középút választásával. A liberalizmus maga volt a megtestesült centrizmus, és szirénhangja csábítóan szólt Hiszen nem csupán passzív centrizmust hirdetett, hanem aktív stratégiát. A liberálisok a felvilágosodás gondolatának egy kulcsfontosságú előfeltevésébe vetették minden bizalmukat nevezetesen hogy a racionális gondolkodás és cselekvés elvezet az üdvösséghez, azaz a haladáshoz. Az ember (amin akkoriban többnyire csak a férfiakat értették) – természeténél fogva, potenciálisan, végső soron – racionális lény.

Ebből az következett, hogy a „normális politikai változásnak" azt az utat kell követnie, amelyet a legracionálisabbak – azaz a legképzettebbek, a legjártasabbak és ennélfogva a legbölcsebbek – kijelölnek. Ezek az emberek tudjak a legjobb követendő utat meghatározni, ők tudják irányítani a szükséges reformok kidolgozását és azok végrehajtását. A liberalizmus szervező elve a racionális reformizmus volt, amely meghatározta a liberálisok láthatóan zavaros felfogását az egyénnek az államhoz való viszonyát illetően. A liberálisok egyszerre érvelhettek úgy, hogy az egyént nem korlátozhatják az állam (a közösség) előírásai, valamint hogy állami szerepvállalás szükséges az egyénnel szembeni igazságtalanságok mérsékléséhez. A liberálisok így egyszerre támogathatták a laissez-faire elvét és a gyári törvényeket. Hiszen ami számukra fontos volt, az nem önmagában a laissez-faire vagy a gyári törvények voltak, hanem sokkal inkább a megfontolt, kimért haladás a jó társadalom irányába, amely leginkább, vagy talán csakis, a racionális reformizmus útján volt elérhető.

A racionális reformizmus ezen tétele a gyakorlatban különösen vonzónak bizonyult. Úgy látszott, hogy mindenkinek kielégíti az igényeit. A konzervatív beállítottságúaknak úgy tűnt, hogy ez lehetne a megfelelő mód a veszélyes osztályok forradalmi ösztöneinek elfojtásához. Egy kis választójogot ide, egy kevéske jóléti juttatást oda, plusz még egy kis közös nemzeti öntudatot az osztályok egyesítésére. Mindezek alapján a 19. század végére olyan képlet született, amely lecsendesítette a dolgozó osztályokat, miközben megtartotta a tőkés rendszer lényegi elemeit. A hatalmasok és kiváltságosok semmi olyat nem veszítettek, ami alapvető fontosságú lett volna számukra, éjjelente pedig nyugodtabban aludtak (kevesebb forradalmárral az ablakuk alatt).

A radikális érzelműeknek – a másik oldalon – a racionális reformizmus egy hasznos középutas megoldást látszott nyújtani. Néhány azonnali alapvető változást biztosított, anélkül, hogy örökre eltörölte volna a későbbi mélyebb változások reményét és igényét. Mindenekfelett az élőknek nyújtott valamit életükben, és ezek az emberek éjjelente nyugodtabban alhattak (kevesebb rendőrrel az ablakuk alatt).

Nem kívánom lebecsülni 150 év – néha erőszakos, gyakran szenvedélyes, legtöbbször következményekkel járó, de elsősorban véresen komoly – folyamatos politikai küzdelmeit. Szeretném viszont ezeket a küzdelmeket szélesebb megvilágításba helyezni. Végső soron a küzdelmeket a liberális ideológia által megszabott keretek között vívták. És amikor egy olyan jelentős csoport tűnt fel (a fasiszták), akik alapjaiban vetették el ezeket a kereteket, akkor leverték és eltávolították őket – kétségkívül bizonyos nehézségek árán, de leverték őket.

Van még egy másik dolog is, amit el kell mondanunk a liberalizmusról. Azt állítottuk, hogy a liberalizmus nem volt alapvetően államellenes, mivel valójában a racionális reformizmust helyezte előtérbe. Ha államellenes nem is, viszont alapvetően antidemokratikus volt. A liberalizmus mindig is arisztokratikus eszme volt; a „jobbak uralmát" hirdette.

Az igaz, hogy a liberálisok nem elsősorban a származás, hanem inkább a tanulmányokban elért eredmények alapján határozták meg a „jó" fogalmát. így tehát a legjobbak nem az örökletes nemesség voltak, hanem a meritokrácia haszonélvezői. A legjobbak azonban mindig kisebb csoportot alkottak, mint az egész. A liberálisok a jobbak uralmát akarták, arisztokráciát, hogy megakadályozzák a nép uralmat, a demokráciát. A demokrácia nem a liberálisok célkitűzése volt, hanem a radikálisoké; legalábbis azoké, akik valóban radikálisok, valóban rendszerellenesek voltak. A liberalizmus mint ideológia azért került előtérbe, hogy megakadályozza ezen csoport előretörését. Amikor pedig a liberálisok azon konzervatívokhoz szóltak, akik tiltakoztak a reformjavaslatok ellen, akkor azzal érveltek, hogy csak a racionális reformizmus képes szembeszállni a demokrácia előretörésével. Olyan érv volt ez, amely végül minden intelligens konzervatív fülében biztatóan csengett.

Végezetül egy fontos különbségre kell felhívnunk a figyelmet a 19. század második fele és a 20. század első fele között. A 19. század második felében a veszélyes osztályok követeléseinek fő szószólói még mindig Európa és Észak-Amerika városi munkásosztályai voltak. A liberális ideológia „kitűnően" bánt velük. Általános választójogot (férfiaknak), egy jóléti állam csíráit és nemzeti öntudatot ajánlott fel nekik. Nemzeti öntudatot, de kivel szemben? Minden bizonnyal a szomszédokkal szemben, de alapvetően és elsősorban a nem-fehér világgal szemben. Az imperializmus és a rasszizmus elemei voltak annak a programnak, amelyet a liberálisok „racionális reformizmus" címszóval az európai és észak-amerikai munkásosztályoknak felajánlottak.

Eközben azonban az Európán kívüli világ „veszélyes osztályai" politikailag mozgolódni kezdtek – Mexikótól Afganisztánig, Egyiptomtól Kínáig, Perzsiától Indiáig. Amikor Japán 1905-ben megverte Oroszországot, az egész régió úgy tekintette, mint az európai terjeszkedés visszahúzódásának kezdetét. Mindez hangos vészjelzés volt a liberálisok számára, miszerint a „normális politikai változás" és a „szuverenitás" olyan célok, amelyekért nemcsak Európa és Észak-Amerika, hanem az egész világ munkásosztályai küzdenek.

A liberálisok ezért arra fordították figyelmüket, hogy a racionális reformizmus elvét kiterjesszék a világrendszer mint egész szintjére. Ez volt az üzenete Woodrow Wilsonnak és a „népek önrendelkezési elvének", amely globális megfelelője volt az általános választójognak. Ez volt az üzenete Franklin Rooseveltnek és a „négy szabadságnak", amely mint háborús cél fogalmazódott meg a második világháború során, és amit később Truman elnök „Négy Pontba" ültetett át, és amely az „elmaradott országok gazdasági fejlődése" 1945 utáni programjának – a jóléti állam globális megfelelőjének – elindítása volt.⁶

A liberalizmus és a demokrácia céljai azonban újra konfliktusba kerültek egymással. A 19. században a liberalizmus deklarált egyetemessége összeegyeztethetővé vált a rasszizmussal, a rasszizmus tárgyainak „externalizálásával" (a „nemzeti" határokon kívülre helyezésével), miközben „internalizálták" az egyetemes eszmék de facto haszonélvezőjét, a „polgárságot". A kérdés csupán az volt, hogy a 20. század világszintű liberalizmusa képes volt-e olyan sikeresen feltartóztatni az úgynevezett harmadik világ és Dél országainak „veszélyes osztályait", mint ahogy a nemzeti szintű liberalizmus Európában és Észak-Amerikában képes volt megfékezni a nemzeten belüli „veszélyes osztályokat". A probléma természetesen az volt, hogy világszinten nem volt hely, ahova a rasszizmust „externalizálni" lehetett volna. A liberalizmus ellentmondásai bumerángként ütöttek vissza.

Győzelem és katasztrófa

1945-ben azonban mindez még messze nem volt nyilvánvaló. A szövetségesek győzelme – a Szovjetunióval összefogva – a tengelyhatalmak felett a globális liberalizmusnak a fasiszta kísérlet feletti győzelmét látszott beteljesíteni. Azt, hogy a háború utolsó mozzanataként az USA két atombombát dobott le az egyetlen nem fehér tengelyhatalomra, Japánra, ritkán elemezték az Egyesült Államokban (sőt Európában is) olyan értelemben, hogy talán a liberalizmus egy-két ellentmondását tükrözné. A reakció, mondanunk sem kell, nem ugyanez volt Japánban. Japán viszont elvesztette a háborút, és ettől a ponttól kezdve szavának nem volt súlya.

Az Egyesült Államok erre az időre messze a legerősebb gazdasági hatalommá vált a világgazdaságban. Az atombombával pedig – a szovjet fegyveres erők nagysága ellenére -a legnagyobb katonai erővé vált. Öt év alatt képes volt politikailag megszervezni a világrendszert négy alapelvre építve. Először: megállapodott a Szovjetunióval, meghagyva számára a világ egy szelete feletti ellenőrzést, azzal a feltétellel, hogy onnan nem mozdul ki (természetesen nem retorikai, hanem reálpolitikai értelemben). Másodszor: szövetségi rendszereket hozott létre Nyugat-Európával és Japánnal, amely gazdasági, politikai és retorikai célok mellett katonai célokat is szolgált. Harmadszor: elindította a gyarmati rendszerek fokozatos felszámolását. Negyedszer: meghirdette a belső integráció programját az Egyesült Államokon belül, a létező „polgárság" kategóriáit kiterjesztve és egy antikommunista egyesítő ideológiával megpecsételve.

Ez a program működött, mégpedig kimondottan jól működött majd huszonöt évig, egész pontosan az 1968-as fordulópontig. Hogyan kell tehát értékelnünk az 1945 és 1968 közötti időszakot? Valóban a haladás és a liberális értékek győzelmének időszaka volt? Azt kell válaszolnunk, hogy nagyon is igen, és hogy egyáltalán nem. A „haladás" legnyilvánvalóbb mutatója anyagi jellegű volt. A világgazdaság gazdasági expanziója rendkívüli méreteket öltött; a tőkés rendszer történetének legnagyobb expanziójáról beszélhetünk. És úgy tűnt, hogy ez mindenütt így van – Nyugaton és Keleten, Északon és Délen. Nyilvánvaló, hogy több hasznot húztak belőle Északon, mint Délen, és a szakadék (relatív és abszolút értelemben egyaránt) a legtöbb esetben tovább mélyült.⁷ Mivel azonban a legtöbb helyen gazdasági növekedés és magas foglalkoztatottság volt tapasztalható, ez a korszak mégis jó színben tűnt fel. Ez annál inkább így volt, mivel a növekedéssel együtt – ahogy azt korábban említettem – jelentősen megnőttek a jóléti kiadások, elsősorban az oktatásra és az egészségügyre fordított összegek.

Másodsorban, újra béke honolt Európában. Más volt azonban a helyzet Ázsiában, ahol két hosszú és kimerítő háború folyt: Koreában és Indokínában. Természetesen más volt a helyzet az Európán kívüli világ sok más részén is. A koreai és vietnami konfliktus azonban mégsem volt egy és ugyanaz. A koreai konfliktust inkább a berlini blokáddal lehetne párhuzamba állítani, a kettő ugyanis szinte egy tőről fakadt. Németország és Korea képezte 1945 két nagy felosztását. Mindkét országot azon katonai-politikai „határ" mentén osztották ketté, amelynek egyik oldalán az Egyesült Államok, másik oldalán a Szovjetunió állt. Jalta szellemében a felosztás határvonalait a német és koreai nemzeti (és ideológiai) érzelmektől függetlenül megváltoztathatatlannak feltételezték.

1949 és 1952 között ezen határvonalak tartóssága kemény próbának lett kitéve. Komoly feszültségek – és Koreában számos emberélet elvesztése – után az eredmény lényegében a eredeti határvonalak fenntartása lett. Valójában tehát a berlini blokád és a koreai háború pontot tett Jalta intézményesítési folyamatának végére. E két konfliktus második következménye mindkét tábor erősödő integrációja lett, amely szoros szövetségi rendszerek létrehozásában öltött testet: a NATO és az amerikai-japán védelmi szerződés az egyik oldalon, a Varsói Szerződés és a szovjet-kínai egyezmények a másikon. Ez a két konfliktus – a katonai kiadások révén – közvetlen lökést adott a világgazdaság nagymértékű expanziójának, amely igen kedvezően hatott az európai újjáépítésre és a japán növekedésre.

A vietnami háború jellege jelentősen eltért a koreaiétól. Vietnam volt az Európán kívüli nemzeti felszabadítási mozgalmak küzdelmének egyik – de messze nem az egyetlen – jelképes tüzelőállása. Míg a koreai háború és a berlini blokád a hidegháborús világrend részei és alkotóelemei voltak, addig a vietnami (vagy az algériai és sok más) küzdelem éppen a hidegháborús világrend struktúrái és korlátai elleni tiltakozás volt. Ebben az alapvető értelemben tehát rendszeridegen mozgalmak termékei voltak. Teljesen eltérő volt ezekhez képest a németországi és koreai küzdelem, ahol a két szembenálló fél között soha nem került sor békekötésre, csak fegyverszünetre; azaz a béke mindegyik számára faute de mieux (jobb híján) volt. A nemzeti felszabadítási háborúk azonban, épp ellenkezőleg, egyoldalúak voltak. A nemzeti felszabadítási mozgalmak egyike sem akart harcba szállni Európával vagy Észak-Amerikával; azt akarták, hogy hagyják őket menni az általuk kiválasztott úton. Európa és Észak-Amerika azonban nem engedtek, amíg nem kényszerítették őket. A nemzeti felszabadítási mozgalmak tehát a hatalmasok ellen tiltakoztak a nemzetek önrendelkezése és az elmaradott országok gazdasági fejlődése, mint liberális elvek teljesítése nevében.

Mindez elvezet bennünket az 1945 és 1968 közötti időszak harmadik nagy eredményéhez, nevezetesen a rendszeridegen erők világméretű győzelméhez. Az csak egy látszólagos paradoxon, hogy az USA világrendszerbeli hegemóniájának csúcspontja és a liberális ideológia globális legitimációja időben egybeesett azzal, amikor mindazok a mozgalmak, amelyek struktúrái és stratégiái 1848 és 1945 között mint rendszeridegen mozgalmak alakultak ki, hatalomhoz jutottak. A régi baloldal mindhárom változata – a kommunisták, a szociáldemokraták és a nemzeti felszabadítási mozgalmak – államhatalomhoz jutott, mindegyik más földrajzi régióban. A kommunisták az Elbától a Jaluig, a világ egyharmadán voltak hatalmon; a nemzeti felszabadítási mozgalmak Ázsia, Afrika és a karibi térség túlnyomó részén (és hasonló mozgalmak működtek Latin-Amerika és a Közép-Kelet számos országában); a szociáldemokrata mozgalmak pedig (illetve a hozzájuk hasonlók) Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztrálázsiában jutottak hatalomhoz, legalábbis „váltógazdaságban" Japán volt talán az egyetlen jelentős kivétel a régi baloldal világméretű győzelmében.

Beszélhetünk-e paradoxonról? A társadalmi fejlődés erőinek győzelme volt-e a népi erők vitathatatlan győzelme, vagy inkább ezen népi erők jelentős mértékű kooptálásáról van szó? Van-e lehetőség intellektuálisan és politikailag különbséget tenni e két felvetés között? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek nyugtalanságra adtak okot az 1960-as évektől. Habár a gazdasági expanzió és a vele együttjáró világszintű életszínvonal-növekedés, a viszonylagos béke a világ nagy részén, és a népi mozgalmak szemmel látható győzelme a világ fejlődésének pozitív és optimista megítéléséhez vezetett, a valódi helyzet mélyebb vizsgálata komoly nehézségeket mutatott.

A hidegháborús világrend nem az emberi szabadság kiterjesztésének korszaka volt, hanem az államok által gyakorolt hatalmas belső elnyomásé, aminek az igazolását a magas szinten megkomponált geopolitikai feszültségek állítólagos súlyossága adta. A kommunista világban tisztogatási perek, gulág és vasfüggöny. A harmadik világban egypártrendszerek, szakadárok börtönben vagy száműzetésben. És a mccarthyizmus (és egyéb megfelelői a többi OECD országban) ha kevésbé brutálisan is, de legalább ennyire hatékony volt a konformitás kikényszerítésében és a tisztogatásokban, ahol erre szükség volt. Nyilvános vita mindenütt csak tisztán körülhatárolt paraméterek között volt lehetséges.

Mi több, anyagi értelemben a hidegháborús világrend a növekvő egyenlőtlenségek korszaka volt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. És miközben a rendszeridegen mozgalmak gyakran irányultak régi egyenlőtlenségek ellen, nem szégyelltek újakat létrehozni. A kommunista rezsimek nómenklatúráinak megvolt a párja a harmadik világban és az OECD országok szociáldemokrata rendszereiben is. Ráadásul szinte teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek az egyenlőtlenségek nem véletlenszerűek. Eloszlásuk társadalmi csoportoktól függött (akár faji, akár vallási, akár etnikai alapon), és ez érvényes világszinten és az egyes államokon belül egyaránt. Természetesen ez az eloszlás függött nemtől és korcsoporttól is, mint annyi más társadalmi jellemzőtől. Röviden tehát, voltak csoportok, amelyek kimaradtak; sok ilyen csoport volt, amelyek összesítve a világ népességének több, mint a felét teszik ki.

A hosszú ideje táplált remények felemás megvalósulása szolgált tehát az 1968-as világforradalom alapjául és magyarázatául. Ez a forradalom mindenekelőtt az egész történelmi rendszer ellen irányult – az USA, e rendszer hegemón hatalma ellen; gazdasági és katonai struktúrák ellen, amelyek e rendszer tartóoszlopait képezték. De ez a forradalom legalább ennyire, ha nem még jobban a régi baloldal ellen is irányult: azon rendszeridegen mozgalmak ellen, amelyek nem bizonyultak eléggé rendszerellenesnek. A Szovjetunió ellen, amely feltételezett ideológiai ellenségével, az USA-val kollaborált; valamint a szakszervezetek és más munkásszervezetek ellen, amelyek szűken vett anyagi érdekeiket követték, elsősorban bizonyos partikuláris csoportok érdekeit védve.

A fennálló rendszer védelmezői az irracionalizmust vetették 1968 forradalmárainak szemére. Valójában azonban a liberális ideológia saját csapdájába esett. Több mint egy évszázadon keresztül hirdette, hogy a társadalomtudományok feladata a racionális elemzés határainak kiterjesztése (mint a racionális reformizmus egyik szükséges előfeltétele), ám ez túlságosan jól sikerült. Ahogy azt Fredric Jameson megfogalmazza: „A modern gondolkodás, illetve filozófia (…) bámulatra méltó fejlődést hozott magával azon a téren, amit mi racionális, illetve értelmes magatartásként értelmezünk. Úgy vélem, hogy elsősorban a pszichoanalízis felszívódásával, de a „másság" eltűnésével is, egy szűkülő bolygón és egy médiával átitatott társadalomban nagyon kevés olyan dolog marad, amelyet irracionálisnak lehet feltételezni, az „érthetetlen" korábbi értelmezésében (…). Egy másik, de érdekes kérdés az, hogy az Értelem ennyire kitágult fogalmának van-e a továbbiakban bármiféle normatív értéke (…) egy olyan helyzetben, amikor ellenkezője, az irracionális visszahúzódott a tulajdonképpeni nem-létezésbe."⁸

Hiszen ha valójában minden értelmessé vált, akkor milyen különleges legitimáció rejlik a továbbiakban a felvilágosodás társadalomtudományának paradigmáiban? Miféle különleges érték rejlik az uralkodó elitek politikai programjaiban? És ami a legsúlyosabb kérdés: vajon milyen különleges képességekkel rendelkeztek az uralkodó csoportok, amelyek az elnyomott csoportoknak vagy akar az átlagembereknek nem voltak meg. 1968 forradalmárai ezt a logikai bakit vették észre a liberális ideológia páncélzatán (és a hivatalos marxista ideológia nem sokban különböző variánsában), és erre irányították támadásukat.

Az 1968-as világforradalom, mint politikai mozgalom már nemcsak egyszerű bozóttűz volt. Elemi erővel csaptak fel a lángok, amit aztán (három éven belül) elfojtottak. A parázs – számos egymással versengő pszeudo-maoista csoport formájában – még 5-10 évig tovább izzott, de az 1970-es évek végére ezek a csoportok is már csak a történelem elhalványuló lábjegyzeteivé váltak. 1968 geokulturális hatása azonban döntő jelentőségű volt, hiszen az 1968-as világforradalom egy korszak végét jelentette: a liberalizmus automatikus főszerepének végét. A liberalizmusnak nem csupán mint uralkodó világnézetnek, hanem mint az egyetlen olyan ideológiának, amely el tudta érni, hogy folyamatosan racionális, és ennélfogva tudományosan legitim legyen. Az 1968-as világforradalom visszahelyezte a liberalizmust oda, ahol az az 1815-1848 közötti időszakban volt: egy, a többivel egy szinten versengő politikai stratégiává tette. Ily módon tehát mind a konzervativizmus, mind a szocializmus/radikalizmus megszabadult a liberalizmus mágneses mezejének vonzásától, amely 1848 és 1968 között sakkban tartotta őket.

Az a folyamat, amelynek során a liberalizmus geokulturális normát meghatározó szerepéből egyszerű versenyzőként került vissza az ideológiák világméretű piacára, az 1968-at követő két évtizedben teljesedett ki. Az 1945 és 1968 közötti időszak anyagi virágzása teljesen eltűnt a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának beköszöntével. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenki egyenlő mértékben szenvedett. A válság a harmadik világ országait érintette legelőször és legerősebben. Az OPEC olajárainak emelése volt az első kísérlet a károk csökkentésére. Az ebből származó többlet nagy része az olajtermelő országokon keresztül az OECD országok bankjaiba áramlott. Az olajáremelés haszonélvezője három csoport volt: az olajtermelő országok, akik a jutalékot kapták; azok az államok (a harmadik világban és a kommunista blokkban), akik kölcsönöket kaptak az OECD bankoktól fizetési mérlegük helyreállítására; valamint az OECD országok, akik ezáltal továbbra is fenn tudták tartani a kivitel szintjét. Ez a próbálkozás 1980-ra, az úgynevezett adósságválság megjelenésével csődöt mondott. A veszteségek csökkentésének második kísérlete a reagani katonai keynesianizmus volt, amely az 1980-as évek spekulációs konjunktúráját kiváltotta az USA-ban. Ez a kísérlet az 1980-as évek végén bukott meg, és magával rántotta a Szovjetuniót is. A harmadik kísérlet Japáné, a keletázsiai kistigriseké és még néhány környező országé volt, akik megpróbáltak hasznot húzni a Kondratyev-B-ciklus szükséges és elkerülhetetlen termelés-átcsoportosításából. Ezen igyekezet korlátainak lehetünk szemtanúi az 1990-es évek elején.

Ezen 25 éves gazdasági küzdelem tiszta eredménye a developmentalizmus (a fejlődés feltétlen érvénye) ígéretéből való világméretű kiábrándultság lett, ami pedig a globális liberalizmus által felkínáltaknak egyik meghatározó eleme volt. Kelet-, és Délkelet-Ázsiát eddig még elkerülte ez a kiábrándultság, de ez minden bizonnyal csak idő kérdése. Másutt azonban a következmények súlyosak voltak, elsősorban a régi baloldalra nézve. Elsőként a nemzeti felszabadítási mozgalmakra, majd a kommunista pártokra (1989-ben a kelet-európai kommunista rendszerek bukásához vezetve), végül a szociáldemokrata pártokra nézve. Ezen bukásokat a liberálisok saját győzelmükként ünnepelték. Pedig sokkal inkább a halálos ítéletük volt, hiszen a liberálisok újra a demokrácia erősödő követelésének 1848 előtti helyzetében találják magukat, amely követelés többet jelent, mint parlamentáris intézmények, többpártrendszer és alapvető polgári jogok leszűkített halmaza, mert ezúttal a lényegi dologról, a hatalom igazi, az egyenlőség elvén alapuló megosztásáról van szó. Ez utóbbi igény pedig mindig is a liberalizmus „mumusa" volt a történelemben, amelyekkel szemben a liberalizmus mindig leegyszerűsített kompromisszumok csokrát nyújtotta át, megtévesztő optimizmussal pántlikázva a jövőre nézve. Amennyiben az állami cselekvés útján megvalósítandó racionális reformizmus elvesztette a széles körű bizalmat, úgy a liberalizmus elvesztette alapvető politikai-kulturális védőbástyáját a veszélyes osztályokkal szemben.

A legitimáció összeomlása

Elérkeztünk tehát a jelen korhoz, amely véleményem szerint a sötét korszak kezdete, és amely jelképesen 1989-ben (1968 folytatása)⁹ kezdődött, és eltart legalább 25-50 évig.

Eddig arról az ideológiai védőpajzsról beszéltem, amelyet az uralkodó erők alakítottak ki azon követelésekkel szemben, amelyeket a veszélyes osztályok 1789 óta kitartóan hirdetnek. Úgy érveltem, hogy ez a védőpajzs a liberális ideológia volt, és hogy ez az ideológia egy megtisztított, a rendszeridegen követelések lényegét korlátozottabb értékűre cserélő szocialista-progresszív változaton keresztül közvetlenül, de még inkább „fű alatt" működött. Végül pedig azt állítottam, hogy ez az ideológiai pajzs nagyrészt megsérült az 1968-as világforradalom során, amelynek a kommunizmus 1989-es összeomlása volt az utolsó felvonása.

Miért omlott össze ez az ideológiai védőpajzs 150 évnyi hatékony működés után? A válasz erre a kérdésre nem az elnyomottak valamiféle hirtelen felismerésében rejlik az ideológiai célok hamisságát illetően. A liberalizmus megtévesztő volta ismert volt már a kezdetektől, és a 19. és 20. század folyamán gyakran erőszakkal bizonyította ezt. Ennek ellenére a szocialista hagyományból kinövő mozgalmak nem vettek olyan irányt, amely megfelelt volna a liberalizmussal kapcsolatos retorikai kritikájuknak. Legtöbb esetben épp ellenkezőleg!

Ennek okát nem nehéz megtalálni. Ezen mozgalmak társadalmi bázisa – azon mozgalmaké, amelyek mind az emberiség nevében szóltak – lényegében a világ népességének csak egy szűk rétege volt, a világgazdaság modem szektorának legkevésbé jómódú szegmense, ahogy az mondjuk 1750 és 1950 között kialakult. Ebbe beletartoztak a szakképzett és félig-meddig képzett városi munkásosztályok, a világ értelmisége és azon vidéki területek képzettebb és tanultabb csoportjai, amelyekben a tőkés világgazdaság működése közvetlenebbül érezhető volt. Mindezt összevetve jelentős mennyiséget kapunk, amely azonban még mindig nem teszi ki a világ népességének többségét.

A régi baloldal egy olyan világszintű mozgalom volt, amelyet egy kisebbség támogatott; egy hatalommal rendelkező kisebbség, egy elnyomott kisebbség, de mégiscsak a világ lakosságához viszonyított számbeli kisebbség. Ez a demográfiai tény viszont behatárolta e mozgalom politikai játékterét. Az adott körülmények között azt az egy dolgot tette, amit tehetett: úgy döntött, hogy a racionális reformizmus liberális programjának gyorsításáért száll síkra, és ezen a téren meglehetősen sikeresnek is bizonyult. A támogatóinak szerzett előnyök valódiak voltak, ha csak részlegesek is. 1968 forradalmárai rámutattak: sokan kinnrekedtek az egyenlősítésből. A régi baloldal nyelvezetében univerzalista volt, politikai gyakorlatában viszont partikularista. Az ok, amiért 1968-1989 folyamán a megtévesztő liberalizmus ezen ideológiai szemellenzőitől megszabadultak, az az, hogy az alapul szolgáló társadalmi valóság megváltozott. A tőkés világgazdaság a véget nem érő tőkefelhalmozás logikáját olyannyira rendíthetetlenül követte, hogy kezdte megközelíteni elméleti ideálját: minden dolognak az áruvá tételét. Erre mutat rá több új szociológiai jelenség: a termelés gépesítettségének mértéke; a térbeli akadályok elhárítása az áru és információ cseréjében; a világ elvárosiasodása; az ökológiai rendszer szinte teljes kimerítése; a munkafolyamat magas fokú monetarizáltsága; és a konzumerizmus (azaz a fogyasztás rendkívüli módon kibővült kommodifikációja).

Mindezek a fejlemények közismertek, sőt állandó elemzés tárgyai a világ kommunikációs médiájában. Nézzük meg azonban, hogy mit is jelent ez a véget nem érő tőkefelhalmozás szempontjából. Elsősorban és legfőképpen a felhalmozási ráta jelentős csökkenését. Az okok pedig elsősorban társadalompolitikai jellegűek. Három meghatározó tényezőről van szó. Az első tényezőt az elemzők már régen észrevették, de teljes megvalósulása csak most következik. A világ városiasodása, valamint az oktatás és a telekommunikáció kibővülése a világméretű politikai tudatosságnak olyan fokát hozta létre, amely egyrészről könnyebbé teszi a politikai mozgósítást, másrészt megnehezíti a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek mértékének és a kormányoknak ezen egyenlőtlenségek fenntartásában játszott szerepének elkendőzését. Ezt a fajta politikai tudatosságot erősíti a hatalom irracionális forrásainak legitimáción kívül helyezése. Röviden tehát, több ember, mint bármikor korábban követelheti a hasznok egyenlő elosztását, és tagadhatja meg a tőkefelhalmozás alapvető feltételeinek és a munka meg nem fizetettségének eltűrését. Ez tükröződik a „történelmi" bérek jelentős világszintű növekedésében, és a kormányokkal szembeni nagymértékű és egyre erősebb követelésben az alapvető jóléti juttatások újraelosztásával (elsősorban az egészségügyben és az oktatásban) és az állandó jövedelem biztosításával kapcsolatban.

A második tényező a kormányzatok jelentősen megnövekedett költségei, a profitnak infrastruktúra-fejlesztéssel és a vállalati költségek externalizálásának engedélyezésével való szubvencionálása. Ez az, amit a sajtó ökológiai válságként, az emelkedő egészségügyi költségek válságaként, az alaptudományok magas költségeinek válságaként stb. emleget. Az államok nem képesek egyszerre bővíteni a magánvállalatoknak juttatott támogatások és a lakosság jóléti juttatásainak mértékét. Valamelyiket jelentős mértékben vissza kell fogni. Egy tudatosabb polgársággal ez a – lényegét tekintve – osztályharc hatalmasnak ígérkezik.

A harmadik feszültséggóc pedig annak a ténynek a következménye, hogy a politikai tudatosság mára világméreteket öltött. Mind világszinten, mind az államok szintjén az elosztási egyenlőtlenségek összefonódnak faji, etnikai, vallási jellegűekkel. Ily módon a politikai tudatosság és az államok pénzügyi válságának együttes eredménye komoly küzdelem lesz, amely polgárháború formáját ölti majd mind világméretekben, mind állami szinten.

A feszültségek első áldozata az állami struktúrák legitimációja, és ezáltal rendfenntartási képességük lesz. Emiatt megnőnek majd a gazdasági és biztonsági költségek, ami viszont még nagyobb feszültségek forrása lesz, tovább gyengítve az állami struktúrák legitimációját. Ez nem a jövő; ez a jelen. Ezt tapasztalhatjuk a biztonságérzet gyengülésével, gondoljunk csak a bűnözésre, a véletlenszerű erőszakos cselekedetekre, a rendőrség brutális akcióira, arra, hogy a bírói rendszerek képtelenek biztosítani az igazságosságot – és mindez megsokszorozódott az elmúlt 10-15 évben. Nem állítom, hogy ezek a jelenségek merőben újak, vagy hogy szükségszerűen intenzívebbek lennének, mint korábban, de a legtöbb ember új vagy rossz, de mindenképpen kiterjedtebb jelenségként értékeli ezeket. Ennek pedig legfőbb következménye az állami struktúrák legitimációjának elvesztése.

Ez a fajta fokozódó, és önmagát erősítő „rendetlenség" nem tarthat örökké, de eltarthat akár 25-50 évig is. Ez pedig a rendszeren belüli káosz egy formája, amelyet a rendszer biztonsági tartalékainak kimerítése váltott ki, illetve az, hogy a rendszer ellentmondásai olyan szintig jutottak, amikor egyetlen, – a rendszer normális működésének helyreállítására hivatott – mechanizmus sem képes már hatékonyan működni.

A küzdelem új frontjai

A káoszon túl azonban új világrend jön, és ez felveti témánk szempontjából az utolsó kérdést: milyen választási lehetőségeink vannak – most és később. Az, hogy most a káosz korát éljük, nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő 25-50 évben a tőkés világgazdaság alapvető folyamatai ne működnének. Az emberek és a cégek igyekeznek folytatni a tőkefelhalmozást az összes jól ismert módon, a tőkések ugyanúgy igyekeznek majd támogatáshoz jutni az állami struktúrákon keresztül, mint korábban. Az államok továbbra is versengenek majd a többi állammal, hogy melyikük legyen a tőkefelhalmozás legfőbb húzóereje. A tőkés világgazdaság talán belép egy új expanziós időszakba, amely tovább kommodifikálja a gazdasági folyamatokat szerte a világon, és tovább polarizálja a haszon elosztását.

Ami az elkövetkezendő 25-50 évben változik, az egyáltalán nem a világpiac, hanem sokkal inkább a világpolitikai és kulturális struktúráinak működése lesz. Az államok fokozatosan elveszítik legitimációjukat, és így nehézségeik támadnak a biztonság fenntartásában, az államhatárokon belül és egymás között egyaránt. A geokulturális szintéren nem lesz meghatározó közös nyelvezet. Nem igazán lesz egyetértés atekintetben, hogy mi jelenti a racionális és elfogadható magatartást. A zűrzavar ténye azonban nem jelenti azt, hogy nem lesz tudatos magatartás. Épp ellenkezőleg; számos csoport küzd majd világos, jól körülhatárolt célokért, de sokan ezek közül állandó közvetlen konfliktusban lesznek egymással. És lehet, hogy lesz néhány olyan csoport, amelynek hosszú távú elképzelései vannak arról, hogy lehetne egy alternatív társadalmi rendet kialakítani, még akkor is, ha ezen csoportok személyes tisztasága csak szerény hozzájárulás lehet a küzdelemhez, és ezek az elképzelések nagy valószínűséggel nem lesznek a cselekvés általános vezérelvei. Röviden tehát arról van szó, hogy mindenki vakon fog cselekedni, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy nem így tesznek.

Mindezek ellenére cselekednünk kell. Az első, amire szükségünk van, hogy tisztában legyünk vele, mi volt a modern világrendszer hibája, mi az, ami a népesség ilyen nagy százalékát felingerelte, vagy legalábbis kétkedővé tette e rendszer társadalmi érdemeit illetően. Számomra nyilvánvaló, hogy a legnagyobb probléma a rendszer hatalmas egyenlőtlenségeiből, a demokrácia hiányából származott. Ez kétségkívül igaz volt a valóságosan ismert korábbi történelmi rendszerekre is. Ami a kapitalizmus idején másképp festett, az az, hogy az a hatalmas siker, amit az anyagi termelés megteremtésében elért, eltüntetni látszott az egyenlőtlenség – legyen az anyagi, politikai vagy társadalmi – bármiféle jogosultságát. Ezek az egyenlőtlenségek tűntek a legrosszabbaknak, mert nem csupán egy nagyon szűk csoportot választ le a többiektől, hanem a világ lakosságának legalább egy hetedét vagy egyötödét a többitől. Ez az a két tényező – az összes anyagi gazdagság növekedése, és az, hogy nem csupán egy maroknyi ember, de a világ lakosságának túlnyomó többsége nem élhet jól -, amely felborzolta a kirekesztettek kedélyeit.

Semmivel sem tudunk hozzájárulni a világrendszer végső káoszának megfelelő rendezéséhez mindaddig, amíg nem rögzítjük: csakis egy viszonylag egalitáriánus, teljesen demokratikus történelmi rendszer az elfogadható. Mindez konkrétabban azt jelenti, hogy azonnal és tevékenyen kell több fronton megindulnunk. Az egyik azon eurocentrikus feltételezés megdöntése, amely már vagy két évszázada áthatja a geokultúrát. Tény, hogy Európa jelentős kulturális hozzájárulást nyújtott az emberiség közös vállalkozásához. Az viszont egyszerűen nem igaz, hogy tízezer év során ez a hozzájárulás sokkal jelentősebb lett volna, mint más civilizációs központoké, és nincs okunk feltételezni, hogy a kollektív bölcsesség ereje csökkenni fog az ezredfordulóra. A jelenlegi eurocentrikus elfogultságot fel kell váltania egy józanabb és kiegyensúlyozottabb történelemfelfogásnak. Kulturális átértékelésre van szükség, ami azonban komoly és folyamatos politikai és kulturális küzdelmet igényel. Nem új fanatikusokra van szükség, hanem kemény intellektuális munkára, együtt és külön-külön egyaránt.

Az emberi jogok fogalmát úgy kell átalakítanunk, hogy az ugyanazt jelentse nekik és nekünk, hazai állampolgárnak és külföldinek. A közösségek azon joga, hogy megóvhatják kulturális örökségüket, soha nem hatalmazza fel őket arra, hogy védjék kiváltságaikat. Komoly csatározások várhatók az emigránsok jogainak területén. Véleményem szerint az előttünk álló 25-50 évben Észak-Amerika, Európa és Japán állampolgárainak nagyon nagy részét korábbi emigránsok vagy azok gyermekei teszik majd ki, és akkor mindannyiunknak azért kell majd küzdenünk, hogy biztosak lehessünk benne: ezek az emberek teljesen egyenlő mértékben hozzájuthatnak a gazdasági, szociális és politikai jogokhoz ott, ahova emigráltak.

Mindez – a kulturális tisztaság és a felhalmozott tulajdonosi jogosítványok ürügyére hivatkozva – erős politikai ellenállásba fog ütközni. Az Észak állami vezetői már most úgy érvelnek, hogy az Észak nem veheti a vállára a világ összes terhét. Ámde, miért is ne? Az Észak gazdagsága nagyrészt a Délről oda áramlott értéktöbbletnek köszönhető. Pontosan ez az, ami az évszázadok során a rendszer válságához vezetett. Ez nem könyörületesség kérdése, hanem a racionális újjáépítésé.

E csaták politikai csaták lesznek, de nem szükségszerűen állami szinten zajlanak majd. Sokkal inkább – pontosan az állami legitimáció elvesztésének folyamata miatt – e csaták nagy része helyi szinteken fog eldőlni, azon csoportok között, amelyekbe magunkat megszervezzük. Mivel pedig ezek a csaták komplexek lesznek, és helyi szinten folynak több csoport között, egy komplex és flexibilis szövetségi stratégiára van szükség. Ez azonban csak akkor lesz működőképes, ha az egyenlősítő célkitűzéseket tartjuk szem előtt.

Végül, ez a küzdelem intellektuális jellegű lesz, tudományos elvek újrafogalmazásával, átfogóbb és tartalmasabb módszertan keresésével, és törekedve arra, hogy a tudományos gondolkodás értéksemlegességének álszent frázisaitól megszabaduljunk. A racionalitás, ha egyáltalán valami, akkor értékítélet, és semmi sem lehet racionális, csak az emberi társadalmi szervezet, a legszélesebb értelmében.

Azt gondolhatják, hogy azt, amit én a következő 25-50 évre igazságos társadalmi és politikai programként felvázoltam, túlságosan megfoghatatlan. Ez a program azonban annyira konkrét, amennyire egy forgószél közepette lehet. Először el kell döntenünk, hogy melyik part felé akarunk úszni. Majd meg kell bizonyosodnunk arról, hogy közvetlen erőfeszítéseink abba az irányba visznek bennünket. Ha ennél pontosabbat akarnak tudni, nem fogják megtalálni, és könnyen lehet, hogy mindannyian vízbe fulladunk, amíg keresgélünk.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek
1 Ez az előadás 1993. december 7-én, a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóján hangzott el.

2 L. John W. Meyer és mások: The World Educational Revolution, 1950-1970, in. J. W. Meyer és M. T. Hannán szerk.: National Deve-lopment 1950-1970, Chicago 1979.

3 A franciaországi bicentenáriumot övező értelmiségi viták részletes és kitűnő ismertetését I. Steven Kaplan: Adieu 89, Paris 1993.

4 E folyamat elemzését I. The French Revolution as a World-Histo-rical Event, in. Unthinking Social Science: The Limits of Nineteenth-Century Paradigms, Cambridge 1991.

5 Azt a folyamatot, amely során a liberalizmus központi szerepet kapott, és két vetélytársát, a konzervativizmust és a szocializmust lényegében kiiktatta mint ellenfeleket, a „Trois ideéologies ou une seule? La problématique de la modernite", Genéses 9, 1992. októberi írásomban ismertettem.

6 A liberalizmus által világszinten tett ígéretek természetét és a leninista válasz kétkedését a világszintú liberalizmussal kapcsolatban lásd a The Concept of National Development, 1917-1989: Elegy and Re-quiem, in: G. Marks és L. Diamond szerk.: Reexamining Democracy, Newbury park 1992 című írásomban.

7 Adatokat I. John T. Passé-Smith: The Persistence of the gap: Ta-king Stock of Economic Growth in the PostWorld War II Era, in. M. A. Selligson és J. T. Passé-Smith szerk.: Development and Underde-velopment: The Political Economy of Inequality, Boulder, co. 1993.

8 Postmodernism, or the Cultural Logic of Laté capitalism, Durham, NC 1991, 268. o.

9 L. G. Arrighi, T. K. Hopkins és I. Wallerstein: 1989, The Continuation of 1968, Review, vol. 15. no. 2, 1992 tavasz.

Az Egyesült Államok kulturális imperializmusának két fő célja van, egy gazdasági és egy politikai: piacok szerzése kulturális javai számára, és hegemóniájának kiépítése a közgondolko­dás formálása által. Ma a szórakoztatóipari termékek exportja a tőkefelhalmozás és a globális profitok egyik legfontosabb forrása, a feldolgozóipari export kiszorulása miatt. A politika szférájában a kulturális imperializmusnak döntő szerepe van abban, hogy elszakítsa az embereket saját kulturális gyöke­reiktől, a szolidaritás hagyományaitól úgy, hogy ezeket a mé­dia által teremtett és reklámkampányonként változó „szükség­letekkel" helyettesíti. Ennek politikai következménye az embe­rek elidegenedése közösségi és osztálykötelékeiktől, az ato­mizálódás és az egyének egymástól való elszigetelődése.

A kulturális imperializmus a munkásosztály felaprózódását hangsúlyozza: a főmunkaidős munkásokat az alkalmi munká­soktól való elkülönülésre ösztönzi, akik viszont a munkanél­küliektől határolják el magukat, ez utóbbiak csoportja pedig szintén megosztott a „földalatti gazdaságon" belül. A kulturális imperializmus arra készteti a munkásokat, hogy egy olyan hie­rarchiában képzeljék el magukat, ahol az alattuk állókhoz vi­szonyított árnyalatnyi életmódbeli, faji és nemi különbségek a lényegesek, és nem a felettük állókhoz viszonyított hatalmas egyenlőtlenségek.

A kulturális imperializmus legfőbb célja az ifjúság politikai és gazdasági kizsákmányolása. Az imperiális szórakoztatás és hirdetések a fiatalokat célozzák, akik a legvédtelenebbek az Egyesült Államok kereskedelmi propagandájával szemben. Az üzenet egyszerű és célirányos: a „modernitás" egyértelmű összefüggésben van az Egyesült Államok médiatermékeinek fogyasztásával. A fiatalság nagy piacot jelent az amerikai kul­turális exportnak, ők a legfogékonyabbak a fogyasztói-indivi­dualista propagandára. A tömegkommunikáció úgy manipulál­ja a fiatalok lázadó szellemét, hogy a baloldal nyelvének ki­sajátításával az elégedetlenséget fogyasztói szertelenségbe vezeti.

A kulturális imperializmus nemcsak piacot lát az ifjúságban, hanem politikai céljai vannak: ki akarja küszöbölni annak a veszélyét, hogy a személyes lázadás politikai felkeléssé vál­jék az ellenőrzés gazdasági és kulturális formái ellen.

Az utóbbi évtizedben a haladó mozgalmak egy paradoxon­nal kerültek szembe. Miközben a harmadik világban élő em­berek nagy többsége az életszínvonal csökkenését, társa­dalmi és személyes biztonságának elvesztését, a közszolgál­tatások hanyatlását éli át (míg egy jómódú kisebbség soha nem látott módon prosperál), a szubjektív válasz mindezekre csak szórványos felkelések, kitartó, de csak helyi mozgalmak és széles körű, de csak rövid ideig tartó megmozdulások vol­tak. Egyszóval a növekvő egyenlőtlenségek, a társadalmi-gazdasági körülmények és forradalmi vagy radikális válaszok gyengesége között mély szakadék van. A megérő „objektív adottságokat" a harmadik világban nem követte az állam vagy a társadalom megváltoztatására képes szubjektív erők növe­kedése. Az világos, hogy nincs „automatikus" kapcsolat a társadalmi-gazdasági hanyatlás és a társadalmi-politikai átalakulás között. A kulturális beavatkozás (a legszélesebb értelemben, beleértve az ideológiát, a köztudatot, a társadalmi cselekvést) az a döntő kapocs, amely az objektív körülmé­nyeket tudatos politikai beavatkozássá alakítja át. Paradox módon úgy látszik, az imperialista politikacsinálók ellenfe­leiknél sokkal jobban megértették a politika kulturális di­menzióinak fontosságát.

Kulturális uralom és globális kizsákmányolás

Az imperializmust nem lehet csupán katonai-gazdasági ellen­őrző és kizsákmányoló rendszerként értelmezni. A kulturális uralom nélkülözhetetlen dimenziója bármely hosszú távon mű­ködő teljes kizsákmányolási rendszernek. A harmadik világgal kapcsolatban a kulturális imperializmust úgy határozhatjuk meg, mint a köznépi osztályok kultúrájába való módszeres behatolást és uralmat, melyet a nyugati uralkodó osztály hajt végre, hogy átrendezze az elnyomottak értékeit, viselkedését, intézményeit és identitását, úgy, hogy azok megfeleljenek az imperialista osztályok érdekeinek. A kulturális imperia­lizmusnak van mind „tradicionális", mind modern formája is. Az elmúlt évszázadokban az egyház, az oktatási rendszer és a közhatóságok nagy szerepet játszottak abban, hogy az em­berekét beletörődésre és lojalitásra neveljék isteni vagy ab­szolutista elvek alapján. Bár a kulturális imperializmusnak ezek a tradicionális mechanizmusai még mindig működnek, a kulturális uralom számára a mai intézményeken alapuló mo­dern eszközök kerültek a középpontba. A tömegkommuniká­ció, a reklám, a hirdetések és a világi szórakoztatók és értel­miségiek játsszák a legfontosabb szerepet. A mai világban Hollywood, a CNN és a Disneyland nagyobb befolyással bír, mint a Vatikán, a Biblia vagy a politikusok szónoklatai.

A kulturális behatolás szorosan kapcsolódik a politikai-ka­tonai uralomhoz és a gazdasági kizsákmányoláshoz. A kö­zép-amerikai népirtó rezsimek oldalán történő amerikai katonai beavatkozások, amelyek gazdasági érdekek védel­mében történnek, rendszerint intenzív kulturális beavatko­zással is járnak. Az Egyesült Államok által fizetett hittérítők lepik el az indián falvakat, hogy a földművelő indiánt a bele­törődés üzenetére neveljék. Nemzetközi konferenciákat szer­veznek megszelídített értelmiségiekkel, hogy megvitassák a „demokrácia és a piac" kérdéseit. A szórakoztatásba mene­külő tévéműsorok „egy másik világ" látomásait mutatják be. A kulturális behatolás a lázadás elleni hadviselés kibővítése fegyverek nélküli megoldásokkal.

A kulturális gyarmatosítás új vonásai

A jelenkori kulturális gyarmatosítás több vonásában eltér a korábbi gyakorlattól:

1. Nagy tömegű közönség meghódítását célozza, nem csak az elitek megváltoztatását.
2. A tömegkommunikáció, különösen a televízió elfoglalja a háztartást, és „belülről" és „alulról" is hat, csakúgy, mint „kí­vülről" és „felülről".
3. A jelenkori kulturális gyarmatosítás működési köre globá­lis, hatása homogenizáló; az egyetemesség színlelése az im­perialista szimbólumok, célok és érdekek misztifikálását szol­gálja.
4. A kulturális imperializmus eszközéül szolgáló tömeg­kommunikáció csak formális értelemben magántulajdonú: a hivatalos állami kapcsolódás hiánya adja a legitimációját annak, hogy a magánmédia „hírek"-ként vagy „szórakoztatás"-ként az imperialista állam szándékait továbbítsa.
5. A mai imperializmusban a politikai érdekeket politikán kí­vüli témákon keresztül jelenítik meg. A „híradó" Közép-Ameri­kában állomásozó földműves származású zsoldosok élettör­ténetével foglakozik, és mosolygó, munkásosztályból jött fe­ketéket mutat az Öböl-háborúból.¹
6. A béke és a szabályozatlan tőke segítségével történő növekedés ígérete és a növekvő nyomor és erőszak valósága közti mélyülő szakadék miatt a tömegkommunikáció tovább csökkentette az alternatív nézőpontok megnyilatkozási lehető­ségeit műsoraiban. A teljes kulturális ellenőrzés szükségsze­rűen következik a létező kapitalizmus durvasága és a szabad piac mesés ígéretei közötti kiáltó ellentétből.
7. A kollektív megmozdulások megbénítására a kulturális gyarmatosítás a nemzeti identitás elpusztításán vagy társa­dalmi-gazdasági tartalmának kiüresítésén munkálkodik. A kö­zösségi összetartozás szétszakításáért a kulturális imperia­lizmus a „modernség" kultuszát hirdeti mint a külső mintákkal való azonosulást. Az „individualizmus" nevében megtámadja a gazdasági kapcsokat és médiaüzeneteivel átalakítja a ő személyiséget. Amíg az imperialista fegyverek szétszakítják a civil társadalmat, a bankok kifosztják a gazdaságot, addig az imperialista médiák önfeladó identitást adnak az egyének­nek.

A kulturális imperializmus a forradalmi ellenfeleinek csak dé­moni karikatúráját mutatja, míg elősegíti a kollektív amnéziát mindarról a tömeges erőszakról, amely a nyugatbarát orszá­gokban valaha történt. A nyugati média sohasem emlékezteti közönségét arra a százezer guatemalai indiánra, hetvenötezer el-salvadori munkásra, ötvenezer nicauraguai áldozatra, aki­ket amerikabarát, antikommunista rezsimek öltek meg. A tö­megkommunikáció elleplezi azokat a katasztrófákat is, amelyeket a piac bevezetése okoz Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban, százmilliókat hagyva koldusszegé­nyen.

Tömegkommunikáció: propaganda és tőkefelhalmozás

Az amerikai tőke számára a tömegkommunikáció a gazdag­ság és a hatalom egyik legfontosabb forrása, mivel kommu­nikációs hálózata az egész világra kiterjed. Az amerikai leg­gazdagabbak növekvő hányada a tömegkommunikációból szerzi vagyonát. A négyszáz leggazdagabb amerikai közül ezek aránya az 1982-es 9,5 %-ról 1989-re 18%-ra nőtt. Ma a leggazdagabbak csaknem egyötöde a tömegkommunikáci­ónak köszönheti vagyonát Észak-Amerikában. A kulturális ka­pitalizmus felváltotta a termelést mint a vagyon és befolyás forrását az Egyesült Államokban.

A tömegkommunikáció szerves része lett Amerika globális politikai és társadalmi ellenőrzési rendszerének, és a profitok fontos forrásává is vált. Ahogyan a kizsákmányolás szintje, az egyenlőtlenség és szegénység növekszik a Harmadik Vi­lágban, a nyugati média azon fáradozik, hogy a kritikus köz­véleményt egy passzív tömeggé változtassa. A nyugati mé­diaszemélyiségek és a tömegszórakoztatás fontos tényezőivé váltak a lehetséges politikai elégedetlenség elfojtásának. Rea­gan elnöksége alatt vált nyilvánvalóvá a médián keresztüli manipuláció fontossága, feltűnő, de politikailag reakciós szó­rakoztatókkal, ami azóta Ázsiára és Latin-Amerikára is jellem­zővé vált.

Latin-Amerikában közvetlen kapcsolat van a tévékészülékek számának növekedése és a jövedelem csökkenése, a küzdelmek csillapodása között. Latin-Amerikában 1980 és 1990 között a tévékészülékek száma 40 %-kal nőtt, míg az átlagos reáljövedelem 40 %-kal csökkent, és javarészt a televíziótól függő neoliberális jelöltek nyerték az elnökválasztásokat.

A tömegkommunikáció egyre erősödő behatolása a szegé­nyek közé, a kulturális javakat forgalmazó amerikai vállalatok egyre nagyobb befektetései és profitjai, valamint a tömegek átitatása a másodkézből vett kalandok és az egyéni fogyasz­tás üzenetével – ezek a mai kulturális gyarmatosítás előtt álló kihívások.

Az amerikai médiaüzenetek kettős értelemben hatnak elidegenítőleg a harmadik világbeli emberekre. Egyrészt „nemzetkö­zi" és „osztályok fölötti" kötelékek illúzióit keltik bennük. Más­részt a tévé képein keresztül hamis, képzeletbeli meghitt kap­csolat alakul ki a műsorok sikeres szereplői és a koldusszegény nézők között. Ezek a kapcsok alakítják ki azt a csatornát, ame­lyen keresztül minden a saját problémák egyéni megoldásáról szól. Az üzenet világos: az áldozatok csak saját magukat okolhatják szegénységükért, a siker egyéni erőfeszítésen múlik. A jelentősebb műholdas adások, az amerikai és európai tömegkommunikáció képviselői Latin-Amerikában mélyen hall­gatnak annak az új kulturális imperializmusnak a politikai és gazdasági eredetéről, következményeiről, a latin-amerikai sze­gények millióinak félrevezetéséről és demobilizálásáról.

Az imperializmus és a nyelv politikája

A kulturális imperializmus kettős stratégiát dolgozott ki a bal­oldal ellen és a hegemónia megteremtésére. Egyrészt a bal­oldal nyelvének lejáratásán munkálkodik, másrészt igyekszik a közönséget érzéketlenné tenni a nyugati hatalmak által el­követett erőszak iránt. A nyolcvanas években a nyugati mé­dia rendszeresen kisajátította a baloldal alapgondolatait; eredeti tartalmuktól megfosztva reakciós üzenettel töltöt­ték meg azokat. Például a tömegkommunikáció „reformernek" vagy „forradalmárnak" nevezte azokat a politikusokat, akiknek feltett szándéka volt a kapitalizmus visszaállítása, az egyen­lőtlenségek szabadon engedése, míg az ellenfeleiket „konzer­vatívnak" bélyegezte. A kulturális imperializmus ideológiai za­vart és politikai keveredést igyekezett kelteni a politikai nyelv egyes jelentéseinek visszájára fordításával. Sok haladó értel­miségit megzavart ez a manipuláció. Erinek eredményeképp sebezhetővé váltak az imperialista ideológia érveire, miszerint a „jobb" és „bal" már nem jelent semmit, a kettő közötti meg­különböztetés elvesztette a jelentőségét, az ideológiáknak pe­dig többé nincs semmi jelentésük. A baloldal nyelvének lejá­ratásával és a bal és jobb közötti különbség eltorzításával a kulturális imperializmus az antiimperialista törekvések vonz­erejét és gyakorlatát igyekszik aláásni.

A kulturális imperializmus másik stratégiája a közönség elérzéktelenítése, a nyugat tömeggyilkosságainak elfogadható, rutinszerű tettekké változtatása. Az iraki tömegbombázásokat videójáték formájában mutatják be. Az emberiségellenes bű­nök trivializálásával a közönség elvesztette az érzékenységét, hogy az emberi szenvedés alapvetően rossz. A hadviselés modernségét hangsúlyozva a tömegkommunikáció a nagyha­talmakat dicsőíti – a nyugat techno-hadviselését. A kultúrális imperializmus olyan „hírek"-ben jelenik meg, ahol a tömeg­pusztító fegyvereket emberi vonásokkal ruházzák fel, míg a harmadik világbeli áldozatokat arc nélküli „agresszor-terroris-táknak" ábrázolják.

A globális kulturális manipuláció fenntartását a politika nyel­vének korrumpálása teszi lehetővé. Kelet-Európában a spe­kulánsok és a – földet, vállalkozást és vagyont összeha­rácsoló – maffiózók „reformerként", a csempészek „inno­vatív vállalkozókként" kerülnek bemutatásra. Nyugaton a munka rugalmasságának nevezik a foglalkoztatottak kiszolgál­tatottságát és a munkaadók kezében összpontosuló hatalmat, amellyel kedvük szerint felvehetnek vagy elbocsáthatnak bárkit.

A harmadik világban az állami vállalatok multinacionális mo­nopóliumoknak történő eladását „monopóliumellenes tevé­kenységnek" nevezik. „Átkonvertálásnak" keresztelték el a 19. századi munkakörülményekhez való visszatérést, a minden szociális juttatástól való megfosztottságot. A „szerkezetváltás" a nyersanyagtermeléshez való visszatérést vagy a jövede­lemnek a termeléstől a spekuláció felé áramlását jelenti. A „dereguláció" az irányító hatalom átkerülését jelenti a nemzeti jóléti államtól a nemzetközi bankrendszerhez, a multinacionális elithez. „Szerkezeti kiigazításon" Latin-Ame­rikában az erőforrások befektetőknek való átadását és a bérek csökkentését értik. A baloldal fogalmai (reform, agrárreform, szerkezeti változások) eredetileg a jövedelem újraelosztását célozták. A nyugati elit átvette ezeket a fogalmakat, és a saját kezében történő vagyoni és hatalomkoncentráció jelentésével használja őket. És természetesen az imperializmus összes magántulajdonú kulturális intézménye erősíti ezt az orwelli fél­retájékoztatást. A jelenkori kulturális imperializmus kiforgatta a felszabadítás nyelvezetét és a reakció szimbólumává alakí­totta azt.

Kulturális terrorizmus: a liberalizmus zsarnoksága

Ahogyan a nyugati állami terrorizmus a társadalmi mozgalma­kat² , a forradalmi kormányokat elpusztítani³ és a civil társa­dalom hangját elfojtani igyekszik,⁴ a gazdasági terrorizmus – ahogyan azt az IMF és a magánbank-konzorciumok tevékeny­sége mutatja – elpusztítja a helyi ipart, szétbontja az állami tulajdont, és eltapossa a bérből élő háztartásokat, kulturális terrorizmus a felelős a helyi kulturális tevékenység és művé­szet kiszorításáért. A kulturális terrorizmus a harmadik világ­beliek lelki gyengeségén és mély szorongásain, különösen el­maradottságuk és elnyomottságuk érzésén élősködve a „mo­bilitás" és a „szabad gondolatnyilvánítás" új képzetét mutatja fel, elpusztítja a régi családi és közösségi kötelékeket, mi­közben a vállalati hatalom és a piac önkényéhez láncolja őket. A hagyományos korlátozások és kötelezettségek megtámadá­sa olyan mechanizmus, amely által a kapitalista piac és az állam válik a hatalom kizárólagos birtokosává.

A kulturális imperializmus az „önkifejezés" nevében zsar­nokoskodik a harmadik világban élők fölött, akik félnek a tra­dicionálisság bélyegétől, és akiket csábítanak és manipulálnak az osztálynélküli „modernség" hamis elképzelései. A kulturá­lis imperializmus megkérdőjelez minden meglévő vi­szonyt, mely akadályozza az egyetlen modern istenség: a piac kultuszát. A harmadik világbeli embereket úgy szórakoz­tatják, kényszerítik és ingerlik, hogy „modern" legyen, hogy alávesse magát a kapitalista piacnak, és kényelmes, hagyo­mányos ruháit szűk, egészségtelen farmernadrágra cserélje.

A kulturális imperializmus gyarmatosított közvetítőkön, kultu­rális kollaboránsokon keresztül működik a leghatékonyabban. A tipikus példák a felfelé mobil harmadik világbeli értelmiségiek, akik patrónusaik stílusát utánozzák. Ezek az együttműködők a nyugat felé alázatosak, saját népük felé arrogánsak; a tekinté­lyelvű személyiség mintapéldányai. A bankok és a multinacio­nális vállalatok támogatásával roppant hatalmat gyakorolnak az államon és a médiákon keresztül. A nyugatot majmolva hajtha­tatlanul kitartanak az egyenlőtlen verseny szabályai mellett, megnyitva országukat a szabadkereskedelem nevében történő barbár kizsákmányolásnak. A legjellegzetesebb kollaboránsok azok az intézményi szakértelmiségiek, akik a modern, objektív társadalomtudományok zsargonját használva tagadják az osz­tályuralmat és az imperialista osztályhadviselést. A piacot feti­sizálják, mint minden rossz és minden jó döntőbíráját. A „regi­onális együttműködés" szólamaival a konformista értelmiségiek a munkásosztályt és azokat a nemzeti intézményeket támadják, amelyek korlátozhatják a tőkét. Ezek támogatóit igyekeznek el­szigetelni és kiszorítani.

A harmadik világ nyugati támogatást élvező értelmisége a megegyezés (osztály-együttműködés) ideológiáját tette magá­évá. Az imperializmus fogalmát felváltotta a kölcsönös függés gondolata. A szabályozatlan nemzetközi piacot pedig a fejlő­dés egyetlen lehetséges útjaként hirdetik. A dolog iróniája ab­ban áll, hogy a harmadik világ számára soha nem volt még ennyire kedvezőtlen a „piac". Európa és Japán soha nem volt még ennyire agresszív a harmadik világ kizsákmányolásá­ban. Az intézményi értelmiségieknek a teljes valóságtól való elidegenedése a nyugati kulturális imperializmus befolyásának mellékterméke. A kritikai értelmiségiek számára, akik nem csatlakoznak a piac ünnepléséhez, akik kívül vannak a hiva­talos konferenciák körein, az imperialistaellenes küzdelem és az osztályharchoz való visszatérés marad feladatul.

Az észak-amerikanizálódás és a nemzetközi kultúra mítosza

Korunk egyik legnagyobb tévedése az az elképzelés, amely szerint a gondolatok, piacok és mozgalmak nemzetközivé vál­nak. Divatossá váltak az olyan fogalmak, mint a „globalizáció", a „nemzetközivé válás" használata a szolidaritás, közösségi és társadalmi értékek elleni támadás igazolására. Az interna­cionalizmus leple alatt Európa és az Egyesült Államok a leg­főbb exportőrévé vált az olyan kulturális formáknak, amelyek a mindennapi létezést trivializálják, és elfordítják a politikától. Az egyéni mobilitás képzetei az önerejű előbbrejutás, az én-központú létezés hangsúlyozása (amelyek az amerikai média tömegtermelésének és terjesztésének köszönhetőek) mára a harmadik világ uralásának fontos eszközei lettek.

A neoliberalizmus nemcsak azért virágzik tovább, mert problémákat old meg, hanem mert a gazdagok és hatal­masok érdekeit szolgálja, és visszhangra talál azok között az elszegényedő magánvállalkozók között, akik a harma­dik világ utcáit elárasztják. A kultúra észak-amerikanizálódása a harmadik világban a nemzeti uralkodó osztályok áldá­sával és támogatásával zajlik, mert az hozzájárul uralmuk megszilárdításához. Az új kulturális normák (a magánélet fontosabb a közéletnél, az egyéni a társadalminál, a szenzáció és az erőszak előbbrevaló a mindennapi küzdelmeknél és a társadalmi valóságnál) mind a kollektív cselekvést aláásó ego­centrikus értékekre nevelés eszközei. Ez a látványok, a mú­landó tapasztalatok, a szexuális hódítás kultúrája, amely a ref­lexió és az elkötelezettség ellen irányul, és összezavarja az együttérzés és a szolidaritás képességét. A kultúra észak-amerikanizálódása a köz figyelmének a sztárokra, személyi­ségekre és magánéleti pletykákra terelését jelenti, a szociális tartalom, a gazdasági valóság és az élet minősége helyett. A kulturális imperializmus elvonja a figyelmet a hatalmi viszo­nyokról, és felbomlasztja a társadalmi cselekvés kollektív for­máit.

A médiakultúra, amely az „átmenetit" dicsőíti, az amerikai kapitalizmus gyökértelenségét tükrözi vissza – az alkalmazás és az elbocsátás hatalmát, és a helyi közösségekre tekintet nélküli tőkeáramoltatást. A „szabad mobilitás" mítosza az em­berek tehetetlenségét mutatja, jelesül arra, hogy olyan szilárd közösségi alapokat teremtsenek, mely ellenáll a tőke változó igényeinek. Az amerikai kultúra az átmenetit, a személytelent dicsőíti mint „szabadságot", mikor valójában ezek a körülmények az egyének tömegeinek anómiáját és a nagytőkének va­ló bürokratikus alávetettséget mutatják. Az észak-amerikani­zálás nagybani támadást jelent a modernizmus nevében, tá­madásokat az osztálykötelékek ellen, az individualizmusra hi­vatkozva, a demokrácia ellehetetlenítését a személyiségekre összpontosító médiakampányokon keresztül.

Az új kulturális zsarnokság a piac, az egységesített fogyasz­tás kultúrája és az eltorzított választási rendszer mindenütt jelenlévő, ismétlődő diskurzusán alapul. Az új médiazsarnok­ság hozzáépül a hierarchikus államhoz és gazdasági intéz­ményekhez, amelyek a nemzetközi bankok igazgatói irodáitól az Andok falvaiig érnek el. Az amerikai kulturális behatolás sikerének a titka a harmadik világban az, hogy képes a nyo­morból a képzelődésbe való menekülést kialakítani; abból a nyomorból, amelyet éppen a katonai és gazdasági uralom rendszere okoz. Az új kulturális imperializmus legfontosabb összetevője az üzletiesség, szexualitás és konzervativizmus fúziója, melyek mindegyike önmegvalósításként, idealizált egyéni szükségletként van beállítva. Ez a hétköznapok kilátástalanságába merül, nap mint nap, nyomorban és megaláz­tatások között a túlélésért küzdő harmadik világbeli ember szá­mára azt jelenti, hogy megnézheti az észak-amerikai média látomásait, amelyek – az evangélista módjára – „valami job­bat" mutatnak, a reményt egy jövőbeni jobb életben – és így legalább örömét lelheti abban, hogy másokat boldogan élni lát.

A kulturális imperializmus hatásai

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi átalakulás hiányát a lassan megérő forradalmi feltételek mellett, újra kell gondolnunk az állami erőszak, a politikai terror és azon kulturális-ideológiai értékek lélektani hatását, melyet az imperialista országok propagálnak, az elnyomottak pedig magukévá tesznek. A het­venes, korai nyolcvanas évek állami erőszaka hosszan tartó, mély károsodásokat okozott – félelmet a radikális kezdemé­nyezésektől, a közösséggel szembeni bizalmatlanságot, ható­ságokkal szembeni tehetetlenség érzetét, bármennyire is gyű­lölik azt. A terror az embereket befelé fordította, saját magán­területükre.

Később a neoliberalizmus, a „gazdasági terrorizmus" egy formája a gyárak bezárását és a munka törvényes védelmé­nek eltörlését, a részidős foglakoztatás és az alacsony jöve­delmű vállalkozások elterjedését eredményezte. Ez a politika tovább aprózta a munkásosztályt és a városi közösségeket. Ebben a felaprózásban, bizalmatlanságban és elzárkózásban az imperializmus kulturális üzenete nagy lehetőségekre lelt, hogy kiaknázza a kiszolgáltatott emberek érzékenységét az elidegenedés elmélyítésével, az önző törekvések és a szűkös erőforrások fölötti egyéni versenyzés ösztönzésével.

A kulturális imperializmus és az általa hirdetett értékek erő­sen hozzájárultak ahhoz, hogy megelőzzék a kizsákmányoltak kollektív válaszát romló körülményeikre. Azok a szimbólumok, képzetek és ideológiák, amelyek az egész harmadik világban elterjedtek, szinte lehetetlenné teszik, hogy a kizsákmányolás és a növekvő nyomor osztálytudat-alapú kollektív cselekvéssé változzon át. Az imperializmus igazi nyeresége nemcsak anyagi profit, hanem az elnyomottak tudatának meghódí­tása, közvetlen módon a média által, közvetetten a helyi ér­telmiségi és politikai osztály meghódításával (vagy azok ön­kéntes alárendelődésével). Amennyiben egy tömeges forra­dalmi politika egyáltalán lehetséges, annak nyílt hadviseléssel kell kezdődnie, nemcsak a kizsákmányolás körülményei ellen, hanem az áldozatait kiszolgáltató kultúra terén is.

A kulturális imperializmus korlátai

A kulturális gyarmatosítás nyomása ellen szól a valóság elve: a személyes tapasztalat a nyomorról, a kizsákmányolásról, melyet a nyugati multinacionális bankok és az Egyesült Álla­mok által felfegyverzett rendőrség-hadsereg tart fenn. Hét­köznapi valóságok, melyeket a szórakoztató média sohasem tud megváltoztatni. A harmadik világbeliek tudatában állandó küzdelem folyik az egyéni menekülés démona (melyet a mé­dia sugall) és aközött a megérzés között, amely szerint a kol­lektív felelősség és cselekvés az egyetlen lehetséges válasz. A növekvő társadalmi mozgások idején a szolidaritás erényeié az elsőbbség, a kudarcok és visszaesés idején az egyéni kap­zsiság démonai kapnak zöld utat.

A kulturális imperializmus embereket megtévesztő és összezavaró képességének megvannak az abszolút határai, amelyek után már megindul a visszautasítás. A tévébeli „bő­ség asztala" az üres konyhával áll szemben, a tévés hősök szerelmi kalandjai a házban szorongó éhes, síró gyerekek va­lóságába ütköznek. Az utcai összeütközésekben a Coca Cola Molotov-koktéllá válik. A bőség ígérete sértéssé lesz azok szá­mára, akiktől annak valósága örökre meg van tagadva. A hosszan tartó szegénység és széles körű romlás a média ké­peinek csillogását és vonzerejét is kikezdi. A kulturális impe­rializmus hamis ígéretei keserű tréfák tárgyává válnak.

A kulturális imperializmus vonzerejét a még megmaradó he­lyi és regionális közösségi kötelékek is korlátozzák, amelyek­nek megvannak a saját értékeik és gyakorlataik. Ahol az osz­tály-, faji és etnikai kötelékek megmaradnak és a kollektív cse­lekvés gyakorlata él, a tömegkommunikáció befolyása korlá­tozott vagy teljesen elutasított. Ameddig az eredeti kultúrák és hagyományok élnek, addig egy „zárt kört" formálnak, amely befelé és lefelé tekintő társadalmi és kulturális gyakorlatot je­lent, nem pedig felfelé és kifelé tekintést.

Sok közösség határozottan visszautasítja a „modernista", fejlődéselvű, individualista elveket, amelyek a piac felsőbbségén alapulnak. A kitartó szolidaritás és az imperializmus­ellenes mozgalmak gyökerei az összetartó etnikai és fog­lakozási csoportokban találhatóak meg, bányászvárosok­ban, halász- és favágófalvakban, városi, ipari központok­ban. Ahol a munka, a közösség, az osztály közelítenek egy­máshoz, közös kulturális hagyományokkal és gyakorlatokkal, ott a kulturális imperializmus meghátrál.

A kulturális imperializmus hatékonysága nem csupán a ma­nipulációra vonatkozó technikai képességein múlik, hanem az állam népességet brutalizáló és atomizáló képességén is, amely megfosztja azt reményeitől és az egyenlőségen alapuló társadalomba vetett hitétől.

A kulturális felszabadítás nem pusztán az egyének és osz­tályok hatalommal való felruházásától függ, hanem a kulturális hódítást megelőző állami terrornak ellenállni képes társadal­mi-politikai erők meglétén is. A kulturális autonómia a társa­dalom erejétől függ, amit az uralkodó osztály a gazdasági és az állami hatalom elleni fenyegetésnek fog fel. Mint ahogy a kulturális küzdelmek gyökerei az autonómia, szolidaritás és közösség értékeiben rejlenek, amelyek szükségesek a társa­dalmi változtatások öntudatának kialakításához, úgy katonai és politikai erő szükséges a nemzeti identitás kulturális alap­jának fenntartásához.

A legfontosabb az, hogy a baloldal újraalkossa arra az új társadalomra vonatkozó elképzeléseket és hitet, amely más szellemi és anyagi értékekre épít: a szépség értékeire, nem­csak a munkáéira. A szolidaritás a nagylelkűséghez és a mél­tósághoz kapcsolódik. Ahol a termelési formák alárendelőd­nek a tartós emberi kapcsolatok és barátságok erősítésének.

A szocializmusnak el kell ismernie az egyedüllét iránti vágyat is, az intimitást, a szociális és a kollektív lét mel­lett. Mindezek felett az új elképzeléseknek ösztönözniük is kell az embereket, mert azok nemcsak megszabadulni akar­nak az uralomtó/, hanem szabadok akarnak lenni egy értel­mes élet megalkotására, amelyet nem eszköz jellegű kapcso­latok határoznak meg, amelyek túllépnek a mindennapi mun­kán, még ha maradnak okok a küzdelemre is. A kulturális imperializmus az újdonságokat, az átmeneti kapcsolatokat és a személyes manipulálást célozza, de soha nem a valódi, sze­mélyes őszinteségen, nemek harmóniáján, egyenlőségen és társas szolidaritáson alapuló meghitt kötődéseket.

(Fordította: Cserepkai Anikó)

Jegyzetek

¹ A mesterséges képzetek elleplezik az állami tömeggyilkosságokat, éppúgy, mint ahogyan a technokrata retorika racionalizálja a tömeg­pusztító fegyvereket („intelligens bombák"). A „demokrácia" érájában a kulturális imperializmusnak meg kell hamisítania a valóságot az im­perialista országban, hogy igazolja támadását – az áldozatok táma­dókká és a támadók áldozatokká változásával. Például az Egyesült Államok a fiatalokra veszélyt jelentő drogok forrásaként mutatta be Panamát, amikor panamai munkástelepeket bombázott.

² A nyolcvanas évekbeli El Salvador vagy Guatemala tapasztalatai szolgálhatnak példaként.

³ Nicaragua sandinista kormánya a nyolcvanas években és Chile Allende alatt a hetvenes években a jellemző példa.

⁴ Argentína és Uruguay esete a hetvenes és a nyolcvanas évedben a katonai rezsimek alatt.

„Jobboldali körökben az a nézet", hogy itt a magyar népben 1990 és 1994 között valami érthetetlen változás ment végbe: ti. akkor a jobbközép pártokra (mindenekelőtt az MDF-re) sza­vazott, most viszont a balközép pártokra. Itt félreértésről van szó, ha ugyan nem amnéziáról. Végletes – korántsem ve­szélytelen! – leegyszerűsítésként tételezzük az 1989/90-es MSZP-t (és az MSZMP-t!) a magyar politikai spektrum szélső baloldalának. Ehhez képest az akkori MDF – melyen még raj­ta volt a „lakitelki tojáshéj" – „balközepes" pártnak számított. 1987-ben Lakitelken még arról volt szó – de tényleg! -, hogy az eltorzult szocializmust egy jobb szocializmussal kell felvál­tani, és a választások első fordulójáig az MDF zöme – hang­súlyozom: a csurkizmus elszabadulását leszámítva! – tartóz­kodott a vulgáris antikommunizmustól. Mindez – finoman szól­va – nem volt elmondható a liberális táborról, ahol a legvulgárisabb kommunistázás folyt, két dologgal „súlyozva". Az egyik az volt, hogy ez kifejezett pogrom- és csisztka-hangulattal kapcsolódott össze („agyagba kell döngölni", „a kommu­nista nem vész el, csak átalakul" stb.). A másik az, hogy a liberális táborban senki se titkolta már, hogy itt a kapitalizmus restaurálásáról van szó, méghozzá annak legbrutálisabb for­májában: a gyárak amolyan „aki bírja, marja" alapon magán­kézbe kerülnek, a dolgozók tömegei az utcára, szóval, minden úgy történik, ahogy a legvulgárisabb bolsevik nagykönyvben meg volt írva.

Ha most ehhez még hozzávesszük, hogy a liberális tábor erősebb csapata, az SZDSZ, mindenféle kölcsönös kommu­nistázás után még paktumot is kötött az MDF-el a nyilvános­ság háta mögött, akkor nehéz csodálni, hogy ez a tábor végül is nem került ki győztesen a választásokból. Nem csupán a volt MSZMP-tagok tekintették az MDF-et „kisebb rossznak", de a valamennyire szociális módon gondolkodó emberek is. Aki pedig erősen „antikommunista" volt, az – antikommunista frazeológia ide vagy oda – mégiscsak jobban bízott a „keresz­tény nemzeti" pártokban, mint az SZDSZ „zsidó volt-marxis­táiban". Ezek abban bíztak, hogy az MDF a választások után majd „kiteríti igazi lapjait" – és ebben nem is kellett csalódniuk. Elsősorban ez az alsóközéposztályi réteg az, mely most igen csalódott az 1994. májusi választások eredménye miatt. Azt ugyanis nem vette észre, hogy az MDF nem is elsősorban a szavazataikkal ugrott az élre: nagy szerepe volt ebben „ösz­tönös baloldali" szavazóknak, akik valamiféle szociális bizton­ságra vágytak és nem vonzódtak a gazdaság szétprivatizálásához (a sporadikus munkástanács-mozgalom is MDF-színekben indult, hogy aztán a párt „úri" szárnya teljesen felőrölje), másrészt nem vonzotta őket a vérgőzös „antikommunista" ter­minológia.

Holott már a választások előtt, 1989 végén lejátszódott egy figyelemre méltó esemény. A romániai forradalom magyaror­szági hatására gondolok. Ha Magyarország jobboldali beállí­tottságú ország lett volna, akkor a forradalom nyilván a „fog­laljuk vissza Erdélyt" jelszót korbácsolta volna fel. Szó se volt erről. Mi több: a magyar nép úgy segített Romániának, hogy a ruhákból, élelmiszerekből, gyógyszerekből, vérkészítmé­nyekből egyaránt jusson románnak és magyarnak. Úgy tűnik: nem voltak teljesen alaptalanok a szélsőjobboldal nyavalygásai, melyek szerint „az internacionalista nevelés megfertőzte népünket": „a magyar" ma egyáltalán nem abban szeret je­leskedni, hogy más népek fiainak pofáját szétverje. 1990 őszén következett be az ún. taxisblokád, a rendszerváltozás utáni idők legkülönösebb népmozgalma, mely néhány napra csakugyan forradalmasította Budapestet. Úgy tűnt: a buda­pesti nép, miközben – maga sem tudta pontosan: miért – a taxisokkal szolidarizált, az ellen tiltakozott, hogy a Kádár­rezsim úri középosztályi uralma szintén fehérre mázolva folytatódjék. Nem csoda, hogy a jobboldal és a szélsőjobb­oldal ezt az eseményt azóta is csak a legnagyobb szitkozódások közepette képes emlegetni.

1992 szeptemberében – válaszul a Csurkáék randalírozásaira – óriási tömeg vonult fel Budapesten a Demokratikus Charta hívására. Figyelembe véve e szervezet későbbi, igen határozott és méltóságteljes megmozdulásait is, nem egészen értem: miért az a nagy ellenszenv, mellyel a FIDESZ köreiből ezt a mozgalmat elborítják, és mely – fájdalom – Gyurgyák Jánosnak a 2000-ben publikált írásában (1994. szeptember) is megjelenik. Azt aligha akarhatja, hogy egy maroknyi szél­sőjobboldali csirkefogó ezt a szerencsétlen országot „antikom­munizmus" és „antikozmopolitizmus" címén agyonterrorizálja. 1990-92 között éppen ez történt, és ha nincs Charta és nincs Tom Lantos, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy ma egy szélsőjobb diktatúra rendszerében „élünk".

Gyurgyák János mindezt „a nómenklatúrával való kiegye­zés" fogalmába kívánja belegyömöszölni, és megtetézni azzal, hogy 1994 májusa óta egy „demokratizált Kádár-rezsimben" élünk. Talán meg fogja engedni, hogy az utóbbi szóösszetételt ne értsem. A Kádár-rezsim diktatúra volt, ha azt demokrati­zálják, akkor az már nem Kádár-rezsim. Nem tudom máskép­pen értelmezni a dolgot: rendszerváltozáson ugyanazt érti, amit Csurka, azaz „az elit" lecserélését. Ami ortodox liberális demokratától elég különös, hiszen a liberális demokrata rend­szeren struktúrát szokott érteni. Azt pedig Gyurgyák sem ta­gadja, hogy jelenlegi parlamentünket, kormányunkat a nép szabadon választotta, az nem egy a Szovjetunióból kijelölt Politbüro. Ezen a ponton kell visszatérnünk a „nómenklatúra" és a „nómenklatúrával kötött kiegyezés" problémájához. Na­gyon csábító jelszó, hogy a nómenklatúrát le kellett volna váltani", azonban, fájdalom, 1989-94 között senki sem tud­ta, hogy tulajdonképpen kikből állt a nómenklatúra.

Becsületesen el kellett volna ismerni, hogy 1959-61 között a magyar nép – és benne a magyar értelmiség – a Kádár-re­zsimmel kiegyezett, ez a kiegyezés az esetek többségében meglehetősen korrupt volt, és 1979-ig itt egyetlen politizáló em­ber maradt tiszta: Bibó. (Háy Gyula is, de 1965-ben – joggal – emigrált.) Nagyon keserves volna most például megint emlé­keztetni a magyar írók többségének korruptságára. Nagyon ke­serves volna felidézni a nyugati hírügynökségeknek és kulturális szerveknek adott nyilatkozatok áradatát, melyek mind-azt bi­zonygatták, hogy a Kádár-rezsim a magyar történelem csúcs­pontja. Nehéz volna letagadni azt is, hogy mindez a nép több­ségének helyeslésétől kísérve folyt. (Hogy minden félreértést eloszlassak: nem arról volt szó, amiről még lehetett is volna, ti. hogy a Kádár-rezsim a „szovjet" civilizáció elviselhető variánsa. Nem: olyan rendszernek állították be, mely nemzetünk szinte valamennyi problémáját megoldotta, és majdnem minden tekin­tetben a polgári demokráciák fölött állt.) Egy ilyen állapot meg­szűntével valamiféle „szelekcionálást" nagyon nehéz lett volna elvégezni. Nem is lehetett, azonban újra és újra megpróbáltak belevágni, aminek általános zűrzavar, egymásra mutogatás, sőt: denunciálás lett az eredménye, valamint az a felfogás, hogy „az én kommunistám jó, a te kommunistád rossz".

Van aztán a dolognak egy még csúnyább aspektusa. Én nem mondom, hogy 1945-48 között még minden rendben volt. De azt mondom, hogy 1945-ben összeomlott nemcsak a „magyar" (és a magyar) fasizmus, de a magyar feudalizmus is; és éppen ezért ez az év a magyarság megmenekülésének és széles társadalmi csoportok felemelkedési lehetősége megnyílásának éve is volt. Ha volt a Kommunista Pártnak bű­ne, akkor az csakugyan az volt, hogy az 1947-49 évi hata­lomátvételével megtörte amaz időszak pozitív tendenciáit. Tu­dom, hogy a FIDESZ nem szeret történelmi kérdésekkel fog­lalkozni, de a magyar történelem úgy alakult, hogy nem lehet nem foglalkozni velük. 1945-tel kapcsolatban nem lehet nem kialakítani valamiféle álláspontot, és ha az 56-os felkelés győ­zött volna, igen valószínű, hogy utána „1945 mentén" alakult volna ki egy – bizony: talán polgárháborús – törésvonal. 1990-ben Magyarországon azok kerekedtek felül, akik már az 1945-ös fordulatot is teljes egészében rossznak szerették volna lát­ni és láttatni, és bekövetkezhetett az a botrány, hogy a Zétényi-féle csoport olyan igazságtételi törvényjavaslatot terjesz­tett a parlament elé, mely már az 1944. december 21-i Ide­iglenes Nemzetgyűlést, sőt, az 1944. december 2-i szegedi Függetlenségi Frontot is „hazaárulásnak" kívánta nyilvánítani. Tették ezt olyan személyek, akik a Kádár-rezsimben funkció­kat töltöttek be, és 1989/90-ben is közelebb álltak az MSZMP-hez a liberális tábornál. Nyilvánvaló, hogy itt teljes jogi és erkölcsi zűrzavar áll fent, és a „nomenklatúrával" kapcsolatos elmélkedéseknek kevés értelme van, hiszen senki sem tudja meghatározni, ki tartozott a „nómenklatúrához" és ki nem.

Amúgy sem értem: miért sorolja Gyurgyák a „nómenklatúrához" az MSZP tagjait, és miért nem sorolja oda azokat a személyeket, akik az MSZMP-ből más pártokba léptek át. Is­ten látja lelkem: a kádárista „kiegyezés" légkörétől nagyon so­kat kínlódtam. Csak azt nem látom: honnan fog Gyurgyák Já­nos egy réteget előszedni, mely politizáláson kívül valami máshoz is ért, és ugyanakkor nincs kompromittálva ebben a „kiegyezésben"? Csurkának ez nem probléma: a gazdaság és politika vezető pozícióiba olyan „embereket" ültetne, akik jól tudnak zsidózni és „kommunistázni". Neki aztán igazán mindegy: hogyan fogják ezek az országot tönkretenni. Azon­ban Gyurgyák János elképzelései nyilván alapvetően külön­böznek ettől. Én azt kétségbe nem vonom, hogy a FIDESZ az egyetlen párt, melynek soraiban – életkori okokból – nin­csenek „nomenklatúrások". Azonban: hogy akarna egy kicsire összezsugorodott párt tagjaiból egy (akárcsak politikai) vezető garnitúrát „kiállítani"?

Volt valamikor egy „aranykor", ugyebár, amikor az volt a nóta, hogy itt a rendszer bukása után nem lesz jobb- és nem lesz baloldal. A szolidaritás korszaka volt ez: a Szolidaritásról csakugyan nehéz volt megállapítani, hogy jobb- vagy balol­dali-e? Adam Michnik azt mondta: „mi nem jövünk se jobbról, se balról, mi a koncentrációs táborhoz jövünk". Aztán meg­bukott a rendszer, és gyorsan kiderült, hogy van jobb- és bal­oldal, pontosabban, hogy csak jobboldal van, mert a kommu­nista pártok utódpártjaiból mindenki jobbra akar állni (de a szó hagyományos értelmében!), azok a pártok viszont, ame­lyekben szinte kizárólag volt „káderek" vannak, nehezen te­kinthetők a hagyományos baloldal utódjának. Az, hogy a „jobb-bal" dichotómia végül mégiscsak felállt, éspedig nem éppen a jobboldal előnyére, egyáltalán nem annak volt köszönhető, hogy a nagy identitásválsággal küszködő baloldal valamiféle programot tudott volna kidolgozni, hanem elsősor­ban annak, hogy a jobboldal ripőksége és agresszivitása min­den tisztességes embert eltaszított és felbőszített.

Bevallom: én nem „forradalmárságból" nem vagyok konzer­vatív, hanem azért, mert a politikai konzervativizmus fogalmá­val egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Végül is: minden azon múlik, mit akar a konzervatív konzerválni? Azt ugyanis legfel­jebb futóbolondok képzelik, hogy a világon ötpercenként min­dent fel kell forgatni. (Hasonló, de ellenkező okokból utasítom el a „modernizáció" Magyarországon ma oly divatos fogalmát.) Nem látom azt sem: miért kellene a kereszténydemokrata pár­tokat a konzervativizmussal azonosítani. A kereszténység for­radalomként indult. És amikor 1945-ben az európai keresz­ténydemokrata pártok a politikai színtérre léptek, a libe­ralizmusnál haladóbb álláspontot kívántak képviselni.

Azonban még sokkal érthetetlenebb számomra az a – nem tudom másnak nevezni – handabandázás, mely a „konzerva­tivizmus" fogalmával kapcsolatban ma Magyarországon folyik. Az ugyanis, hogy konzervatívjaink mit akarnak konzerválni, végképpen nem világos. Itt 40 éven át ún. „kommunista" dik­tatúra volt. Ezzel ők „ideológiai" síkon nagyon élesen szembeállnak. Talán ez csak arra jó, hogy eltereljék a figyelmet arról: a diktatúra által kialakított merev társadalmi viszonyokat kívánják konzerválni?

De nem tudok messzire jutni az új magyar liberalizmussal sem. A liberalizmus az egyén szabadságára helyezi a súlyt, gyakorlati megvalósulása a konzervatív rendszereknél szaba­dabb, nyitottabb, mozgékonyabb viszonyokat teremt. Ahogyan többször kifejtettem, nekem éppen nem a szabadságelvvel van problémám, hanem a liberális alapelveknek a gazdaságra való kiterjesztésével. Ez ugyanis a társadalmat deszolidarizálja, egy tulajdonnal bíró és egy tulajdonnal nem bíró részre szakítja. Fájdalom, öt éve mást sem hallok, mint hogy a magyar gazdaság „csak így indítható el a fejlődés útján". Gyurgyák Jánosnak nem teszem fel a kérdést, hogy tulajdon­képpen miért most derül ez ki, miért mondta a magyar értel­miség évtizedeken át ennek az ellenkezőjét. A FIDESZ-generáció ugyanis nem tette ezt. Viszont makacsul felteszem a kérdést úgy a volt „tervgazdászoknak", mint a volt „újbalosoknak". Sajnos semmiféle értelmes választ nem kapok rá. Gyurgyák Jánosnak csupán azt a kérdést teszem fel: ugyan miért kellene a „gazdasági fejlődés" oltárán a legnagyobb tár­sadalmi igazságtalanságokat kitenyészteni, egy ilyen „fejlődés" rákényszerítése a társadalomra mennyiben „li­berális" és mennyiben „modernizáló"? (Az utóbbi kifeje­zéssel kapcsolatos ellenérzéseimet már kifejtettem. Vajon nem ugyanolyan üres szólammal állunk itt szemben, mint a „szocializmus építése" volt, melyért szintén „áldozatokat kellett hozni"?)

Egy további tény, amellyel Gyurgyák Jánosnak is számolnia kell: az új tőkések javarészt a volt „káderekből" fognak ver­buválódni. Ezt az SZDSZ cinikusan felvállalja, a MIÉP állan­dóan „felháborodik" rajta. Hogy mit csinál ezzel a FIDESZ – nem tudom. Az azonban valószínű, hogy ha már a „nómen­klatúráról" van szó – attól megszabadulni sem „liberális", sem „konzervatív" úton nem nagyon lehet. Ez két módon mehetett volna: fasiszta vagy demokratikus-szocialista módon. Az első variánst elemeztük: az a nómenklatúra leváltása egy sokkal kegyetlenebb és civilizálatlanabb „új" nómenklatúrával (mely persze bőségesen fogja tartalmazni a régi nómenklatúra leg­rosszabb elemeit). A másik: a munkásokra bízni, hogy a gyá­rak sorsáról döntsenek és annak vezetőit megválasszák – úgy, ahogyan azt 1956-ban akarták.

1989 óta Kelet-Európában a politokrácia energiáinak legna­gyobb részét az kötötte le, hogy ezt az utóbbi variánst meg­akadályozza. A „demokratikus szocializmus" kifejezést a Köz­társaság 1989. X. 23-i alaptörvénye még használta, fél év múlva aztán – az „új elit" politikai moráljának nagyobb dicső­ségére – törölték. Miközben állandóan 56-ról beszéltek, 56 legpozitívabb örökségét üldözőbe vették. A paradoxonokat növelte, hogy éppen a jobboldal „karolta fel" a sporadikus munkástanács-mozgalmat. Természetesen azért, hogy úrrá le­hessen felette és a gazdaság vezető pozícióiba a maga em­bereit juttassa be. Másra ez a mozgalom nemigen kellett neki: példa erre Palkovics Imre esete.

Mármost egészen természetes, hogy erre liberális vonalról – de mit! minden komolyabb magyarországi politizáló erő vo­naláról – azt fogják mondani, hogy az úgy nem működött vol­na, hogy a munkások nem képesek gyárakat „önigazgatni", de arra sem képesek, hogy a gyárak további sorsáról dönt­senek, de még arra sem, hogy a gyárak vezetőit megvá­lasszák, hogy a gazdaság nem politika (közügy) stb. Rendben, de akkor legyen az uraknak annyi bátorságuk, hogy hozzáte­gyék: szerintük 1956-89 között valamennyi kelet-európai de­mokratikus mozgalom tévúton járt, hogy Bibó István buta em­ber volt és nem kellett volna a műveit kiadni stb. Csak ne hazudjanak! Nagyon keserves kimondani, de Magyar Bálint barátom – sajnos – éppen ezt csinálja, amikor azt mondta, hogy a demokratikus ellenzék elvette a munkástanács-gondo­latot, mint „forradalmi utópiát". Ennél azért óvatosabbnak kel­lene lenni, mert hátha felüti valaki a Beszélő díszkiadását, benne az 1987-es „Társadalmi Szerződésesei.

Tetszik vagy nem valakinek: 1956-ban, 1968-ban, 1980/81-ben Kelet-Európa népei a kommunista párt politikai diktatúrá­ját elvették, a magántulajdon megszüntetését (kivéve a kis, személyi magántulajdonét) azonban elfogadták: nem kívántak visszalépni a magántulajdonon (kevesek magántulajdonán) alapuló gazdasági rendszerbe, hanem előre, a valódi társa­dalmi tulajdonlás felé. (Gondoljunk csak arra a konsternációra, mely Mindszenty 1956. november 3-i beszédét fogadta, noha a prímás csak korlátozott magántulajdonról beszélt.) Nem áll, hogy ha Kelet-Európa felszabadulása ilyen elvek alapján ment volna végbe, akkor ez Európába valami „Európa-idegen" té­nyezőt vitt volna be, mert a valódi társadalmi tulajdonlás gon­dolata lassan, de szívósan Európában, sőt: Amerikában is utat tör magának, természetesen: nem erőszakos, brutális formák között. Éppen ellenkezőleg: úgy látom, hogy a kapitalizmus betörése Kelet-Európába a legbrutálisabb formák között tör­ténik, és ez a másik póluson vagy egy civilizált ellenállást vált ki (a munkások megveszik a gyárakat, hogy ne kerüljenek az utcára), vagy egy civilizálatlan, az európai normák ellen irá­nyuló ellenállást: ez utóbbi megy végbe különböző „populista", fasiszta vagy bolsevik-fasiszta mozgalmak formájában.

A kapitalizmus „rádöntése" Kelet-Európára oda vezetett és vezet, hogy itt annak igen ellenszenves, Nyugat-Európában – hosszú kínlódások után – már úgy-ahogy meghaladott formája bontakozik ki: súlyos társadalmi igazságtalanságokkal, szűk és amorális rétegek meggazdagodásával, óriási tömegek ki­szolgáltatottságával. Az Egyesült Európa ezen az úton nem jöhet létre, hacsak egyik felét a barbárság és gyarmati kiszolgáltatottság állapotában tartani nem akarjuk.

Ilyen körülmények között nem sok értelme van számon kér­ni a magyar politikai élettől mindenféle két- vagy hárompólusú pártstruktúrákat, melyek Nyugat-Európában évszázadokon át jöttek létre. Tudomásul kell venni, hogy itt nem ingamozgás van, itt az ország közvéleményének politizáló része tökéle­tesen kettészakadt, egyfajta polgárháborús légkörben él, és nem tudunk semmi okosabbat csinálni, mint azt, hogy ezt a polgárháborús légkört próbáljuk tompítani. 1945-ben Bibó Ist­ván egy hasonló feladatot kívánt a magyar társadalom elé állítani, meghaladni akarván „kommunizmus" és „antikommu­nizmus" terméketlen alternatíváját. Most egy másik rossz al­ternatívával állunk szemben: az egyik oldalon az országra egy gyarmati típusú kapitalizmust kívánnak erőltetni, a másik ol­dalon különféle zavarosságok nevében ki akarják szakítani Európából. Ezzel szemben ez a nép csak olyan körülmények között élhet emberi módon, ha szigorúan ragaszkodik az eu­rópai civilizáció alapértékeihez, de onnan annyi szocializmust is átvesz, amennyit csak lehet, és csupán annyi kapitalizmust, amennyi kikerülhetetlen. A jelenlegi „kék-rózsaszín" koalíció talán megfelelő keret lehet egy ilyen politizáláshoz, feltéve, ha reprezentánsainak megfelelő önreflexiója van annak vé­giggondolásához: egyáltalán miért jött létre ez a koalíció, és felismerik: milyen magasfokú érettségről tett tanúbizonyságot ez a nép, mikor őket juttatta kormányra. A tét azért nem kicsi, mert a magam részéről a koalíción kívül egyáltalán nem látok olyan erőket, melyek jelenleg civilizált magatartásra képesek lennének. Ha viszont ez a végiggondolás megtörténik, akkor Magyarország is részt vehet az európai politikai kultúra kiala­kításában, mert Európának a chicagói stílusú neokapitalista-növekedéscentrikus „modell" és a környezetvédő-újmisztikus hisztériák közötti „harmadik úton" kell továbbhaladnia.

Írásomban elsősorban Gyurgyák János szkeptikus, sőt: némi­leg megkeseredett hangvételű cikkére kívántam reagálni. A „Barátaim! Vissza a könyvtárba!" jelszó számomra nem okoz különösebb nehézségeket, mivel ki sem jöttem onnan. Ennek egyik oka kevéssé gyakorlatias beállítottságom volt. A másik az, hogy az általa említett kiábránduláson én már 1989 tava­szán átestem. Hogy mikor? Különöset fogok mondani: akkor, amikor az első koronás „címert" megláttam, és világossá vált számomra, hogy itt bizonyos csoportok „antikommunizmus" cí­mén 1945 előttre kívánják visszaállítani az órát. Ettől a ponttól kezdve minden törekvésem arra irányult, hogy azok ellen har­coljak, akik Magyarországon egy új úri-középosztályi társa­dalmat kívánnak teremteni. így találtam vissza gyermekkorom természetes baloldaliságához, melynek a „kommunizmusnak" csúfolt valami annyit ártott, amennyit csak tudott: üldözte, ugyanakkor lejáratta számos jelszavát.

Ebben a harcban – mely, tartok tőle, korántsem lesz „a vég­ső" – én a magyar politizáló rétegben nagyon kevés szövet­ségesre találtam. Ámde a magyar népben?

Aggasztó jelek mutatkoznak a hazai kulturális életben. Morális ol­dalról, de a pénzügyek felől is közelíthető' a probléma; egy biztos: helyenként kifejezetten válságos tendenciákat tapasztalunk. A gondok nagyságrendjének és jellegének tisztázása érdekében kérdezte Kósa Ferenc filmrendezőt, országgyűlési képviselőt a szerkesztőség nevé­ben Andor László és Krausz Tamás.

***

A. L.: Próbáljuk meg először a rendszerváltás összefüggésében fel­mérni a változások irányát. Nagyon egyszerűen fogalmazva az első kérdés az, hogy tulajdonképpen mi is történt az elmúlt tíz évben a kultúra terén. A tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttéréssel mintha a kultúra irányítása is átkerült volna a pártbürokráciáktól a bankárok kezébe.

K. F.: Ahhoz, hogy célirányos legyen a beszélgetésünk, fontos volna meghatározni egyrészt a léptéket, hogy milyen lépték­ben gondolkodunk a kultúráról, másrészt magának a kultúrá­nak valamilyen közelítő definíciójához is el kellene jutni. A kul­túra a szó legátfogóbb értelmében értelmezhető leginkább, mégpedig ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mon­danám: beidegezettség, amelyik mögött ott áll az egész tör­ténelem, egy-egy adott térség, kontinens vagy egy ország szellemi, erkölcsi, gazdasági háttere. Azért használnám ebben a tágas értelemben a kultúra fogalmát, mert különösen Buda­pesten szokás leszűkíteni a kultúrát a művészetekre, iroda­lomra. Vagyis ahhoz, hogy értsük a tétet meg a léptéket: nem kevesebbről van szó, minthogy az ember emberré válási fo­lyamatának nemcsak része a kultúra, hanem előfeltétele. Ha a kulturális szint – a lehető legáltalánosabb értelemben – nem tud emelkedni, nem tud minőségileg gyarapodni egy adott or­szágban, akkor ez mindenféle társadalmi folyamatot lefékez­het és visszájára fordíthat.

Én tehát a kultúra helyét, rangját keresem az életünkben, mindannyiunk életében, függetlenül attól, hol élünk éppen a földgolyón, melyik országban, vagy melyik ország melyik vá­rosában, vagy hogy milyenek a politikai kötődéseink. Az igazi tét az, hogy az emberiség, vagy vegyük csak a magyarok közösségét, előbbre jut-e, gazdagodik-e, emberibbé válik-e a kultúra integrálásával, és ebbe én most belesorolnám nem­csak az ún. humán kultúrát, hanem a termelési kultúrát, a közgondolkodást, a társadalom tudati szintjét stb. Mindezek­nek kihatásuk van nemcsak az emberi élet minőségére befelé, hanem az egész társadalom gazdagodására, kiteljesedésére. Teljesen nyilvánvaló – hogy csak egyetlen politikai összefüg­gést említsek -, ha demokráciát akarunk, ahhoz ítélőerővel rendelkező alanyokra van szükség. Enélkül az egyéni és tár­sadalmi önrendelkezés nem működhet.

Ahhoz, hogy az egyes ember, a közösség, az egész társa­dalom normális, reális, a kor lehetséges színvonalán álló tu­dattal és ítélőerővel rendelkezzék, választhasson az ilyen-olyan-amolyan lehetőségek közül, feltétlenül arra van szük­ség, hogy ez a tudat életképes legyen, korszerűen működjön, mert enélkül nincs ítélőerő. Tehát amikor kultúráról van szó, akkor nem a társadalmi élet valamely apró részletéről beszé­lünk, hanem valami olyasmiről, ami áthatja az egész életün­ket, a társadalom egész tevékenységét, beleértve a politikai és a gazdasági tevékenységet is.

Ha megvizsgáljuk az elmúlt száz esztendő termelésében a piacon élvemaradó, tehát a piacképes termékek belső összetételét, akkor megállapíthatjuk, hogy ezelőtt száz évvel egy-egy termékben nagy átlagban és nagy általánosságban az anyagi hányad volt a több és a szellemi hányad volt a kevesebb. A 20. század második felétől kezdve ez a folyamat megfordult, egyre kevesebb lett az anyagi hányad a termékek többségében, és egyre nagyobb lett az ún. szellemi hányad. Ha csak ezt az egyetlen tényezőt nézzük – a hangsúlyeltoló­dást a fizikai munka felől a szellemi munka felé (gondoljatok a mikroelektronikára stb.) – egyáltalán nem mindegy az, hogy egy-egy termék miből áll össze, mert egy olyan ország,, mint Magyarország csak akkor lehet versenyképes a világpiacon, ha ezt a folyamatot felismeri, megpróbál ehhez igazodni, ós olyan termékeket létrehozni, amelyeknek a szellemi tartalma, mondjuk így durván, a kulturális hányada, meghatározó. Mert az ózdi acél önmagában nem lesz versenytársa sem a német acélnak, sem a francia, se az amerikai acélnak, tehát mi ma­gyarok még rá is vagyunk kényszerítve, hogy amiben talán lenne lehetőségünk vagy képességünk, hogy versenyben maradjunk, vagy fölzárkózzunk a világpiachoz, ez a tevékeny­ségünk szellemi része; ennek mentén kell keresnünk a fel­zárkózás lehetséges ösvényét. Megemlíteném még az élet mi­nőségének a kérdését. Önismeret, öntudat, erkölcsi és kultu­rális színvonal nélkül legfeljebb csak biológiailag válhatunk az egyetemes emberiség részévé. Egyszóval: számunkra is lét­kérdés, hogy veszni hagyjuk-e, vagy pedig kiteljesítjük a kul­túránkat.

Lássuk, mi történt az elmúlt tíz évben a magyar kulturális életben! Sarkosan leegyszerűsítve azt mondhatnám: a posztsztálini rendszernek a legalapvetőbb vétke, történelmi vétsége az volt, hogy a politika felügyelete alá próbálta vonni a kultúrát a szó minden értelmében. A politika követelménye­inek megfelelően próbálták a rendszer szolgálatába szegőd­tetni az egész kultúrát. Beleértve a termelési kultúrát is, de a humán kultúrát, az oktatást, a művészeteket stb. A másik ol­dalon azonban a politikai fennhatóság biztosítása érdekében – nem mondom, hogy jó szándékból, nem is kommentálom, nem is minősítem – a nem termelő szférában biztosították a kultúra, a művészetek és az oktatás piactól való viszonylagos függetlenségét. Tehát, ha megszületett egy értékes könyv vagy egy értékes film, akkor azt az állam közpénzekből tá­mogatta, és nem számított vétségnek, ha az a piacon nem hozta be a rá fordított összeget. Vétségnek mindig az számí­tott, ha a politikai hatalommal szemben valamilyen kritikai ál­láspontot képviselt egy-egy mű, tehát ha a politikai hatalom­mal szemben a társadalom oldalára állt, vagy az ilyen-olyan hazugságokkal szemben valamilyen igazságot fogalmazott meg.

A. L.: Lehet azt mondani, hogy az számított vétségnek, ha a feladatát betöltötte?

K. F: Igen, ez következett a politikai fennhatóság termé­szetéből.

K. T.: A kultúra tehát szükségképpen szembekerült a rendszer ideo­lógiájával és közvetlen politikai szükségleteivel…

K. F: Igen, de ez annyival volt bonyolultabb, hogy a rendszer mindvégig súlyos legitimációs gondokkal küszködött és időn­ként egy-egy gondolatot szabadjára kellett engednie, mert ez­zel legitimálta magát. Mégsem állítom, hogy a rendszer a kul­túrát valamilyen magas emberi szempontból mentesítette a piaci kötelezettségektől, inkább afféle pragmatikus politikai ér­dekek tették ezt szükségessé. Amikor a rendszerváltásról ko­molyan kezdtünk el gondolkozni, akkor úgy éreztük: arra volna szükség, hogy ez a politikai fennhatóság mindenképpen szűn­jön meg, de el kell kerülnünk azt a szerencsétlen változatot, hogy elsorvad a politikai fennhatóság, viszont helyébe lép a piac parancsuralma. A kultúrának ugyanis két halálos ellen­sége van: az egyik a politikai fennhatóság, a másik pedig a piaci fennhatóság.

K. T.: Lehet-e azt mondani, hogy a rendszerváltás azért sem igazolta a reményeket, mert új tormában újra a politika alá is kerül a kultúra és még fennmarad ez, amit te úgy neveztél piaci alárendeltség?

K. E: Ez egy nagyon bonyolult és feltáratlan terület. Azt ta­pasztalom, hogy a politikai fennhatóság, a direkt politikai be­leszólás, az ún. cenzúra, a művek előzetes ellenőrzése stb. valóban eltűnt a közéletünkből. Kiszorította egy hasznossági elv, a piac elve. Egy értékes verseskötetre azt mondják: lehet, hogy ezek értékes versek, de a piacon pár ezer példányban fogy el, nem térül meg a papír- meg a nyomdaköltség, ezért nem tudjuk kiadni. Nem állítom, hogy emögött valami burkolt politikai fennhatóság szándéka áll, de mivel a gazdasági életet főként magánerők birtokolják, ezért a magánjellegű tőkeerők­nek az ízlésvilága, az érdekrendszere betolakszik a humán kultúra produktumaiba. Nem olyan direkt módon, mint a sztá­lini, vagy a posztsztálini diktatúrákban, de kétségtelen, hogy a hajdan volt politikai kontraszelekció jelenleg is érvényesül; nem bevallottan politikai kontraszelekcióként, hanem a piac mechanizmusaira hivatkozva.

K. T.: Tehát a gazdaságot ravaszul felhasználják valamilyen értelem­ben politikai célokra.

K. F: A gazdasági érdek öntudatlanul is eszközzé válik; a tulajdonlás és az érdekviszonyok mindenféle ideológiai elha­tározás nélkül is közrejátszanak ebben a folyamatban. Mert – hogy abszurd példákat mondjak – valamikor még a század elején Bartók megírta az 1. vonósnégyesét. A kézirat néhány száz példányban elkerült a Rózsavölgyi zeneműboltba, és mostanában, amikor privatizálták a Rózsavölgyit, kiderült, hogy még mindig maradt abból a néhány száz példányból. Tehát közel egy évszázad is kevés volt ahhoz, hogy a kotta elfogyjon a piacon. A piac logikája szerint egy nehezen elad­ható, és kevés hasznot hozó áruról van szó. De hát lehet-e piaci mértékkel mérni Bartók remekművét, a gondolat, az al­kotás értékét? Véleményem szerint nemcsak, hogy nem lehet, hanem tilos is. A kultúra bonyolultabb befektetés.

A rendszerváltás során el lehetett volna várni a magyar po­litikai vezetéstől (a bármilyen párthoz tartozó politikai veze­téstől), hogy bevonja az értelmiséget a kultúráról való közös gondolkodásba, és kialakítson valamilyen stratégiai egyen­súlyrendszert a piaci működés és a kulturális értékek között. Senki nem várt csodát, nem gondoltuk azt, hogy dől majd a pénz, és akkor mindenki szabadon alkot, felügyelet nélkül, kerül, amibe kerül, kell valakinek vagy nem kell – nem erről van szó, de arra se gondoltunk, hogy kialakul a politikai fenn­hatóság nélküli, piaci kiszolgáltatottság.

Természetesen minden olyan kritikának helye van, amely a posztsztálini rendszert próbálja szétszedni, elemezni, bizo­nyítani az anakronizmusát, abszurditásait, a működésképte­lenségét, ellenben nem szabad a ló egyik oldaláról a másikra esnünk. Jogos kritikával illetünk egy rendszert, amelyet vé­gigkínlódtunk, de bedőljünk-e egy másféle rendszer ugyan­olyan ellentmondásos és kiszolgáltatottságot okozó szerkeze­tének? Az egyetlen lehetséges út, hogy gondosan elemezzük a piaci, valamint a kulturális és szociális egyensúly lehetősé­geit, és nem áldozzuk föl a kultúrát a piac oltárán.

K, T.: Ne haragudj Feri, egy kérdést közbevetek. Ez nem a múlt már? Nem egy bevégzett folyamat ez? Lehet itt még alternatívákról be­szélni? Menthető' még itt valami? Visszafordíthatónak látod-e azt a folyamatot, amit a Laci az elején úgy említett, hogy a kultúra fölötti ellenőrzés a bürokratikus pártszékházakból a bankoknak az ellenőr­zése alá került stb.?

K. F: Tanúsíthatom, hogy 1987-ben a lakiteleki sátorban – egyébként meg lehet nézni a jegyzőkönyvet – ugyanilyen hangnemben próbáltam elgondolkodni a rendszerváltás kultú­rát érintő mozzanatairól, mert már akkor is világosan és tisz­tán érzékeltem a lehetséges veszélyeket. Az egyik példa, amit akkor említettem, Kuroszava Rashamon című filmjével kap­csolatos (nálunk A vihar kapujában címmel vetítették). Mint ismeretes, ez az egyetemes filmművészet egyik legkiemelke­dőbb értéke. Akutagawa írta, aki a 20. századi irodalom leg­jelentősebb íróinak egyike volt, Kuroszavát pedig nem kell be­mutatnom. Amerikában tévében láttam ezt a filmet, és tízper­cenként megszakították valamilyen alpári reklámmal. Aztán

Japánba utaztam, és elmeséltem ezt japán barátaimnak. Ki­üresedett tekintettel néztek rám, és azt mondták, hogy na és, hát ilyen a piac, érdekes a film, jó reklámhordozó, nincsen ebben semmi különös. Én mint európai, meg egyáltalán, mint ember felháborodtam ezen. Számomra olyan képtelenség volt, mintha egy Bartók-vonósnégyest időnként megszakítaná­nak, megjelenne valaki, és reklámozna egy bilit, vagy egy in­tim betétet. Ha én egy ilyen filmet nézek a moziban, és a nézőtéren megreccsen egy szék, az is fájdalmasan érint, vagy ha valaki pattogatott kukoricát eszik, majd' felrobbanok a szé­gyentől. Egy koncerten, ha igazi remekművet hallgat az em­ber, szinte visszatartja a lélegzetét, hogy maradéktalanul be­fogadhassa. Lehetséges, hogy hivatásomból eredően bennem túlságosan nagy a tisztelet a gondolat, az érték, a műalkotás iránt, de a lakiteleki sátorban azért is említettem ezt a Kuroszava-példát, mert életveszélyesnek véltem, ha a piaci elv szakadékot teremt az ember és a műalkotás között, és így szétroncsolja magát az emberi alkotást.

Mondtam egy másik példát is a sátorban. Japánban kiala­kult egy műfaj, „roman-porno"-nak nevezik, tehát romantikus pornó. Egy fiatal nemzedéknek valamikor a 70-80-as évek fordulóján azt mondták: szabadságot kaptok, azt kritizáltok, amit akartok, olyan őszintén beszéltek a saját hangotokon, ahogyan akartok, de tízpercenként a vásznon történjék meg egy coitus. Fiatal japán filmesekkel beszélgettem erről. Egy filmhét volt az én filmjeimből, és esténként összejöttünk két héten át, és elmondták nekem, hogy milyen helyzetbe kerül­tek: egy alkotó, kritikai szellemű rendező a japán társadalom olyan-amilyen gondjairól, bajairól őszintén forgat egy jelentet, és közben arra kell gondolnia, hogy valamikor a hetedik-nyol­cadik perc környékén már el kell jutnia a jelenetnek egy olyan helyre, helyzetbe, ahol lehetőleg ágy is van, ahol idő is lesz még arra, hogy lekapkodják magukról a ruhát, mert a tízedik percben meg kell történnie a coitusnak. Ha most az megtör­ténik, akkor föl kell öltözni, el kell jutni valahová, valahogyan folytatni kell a kritikai gondolkodást és így tovább. Mind a két eset metaforikus értékű, és bizonyítja, hogy nem utólag csap­tunk a homlokunkra, és nem utólag mondjuk, hogy jaj, valamit elvétettünk, hanem előzetesen, egyszerű, világos szavakkal, mindenféle rögeszmétől mentesen láttuk, mekkorák a tétek, melyek azok az emberi értékek, amelyeket védelmeznünk kell, és mi az a csapda, amit el kell kerülnünk.

K. T.: Nem sikerült elkerülni.

K. F: Az első szabad választások után hatalomba került egy szellemi, erkölcsi, politikai irányzat, egy magát nemzetinek ne­vező irányzat, amelyiknek a bölcsőjében, tehát a születésekor mondtam el ezeket a metaforákat, és döbbenten tapasztaltam, hogy ez a kormányzat más irányba megy, elfelejtette már, hogy 87-ben miről is próbáltunk beszélgetni, gondolkodni. És engem nem érdekel, hogy valaki bolsevik ideológia vagy szo­cialista ideológia vagy kapitalista, vagy liberális, vagy nemzeti ideológia nevében hajtja végre az erőszakot, mert a végered­ményét tekintve egyre megy a dolog. Tehát semmiféle ideo­lógiai magyarázatot nem tudok a magam számára elfogadni, mert mindegyik kisebb jelentőségű, mint maga az ember, mint maga a minőség, az ember alkotókészsége és mindaz, amit a kultúra jelent.

K. T.: Nem akarom felmenteni ennek az 1990 utáni konzervatív, na­cionalista kormányhatalomnak a képviselőit, sem a mostani ún. libe­rális kultúrpolitikai irányvonalat, de én úgy látom, hogy mind a két világban tulajdonképpen a világfolyamatokba kívánnak a maguk esz­közeivel bekapcsolódni. Abba a világfolyamatba, amit te ezzel a két metaforával szerintem igen találóan jellemeztél. Ebben ők csak po­zitívumokat látnak, miközben kiderül, hogy ez az ún. világkulturális folyamatba való bekapcsolódás lényegében az amerikanizálódást erősíti meg, mind Kelet-Európában, mind Nyugat-Európában.

K. F: Nagyon óvatosan bánnék azzal, hogy ezt egy-egy tár­sadalomhoz, vagy egy-egy országhoz, nemzethez kössük. Ha a konzumkultúrára, a bóvlikra gondolunk, akkor persze egyet­értek veled. Az amerikanizálódás kifejezést azért érzem pon­tatlannak, mert van egy olyan amerikai irodalom, főként re­gényirodalom, drámairodalom, amelyik feltétlenül"" tiszteletet érdemel, tehát ezt válasszuk külön. Mert ezek a saját hazá­jukban is élet-halál-harcot folytatnak a függetlenségért a piac­cal szemben. Az amerikai építészetben csodálatos dolgok születtek az elmúlt száz esztendőben esztétikai értelemben is. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy ehhez zárkózzunk föl, és ne a szeméthez süllyedjünk le. Az elmúlt négy évben – és most még korai lenne ezt szándékosnak nevezni – az előre jól látható torzulásokat nem tudta kivédeni a kormány­zat, részben tehetetlenségből, részben rövidlátásból, részben félreértelmezett fölzárkózásból, részben valamiféle túlméretezett nemzeti küldetéstudatból. Azt gondolták, ha ők irányítják az országot és a kulturális életet, az csak jóra vezethet, hi­szen egy magát nemzetinek nevező erő nem fog a nemzet ellen cselekedni. Azonban bonyolultabb a helyzet és ennek az országnak a helyzete is. Nem osztok semmiféle bélyeget, címkét, se országnak, se valamely politikai árnyalatnak, ha­nem inkább aszerint különböztetném meg a társadalmakat, a kormányzatokat, hogy egy adott történelmi feltételrendszerben mindent elkövetnek-e annak érdekében, hogy a kultúra, a hu­mán kultúra minősége megmaradhasson, a létfeltételeit pró­bálják-e biztosítani. A létfeltételek közé értem az anyagit is. Mert az élet olyan, amilyen, de nem mindegy, hogy erről sza­badon tudunk gondolkodni, vagy pedig görcsre kötött agytekervényekkel. A művészet nem visel semmiféle érdekrend­szert. Camus azt mondta, hogy az irodalom kizárólag a saját immanens kényszereinek képes engedelmeskedni. Ha bármi­lyen külső kényszer érvényesül, akkor már eltorzul, és meg­szűnik irodalom lenni. De ilyen a gondolat is. Szerintem ilyen a kutatás is, ilyen a pedagógia is. Ha hosszú távon kutat valaki, és az ketyeg az agyában, hogy neki fél éven belül anyagi hasznot kell produkálni a kutatásából, vagy ha úgy tanít, vagy úgy csinál filmet, vagy úgy ír tanulmányt, az nem lehet szabad ember, mert egy szűkebb időegység és egy ha­mis mértékegység szerint kell dolgoznia. Itt egy hosszú távú szabadságigényről és szabadságharcról, az ember lehető leg­teljesebb fölszabadulásáról van szó. Arról, hogy emberi élet legyen a Földön.

Mit reméltem a tavalyi választásoktól? Azt reméltem, ha bal­oldali győzelem lesz, akkor a kultúra, a szociális gondolkodás, tehát a szociális piacgazdaság egyensúly-rendszerének az egyik ága helyre fog zökkeni. Tehát a piacgazdaság fölsza­badul, mert szükség van rá, csak mögé lehet tenni azokat a fékeket, azokat az egyensúlyozó rendszereket, hogy ami ér­ték, az ne szívódjon föl a piacgazdaság saját elkülönült ér­tékrendjébe. Ebben reménykedtem tehát, többszáz találkozón vettem részt a kampány idején az ország legkülönfélébb vá­rosaiban, falvaiban, egyetemeken és mindenféle közösségek­ben, és erről ilyen hangnemben beszéltem. Őszintén az volt a meggyőződésem, hogyha a szocialista párt kormányzati szerepkörhöz jut, akkor ezt az egyensúlyrendszert megpró­bálja optimalizálni.

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy bár a leírt szándékok nem változtak, gyakorlatilag ez az egyensúlyozó tevékenység nem tud érvényesülni. Ott vagyok ennek a pártnak az elnök­ségében, és tanúsíthatom, hogy az elnökség, de a párt körüli értelmiség, választmány, vita nélkül egyetért abban, hogy a lehetséges kitörési ösvény az oktatás, a kultúra, a szellemi energiák fölszabadításában keresendő. (Ebben az országban nincsenek aranybányák vagy olajkutak.) Ebben valahogy min­denki egyetért, és mégis megszületett a párt gazdaságpolitikai programja, egy vegytiszta piacgazdasági program, azzal az ideológiával, hogy mindenekelőtt a termelés energiáit kell föl­szabadítani piaci mechanizmusokkal, kerül, amibe kerül, majd az így megtermelt javakat lehet szétosztani és a kultúra javára visszaforgatni. Rendben van, szülessék meg egy ilyen vegy­tiszta radikális-liberális piacfelszabadító gazdaságpolitikai koncepció, de a másik oldalon elkülönülten meg kell teremteni a szociális, kulturális értékek védelmi stratégiáját. Elméletileg együtt van a szocialista pártban és a környékén az a kon­cepció, amely kész lenne ezt az egyensúlyt védelmezni. Azon­ban meg kell mondanom, a koalíciós tárgyalások úgy alakul­tak, hogy a kulturális terület liberális befolyás alá került és a jelenlegi kulturális kormányzat néhány hónapos működéséből azt látom, hogy az egész egyensúlyrendszerből vagy semmit nem ért, vagy semmit nem akar érteni.

Itt valami félresiklott. Én nem akarok személyeskedni és nem akarok általában beszélni a liberális elgondolásokról, de azt gondolom, hogy valamilyen furcsa torzulat jött létre. Én megéltem képviselőként azt az őrületet, hogy fölkértem öt képviselő társamat, és módosító indítványt nyújtottunk be a magyar filmművészet támogatására. Mind a hat pártból egy-egy személy ezt fölvállalta, mert a filmművészet olyan jelentős elvonásban részesült, hogy a léte veszélybe került. Sajnos az előterjesztő, tehát a Pénzügyminisztérium és a Kulturális Mi­nisztérium ezt a támogatást visszautasította. Mint képviselő mentem haza, és azon gondolkodtam: hogy létezhet ilyesmi egy demokratikus országban, hogy egy kulturális terület ille­tékes vezetése a képviselők által kiharcolt többletpénzt, amit a saját területük gondozására fordíthatnának, nem veszi igénybe. Nem akarok általánosítani, de ez tökéletesen ellen­tétes azzal, amit én elvárok egy szociális vagy liberális kor­mányzattól, de bármilyen kormányzattól, teljesen mindegy hogy kik, minek nevezik magukat. Itt valami nincs rendjén. Elkéstünk-e? Igen, óriási késésben vagyunk, mert egy kisik­latott vágányra futott a kultúra a rendszerváltásban, valamit nem gondoltak végig sem nálunk, sem a régióban. Ennek van­nak történelmi okai, de én úgy látom, amíg egyáltalán élünk és gondolkodni tudunk, vagy próbálunk ezekről a dolgokról, ha elkésve is, muszáj egyszer világos és tiszta gondolatokat megfogalmazni. Ilyeneket: stratégiai ágazat-e a kultúra – a válasz csak az lehet, hogy igen. Ha pedig igen, akkor nézzük meg, hogyan lehet ehhez a saját rangjához méltó feltételeket megteremteni.

Vagy pedig mondja ki a kormányzat, hogy nem tekinti stra­tégiai ágazatnak a kultúrát, és nem hajlandó ebben a szel­lemben gondolkodni. A költségvetésben a gazdaság, a hon­védelem stb. elveszi a maga tortaszeletét, és ami marad, az menjen az ún. nem termelő szférába, oktatásba, felsőoktatás­ba, kutatásba, művészetekbe. Ha ez az utóbbi változat érvé­nyesül, én ennek ugyanolyan éles ellenzéke leszek, mint ami­lyen ellenzéke voltam a hajdani pártállam egész szerkezeté­nek. És akkor az egyik torzulatból a másik torzulatba estünk, a tankok helyett a bankok bűvöletébe.

Nem tudom, ti mennyire jártok az országban, de én járok mint képviselő, és tudom, hogy mivel küszködik egy megyei, vagy városi, vagy pláne községi művelődési ház. Amit az el­múlt évtizedekben valahogy fölépítettek, valahogy működtet­tek, ha nem jó tartalommal, de mégiscsak mint intézményhá­lózat működött. Ezek a szó szoros értelmében a létminimum alatt tengődnek. Késésben vagyunk, ezt elismerem, de nem menthetjük fel magunkat, hogy már úgyis minden hiába, hi­szen még élünk és gondolkodunk.

A. L: Ezek alapján hogyan lehet értelmezni – elsősorban kulturális megközelítésben – a modernizáció jelszavát? Ugyanis ez„ most a kulcsszó a kormány egész ideológiájában, tekintet nélkül arra, hogy számos olyan lépést vagy reformot, amelyet a kormányok üdvözítő fejleményként harangoznak be, a társadalom egyértelműen lecsúszás­ként, süllyedésként él meg (elég itt az iskolák üzleti irányba terelésére utalni). A kérdés az, hogy egyáltalán mi az, hogy modernizáció, mit tudunk ezzel kezdeni, van-e ennek valami felzárkózás jellege, vagy egészen másról van-e szó?

K. F: Én nem szeretem a modernizáció szót, az egyetemes emberi életlehetőségeknek legalább a felső harmadához kel­lene közelítenünk ahhoz, hogy korszerűnek mondhassuk ma­gunkat. Magyarország egy különös, ilyen értelemben is ket­tészakadt ország volt, de hogyha megnézzük a 20. századi magyar magas kultúrát, az a legjobbjaival mindig versenyké­pes volt a világ élmezőnyével. Szokás itt a Nobel-díjasainkra utalni, de Bartókra, Kodályra, az irodalmunkra, az iskoláink színvonalára is. Nem mindegyikre és nem az általános köz­oktatásra, de kétségtelen, hogy voltak olyan szellemi műhe­lyek, amelyek minden tekintetben abszolút világszínvonalúak voltak, még ha nem is a tízmilliós nagyságrenddel voltak mér­hetők. Ezt elveszíteni tilos, mert ez érték volt, ez segített ben­nünket abban, hogy a mostoha társadalmi viszonyok ellenére is emberi életet éljünk. Semmilyen modernizáció nem érdekel, amelyik ezt meg akarja szüntetni.

Vajon lehet-e fölzárkózni, akárcsak termelésben, ha az or­szág általános kulturális, szellemi színvonala nem tud radiká­lisan megemelkedni? Nem lehet! Vagyis nem arról van szó, hogy először csak termeljünk, majd a piacon megálljuk a he­lyünket, és onnan visszajön a pénz, és akkor aztán maradhat akár az oktatásra meg a művészetre. Ez éppen fordítva van. Vannak országok, amelyekkel szemben igazi előnyünk volt, anélkül, hogy valamiféle nemzeti önhittségbe esnénk (tényleg elmaradott ázsiai országok). Ők ezt kellő időben fölismerték, és óriási erőfeszítésekkel elérték, hogy a felsőoktatásban résztvevő hányad ma többszöröse a magyarországinak. Ők ezzel kezdték a felzárkózást. Nem azt mondták, ha majd olyan sikeres lesz a gazdaság, hogy megverjük az amerikai gazda­ságot, akkor majd nálunk is lesz felsőoktatás, hanem pont fordítva csinálták. Vagyis amíg mi valahol pl. az egyetemeket és főiskolákat végzett hallgatók tekintetében, az arányszámot nézve, Európa utolsó negyedében vagyunk, valahol Albánia környékén, addig joggal számon kérhetjük bármilyen politikai kormányzattól, ha korszerűsödni, korszerűsíteni akar, ha föl akar zárkózni a világpiacon, akárcsak a termelésben, akkor fektessen be az oktatásba, a felsőoktatásba, a kutatásba és a humán kultúrába.

Nekem az a meggyőződésem, hogy erkölcs nélkül maga a munka se érhet el világszínvonalú minőséget. Egyszerű do­lognak látszik ez, de ha egy ember minél teljesebben gondol­kodik és minél emberibb módon viszonyul ahhoz, amit csinál, az megtérül a minőségben. Lehet látni a különbséget, egy japán áruban milyen termelési kultúra nyilvánul meg. Tehát annak az embernek, annak a futószalagnál dolgozó munkás­nak a pontossága, tisztessége, az emberi hányad, az emberi erkölcsiség, maga a morál – én nem szégyellem ezt kimon­dani -, ez is termelőerő. Ha ez szétesik, akkor mi van helyet­te? Marad ez a szerző-mozgó, „aki bírja marja", kit hogy lehet becsapni stb. anarchikus állapot. Ebből nem lesz korszerűség, nem lesz felzárkózás.

Nehogy azt higgyétek, hogy nem lenne bátorságom kemé­nyebben fogalmazni, és csupán politikára leegyszerűsíteni ezt a kérdést. De nem akarok igazságtalan lenni. Megpróbálom megérteni mindazokat a radikális gazdaságnövelő lépéseket, amelyek jelentkeznek a mostani kormányzati politikában, de látva látom ennek a veszélyeit is.

K. T.: Gazdaságnöveló"? Itt növekedésről nem beszélnek, csak a fi­zetési egyensúly helyreállításáról. Még ha a termelést növelnék, ak­kor azt mondom, rendben van, de még azt is csak a jövőbe utalják, amit te már jelennek mondtál az előbb.

K. F: Igen. Miért is bánok ezzel óvatosan? Azért, mert ha látnék egy olyan erőt a kormányzó párton belül, amelyik kul­túraellenes, akkor azt megnevezném, és éles harcba bocsát­koznék; de nem látok ilyen szándékot, hanem valami kézen-közön elsikkad. Abban a pillanatban, ha ilyen hangnemben kezdünk el gondolkodni politikai fórumokon, akkor rögtön megkapjuk a bélyeget, hogy szociális demagógia, kulturális demagógia, moralizál ahelyett, hogy… és így tovább. A dolog nem így áll, mert az emberi élet sokkal több, mint mondjuk a fizetési egyensúly, meg a profit, meg a bankérdek meg az egyebek. Az is benne van az életben, de hát az emberi lét egy kicsivel bonyolultabb és nehezebben végigélhető. A ke­serűségemet nem titkolva azt mondom, ha ebben az eszten­dőben nem tud a kormányzat fordítani, és nem tesz érdemi lépéseket az egész kulturális szféra emelése érdekében, ak­kor elveszíti azoknak a bizalmát, akik hatalomra juttatták. A baloldali érzelmű értelmiségieknek egy nagyon jelentős cso­portja, szerintem túlnyomó többsége szembefordul ezzel a kormányzattal. Ez majd szavazatokban is érezteti a hatását, de még rosszabb, hogy akkor csak a szembefordulás állapota áll elő, tehát a konfliktusok éleződnek, a széttagoltság élező­dik, holott úgy kellene az országot megtartani, hogy az érté­kek ne egymás ellen forduljanak.

Tehát itt lenne egy történelmi lehetőség, erről még nem kés­tünk le, ezt még lehetne tudatosan irányítani. Erre még csak a legkisebb szándékot sem látom a jelenlegi kulturális kor­mányzat részéről. Elnézést kérek, mindenféle felületes köz­helyeket nyilatkozgatnak, de érdemi lépéseket e tekintetben nem tapasztalok. Én csak egy képviselő vagyok, és éppúgy el vagyok zárva a nagyobb nyilvánosságtól, mint a pártállami időkben – ez is különös a számomra. Személyesen tizenhat évet voltam betiltva a pártállam idején, az alkotó életemnek a nagyobbik felét tilalomban, agyonhallgatásban töltöttem. Azt gondoltam, ez egy ilyen rendszer, én valamiért ennek az el­lenzéke, vagy ellenfele lettem, meg kell értenem és tudomásul kell vennem a helyzetemet. Aztán jött a következő négy év, és ugyanez folytatódott. Akkor azt mondtam, hogy rendben van, én másképpen kötődöm a hazához és megpróbáltam a baloldaliságomat is menteni, mert nem vagyok hajlandó visszavonni mindazt, amit az egész életemben gondoltam, al­kottam. Mostanában már azt érzékelem, hogy légüres tér van, tehát az, hogy ilyen hangnemben gondolkozni lehessen a kul­turális bizottságban, vagy a tv-ben, vagy a rádióban ma már szinte lehetetlenség. Nem gondolom, hogy itt valami elszánt és tudatos cselszövés van, de azt gondolom, hogy öntudat­lanul, vagy a szándékok ellenére ez így áll össze, és ez le­hetetlenség. Ha én így érzem magam, akkor bele kell gon­dolnom annak a helyzetébe, aki egy középiskolában tanít, vagy egy községi művelődési otthont vezet, vagy egy kutató­intézetben próbál hosszú távon gondolkozni, akinek kevés cselekvési lehetősége van. Én mégiscsak országgyűlési kép­viselő vagyok, egy 54 %-os kormányzópárt frakciójában dol­gozom, annak az elnökségében is, és mégis azt érzem, hogy ez a szemlélet, amiről egyébként pártoktól függetlenül, mint értelmiségiek a legkülönfélébb összetételben beszélgetünk, elsikkad.

K. T.: A politikától függetlenül milyen kiutakat, lehetőséget látsz a kultúra terén az alkotó emberek és a társadalmi önszerveződések szá­mára?.

K. F: Az információs rendszereket, tehát a televíziót, a rádiót mindenekelőtt, úgy kellene működtetni, hogy az érdemi gon­dolat beleférjen a műsorstruktúrába. Nézzétek csak, ha én most kettéválasztanám az emberi alkotó szellemet és a kom­mersz műsorokat a magyar televízióban, akkor a kommersz meghaladja a 90 %-ot azokkal szemben, amelyeknek viszont sokkal jelentősebb helyet kellene biztosítani. Nem pártállásról beszélek, hanem értékről, minőségről. Hónapok telnek el, hogy érdemi gondolatot, művet nem lehet látni-hallani, igazi vitáról nincs szó, hanem ilyen rövid, kommersz kérdések és felületes válaszok özönlenek futószalagon.

Bulvárszínvonalon áll össze a politikai nyilvánosság is. Ha a kulturális bizottságban komolyan beszélünk valamiről, és el­mélyülünk egy témában, majd este bekapcsoljuk a televíziót, arról néhány összefoglaló szalagcím jelenik meg, ami semmit sem jelez, még arról sem tájékoztat, hogy miről beszélgettünk, nemhogy az emberi gondolatról. Ez így sehova sem vezet. Ezt nem lehet helyettesíteni a parlament egyenes közvetíté­sével, mert a parlamenti hozzászólás műfaja nagyon lehatá­rolt. Műhelyeket kell létrehozni, és ezek számára a lehető leg­szélesebb nyilvánosságot kell biztosítani. Mert másképp nem megy. Nem hiszem, hogy a jelenlegi kormányzat ez ellen vol­na, viszont ennek nincsenek meg a törvényes feltételei, bár törvényes tilalma sincs. Sőt politikai szándékot se látok a kor­mányzatnál erre vonatkozóan. A kormányzat azt hiszi, elég, ha ezekbe a dolgokba nem szól bele. A kormányzat rosszul hiszi, rosszul méri föl saját bázisát, saját potenciális szellemi tőkéjét, amiből gazdálkodhatna egy ország. Ilyen kizökkentő, furcsa, periférikus helyzetbe kerül ma mindenki, aki ezekről a kérdésekről elfogulatlanul és nagyobb léptékben próbál gon­dolkozni. Ez nem politikai elhatározás, nem politikai diktatúra kérdése. Arról van szó, hogy nem fogja helyettük más meg­szervezni az alkotó gondolatokat, csak maguk az alkotó gon­dolkodásra kész emberek, személyek, közösségek.

K. T.: Erre van elképzelésed?

K. F: A rendszerváltás után engem a Szocialista Párt elnök­sége azzal bízott meg, hogy vegyek részt a médiatörvény ki­dolgozásában. Az első tézis, amit végiggondoltam és amit az elnökséggel elfogadtattam, az a következő volt: biztosítani kell a médiumokban a megszólalók szabadságát, ugyanakkor biz­tosítani kell az egész társadalom szabadságát atekintetben, hogy minden állampolgár reális információkhoz, korszerű, mi­nőségi és valóságos információkhoz juthasson. A tájékoztatás és a tájékozódás szabadságát egyaránt meg kell valósítani. Ez csak akkor lehetséges, ha a kormányfelügyeletet nem ad­juk át a gazdasági felügyeletnek, hanem köztulajdonba vesszük az elektronikus médiákat, és az egész társadalom jelképes és törvényes ellenőrzést gyakorol saját idegrendsze­re fölött, tehát a saját kommunikációs, információs rendszere fölött. Ezek par excellence szocialista elképzelések a szó leg­becsületesebb értelmében. Én a magam részéről ezt a tör­vényt, mint koncepciót kidolgoztam, a megfelelő szakmai tes­tületekkel egyeztettem, az elnökség egyhangúlag megszavaz­ta, és biztos vagyok benne, hogy ez radikális előrelépést je­lentene.

Az elmúlt ciklusban nem tudtuk megvalósítani a törvényt, azért, mert egy magát nemzetinek nevező kormányzat több befolyást akart, mint amennyit megérdemelt volna. Nem akar­ta átadni a saját hatalmát a társadalom javára. A jelenlegi állapot szerint viszont most már egy túlhajtott liberális profit­elvű irányítás kerekedett felül, egyelőre még nem törvé­nyesen. Ily módon azt látom, hogy az a szociális, szocialista köztulajdonbavétel egy konzervatív nemzeti és egy önmagát ellenőrizetlenül működtetni akaró liberális radikális irányzattól van veszélyeztetve. Nagy kérdés, sikerül-e véglegesen és ha­tározottan feltartóztatni az ilyen-olyan kisajátítási kísérleteket, sikerül-e közös nevezőre jutnunk az ellenőrzött információs hatalom létrehozásában. Minden pártban látok demokratikus hajlandóságot, de sajnos érzékelek bizonyos kisajátító-kire­kesztő törekvéseket is. Szeretném hinni és remélni, hogy vé­gül is a demokratikus szándékok összeadódnak és fölülkere­kednek.

Az ország jelenlegi helyzetében erre égető szükség volna. Mert mondjuk ki nyíltan: miközben a társadalomban, a politikai intézményrendszerben valódi rendszerváltás történt, és mi­közben az írott sajtóban kialakult a pluralizmus, az elektroni­kus médiában a rendszerváltás még el sem kezdődött. A rádió és a televízió a pártállami időkből öröklött állami tulajdonban vesztegel, és kormányfelügyelet alatt működik. Ezt a helyzetet az Alkotmánybíróság joggal alkotmányellenesnek minősítette. A szabadon választott országgyűlés átháríthatatlan felelős­sége, hogy törvényesen megteremtsük a demokratikus műkö­déshez szükséges feltételeket. Itt a demokrácia alapintézmé­nyeiről van szó. A leghatékonyabb politika-, kultúra- és er­kölcsformáló eszközökről. Az állampolgárok megérdemelnék, hogy a televízió és a rádió segítse őket abban, hogy szabaddá váljanak, emberhez méltó életet élhessenek. A megtévesztett, a félretájékoztatott ember nem lehet szabad. Én a médiatör­vénytől az igazság, a tisztesség, az érték védelmét remélem.

K. T.: A szerkesztőség nevében merem állítani, hogy ezzel osztatlanul egyetértünk. Ezt az optimizmusodat tartsd meg, csak hát az optimiz­muson túl ahhoz kívánunk jó egészséget, hogy a párton belül elfo­gadott álláspontod ne szenvedjen vereséget a saját pártodon belül. Ilyen paradox a helyzet.

Utólag persze lehetünk okosak, a szélsőjobb pártjai megmé­rettek és könnyűnek találtattak, de a veszély komoly volt, s ma sem szűnt meg. Aki lebecsüli a szélsőjobb veszélyét – mondotta Székely Gábor -, az az életével játszik.

Számba véve az elmúlt négy év örökségét, kitűnik, hogy a gazdaság békeidőben példátlan mértékű vesztesége a kon­zervatív kurzus országlásának csak az egyik – bár meghatá­rozó súlyú – öröksége. Észre kell venni: Magyarországon az európai – vagy ha jobban tetszik – az egyetemes emberi kul­túra vereséget szenvedett az említett években.

Az általános gazdasági hanyatlás mellett a konzervatív kor­mányzat kultúrpolitikája a társadalom szellemi pauperizálódásához vezetett, a szellemi lezüllés pedig megnyitja, megnyit­hatja az utat a fasiszta ideológiák be- és elfogadásához. Ta­valy májusban a polgárok meghatározó többsége megragadta a választások előtti félév propagandájából és politikai hangu­latából következtetve – tán az utolsó alkalmat arra, hogy talán időlegesen, talán tartósan, talán örökre (reménykedjünk) meg­védje a demokráciát. Bármennyire is jó lenne elfelejteni, a fasizmus – persze kellően körülírt és elkent formában – mond­hatni szalonképessé vált az elmúlt évek szellemi közéletében. Főként – de nem kizárólag – a politikai élet perifériájára szo­rult csoportok szellemiségében jelent meg, de a konzervatív kurzus politikai elitjétől sem állt túlzottan távol némi diszkrét bámulásra való hajlam. Tévedés ne essék, a konzervatív ko­alíció által képviselt értékeknek nem feltétlenül van közük a szélsőjobbhoz. De ne felejtsük el azt sem, hogy a hivatalos konzervatív politika sem csupán anakronisztikus volt, hanem az „Auschwitz-Lüge" terjesztése is ebből a körből indult el.

Ne ringassuk magunkat illúziókban: abban az országban, ahol a tekintélyelv, az alig leplezett rasszizmus, a gátlástalan történelemhamisítás négy éven keresztül a hivatalos politikai élet hol eltűrt, hol fél szívvel kiszorított része volt, nem árt óvatosnak lenni.

Anélkül, hogy lebecsülnénk a konzervatív kurzusnak a gaz­daság összeomlásának „menedzselésében" elért eredménye­it, a világgazdaság – ha minden igaz – valószínűleg felszálló ágba került az elkövetkező évtizedben, ezért a gazdasági szférában több-kevesebb eredményt ki lehet csikarni. Más kérdés, hogy a kínált eszköztár alkalmas-e erre. Mivel a gaz­daságpolitika már 1982 óta az ismert eredménnyel kísérletezik a monetarizmus különféle változataival, valószínűleg az eset­leges fellendülés a monetarista gazdaságpolitika ellenére, nem várt mellékhatásként következhet be.

De legyünk optimisták, végtére akár csoda is történhet.

Sokkal nehezebb lesz azt a pusztítást helyrehozni, ami a szellemi kultúrát – kezdve a mindennapi gondolkodásnál, foly­tatva az oktatásügyön át a magas kultúráig – érte. A konzer­vatív kurzus szellemi-politikai elitje nyilvánvalóan felelős a szellemi lezüllésért, noha ténykedése nem volt előzmény nél­küli. A „lumpen-burzsoázia" (Krausz Tamás), az osztályveze­tő-helyettesek és az örök adjunktusok forradalma 1988-90-ben általánossá tette az alantas középszer uralmát a szellemi életben, s akárhogy is nézzük, lefelé igazodni könnyebb és kevéssé macerás, mint felfelé. Persze öt-hat év önmagában nem nagy idő, de a kultúrában egy kieső nemzedék pótlása nem megy gyorsan, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az emberek húsz-huszonkét év alatt válnak szellemileg felnőtté.

A kulturális szférában is lezajlott a társadalom radikális ket­tészakadása: amennyire ez megbecsülhető, körülbelül három­millió ember egész egyszerűen nem fér hozzá a kulturális ja­vakhoz, a lakosság további harmada szokásaitól és élethely­zetétől függően kénytelen radikálisan leszállítani igényeit, a többiek megoszlanak a konzumkultúra befogadói és a magaskultúra birtokosai között.

A lakosság nagyobb része ma már maradék szellemi tartalékait éli fel, valahogy úgy, ahogy felélte megtakarításait a nyolcvanas években, a monetarista gazdaságpolitika első éveiben. A munkanélküliek, a kisnyugdíjasok, a periferizálódott rétegek legalább akkora szellemi ínségben élnek, mint amennyire képtelenek gondoskodni normális élelmezésükről és lakásukról. Az iskolák mai állapotukban a kulturális hiányo­kat nem tudják pótolni, sem pénzük, sem emberük, sem kellő önállóságuk nincs erre. Egy sor – elsősorban üzemi – kultu­rális intézmény megszűnt, megritkultak a könyvtárak, a kul­túrházak, a turizmus kiváltsággá vagy csempészkirándulássá változott. Az országos napilapok – irányzattól függetlenül – összesen félmillió példányban jelennek meg, a folyóiratok sor­sa és helyzete meglehetősen közismert; a moziról, színházról, a könyvkiadásról és a könyvvásárlásról meg jobb nem is be­szélni.

Bár a konzervatív kurzus korifeusai nem vették észre, va­lójában sikerült csaknem teljes szellemi monopóliumra szert tenniük az elmúlt négy évben. A választásokon e monopólium nem működött, de nem azért, mert az akkori ellenzék szellemi ereje oly nagy lett volna. Azt még dr. Pokol Béla sem gon­dolhatja komolyan, hogy a néhány száz példányban megjele­nő folyóiratok, s a jószerével csak a fővárosban és a nagy­városokban olvasott nívós – történetesen liberális és baloldali – lapok szerzői köre olyan vélemény-monopóliumot valósítha­tott meg, amely ellensúlyozta volna a többmilliós nézettségű tévé és a hivatalos közoktatás hatását. Sokkal valószínűbb, hogy a választópolgárokat saját közvetlen tapasztalataik győz­ték meg a változás szükségességéről, nem pedig a liberális-bolsevik-szabadkőműves-zsurnaliszta összeesküvés véle­ményterrorja.

Nem csupán néhány újság vagy műsor átmeneti szünetel­tetéséről van szó, hanem arról, hogy uraink szívós aprómun­kával eszméiket uralkodó eszmékké tették.

Az elmúlt négy évben politikai, s részben tudományos köz­véleményként tételezte magát egy kicsi, de annál militánsabb csoport, sajátos, meglehetősen agresszívan képviselt érték­rendjük – amelynek politikai és pszichés oldala voltaképpen érthető – uralkodó eszmeként lépett fel, az érdemi vita lehe­tősége nélkül. Ez a csoport – részben a konzervatív pártok aktivistái, részben a tőlük jobbra álló csoportosulások tagja és szimpatizánsai (a kormány hathatós támogatásával) igen komoly nyomást gyakorolt a szellemi életre. A nyomás nem lebecsülhető hatással volt a szellemi élet beszűkülésére. A társadalomtudományi viták – a folyóiratok és a könyvkiadás összeomlásával – szűk kör kiváltságává váltak, s még itt is megjelent a korszellem – vagy inkább a kurzus szelleme: a viták abban a mezőben folytak – s részben folynak -, még független értelmiségi körökben is, amit a kurzus megszabott. Attól kezdve, hogy a vitatkozók belementek a politikai folya­matok, a közelmúlt történelmi eseményei, jogszabályok stb. erkölcsi szempontú vitatásába, már kényszer nélkül meg­szűnt a valóságos történelmi és társadalmi folyamatok elemzésének a lehetősége.

Az általános gazdasági és szellemi elszegényedés közben – bár kétségtelen botrányok között – felbomlottak a független alkotóműhelyek (utoljára a Valóság), a legtöbb felsőoktatási intézményben megszűnt vagy komolytalanná vált a társada­lomtudományok oktatása. Amit pedig a kurzus nem tudott megtenni, azt elvégezte a kötelező konformizmus és a pénz­hiány.

Hiába tüntetett százezer ember a sajtószabadság védelmé­ben és az éleződő fasizálódás ellen – bár sikerült egy időre visszaszorítani e tendenciát -, az agymosás zavartalanul foly­tatódott. Négy év konzervatizmus után a „fasizmus = bolse­vizmus; liberalizmus = kozmopolitizmus és nemzetellenesség", és a többi képtelen egyenlőség a legjobb körökben is felbukkan, ha másként nem, de a ritualizálódott nyelvhaszná­latban mindenképpen.

A kép még elkeserítőbb, ha számba vesszük, hogy a kultúra újjáépítésében nehéz eredményeket elérni – ha nem is lehe­tetlen -, s mindenképpen idő-, pénz- és energiaigényes fo­lyamat. Ez viszont megszabja a követendő teendőket: újjá kell teremteni azokat a fórumokat, folyóiratokat, iskolákat, tantárgyakat, amelyek kézen-közön eltűntek a rend­szerváltozás forgatagában, erőfeszítéseket keli tenni az ok­tatásügy modernizálásáért, s szükség van a kultúra és a mű­vészetek anyagi és politikai függetlenségére is. Elkeserítő, de tény, hogy mindez néhány száz millió, esetleg egy-két milliárd forinton múlik. (Az államháztartás reformjának mondott rest­riktív pénzpolitika természetesen éppen a kulturális szférában kezdi a takarékoskodást.)

Különösebb illúzióknak nincs helyük. A jelenlegi gazdasági szisztéma csöppet sem kedvez a kultúra függetlenségének és terjeszkedésének, a sajtó szabadságát nemcsak a cenzúra korlátozhatja, hanem a tulajdonos jó vagy rossz marke­ting-politikája is. Hasonló a helyzet az iskolákkal, az egye­temekkel és a független folyóiratokkal, kiadókkal is, ha az anyagi ellehetetlenítéstől csak a különféle kétes piaci manő­verek menthetik meg őket. A széleskörűen művelt munkavál­laló sem túl jó befektetés abban a világban, ahol az önállóság, a szolidaritás, az életminőség megkövetelése pusztán költ­ségnövelő tényezőként vétetik számba. Úgy tűnik fel, a füg­getlen, nem feltétlenül politizáló baloldali és liberális értelmi­ség helyzete valószínűleg csak abban javult, hogy (egyelőre?) nem kell elemi politikai félelmekkel számolni, az egzisztenci­ális bizonytalanság azonban tartós útitárs marad.

A kultúra demokratizálása – hogy kellően patetikusan fogal­mazzak – a demokrácia megmaradásának egyik legfontosabb előfeltétele. A militáns szélsőjobboldalisággal szemben a bal­oldali értékek, elméletek igazsága mindig bonyolult, nehezen átlátható és szellemi erőfeszítést igényel. A szélsőjobboldali lózungok pedig legelőször éppen a gondolkodás fáradságától szabadítanak meg. (A politikai szabadságok és az élethez va­ló jog megszüntetése később jön.)

Persze sokan úgy vélik, hogy ma ez a veszély már elmúlik. A választások eredményeképpen a szélsőjobboldal kiszorult a politikai élet centrumából,' az extremista csoportok aktivitása némiképp csökkent, s a széljárás változásával még a függet­len bíróság is megtalálja a BTK megfelelő passzusait, s elítéli azokat, akik erre rászolgáltak.

A döglött oroszlán rugdosását így sokan erkölcstelen cse­lekedetnek tekintik, holott az alapvetően humánus cselekedet, hiszen az élőnek fájna az inzultus.

Alkalomadtán mégsem árt meggyőződni arról, hogy valóban kimúlt-e az illető ragadozó.