1. Bevezetés és téma meghatározás. Hol tévedett Orwell?

A tudományos szakirodalomban két szélsőséges álláspont alakult ki a demokráciának az információs társadalomban való megvalósíthatóságáról. Számos szerző véleménye szerint a széles körben proklamált „elektronikus forradalom" elkerülhe­tetlenül „közvetlen demokráciához" fog vezetni. Az egyetlen kérdés, melyben ezek a „komputópisták" különböző álláspon­tot képviselnek az, hogy a közvetlen demokrácia elérése ér­dekében a technológiák további bevezetését milyen mérték­ben szükséges aktívan irányítani. Néhányuknak az a vélemé­nye, hogy a szabadság technológiáiról van szó, melyek majd­nem automatikusan egy demokratikusabb társadalmat fognak eredményezni, feltéve, hogy a szabadpiacot hagyják saját tör­vényei szerint működni. Más szerzők úgy gondolják, hogy az új technológia lehetővé teszi a politikai kultúra és struktúra drasztikus megújítását, feltéve annak praktikusan és értelme­sen való tudatos felhasználását.

Másfelől sok szerző úgy véli, hogy az elektronikus forrada­lom elsősorban egy technokratikus forradalom, mely a polgá­rok felügyeletének és kontrolljának orwelli formáit fogja ered­ményezni. Az uralkodó a felügyeletet és kontrollt jósoló nézet, melynek végső soron jogi háttere van. Egy mélyreható tanul­mány alapján, amely rendőrségi és bírósági területen készült az amerikai nemzeti információs rendszerekről, Laudon (1986) kimutatja, hogy a központi kormányzati bürokrácia érdekei (akár politikailag legitimizáltak, akár nem) milyen mélyreható­an determinálják az ilyen rendszerek szervezését és tervezé­sét, s így egyre nagyobb mértékben erősítik ugyanennek e kormánynak a hatalmát. Laudon határozottan rámutat, hogy a (jóléti állam fenntartásához szükséges) elégséges álkontrollhoz és a túlzottan részletekbe menő döntéshozatalhoz kö­tődő politikai érdekekben az információs technológia által tá­mogatott központi kormányzat hatalmi pozíciójának fontos legitimizációja mutatható ki. Egy vezetékesített társadalomban a felügyelet „ (…) az adórendszer automatizálásának logikus kiterjesztése". (Martin, 1978)

Ha átnézzük a szakirodalmat, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy rendkívül sok figyelmet szenteltek az Orwell vagy Athén? kérdésnek. Ugyanakkor azt is észre kell ven­nünk, hogy ez a probléma elvonta a figyelmet más fontos, az információ és demokrácia közötti kapcsolatról feltehető kérdé­sekről.

A két említett szélsőséges álláspont között nagyszámú kö­zéputas vélemény is van, melyek gyakran vonatkoznak vala­mely részterületre vagy a demokrácia működésének egyetlen aspektusára, mint pl. a parlament szerepére. Frantzich (1982) írt egy könyvet a számítógép megjelenéséről az amerikai kép­viselőházban. Elau (1977) megjelentetett egy tanulmányt ar­ról, hogy az informatizálás milyen hatással lesz a hagyomá­nyos politikai szakmára és arra – az ő véleménye szerint meg­lehetősen szűk látókörű – demokráciaszemléletre, amely a közvetlen demokráciát védő érvek alapját képezi. McLean (1989) az informatizálás témáját összekapcsolta a „pub­lic choice" demokrácia teóriáival. Winner (1988) kritikusan tár­gyalja azokat a technológiával kapcsolatos álláspontokat, me­lyek alapjait képezik az olyan véleményeknek, miszerint az informatizálás elősegíti a demokratizálást. Arterton (1987) és Abramson, Arterton és Orrén (1988) sok olyan projektet vizs­gált meg, melyekben a polgárokat az új média eszközeivel próbálták meg gyakrabban bevonni a politikai döntéshozatal­ba. Barber (1988) amellett érvel, hogy az új technológia le­hetőségeket kínál egy „erős demokráciára". Kraemer és King (1987) azt vizsgálták, hogy az informatizálás milyen kapcso­latban van az Amerikai Alkotmány doktrínáival. Ugyanebben a témában a Technológiaértékelés Amerikai Hivatala szintén közreadott egy érdekes jelentést.

E mostani tanulmányunkban a demokrácia és információs társadalom témakörének szakirodalmát tekintjük át. Ez az át­tekintés azokra az irodalmakra koncentrál, amelyek – elemzés vagy kutatás leírásával – a politika, a demokrácia és a szá­mítógépes, illetve kommunikációs technológiák közötti kap­csolattal foglakozó nézeteket tartalmaznak.

Az elsősorban a privát szféra jogi aspektusaira koncentráló és a közszolgálati média demokratikus társadalomban való felhasználását vizsgáló szakirodalommal nem foglakozunk. Ez vonatkozik arra a szakirodalomra is, mely főként az informatizálásnak a polgárok mint vásárlók és a kormányzat közötti kapcsolatára való hatását vizsgálja. A következő témák kerülnek sorra.

A második részben az új technológiák két jellemzőit írjuk le: mitől lesz az új média új média? A harmadik, negyedik és ötödik rész azzal a szakirodalommal foglalkozik, mely azáltal teremt kapcsolatot az infomiatizálás és a demokrácia között, hogy a demokrácia különböző nézeteinek fényében (közvetlen demokrácia, képviseleti demokrácia, tevékeny állampolgári lét) vizsgálja az informatizálás jelentőségét. Az ezt követő ré­szekben (6-9) a demokrácia és informatizálás kapcsolatát úgy tekintjük át, hogy ismételten figyelmet szentelünk az informa­tizálás jelentőségének, a demokratikus folyamat legfontosabb szereplőire, vagyis politikai pártokra, akciócsoportokra, politi­kusokra, állampolgárokra, parlamentre nézve. Végül a tízedik fejezetben néhány összefoglaló megállapítást teszünk.

2. Számítógépes, információs és kommunikációs technológia; mi az új benne?

írásunk a számítógépes, információs ós kommunikációs tech­nológia új formáit hangsúlyozza. Ezen nemcsak komputere­ket, műholdvevőket és kábelhálózatokat értünk, hanem videomagnókat és üvegszálas kábeleket is. E technológiák tették lehetségessé pl. a közvetlen posta, az elektronikus posta, a videó-, számítógépes és telefonos konferenciák, az azonnali szavazás, a számítógép által támogatott telefonos interjúk, a teletext, a számítógép segítségével hozzáférhető adatbankok és az interaktív televízió létrehozását.

Néhány szerző ICT-nek, információs és kommunikációs technológiának hívja. Mások „com-com technológiának", vagy­is komputer- és kommunikációs technológiának, megint má­sok „új médiának" nevezik. Ezek a leírások minden esetben az információ gyűjtésének, feldolgozásának, továbbításának és tárolásának új módszereit jelzik. Ezek alapvetően befolyá­solják a különböző szereplők közötti kommunikációs folyama­tokat. Van Dijk (1991:243) szerint egy új médium „(…) olyan médium, mely formát ad az infrastruktúra, a szállítás, a me­nedzsment, a szolgáltatások és/vagy a tele-, adat- és tömeg­kommunikáció területén adódó adatválaszték integrációjának, s ezen felül olyan médium, mely bizonyos fokig interaktív". Ebben a tanulmányban a továbbiakban nem foglalkozunk pon­tos definíciókkal. Az új technológiák specifikus tulajdonságai­nak legtömörebb leírása az Abramson, Arterton és Orren-műben (1988) olvasható. A szerzők véleménye szerint az új médiumokak legalább hat olyan különleges ismertető jegye van, mely különösen értékessé teszi őket a politika és a demok­rácia számára.

Először: az új médiumok rendkívüli mértékben megnövelik a politikusok és állampolgárok által elérhető információ mennyiségét. Ez nemcsak a létező információ mennyiségi növe­kedését jelenti, hanem a hozzáférhetőség könnyebbé válását is.

Másodszor: az új médiumok felgyorsítják az információ gyűj­tésének, elosztásának és tárolásának folyamatait. Az idő és tér (a távolság) valójában nem jelentenek korlátozó tényezőt. A politikai eseményekről szóló információ lényegében azonnal elérhető bármekkora távolságból, bárki számára, akinek szük­sége van rá. Az aktuális események és a róluk szóló híradá­sok közötti időbeli különbség egyre inkább csökken. A politi­kusoknak egyre kevesebb idő alatt kell reagálniuk az esemé­nyekre. Ugyanakkor a nagyközönség véleményei és reakciói szintén egyre könnyebben hozzáférhetők.

A harmadik jellemző az, hogy az új médiumok (nagy számú szelekciós lehetőség segítségével) a vevők számára lehetővé teszik, hogy jobban irányításuk alatt tartsák az információt. A médiumok (a tévé-állomások, video-felvevők) számának növe­kedésével a felhasználó egyre inkább önmaga határozhatja meg, hogy mikor akar információhoz jutni. így az információ nézője vagy keresője egyre függetlenedik mások elképzelé­seitől, például az adásidőre vonatkozó döntésektől. Ekképpen beszélhetünk a felhasználói szuverenitás növekedéséről (mely azonban nem terjed ki a műsorok tartalmára).

A negyedik jellemző szerint az új technológiák az informá­ciót küldő számára lehetővé teszik az információ célzott to­vábbítását; az információt egy az eddigieknél is pontosabban definiált célcsoporthoz adaptálhatják. A széles körű műsor­szórás mellett egyre inkább beszélhetünk szűk körű műsor­szórásról is. A politikusok például felhasználhatják az új mé­diumokat úgy, hogy szavazók csoportjairól részletes képet al­kotnak, majd pedig minden csoportot specifikus információk­kal, más-más úton igyekeznek elérni (direct mail, videoszala­gok). Az olyan lehetséges előnyök mellett, mint az információ mennyiségének növekedése és az emberek igényeinek jobb kielégítése, vannak lehetséges hátrányok is, mint pl. a szeg­mentálódás felerősödése és lehetőségek a manipulációra.

Az ötödik jellemző a decentralizálásra való törekvés, mely az új technológiákban testesülne meg. Ez a jellemző azonban nem teljesen egyértelmű, célszerű lenne különbséget tenni az új média tulajdonlása és felhasználása között. Az új média tulajdonlása egyre inkább néhány médiaóriás kezében kon­centrálódik, azonban a használatról hozott döntések, vagyis annak kérdése, hogy mit rögzítenek és sugároznak az új mé­diumok segítségével, egyre inkább decentralizált szinten dől­nek el. Több műszaki fejlesztés is hozzájárul ehhez a decent­ralizáló tendenciához. A mikrokamerák feltalálása például drasztikusan lecsökkentette a professzionális tévé-programok előállítási költségeit. Ennek következtében az Egyesült Álla­mokban a helyi tévé-adók egyre erősebb versenytársai lettek a nemzeti hálózatoknak. (Hollandiában ez a fejlődés egyen­lőre csak a regionális rádióadóknál található meg.) Minden­esetre, ami a számítógépes hálózatok felhasználását illeti, ez a decentralizálásra irányuló tendencia vitatható. Ebben az esetben a decentralizáció alapvetően a centralizálás keretei között zajlik, s az effajta hálózatok átláthatóságának köszön­hetően a decentralizált folyamatok feletti központi ellenőrzés lehetséges marad.

Az új médiumok hatodik és egyben utolsó jellemzője a küldő és fogadó közötti interakció létrehozására való képesség. Ez az interaktivitás az, melynek mentén legélesebben szembeállít­ják a régi médiumokat (mint pl. tv, rádió, újságok) az új médiu­mokkal. Lehetővé teszi a nézők és más információ-fogadók szá­mára, hogy azonnal reagáljanak a nekik bemutatott dolgokra. Többé már nem passzív befogadói a mások által készített mű­soroknak, hanem aktív résztvevők, akik hatást gyakorolhatnak a program tartalmára. Az interaktivitás még mindig a legkevésbé fejlett jellemzője az új technológiáknak. Ez magyarázható a vele járó költségekkel, de azzal is, hogy a médiumok felhasználására vonatkozó szokások megváltoztatását igényli. Mindenesetre el­sősorban ez az interaktivitásra való lehetőség eredményezte a széles körű spekulációkat az új médiumoknak a működő de­mokráciára való lehetséges befolyásáról. A lényeg az az elkép­zelés, mely szerint a közvetlen demokrácia régóta dédelgetett ideájába új életet lehet lehelni az interaktív média eszközeivel. Ebben – mint később majd kiderül -, úgy tűnik, fontos szerepet játszanak a demokráciáról alkotott igen különös nézetek.

3. Régi ideálok és új technológiák; közvetlen demokrácia

Mint sok szerző sugallja, a közvetlen demokrácia ideája végül talán megvalósítható az új technológiák segítségével. Különö­sen a futurológusoknak – mint Naisbitt vagy Toffler – vannak magas elvárásaik a személyes reprezentációt illetően, melyet az új médiumok lehetővé tennének. Ezek a médiumok az egyes polgár számára megteremtenék a műszaki és szerve­zeti lehetőségét annak, hogy közvetlenül vegyenek részt a politikai döntéshozatalban. Emiatt – egyesek érvelése szerint – megszűnik a képviseleti intézmények létjogosultsága, mely eddig abból a feladatukból adódott, hogy a demokráciát a nagyméretű társadalmakban szervezeti úton lehetségessé te­gyék. A technológia lehetővé teszi az egyes állampolgárok véleményének rövid idő alatt történő és alacsony költségekkel járó összeírását. Ennek következtében a közvetítő szerveze­tek, mint pl. a politikai pártok és nyomásgyakorló csoportok, el fogják veszteni funkciójukat, és a képviseleti intézmények eltűnhetnek. Az állampolgárok önkormányzóvá válhatnak, és többé már nem lesz szükségük arra, hogy döntéshozatali ha­talmukat politikai képviselőkre ruházzák át. Igy aztán valóság­gá válna egy közvetlen, népszavazásokon alapuló demokrá­cia.

Egy ilyen, népszavazásokon alapuló demokráciát konkrétan olyan rendszerként lehetne leírni, melyben vitás kérdéseket ismertetnek az állampolgárokkal, mondjuk, televízión keresz­tül, majd ők is ezen keresztül jelezhetik álláspontjaikat, elekt­ronikus voksolással. Egy ilyen szavazás történhet telefonon vagy a televízióhoz kapcsolt speciális billentyűzet segítségé­vel. Ilyen módon kellő gyakorisággal, és a polgárok számára viszonylag alacsony részvételi költségekkel lehetne népsza­vazásokat tartani.

Legjobb tudomásunk szerint hivatalos döntéshozatali hata­lommal felruházott elektronikus népszavazás még sehol nem történt. A hetvenes és nyolcavanas években az Egyesült Ál­lamokban sor került néhány kísérleti jellegű projektre, melyet a demokráciának ez a fajta koncepciója ösztönzött, de ezek­nek nem volt hivatalos döntéshozatali hatalmuk. Híres példák erre a Hawaii Televoksok és a Columbus Cube Tube.

A Hawaii Televoksokat Ted Becker, a Hawaii Egyetem pro­fesszora szervezte, s a következőképpen zajlott le. Az állam­polgárok egy csoportját, akik együttesen egy reprezentatív mintát alkottak, fölkérték, hogy vegyenek részt a televokso­lásban. A szavazásra kerül témákban információkat küldtek azoknak, akik megígérték, hogy részt vesznek a projektben. A vállalkozóknak telefonon kellett szavazataikat eljuttatni az egyetemi projekt-irodához. Ha egy bizonyos időn belül nem jelentkeztek, a projekt-iroda felhívta őket (Becker, 1981).

A columbusi (Ohio) Cube Tűbe egy kétirányú kábelrendszer volt, melyet a Warner-Amex, egy amerikai médiaóriás fekte­tett le és használt. A vállalat az előfizetők számára hozzáfér­hetővé tett egy billentyűzetet, melynek segítségével választ adhattak a televíziós adás ideje alatt bemutatott kérdésekre. Egy központi számítógép feldolgozta az eredményeket, így mind a nézők, mind más érdeklődők hamar értesültek az azonnali szavazás eredményeiről. Ilyen módon konzultált a lakosság többek között egy várostervező bizottsággal, olyan alternatívák soráról, melyet ez a bizottság dolgozott ki. Ezek­hez az amerikai kísérletekhez hasonlítható az a rádiós sza­vazás, melyet a Rijnmond rádió, együttműködve a rotterdami önkormányzattal, többször megtartott, aktuális regionális kér­désekről. A rádióműsorba betelefonálókkal néhány kérdést kö­zöl a közvélemény-kutató. Az egyórás műsor végén, melyben a tárgyalt témával kapcsolatban részletes információkat kö­zölnek, a szavazás végeredményét közreadják. A műsor ké­szítői állítják, hogy ez a végeredmény reprezentatív.

Az Egyesült Államok-beli tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű közvéleménykutatásokban való részvételi arány viszonylag alacsony. Hawaiin a felkért emberek 50%-át készítették fel elvben a projektben való részvételre. 72%-uk adta le ténylegesen „televoksát", ez 36%-a azoknak az em­bereknek, akik eredetileg a mintába tartoztak. A columbusi várostervező bizottság által szervezett Cube Tube-adás-nak 32 000 előfizetőből álló potenciális közönsége volt. Ennek ellenére nem többen, mint 2500-an vettek ténylegesen részt a közvéleménykutatásban. Bár a részvételi arány még mindig magasabb, mint a hagyományos kikérdezéses vagy kérdőíves formákban, azt a feltételezést, hogy az új médiumok új életet fognak lehelni a közvetlen demokrácia ideájába, semmi sem igazolja. Mindenesetre nem úgy tűnik, hogy az azonnali sza­vazás az a praktikus és időkímélő alternatívája a politikai élet­ben való részvételnek, melyben Állampolgár János – beleunva a baseballba és videós szerencsejátékhoz túlságosan leégve – részt kívánna venni. McLean (1989) ebben a kérdésben is relativizál: „Lehet, hogy a mikrohullámú sütő és a mosogató­gép éppen olyan fontosak a demokrácia számára, mint a mo­dem és a munkaállomás (…)" . Az emberek több szabadidő­höz jutnak. Azonban azt jelenti-e ez, hogy ezt az időt egy terminál vagy egy billentyűzet mögött fogják tölteni, hogy gya­korolják a közvetlen demokrácia adta jogaikat és köteles­ségeiket? Mint Elau már megállapította: „Bár a gombnyomó demokrácia technikailag megvalósítható, valószínűtlen, hogy az átlagos polgárnak több haszna lesz belőle, mint amennyi ma van a szavazócédulákból – azon egyszerű oknál fogva, hogy az új technológia inkább emelni, mint csökkenteni fogja információs kiadásait." (Elau, 1977)

Az imént említett „azonnali szavazások" mellett a közvéle­ménykutatásokat és ezeknek a politikusok viselkedésére gya­korolt hatását néhány szerző az elektronikus népszavazáson alapuló demokrácia egy formájának is nevezi. Abramson, Ar­terton és Orrén szerint például a jelen pillanatban a közvetlen demokrácia eszményképének legnagyobb diadala az amerikai politikában a közvéleménykutatások hatása a politikusok vi­selkedésére (1988, I. még Roll, 1982). McLean állítja, hogy eredendő kapcsolat létezik a közvetlen demokrácia és a vé­letlen kiválasztás (a sors által determinált kiválasztás) között, mint ahogy azt már az ókori Athénban is felismerték. Manap­ság a véletlen kiválasztásnak ezt a formáját a közvélemény­kutatások végzésével újra bevezették; végeredményben a pol­gárok véleményének összeírása véletlenen alapuló mintavétel alapján történik. A felmérések minőségi és gyorsasági javulá­sának eredményeként ezeknek a közvéleménykutatásoknak a politikusokra gyakorolt hatása egyre növekszik, mondja Mc­Lean, aki ezt a közvetlen demokrácia elemének tekinti egy egyébként indirekt demokratikus döntéshozatali rendszerben. Burnheimet követve „demarchikus" rendszerről beszél-, mely a (statisztikai) demokráciának és az anarchiának egyfajta kombinációja (McLean, 1989).

Az elektronikus népszavazáson alapuló demokrácia-kon­cepcióit a szakirodalom kritikusan fogadta. A politikus állam­polgárt egy passzív személy szerepkörébe kényszeríteni, aki megnyom egy gombot vagy kitölt egy kérdőívet? Ez a gomb­nyomó demokrácia aláássa a polgárok aktív részvételét a po­litikacsinálásban és a végrehajtásban. A népszavazásos vál­tozatban a demokrácia a vélemények passzív rögzítésére re­dukálódik. Emiatt megjelenik az azonnali döntéshozatal ve­szélye, holott a demokratikus rendszer egyik fő érdeme, hogy egy relatíve hosszú folyamatban az előnyöket és hátrányokat egyaránt megvizsgálják, és minden érdekelt fél hozzászólhat a vitához. Ráadásul az elektronikus szavazások (termé­szetesen abban az esetben, ha egy egyszerű konzultáció ke­retei között zajlanak, nem pedig egy szélesebb társadalmi vita részeként szervezik őket) az állampolgárok politikai viselke­désére atomizáló hatással lennének. Az elmélet képviselői azt feltételezik, hogy a politikai vélemények privát szituációkban (otthon a tv előtt), izoláltan alakulnak ki. Ugyanakkor kutatá­sok azt bizonyítják, hogy a politikai nézetek gyakran azokon a szervezeteken belüli kapcsolatokban formálódnak, melyek­nek az emberek tagjai (munkahely, szomszédság, klub). Ha a politikai nézetek kialakítása a csoportos helyszínekről átte­vődik az elszigetelt egyénhez, az ilyen csoportok védő és sta­bilizáló funkciója eltűnik. Következésképpen az ilyen csopor­tok által játszott közvetítő és informáló szerep is el fog tűnni. Ez többek között azt is eredményezheti, hogy az egyes ál­lampolgárok sokkal befolyásolhatóbbak és a politikai bürokra­tikus elit által mozgathatóbbak lesznek. A társadalom atomizálása és a közvetítő szervezetek megszüntetése a tömege­ket a politikusok és tanácsadóik által irányított manipuláció eszközévé tehetik. Az állampolgárok nagyon nehezen fognak tudni hatékonyan szerveződni, ha a felelős döntéshozók nem veszik figyelembe a népszavazások eredményeit. Ha ilyen módon használják, az információs és kommunikációs techno­lógia kevéssé fog hozzájárulni a polgárok szervezeti és poli­tikai kompetenciájához.

Mindenesetre az elektronikus szavazások nemcsak a pol­gároknak a döntéshozók feletti ellenőrzését fogják erősíteni, hanem a döntéshozókét is a polgárok felett; a (politikai bü­rokratikus) elit dönt a kérdésekről, határozza meg az informá­ciós csatornát, és dönti el, hogy mi történjék a végeredménnyel. Az információt fel lehet használni olyan módon, hogy az elit addig manipulálja az állampolgárokat, míg többségük egyet nem ért a terveivel.

4. Felelősebb közvetett demokrácia

Sok szerző számára a képviseleti demokrácia nem „silány má­sa a valóságnak", azaz a közvetlen demokráciának, hanem egy autentikus, sőt felsőbbrendű formája a demokratikus dön­téshozatalnak. A közvetlen demokráciával szemben, állítják, nem csak tisztán praktikus ellenvetések hozhatók fel. A leg­fontosabb ellenvélemények elviek, és mindig azzal a tapasz­talattal kapcsolatosak, hogy a közvetlen demokrácia rend­szerében túl könnyen születnek döntések a többségi elv alap­ján. Tehát olyan funkciók, melyek szintén alapvető jelentősé­gűek egy jó demokráciában (mint pl. a kisebbségek védelme, különböző „fékező erők" és egyensúlyok korrigáló hatásai, a közvetítő szervezetek tárgyalásra és kompromisszumkötésre való hajlamának hatása a döntéshozókra ill. a tájékoztatásra stb.) a közvetlen demokráciában nem érvényesülnek kellőkép­pen.

Természetesen a képviseleti demokráciának is megvannak a saját problémái. Ezek közül a problémák közül sok azzal van kapcsolatban, hogy milyen mértékben egyeznek a képvi­selők és a választók nézetei. Ennek a kérdésnek van egy szabályozói jellegű és egy gyakorlati összetevője. A szabá­lyozói komponens arra a kérdésre vonatkozik, hogy milyen mértékben kell megegyezésnek lennie. Kötelező-e a képvise­lőnek mindenben a választó véleményéhez igazodnia, vagy van helye személyes megfontolásoknak is? Ha igen, milyen mértékben? A gyakorlati momentum azt a kérdést érinti, hogy milyen módon lehet a képviselők és az általuk képviselt em­berek nézetei közti megegyezést kialakítani. Mely intézmé­nyek, eljárások és viselkedéskódexek segíthetik elő ennek ki­alakítását? Ez az a pont, ahol belépnek a modern információs és kommunikációs technológiák. Ezek először is lehetővé te­szik a képviselő számára, hogy viszonylag könnyen és pon­tosan informálódjék választóinak véleményéről és álláspont­járól, például rendszeresen megtartott közvéleménykutatások révén. Ezek a kutatások, bármilyen formában történnek is (a politikai preferenciákat mérő országos felmérésektől a városi vitákig, amilyeneket sok holland járásban is tartanak), fontos kiegészítői lehetnek a képviselők rendelkezésére álló viszony­lag primitív információs csatornáknak, amelyeket gyakran párt­aktivisták uralnak.

Ugyanakkor felmerül egy szabályozási probléma is. Vajon az azonnali szavazások nem ássák-e alá több módon is a képviselő autonóm pozícióját? Valójában mi marad meg abból az alkotmányos kötelezettségéből, hogy mindenféle „ráhatás" nélkül hozza meg döntéseit? A szavazások eredményei egyre erőteljesebb hatást kényszerítenek a politikusokra. Egyre ne­hezebb következmények nélkül figyelmen kívül hagyni a köz­véleménykutatások eredményeit. Lesz-e egy olyan pont, me­lyen ez a technológiailag indukált demokrácia-fogalom többé már nem lesz összeegyeztethető a képviselő alkotmányos jogállásával? Ami mégis a közvetlen demokrácia elmélete ja­vára írható, az a képviseleti demokrácia perspektívájában leg­alábbis egy ponton túl veszteségként látszik jelentkezni.

Az új médiumok hozzájárulása a felelősebb képviseleti de­mokrácia kialakulásához abban a tényben is megmutatkozik, hogy közvetlenebb kapcsolatformákat tesznek lehetővé a kép­viselő és az általa képviselt emberek között. Erre mutatnak példát a telefonos és televíziós konzultációk, melyek során bármely parlamenti képviselő kommunikálhat az állampolgárokkal, ha szükséges, egyszerre több helyszínnel is. Az Egye­sült Államokban a választók és a választott képviselők közötti ilyen jellegű kapcsolattartás meglehetősen népszerű. Emellett a direct mail (cím alapján szétküldött „körlevél") és a videós lehetőségek módot adnak a képviselő számára, hogy a ko­rábbiaknál rendszeresebben és életszerűbben informálja vá­lasztóit parlamenti tevékenységéről és az egyes kérdésekben elfoglalt álláspontjáról. Ráadásul a közvetlen kommunikációs kapcsolatok így a képviselő és a választó között épülnek ki, kiiktatva ezzel a hivatalos média szűrőhatását.

A képviseleti demokrácia működő rendszereit támogató infor­mációs és kommunikációs technológia új formáinak használata a választási kampányok szervezésében terjedt el rendkívüli mó­don. Ezeknek a kampányoknak fontos szerepük van a képvi­seleti demokráciában. Abramson, Arterton és Orrén ennek né­hány figyelemre méltó példáját említi. Ezek közük az egyik arról szól, hogy az 1984-es elnökválasztási kampányban a Republi­kánus Párt hogyan fejlesztette ki adatbázisát, mely a Demokrata Párt jelöltjéről, Walter Mondale-ről tartalmazott információkat. A választási kampány során egy kb. 75000 adatot, köztük 45000 Mondale-idézetet tartalmazó adat-fájlt hoztak létre, melyek egész politikai karrierjét felölelték. A kampány finisében az adat­bázist 24 óránként felfrissítették. Minden alkalommal, amikor Mondale egy bizonyos témában kijelentést tett, visszakeresték a régebben ebben a témában tett kijelentéseit, s így lehetővé vált, hogy bármiféle következetlenséggel azonnal szembesítsék a demokratákat. Az adatbázist olyan módon állították föl, hogy a felhasználó-barát szoftverek segítségével bárki könnyen be tudott lépni a rendszerbe. Ráadásul az adatbázis decentralizált szinten is elérhető volt számítógépes hálózatok felhasználásá­val. Többek között ennek az adatbázisnak köszönhetően tudta a Republikánus Párt megőrizni kezdeményező szerepét, és több ízben aláásni a demokraták kampányát az 1984-es válasz­tási hadjáratban.

5. A demokrácia mint aktív állampolgárság

Az új médiumok és a demokrácia kapcsolatáról szóló egyné­mely vitában egy harmadik demokrácia-koncepció is megjele­nik a népszavazáson alapuló és a képviseleti variáció mellett. Arról van szó, amit Abramson, Arterton és Orrén közösségi demokráciának, Barber erős demokráciának nevez. Ebben a megközelítésben a polgárok aktív állampolgársága és részvé­tele a társadalmi vitákban kulcskérdés. A konzultáció és egy­más meggyőzése vezet el az általános érdekek kollektív meg­határozásához. Ebben az esetben a demokrácia nem csupán a döntéshozatal egy módja, hanem elsősorban „a polgárne­velés egy kurzusa". Az, hogy a döntés végül a közvetlen vagy a közvetett demokrácia valamely rendszerén keresztül törté­nik-e, másodrendű kérdés. Ennek a koncepciónak a lényege az állampolgárok aktív részvétele a közérdeket érintő kérdé­sekről szóló vitákban.

Többek szerint az információs és kommunikációs technoló­gia nem lebecsülendő mértékben járulhat hozzá a demokrácia eme eszményének megvalósításához. Például a kábelteleví­ziók, a modern telefon-, illetve számítógépes hálózatok sok­féle lehetőséget teremtenek az érdekelt polgárok közötti aktív és ineteraktív párbeszédre. Ebben a vonatkozásban néha elektronikus városi gyűléseket vagy elektronikus közössége­ket említenek. Az új médiumok használata elvezethet oda, hogy a politikai ügyeket érintő információk bárki számára el­érhetők, és hogy az információ igazodni fog az adott csopor­tok információszükségletéhez. Ugyanakkor jelentősen kiszéle­sedhet a városi gyűlések által tárgyalt témák skálája, s így a résztvevők száma is megnőhet. A kérdés végül is az, hogy vajon felszámolható-e az a provinciális karakter, melyet né­hányan a demokrácia ilyen típusú közösségi ideájához köt­nek?

Az új médiumok használatának jól ismert Egyesült Államok­beli példái a Berks Community Telvision (BCTV) Readingben (Pennsylvania) és a Public Electronic Network Santa Monica-ban (Kalifornia). Hollandiában működő megfelelőjüket Amsz­terdamban „városi párbeszédnek" nevezik.

A BCTV egy helyi kábeltelevízió-állomás, mely rend­szeresen sugároz adásokat, többek között, a Readinget és vonzáskörzetét (80000 lakos) aktuálisan érint problémákról is, mind a szűken vett politikai kérdésekről, mind az egész helyi közösséget érintő ügyekről. Elvileg mindenki kihasználhatja a közvetítés adta lehetőségeket, feltéve, hogy azt nem keres­kedelmi céllal teszi, és tartja magát néhány alapvető szabály­hoz. A programokat mindig élőben közvetítik, és interaktív mó­don hozzák létre, ami azt jelenti, hogy a nézők lehetőséget kapnak az adásban telefonon keresztül történő aktív részvé­telre. 1990-ben több, mint ezer ilyen program készült, melyek­ben – az éves jelentés szerint – körülbelül 6500 személy vett részt (a stúdióban vagy telefonon keresztül).

A Santa Monica-i (96000 lakos) Public Electronic Network (PEN) egy számítógépes hálózat, melyet többek között helyi témákat tárgyaló különböző számítógépes konferenciák szer­vezésére használnak. Elvileg Santa Monica bármely lakosa, aki rendelkezik számítógéppel, részt vehet a tanácskozások­ban, s ráadásul több közhasználatú gépet is üzembe állítottak. 1991-ben a Santa Monicai Információs Iroda létrehozásának első lépéseként felállított PEN-nek 3000 lakos vált tagjává, de egy kb. ötven fős önkéntes csoport is támogatta (a projekt hátterének részletesebb leírására l. Dutton és Guthrie, 1991). A konferenciák témái között ilyeneket találunk: környezet, ok­tatás, környék-szemle, otthontalanok, város- és vidékterve­zés. A PEN kezdeményezései szerint a számítógépes konfe­renciák nem egyszerűen több Santa Monica-i lakos számára teszik lehetővé, hogy részt vegyenek a közérdekű vitákban (megerőltető munkát végző emberek, gyermekes anyák, nem túl jó egészségi állapotban lévők számára), de a párbeszéd színvonalát is emelik, mivel a retorika és a demagógia kisebb szerepet játszanak, mint egy közönséges tanácskozáson. Az ilyen jellegű projektek pontos szervezésétől függően a cso­portok sikerrel adhatják hozzá saját napirendi pontjaikat (be­épített témák vagy rejtett napirendek) a hivatalos napirendhez.

Az amszterdami „városi párbeszédek" helyi témákról szóló tanácskozások, melyeket televízión keresztül sugároznak. A fel­építés alapvetően a következő. A stúdióban egy bizottság, me­lyet a legkülönbözőbb emberekből állítottak össze, megtárgyal egy bizonyos témát. Ugyanebben a témában telefonon és te­letexten keresztül a nézők megválaszolhatnak bizonyos számú kérdést. A nézők válaszai a televízió képernyőjén láthatóak, és szóba kerülnek a stúdióbeli beszélgetésben is. Ilyen módon a tévés közvetítés interaktív jelleget ölt. Eddig hat „városi vitát" és egy választási vitát közvetített a helyi televízió. A nézők szá­ma, a szervezők becslése szerint adásonként 30.000 és 60.000 között mozgott, míg a nézők által egy programban adott inter­aktív reakciók legmagasabb száma 6.000-re rúg.

Laudon, akitől 1977-ben egy nagyon kritikus hangvételű ta­nulmány jelent meg a kommunikációs technológia és a poli­tikai részvétel közötti kapcsolatról, meglehetősen derűlátó az ICT használatát illetően. Azt állítja, hogy ez a rendszer hasz­nálható a véleményformálás és a részvétel folyamatainak élénkítésére, és a politikai és közvetítő szervezeteken belüli oligarchiák megkerülésére. Részben egy, a New Yersey Állam Női Szavazóinak Ligája (10.000 tag) által szervezett telefonos tanácskozás tapasztalata, részben számos más projekt vizs­gálata alapján véli úgy Laudon, hogy ez lehetséges. Különö­sen jó tapasztalatok születtek lokális környezet és kisebb cso­portok esetén. Fontos feltétel, hogy a technológia a lehető legteljesebb módon kapcsolódjék a létező demokratikus eljá­rásokhoz és intézményekhez (a hozzáadás stratégiája). Sen­kinek sem szabad arra törekednie, hogy az új technológia által indukált intézményeket hozzon létre. Sőt, kizárólag a technológia segítségével csak nagyon szűk korlátok között le­hetséges létrehozni egy olyan politikai közösséget, mely eddig nem létezett. Másfelől viszont olyan csoportok, mint a rok­kantak és az idősek, könnyebben tudnak részt venni a politikai vitákban.

Az elektronikus városi gyűlésekkel kapcsolatos probléma a napirend felügyelete. Ki határozza meg, hogy mi kerül meg­tárgyalásra? A telekonferenciák lobby- és érdekeltségi csopor­tokon keresztül viszonylag könnyen manipulálhatók. Ezért len­ne naivitás azt feltételezni, hogy az elektronikus városi gyű­lések automatikusan nagyobb részvételi lehetőségekhez és egyenlőséghez vezetnek.

6. Közvetítő szervezetek

Az előző részben említettük, hogy az információs technológia a kormány és az állampolgár közötti közvetítő szervezetekre is többféle hatást gyakorolhat. Ezen szervezetek között meg kell említeni mind a társadalmi összeköttetéseket jelentőket (pl. szervezett érdekcsoportok és szociális mozgalmak), mind a politikai pártokat. Az új technológiák e (sok szerző szerint egy stabil demokráciában felbecsülhetetlen értékű) szerveze­teken belüli felhasználásának vizsgálata még gyerekcipőben jár, mivel valamiképpen a háttérbe szorult az informatizálásnak a politikai demokráciára való hatására irányuló túlzott figyelem miatt.

Téma- és akciócsoportok

Egy Egyesült Államok-beli kutatásból, mely az abortusz szo­ciológiai aspektusait vizsgálta, kiderült, hogy a modern tech­nológia sok önkéntes számára tette lehetővé az „életért" (pro­liié) mozgalom tevékenységeibe való bekapcsolódást, s mind­ezt úgy, hogy ki sem tették a lábukat otthonról. Személyi szá­mítógépeken keresztül, melyekben aktuális cím és telefonlis­tákat tároltak, viszonylag rövid idő alatt lehetett rengeteg le­velet elküldeni hazulról a politikusoknak. A szervezet telefon­ján egy kapcsoló rendszer automatikusan továbbította a be­jövő hívásokat az önkéntesek közül egynek az otthoni tele­fonjára. Minden önkéntes elérhetővé tette magát a nap bizo­nyos óráiban. Röviden, a technológia sokak számára lehetővé tette, hogy aktív részesei legyenek a pro-life mozgalomnak (átlagosan heti tíz órában), miközben évente összesen négy gyűlésen vettek részt. Ráadásul a vizsgálat kimutatta, hogy a pro-life aktivisták viszonylag nagy része származott ala­csony szociális státusú csoportokból. Ezért bátran mondhat­juk, hogy az új technológiák elősegítették a pro-life mozgalom „kifelé irányuló demokratizálását". Végeredményben a részvé­tel természete nagyban megváltozott. A tevékenységeket izo­lált és autonóm egyének hajtják végre, akik ritkán kerülnek kapcsolatba egymással, és ritkán cserélnek és ellenőriznek álláspontokat és információkat. A működőképesség érdekében az aktivisták erősen függenek a mozgalom vezetői vagy ad­minisztrációja által nyújtott információktól.

Az elektronikus kommunikáció nagyban különbözik a szem­től szembe jellegű kontaktusoktól: a polgárokat egyenként ke­resik meg, így ők nem szociális környezetben kapják az in­formációt, hiányzik a csoport többi tagjával való direkt kom­munikáció lehetősége, és a politikai vezetőkkel való státus ­vagy hatalmi különbségek gyakran igen nagyok. Ez maga után vonja a részvételi bázis viszonylag radikális megváltozá­sát. Az új technológia többé-kevésbé izolált egyéneket mobi­lizál állampolgárok olyan csoportjai helyett, melyek kollektív identitással rendelkeznek, és osztoznak egy célrendszerben. Végeredményként meglehetősen laza és rugalmas szervezeti minták jönnek létre, melyekben nem ritkán a mobilizált csoport mérete a legfontosabb mutató. Egy ilyen szervezetben való tagság nagyon ideiglenes jellegű. A tagságnak a szervezethez való minél erősebb kötődését célzó tevékenységek helyett a vezetés valószínűleg inkább marketing-technikákat fog alkal­mazni, hogy alkalmanként minél több embert aktivizáljon. Mi­nél több embert tudnak összehozni (egy „virtuális" szervezet­ben), annál nagyobb lesz a politikai befolyásuk.

Laudon (1977) is tett néhány érdekes megjegyzést az ICT-nek témacsoportokon és szociális mozgalmakon belüli hasz­nálatáról. Ezen mozgalmak sokszor rugalmas „struktúrája" megakadályozhatja az ICT rendszeres alkalmazását. De La­udon szerint az igazi akadályok az ideológiai meggyőződésen alapuló kollektív fellépés tradíciójában rejlenek. Azt állítja, hogy különösen az ilyen jellegű politikai mozgalmak bizonyos tevékenységeinek szimbolikáját lesz nehéz számítógéppel va­ló elektronikus interakcióval helyettesíteni. Laudon lehetősé­get lát védőszervezetek létrejöttére. De az ICT használata szükségessé teszi a kapcsolatok és kommunikációk struktu­rálását, így a hatóságok által könnyebben felismerhetővé vál­nak, s ez újabb fenyegetést jelenthet személyazonosságukra nézve.

Politikai pártok

Az Egyesült Államokban történt fejlesztések alapján Abramson, Arterton és Orrén azt állítja, hogy az új médiumok tovább fogják erősíteni a politikai vezetők és az egyéni szavazók kö­zötti kapcsolat erősödésének már létező tendenciáját. „A po­litikusok televízión keresztül érik el az embereket; az emberek közvéleménykutatásokon keresztül érik el a politikusokat." A politikai pártok és más, a kormány és a polgár között álló közvetítő szervezetek befolyása és szerepe egyre inkább visszaszorul. Benjámin (1982) közvetlen kapcsolatot feltételez a technológiai fejlődés és a közvetítő szint háttérbe szorulása (az informatizált politikai rendszerek fontos tendenciája)"" kö­zött. Mint ahogy a helyi bolt eltűnik, s helyét átveszi az elekt­ronikus vásárlás, az új technológia alááshat más közvetítő rendszereket. De természetesen az ICT ellenkező irányban is működhet, új lehetőségeket hozhat létre. Ugyanakkor Bogumil és Lange (1991), akik német politikai pártoknál és szakszer­vezeteknél vizsgálták az ICT használatát, megállapítják, hogy az új lehetőségek (modern telefonközpontok használata egy közvetlen, belső demokrácia érdekében, közvéleménykutató kérdőívek stb.) gyakran holtpontra jutnak a létező strukturális és érdekeltségi rendszerekben. Az angol politikai pártok talá­lékonyabbnak tűnnek (McLean, 1989).

Egy elektronikus demokráciában a politikusoknak elsősor­ban népszerű vezetőként kell megfelelniük, s csak másodsor­ban egy politikai mozgalom képviselőjeként. A szavazókat többnyire különálló, egyéni médiahasználóként szólítják meg, nem pedig állampolgárokként, akik aktív részesei saját orszá­guk vagy lakóhelyük fejlődésének. Ebben a formában, úgy tűnik, különösen tipikus az amerikai politikai rendszer fejlődé­se, de hasonló tendenciák mutatkoznak Hollandiában is, pél­dául a politikai pártok szerepének szempontjából. A médiumok egyre fontosabb szerepet játszanak olyan tevékenységekben, melyek régebben a politikai pártok kizárólagos területei(nek részei) voltak. A politikusok kiválasztása és megítélése pél­dául egyre fontosabb, majdhogynem önálló életet élő kritéri­ummá válik, melyet a politikai pártok csak részben tudnak befolyásolni és kontrollálni. A választók nézeteiről szóló infor­máció elsősorban már nem a pártcsatornák jelentésein ke­resztül jut el a párt vezetéséhez, hanem a média híradásain és a közvéleménykutató intézmények kérdőívein keresztül. Az (új) médiumok bizonyos értelemben a politikai pártok szerve­zeteinek versenytársává válnak, mint közvetítő kapocs a po­litikai pártok és választóik között. Hosszú távon ez kétségte­lenül komoly hatást fog gyakorolni a politikai pártok szerve­zetére és működésére. Az országos pártszervek igénye a he­lyi szervezetek komplex hálózatának létrehozására nagy mér­tékben csökkenhet. Az ezeket a szervezeteket az országos pártvezetés számára oly érdekessé tevő funkciók egy részét (mint pl. információgyűjtés a választók nézeteiről) egyre in­kább átveszik az új médiumok.

7. Az átlátható és elszigetelt polgár

Winner (1986) leírja azt a romantikus képet, mely a PC-knek a háztartásokban való megjelenését kíséri. Majdhogynem mi­tikus tulajdonságokkal ruházzák fel a személyi számítógépet. A PC-k elterjedését szokták a párizsi kommün és a spanyol polgárháború idején osztogatott fegyverekéhez hasonlítani. Winner felhívja a figyelmet ezen metafora félrevezető jellegé­re: egy PC-vel felfegyverezve a polgár semmivel sem fog több hatalommal rendelkezni – az állam közigazgatási intézménye­ivel szemben -, mint egy vitorlázó repülő a légierő ellenében. Aktatársadalom című könyvében Laudon (1986) felhívja a fi­gyelmet az informatizálás és demokrácia közti kapcsolat utó­pisztikus elképzeléseire is.

A sokféle, végletekig részletezett regisztráció következtében az állampolgár könnyebben válik a felügyelet áldozatává, megnyilvánulásának minden formája – még egy adott kor­mányhivatalba való telefonálás is – regisztrálásra kerülhet. Szociális interakciók digitális lábnyomai átláthatóvá teszik a polgárt és a polgárok csoportjait, és kiteszik őket a demog­ráfiai sztereotipizálás kereskedelmi és politikai formáinak. A technológiai fejlődés megintcsak semmibe veszi a magánélet sérthetetlenségét, és észre kell venni, hogy potenciális ve­szély fenyegeti a szabadságjogokat. Sterling rámutat arra, hogy két fontos határkövet hagytunk el azon az úton, mely a közigazgatási felügyelet nagyobb szerepéhez vezet. Ezek egyrészt a nagy kiterjedésű fájlok összekapcsolásának lehe­tősége úgynevezett univerzális azonosítók által, másrészt a felügyelet kétségtelen hatékonysága csalás, vagy épp ellen­kezőleg, problémával küszködő csoportok felkutatásában (Sterling, 1986). Itt jelentkezik egy – a későbbiekben feltehe­tően önmagát erősítő – folyamat veszélye: az információs rendszerek lehetővé teszik a politikusok számára, hogy kö­zelről szemléljék bizonyos társadalmi csoportok problémáit, és sürgősen kérjék szabályok meghozatalának vagy pénzügyi segítség nyújtásának napirendre tűzését. Azok a csoportok, melyek nagymértékben függenek a kormányzati szabályozás­tól és támogatástól, sokkal inkább regisztrálva lesznek, mint más csoportok, és valószínűleg sokkal védtelenebbek a ma­gánéletükbe – és közösségi jogaikba – való bármely lehetsé­ges behatolás ellen, mint bárki más.

(Les Cahiers de l'OIJ)

Több évvel ezelőtt Elau (1977) már kifejtette azt az elkép­zelést, hogy az informatizálás (különösen a kábeltechnológia és az ehhez kapcsolódó közvéleménykutatás fejlett formái) fel fogja erősíteni a választók egyéniesedésének, elszigetelő­désének és pluralizálódásának tendenciáját. A jövőben a po­litikusoknak el kell kötelezniük magukat programjaiknak a pol­gárok politikai preferenciáit mutató napra kész és pontos in­formációk alapján való differenciálása és változatossá tétele mellett. Egy ideológiai elveken alapuló célok csoportjára épülő uniformizált stratégia egyre kevésbé lesz vonzó.

Ezzel kapcsolatban néha azt mondják, hogy az új média alááshatja a stabilitást és az általános konszenzust, melyek szükségesek egy jól működő demokráciában. Azáltal, hogy a felügyelet kiterjedtebbé válik, az információt fogadók választási, illetve az információt küldők „célzási" lehetőségei meg­erősödnek, a közönség egyre precízebben definiálható cso­portokra osztható fel. „Mr. Átlag" társaságot fog kapni, mert kiderül, hogy egy választási stratégia számára túl sok össze­zavarodott kategóriát képvisel.

Különösen az olyan választási rendszerekben, ahol jól el­határolt, területi választókerületek vannak, a politikusok egyre többször vannak birtokában számítógéppel végzett adatösszeírások eredményeinek, melyek lehetővé teszik számukra, hogy megismerjék a politikai preferenciákat és a választók sajátosságainak megfelelő politikai kezdeményezésekre adott valószínű reakciókat. Ráadásul ezek a csoportok majdhogy­nem exkluzív információkhoz fognak jutni (különféle, a szava­zás befolyásolását célzó programokon keresztül), melyek megerősítik saját világnézetüket; kizárólag önmagukkal kom­munikálnak, és csak elvétve csoporton kívüliekkel. Néhányak szerint ez a lakosság „balkanizálásának" problémája. Taylor (1990) felhívja a figyelmet a demográfiai gettók megjelenésé­re. Abramson ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy az általá­nos, országos (régi) médiumok az általános „civil kultúra" fon­tos forrásának tekinthetők. Ebben a kultúrában bizonyos ösz­tönző hatások elősegítik egy kollektív politikai szótár, közös politikai napirend kialakítását és a közvélemény homogenizá­lását. Az új médiumok megjelenése ezeket a funkciókat ve­szélyezteti. Egy „nappali szoba"-demokráciában a szavazók figyelme kizárólag saját érdekeik felé fordítható. A politikusok ezt kényelmesen kihasználhatják azáltal, hogy a direct mail segítségével a kérdéses választói csoportnak bemutatják az érdekeikért folytatott harcot, anélkül, hogy más csoportok – akiknek esetleg ellenkező érdekeik vannak – tudomást sze­reznének erről. Sterling itt politikai pártok számára is lát le­hetőséget. Úgy gondolja, hogy a választók különböző rétege­inek politikai preferenciáiba és álláspontjaiba való jobb bete­kintés lehetővé fogja tenni a politikai pártok számára, hogy „(..,) egy párton belül eltérőbb nézeteket koncentráljanak és tartsanak össze." (Sterling, 1986). A politika az ideológia he­lyére lépve válik az intelligens vezetés kérdésévé. Később látni fogjuk, hogy ez az egyéni politikusi képességek szintjén is fontossá válik.

„Az ember csak oda megy kacsára vadászni, ahol vannak kacsák."

Nemcsak a saját választók, de a politikai rivális választói is pontosan bemutathatok az új technológia segítségével. A köz­véleménykutató kérdőívek, különösen azok fejlett változatai, ahogy McLean nevezi őket, átlátható, némi találékonysággal manipulálható választókat eredményezhetnek. Az Egyesült Ál­lamokban a politikai marketing, a kampány-management, a geodemográfia és a lobbyzás már tantárgyak, melyeknek fon­tos helyük van a Politikai Management Továbbképző-Iskolá­ban.

Egyébként a digitális választási stratégiához szükséges eszközöket (címek, profilok stb.) gyakran specializált'"'cégek és direct mail konzultánsok biztosítják (McLean, 1989). Hol­landiában is van egy hasonló direct mail társaság, mely az oktatás területén tevékenykedik. Hasonló jellegű cégek meg­lehetős segítséget nyújtottak amerikai politikusok és szakszer­vezetek választási győzelmeihez. Az Egyesült Államokban a direct mailt költséges választási kampányok finanszírozására is sikerrel használják. Az egyéni szponzorok hozzájárulásait törvény (Szövetségi Választási Kampány Törvény) maximali­zálja. Ezért volt a kampányszervezőknek szükségük egy olyan eszközre, mely nagyobb csoportok elérését teszi számukra lehetővé. A direct mail hatásos eszköznek bizonyult, váratlanul magas válaszgyakorisággal. A korábbi kampányhozzájárulá­sokról szóló információkat és címeket tartalmazó adatbázis segítségével a választóknak személyre szóló levéllel kedves­kednek, melyeket jól megválasztott sablonokból állítanak össze.

A végrehajtó szervek adatbázisaiba való betekintés lehető­sége nemcsak a végrehajtó szerv jobb áttekinthetőségéhez vezet (I. 9. fejezet), de a politikai marketing új lehetőségeit is megteremti az amerikai kongresszus tagjai számára. Amikor – részben egy bizonyos állam bizonyos politikusának kezde­ményezésére adott – finanszírozásra kerül sor, a politikus in­formálhatja a támogatásról a választókörzetében található ér­dekelt feleket: a kormányzati bürokrácia címadatai lehetővé teszik a politikailag nehezebben járható út megkerülését a mé­dián keresztül. Az új technológiák „közvetlenített" médiát te­remtenek. A régi médiumoknak, pl. újságoknak és a tv-nek az a döntőbírói és szűrő hatása, mely a kormány/politikus és az állampolgár közötti adatátvitelben jelentkezett, nagy nyomás­nak van kitéve. Az új médiumok a politikusok számára lehe­tővé teszik, hogy széles körben közvetlen kapcsolatokat tart­sanak fenn választóikkal, és megkerüljék azt, amit nem ritkán az újságírók bosszantó és negatív befolyásaként tapasztalnak. Az Egyesült Államokban a képviselők például saját hírműso­rokat készítenek, melyeket műholdon keresztül közvetítenek saját államaik helyi tévé-adóihoz. Hollandiában a parlamenti üléseket mostantól kábeltévén keresztül, élőben közvetítik.

8. A többség brókere: az elektronikus politikus

Az új médiumok jelentős hatással lehetnek a politikai szakma karakterére is, véli számos szerző. Röviden: az adatelemzés átveheti az empátia helyét, a mennyiségi kalkuláció helyette­sítheti a politikai intuíciót. Elau bemutatja azt a politikakon­cepciót, melyet – néha hallgatólagosan – az elektronikus po­litika „támogatói" képviselnek. Ők a politikát igazságkeresés­nek tartják, a politikusokat pedig az információk befogadóinak tekintik. Szerintük az ICT lehetővé tenné a racionális admi­nisztráció és demokrácia egy formáját, melyben a politikai döntéshozatal irracionális eleme eltűnik. Ebben a koncepció­ban a politika szerepe és közreműködése – az ideológiai je­lentés alapján való döntéshozatal – „információhiányon" alap­szik. Az ICT biztosítja az információhiány megszűnését, így a racionális döntéshozatal „tökéletessé", a politika pedig fölös­legessé válik.

A politikának ez a fajta értelmezése megfeledkezik arról, hogy a politikai döntéshozatal komplex folyamata több mint racionális döntéshozatal és igazságkeresés, és hogy elsősor­ban az adott feladatnak és megbízatásnak kell megfelelni, s ennek érdekében kell a különböző érdekek és vélemények között választani. További információ sokszor egyáltalán nem is kívánatos, minthogy újabb kényelmetlenséget okoz ahelyett, hogy bármiben is elősegítené a továbblépés és gondoskodás politikai folyamatát.

A média politikai eseményekről való tudósításainak gyorsa­sága lerövidítette a politikusok reagálásra és mérvadó állás­pont kialakítására fordítható idejét. Egyre gyakrabban kell azonnal reagálniuk. Az azonnali sajtóvisszhangok nem ritkán felfújják a kisebb eseményeket. Egy nyelvbotlásnak óriási kö­vetkezményei lehetnek. A tárgyalások, mérlegelések, kompro­misszumkötések és tényleges együttműködések kialakításá­nak ideje és helye egyre szűkebb. Ahogy egy amerikai kong­resszusi képviselő megjegyezte: „Kevesebb lehetőség van kompromisszum kialakítására, mérlegelésre, tárgyalásra (…) elsősorban azért, mert a tömegtájékoztatás gyorsasága egy-egy állásfoglaláshoz köti vagy partizánharcra kényszeríti a képviselőket. Nincs elég mozgástér."

Bevan azt a megállapítást teszi, hogy a közvéleménykuta­tások kiűzték a költőiességet a politikából. Emiatt megnőtt an­nak a lehetősége, hogy valaki populista módon, koherens po­litikai program nélkül foglalkozzon politikával. A közvélemény­kutatásokon alapuló politika háttérbe szorítja a politikai veze­tést, és a politikai közösségen belüli konszenzus létrehozá­sának két fontos összetevőjét, a párbeszédet és a döntések mérlegelését (McLean, 1989). Ezzel összefüggésben a távla­tokban való gondolkodás is – mely máris nagy nyomásnak van kitéve – eltűnik (Roll, 1981). Különösen a szélesebb pers­pektívában gondolkodó politikusok, akik megszorító intézke­dések előterjesztésétől sem riadnak vissza, fognak a mosta­ninál kevesebb eséllyel indulni az azonnali szavazási rend­szerben. A politikai döntéshozatalt, részben az új információs technika befolyása miatt, egyre inkább olyan, többé-kevésbé véletlenszerű ad hoc együttműködések uralják, melyekben időről időre megváltozik a politikai többség. A politikus szerepe a „többségen belüli bróker" szerepévé válik. Reagan például nem egy konszenzuson alapuló szavazattöbbséggel került a hatalomba, hanem sok összekapcsolt „egytémájú csoport" – részben számítógépes stratégák által kiagyalt – együttműkö­dése által. Instabil koalíciók között való manőverezés termé­szetesen számítógép nélkül is lehetséges (Roosevelt, Mitterand), de az új médiumok a politikusok és a pártok kezébe adják annak know how-ját, hogy hogyan használják ki az új lehetőségeket. Önmagában ez nem szükségszerűen jelenti a politikai fejlődés alapvető megváltozását, de az új médiumok felerősítik a staccato-jellegű demokrácia, vagyis a rövid lejá­ratú döntések felhalmozódása felé való elmozdulás már jelen­lévő tendenciáját.

9. Az informális agora: informatizálás a parlamentben

Számos publikáció elemzi mélyebben az informatizálás jelen­tőségét a parlament és más képviseleti szervezetek működé­sére nézve. Sok figyelmet fordítanak azokra a lehetőségekre, melyeket az informatizálás kínál a képviseleti szervek pozíci­ójának megerősítésére a végrehajtó szervekkel szemben. Olyan publikációkat is találunk, melyek a parlamenti informatizálásnak a képviseleti szervek belső működésére gyakorolt hatásairól közölnek empirikus kutatási adatokat. Ebben a fe­jezetben beszámolunk a parlamenti informatizálás belső és külső dimenzióihoz kapcsolódó legfontosabb nézetekről, ered­ményekről és konklúziókról. Először a technológia legfonto­sabb alkalmazásait tekintjük át.

Az ICT parlamenten belüli alkalmazásai

Több publikáció bizonyítja, hogy az Amerikai Kongresszus sokkal korábban kezdte használni az információs technológia több formáját, mint az európai parlamentek. Különösen a tör­vényhozói munka (mennyiségének és bonyolultságának) fo­kozódása, a képviselők és helyi támogatóik kapcsolatának fi­gyelemre méltó erősödése és a végrehajtó szervek növekvő informatizáltsága tette indokolttá az információs rendszerbe való beruházásokat. Ezek meglehetősen különböző jellegűek, s a sokféleség oka Frantzich szerint, a Kongresszus hetero­gén információszükséglete. Szükség van egy szisztematiku­san hozzáférhető parlamenti dokumentációra, mely a holland, francia és német parlamentben egyaránt elsőként épült ki. Az olyan rendszerek, melyek betekintést engednek a parlamenti tevékenységek menetébe, általában kapcsolhatók hozzá. Frantzich Számítógépek a Kongresszusban című könyvében (1982) több parlamenti rendszerről ad körültekintő leírást. A rendszerek egyike, melyet önálló irányítással fejlesztettek ki, az úgynevezett „Földrajzi Híradó Rendszer" (GRS), mely a különböző szövetségi alapoknak az egyes államok és kerüle­tek közötti megoszlását mutatja grafikusan és/vagy hozzáfér­hető táblázatokban.

Az Amerikai Kongresszus törvényhozói munkájának folya­mata már a hetvenes években követhető volt elektronikus esz­közök segítségével. Az adatkommunikáció megnövekedett le­hetőségei különösen a közigazgatási szervek átláthatóbbá té­telénél voltak fontosak, de az Amerikai Kongresszus képvise­lői használják belső kommunikációra (elektronikus posta), és a legkülönbözőbb társadalmi csoportok, professzionális szer­vezetek és érdekcsoportok adatbázisaiba való bemenet lehe­tőségének megteremtésére is. A véleményformálás és dön­téshozatal előkészítésére számos (külső) file igénybe vehető.

Mindemellett a parlamenti döntéshozatalban (szavazás) is fontos szerepet játszik az információs technológia. 1973-ban egy olyan működőképes elektronikus szavazó rendszert ve­zettek be (mellesleg heves ellenállásba ütközve), mely gyor­san képes regisztrálni a leadott szavazatokat, és – amint azt a továbbiakban látni fogjuk – azonnali elemzést is végez. Ez az azonnali analízis már a szavazási procedúra ideje alatt beavatkozásokat stimulál, melyeknek az célja, hogy a veze­tésnek való engedelmesség érdekében maximális nyomás alá helyezzék a még nem szavazott képviselőket.

A parlamenti informatizálás külső dimenziói

A parlamenti informatizálásról szóló tanulmányokban nagy fi­gyelmet kap a parlamentnek a hármas tagolású politikában való viszonylagos szerepe. A kongresszusnak a kormányzati szervekkel szembeni informatizációs lemaradásait egyre in­kább információs lemaradásnak tekintik.

Az Egyesült Államokban háromszintű stratégiát választottak a lemaradások behozatalára. A költségvetési viták ideje alatt a parlament akadályozhatta a végrehajtó szervek fontos in­formatizációs projektjeinek végrehajtását. Amikor pedig az akadályozás lehetetlen volt, még mindig több halogató taktika állt rendelkezésre. A stratégia második eleme fontosabb volt. Parlamenti képviselők (vagy parlamenti bizottságok tagjai) sokszor – sikeresen – próbáltak bejutni a végrehajtó szervek adat-fájljaiba (fejlesztési adatok, az államigazgatás különböző területeinek információi). Néhány szerző érdekfeszítő beszá­molót nyújt az ezt kísérő „bemeneti harcokról". A közigazgatási intézmények és a minisztériumok néha elzárkóztak, és a be­lépés lehetőségét csak az „Információ Szabadságáról" rendel­kező törvényre hivatkozással lehetett megszerezni. Máskor a parlamenti információkérelmek meleg fogadtatásra találtak: az intézmények jó lehetőséget láttak arra, hogy programjaikat és politikai elképzeléseiket a figyelem középpontjába állítsák. Egyes szerzők figyelmeztetnek a képviseleti és végrehajtó szervek által elvárhatóan képviselt különböző álláspontok összemosásának lehetőségére.

A harmadik megoldás a parlament informatizálásának szer­kezetével és kiterjesztésével volt kapcsolatban. A képviselők saját információs rendszereinek, analitikai és tervezési mo­delljeinek fejlesztése szükséges lépés volt pozícióik megerő­sítésére. Szép példája ennek a Kongresszusi Költségvetési Hivatal (CBO), amely a kongresszus és Nixon elnök (aki a kongresszus szerint az Amerikai Adóhivatal tervezési modell­jeit használta) összecsapása után felhatalmazást kapott arra, hogy kifejlessze a parlament saját pénzügyi tervezési modell­jeit. Ezek a modellek jobban igazodtak a képviselők igénye­ihez, s ők ettől kezdve képesek voltak „politikailag kalkulálni". A pénzpolitikai előterjesztések következményei (választóke­rületenként ábrázolhatók lettek.

A törvényhozói és végrehajtó hatalom közötti erőegyensúly megbillent a végrehajtó hatalomban megjelenő számítógépek miatt, de ez a harmadik megoldás lehetővé tette hogy a füg­getlen parlamenti automatizálás fejlődése ismét egyensúlyba kerülhessen. A Képviselői Költségvetési Információs Rendszer (MBIS), mely lehetővé teszi a költségvetés folyamatos elem­zését (ós jelezni tudja a túllépéseket és a tartalékok kimerü­lését is), Frantzich szerint jóval erősebb hatalmi pozícióba he­lyezte az amerikai kongresszust.

A kutatások azonban óvatosabb véleményeket is hangoztat­nak. Kraemer és King említ egy olyan, több államban végzett informatizáció-kutatást, melyből kitűnik, hogy a végrehajtó ha­talom ellenőrzésére való lehetőségek kiszélesedése általában a tevékenységnek csupán néhány területére korlátozódik, és soha nem fordul elő, hogy minden ponton javulás történik. Az inkompatibilis adatbázisoktól való félelem sok parlamentet visszatart saját információs rendszereinek fejlesztésétől: látha­tóan attól tartanak, hogy végül mégis elvesztik az „adatháborút" a döntéshozatali folyamatokat lelassító végrehajtó szervekkel szemben. Ráadásul többnyire megbíznak a közigazgatási szer­vek által nyújtott információban, s ez nem segíti elő saját infor­mációs rendszereik fejlesztését. Ennek a kutatásnak egy másik érdekes tanulsága Frantzich korábban említett megállapításaival ellentétben, az, hogy amikor (a költségvetési irányelveknek megfelelően) pénzt fektettek saját információs rendszereikbe, ritkán volt nagyobb változás tapasztalható a politikában. Mint például „(…) a költségvetési beszámoló" esetében, „mely egy egyedülálló, és a leginkább számítógépesített felügyeleti forma (…)", de ugyanakkor „(…) lehet a növekedésközpontúság újabb elegáns tokkátája és fúgája" (Kraemer és King, 1987).

Ha a kongresszus és más képviseleti szervek sikeresen használják az informatizálást a végrehajtó szervek fölötti jobb ellenőrzés („felügyelet") érdekében, ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a parlament nyeri meg a végrehajtó szervek­kel folytatott harcot. A politikai színtér komplexitása, melyben a végrehajtó és törvényhozói hatalom harcot folytat, megne­hezíti, hogy egyértelmű következtetést vonjunk le az informatizációnak a kölcsönös erőegyensúlyra gyakorolt hatásáról. „(…) Mindaddig, amíg az ágazatok ellenőrizhetik egymást, pl. azáltal, hogy a Legfelsőbb Bíróság dönt arról, hogy mi számít információnak és mi nem, a Kongresszus ad, illetve tagad meg számítógépes beszerzésekre fordítható anyagi támoga­tásokat, vagy az Elnök családias beszélgetést folytat az, amerikai polgárokkal egy bizonyos témával kapcsolatos álláspont kialakítására, a számítógépek nem fognak tartós elmozdulást eredményezni a kormányzati ágazatok közötti hatalmi viszo­nyokban." (Kraemer és King, 1987).

A parlamenti informatizálás belső dimenziója: a parlamentek demokratizálása

A nagyobb átláthatóság, mely – úgy tűnik – mindig az auto­matizált információs rendszerek használatával jár, véget vet azon – rendszerint idősebb – képviselők hagyományosan erős pozícióinak, akik fontos parlamenti bizottsági pozíciókat töltöt­tek be az Amerikai Kongresszusban. A (nem)hivatalos erővi­szonyok az ilyen információs rendszerek megjelenése előtt egyaránt okai és következményei voltak annak, hogy elégte­len volt mind az információhoz való hozzájutás, mind pedig az információ terjedése. Az idősebb képviselők pontosan fel­ismerték ezt a helyzetet, és hosszú ideig vezették a további parlamenti automatizálással szembeni ellenállást. Végül a fia­talabb képviselőknek az ICT felhasználásával végzett politi­kailag sikeres munkája lehetetlenné tette a további ellenállást.

A számítógépes beruházásokat olykor hatékonyan gátolták. Ezt tapasztalták az Amerikai Kongresszus informatizálásért fe­lelős irodájának munkatársai, amikor a bizottsági ülések mun­katervének automatizálását akarták elvégezni (Bizottsági In­formációs és Ütemezési Rendszer). Ezáltal azonban kivettek volna egy fontos stratégiai fegyvert a bizottsági elnökök ke­zéből, nevezetesen, hogy a legmegfelelőbb időben, a legmeg­felelőbb helyekre tervezzék az üléseket (a nyilvánosság kike­rülése, vagy ellenkezőleg, annak elérése érdekében, vagy az­zal a céllal, hogy bizonyos személyek jelen legyenek vagy ne legyenek az ülésen stb.). A bizottsági elnökök igen erősen ellenezték az automatizációs tervet, és el is érték, hogy azt ne valósítsák meg.

A parlamenti demokratizálódás, amely az információs háló­zatok digitalizálásának eredménye volt, maga után vonta az egyéni képviselők emancipációját is. Az új tagok könnyebben be tudnak illeszkedni, mert a számítógépes hálózatokhoz való hozzáférhetőség nagyobbnak bizonyult, mint a korábban használt „Old Boy's" hálózatok esetében. Korábban csak a bizottsági elnökök tudtak megfelelő információval szolgálni a törvényhozói folyamatok előrehaladásáról. Most ez minden képviselő számára automatikusan adott, amennyiben rend­szeres értesítéseket kér a számítógépes rendszertől (Törvény­javaslatok Állása Rendszer) a politika bizonyos területén folyó jogalkotói munka kritikus döntéshozatali pontjairól. A pártszak­értőktől és bizottsági elnököktől való ilyen jellegű információ­függés nagyrészt már a múlté. Indokoltnak tűnik az az elkép­zelés, hogy a parlamenti információs rendszer hagyományos struktúrája, melyet többek között a hierarchia és a bizottsá­gokban és procedúrákban jelentkező tartós időhúzás jellemző, az informatizálás következtében nyomás alá fog kerülni. Úgy tűnik, a parlamenti oroszlánbarlang áttekinthetőbbé vált.

A számítógépes alapokon nyugvó szavazás is elősegíti ezt az átláthatóságot – legalábbis az Egyesült Államokban. Egy szellemes rendszer lehetőséget ad a pártok vezetőinek arra, hogy közvetlenül kövessék egy (15 perces) titkos szavazás eredményeit. A padlóra helyezett készüléket a vezetőség használja, s már a szavazási procedúra ideje alatt kapnak információkat arra vonatkozóan, hogy a képviselők bizonyos csoportjai hogyan foglalnak állást. Például a szavazás kezde­te után tíz perccel a vezetés láthatja, hogy a kaliforniai de­mokraták összességében hogyan szavaztak. Vagy megállapít­hatják, hogy hogyan szavaznak a Tudomány és Technika Bi­zottság republikánus tagjai. Ez különösen azért fontos, mert hagyományos igény van a stratégiáknak a szavazási proce­dúra ideje alatti felülvizsgálatára. A rendszer különféle straté­giai viselkedésformákat eredményezett: szavazatokat változ­tattak meg – nyomásnak engedelmeskedve – az utolsó pilla­natban, néhány képviselő – a nyomás elkerülése érdekében – a terem kijáratánál működő szavazógépnél adta le voksát, hogy a szavazás után hamar elhagyhassa a tárgyalótermet. Az időmegtakarítás célját nem érték el, mert mivel a szavazás gyorsabban és könnyebben zajlik, lényegesen több szava­zatot adnak le, mint korábban. Fontos a rendszer néhány má­sodlagos funkciója is. A pártok és képviselők számára bizo­nyos képviselőcsoportok szavazási viselkedéséről a rendszer által készített elemzések fontos, politikailag stratégiai informá­ciókat tartalmaznak, sőt jelentőségük a parlamenten is túlmu­tat. Fontosak először is a választási kampányokban, ahol a képviselőkről és szenátorokról szóló (nagy mennyiségű és rendszerezett) információ fontos politikai muníció. De a vég­rehajtó hatalom is hasznot húz belőlük. A Carter-kormány ide­jén a Fehér Ház hozzáfért a rendszerhez – mert az Egyesült Államok elnöke egyben a Szenátus elnökségének szava­zatszedő bizottsági elnöke – (különösen a kulcs-szavazások elemzése és a folyamatokról szóló információ bizonyult érde­kesnek), és erre alapozva nagyon hatékony lobbystratégiákat hoztak létre. Később a részletesebb szabályozások korlátoz­ták a Fehér Háznak a parlamenti adatbázisokhoz való hozzá­férési lehetőségeit.

Elektronikus politika

Számos szerző véleménye szerint a parlamenti döntéshozatal következményeinek előrejelzését és feltárását szolgáló növek­vő lehetőségek ádáz harcot fognak eredményezni. A politikai harcok tétje egyre inkább az lesz, hogy sikerül-e betekintést nyerni abba, kik lesznek a nyertesei és vesztesei egy bizo­nyos politikai indítványnak. Kapcsolódva ahhoz, amit a koráb­biakban az átlátható választóval és a politikai kalkulációkkal kapcsolatban említettünk, várható, hogy emiatt elsősorban a juttatások (és azok folyományai) kerülnek előtérbe a politikai vitákban.

A döntések következményeit, még ha a politika más terü­letein mutatkoznak is meg, a döntések ellenzői könnyebben ki tudják mutatni. Frantzich szerint ennek következtében a kompromisszumok megkötése – különösen azokban esetek­ben, ahol a felek hadilábon állnak egymással – nehezebbé fog válni. Ha a „nem-tudás" luxusa megszűnik létezni, a po­litikai döntéshozatal nehezebbé válik, és a kompromisszumok nem mindig tarthatók majd fenn. A vegyes elvárások törékeny kompromisszumai és koalíciói az alulinformált rendszerekben honosak. Nemcsak a győztesek és vesztesek jelezhetők előre nagyobb biztonsággal, hanem a használt modellek feltétele­zései és kiindulási pontjai is világosabban kimutathatók. Frant­zich részletesen leírja, hogy Reagan elnöknek az adórefor­mokra irányuló javaslatai hogyan feneklettek meg egy megle­pően forró hangulatú kongresszusi vitában, amikor az ellen­zék – mely a javaslat következményeit saját kalkulációs mo­delljeit használva számolta ki – a változtatások várt hatásai közül sokat a – reagani gazdaságpolitika alapját képező – ellátási oldal javaslatainak a számlájára tudott írni (Frantzich, 1982).

(Les Chahiers de l'OIJ)

10. Végső konklúziók

A megelőző fejezetek világossá teszik, hogy az orwelli és athéni forgatókönyvek kezdetben uralkodó szerepet játszottak a demokrácia és az információs társadalom kapcsolatát vizs­gáló szakirodalomban. Többek között éppen e „Nagy Forga­tókönyveknek" a dominanciája – ezek összes ideológiai fe­szültségével együtt – akadályozta az empirikusabb kutatáso­kat.

Mostanra – úgy tűnik – ez a helyzet valamennyire megválto­zott. Egyre több olyan tanulmány lát napvilágot, melyek a de­mokrácia és az ICT közötti kapcsolatot elsősorban már nem normatív, hanem tapasztalati nézőpontból vizsgálják. Ezt a fej­lődést nagymértékben elősegítette az a tény, hogy az informá­ciós és kommunikációs technológiának egyre több kézzelfog­ható alkalmazása jelenik meg a politikailag demokratikus dön­téshozatallal összefüggésben. A vizsgált esetek száma roppant mértékben megnövekedett az elmúlt években; számos projekt éveken keresztül is követhető volt (Arterton, 1987). A nagyobb számú empirikus kutatás egyenlőre nem eredményezte az el­mélet szisztematikus fejlődését (Kling, 1986), de több említésre méltó rövidebb életű konklúzió született.

A politikai döntéshozatalnak az ICT segítségével való sike­res modernizálása gyakran a Laudon által „hozzáadási stra­tégiának" nevezett úton történik. Ez egy olyan stratégia, mely működő eljárásokon és intézményeken alapul, s amelyeknek funkcionálását valóban befolyásolhatja az információs techno­lógia, de ritkán okoz radikális változást, különösen nem rövid idő alatt. Az információs technológia önmagában nem képes megszüntetni társadalmunk „demokratikus adósságait". Egy nem létező politikai közösséget az információs és kommuni­kációs technológia nem tud megteremteni. Az új médiumok működő rendszerekbe építhetők be, következésképpen néha várt, de gyakrabban nem várt hatásokat produkálhatnak. Mindezek azonban rövid idő alatt ritkán okoznak alapvető vál­tozásokat a fennálló nézetekben és az irányításban. Úgy tű­nik, még az ICT bevezetése is témát szolgáltat a régi növe­kedésközpontú kormányzati rendszer számára.

Egy másik konklúzió szerint az érintett személyek minden­féle elképzelése és elvárása nagyban befolyásolja az ICT al­kalmazását és sikerét. Ilyen értelemben a technológia társa­dalmi szülemény. Arterton egyik kutatásából (több tucatnyi te­ledemokrácia-projekt vizsgálatából) például az derült ki, hogy a projekt vezetőinek előfeltevései között óriási eltérések vol­tak. Ezek az ellentétek a demokrácia és a részvétel jellegével és intenzitásával voltak kapcsolatosak, és nagymértékben meghatározták a technológia használatának módját a külön­böző projektekben (Arterton, 1987).

Guthrie és Dutton kutatásai megerősítik, hogy nem indulha­tunk ki az egyszerű voluntarizmusból sem. Négy kaliforniai város informatizációs programjának elemzésében azt állítják, hogy a technológia szétsugározza saját erejét. Bizonyos ér­telemben a technológia új technológiát szül, részben azért, mert a létező technológiának nagy befolyása van a problémák és megoldások meghatározásának módjára. A technológia, ahogy Guthrie és Dutton (1991) mondja, uralkodó paradigmát alkot. Ezek a paradigmák nagyon erős strukturáló hatással rendelkeznek az ICT új alkalmazásainak mintájára nézve.

A harmadik konklúzió azokkal a decentralizációs tendenci­ákkal kapcsolatos, melyek állítólag beépültek az új médiába. Ezek a tendenciák igen nagymértékben befolyásolhatják a központi és a helyi adminisztráció közti kapcsolatot. Részben a központi kormányzat roppant méretű megnövekedése és az új média erős centralizációja következtében az országos po­litikai struktúrák egyre dominánsabbá váltak az elmúlt évtize­dekben. Az országos politikusok félresöpörték a helyi politiku­sokat, mint ahogy ez Hollandiában kitűnik például a helyi vá­lasztások országos szintre emeléséből, vagy abból a tényből, hogy az országos politikusok sokkal szélesebb körben ismer­tek, mint a helyi politikusok. Bizonyos értelemben ezek a je­lenségek az országos politikusokat közelebb vitték az állam­polgárokhoz a helyi politikusoknál.

Az új médiának azonban a hangsúlyt ismét a helyi politikára kellene helyeznie. A rájuk igencsak jellemző decentralizációs tendenciák és a közvetítések regionális és helyi „célzásának" lehetőségei nagyban hozzájárulhatnak ehhez. Ezek a tenden­ciák teszik lehetővé, hogy a helyi hírek információérték és az érdeklődés felkeltésének tekintetében versenyezhessenek az országos hírekkel. Az Egyesült Államokban az újságok által végzett piackutatói projektek rendszeresen egyre növekvő igényt mutatnak a helyi és regionális hírek iránt, sokkal in­kább, mint az országos és nemzetközi hírek iránt. A helyi köz­vetítő társaságok egyre növekvő hallgatószám-adatai ugyan­ebbe az irányba mutatnak.

A negyedik konklúzió az, hogy a demokráciáról és az ICT-ről szóló tanulmányokban jelen van mind egy vertikális, mind egy horizontális szemléletmód. Azok a szerzők, akik az infor­matizálás és a demokrácia közti kapcsolatot vertikális pers­pektívából szemlélik, elsősorban az állampolgár (mint szava­zó) és a megválasztott közötti hatalmi kapcsolatot emelik ki. A másik hatalmi erőviszony, melyet ez a nézőpont kiemel, az állampolgárok és a kormány, az egyén és az állam közötti viszony. Az ICT hatásait vizsgáló azon tanulmányok, melyek elsősorban vertikális nézőpontból indulnak ki, az ICT jelentő­ségét az ebben a vertikális relációban az egyik pártot hátrá­nyosan érintő hatalmi elmozdulás formájában írják le. Az ICT többek szerint korlátozza például a polgárok szabadságát, és növeli a kormány hatalmát (fenyegetve a magánéletet), vagy ellenkezőleg, megnöveli a szavazók befolyását a képviselők befolyásának rovására (közvetlen demokrácia).

Ennek a vertikális szakirodalomnak az egyoldalúságát töri meg számos szerző, aki a demokráciát elsősorban horizontá­lis nézőpontból szemléli. Ebben a perspektívában a demok­ráciáról szóló másféle nézetek kerülnek előtérbe. Az ő szem­léletükben a demokrácia elsősorban az állampolgárok (és kapcsolataik) közötti mérlegelések folyamata. Az „érdekek fi­gyelembe vétele", „kompromisszum megkötése", „kisebbségek bevonása" és a „részvétel" kulcsszavak ebben a demokrácia­szemléletben. Az „ellenőrzés", „egyensúly" és „pluralizmus" nézőpontjából is kritikusan szemlélhetjük az első generációs, vertikális szakirodalmat. Ezt a horizontális szemléletet egy sokkal komplexebb demokrácia-definíció jellemzi. Ennek kö­szönhetően a következményeket tekintő egyoldalú optimizmus (közvetlen demokrácia) vagy pesszimizmus (totalitárius állam vagy populista demokrácia) háttérbe szorul. Abramson, Arter­ton és Orrén (1988) felvázolják a demokrácia és az ICT közötti kapcsolat vertikális vagy horizontális hangsúlyú szemléletével kapcsolatos szelekció alapvető problémáját. A technológia ad­ta lehetőségek, állítják, felhasználhatók a demokrácia előmoz­dítására és a közvélemény hatalmának megerősítésére a po­litikai döntéshozatal felett. Ezt a közvéleménykutatás, az elektronikus szavazás és azonnali visszacsatoló mechanizmu­sok teszik lehetővé. A vertikális szemlélet helyett a horizon­tális szemlélet is előtérbe kerülhet. Ebben az esetben az új médiumokat az előzőekkel ellentétben a demokratikus folya­mat lelassítására használják. így a demokratikus tárgyalások, viták és párbeszédek minősége kap hangsúlyt. Mindkét véle­mény, a felgyorsítás és a lelassítás egyaránt elképzelhető. Ki fogja eldönteni a demokrácia vagy technológia kérdését? Or­well vagy Athén a jövő? Egyik sem, mint ahogy kiderülhetett ebből a tanulmányból. Az információs technológia magában hordoz mind lehetőségeket, mind veszélyeket. De vajon elég erős lesz-e ahhoz, hogy önmaga ássa alá vagy tegye töké­letessé demokratikus intézményeinket?

(Fordította: Farkas Gabriella)

Irodalom

(A mintegy 150 hivatkozást tartalmazó eredeti listából szerkesztősé­günk által kiválogatott tételek. A teljes bibliográfia megtalálható az ere­deti tanulmányban: Informatization and democracy: Orwell or Athens? A survey of the literature In: CREIS – Chances et risques de l'informatízation dans l'Europe de demain Paris, 1992.)

Abramson J. B., Arterton, F. C. & Orrén, G. R. 1988: The Electronic Commonwealth. The Impact of New Technologies upon Democratic Politics. New York Basic Books Inc.

Arterton, F. C. 1987: Teledemocracy: Can Technology Protect De­mocracy? Newbury Park CA, Sage.

Barber, B. R. 1988: Pangloss, Pandora or Jefferson? Three sce-narío's for the future of technology and democracy In: Plant-Gregory-Brier: Information technology: The Public Issues (Fullbright Papers vo-lume 5, 177-190) Oxford, Alden Press.

Becker, T. L. 1981: Teledemocracy: Bringing Power Back to the Pe-ople The Futurist, 15, 6-9.

Benjamin, G. 1982: Innovations in Telecommunications and Politics In. Benjámin G.(eds.): The Communication Revolution in Politics (1­12). New York, Academy of Political Science

Bogumil, J.-Lange, H-J. 1991: Computer in Parteien und Verbande Opladen, Westdeutscher Verlag.

Dijk, J. A. G. M. van 1991: Teledemocratie: Mogelijkheden en Beperkingen van Nieuwe Media voor Burgerschap. Beleid en Maatschappij, Nr. 3. 142-149.

Dutton, W. H.-Guthrie, K. 1991: An ecology of games: the political construction of Santa Monica's public electronic network. Informatization and the public sector 1. 279-301.

Elau, H. 1977: Technology and Civility. The Skill Revolution in Politics. Hoover Institution Publ. 167. Stanford, California.

Frantzich, S. E. 1982: Computers in Congress: The Politics of In­formation. Beverly Hills/ London Sage.

Kling, R. 1986: The Struggles for Democracy in an Information So-ciety The Information Society 4. 1-7.

Kraemer, K. L.-King, J. L. 1987: Computers and the Constitution: a Helpful, Harmful of Harmless Relationship? Public Administration Review 47. 93-105.

Laudon, K. C. 1986: The Dossier Society: value choices in the de­sign of national information systems. New York, Columbia University Press.

Martin, J. 1978: The wired society. Englewood Cliffs-Prentice Hall. McLean, I. 1989: Democracy and New Technology. Cambridge, Po-lity Press.

Roll, Ch.1982: Private Opinion Polls In: Benjamin (ed.) The Communicatiion Revolution in Politics.

Sterling, Th. D. 1986: Democracy in an Information Society. The Information Society 4. 9-47.

Taylor, P. 1990: Citizenship Fades Among Disconnected Americans Washington Post, 6 May.

Winner, L. 1986: The Whale and the Reactor. A Search for Limits in an Age of High Technology. Chicago University Press.

Winner, L. 1988: Do Artifacts have Politics? In: M. E. Kraft-N. J. Víg (eds.):Technology and Politics (33-53). Durham/London Duke Uni­versity Press.

C. J. Hamelink (1991) szerint az emberek önrendelkezését akadályozó két legfőbb tényező az állam és a piac. Ez talán meglepő azok számára, akik az egyén felszabadulását az ál­lam ellenőrző és befolyásoló hatása alól éppen a piacgazda­ság kiépülésétől remélik. Ahogy az államnak jól kezelhető, ka­tegorizálható és engedelmes polgárokra van szüksége, ugyanúgy a piacnak sem érdeke a független, igényes, egyéni óhajokat megfogalmazó fogyasztók tömeges érvényesülése.

Hamelink professzor – aki a Népek Kommunikációs Char­tája kezdeményezés főszervezője – tudatában van annak is, hogy az önrendelkezés kereteit meghatározó hatalmi viszo­nyok alapvető eleme az információ. Egy demokratikus társa­dalomban az önrendelkezés jogának pedig az egyénre is ki kell terjednie, noha e fogalom még ma is szinte kizárólag né­pek, kisebbségek, csoportok önrendelkezése értelmében használatos.

Minden olyan társadalmi berendezkedésnek, amely az ál­lampolgári autonómiát alapértékként deklarálja, alapvető fe­ladata tehát, hogy biztosítsa az egyének, az egyének csoport­jai, a civil szerveződések, sőt a magánszféra jogi személyi­ségei részére is az információs autonómia jogait és azok gya­korlati érvényesülését.

A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a mindenkori kor­szerű informatika alkalmazása számos elméleti és gyakorlati problémát vet fel az egyén és az információs hatalom, vagy más kapcsolatrendszerben az állam és az állampolgár, az üz­leti szféra és az ügyfél, vagy általánosságban az információs szempontból erősebb és gyengébb fél viszonyában.

E problémák egyik fő ága a személyes magánszféra infor­mációs határainak megváltozásából, az információs hatalom mint az egyént ellenőrző és befolyásoló tényező koncentráló­dásából, a másik fő ága az egyén társadalmi részvételét meg­határozó információs státusának megváltozásából, az infor­mációs hatalom mint közinformációkat kezelő monopólium koncentrálódásából ered.

Tágabb értelemben e problémák egy vertikális viszonylat­rendszerben a nyilvánosság és titkosság határait, a makro­szintű információs rend kérdéseit, szűkebb értelemben egyfe­lől az adatvédelem (privacy, információs önrendelkezés), más­felől az információszabadság és együttvéve a társadalomban élő egyén és állampolgár információs autonómiája kérdéseit érintik.

Néhány fogalom értelmezése

Még ma is komoly félreértések forrása Magyarországon, hogy adatvédelmen sokan az adatok technikai védelmét értik. A nemzetközileg elfogadott értelmezés szerint az adatvédelem (data protection, Datenschutz, protection des données) a sze­mélyes adatok gyűjtésének, feldolgozásának és felhasználá­sának korlátozását, az érintett személyek jogi védelmét jelenti, míg az adatbiztonság (data security, Datensicherheit, sécurité des données) az adatok jogosulatlan megszerzése, módosu­lása és tönkremenetele elleni műszaki és szervezési megol­dások rendszere. Röviden: az adatvédelem az adatalanyok védelme, az adatbiztonság maguké az adatoké.

A félreértések egyik forrása maga a kifejezés szó szerinti fordítása és értelmezése, a másik a pártállami információs monopólium időszakából örökölt szemlélet, amely az adatvé­delmet automatikusan az adatok védelmének tekintette, s az alapvetően technikai megközelítés, amely az információs ha­talom különböző szintű birtokosainak és nem az adatok ala­nyainak érdekeit szolgálta. Az adatvédelem és az adatbizton­ság egy bizonyos szinten természetesen kölcsönösen feltéte­lezi egymást, s értelmüket is csak úgy nyerhetik el, ha mű­szaki oldalról van kinek az érdekében védelmet és bizton­ságot nyújtani, jogi oldalról pedig, ha egyáltalán megvan a lehetősége, az információk megfelelő kezelésének.

Azonban egyáltalán létezhet-e adatvédelem és adatbizton­ság egymás nélkül? A válasz nem triviális: adatvédelem ugyanis a gyakorlatban nem képzelhető el valamilyen szintű adatbiztonság nélkül, adatbiztonság azonban adatvédelem nélkül is lehetséges, erre számtalan példát adnak a diktatóri­kus államok nyilvántartási rendszerei, vagy a stratégiai fon­tosságú munkahelyek dolgozóikat ellenőrző rendszerei.

A privacy a magánélet sérthetetlenségének, a személyes magánszféra egészének, a személyes integritásnak nemzet­közileg használt angol nyelvű kifejezése. E tanulmányban többnyire információs vetületét, a személyes integritás infor­mációs eszközökkel való aktív és passzív biztosítását, rövi­den: információs privacy-t kell értenünk rajta, ami termé­szetesen nem azonos az intimitások, a személyes titkok kö­rével. Az angol kifejezés alkalmazását elsősorban az indokol­ja, hogy sem szűkebb, sem tágabb értelmezésében nincs egyértelmű magyar megfelelője, és a mögötte rejlő fogalom is hiányos a magyarban.

A privacy-definíciók fejlődésének elemzéséből kimutatható egy történeti folyamat, melynek során (a) sűrűsödik az infor­mációs elemek említése és súlya, és (b) a negatív és passzív megfogalmazást pozitív és aktív megfogalmazás váltja fel (Székely, 1994). Westin híres definíciója szerint „A privacy az egyének, csoportok és intézmények azon igénye, hogy maguk dönthessék el, hogy a róluk szóló információk mikor, hogyan és milyen mértékben jussanak mások tudomására".

(Les Cahiers de l'OIJ)

A privacy-definíciókban tükröződő fejlődési folyamat a téte­les adatvédelmi jog fejlődésében is nyomon követhető. Amíg a korábbi adatvédelmi törvények feladatukat negatív és passzív formulákkal írják le, a korszerű adatvédelmi felfogás­ban már nem egy központi akarat védi az arra méltó állam­polgári érdekeket; a személyes adatok kezelésében az állam­polgári autonómia mint alapérték tükröződik, s ez az autonó­mia egyben a demokrácia működési feltétele. E szemlélet ki­alakításában alapvető jelentőségű az NSZK Alkotmánybírósá­gának nevezetes népszámlálási ítélete (BRD, 1983), amely mind elvi, mind jogtechnikai szempontból világosan és egyér­telműen értelmezi az információs jogokat, s indokolásában módszeresen kifejti, hogy az az állampolgár, aki nem képes áttekinteni, hogy kommunikációs partnerei milyen infor­mációk birtokában vannak róla, korlátozva van cselekvési és döntési szabadságában. Ezért a korszerű szabályozás­ban az adatvédelem jogát az információs önrendelkezés jo­gának kell felváltania (ez már az új magyar szabályozásban is tükröződik), amely az állampolgári autonómiát mint a de­mokrácia egyik alapvető értékét hangsúlyozva kimondja, hogy mindenki szabadon rendelkezhet személyes adatainak és a róla szóló információknak a nyilvánosságra hozásáról és fel­használásáról, és e jogát csak törvény korlátozhatja.

Az információszabadság (freedom of Information) a közér­dekű információk nyilvánosságához fűződő, közvetlenül gya­korolható állampolgári jog, ami röviden azt jelenti, hogy min­denkinek alapvető joga közvetlenül megismerni az állam bir­tokában lévő információkat. Az ötvenes-hatvanas évek nyugati szakirodalmában a freedom of Information az eszmék, az ideológiák, a hírek szabad terjesztését, a műsorszórás sza­badságát, az információk országhatároktól és politikai rend­szertől független, korlátozás nélküli áramlásának koncepcióját jelentette. Ma már a freedom of Information (FOI) egyértelmű­en az állampolgári információszabadság jelölésére szolgál; a FOl-típusú törvények az „aktanyilvánosságnak", vagy általá­nosságban az igazgatási titkosság megszüntetésének a kere­teit határozzák meg.

Ebben az értelemben tehát az adatvédelem és az informá­ciószabadság nem ellentétes egymással: nem egymást kizáró alapelvekről van szó, hanem egymást kiegészítőkről. Viszo­nyuk nem általában a szabad információáramlás és annak korlátozása közötti demarkációs vonalat jelöli ki, s noha ter­mészetesen vannak egymással is ütköző felületeik, a döntő mégis az, hogy mindkettő az állampolgár információs érdekeit védi és az államhatalom információs monopóliumát korlá­tozza.

A korszerű jogi szabályozás, a magyar törvény is ezt kö­veti, azért köti össze a két területet, hogy egyfelől kifejezze összetartozásukat és közös szerepüket egy demokratikus in­formációs egyensúly fenntartásában, másfelől pedig azért, hogy az egyik jog gyakorlását a másik kivételeire való hivat­kozással ne lehessen megtagadni, ha ez ellentétes a szabá­lyozás céljával és szellemével. A közös szabályozás voltakép­pen azt mondja ki, hogy minden, ami személyes, az alapve­tően titkos; ami viszont nem személyes, az közügy, s így alap­vetően nyilvános.

Utópiák, hatások, válaszok

Sokszor hangoztatott közhely, hogy az információ a hatalom alapvető tényezője, s hogy a hatalom gyakorlásához legyen az központi vagy helyi, politikai vagy gazdasági, globális vagy vállalati szintű érdekek kifejezője, nem elegendő a döntésho­zó és a végrehajtó apparátus, nélkülözhetetlen a rendszer mű­ködéséhez szükséges információk folyamatos megszerzése, feldolgozása és elemzése is. Az információ ugyanakkor a tár­sadalomban élő egyén, az állampolgár életének is alapvető tényezője. Tudnia kell az életét meghatározó mechanizmusok működéséről, hírt kell adnia képességeiről, tevékenységéről, s nemcsak fizikailag, hanem információs értelemben is véde­nie kell otthonát, magánéletét. E funkciók voltaképpen egy­idősek a civilizációval, s a társadalmi fejlődés egyúttal az in­formáció szerepének fejlődését, növekedését is jelentette. E folyamatban azonban lényegi változásokat okozott közleke­dés és a távközlés fejlődése, majd az „informatikai forrada­lom", amely fokozatosan legyőzve a tér és az idő korlátait, minőségileg megnövelte az információátvitel sebességét, ka­pacitását, az információfeldolgozás hatékonyságát, s ezzel felértékelte az információ szerepét és megnövelte relatív sú­lyát az élet minden területén.

E vertikális információs-hatalmi viszony két pólusán egy­mással ellentétes érdekek hatnak, amelyek tiszta formájukban ugyan nem érvényesülhetnek a valóságban, de elemeik utó­pisztikus elképzelések formájában megjelennek egyfelől a központosító hatalmi törekvésekben, másfelől egyes szélső­séges polgárjogi mozgalmak ideológiájában. Az alább vázolt dichotómia a (diktatórikus) állam és az autonómiára törekvő polgár viszonyán alapul, de értelemszerűen alkalmazható az üzleti szféra kontra ügyfél, általánosságban az információs szempontból erősebb és gyengébb fél viszonyára is.

A hatalom információs utópiája

Egy hierarchikus felépítésű, totalitárius hatalmi rendszer elvi­leg abban érdekelt, hogy a csúcs mindent tudjon az alsóbb szintekről, fordított irányban viszont semmilyen információ ne jusson ki, a propagandát leszámítva. Egy ilyen rendszerben az információ csak alulról felfelé áramolhatna, a szabályozás és beavatkozás pedig csak felülről lefelé hatna; az informá­ciók áramlását egy bonyolult kibernetikus gépezet szelepeivel kellene irányítani, amely kizárná a szinten belüli és a szintek közötti információcserét.

A társadalmak organikus szerveződése, az emberi ténye­zők, az állandóan változó gazdasági, társadalmi, politikai ér­dekek és erőviszonyok makroszinten eleve megvalósíthatat­lanná teszik az ilyen utópisztikus rendszerek kiépítését és mű­ködtetését még a legkorszerűbb adatfeldolgozás segítségével is. Mégis, a számítástechnika kezdeti privilégiuma és belát­hatatlan lehetőségei még azokban az országokban is felcsil­lantották a társadalom egységes „huzalozásának" perspektí­váit, ahol a társadalmi ideál elég messze esik ettől a modelltől. (Ezek a törekvések például az USA Nemzeti Adatközpontja¹ vagy a Nagy Hesseni Terv² fontos szerepet játszottak egy­felől a polgárjogi mozgalmak, másfelől a korlátozó szabályo­zás életre hívásában.) A számítógépesítés korai fázisait élő országokban az információk korlátlan összekapcsolhatóságá­nak, az információs csatornák központi szabályozásának le­hetőségei a technika megbízhatóságába vetett hittel párosul­va a „kibernetikus állam" utópiájának elemeivé válhatnak. Ilyen elképzelések a jövő technika-központú centralizált tár­sadalmáról nemcsak politikusoktól indulhatnak ki, hanem nagy rendszerek tervezésével megbízott számítástechnikai szakem­berektől is, akik ezeket az aspektusokat figyelmen kívül hagy­ják vagy alárendelik szakmai ambícióiknak.

Clarke (1994) szerint az „igazgatandó" társadalom felfogása szorosan összekapcsolódik a hatékonyság- és haszonelvűséggel, s ez kedvez minden olyan racionális technológia el­terjedésének, amely a makro- és mikroszintű társadalmi fo­lyamatokat feltérképezhetővé, formális modellé alakíthatóvá teszi. E folyamatban a műszaki értelmiség az államigaz­gatás és az üzleti szféra természetes szövetségese.

Az adatvédelem ideológusai közös tőről fakadónak a min­denkori hatalom önépítő eszközének ítélik a Hitler által ter­vezett Volkskartei-t és a mai demokráciákban is tapasztalható központosító személyesadat-feldolgozó törekvéseket az igaz­gatásban (vö. Sólyom, 1988). Egy demokratikus társadalmi és szabályozási környezetben természetesen e törekvések nem érvényesülhetnek korlátlanul; ám még egy ilyen közeg­ben is számos tényező hat a személyes adatokat tartalmazó nyilvántartások és az azokhoz kapcsolódó adatfeldolgozó rendszerek központosítása és növelése irányában: a hivatalok hajlama, hogy az adatfeldolgozás fejlesztését saját hatalmuk és befolyásuk növelésére, saját fontosságuk és nélkülözhe­tetlenségük bizonyítására használják; a költséges technikák alkalmazásának azon sajátossága, hogy önmagában is kon­zerválhatják és erősíthetik egy szervezet belső hatalmi struk­túráját; a számítógépes rendszerek elemzései azoknak a ve­zetőknek az érdekeit szolgálhatják, akik engedélyezik a rend­szer kifejlesztésének és üzemeltetésének költségeit; és nem lebecsülendő a számítástechnikai fejlesztés által képződő in­formációéhség vagy „technikai" információs vákuum sem, amely ugyancsak az adatfeldolgozás növelése irányában hat.

A számítástechnikai bázis kezdeti költséges kiépítése és a nagyszámítógépes korszak technikája a fejlett országokban először a központosítási törekvéseknek kedvezett. A számító­gépesítés másodlagos hatásainak felismerése, a társadalmi reakciók, az időközben megszületett információs törvények, valamint a technikai fejlődés iránya együttesen a decentrali­zálás irányába hatnak. A technika demokratizálása azonban önmagában nem oldja meg az információs fiatalom de­mokratizálásának kérdéseit.

A polgár információs utópiája

A polgár információs utópiája, hogy tudomást szerezhessen mindenről, ami a gazdasági, a társadalmi, a politikai életben történik egyáltalán, hogy maga dönthesse el, milyen informá­ciókra van szüksége – ugyanakkor saját magánéletéről, csa­ládi, munkahelyi, üzleti és egyéb ügyeiről pedig csak azt le­hessen megtudni, amit szándékosan nyilvánosságra hoz ma­gáról.

Tiszta formájában természetesen ez a modell is megvaló­síthatatlan a gyakorlatban, mert az állammal szembeni infor­mációs viszony, ahogy maga az államhoz tartozás is csak igen kis mértékben választott viszony (Vámos, 1993); az állam hatékony működéséhez pedig egyfelől szükség van bizonyos kormányzati információk bizalmas kezelésére, másfelől szük­ség van az állampolgárok magánéletéből származó adatokra is, ez közvetve az állampolgár érdekét is szolgálja.

Amennyiben az információs hatalommegosztás nem valósul meg a társadalmi és technikai fejlettségnek megfelelő szinten és eszközökkel, a polgár véleménynyilvánítási szabadsága el­veszíti legfőbb alapját, az információk hozzáférhetőségét, amelyekből a vélemény kialakulhat (Sólyom, 1988). Ha pedig a polgár úgy érzi, hogy közvetett módon ugyan, de állandóan figyelik és elemzik minden megnyilvánulását a korszerű tech­nika segítségével, akkor kialakíthatja a látszat-megnyilvánulá­sok, -cselekedetek, -állásfoglalások hamis rendszerét, hogy megfeleljen a vélt elvárásoknak és elkerülje a várható kon­fliktusokat. Ez a viselkedés igen káros a társadalom számára, mivel tagjai megtévesztő reakciókkal fejezik ki valós érdeke­iket, emellett gátolja az egyén önmegvalósító törekvéseit és deformálja személyiségét.

Demokratikus hagyományokkal rendelkező jóléti álla­mokban más az állampolgár adatvédelmi dilemmája: több kényelmet, vagy több szabadságot? Meddig terjedhet a biz­tonságot nyújtó állami gondoskodás és meddig a magánélet védelme? A kívánatos arány nemcsak országonként, de tár­sadalmi rétegenként és egyénenként is változó; az amerikaiak a személyes szabadságot (vagy annak illúzióját) hangsúlyoz­zák, míg a skandináv országok lakossága jobban bízik a központi hatalomban, amelyet a közösség megvalósult akaratá­nak hajlandó elfogadni.

Személyes adatainak sorsa egy demokratikus rendszerben is alapvetően befolyásolja a polgár életének valamennyi fon­tos területét: álláslehetőségeit, szakmai, üzleti, politikai érvé­nyesülését, hitelképességét, biztosítási feltételeit, politikai megbízhatóságát, általános megítélését, sőt családi és ma­gánéletét is. Adattárak, káderlapok, jellemzések termé­szetesen a számítógépek előtt is léteztek, de az automatikus adatfeldolgozás lehetőségei minőségileg új helyzetet terem­tettek: technikailag olyan könnyűvé és kényelmessé vált az adatok megszerzése, összekapcsolása és elemzése, hogy az adatalanyokat fenyegető veszélyek nagyságrendekkel nőttek. Veszélyt jelent az állampolgárra, ha pontatlan, idejétmúlt vagy téves adatokat őriznek róla; ha adatait eredeti rendeltetésüktől eltérő célokra használják fel; ha tudtán kívül számítógépes profilokba sorolják, ha inkorrekt, rosszindulatú vagy mások ér­dekeit szolgáló értékítéletek, jellemzések szerepelnek neve alatt; ha adatai illetéktelen kezekbe jutnak, vagy ha azokat visszaélésekre, zsarolásra használják fel.

A polgárnak érdeke tehát, hogy megtudja: ki, hol és milyen adatokat gyűjt róla, s hogy milyen nyilvántartások léteznek egyáltalán. Tudnia kell azt is, lehetőleg még az adatgyűjtés fázisában, hogy adatait milyen célra használják fel, és ennek milyen következményei és távolabbi kihatásai lehetnek szá­mára. Érdeke, hogy megtudja, milyen jogszabályok vonatkoz­nak rá, hogy önkéntes-e vagy kötelező adatokat szolgáltatnia magáról; érdeke továbbá, hogy kiderítse, a már létező nyil­vántartásokban szerepelnek-e adatai, és ha igen, akkor az őt érintő adatokba betekinthessen és szükség szerint helyesbí­tésüket vagy törlésüket követelhesse. A személyéről kialakult megítélést (még ha az bizonyítottan téves is), utólag igen ne­héz megváltoztatni, ezért a polgár számára komoly tétje van az adatok minőségének és korrekt kezelésének.

Az informatizálás negatív hatásai

Az automatikus adatfeldolgozás korai szakaszaiban a tudo­mányos és hadiipari felhasználók mellett a központi nyilván­tartó hivatalok és hatóságok váltak a legjelentősebb adatke­zelőkké. A centralizált adatfeldolgozási korszak gyakorlatának negatív társadalmi hatásai a korai, beteljesült jóslatok és az utólagos elemzések alapján az alábbiakban összegezhetők:

• a társadalom információs átvilágíthatósága jelentősen megnövekedett;
• a hierarchia magasabb fokain álló csoportok és egyének ellenőrző képessége hatékonyabbá vált az alsóbb fokok kép­viselői felett;
• az információs hatalom koncentrálódott a kormányszervek és a vezető üzleti és politikai körök kezében;
• az állampolgár – általánosságban az információs szem­pontból gyengébb fél – információs pozíciói romlottak.

Megjegyzendő, hogy az állampolgárnak nemcsak informá­ciós önrendelkezése szempontjából romlottak pozíciói, hanem a Földi T. (1989) által bevezetett információs státusz szem­pontjából is, amely státuszt az optimális döntésekhez szüksé­ges információ és az ahhoz való tényleges hozzáférés viszo­nya határozza meg.

Az adatalany szempontjából a legfőbb potenciális veszé­lyek:

• számítógépes profilok, jellemrajzok összeállításának lehe­tősége;
• az információk közötti összefüggések számítógépes elem­zésének lehetősége;
• az adatokhoz való illetéktelen hozzáférés lehetősége.

Az első két potenciális veszélyforrás voltaképpen az adat­kezelők önmagában méltányolható szándékából adódik. A személyes adatok tömeges és automatizált elemzéséből tipi­zált személyiségjegyeket és viselkedési formákat lehet elkü­löníteni, s az adatalanyokat ezek alapján tudtukon kívül szá­mítógépes kategóriákba, „kasztokba" sorolni. Az ilyen tipizálás segítségével elvileg meg lehet jósolni, hogy egy vizsgált sze­mély egy új helyzetben hogyan fog viselkedni: mire költi a pénzét, mit fog olvasni, kire fog szavazni, melyik oldalra fog állni egy politikai fordulat esetén stb. Ez a technika a gaz­dasági és politikai befolyás hatékony eszköze, különösen a hierarchiák köztes szintjein, ahol elvileg bárki lehet megfigyelő és megfigyelt, elemző és elemzett fél.

A számítógépes profilok és az automatikus döntéshozás kérdésköre az információs önrendelkezés alapjait érintő, ma is aktuális problémák forrása. Először is, az adatalany, nem, vagy csak aránytalanul nagy fáradsággal képes követni adatai sorsát, az őt érintő döntések mechanizmusait, azok következ­ményeit, holott önrendelkezését elvben csak úgy gyakorolhat­ná, ha az adatkezelés teljes folyamatát át tudná tekinteni és meg tudná érteni. Másodszor, az adatminőség soha nem tö­kéletes, következésképpen a személyes adatok hiányos, té­ves vagy elavult volta az automatikus döntéshozás során té­ves vagy méltánytalan döntésekhez vezethet, amelyek emberi sorsokat érintenek.³ Hasonló következményekkel járhat a döntésbe vont szempontok nem kellő részletességű felbontá­sa is: ha például a gyermekek társadalmilag hátrányos hely­zetét a személyes lakóterület nagysága alapján állapítja meg egy automatikus rendszer, akkor hátrányos helyzetűnek mi­nősülhetnek egy könyvekkel telezsúfolt lakásban élő értelmi­ségi család gyermekei is. (A „hátrányos helyzetű gyermekek" francia nemzeti adatbázisának kiépítését a társadalmi tiltako­zás miatt kellett korlátozni, elsősorban a „kasztba sorolás" mint önmagában is hátrányos megkülönböztetés miatt.)

Harmadszor, maga a döntés a döntéshozó szempontjait és érdekeit tükrözi, amelyek az egyszerűsítésre, a kategorizálásra irányulnak. A számítógépes profilok mind az állami, mind az üzleti szféra erőforrásainak hatékonyabb kihasználását teszik lehetővé, de korlátozzák az egyén gazdasági és kulturális mo­bilitását, devianciáját. Ha például egy lakókörzet csak a kultu­rális javak egy bizonyos sávjára képvisel rentábilis keresletet vagy befogadóképességet, az automatikus döntésen alapuló tö­megellátás akár az állam, akár a magánszektor részéről meg­nehezítheti az eltérő igényűek szükségleteinek kielégítését.

Végül, az emberek „megszámozása", lélektelen adatokká változtatása az adatvédelmi és más polgárjogi mozgalmak harcának negatív jelképe. Péladeau-tól (1990) és Vitálistól (1988) kölcsönzött kifejezéssel élve azt bizonyítja, hogy a mo­dern társadalmakban az emberek irányítása és befolyásolása egyre növekvő mértékben saját „információs hasonmásuk"⁴ révén történik. A francia törvény (LIFL) figyelemre méltó elő­írása, hogy semmilyen, emberi viselkedésre vonatkozó érték­ítéletet tartalmazó igazságszolgáltatási, közigazgatási vagy magánjellegű döntés nem alapulhat kizárólagosan olyan au­tomatizált információkezelésen, amely az érintett profiljának vagy személyiségének valamiféle meghatározását adja.

Az adatok és adatbázisok korlátozás nélküli összekapcsolha­tósága egyfelől nehezíti vagy lehetetlenné teszi a teljes adat­kezelési folyamat átláthatóságát az adatalany részéről, másfelől lehetővé teszi, hogy az egymástól függetlenül létrehozott nyil­vántartások másodlagos felhasználói a nyilvántartók eredeti szándékaival ellenkező következtetéseket is levonjanak, és az információkat már az eredeti nyilvántartók által sem ellenőriz­hető célokra használják fel; végső soron e láncolat az egyén egyre teljesebb megfigyelését és ellenőrzését eredményezheti.

Az illetéktelen hozzáférés veszélye nemcsak az adatkeze­lőt, hanem az adatalanyt is érinti: a növekvő mennyiségű adat és nyilvántartás egyre több adatrögzítőt, programozót, rend­szerszervezőt és kiszolgáló személyzetet igényel, s ezzel pár­huzamosan nő annak veszélye, hogy személyes adatokat anyagi vagy egyéb előnyök fejében inkorrekt módon, például üzleti vagy politikai célokra használjanak fel. Hasonlóképpen, jogosulatlan személyek is hozzáférhetnek személyes adatok­hoz. Az adatbiztonság hivatott arra, hogy e veszélyt különböző kódrendszerek, kulcsok és hozzáférési jogosultságok alkalma­zásával mérsékelje, de minél nagyobb és bonyolultabb egy rendszer, annál sebezhetőbb, s a korrekt működtetést a tech­nika önmagában nem szavatolhatja.

E potenciális veszélyekre és negatív tendenciákra a fejlett demokratikus országok végül az adatkezelést korlátozó sza­bályozás megalkotásával reagáltak, amely egy új információs egyensúly felé elmozduló adatalanyi-adatkezelői gyakorlat ki­alakulásához vezetett. A fejlődő országok és a diktatórikus rendszerek mindkét szempontból részben ide sorolva Kelet-Európa előző rendszereit is azonban a fejlett számítástechni­kát már e későbbi fázisban, de továbbra is a szükséges jogi garanciák nélkül importálták, hasonlóan az ipari technológiák­hoz, amelyekhez nem vették át a környezetvédő elemeket.⁵ Az azonos szintű jogi garanciák hiánya pedig nemcsak a le­gális határátlépő adatáramlást gátolta, hanem még ellenőrizhetetlenebbé tette az adatalany számára az adatkezelés fo­lyamatát azáltal, hogy a fejletlenebb infrastruktúra egyes or­szágokat rákényszerített személyesadat-állományaik feldolgo­zási célú exportjára, más esetekben feltehetően politikai célú adatállomány-átadásokra került sor.

Az 1970-es évek elejétől induló új számítástechnikai kor­szak, amelyet a megfogható technológia decentralizálásával és a működtető szellemi szféra egységesedésével, összeköthetőségével jellemezhetünk, e veszélyeket elvben nem csök­kentette, sőt körüket bővítették az interaktív kábelrendszerek, az adatkártyák, a távadatfeldolgozás és más új eszközök és technikák használatából adódó következmények: az automa­tikus adatgyűjtés, a képi és hanginformációk valamint egyéb, személyazonosításra alkalmas adatok tömeges feldolgozási lehetősége, a mikroszámítógépes adatfeldolgozási rendszerek céljainak nehezebb ellenőrizhetősége, a visszaélések bonyo­lultabb felderíthetősége, a közügyek bonyolításának egyre technokratikusabb jellege.

A polgár válaszai

A polgár e veszélyekre, ha felismeri egyáltalán, a fejlett or­szágok tapasztalatai szerint négy választípussal reagálhat (Székely, 1994): a) a beletörődő válasz; b) a gépromboló vá­lasz; c) a kivonuló válasz; d) a garanciákat követelő válasz.

a) A beletörődők úgy érzik, hogy az egyén szintjén úgysem lehet tenni semmit e veszélyek mérséklésére, „hiszen úgyis azt csinálnak, amit akarnak". A beletörődésnek nem feltétele a tájékozatlanság; erre utal saját vizsgálatunk⁶ egyik megál­lapítása is, amely szerint a magyar lakosság általában köze­pesen tájékozottnak tekinthető személyes adatainak felhasz­nálási (és visszaélési) lehetőségeit illetően; mégis közel száz százalékuk engedelmes adatszolgáltató, függetlenül az adat­szolgáltatás kötelező vagy önkéntes jellegétől. (E megállapí­tásban azonban összemosódik azok reagálása, akik nem tö­rődnek adataik sorsával, és azoké, akik érzékenyek, de pesszimistán ítélik meg lehetőségeiket. A polgár veszélyérzete egészében véve jóval alacsonyabb nálunk és a régió más országaiban, mint a fejlett nyugati országokban, ugyanakkor könnyebben aktiválható.⁷ )

b) A géprombolók reakciói kevésbé ismertek, noha a polgár által is érzékelhető automatikus adatfeldolgozás elterjedésé­nek kezdeti időszakában egyáltalán nem voltak elhanyagol­hatók; ezt bizonyítja többek között az 1960-as években az Egyesült Államokban létrejött Adatfeldolgozó Gépek Megsem­misítéséért Küzdő Nemzetközi Társaság (International Society For the Abolition of Data Processing Machines, ISFADMP) létrejötte és kezdeti sikerei. A szervezet amerikai megalapítója az ISFADMP első fellépései és harcos kiadványainak megje­lentetése után a „kevésbé fertőzött" Nagy-Britanniába költö­zött, ahol hamarosan 2000 új tagot toborzott, ebből kétszázat magából az adatfeldolgozási iparból (Martin és Norman, 1970). A szervezet tanácsokkal látta el tagjait, hogy hogyan demagnetizálják mágneskártyáikat, hogyan adhatnak milliókat bankszámlájuk egyenlegéhez, hogyan küldhetnek tíz tonna tö­rött kétszersültet ellenségeik címére, és hasonlók. Megtanítot­ta őket, hogy a számítógépeket hogyan lehet megtéveszteni, összezavarni, sőt szétverni.⁸ Mindezen tudnivalókat a „Geril­la-hadviselés Kézikönyve a Számítógépek Elleni Viszontcsa-pásra" c. kiadvány tartalmazza, amely az ISFADMP egyik alapkönyve. A mai számítógépes bűnözésben is létezik egy technológia-ellenes vonal, amelynek ideológiája rokonítható a korai géprombolókéval, résztvevői azonban már nem kívülről, hanem belülről dolgoznak a számítástechnikai eszközök és rendszerek tönkretételén, azok filozófiáját, tudásanyagát és eszközeit felhasználva.

c) A kivonulók közé azokat sorolhatjuk, akik valamilyen szin­ten tudatosan elkerülik a (központi) nyilvántartásokkal való kap­csolatukat: kártyával telefonálnak, nem vásárolnak részletre, nem kötnek biztosítást, nem vesznek fel hitelt stb., s nagyobb függetlenségük fejében hajlandók lemondani a modem állam gondoskodásáról és az üzleti szféra tömeges szolgáltatásairól. Ezek az emberek többnyire igyekeznek függetleníteni magukat a tömegkommunikációtól (elsősorban az elektronikus médiától), a fogyasztói szokásokat befolyásoló reklámoktól, a modern technika eszközeitől, s általában a lehető legkisebb felületen érintkeznek az intézményekkel. Az információs önrendelkezés igénye a második világháború utáni legtöbb „kivonuló" mozga­lom ideológiájában felfedezhető, s ennek elemei kevésbé szél­sőséges formában egyes értelmiségi csoportok és polgárjogi mozgalmak eszmeiségének részévé váltak.

d) A garanciákat követelőket egyfelől a művelt és öntudatos középrétegek képviselői között, másfelől az adatvédelmi tör­vények meghozataláért és betartatásáért fellépő „privacy-ko­alíció" mérsékeltebb csoportjaiban fedezhetjük fel. A garanci­ákat követelők egyfelől tisztában vannak meglévő jogaikkal és azokat érvényesíteni is kívánják, másfelől tisztában vannak az információs erőviszonyokkal és azokkal az eszközökkel, amelyek révén nyomást lehet gyakorolni a törvényhozásra és a végrehajtásra e viszonyok megváltoztatása érdekében.

Helyzetünk, kilátásaink

Fenti fejtegetéseink a fejlődés fővonalára, a demokratikus be­rendezkedésű fejlett nyugati országokra vonatkoztak. Saját térségünkben az új információs egyensúly e két alapvető ele­mének garanciái nem egy szerves fejlődés eredményekép­pen, hanem a politikai rendszerváltás nyomán kialakult felzár­kózási kényszer, a személyiségi jogok politizálódása és az előző rendszer információkezelési örökségének problémái sürgetésére születtek meg néhány országban, illetve indult el a megszületésük felé vezető folyamat más országokban. E körülmények azt eredményezték, hogy a szabályozás számos elemét, egyes, a nyugati hagyományokban gyökerező intéz­ményeket és eljárásokat készen kellett importálnunk, s e jo­gok és szabadságok valós érvényesülése, állampolgári igény­bevétele éppúgy elmarad a mintául vett országokétól, mint államigazgatásunk felkészültsége ennek biztosítására. Rövi­den: jogaink és intézményeink egy része már megfelel a nyugati kritériumoknak, gyakorlatunk azonban még nem.

Noha csak egy hosszú fejlődési és tanulási folyamat során várható, hogy az állampolgári információs autonómia gyakor­lati érvényesülése, az információs önrendelkezés kultúrája a nyugati polgárokéival összemérhetővé váljon, a jelenlegi át­meneti állapot azért hátrányos, mert az ellenőrző funkcióját csak igen kis mértékben gyakorló, törvényhozási feladataival túlterhelt parlament és az új intézményrendszerét kiépítő kor­mányzat egyaránt úgy érzékeli, hogy csökkent a rájuk nehe­zedő nyomás, a nemzetközi fórumok pedig honorálják a for­mai eredményeket, és ezáltal újabb területen hárulnak el az akadályok európai integrálódásunk elől. Az ezen állapot fenn­tartásához fűződő kormányzati érdek az egyik jelentős ténye­zője annak, hogy e jogok független ellenőrét (az adatvédelmi biztost) a magyar országgyűlésnek – e kézirat lezártáig – még nem sikerült megválasztania 1992 óta.*

A volt szocialista tábor országai az egységes burkon belül bizonyos mértékig eltérő politikai gyakorlatot és eltérő társa­dalmi hagyományokat követtek és részben örököltek közeleb­bi és távolabbi történetük során, s ebből adódóan az egyes országokban az állampolgári információs autonómia biztosí­tásának és érvényesülésének is eltérők a jelenlegi feltételei. Magyarország noha sem az áttetsző kormányzásban, sem az információs privacy tiszteletben tartásában nem örökölt számottevő hagyományokat, mégis jelentős szakmai előny­höz jutott az új szabályozáshoz vezető úton. Ennek oka egy multidiszciplináris szemléletű szakembercsoport munkája, amely az 1980-as évek közepén a politikai ellenérdekeltség szélárnyékában elkezdte a nyugati jogi és gyakorlati megol­dások összegyűjtését, hazai adaptálását és az új szabályozás koncepciójának kidolgozását.⁹

Jelenlegi helyzetünk értékes jellemzője, hogy vannak kor­szerű törvényeink: az adatvédelmi törvény, egyes terület specifikus törvények, sőt – a félelmekkel ellentétben – a készülő titokvédelmi törvény is, jelenlegi formájában, erősen korlátoz­za az állam információs monopóliumát. Azonban hiába bizo­nyította vizsgálatunk a lakosság jelentős adatvédelmi érzé­kenységét, a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az érzékenység többnyire csak „botrányok" esetén aktiválódik, egyébként az emberek többsége gyanakvó, de engedelmes adatalany.

Ehhez járul egy sajátos absztrakciós küszöb is: ha valakit a rendőr lépten-nyomon igazoltatna, ellenőrizné, hogy hova megy, mit csinál, mire költi a pénzét, akkor az ellenőrzött sze­mély nyilvánvalóan fel lenne háborodva. Ha azonban a rendőr ugyanezt sokkal hatékonyabb módon, fizikai zaklatás nélkül, számítógépes eszközökkel végezné (és az alany egyáltalán tudomást szerezne róla), akkor valószínűleg nem törődne ve­le, neki „nincs titkolnivalója"… Alapvető különbség egy fejlett demokratikus ország polgára és a magyar polgár között, hogy nálunk legfeljebb az érdekli a polgárt, hogy adatai használa­tából „mi baja lehet", míg egy öntudatos nyugati polgár eleve azt nézi: kinek mi köze hozzá?

E látszólagos érdektelenségünk tükröződik abban, hogy sem saját személyes adataink, sem az állam köz-információ­inak megismerése iránt eddig nem tapasztalható nálunk szá­mottevő állampolgári igény; bár e törvényes igények kielégí­tésére valójában sem az állami, sem a magánszektor nincs felkészülve: az érdeklődőt sok helyen a portás sem engedné fel.

Ráadásul az információs javak természete és bonyolult ke­zelése miatt – paradox módon – az új jogok és szabadságok érvényesülését bürokratikusnak tűnő szabályok hivatottak biz­tosítani, s ezért sem az „átlagpolgár", sem az ellenzéki múltú liberális értelmiség sem érzi át kivívásuk súlyát és izgalmát.

Meglévő jogaink azonban kellő társadalmi veszélyérzet és támogatás nélkül maguk is megnyirbálásuk állandó veszélyé­nek vannak kitéve. A feketegazdaság ellen meghirdetett állami fellépés egyik eleme például a Bokros-csomag azon fejezete, amelyet felszínesen a személyi szám használatának meg­hosszabbításaként ismerünk. Amennyiben megvalósulnak az adóhatóság és a vámszervek összevonásának, egy nyomozó csúcsszerv felállításának és a személyesadat-bázisok össze­kapcsolhatóságának tervei, voltaképpen mindenki potenciális terroristának, csempésznek és adócsalónak lesz tekinthető, akik közül ki kell szűrni a vétleneket.

Az önmagában méltányolható eredeti cél megvalósításának eszközei tehát korántsem közömbösek az eddig elért jogok ós szabadságok tekintetében. Valójában liberális alap-dilem­mával állunk szemben: szabadságokat vívtunk ki az emberek­nek – és tessék: elszaporodott a bűnözés, az emberek visszaélnek a laza ellenőrzéssel. Mennyit vegyünk hát vissza a szabadságból?

Sokan állítják: az információs jogok a gazdag államok luxu­sa; e luxust a jelen gazdasági helyzetben Magyarország nem engedheti meg magának. Metaforával válaszolhatunk: arról kell döntenünk, hogy lebontsuk-e a demokrácia vakolatlan épületéből a fürdőszobát, ha jelenleg lavórban is tudunk mo­sakodni. Egyáltalán, hogy szabad-e csapokat leszerelnünk, ha sokba kerül a közművek működtetése. Még akkor is, ha e közművet információnak hívják.

Jegyzetek

* A cikk megírása és a lap megjelenése közötti időszakban megkezd­te működését az adatvédelmi biztos, és összevonták az adóhatóság és a vámszervek irányítását. Ezekre a szöveg mint jövőbeni lehetsé­ges eseményekre utal. A szerző az adatvédelmi biztos közvetlen mun­katársa lett. (A szerk.)

¹ A National Data center körüli vitákról részletes elemzést nyújt J. Martin és A. Norman (1973), elsősorban 12. és 14. fejezetében (7b-wards a National Data Centre; The Battle tor Prívacy)

² A Grossen Hessenplan, a „társadalmi funkciók államosításán" (Só­lyom, 1988) alapuló központosított számítógépes igazgatási rendszer terve párhuzamosan készült a hesseni adatvédelmi törvény terveivel, amely 1970-ben a legelső ilyen törvény létrejöttéhez vezetett.

³ ltt nemcsak a bosszantó tévedésekre, elhunytaknak küldött adóí­vekre, nyugdíjasok sorkatonai behívására stb. kell gondolnunk, hanem az adatalny gazdasági, kulturális mozgásterére gyakorolt konzekven­ciákra is.

⁴ Eredetiben: double informationnel (angol fordításban: informational replica).

⁵ A keletkezett kár is hasonlóképpen nehezen és költségesen orvo­solható utólag, amit a fizikai, illetve az információs környezetben okoz­tak.

⁶ Magyarországon – és tudomásunk szerint a régióban – az első és mindeddig egyetlen átfogó privacy-vizsgálat 1989-90-ben készült a Magyar Közvéleménykutató Intézet erőforrásaival, Székely Iván, Töl­gyesi János és Várnai Gábor vezetésével.

⁷ Ennek egyik jele volt az 1994-es országgyűlési képviselőválasztá­sok ajánlószelvényeivel kapcsolatos választói reakció is: a névvel, lak­címmel és személyi számmal kitöltött ajánlószelvényeket a pártok és képviselőjelöltek a vártnál jóval nehezebben tudták összeszedni, mert a választók nem bíztak abban, hogy a törvényi tiltás ellenére nem kerülnek be olyan nyilvántartásokba, amelyek később hátrányosak le­hetnek számukra.

⁸ Az Adatvédelem és a környezetvédelem számos analógiára ad mó­dot; itt is kínálkozik az összehasonlítás az ISFADMP és a militáns környezetvédő szervezetek között. Ez utóbbi szervezetek nemcsak ak­cióikkal hívják fel a figyelmet magukra, hanem kiadványaikkal is, me­lyekben részletes tudnivalókkal látják el olvasóikat arról, hogy például hogyan lehet megbénítani a közlekedést vasúti talpfák felszedésével, utak megrongálásával, útjelző táblák felcserélésével vagy a gumiab­roncsokat tönkretevő acéltüskék elrejtésével. Mind az informatikai, mind az ökológiai szféra szélsőséges védelmezői tevékenységükkel túllépnek a törvényes kereteken, és az illegalitás határán működve próbálnak szembeszállni a közös életteret fenyegető jelenségekkel.

⁹ Ezt az előnyt egyébként nem sikerült törvényhozásunkban kama­toztatni, sorrendben Szlovénia (1990) és Csehszlovákia (1992) is meg­előzött adatvédelmi jellegű törvényei meghozatalával.

Irodalom

BRD (1983): A Német Szövetségi Alkotmánybíróság 1983. december 15-i ítélete: Az 1983. évi Népszámlálási Törvény. In: INFORMATIKA­JOG-KÖZIGAZGATÁS, Nemzetközi dokumentumok I., InfoFilia, Buda­pest, 1991., 6.1-6.39.

Clarke, R. (1994): Information Technology: Weapon of Authoritaria-nism or Tool of Democracy? In: Brunnstein, K.-Raubold, E. (eds.): 13th World Computer Congress 94, Vol. 2. IFIP, Elsevier Science B. V. (North-Holland) 1994.

Földi T. (1989): Tézisek az információs stratégiáról és az informá­ciópolitikáról. Könyvtári Figyelő, 1989. 4. 345-347.

Hamelink, C. J. (1991): Communication, Democracy and develop-ment. Trasnatíonal Data and Communications Ftepon, Vol. 14, No. 5, September/October 1991, 28.

Martin, J.-Norman, A. R. D. (1973): The Computerised Society. A Pelican Book. The Chaucer Press Ltd., Bungay, Suffolk 1973.

Péladeau, P (1990): The Informational Privacy Challenge: The Technological Rule of Law. In: Cholewinsky (1990), 93-116.

Sólyom L. (1988): Egy új szabadságjog: az információszabadság. Valóság, 1988. szeptember.

Székely I. (1994): Az adatvédelem és az információszabadság filo­zófiai, jogi, szociológiai és informatikai aspektusai. Benyújtott kandi­dátusi értekezés. Budapest, 1994. Kézirat.

Vámos T. (1993): Adatvédelem – a társadalom kultúrája. In: Adat­védelem, adatbiztonság. HISEC '93 előadások. NJSZT, Budapest, 1993.

Vitalis, A. (1988): Informatique, pouvoir et libertás. Economica, Paris, 1988.

A számtalan elnevezés közül, amellyel az ezredvég át­alakuló társadalmának legjellemzőbb és legmeghatá­rozóbb csoportjait igyekeznek körülírni,, kétségkívül a leginkább ellentmondásos a kognitariátus. Az iroda­lomban ugyanezt a fogalmat két egymástól rendkívül eltérő értelemben, egészen másfajta szociális kategó­riákra alkalmazzák.

1. A nagyhatású elemzésekben népszerűsített meg­határozások egy része a koghitariátusra „a hatalmat a kognitív szféra, vagyis az általa birtokolt tudás és információk alapján gyakorló új társadalmi osztály­ként" tekint. A föld és a tőke után tehát a tudás és az információ lesz a javak megszerzésének és a gazdasá­gi-politikai pozíciók birtoklásának az eszköze – állít­ják Toffler és követői. A kognitariátus ebben a meg­közelítésben leszármazottja az értelmiség által gyako­rolt gazdasági és politikai hatalomra épülő régi és újabb elméleteknek, a tőke-tulajdont háttérbe szorító „menedzserkapitalizmusról", ill. a tudósok társada­lomirányító ambícióiról és lehetőségeiről szóló kon­cepcióknak. Rokona a médiumok birtoklását a „tuda­tiparon" keresztül hatalmi újratermelésre használó társadalmi csoportok domináns szerepbe kerülésére figyelő próféciáknak. Ahogy a tőke multinacionalizálódik, ahogy a hagyományos pénz és pénzfunkciók „digitalizálódnak", ahogy az információipar vezető jö­vedelemtermelővé válik, úgy látszik igazolnia kog­nitariátus őrségváltó természetet maga a valóság. Csakhogy egyelőre az „információbirtoklásból tulaj­donbirtoklásba" való átcsapás nem olyan nagyságren­dű, hogy minőségi ugrásról beszélhetnénk. A kognitariátusba sorolt különböző csoportok nem homogé­nek (sőt külön-külön is erőteljesen strukturáltak), nél­külözik a stratégiai tudatosságot (mégha időről időre taktikai szövetségek egymás mellé sodorják is őket), érdekeik és szocio-kulturális kötöttségeik egyelőre még jól elkülöníthetők, így a kifejezés esetükben vagy metafora, vagy csak egy majdani állapotra vonat­kozó hipotézisszerű előrejelzés.

2. A másik jelentés az előzőnek szöges ellentéte. A „proletariátus" szóhangulatára rímelve a kizsákmá­nyolás alanyainak megváltozott tevékenységi körű, de működésmódjában változatlanul a tőkefunkcióknak kiszolgáltatott nagy társadalmi csoport gyűjtőneve. Azoké ti., akik nem fizikai, hanem „intellektuális se­gédmunkásként", a „szellem robotosaiként" végzik információ- és tudáskezelésre korlátozódó munkáju­kat, s akik számára munkaerőpiaci helyzetük fenntar­tása vagy megteremtése érdekében a „kognitív" tevé­kenységek ugyanolyan elidegenedett formájukban kí­nálnak tömeges megélhetést, mint ahogy hajdanán a gyáriparba áramló egykori agrármunkaerőnek. A bá­zisa az új húzóágazatok információkezelésre orientált munkaerőigénye (elsősorban adatbevitel, adatbáziske­zelés, információszolgáltatás), de a gazdasági kény­szerfeltételek szorításában egyre inkább ugyanide „sorolódnak" át hagyományos értelmiségi szakmák is (mint pl. a pedagógusoké). Egy részüknél ugyanis hát­térbe szorul a kreativitás mozzanata, a rutinszerűvé tett munkatevékenység pedig – amit érzékletesen idéz fel pl. a közhellyé koptatott „tudásgyár" vagy a „szel­lemi tömegtermelés" fogalma – jelentős társadalmi csoportokat hagyományos bérmunkás szerepekbe kényszerít.

A „tudásmunkások" (knowledge workers) elneve­zést, mint gyűjtőfogalmat más összefüggésben a kognitariátusnak arra a rétegére használják, amely egy el­képzelt munkerőpiaci piramis legfelső szintjein bo­nyolult és specializált, s ennek révén társadalmilag kellőképpen elismert és anyagilag megbecsült réteget alkot, amely azonban az „információs közmű" üze­meltetésének kulcsfontosságú feladatához mérten jócskán alulreprezentált a gazdasági-politikai színté­ren.

Kőkor, bronzkor, vaskor, információ kora

Az őskori társadalmak műszaki fejlettségének színvonalát a történészek az adott társadalmak életét leginkább meghatá­rozó nyersanyaggal szokták jellemezni. Azokat a történelmi periódusokat, amelyekben a társadalmak többsége kőből, bronzból vagy vasból készítette szerszámait, fegyvereit, kőkornak, bronzkornak, vaskornak nevezzük. Habár az ókortól kezdve a történelmi korok korszakhatárait más ismérvek alap­ján határozzuk meg, a vas mint hatalmi tényező szerepe nap­jainkig is eltartott. A 19. század vas és acélkohói a vaskor csúcsteljesítményei közé tartoznak. A 20. században a vas jelentőségét fokozatosan beárnyékolják a műanyagok és fél­vezetők, valamint a csúcstechnika egyéb anyagai. Mégis az utóbbi két évtizedben világossá vált, nem ezek az anyagok, hanem egy egészen másféle nyersanyag lesz az, amelynek feldolgozása hosszú társadalmi periódusra meghatározza a társadalmak létfeltételeit, és ez a nyersanyag az információ. Akár akarjuk, akár nem, a vaskor fokozatosan véget ér, és megkezdődik az információ kora.

Stratégiai kezdeményezések kora: Reagan, Rákosi, Al Gore, NIS

Bár a tudósok már vagy két évtizede jelezték a gyökeres vál­tozás közeledtét, a társadalom nemigen akart tudomást venni az elkerülhetetlenről, mígnem 1994-ben a legnagyobb világ­hatalom alelnöke, Al Gore az azóta róla elnevezett stratégiai kezdeményezés formájában a világ tudomására hozta, hajna­lodik. Egy új kor hajnalán vagyunk, és ez az új kor az infor­mációs társadalmak kora.

Tájékozatlanabb olvasók számára úgy tűnik, az információs társadalom kora helyett talán inkább a stratégiai kezdeménye­zések korát éljük. A stratégiai kezdeményezés nevet talán Reagan az USA elnöke használta először, amikor az 1980-as évek közepén Stratégiai Védelmi Kezdeményezés néven nyúj­tott be egy törvényjavaslatot az Egyesült Államok kongresszusához, melyben javasolta az űrhadviselés eszközeinek ki­fejlesztését és telepítését. A kezdeményezés rendkívül sikeres volt. A kongresszus a javaslatot elfogadta, kifejlesztették az új fegyverrendszereket, és megnyerték a hidegháborút.

Néhány évtizeddel előbb egy másik világhatalom stratégiai kezdeményezése arra hívott fel, legyünk a vas és az acél országa. Azon világhatalom kezdeményezését lázas sietség­gel követték a környező apróbb országok stratégiai kezdemé­nyezései, nem kevesebb sikerrel. A 19. század vas- és acél­gyártási technikáját sikerült széles körben elterjeszteni kissé megkésve itt ezen a tájon. Valószínűleg a vaskor utolsó nagy fellángolásáról volt szó.

Hasonló lázas sietség figyelhető meg a fejlett világ kor­mányainak részéről Al Gore kezdeményezésének követésé­ben is. Feleletként még 1994 áprilisában megjelent a japán kormány info-kommunikációs stratégiája, az Európai Unió bi­zottsága 1994 nyarára a nevezetes Bangemann-jelentés for­májában válaszolt, és elkészítették saját dolgozataikat a vi­lág szinte összes fejlett vagy fejlődésben levő régiójának kor­mányai is.

Mi tagadás, Al Gore kezdeményezése meglepte a közvéle­ményt. A számítástechnika és a telekommunikáció tudósai már több mint két évtizede felismerték, hogy a számítástech­nikai és hírközlő rendszerek egyre több azonos részmegol­dást, egyre több hasonló eljárást alkalmaznak, fejlődésük egy­re inkább konvergál. Azt is felismerték, hogy a két technika a szimbiózisa által létrejövő informatikai infrastruktúra olyan világméretű hálózat kialakulásához vezet, amelynek méretei összemérhetők a nemzetközi telefonhálózat méreteivel, infor­mációs szolgáltatásai pedig elképzelhetetlen gazdagságban állnak majd rendelkezésünkre. Ez az új informatikai infra­struktúra alapjaiban forgatja fel mindannyiunk életét, feltéve, hogy részesülhetünk áldásaiból.

A műszaki fejlődés eredményeit a mindennapi életben eddig is mindenki látta, előrehaladását sorsszerűnek és megállítha­tatlannak tartva mégis kevés politikusnak tűnt föl, hogy az új kor végleg elérkezett, a társadalom egyedei mellett a társa­dalom egészének is reagálnia kell az új technika kihívásaira. A társadalomnak át kell gondolnia, mit is kezdjen az új tech­nikával, melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket meg­oldhat vele, cserébe milyen új problémák keletkezhetnek, mekkora erőforrásokat köt le a fejlesztés és milyen eredmé­nyeket hozhat.

Mi történt eközben Magyarországon? Amikor a fent említett nemzeti stratégiák, kormányprogramok készültek, akkor mi éppen a választásokra készülődtünk, itt volt tehát a magyar kormányprogram-tervezetek készítésének is az ideje. Szá­momra nem egészen világos okokból azonban a magyar po­litikusok nem figyeltek föl a harangszóra, és a programterve­zetek egyike sem vázolt föl nagyvonalú koncepciót: mi módon kezdhetnénk meg a felzárkózást információtechnikailag is a fejlett világhoz? Szerencsére a távközlési és a számítástech­nikai szakemberek ismerték a fejlett világban zajló eseménye­ket, és egy lelkes kis csapat Nemzeti Informatikai Stratégiai Kezdeményezés (NIS) néven az asztalra tett egy dolgozatot 1994 végén. A következő gondolatok a NIS tanulmányozása után támadt hiányérzet termékei.

A stratégiák alapja: a társadalom megoldandó problémái

Mi a szerepe egy nemzeti stratégiának? Véleményem szerint a nemzet fejlődési életútjának meghatározása a nemzet előtt álló legnagyobb problémák elemzése és a társadalmi, gazda­sági, valamint műszaki szempontból egyaránt optimális meg­oldások kiválasztása révén.

Minden stratégia legfőbb feladata az optimális megol­dás kiválasztása. Itt különösen szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak társadalmi optimumok, vagy csak gazdasági opti­mumok, legfőképpen nemcsak műszaki optimumok megkere­séséről van szó, hanem e három változó szerinti együttes op­timum kiválasztásáról, ami természetesen sokkal nehezebb kérdés, mint a külön-külön vett optimumok megtalálása. A má­sodik fő értékelési szempont az, hogy annak a stratégiának, amely számot tart a nemzeti jelzőre, a nemzet problémáinak a feltárását, megoldását kell céloznia. Lehet készíteni iparági stratégiát, regionális stratégiát, vállalati stratégiát, termékstra­tégiát, vagy akár személyes stratégiát is. A stratégia jelzője minden esetben abból az entitásból ered, amelyiknek az élet­útját a stratégia meghatározza: a vállalati stratégia a vállalat életéről mond valamit, a vállalat problémáiból indul ki, a vál­lalat optimális viselkedését irányítja, a nemzeti stratégia pedig a nemzet életútját vázolja föl, a nemzet problémáiból indul ki, a nemzet viselkedését irányítja.

Talán triviálisnak tűnik az iménti okfejtés, mégis szükséges­nek tartom ezt a kis bevezetőt, mivel hajlamosak vagyunk min­denféle életútra vonatkozó voluntarista megállapítást stratégiá­nak nevezni, függetlenül attól, vajon társadalmi-gazdasági op­timumkeresést végeztünk-e. Az elmúlt évtizedekben különösen elszoktunk a gazdasági korlátok figyelembevételétől, elég volt kimutatni valaminek a korszerű voltát, máris kívánatossá vált előttünk, hiszen hozzásegített a vaskori társadalmi berendezke­dés felsőbbrendűségének bebizonyításához. A nemzeti jelző is devalválódott kissé, amióta minden érdekcsoport janzenista mó­don a szavak mögé rejti önös érdekeit, megpróbálván a nemzet erőforrásait a saját szolgálatába állítani.

A NIS-t olvasva az volt az első benyomásom, mintha ál­modnék egy álmot, amelyben éppen a vaskori szemlélet alap­ján kimutatjuk, hogy az információtechnika Nyugaton milyen gazdasági előnyöket hozott egyes országoknak, milyen prob­lémákat oldottak meg vele, következésképpen a magyar tár­sadalomnak ilyen és ilyen fejlesztési projekteket kell beindí­tania a lépéstartás érdekében.

Első látásra tetszett a dolog, hiszen villamosmérnökként magam is éppen ebből a szakterületből élek meg. Keresni kezdtem a stratégia alapvető kiindulási pontjait, a nemzeti problémák megfogalmazását, a kiindulásul használt gazdasá­gi keretszámokat, a gazdasági alternatívákat, végül az opti­mális alternatíva kiválasztását, de ezekből vajmi keveset ta­láltam. Arra a következtetésre jutottam végül, hogy a NIS nem több, mint amit a neve mond, egy kezdeményezés, amely nem stratégiát vázol föl, hanem felhívja a figyelmet a stratégia hiányára. Igen, a jövő társadalma a kapuk előtt áll, mi viszont nem vagyunk felkészülve arra, hogy beeresszük. Szükségünk volna egy nemzeti informatikai stratégiára.

A stratégiák összehasonlítása: amerikai, japán, európai, magyar

A feladat tehát egy leendő nemzeti informatikai stratégia fel­vázolása. Vajon milyen legyen? Tájékozódásképp nézzünk körül, milyeneket írtak le az előttünk járók. Ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, hogy az egyes programpontok milyen viszony­ban vannak az alkotók szándékaival, érdekeivel és a lehető­ségekkel. Szövegkritika nélkül, pusztán az áttekintés szándé­kával vizsgáljuk meg a legfontosabb dokumentumokat.

Az amerikai stratégia (a Nemzeti Információs Infrastruktúra Program) az alábbi célokat tűzi a nemzet elé:

• a nemzet versenyképességének fokozása,
• a gazdasági szabályozás reformja,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihasz­nálása,
• a kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé tétele,
• általánosan elérhető szolgáltatások létrehozása,
• nagyteljesítményű információs infrastruktúra-hálózat létre­hozása,
• a globális informatikai infrastruktúra kiépítésének ösztön­zése.

A felsorolt célok mindegyike jellegzetesen tükrözi az ame­rikai értékrendet. Mit jelent a nemzet versenyképességének fokozása? Természetesen az amerikai ipar exportképességé­nek fokozását a japán és európai versenytársakkal szemben. Az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihaszná­lása szintén segíti a nemzet versenyképességének javítását, de egyben jelenti egy új, vagy még újabb húzóágazat létre­hozását, az ipari struktúra átalakítását a kevéssé környezet­szennyező, kisebb energiaigényű, jövedelmezőbb iparágak felé.

A kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé té­tele vagy javítása egyet jelent az amerikai demokráciának a fejlesztésével. Ugyanebbe az irányba hat az általánosan el­érhető szolgáltatások kialakítása is. Az általánosan elérhető (szabványos) szolgáltatások létrehozása mellesleg kibővíti a már eddig is hatalmas amerikai információpiacot. A globális informatikai infrastruktúra kiépítését pedig azért kell ösztönöz­ni, hogy az amerikai információtechnikai és információszelgál-tatási ipar ezáltal külföldön is új exportpiacokat nyerjen.

Mindezeket a célokat nem hatalmas állami beruházásokkal szeretnék elérni, hanem a magántőke bevonásával, hiszen a közvetlen állami pénzosztogatás kora véget ért, a hatalmas államadósság csökkentése mellett kell a fenti célokat megva­lósítani.

A fenti érvelésben alig találunk olyan célt vagy megállapí­tást, amely az informatikát mint önmagáért való értéket hir­detné, helyette a nemzethez szól, olyan erőteret kialakítván, amelyben a nemzet kisebb egységei, régiói, iparágai vagy vál­lalatai is megtalálják az orientációs irányokat. Ez a stratégia a nemzet adaptációs készségének a fokozásáról, az ipar­struktúra átalakításáról, a piac aktív alakításáról szól, nemzeti érdekek, az amerikai nemzeti értékek, a dominancia, a de­mokrácia jegyében.

A japán info-kommunikációs stratégia talán még az ameri­kainál is szebben példázza, hogyan állíthatják az informatikát teljes társadalom átalakításának szolgálatába. A japán straté­giai célok az alábbiak:

• a 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának fel­építése,
• gazdasági növekedés, új üzleti és munkahely lehetőségek teremtése,
• a társadalom fejlesztése (egészségügyi ellátás, oktatás, kormányzati működés javítása),
• a társadalom elöregedéséből és a környezetszennyezés­ből eredő problémák megoldása,
• nemzetközi hálózatok kiépítése.

A 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának igénye abból a felismerésből született, hogy Japán, mint a világ leg­termelékenyebb gyártó műhelye, fokozatosan elveszti vi­szonylagos előnyét a rendkívül gyorsan fejlődő ázsiai régió országaival szemben. A környezetében levő országok kultu­rális hagyományai, az egész ázsiai régió kultúrájának jellege hasonló a japánéhoz, a szorgalom, az egyén alávetése a kö­zösségi értékeknek és érdekeknek, az egyéni fogyasztás kor­látozása a társadalmi felhalmozás oltárán mind lehetővé te­szik, hogy a társadalom gyorsan fejlessze és összehangoltan működtesse azokat a nagyméretű technológiákat, amelyekkel az egész világ számára szükséges fogyasztási javakat előál­lítják. Dél-Korea, Tajvan és legfőképpen a Kínai Népköztársa­ság egy évtized alatt ismétli meg azt a fejlődést, amihez Ja­pánnak három-négy évtized kellett, és az ezredfordulóra mind termelékenységben, mind ipari méretekben olyan erős ver­senytársakká válnak, hogy komolyan veszélyeztetik a japán gazdasági növekedést. Ezzel párhuzamosan a japán gazda­sági fejlődés előnyös hatása a társadalom egyedeinek élet­színvonalára a fenti értékrend megbontásának irányában hat, mind nehezebbé válik tehát a régi értékek mentén szervezett termelőkapacitás társadalmilag optimális működtetése.

Japánnak tehát olyan új tevékenységeket kell keresnie, amelyben a komparatív előnyök megtarthatók, közben pedig alkalmazkodni lehet a társadalmi értékrend változásához. A japán társadalom vezetői a kreatív társadalom megteremtésé­ben látják a kiutat, amely lehetővé teszi, hogy Japán a világ legügyesebb gyártójából a világ legjobb fejlesztő bázisává vál­jék.

A nagy tömegeket foglalkoztató gyártó iparágak leépülése tömeges munkanélküliséghez vezet, amelyet az információs társadalom munkahelyteremtő képességével szándékoznak ellensúlyozni. A társadalmi igazgatási és ellátó rendszerek fej­lesztése általános társadalmi igény, a japán társadalom gon­doskodó értékrendjét tükrözi. Az egész életre szóló munka­hely, amelynek intézménye napjainkig jól funkcionál, a gaz­dasági verseny növekedése miatt egyre kevésbé tartható fenn, helyét fokozatosan a mainál jobban működő közösségi ellátás veszi át.

A japán társadalom egyik nagy problémája a népesség elö­regedése. A szaporodási ráta az elmúlt évszázadban olyan nagymértékű volt, hogy a szigetország népessége száz év alatt megnégyszereződött. Ez a folyamat most lelassult, mi­közben az átlagos élettartam a világon a leghosszabbá vált. A demográfiai fa szalámi alakot öltött, az újszülöttek mindegyi­kének megvan az esélye arra, hogy megérje az öregkort. A fiatal korosztályoknak rendkívüli gondot jelent az idős népes­ség gondozása. Az orvosi távdiagnosztika, távellátások, a szociális gondoskodás informatizálása jelentős mértékben nö­veli a gondoskodás „termelékenységét", könnyítve a gondo­kon.

Hasonlóan súlyos probléma a környezetszennyezés és a zsúfoltság, hiszen a szigetek 75%-a lakhatatlan magashegy­ség, a népesség a mélyebben fekvő 25%-nyi területen zsú­folódott össze. A környezetbarát informatikai technikák alkal­mazása, a vidéki (esetleg a hegyvidéki) területek jó kommu­nikációs infrastruktúrája, a távmunkavégzési eljárások lehető­vé teszik a távolabbi területek birtokbavételét, a lakosság egyenletesebb elosztását a szűk területen.

A japán stratégia annyira célratörő, annyira tömör, hogy egyetlen mondat sem maradt benne a szép jelszavaknak, minden szava egyenesen a társadalom minden tagjának min­dennapi életéből, problémájából fakad. Mindezt hasonlóan szűkszavú, mégis minden szempontot felölelő gazdasági elemzés támasztja alá, amely becsléseket ad a piacok mére­tére és a szükséges befektetések nagyságára 2005-ig és 2010-ig. Az informatikai társadalom irányába tett fejlesztési lépések társadalmi hatáselemzése sem maradt el, összehan­golva a közgazdasági elemzéssel. A kiindulási pontok helyes meghatározásával, a célok lehető legpontosabb kitűzésével, a hatások elemzésével lehetővé vált egy lépésről lépésre ha­ladó program felállítása, amely nem ködös óhajok halmaza, hanem pontos feladatterv a társadalom szereplői számára. Megadja, mi a szerepe a kormánynak, mi az iparnak, az ok­tatásnak és másoknak, meghatározza az egész vállalkozás várhatóan mennyibe fog kerülni, és ki mit kap cserébe áldo­zatvállalásáért.

Nézzük meg végül az Európai Unió céljait és azok hátterét:

• növekedés, versenyképesség, foglalkoztatás,
• egész Európára (értsd: az EU-ra) kiterjedő szabályozási reform, összehangolt és stabil szabályozási és jogi környezet megteremtése,
• a versenypiacok megnyitása,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika egész Európára (az EU-ra) kiterjedő álta­lános iparfejlesztési hatásainak kihasználása,
• Európa multikulturális jellegének támogatása,
• transz-európai informatikai infrastruktúra hálózatok létre­hozása.

A célokból csak úgy süt az egységes Európa megteremté­sének, az újonnan létrehozott hatalmas régió piaci potenciál­jának, teljesítőképessége növelésének igénye. Az információs társadalom irányába tett lépések révén egységesíteni lehet a ma még szerteszét ágazó törvénykezési gyakorlatot, vagy an­nak egy részét. Az EU szabályozási gyakorlatában ma igen fontos szerep jut a versenysemleges megoldásoknak, és az általános ellátási kötelezettségnek. Ezen két elv beépítése a nemzetek törvénykezési gyakorlatába, hozzájárul az elmara­dottabb régiók fejlődéséhez, az európai demokrácia kiszéle­sedéséhez. Az informatika húzóágazattá formálása segíti az egységesülő ország iparának átstrukturálását, miközben a ré­gi nemzeti határok közé zárt monopóliumok lebontásával ha­talmas új versenypiacot teremt. A hatalmas új belső piac ön­magában is hozzájárul az új nagyméretű technológiák kiala­kulásához, de ezt még megtetézik a transz-európai infrastruk­túra-hálózatok kiépítésének programjával, amelyet termé­szetesen elsősorban európai cégek fognak építeni. A transz­európai infrastruktúra-hálózatok létrehozása lefedi az eddig nemzeti határok mentén felszabdalt távközlési, közlekedési, szállítási és egyéb infrastruktúra-hálózatokat, egységes terü­letté változtatva ezt a hatalmas régiót. A transz-európai infor­matikai infrastruktúra-hálózatok (beleértve a távbeszélő, a mű­sorszóró és adatátviteli hálózatokat) jelenítik meg az informá­cióipar számára azt a közeget, amelyen kialakul az (egysé­ges) erős európai információipar, amelyik felveheti a versenyt az amerikai kulturális behatolással szemben.

Európa egyik legnagyobb értékének tekintjük azt a multikulturális jelleget, amelyben a kultúrák egymásra hatása hosszú időn át a fejlődés motorja volt. Az informatikai hálózatokat úgy kell megépíteni, tulajdonságaikat, szolgáltatásaikat úgy kell ki­alakítani, hogy alkalmazkodjanak minden kultúrához, lehetővé téve azok továbbélését, fejlődését. Mindezeket a célokat a magántőke aktivizálásával, bevonásával szeretnék elérni, a gazdasági optimum elérése érdekében.

Az áttekintett három stratégiában jellegzetes eltéréseket ta­pasztalunk, és akkor is ráismernénk, mely országok készítet­ték, ha nem tudnánk előre, vajon kinek a művét tartjuk a ke­zünkben. A műszaki megoldásaiban közös információtechnikát döbbenetesen eltérő célok szolgálatába állították, nem azért fejlesztik, mert „korszerű", vagy mert fejlesztésük „elke­rülhetetlen", hanem mert társadalmi szintű problémák megoldására alkalmas eszközt látnak bennük. Sőt valójá­ban nem is az informatikai eszközöket kívánják fejleszteni, hanem a társadalmat.

A stratégiák hierarchiája

A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezeknek az országoknak létezik társadalomfejlesztési stratégiája is, akár nyíltan előadva, akár a háttérben elrejtve. Ezek a stratégiák nem két-három év, hanem több évtized távlatát fogják át, kö­vetkezésképpen nem lehetnek választási ciklusonként módo­sított pártérdekek mentén szervezett stratégiák, hanem az egész nemzet, vagy nemzetközösség egyetértésével létreho­zott valódi, hosszú távú stratégiák. Erre a tényre külön felhív­nám a magyar értelmiségiek figyelmét.

A stratégiák egymásra épülése, egymásra építése elkerül­hetetlen, hisz a részek stratégiája nem lehet független az egé­szétől. Nem könnyű nemzeti informatikai stratégiát csinálni nemzeti társadalomfejlesztési stratégia nélkül, még kevésbé attól függetlenül, vagy annak ellenére. Nem lehet nemzeti in­formatikai stratégiát csinálni a történészek, gazdaságtörténé­szek, szociológusok, jogászok, oktatók, közgazdászok, nota bene művészek bevonása nélkül. A nemzeti informatikai stratégia nem csupán a villamosmérnökök, számítástech­nikusok, távközlési mérnökök dolga, noha jelenleg ők látják a legjobban, mit tesz lehetővé, vagy milyen következmények­kel jár a technikai fejlődés.

Térjünk vissza egy pillanatra a stratégiák által átfogott tör­ténelmi időtávlatokra. A japán info-kommunikációs stratégia 2010-ig határoz meg lépéseket. Horváth Pál, a MATÁV volt vezérigazgatója, a NIS-kezdeményezés egyik résztvevője szerint az átmenet az információs társadalom felé 15-20 évig is eltarthat, fejletlenebb országokban akár négy-öt évtizedig is. Érdemes tehát jól megalapozni, nem elsietni egy nemzeti stratégia kidolgozását.

A japán iskolaszámítógép-program: nem futóverseny, hanem távlati terv

Ide kívánkozik egy érdekes tapasztalatom arról, hogyan kez­denek hozzá Japánban egy ágazati stratégia kidolgozásához. 1988-ban, amikor a Tudományszervezési és Informatikai Inté­zetben dolgoztam, ahol a magyar iskolaszámítógépesítési programot vezették, módomban volt találkozni a japán iskola­számítógépesítés előkészítését vezető intézmény elnökével, akinek büszkén említettem, mi magyarok voltunk a másodikok Európában, akik felismerték az iskolaszámítógépesítés jelentő­ségét, már több mint harmincezer számítógépet osztottunk szét az iskolák között. Ezzel nemcsak Európában, hanem a világon is az elsők közé tartoztunk, hiszen akkor még Japánban sem kezdték meg számítógépek szétosztását az iskolák között.

Sakamoto professzor hűvösen a következőket válaszolta: „Mi nem veszünk részt ilyenféle versenyekben, nekünk nem az a célunk, hogy kimutassuk, hány hallgatóra jut–egy gép az iskoláinkban, hanem az a célunk, hogy Japán a 21. századba vezető informatikai hatalomként lépjen át. Ez nagy feladat, jól meg kell alapoznunk. Ezért létrehoztunk egy széleskörű pro­jektet, amelynek a célja megvizsgálni, hol, mi módon lehet számítógépet alkalmazni az iskolai életben."

Amint megtudtam, a projekt sok-sok szakértőt, tanárt, köz­gazdászt, művészt, adminisztratív dolgozót hívott össze, ja­pán módszerességgel sorra vették az iskolai élet minden apró mozzanatát, a tanóráktól a menzán át a napköziig. Meghatá­rozták minden szakterületre, miféle folyamatok zajlanak ott, miképpen illeszthető bele a folyamatba a számítógép, és a folyamat maga milyen követelményeket támaszt az alkalma­zandó számítógéppel szemben. Például a művészeti oktatás terén látták, hogy az akkori számítógépek színgazdagsága, felbontóképessége, sebessége még nem teszi alkalmassá a gépeket azonnali bevezetésre, de a számítástechnika fejlődé­si vonalából megjósolható, hogy a számítógépek valamikor a kilencvenes évek elején-közepén érik el azt a teljesítményt, amely lehetővé teszi alkalmazásukat a művészeti oktatásban.

Az iskolai élet minden egyes területét felleltározván a kö­vetelmények és a fejlődési görbék összevetésével meghatá­rozható egy optimális program arra vonatkozóan, milyen lé­pésekben fog behatolni a számítástechnika az iskolai életbe. A folyamatot gyorsítani is lehet. A követelmények alapján azonnal megkezdték az oktatásban alkalmazandó programter­mékek kifejlesztését, de a legfőképpen egy olyan hardver- és szoftverfejlesztői környezet létrehozását, amely hosszú időn át segíti az egységes megjelenésű, nagyon jó minőségű ok­tatóprogramok kidolgozását. Didaktikai kísérletekbe is belekezdtek. A fejlesztéseket profi cégek végezték. Mára komoly programválaszték, komoly didaktikai tapasztalat jellemzi a ja­pán iskolaszámítógépesítési piacot, az iskolának nincs olyan része, amelyre ne találnánk kipróbált, kiemelkedő minőségű, a feladat követelményeinek maradéktalanul megfelelő progra­mokat, hardveregységeket.

Ezzel szemben nézzük, mi történt nálunk a vaskorban. Az iskolaszámítógépesítés apostolainak sikerült kilobbyzniuk a politikusoktól néhány milliárd forintot hardverre, ahogyan szá­mítástechnikusok között találóan neveztük, a vasra, de nem sikerült meggyőzni ugyanazokat a politikusokat a szoftver fon­tosságáról. A lobbyzóknak nem is állt rendelkezésére a japánhoz hasonló követelményrendszer, s muníció híján eleve vesz­tett pozícióból indultak. A nemzeti stratégia abban az időben mindössze arra irányult, hogy különféle mutatók tekintetében futva, rohanva lehagyjuk a kapitalistákat.

Különféle mai felmérések alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar iskolaszámítógépesítési program torzóvá alakult, ma sincs beépítve egyetlen tantárgy tanmenetébe, didaktikájába, módszertanába a számítástechnika, még magának az infor­matika nevű tárgynak a tartalmában sem alakult ki összhang. A szétosztott számítógépek egy-egy iskola életére hatással voltak ugyan, de az egész nemzetre nem fejtették ki az opti­mális hatást.

Lassan járj, tovább érsz! A szakmai hetilapokban olvasom, hogy megalakult a Magyar Nemzeti Informatikai Stratégiai Elő­készítő Bizottság, szeptemberre már el is kell készülnie az első dolgozatnak, amely bemutatja a kihívásokat, valamint azokat a megoldási módokat, amelyek Magyarország informá­ciós társadalomhoz való felzárkózását segítenék elő. Egy má­sik fórumon hallom, hogy októberben már kész is lesz a má­sodik tanulmány azon konkrét projektek felsorolásával, ame­lyekkel a fenti célok elérése megvalósíthatónak látszik. A mód­szerre ráismerek, itthon vagyunk. Nincs szándékomban meg­bántani a résztvevőket, régi szereplői a magyar szakmai kö­zéletnek. Kitűnő számítástechnikusok, programfejlesztők, nagyszerű fejlesztőmérnökök, a társadalomért aggódó polgá­rok, számos szakmai és közéleti díj birtokosai, aggodalmuk őszinte. Valóban ennyire kell sietnünk? Valóban tudni fogjuk októberre, mire és hogyan kell elkölteni a nemzetnek azt a sok-sok milliárdot, ami közelebb visz bennünket a mihez is? És vajon el lehet készíteni egy megalapozott stratégiai tervet ennyi idő alatt?

Egy magyar nagyvállalatnál dolgozván látom, milyen hatal­mas kínnal készül el egyetlen szolgáltatás üzleti terve több hónap alatt, mert a kiinduló adatok bizonytalanok, a belső ér­tékmérők a múlt rendszerből maradtak ránk, az adott szolgál­tatás piaca nálunk még nem alakult ki, a valódi pénzügyi for­rások nem a várt ütemben keletkeznek, a kockázat mértékét sokszor még becsülni sem lehet. Miután a nemzetgazdaság meghatározó tényezőit nem ismerjük, máig sem tudjuk meg­nyugtatóan megmagyarázni a gazdaság mélyrepülésének okait, terveinket nem tudjuk makrogazdasági hatáselemzések­re alapozni. Kétlem ezért, hogy októberre egy tündérmesénél megalapozottabb stratégiát lehet kidolgozni. Stratégia című olvasmányt persze lehet csinálni ennél rövidebb idő alatt is, ami a pénz elköltését kétségtelenül meg fogja alapozni, de a társadalmi bevétel oldaláról még csak annyit fogunk tudni, hogy ki teszi majd azt zsebre.

A készítők nagyon igyekeznek elhitetni, hogy tovább már nem várhatunk, mert végképp leszakadunk, de szívleljük meg Sakamoto professzor tanácsát, vajon ötven év távlatában gon­dolkozva fontos az, hogy egy-két hónappal, esetleg egy-két évvel később lesz-e kész az a stratégia? Kodály sem volt ennyire türelmetlen, százéves tervet vázolt föl, mivel a társa­dalmi folyamatok periódusideje ötven, száz években mérhető, s alighanem jobb lenne tőle példát vennünk.

Honnan hová?

Ismét fölmerül a kérdés, vajon megérett-e a helyzet Magyar­országon egy informatikai stratégia kialakítására, s ha igen, az milyen elemeket tartalmazzon. Fiatalkori optimizmusom a tapasztalatok hatására óvatosabbá vált. A jövő elektronizált információs társadalmához viszonyítva mai korunkat gyakran nevezik Gutenberg-galaxisnak, amely az informatikai infra­struktúra egyik fejlődési fokát, az írásbeliséget, a könyvnyom­tatást, a nyomtatott formában megjelenített, közvetített kultúrát és az erre az infrastruktúrára épülő társadalmi folyamatok együttesét jelenti.

A Gutenberg-galaxis igen fontos fejlődési lépcsőfokot jelen­tett korábbi társadalmi formációkkal szemben, amelyeket a szájhagyomány alapján terjedő kultúra, valamint a szokások, szokásjogok alapján álló döntéshozatali mechanizmus és irá­nyítási rendszer jellemzett. Gyakran meditálok azon, vajon a magyar társadalom eljutott-e már a gutenbergi fejlődési fázis­ba. A számítástechnikai, informatikai szakmában dolgozó rendszerszervezők a tanúim arra, hogy ez a fejlődési lépcső még előttünk áll. A vállalatok belső irányításának számítógé­pesítése Magyarországon azért mérhetetlenül nehéz, mert a vállalatokon belül a döntési, irányítási folyamatok nincsenek írásban rögzítve. A tünetek nemcsak vállalaton belüliek. Ha elmegyünk egy tudományos konferenciára, vagy nemzetközi megbeszélésre, pillanatok alatt kiszúrhatjuk, kik a magyarok a teremben. A japánok, a németek lázasan jegyzetelnek, más népek fiai talán kevésbé lázasan, viszont akik előtt még jegy­zetpapír sincs, azok biztosan magyarok. Nálunk egy vállalati értekezleten ritkaság, ha a megbeszélésről, akár utólag, em­lékeztető készül. Pár hét múlva a népmesék hagyományaihoz híven a különböző résztvevők a megállapodás különböző, változataira emlékeznek.

A csoportmunka szervezésének egyik alapja az írásban el­készített projektterv, műszaki követelmény, amely alkalmas az egyetértés kialakítására, mielőtt a széles körű megvalósítási munkák megkezdődnek. Nálunk ezek a dokumentumok a köz­gyakorlatban nem használatosak. Bármerre járok, azt látom, hogy nálunk nem lehet megvalósítani olyan projektet, amely­ben több ember együttműködését kell koordinálni annál, mint ahányan egy munkaszobában elférnek. Írásbeli előírások, megállapodások nélkül a munka során felmerült problémák folyamatos szóbeli egyeztetésével tudunk csak előrehaladni.

Aki nem ül velünk egy szobában, annak a munkába való be­kapcsolására nincsenek eszközeink. Az írásbeliség hiánya a társadalmi mobilitás egyik nagy gátja. A vállalatoknál, szerve­zeteknél a legértékesebbek manapság azok a személyek, akik még emlékeznek az öt, tíz év előtt kötött megállapodásokra, vagy arra, vajon az építés idején merre vezették ezt, vagy azt a közművet, csatornát, kábelt, egyebet. Térkép ugyanis nem készült róla. Ezek a személyek kicserélhetetlenek még akkor is, ha egyéb adottságaik miatt már régen megértek az elbo­csátásra.

Az államigazgatási, vagy egyéb közintézményeknél köve­tendő eljárások mindannyiszor megváltoznak, ahányszor ki­cserélik a titkárnőt vagy ügyintézőt. Ilyen esetben ugyanis a szájhagyománynak korlátai vannak. Menjünk be elintézni ügyes-bajos ügyeinket valamilyen hivatal irodájába. Ezt sze­rencsére évente legföljebb párszor kell megtennünk. Termé­szetesen minden folyamat megváltozott az elmúlt évben, ve­lük változott a személyzet, csupa új arc, az íróasztalok új el­rendezése fogad, csak egy dolog hiányzik: egy rövid írásos tájékoztató a helyiségben arról, mit hogyan kell az idén elin­tézni. És ne gondoljuk, hogy az új szervezési megoldások gyorsabbá tették az ügyintézést, fejlettebbek! Egyszerűen csak mások.

Ezek persze csak külsődleges tünetek. Hasonló megállapí­tásra juthatunk, ha a piaci, a társadalomirányítási, vagy akár­milyen más folyamatot próbálunk megfigyelni. A cselekvési lánc kusza, töredezett, esetlegességekkel van teletűzdelve, az adatáramlás nincs megszervezve, gyakran a különböző szervezetekben nem is ugyanazt jelenti valamely adatelem, mint a másikban. Társadalmi folyamataink rendszerszervezési szempontból nem folyamatok, nem kapcsolódnak egymásba, nem áttekinthetők, nem logikusak, gyakran változó amorf ál­lapotúak.

Mi magyarok egészen jól megélünk ebben a vízben, mert tudjuk, hogy nem a hivatalhoz kell fordulnunk, ha valamit tény­legesen el akarunk intézni, hanem egy közbenjáróhoz. A köz­benjárónak mint a szentek késői utódainak pedig maga felé hajlik a keze. A vaskorban úgy tűnt, az egész társadalom egy piramis, amely azonnal leállna, ha Brezsnyev elvtársat valami baj éri, mert nem lenne, aki dönteni tudna. Brezsnyev eltűnt, a piramis megmaradt. Hiába no, ez egy hierarchikus társada­lom, amelyben a keresztirányú kapcsolatoknak nincs hagyo­mánya. Ilyen körülmények között vajon éppen az info-kommu­nikációs infrastruktúra kiépítése visz el bennünket a Kánaán­ba? Attól tartok, nem ez a helyzet. Mégis, ne zárjuk ki az új technika által nyújtott eszközöket sem a társadalmunk javítá­sára. Csak azt kérem, ne tévesszük össze a célt és az esz­közt.

Egy társadalmi informatikai stratégia elemei

Induljunk ki a mi társadalmunk gondjaiból, ne essünk abba a hibába, hogy importálunk egy megoldást valahonnan, és ke­ressük hozzá idehaza a problémát, amelyet azzal megoldha­tunk. Vannak nekünk saját társadalmi, gazdasági bajaink is! Ki fog azokkal törődni, ha nem mi?

Felsorolok néhányat azon gondok közül, amelyek a magyar társadalmat az elmúlt évtizedekben bántották, és amelyekre gyógyír, vagy legalábbis enyhítő tényező lehet az informatikai infrastruktúra célzott fejlesztése. A felsorolás nem tudományos igényű, inkább példa-természetű, esetleges, a napi vulgarizálás szintjén mozog úgy, ahogyan a rádió híreiből asszociáltam. Szociológusaink, közgazdászaink garmadával sorolnák a va­lódi feladatokat. Kérdezzük meg tőlük!

Hetvenöt évvel ezelőtt a nemzet egyharmadát elválasztották az országtól. Más nemzetek fiai pedig a mi országunkban van­nak elválasztva anyanemzetüktől. Az informatikai infrastruktúra megfelelő kialakításával a nemzetrészek kommunikációja javít­ható. Kifejezetten ügyelni kell azonban arra, hogy a kifejlesz­tendő infrastruktúra ne csak a magyar kultúra támogatására le­gyen alkalmas, hanem a környező nemzetek kultúrájának is megfelelő támogatást adjon. Ez a cél nagyon sok fontos köve­telményt állít a nemzeti infrastruktúra fejlesztése elé. Általában végig kell gondolnunk, hogy a kódkészletek, a csatlakozód ír-közlő hálózatok, az összekapcsolhatóság, a többnyelvűség, a használói felület kulturális vetületei milyen követelményeket tá­masztanak a műsorszerkesztési eszközök, a tárkapacitás, a sávszélesség és egyéb más paraméterek tekintetében. A tech­nika mai állása szerint a felsoroltak nem megoldhatatlanok, an­nál inkább igényelnek szervezési, jogi és egyéb intézkedéseket. Ha elgondolkozunk ezeken a kérdéseken, akkor Európához is közelebb kerülünk egy lépéssel, hiszen az európai célok köve­telmények között is szerepel a multikulturális környezet támo­gatása. A nyugatiak viszont csak a saját multikulturális ügyeikkel fognak törődni. Saját környezetünk idevágó kérdéseinek tanul­mányozásával, a megoldási alternatívák felvázolásával bekap­csolódhatunk az európai fejlesztési folyamatokba. De ne feled­jük, nekünk először nem a nyugattal kell megtárgyalnunk a fel­tárt kérdéseket és a javasolt megoldási alternatívákat, hanem a szomszéd országokkal, azok szakembereivel, polgáraival. Ez­által segíthetjük a nálunk élő nemzetiségek kapcsolatát is a sa­ját anyaországaikkal, valamint végre a kölcsönös megértést nemzeteink között.

Tabutémának számít köreinkben a „cigánykérdésről" beszél­ni, és az átlagember első asszociációja a kriminalisztika kö­rébe vág. Pedig valójában arról van szó, hogy itt él orszá­gunkban egy nép, amely magyarul (is) beszél ugyan, de kul­túrája erősen eltérő a miénktől, tagjainak kulturális profilja ta­lán még az írásbeliségig sem ért föl. Ha a magyar népesség valahogyan mégis az információs társadalom korába lép, nem fogja ez még tovább növelni a távolságot az ország népes­ségének egytizedét is kitevő cigányságtól? Nem használha­tó-e föl a számítógéppel segített képzés e népcsoport gyor­sabb felzárkóztatásához úgy, hogy egyúttal megőrizze kultu­rális identitását? A számítógépek ma már könnyedén kezelnek képeket, megértik a néma válaszokat is, türelmesek, egyéni ütemhez igazodok, rendelkeznek mindazokkal a jellemzőkkel, amelyek az ideális tanárt is jellemzik. A multimédia rendszerek ma már rendkívüli dolgokra képesek, a számítógépes gyakor­lási módszerekkel a tananyagot egyhatod idő alatt kétszeres retencióval lehet megtanulni.

Egyik napról a másikra megszűntek a keleti piacaink. Fel lehet-e és mi módon használni az informatikai infrastruktúrát is a keleti piacok részbeni visszaszerzésére? Igen, lehet. A svédek és a finnek megtalálták a módját, mi is keressük meg! Építsük ki „érzékszerveinket" a keleti szomszédaink felé, hi­szen az üzleti életben előnyben van az, aki elérhető.

Oktatási rendszerünk túlontúl „hagyományos". A polgárok többsége az államilag finanszírozott iskolák elvégzése után egész életén át nem ül még egyszer iskolapadba. A technika, a tudomány mai fejlődése mellett ez az egyének fokozatos lemaradásához, versenyképtelenségéhez vezet. Az informati­kai infrastruktúrák lehetővé teszik a társadalom oktatási rend­szerének átépítését, gazdaságilag optimálissá tételét. Ott és csak annyit kell tanulni, ahol és amennyit a munkahely fejlett­sége megkövetel. Ha belegondolunk, ehhez talán ma sem csak az informatika hiányzik, hanem szervezési, jogi, és egyéb intézkedések.

Társadalmunk tagjainak kooperációs készsége mind a ko­operáció eszközeit, mind értékrendjét tekintve igen alacsony. Ez meggátol bennünket abban, hogy az úgynevezett nagy rendszereket hatékonyan üzemeltessük. Ilyen nagy rendszer az az Informatikai Infrastruktúra is, amelynek mielőbbi kiépí­tését mi, a szakmában működő mérnökök annyira óhajtjuk. Vámos Tibor a vaskor kötöttségei közepette is már jó évtizede felhívta figyelmünket erre a nagy gazdasági hátrányt jelentő társadalmi hiányosságra. Vizsgáljuk meg, vajon az új info-kommunikációs infrastruktúra kiépítésével javítható-e a társa­dalom tagjainak kooperációs készsége, és mi módon?

Csak néhány olyan feszítő társadalmi gondot soroltam föl, amelyek a mi gondjaink, nekünk kell keresni rájuk a megol­dást. A gondok feltárása, súlyának meghatározása nem az informatikusok dolga. Ne áltassuk magunkat és a társadalmat azzal, hogy íme tálcán hozzuk a megoldást, amikor jószerivel a problémák gyökerét sem látjuk még igazán. Tárjuk fel a társadalmi folyamatokat, amelyeket automatizálni, számítógé­pesíteni óhajtunk. Tekintsük át az egész tevékenységi láncot, vizsgáljuk meg ehhez képest az infrastrukturális elemeket, ál­lapítsuk meg, milyen követelményeket támaszt az adott folya­mat az infrastruktúrával szemben. Vizsgáljuk meg, milyen szolgáltatásokat nyújtson az infrastruktúra az adott folyamat tekintetében, mennyibe fog ez kerülni nekünk, mit hoz a kony­hára. Nem hiszem, hogy lehetetlen elvárásokat írok itt le, hi­szen a szükséges stratégiai módszerek ismertek. Néhány nyári hónap alatt ugyan még a fejlett stratégiai módszerekkel sem lehet nemzeti stratégiát készíteni. Sebaj, a százéves terv­hez megfelel az is, ha csak jövőre készül el, de legyen va­lódi, jó minőségű stratégia, alkalmas arra, hogy végképp ma­gunk mögött hagyjuk a vaskort.

1958-ban jelent meg „Az újralátogatott szép, új világ" c. esszékötet, amelyben Huxley megkísérli számba venni, hogy mi mindent lehetett volna még a Szép új világ dramaturgiájához felhasználni. Könyvének magyar nyelven először olvasható fejezetében a tudat alatti meggyőzés technikáinak veszélyességére figyel fel, s ekképpen a N. Chomsky és H. F. Schiller nevével fémjelezhető médiakritika elmélettörténeti előfutárának tekinthető.

Sigmund Freud Az álomfejtés című könyvének 1916-os kiadá­sához fűzött lábjegyzetében felhívta a figyelmet dr. Poetzl, egy osztrák neurológus munkájára, aki akkoriban publikált egy dol­gozatot, amelyben a tachisztoszkóppal folytatott kísérleteit írta le. (A tachisztoszkóp egy olyan eszköz, amelynek két válto­zata van: egy „néző" doboz, amelyben az alany egy képet néz, amelyet a másodperc töredékéig vetítenek ki; és egy la­terna magica, nagysebességű zárral, amely alkalmas arra, hogy nagyon röviden vetítsenek ki egy képet a képernyőre.) Ezekben a kísérletekben „Poetzl arra kérte az alanyokat, hogy rajzolják le a képet, amelyet tudatosan megjegyeztek abból a képből, amelyet a tachisztoszkóp kivetített számukra… Ezután azokra az álmokra figyelt, amelyeket az alanyok a következő éjszakán álmodtak és még egyszer arra kérte őket, hogy ezeknek az álmoknak a megfelelő részleteiről készítsenek raj­zokat. Maradéktalanul kimutatható volt, hogy a kivetített ké­peknek azok a részletei szolgáltattak anyagot az álom alko­tásához, amelyeket az alany nem jegyzett meg."

Poetzl kísérleteit különféle módosításokkal és finomítások­kal számos alkalommal megismételték, legutóbb dr. Charles Fisher, aki három kitűnő dolgozatot írt a Journal of the Ame­rican Psychoanalytic Association számára az álmok és a „tu­datelőtti észlelés" témakörében. Közben az elméleti pszicho­lógusok sem voltak tétlenek. Tanulmányaik, Poetzl felfedezé­seit megerősítve, azt mutatták, hogy az emberek ténylegesen sokkal többet látnak és hallanak, mint gondolnák; és amit anélkül látnak és hallanak, hogy ennek tudatában lennének, azt a tudatalatti rögzíti, és befolyásolhatja tudatos gondolata­ikat, érzéseiket és viselkedésüket.

A tiszta tudomány nem marad korlátlanul tiszta. Előbb vagy utóbb hajlamos alkalmazott tudománnyá, majd végül techno­lógiává változni. Az elmélet ipari gyakorlattá idomul, a tudás hatalommá válik, a szabályok és laboratóriumi gyakorlatok metamorfózison mennek át, és kiemelkednek mint hidrogén­bomba. A jelen esetben Poetzl tiszta tudományának finom da­rabkája és a tiszta tudomány összes többi finom kis darabkája meglepően hosszú ideig megőrizte az eredeti tisztaságát a tudat előtti észlelés területén. Azután, 1957 őszének elején, pontosan negyven évvel Poetzl eredeti tanulmányának publi­kálása után, bejelentették, hogy ezeknek a tisztasága a múlté, alkalmazták őket, beléptek a technológia birodalmába. A be­jelentés tekintélyes kavarodást váltott ki, az egész civilizált világban erről beszéltek és írtak. És nem csoda; mivel az úgy­nevezett „tudatküszöb alatti vetítést" közvetlenül társították a tömegszórakoztatással, és a civilizált emberi lények életében a tömegszórakoztatás ahhoz mérhető szerepet játszik, mint amit a vallás a középkorban. Számos gúnynevet adtak kor­szakunknak – a szorongás kora, atomkorszak, űrkorszak. Ugyanannyira jó okkal hívhatnánk a televízió-kábulat, a szap­panopera és a lemezlovas korának. Egy ilyen korban nem lehetett elkerülni, hogy a bejelentés, miszerint Poetzl tiszta tudományát a tudatköszöb alatti vetítés formájában alkalmaz­ták, erős érdeklődést váltson ki a világ szórakoztatott tömegei között. Hiszen egyenesen nekik ezt az új technikát szánták, melynek célja az. volt, hogy az elméjüket manipulálják anélkül, hogy tudatában lennének, mit csinálnak velük. Egy speciális tervezésű tachisztoszkóp segítségével szavakat és képeket villantottak fel milimásodpercekre vagy még kevesebb ideig a televíziók képernyőjén és a filmszínházak vásznain a program alatt (nem utána). „Igyál Coca-Colát" vagy „Gyújts rá egy Camelre" feltűnhet a szeretők ölelésében, egy megtört szívű anya könnyeiben és a néző látóidegei megörökíthetik ezeket a titkos üzeneteket, a tudatalatti reagálhat rájuk és ennek kö­vetkeztében tudatosan sóvároghatnak a szénsavas ital vagy a dohány után. És eközben más titkos üzeneteket lehet sut­togni, túl halkan vagy túl magas hangon ahhoz, hogy az em­ber tudatosan észlelhetné. A hallgató valami olyan kifejezésre figyelhet, mint „Drágám, szeretlek"; de a hihetetlenül érzékeny füle és tudatalattija a hallás tudatossági küszöbe alatt, a de­zodorokról és hashajtókról szóló legutóbbi jó hírt fogja érzé­kelni.

Valóban működik az ilyen kereskedelmi propaganda? A bi­zonyíték, amelyet az a kereskedelmi cég szolgáltatott, amely először használta a technikát tudatküszöb alatti vetítésre, bi­zonytalan volt, és tudományos szempontból egyáltalán nem kielégítő. A moziban a szabályos időközönként vetített kép, a parancs, hogy vásároljanak több pattogatott kukoricát, azt eredményezte, hogy 50 százalékkal megnőtt a szünetekben a pattogatottkukorica-eladás. Egyetlen kísérlet azonban igen keveset bizonyít. Ezen kívül ez a kísérlet szegényesen volt előkészítve. Nem volt ellenőrzés, nem vették figyelembe a számos változót, amely befolyásolja a nézőközönség pattogatottkukorica-fogyasztását. És akárhogy is, vajon ez-e a leg­hatékonyabb módja annak, hogy a tudat alatti meggyőzés tu­dományos kutatásának évei alatt összegyűlt tudást alkalmaz­zák? Valójában valószínű-e, hogy pusztán a termék nevének és annak a parancsnak a felvillantása, hogy vásárolják, ké­pessé tesz minket, hogy letörjük a vásárlói ellenállást és új vásárlókat toborozzunk? A válasz mindkét kérdésre eléggé nyilvánvalóan tagadó. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a neurológusok és pszichológusok felfedezéseinek nincs gya­korlati jelentősége. Igencsak valószínű, hogy Poetzl tiszta tu­dományának finom darabkája, ha ügyesen alkalmazzuk, a gyanútlan elmék befolyásolásának erőteljes eszközévé válik.

Néhány sokatmondó utalás erejéig forduljunk a pattogatottkukorica-árusoktól azok irányába, akik kevesebb zajjal, de több képzelőerővel és jobb módszerekkel kísérleteznek ugyanezen a területen. Nagy-Britanniában, ahol az elmék tu­dat alatti manipulálásának folyamatát „sztrobonikus belövésnek" nevezik, a kutatók hangsúlyozták annak a gyakorlati je­lentőségét, hogy megfelelő lélektani feltételek szükségesek a tudat alatti meggyőzéshez. Egy, a tudatosság küszöbe feletti ösztönzés hatékonysága valószínűbb, ha a befogadó személy könnyű hipnotikus transzban, bizonyos drogok hatása alatt van, vagy betegség, éhezés, netán valamilyen fizikai vagy lel­ki nyomás legyengítette. De ami igaz az öntudat küszöbe fe­letti sugalmazásra, az a küszöb alattira is igaz. Vagyis, amennyivel kisebb a személy pszichológiai ellenállásának szintje, annyival nagyobb a sztrobonikusan belőtt sugalmazások ha­tékonysága. A holnap tudományos diktátora suttogógépeit és a tudatalattira ható vetítőit iskolákban és kórházakban fogja felállítani (a gyerekek és betegek jobban befolyásolhatok), és minden közösségi területen, ahol a hallgatóságot előzőleg fel­puhíthatja a befolyásolhatóságot növelő ékesszólás vagy ritu­álék.

A tudatalattira ható befolyás hatékonyságát növelő mód­szerekről térjünk át magára a befolyásolásra. Milyen kifejezé­sekkel kell a propagandistának az áldozatai tudatalattijához fordulnia? Közvetlen parancsok („Vásárolj pattogatott kukori­cát" vagy „Szavazz Jonesra") és a fenntartás nélküli állítások („A szocializmus büdös" vagy „X fogkrém kúrálja a rossz száj­szagot") valószínűleg csak azokra a lelkekre hatnak, amelyek már elfogultak Jones vagy a pattogatott kukorica iránt, akik már tudatában vannak a testszagok és a köztulajdonban lévő termelőeszközök veszélyeinek. De a meglévő hit erősítése nem elég; a propagandistának, ha megéri a pénzét, új hitet kell teremtenie, tudnia kell, hogy a közömböst és a határo­zatlant hogyan állítsa a saját oldalára, tudnia kell megingatni vagy talán még át is téríteni az ellenzőt. S tudja, hogy a tudat alatti állítást és parancsot meg kell toldania a tudat alatti meg­győzéssel.

A tudatosság küszöbe felett a nem-racionális propagandá­nak az egyik leghatékonyabb módszere az asszociációs meggyőzés. A propagandista önkényesen összekapcsolja egy adott termékét, jelöltjét vagy ügyét valamilyen gondolattal, valamilyen személy vagy dolog képével, amelyet abban a kul­túrában a legtöbb ember megkérdőjelezetlenül jónak tart. Egy eladási kampányban a női szépség önkényesen összekap­csolható bármivel a bulldózertől a vizelethajtóig; egy politikai kampányban a hazaszeretet összekapcsolható bármely üggyel az apartheidtől az egyesítésig, és bármely személlyel Mahatma Gandhitól McCarthy szenátorig. Évekkel ezelőtt Kö­zép-Amerikában megfigyeltem az asszociációs meggyőzés­nek egy példáját, amely megrémítő csodálattal töltött el azok iránt, akik kigondolták. Guatemala hegyeiben az egyetlen fajta importált művészi munka a színes naptár volt, amelyet ingyen osztogattak azok a külföldi társaságok, amelyeknek a termé­keit az indiánoknak árulták. Az amerikai naptárak kutyákat, tájakat, részben mezítelen fiatal nőket ábrázoltak. Az indiá­noknak azonban a kutyák pusztán haszonelvű tárgyak, csak a szép tájak azok, amiből életük minden napján elég sokat látnak, és a félmeztelen szőkeségek nem érdekesek, talán egy kicsit visszataszítóak is. Következésképpen az amerikai naptárak sokkal kevésbé voltak érdekesek mint .a, németek; mivel a német hirdetők vették a fáradságot, hogy kitalálják, mit értékelnek az indiánok, és mi érdekli őket. A kereskedelmi propagandának különösen egy mestermunkájára emlékszem. Egy aszpiringyártó által készített kalendárium volt az. A kép alján az ismerős védjegyet láthatjuk a fehér tabletták ismerős dobozán. E felett nem havas tájak, őszi erdők, nem cocker-spánielek vagy dúskeblű revütáncosok voltak. Nem – a ravasz németek a fájdalomcsillapítójukat összekapcsolták a Szenthá­romság fénylőn színezett és rendkívül életszerű képével, amint egy bárányfelhőn ül és Szűz Mária, Szt. József, vala­mint válogatott szentek és angyalok nagy tömegének társa­ságában. Az indiánok egyszerű és mélyen vallásos lelkében így garantálta az acetil szalicil-sav természet feletti hatóerejét az Atyaisten és az egész égi sereg.

Az ilyenfajta asszociációs meggyőzés olyan, amire a tudat­alattira ható kivetítés technikái különösen alkalmasnak tűnnek. A New York-i Egyetemen lefolytatott kísérlet-sorozatban, ame­lyet a Nemzeti Egészségügyi Intézet felügyelete alatt hajtottak végre, úgy találták, hogy a személynek a tudatosan látott képhez fűződő érzései módosíthatók azzal, ha azt a tudat alatti szinten összekapcsolják egy másik képpel, vagy még inkább értéket hordozó szavakkal. így, ha a tudat alatti szinten egy üres, kifejezéstelen arcot összekapcsolunk a „vidám" szó­val, úgy tűnik az észlelő számára, mintha mosolyogna, barát­ságosan nézne, szeretetre méltó, nyílt lenne. Amikor ugyanazt az arcot, ugyanúgy a tudat alatti szinten, a „mérges" szóval kapcsolták össze, tiltó kifejezést vett fel, és a megfigyelő szá­mára ellenségessé és ellenszenvessé vált. (Fiatal nők egy csoportjának nagyon férfiassá is vált, míg, amikor „vidám" szó­val kapcsolták össze, olyannak látták az arcot, mintha egy nő arca lett volna. Apák és férjek figyelmébe ajánlom.) Nyilván­való, hogy a kereskedelmi és politikai propagandista számára ezek a felfedezések rendkívül jelentősek. Ha el tudja érni, hogy áldozatai a normálisnál sokkal befolyásolhatóbb állapot­ba kerüljenek, és ha ebben az állapotban be tudja nekik mu­tatni azt a dolgot, a személyt, vagy egy szimbólum segítsé­gével az ügyet, amit el kell adnia, ha össze tudja kapcsolni ezt a dolgot, személyt vagy szimbólumot valamilyen értékhor­dozó szóval vagy képpel, akkor képes lehet rá, hogy módo­sítsa érzéseiket és véleményüket, úgy, hogy azoknak sejtel­mük se legyen arról, hogy mit tesz. Egy New Orleans-i szó­rakoztató kereskedelmi csoport szerint fokozni lehetne a fil­mek és tévéjátékok szórakoztató értékét ennek a technikának a felhasználásával. Az emberek szeretnek erős érzelmeket érezni, és ezért élvezik a tragédiákat, thrillereket, gyilkos misztikákat és szenvedélyes meséket. Egy harc vagy ölelke­zés dramatizálása erős érzelmeket kelt a nézőkben. Még erősebb érzelmeket kelthet, ha ezeket a tudat alatti szinten összekapcsolják megfelelő szavakkal vagy szimbólumokkal. Például a Búcsú a fegyverektől filmváltozatában, amikor a hősnő belehal a gyerekszülésbe, a jelenet még lehangolóbb lehet annál, mint amilyen, ha közben olyan baljós szavakat, mint „fájdalom", „vér" és „halál" villantanak fel a vásznon újra és újra, a tudatküszöb alatt. Tudatosan nem látják a szavakat, azonban a tudatalattira gyakorolt hatásuk igen nagy lehet, és ezek a hatások jelentősen felerősíthetik a tudatos szinten, a játék és a párbeszéd által előidézett érzelmeket. Ha, ahogy igencsak bizonyosnak látszik, a tudat alatti kivetítés követke­zetesen erősíti a mozilátogatók érzelmeit, a mozgókép-ipar megmenekülhet a csődtől, ha a tévéjátékok készítői nem elő­zik meg őket.

Annak fényében, amit az asszociáció általi meggyőzésről és az érzelmek tudatküszöb alatti szuggesztióval való foko­zásáról mondtunk, próbáljuk elképzelni, hogy a holnap politi­kai gyűlése milyen lesz. A jelölt (ha még mindig létezik a je­löltek kérdése), vagy az uralkodó oligarchia kijelölt képviselője mindenki számára hallhatóan fog beszélni. Ezalatt a tachisztoszkópok, a suttogógépek, az olyan homályos képek kivetítői, amelyekre csak a tudatalatti reagál, megerősítik, amit mond, azáltal, hogy szisztematikusan összekapcsolják az adott em­bert és ügyét pozitív töltésű szavakkal és megszentelt képek­kel, és sztrobonikusan negatív töltésű szavakat és gyűlöletes szimbólumokat lőnek be, valahányszor az Állam vagy a Párt ellenségeit említi. Az Egyesült Államokban Ábrahám Lincoln rövid képét és a „nép általi kormányzás" feliratot vetítik majd ki villanásnyira a szónoki emelvényre. Természetesen Orosz­országban a szónok Lenin képének, a „népi demokrácia" sza­vainak és Marx atya prófétai szakállának felvillanásaival lesz összekapcsolva. Mivel ez még csak a jövőben válhat valóra, megengedhetünk magunknak egy mosolyt. De tíz vagy húsz év múlva valószínűleg már sokkal kevésbé tűnik szórakozta­tónak. Mert ami most pusztán science fiction, mindennapi po­litikai ténnyé fog válni.

Poetzl egyike volt azoknak az előjeleknek, amelyeket a Szép, új világot írva figyelmen kívül hagytam. Történetemben nincs utalás a tudat alatti kivetítésre. Ez olyan hibás mulasz­tás, amelyet, ha ma újraírnám a könyvet, bizonyosan ki kel­lene javítanom.

[A. H. Brave New World Revisited c. könyvének 9. fejezete; 1958.]

(Fordította: Feiler József)