Öt évvel a kelet-közép-európai rendszerátalakulás kezdete után a régió politikai döntéshozói nagyon is tudatában vannak annak, hogy egy politikailag és gazdaságilag alárendelt régi­óban élnek, ahol a világgazdaságban és világpolitikában el­foglalt helyüket jórészt a nyugati hatalmak döntik el, az ő sze­repük pedig az, hogy magukra vállalják a felelősséget a más­hol meghozott döntések következményeiért.

Ennek az alárendeltségnek a gazdasági mechanizmusai mindenütt láthatók:

Ezeket a gazdasági erőket kiegészítik a politikai függés szá­lai, a Nyugat katonai hegemóniája, az együttműködés hiánya a régió államai között, ami arra kényszeríti őket, hogy ver­sengjenek a Nyugat kegyeiért. A nyugati intézményeknek a régió pártjai és kormányai legitimálásában betöltött szerepe egyszersmind arra kényszeríti a politikai vezető csoportokat, hogy a szegénység sújtotta választóikat az „európai" jövő ra­gyogó perspektívájával kecsegtessék.

A külső hatalmaknak való alárendeltség egyáltalán nem új dolog Kelet-Közép-Európa számára. És az 1989 utáni hely­zetben Kelet-Közép-Európa ugyanolyan kényelmesen elérhe­tő regionális perifériaként kínálkozott Nyugat-Európa számára, mint amilyen Kelet-Ázsia Japánnak vagy Mexikó és Latin-Amerika más részei az USA-nak. De amíg a másik két regi­onális periféria esetében az alárendelt országok tudják, hogy ki a régió gazdasági ura, és mit akar, addig Kelet-Közép-Eu­rópa makrogazdasági téren az egyik hegemón tényezőnek van alárendelve, a „kínálati oldal" megtervezését tekintve pedig egy másiknak, ami egy egységes irányítás nélküli hegemonikus poliarchiarchiaként jelenik meg. Ez pedig, ahogyan a következőkben ki fogom fejteni, megkülönbözteti Kelet-Közép-Európát a többi perifériáktól, és jövőjét rendkívül veszélyes utakra terelheti. Ennek az átfogó hatásai pedig még távolabbivá, ha nem utópisztikussá teszik az Európai Unió-beli tagság kilátásait a régió legtöbb országa számára.

1. A makrogazdasági stratégia amerikai irányítása és ennek következményei

Az talán elkerülhetetlen volt, hogy a régió problémáinak ke­zelésére kialakított makrogazdasági stratégiát az amerikai ér­dekek és felfogás szabják meg. A nyugati hatalmak szövet­ségén belül csak az USA vezethet, jóllehet a nyugat-európai államok összefoghatnak és együtt ellenállhatnak ennek a ve­zetésnek. A megfigyelők azonban nem figyeltek fel eléggé azoknak gazdasági alternatíváknak a létezésére, amelyek szemben állnak az amerikaival, és amelyek 1989-ben kínál­koztak. Nem tudatosult időben az sem, hogy milyen kártékony hatást gyakorol a régióra az, hogy a makrogazdasági stratégia fölötti amerikai dominancia kombinálódott a „kínálati" stratégia fölötti EK-ellenőrzéssel.

1.1. Az elveszett esély: az előrevivő körforgás elszalasztott lehetősége

1989-ben a régió reménysége az volt, hogy a Nyugat és kü­lönösen a nyugat-európaiak a régió jövőjét elsősorban a mak­rogazdasági megfontolások alapján fogják megközelíteni. Az EK, amelyet túltermelés sújt a háború utáni hosszú konjunk­túra húzóágazataiban (a tartós fogyasztási cikkeket előállító iparágakban) egy új nyugat-európai növekedési ciklus lehető­ségét fogja látni abban, ha Keleten felélénkíti a hatékony ke­resletet, és speciális eszközökkel kezeli a régió országainak átmeneti fizetési problémáit. Egy sor olyan gazdasági szektor volt, amelyekben a kelet-közép-európai régió jó teljesítményt nyújtott, és amelyek termékei helyet kaphattak volna a nyu­gat-európai piacokon. Ugyanakkor a régió a nyugat-európai tartós fogyasztási cikkek nagy piacává válhatott volna, fellen­dítve így a nyugati növekedést, és lehetővé téve a nyugati gazdasági szerkezet bizonyos mértékű átstrukturálását. Mind­ez valódi helyet adhatott volna a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a nyugat-európai munkamegosztásban. Mint Kelet-Ázsiában Japán, a Nyugat a maga dominanciáját fenntarthatta volna a technológiai függőség és a termékhierarchia „parancs­noki magaslatainak" az ellenőrzése révén. Egy ilyen stratégia eredménye az lett volna, hogy Kelet-Európában a kapitaliz­musra való rendszerszintű átmenet irányított formában és nö­vekedés mellett ment volna végbe.

Ha a Nyugat egy ilyen stratégiát indít el Kelet-Közép-Eu­rópában, akkor a régió országai olyasminek lettek volna alá­vetve, amelyet „normális alárendeltségnek" nevezhetnénk. Más szavakkal: annak a szokásos gyengeségnek, amellyel a kicsiny, kevésbé termelékeny gazdaságoknak kell szembesül­niük akkor, amikor sokkal nagyobb gazdaságokkal kerülnek szembe, amelyeknek sokkal nagyobb a súlyuk a kereskede­lemben, nagyobbak a tőkeforrásaik és gazdaságuk termelé­kenysége. Az ilyen alárendeltség fájdalommentes lehet, ha a gazdaság növekszik, és a világgazdaságban megtalálja azo­kat a réseket, ahol a versenyben előnyös helyzetbe kerülhet.

Ilyen típusú tervek 1988-89-ben valóban napirendre kerül­tek a nyugati fővárosokban. A Deutsche Bank elnöke, Herrhausen előterjesztett például egy olyan tervezetet, amely némi védelmet írt volna elő a kelet-közép-európai gazdaságok szá­mára, továbbá komoly erőfeszítéseket a régióban végrehaj­tandó infrastrukturális beruházásokat illetően; mindezt egy nö­vekedési perspektívába ágyazva. A francia kormány hasonló gondolatokkal hozakodott elő, ám – elkerülendő azt, hogy a folyamatot a német bankok irányítsák – egy új, közös, multi-laterális bank létrehozását javasolta, amelynek tevékenysége a régió gazdasági újjáépítésére és fejlesztésére irányult volna.

Ezek a gondolatok azonban nem voltak elfogadhatóak a Bush-adminisztráció számára. Bush és csapata a növeke­dést alá kívánta rendelni a rendszerszintű átalakítás szem­pontjainak, és ragaszkodott ahhoz, hogy az IMF és a Vi­lágbank döntő szerepet játsszanak a folyamatban. Miután Herrhausent meggyilkolták, a Deutsche Bank elejtette straté­giai koncepcióját. Az EBRD-re (Európai Újjáépítési és Fejlesz­tési Bank) irányuló francia elképzelést pedig Washington meg­fosztotta minden valós tartalmától.

Növekedési stratégia nélkül a rendszer átalakítását a mak­roszinten érvényesülő negatív ösztönzők irányították. A belföl­di recessziók és a hitelek korlátozása olyan helyzetbe hozták a kormányokat és a vállalatokat, hogy térden állva kellett kö­nyörögniük nyugati tőkeinjekciókért. Ez volt az a kényszerítő mechanizmus, amellyel a Nyugat keresztülerőltette az árak és a kereskedelem teljes körű „liberalizálását" és a privatizációt. Ezeknek a kényszerítő gazdasági eszközöknek olyan hatást kellett gyakorolniuk, hogy a rendszerváltás – szakzsargonban fogalmazva – eléggé „robusztus" legyen ahhoz, hogy sokkha­tást váltson ki, és hamar visszafordíthatatlanná váljék. Az ígé­ret, amelyet a kelet-európaiak szeme előtt megcsillogtat­tak, az volt, hogy azt a hatalmas tőkemozgást, amely az 1980-as években az OECD-országokból kifelé irányult, az átalakulás során kelet felé fordítják. Ha a cél a gyors tár­sadalmi rendszerváltozás volt, az érintett országok számára az export-vezérelt növekedésben határozták meg a megfelelő stratégiát.

1.2. Szkülla és Kharübdisz egyszerre: az IMF-stabilizáció az EK kereskedelmi rendszabályaival

Ha a régi tengerészeknek választaniuk kellett aközött, hogy a Szküllával való harcban pusztulnak el, vagy a Kharübdisz örvényében szenvednek hajótörést, Kelet-Európa gazdaságai szerencsétlen kormányosainak és a kormányosnőinek nem voltak ilyen választási lehetőségeik: mind a kettő összezúzta őket.

Az IMF „stabilizációs" módszerei Kelet-Közép-Európa szá­mára ugyanazok voltak, amelyeket ismerünk az 1980-as évek latin-amerikai tapasztalatából. A hazai hitelek korlátozása és a bérek szinten tartása, párosulva az árliberalizálással olyan belföldi recessziót eredményezett, amely a létező vállalatokat arra kényszerítette, hogy kifelé forduljanak, fennmaradásuk ér­dekében kétségbeesetten exportpiacokat keresve. Az ered­mény rendszerint az volt, hogy – támaszkodva a hagyomá­nyos exportágakra és az exportpiacokon kialakult árversenyre – az export fellendült. Az ennek eredményeként bekövetkező fellendülés egy időre pozitív kereskedelmi mérleget eredmé­nyez, és így biztosítja, hogy ezek az országok továbbra is fizetni tudják tartozásaikat a nyugati hitelezőknek.

Az, hogy ez a taktika ideiglenesen sikerrel jár-e, vagy sem, az ország kereskedelmi környezetétől függ. Kelet-Közép-Eu­rópa esetében a belső piacokról az IMF takarékossági prog­ramjának következményei elől rémülten az exportfrontra me­nekülő vállalatok szembetalálták magukat az EK külkereske­delmi rendszerének együttes tűzerejével. Ez különösen éppen azok ellen a gazdasági szektorok ellen irányult, amelyekben a régió országai jó teljesítményeket mondhattak a magukénak: mezőgazdaság, acél, vas, kemikáliák, textíliák és ruházat. Az EK erőteljes fellépését a kelet-európai export-erőfeszítésekkel szemben felerősítette a korai 90-es évek nyugat-európai re­cessziója, és az a nyomás, amit a gyengébb cégekre az EK-ban mindenütt gyakorolt az Egységes Piac programjának vég­rehajtása.

Ennek a kettős átoknak a következménye az lett, hogy az exportfellendülés nem valósult meg, és az adósságcsapda ál­tal a leginkább fenyegetett országok visszaestek oda, ahonnét elindultak. Az áldozatok, amelyeket a régióban az átlagem­berek hoztak, amikor az IMF-féle exportoffenzíva érdekében lemondtak korábbi életszínvonalukról, hiábavalóak voltak. Ezért most az életszínvonal és a szociális védőháló további leromlásával kell szembenézniük.

Az az ország, amely a legkevesebb kárral keveredik ki ezekből a fejleményekből, a Cseh Köztársaság, amelynek a legkisebb adósságterhe van, és ahol az export kevésbé a me­zőgazdasági termékekre összpontosult. A cseh kormányzat emellett ebben bölcsen elkerülte az átstrukturálás sokkterá­piás módszereit, és a „népi privatizáció" során privatizált vál­lalatokat nagyrészt ügyesen visszajuttatta az állami tulajdon­ban lévő bankok kezébe, amelyek – ha szükséges – az állami költségvetésből újratőkésíthetők. Magyarország, amely valaha „az élvonalban" járt, most komolyan meggyengült, egy komoly adósságnövekedéssel, folyamatos nagy külkereskedelmi defi­cittel, a mezőgazdasági termelés összeomlásával, az ipari ter­melés talán 40%-os csökkenésével, egy gyorsan romló ke­reskedelmi mérleggel, és 1995-ben gyakorlatilag a növekedés megállásával kell szembenéznie. Lengyelországot segíti az, hogy adóssága egy részét törölték, és hogy iparának súlyos hanyatlását követően némi növekedést ért el az utolsó két év során. De miután 1993-ban katasztrofális évet zárt, kereske­delmi mérlege 1994-ben ingatag maradt, és a költségvetésére nehezedő nyomás továbbra ís súlyos. Elképzelhetetlen, hogy a Bush-adminisztráció ne lett volna tudatában annak, hogy az IMF-nek a régió számára előírt stabilizációs csomagtervei és az EK kereskedelmi politikája nem vágnak egybe.

Minden mástól eltekintve ez már abból is látható, hogy az amerikai kormány nagyon gyorsan igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni a régió új elitjeivel oly módon, hogy denunciálta az EK kereskedelmi intézkedéseit, és elkötelezte magát arra, hogy támogatni fogja ezeknek az országoknak a nyugat-eu­rópai piacok megnyitására irányuló erőfeszítéseit. Mi több, Washington Kelet-Közép-Európát az EK-ra való nyomás­gyakorlás eszközévé tette az elhúzódó GATT-tárgyalásokon, és az azokhoz kapcsolódó EK-USA kereskedelmi vitákban, egészen a tárgyalások uruguayi fordulójának lezárásáig.

2. Az EU hegemóniája és a régió helye az új európai munkamegosztásban

Bármi is volt az USA szerepe a Kelet-Közép-Európában kö­vetendő makroökonómiai stratégia paramétereinek meghatá­rozásában, a régiónak a Nyugat-központú európai munka­megosztásba való integrálása szükségképpen az EK előjoga kellett, hogy legyen. Az EK által a régió országaival kötött Európai Megállapodások szélesre tárták a kaput a nyugati tő­ke előtt, amely – ahogyan a privatizáció előrehaladt – felvásárolhatta ezeknek az országoknak a vállalatait. Ugyanakkor a felvásárló cégek nemzeti hovatartozását szabályozó cikke­lyek elzárták az utat az amerikai vagy japán multinacionális cégek EK-piacokra való behatolása előtt. A visegrádi találkozón részt vett országok arra a kérdésre akartak választ kapni, hogy a Közösség mit fog kezdeni ezzel a számára elkerített új, szabad térséggel. A különböző lehetséges stratégiák közül, amiket az 1. ábrán látunk, kettő azzal jár, hogy ezeket az országokat a periferizálódás és a társadalmi széthullás spirá­lisan lefelé vivő pályájára löki. Két másik stratégia felkínálná nekik a lehetőséget, hogy a félperiferiális státusból elindulja­nak a centrum felé. Az utolsó választási lehetőség az lenne, hogy ezek az országok a világszínvonalú termelés centruma­ivá váljanak. Ezek közül a döntések közül több természetesen ki is egészítheti egymást, de az első két forma előtérbe ke­rülése azzal járna, hogy aláásná a többi variációk kilátásait. Sorban megvizsgáljuk ezt az öt választási lehetőséget.

2.1. Világszínvonalú termelés

A visegrádi országok mindegyikének megvolt a lehetősége ar­ra, hogy legalábbis bizonyos szektorokban jelentős szerepet játsszanak a világpiacon. Különböző értékelések rámutattak a kelet-közép-európai országok viszonylagos előnyére a középszintű és a csúcstechnológiai iparágakban, lényeges kom­petitív előnyökre és növekedési esélyekre a mezőgazdasági termelésben (gabonafélék, napraforgó, hús, állatállomány, tej­termelés, konzervek, sör, cukorfinomítás). Kelet-Közép-Euró­pa jelentős kompetitív előnyt élvezett az acélgyártás, a vas­ipar, a ruhaipar, a bútorgyártás, az utazási cikkek, és – Cseh­szlovákia kivételével – a műtrágyagyártás terén.

Röviden, ha a világrendszer-elmélet nyelvét akarjuk hasz­nálni, ezek az államok az egy főre jutó GNP-t tekintve olyan fejlettségi szinten álltak, amely, az EK dél-európai tagjai szint­jéhez hasonlóan, a centrum és a félperiféria közötti határvo­nalnak felel meg. Potenciálisan azonban – tekintettel az em­beri erőforrásokkal kapcsolatos előnyeikre, és arra, hogy az északnyugat-európai központi zóna peremén helyezkednek el, – középtávon bejuthatnának a centrumba.

Az EK/EU által követett stratégiák, és azok gazdasági összetevői nem mozdították elő e kelet-közép-európai fejlő­dési potenciál kibontakozását. Az EU a régió potenciálisan erős gazdasági szektorait úgy tekintette, mint amelyek veszé­lyeztetik saját gazdasági érdekeit.

Ez a mezőgazdaságban és az acéliparban volt a legnyilván­valóbb, de vonatkozott a kemikáliákra, a textíliákra és a ru­haiparra is. A Nyugat általános politikája az volt, hogy meg­akadályozta az exportot ezekben az ágazatokban, miközben ezzel egyidejűleg akadtak példák a régióban olyan, tisztán zsákmányszerző jellegű gazdasági tranzakciókra is, amelyek­kel a nyugati tőke megszerezte az ezekben az ágazatokban működő termelő egységeket. A szovjet blokk összeomlása óta Lengyelország és Magyarország átélték, hogy a Nyugattal szemben hosszú ideje fennálló pozitív mezőgazdasági keres­kedelmi mérlegük negatívvá vált, amikor saját gazdaságaikat megnyitották az EU alaposan megtámogatott exportja előtt, miközben az ő exportjukkal szembeni diszkrimináció erősö­dött. Az acélgyártást különösen jellemezték a zsákmányoló célzatú felvásárlások, az olyan esetek, mint amikor például egy osztrák társaság megvásárolt egy magyar acélüzemet csak azért, hogy azonnal bezárhassa, és megkaparinthassa annak oroszországi exportpiacait.

És ahogyan Alice Amsden kimutatta, az olyan „erős" ipará­gak esetében, mint amilyen az acélgyártás vagy a magyar gyógyszergyártás, a probléma az volt, hogy ezeknek a mű­ködése túlságosan széttagolódott, olyan termelőegységekben folyt, amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy a világpiacon ered­ményesen versenyezni lehessen velük. Mégis, a kormányok ahelyett, hogy hatékonyan kezelték volna ezt a problémát, hagyták magukat meggyőzni arról, hogy a legjobb az, ha fel­erősítik ezt a tendenciát, de közben felkínálják az érintett ága­zatok egyes részeit megvételre különböző nyugati érdekeltsé­geknek, így az elmúlt öt év tapasztalata az volt, hogy az EK a maga domináns helyzetét a kereskedelempolitikában arra használta fel, hogy csökkentse a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a korábbi rendszerektől örökölt versenyképességét. Az IMF programjai lerombolták a kormányok és vállalatok pénzügyi kapacitásait, amelyek egy saját, nemzeti iparstraté­gia kifejlesztéséhez lettek volna szükségesek. A Nyugat fel­tételrendszere azt jutalmazta, amikor az illető ország a pri­vatizációt elébe helyezte a gazdaság szerkezeti átalakítá­sának.

2.2. Másodrangú technológiák termelése a világpiacra

A kelet-ázsiai országok tapasztalata egyre népszerűbb példa a régióban. Ezek az országok alárendelt helyet töltenek be a világpiac kialakult termékhierarchiáin belül. Miközben Nyuga­ton élvonalbeli technológiákat fejlesztenek ki és kezdenek al­kalmazni, azok, amelyeket az újak felváltanak, hasznosítha­tóak és a termelés alapját képezhetik Keleten. Ha a kelet-kö­zép-európai cégek nyugati licencekkel termelhetnének, ez a modell hasonló volna ahhoz a kapcsolathoz, amely Japán és az USA között alakult ki a háború utáni első években, vagy ahhoz, amely később Japán és például Dél-Korea között ki­fejlődött. Azok az ágazatok, amelyek a legnyilvánvalóbban szóba jöhetnének ebből a szempontból, az autóipar és a tar­tós fogyasztási cikkek gyártása.

Ez maga után vonna egy olyan kereskedelmi orientációt, amely eltávolodna magától az EU-tól, és helyette inkább a Kelet és a nem-európai piacok felé fordulna. Mivel ez a meg­oldás egész termelési ciklusokat érintene, lenne esély a szá­mottevő gazdasági növekedésre, és arra, hogy a termelés rendszerében az államnak egy erős pénzügyi bázisa alakulna ki. Egy ilyen kapcsolat a Nyugattal kialakíthatná az endogén technológiai és ipari megerősödés feltételeit a kelet-közép­európai országok gazdaságainak bizonyos szektoraiban, kü­lönösen akkor, ha határozott iparfejlesztési stratégiát követ­nek, és azok a szektorok, amelyek valóban beépülnek a nyu­gat-európai centrumba, valóban világszínvonalú teljesítményre is képessé válnának.

A nagy probléma azonban ezzel az orientációval az, hogy megvalósíthatósága annak függvénye, hogy sikerül-e újra­éleszteni a piacokat a KGST-régió többi részében. Kezdetben Magyarország azért vonzotta a nyugati tőkét, mert a távolabbi keleti piacok meghódításának egy lehetséges kiindulópontját látták benne, de a gazdasági élet összeomlása és dezorganizálódása a korábbi Szovjetunióban legalábbis középtávon lerombolta ezt a perspektívát. És ha a kínálat újra is éled, könnyen lehetséges, hogy ez a nagyfokú társadalmi egyen­lőtlenségek viszonyai között megy végbe, ahol azok, akik ké­pesek importált tartós fogyasztási cikkeket vásárolni, inkább közvetlenül a nyugati eladók felé orientálódnak. Ezen felül a nyugati tőke nem annyira a licenc megállapodások, mint in­kább saját kisegítő üzemeinek a régióban való létrehozása iránt érdeklődik.

2.3. „Alvállalkozó" gazdaságok

A Nyugat és a Kelet-Közép-Európa közötti alárendelt viszony egy szigorúbb formája az lenne, ha a nyugati vállalatok a ke­let-közép-európai cégeket mint bedolgozó „alvállalkozókat" használnák fel a Nyugat termelési ciklusaiban, amelyek fél­késztermékeket – köztük a kész állapothoz igen közel lévő termékeket is – gyártanának a német vagy más ipari üzemek számára. Ez magába foglalná bizonyos magasabb szintű technológiák kifejlesztését, és lekötné a szakképzett munka­erő és a technikusok igen jelentős csoportjait. Amennyiben az ilyen tranzakciók egy része magas többlethozammal és a helyi cégek erőteljes exporttevékenységével járna, meg volna a va­lós lehetősége egy a makrogazdasági szinten kialakuló elő­revivő körforgásnak, amelynek a segítségével ezek az orszá­gok kitörhetnének az adósságcsapdából, eljuthatnának egy kedvező, szilárd kereskedelmi mérleghez, és költségvetésük egészséges egyensúlyba jutna. Ez azután elősegítené az or­szág infrastruktúrájába való beruházásokat. Ezt a változatot nevezhetnénk, a háború utáni hasonló jellegű osztrák-nyugat­német gazdasági kapcsolatról a centrumhoz való kapcsolódás „osztrák modelljének".

Másfelől a nyugati dominancia egy ilyen formája jelentős költségeket vonna maga után. Először is, amennyiben ez az „alvállalkozói" tevékenység a már létező piacokra, nem pedig új termékek termelésére irányulna, akkor ez szerkezeti váltást tenne szükségessé Nyugat-Európában. Másodszor, mivel a régió bedolgozó „alvállalkozói" valószínűleg képtelenek volná­nak nyugati versenytársaikhoz hasonló nagy skálamegtakarí­tásokat alkalmazni, ez együtt járna egy, a munkaerő árán való megtakarítást felhasználó versengéssel. így az érintett gazda­ságokba tartósan beágyazódna egy olyan gazdasági érdek, amely arra irányul, hogy a munkabérek Keleten mindig is ala­csonyak maradjanak.

Mindazonáltal az eddigi tapasztalatok nem tűnnek túlságo­san ígéretesnek. A cseh kormány pontosan azt remélte, hogy az Volkswagen-tulajdonban lévő Skoda autógyára el fogja mozdítani az alvállalkozóként igénybe vehető cseh tervező cé­gek nagyarányú elterjedését. De a Volkswagen éppen az el­lenkező irányban lépett: megszabadult a Skoda hagyományos cseh beszállítóitól, és helyettük a Volkswagen hagyományos nyugatnémet partnereihez fordult. E lépésnél az így elérhető nagyságrendi megtakarításokra hivatkoztak, ám ilyen körülmé­nyek között az, hogy a Skoda a Volkswagen tulajdonában van, a cseh nemzeti érdekek szempontjából negatív gazda­sági folyamatok beindítójává vált.

Az egyetlen terület, ahol az EU nyilvánvalóan úgy dön­tött, hogy egy alvállalkozói szerepet szán a régiónak, a textíliák és a ruházat előállítása. Az EU-ból jövő textil- és ruhaimportot jelenleg általánosságban az úgynevezett „külső feldolgozásra irányuló áruforgalmi" (OPT) előírások szabályoz­zák, amelyek lehetővé teszik az EU textilipari cégeinek (nem az EU forgalomba hozóinak vagy importálóinak), hogy eldönt­sék a textília, illetve a ruhagyártás milyen fajtáit szeretnék a visegrádi országok cégeivel legyártatni. A munkáknak az ilyenfajta kiadása lehetővé teszi, hogy a kelet-közép-európai cégek egy meghatározott mennyiségig visszaexportálhassák termékeiket az EU cégeinek. Ez tehát tömören megfogalmaz­va az irányított kereskedelem egy formája, amely a kelet-kö­zép-európai termelőknek nem ad semmiféle önálló piaci ter­jeszkedési lehetőséget, és aligha nyújt bármilyen teret a vál­lalkozói kezdeményező készségnek. Ez tehát nem egy túl szerencsés modellje a kelet-közép-európai gazdaságoknak a nyugat-európai piacokba való integrálásának.

2.4. Beépülés Nyugat-Európa multinacionális cégeinek termelési ciklusaiba

Ez a nemzetközi munkamegosztásba való alárendelt betago­lódás ma már klasszikus formája, amely a multinacionális cé­gek belső termelési hálózatába való integrálódás révén megy végbe. Ez együtt járna azzal, hogy az EU cégei termelési ciklusainak azokat az elemeit, amelyek alacsony képzettségű munkaerő alkalmazását igénylik, áthelyeznék az osztrák-né­met határoktól keletre. Ennek a műveletnek a fő célja az len­ne, hogy az olcsó munkaerőt és a kelet-közép-európai álla­mok által felkínált ösztönző adókedvezményeket kihasználják arra, hogy javítsák a nyugat-európai áruk világpiaci verseny­képességét. A nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy ez nem megfelelő stratégia az elmaradott országok társadalmi és gazdasági növekedéséhez.

Azt, hogy a nyugati tőke ezt a megoldást szorgalmazza mint iparfejlesztési politikát, bizonyítják az EU és a társait országok között megkötött Európai Megállapodásoknak azok a cikke­lyei, amelyek a szerződéses partnerek nemzeti hovatartozását szabályozzák. Ezek a cikkelyek a nyugati cégeknek lehetővé teszik az egyes munkafolyamatok ilyen típusú kihelyezését Kelet-Közép-Európába, ám kizárják ebből a lehetőségből a japán és az amerikai multinacionális cégeket. Ha a kapcso­latnak ezek a formái válnak az alárendelt kapcsolat fő formáivá, akkor könnyen lehetséges, hogy a gazdasági összeom­lással és egy duális gazdasági szerkezet kialakulásával pá­rosulnak majd.

Európai ikerház                                                                                                          (Bietrage)

2.5. Parazita jellegű kapcsolat

A kapcsolatnak ez a formája jellemző például a Mexikó vagy akár Törökország és az USA közötti jelenlegi viszonyra. Ez azokra az országokra jellemző, amelyek képtelenek fenntar­tani egy olyan megfelelő kereskedelmi teljesítményt, amely al­kalmas volna adósságterhei kezelésére, és úgy tudnak csak fennmaradni, hogy teljesen privatizált gazdaságaik rövid távú nyugati támogatásokat kapnak, társadalmi struktúrájuk pedig „kétharmados" jellegű (lakosságuk egyharmada gazdagodik, a másik kétharmada inkább szegényedik). A nagyon gazdagok egyharmados rétege vagyonát a köztulajdonnak a nyugati tő­kével együttműködve véghezvitt privatizálásából szerezte meg, és abból, hogy kihasználta a tőkemozgás – ha nem is de jure, de de facto létező – szabadságát arra, hogy vagyonát teljesen függetlenítse az ország gazdasági teljesítményétől. Az, hogy az ország magához tudja vonzani az értékpapírokba való rövidtávú befektetéseket, pontosan a gazdaság össze­omlásának a következménye, ez hozza létre azokat a nagyon magas kamatlábakat és értékpapírhozamokat, amelyek a nyu­gati beruházóknak hatalmas és gyorsan beérkező nyereséget kínálnak profitrátájuk – és így többletjövedelmük – növelésére.

Az eredmény az, hogy az erőforrásokat parazita módon el­szívják ezekből a gazdaságokból, ami nagyon jól összeegyeztethető azzal, hogy a multinacionális cégek enklávészerűen kihelyezett üzemeket hoznak létre ezekben az országokban. Mindkét típusú kapcsolatot még fel is erősítheti a megcélzott gazdaság lepusztult állapota. Az egyetlen dolog, amit ez meg­követel, egy erős, represszív kormányzat megléte.

Vannak jelei annak, hogy a gyors hasznot hozó pénzbefek­tetések szálai kialakulóban vannak a visegrádi országok gaz­daságai és a Nyugat között, bár ezek közül arányaiban még egyik sem közelíti meg a hasonló mexikói jelenségeket. 1993-94-ben a külföldi spekulánsok látványosan lecsaptak a lengyel részvénypiacra, aminek eredményeként vagy 250 millió dollár folyt ki az országból, mielőtt a piac összeomlott volna. Miköz­ben a cseh kormány megpróbálta 1994-95 folyamán elkészí­teni a teljes konvertibilitást, világosan érezte annak a veszé­lyét, hogy az országba hatalmas mennyiségben folyik be a spekulatív tőke, amely felvásárolja olcsón a cseh koronát, hogy aztán spekulációval sokkal értékesebb pénzhez jusson, amikor a korona konvertibilissá válik – ez olyan jelenség, amely komolyan veszélyeztetheti a cseh kereskedelmet. De az az ország, amelyet a legkomolyabban fenyeget a ve­szély, hogy a rövid távú tőkebefektetésektől válik függő­vé: Magyarország.

Tekintve, hogy Magyarországnak van a legmagasabb egy főre jutó adósságállománya, a kereskedelmi deficit pedig ve­szélyesen megnövekedett 1993 és 1994 folyamán, a költség­vetés deficitje pedig folyamatosan növekszik, mivel az ország­nak jövedelme mind nagyobb részét kell a külső adósságszol­gálat fedezésére fordítania, a magyar kormánynak egyre fontosabbá válik a rövidtávú tőkebeáramlás.

A Magyarországra beáramló gyorsan megtérülő pénzbefek­tetések összegeit némelyek nem kevesebbre becsülik, mint az ország devizatartalékainak a felére, amelyek most körül­belül hét milliárd dollárt tesznek ki. Habár a magyar rész­vénypiac kicsiny maradt, sokkal több üzletelés megy végbe az értékpapírokkal magán a részvénypiacon kívül, és a rész­vénypiacokon végbemenő üzletek kétharmadát spekulációval foglalkozó külföldiek bonyolítják. Miközben a külföldi üzletem­berek formailag a hazai kötvényekkel brókerek révén keres­kedhetnek, a valóságban az államkötvényekkel folytatott spe­kulációs üzletek jelentős részét a külföldiek a bankrendszeren keresztül bonyolítják. Ez az egész spekulációs tevékenység abból ered, hogy a külföldiek külföldön alacsony kamatra ve­hetnek fel kölcsönt, és utána az így szerzett pénzt befektet­hetik a sokkal magasabb magyar kamatlábakon. Ez a tevé­kenység nem korlátozódik a külföldi társaságokra. A magyar cégek, bár legálisan nem vihetnek ki tőkét külföldre, a való­ságban megkerülik ezt a korlátozást azzal, hogy „fedőcége­ket" létesítenek külföldön, különösen Cipruson. Emellett lehetőségük van rá, hogy külföldre kölcsönözzenek. Azt, hogy a tőke milyen nagymértékben képes külföldre menekülni, megmutat­ják azok a hirtelen, nem időszaki jellegű változások az ország folyószámláin, amelyek olyankor következnek be, amikor hírek terjednek el a forint küszöbönálló leértékeléséről.

Így egy hirtelen, vagy erőteljes átváltás egy dirigistább jellegű ipari stratégiára számottevő mértékű tőkemenekü­lésre vezethet, amely veszélyeztetheti a forintot, és a külföldi valuta-tartalékokat, és további terhet rakhat a kormányzatra azzal, hogy megnehezíti az adósságszolgálat fizetése céljából történő jövőbeni hitelfelvételt. Az, hogy Magyarország egyre inkább függ a könnyen mozgó tőke beáramlásától, nem teszi valószínűvé, hogy egy Mexikóéhoz hasonló válsággal kelljen szembenéznie az 1995-ös év folyamán. Máris korlátozzák azonban a spekulációra orientált gazdasági kapcsolatok és az EU érdekei a kormány lehetőségét arra, hogy egy megva­lósítható kereskedelmi és iparpolitikát alakítson ki a spekulá­ciós tőkétől való függőség felszámolása érdekében.

Az általános kép, amely szemünk előtt kibontakozik az, hogy ami az EU-t, mint kollektív egységet illeti, eddig az Unió semmiféle pozitív stratégiát nem mutatott fel a visegrádi országok felé. A visegrádi országok gazdaságainak azon ágazatai, amelyek nem dinamikus fejlődési potenciáljuk volt, súlyosan károsodtak, legnagyobb mértékben a mezőgazda­ság és az acélgyártás. Ugyanakkor az EK úgynevezett se­gélyprogramjai, amelyek mindenekelőtt arra irányultak, hogy információkat és ösztönzőket adjanak a nyugati tőkének-a ré­gióban való beruházás céljából, lényegében passzív eszközei maradtak az EU országaiban található klienseiknek. Ezek a kliensek pedig a közvetlen beruházásukat a régióban nem annyira arra fordították, hogy elősegítsék a régió integrálódá­sát a nyugati piacokba, hanem inkább arra, hogy kvázi-monopolhelyzetet építsenek ki Kelet-Közép-Európa belső piaca­in, az élelmiszerfeldolgozásra, az italokra, egyéb fogyasztási javakra, és ahol lehetséges volt, a közszolgáltatásokra kon­centrálva. Eközben az EK tagállamai igyekeztek profitálni a Keleten végbement összeomlásból úgy, hogy erőteljesen be­nyomultak exportcikkeikkel a régióba. Ezt a műveletet pedig nagyban elősegítette, hogy a nemzetközi pénzintézetek arra törekedtek, hogy gyors, általános kereskedelmi liberalizálást erőltessenek rá ezekre az országokra.

Annak, hogy az EK stratégiája így elhanyagolta Kelet-Kö­zép-Európa gazdaságait, az okai magában az EK szerkeze­tében rejlenek, továbbá éppúgy az EK döntéshozatali struk­túrájában és a stratégiáját meghatározó állami érdekekben. A Közösség megalapításának egyik fő indító oka az a célkitűzés volt, hogy az NSZK-t lehorgonyozzák a nyugati szövetségen belül, megszabadítva azt egy Kelet-Európába is benyúló ha­gyományos munkamegosztástól. Amikor az EK kialakult, ki­bontakozott egy új, Nyugat-központú nemzetközi munka­megosztás, amely le volt zárva Kelet felé. Következésképpen minden iparágban, éppúgy, mint a mezőgazdaságban, a ke­let-közép-európai országok 1989 után szilárd pozíciókkal ren­delkező versenytársakkal szembesültek Nyugat-Európában. A szovjet blokk széthullása csak a politikai és gazdasági lehe­tőséget adta meg ezeknek a versenytársaknak arra, hogy megszabaduljanak potenciális riválisaiktól a visegrádi orszá­gokban.

Magán az EU-n belül a döntéshozatal az egyes partikuláris érdekek együttes figyelembevétele révén megy végbe. A Kö­zösség erőfeszítései nagyon határozottan arra irányulnak, hogy demonstrálja saját hatékonyságát a lehető legtöbb rész­érdek szempontjából, így a külső stratégia kérdéseit a DG1-en belül [Az EU „minisztériumait" jelölik DG rövidítéssel. A szerk.) pontosan egy ilyen, az EK integrációját szem előtt tartó pers­pektívából kezelik: hogyan használható fel például a Magyar­országgal szemben követett stratégia arra, hogy megerősítsék a szálakat az EU-n belül működő gazdasági tényezők, és az EU intézményei között. Egy ilyen döntéshozatali struktúra ha­talmas akadálya annak, hogy kialakuljon egy, a kontinens két felének az integrálását célzó stratégiai vízió.

Az egyetlen ellensúly a Miniszterek Tanácsától, más sza­vakkal a tagállamoktól jöhetne. De a tagállamok legtöbbje nem lát okot rá, hogy elősegítse Kelet-Közép-Európának mint a nyugat-európai kapitalizmus alárendelt, de prospe­ráló hátországának a fokozatos integrálódását. Hogy egy ilyen perspektívát képzeljenek el, megakadályozza az, hogy szemük előtt látnak egy hatalmas, egyesített Németországot.

Még túl korai lenne határozott előrejelzésekbe bocsátkozni a visegrádi országok jövőbeli fejlődésének irányát illetően. De van egy határozott differenciálódás a Cseh Köztársaság és mind Lengyelország, mind Magyarország, valamint Szlovákia eredményei között. A cseh kormány profitált abból, hogy kom­munista elődje elkerülte a Nyugatnak való súlyos eladósodást, és szerencséje volt abban a vonatkozásban, hogy nem függött túl erősen a mezőgazdasági exporttól. Gazdasági szempont­ból az, hogy Klaus sikeresen megszabadult Szlovákiától, mes­teri sakkhúzásnak bizonyult. Ugyanakkor a kormány bölcsen elkerülte az ipar erőltetett dekollektivizálásával való radikális kísérletezgetést: bár a cseh kormány azt állítja, hogy – nem úgy, mint Lengyelország vagy Magyarország – majdnem tel­jesen privatizálta az állami vagyont, a valóságban egyszerűen visszajuttatta a gazdasági irányítást az államosított cseh ban­kok kezébe. Eközben, nem úgy, mint Lengyelországban és Magyarországon, ahol az állami kézben lévő ipar jelentős ré­szét valójában lerombolták (azzal, hogy engedték, hogy „a piac" „átstrukturálja" az ipart), a cseh kormány szilárdan a gyáripari szektor érdekeihez kötötte a saját politikáját, tartóz­kodva a komolyabb szerkezetátalakítástól mindaddig, amíg a makrogazdasági feltételek a recesszió után nem kezdtek el javulni. Megőrizve a vállalati menedzserek régi kapcsolathá­lózatát, így egy olyan viszonylag biztonságos keretet terem­tettek, amelyen belül a jövőbe vetett bizalmat fenn lehetett tartani. Ezzel a háttérrel a cseh ipar képes volt Nyugat felé átorientálni a maga eladási erőfeszítéseit, és exportteljesítmé­nye 1993-ban és 1994-ben is jelentős volt.

Lengyelország kihasználta, hogy adósságterhet némileg könnyítették, és egy, a korai 1990-es években elszenvedett súlyos gazdasági visszaesés után az ipari termelés újraéledt, jóllehet 1989-cel összevetve nagyon alacsony szinten maradt. De a lengyel export 1993-ban visszaesett, és 1994-ben is elég szegényes volt. Eközben drámai regionális egyenlőtlenségek alakultak ki, a korábbi Kelet-Poroszország jelentős részein nagyon nagyarányú, több, mint 20 %-os a hosszú távú mun­kanélküliség, és a régió a társadalmi dezintegrálódás hatása­itól szenved.

Magyarország tűnt a legfelkészültebbnek gazdaságának a nyugati piacok felé való átorientálására, és magához is von­zotta az első külföldi tőkeberuházások zömét. De a nagy adósságteher, együtt egy katasztrofális hatású csődtörvény következményeivel (amely felelős volt azért, hogy lerombolta a magyar ipar talán 15 %-át), együtt a mezőgazdasági terme­lés gyors összeomlásával (amely a nagyon sikeres magyar szövetkezetek szétverésére irányuló abszurd, ideológiailag motivált kísérlet következménye volt), mind meggyöngítették a gazdaság struktúráját. A kereskedelmi deficit riasztóan emelkedett 1993-ban és 1994-ben, és a kormánypolitika majd­nem teljesen a pénzügyi válság menedzselésének csapdájá­ban rekedt. A nyugati média és a pénzügyi szektor érdekei arra késztetik a kormányzatot, hogy hozzálásson a társa­dalmi infrastruktúra költségeinek lefaragásához és a köz­szolgáltatások privatizálásához az adósságok visszafize­tése céljából, de az ilyen lépések valószínűleg csak még job­ban letérítik az országot egy koherens növekedési pályáról.

3. A jövő útja: az EU-ba való bejutás?

A régió integrációja valódi gazdasági stratégiájának kidolgo­zása helyett a nyugat-európai döntéshozók a problémáról szó­ló diskurzus központi kérdésének azt igyekeztek feltüntetni, hogy melyek az absztrakt, intézményi előfeltételei olyan jogi keretek megteremtésének, amelyek végül lehetővé tennék, hogy a régió országai az EU tagjai legyenek. Ez a frázis egy sor jogi és intézményi változásra utal, amelyeket az érintett országoknak az EU-ba való belépés előfeltételeként meg kel­lene valósítaniuk.

Ám a végül elérendő EU-tagság feltételeinek nagyon kevés közük van a formális jogi előfeltételekhez. Az alap­kérdések itt, ami az EU-t illeti, azok, amiket a tagság három alapkérdésének nevezhetünk:

A parazita jellegű modell nem hoz létre közvetlen gazda­sági antagonizmust abban az esetben, ha a kelet-közép­európai államok az EU tagjává válnak. Ez egyszerűen azt jelentené, hogy az EU cégjeinek versenye, amellyel ezeknek az országoknak termékeik piacain szembe kell nézniük, a ma­ga teljes súlyával nehezedne rájuk, és még jobban megroppantaná gazdaságuk gerincét. Azonban a pénzügyi és politikai téren várható következmények kizárnák a tagságot: az EK strukturális pénzforrásait ugyanis ez súlyosan leterhelné. Konkrétan az úgynevezett Objective 1 Regional Funds-ot (I. Feladatra Fordítandó Regionális Alapok) kellene a Meditteráneum országaiból a visegrádi országokba átirányítani, ame­lyek mindegyike jelenlegi helyzetében a Közösség régióinak a szegénység által leginkább sújtott 20 %-ába tartozna. Ez megakadályozná a tagságot, hacsak a nagy, gazdag tagok és közülük mindenekelőtt Németország, nem akarnának fizetni. Ez utóbbi lehetőség viszont irreálisnak tűnik a jelenlegi idő­szakban, amikor – függetlenül az államháztartásokra nyuga­ton nehezedő hazai nyomásoktól – az EU centrumországai kétségbeesetten próbálják államadósságukat és költségvetési deficitjüket lenyomni a Monetáris Unió által megadott kritériumoknak megfelelő szintre. Még ha ezeket a célkitűzéseket el is érnék 1997-re, hamarosan ezután egy újabb recessziót várhatunk Nyugat-Európában – az Egyesült Államok gazda­sága 1996 végére, ha nem előbb, újból recesszióba jut -, amely újra meg fogja terhelni az államháztartásokat. Ami a politikai következményeket illeti, ezek a kelet-közép-európai gazdaságok, amelyek munkanélküliségi rátái andalúziai ará­nyokat öltenek, társadalmi struktúrájuk pedig megrendült, lét­rehoznák a Nyugat felé vándorló munkanélküli-hadseregeket éppúgy, mint az ugyanoda tartó bűnbandákat. Bármilyen elő­nyösek is volnának az ilyen szégyenletesen olcsó munkaerő­tartalékok a nyugati termelés motorjai számára, a munkaerő szabad mozgásának politikai ára elfogadhatatlanul magas len­ne a nyugati kormányoknak.

A kettős gazdaság, beleértve a multinacionális cégek olcsó munkaerőt alkalmazó enklávéit is, a parazita modellhez ha­sonló következményekkel járna az EU-beli tagságot illetően. Nehezebb felmérnünk az „alvállalkozói" modellt. Ez komple­mentaritást kínálna a nyugati nagyiparral, de konfliktust jelen­tene az EU-n belüli kis- és középméretű cégekkel, amennyi­ben a nyugat-európai termelési hierarchiákon belül a kelet-európai cégek őket váltanák fel. Mindenesetre ez a modell nem hozná létre a gazdasági növekedés egy olyan erős elő­revivő körforgását, amely elegendő ahhoz, hogy el lehessen kerülni, hogy ezek az országok az előre látható jövőben ko­moly igényeket támasszanak az EU strukturális pénzalapjai­nak felhasználására.

A tagság előkészítése szempontjából legpozitívabb mo­dell az volna, amely a világtermelés második vonalához tartozó minőségű kész termékeknek a gyáriparban való elő­állításán alapulna. De egy ilyen modellre jelenleg nincs kilá­tás, mert a Nyugatnak nem áll szándékában a távolabbi Kelet felé is újra kiépíteni a piacokat. így azután az a reménység, hogy ez a modell gazdasági alapot teremtene arra, hogy a kelet-közép-európai államok EU-tagsága esetén az EU-val szemben támasztott pénzügyi igények kisebbek legyenek, vagy arra, hogy a tömeges munkaerő vándorlást megelőzzék, kétesnek tűnik.

Ami a mezőgazdaság kérdését illeti, ha az EU a jelenlegi formájában megmarad, akkor egy radikális antagonizmus fog fennállni az EU jelenleg artikulálódó gazdasági, pénzügyi és politikai érdekei, valamint Kelet-Közép-Európa érdekei között a mezőgazdaság terén. Az ellenkezőjéről szóló mítoszok el­lenére az 1980-as évek folyamán a kelet-közép-európai me­zőgazdaság nemzetközi összehasonlításban igen hatékonyan használta fel a munkaerőt. Alacsonyabb termelékenységi mu­tatói lényegében a munkaerőn kívüli inputok magas költsége­inek eredményei voltak. Minden elemző egyetértett abban, hogy különösen a lengyel és a magyar mezőgazdaság komoly kompetitív kihívást jelentene a nyugat-európai mezőgazdaság­nak a gabonafélék, az állatállomány és a tejtermékek terén.

Ugyanakkor pontosan ezek az alágazatok támasztanak ma­gas igényeket a CAP-on (a közös agrárpolitikán) belül, és ezért ha egyszer Lengyelország és Magyarország bekerült az

EU-ba, mezőgazdaságuk lényegesen növelné a CAP költség­vetésével szemben támasztott igényeket. A kelet-közép-euró­pai mezőgazdaságnak az esetleges belépés után a CAP költ­ségvetésére gyakorolt hatására vonatkozó becslések 25 és 35%-nyira becsülik azt a mennyiséget, amellyel a CAP kiadá­sai ebben az esetben megnövekednének. Igaz, hogy ezek a mezőgazdasági szektorok 1989 óta lényegesen meggyengül­tek. Ennek az általános okait a mezőgazdasági importlibera­lizáció és a régióba való, erőteljesen támogatott EK-ból jövő élelmiszerexportok együttes hatásában kell látnunk. Marad az a lehetőség, hogy az érintett országok a végül elnyerendő tagságra való felkészülésnek egy, gazdaságuk növekedésén át vezető, lényegesen több konfliktussal járó útját választják. Pontosabban megfogalmazva ez azt jelentené, hogy olyan iparfejlesztési stratégiákat tennének magukévá, amelyek következtében bizonyos nyugat-európai ipari érdekeltsé­gek jelenlegi piaci pozíciója megkérdőjeleződne. Egy ilyen kihívás egy dirigistább jellegű nemzeti iparfejlesztési stratégiát vonna maga után. Egy ilyen stratégia nyilvánvaló elemei közé tartoznának:

1. Erősebb importvédelmi rendszabályok;
2. Készség arra, hogy a tőkét a potenciálisan világszínvo­nalú termelésre alkalmas iparágakban összpontosítsák;
3. Megóvni a gazdaság kulcsszektorait attól, hogy a multi­nacionális cégek lenyeljék őket, hogy aztán a saját prioritá­saiknak megfelelő módon integrálják őket a saját termelési hálózatukba;
4. Az export támogatása és elmozdítása;
5. Erőfeszítések az állami szektor vállalatainak átstrukturá­lására, ahelyett, hogy egyszerűen privatizálják őket, hogy az­tán a magánszektor alakítsa át (vagy zilálja szét) őket;
6. Egy nagyjából állami kézben lévő bankrendszer fenntartása;
7. A tőkemozgás feletti ellenőrzés fenntartása.

Ezek az elképzelések mind napirendre kerültek a régiónak a politikát meghatározó köreiben 1989 óta. De a Nyugat el­lenállása, amely a régiónak a Nyugattal szembeni függőségi viszonyára támaszkodhatott, megakadályozta megvalósításu­kat.

Az iparfejlesztési politika egyedüli, a nyugat által megtűrt formái az olyan szokásos módszerek voltak, mint a valuta leértékelése, a bankrendszer rekapitalizálása vagy általános­sá tett tarifaemelések a GATT szabályok keretein belül.

Ha tehát valamelyik kelet-közép-európai ország erre az útra lépne, az maga után vonná a konfliktus kockázatát a GATT-tal, az IMF-fel és az EU-val éppúgy, mint a nyugati magántőkével. Az importvédelem ezeket az országokat konf­liktusba sodorná a GATT-tal mindazokban a szektorokban, ahol a tarifák szintjeit a GATT regisztrálta. Az IMF a gyors privati­zálást tette feltételei között az egyik legfontosabb ponttá. A nemzeti ipar potenciálisan legerősebb szektorai voltak azok, amelyeket a multinacionális cégek korán meg kellett hogy ka­parintsanak. Az export elmozdítására való törekvés beleütköz­ne az EU részéről jövő erőteljes protekcionista nyomásba, és ameddig az IMF és a Világbank befolyása kiterjedő, a szer­kezetváltás mindig és mindenütt privatizálásba fullad.

Természetesen ezekkel a külső nyomásokkal szembe lehet szállni. De ez maga után vonja, hogy az illető ország meg­kockáztatja a nemzetközi üzleti média gyors, ellenséges vá­laszreakcióját. Az ilyen ország egyszersmind azt is megkoc­káztatja, hogy úgy osztályozzák, mint amely szomszédjához képest az EU-ba való gyors bejutáshoz szükséges „jó ponto­kért" folyó kétségbeesett versengésben lemaradt. A régió kor­mányai pedig egyre inkább észre kell hogy vegyék azt is, hogy a negatív nyugati reakciók jelentős reakciót váltanak ki saját pénzügyi rendszerükön belül is. Így az iparfejlesztési és növekedési stratégia egész területén az érdekek és az irányvonal sajátos egybeesését találjuk az Egyesült Álla­mok és a nyugat-európai országok felfogása között.

3.1. Bejutni Európába: utópisztikus perspektíva?

Minél inkább úgy érzik a régió kormányai, hogy jelenlegi kö­rülményeik csapdába ejtették őket, annál vonzóbbá válik az EU-beli tagság álma. De ennek a vonzerőnek a forrásai pon­tosan azok a tényezők, amelyek magán az EU-n belül visszatartják a domináns tényezőket a kelet-közép-európai or­szágok befogadásától.

1. Az, hogy a kelet-közép-európai országok hozzájutnának az EU strukturális pénzalapjaihoz, közvetlenül szemben áll a mediterrán országok érdekeivel, amelyek kormányai számára az EU-beli tagság egyik fő vonzóereje ma pontosan ezekben az alapokban rejlik.
2. Az, hogy a kelet-közép-európai országok képesek len­nének versenytárssá válni a mezőgazdasági termékek piacain és értékes CAP pénzalapokhoz hozzájutni, hasonlóképpen az egyik fő oka az Európai Unióból való kizárásuknak.
3. Az arra való lehetőségük, hogy nyugat felé munkaerőt exportáljanak, és így hozzájussanak az ebből származó kü­lönböző pénzforrásokhoz, egy még erősebb tényező, amely arra ösztönzi az EU tagállamait, hogy ne fogadják el ezeknek az országoknak a felvételét.

Van azonban egy kártya, amelyet a kelet-közép-európai ál­lamok kijátszhatnak, habár ez egy olyan kártya, amelyet ép­pen mostanában adnak fel.

3.2. A be nem lépés politikai ára

Az egyetlen indok, amely arra bírhatná az EU fő tagállamait, hogy fogadják el, hogy a kelet-közép-európai országok gyor­san az EU tagjává váljanak, az a félelem lehetne, hogy ha ezt elmulasztják, az szélesre tárná a kaput az orosz befolyás előtt, amely újra kiterjedne a régió jelentős részeire, és így felidézné azt a veszélyt, hogy elvész a szovjet blokk össze­omlásának nagy eredménye a Nyugat számára – az a Kelet-Közép-Európa, amely egy újjáéledő Nyugat-Európa nagy geo-ökonómiai és geopolitikai erőforrása lehetne.

Az 1991-es év augusztusi puccsa megmutatta, milyen fé­lelmetes lehet a szovjet birodalom kísértete az EU politikacsi­nálói számára. Ám jelenleg Kelet-Közép-Európának ez az egyetlen erőforrása, a fenyegetettség érzése megszűnőben van azáltal, hogy a Nyugat arra törekszik, hogy a NATO-t ki­terjessze kelet felé. Ezt a tervet, amelyet eredetileg Volker Ruhe német hadügyminiszter kezdeményezett, Washington most erőteljesen napirendre tűzte. Amennyiben a terv megva­lósítása erőteljesen előrehalad, az lesz az eredménye, hogy elveszti Oroszországnak az esélyét arra, hogy közvetlenül szava legyen a nagypolitikában Európa többi részét illetően, és valószínűleg középtávon a kontinens átpolarizálódását fog­ja eredményezni. De mindenekelőtt biztosítani fogja Kelet-Kö­zép-Európát a Nyugat számára, és egyidejűleg kizárja, hogy ezeknek az országoknak bármilyen lehetőségük legyen ko­rábbi urukat a nyomásgyakorlás eszközeként felhasználni az új úrral szemben. Az a vélemény, hogy ezek az államok va­lamiféle egyenes vonalú utat tesznek meg a különböző intéz­mények koncentrikus körein keresztül végcéljuk, az EU leg­belső köre felé, lehetséges, hogy nem egyéb a formális-jogi megfontolásoknál leragadó illúziónál. A mediterrán országok tapasztalata azt mutatja, hogy ha az EU nem is alternatívája a NATO-nak, a NATO lehet alternatívája az EU-nak.

3.3. Mediterrán tanulságok

Kelet-Közép-Európa és különösen Lengyelország politizáló értelmisége régóta érdeklődik az 1970-es és 80-as évek spa­nyol, portugál és görög fejlődése és a mai kelet-közép-euró­pai fejlődés közötti párhuzamok iránt. Mindhárom ország aze­lőtt lépett be a NATO-ba, mielőtt beléptek az EK-ba. A negye­dik ország azonban, amely az ötvenes években lépett be a NATO-ba, Törökország, még mindig nagyon messze van az EU-tagság elnyerésétől.

A három mediterrán ország EU-csatlakozásának gyökerei azokban a politikai forradalmak rejlenek, amelyek egy erős szocialista baloldal részvételével, a diktatórikus rezsimek és ezeknek a diktatúráknak a nemzetközi protektora, nevezete­sen az USA ellen irányultak. Görögország és Portugália ese­tében ez a kétoldalú védelem a NATO-tagság köpönyegébe volt burkolva, a spanyol esetben pedig nem. De ezek az or­szágok legalábbis részben azért nyertek bebocsáttatást az EK-ba, mert a NATO-val és/vagy az USA-val való közvetlen kapcsolatuk a nyugati szövetséghez való hozzákapcsolásuk egy nem megfelelően stabil formájává vált: az Egyesült Álla­mok protektorátusa többé nem volt egy stabil, hegemonikus formája annak, hogy ezeket az országokat a Nyugat szövet­ségi rendszerén belül megtartsák. A spanyol, görög és portu­gál munkásmozgalom ellenséges volt saját országaik USA-nak való alárendeltségével szemben, de többségükben könnyen megnyerhetőek voltak az EU-tagság számára. A politikai ár, amit ezért meg kellett fizetni az volt, hogy a baloldalnak ezekben az országokban fel kellett ismernie, hogy az EK-tag­ság sine qua non-ja az, hogy továbbra is megtűrik az or­szágban az amerikai támaszpontokat, és elfogadják a NATO-tagságot, így az EU-tagság volt az a mézes madzag, amellyel ezekben az országokban hatalmas politikai erőket rábírtak ar­ra, hogy elfogadják az USA dominanciáját geostratégiai kér­désekben.

Egy ehhez hasonló alku lenne ma az, ha a kelet-közép-európai országoktól azt kívánnák, hogy fogadják el továbbra is az orosz geostratégiai hegemóniát, és cserébe felajánlanák nekik az EU-tagságot!

Ráadásul, ami Spanyolországot illeti – amely gazdasági szempontból messze a legfontosabb ezek közül az országok közül, -, ennek az országnak a gazdasága erőteljesen felfu­tott az 1960-as évek során, és az 1980-as évek során újból nagyon erőteljesen növekedett, olyan, teljesen kifejlődött ka­pitalista gazdaságként, amely szerves adottságainál fogva al­kalmas volt rá, hogy befogadja a német tőke nagyarányú be­áramlását, amely Spanyolországot úgy használhassa fel, mint az EK piacaira való termelés olcsó munkaerővel rendelkező bázisát. Amellett a spanyol gazdaság és az EK gazdasága sokkal inkább kiegészítették egymást, mint a Kelet-Közép-Eu­rópa és az EK, Spanyolországnak még így is Németország erőteljes támogatására volt szüksége, hogy legyőzzék a tag­ságával szembeni, francia gazdasági érdekekből fakadó erős ellenállást. Miterrand-nak a német stratégiai paradigmák felé tett fordulata 1983-ban egy további fontos előfeltétele volt en­nek.

Az ilyen figyelmeztető jelekkel szembeállíthatjuk azt a tényt, hogy az EU 1993-as koppenhágai csúcstalálkozóján elkö­telezte magát amellett, hogy végül a társult kelet-közép-európai országok az EU tagjaivá váljanak. Ez igaz, de ez keveset számít. A nyilatkozat nem rögzít semmiféle időpontot a tárgyalások megkezdésére. Hasonló ígéreteket korábban már Törökország is kapott. És ami a legfontosabb: az az or­szág, amely számára a legnagyobb tétje van annak, hogy Ke­let-Közép-Európában legyen valamiféle stabilitás, Németor­szág foglalta el az 1994-es év második felének hat hónapjára az EU Tanácsának elnöki székét. Ez volt az esély a jelentős kezdeményezésekre, és mindenekelőtt egy döntő lépésre: ar­ra, hogy Németország elindítson egy kampányt a CAP radi­kális reformjáért, hogy ezzel lehetővé tegye a bejutást Kelet-Közép-Európa országainak.

A Bizottságon belül és a különböző fővárosokban pontosan egy ilyen CAP kezdeményezés számára el is készítették a kutatási jelentéseket. Kohl kancellár azonban egyáltalán sem­milyen lépést sem tett ebben az irányban. Ez egy olyan szem­beötlő tény, amely sokkal hangosabban beszél bármennyi nyi­latkozatnál. Komoly német kezdeményezés helyett a kelet­közép-európai államok egy franciák kezdeményezte kampánnyal kell hogy szembenézzenek, amely az úgynevezett stabilitási paktum érdekében folyik. Ezt pedig a régió politikai döntéshozói széles körben annak fogják fel, amit csaknem bizonyosan valóban jelent: egy különösen farizeus manővert arra, hogy elgáncsolják a kelet-közép-európai tagállamokat azon az úton, amely az EU-tagsághoz vezet. Először ünne­pélyesen kötelezniük kell magukat, hogy jobban fognak bánni saját nemzeti kisebbségeikkel, mint amilyen bánásmód jellem­ző volt például a britekre Észak-Írország nacionalista lakos­ságával szemben, vagy a franciákra mohamedán közösségeik kulturális jogaival szemben. Ez esetben a jövőben bármikor felelősségre vonhatná őket a nyugat-európai média és politi­kai vezetés, amikor elkövetnek valamilyen kétségkívül valósá­gos igazságtalanságot az etnikai kisebbségekkel szemben, olyasmit, ami túlságosan is ismerős lenne mondjuk a NSZK-beli törököknek. A következtetés nyilvánvaló lenne, ez vagy az az állam, messze Kelet-Európában még nem érte el egé­szen a civilizáció nyugati szintjét.

Ezt nem szabad úgy vennünk, mintha az EU nyilatkozatai jelentéktelenek volnának. De jelentőségük mindenekelőtt ab­ban a tényben rejlik, hogy a nyilatkozatokat maguk a kelet­közép-európai államok megértették, és lelkesen csüggenek rajtuk. És pontosan mivel csüggenek ezeken, egyetlen olyan lépést sem tehetnek, amely felbőszítené az EU-t, és semmivé tenné esélyeiket. Röviden, az EU fennkölt írásos ígéretének – hogy a jövőben is remélni fogja, hogy a kelet-közép-európai országok végül alkalmassá válnak az Unióhoz való csatlako­zásra – a jelentősége az, hogy az EU így ellenőrzése alatt tarthatja a kelet-közép-európai országok egész politikáját. Ez az ellenőrzés azonnal elveszne, ha az EU határozottan kizárná a tagságot. De nem szabad elfelejtenünk, hogy van egy másik út is, ahogyan az EU elveszíthetné dominanciáját ezek fölött az országok fölött, nevezetesen az, ha megadná nekik a tagságot. Az, ahogyan a görög és az angol kormányok viselkedtek az EK-tagság megszerzése után, mindennél vilá­gosabban mutatja ezt.

A jelenlegi berendezkedés tehát – röviden összefoglalva – a legtökéletesebb módja annak, hogy fenntartsák a lehető leg­erősebb dominanciát a régió politikája fölött, úgy, hogy ez az EU-nak semmibe sem kerül. Még ennél is erősebb lenne ez a mechanizmus, ha egy idő után egy kis szláv államnak, mint a Cseh Köztársaság, megengednék a csatlakozást, pusztán azért, hogy megmutassák, hogy szláv-ellenes előítéletek nem befolyásolják az EU politikáját.

Mindazonáltal vannak, akik remélik, hogy a német állam ér­dekei érvényesülni fognak az EU-n belül, és a régió EU-tagságához fognak vezetni. De a Bundestag CDU-CSU frakció­jának az EU jövőjére vonatkozó programja nem mutat ilyen irányba. Inkább arra mutat, hogy maga az EU fog olyan mó­don átalakulni, hogy a visegrádi államokat csak az intézmé­nyek egy külső körébe fogja integrálni, miközben kizárja őket az Uniónak az EK keretébe tartozó intézményeiből. Lengyel­ország és Magyarország ezért bekerülnek majd a közös kül­ügyi és biztonságpolitikai, valamint a rendfenntartási és bel­ügyekkel foglalkozó szervekbe, és majd ezen az alapon el­mondhatják azt, hogy „bejutottak" a szövetség három pillére közül az első kettőbe. Ugyanakkor kívültarthatóak az Unió kö­zépső körén, az Európai Monetáris Unióhoz tartozó EK-tagok csoportján. Eközben pedig Németország, Franciaország, a Benelux Államok, Ausztria, és egy vagy két más állam a Mo­netáris Unióra támaszkodva megerősíthetik vezető szerepü­ket.

A közös külügyi és biztonságpolitikai, valamint a belügyi és rendfenntartási funkciók biztosíthatják, hogy Németország ke­leti szomszédai szilárdan le lesznek horgonyozva politikai szempontból a nyugat oldalán (a bevándorlás fölötti kontrollt fenntartják). És miközben az ezekbe a pillérintézményekbe való bejutást úgy lehet feltüntetni, mint valamiféle kvázi-tagságot az Unióban, az érintett államok továbbra is ki lesznek zárva az EU-tagság lényeges előnyeiből.

3.4. Alternatív irányok

Az Európa két felének integrációja felé mutató alternatív úthoz hozzátartozna egy összehangolt erőfeszítés arra, hogy újból megteremtsék a hatékony piaci keresletet mindenütt a régi KGST-régióban, újra kiépítve egyszersmind a termelési kap­csolatokat is. Ez az alternatíva megkívánná, hogy megoldá­sokat keressenek a régióban lévő országok egész sorának fizetési problémáira. A kelet-európai országok közötti, valamint az Oroszországgal való együttműködésre ugyancsak szükség lenne.

Az EU-n, nem utolsósorban a CAP-on belüli reformokra úgyszintén szükség volna. Ezek közé tartozna az, hogy az eddigiektől eltérő eszközökkel támogatnák Nyugat-Európa kis farmereit – pénzbeli támogatással a protekcionizmus és az ártámogatás helyett -, hogy így lehetővé tegyék a közép-kelet és kelet-európai parasztoknak, a nyugat-európai piacok élel­miszerrel való ellátását. Manapság, amikor Nyugat-Európá­ban nagy zajt csapnak a munkaerő magas társadalmi költségei miatt, figyelemre méltó, hogy milyen kevesen mutatnak rá, hogy a CAP ártámogatások leépítése több mint 30%-kal csökkentené a családok élelmiszerkiadásait. Egy további re­form azt a veszélyes harapófogó-effekust érintené, amely a Monetáris Unió és a Kelet-Közép-Európa legfejlettebb részein érvényben lévő, a német bérszinteknek körülbelül egytizedét kitevő bérszintek együttes hatásának a következménye. En­nek a két tényezőnek együttesen ugyanis az lehet az ered­ménye, hogy Nyugat-Európa gyengébb kapitalista államai egymással versengve igyekeznek lenyomni az alkalmazottak jövedelmét mindig alacsonyabb szintre, mivel a pénzügyi po­litikát centralizálása után ez az egyetlen eszközük maradt a többi országokkal való sikeres versengésre.

Az ilyen változások mellett együttműködésre van szükség a korábbi KGST blokk szocialista pártjai között egy közös program kidolgozása céljából. Azok a baloldali pártok pedig (az EU-n belül), amelyek a pénzügyi centralizációt hangsúlyo­zó maastrichti változattal szemben az európai integráció al­ternatív formáit keresik, fel kellene, hogy fedezzék keleti part­nereikkel közös politikai érdekeiket.

Egy további szükséges lépés lenne a jelenlegi, a kontinens­nek egy a korábbihoz hasonlóan kétpólusú (az Oroszország vezette FÁK és a Búgig kiterjeszkedő NATO) felosztásához való visszatérés irányába mutató trend megfordítása. A kon­tinens gazdasági integrációja megkövetel egy valóban közös biztonsági keretet, amely inkább bevonja, mintsem kizárja Oroszországot.

Ezek a politikai előfeltételek ma távolról sincsenek meg. To­vábbi tapasztalatokra lesz szükség, még mielőtt bármilyen ko­moly alternatíva keresésére vállalkoznánk. De egyre valószí­nűtlenebbnek tűnik, hogy megvalósíthatók az 1989-es kezdeti stratégiai döntések, amelyek a szovjet blokk összeomlására azzal válaszoltak volna, hogy megpróbálják az egész konti­nenst beleerőltetni a NATO és az EK kereteibe. Mindkét szer­vezet belülről egyre inkább megbénul, és arra törekszik, hogy a kelet-közép-európai államokat anélkül rendelje alá a maga hegemóniájának, hogy képes lenne hatalmuk el­fogadóinak bármilyen elfogadható helyet vagy szerepet kínálni. Az erőszakos regionális hegemón hatalmak a múltban katasztrófákat zúdítottak Európára. Egy perspektíva nélküli re­gionális hegemónia ma újabb katasztrófát idézhet elő.

1. Bevezetés

Az a vita, amely a versenyképesség tekintetében az alacso­nyabb szociális sztenderdből fakadó előnyökről s az EU álla­maiban a bér- és szociális költségek terén a kölcsönös alá-kínálási verseny lehetőségéről szól, egyáltalán nem új keletű. Bizonyítják ezt az 1956-1957-es EGK-szerződés kapcsán folytatott tárgyalások is, melyek során a francia küldöttség ál­lást foglalt a szociális költségek kiegyensúlyozása mellett. Bár az EGK-szerződés tervezetének elkészítésekor győzött a gaz­dasági liberalizmus irányzata,¹ a téma nem került le végképp a napirendről, amint ezt az is mutatja, hogy a belső piaci prog­ramról hozott határozat óta újra föléledtek a „szociális dimen­zióval" összefüggő követelések.

De annak ellenére, hogy – főként a különböző belső piaci hatásokról kibontakozott viták keretében – nagy számban je­lentek meg idevágó (persze gyakran felületes) értekezések, és hogy a használat során maga a kifejezés is inflálódott, semmiképpen nem egyértelmű, hogy az EU körüli aktuális csatározásokban mit is jelent konkrétan a „dömpingveszély". Az alábbiakban ezért az eddig napvilágot látott fejtegetések sokaságából megpróbáljuk kihámozni a témához tartozó „klasszikus" érvkészletet. A tanulmány azokból az alapvető ér­vekből indul ki, amelyek a belső piacon (s még inkább a gaz­dasági és valutaunióban) föllelhető sajátos dömpingtendenci­ákat mutatják be, majd sorra veszi a legfontosabb, eddig ki­fejtett ellenérveket (annak tudatában, hogy ezek elfogadható­ságát meg kell vizsgálni) – s a közkeletű jogi, illetve gazda­sági szempontoktól elhatárolódva állást foglal amellett, hogy a társadalom fejlődési irányainak elemzésekor figyelembe kell venni a politikai dimenziót is.

2. A belső piaci viszonyok és a dömpingveszély

Azt, hogy az EU belső piacán dömpingtendencia fenyeget, alapvetően a következőképpen szokták indokolni: az EU belső piacán a vállalkozók igencsak különféle bér- és szociális költ­ségekkel találkoznak. A megvalósítható (vagy akár csak fel­tételezhető) megtakarítási lehetőségek – a belső piacon meg­növekedett térbeli rugalmasság (teljes tőkeforgalmi, letelepe­dési és szolgáltatási szabadság) – a befektetések más orszá­gokba való kihelyezését eredményezhetik. De felhasználhatók nyomásgyakorlásra is azzal a céllal, hogy a „drága országok" csökkentsék a munkaadókra náluk kirótt terheket. „Szociális dömping" okozójaként értelemszerűen csak ez utóbbi aspek­tus jöhet szóba, mivel a termelés költségmegtakarítási okok­ból való kihelyezése a tőkés gazdasági viszonyok „normális" folyamataihoz sorolható.

Az eltérő személyi költségek (A) és a megnövekedett tőke­rugalmasság (B) eddig felsorolt elemeihez társul a szociális dömpinget előidéző harmadik tendencia is, melyet úgy írha­tunk körül, hogy a kormányok érzékennyé válnak a tőkés ol­dalról érkező fenyegetésekkel szemben (C).

A) Költségkülönbségek a belső piacon

A munkaerővel kapcsolatos és a vállalatok számára lényeges költségek sokféle tényezőből állnak össze, mindenekelőtt a közvetlen bérköltségből, a társadalombiztosítási járulékból, az adókból és egyéb közterhekből. Az átfogóan személyi költsé­geknek nevezett kategóriába természetesen beletartoznak olyan jogi és más keretfeltételek is, mint mondjuk a munkaidő szabályozása.

Az, hogy a munkaerő értékesítési feltételei az egyes tagál­lamokban rendkívül eltérőek, többek között kiderül az EK Bi­zottságának az Európa Tanács ösztönzésére készített egyik jelentésből is. (SEK [89] 926 endg. 1989. VI. 20.)² Eszerint az egyes tagállamokban már a nyolcvanas évek végén szél­sőségesen egyenlőtlen bruttó órabérek léteztek. így például a portugál iparban szinte csak egyhetedét fizették a Dániában érvényes legmagasabb EK-bérnek! A többi tagállamban az órabér a dániai érték negyedét-ötödét érte el. Ezek az óriási különbségek 1990 októberéig nem sokat változtak (Dánia: 168 ÖS; NSZK: 142 öS; Portugália: 25 ÖS. Vö. Eurostat, Statistische Grundzahlen der Gemeinschaft. 1992. 162. k. o.).

Az EK-n belül erősen eltérnek az egy órára eső, átfogó bérköltségek is – a szélsőértékek 47,18 ÖS (Portugália; 1984: 32,06 ÖS) és 278,46 ÖS (NSZK; 1984; 198,38 ÖS),³ – s a különbségek érvényesülnek a bérköltség szerkezetében is. A dán iparban például a bérköltségnek csupán 3,8 %-át teszik ki a járulékos személyi költségek (1990), ami rendkívül ala­csony érték, ám a szociális biztosítás rendszerét ott – más országokkal összehasonlítva – nagyobb mértékben finanszí­rozzák az adókból.⁴ Belgiumban, Franciaországban és Olasz­országban viszont a járulékos személyi költségek elérik vagy akár meg is haladják a bérköltség harminc százalékát.

A tagállamok között szintén nagyon eltérő szabályozások figyelhetők meg a munkaerő alkalmazásának keretfeltételei te­kintetében is, mindjárt a munkaszerződés jogi koncepciójának kialakításában vagy a munkavállaló fogalmának meghatáro­zásakor. A verseny szempontjából különösen lényegesek azok a szabályozások, melyek a nem tipikus munkaszerződésekre vonatkoznak, vagyis az olyanokra, amelyek nem felelnek meg a határozatlan időtartamú, teljes munkaidős foglalkoztatás kri­tériumának. Az e körben létező előírások a törvényes mini­málbérről (Hollandiában), a felmondás elleni védelemről (Nagy-Britanniában), az évi rendes szabadsághoz való jogról (Írországban), illetve a biztosítási kötelezettségről (Nagy-Bri­tanniában, az NSZK-ban) csak akkor érvényesek, ha a mun­kavállalót a munkaidő bizonyos részén túl is foglalkoztatják.⁵ Igencsak sokféle elképzelés létezik a kölcsönmunka-szerződésekről: Görögországban, Olaszországban és Spanyolor­szágban egyszerűen tilos kölcsönmunkán alapuló cégeket lét­rehozni. Az NSZK-ban és Hollandiában az építőipar terén til­tották meg a kölcsönmunka-szerződéseket, Belgiumban pedig csak bizonyos feltételek között engedélyezik őket. A kölcsön-munkával foglalkozó vállalkozásoknak többnyire regisztráltat­niuk kell magukat, Portugáliában viszont nincs semmiféle sza­bályozás erre nézve.

Nemzetenként különböző rendelkezések érvényesek a bér és a munkaidő megállapítása tekintetében (a külön jelölt ese­teket kivéve az adatok forrása: SEK [89] 926 endg.). A bérek kialakításába való állami beavatkozás hagyományosan kis mértékű Írországban, Nagy-Britanniában, Dániában, az NSZK-ban, Olaszországban és Belgiumban, míg a többi or­szágban ehhez képest nagyobb. Államilag rögzített, általános minimálbér Franciaországban, Luxemburgban, Hollandiában, Portugáliában és Spanyolországban van. Ez 1991-ben 2.674 ÖS (a portugál mezőgazdaságban, míg az iparban és a ke­reskedelemben 2.800 ÖS) és 13.300 ÖS (Hollandia) között in­gadozott (KOM [91] 230 endg. – SYN 346, 1991. aug. 1., 6). Belgiumban és Görögországban országos tarifaszerződések rögzítik az általános minimálbért, a többi tagállamban pedig ágazati tarifaszerződések keretében egyeznek meg a mini­málbérekről.

Ami a munkaidő hosszát illeti, a törvényes szabályozások 1991-ben heti 39 óra előírásától (Franciaország) 48 óra előí­rásáig (NSZK, Írország, Olaszország és Hollandia) terjedtek. (EIRR 227, 1992. dec. 17.) Ehhez jön még a tarifaszerződé­sekben foglalt rendelkezések sokfélesége: a túlórák⁶ , a sza­bad- és ünnepnapok szabályozása még árnyaltabbá teszi a képet. Például a túlórák vonatkozásában (ezek csak Dániá­ban, Olaszországban és Nagy-Britanniában nem léteznek) az évi felső határ a spanyolországi 80 óra és az írországi 240 óra között mozog. Ha összevetjük egymással a feldolgozó­iparban foglalkoztatottak 1991-es, tarifa szerinti évi kötelező munkaidejét, magasan Portugália kerül az élre 1.935 órával (ezt követi Görögország 1.840 és Írország 18.10 órával). A ská­la alsó szintjén az NSZK foglal helyet 1.648 órával, előtte Dá­nia áll 1.687 órával (Ertl et al. 1991: 107).

Összefoglalóan megállapítható, hogy az EU tagállamai kö­zött jelentős különbségek állnak fenn a közvetlen bérköltsé­gek, a költségek szempontjából lényeges társadalombizto­sítási és munkajogi szabályozók, valamint az eszerint folyta­tott gyakorlat tekintetében is. Ezek a közös belső piac, illetve a gazdasági és valutaunió tervezése és kialakítása során egy­re inkább az érdeklődés homlokterébe kerültek.

B) Tőkerugalmasság a belső piacon

A munkavállalói oldallal szemben a tőke fölényének egyik té­nyezője a piacgazdaságokon belüli nagyobb térbeli rugalmas­ság. Ezt a mindig is fontos szempontot tovább erősíti a kon­szernstruktúrák épp most végbemenő változása (vö. Bochum – Meißner 1989: 88): a nagy multinacionális vállalatok egyfelől mind jobban koncentrálnak a mindenkori alapgyártásra, s az egyes résztermékek termelését helyezik ki („subcontracting"). Ugyanakkor egyre több termék készül egy-egy konszern ter­melőhelyeinek nemzetközi összekapcsolásával („international sourcing"). Mivel az új információs és kommunikációs techno­lógiák lehetővé teszik a még nagyobb rugalmasságot s egy jól irányított európai gyártásprogram keretében a szétszórt ter­melőhelyek összehangolását („just in time"-termelés stb.), egyre ritkábban fordul elő, hogy a vállalatok továbbra is ott fektessenek be, ahol már egyszer megvetették a lábukat. Megnő viszont a különféle helyi feltételek súlya, s a vállalatok mindinkább arra törekednek, hogy az összes, egymástól el­térő helyi előny felhasználásával költségeiket a minimumra szorítsák.

Jóllehet a tényleges befektetőket már eddig is örömmel fo­gadták minden nyugat-európai államban, a belső piac még jobb feltételeket teremt a mobilitási lehetőségek optimális ki­használásának amúgy is kirajzolódó folyamatához. Teszi ezt mindenekelőtt a tőkeforgalom teljes liberalizálásával, miáltal a befektetések előtt már eddig is de facto nyitott határokon most még a tőkeforgalom ellenőrzése is tiltottá válik azoknak a tagországoknak a számára, amelyek ezt eddig gyakorolták, mondjuk a nyereségexport terén (vö. Zinn 1989: 62). Ez még inkább arra csábítja a vállalatokat, hogy termelésüket részben kihelyezzék a különféle EU-országokba. Megkönnyíti ezt to­vábbá a határokon átnyúló tranzakciók költségeinek csökken­tése, a letelepedési és szolgáltatási szabadság bővülése, va­lamint a Bizottság kívánsága szerint a jövőben EU-szerte le­hetővé váló, egységesített társasági jog.

Mindezen lehetőségek következtében nemcsak a vállalat­alapítások, termelésbővítések vagy cégátvételek során kelet­kezik konkurenciaharc a befektetések körül. A vállalatok szá­mára egy már működő termelés esetén is felvetődik a kérdés, hogy bizonyos tevékenységeik áttelepítése vagy kihelyezése nem lenne-e kifizetődő, vagy a versenyképesség megőrzése céljából netán egyenesen elkerülhetetlen. Abban, hogy konk­rét üzemeket vagy üzemrészeket tényleg kihelyezzenek-e, olyan mutatók is szerepet játszhatnak, mint mondjuk a termék munkaigényessége, a sztenderdizálás foka és a termelési fo­lyamat széttagolhatósága (vö. Bochum-Meißner 1989: 88). Ennek megfelelően némely ágazat különösen érintett, első he­lyen az autógyártás (Wortmann-Oesterheld 1990: 63), amely­ről a dömpinggel kapcsolatos és a szakirodalomban már fel­dolgozott konkrét példák többsége is szól.

Az EU-n belül a termelőhelyek közötti verseny egyik fontos tényezője még a fentiekben tárgyalt munkaidő: „Nem lehet egyszerűen elutasítani a szakszervezetek érvelését, miszerint azt, hogy Németországban a vasárnap munkaszüneti nap, csak egy Európa-szerte megvalósítandó szabályozással lehet megvédeni, máskülönben bekövetkezhet az üzemek áthelye­zése. Erre nézve van már több precedens is. így például az amerikai General Motors sorjában négy leányvállalatának az üzemi tanácsát játszotta ki egymás ellen. Először egy spanyol gyár üzemi tanácsával egyeztek meg a három műszakban. Ezt követően azzal az indoklással, hogy költségcsökkentés céljából a termelést részben áthelyeznék Spanyolországba, az antwerpeni üzemi tanácsot is meg tudták győzni a vasár­napi munka fontosságáról. A kaiserslauterni Opel Művek üze­mi tanácsai ezek után beleegyeztek az éjjeli és a szombati műszak bevezetésébe, arra számítva, hogy így nem visznek el tőlük termelési részlegeket Spanyolországba vagy Antwer­penbe. Végül az Opel bochumi munkásai válaszul az új prés-mű felállítására kijelentették, hogy egyetértenek az üzemelte­tési idő heti 136 órára való emelésével." (Struwe 1991: 124)⁷

C) A nemzeti kormányok és a belső piaci dömpingtendenciák

A kormányoknak (sőt – lásd föntebb – a nemzeti szakszerve­zeteknek) a szociális dömping iránti hajlandóságáról azért kell beszélni, mert itt egy nemzetközi probléma (a szociális leér­tékelődések lehetséges spirálja) áll szemben olyan döntések­kel, amelyek nemzeti összefüggésben születnek meg.⁸

A kormányoknak – már csak a mindenkori választásoktól való függőségük miatt is – óhatatlanul legsajátabb érdekük, hogy „nemzeti vállalataik" virágozzanak, valamint hogy befek­tetéseket vonzzanak országaikba (például az adóbevételek és a munkahelyek biztosítása céljából). Mivel a multinacionális vállalatok működési helyeiről szóló döntések gyakran munka­helyek ezreit érintik, az üzemtelepítési szándékok eddig is sokszor jelentették a nemzeti gazdaságpolitikák elsőrendű célját. (Bochum-Meißner 1989: 88) Bár az EU szigorú ellenőr­zést gyakorol a szubvenciós kiadások fölött (lásd az Ausztri­ával való vitákat a Chrysler és a General Motors erősen tá­mogatott gyárairól), a nemzeti kormányok változatlanul lehe­tővé tehetik a konszernek költségterheinek csökkentését a bé­reken és a járulékos személyi költségeken keresztül. A jövő­ben a belső piacon kiéleződő gazdasági verseny számára már inkább csak azokon a területeken lehet elhárítani az „egyenlő" feltételek megteremtését, amelyeket nem tarta­nak szemmel „versenyellenőrzés" címén. És idetartoznak a bérköltségek, valamint a szociális kiadások. „Nem szimpto­matikus dolog-e valójában, hogy a holland kormány azokat a pénzeszközöket, amelyek a ,WIR' befektetési és támogatási alap felszámolásával felszabadultak, újra elosztotta, hogy a családi pótlék terhét ne a munkaadónak, hanem az államnak kelljen viselnie?" (Pieters 1991: 80.)

Ráadásul a valutaparitásoknak a gazdasági és valutaunión belüli végleges rögzítése minden eddigi, más irányú törekvés ellenére meg fogja szüntetni azt a még fennálló lehetőséget, hogy a nemzeti versenyképesség a társországok terhére ja­vuljon, ami az EK-bizottságot is a következő, mindenesetre mostanáig lényegében hatástalan figyelmeztetésre késztette: – „egy olyan helyzetben, amikor a valutaparitások egyre ru­galmatlanabbá válnak, meg kell akadályozni, hogy a szociális leértékeléseket a valutaleértékelések alternatív eszközeként vessék be. Ellenőrzés alatt kell tartani azt a fenyegető folya­matot, hogy kölcsönös túllicitálás történik a szociális kiadások csökkentésének irányában, ami a szociális védelem vissza­szorulását is magával hozná" (KOM [91] 228, az indoklás 2. pontja, 3. gondolatjel).

Az, hogy az egyes országok kormányai hozzájárulnak-e a tőke virágzásához a vállalatok személyi költségeinek minima­lizálásával, nem utolsósorban gazdaságelméleti feltevésektől függ. (A kínálatorientált elméletek óvnak a munkaerőben meg­testesülő termelési tényező „túlzott" költségeitől, míg a keresletorientált elméletek arra figyelnek, hogy a munkaerő­nek is legyen elég bevétele a fogyasztáshoz.) Attól függetlenül persze a megfelelő játéktér a nem neoliberális irányultságú politikusok számára is elég kicsi, ha a szomszéd országok alacsonyabb személyi költségeket honosítanak meg, és a gaz­dasági határok – mint az Európai Unióban – úgyszólván meg­szűnnek.⁹

A munkaadók zöme – bár sokféle módon kinyilatkoztatta, hogy nem akar szociális dömpinget előidézni a belső piacon – nyilvánvalóan igencsak magabiztos a várható hatást illető­en: „A német gazdaság versenyképességének megőrzése cél­jából a Szövetségi Köztársaságban vissza kell fogni a válla­latok megadóztatását. Ugyancsak a tények szorításában szük­ségessé válik, hogy csökkentsük azokat az EK-viszonyokhoz képest túlzott terheket, amelyek például a környezetvédelem, a szociális törvénykezés vagy a vállalati jog terén a regulációs és adóköltségekkel a vállalatokra nehezednek. Bízunk abban, hogy a szövetségi kormányzat nem tudja kivonni magát a cse­lekvési kényszer alól" (Siemens-Mitteilungen 7-8/1988: 10 Forderungen an den gemeinsamen Markt des Zentralverbandes der deutschen Elektroindustrie).

A politika szempontjából fontos szereplők jó néhány kijelen­tése táplálja is az ilyesfajta elvárásokat. A Német Szakértői Tanács 1991-1992-es évi jelentésében például az áll, hogy 1993 elején az európai belső piac életbelépésével jelentősen erősödni fog a nemzetközi verseny. Ezért a jövőben is a po­litika lényeges feladatának tekintik az NSZK gazdasági terme­lőhelyként való biztosítását. Ez többek között a termeléstől jobban függő béreket és a vállalkozói adóterhek csökkentését jelentené.¹⁰ A politika mérvadó alakítóinak kijelentései ily mó­don megvilágítják, hogy a dömpingveszéllyel kapcsolatos alábbi „ellenérvek" közül az első gyakorlatilag máris semmivé foszlik.

3. Az ellenérvek

A) A személyi költségek nem döntőek

A dömpingre utaló érveket gyakran nyomban elutasítják arra a tényre hivatkozva, hogy nagyon sokrétűek azok a költség­tényezők, melyek a termelőhelyre vonatkozó vállalati dönté­sek szempontjából fontosak. Idesorolhatók azok az ellenérvek is, amelyek a termelékenységet állítják előtérbe, s alapvetően helyesen állapítják meg, hogy egy ország a munkaerővel kap­csolatos magas abszolút költségeket mégiscsak megenged­heti magának, ha ezért cserébe nagyobb termelékenységet ér el a tőkeigényesebb gyártási eljárások következtében (vö. Chassard 1990: 158; Deleek 1991: 170; Heinrich 1990: 82, skk., d. pont; Schmähl 1989: 40; Struwe 1991: 115). A döm­pingtől való félelmek jelentkezésekor ezt a típusú argumentációt már az EK-bizottságon belül is alkalmazták, jóllehet tom­pított formában.¹¹

Ha a termelékenység viszonylatában vizsgáljuk a munkae­rőre fordított költségeket, akkor valóban azt mutatja a kép, hogy mondjuk az NSZK-ban az egy termékegységre és bér­költség elmarad a többi EU-országban szokásostól, és sem­miképpen sem listavezető, mint a termelékenység beszámítá­sa nélkül vett bérszínvonal (vö. Adamy 1990: 148). Sőt a mun­kaerővel kapcsolatos költségek tekintetében (ez együttesen a közvetlen bérköltségeket és járulékos személyi költségeket je­lenti) a GDP-re vetítve az NSZK a legutolsó helyen áll Hol­landiával együtt (vö. Struwe 1990: 108)!

A szociális dömpingtől való félelmeket azonban ez a köz­gazdaságtudományi szempontból hangsúlyozott tényállás sem tudja megszüntetni, mégpedig a következő három ok mi­att. Először is a „szociális leértékelődések" veszélyének ilyes­fajta értelmezése nem elég tág. így ugyanis a „dömpingve­szélyt" csupán egyetlen költségtényező versenyhelyzetére szűkítik (többnyire a közvetlen bérköltségre, esetenként hoz­závéve a munkáltató által fizetett társadalombiztosítási járulé­kot is). Ezzel szemben elég utalni a tényleges személyi költ­ségek szempontjából lényeges tényezők sokféleségére. Mert legyenek bár egy országban magasabbak a közvetlen bérkölt­ségek, mint másutt, abban az esetben, ha alacsonyabb tár­sadalombiztosítási járulékot vagy adót kell fizetni, a munkaerő még mindig olcsóbb, mint a konkurens országban. Ezért köz­gazdasági oldalról a kormányoknak következetesen azt taná­csolják, hogy önmagában egy-egy tényezőt ne tekintsenek versenyeszköznek (vö. Struwe 1990: 110).

A szélesebb, realistább értelemben vett dömpingtendencia hatására azonban az átfogóan meghatározott személyi költ­ség, vagyis a munkáltató valamennyi, személyekkel kapcso­latban viselt „terhének" összege csökken (illetve nem megfe­lelő mértékben emelkedik). Ehhez persze minden egyes té­nyező költségcsökkenése egy-egy adalék! S ezen a ponton máris tarthatatlanná válik a dömpingveszélyt kétségbe vonó, tisztán közgazdasági érvelés, hiszen ha a munkaerő-tényező tekintetében csökkennek az átfogóan értelmezett költségek, akkor összességében – legalábbis tendenciaszerűen – javul a relatív nemzetközi versenypozíció. Logikus tehát, hogy nem­zeti szinten minden egyes, a személyi költségek szempontjá­ból lényeges összetevő megváltoztatásakor (bérek, munkaidő, járulékos bérköltségek stb.) előkerül a versenypozícióra hivat­kozó érv, s ezt alkalomadtán figyelembe is veszik.

Másodszor a leírt szemléletmód statikus, s ily módon nem felel meg a gazdasági élet realitásainak. Mihelyt az egyik konkurens előnyökre tesz szert valamely költségtényező csökkenése révén (legyen az akár termelése egy részének kihelyezése egy „olcsó bérű" tagországba, vagy pedig a jogi keretfeltételek megváltozása, amit a belső piaci politika hoz magával), ez a többi érintett döntéshozó számára fontos ösztönzést jelent arra, hogy a dömpingfolyamat logikája szerint reagáljon. A tagországok kormányainak ilyesfajta el­járása végeredményben felettébb romboló hatást váltana ki, vagyis mintegy elindítaná a „szociális leértékelődéseknek" azt a spirálját, amikor mindenki legalább a szomszédját szeretné utolérni, s végül senki sem jár jól.

Az első ellenérv harmadik s bizonyára leglényegesebb gyengéje az, hogy megmarad a gazdasági racionalitás szint­jén, így viszont nem lehet adekvát módon megragadni a „szo­ciális dömping" fogalmát, mert figyelmen kívül marad a politi­kai döntéshozás szintje, ahol az érdekpozíciók erőfelmérése folyik. Egy dolog az, hogy a személyi költségek (illetve az ezeket kitevő számos tényezők egyikének) csökkentése nem szükségszerű ahhoz, hogy a befektetőket ténylegesen az or­szágban tartsák, amit érdemdús közgazdászok alá is támaszt­hatnak különféle érvekkel.¹² Más dolog azonban, hogy az ilyen eljárás mégiscsak választható politikai stratégiaként, pél­dául mert ez a társadalmi érdekérvényesítésben erősebb oldal kívánsága, vagy mert ez felel meg a kormány által képviselt gazossági ideológiának.

Hogy a kormányok mindenesetre akkor is engedhetnek a bér- és szociális költségekre nehezedő nyomásnak (vagyis a szociális dömping kísérletének), ha a közgazdászok a lehető legnagyobb termelékenységet igazolják számukra; és emiatt elviselhetnek tartják a magas személyi költségeket, azt a leg-produktívabb tagállam, az NSZK vezető politikusainak fontos állásfoglalásai is mutatják. Kohl szövetségi kancellár például 1988-ban a Hoechst AG fennállásának 125. évfordulója alkal­mából rendezett ünnepségen az Európai Közösségek belső piacára való tekintettel szemléletváltást követelt a hazai szo­ciálpolitikában arra hivatkozva, hogy az NSZK-nak „európai viszonyokra kell berendezkednie". Mint mondta, nem lehet el­várni, hogy az NSZK képes legyen elviselni a legmagasabb bérköltségeket s ugyanakkor továbbra is a legnagyobb expor­táló ország maradjon (Süddeutsche Zeitung, 1988. febr. 2.)! Haussmann, a német gazdasági miniszter szintén támadásba lendült, ezúttal a munkaidő vonatkozásában, mely ugyancsak a személyi költségek részét képezi. „Az európai belső piachoz vezető úton nem engedhetjük meg magunknak a heti munka­idő további csökkentését, hiszen egyetlen más európai ország sem csökkenti Európába tartva a munkaidőt. Csak a német szakszervezetek akarnak ezen az úton járni" (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1989. máj. 2.).

Hasonló kijelentéseket vagy akár eljárásokat találhatunk a francia és a holland kormány részéről is.¹³   Olaszország ese­tében úgy tűnik, hogy a tartós belpolitikai válság közepette különösen tragikus a dömpingtendencia hatása. „Országunk szociális és politikai egyensúlya az európai belső piacra való belépéssel és a közös európai valuta kilátásba helyezésével összeomlott. A társadalmi kompromisszum többé nem érvé­nyes. Egyedül az számít, hogy az olasz vállalatok mennyire versenyképesek a német és francia vállalatokkal szemben. A munkaerőpiac szempontjából ennek pusztító következményei vannak. Az államadósságot Róma a közkiadások durva lefa­ragásával és a munkavállalók erőteljesebb megadóztatásával akarja csökkenteni." (Rosanna Rossanda, Profil, 1993. márc. 15: 54)

Ausztria lehetséges jövőjét a Néppárt egyik politikusának, Andreas Kholnak a következő kijelentése érzékeltetheti: -„Igaz, hogy az osztrák járulékos bérköltségek a legmagasab­bak közé tartoznak az Európai Közösségeken belül, de a gaz­daság számára ezáltal keletkező versenyhátrányokat nagyjá­ból kiegyenlíti az osztrák munkások kimagasló teljesítőképes­sége, a szociális béke és az összes ebből fakadó verseny­előny. A járulékos bérköltségek csökkentésének mégis el­sőbbséget kell kapnia az átfogó adóreform legközelebbi lépé­sei során. (Khol 1989: 144; kiemelés tőlem – G.F.)

B) A szociális leépítés tilalma az EU jogrendszerében

A jogi szakirodalomban időnként azzal érvelnek, hogy az EGK-szerződés 117. cikkelyében foglalt általános célkitűzés – „a lét- és munkafeltételek kiegyenlítése a fejlődés irányában" – megtiltja a szociális sztenderdek csökkentését. Ilyen érte­lemben állítja például Struwe, hogy a szociális dömping „ki van zárva, amennyiben minden érintett jogszerűen jár el" (Struwe 1991: 48 és 58; 1990: 102). Hasonlóan érvel Däubler is, amikor abban reménykedik, hogy a dömpingfolyamatok el­len latba vethető az igazságszolgáltatás, jóllehet mint nyíltan elismeri: „Az, hogy a szerződés általános előírásaiból cselek­vésszabályozó normákat alakítsunk ki, még eztán elvégzendő feladat" (1989: 149). Ennek ellenére olyan szerzőkkel egyet­értésben, mint Mosler (199, 329) és Firlei, meg kell állapítani, hogy mind ez idáig nem tudott igazán érvényesülni az a vé­lemény, hogy a dömpinget szerződéssel be lehetne tiltani. „Az EGK-szerződés szociális vonatkozású normáiból nem lehet egyfajta összanalógiás értelemben a szociális dömping tilal­mát levezetni. Egy ilyen jellegű, az egyes államokat kötelező tilalomnak persze kétségtelenül óriási jelentősége lenne a szociális leépítések néhány, itt leírt tendenciájának leküzdé­sében. De ez nem egyéb, mint szép álom. Aki ezt az elkép­zelést magáévá teszi, egy olyan fiskális jogtudomány illúziók­kal teli logikáját követi, amely a jogpolitikát volna hivatva pó­tolni." (Firlei 1991: 73)

A szociális sztenderdek terén nehezen lehet az egyes álla­mok politikáját az EGK-szerződés segítségével ellenőrizni, hi­szen az Európai Közösségeknek ebben nincs kifejezett kom­petenciájuk.¹⁴ Csakhogy a dömpingre hivatkozó érvelés épp a szociális leépítési intézkedéseket vagy egyes tagállamokban a szociális sztenderd megfelelő kiépítésének elmaradását ve­szi célba. Már az elmúlt évek során is többször előfordult, hogy valamely tagállamban (elsősorban költségmegtakarítási célból) csökkentették a szociális sztenderdek némelyikét (vö. Euzeby-Langendonck 1989: 264. skk.) anélkül, hogy ez jog­ellenesnek minősült volna.¹⁵ Végül pedig az Európa Bíróság 1993 márciusában döntött úgy¹⁶ , hogy sem az egyes tagál­lamok által elfogadott szociálpolitika általános vezérfonalai, sem a különleges intézkedések nem vizsgálhatók bíróságilag a tekintetben, hogy összhangban vannak-e az EGK-szerződés 117. cikkelyében felsorolt szociális célokkal (az ítélet hátulról számított 27. sora)!

A tárgyalt összefüggésben gyakran hangoztatott további érv az, hogy a szociálpolitikával kapcsolatos legtöbb EU-szintű jogi intézkedés figyelembe vesz egy minimál normát. A tézis szerint az ilyen minimál normák (például a munkahelyi egész­ségvédelem tekintetében vagy a munkajog terén is) nyitva hagyják a tagállamok számára azt a lehetőséget, hogy szigo­rúbb nemzeti sztenderdeket írjanak elő. Vagyis a rendszer nem foglalja magába a szociális leépítést.¹⁷ Ez ugyan igaz, a dömping tekintetében azonban nem érv, hiszen itt nem (csak) a jogi vagy akár gazdasági okokból kikényszerített le­építésekről van szó, hanem elsősorban olyan politikai folya­matokról, amelyek közvetlen dologi kényszerek nélkül (is) végbemennek. Az egységes minimál normák meglétekor épp­úgy, mint az EU-szintű szabályozási vákuum (gyakoribb) ese­tében előfordulhat, hogy a versenyképesség okán egy-egy kormány befagyasztja vagy leépíti a magasabb nemzeti sztenderdet, ha nem is szabad ezzel a minimálszint alá mennie.

C) A belső piacnak nem specifikuma a szociális dömping

Nem elégséges érv az sem, hogy (mint ezt a későbbiekben kifejtjük, vö. 4. pont) a szociális dömping veszélye világmé­retekben észlelhető, s a Kelet-Európában végbemenő válto­zások révén hamarosan az eddiginél is erősebb összeurópai dimenziót nyer (vö. Weinmeier 1990, 240. skk.). Az EU belső piacán jelentkező speciális dömpingveszélyt ez azért sem cá­folja, mert a verseny „enyhe" kiéleződése is számottevően nö­veli a szociális sztenderdek fenyegetettségét.

Megállapítható továbbá, hogy az EK/EU politikája 1987 óta az addig érvényes nyugat-európai versenyszerkezetben jelen­tős változásokat hozott és fog is hozni még. Egyébként egy olyan helyzetben, ahol amúgy sem marad szinte semmi sem a régiben, és a gazdasági szereplőknek új konkurenciával s a nemzeti mentsvárak összeomlásával kell számolniuk, még va­lószínűbbek és tendenciájukat tekintve még sikeresebb a döm­pingkísérletek, mint mondjuk a népgazdaságok évszázados „ter­mészetes" összenövése során. (Ezért az EU néhány év alatt megteremtett belső piacán várható dömpingveszélyt nem kér­dőjelezi meg igazán az az érv, hogy az USA egyes szövetségi államai között mindig is voltak és vannak különbségek a szo­ciális és munkaerővel kapcsolatos költségek tekintetében.)

Az EU keretében egyesülő Európában a dömpingre hivat­kozó érvelésnek meg fog nőni a súlya, mivel először is a tőkét könnyebben lehet ténylegesen áthelyezni és másutt befektet­ni, másodszor pedig az egyéb versenytényezők jobban ki­egyenlítődnek, miáltal a fennmaradó egyenlőtlenségek szük­ségszerűen lényegessé válnak a döntések során, és az egyes költségtényezők (például a szociális jellegű adók vagy a bér­költségek) sokkal nagyobb jelentőséget nyernek (vö. még Ja­cobs 1990: 51; Schulte 1990: XVII; a társadalombiztosítás vo­natkozásában Pieters 1991: 81). Wolfgang Däubler, a mun­kajog brémai professzora már 1988-ban rögzítette ezt a tény­állást: „Ha végleg kialakul a belső piac, az megváltoztatja a vállalatok befektetési döntéseinek feltételeit. Minél kisebbek a különbségek az infrastruktúrában, a szakképzett mun­kaerő meglétének tekintetében, az adózási jogban stb., annál inkább számítanak majd a munkajogi védelem szint­jének eltérései. Másképpen szólva, míg eddig a munkajog viszonylag másodlagos szerepet játszott egy olyan kérdés el­döntésében, hogy mondjuk Genovát mint termelőhelyet előny­ben részesítsék-e San Sebastiannal vagy Hamburggal mint termelőhellyel szemben, a jövőben ez már megváltozhat. Mi­nél mélyebbre hatol a kiegyenlítési folyamat, annál inkább nő a megmaradt különbségek jelentősége." (Däubler 1988: 47)

A belső piaci politika tehát mindenképpen nagymértékben felerősíti azt a dömpingtendenciát, amely csírájában már vi­tathatatlanul megvan az EU-n kívül is (vö. még Weiss 1990: 150). A korábban nemzetállami döntéskörök EU-szintre való szelektív áthelyezésével azonban de facto együtt jár a társa­dalmi erőviszonyok eltolódása is oly módon, hogy tendencia­szerűen ösztönzést kap az az oldal, amelyik versenyelőnyök szerzése céljából a szociális sztenderd leépítésében érde­kelt. A munkaadói és főként a konszern érdekeit, melyek EU-szinten amúgy is aránytalanul nagy befolyást élveznek (lásd Grothe 1990 több helyütt), a verseny kiéleződő felté­telei mellett nemzeti keretek közt is egyre nagyobb súllyal esnek latba. Kielégítésük a nyitott határok és piacok ellenére egyrészt a munkahelyek, másrészt ezáltal a választói szava­zatok megőrzése miatt fontos politikai cél a kormányok szá­mára.

Ezen túlmenően meg kell még említeni a dömpingveszély egyik sajátos formáját, amely a belső piacon csak most jön létre a szolgáltatások teljes szabadságával, és összefügg a munkajogi területi elv részleges megkérdőjelezésével. Mihelyt ugyanis egy „olcsóbb" tagállam vállalatától a valamilyen szol­gáltatói feladat elvégzésére küldött munkaerők adott esetben a drágább tagállamban lévő munkahelynél sokkal rosszabb feltételek közt dolgozhatnak, s ezzel végső soron ottani mun­kahelyeket is veszélyeztethetnek, még nagyobb gyakorlati er­vei érvényesülhet az a nyomás, amely a kormányra és a szak­szervezetekre nehezedik az ottani bér- és társadalombiz­tosítási költségek csökkentése céljából.¹⁸

D) Tőkeelszívás az EU északi területein

A differenciálatlan szemléletmód nem ad világos magyarázatot a szociális költségek versenyének következményeire (Struwe 1991: 115. skk.; nála sokkal árnyaltabban ír Kleinherz 1990: 23. skk.). Struwe ezért részletesen vizsgálja azt a véleményt, miszerint a belső piacról nagy valószínűséggel nem fog kiin­dulni a német szociális sztenderd „alapvető veszélyeztetése" (Struwe 1991: 119). Ezek a félelmek szerinte már csak azért is „gyakran túlzottak és sokszor nem megalapozottak" (uo. 116), mert hiszen amiatt, hogy a fejlettebb országok ösztön­zőbb piacokat és nagyobb hatékonyságot tudnak kínálni, a belső piacon a kevésbé fejlett országok is félnek vállalataik elvándorlásától. Ennek ellenére Struwe nem tagadhatja le, hogy a „szociális dömping elvi lehetősége" (uo.) nem utasít­ható el egyszerűen, s ennek bizonyítékául el is mondja, hogy a német szövetségi parlament munkaügyi és szociális bizott­sága 1990. június 20-án felszólította a szövetségi kormányt: akadályozza meg, hogy az NSZK-ban elért munkavállalói jo­gok csorbuljanak. A két egymás mellé helyezett kijelentés kö­zött azonban Struwe elmulaszt világos, elemző kapcsolatot teremteni.

Ezen a ponton nyilvánvalóan le kell szállni az általánosság szintjéről, és differenciálni kell a különböző gazdasági ágaza­tok között. Míg a magas fokú szakképzettséget nem kívánó, de munkaigényes termelési területeken (például a textilipar­ban) a kevésbé fejlett tagállamoknak bizonyára nem kell fél­niük attól, hogy a termelés áthelyeződik az északi tagorszá­gokba, addig mondjuk a szolgáltatási szektorban (ban­kok, biztosítók) és a kutatásigényes szférákban a termelő­hellyel kapcsolatos döntések során más kritériumok érvénye­sülnek, melyek inkább az északiaknak kedveznek.

így hát az EK-bizottság is abból indult ki, hogy a nem tarifális kereskedelmi korlátozások megszüntetése a belső piacon megváltoztatja az ágazati specializálódás meglévő modelljeit. Ezért egy nagyszabású közgazdasági tanulmányában kiemel­ten foglalkozott a liberalizációs lépések által leginkább érintett területekkel, a szektorokra jellemző specializálódással s az egyes tagállamok közti kölcsönös előnyökkel (vö. Soziales Europa, különszám, 1990: 6). A legerősebben iparosodott tag­államok számára itt két forgatókönyvet ötlöttek ki a gazdasági alkalmazkodási folyamatok végbemenetelét illetően. A „válla­latok európaizálásának" optimális esetében a belső piac kitel­jesedéséhez szükséges valamennyi intézkedés megszületik majd, hogy az összes tagállamban az összes vállalatnak le­hetősége nyíljon ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel te­vékenykedni, mint a saját országában. Ezzel szemben a má­sodik változat („a nemzeti győztesek") szerint előfordulhat, hogy néhány tagállam alákínálási versenybe kezd „oly módon, hogy vagy megvédi vállalatait az átvételtől – vagy alacsony szinten tartja a vállalatok adóztatását, vagy tetemes pótlékok biztosításával csalogatja magához a külföldi befektetőket."¹⁹ A határozott dömpingtendenciákat rejtő második (Ausztria számára esetleg releváns) forgatókönyv a Bizottság szerint „egyáltalán nem valószínűtlen". Ezért szükséges az ő szemük­ben ahhoz, hogy a fejlődés pozitívabb változatának megfele­lően valóban azonos versenyfeltételek és nyitott piacok jöhes­senek létre, egy olyan politikai akarat, mely többek között a szociális jog terén is (!) kísérő intézkedésekkel biztosítja a belső piac megteremtését (uo.; a „politikai akaratról" lásd fent 2. C pont, valamint az alábbiakat).

Összegzésként megállapítható, hogy a belső piacon nyil­vánvalóan minden tagállamnak van félnivalója egyik vagy a másik területen. Ezeket a „vektorokat" csak egy elvont gaz­daságelméleti szemléletmód képes egymással szemben ki­egyenlíteni, s egy mesterséges egyensúlyt teremteni. A poli­tikai gyakorlatban azonban a szociális dömpinget már nem lehet kizárni a más országokban jelentkező komparatív hátrá­nyokra utalva. Ellenkezőleg, a dömping minden tagországban lehetséges, és politikai ellenlépéseket igényel. Önmagában ugyanis az, ha rámutatunk a más ágazatok komparatív hát­rányai alapján végbemenő iparközi kiegyenlítődésre, még nem teszi könnyebbé a konkrétan fenyegetett ágazatoknak a sa­játos helyzetét. Ezek minden bizonnyal sürgetni fogják az egyes államokon belüli védőintézkedéseket, többek között alacsonyabb szociális és bérköltségek formájában.

4. Kilátások

Végső soron tehát nem bizonyult eredményesnek a szakiro­dalomban található egyik olyan kísérlet sem, melynek során a szerzők igyekeztek jogosulatlannak feltüntetni az EU belső piacán fenyegető szociális dömpinggel kapcsolatos aggályo­kat. Ennek az az oka, hogy először is valóban nagy különb­ségek vannak az egyes országok között, másodszor nem áll­nak rendelkezésre jogi eszközök a szociális dömping egysze­rű „betiltásához", harmadszor a belső piaci program megva­lósításának dinamikáját nem lehet statikus gazdaságelméleti magyarázatokkal megragadni. Végül az egyes tagállamokban végbemenő politikai folyamat nem tekinthető kizárólag a tény­leges kényszerekre vagy a valószínű feltételezésekre adott reakciónak (ahogy egyébként sehol másutt sem), hanem sok­kal inkább a különféle erőviszonyok, politikai megalkuvások és döntésminták eredményeként fogható fel.

Természetesen lehet abban reménykedni, hogy a gazdasági érvek eltéríthetik a döntéshozókat egy olyan dömpingpolitika megvalósításától, amelyet gyakran a termelési feltételek sem követelnek meg, illetve amely összességében véve mindenki számára káros. Éppígy üdvözölendő volna az is, ha az Európa Bíróság a jövőben elszánná magát arra, hogy széleskörűen interpretálja azokat az EU-szintű jogi rendelkezéseket, melyek a szociális leépítés elleni harcban támpontul szolgálhatnának. A mai politikai és gazdasági helyzetben azonban semmiképp sem tűnik jogosnak, hogy ilyen fejleményekben reményked­jünk, vagy hogy netán tagadjuk a dömpingtendenciák létezé­sét. Az adott viszonyok realista elemzése szerint a Bizottság által emlegetett és a szociális sztenderd megőrzéséhez, illetve kiépítéséhez szükséges „politikai akaratnak" az esélyei mind nemzeti (lásd fönt 2. C pont), mind EU-szinten meglehetősen csekélyek.

Az EU-ban a szociális leépítés jogi tilalmának hiányában több tényező akadályozza, hogy a szociális dömping ellen ha­tékony intézkedéseket lehessen hozni. Ezek között a legfon­tosabbak az egyes országokra jellemző, szélsőségesen eltérő sztenderdek, továbbá a szociális harmónia megteremtésének ebből fakadóan ellentétes érdekei és az a körülmény, hogy e téren egyhangú szavazatokra van szükség (amit a Maastrichti Szerződés sem változtatott meg olyan központi fontosságú szférákban, mint a szociális biztonság és a munkabér – vö. Falkner 1993.). Ezzel kapcsolatban jellemző, hogyan indokol­ta Major miniszterelnök a brit parlament előtt országa vona­kodását az egész EU-ra kiterjedő „szociális dimenziótól": „Eu­rópa megtarthatja magának a szociális szempontjait. Nekünk munkahelyek kellenek. Franciaország panaszkodhat, amennyit csak akar. Ha a befektetők és a társaságok inkább Nagy-Britanniába jönnek, semmint hogy Franciaországban megfizessék a szocializmus költségeit, akkor ezt hadd hívják [a franciák] szociális dömpingnek, én dömpingszocializmus­nak hívom. Nem baj, ha Jacques Delors azzal vádol bennün­ket, hogy a külföldi befektetők paradicsomát teremtjük meg, én boldogan beismerem ezt a bűnt!" (Agence Europe, 1993. márc. 3, 13. skk.) Ezek a kijelentések egy nemrég ismerté vált eset kapcsán hangzottak el, amikor a Hoover cég Skó­ciába helyezte át egyik porszívógyártó üzemét, s ezáltal a franciaországi Dijon hatszáz munkahelyet veszített el. Dumas francia miniszter ezt közvetlen összefüggésbe hozta azzal, hogy szerinte meg kell születnie a szociális Európának, „ami sokkal fontosabb, mint bármikor volt, mivel a külföldi befekte­tők kihasználják a tagállamok közti versengést, és átbújnak a nagyon is megszorító szociális harmonizáció résein" (idézi: Agence Europe, 1993. febr. 3: 14). Ebben az esetben persze ami az egyik fél számára szükségesnek tűnik, az reményte­lenül beleütközik a társországok (legalább) egyikének ellenál­lásába.²⁰

A fenti dilemma jelentősége nem csupán nyugat-európai, hanem világméretű. Egyfelől ugyanis az EU-minta szerint nagyra értékelődnek a regionális összekapcsolódások (s min­denütt az látszik, hogy a harmonizáció a gazdasági életre kor­látozódik, de nem foglalja magába a szociálpolitikát), másfelől a belső piaci viszonyok végsőkig kiélezik a modern kapitaliz­mus általános fejlődési tendenciáit. Az utóbbi években a posztfordizmus és a regulációs elmélet számos-teoretikusa mutatott rá arra, hogy a régóta nemzetközivé vált gazdaság és a megváltozott termelési minták hatására csökken az állam cselekővképessége.²¹ „A nemzeti állam már nem az, ami egy­kor volt. A globális tőkeviszonyok egyik mozzanataként már korántsem ugyanaz a jelentősége: időközben végbement a tőkés uralom formáinak belső eltolódása." (Holloway 1993: 30)

Ausztriában az EU-ba való belépés körüli vitákban ezt az érvelést nem utolsósorban annak alátámasztására használták fel, hogy az állam kinyilvánított „cselekvőképtelensége" miatt még fontosabb az ország csatlakozása az EU-hoz – anélkül, hogy megvizsgálnák egy szociálisan cselekvő politika ottani ke­retfeltételeit és érvényesülési lehetőségeit. Ám ha Holloway azt írja (1993: 21), hogy „a nemzetállam és a tőke viszonya egy nemzetileg rögzített állam és egy világméretekben mozgékony tőke viszonya", akkor ehhez hozzá kell tenni, hogy az Európai Unió és a tőke viszonya a legjobb esetben is egy regionális integrációs képződmény és egy (továbbra is) világméretekben mozgékony tőke viszonya lehet. (Azt mondhatnánk, hogy ennek a modellnek egy háromemeletes házban két egymás fölötti szint felelne meg, s a tőke egy „kvantumugrással" megint előrébb van.) Csakhogy a szociálpolitika szintjén még ezt a nem telje­sen optimális állapotot sem értük el: itt még az EU-ban is a nemzeti politika és a világméretekben mozgékony tőke áll szemben egymással, miközben a politika úgyszólván két „kvan­tumugrással" lemaradt. Az EU nem vállalta át a nemzeti állam szociális felelősségét, ugyanakkor erősen korlátozza cse­lekvési terét. Ezért jött létre a belső piacon a szociális és munkaerőpiaci politika szempontjából kritikus vákuum.

Kiélezett megfogalmazásban a következő forgatókönyv lát­szik megvalósulni: figyelembe véve a világméretűnek tekintett versenygazdaságot²² , annak minden jelentősebb szereplője (nemzeti államok, EU) tagadja, hogy a szociális szférában cselekvőképes volna. Még hosszú távon is illúzió azonban az, hogy a szociális normák védelmére kialakuljon egy világmé­retű rendszer. Így a szociális dömpinggel szembeni utolsó gátak is leomolhatnak annak reménye nélkül, hogy egy magasabb politikai szinten helyreállhatna a politikai cse­lekvés képessége ezen a területen.

A tanulmány eredetileg megjelent: Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaft, 1993/3, 261-276. old.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A Franciaországnak tett egyetlen lényeges engedmény a nemek egyenlő kezelése a bérezésben, ami azonban csak megkésve és az igazságszolgáltatás útján érvényesült (vö. Falkner 1992a).

2 A tagállamokban lévő munkafeltételek szabályozásáról készült ta­nulmány összefoglalása; vö. még a Közösségek szintjén folyó szociális dialógus bizottsági szerveinek dokumentációját (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene), 1988. nov. 25.

3 Eurostat, 164.

4 A belső piacon azonban egyre inkább megnehezítik a társada­lombiztosítási költségek adókon keresztüli fedezését is; összességé­ben úgy mondhatjuk, hogy a bevétel oldaláról nyomás nehezedik a szociális rendszerre (vö. Falkner 1992b).

5 A nem tipikus munkaformákkal kapcsolatos jogi előírások össz­hangba hozásáról létezik egy irányvonalakat megfogalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [90] 228 végi., SYN 280. 1990. aug. 13.), melyet a Miniszterek Tanácsa nem fogad el.

6 Ezek alapján a Bizottság adatai szerint a törvényes munkaidő több­nyire már csak fiktív (uo. 7. old.); az átlagos heti munkaidő azonban még a tarifaszerződések szabályozásainak figyelembevételével is na­gyon különböző, 38 és 45 óra között ingadozik.

7 Ezt a példát sok helyütt idézik, lásd pl. Beckmann et al. 1991: 120; Notabene, Nr. 54: 10. és Vogler-Ludwig 1988: 70. Utóbbi ezt a vég­következtetést vonja le: „Kézenfekvő, hogy épp az olyan, magas szintű szociális sztenderdekkel bíró országok, mint a Szövetségi Köztár­saság, vannak kitéve a sztenderdek csökkentésére irányuló nyomás­nak. A csökkentés feltehetően nem úgy fog bekövetkezni, hogy a ma­gasabb szintet pontról pontra hozzáigazítják az alacsonyabbhoz, ha­nem inkább úgy, hogy fellazulnak azok a szabályok, amelyeket a ver­senyre nézve különösen hátrányosnak tartanak. A német munkaadók szempontjából idetartoznak a munkaidővel kapcsolatos előírások, de a kényes munkaviszonyok is."

8 Vö. pl. Bastian 1989: 271.

9 Másfelől a szociális dömpingtendenciák nem az EU-politika egye­nes jogi következményei, s nem is logikai szükségszerűségek, így hát fel lehet lépni velük szemben politikai eszközökkel. Vannak is példák arra, hogy bizonyos politikusok nem hagyják befolyásolni magukat a versenyre hivatkozó érvekkel. Heinemann, az észak-rajna-vesztfáliai munkaügyi miniszter például nem adta meg az Uniroyal autógumigyár­nak a hétvégi munkára vonatkozó különengedélyt, sőt felszólította az autógumigyárakat Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában, hogy hasonlóképp viselkedjenek. (Bastian 1989: 282) Arról, hogy az autóipar esetében ugyanez a probléma másképp oldódott meg, már volt szó. A dömpingszándékoknak való ellenállás csak speciális esetekben mondható viszonylag könnyűnek, amikor meggyőző érvek szólnak amellett, hogy a vállalat nem tudja kihelyezni az üzemét. Így például érthető, hogy az IKEA nevű svéd bútorház kísérlete, melynek során miniszteriális engedélyt akartak kapni a va­sárnapi munkához (vö. Bastian i.h.), már amiatt is kudarcra volt ítélve, mivel a franciaországi eladások közvetlenül ennek a vállalatnak állnak érdekében, s ilyen értelemben nem kompenzálhatok egy másik EU-országban való eladással.

10 A német szövetségi kormány a követendő gazdaságpolitikai irány­vonalak tekintetében egyetértését fejezte ki ezzel a szakértői javas­lattal (EuZW 1992/13. 399. skk.)

11 Így például az EK-n belüli különböző bérköltségekről szóló egyik tanulmány megállapítja: „Az alacsonyabb bérköltségek és a kevésbé költségigényes szociális előírások az EK-n belül a kedvezőtlenebb helyzetű országok és régiók termelési előnyeihez tartoznak, melyeket ezeknek a felzárkózási folyamathoz kell felhasználniuk. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a közösségen belül az eltérő bérköltségszintek miatt a belső piac kialakítása helyenként súrlódásokhoz vezet. Külö­nösen ott fordulhatna ez elő, ahol a bérköltség kiemelten fontos ver­senytényező, s ahol a belső piac eddig erősen védett területeket tenne ki a korlátlan versenynek, például a szállítások terén, az élelmiszer­es élvezeticikk-iparban, valamint az építőiparban." (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene, Arbeitsgruppe Mikroökonomie, 1988. dec. 6.)

12 Számos német szerző utal arra, hogy „a Szövetségi Köztársaság mint ipari termelőhely" a magas termelékenység miatt valójában egyál­talán nem veszélyeztetett; vö. Beckmann et al. 1991., 116. skk., va­lamint Volkmann 1989., 546. skk. Utóbbi erre a következtetésre jut: „Józanul szemlélve a termelés helyéről szóló vita nem egyéb, mint a munkaadói oldal kísérlete arra, hogy a közvéleményben tudatosan ki­alakítsa egy fenyegetett helyzet képét, s ezáltal többletelőnyökhöz jus­son az elosztási harcban."

13 Vö. Deubner 1990: 11; Le Monde, 1989. jan. 26. idézi Bastian 1989: 263; Jacobs 1990., 51. skk.; Pieters 1991: 80.

14 Vö. még Heinrich 1990: 49.: „A társasági jog nem garantálja, hogy megakadályozza a szociális juttatások megrövidítését a tagállamok­ban. Ezt a lehetőséget éppúgy meghagyja a tagok autonómiájának körében, mint a juttatások növelésének bizonyára jóval gyakoribb es­hetőségét."

15 Az Európa Bíróság egyébként a múltban épp a szociális jog terén olykor nagyon is figyelembe vette döntésének pénzügyi kihatásait. (Az EGK-szerződés 119. cikkelyének közvetlen alkalmazhatóságáról lásd pl. Falkner 1991.; Falkner-Bohr 1993. Utóbbi tanulmány egy aktuális ügyről szól, a nők és férfiak esetében a különböző nyugdíjkorhatár miatti egyenlőtlen járulékfizetési időről.) Közvetett módon tehát még az EK-jog is a helyzet rosszabbodásához vezethet nemzeti szinten. „Figyelemre méltó, hogy a Bíróság olyan jogi ügyekben, melyek tárgya a nemek egyenlő kezelése a törvényes társadalombiztosítási szabá­lyok kapcsán, úgy döntött, hogy a 79/7-es irányvonal közvetlen érvé­nyesítése – miszerint a hátrányos helyzetű csoportot éppúgy kell ke­zelni, mint az előnyös helyzetűt – csak ideiglenes megoldás lehet. Az egyes tagállamoknak módjukban áll a jövőre nézve az ügyet más, a költségek szempontjából előnyösebb módon intézni, amennyiben az megfelelő annak a célnak, hogy megszűnjék a nemek szerinti hátrá­nyos megkülönböztetés. Nincs támpont arra nézve, hogy a .fölfele' való kiegyenlítés az egyetlen lehetséges megoldás, inkább az ellen­kezőjéről van szó." (Curall 1991., Rz 62.) Így például Hollandiában 1985-ben, miközben eleget tettek az Európa Bíróság azon követelésének, hogy a munkanélküli-segély folyósításakor a nők egyenlő jogot élvezzenek (a kifizetés korábban ahhoz volt kötve, hogy a családban a nő legyen a „fő kereső"), ezt pénzügyileg részben azzal kompen­zálták, hogy csökkentették a munkanélküli-segély fizetésének időtar­tamát a fiatalok esetében. (Auer et al. 1987: 507)

16 Verbundene Rechtssachen C-72/91 und C-73/91. (A Sloman Neptun Hajózási Rt. Bodo Ziesemer, a Sloman Neptun Hajózási Rt. üzemi tanácsosa ellen. Az ítélet kelte: 1993. márc. 17.)

17 Ausztria vonatkozásában (vö. pl. Egger 1990: 327)

18 A megfelelő minimálsztenderdek megteremtését szorgalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [91] 230 végi. – SYN 346. 1991. aug. 1.) három hónapos „megengedett dömpingfázist" tenne lehetővé, vagyis visszalépést jelent ahhoz a jogi helyzethez képest, melyet az Európa Bíróság a Rush Portuguesa eset kapcsán teremtett (Rs 113/89. A Société Rush Portuguesa Lda az Office National d'lmmigration [ONI, Franciaország] ellen. Vol. 1990 1-1417).

19 A tanulmány a kevésbé fejlett tagállamok alkalmazkodásáról ugyancsak két forgatókönyvet dolgoz ki. Az „iparközi" változat az ipar­közi specializálódás felerősödéséhez vezetne azokban a szektorok­ban, ahol a déli országok „jelenleg komparatív előnyökkel bírnak, vagy­is az olyan munkaerőigényes területeken, mint a ruha- vagy a cipő­ipar." Mivel a vállalatok körében végzett felmérések szerint a termelés áthelyezése valójában csak a szektorok korlátozott számát érintené, a Bizottságnak az a véleménye, hogy egy ilyen irányú fejlődés tetemes hátrányokkal járna. Ezért előnyben részesítik az „ágazatközi" forgató­könyvet, mely szerint a déli országoknak arra kellene törekedniük, hogy a technológiaigényesebb iparágakban erősítsék pozíciójukat az összességében jobb növekedési ráták elérése céljából.

20 Már egyetlen kormány „bűnbeesése" alkalmat adhatna arra, hogy elinduljon egy összességében mindenkire nézve káros visszalépési vagy fékezési folyamat. Az EU-kormányok jelenlegi összetétele, amelyben erősen képviselve vannak a normák és" sztenderdek messzemenő rugalmasságát hirdet, neoliberális gazdasági doktrinák, ezt még inkább valószínűsíti.

21 Fontos szakirodalmi utalások találhatók: Jessop 1990.

22 E helyütt mindenesetre utalni kell arra, hogy a „cselekvőképtelen nemzetállamról" szóló diagnózis sok részletkérdésben túlságosan ál­talános, s ezért megkérdőjelezhető. Például a verseny ma oly erősen hangsúlyozott internacionalizálódása nem minden gazdasági ágban érvényesül egyenlő mértékben, a szolgáltatások számos terén pedig egyáltalán nem. De pillanatnyilag még feltehetően alábecsülik az „al­ternatív piaci mentsvárakat" ós a fogyasztói szokásokban, valamint a politikai prioritásokban bekövetkező változásokat is („vissza a termé­szethez", a regionális termékek előnyben részesítése stb.). Egyébként az egységes gazdasági terek ellenére sok jel utal a játékterek további fennmaradására is. (Unger 1993.)

Irodalom

Adamy, Wilhelm (1989): Soziale Grundrechte in der Europäischen Gemeinschaft – Zwischen leeren Versprechungen und sozialem Fortschritt, in: WSI-Mitteilungen (Monatszeitschrift des Wirtschafts- und Sozialwissenschaftlichen Instituts des Deutschen Gewerkschaftsbundes), Nr.10, 550-557.

Adamy, Wilhelm (1990): Europa für die Arbeitnehmer?, 143-162, in: Böhrne, Helmut/Alois Peressin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Arrer, Peter, Gert Bruche, Jürgen Kühl (1987). Chronik zur Arbeitsmarktpolitik, Beiträge zur Arbeitsmarkt- und Berufsforschung, Band 99, Nürn­berg.

Bastian, Jens (1989). Espace social et politique du temps de travail, 65-80, in: Observatoire Social Européen (Hg.): Europe: Le défi social, Brüssel.

Bastian, Jens-Karl Hindrichs (1990). 1992 im Visier. Der europäische Binnenmarkt als Herausforderung für gewerkschaftliche Arbeitszeitpolitiken, 89-112, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Beckmann, Dorothee-Gudrun John-Ursula Wathling (1991): Europa '9?: Grenzenloser Sozialstaat oder unsoziale Grenzenlosigkeit, 115­133, in: Michael Heine/Klaus Peter Kiskerl Andreas Schikorn, Schwarz-buch EG-Binnenmarkt: Die vergessenen Kosten der Integration, Berlin.

Bochum, Ulrich-Heinz Rudolf Meißner (1989): Das euro-flexible Unternehmen, 81-108. in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa, 92, Hamburg.

Chassard, Yves (1990): Pour une convergence des politiques des Etats membres de la Comrnunauté dans le domaine de la protection sociale, in: Droit Social, Nr. 2,157-165.

Currall, Julian (1991): Artikel 119, 3409-3485, in: Hans v. d. Groe-ben/Jochen Thiesing-Hans Ehlermann (Hg.): Kommentar zum EWG-Vertrag. Baden-Baden, 1991.

Däubler, Wolfgang (1988): Sonderstellung Sozialordnung im Binnen­markt. 45-49, in: Arbeitskreis Außenpolitik der SPD-Bundestagsfraktion und Prof. Dr. Horst Ehmke (Hg.): Europäischer Binnenmarkt – Eu­ropäischer Sozialraum (Zusammenfassung der Redebeiträge der Anhörung vom 2. 5.1988, Fraktion der SPD im Deutschen Bundestag), Bonn.

Däubler, Wolfgang (1988a): Europäischer Binnenmarkt und Gewerkschaftspolitik, in: Gewerkschaftliche Monatshefte. Nr. 8, 459-467.

Däubler, Wolfgang (1989): Sozialstaat EG'? 35-160, in: Wolfgang Däubler, Sozialstaat EG'? Die andere Dimension des Binnenmarktes. Gütersloh.

Deleek, Herman (1991): La sécurité sociale face á l'Europe de 1992, in: Droit Social 2,166-176.

Derihner, Christian (1990): Einleitung, 9-3, in: Christian Derihner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten euro­päischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Eder, Manfred (1990): Österreich und die EG, in: WISO 1. 26-43.

Egger, Johann (1990): Sozialabbau nach einem EG Beitritt Österre­ichs'?, in: Das Recht der Arbeit, Nr. 3, 327-333.

Ertl, Walter-Wolfgang Lockerl-Günther Ofner (1991): Arbeit/Sozia­les/Wirtschaft, 95-143, in: Andreas Khol (Hg.): Fragen und Antworten zu Europa, Wien.

Euzeby, Alain-Jef van Langendonck (1989): Neoliberalisme et pro­tection sociale: la question de la privatisation dans les pays de la CEE, in: Droit Social, Nr. 3. 256-265.

Falkner, Gerda (1991): Entscheidungsfindung in der EG: Einstim­migkeitserfordernis, Politikverflechtung und Vetomacht in sozialgestal­tenden Politikbereichen, Dissertation, Universität Wien.

Falkner, Gerda (1992): Die Sozial- und Arbeitsmarktpolitik der Eu­ropäischen Gemeinschaft und ihre Auswirkungen auf Österreich im Fall eines Beitritts, Forschungshericht im Auftrag des BMAS, Wien.

Falkner, Gerda (1992a): Geschlechtergleichhandlung im EG-Recht. Personalpolitische Integrationsfolgen für österreichische Unternehmen, 86-103, in: Ayad AI-Ani-Fierbert Strunz (Hg.): Die Auswirkungen des Binnenmarkts auf österreichische Unternehmen, Wien.

Falkner, Gerda (1992b): Soziale Sicherung und Europäische Integ­ration,171-193, in: Emmerich Tirlos (Hg.): Der geforderte Wohlfahrtsstaat, Wien.

Falkner, Gerda (1993): Die Sozialpolitik im Maastrichter Vertragsge­bäude der Europäischen Gemeinschaft, in: SWS-Rundschau 1, 23-45.

Falkner, Gerda-Sebastian Bohr (1993): Rechtsprechungsübersicht Europäischer Gerichtshof: Sozialpolitik, soziale Sicherheit, Freizügig­keit und Niederlassungsfreiheit, in: ecolex 4, 289-292.

Firlei, Klaus (1991): Das österreichische Modell der Arbeitsbezie­hungen und die Europäische Gemeinschaft. 13-95, in: Klaus Firlei (Hg.): Soziales Risiko EG', Salzburg.

Grothe, Rolf Jürgen ( 1990): Steuerungsprobleme in transnationalen Beratungsgremien: Über soziale Kosten unkoordinierter Regulierung in der EG, 227-254. in: Jahrbuch für Staats- und Verwaltungswissen­schaften,

Heinrich, Gerhard (1990): Wie sozial ist die EG? Rechtsgrundlagen, Wien.

Holloway John (1993): Reform des Staats: Globales Kapital und nationaler Staat, in: PROKLA, Nr. 1. 12-34.

Jacobs, Antoine (1990): Das Prinzip der Freizügigkeit in seiner Be­deutung für das Sozialrecht, 34-54, in: Bernd von Maydell (Hg.): So­ziale Rechte in der EG, Berlin.

Jessop, Bob ( 1990): Regulation theories in retrospect and prospect, in: Economy and Society, Nr. 2, 153-216.

Khol, Andreas (1989): Fragen und Antworten zur EGIntegra-tion, Wien.

Kleinhenz, Gerhard (1990): Die sozialpolitische Bedeutung der Ver­wirklichung des Binnenmarktes, 9-28, in: Rolf Birk (Hg.): Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes (Referate der Tagung des Arbeitskreises Europäische Integration e. V. in Hamburg vom 19­21. Oktober 1989). Baden-Baden.

Mosler, Rudolf (1991): Probleme der Harmonisierung des Arbeits­rechts am Beispiel der Mitbestimmung, 325-355. in: Klaus Firtei (Hg.): Soziales Risiko EG?, Salzburg.

Pieters, Danny (1990): Soziale Grundrechte in den Mitgliedstaaten der EG, 21-30, in: Bernd von Maydell (Hg.): Soziale Rechte in der EG, Berlin.

Pieters, Danny (1991): Europäisches und nationales Recht der So­zialen Sicherheit – Zukunftsperspektiven, in: ZIAS, Nr.1, 72-93.

Schmäht, Winfried (1989): Europäischer Binnenmarkt und soziale Sicherung – einige Aufgaben und Fragen aus ökonomischer Sicht, in: Zeitschrift für die gesamte Versicherungswissenschaft, Nr.1, 25-49.

Schotte, Bernd (1990): Soziale Sicherheit in der EG (Einleitung zur Textausgabe), München.

Struwe, Jochen (1990): Die Zukunft der Sozialversicherung: Diffe­renzierung oder Konvergenz?, 93-113, in: Helmut Söftme/Alois Peres-sin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäi­schen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Struwe, Jochen (1991): EG 92 – Europa der Unternehmer? Frank­furt/M.

Unger, Brigitte (1993): Internationalisierung und Veränderung der Wettbewerbsbedingungen, 35-51, in: Emmerich Tälos (Hg.): Sozial­partnerschaft. Kontinuität und Wandel eines Modells, Wien.

Vogler-Loodwig, Kurt (1989): Europäischer Binnenmarkt und Bes­chäftigung, Nürnberg.

Volkmann, Gert (1989): EG-Binnenmarkt 1992. Standortdiskussion, Europastrategien der Unternehmen und Arbeitnehmerinteressen, in: WSI Mitteilungen, Nr.10, 543-549.

Weinmeier, Edith (1990): Österreichisches Arbeitsrecht und das Recht der EG, in: ZIAS, Nr. 4, 238-270.

Weiss, Manfred (1990): Arbeitnehmerrechte und europäischer Bin­nenmarkt. Eine Skizze aus deutscher Sicht, 143-155, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichke­iten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Wortmann, Michaeli-Werner Österheld (1990): Produktionsverlage­rungen in die europäische Peripherie durch deutsche Unternehmen, 53-65, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Zinn, Karl Georg (1989): BRD: Europäische Hegemonialmacht oder Opfer sozialer Sklerose?, 61-81, in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa '92, Hamburg.

Miért európai a monetáris unió, miért monetáris az európai unió, és miért kell unió az európai pénzügyekhez?

Az Európai Monetáris Unióval kapcsolatos viták ma a külgaz­dasági szakirodalom központi problémáihoz tartoznak. Az EU országai a ma érvényes koncepció szerint három lépcsőben kívánják megvalósítani a Gazdasági és Monetáris Uniót (EMU). E folyamat előzményeit, hátterét és belátható követ­kezményeit tekintjük át az alábbiakban.

(Greifen wir…)                                                                                A radikális EU ellenzék plakátja

Gazdasági és monetáris unió

Ami a pénzügyi szférát illeti, az első szakaszban a tőkepiacok liberalizálása, az árfolyamok és monetáris politikák összehan­golása, az árfolyamkiigazítások gyakoriságának csökkentése, a lebegtetési sáv keskenyebbé tétele és az ECU kiterjedtebb használata kapott hangsúlyt. Ezzel egy időben a gazdasági unió is elindult, hiszen az egységes piac kialakítása nagy kampánnyal indult meg, csakúgy, mint a Strukturális Alapok megreformálása. A piaci akadályok felszámolásával a ver­senypolitika került előtérbe. A kormányok szorosabb együtt­működésre, az eladósodott vagy deficites országok pedig költ­ségvetésük kiigazítására vállaltak kötelezettséget. Ennek a szakasznak a feladatai tehát főként gazdasági kritériumok tel­jesítésén alapultak [Emerson, 1992].

A második szakasz, amelyben a résztvevő országok jelen­leg vannak, sokkal inkább szervezeti jellegű. Ennek a lépcső­nek a szerepe ugyanis csak átmeneti. Amennyire a Delors-jelentés az első szakaszban a gazdasági unió feladatait tar­totta előtérben (hiszen már a 80-as évek közepén megfogal­mazták az egységes piac programját), annyira vált hangsú­lyossá a monetáris politika a 90-es években. így a gazdasági unió mostani feladatai (első szakasz értékelése és a kiigazí­tási politikák áttekintése) eltörpülnek az Európai Monetáris In­tézet (EMI) létrehozása és az árfolyamlebegtetési sávok to­vábbi szűkítése mellett. Mivel ebben a szakaszban tehát a politikai felelősség tisztázása a fő feladat, értelemszerűen mindez a tervek szerint rövid időtávot fogna át.

A végső szakaszban az EMI-ből kinőne a monetáris politikát irányító közös bank (EuroFed), és az árfolyamok is véglege­sen rögzítésre kerülnének, amit az egységes pénz bevezetése koronázna meg. Ugyanekkor lépne a gazdasági unió is végső szakaszába, ami a költségvetések koordinálását és a struk­turális és regionális politikák lehetséges erősítését foglalja majd magában. Az EU az egyes fokozatok beindítását bizo­nyos konvergencia-kritériumokhoz kötötte, amelyek a költség­vetés hiányával, az államadóssággal, inflációs rátákkal és a kamatlábbal kapcsolatos mutatók teljesítését követelik meg.

A Gazdasági és Monetáris Unió jelenlegi konstrukció sze­rinti megvalósulása esetére számos hatást jelez előre a köz­gazdasági irodalom, amelyek – az elemzők szerint – a mak­rogazdaság teljesítményjavulásán, stabilitásán keresztül elő­nyösen befolyásolják a konkurens centrumokkal szembeni ver­sengést [Emerson, 1992]. Az Európai Árfolyam Rendszer (ERM) résztvevői között csökkennének, illetve megszűnnének az árfolyamok változásából adódó bizonytalanságok és koc­kázatok. Ezzel együtt megszűnnének az átváltás költségei, lendületet kapna a 92-es program megvalósítása, ami a nö­vekedésre és hatékonyságra áldásos hatással lenne. A füg­getlen központi bank kezébe kerül monetáris politikával az árak stabilitása nagyobb hatékonysággal és alacsonyabb költ­ségekkel valósítható meg, mintha az a nemzeti gazdaságpo­litikák felügyelete alatt maradna. így az infláció visszafogása is hatékonyabb lenne, és el lehetne kerülni a várakozásokból eredő árszínvonal-emelkedéseket.

Mivel a költségvetési politikák – amelyek egyedül nemzeti kézben maradnak – előtérbe kerülnek, a kölcsönös gazdasági függőség és egységes pénzpolitika segíteni fogja a költség­vetések összehangolását és együttes felügyeletét. Ezeknek közvetlenül jótékony hatása lenne a kiadások és bevételek kiegyensúlyozására. Az árfolyampolitika alkalmazásának lehe­tetlenségétől a költségcsökkenés mellett azt is várják, hogy ezáltal a gazdaságok reálszférája kénytelen alkalmazkodni egyensúlytalanságok esetén, nem lehet az egyszerűbb árfo­lyamigazításokhoz nyúlni, aminek közvetlen társadalmi hatása nyilván enyhébb. Az EU a nemzetközi kapcsolatokban is ked­vezőbb pozíciót tudna elérni mind a pénz-, tőkepiacokon, mind a nemzetközi gazdasági és politikai fórumokon az összehan­golt avagy egyesített politikákkal.

Vannak azonban, akiknek minderről nem egészen ez a vé­leménye [Gáspár P., 1994; Palánkai, 1993; Michie, 1993; Toporowski, 1994]. A konvergencia mérésére megfogalmazott kritériumok ugyanis nem független mutatók, közvetlen és köz­vetett „mellékhatásaikkal", illetve a kívülálló területeknek a konvergenciamutatókra gyakorolt hatásával számolni kell. Nem is feltétlenül szoros a korreláció a megfogalmazott is­mérvek és a gazdaságot jellemző teljesítménymutatók között. Az egyes termelési tényezőkhöz kapcsolódó eltérő adók vagy költségvetési transzferek befolyásolhatják a munka és tőke áramlását, vagyis a kritériumok teljesítését lényegesen befo­lyásolja, hogy az adók és transzferek harmonizációja meny­nyire van előrehaladott állapotban. Emellett a tagországok egyensúlyi problémái, adósságterhei, és a térségre jellemző recesszió önmagában kedvezőtlen induló állapotot jelentenek. A koncepció alapján rendelkezésre álló idő is igen rövid, ami csak feszíti a gazdaságpolitikai döntések meghozatala és tényleges hatása közötti időbeni késés ellentmondását. Mind­ezek tehát megkérdőjelezik a kritériumok teljesíthetőségét. A probléma azonban ennél is bonyolultabb.

A monetáris unió egyik kulcskérdése a szabad tőke­áramlás megvalósulása, ami, mint láttuk, az EMU első sza­kaszának egyik sarokköve. Ez a folyamat – mint a 92-es prog­ramnak is része – erőteljesen nekilendült a 80-as évek végén, olyannyira, hogy egyesek 1987 után „új EMS"-ről beszélnek [Palánkai 1993]. A szabadon mozgó tőkének azonban csak 5%-a került hatékonyabb beruházásokba, 95%-a a spekuláci­óban keresett értékesülési lehetőséget. A pozitív reálhatások helyett tehát inkább kiszámíthatatlan pénzügyi piacokat sike­rült teremteni, így konvergencia helyett az ERM 1992 őszén összeomlott. Az EMS rendszerének fenntartására amúgy is a gyenge erőnléttel és gyenge pénzzel rendelkező országokon van a nyomás, akik az eddigi gyakorlat szerint a valutaárfo­lyamok kiigazításához nyúltak a reálgazdaságok erősítése he­lyett. Mindez azonban együtt járt a kamatlábak növelésének kényszerével, ami után vagy a valuta további gyengülése vagy a költségvetési kiadások visszafogása következett, ami elsősorban a szociális kiadások megkurtítását jelentette.

A jelenlegi koncepció alapján az egységes pénzzel és a közös bankkal az árfolyampolitika alkalmazhatósága a to­vábbiakban megszűnik, ezáltal megszűnik a gyenge gazda­ság – gyenge pénz jelzőrendszer is. A jelzés hiánya azonban nem jelenti a reálgazdaság strukturális problémáinak hiányát, sőt megnehezíti a kezelhetőségét. Az EMU legkomolyabb hát­rányai között szerepel tehát a nemzeti monetáris és árfolyam-politikák eszközeinek elvesztése, ami azt is jelenti, hogy a tagországok alkalmazkodása és versenyképessége a bérek és árak rugalmasságának a függvényévé válik. így amikor konvergenciáról és monetáris unióról beszélünk, a tényezőpi­acok rugalmasságáról is beszélünk.

Vannak ennél komolyabb félelmek is. Toporowski (1994) részletesen elemzi, ahogy a tőkekoncentráció szélsőséges regionális eltérései, a konvergenciakritériumok teljesíté­sének kényszere és az ERM-ből származó kötelezettségek depresszióhoz és munkanélküliséghez vezetnek. A pénz­ügyi unió jelenlegi koncepciójából következő strukturális és regionális torzulásokra és feszültségekre mások is felhívják a figyelmet. [Michie, 1993; Palánkai, 1993] A torzító hatásokat még súlyosbítja, hogy a megvalósítás eszközei fokozatosan közösségi hatáskörben kerülnek, míg a torzító hatások kiszű­rése és kezelése nemzeti kezelést igényelne. A kezelés a költ­ségvetési politika eszközeivel tehát nem oldható meg, mivel ezek az államhatárokat nem törik át. A Közösség létrehozta persze a Regionális Alapot 1975-ben, mikor a dinamikusan fejlődő integrációban a nemzetközi válságok hatására az első feszültségek megjelentek. Az Egységes Európai Okmány (SEA, 1987) óta továbbfejlesztett változatában ez már Struk­turális Alapként szerepel, sőt 1989 óta Szociális Chartája is van az Uniónak. Mindennek azonban ellentmondanak a költ­ségvetésre vonatkozó maastrichti elvek (lásd ott), valamint az a tény, hogy a megnövekedett forrásokra egyre nagyobb mértékű és egyre több helyről jelentkező igény van.

Mindez azt jelenti, hogy a depresszió és a regionális fe­szültségek tartósságával kell számolnunk, ami pedig nem csak gazdasági kérdés. Maastricht koncepciójának többszöri megkérdőjelezése (dán, francia népszavazás) annyit minden­esetre felvetett, hogy ezek az elvek nem kizárólagosak és nem is visszafordíthatatlanok. A bizonytalanság társadalmi mozgolódással is együtt járhat, ami megkönnyítheti szélsősé­ges erők hatalomra törését. A Maastrichti Szerződés elveit ugyanis mindenütt megszavazták, így az abból eredő feszült­ségek nemcsak az egységes Európa koncepciót, hanem az azt aláíró demokratikus kormányokat is megingathatja és ra­dikális erőket segíthet hatalomra. Ehhez még lökést is adhat az 1994 november végi amerikai republikánus fordulat.

Maastricht alapelvei

Mint korábban kiderült, a három szakaszban való megvalósí­tás nemcsak a monetáris, hanem a gazdasági unióra is vo­natkozik. Ugyanígy a maastrichti szerződés is a gazdasági és pénzügyi unió megvalósítását tűzi ki célul. Ennek ellenére a szerződéssel kapcsolatos asszociációk, viták, sőt a szakiro­dalom elemzései is kizárólag a monetáris unióra vonatkoznak, ami valószínűleg nem véletlen. A maastrichti szerződés célja­ként a kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági és társa­dalmi haladást jelöli meg, amit a belső határok nélküli egysé­ges piac, a gazdasági és monetáris unió létrehozásával és a tagországok állampolgárainak gazdasági és társadalmi köze­ledésével kívánnak elérni. Ebben, jól láthatóan a gazdasági unió semmilyen szempontból nem szenved hátrányt, de a szerződésben a továbbiakban lefektetett célok már csak nyi­tott piacgazdaságról, szabad versenyről, egészen konkrétan az árak stabilitásáról, kiegyensúlyozott költségvetésről és fi­zetési mérlegről beszélnek. Ez pedig azért lényeges, mert az utóbb felsoroltak feltétlen előnyt élveznek az általános célok­kal szemben. A konvergencia kritériumok is kizárólag monetárisak, ami nyilvánvalóan közel sem fedi le a tagországok közeledésének a célokban kitűzött területeit. Vagyis a mone­táris jelenségek reál- és társadalmi hatásaitól ez a koncepció teljesen eltekint. A költségvetések kiegyensúlyozása főként a kiadási oldalra koncentrál, ezek átcsoportosítása és csökken­tése szerepel a kiemelt helyen: a legkomolyabb lefaragásokat a köz- és jóléti kiadások szenvedik.

Figyelemre méltó még, hogy az EMI és a belőle kinövő közös bank független intézményként szerepel, vagyis a tag­országok gazdaságának pénzügyi irányítása a tagországok­nak és főként azok állampolgárainak érdekeitől és1 demokra­tikus kontrolijától teljesen mentes. A SEA alapján már a 80-as évek második felétől nagyobb hangsúlyt kapott, és most a közösségi szerződés része lett a környezetvédelem, kutatás­fejlesztés és szociálpolitika. Azonban ezek is alárendeltek az árstabilitás feltétlen elsőségének, és finanszírozásuk sem plusz kiadásokból, hanem a költségvetés átstrukturálásából származik – ezt pedig már láttuk, milyen elvek alapján valósul meg. A maastrichti koncepció tisztán látásához azonban az európai fejleményeket el kell helyeznünk a világpolitikai és gazdaságpolitikai korszakváltásban.

Neoliberális fordulat – európai válasz

Az EGK-t létrehozó Római Szerződés (1957) korában, az eu­rópai integrációs stratégia központi eleme a harmonizáció volt, több értelemben is. Kitűzött célként a tagországok a harmo­nikus fejlődést jelölték meg, ami a kiegyensúlyozott növeke­dési ütem mellett, a világháború után kialakult társadalmi kon­szenzus harmóniáját jelentette. Másrészt jelentette a tagor­szágok egymáshoz képest megvalósítandó harmonikus fejlő­dését, azaz a fejletlenebb országok és térségek felemelését. Harmadrészt technikai értelemben egy olyan koncepciót ta­kart, ami az előírások és standardok harmonizációját, egysé­gesítését foglalta magában.

A Közösségi döntéshozó és végrehajtó szervek szerepe így felértékelődött, a közös politikákkal pedig Brüsszel egyre ak­tívabban vált képessé a tagországok gazdasági irányításába való beavatkozásra. Mindez persze a Hatok között nem volt problematikus, hiszen többé-kevésbé hasonló fejlettségi szint­tel rendelkeztek, ugyanakkor jól tükrözte a háború után Euró­pában kialakult jóléti államok rendszerét, az állam aktívabb szerepvállalását és a keynesi gazdaságpolitika uralkodó vol­tát. A 70-es évek elejének gazdasági válságjelenségeire és az USA-val szembeni pozíció erősítésére az EK még az uralkodó keynesi keresletösztönző választ és az exten­zív forrásbevonást követte („bővülés"). A várakozások jelentőségének megerősödésével az inflációs gazdaságokban azon­ban a keynesi gazdasági eszközökre már nem a teljesítmé­nyek, hanem az árszínvonal reagált. A bővülésekkel sikerült ugyan az abszolút erőpozíciót javítani, de a fajlagost már nem, sőt a közösség heterogenitása veszélyesen megnőtt. Minden­nek következtében az EK világgazdasági pozíciói összessé­gében romlottak: mind a hagyományos, mind a csúcstechnika területén a világ-, sőt az európai piacokon is az európai cégek kiszorulása volt tapasztalható.

A közgazdasági elméletben a „monetáris ellenforradalom" felravatalozta Keynest, aminek a gyakorlati megvalósulása el­sősorban az angol liberális hagyományokkal rendelkező Nagy-Britannia és USA gazdaságpolitikájában volt nyomon követhető. Margaret Thatcher, majd Ronald Reagan hatalom­ra kerülése, illetve a kontinentális liberalizmus hagyománya­it követő szociáldemokrata, kereszténydemokrata kormá­nyok megrendülése változást hozott az integrációs kon­cepcióban is. A SEA és az első Fehér Könyv a „kölcsönös elismerés" felé mozdult el a harmonizációval szemben, ahol a sokféleség egysége és felzárkózási stratégiaként a jóléti állam felszámolása került a középpontba. Maastricht ennek a folyamatnak a következő láncszeme. Nem véletlen, hogy célként az árstabilitás és monetáris kritériumok kerültek meg­fogalmazásra – a közösség is az uralkodó, egyben a vetély­társ stratégiáját vette át.

A paradigmaváltásban valószínűleg nem elhanyagolható szerepet játszik a Nemzetközi Valutaalap tevékenységének megélénkülése a 80-as években. A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlásával az IMF is válságba került a 70-es évek közepén. A világgazdaság átalakulásával együtt megjele­nő válságjelenségekkel és adósságproblémákkal azonban új­ra megtalálta a helyét. A lényeges különbség abban ragadható meg, hogy míg korábban a kompromisszumos megállapodás­sal létrejött szervezet a nemzetközi gazdaság (és a kompro­misszumok ellenére főként az amerikai érdekek) kiszolgálója­ként „passzívan" tevékenykedett, addig az új szerepkörében aktív szerephez jut, legfőképp oly módon, hogy az országok belgazdasági teljesítményéhez, mint feltételekhez köti a lehet­séges hitel mértékét. Ezeket a kritérium mutatókat pedig azo­nos recept szerint, monetáris elvek alapján határozza meg.

Mindez persze nem általában a Közösségnek kedvez. A mo­netáris kritériumok teljesítésével, a tagországok gazdaságpo­litikai mozgásterének szűkítésével és a monetáris politikának egy független bankra való átruházásával elsősorban a pénz­ügyi körök hatalma nő meg. Vagyis a maastrichti szerződés, amely az árstabilitást helyezi előtérbe a jóléti állam és a foglalkoztatás rovására, a spekulánsok pozícióit erősíti. Michie (1994) még szélsőségesebb véleményen van: szerinte az egész szerződést, egyben a továbbfejlődés koncepcióját lényegében bankárok csinálták bankároknak. A pénzügyi unió terve tehát nem meglepő a maastrichti szerződésben, de nem is az első kísérlet a megvalósítására.

Wernertől Delors-ig

A Római Szerződésben a tagországok végső célként a közös piacot mint integrációs formát jelölték meg. Van ugyan jelzés „Európa népeinek mind szorosabb egységére", de gyakorlati program csak a közös piacot célozza meg. Az EK aranykora a 60-as évek, amelynek dinamizmusa révén az első lépcsőt, a vámuniót a tervezettnél korábban, 1968-ra sikerül megva­lósítani. A dinamizmus és a sikerek arra ösztönözték és egy­ben kényszerítették a Hatokat, hogy stratégiai tervet dolgoz­zanak ki a jövőre vonatkozólag. A Hágai konferencia 1969-ben ezért fordulópontnak tekinthető, hiszen itt került először pa­pírra a továbblépés menete: gazdasági és monetáris unió lét­rehozása, végcélként pedig a politikai unió.

A Werner-terv, amely tíz év alatt (1980-ra) kívánta elérni a közös valutát és az árfolyamok végérvényes rögzítését, még a kornak megfelelően keynesi alapelveken nyugodott. A meg­lódult inflációs ráták közti és a hatékonysági, termelékenységi eltérések a tagországok között darabokra szaggatták az aranystandard rendszer stabil paritásait. Ezáltal a terv meg­bukott, illetve valutakígyóvá szelídült. Az infláció tartósulása és a bizonytalanság, az integráció továbbhaladásának érde­kében, hamar gyakorlati lépésekké alakította át a korábbi pénzügyi rendszer legnagyobb előnyét: az árfolyamok stabili­tását. Az EMS (1979) a monetáris integráció már ismertetett második szakaszát már 1981-ben el akarta indítani, de miután kiderült, hogy nem egyensúlyi, hanem strukturális válságról van szó, az első szakaszt határozatlan időre meghosszabbí­tották.

Egészen pontosan 1990 júliusáig. Ahogy megtörtént a pa­radigmaváltás a 80-as évek közepén, hogy az eredeti célként kitűzött közös piacot végre sikerüljön megvalósítani, úgy nyo­mon követhető a változás a monetáris tervekben. Amíg a Wer­ner-terv keynesi alapokon nyugodott, addig az EMS árfolyam-mechanizmusa alapvető fordulatot vett. Az 1987-es Nyborg-Basel-i döntés értelmében az árfolyamingadozási sávokat szűkebbre vonták, és a Fehér Könyv szellemét követve a tő­kemozgás szabadságát fokozták. Mindez azért fontos, mert ezáltal jobban érvényesíthetők a monetarista elvek, amelyekre Maastricht épül. A pénzügyi unió felé történt lépés azonban, úgy tűnik, túl nagyra sikerült. 1992 szeptemberében a rend­szer erőteljesen megingott, és 1993 nyarának spekulációs ro­hamát követően augusztusban összeomlott.

Az európai pénzügyi rendszerre vonatkozó elemzések [Dezséri, 1993] alapján kiderül, hogy a nyolcvanas évek második felére nemcsak a reálgazdaságok közötti különbségek nőttek meg, hanem az EMS-en belüli aszimmetria is: főként a belga, holland, francia és dán, részben az olasz pénzügyi rendszer tudta a legkevésbé elhárítani a Bundesbank döntéseinek kö­vetkezményeit, míg ez fordítva nem volt igaz. Rendkívül figye­lemre méltó, hogy a német márkán keresztül az Egyesült Ál­lamok befolyása is erőteljesen érvényesülni tudott, vagyis a monetáris unió eseményeinek és alakulásának feltérképezé­sekor nem lehet kizárólag európai érdekekből kiindulni. A tag­országok a kitűzött és többször megerősített monetáris unió céljának ellenére külön utakat járnak, jól láthatóan kisebb ese­mények is elegendőek ahhoz, hogy a tervezett kerékvágásból hamar kizökkenjenek. Erinek ellenére a legfőbb deklarált cél az árstabilitás megőrzése, aminek fő eszköze a kamatlábpolitika. A 90-es évek elején ennek szellemében Németország­ban emelkedtek a kamatlábak, amit csak fokoztak a német egyesítés fel nem mért nehézségei. Mindennek, mint láttuk, Európa nagy részére hatása volt. Az emelkedő kamatlábak fokozták a reálszféra feszültségeit és a depresszió mélyülé­sét. Ez persze különösen úgy érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy eközben az USA a recesszióból való kilábalás ér­dekében élénkítő programot kezdeményezett, ami az ottani kamatlábak csökkenésével járt.

A korai, nem túl sikeres, de elkötelezett próbálkozás a mo­netáris unió megvalósítására a neoliberális fordulat következ­tében a koncepció központi elemévé vált. Ennek elle­nére Maastricht elfogadása nagyon nehézkesen ment, és az egyik kritikus pontot éppen a pénzügyi unióval kapcsolatos megfontolások jelentették. Ez az ellentmondás azonban már a klasszikus integrációs elméletek felé kalauzol bennünket.

Az integrációs formák logikája

Az integrációs elméletek kidolgozása és a közgazdasági el­méletek közé illesztése az 1950-es években kezdődött el. A Béla Balassa által leírt integrációs típusok¹ mára klasszikussá váltak. Ezek egymásra épülnek, a fejlettebb formák az egy­szerűbbeket magukban foglalják. A felépítés logikája egysze­rű: melyek azok a pontok, ahol az országok közötti együttmű­ködés a legkisebb konfliktussal szorosabbá tehető. A közös piaci formáig ez az áruk, majd a szolgáltatások és a termelési tényezők szabad áramlása előtti akadályok lebontását jelenti. Ennél a pontnál azonban van egy törés, hiszen nincs további terület, ahol akadályok lebontásával tovább lehetne lépni. A fejlettebb formát ebből következően a gazdaságok nemzeti irányításának összehangolása, esetleg közössé tétele jelenti. Ez utóbbi folyamat már jóval körülményesebb és több konf­liktussal jár. Érthetővé válik viszont, hogy a Római Szerződés miért csak a közös piaci formát célozta meg, és hogy a mo­netáris és gazdasági unió elérése, többszöri próbálkozás el­lenére, miért siklik ki olyan könnyen és miért halad előre olyan nehézkesen a többé-kevésbé meglévő politikai konszenzus el­lenére. Ez azonban csak részben visz közelebb a megértés­hez. A világgazdaság kedvezőtlen körülményei ugyanis nem minden esetben magyarázzák meg a nehézkes előrehaladást.

Mint már a korábbiakból kiderült, a közös piac egyik kulcseleme a tőke szabad áramlása. Ennek azonban van egy kényes következménye: nehezen feltérképezhető a fi­zetési mérlegekre gyakorolt hatása. A nemzeti szintű mo­netáris politikák és azok tárgyának, a tőkének regionális sza­bad mozgása közötti feszültség okozza a problémát, azaz a gazdaságpolitika egyik – a 70-es évek óta kulcsterületnek számító – eleme, a külső egyensúly válik egyre nehezebben kezelhetővé nemzeti szinten. A kitörési pont ebből az egysé­ges pénz és közös bank. Ez azonban újabb feszültségek for­rása. A nemzeti monetáris politikák elvesztésével az or­szágok saját gazdaságuk irányításának egyik legfonto­sabb eszközéről mondanak le. Az erőforrások és az irányí­tás átruházásával pedig éppen hatalmuk egy részét adják át a résztvevő országok egy – jelen koncepció szerint független – közös intézménynek.² A formális logika szerint a megoldás a gazdaság és társadalom irányítása minden eszközének kö­zössé tétele, azaz a politikai unió létrehozása.

A kérdés persze közel sem ilyen egyszerű, és azt sem je­lenti, hogy az EU kijelölt kényszerpályán halad. A fentebb leírt „hólabda effektusnak" annyi az üzenete, hogy az integráció előrehaladásával a gazdaságstratégiai mozgástér is szűkebbé – de korántsem determinálná – válik. A világgazdaság jelen­legi földrengései következtében valószínűleg a közeljövőben az integrációs elméletek, így a monetáris unióra vonatkozó gondolatok is jelentős változásokon mennek keresztül, és jó, ha lépést tudnak tartani a körülöttünk kavargó újabb és újabb jelenségekkel. Mindez persze nem zárja ki, hogy ne lennének a jövőre vonatkozó találgatások.

Kényszerpályák – alternatív javaslatok

Az integrációs formák szerinti előrehaladás nem szűken ér­telmezett gazdasági kérdés. Az EMU megvalósítása a jelen­legi koncepció, kritériumok és menetrend alapján feltételezi a tagországok között mind a gazdasági, mind a politikai „piacok" [Berthold, 1993] hasonlóságát. Azaz nemcsak a hasonló gaz­daságfilozófiát, valamint a külső sokkokra adott hasonló és szimmetrikus válaszokat, hanem a választók elképzeléseinek hasonlóságát és az ahhoz legközelebb álló gazdaságpolitika gyakorlását is. A fent leírt kényszerpálya és a jelenleg ural­kodó közgazdasági ideológia miatt a szakirodalomban első­sorban az EMU-n belül, a hozzávezető úttal kapcsolatban fo­galmazódnak meg választási lehetőségek.

A menet ütemét tekintve érveket találhatunk mind az ug­rásszerű, mind a fokozatos megvalósítás mellett [Dezséri, 1993]. A közös pénz és közös bank azonnali bevezetését in­dokolná a konvergencia-kritériumok homályossága (az infláci­ós ráták közelítése jelentheti például a legalacsonyabb árszín­vonalak növekedést is) illetve a közeledés kedvezőtlen „mellékhatásai"-nak jelentkezése, ami elvonhatja a figyelmet és fájdalmasabbá teheti az átmenetet. Az intézményi változások is kedvezően hathatnak, a hatáskörök tisztázásával azonnal kézben tarthatják a folyamatokat. Ezt az utat azonban a már említett politikai súrlódások és vonakodások nem teszik iga­zán lehetségessé. A fokozatosság mellett szól az is, hogy a konvergenciát ki lehet terjeszteni a gazdaságok egészére, ez­zel az EMI-re nehezedő politikai nyomások (lobbizás) elkerül­hetők, a monetáris politika szigora fenntartható.

A gondolatok legtöbbje éppen a konvergencia körül mozog. Rácz Margit (1993) arra hívja fel a figyelmet, hogy az orszá­gok pénzügyi rendszere nemcsak a mutatók értékeiben, ha­nem a rendszer elveiben is különböznek, ezért a monetáris unió megközelítésekor nemcsak a kritériumok, hanem a krité­riumok és erőfeszítések teljesítését kellene figyelembe venni. Az alapelvek megtartásával változtatni lehet a kritériumok megvalósításához szükséges időt vagy magukat a kritériumo­kat [Gáspár R, 1994]. Szóba jöhet a kritériumok enyhítése, a sávok módosítása, esetleg gazdaságonként eltérő értékek meghatározása.

Mások nem a jelenlegi rendszer paramétereinek a módosí­tásában látják a megoldást, hanem a már általunk is említett kritikus pontokból indulnak ki. A pénzügyi unió működésének tényleges feltételei a tényezőpiacok rugalmassága és a regi­onális feszültségek kezelhetősége érdekében működtetett za­varelhárító transzferek, amelyek a valóságos („strukturális") kritériumokat jelentik [Palánkai, 1993].   Ugyancsak a regio­nális feszültségek torzító és megoldatlan volta miatt válik alapfeltétellé az adózás és transzferek közösségi szintű irányítása. [Michie, 1993]. Vagyis a monetáris konvergencia helyett tényleges konvergenciára van szükség, ami magában foglalja a jóléti állam eddig elért eredményeinek fenntartását és általánossá tételét is.

Az eddig áttekintett javaslatok arra épültek, hogy a gazda­sági és politikai akadályok miatt a konvergenciakritériumok és a monetáris unió a jelenlegi formájában nem perspektivikus. Emerson [1992] és szerzőtársai egy egész könyvet szánnak a pénzügyi unió elemzésének és elfogadtatásának. Ebben szóba kerülnek az EMU-val szembeni alternatívák is, persze kizárólag az uralkodó közgazdasági irányzat logikai keretein belül, és azzal a céllal, hogy egytől egyig elvessék azokat – amivel egyben a vitát is lezártnak tekintik.

Egy lehetőség a „kemény ECU" javaslat. Ebben az esetben az ECU nem egységes pénzként, hanem csak párhuzamos valutaként funkcionálna. Felügyeletét egy új szervezetre, az Európai Valutaalapra (EMF) bíznák. Ez a koncepció minden­képpen haladásnak számítana a korábbiakhoz képest, mivel felismeri egy új közösségi pénzügyi szervezet szükségessé­gét, és nem zárja ki a lehetőségét, hogy esetleg a folyamat lezárásaként ne hozzanak létre egységes pénzt. A szerzők azonban bizonytalansága miatt vetik el a koncepciót, mivel semmilyen gazdasági szervezet sem kötelezhető a kemény ECU használatából adódó magasabb költségek viselésére, hi­szen a nemzeti valuták megmaradnak és használhatók.

Más lehetőség az „EMS + 1992" koncepció, amely lénye­gében azt javasolja, hogy az EU maradjon meg a monetáris unió első szakaszában. A közös piac kiteljesítése és az árfo­lyamok közelítése, anélkül, hogy az együttműködés intézmé­nyesülne, lényegében az elért eredmények és a továbblépés közötti kompromisszumnak tekinthető. Ezt azonban kevéssé tartják életképesnek, mivel az árfolyamrendszer továbbra is aszimmetrikus maradna, váratlan sokkok esetén újra megerő­södhetnének a különutas megoldások, a tőkepiac szabaddá válásának előnyei pedig jelentősen elmaradnának attól, amit az EMU nyújtana. Jól érezhetően ez a javaslat arra a felté­telezésre épül, hogy az EMU első szakasza önállóan is stabil. Márpedig a rögzített árfolyamok és a tökéletesen szabad tő­kepiac együttélése nem lehet túlságosan hosszú életű. Ezt a 1992 és 93 őszi pénzpiaci események messzemenően alátá­masztották. Másrészt az EU már elindította a második sza­kaszt, és létrehozta az EMI-t; azaz e koncepció megvalósu­lása visszalépést jelentene.

Az integrációs elméletből származó tanulságok alapján a tőkepiac és az árfolyamok közötti ellentmondást pontosítani kell: mindez csak akkor igaz, ha az országok önálló monetáris politikát folytatnak. Ez a három elem a pénzpiac bűvös há­romszögének is tekinthető, ahol a három cél egyszerre nem valósítható meg. Az integráció virágkorában, a 60-as években az integráció alacsonyabb fokozatának (tőkepiacok korláto­zottsága) következtében nem jelentett feszültséget a nemzeti monetáris politikák használata, de az arany-deviza rendszer rögzített árfolyamai miatt az országoknak figyelembe kellett venniük egymás pénzügypolitikáját. A kompromisszumot azonban az árfolyamok stabilitása garantálta. A 70-es évek­ben a válságkezelés önálló utas megoldásai előretörtek, de a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és a lebegő árfo­lyamok általánossá válása lehetővé tette az autonóm mone­táris politikákat, amit csak a valutakígyó tartott többé-kevésbé kordában. Az EMS létrehozása azonban kifejezte, hogy a tag­országok preferálják az árfolyamstabilitást, aminek az ára az önálló pénzpolitika korlátozása volt. Ezt a folyamatot erősítette meg a közgazdasági elméletben bekövetkezett paradigmavál­tás és a válságra adott európai integrációs stratégiai válasz (SEA, Fehér Könyv, Delors-terv, Maastricht, II. Fehér Könyv³ ). Mivel a jelenlegi integrációs menetnek sarokköve az árfolya­mok rögzítése és a tőkepiac szabaddá tétele, ezért a jelenlegi körülmények között nem számít reális lehetőségnek más megoldás.

Az EU tagországai között nagyon nagyok az eltérések a kritériumok teljesítését illetően, ezért egyre gyakrabban és egyre nagyobb valószínűséggel említik az elemzők a többse­bességű Európa-koncepciót, azaz a monetáris uniónak, a résztvevő országok körét tekintve, részleges megvalósítását. A lehetőséget az a tény is alátámasztja, hogy a tagországokat eltérően érintik a kínálat, illetve a kereslet oldaláról ért gaz­dasági sokkok [Berthold, 1993]. A koncentrikus körök meghú­zása és a centrumtól távolodva a körök egyre alacsonyabb szintű integrációs tartalma egyben ideológiai alapot is szol­gáltat az EU-nak, hogy azt kiterjessze a külkapcsolati rend­szerének kritériumaira is. Azaz a Kelet-Közép-Európából csatlakozni kívánó országok is beleférnek egy kellően la­za és az EU részéről túlzott kötelezettségekkel nem járó körbe. Ennek azonban az a feltétele, hogy a jelenlegi, sőt a jelenleg csatlakozó országokkal együtt fel lehessen adni az „egységes előremenetel" stratégiáját, és a különböző hierar­chikus szinteket mindannyian elfogadják. Bár a gazdasági okok messzemenően alátámasztanák, nem valószínű, hogy ez a politikai akadályokon keresztül juthat [Palánkai, 1993].

Az integráció előrehaladásának stratégiájában mindig hang­súly került arra, hogy a bővülés, illetve mélyülés nem alternatív utak (a végeredmény eléréséhez egyik sem hagyható el), de adott történelmi időpontokban és körülmények között már volt értelme az egyik vagy másik lehetőség előtérbe helyezésének [Kozma, 1992]. Most a bővülés vagy mélyülés mellett előkerült a bővülve mélyülés fogalma is [Gáspár P., 1994]. Arról a prob­lémáról van szó, hogy a három EFTA ország jelenlegi csatla­kozásával az integráció homogénebbé és stabilabbá vá­lik, vagyis az extenzív erőforrás bővítéssel együtt azok inten­zívebb felhasználására is lehetőség adódik. Ezzel azonban az EMU jelenlegi koncepciója tovább gyengül, mivel az EFTA országok integrációs elképzelései lényegesen eltérnek az EU-étól, valamint az EMS-nek sem tagjai. Ez ismét előrevetíti, hogy Maastricht 1996-os felülvizsgálata valószínűleg komoly változásokat fog hozni, feltéve, hogy mindez nem történik meg még korábban.

Mint láttuk, a javaslatok többsége nem veti el a gazdasági döntések összehangolását vagy közösségi intézményre ruhá­zását. A kérdés sokkal inkább az, hogy milyen alapon működ­jön a szervezet és milyen céllal jöjjön létre. A célokat ért kritika szerint ma az árstabilitás érdekében feláldozzák a jóléti állam eddig elért eredményeit. A mai koncepció felerősítette a re­álszféra feszültségeit, a növekedés, foglalkoztatás és ver­senyképesség tovább romlott. A II. Fehér Könyv felismerte, hogy ezeknek a területeknek az elhanyagolása nem tartható fenn tovább, de a Könyv liberális megoldásaival szemben Toporowski [1994] egyfajta Európai New Deal célját fogalmazza meg. Elemzésében rámutat arra, hogy ennek az akadályai elsősorban nem gazdaságiak, hanem politikaiak.

Ami az alapokat illeti, a fő kritika a jelenlegi stratégiával szemben az, hogy teljesen alá van vetve a szűk pénzügyi körök érdekeinek [Toporowski ,1994; Michie 1993]. A mi megoldással szembeni aggályok (nemzeti identitás elveszté­se, a bürokrácia megerősödése, esetleges Európa-erőd stb.) megoldása az integráció demokratikus alapokra helyezése, ami annyit jelent, hogy a stratégia meghatározásakor nem­csak a mikroszféra gazdasági érdekeit, hanem a gazdaság­politika politikai érdekeit is figyelembe kell venni [Havas, 1992], konszenzust kialakítani, mégpedig úgy, hogy ne a spe­kulánsok, hanem a választók érdekei kerüljenek a középpont­ba [Michie, 1993].

Mindez közel sem jelenti azt, hogy az alternatív javaslatok egyben a központi irányítás megerősödését és bürokratizálódását kívánnák. Az integráción belüli versenynek nem a fel­számolására, hanem egy közösségi szintű stratégiai össze­hangolással való kiegészítésére van szükség [Havas, 1992]. Sőt az európai gazdasági együttműködés koncepciójára vo­natkozó új szerződés egyáltalán nem igényel feltétlenül szer­ződést. Michie [1994] szerint kormányközi együttműködés­sel is felváltható a mi megoldás.

Olyan elképzelések is léteznek, amelyek másfajta szerve­ződést képzelnek el, és a szabadkereskedelmi együttműkö­désben, a gazdaságpolitikák versenyében látják a megoldást. Ennek a koncepciónak az elméleti háttere is megjelent már, mint pl. Balázs Péternek [1993] az elemzése, aki az utóbbi években a szabadkereskedelmi megállapodások „dömpingjé­vel" jellemzi a világgazdaságot, és lehetségesnek tartja, hogy a jövő szempontjából a szabadkereskedelmi forma tökélete­sen megfelel. Ez azonban az EU szempontjából, ismét csak politikai okok miatt, nem járható út, hiszen az eddig elért ered­mények egy részének feladását, egyben visszalépést jelente­ne. Emiatt is elképzelhető, hogy az EU szeretné elkerülni a bizonytalan és sok költséggel járó átmeneti állapotot, és eről­teti az integrációs fokozatokban továbblépést (akármilyen for­mában is valósuljon meg).

Modellek és dilemmák

Az európai integrálódás ugrásszerű előrehaladása a. 80-as évek közepén első ránézésre stratégiai váltásnak is tűnik. Ala­posabban szemügyre véve azonban kiderül, hogy céljaiban, csakúgy, mint működésében a leglényegesebb elemek mind megtalálhatók a Római Szerződésben [Gáspár T., 1994]. Ami szerződés viszont a SEA megerősítése, egyben a koncepci­ójának a továbbvitele. így a 90-es évek stratégiai elgondolá­sait is közvetlenül összekapcsolhatjuk az alapítók koncepció­jával. Ez több lehetőséget is jelenthet. Elképzelhető, hogy az 50-es években a szerződés megfogalmazói zseniális érzékkel építették fel az integráció stratégiáját, hisz az a 80-as években is megfelelő válaszadó mechanizmusnak bizonyult. Másfelől azt is jelenthette, hogy az integráció előrehaladását megha­tározó gondolkodásmód lényegét tekintve nem változott az 50-es évek óta. A történelmi körülményeket figyelembe véve az utóbbi lehetőségnek nagyobb a valószínűsége. Az 50-es években a francia vezetésű integráció előzményei mind a te­rületét tekintve (szén, acél, atomenergia), mind intézmény­rendszerében (centralizáló, nemzetek feletti intézmények) vi­lágháborús körülményeket és veszélyeket tükröztek. A Római Szerződés gondolatvilága egy élesen konfrontációs világot ta­kar. Az integráció előrehaladásának sikerei csak megerősítet­ték a felépítés helyességét. A 70-es évek válsághullámai azonban lelökték Nyugat-Európa országait a kijelölt útról. A világgazdasági térvesztés („európai betegség") megállítására született irányelvek a 80-as évek közepén pedig a már kijelölt úthoz próbálták meg visszakormányozni a Közösséget. Sőt, ezt az utat Maastrichtban megerősítették.

A maastrichti koncepciót azonban nemcsak azért érték ko­moly bírálatok, mert nem demokratikus; a szakirodalomban megjelentek már a szerződést elutasító liberális bírálatok is. Alfréd Schüller [1992] szenvedélyesen, ám szigorú logikával állítja szembe a centralizált, illetve a kizárólag piaci erők sza­bályozta integrációt, és bemutatja azokat az előnyöket, ame­lyek alapján a tiszta piaci koordináció az egyetlen alternatívát jelöli ki a mostani, közös politikák sokaságára épül integráci­óval szemben [Lásd Csaba, 1994],

A közösségi politikákra, brüsszeli centrumra épülő vagy pi­aci integráció ilyen szembeállításához, egyben az ezzel kap­csolatos vitához két megjegyzésem volna.

A nemzetek feletti intézmények erősödése vagy a „kölcsö­nös elismerés" (SEA koncepciója) nem egyszerűen elméleti kérdés. A kérdést úgy kell feltenni, hogy adott világgazdasági környezetben melyik koncepció segíti jobban az integráció tagországainak világhatalmi érdekeit. Ha a protekcionista ten­denciák és a széles értelemben vett konfliktusok megerősö­désével kell számolnunk a jövőben, úgy a direkt beavatkozás (szélsőséges esetben valamiféle „hadigazdálkodás") valószí­nűleg több előnnyel, mint hátránnyal jár a nyugat-európai or­szágok számára a világgazdasági és – politikai küzdelemben. Ez nem igazán valószínű – bár a lehetőség nem vethető el -, ezért úgy tűnik, hogy az EU koncepciójának fő problémája a világháborús logikára épülő integráció és a globális világ erősödő konfliktusa.

Másrészről a bürokratikus avagy piaci integráció sem ál­lítható szembe egymással teljesen. Most nem is igazán a „vagylagosság" helyett az „ésség" megoldásra gondolok. Sok­kal inkább arra, hogy a tervezés milyen formában valósul meg, illetve, hogy a döntési lehetőség kinek a kezében van. Ugyanis a liberális gazdaságpolitika, mint arra Havas [1992] is rámutat, csak addig magyarázható gazdasági racionalitás­sal, amíg politikai érdekekbe nem ütközik. Ugyanígy a terve­zés sem azonosítható a „sok állammal" vagy a brüsszeli köz­pont megerősödésével. A vállalatok maguk is meghozzák a stratégiai döntéseiket, irányítják, tervezik a piacot. A mikro- és makroszféra egymást feltételező, egyben egymással konflik­tusban álló viszonyában tehát a fő kérdés nem a közös poli­tikák erősítése (központi tervezés, illetve irányítás) kontra pi­aci integráció (önszerveződő integráció), hanem az, hogy a tervezés, egyben az integráció stratégiáját meghatározó dön­tések kinek a kezében vannak.

Ebből a szempontból különös figyelmet érdemel Doherty és Hoedeman [1994] elemzése, amelyből kiderül, hogy az ipar­vállalatok hagyományos érdekcsoportjainál az Iparvállalatok Európai Kerekasztala (ERT) sokkal erősebb pozícióban van, a szállítás, oktatás, foglalkoztatás, környezet területén meg­határozó a jelentőségük. A Kerekasztal az elemzéseit és az érdekeiknek megfelelő koncepciót tanulmányokban teszi köz­zé. A leginkább figyelemreméltó, hogy az európai integrációs folyamatokat a 80-as évektől meghatározó dokumentumok tartalma lényegében az ERT stratégiáját tükrözi. A Kerek­asztal amúgy is folyamatos konzultációban van a gazdaság­politikákra befolyásos politikusokkal, sőt, a szerzők szerint, szakirodalom egyes köreit (Financial Times, The Economist, Le Monde, Der Spiegel) is befolyásolják. Vagyis hangsúlyt he­lyeznek az érdekeiknek megfelelő gazdaságstratégia elméleti megalapozására, sőt uralkodó pozíciójának biztosítására.

Mindezek alapján a jelenlegi integrációs modellt és a mo­netáris unió ilyen formában való létrehozását, bár átmenetileg akár a legjobb stratégia is lehet, nem tartom perspektivikus­nak. Ugyanakkor nem értek egyet azzal a kritikai megközelí­téssel, amelyik az integráció piacosításában, mint a tervezés alternatívájában látja az európai felzárkózás lehetőségét. Ez a gondolat – amely egyébként beleolvadt a bürokratikus je­gyeket magán viselő integrációs stratégiába, egyben egyre feszítőbb ellentmondásokat hoz a felszínre – érthetően került előtérbe a 80-as években. Viszont arra alkalmas csak, hogy a világhatalmi pozíció elérése előtt álló strukturális akadályo­kat lebontsa – azaz szükségszerű is egyben -, arra azonban nem, hogy hosszú távon perspektívát mutasson. Valószínűbb­nek tartom, hogy egy demokratikus alapon felépülő, a terve­zésnek éppen a piaci mechanizmuson keresztül meghatározó szerepet engedő és a gazdaságpolitikai döntéseknek a stra­tégiai irányok meghatározására koncentráló integrációs kon­cepció a világhatalmi vetélkedésben kedvezőbb kondíciókat nyújtana Európa számára.

A folyamatok konkrét feltérképezéséhez elemeznünk kelle­ne az új világgazdasági rend jellemző vonásait és trendjeit, az újonnan csatlakozók következtében megjelenő-súlypontvál­tozásokat és a konkurens centrumok, illetve régiók mozgását és logikáját. Ez azonban már egy másik történet.

Jegyzetek

1 Preferenciális övezet, szabadkereskedelmi övezet, vámunió, közös piac, gazdasági, monetáris unió, politikai unió.

2 Az Economist (1994 okt. 22. 11, 4. o.) legutóbbi elemzése nem írja ugyan le ezt a mechanizmust, de utal rá. A szerző ott a „készség" gyengeségével és az országok „tartós felelőtlenségével" magyarázza az előrehaladás akadozását.

3 A II. Fehér Könyv 1993 decemberében született és a reálszféra feszültségeire megoldást kereső liberális programot tartalmazza.

Irodalom

Balázs Péter (1993); A szabadkereskedelem újjászületése Európá­ban, in: Közgazdasági Szemle, 1. szám.

Berthold, Norbert (1993): Fiskális föderalizmus Európában mint a sikeres gazdasági és valutáris unió elfeltétele? in: Közgazdasági Szemle, 6. szám.

Csaba László (1994): Bürokratikusán integrált piacgazdaságok? A maastrichti EU-vízió liberális bírálata (könyvismertetés), in: Külgazda­ság, 1. szám.

Dezséri Kálmán (1993): Az EK-tagországok kamatláb-politikáinak harmonizálása, in: Európa Fórum, 2. szám.

Doherty, Ann és Hoedeman, Olivier (1994): Misshaping Europe. The European Roundtable of Industrialists. in: The Ecologist, vol. 24. júli­us-augusztus.

Emerson, Michael at al. (1992): One Market One Money. An Evaluation of the Potential Benefits and Costs of Foming an Economic and Monetary Union. Oxford University Press.

Family frictions – a survey of the European Union, in: The Econo-mist, 1994. okt 22.

Gáspár Pál (1994): A Maastrichti szerződés költségvetési kritériumai, in: Európa Fórum, 1. szám.

Gáspár Tamás (1994): Az integráció nyugat-európai modelljéről, in: Külgazdaság, augusztus.

Havas Attila (1992): Milyen legyen az EK gazdaságpolitikai straté­giája? in: Európa Fórum, decemberi szám.

Kozma Ferenc (1992): Az integrációk bővülése és mélyülése, in: Statisztikai Szemle, februári szám.

Michie, Jonathan (1993): Implications for Public Services. Nalgo, Manchester.

Palánkai Tibor (1993): Az EK-integráció alternatívái, in: Külgazda­ság, február.

Rácz Margit (1993): Az Európai Közösség pénzügyi integrációjának kilátásai, in: Európa Fórum, júliusi szám.

Schüller, Alfréd (1992): Az európai belső piac egységesítése és a Közösség kibővülése, in: Külgazdaság, 5. szám.

Toporowsky, Jan (1994): Fascism and the economics of European integration. Occasional Papers. Politics Division, South Bank Univer­sity. Questions of Ideology, 3. április.

Az 1991 decemberében, Maastrichtban aláírt szerződés tulajdonképpen nem is egy, hanem két szerződést tar­talmaz! 1990 végétől két tárgyalási folyamat zajlott párhuzamosan, aminek eredménye a Gazdasági és Monetáris Unióról, illetve a Politikai Unióról való szerződés lett. Ezeknek az összeolvasztását és függe­lékekkel való kiegészítését tartalmazza az Európai Unió Szerződés. Maga a dokumentum nem egy új alapokmány. Az alapító Római Szerződést már egy­szer, a 80-as évek második felében módosították (lásd SEA, 1987). Maastrichtban ennek a további módosí­tása és kiegészítése készült el.

Röviden, a leglényegesebb elemeket kiragadva, a következőkről van szó:

1. Az Európai Unió létrehozása és céljainak megha­tározása. Ezáltal az Európai Gazdasági Közösség né­véből végleg törölték a „gazdasági" szót, arra utalva, hogy az együttműködés túl kíván, lépni a szűk gazda­sági szférán. Tág céljaként többek között a kiegyen­súlyozott gazdasági és társadalmi haladást jelölték meg.
2. Az európai állampolgárság létrehozása, amelynek értelmében minden állampolgár, abban a tagország­ban, amelyben tartózkodik választó és választható he­lyi, illetve európai parlamenti funkciókra bizonyos szabályok szerint Petíciót nyújthat be a parlamentbe, a Közösségen kívüli országokban bármely tagország konzuli, illetve diplomáciai védelmét élvezheti.
3. Az eddigi közösségi politikák megerősítése és újakkal kiegészítése. A közösségi szerződésbe már a SEA-n keresztül bekerült a környezetvédelem, kuta­tás-fejlesztés és a szociálpolitika, itt csak kiemelik a hangsúlyosságát. A közös tevékenység a 35 év alatt egyre több területre terjedt ki, most hivatalosan is kö­zösségi politikává lépett elő az iparpolitika, köz­egészségügy, kultúra, európai szintű szállítást, tele­kommunikációs és energiarendszerek, fogyasztóvéde­lem, valamint elmaradott országok fejlesztésében való együttműködés.
4. Gazdasági Unió létrehozása a Tanács koordinálá­sával,
5. Monetáris Unió létrehozása három lépcsőben, egy közös, független bank, egységes valuta és egységes monetáris politika alapjain. Ha a 12 tagországból 1996-ig legalább hét megfelel a szigorú konvergencia-kri­tériumoknak, akkor valóra válhat a pénzügyi unió már 1997-ben. Ellenkező esetben 1999-re, mint végső idő­pontra halasztják az unió valóra váltását, de csak a kri­tériumokat teljesít szűk kör számára. Az eredeti krité­riumok a következők: a tagország inflációs rátája ma­ximum 1,5%-kal haladhatja meg a három legalacso­nyabb inflációs rátájú tagország átlagát; a kamatlábra vonatkozó előírás logikája az előzőhöz hasonló, csak jelen esetben 2% lehet az eltérés; a tagország költség­vetésének a hiánya nem haladhatja meg a GDP-jének 3%-át; az államadósságának a GDP 60%-án belül kell maradnia; a valutáknak pedig kél évig befagyasztott árfolyamon, stabilnak kell maradniuk.
6. Közös kül- és biztonságpolitika bevezetése, ami többek között ezen politikák összehangolását, közös politikai és védelmi tevékenységet, valamint a Nyu­gat-Európái Unió szerepének felértékelődését jelenti. Ezek új közösségi politikák, amelyeket a kelet-európai változások következtében kialakult geopolitikai váku­um, az Öböl-háború valamint a volt jugoszláv és szov­jet területeken kialakult konfliktusok hívtak életre.
7. Együttműködés' az igazság- és belügy területén. A leglényegesebb a menekültügyi, bevándorlási politi­ka, a bűnüldözés és a rendőrségek tevékenységének összehangolása.
8. Intézményi változások. A Bizottság hatalmi- és feladatköre kibővült, a Tanácsban a többségi: szavazás egyre több területre terjed ki. A közösségi költségve­tést teljes egészében saját forrásból finanszírozzák és nagyobb fokú az ellenőrzése. A Parlament hatásköre bővült, főként az egységes piac és a vonatkozó politi­kákat illetően. A Bíróság bírságok formájában szank­ciókat szabhat ki az egyes tagországokra, amire eddig nem volt lehetőség. Létrejött a Regionális Bizottság és a Kohéziós Alap, a strukturális alapok reformja és az Európai Központi Bank és bankrendszer.

A nemek egyenlősítése és az egyenlő elbánás politikája az EU-ban

Már 1957-ben, az EU alapító szerződéseiben megfogal­mazódott az „egyenlő munkáért egyenlő bér" alapelve (119.). Az Európai Bizottság e határozatból kiindulva az 1970-es évektől kezdve több olyan irányelvet alakí­tort ki, amelynek célkitűzése a nemek egyenlő keze­lése a munkaerőpiacon, a szociális jogok és a munka­jog területén. Az EU nőpolitikája igyekszik megszün­tetni a munkaerőpiacon és a munka világában érvé­nyesülő hagyományos, a nőket hátrányos helyzetbe hozó nemi sztereotípiákat. Ezzel messze túlmutat azon, ami e kérdéskörben a legtöbb tagországban ál­talánosan elfogadott, vagy akár törvényileg rögzített.

Az „egyenlőség" a nők számára azonban ismételten kétélű fegyvernek bizonyul. Hogy ez a fegyver melyik irányba fog elsülni, azt sem az EU liberális-progresszív női lobbijának szándékai, sem pedig a közvet­lenül érintett nők többségének kívánságai nem képe­sek meghatározni. Jól példázzák ezt a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmával kapcsolatos legújabb fejlemények az EU térségében. Az EGK, Hl. később az EK és az EU tagállamainak többségében évtizedeken át érvényben volt a nők éjszakai foglalkoztatásának többé-kevésbé széles körű tilalma. E szabályozások létrejötte már történelmileg is kétirányú törekvések­ből fakad. Egyrészről a női munkaerő speciális védel­méről és a „család érdekeinek" szem előtt tartásáról volt szó. Másrészről viszont a női bérmunka korláto­zásának hátterében – kimondva vagy kimondatlanul – az a szándék állt, hogy a „férfi"-munkahelyeket megóvják az olcsóbb női konkurenciával szemben.

1992 februárjában az EU tagállamai közül 9 fel­mondta az ILO 1948-ban kötött 49. számú nemzetközi egyezményét, amely tiltotta a nők éjszakai foglalkoz­tatását az ipari szektorban. A lavinát az Európai Bíró­ságnak egy 1991-ben hozott határozata indította el7 Ez a határozat egy francia munkaadó elleni eljárás során született, aki az érvényes nemzeti jogszabályokat meg­szegve éjjeli műszakot vezetett be női dolgozóinak. Az Európai Bíróság ítéletében leszögezte, hogy a Közös­ség 1976-ban hozott 76/207-es számú irányelve – amely azt az elvet rögzíti, hogy mindkét nemnek egyenlő esélyei és lehetőségei vannak bármely munkahelyhez való hozzáférhetőség tekintetében – az éjszakai mun­kát csak az egyik ném számára tiltja. Az EU tagálla­mok előtt azóta elvben két lehetőség áll: vagy elfogad­ják az éjszakai munka tilalmát mindkét nem számára, vagy pedig feloldják a nők éjszakai foglalkoztatásá­nak tilalmát. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyenlő el­bánás e két formája közül a reálpolitikai körülménye­ket ismerve melyik van napirenden. Már önmagában az a tény, hogy az itt vázolt precedens értékű ügyet munkaadói oldalról kezdeményezték, mutatja, hogy a dereguláció korában merről fúj a szél.

Az NSZK-ban az Alkotmánybíróság a történtek ha­tására 1992-ben úgy határozott, hogy a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmát fel kell oldani. A belga munkaügyi miniszter már pár hónappal az ILO-egyezmény felmondása után törvényjavaslatot nyújtott be a tilalom lazításával kapcsolatban. Várható, hogy szá­mos EU tagállam követi majd példájukat, nehogy gaz­daságuk „versenyhátrányba" kerüljenek az EU belső piacán. Az európai egységesülés újabb lökést ad an­nak, hogy a nemzetállami politikák a tőke értékesülési feltételeinek javítását szolgáló részfunkcióvá alakulja­nak át Franciaország Olaszország, Spanyolország „te­lephelyein" vagy bárhol másutt. A nemek egyenlő ke­zelése ezen feltételek mellett nem lesz más, mint a munkaerő védelem nélküli egyenlősítési folyamata a tőke és a piac oltára előtt.

A patriarchális színezetű régi nővédelem vagy a mindenkinek kijáró védelem helyébe a belső piac egyenlő, szabad munkaerejének a munkaadók érdeke­inek való kiszolgáltatása lép. Ami az 1970-es években úgy kezdődött, mint a nőknek a jóléti állam által tá­mogatott, szociálisan és munkajogilag védett felszaba­dítása a hagyományos háziasszonyi szerepből és a pat­riarchális családjog alól, az most ebben az összefüg­gésben egyre inkább fenyegető kiszolgáltatottsággá válik. A női emancipációnak az individualizálódáson és a szakmai önmegvalósításon keresztül megvalósí­tandó programját a mai kapitalizmusban az a veszély fenyegeti, hogy szétforgácsolódik a nyereségérdekelt­ség és az újratermelési kötelezettségek közötti ellent­mondás ismételt kiéleződésével. Ugyanakkor az a tény, hogy a férfiak egyre bővülő körének bére már nem elegendő a család fenntartásához, lehetetlenné te­szi a nők számára, hogy visszavonuljanak a háztartás­ba, és arra kényszeríti őket, hogy kereső tevékenységet folytassanak, szinte bármilyen áron. A következmé­nyek már most jól láthatóak: a kereső tevékenységet végző nők, anyák és egyedülálló anyák száma (egy­idejűleg növekvő női munkanélküliség mellett) az EU egész területén évek óta emelkedő tendenciát mutat. Emellett az esetek többségében a nők azok, akik rész­munkaidőben dolgoznak. Nincsenek megbízható összesített adatok arra vonatkozólag, hogy a nők hány százaléka áll ún. „nem védett munkaviszonyban". A másik oldalon azonban a gyermeknevelés és a háztar­tás felelőssége még mindig elsődlegesen (sőt a gyer­meküket egyedül nevelő anyák tekintetében kizáróla­gosan) a nőket terheli. A szociális juttatások ezzel egy­idejű eltűnésévei, a kevés és egyre dráguló bölcsődei férőhellyel stb. megtetézve, a fent említett tényezők kétszeres, sőt háromszoros terhet rónak a nőkre. Egyes országokban már statisztikailag is jól kimutatható, hogy a nők egyre gyakrabban válnak egy modern „szegénységi csapda" foglyaivá.

A hivatalos egyenlősítés politikája az EU-ban a nő­ket elsősorban mint munkavállalókat ragadja meg. Mindez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy így az „egyenlőség" címén még inkább erősödik a nőknek a piac meghatározó erőinek való kiszolgáltatottsága: Az EU részéről igazából még nem körvonalazódott olyan nőpolitika, amely a nők anyagi és szociális igényeit ezen piaci erőkkel szemben biztosítani és megvalósí­tani szándékozna. Mint ahogy az EU szociálpolitiká­jának egészére, úgy nőpolitikájára is érvényes az, amit a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalma elleni táma­dás csak illusztrál: „Európa" ma az: áru-, tőke- és mun­kaerőpiacok európaizálását jelenti, de semmi esetre sem egy elfogadható szociális és társadalompolitikai minimumrendszer megvalósítását és európaizálását. A munkavállalók védelmének és a szociális bizton­ságnak burkolt vagy nyílt, közvetlen vagy közvetett aláaknázása azért érint sok nőt különösen durván, mert egyrészt a történelem során soha nem tapasztalt mértékben és mind ez ideig teljesen ismeretlen mó­don kényszerülnek a munkaerőpiacon való részvétel­re, másrészt mert éppen az újratermelési szférához va­ló kötődésük folytán „hátrányos helyzetben" vannak ezen a piacon.

Jegyzetek

Az irányelvek az EU jogában (a határozatokkal ellentét­ben) nem közvetlenül kötelező érvényűek a nemzeti joggya­korlat számára. Csak a közös célt fogalmazzák meg kötelező jelleggel, és az e cél eléréséhez alkalmazott eszközök tekin­tetében szabad választást engednek a tagországok számára. A valóságban ezen irányelveknek a gyakorlatba való átülte­tése, megvalósítása sokszor meglehetősen vontatottan halad. Az Európai Bíróság joggyakorlatának viszont közvetlenül ezen irányelvek megvalósításán is kell munkálkodnia, és kö­telező jellegű rendeleteket hozhat a. nemzeti jog megváltoz­tatására.

Ezen tendenciák statisztikai alátámasztását lásd:

• Women and Structural Change. New Perspectives. OECD Publications, Párizs 1994
• Kommission der Europishen Gemeinschaften (kiad.): Die Lage der Frauen auf dem Arbeitsmarkt. Entwicklungs-tendenzen in den zwölf Landern der Europischen Gemeinschaft 1983-1990, (= Sonderhefte von Die Frauen Europas, 36. szám) Brüsszel, é. n.