I.

Ennek és a többi Polányi-konferenciának¹ a során is megálla­píthattuk, hogy a gazdaságtörténész remekműve, A nagy átala­kulás (The Great Transition, 1944) nem keltett különösebb feltű­nést, amikor először megjelent. Amellett szeretnék érvelni, hogy ennek az oka ugyanabban keresendő, mint ami a konfe­renciák sikerének titka lehet, vagy ami megmagyarázza a nö­vekvő számú, a társadalomtudományi irodalomban megjelenő, Polányival foglalkozó cikkek a létezését. Nevezetesen az, hogy Polányi munkái sokkal kevésbé tekinthetők tudományos kuta­tási eredmények összegzésének (amelyeket az újabb kutatások meghaladhatnának), mint inkább az emberiségbe vetett szen­vedélyes hiten nyugvó szintetizáló vízióknak, amelyeket az iro­dalmi érzékenység minden lehetséges forrásának segítségével fejezett ki.

Először, egy kevésbé ismert működési területén, versfordító­ként és egy magyar irodalmi antológia szerkesztőjeként (The Plough and the Pen; Az eke és a toll, 1963) találkoztam Polányi Károllyal, és mint kitűnő közgazdászt csak ezek után ismertem meg. Most, a korábbi időkre visszatekintve tudom igazán ér­tékelni kettős tehetségének jelentőségét. Különösképpen pedig azt, hogy milyen mértékben lehetett hatással irodalmi művelt­sége és érzékenysége, valamint a művészetről vallott felfogása A nagy átalakulás megírására.

Polányi ebben a munkájában eltörli a tudomány és a művé­szet közötti határokat. Amint a tudomány az emberi megértés eszközeivel írja le a természetet, úgy ő az emberrel együtt vizs­gálja a művészetet is; hogy milyen lehetett, milyen a jelenben, és – az irodalom esetében – milyenné válhat. Mindezekre uta­lások találhatók Polányi könyvében.

Úgy tűnik, hogy a zene és a képzőművészet nem gyakorolt mélyebb benyomást Polányira. Az irodalommal azonban egé­szen más a helyzet. Ha eltekintünk széles körű prózai olvasott­ságától, és csak a költészet berkeiben kutakodunk, legalább négy kulcsfontosságú hatást mutathatunk ki. Először is a klasszikusokét – különösképpen az izlandi sagákét, Shakespeare-ét és Goethéét -, ahol is a konfliktushelyzetbe került főhős szabad akaratából inkább mindent kockára tesz, semmint hogy az ál­tala hirdetett etikai és morális elvekből engedne. Másodikként a magyar 1848-as és 1918-19-es forradalmi költészetet kell em­lítenünk, annak elkötelezettségét a nemzet, a függetlenség és egy újrafogalmazott individuális szabadság felé. Harmadik­ként Polányi angliai tartózkodásának hatása mutatható ki – egy pozitív hatás a sok negatív mellett -, nevezetesen, a kul­turális tradícióhoz való viszonyulása. Évekkel korábban – ami­kor még Magyarországon élt – ismerte meg a szocialista „mes­ter-művész", William Morris munkásságát. „Eltekintve attól a vágytól, hogy szép dolgokat alkossak, életem legnagyobb szen­vedélye a modern civilizáció iránt érzett gyűlölet volt." – írta William Morris. (A „civilizáció" alatt értsd a kapitalizmust.) Hasonlóképpen ide tartoznak az 1920-as és 1930-as évek vezető angol költőinek munkáiban fellelhető többé-kevésbé baloldali kritikák: például W. H. Auden (akivel egyébként Polányi sze­mélyes ismeretségben állt), és T. S. Eliot versei. Utóbbinak The Waste Land című hosszú költeménye késztethette Polányit, hogy ehhez hasonló költői képeket alkalmazzon munkáiban az ipari piacgazdaság kialakulása nyomán bekövetkező nyomo­rúság leírására. Negyedikként pedig a magyar népi irodalmi tradíció említhető, mely Polányi megítélése szerint az 1956-os forradalomban kulminálódott, megtestesítve a szocializmus humanisztikus lényegét, kijelölve a „harmadik utat".

II.

A közgazdaságtan és az irodalom az emberi termelés egészé­nek meghatározó komponensei, annak ellentétes pólusain. Mindkettő, az emberiség és a természet találkozásának dimen­ziója. Az előbbi az élet materiális szükségleteivel foglalkozik, az utóbbi pedig azokkal a nem kevésbé alapvető szükségletek­kel (társadalmi, érzelmi, pszichológiai) amelyek esetében az élet a legmélyebben tapasztalható.

A közgazdaságtan és az irodalom ötvözésének két korábbi példája jut eszünkbe. Elsőként William Morris munkássága, akinek a művészetekről vallott felfogása, miután a szocializ­mus elkötelezettje lett, új dimenzióval egészült ki. Másodikként pedig Kari Marx, akinek közgazdaságtani írásaiban tulajdon­képpen minden oldal arról az igényéről tanúskodik, hogy a világirodalom egészéből merítsen, idézetekkel és utalásokkal adva nyomatékot, sőt olykor még érvényességet is érveinek, gondolatainak.

De amíg Marx nyíltan támaszkodott számos kultúra és idő­szak irodalmára (és valójában gyakran a szövegbe is emelte őket), addig Polányi Károlynál közvetlen irodalmi utalások A nagy átalakulás című könyvben a lehető legkevesebb esetben fordulnak elő. így a bibliográfiában szinte nem is találunk re­gényírót vagy költőt: de a szövegben mégis felbukkannak, csak hogy a legrövidebb listát adjuk, Blake-re, Defoe-ra, Dickensre, Kingsley-re és Lawrence-re vonatkozó utalások. Helyettük egyedül a harmadrangú Hannah More egyik versére történik irodalmi hivatkozás.

Ennélfogva máshol kell kutakodnunk: nem az irodalom je­lenlétét, hanem az irodalom hatását kell megvizsgálnunk A nagy átalakulásban. Minekután Polányi szinte kizárólag az ang­liai gazdasági folyamatoknak szenteli figyelmét ebben a mun­kájában, ennek a nemzetnek költőire emeli tekintetét. Nyilván­valóan úgy érzi, az angol szerzők támogatják érveléseinek ki­fejtésében és megvédésében. Leginkább az írás művelői ismerik fel az ember bemocskolódását – állítja Polányi. Ezt a gondo­latmenetet követve jut el addig a kijelentésig, miszerint „min­den író, világnézettől függetlenül" megegyezett az országra tört „romlás végtelen mélységén".

Az olvasó A nagy átalakulás legelső lapjától az utolsóig emel­kedett nyelvezettel, költői eszközökkel, prófétai vádakkal szembesül. De ebben a munkában legalább a tudomány kilép komor falai közül, és átalakul sugárzó tudománnyá.

III.

Polányi Károly irodalmi műveltségének és érzékenységének négy területét választottam ki rövidebb vizsgálat tárgyául.

Az első dolog, ami meglepi az olvasót, az a metaforák, az irónia, a kontraszt, a paradox és az ellentmondás forrásainak alkalmazási módja, amellyel Polányi az ipari forradalom meg­jelenésével járó drámát kívánja érzékeltetni.

Vegyük most csak a metaforákat. Polányi kétféleképpen használja a őket. Olyan gazdasági jelenségeknek tulajdoníthat­nak jelentőséget, amelyek máskülönben semlegesek és ezért megvizsgálatlanok maradnának. Másfelől „fordított jelentést" alkothatnak, azáltal, hogy határozottan negatív értékeket és je­lentéseket társítanak olyan jelenségekhez amelyeket konvenci­onálisan ellenkező módon ítélnek meg.

így a piacgazdaság megszületését és kifejlődését Polányi nem a statisztika, a technika és az anyagi javak tükrében írja le, hanem sokkal inkább azzal a hatással, amelyet megjelené­sével az embereken gyakorolt. Ezt vagy hetvenöt jelző segítsé­gével teszi, amelyek nyolc csoportba sorolhatók. A rombolást leíró tizenhárom jelző közül a „katasztrófa" a leggyakrabban használt. Ez történik a passzív emberiséggel – amely lehet az individuum, a tömeg, vagy akár az egész emberi faj is. A mo­rális züllés és fertő nem kevesebb, mint tizenhat jelzővel van képviselve; a borzalom és a durvaság további néggyel. A tár­sadalmat beborító víz metaforája a legkidolgozottabb (nem ke­vesebb, mint tizenöt terminussal). A földet is megidézi, de mint mozgó, földrengésszerű, elterülő entitást (öt jelzővel). A háború és a megsemmisülés kilenc alkalommal jelenik meg; a halál, a kínzás és a rabszolgaság pedig mint az emberiség múltja és jelen sorsa hét jelzős szerkezetben.

Ennek a terminológiának a használata Polányi azon törek­vését jelzi, hogy a termelési folyamatban az emberi tényező elsődleges figyelmet nyerjen. Ebből következik, hogy Polányi legkomolyabb vádja a piaci rendszer ellen a dehumanizáció. Itt tűnik a legerősebbnek az irodalmi inspiráció, aminthogy Polá­nyi árulkodóan konstatálta: a rendszer szörnyűségét elhallgató közgazdászok „fagyos csöndje" áll szemben az irodalmárok, költők, írók véleményével, miszerint „maga az ember mocskolódott be". A „dehumanizáció" terminusát gyakorta használja, hogy kifejezze a dolgozó osztályok nyomorát: ők, akik már alig számítanak emberinek, most már pusztán „árnyak, akik rémál­mokat kísérthetnek", akiknek az „analóg dehumanizációja" a bennszülött gyarmati népekéhez hasonlatos.

Polányinál a metaforák használata összhangban áll a költők által követett stratégiával, úgy, hogy azok nem vállnak hiper­bolákká. Célja feltárni azokat a különös jelentéssel bíró dimen­ziókat, amelyek a hétköznapi szemlélettel közelítve máskülön­ben rejtve maradnának. így ő arra törekedett, hogy keresztül­törjön a konvenció falán, a technikai nyelvezet páncélján, és különösképpen a hallgatás palástján, azon, amely, megakadá­lyozza, hogy a társadalom felismerje cselekedeteinek emberi konzekvenciáit.

IV.

A nagy átalakulás Polányi vízióját testesíti meg arról a hatalmas emberi drámáról, amely két évszázadot ölel át (a mezőgazda­ság forradalmától a második világháborúig). Ezt a drámát tra­gédiaként mutatja be (gyakran élve is ezzel a kifejezéssel). A szereplők egy új forgatókönyv alapján cselekednek. Mi a drá­ma utolsó felvonását láthatjuk: a tetőpontot és a lehetséges megoldást. A mű nyitó mondata pisztolylövésként éri az olva­sót: „A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott"! Ez a felütés már önmagában megadja a drámai alaphangot. Ezt kö­veti a „végzetes tévedés" (a drámaírói eszköz) művészi alkal­mazása. Polányi hamarosan utal a rendszer „túlzott egyszerű­ségére", „bizonytalan eredetére", amelyből következik „az át­alakulás … szörnyű hirtelensége … (amely) teljesen meglepte a világot". És a megoldáshoz vezető tetőponton megismerke­dünk „a vér tengeréből kiemelkedő … új birodalmakkal".

V.

Leginkább talán a művészi érzékenység képes a teljesen em­berire fókuszálni, azáltal, hogy az önmegvalósítás dimenzióit még ismeretlennek, vagy legalább meg nem kíséreltnek tételezi fel. Ennek megfelelően, egy ilyen érzékenység a létező rendet alapjaiban bomlaszthatja fel. Ebben érhető utol, hogy Polányi stratégiája és stílusa, a munka, a föld és a pénz kommodifikációjának negatív hatásaival való szembesítés ennek a kommodifikációnak a tagadásához vezet.

Ez az érvelés a konvencionális látásmód melletti alternatív vízió kidolgozásának a javaslatával fejlődik ki. Itt helyezi szem­be Polányi azt, amit a civilizáció összeomlása víziójának ne­vezhetünk azzal, amit leleplez, mint a mind ez idáig fennálló „a 'fragmentált' élet piac által behatárolt víziója", ahol is „va­kon", és „fikciók" alapján (ezt a kifejezést gyakran használja) lehet csak működni, és ami a „megtévesztett" és „téves" pszi­chológia terméke.

A hibás vízióval összefüggésben – amit Polányi „gazdasági babonának" nevez – jelennek meg a vallással kapcsolatos hi­vatkozásai: a „hit" (különösképpen a „vak hit") és a „miszti­kus" a leggyakrabban előforduló kifejezések. így a laissez fairé, mint a „világi üdvözülés" „világi vallása" bírálódik«t nála. Hasonlóan kipellengérezi az arany standardot, mivel „sátáni crédójában" „hitté" és „meggyőződéssé" lett, „láthatatlan va­lósága" pedig elvezetett a „mennyország és a pokol közötti háborúhoz".

Még két további dimenzió létezik, mert ez az ütközet az egy­más ellen küzdő víziók között a jog, sőt még a természet ter­ritóriumain is folyik.

Imígyen, Polányi azért kritizálja a valóság konvencionális ví­zióját, mert az ragaszkodik jelenlétéhez a „törvények" megha­tározásánál. Azonban ezek nem „emberi törvények", állítja Po­lányi, hanem önmagára szabott „kereskedelmi törvények", amelyeket a klasszikus közgazdászok a „természet törvényeivé és ennélfogva isteni törvényekké" emeltek. Polányi ismételten azt állítja, hogy az ilyen törvényeket felelőtlenül felruházták a természet autoritásával – Ricardo olyan messzire ment, hogy azt állította, miszerint „a gravitáció törvénye sem bizonyosabb náluk".

Ez felveti a kérdést, vajon mire gondol Polányi, amikor a természetről ír. A nagy átalakulásban a természet a német romantikusok természetfelfogásához hasonlatos: természetesen nem egy erdei paradicsom, nem is mint példa, vagy mint szi­gorú tanító, hanem másféleképpen. Éppen úgy, ahogy a „na­turalizmus kísértette az ember tudományát", mondja Polányi, úgy hívta segítségül a közgazdasági gondolkodás (persze hi­básan!) a természetet mint igazolást. Ezt úgy tekintették és úgy fogadták el, mint a „zord realitás" természetét, amely a „kér­lelhetetlen törvények" folyománya. A „növényélettant" és a „dzsungel törvényeit" lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadták azok, akik igazolni akarták az alacsony béreket és a nyomort. Polányi észrevette veszélyét „a természet és az ember új integ­rációja" téves eszméjének.

A piaci rendszer igényt tartott arra, hogy a törvényekben és a természetben öltsön testet – és ez Polányi szerint tulajdon­képpen meg is valósult. Mindennek az lett a gyakorlati követ­kezménye, amit ma a globalizáció irányába való elmozdulás­nak nevezünk. A tulajdonképpen már világszerte létező „uni­verzalitást", „uniformitást" és „standardizáciőt" Polányi ismé­telten elítéli. Ebben a folyamatban „bolygónkat" – és ezzel együtt „az egész emberiséget", sőt „a még meg nem született generációkat" is (teszi hozzá következetesen Polányi) – „be­szőtte a pénzügyi háló".

VI.

Polányi akkor mutatkozik a leghatározottabbnak és legmetszőbbnek a kapitalizmust illető kulturális kritikájában, amikor a munka jelenségéről esik szó. Annak ellenére, hogy támogatja a „termelési folyamatot" – akkor, ha valaki nem kényszerből vesz benne részt -, nyilvánvalóan elfogadja a „fejlesztést" -, amennyiben az nem „vaktában" történik -, és kiáll „az egyén munkához való joga" és „munkahelyének biztonsága" mellett.

Ugyanis (vagy tudatosan, vagy pedig ösztönösen) egyre kö­zelebb kerül William Morris művészi ideáljához: a munka sze­mélyiséget gazdagító jutalmához. És mivel A nagy átalakulás a létező piacgazdasági rendszer perzselő vádirata, talán ezért is szenteli Polányi a munka utolsó oldalait (beleértve a források jegyzékét is) ennek a szinte egyedüli pozitív jelenségnek. Erről árulkodik a fejezet alcíme is: „Élvezet". Itt írja, hogy „a mun­kára általában nem a nyereség ösztönöz, de a reciprocitás, a megmérettetés, a munka öröme és a társadalmi helyeslés". És annak a víziónak az igazolására, miszerint egyszer majd ilyen­né válhat a munka, antropológusoktól kölcsönöz idézeteket. Az ő megfigyeléseik szerint, a törzsben élő népek „a pusztán szükségesnél jóval több" időt és munkát fordítanak „esztétikai célokra", amelyek „semmilyen kapcsolatban nincsenek a fizet­séggel". Nyilvánvalóan „más motivációs tényezők" játszanak közre ebben – írja Polányi. Ilyen motivációs tényezőkre már máshol is célzott a szövegben, mint például abban a kijelenté­sében, miszerint „a gazdasági motivációs tényezők önmaguk­ban sokkal kevésbé hatékonyak a legtöbb ember esetében, mint az érzelmi tényezők".

A fentiek fényében tehát sokkal kevésbé meglepő, hogy Po­lányi Károly életének későbbi szakaszában, érdeklődésének kö­zéppontjába egyre inkább az esztétika került, mint az emberi­ség alapvető szükséglete és legfőbb alkotó attribútuma. Ezt az érdeklődést szemlélteti Az eke és a toll című antológiája is.

[Bécs – Vancouver, 1994. november]

(Fordította: Török Zoltán)

Jegyzet

¹ A Karl Polányi Institute of Politicai Economy (Concordia University, Montreal, Kanada) és Karl Renner Institut (Bécs) támogatásával Bécs­ben megtartott Ötödik Nemzetközi Polányi Károly Konferencia (Bécs, 1994. november 10-13.) alkalmával, a 17-es munkacsoportban (A Polányiak és a költészet) elhangzott előadás szerkesztett változata.

Nincs jogunk ipszilonnal írni a nevét, ahogy a Jókaiét sincsen. Egyszerre tették ők azt le, visszavenni restelltek. Olvastam ugyan egy kuriózus adatot, hogy halála előtt valami családi okból visszavétette vele az öccse. De különben 1848-tól 1916-ig, amikor kilencvennyolc évesen meghalt, egyszer sem írta Görgeynek a nevét. Demokratái fügefaleveléhez ragasz­kodott, ezt respektálták is, senki sem írta másképp. Görgei Artúr: ez az ő történelmi neve.

Katonai értelemben nem bizonyítható, hogy – a világosi na­pig – harctéri árulást követett volna el. Aki volt, annak más a neve: 1848-ban forradalmi, 1849-ben ellenforradalmi kalandor.

Az ellenforradalmár admirális rezsimje az utóbbit, az ellen­forradalmár tábornokot avatta szentté. Szobrot állított neki, történetírása (Szekfű Gyula) költői szárnyakat kapott. Felvi­déki hadmenetét Xenophon tollára méltó anabázisnak látta, a világosi eseményt úgy summázta, hogy Görgei „egy pillanatra leborult hű lova nyakára". (A megható, Görgey Istvántól eredő mozzanatról megbízható, jelentőségéhez méltó értesülés nin­csen. De mutatja, minő melodramatikus és eredeti képalkotá­sokra képes a könnyekig elfogulatlan történettudomány.)

Ideje hát Görgei Artúr működését végigkövetni, saját em­lékiratait (Mein Leben und Wirken in Ungarn, Lipcse, 1852) le sem téve kezemből. Nem a cikk súlya, csak a hátborzon­gató tünet kívánja meg. Hogy miért, megmondom majd a vé­gén.

*

Megjelenik 1848 tavaszán a forradalmi Pesten egy harminc­éves fiatalember. Kilépett főhadnagy, amióta leszerelt, már jó két éve lézeng, Prágában kémiával foglalkozott, otthon, a Szepességen gazdálkodni próbált, Pesten az új minisztériu­mokban elszobázik, a honvédségbe századosnak veszik be, s mert tiszthiány van, hamarosan őrnagy. Csak németül tud, magyarul hétéves kora óta nem beszélt, most jön bele újra, a hazai viszonyokról – maga vallja később – fogalma sincs (forradalom, majd ellenforradalom tehát mindegy, csak vigye valami cél felé). De vele is a még eleven példa, a napóleoni pályaminta káprázata játszik, a francia Directoire első embe­rének, Barrasnak, a nagy protektornak pártfogásával a napó­leoni start. Itt is forradalom van, itt is van Barras, valami Kos­suth. Hogy hívja fel a figyelmét?

Csepel szigetén, mint önálló parancsnok, felakasztatja az ellenséges röplapok birtokában talált Zichy Ödön grófot (amit Szekfű, mint fellebbezési fórum, utólag majd főbe lövetésre enyhít). Nem a legdecensebb start, de azonnal híressé teszi (kivégeztetni később is szeret). Magyarországon még nem akasztottak grófot; ez aztán az igazi forradalmi tiszt! – és Kos­suth géniuszának, fájdalom, nem volt erős oldala az ember­ismeret. Perczelhez kerül, ott van Ozoránál, de parancsnokát a Honvédelmi Bizottmánynál írásban, durván denunciálja, füg­gelemsértésért Perczel hajszál híján főbe löveti, de Kossuth már meglelni vélte benne az emberét. Küldi is, már mint ez­redest, a nyugati határszélre, az öreg Móga altábornagy mel­lé, bizalmi embere gyanánt, hogy szemmel tartsa, megbízha­tó-e. Három hét múlva már Móga utóda, tábornok, a feldunai hadtest (s a belőle majd kifejlő magyar fősereg) parancsnoka. Addig fogadkozott és udvarolt Kossuthnak, amíg kezébe végül sereget adott. S most már neki van terve vele. Még nem tudja, hogy Kossuth annyival több, mint Barras, amennyivel ő keve­sebb, mint Napóleon.

Először tűzi ki maga elé a diktatúra célját. Egyelőre Kossuth legyen a diktátor, mindenféle civil bagázsi nélkül. Ő maga sze­mélyesen csak azért nem, mert – mint magának újra bevallja – „legzsengébb koromtól 1848 áprilisáig az ország határain kívül éltem, még kapcsolatom sem volt vele, szokásait, tör­vényeit stb. nem ismertem" (s ezt is németül írta). De csak miután a közelgő Windischgrätznek harc nélkül feladta az egész Dunántúlt, s Kossuth parancsa ellenére sem fogadott el a főváros előtt csatát – csak akkor veszi észre, hogy a forradalmi diktatúrából, Barasszal vagy Barras nyakára nőve, nem lesz semmi. A császáriak, úgy látszik, győztek, az év végén bevonultak Pestre, Kossuth pedig Debrecenbe tette át a maga, az országgyűlés és a Honvédelmi Bizottmány szék­helyét. Ő úgy írja majd, hogy „gyáván megszökött". Nincs már benne fantázia, horizontján túlkerült, maga pedig légüres tér­be. Hallatlan dühre gerjed, a forradalomból elég, másba kezd, mert már ideje.

Február ötödikén kiadja hírhedt váci proklamációját a Hon­védelmi Bizottmány ellen. Az első tiszti pronunciamiento. Win-dischgrátzék fel is figyelnek. „Mivel nem lehetetlen, hogy Görgei, tekintettel a Honvédelmi Bizottmánnyal való ellentétére, hajlandó lenne tárgyalni, herceg Jablonowsky vezérőrnagy er­re felhatalmazást kapott és egy irattervezetet adandó alka­lommal Görgei részére" (Der Winter-Feldzug 1848-1849 in Ungarn, Bécs, 1851., 209.0.). Ettől fogva környékezik is (Bis­marck később elképzelhetnek tartja, hogy megvásárolták) , de a megalomán fiatalembernek egyelőre hazai céljai vannak.

Tisztikarában már meg is szervezte a szúrós szemű, hall­gatag vezér misztikáját, saját tiszti juntáját, melyben az ő su­gallatára máris divat Kossuthra idétlen vicceket faragni, csakis a sorkatonaságban bízni, a honvédeket, sőt maga a „morális süllyedésben" élő nemzetet is lenézi (mindenféle külföldi lé­giókról nem is szólva), a Kossuth javasolta partizánháborútól (Parteigängerkrieg) undorodni, valami osztrák mintájú szoldateszka vezérletével masírozó hadseregről beszélni. Kossuth, noha unszolták, sem ekkor, sem máskor nem állítja felfede­zettjét hadbíróság elé, mert az ügyet, a hadsereg egységét félti. Különben sem Robespierre ő, „csak" Danton és Carnot. Mindvégig szinte apásán beszél vele, Görgei pedig szemtől szembe sosem tiszteletlen; Aradon majd a diktatúrát is csak levélben meri kérni. Azt ugyan nem tudja, kicsoda Kossuth s hogy óriással beszél, aminthogy mindvégig azzal sincs tisz­tában, miféle roppant történelmi szituációba csöppent – de mindenesetre tudja, hogy Kossuth csaknem húsz évvel idő­sebb nála, s hogy mindenét neki köszönheti. Csak emlék­irataiban szabadul el a feneketlen gyűlölet: „Kossuth úr", aki „gyáva", aki „nagyszájú", aki „méltatlan a nemzet hálájára", aki „nincs az ő [mármint a Görgei] morális nívóján", hogy csak az enyhébbjét fordítsam német szövegből magyarra.

Ez sistergett benne, már amikor Vácról a Felvidékre indult. A nagy „anabázís" haditerve nem az övé, hanem Bayer ezre­desé, a nemrég még osztrák vezérkari tiszté, majd bécsi hír­lapíróé, Bajor Gizi nagyapjáé, akit Görgei az emlékiratok két kötetében sosem nevez meg, csak „vezérkarom főnökeként" emlegeti.

Lőcsén tisztjeinek táncvigalmat rendez – soirée dansante, ahogy írta -, de közben egy mellékszobában azon tűnődik, „nem lett volna-e jobb nem olyan messze mennie, ahonnan nincs már visszaút", s „a mérges váci proklamáció helyett nem lett volna-e jobb önkéntes fegyverletételre felszólítania a feldunai hadtestet". S szorongva várja Guyon futárát a Branyiszkó felől. Mert ezalatt, amíg éjjel ezen töpreng, tőle húsz-valahány kilométernyire, felülről jövő gyilkos tűzben kapaszkod­va kanyarról kanyarra honvédéi élén a fagyott havon, Guyon megmássza és beveszi a branyiszkói hágót, a szabadságharc egyik legszebb győzelmét aratja, megnyitva a feldunai hadtest útját az egyesülésre Klapkával s Eperjes, Kassa felé, le az Alföldre, a diadalmas tavaszi hadjárat lehetősége elé.

Guyont tehát gyűlöli. „Helyén van a szíve, de az esze nem". Vádolgatja még hazaárulással is, noha Guyon róla jelentette ki, hogy „áruló alatt nem hajlandó szolgálni". Gyűlöli a kossuthista Nagysándor tábornokot is, s fél is tőle, mert egy Kos­suth elleni világos célzására – „megszabadítaná a hazát, aki Pompeius ellenében Ceaser szerepére vállalkoznék". Gyűlöli Bemet s a „hasonló elemeket", távol kellene tartani a hadse­regtől Guyont, Perczeit – s a legsürgősebben a „tébolydába való" öreg Dembinskit, akinek fővezéri helyére pályázik. Erre oka is van.

Nem minden lengyel olyan hadvezér, mint Bem. Dembinski határozottan balkezes (és Görgei azért külön is gyűlöli, hogy vétójával megmentett egy honvédtisztet, akit főbe akart lö­vetni). A második, a tiszafüredi pronunciamiento sikerült is, a haditanács Dembinski ellen volt, Kossuth odasiesett, letette.

A fősereg élén Görgei a fényes tavaszi hadjáratra indul, melynek dicsőségét görcsösen fűzik nevéhez, holott haditer­ve, beleértve isaszegi csúcspontját is, Görgei szerint is a Klapkáé (előzőleg egy kicsit még a Vetteré is, akiről azonban Görgei hallgat), személyes harctéri szerepe pedig szóra alig érdemes. Szolnok, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló: egytől egyig a Damjanich, Gáspár, Klapka, Aulich – s részint a Pöltenberg, Leiningen – dicsősége mind. Szolnoknál nem volt jelen. „A hatvani csata ideje alatt szándékosan gyöngyösi főhadiszállásomon tartózkodtam, messze a csatatértől, hogy helyettesemet a 7. hadtest élén (a hatvani győző, Gáspár tá­bornok nevét nem említi) önálló parancsnokként való bemu­tatkozásakor működésében ne zavarjam." Tápióbicskénél és Isaszegnél a csatatér peremén cirkál, Damjanich, Klapka, Au­lich között érdeklődve ide-oda lovagol. Nagysallónál „a harc vezetésében személyesen akartam részt venni, de csak ab­ban az esetben, ha határozottan kedvezőtlen fordulatot venne, s épp hogy akkor lehetőleg hamar kéznél lehessek, főhadi­szállásomat nem hagyhattam el, mert a harc menetét a magas lévai várromról jobban megfigyelhettem, mint bármely közelibb pontról közvetlenül tehettem volna".

S ezek már a Függetlenségi Nyilatkozat napjai. Nem igaz, hogy a tervvel, mikor Kossuth a tábornokokkal udvariasságból közölte, nyíltan szembefordult. Megtehette volna, mint Gáspár tábornok: nem ért egyet, leteszi a szolgálatot. Görgei – tanú­sítja Klapka is – kétértelműén viselkedett. A hadügyminiszter­séget épp az új kormányban fogadta el, sőt egy proklamációban „európai harcról" beszélt. („Európa szabadságát" később aztán mindig gúnyos idézőjelbe tette.)

Világtörténelmi kilátás nyílt meg. Az ország földjén – az izo­lált gyulafehérvári, temesvári, budai várőrséget kivéve – nem állt többé ellenség. Üldözni kell hát, nekimenni Bécsnek, fel­lobbantani a bécsi forradalom parazsát, bevinni a szabad­ságharcot Európa szívébe, mielőtt még felfejlődnék a közelgő cári segélyhaderő. Görgei is így gondolta – de csak Bécs ka­pujáig. Emlékiratai elárulják: ott meg akart állni, Bécs és Debrecen közt kompromisszumot közvetíteni, s ha Debrecen okoskodik, katonai államcsínnyel (Martial-Staatsstreic) kény­szeríteni (ami persze már az ő diktatúrája lenne).

De Budavárát előbb mindenki fel akarta szabadítani, bár ennek semmi értelme nem volt, pláne hogy Görgei a hadmű­veletet rosszul számította ki. Azt hitte, egy roham elég lesz, de komoly ostromra kellett berendezkednie, s ezt a tizenhét napos késedelem szerinte is végzetesnek bizonyult. Azalatt összeszedte magát, s az új fővezér, Haynau alatt offenzívára készült nyugati határunkon a vert császári haderő, az ország szélein, északon és keleten pedig megjelentek az intervenciós csapatok.

A budai várfalon Nagysándor tábornok volt az első, de Gör­gei hadijelentése nem említette meg. Görgei viszont a legna­gyobb rendjelet kapta s altábornagyi előléptetést. Gúnyosan utasította vissza mind a kettőt. Az egyiket ázzál, hogy nem érdemelte meg, csak távcsővel, a Svábhegyről nézte az ost­romot. A másikat azzal, hogy az altábornagyság „nem köztár­sasági rendfokozat" – vagyis ezzel a pózzal a Szemere-kor­mány republikanizmusának mutatva undorral fügét.

Hanem mert látta, hogy most már cselekednie kell, sietett Debrecenbe, bizalmas megbeszélésre az ottani békepárttal. De mikor expozéja során odaért, hogy az ő célja, most elő­ször végre nyíltan kimondva, nem más, mint katonai ellen­forradalom (emlékirataiban szó szerint Militär-Contre-Revolution) – akkor már elborzadtak Görgeitől a mégiscsak reform­kori s márciusi előéletű békepárti képviselők. Kiáltásaik -„nem kell haduralom!" (az emlékiratokban: keine Säbel herrschaft!) – Görgei torkára forrasztották a szót. „Az értekezletre jóreménnyel jöttem, csalódottan távoztam." Megvallja: ekkor határozza el, hogy céljai kivált hátsó gondolatait ezután el­hallgatja mindenki elől. Eddig arra unszolta meghitt tisztjeit, választassák magukat képviselővé; most már erről is letesz.

Június 20-án Kossuthnak büszke levelet ír: ő nem a kor­mányért harcol, máskülönben máris letenné a fegyvert. Még erre sem csukják le, hanem három leendő vértanúból, Csányi László miniszterből (neki atyai protektorából), Aulich Lajos tá­bornokból, Kiss Ernő altábornagyból álló küldöttséget menesz­tenek hozzá Komárom alá: vonuljon le a Tiszához. Rá is áll, mert mást már nem tehet, de előbb megvívja Komárom alatt július 2-án az ácsi csatát: az első és utolsó nagy csatát, me­lyet maga vezet, melyben huszárok élén maga rohamoz, fején kardvágást is kap, s amelyet homéroszi színekkel fest Szekfű Gyula. Csakugyan, mivel feltűnő forgós csákóban, tábornoki piros díszben dobja magát a tusába, feltehető, hogy – miután minden útját előrekesztve látja – ezúttal, ez egyszer bőszen a halált keresi. Mert már retteg is.

Még egy hónapja sincs, hogy Haynau, az új császári főve­zér báró Mednyászky László honvéd őrnagynak, épp Görgei hajdani bécsi testőr-pajtásának felakasztásával ő mutatta be Pozsonyban programját, melyet a volt császári tisztek irányá­ban követni fog. Kossuth és Klapka sürgette is Görgeit, váltsa be saját régibb dörgedelmes fenyegetését: egy hadifogoly ma­gyar haláláért három hadifogoly osztrákét! Meg amivel Hentzit, Budavára parancsnokát Pest bombázásáért fenyegette: hogy kardélre hányatja a budai Vár őrségét. E retorziókkal Görgei nem élt, pedig akasztani, főbe lövetni máskülönben szeretett. Ő is a Mednyánszky kategóriájába tartozik, mint volt császári tiszt. S most gyászosan ismétli seregével a felvidéki hadme­netet: Arad felé, Világos felé.

Útközben cári erőktől hol kikap, hol meg parlamentereikkel tárgyalgat, barátkozik. Tisztjei sűrűn lemaradoznak, mert sejtik a közelgő kapitulációt, s hadifogsághoz, bitóhoz, várfogság­hoz nincs kedvük. Ő, akinek Világosnál is az lesz rövidesen a gondja, hogy ne csürhét, hanem értéket, hadsereget adjon át, befogatja és főbe löveti őket, pedig egy ifjú honvédszáza­dosért édesanyja is könyörög. Az ítéleteket, amelyeket Görgei megerősít, az ő régi, hű főhadbírája hozza. Remellay Gusztáv őrnagy, a kedvelt reformkori beszélyíró, aki Josefstadtból sza­badulva majd börtön-besúgói érdemekre hivatkozik, úgy kap újságírói működési engedélyt. (Még júniusban is saját lapot tervezett Görgei; ki tudja, milyen terve lehetett? Kiszemelt szerkesztője Kecskeméthy Aurél: Világos után rögtön cenzor és rendőrbiztos Bécsben, később kétségkívül fényes tollú tár­caíró, Széchenyi döblingi famulusa.) S most: Nyíradony, két héttel Világos előtt.

Itt állít be Görgeihez Szemere miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter, hogy illetékesen vegyék át tőle (nem sikerült) az oroszokkal való érintkezést. A felfuvalkodott fiatal­ember csak másnap, Vámospércsen fogadja, ott is elszobáztatja és „fenyítésül" – így írja – teszi ki őket a köréjük gyűlő tisztek kaján megjegyzéseinek. Másnap vívja meg és veszti el a tízszeres orosz túlerővel szemben hadtestének utolsó e­lőtti csatáját Debrecennél Nagysándor tábornok. Odahallik a csatazaj, de Görgei a fősereggel nem siet segítségére. „Izzad most Nagysándor. Estére ötezerrel kevesebben leszünk." Ennyire szorítkozik – és mártírhalála után mindössze két évvel oldalakon keresztül mocskolja nyomtatásban az aradi vérta­nút.

– Eleget figyelmeztettem Kossuthot, fájdalom, ő nem hitt nekem – szólt Nagysándor a siralomházban a paphoz. (A bu­dai ostrom alatt, amikor már sűrű volt a szóbeszéd, kérte a tábornok Kossuthot, hogy figyeltesse Görgeit. Ahogy Görgeivel figyeltette még az ősszel Mógát.)

S két hős párbeszéde a kivégzésre induló csoportban:

Nagysándor: Ugye mondtam, hogy akasztófára vezet ben­nünket Görgei?

Damjanich: Nem akartam hinni, de most már látom, ba­rátom.

A siralomházban Damjanichot csak Kossuth sorsa érdekel­te. – Csak legalább őt tudnám biztonságban! – mondta a pap­nak. S hozzátette: „Csak lábamat ne törtem volna! Most nem ezen a helyen találkoznánk!"

Ami valószínű.

Diktátori felhatalmazása birtokában Görgei kiáltványt adott ki. Első mondata kitörő diadalordítás: „Az ideiglenes kormány nincs többé!" Ha a végpillanatban érte is el, de elérte. Tovább pedig nem is érdekelte az ügy.

Csak azon mérgelődött, hogy diktatúrája érvénybe lépését csak este kilenc órára tűzte ki s előtte elutazott a joggal gya­nakvó Kossuth; tehát kisiklott a kezéből, tábornokokkal, mi­niszterekkel, a sereghez csatlakozott kiválóságokkal együtt az ellenségnek nem szolgáltathatja ki. Legalább a legértékesebb hadizsákmányt, a koronát és a koronázási jelvényeket szeret­te volna az ellenség számára biztosítani, el is küldött értük, s valódi dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy Szemere „jogtalanul" magával vitte őket, nehogy – ami nyilvánvaló sor­suk lett volna – „jogos" Habsburg-tulajdonba visszakerülje­nek.

A kicsikart diktátori felhatalmazáshoz mellékelt kossuthi kí­sérőlevélben különben (emlékirataiban Görgei ezt közzé sem tette) egyéb kellemetlenségek is foglaltattak. Túl azon, hogy „igen különös dolog, hogy valaki magát kandidálja kormány­nak" s hogy „a 18-ik brumaire-eket nemigen kedvező esemé­nyeknek tartom a szabadság érdekében", két súlyos figyel­meztetést intézett Görgeihez Kossuth: „Én árulásnak tarta­nám, ha minden okszerű lehetőség meg nem kíséreltetnék a nemzet megmentésére. Árulásnak tartanám, ha ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és szá­mára bocsátkoznék alkudozásokba."

Most lett csak Görgei bizonyítottan s betű szerint is áruló: mert e gyászos brumaire 18., e már-már posztumusz katonai hatalomátvétel után elkövette mind a kettőt. (Kormányt, or­szággyűlést katonailag likvidálni: ez egyébként már korábban is felmerült. E pótlólagos brumaire 18. már csak e kettős bűn, e Kossuth-megjelölte kettős árulás elkövetésére adott Görge-inek alkalmat.)

Nem kísérelt meg minden lehetőséget. Klapka már rég meg­mondta neki, hogy ki lehet húzni a dolgot tavaszig. Harminc­ezres sereg élén állt, s az ellenfél hadicselre gyanakodott: a világosi síkon a legutolsó percben elébe lovagló cári tiszt meg is kérdezte, valóban komoly szándéka-e a kapituláció. Továb­bá az áttörést is meg lehetett volna, Görgei szerint is, török területre Radnán és Lippán keresztül kísérelni – ezt azonban nem engedte meg neki „nemzeti jellemünk". (Kossuthnak, Bemnek, megannyi hősnek megengedte.)

Alkudozás? Ez pedig egyáltalán nem volt, még a hadsereg részéről, nevében és számára sem. Feltétel nélküli megadás volt, mindössze a cár nagylelkűségére apellálva a nemzet és „kiváltképp a hadsereg volt osztrák tisztjei érdekében – kivéve saját személyemet". Zseniálisan hívta fel magára a figyelmet. Volt továbbá az a kérelem, hogy a cári fősereg szigetelje el szorosan az osztrákoktól a magyart, aminek tökéletes keresz­tülvitele érdekében Görgei közli pontos menetdiszpozícióit, hogy a körülzárás hermetikus lehessen.

Azokról a magas elvi szempontokról sem volt szó, amelyek­nek emlegetésével nemcsak Görgei próbálkozott utólag meg, hanem amelyekkel ideig-óráig a magyar közvélemény is úgy-ahogy vigasztalódott, még a meggyűlölt Görgeinek is javára írogatván, hogy legalább nem a császáriak, a rajtunk erőt ven­ni mindvégig képtelen császáriak előtt tette le a fegyvert. Ez jót tehetett a nemzeti önérzetnek, de Görgei megítélésén nem változtatott. Arad, Világos megítélésén sem.

Ő csak egy valóban súlyos, kétségkívül drámai szituációban találta magát: előtte a cári fősereg, mögötte, fél lábbal már-már Aradon az osztrák, élén pláne Haynauval, akinek a volt császári tisztekkel követendő eljárás dolgában igen határozott nézetei vannak. Némi mentség, haladék, halovány remény csak a másik fél előtti megadástól várható. Tudták ezt jól a haditanács tagjai is, akik Görgei indítványára ezt a kapitulációt szavazták meg, s akik különben is az állandó Görgei-misztikában, ezúttal abban a hosszú hetek óta tartó misztifikációban éltek, hogy Görgeinek isten tudja, milyen titkai, bizalmas meg­állapodása vannak az oroszokkal. Maga Görgei sosem mon­dott ilyet, nem is mondhatott, csak éppen hallgatott, s éppen hallgatagságával kreált maga körül mindig misztikát.

így került sor arra, ami példátlan a világtörténelemben: hogy egy hadvezér maga keríttesse be, zárassa körül, ejtse hadi­fogságba egész hadseregét. Minden tisztjére, katonájára vi­gyázva, ellen ne állhasson, meg ne szökhessen, meg ne me­nekülhessen egy is. Kivégzéseivel ezt már útközben elkezdte, amíg ide levonult. Ellentétben a Szekfű-féle melodrámával (sírva is Görgeit éltető honvédek, lovaikat agyonlövő huszá­rok, „hű lova nyakára leboruló" Görgei), a kihirdetett kapitulá­ció ellen a táborban – ha magának Görgeinek hinni lehet – még így is zendülés ütött ki, úgyhogy Görgeinek végig kellett nyargalnia az alakulatok előtt, minden ellenállási vagy szökési kísérlet esetére kérlelhetetlen terrorral fenyegetőzve, miköz­ben, mint jó fél század múlva mondta el, élete is veszélyben forgott. (Mellékesen: Klapka terrorja majd Komáromban nem a kapitulálás ellenzőinek, hanem a kapitulálás híveinek szólt. Meg is mentette mind a húszezer emberét – s hazafiúi és katonai becsületét.)

Amikor gróf Rüdiger, a cár lovassági tábornoka szemlét tar­tott a fegyvertelen hadsereg felett, Görgei teljes szakmai elég­tétellel állapította meg: huszárkardok a nyeregkápákon, hon­védpuskák gúlákban, lövegek szorosan összetolva tüzérek nélkül, zászlók a sorok előtt a földön. Előírás szerint, minden rendben.

A volt osztrák tisztekkel csak Sarkadig kísérték együtt: on­nan azok – „saját személyem kivételével" – elindultak a bitó, a puskacső, a várbörtön, pedig … kegyelem, Klagenfurt, er­kölcsi halál és kettő híján százéves fizikai lét felé.

Erkölcsi halál? Nagyváradon már az volt, végleges.

Aradig a nemzet legnagyobb erőfeszítését rongálta, ott és Világosnál már elkövette a Kossuth által megjelölt kettős áru­lást – de amire Nagyváradon vetemedett, azt már másképp, az ellenséghez való nyílt átpártolásnak hívják.

Az ellenséges fővezér felszólítására a még magyar kézen lévő s ellenálló várak parancsnokainak leveleket írt, amelyeket parlamenterként cári tisztek kézbesítettek, s amelyekben saját példájának követésére agitálta a még fegyverben álló tábor­nokokat. Minősítették ezt már úgy is, hogy katona és férfi mé­lyebbre már nem süllyedhetett. De az átpártolás konstatálásával is beérhetem. Két év múlva emlékiratokat ad ki; ezekről a levelekről hallgat.

Legelképesztőbb az a levél, melyet Damjanichnak, lábtöré­se óta Arad várparancsnokának ír. Fogalma sincs a darabról, melyben főszerepet kapott, érzéke sincs hozzá. Csak a ma­gyar kormányt szapulja, dühtől fuldoklik, kicsinyesen csak sa­ját sérelmeit hánytorgatja a formális főparancsnoki kinevezés körül. De levele hatott. Példáját Damjanich csakugyan követ­te: abból a várból vitték akasztani, amelynek egy hónappal és tíz nappal azelőtt parancsnoka volt. Klapkának Komáromba Görgei óvatosabban írt: defetista levelében csak „rábízta", mi­lyen döntésre szánja rá magát. Ezzel felsült: Klapka tudta, hogy döntsön.

Augusztus 15-én hozták be Nagyváradra, Paszkevics herceg még aznap közölte vele, hogy kegyelemre terjesztette fel a cár­nak. Nyolc nap múlva megjött a kegyelem, azzal, hogy a cárevics az osztrák császárnál is közbenjárt kegyelemért, s ha nem járna sikerrel, Oroszországba viszik. A hírhozó tiszt elkérte kard­ját és közölte az utasítást, hogy öltözzék át civilbe. Augusztus 26-i aradi dátummal, Haynau aláírásával megjött a császári ke­gyelem is, másnapi kelettel a rendelkezés, hogy Klagenfurtba szállítják. Az utazás előtti estén Paszkevics herceg újra fogadta, hogy az előzőleg kifizetett háromszáz arany félimperiálon kívül még ötszázat személyesen adjon át neki. Ezt a jelenetet nem engedte el neki a herceg, s az összeggel Görgei, ha már idáig jutott, nyomtatásban el is számolt. Klagenfurtba – a közvetlen magyarországi utat nagy ívben elkerülve – Krakkón és Bécsen át kísérte, Görgei teljes megelégedésére, egy Andrássy Norbert nevű osztrák őrnagy. Visszaérkezett, rövid és kalandos közjáték után a meghitt német nyelvterületre…

Jó félév múlva ott már a korszak névadójával, Bach minisz­terrel barátkozott és épp Budavára bevételének első évfordu­lóján, 1850. május 21-én írt a „közös haza", az „általam oly soká ellenségesen hátráltatott nagy eszme", vagyis „a szabad, egységes Ausztria" megvalósítójának hipokrita felségfolya­modványt azoknak érdekében, akik a „világosi tett" érdemét éppoly joggal tulajdoníthatják maguknak, akár maga. Bécs felé elhencegett Világossal, hazafelé pedig egyúttal mosako­dott: nem az egyetlen tettes, bűntársai voltak – azaz az általa vezetett és szuggerált s ezen rajtavesztett bátor hazafiakat próbálta bemocskolni.

Ezalatt Magyarországon rémuralom volt, külföldön bujdosók és hősi konspirálás, világszerte undor. Érzett-e Görgei Artúr Klagenfurtban valamit, ha a kivégzett tábornokokra, egytől egyig közeli ismerőseire, vagy épp az ősz Csányi László bi­tójára, a maga módján valóban tisztelt patrónusáéra gondolt?

Sosem értettem, miért okoskodott, miért feküdt neki emlék­iratoknak, egyáltalán miért élt, miért nem lett öngyilkos Világos után. Hiszen – a morális részről nem is szólva most – még a kalandornak is látnia kellett, hogy nincs tovább, hogy mind­két útja örökre zsákutcába torkollt, hogy Világosnál úgy is meghalt, hasznavehetetlen az ellenség számára is, nincs mi­ért tovább élnie. Túlspekulálta magát, vége. De a kalandor épp azért kalandor, hogy ezt se lássa be, s abban a meg­győződésben, hogy megalomániájának ércfedezete van, to­vább állja a szobrát.

Szorítottam már olyan kezet, amely – ha véletlenül is – szo­rította a Görgeiét .. Századunk legelején az ifjú Hatvány Lajos egyszer társaságban Görgeivel vacsorázott együtt. Hatvány öreg mesterénél volt a vacsora, Görgei megrögzött tisztelőjé­nél, annál a Gyulai Pálnál, aki pedig Vörösmarty életírója volt: azé a Vörösmartyé, aki Világos után a magyar költészet leg­nagyobb átkát mondta ki Görgeire. Az első, ami Hatvanynak feltűnt, Görgei németes kiejtése volt: hogy mindig á-nak ejtette az a-t, „ami beszédének olyan közöshadseregbeli tisztzamatot adott". Idézem hát tovább, ha szakadozottan is. Egyszerre így szólt Görgei:

– A szememben, abban van valami. Hogy hívták azt a né­met filozófust, aki beszélt arról az emberfajtáról … arról az új emberfajtáról?

Hosszas tanakodás után kisült, hogy Nietzschéről van szó, s Görgei az Übermenschre gondol (….).

– Hát Übermensch szemem van nekem.

– No, no, Artúr – szólt közbe Gyulai.

– Hát miért ne mondjam, ha egyszer úgy van, akire ráné­zek, abban megfagy a vér. (…) Amikor Világoson elhatároz­tam, hogy leteszem a fegyvert, azt mondom Pista öcsémnek: „Most körülmegyek a táborban és megmondom a fiúknak, pucolják a fegyvert, hogy tisztán adjuk át az oroszoknak". Pis­ta könyörgött, hogy ne tegyem, mert lelőnek. Erre azt mond­tam neki, hogy akire ránézek, az meg se moccan. Aztán ki­mentem, körüljártam a tábort. (…) Megálltam az egyes cso­portok előtt és kiadtam a parancsot. (…) Egyszer, amint az egyik csoportot épp el akarom hagyni, látom, hogy az egyik legény rámemeli a puskát. Nem szóltam semmit, csak mere­ven néztem rá. A legény nem állta ki a nézésem, rögtön úgy tett, mint aki pucolja a fegyvert. Hát aki így tud nézni, nem Übermensch az?

Életéből akkor még vagy másfél évtized hátra volt, úgy nyolcvanhárom éves lehetett. De még mindig ugyanaz a har­minc-harmincegy éves „Übermensch", lelkének végzetes mé­telye, ugyanaz a megalománia. Diagnosztizálható akár orvo­silag, amint harminckét-harminchárom éves korában írt az em­lékirataiból is – a memoárirodalom legvisszataszítóbb darab­jából – ez a két szólam szinte oldalanként kisüvít: Oberbefehlhaber… Die von mir befehligte Armee… „Főparnacsnok" és „az általam vezényelt hadsereg". Hiszen nem is volt nor­mális. Ép elmével, ép húrozású lélekkel Világost, gyilkos ke­gyelmet, aradi tizenhármat nem lehetett volna túlélni.

Akire ránézett, abban megfagyott a vér. Fagyhatott is, mert kegyetlen is volt. Főleg pedig misztikája, szuggesztiója volt, átható, szúrós tekintete, kellékei, amelyekkel hipnotizálta kor­társainak gyengébb lelkeit és karaktereit, s amelyeket" az ifjú Hatvány akkor még nem ismerhetett fel lényegük szerint, mert még várattak magukra századunk nagyobb hatásfokú és na­gyobb hatósugarú übermenschei. Kegyetlenség, gátlástalan­ság, megalománia, szuggesztivitás, sok minden volt benne együtt. De csak vicinális léptékben, akármennyit ártott is. So­kan átláttak rajta, s bár katonasággal rendelkezett, a valódi nagysággal, Kossuthtal szemközt mindig meggörbedt, csak háta mögött mert vicsorgatni rá, elbánni vele pedig csak leg­végül, akkor is csak az ellenséges hátvéddel, mint később Franciaország géniuszával Pétain. Szoldateszkára is próbált támaszkodni, ötvözetében ez uralkodó hajlam is volt – de a diktatúrát, ellenforradalmár tábornokok klasszikus célját ké­sőn, egy nagy korszak és hőseposz végpillanatában érte el.

Démoninak mutatta magát, s szuggesztióját egy ellenforradal­mi rendszer próbálta századunkban, a maga huszonöt esz­tendejében feltámasztani.

S bármily különös, most mintha egy forradalmi rendszerben próbálkoznának meg hasonló kísérlettel újra.

Ezért volt szükséges ma Görgei Artúr alakját megmutatni, működését végigkövetni, foszladozó ködtestét a tények csont­vázára bontani.

Kérem, hagyják abba. Mármint a rozoga Görgei-kultuszt, az egész „Görgei-kérdést", a többi álkérdéssel együtt.

Minden historizálás politikai, a történelemnek máskülönben értelme, tanulsága sem volna. A legpolitikaibb, szomorúan legpolitikaibb historizálás, a történelem ordítóan retrográd ideo­lógiai spekulációk céljára való felhasználása épp abban a hu­szonöt évben feküdte meg s mérgezte el egész közéletünket, amikor a hivatalos Görgei-kultusz, melynek egy-két jellemző­jét fentebb idéztem is, bizonyos spekulációknak egyik legál­landóbb eleme volt. Tótágast állt abban az időben, abban az ideológiában, azokban a spekulációkban az egész magyar tör­ténelem, azt kell tehát szilárdan talpára állítanunk, megfelelő­en az ország szerkezetének is: annak a társadalmi rendnek, amely már nem szorult rá, hogy hamis történelmi konstrukci­ókkal támasszák meg.

Ha visszanosztalgiáznak rá az objektivitás jelszavával bizo­nyos újabb Horthy-, Bethlen-, Tisza-ábrázolások – ez már lég­üres térben történik. Abban lebeg a fentebbiekben érintett Görgei-apológia is, jeléül annak, hogy a jelenség már továbbharapódzik, mélyebbre, a múlt századba is. Jelentősége nincs, de fel kell figyelni rá, még mielőtt Rákóczit is Rákosihoz hasonlítanák és történelmünk minden labancában sötét kuru­cok áldozatát javasolnák tisztelnünk.

I.

Amikor Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozá­sáról esik szó, a tő érv mellette a gazdasági és társadalmi értelemben vett modernizáció. A magyar köztudatban úgy él az EU-államok, mindenekelőtt persze a centrumbéliek élet­színvonala, mint a jólét áhított célja. Életem jelentős részét magam is az EK országaiban töltöttem, s megismerhettem őket életközelből, erényeikkel és gyarlóságaikkal együtt. Saját erényeikkel és gyarlóságaikkal összevetve mérlegelhettem esetleges csatlakozásunk előnyeit és hátrányait, elemezhet­tem a közös jövőt.

Arra a következtetésre jutottam, hogy Magyarország mű­szaki fejlődése és társadalmi haladása érdekében nem nél­külözheti azokat az ismereteket, vívmányokat, a polgári, köz­tük a kisebbségi szabadságjogoknak azt az intézményesített, széles rendszerét, amelyek a nyugat-európai centrumban fel­halmozódtak az elmúlt évtizedekben. Egyszerűen azért nem, mert nélkülük kevesebbek volnánk, s mert minden ellentmon­dásosságukkal együtt is a fejlődés fő csapását jelentik ko­runkban. Arra gondolok, hogy ne kalapáccsal végezzük azt a munkát, amelyet amott már elektronikai csipesszel végeznek. Hogy úgy táplálkozzunk, olyan vizet igyunk, olyan környezeti feltételek között élhessünk, amelyek meghosszabbíthatják puszta fizikai létünket, és nem kárhoztatnak bennünket arra, hogy tíz-húsz évvel rövidebb legyen földi pályafutásunk, mint az övék. Hogy szabadon jöhessünk-mehessünk a határokon át, s ne okozzon jogi hátrányt magyarnak lenni. Hogy a ki­sebbségek autonóm jogokat élvezhessenek. Hogy megtanul­junk hatékonyan dolgozni, s alkalmazni olyan technológiákat, amelyekről gyakran még fogalmunk sincs, pedig a nyugati em­ber életének mindennapos részei. Mindez jól felfogott érde­künk kell, hogy legyen. Ezt előre bocsátva azonban azt is látnunk kell, hogy a műszaki fejlődés és a gazdasági nö­vekedés nem mindig esik egybe, s nem feltétlenül jelent társadalmi, emberi értelemben vett haladást is.

– Az EU-államok műszaki fejlődése és gazdasági növeke­dése sohasem tapasztalt strukturális munkanélküliség köze­pette megy végbe. A modernizáció ma Nyugat-Európában azt jelenti, hogy mintegy 30 millió életteljében lévő ember, pálya­kezdő fiatal egyszerűen „fölösleges" a termelés szempontjá­ból.

– Az egyenlőtlen fejlődés s a következményeként jelentkező gazdasági és pénzügyi egyensúlytalanságok hátráltatják a „szociális Európa" megvalósulását, és ciklikusan kisebb-na­gyobb megrázkódtatásokat okoznak. Ma elég a Bundesbank egyetlen intézkedése ahhoz, hogy más szövetséges valuták, köztük az erősek is térdre kényszerüljenek. Jellemző, hogy a font és a líra évek óta kívül reked az európai pénzügyi rend­szeren.

– Kíméletlen verseny folyik a piacokért, függetlenül a mo­rális megfontolásoktól. Ennek velejárójaként korrupció és bű­nözés tapasztalható. Esetenként még intézményi jogi eszkö­zök is fokozzák a negatív jelenségeket: például Németország­ban, ahol a kereskedelmi érdekek útjának egyengetésére szánt csúszópénz az adóban elszámolható.

– A társadalmi termelés és az egyéni, illetve a csoportos kisajátítás ellentmondását egyes országokban az alkotmánytól elrugaszkodó, vagy kifejezetten alkotmányellenes módszerek­kel és eszközökkel próbálják feloldani: maffiákkal, párhuza­mos hatalmi szervekkel, antidemokratikus megoldásokkal. A fejlett centrumban mindennapossá vált a maffia és a politika összefonódása. Minden gyanú fölött álló politikusokról derül ki, hogy választóikat az orruknál fogva vezették, s nagyobb cégek, pénzügyi csoportok megvásárolt emberei. Van, ahol miniszterelnököket gyanúsítanak politikai gyilkosságok sugalmazásával, politikai korrumpálással.

– Norvégia tavaly többek között azért utasította el a csat­lakozást az EU-hoz, mert attól tartott, hogy a közösségben tapasztalható bűnözés és megvesztegetés a fjordok orszá­gára is átterjed. -«-.

– Megfigyelhető idegengyűlölet, fajgyűlölet és az elesettek­kel, a szegényekkel szembeni brutalitás fokozódása is, egé­szen a fizikai leszámolásig. (Legutóbb Pisában 1995. március 14-én valaki pokolgépet tartalmazó csomagot nyomott egy négyéves és egy ötéves kéregető cigánygyerek kezébe, majd távirányításos készülékkel felrobbantotta. Az egyik gyermek elvesztette szeme világát, a másiknak pedig amputálni kellett a karját. De az is hozzátartozik a képhez, hogy a következő pillanatban már pisaiak ezrei tüntettek az aljasság ellen, szo­lidaritást vállalva a szegényekkel.)

Magyarország még nem tagja az EU-nak, de a modern ci­vilizáció néhány „áldása" már nálunk is megjelent, és legjobb érzésű gondolkodóink figyelmeztettek az alvilág és a politika összefonódásának veszélyeire, a közélet tisztaságának elemi követelményére. Úgy érzem, a pénz mindenhatóságára tá­maszkodó gazdasági logika óhatatlanul társadalmi és er­kölcsi torzulásokhoz vezet, és végső soron visszahat a mű­szaki fejlődésre, a gazdasági növekedésre is.

Ezért én az EU-t nem célnak tekintem, hanem eszköznek fejlődésünkhöz. A demokráciához hasonlóan az EU sem ön­magáért való cél. Az a véleményem róla, hogy minden erőnk­kel el kell sajátítanunk azokat az ismereteket, asszimilálnunk azokat az értékeket, magunkba szívni azt a tudást, amelyek­kel saját ismereteinket, tudásunkat, értékeinket gyarapítva to­vább léphetünk egy új társadalmi perspektíva felé, velük együtt.

Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy ne rendelődjünk alá az EU érdekeinek szolgák módjára. Az alku Magyarország és az EU között nem pusztán kereskedelmi, gazdasági, pénz­ügyi kérdés, hanem jövőnket tágabb értelemben is érintő prob­léma. Olyan etikai kérdés, amely nem intézhető el azzal, hogy ki mennyit kap a tortából. Érinti nemzeti identitásunkat, a hatá­rainkon kívül élő magyarokat, viszonyunkat a kívül rekedőkhöz, így Ukrajnához és Oroszországhoz, a világhoz és önnön ma­gunkhoz is. Lehet, hogy a könnyebbik megoldást választjuk majd, tudniillik a lényegében egyértelmű német orientációt, de tudnunk kell, hogy ez meghatározott társadalmi-politikai-erköl­csi következményekkel jár majd ránk nézve – túl a dolog mű­szaki-tudományos előnyein. Történelmi példák bizonyítják, hogy a gazdasági fejlődés önmagával kerülhet szembe, ha olyan cé­lok szolgálatába szegődik, amelyek nélkülözik a társadalmi ha­ladás etikai követelményeit. Sőt pusztítóvá is válhat, ha elhiteti az emberrel, esetleg még a társadalom többségével is, hogy munkájának hatékonysága és a termelékenysége fölötte áll min­den társadalmi igazságértéknek, egyenlőségnek, szolidaritás­nak, testvériségnek, még a szabadság-értéknek is.

Ne felejtsük, hogy a gyengének és az elesettnek ugyanolyan joga van élni, mint az erősnek és az egészségesnek. S az er­kölcsi kötelesség az erősre hárul. De ami emberileg és erköl­csileg kötelező, az egy meghatározott érdek szempontjából „os­tobaságnak és irracionális cselekedetnek" számít, hiszen nem egyeztethető össze a hatékonysági és a gazdaságossági meg­fontolásokkal.

Úgy is mondhatnám, hogy etikailag a fejlődés iránya kö­zösségi és humánus, az adott gazdasági modell viszont messzemenően individualista, és a műszaki felsőbbrendű­ségével együtt antihumánus is tud lenni.

II.

Magyarország földrajzi-geopolitikai helyzete olyan, hogy nem tartozik kizárólagosan sem a Nyugathoz, sem pedig a Kelethez. Mindkét relációban létfontosságú érdekeink vannak, és ahhoz, hogy fejlődhessünk, mindenkivel a lehető legjobb viszonyban kell, kellene hogy éljünk. Ebből a szempontból vizsgálom a NATO-hoz való csatlakozásunk kérdését is. Azt, hogy a NATO mit nyer velünk, azt értem, de hogy mi mit nyerünk a NATO-val, azt már kevésbé. A centrum biztonsága fokozódnék Magyarország bekapcsolásával, feltéve persze, ha megoldást nyernek a kisebbségi, az etnikai-vallási konf­liktusok, melyek régiónkra oly jellemzőek. Jó üzlet volna a standardizálás is a nyugati cégeknek. Viszont kérdés, mit nyerne Magyarország azzal, hogy apró kis országként a Nyu­gat végvárává válnék, és a nyugati határokon lebontott „vas­függöny" holnap a keleti, az északi és a déli határaink mentén ereszkednék le. Budapestnek ma még az Európai Bizottság felelősei is azt javasolják, hogy ne Nyugat-Európában, hanem Keleten keressünk piacot árufeleslegeinknek, mert a nyugati piac csak korlátozottan tart rájuk igényt. A 80-as évek végén a magyar mezőgazdaság 30-40 százalékban exportra termelt, s kivitelünknek a fele a volt Szovjetunióba és a KGST-orszá­gokba irányult. Úgy gondolom, ez az egyetlen adat is világo­san jelzi, mekkora érdekünk fűződik a jó viszonyhoz a keleti népekkel. És akkor még csak kereskedelemről beszéltem. A normális, eleven kapcsolat velük fontos ütőkártya lehet az EU-s csatlakozásról folytatandó tárgyalásokon. (Mint ahogyan fontos adu volt Portugália esetében az elvesztett afrikai, ázsiai gyarmatokhoz, továbbá a Brazíliához fűződő különleges civi­lizációs örökség.)

Szerintem Magyarországnak a Nyugattal és a Kelettel kö­zösen, velük együtt kell keresnie a jövő útjait, s nem szabadna elszigetelődnie sem erre, sem arra. A civilizációk találkozásá­nak és együttműködésének elősegítése Magyarország objek­tív helyzetéből adódó feladat, egyszersmind jól felfogott nem­zeti érdek is. Nyitottnak kell lennünk a tőlünk Keletre élőkkel szemben is, mert sorsunk alakulása itt a Kárpát-medencében szorosan összefügg a sorsuk alakulásával. Sem NATO-ellenesség, sem orosz-ellenesség, hanem barátság mindkét irányba. Kooperativitás. Közreműködés – legnemesebb ha­gyományaink szerint – egy összeurópai biztonsági rendszer kialakításában, egy új Európa építésében.

Talán egyesek azt mondják, hogy ez az árral szemben úszás teóriája. Én azt mondom, hogy egy „erkölcsös fejlődés" érdekében olykor érdemes az árral szemben is úszni.

III.

Az a társadalmi rendszer, amelyet a közép-kelet-európai rendszerváltások célpontjául kitűztek, a Föld lakosságának mindössze húsz százalékát öleli fel, de a megtermelt energia 70 százalékát, a kitermelt fémek 75, a fa 85 és az élelmi­szerek 60 százalékát fogyasztja el. A világkereskedelemből 82,7 százalékban részesül, s a világ bruttó termelési értéké­nek a 81,2 százalékát adja. Az emberiség 80 százalékáé a maradék. Ez a növekedésre és GDP-gyarapításra alapozott modell ma a fejlettek bibliája, pedig köztudott, hogy hosszabb távon fenntarthatatlan, mert éppen azt az alapot pusztítja és éli fel, amelyen nyugszik: a környezetet és az embert. Ha az emberiség 80 százaléka az EU-szintet célozná meg, vagyis a fogyasztói modellt, bolygónk természeti kincsei a beláthatónál is gyorsabban kimerülnének, ökológiai rendszerét pedig elviselhetetlen próbának tennék ki.

Magyarország a konzumerista modell erősödésével egyide­jűleg a nemzetközi mezőny élére került a daganatos megbe­tegedések okozta halálesetek tekintetében, s duplájára nőtt a tüdőrákos megbetegedések aránya, szoros összefüggésben a személygépkocsi-forgalom növekedésével és nagyvárosaink légszennyezettségével. Tehát már ma látható annak a fo­gyasztópiaci modellnek a korlátoltsága, létének behatároltsága, amelyikhez pedig tartozni „akarunk".

Ez a gazdaságpolitikai gyakorlat, modell vezetett – a ter­mészeti folyamatokon kívül – oda, hogy kilyukadt az égbolt. Tudvalévő, hogy az ózonréteg-ritkulás miatt tapasztalható lég­köri felmelegedés itt, a Kárpát-medencében az átlagosnál is nagyobb, és azzal fenyeget, hogy a magyar Alföld félsivatag­gá válik, behatárolódik a hagyományos gabonatermesztés és állattenyésztés lehetősége, s veszélybe kerül több millió em­ber egzisztenciája. A 21. század küszöbén Magyarország olyan problémákkal kerülhet szembe, amelyeket nem le­het többé a hagyományos receptekkel orvosolni, és eset­leg sem az EU, sem a NATO nem fog tudni megoldást hozni rá, hiszen egészen másról lesz és van szó. Globális gondok lévén minimálisan összeurópai cselekvést igényelnek, még inkább egyetemes összefogást.

(Az írás a szerző 1995. március 18-án, az Utunk az Európai Unióba című veszprémi konferencián elmondott előadásának szerkesztett vál­tozata.)

Öt évvel a kelet-közép-európai rendszerátalakulás kezdete után a régió politikai döntéshozói nagyon is tudatában vannak annak, hogy egy politikailag és gazdaságilag alárendelt régi­óban élnek, ahol a világgazdaságban és világpolitikában el­foglalt helyüket jórészt a nyugati hatalmak döntik el, az ő sze­repük pedig az, hogy magukra vállalják a felelősséget a más­hol meghozott döntések következményeiért.

Ennek az alárendeltségnek a gazdasági mechanizmusai mindenütt láthatók:

Ezeket a gazdasági erőket kiegészítik a politikai függés szá­lai, a Nyugat katonai hegemóniája, az együttműködés hiánya a régió államai között, ami arra kényszeríti őket, hogy ver­sengjenek a Nyugat kegyeiért. A nyugati intézményeknek a régió pártjai és kormányai legitimálásában betöltött szerepe egyszersmind arra kényszeríti a politikai vezető csoportokat, hogy a szegénység sújtotta választóikat az „európai" jövő ra­gyogó perspektívájával kecsegtessék.

A külső hatalmaknak való alárendeltség egyáltalán nem új dolog Kelet-Közép-Európa számára. És az 1989 utáni hely­zetben Kelet-Közép-Európa ugyanolyan kényelmesen elérhe­tő regionális perifériaként kínálkozott Nyugat-Európa számára, mint amilyen Kelet-Ázsia Japánnak vagy Mexikó és Latin-Amerika más részei az USA-nak. De amíg a másik két regi­onális periféria esetében az alárendelt országok tudják, hogy ki a régió gazdasági ura, és mit akar, addig Kelet-Közép-Eu­rópa makrogazdasági téren az egyik hegemón tényezőnek van alárendelve, a „kínálati oldal" megtervezését tekintve pedig egy másiknak, ami egy egységes irányítás nélküli hegemonikus poliarchiarchiaként jelenik meg. Ez pedig, ahogyan a következőkben ki fogom fejteni, megkülönbözteti Kelet-Közép-Európát a többi perifériáktól, és jövőjét rendkívül veszélyes utakra terelheti. Ennek az átfogó hatásai pedig még távolabbivá, ha nem utópisztikussá teszik az Európai Unió-beli tagság kilátásait a régió legtöbb országa számára.

1. A makrogazdasági stratégia amerikai irányítása és ennek következményei

Az talán elkerülhetetlen volt, hogy a régió problémáinak ke­zelésére kialakított makrogazdasági stratégiát az amerikai ér­dekek és felfogás szabják meg. A nyugati hatalmak szövet­ségén belül csak az USA vezethet, jóllehet a nyugat-európai államok összefoghatnak és együtt ellenállhatnak ennek a ve­zetésnek. A megfigyelők azonban nem figyeltek fel eléggé azoknak gazdasági alternatíváknak a létezésére, amelyek szemben állnak az amerikaival, és amelyek 1989-ben kínál­koztak. Nem tudatosult időben az sem, hogy milyen kártékony hatást gyakorol a régióra az, hogy a makrogazdasági stratégia fölötti amerikai dominancia kombinálódott a „kínálati" stratégia fölötti EK-ellenőrzéssel.

1.1. Az elveszett esély: az előrevivő körforgás elszalasztott lehetősége

1989-ben a régió reménysége az volt, hogy a Nyugat és kü­lönösen a nyugat-európaiak a régió jövőjét elsősorban a mak­rogazdasági megfontolások alapján fogják megközelíteni. Az EK, amelyet túltermelés sújt a háború utáni hosszú konjunk­túra húzóágazataiban (a tartós fogyasztási cikkeket előállító iparágakban) egy új nyugat-európai növekedési ciklus lehető­ségét fogja látni abban, ha Keleten felélénkíti a hatékony ke­resletet, és speciális eszközökkel kezeli a régió országainak átmeneti fizetési problémáit. Egy sor olyan gazdasági szektor volt, amelyekben a kelet-közép-európai régió jó teljesítményt nyújtott, és amelyek termékei helyet kaphattak volna a nyu­gat-európai piacokon. Ugyanakkor a régió a nyugat-európai tartós fogyasztási cikkek nagy piacává válhatott volna, fellen­dítve így a nyugati növekedést, és lehetővé téve a nyugati gazdasági szerkezet bizonyos mértékű átstrukturálását. Mind­ez valódi helyet adhatott volna a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a nyugat-európai munkamegosztásban. Mint Kelet-Ázsiában Japán, a Nyugat a maga dominanciáját fenntarthatta volna a technológiai függőség és a termékhierarchia „parancs­noki magaslatainak" az ellenőrzése révén. Egy ilyen stratégia eredménye az lett volna, hogy Kelet-Európában a kapitaliz­musra való rendszerszintű átmenet irányított formában és nö­vekedés mellett ment volna végbe.

Ha a Nyugat egy ilyen stratégiát indít el Kelet-Közép-Eu­rópában, akkor a régió országai olyasminek lettek volna alá­vetve, amelyet „normális alárendeltségnek" nevezhetnénk. Más szavakkal: annak a szokásos gyengeségnek, amellyel a kicsiny, kevésbé termelékeny gazdaságoknak kell szembesül­niük akkor, amikor sokkal nagyobb gazdaságokkal kerülnek szembe, amelyeknek sokkal nagyobb a súlyuk a kereskede­lemben, nagyobbak a tőkeforrásaik és gazdaságuk termelé­kenysége. Az ilyen alárendeltség fájdalommentes lehet, ha a gazdaság növekszik, és a világgazdaságban megtalálja azo­kat a réseket, ahol a versenyben előnyös helyzetbe kerülhet.

Ilyen típusú tervek 1988-89-ben valóban napirendre kerül­tek a nyugati fővárosokban. A Deutsche Bank elnöke, Herrhausen előterjesztett például egy olyan tervezetet, amely némi védelmet írt volna elő a kelet-közép-európai gazdaságok szá­mára, továbbá komoly erőfeszítéseket a régióban végrehaj­tandó infrastrukturális beruházásokat illetően; mindezt egy nö­vekedési perspektívába ágyazva. A francia kormány hasonló gondolatokkal hozakodott elő, ám – elkerülendő azt, hogy a folyamatot a német bankok irányítsák – egy új, közös, multi-laterális bank létrehozását javasolta, amelynek tevékenysége a régió gazdasági újjáépítésére és fejlesztésére irányult volna.

Ezek a gondolatok azonban nem voltak elfogadhatóak a Bush-adminisztráció számára. Bush és csapata a növeke­dést alá kívánta rendelni a rendszerszintű átalakítás szem­pontjainak, és ragaszkodott ahhoz, hogy az IMF és a Vi­lágbank döntő szerepet játsszanak a folyamatban. Miután Herrhausent meggyilkolták, a Deutsche Bank elejtette straté­giai koncepcióját. Az EBRD-re (Európai Újjáépítési és Fejlesz­tési Bank) irányuló francia elképzelést pedig Washington meg­fosztotta minden valós tartalmától.

Növekedési stratégia nélkül a rendszer átalakítását a mak­roszinten érvényesülő negatív ösztönzők irányították. A belföl­di recessziók és a hitelek korlátozása olyan helyzetbe hozták a kormányokat és a vállalatokat, hogy térden állva kellett kö­nyörögniük nyugati tőkeinjekciókért. Ez volt az a kényszerítő mechanizmus, amellyel a Nyugat keresztülerőltette az árak és a kereskedelem teljes körű „liberalizálását" és a privatizációt. Ezeknek a kényszerítő gazdasági eszközöknek olyan hatást kellett gyakorolniuk, hogy a rendszerváltás – szakzsargonban fogalmazva – eléggé „robusztus" legyen ahhoz, hogy sokkha­tást váltson ki, és hamar visszafordíthatatlanná váljék. Az ígé­ret, amelyet a kelet-európaiak szeme előtt megcsillogtat­tak, az volt, hogy azt a hatalmas tőkemozgást, amely az 1980-as években az OECD-országokból kifelé irányult, az átalakulás során kelet felé fordítják. Ha a cél a gyors tár­sadalmi rendszerváltozás volt, az érintett országok számára az export-vezérelt növekedésben határozták meg a megfelelő stratégiát.

1.2. Szkülla és Kharübdisz egyszerre: az IMF-stabilizáció az EK kereskedelmi rendszabályaival

Ha a régi tengerészeknek választaniuk kellett aközött, hogy a Szküllával való harcban pusztulnak el, vagy a Kharübdisz örvényében szenvednek hajótörést, Kelet-Európa gazdaságai szerencsétlen kormányosainak és a kormányosnőinek nem voltak ilyen választási lehetőségeik: mind a kettő összezúzta őket.

Az IMF „stabilizációs" módszerei Kelet-Közép-Európa szá­mára ugyanazok voltak, amelyeket ismerünk az 1980-as évek latin-amerikai tapasztalatából. A hazai hitelek korlátozása és a bérek szinten tartása, párosulva az árliberalizálással olyan belföldi recessziót eredményezett, amely a létező vállalatokat arra kényszerítette, hogy kifelé forduljanak, fennmaradásuk ér­dekében kétségbeesetten exportpiacokat keresve. Az ered­mény rendszerint az volt, hogy – támaszkodva a hagyomá­nyos exportágakra és az exportpiacokon kialakult árversenyre – az export fellendült. Az ennek eredményeként bekövetkező fellendülés egy időre pozitív kereskedelmi mérleget eredmé­nyez, és így biztosítja, hogy ezek az országok továbbra is fizetni tudják tartozásaikat a nyugati hitelezőknek.

Az, hogy ez a taktika ideiglenesen sikerrel jár-e, vagy sem, az ország kereskedelmi környezetétől függ. Kelet-Közép-Eu­rópa esetében a belső piacokról az IMF takarékossági prog­ramjának következményei elől rémülten az exportfrontra me­nekülő vállalatok szembetalálták magukat az EK külkereske­delmi rendszerének együttes tűzerejével. Ez különösen éppen azok ellen a gazdasági szektorok ellen irányult, amelyekben a régió országai jó teljesítményeket mondhattak a magukénak: mezőgazdaság, acél, vas, kemikáliák, textíliák és ruházat. Az EK erőteljes fellépését a kelet-európai export-erőfeszítésekkel szemben felerősítette a korai 90-es évek nyugat-európai re­cessziója, és az a nyomás, amit a gyengébb cégekre az EK-ban mindenütt gyakorolt az Egységes Piac programjának vég­rehajtása.

Ennek a kettős átoknak a következménye az lett, hogy az exportfellendülés nem valósult meg, és az adósságcsapda ál­tal a leginkább fenyegetett országok visszaestek oda, ahonnét elindultak. Az áldozatok, amelyeket a régióban az átlagem­berek hoztak, amikor az IMF-féle exportoffenzíva érdekében lemondtak korábbi életszínvonalukról, hiábavalóak voltak. Ezért most az életszínvonal és a szociális védőháló további leromlásával kell szembenézniük.

Az az ország, amely a legkevesebb kárral keveredik ki ezekből a fejleményekből, a Cseh Köztársaság, amelynek a legkisebb adósságterhe van, és ahol az export kevésbé a me­zőgazdasági termékekre összpontosult. A cseh kormányzat emellett ebben bölcsen elkerülte az átstrukturálás sokkterá­piás módszereit, és a „népi privatizáció" során privatizált vál­lalatokat nagyrészt ügyesen visszajuttatta az állami tulajdon­ban lévő bankok kezébe, amelyek – ha szükséges – az állami költségvetésből újratőkésíthetők. Magyarország, amely valaha „az élvonalban" járt, most komolyan meggyengült, egy komoly adósságnövekedéssel, folyamatos nagy külkereskedelmi defi­cittel, a mezőgazdasági termelés összeomlásával, az ipari ter­melés talán 40%-os csökkenésével, egy gyorsan romló ke­reskedelmi mérleggel, és 1995-ben gyakorlatilag a növekedés megállásával kell szembenéznie. Lengyelországot segíti az, hogy adóssága egy részét törölték, és hogy iparának súlyos hanyatlását követően némi növekedést ért el az utolsó két év során. De miután 1993-ban katasztrofális évet zárt, kereske­delmi mérlege 1994-ben ingatag maradt, és a költségvetésére nehezedő nyomás továbbra ís súlyos. Elképzelhetetlen, hogy a Bush-adminisztráció ne lett volna tudatában annak, hogy az IMF-nek a régió számára előírt stabilizációs csomagtervei és az EK kereskedelmi politikája nem vágnak egybe.

Minden mástól eltekintve ez már abból is látható, hogy az amerikai kormány nagyon gyorsan igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni a régió új elitjeivel oly módon, hogy denunciálta az EK kereskedelmi intézkedéseit, és elkötelezte magát arra, hogy támogatni fogja ezeknek az országoknak a nyugat-eu­rópai piacok megnyitására irányuló erőfeszítéseit. Mi több, Washington Kelet-Közép-Európát az EK-ra való nyomás­gyakorlás eszközévé tette az elhúzódó GATT-tárgyalásokon, és az azokhoz kapcsolódó EK-USA kereskedelmi vitákban, egészen a tárgyalások uruguayi fordulójának lezárásáig.

2. Az EU hegemóniája és a régió helye az új európai munkamegosztásban

Bármi is volt az USA szerepe a Kelet-Közép-Európában kö­vetendő makroökonómiai stratégia paramétereinek meghatá­rozásában, a régiónak a Nyugat-központú európai munka­megosztásba való integrálása szükségképpen az EK előjoga kellett, hogy legyen. Az EK által a régió országaival kötött Európai Megállapodások szélesre tárták a kaput a nyugati tő­ke előtt, amely – ahogyan a privatizáció előrehaladt – felvásárolhatta ezeknek az országoknak a vállalatait. Ugyanakkor a felvásárló cégek nemzeti hovatartozását szabályozó cikke­lyek elzárták az utat az amerikai vagy japán multinacionális cégek EK-piacokra való behatolása előtt. A visegrádi találkozón részt vett országok arra a kérdésre akartak választ kapni, hogy a Közösség mit fog kezdeni ezzel a számára elkerített új, szabad térséggel. A különböző lehetséges stratégiák közül, amiket az 1. ábrán látunk, kettő azzal jár, hogy ezeket az országokat a periferizálódás és a társadalmi széthullás spirá­lisan lefelé vivő pályájára löki. Két másik stratégia felkínálná nekik a lehetőséget, hogy a félperiferiális státusból elindulja­nak a centrum felé. Az utolsó választási lehetőség az lenne, hogy ezek az országok a világszínvonalú termelés centruma­ivá váljanak. Ezek közül a döntések közül több természetesen ki is egészítheti egymást, de az első két forma előtérbe ke­rülése azzal járna, hogy aláásná a többi variációk kilátásait. Sorban megvizsgáljuk ezt az öt választási lehetőséget.

2.1. Világszínvonalú termelés

A visegrádi országok mindegyikének megvolt a lehetősége ar­ra, hogy legalábbis bizonyos szektorokban jelentős szerepet játsszanak a világpiacon. Különböző értékelések rámutattak a kelet-közép-európai országok viszonylagos előnyére a középszintű és a csúcstechnológiai iparágakban, lényeges kom­petitív előnyökre és növekedési esélyekre a mezőgazdasági termelésben (gabonafélék, napraforgó, hús, állatállomány, tej­termelés, konzervek, sör, cukorfinomítás). Kelet-Közép-Euró­pa jelentős kompetitív előnyt élvezett az acélgyártás, a vas­ipar, a ruhaipar, a bútorgyártás, az utazási cikkek, és – Cseh­szlovákia kivételével – a műtrágyagyártás terén.

Röviden, ha a világrendszer-elmélet nyelvét akarjuk hasz­nálni, ezek az államok az egy főre jutó GNP-t tekintve olyan fejlettségi szinten álltak, amely, az EK dél-európai tagjai szint­jéhez hasonlóan, a centrum és a félperiféria közötti határvo­nalnak felel meg. Potenciálisan azonban – tekintettel az em­beri erőforrásokkal kapcsolatos előnyeikre, és arra, hogy az északnyugat-európai központi zóna peremén helyezkednek el, – középtávon bejuthatnának a centrumba.

Az EK/EU által követett stratégiák, és azok gazdasági összetevői nem mozdították elő e kelet-közép-európai fejlő­dési potenciál kibontakozását. Az EU a régió potenciálisan erős gazdasági szektorait úgy tekintette, mint amelyek veszé­lyeztetik saját gazdasági érdekeit.

Ez a mezőgazdaságban és az acéliparban volt a legnyilván­valóbb, de vonatkozott a kemikáliákra, a textíliákra és a ru­haiparra is. A Nyugat általános politikája az volt, hogy meg­akadályozta az exportot ezekben az ágazatokban, miközben ezzel egyidejűleg akadtak példák a régióban olyan, tisztán zsákmányszerző jellegű gazdasági tranzakciókra is, amelyek­kel a nyugati tőke megszerezte az ezekben az ágazatokban működő termelő egységeket. A szovjet blokk összeomlása óta Lengyelország és Magyarország átélték, hogy a Nyugattal szemben hosszú ideje fennálló pozitív mezőgazdasági keres­kedelmi mérlegük negatívvá vált, amikor saját gazdaságaikat megnyitották az EU alaposan megtámogatott exportja előtt, miközben az ő exportjukkal szembeni diszkrimináció erősö­dött. Az acélgyártást különösen jellemezték a zsákmányoló célzatú felvásárlások, az olyan esetek, mint amikor például egy osztrák társaság megvásárolt egy magyar acélüzemet csak azért, hogy azonnal bezárhassa, és megkaparinthassa annak oroszországi exportpiacait.

És ahogyan Alice Amsden kimutatta, az olyan „erős" ipará­gak esetében, mint amilyen az acélgyártás vagy a magyar gyógyszergyártás, a probléma az volt, hogy ezeknek a mű­ködése túlságosan széttagolódott, olyan termelőegységekben folyt, amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy a világpiacon ered­ményesen versenyezni lehessen velük. Mégis, a kormányok ahelyett, hogy hatékonyan kezelték volna ezt a problémát, hagyták magukat meggyőzni arról, hogy a legjobb az, ha fel­erősítik ezt a tendenciát, de közben felkínálják az érintett ága­zatok egyes részeit megvételre különböző nyugati érdekeltsé­geknek, így az elmúlt öt év tapasztalata az volt, hogy az EK a maga domináns helyzetét a kereskedelempolitikában arra használta fel, hogy csökkentse a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a korábbi rendszerektől örökölt versenyképességét. Az IMF programjai lerombolták a kormányok és vállalatok pénzügyi kapacitásait, amelyek egy saját, nemzeti iparstraté­gia kifejlesztéséhez lettek volna szükségesek. A Nyugat fel­tételrendszere azt jutalmazta, amikor az illető ország a pri­vatizációt elébe helyezte a gazdaság szerkezeti átalakítá­sának.

2.2. Másodrangú technológiák termelése a világpiacra

A kelet-ázsiai országok tapasztalata egyre népszerűbb példa a régióban. Ezek az országok alárendelt helyet töltenek be a világpiac kialakult termékhierarchiáin belül. Miközben Nyuga­ton élvonalbeli technológiákat fejlesztenek ki és kezdenek al­kalmazni, azok, amelyeket az újak felváltanak, hasznosítha­tóak és a termelés alapját képezhetik Keleten. Ha a kelet-kö­zép-európai cégek nyugati licencekkel termelhetnének, ez a modell hasonló volna ahhoz a kapcsolathoz, amely Japán és az USA között alakult ki a háború utáni első években, vagy ahhoz, amely később Japán és például Dél-Korea között ki­fejlődött. Azok az ágazatok, amelyek a legnyilvánvalóbban szóba jöhetnének ebből a szempontból, az autóipar és a tar­tós fogyasztási cikkek gyártása.

Ez maga után vonna egy olyan kereskedelmi orientációt, amely eltávolodna magától az EU-tól, és helyette inkább a Kelet és a nem-európai piacok felé fordulna. Mivel ez a meg­oldás egész termelési ciklusokat érintene, lenne esély a szá­mottevő gazdasági növekedésre, és arra, hogy a termelés rendszerében az államnak egy erős pénzügyi bázisa alakulna ki. Egy ilyen kapcsolat a Nyugattal kialakíthatná az endogén technológiai és ipari megerősödés feltételeit a kelet-közép­európai országok gazdaságainak bizonyos szektoraiban, kü­lönösen akkor, ha határozott iparfejlesztési stratégiát követ­nek, és azok a szektorok, amelyek valóban beépülnek a nyu­gat-európai centrumba, valóban világszínvonalú teljesítményre is képessé válnának.

A nagy probléma azonban ezzel az orientációval az, hogy megvalósíthatósága annak függvénye, hogy sikerül-e újra­éleszteni a piacokat a KGST-régió többi részében. Kezdetben Magyarország azért vonzotta a nyugati tőkét, mert a távolabbi keleti piacok meghódításának egy lehetséges kiindulópontját látták benne, de a gazdasági élet összeomlása és dezorganizálódása a korábbi Szovjetunióban legalábbis középtávon lerombolta ezt a perspektívát. És ha a kínálat újra is éled, könnyen lehetséges, hogy ez a nagyfokú társadalmi egyen­lőtlenségek viszonyai között megy végbe, ahol azok, akik ké­pesek importált tartós fogyasztási cikkeket vásárolni, inkább közvetlenül a nyugati eladók felé orientálódnak. Ezen felül a nyugati tőke nem annyira a licenc megállapodások, mint in­kább saját kisegítő üzemeinek a régióban való létrehozása iránt érdeklődik.

2.3. „Alvállalkozó" gazdaságok

A Nyugat és a Kelet-Közép-Európa közötti alárendelt viszony egy szigorúbb formája az lenne, ha a nyugati vállalatok a ke­let-közép-európai cégeket mint bedolgozó „alvállalkozókat" használnák fel a Nyugat termelési ciklusaiban, amelyek fél­késztermékeket – köztük a kész állapothoz igen közel lévő termékeket is – gyártanának a német vagy más ipari üzemek számára. Ez magába foglalná bizonyos magasabb szintű technológiák kifejlesztését, és lekötné a szakképzett munka­erő és a technikusok igen jelentős csoportjait. Amennyiben az ilyen tranzakciók egy része magas többlethozammal és a helyi cégek erőteljes exporttevékenységével járna, meg volna a va­lós lehetősége egy a makrogazdasági szinten kialakuló elő­revivő körforgásnak, amelynek a segítségével ezek az orszá­gok kitörhetnének az adósságcsapdából, eljuthatnának egy kedvező, szilárd kereskedelmi mérleghez, és költségvetésük egészséges egyensúlyba jutna. Ez azután elősegítené az or­szág infrastruktúrájába való beruházásokat. Ezt a változatot nevezhetnénk, a háború utáni hasonló jellegű osztrák-nyugat­német gazdasági kapcsolatról a centrumhoz való kapcsolódás „osztrák modelljének".

Másfelől a nyugati dominancia egy ilyen formája jelentős költségeket vonna maga után. Először is, amennyiben ez az „alvállalkozói" tevékenység a már létező piacokra, nem pedig új termékek termelésére irányulna, akkor ez szerkezeti váltást tenne szükségessé Nyugat-Európában. Másodszor, mivel a régió bedolgozó „alvállalkozói" valószínűleg képtelenek volná­nak nyugati versenytársaikhoz hasonló nagy skálamegtakarí­tásokat alkalmazni, ez együtt járna egy, a munkaerő árán való megtakarítást felhasználó versengéssel. így az érintett gazda­ságokba tartósan beágyazódna egy olyan gazdasági érdek, amely arra irányul, hogy a munkabérek Keleten mindig is ala­csonyak maradjanak.

Mindazonáltal az eddigi tapasztalatok nem tűnnek túlságo­san ígéretesnek. A cseh kormány pontosan azt remélte, hogy az Volkswagen-tulajdonban lévő Skoda autógyára el fogja mozdítani az alvállalkozóként igénybe vehető cseh tervező cé­gek nagyarányú elterjedését. De a Volkswagen éppen az el­lenkező irányban lépett: megszabadult a Skoda hagyományos cseh beszállítóitól, és helyettük a Volkswagen hagyományos nyugatnémet partnereihez fordult. E lépésnél az így elérhető nagyságrendi megtakarításokra hivatkoztak, ám ilyen körülmé­nyek között az, hogy a Skoda a Volkswagen tulajdonában van, a cseh nemzeti érdekek szempontjából negatív gazda­sági folyamatok beindítójává vált.

Az egyetlen terület, ahol az EU nyilvánvalóan úgy dön­tött, hogy egy alvállalkozói szerepet szán a régiónak, a textíliák és a ruházat előállítása. Az EU-ból jövő textil- és ruhaimportot jelenleg általánosságban az úgynevezett „külső feldolgozásra irányuló áruforgalmi" (OPT) előírások szabályoz­zák, amelyek lehetővé teszik az EU textilipari cégeinek (nem az EU forgalomba hozóinak vagy importálóinak), hogy eldönt­sék a textília, illetve a ruhagyártás milyen fajtáit szeretnék a visegrádi országok cégeivel legyártatni. A munkáknak az ilyenfajta kiadása lehetővé teszi, hogy a kelet-közép-európai cégek egy meghatározott mennyiségig visszaexportálhassák termékeiket az EU cégeinek. Ez tehát tömören megfogalmaz­va az irányított kereskedelem egy formája, amely a kelet-kö­zép-európai termelőknek nem ad semmiféle önálló piaci ter­jeszkedési lehetőséget, és aligha nyújt bármilyen teret a vál­lalkozói kezdeményező készségnek. Ez tehát nem egy túl szerencsés modellje a kelet-közép-európai gazdaságoknak a nyugat-európai piacokba való integrálásának.

2.4. Beépülés Nyugat-Európa multinacionális cégeinek termelési ciklusaiba

Ez a nemzetközi munkamegosztásba való alárendelt betago­lódás ma már klasszikus formája, amely a multinacionális cé­gek belső termelési hálózatába való integrálódás révén megy végbe. Ez együtt járna azzal, hogy az EU cégei termelési ciklusainak azokat az elemeit, amelyek alacsony képzettségű munkaerő alkalmazását igénylik, áthelyeznék az osztrák-né­met határoktól keletre. Ennek a műveletnek a fő célja az len­ne, hogy az olcsó munkaerőt és a kelet-közép-európai álla­mok által felkínált ösztönző adókedvezményeket kihasználják arra, hogy javítsák a nyugat-európai áruk világpiaci verseny­képességét. A nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy ez nem megfelelő stratégia az elmaradott országok társadalmi és gazdasági növekedéséhez.

Azt, hogy a nyugati tőke ezt a megoldást szorgalmazza mint iparfejlesztési politikát, bizonyítják az EU és a társait országok között megkötött Európai Megállapodásoknak azok a cikke­lyei, amelyek a szerződéses partnerek nemzeti hovatartozását szabályozzák. Ezek a cikkelyek a nyugati cégeknek lehetővé teszik az egyes munkafolyamatok ilyen típusú kihelyezését Kelet-Közép-Európába, ám kizárják ebből a lehetőségből a japán és az amerikai multinacionális cégeket. Ha a kapcso­latnak ezek a formái válnak az alárendelt kapcsolat fő formáivá, akkor könnyen lehetséges, hogy a gazdasági összeom­lással és egy duális gazdasági szerkezet kialakulásával pá­rosulnak majd.

Európai ikerház                                                                                                          (Bietrage)

2.5. Parazita jellegű kapcsolat

A kapcsolatnak ez a formája jellemző például a Mexikó vagy akár Törökország és az USA közötti jelenlegi viszonyra. Ez azokra az országokra jellemző, amelyek képtelenek fenntar­tani egy olyan megfelelő kereskedelmi teljesítményt, amely al­kalmas volna adósságterhei kezelésére, és úgy tudnak csak fennmaradni, hogy teljesen privatizált gazdaságaik rövid távú nyugati támogatásokat kapnak, társadalmi struktúrájuk pedig „kétharmados" jellegű (lakosságuk egyharmada gazdagodik, a másik kétharmada inkább szegényedik). A nagyon gazdagok egyharmados rétege vagyonát a köztulajdonnak a nyugati tő­kével együttműködve véghezvitt privatizálásából szerezte meg, és abból, hogy kihasználta a tőkemozgás – ha nem is de jure, de de facto létező – szabadságát arra, hogy vagyonát teljesen függetlenítse az ország gazdasági teljesítményétől. Az, hogy az ország magához tudja vonzani az értékpapírokba való rövidtávú befektetéseket, pontosan a gazdaság össze­omlásának a következménye, ez hozza létre azokat a nagyon magas kamatlábakat és értékpapírhozamokat, amelyek a nyu­gati beruházóknak hatalmas és gyorsan beérkező nyereséget kínálnak profitrátájuk – és így többletjövedelmük – növelésére.

Az eredmény az, hogy az erőforrásokat parazita módon el­szívják ezekből a gazdaságokból, ami nagyon jól összeegyeztethető azzal, hogy a multinacionális cégek enklávészerűen kihelyezett üzemeket hoznak létre ezekben az országokban. Mindkét típusú kapcsolatot még fel is erősítheti a megcélzott gazdaság lepusztult állapota. Az egyetlen dolog, amit ez meg­követel, egy erős, represszív kormányzat megléte.

Vannak jelei annak, hogy a gyors hasznot hozó pénzbefek­tetések szálai kialakulóban vannak a visegrádi országok gaz­daságai és a Nyugat között, bár ezek közül arányaiban még egyik sem közelíti meg a hasonló mexikói jelenségeket. 1993-94-ben a külföldi spekulánsok látványosan lecsaptak a lengyel részvénypiacra, aminek eredményeként vagy 250 millió dollár folyt ki az országból, mielőtt a piac összeomlott volna. Miköz­ben a cseh kormány megpróbálta 1994-95 folyamán elkészí­teni a teljes konvertibilitást, világosan érezte annak a veszé­lyét, hogy az országba hatalmas mennyiségben folyik be a spekulatív tőke, amely felvásárolja olcsón a cseh koronát, hogy aztán spekulációval sokkal értékesebb pénzhez jusson, amikor a korona konvertibilissá válik – ez olyan jelenség, amely komolyan veszélyeztetheti a cseh kereskedelmet. De az az ország, amelyet a legkomolyabban fenyeget a ve­szély, hogy a rövid távú tőkebefektetésektől válik függő­vé: Magyarország.

Tekintve, hogy Magyarországnak van a legmagasabb egy főre jutó adósságállománya, a kereskedelmi deficit pedig ve­szélyesen megnövekedett 1993 és 1994 folyamán, a költség­vetés deficitje pedig folyamatosan növekszik, mivel az ország­nak jövedelme mind nagyobb részét kell a külső adósságszol­gálat fedezésére fordítania, a magyar kormánynak egyre fontosabbá válik a rövidtávú tőkebeáramlás.

A Magyarországra beáramló gyorsan megtérülő pénzbefek­tetések összegeit némelyek nem kevesebbre becsülik, mint az ország devizatartalékainak a felére, amelyek most körül­belül hét milliárd dollárt tesznek ki. Habár a magyar rész­vénypiac kicsiny maradt, sokkal több üzletelés megy végbe az értékpapírokkal magán a részvénypiacon kívül, és a rész­vénypiacokon végbemenő üzletek kétharmadát spekulációval foglalkozó külföldiek bonyolítják. Miközben a külföldi üzletem­berek formailag a hazai kötvényekkel brókerek révén keres­kedhetnek, a valóságban az államkötvényekkel folytatott spe­kulációs üzletek jelentős részét a külföldiek a bankrendszeren keresztül bonyolítják. Ez az egész spekulációs tevékenység abból ered, hogy a külföldiek külföldön alacsony kamatra ve­hetnek fel kölcsönt, és utána az így szerzett pénzt befektet­hetik a sokkal magasabb magyar kamatlábakon. Ez a tevé­kenység nem korlátozódik a külföldi társaságokra. A magyar cégek, bár legálisan nem vihetnek ki tőkét külföldre, a való­ságban megkerülik ezt a korlátozást azzal, hogy „fedőcége­ket" létesítenek külföldön, különösen Cipruson. Emellett lehetőségük van rá, hogy külföldre kölcsönözzenek. Azt, hogy a tőke milyen nagymértékben képes külföldre menekülni, megmutat­ják azok a hirtelen, nem időszaki jellegű változások az ország folyószámláin, amelyek olyankor következnek be, amikor hírek terjednek el a forint küszöbönálló leértékeléséről.

Így egy hirtelen, vagy erőteljes átváltás egy dirigistább jellegű ipari stratégiára számottevő mértékű tőkemenekü­lésre vezethet, amely veszélyeztetheti a forintot, és a külföldi valuta-tartalékokat, és további terhet rakhat a kormányzatra azzal, hogy megnehezíti az adósságszolgálat fizetése céljából történő jövőbeni hitelfelvételt. Az, hogy Magyarország egyre inkább függ a könnyen mozgó tőke beáramlásától, nem teszi valószínűvé, hogy egy Mexikóéhoz hasonló válsággal kelljen szembenéznie az 1995-ös év folyamán. Máris korlátozzák azonban a spekulációra orientált gazdasági kapcsolatok és az EU érdekei a kormány lehetőségét arra, hogy egy megva­lósítható kereskedelmi és iparpolitikát alakítson ki a spekulá­ciós tőkétől való függőség felszámolása érdekében.

Az általános kép, amely szemünk előtt kibontakozik az, hogy ami az EU-t, mint kollektív egységet illeti, eddig az Unió semmiféle pozitív stratégiát nem mutatott fel a visegrádi országok felé. A visegrádi országok gazdaságainak azon ágazatai, amelyek nem dinamikus fejlődési potenciáljuk volt, súlyosan károsodtak, legnagyobb mértékben a mezőgazda­ság és az acélgyártás. Ugyanakkor az EK úgynevezett se­gélyprogramjai, amelyek mindenekelőtt arra irányultak, hogy információkat és ösztönzőket adjanak a nyugati tőkének-a ré­gióban való beruházás céljából, lényegében passzív eszközei maradtak az EU országaiban található klienseiknek. Ezek a kliensek pedig a közvetlen beruházásukat a régióban nem annyira arra fordították, hogy elősegítsék a régió integrálódá­sát a nyugati piacokba, hanem inkább arra, hogy kvázi-monopolhelyzetet építsenek ki Kelet-Közép-Európa belső piaca­in, az élelmiszerfeldolgozásra, az italokra, egyéb fogyasztási javakra, és ahol lehetséges volt, a közszolgáltatásokra kon­centrálva. Eközben az EK tagállamai igyekeztek profitálni a Keleten végbement összeomlásból úgy, hogy erőteljesen be­nyomultak exportcikkeikkel a régióba. Ezt a műveletet pedig nagyban elősegítette, hogy a nemzetközi pénzintézetek arra törekedtek, hogy gyors, általános kereskedelmi liberalizálást erőltessenek rá ezekre az országokra.

Annak, hogy az EK stratégiája így elhanyagolta Kelet-Kö­zép-Európa gazdaságait, az okai magában az EK szerkeze­tében rejlenek, továbbá éppúgy az EK döntéshozatali struk­túrájában és a stratégiáját meghatározó állami érdekekben. A Közösség megalapításának egyik fő indító oka az a célkitűzés volt, hogy az NSZK-t lehorgonyozzák a nyugati szövetségen belül, megszabadítva azt egy Kelet-Európába is benyúló ha­gyományos munkamegosztástól. Amikor az EK kialakult, ki­bontakozott egy új, Nyugat-központú nemzetközi munka­megosztás, amely le volt zárva Kelet felé. Következésképpen minden iparágban, éppúgy, mint a mezőgazdaságban, a ke­let-közép-európai országok 1989 után szilárd pozíciókkal ren­delkező versenytársakkal szembesültek Nyugat-Európában. A szovjet blokk széthullása csak a politikai és gazdasági lehe­tőséget adta meg ezeknek a versenytársaknak arra, hogy megszabaduljanak potenciális riválisaiktól a visegrádi orszá­gokban.

Magán az EU-n belül a döntéshozatal az egyes partikuláris érdekek együttes figyelembevétele révén megy végbe. A Kö­zösség erőfeszítései nagyon határozottan arra irányulnak, hogy demonstrálja saját hatékonyságát a lehető legtöbb rész­érdek szempontjából, így a külső stratégia kérdéseit a DG1-en belül [Az EU „minisztériumait" jelölik DG rövidítéssel. A szerk.) pontosan egy ilyen, az EK integrációját szem előtt tartó pers­pektívából kezelik: hogyan használható fel például a Magyar­országgal szemben követett stratégia arra, hogy megerősítsék a szálakat az EU-n belül működő gazdasági tényezők, és az EU intézményei között. Egy ilyen döntéshozatali struktúra ha­talmas akadálya annak, hogy kialakuljon egy, a kontinens két felének az integrálását célzó stratégiai vízió.

Az egyetlen ellensúly a Miniszterek Tanácsától, más sza­vakkal a tagállamoktól jöhetne. De a tagállamok legtöbbje nem lát okot rá, hogy elősegítse Kelet-Közép-Európának mint a nyugat-európai kapitalizmus alárendelt, de prospe­ráló hátországának a fokozatos integrálódását. Hogy egy ilyen perspektívát képzeljenek el, megakadályozza az, hogy szemük előtt látnak egy hatalmas, egyesített Németországot.

Még túl korai lenne határozott előrejelzésekbe bocsátkozni a visegrádi országok jövőbeli fejlődésének irányát illetően. De van egy határozott differenciálódás a Cseh Köztársaság és mind Lengyelország, mind Magyarország, valamint Szlovákia eredményei között. A cseh kormány profitált abból, hogy kom­munista elődje elkerülte a Nyugatnak való súlyos eladósodást, és szerencséje volt abban a vonatkozásban, hogy nem függött túl erősen a mezőgazdasági exporttól. Gazdasági szempont­ból az, hogy Klaus sikeresen megszabadult Szlovákiától, mes­teri sakkhúzásnak bizonyult. Ugyanakkor a kormány bölcsen elkerülte az ipar erőltetett dekollektivizálásával való radikális kísérletezgetést: bár a cseh kormány azt állítja, hogy – nem úgy, mint Lengyelország vagy Magyarország – majdnem tel­jesen privatizálta az állami vagyont, a valóságban egyszerűen visszajuttatta a gazdasági irányítást az államosított cseh ban­kok kezébe. Eközben, nem úgy, mint Lengyelországban és Magyarországon, ahol az állami kézben lévő ipar jelentős ré­szét valójában lerombolták (azzal, hogy engedték, hogy „a piac" „átstrukturálja" az ipart), a cseh kormány szilárdan a gyáripari szektor érdekeihez kötötte a saját politikáját, tartóz­kodva a komolyabb szerkezetátalakítástól mindaddig, amíg a makrogazdasági feltételek a recesszió után nem kezdtek el javulni. Megőrizve a vállalati menedzserek régi kapcsolathá­lózatát, így egy olyan viszonylag biztonságos keretet terem­tettek, amelyen belül a jövőbe vetett bizalmat fenn lehetett tartani. Ezzel a háttérrel a cseh ipar képes volt Nyugat felé átorientálni a maga eladási erőfeszítéseit, és exportteljesítmé­nye 1993-ban és 1994-ben is jelentős volt.

Lengyelország kihasználta, hogy adósságterhet némileg könnyítették, és egy, a korai 1990-es években elszenvedett súlyos gazdasági visszaesés után az ipari termelés újraéledt, jóllehet 1989-cel összevetve nagyon alacsony szinten maradt. De a lengyel export 1993-ban visszaesett, és 1994-ben is elég szegényes volt. Eközben drámai regionális egyenlőtlenségek alakultak ki, a korábbi Kelet-Poroszország jelentős részein nagyon nagyarányú, több, mint 20 %-os a hosszú távú mun­kanélküliség, és a régió a társadalmi dezintegrálódás hatása­itól szenved.

Magyarország tűnt a legfelkészültebbnek gazdaságának a nyugati piacok felé való átorientálására, és magához is von­zotta az első külföldi tőkeberuházások zömét. De a nagy adósságteher, együtt egy katasztrofális hatású csődtörvény következményeivel (amely felelős volt azért, hogy lerombolta a magyar ipar talán 15 %-át), együtt a mezőgazdasági terme­lés gyors összeomlásával (amely a nagyon sikeres magyar szövetkezetek szétverésére irányuló abszurd, ideológiailag motivált kísérlet következménye volt), mind meggyöngítették a gazdaság struktúráját. A kereskedelmi deficit riasztóan emelkedett 1993-ban és 1994-ben, és a kormánypolitika majd­nem teljesen a pénzügyi válság menedzselésének csapdájá­ban rekedt. A nyugati média és a pénzügyi szektor érdekei arra késztetik a kormányzatot, hogy hozzálásson a társa­dalmi infrastruktúra költségeinek lefaragásához és a köz­szolgáltatások privatizálásához az adósságok visszafize­tése céljából, de az ilyen lépések valószínűleg csak még job­ban letérítik az országot egy koherens növekedési pályáról.

3. A jövő útja: az EU-ba való bejutás?

A régió integrációja valódi gazdasági stratégiájának kidolgo­zása helyett a nyugat-európai döntéshozók a problémáról szó­ló diskurzus központi kérdésének azt igyekeztek feltüntetni, hogy melyek az absztrakt, intézményi előfeltételei olyan jogi keretek megteremtésének, amelyek végül lehetővé tennék, hogy a régió országai az EU tagjai legyenek. Ez a frázis egy sor jogi és intézményi változásra utal, amelyeket az érintett országoknak az EU-ba való belépés előfeltételeként meg kel­lene valósítaniuk.

Ám a végül elérendő EU-tagság feltételeinek nagyon kevés közük van a formális jogi előfeltételekhez. Az alap­kérdések itt, ami az EU-t illeti, azok, amiket a tagság három alapkérdésének nevezhetünk:

A parazita jellegű modell nem hoz létre közvetlen gazda­sági antagonizmust abban az esetben, ha a kelet-közép­európai államok az EU tagjává válnak. Ez egyszerűen azt jelentené, hogy az EU cégjeinek versenye, amellyel ezeknek az országoknak termékeik piacain szembe kell nézniük, a ma­ga teljes súlyával nehezedne rájuk, és még jobban megroppantaná gazdaságuk gerincét. Azonban a pénzügyi és politikai téren várható következmények kizárnák a tagságot: az EK strukturális pénzforrásait ugyanis ez súlyosan leterhelné. Konkrétan az úgynevezett Objective 1 Regional Funds-ot (I. Feladatra Fordítandó Regionális Alapok) kellene a Meditteráneum országaiból a visegrádi országokba átirányítani, ame­lyek mindegyike jelenlegi helyzetében a Közösség régióinak a szegénység által leginkább sújtott 20 %-ába tartozna. Ez megakadályozná a tagságot, hacsak a nagy, gazdag tagok és közülük mindenekelőtt Németország, nem akarnának fizetni. Ez utóbbi lehetőség viszont irreálisnak tűnik a jelenlegi idő­szakban, amikor – függetlenül az államháztartásokra nyuga­ton nehezedő hazai nyomásoktól – az EU centrumországai kétségbeesetten próbálják államadósságukat és költségvetési deficitjüket lenyomni a Monetáris Unió által megadott kritériumoknak megfelelő szintre. Még ha ezeket a célkitűzéseket el is érnék 1997-re, hamarosan ezután egy újabb recessziót várhatunk Nyugat-Európában – az Egyesült Államok gazda­sága 1996 végére, ha nem előbb, újból recesszióba jut -, amely újra meg fogja terhelni az államháztartásokat. Ami a politikai következményeket illeti, ezek a kelet-közép-európai gazdaságok, amelyek munkanélküliségi rátái andalúziai ará­nyokat öltenek, társadalmi struktúrájuk pedig megrendült, lét­rehoznák a Nyugat felé vándorló munkanélküli-hadseregeket éppúgy, mint az ugyanoda tartó bűnbandákat. Bármilyen elő­nyösek is volnának az ilyen szégyenletesen olcsó munkaerő­tartalékok a nyugati termelés motorjai számára, a munkaerő szabad mozgásának politikai ára elfogadhatatlanul magas len­ne a nyugati kormányoknak.

A kettős gazdaság, beleértve a multinacionális cégek olcsó munkaerőt alkalmazó enklávéit is, a parazita modellhez ha­sonló következményekkel járna az EU-beli tagságot illetően. Nehezebb felmérnünk az „alvállalkozói" modellt. Ez komple­mentaritást kínálna a nyugati nagyiparral, de konfliktust jelen­tene az EU-n belüli kis- és középméretű cégekkel, amennyi­ben a nyugat-európai termelési hierarchiákon belül a kelet-európai cégek őket váltanák fel. Mindenesetre ez a modell nem hozná létre a gazdasági növekedés egy olyan erős elő­revivő körforgását, amely elegendő ahhoz, hogy el lehessen kerülni, hogy ezek az országok az előre látható jövőben ko­moly igényeket támasszanak az EU strukturális pénzalapjai­nak felhasználására.

A tagság előkészítése szempontjából legpozitívabb mo­dell az volna, amely a világtermelés második vonalához tartozó minőségű kész termékeknek a gyáriparban való elő­állításán alapulna. De egy ilyen modellre jelenleg nincs kilá­tás, mert a Nyugatnak nem áll szándékában a távolabbi Kelet felé is újra kiépíteni a piacokat. így azután az a reménység, hogy ez a modell gazdasági alapot teremtene arra, hogy a kelet-közép-európai államok EU-tagsága esetén az EU-val szemben támasztott pénzügyi igények kisebbek legyenek, vagy arra, hogy a tömeges munkaerő vándorlást megelőzzék, kétesnek tűnik.

Ami a mezőgazdaság kérdését illeti, ha az EU a jelenlegi formájában megmarad, akkor egy radikális antagonizmus fog fennállni az EU jelenleg artikulálódó gazdasági, pénzügyi és politikai érdekei, valamint Kelet-Közép-Európa érdekei között a mezőgazdaság terén. Az ellenkezőjéről szóló mítoszok el­lenére az 1980-as évek folyamán a kelet-közép-európai me­zőgazdaság nemzetközi összehasonlításban igen hatékonyan használta fel a munkaerőt. Alacsonyabb termelékenységi mu­tatói lényegében a munkaerőn kívüli inputok magas költsége­inek eredményei voltak. Minden elemző egyetértett abban, hogy különösen a lengyel és a magyar mezőgazdaság komoly kompetitív kihívást jelentene a nyugat-európai mezőgazdaság­nak a gabonafélék, az állatállomány és a tejtermékek terén.

Ugyanakkor pontosan ezek az alágazatok támasztanak ma­gas igényeket a CAP-on (a közös agrárpolitikán) belül, és ezért ha egyszer Lengyelország és Magyarország bekerült az

EU-ba, mezőgazdaságuk lényegesen növelné a CAP költség­vetésével szemben támasztott igényeket. A kelet-közép-euró­pai mezőgazdaságnak az esetleges belépés után a CAP költ­ségvetésére gyakorolt hatására vonatkozó becslések 25 és 35%-nyira becsülik azt a mennyiséget, amellyel a CAP kiadá­sai ebben az esetben megnövekednének. Igaz, hogy ezek a mezőgazdasági szektorok 1989 óta lényegesen meggyengül­tek. Ennek az általános okait a mezőgazdasági importlibera­lizáció és a régióba való, erőteljesen támogatott EK-ból jövő élelmiszerexportok együttes hatásában kell látnunk. Marad az a lehetőség, hogy az érintett országok a végül elnyerendő tagságra való felkészülésnek egy, gazdaságuk növekedésén át vezető, lényegesen több konfliktussal járó útját választják. Pontosabban megfogalmazva ez azt jelentené, hogy olyan iparfejlesztési stratégiákat tennének magukévá, amelyek következtében bizonyos nyugat-európai ipari érdekeltsé­gek jelenlegi piaci pozíciója megkérdőjeleződne. Egy ilyen kihívás egy dirigistább jellegű nemzeti iparfejlesztési stratégiát vonna maga után. Egy ilyen stratégia nyilvánvaló elemei közé tartoznának:

1. Erősebb importvédelmi rendszabályok;
2. Készség arra, hogy a tőkét a potenciálisan világszínvo­nalú termelésre alkalmas iparágakban összpontosítsák;
3. Megóvni a gazdaság kulcsszektorait attól, hogy a multi­nacionális cégek lenyeljék őket, hogy aztán a saját prioritá­saiknak megfelelő módon integrálják őket a saját termelési hálózatukba;
4. Az export támogatása és elmozdítása;
5. Erőfeszítések az állami szektor vállalatainak átstrukturá­lására, ahelyett, hogy egyszerűen privatizálják őket, hogy az­tán a magánszektor alakítsa át (vagy zilálja szét) őket;
6. Egy nagyjából állami kézben lévő bankrendszer fenntartása;
7. A tőkemozgás feletti ellenőrzés fenntartása.

Ezek az elképzelések mind napirendre kerültek a régiónak a politikát meghatározó köreiben 1989 óta. De a Nyugat el­lenállása, amely a régiónak a Nyugattal szembeni függőségi viszonyára támaszkodhatott, megakadályozta megvalósításu­kat.

Az iparfejlesztési politika egyedüli, a nyugat által megtűrt formái az olyan szokásos módszerek voltak, mint a valuta leértékelése, a bankrendszer rekapitalizálása vagy általános­sá tett tarifaemelések a GATT szabályok keretein belül.

Ha tehát valamelyik kelet-közép-európai ország erre az útra lépne, az maga után vonná a konfliktus kockázatát a GATT-tal, az IMF-fel és az EU-val éppúgy, mint a nyugati magántőkével. Az importvédelem ezeket az országokat konf­liktusba sodorná a GATT-tal mindazokban a szektorokban, ahol a tarifák szintjeit a GATT regisztrálta. Az IMF a gyors privati­zálást tette feltételei között az egyik legfontosabb ponttá. A nemzeti ipar potenciálisan legerősebb szektorai voltak azok, amelyeket a multinacionális cégek korán meg kellett hogy ka­parintsanak. Az export elmozdítására való törekvés beleütköz­ne az EU részéről jövő erőteljes protekcionista nyomásba, és ameddig az IMF és a Világbank befolyása kiterjedő, a szer­kezetváltás mindig és mindenütt privatizálásba fullad.

Természetesen ezekkel a külső nyomásokkal szembe lehet szállni. De ez maga után vonja, hogy az illető ország meg­kockáztatja a nemzetközi üzleti média gyors, ellenséges vá­laszreakcióját. Az ilyen ország egyszersmind azt is megkoc­káztatja, hogy úgy osztályozzák, mint amely szomszédjához képest az EU-ba való gyors bejutáshoz szükséges „jó ponto­kért" folyó kétségbeesett versengésben lemaradt. A régió kor­mányai pedig egyre inkább észre kell hogy vegyék azt is, hogy a negatív nyugati reakciók jelentős reakciót váltanak ki saját pénzügyi rendszerükön belül is. Így az iparfejlesztési és növekedési stratégia egész területén az érdekek és az irányvonal sajátos egybeesését találjuk az Egyesült Álla­mok és a nyugat-európai országok felfogása között.

3.1. Bejutni Európába: utópisztikus perspektíva?

Minél inkább úgy érzik a régió kormányai, hogy jelenlegi kö­rülményeik csapdába ejtették őket, annál vonzóbbá válik az EU-beli tagság álma. De ennek a vonzerőnek a forrásai pon­tosan azok a tényezők, amelyek magán az EU-n belül visszatartják a domináns tényezőket a kelet-közép-európai or­szágok befogadásától.

1. Az, hogy a kelet-közép-európai országok hozzájutnának az EU strukturális pénzalapjaihoz, közvetlenül szemben áll a mediterrán országok érdekeivel, amelyek kormányai számára az EU-beli tagság egyik fő vonzóereje ma pontosan ezekben az alapokban rejlik.
2. Az, hogy a kelet-közép-európai országok képesek len­nének versenytárssá válni a mezőgazdasági termékek piacain és értékes CAP pénzalapokhoz hozzájutni, hasonlóképpen az egyik fő oka az Európai Unióból való kizárásuknak.
3. Az arra való lehetőségük, hogy nyugat felé munkaerőt exportáljanak, és így hozzájussanak az ebből származó kü­lönböző pénzforrásokhoz, egy még erősebb tényező, amely arra ösztönzi az EU tagállamait, hogy ne fogadják el ezeknek az országoknak a felvételét.

Van azonban egy kártya, amelyet a kelet-közép-európai ál­lamok kijátszhatnak, habár ez egy olyan kártya, amelyet ép­pen mostanában adnak fel.

3.2. A be nem lépés politikai ára

Az egyetlen indok, amely arra bírhatná az EU fő tagállamait, hogy fogadják el, hogy a kelet-közép-európai országok gyor­san az EU tagjává váljanak, az a félelem lehetne, hogy ha ezt elmulasztják, az szélesre tárná a kaput az orosz befolyás előtt, amely újra kiterjedne a régió jelentős részeire, és így felidézné azt a veszélyt, hogy elvész a szovjet blokk össze­omlásának nagy eredménye a Nyugat számára – az a Kelet-Közép-Európa, amely egy újjáéledő Nyugat-Európa nagy geo-ökonómiai és geopolitikai erőforrása lehetne.

Az 1991-es év augusztusi puccsa megmutatta, milyen fé­lelmetes lehet a szovjet birodalom kísértete az EU politikacsi­nálói számára. Ám jelenleg Kelet-Közép-Európának ez az egyetlen erőforrása, a fenyegetettség érzése megszűnőben van azáltal, hogy a Nyugat arra törekszik, hogy a NATO-t ki­terjessze kelet felé. Ezt a tervet, amelyet eredetileg Volker Ruhe német hadügyminiszter kezdeményezett, Washington most erőteljesen napirendre tűzte. Amennyiben a terv megva­lósítása erőteljesen előrehalad, az lesz az eredménye, hogy elveszti Oroszországnak az esélyét arra, hogy közvetlenül szava legyen a nagypolitikában Európa többi részét illetően, és valószínűleg középtávon a kontinens átpolarizálódását fog­ja eredményezni. De mindenekelőtt biztosítani fogja Kelet-Kö­zép-Európát a Nyugat számára, és egyidejűleg kizárja, hogy ezeknek az országoknak bármilyen lehetőségük legyen ko­rábbi urukat a nyomásgyakorlás eszközeként felhasználni az új úrral szemben. Az a vélemény, hogy ezek az államok va­lamiféle egyenes vonalú utat tesznek meg a különböző intéz­mények koncentrikus körein keresztül végcéljuk, az EU leg­belső köre felé, lehetséges, hogy nem egyéb a formális-jogi megfontolásoknál leragadó illúziónál. A mediterrán országok tapasztalata azt mutatja, hogy ha az EU nem is alternatívája a NATO-nak, a NATO lehet alternatívája az EU-nak.

3.3. Mediterrán tanulságok

Kelet-Közép-Európa és különösen Lengyelország politizáló értelmisége régóta érdeklődik az 1970-es és 80-as évek spa­nyol, portugál és görög fejlődése és a mai kelet-közép-euró­pai fejlődés közötti párhuzamok iránt. Mindhárom ország aze­lőtt lépett be a NATO-ba, mielőtt beléptek az EK-ba. A negye­dik ország azonban, amely az ötvenes években lépett be a NATO-ba, Törökország, még mindig nagyon messze van az EU-tagság elnyerésétől.

A három mediterrán ország EU-csatlakozásának gyökerei azokban a politikai forradalmak rejlenek, amelyek egy erős szocialista baloldal részvételével, a diktatórikus rezsimek és ezeknek a diktatúráknak a nemzetközi protektora, nevezete­sen az USA ellen irányultak. Görögország és Portugália ese­tében ez a kétoldalú védelem a NATO-tagság köpönyegébe volt burkolva, a spanyol esetben pedig nem. De ezek az or­szágok legalábbis részben azért nyertek bebocsáttatást az EK-ba, mert a NATO-val és/vagy az USA-val való közvetlen kapcsolatuk a nyugati szövetséghez való hozzákapcsolásuk egy nem megfelelően stabil formájává vált: az Egyesült Álla­mok protektorátusa többé nem volt egy stabil, hegemonikus formája annak, hogy ezeket az országokat a Nyugat szövet­ségi rendszerén belül megtartsák. A spanyol, görög és portu­gál munkásmozgalom ellenséges volt saját országaik USA-nak való alárendeltségével szemben, de többségükben könnyen megnyerhetőek voltak az EU-tagság számára. A politikai ár, amit ezért meg kellett fizetni az volt, hogy a baloldalnak ezekben az országokban fel kellett ismernie, hogy az EK-tag­ság sine qua non-ja az, hogy továbbra is megtűrik az or­szágban az amerikai támaszpontokat, és elfogadják a NATO-tagságot, így az EU-tagság volt az a mézes madzag, amellyel ezekben az országokban hatalmas politikai erőket rábírtak ar­ra, hogy elfogadják az USA dominanciáját geostratégiai kér­désekben.

Egy ehhez hasonló alku lenne ma az, ha a kelet-közép-európai országoktól azt kívánnák, hogy fogadják el továbbra is az orosz geostratégiai hegemóniát, és cserébe felajánlanák nekik az EU-tagságot!

Ráadásul, ami Spanyolországot illeti – amely gazdasági szempontból messze a legfontosabb ezek közül az országok közül, -, ennek az országnak a gazdasága erőteljesen felfu­tott az 1960-as évek során, és az 1980-as évek során újból nagyon erőteljesen növekedett, olyan, teljesen kifejlődött ka­pitalista gazdaságként, amely szerves adottságainál fogva al­kalmas volt rá, hogy befogadja a német tőke nagyarányú be­áramlását, amely Spanyolországot úgy használhassa fel, mint az EK piacaira való termelés olcsó munkaerővel rendelkező bázisát. Amellett a spanyol gazdaság és az EK gazdasága sokkal inkább kiegészítették egymást, mint a Kelet-Közép-Eu­rópa és az EK, Spanyolországnak még így is Németország erőteljes támogatására volt szüksége, hogy legyőzzék a tag­ságával szembeni, francia gazdasági érdekekből fakadó erős ellenállást. Miterrand-nak a német stratégiai paradigmák felé tett fordulata 1983-ban egy további fontos előfeltétele volt en­nek.

Az ilyen figyelmeztető jelekkel szembeállíthatjuk azt a tényt, hogy az EU 1993-as koppenhágai csúcstalálkozóján elkö­telezte magát amellett, hogy végül a társult kelet-közép-európai országok az EU tagjaivá váljanak. Ez igaz, de ez keveset számít. A nyilatkozat nem rögzít semmiféle időpontot a tárgyalások megkezdésére. Hasonló ígéreteket korábban már Törökország is kapott. És ami a legfontosabb: az az or­szág, amely számára a legnagyobb tétje van annak, hogy Ke­let-Közép-Európában legyen valamiféle stabilitás, Németor­szág foglalta el az 1994-es év második felének hat hónapjára az EU Tanácsának elnöki székét. Ez volt az esély a jelentős kezdeményezésekre, és mindenekelőtt egy döntő lépésre: ar­ra, hogy Németország elindítson egy kampányt a CAP radi­kális reformjáért, hogy ezzel lehetővé tegye a bejutást Kelet-Közép-Európa országainak.

A Bizottságon belül és a különböző fővárosokban pontosan egy ilyen CAP kezdeményezés számára el is készítették a kutatási jelentéseket. Kohl kancellár azonban egyáltalán sem­milyen lépést sem tett ebben az irányban. Ez egy olyan szem­beötlő tény, amely sokkal hangosabban beszél bármennyi nyi­latkozatnál. Komoly német kezdeményezés helyett a kelet­közép-európai államok egy franciák kezdeményezte kampánnyal kell hogy szembenézzenek, amely az úgynevezett stabilitási paktum érdekében folyik. Ezt pedig a régió politikai döntéshozói széles körben annak fogják fel, amit csaknem bizonyosan valóban jelent: egy különösen farizeus manővert arra, hogy elgáncsolják a kelet-közép-európai tagállamokat azon az úton, amely az EU-tagsághoz vezet. Először ünne­pélyesen kötelezniük kell magukat, hogy jobban fognak bánni saját nemzeti kisebbségeikkel, mint amilyen bánásmód jellem­ző volt például a britekre Észak-Írország nacionalista lakos­ságával szemben, vagy a franciákra mohamedán közösségeik kulturális jogaival szemben. Ez esetben a jövőben bármikor felelősségre vonhatná őket a nyugat-európai média és politi­kai vezetés, amikor elkövetnek valamilyen kétségkívül valósá­gos igazságtalanságot az etnikai kisebbségekkel szemben, olyasmit, ami túlságosan is ismerős lenne mondjuk a NSZK-beli törököknek. A következtetés nyilvánvaló lenne, ez vagy az az állam, messze Kelet-Európában még nem érte el egé­szen a civilizáció nyugati szintjét.

Ezt nem szabad úgy vennünk, mintha az EU nyilatkozatai jelentéktelenek volnának. De jelentőségük mindenekelőtt ab­ban a tényben rejlik, hogy a nyilatkozatokat maguk a kelet­közép-európai államok megértették, és lelkesen csüggenek rajtuk. És pontosan mivel csüggenek ezeken, egyetlen olyan lépést sem tehetnek, amely felbőszítené az EU-t, és semmivé tenné esélyeiket. Röviden, az EU fennkölt írásos ígéretének – hogy a jövőben is remélni fogja, hogy a kelet-közép-európai országok végül alkalmassá válnak az Unióhoz való csatlako­zásra – a jelentősége az, hogy az EU így ellenőrzése alatt tarthatja a kelet-közép-európai országok egész politikáját. Ez az ellenőrzés azonnal elveszne, ha az EU határozottan kizárná a tagságot. De nem szabad elfelejtenünk, hogy van egy másik út is, ahogyan az EU elveszíthetné dominanciáját ezek fölött az országok fölött, nevezetesen az, ha megadná nekik a tagságot. Az, ahogyan a görög és az angol kormányok viselkedtek az EK-tagság megszerzése után, mindennél vilá­gosabban mutatja ezt.

A jelenlegi berendezkedés tehát – röviden összefoglalva – a legtökéletesebb módja annak, hogy fenntartsák a lehető leg­erősebb dominanciát a régió politikája fölött, úgy, hogy ez az EU-nak semmibe sem kerül. Még ennél is erősebb lenne ez a mechanizmus, ha egy idő után egy kis szláv államnak, mint a Cseh Köztársaság, megengednék a csatlakozást, pusztán azért, hogy megmutassák, hogy szláv-ellenes előítéletek nem befolyásolják az EU politikáját.

Mindazonáltal vannak, akik remélik, hogy a német állam ér­dekei érvényesülni fognak az EU-n belül, és a régió EU-tagságához fognak vezetni. De a Bundestag CDU-CSU frakció­jának az EU jövőjére vonatkozó programja nem mutat ilyen irányba. Inkább arra mutat, hogy maga az EU fog olyan mó­don átalakulni, hogy a visegrádi államokat csak az intézmé­nyek egy külső körébe fogja integrálni, miközben kizárja őket az Uniónak az EK keretébe tartozó intézményeiből. Lengyel­ország és Magyarország ezért bekerülnek majd a közös kül­ügyi és biztonságpolitikai, valamint a rendfenntartási és bel­ügyekkel foglalkozó szervekbe, és majd ezen az alapon el­mondhatják azt, hogy „bejutottak" a szövetség három pillére közül az első kettőbe. Ugyanakkor kívültarthatóak az Unió kö­zépső körén, az Európai Monetáris Unióhoz tartozó EK-tagok csoportján. Eközben pedig Németország, Franciaország, a Benelux Államok, Ausztria, és egy vagy két más állam a Mo­netáris Unióra támaszkodva megerősíthetik vezető szerepü­ket.

A közös külügyi és biztonságpolitikai, valamint a belügyi és rendfenntartási funkciók biztosíthatják, hogy Németország ke­leti szomszédai szilárdan le lesznek horgonyozva politikai szempontból a nyugat oldalán (a bevándorlás fölötti kontrollt fenntartják). És miközben az ezekbe a pillérintézményekbe való bejutást úgy lehet feltüntetni, mint valamiféle kvázi-tagságot az Unióban, az érintett államok továbbra is ki lesznek zárva az EU-tagság lényeges előnyeiből.

3.4. Alternatív irányok

Az Európa két felének integrációja felé mutató alternatív úthoz hozzátartozna egy összehangolt erőfeszítés arra, hogy újból megteremtsék a hatékony piaci keresletet mindenütt a régi KGST-régióban, újra kiépítve egyszersmind a termelési kap­csolatokat is. Ez az alternatíva megkívánná, hogy megoldá­sokat keressenek a régióban lévő országok egész sorának fizetési problémáira. A kelet-európai országok közötti, valamint az Oroszországgal való együttműködésre ugyancsak szükség lenne.

Az EU-n, nem utolsósorban a CAP-on belüli reformokra úgyszintén szükség volna. Ezek közé tartozna az, hogy az eddigiektől eltérő eszközökkel támogatnák Nyugat-Európa kis farmereit – pénzbeli támogatással a protekcionizmus és az ártámogatás helyett -, hogy így lehetővé tegyék a közép-kelet és kelet-európai parasztoknak, a nyugat-európai piacok élel­miszerrel való ellátását. Manapság, amikor Nyugat-Európá­ban nagy zajt csapnak a munkaerő magas társadalmi költségei miatt, figyelemre méltó, hogy milyen kevesen mutatnak rá, hogy a CAP ártámogatások leépítése több mint 30%-kal csökkentené a családok élelmiszerkiadásait. Egy további re­form azt a veszélyes harapófogó-effekust érintené, amely a Monetáris Unió és a Kelet-Közép-Európa legfejlettebb részein érvényben lévő, a német bérszinteknek körülbelül egytizedét kitevő bérszintek együttes hatásának a következménye. En­nek a két tényezőnek együttesen ugyanis az lehet az ered­ménye, hogy Nyugat-Európa gyengébb kapitalista államai egymással versengve igyekeznek lenyomni az alkalmazottak jövedelmét mindig alacsonyabb szintre, mivel a pénzügyi po­litikát centralizálása után ez az egyetlen eszközük maradt a többi országokkal való sikeres versengésre.

Az ilyen változások mellett együttműködésre van szükség a korábbi KGST blokk szocialista pártjai között egy közös program kidolgozása céljából. Azok a baloldali pártok pedig (az EU-n belül), amelyek a pénzügyi centralizációt hangsúlyo­zó maastrichti változattal szemben az európai integráció al­ternatív formáit keresik, fel kellene, hogy fedezzék keleti part­nereikkel közös politikai érdekeiket.

Egy további szükséges lépés lenne a jelenlegi, a kontinens­nek egy a korábbihoz hasonlóan kétpólusú (az Oroszország vezette FÁK és a Búgig kiterjeszkedő NATO) felosztásához való visszatérés irányába mutató trend megfordítása. A kon­tinens gazdasági integrációja megkövetel egy valóban közös biztonsági keretet, amely inkább bevonja, mintsem kizárja Oroszországot.

Ezek a politikai előfeltételek ma távolról sincsenek meg. To­vábbi tapasztalatokra lesz szükség, még mielőtt bármilyen ko­moly alternatíva keresésére vállalkoznánk. De egyre valószí­nűtlenebbnek tűnik, hogy megvalósíthatók az 1989-es kezdeti stratégiai döntések, amelyek a szovjet blokk összeomlására azzal válaszoltak volna, hogy megpróbálják az egész konti­nenst beleerőltetni a NATO és az EK kereteibe. Mindkét szer­vezet belülről egyre inkább megbénul, és arra törekszik, hogy a kelet-közép-európai államokat anélkül rendelje alá a maga hegemóniájának, hogy képes lenne hatalmuk el­fogadóinak bármilyen elfogadható helyet vagy szerepet kínálni. Az erőszakos regionális hegemón hatalmak a múltban katasztrófákat zúdítottak Európára. Egy perspektíva nélküli re­gionális hegemónia ma újabb katasztrófát idézhet elő.

1. Bevezetés

Az a vita, amely a versenyképesség tekintetében az alacso­nyabb szociális sztenderdből fakadó előnyökről s az EU álla­maiban a bér- és szociális költségek terén a kölcsönös alá-kínálási verseny lehetőségéről szól, egyáltalán nem új keletű. Bizonyítják ezt az 1956-1957-es EGK-szerződés kapcsán folytatott tárgyalások is, melyek során a francia küldöttség ál­lást foglalt a szociális költségek kiegyensúlyozása mellett. Bár az EGK-szerződés tervezetének elkészítésekor győzött a gaz­dasági liberalizmus irányzata,¹ a téma nem került le végképp a napirendről, amint ezt az is mutatja, hogy a belső piaci prog­ramról hozott határozat óta újra föléledtek a „szociális dimen­zióval" összefüggő követelések.

De annak ellenére, hogy – főként a különböző belső piaci hatásokról kibontakozott viták keretében – nagy számban je­lentek meg idevágó (persze gyakran felületes) értekezések, és hogy a használat során maga a kifejezés is inflálódott, semmiképpen nem egyértelmű, hogy az EU körüli aktuális csatározásokban mit is jelent konkrétan a „dömpingveszély". Az alábbiakban ezért az eddig napvilágot látott fejtegetések sokaságából megpróbáljuk kihámozni a témához tartozó „klasszikus" érvkészletet. A tanulmány azokból az alapvető ér­vekből indul ki, amelyek a belső piacon (s még inkább a gaz­dasági és valutaunióban) föllelhető sajátos dömpingtendenci­ákat mutatják be, majd sorra veszi a legfontosabb, eddig ki­fejtett ellenérveket (annak tudatában, hogy ezek elfogadható­ságát meg kell vizsgálni) – s a közkeletű jogi, illetve gazda­sági szempontoktól elhatárolódva állást foglal amellett, hogy a társadalom fejlődési irányainak elemzésekor figyelembe kell venni a politikai dimenziót is.

2. A belső piaci viszonyok és a dömpingveszély

Azt, hogy az EU belső piacán dömpingtendencia fenyeget, alapvetően a következőképpen szokták indokolni: az EU belső piacán a vállalkozók igencsak különféle bér- és szociális költ­ségekkel találkoznak. A megvalósítható (vagy akár csak fel­tételezhető) megtakarítási lehetőségek – a belső piacon meg­növekedett térbeli rugalmasság (teljes tőkeforgalmi, letelepe­dési és szolgáltatási szabadság) – a befektetések más orszá­gokba való kihelyezését eredményezhetik. De felhasználhatók nyomásgyakorlásra is azzal a céllal, hogy a „drága országok" csökkentsék a munkaadókra náluk kirótt terheket. „Szociális dömping" okozójaként értelemszerűen csak ez utóbbi aspek­tus jöhet szóba, mivel a termelés költségmegtakarítási okok­ból való kihelyezése a tőkés gazdasági viszonyok „normális" folyamataihoz sorolható.

Az eltérő személyi költségek (A) és a megnövekedett tőke­rugalmasság (B) eddig felsorolt elemeihez társul a szociális dömpinget előidéző harmadik tendencia is, melyet úgy írha­tunk körül, hogy a kormányok érzékennyé válnak a tőkés ol­dalról érkező fenyegetésekkel szemben (C).

A) Költségkülönbségek a belső piacon

A munkaerővel kapcsolatos és a vállalatok számára lényeges költségek sokféle tényezőből állnak össze, mindenekelőtt a közvetlen bérköltségből, a társadalombiztosítási járulékból, az adókból és egyéb közterhekből. Az átfogóan személyi költsé­geknek nevezett kategóriába természetesen beletartoznak olyan jogi és más keretfeltételek is, mint mondjuk a munkaidő szabályozása.

Az, hogy a munkaerő értékesítési feltételei az egyes tagál­lamokban rendkívül eltérőek, többek között kiderül az EK Bi­zottságának az Európa Tanács ösztönzésére készített egyik jelentésből is. (SEK [89] 926 endg. 1989. VI. 20.)² Eszerint az egyes tagállamokban már a nyolcvanas évek végén szél­sőségesen egyenlőtlen bruttó órabérek léteztek. így például a portugál iparban szinte csak egyhetedét fizették a Dániában érvényes legmagasabb EK-bérnek! A többi tagállamban az órabér a dániai érték negyedét-ötödét érte el. Ezek az óriási különbségek 1990 októberéig nem sokat változtak (Dánia: 168 ÖS; NSZK: 142 öS; Portugália: 25 ÖS. Vö. Eurostat, Statistische Grundzahlen der Gemeinschaft. 1992. 162. k. o.).

Az EK-n belül erősen eltérnek az egy órára eső, átfogó bérköltségek is – a szélsőértékek 47,18 ÖS (Portugália; 1984: 32,06 ÖS) és 278,46 ÖS (NSZK; 1984; 198,38 ÖS),³ – s a különbségek érvényesülnek a bérköltség szerkezetében is. A dán iparban például a bérköltségnek csupán 3,8 %-át teszik ki a járulékos személyi költségek (1990), ami rendkívül ala­csony érték, ám a szociális biztosítás rendszerét ott – más országokkal összehasonlítva – nagyobb mértékben finanszí­rozzák az adókból.⁴ Belgiumban, Franciaországban és Olasz­országban viszont a járulékos személyi költségek elérik vagy akár meg is haladják a bérköltség harminc százalékát.

A tagállamok között szintén nagyon eltérő szabályozások figyelhetők meg a munkaerő alkalmazásának keretfeltételei te­kintetében is, mindjárt a munkaszerződés jogi koncepciójának kialakításában vagy a munkavállaló fogalmának meghatáro­zásakor. A verseny szempontjából különösen lényegesek azok a szabályozások, melyek a nem tipikus munkaszerződésekre vonatkoznak, vagyis az olyanokra, amelyek nem felelnek meg a határozatlan időtartamú, teljes munkaidős foglalkoztatás kri­tériumának. Az e körben létező előírások a törvényes mini­málbérről (Hollandiában), a felmondás elleni védelemről (Nagy-Britanniában), az évi rendes szabadsághoz való jogról (Írországban), illetve a biztosítási kötelezettségről (Nagy-Bri­tanniában, az NSZK-ban) csak akkor érvényesek, ha a mun­kavállalót a munkaidő bizonyos részén túl is foglalkoztatják.⁵ Igencsak sokféle elképzelés létezik a kölcsönmunka-szerződésekről: Görögországban, Olaszországban és Spanyolor­szágban egyszerűen tilos kölcsönmunkán alapuló cégeket lét­rehozni. Az NSZK-ban és Hollandiában az építőipar terén til­tották meg a kölcsönmunka-szerződéseket, Belgiumban pedig csak bizonyos feltételek között engedélyezik őket. A kölcsön-munkával foglalkozó vállalkozásoknak többnyire regisztráltat­niuk kell magukat, Portugáliában viszont nincs semmiféle sza­bályozás erre nézve.

Nemzetenként különböző rendelkezések érvényesek a bér és a munkaidő megállapítása tekintetében (a külön jelölt ese­teket kivéve az adatok forrása: SEK [89] 926 endg.). A bérek kialakításába való állami beavatkozás hagyományosan kis mértékű Írországban, Nagy-Britanniában, Dániában, az NSZK-ban, Olaszországban és Belgiumban, míg a többi or­szágban ehhez képest nagyobb. Államilag rögzített, általános minimálbér Franciaországban, Luxemburgban, Hollandiában, Portugáliában és Spanyolországban van. Ez 1991-ben 2.674 ÖS (a portugál mezőgazdaságban, míg az iparban és a ke­reskedelemben 2.800 ÖS) és 13.300 ÖS (Hollandia) között in­gadozott (KOM [91] 230 endg. – SYN 346, 1991. aug. 1., 6). Belgiumban és Görögországban országos tarifaszerződések rögzítik az általános minimálbért, a többi tagállamban pedig ágazati tarifaszerződések keretében egyeznek meg a mini­málbérekről.

Ami a munkaidő hosszát illeti, a törvényes szabályozások 1991-ben heti 39 óra előírásától (Franciaország) 48 óra előí­rásáig (NSZK, Írország, Olaszország és Hollandia) terjedtek. (EIRR 227, 1992. dec. 17.) Ehhez jön még a tarifaszerződé­sekben foglalt rendelkezések sokfélesége: a túlórák⁶ , a sza­bad- és ünnepnapok szabályozása még árnyaltabbá teszi a képet. Például a túlórák vonatkozásában (ezek csak Dániá­ban, Olaszországban és Nagy-Britanniában nem léteznek) az évi felső határ a spanyolországi 80 óra és az írországi 240 óra között mozog. Ha összevetjük egymással a feldolgozó­iparban foglalkoztatottak 1991-es, tarifa szerinti évi kötelező munkaidejét, magasan Portugália kerül az élre 1.935 órával (ezt követi Görögország 1.840 és Írország 18.10 órával). A ská­la alsó szintjén az NSZK foglal helyet 1.648 órával, előtte Dá­nia áll 1.687 órával (Ertl et al. 1991: 107).

Összefoglalóan megállapítható, hogy az EU tagállamai kö­zött jelentős különbségek állnak fenn a közvetlen bérköltsé­gek, a költségek szempontjából lényeges társadalombizto­sítási és munkajogi szabályozók, valamint az eszerint folyta­tott gyakorlat tekintetében is. Ezek a közös belső piac, illetve a gazdasági és valutaunió tervezése és kialakítása során egy­re inkább az érdeklődés homlokterébe kerültek.

B) Tőkerugalmasság a belső piacon

A munkavállalói oldallal szemben a tőke fölényének egyik té­nyezője a piacgazdaságokon belüli nagyobb térbeli rugalmas­ság. Ezt a mindig is fontos szempontot tovább erősíti a kon­szernstruktúrák épp most végbemenő változása (vö. Bochum – Meißner 1989: 88): a nagy multinacionális vállalatok egyfelől mind jobban koncentrálnak a mindenkori alapgyártásra, s az egyes résztermékek termelését helyezik ki („subcontracting"). Ugyanakkor egyre több termék készül egy-egy konszern ter­melőhelyeinek nemzetközi összekapcsolásával („international sourcing"). Mivel az új információs és kommunikációs techno­lógiák lehetővé teszik a még nagyobb rugalmasságot s egy jól irányított európai gyártásprogram keretében a szétszórt ter­melőhelyek összehangolását („just in time"-termelés stb.), egyre ritkábban fordul elő, hogy a vállalatok továbbra is ott fektessenek be, ahol már egyszer megvetették a lábukat. Megnő viszont a különféle helyi feltételek súlya, s a vállalatok mindinkább arra törekednek, hogy az összes, egymástól el­térő helyi előny felhasználásával költségeiket a minimumra szorítsák.

Jóllehet a tényleges befektetőket már eddig is örömmel fo­gadták minden nyugat-európai államban, a belső piac még jobb feltételeket teremt a mobilitási lehetőségek optimális ki­használásának amúgy is kirajzolódó folyamatához. Teszi ezt mindenekelőtt a tőkeforgalom teljes liberalizálásával, miáltal a befektetések előtt már eddig is de facto nyitott határokon most még a tőkeforgalom ellenőrzése is tiltottá válik azoknak a tagországoknak a számára, amelyek ezt eddig gyakorolták, mondjuk a nyereségexport terén (vö. Zinn 1989: 62). Ez még inkább arra csábítja a vállalatokat, hogy termelésüket részben kihelyezzék a különféle EU-országokba. Megkönnyíti ezt to­vábbá a határokon átnyúló tranzakciók költségeinek csökken­tése, a letelepedési és szolgáltatási szabadság bővülése, va­lamint a Bizottság kívánsága szerint a jövőben EU-szerte le­hetővé váló, egységesített társasági jog.

Mindezen lehetőségek következtében nemcsak a vállalat­alapítások, termelésbővítések vagy cégátvételek során kelet­kezik konkurenciaharc a befektetések körül. A vállalatok szá­mára egy már működő termelés esetén is felvetődik a kérdés, hogy bizonyos tevékenységeik áttelepítése vagy kihelyezése nem lenne-e kifizetődő, vagy a versenyképesség megőrzése céljából netán egyenesen elkerülhetetlen. Abban, hogy konk­rét üzemeket vagy üzemrészeket tényleg kihelyezzenek-e, olyan mutatók is szerepet játszhatnak, mint mondjuk a termék munkaigényessége, a sztenderdizálás foka és a termelési fo­lyamat széttagolhatósága (vö. Bochum-Meißner 1989: 88). Ennek megfelelően némely ágazat különösen érintett, első he­lyen az autógyártás (Wortmann-Oesterheld 1990: 63), amely­ről a dömpinggel kapcsolatos és a szakirodalomban már fel­dolgozott konkrét példák többsége is szól.

Az EU-n belül a termelőhelyek közötti verseny egyik fontos tényezője még a fentiekben tárgyalt munkaidő: „Nem lehet egyszerűen elutasítani a szakszervezetek érvelését, miszerint azt, hogy Németországban a vasárnap munkaszüneti nap, csak egy Európa-szerte megvalósítandó szabályozással lehet megvédeni, máskülönben bekövetkezhet az üzemek áthelye­zése. Erre nézve van már több precedens is. így például az amerikai General Motors sorjában négy leányvállalatának az üzemi tanácsát játszotta ki egymás ellen. Először egy spanyol gyár üzemi tanácsával egyeztek meg a három műszakban. Ezt követően azzal az indoklással, hogy költségcsökkentés céljából a termelést részben áthelyeznék Spanyolországba, az antwerpeni üzemi tanácsot is meg tudták győzni a vasár­napi munka fontosságáról. A kaiserslauterni Opel Művek üze­mi tanácsai ezek után beleegyeztek az éjjeli és a szombati műszak bevezetésébe, arra számítva, hogy így nem visznek el tőlük termelési részlegeket Spanyolországba vagy Antwer­penbe. Végül az Opel bochumi munkásai válaszul az új prés-mű felállítására kijelentették, hogy egyetértenek az üzemelte­tési idő heti 136 órára való emelésével." (Struwe 1991: 124)⁷

C) A nemzeti kormányok és a belső piaci dömpingtendenciák

A kormányoknak (sőt – lásd föntebb – a nemzeti szakszerve­zeteknek) a szociális dömping iránti hajlandóságáról azért kell beszélni, mert itt egy nemzetközi probléma (a szociális leér­tékelődések lehetséges spirálja) áll szemben olyan döntések­kel, amelyek nemzeti összefüggésben születnek meg.⁸

A kormányoknak – már csak a mindenkori választásoktól való függőségük miatt is – óhatatlanul legsajátabb érdekük, hogy „nemzeti vállalataik" virágozzanak, valamint hogy befek­tetéseket vonzzanak országaikba (például az adóbevételek és a munkahelyek biztosítása céljából). Mivel a multinacionális vállalatok működési helyeiről szóló döntések gyakran munka­helyek ezreit érintik, az üzemtelepítési szándékok eddig is sokszor jelentették a nemzeti gazdaságpolitikák elsőrendű célját. (Bochum-Meißner 1989: 88) Bár az EU szigorú ellenőr­zést gyakorol a szubvenciós kiadások fölött (lásd az Ausztri­ával való vitákat a Chrysler és a General Motors erősen tá­mogatott gyárairól), a nemzeti kormányok változatlanul lehe­tővé tehetik a konszernek költségterheinek csökkentését a bé­reken és a járulékos személyi költségeken keresztül. A jövő­ben a belső piacon kiéleződő gazdasági verseny számára már inkább csak azokon a területeken lehet elhárítani az „egyenlő" feltételek megteremtését, amelyeket nem tarta­nak szemmel „versenyellenőrzés" címén. És idetartoznak a bérköltségek, valamint a szociális kiadások. „Nem szimpto­matikus dolog-e valójában, hogy a holland kormány azokat a pénzeszközöket, amelyek a ,WIR' befektetési és támogatási alap felszámolásával felszabadultak, újra elosztotta, hogy a családi pótlék terhét ne a munkaadónak, hanem az államnak kelljen viselnie?" (Pieters 1991: 80.)

Ráadásul a valutaparitásoknak a gazdasági és valutaunión belüli végleges rögzítése minden eddigi, más irányú törekvés ellenére meg fogja szüntetni azt a még fennálló lehetőséget, hogy a nemzeti versenyképesség a társországok terhére ja­vuljon, ami az EK-bizottságot is a következő, mindenesetre mostanáig lényegében hatástalan figyelmeztetésre késztette: – „egy olyan helyzetben, amikor a valutaparitások egyre ru­galmatlanabbá válnak, meg kell akadályozni, hogy a szociális leértékeléseket a valutaleértékelések alternatív eszközeként vessék be. Ellenőrzés alatt kell tartani azt a fenyegető folya­matot, hogy kölcsönös túllicitálás történik a szociális kiadások csökkentésének irányában, ami a szociális védelem vissza­szorulását is magával hozná" (KOM [91] 228, az indoklás 2. pontja, 3. gondolatjel).

Az, hogy az egyes országok kormányai hozzájárulnak-e a tőke virágzásához a vállalatok személyi költségeinek minima­lizálásával, nem utolsósorban gazdaságelméleti feltevésektől függ. (A kínálatorientált elméletek óvnak a munkaerőben meg­testesülő termelési tényező „túlzott" költségeitől, míg a keresletorientált elméletek arra figyelnek, hogy a munkaerő­nek is legyen elég bevétele a fogyasztáshoz.) Attól függetlenül persze a megfelelő játéktér a nem neoliberális irányultságú politikusok számára is elég kicsi, ha a szomszéd országok alacsonyabb személyi költségeket honosítanak meg, és a gaz­dasági határok – mint az Európai Unióban – úgyszólván meg­szűnnek.⁹

A munkaadók zöme – bár sokféle módon kinyilatkoztatta, hogy nem akar szociális dömpinget előidézni a belső piacon – nyilvánvalóan igencsak magabiztos a várható hatást illető­en: „A német gazdaság versenyképességének megőrzése cél­jából a Szövetségi Köztársaságban vissza kell fogni a válla­latok megadóztatását. Ugyancsak a tények szorításában szük­ségessé válik, hogy csökkentsük azokat az EK-viszonyokhoz képest túlzott terheket, amelyek például a környezetvédelem, a szociális törvénykezés vagy a vállalati jog terén a regulációs és adóköltségekkel a vállalatokra nehezednek. Bízunk abban, hogy a szövetségi kormányzat nem tudja kivonni magát a cse­lekvési kényszer alól" (Siemens-Mitteilungen 7-8/1988: 10 Forderungen an den gemeinsamen Markt des Zentralverbandes der deutschen Elektroindustrie).

A politika szempontjából fontos szereplők jó néhány kijelen­tése táplálja is az ilyesfajta elvárásokat. A Német Szakértői Tanács 1991-1992-es évi jelentésében például az áll, hogy 1993 elején az európai belső piac életbelépésével jelentősen erősödni fog a nemzetközi verseny. Ezért a jövőben is a po­litika lényeges feladatának tekintik az NSZK gazdasági terme­lőhelyként való biztosítását. Ez többek között a termeléstől jobban függő béreket és a vállalkozói adóterhek csökkentését jelentené.¹⁰ A politika mérvadó alakítóinak kijelentései ily mó­don megvilágítják, hogy a dömpingveszéllyel kapcsolatos alábbi „ellenérvek" közül az első gyakorlatilag máris semmivé foszlik.

3. Az ellenérvek

A) A személyi költségek nem döntőek

A dömpingre utaló érveket gyakran nyomban elutasítják arra a tényre hivatkozva, hogy nagyon sokrétűek azok a költség­tényezők, melyek a termelőhelyre vonatkozó vállalati dönté­sek szempontjából fontosak. Idesorolhatók azok az ellenérvek is, amelyek a termelékenységet állítják előtérbe, s alapvetően helyesen állapítják meg, hogy egy ország a munkaerővel kap­csolatos magas abszolút költségeket mégiscsak megenged­heti magának, ha ezért cserébe nagyobb termelékenységet ér el a tőkeigényesebb gyártási eljárások következtében (vö. Chassard 1990: 158; Deleek 1991: 170; Heinrich 1990: 82, skk., d. pont; Schmähl 1989: 40; Struwe 1991: 115). A döm­pingtől való félelmek jelentkezésekor ezt a típusú argumentációt már az EK-bizottságon belül is alkalmazták, jóllehet tom­pított formában.¹¹

Ha a termelékenység viszonylatában vizsgáljuk a munkae­rőre fordított költségeket, akkor valóban azt mutatja a kép, hogy mondjuk az NSZK-ban az egy termékegységre és bér­költség elmarad a többi EU-országban szokásostól, és sem­miképpen sem listavezető, mint a termelékenység beszámítá­sa nélkül vett bérszínvonal (vö. Adamy 1990: 148). Sőt a mun­kaerővel kapcsolatos költségek tekintetében (ez együttesen a közvetlen bérköltségeket és járulékos személyi költségeket je­lenti) a GDP-re vetítve az NSZK a legutolsó helyen áll Hol­landiával együtt (vö. Struwe 1990: 108)!

A szociális dömpingtől való félelmeket azonban ez a köz­gazdaságtudományi szempontból hangsúlyozott tényállás sem tudja megszüntetni, mégpedig a következő három ok mi­att. Először is a „szociális leértékelődések" veszélyének ilyes­fajta értelmezése nem elég tág. így ugyanis a „dömpingve­szélyt" csupán egyetlen költségtényező versenyhelyzetére szűkítik (többnyire a közvetlen bérköltségre, esetenként hoz­závéve a munkáltató által fizetett társadalombiztosítási járulé­kot is). Ezzel szemben elég utalni a tényleges személyi költ­ségek szempontjából lényeges tényezők sokféleségére. Mert legyenek bár egy országban magasabbak a közvetlen bérkölt­ségek, mint másutt, abban az esetben, ha alacsonyabb tár­sadalombiztosítási járulékot vagy adót kell fizetni, a munkaerő még mindig olcsóbb, mint a konkurens országban. Ezért köz­gazdasági oldalról a kormányoknak következetesen azt taná­csolják, hogy önmagában egy-egy tényezőt ne tekintsenek versenyeszköznek (vö. Struwe 1990: 110).

A szélesebb, realistább értelemben vett dömpingtendencia hatására azonban az átfogóan meghatározott személyi költ­ség, vagyis a munkáltató valamennyi, személyekkel kapcso­latban viselt „terhének" összege csökken (illetve nem megfe­lelő mértékben emelkedik). Ehhez persze minden egyes té­nyező költségcsökkenése egy-egy adalék! S ezen a ponton máris tarthatatlanná válik a dömpingveszélyt kétségbe vonó, tisztán közgazdasági érvelés, hiszen ha a munkaerő-tényező tekintetében csökkennek az átfogóan értelmezett költségek, akkor összességében – legalábbis tendenciaszerűen – javul a relatív nemzetközi versenypozíció. Logikus tehát, hogy nem­zeti szinten minden egyes, a személyi költségek szempontjá­ból lényeges összetevő megváltoztatásakor (bérek, munkaidő, járulékos bérköltségek stb.) előkerül a versenypozícióra hivat­kozó érv, s ezt alkalomadtán figyelembe is veszik.

Másodszor a leírt szemléletmód statikus, s ily módon nem felel meg a gazdasági élet realitásainak. Mihelyt az egyik konkurens előnyökre tesz szert valamely költségtényező csökkenése révén (legyen az akár termelése egy részének kihelyezése egy „olcsó bérű" tagországba, vagy pedig a jogi keretfeltételek megváltozása, amit a belső piaci politika hoz magával), ez a többi érintett döntéshozó számára fontos ösztönzést jelent arra, hogy a dömpingfolyamat logikája szerint reagáljon. A tagországok kormányainak ilyesfajta el­járása végeredményben felettébb romboló hatást váltana ki, vagyis mintegy elindítaná a „szociális leértékelődéseknek" azt a spirálját, amikor mindenki legalább a szomszédját szeretné utolérni, s végül senki sem jár jól.

Az első ellenérv harmadik s bizonyára leglényegesebb gyengéje az, hogy megmarad a gazdasági racionalitás szint­jén, így viszont nem lehet adekvát módon megragadni a „szo­ciális dömping" fogalmát, mert figyelmen kívül marad a politi­kai döntéshozás szintje, ahol az érdekpozíciók erőfelmérése folyik. Egy dolog az, hogy a személyi költségek (illetve az ezeket kitevő számos tényezők egyikének) csökkentése nem szükségszerű ahhoz, hogy a befektetőket ténylegesen az or­szágban tartsák, amit érdemdús közgazdászok alá is támaszt­hatnak különféle érvekkel.¹² Más dolog azonban, hogy az ilyen eljárás mégiscsak választható politikai stratégiaként, pél­dául mert ez a társadalmi érdekérvényesítésben erősebb oldal kívánsága, vagy mert ez felel meg a kormány által képviselt gazossági ideológiának.

Hogy a kormányok mindenesetre akkor is engedhetnek a bér- és szociális költségekre nehezedő nyomásnak (vagyis a szociális dömping kísérletének), ha a közgazdászok a lehető legnagyobb termelékenységet igazolják számukra; és emiatt elviselhetnek tartják a magas személyi költségeket, azt a leg-produktívabb tagállam, az NSZK vezető politikusainak fontos állásfoglalásai is mutatják. Kohl szövetségi kancellár például 1988-ban a Hoechst AG fennállásának 125. évfordulója alkal­mából rendezett ünnepségen az Európai Közösségek belső piacára való tekintettel szemléletváltást követelt a hazai szo­ciálpolitikában arra hivatkozva, hogy az NSZK-nak „európai viszonyokra kell berendezkednie". Mint mondta, nem lehet el­várni, hogy az NSZK képes legyen elviselni a legmagasabb bérköltségeket s ugyanakkor továbbra is a legnagyobb expor­táló ország maradjon (Süddeutsche Zeitung, 1988. febr. 2.)! Haussmann, a német gazdasági miniszter szintén támadásba lendült, ezúttal a munkaidő vonatkozásában, mely ugyancsak a személyi költségek részét képezi. „Az európai belső piachoz vezető úton nem engedhetjük meg magunknak a heti munka­idő további csökkentését, hiszen egyetlen más európai ország sem csökkenti Európába tartva a munkaidőt. Csak a német szakszervezetek akarnak ezen az úton járni" (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1989. máj. 2.).

Hasonló kijelentéseket vagy akár eljárásokat találhatunk a francia és a holland kormány részéről is.¹³   Olaszország ese­tében úgy tűnik, hogy a tartós belpolitikai válság közepette különösen tragikus a dömpingtendencia hatása. „Országunk szociális és politikai egyensúlya az európai belső piacra való belépéssel és a közös európai valuta kilátásba helyezésével összeomlott. A társadalmi kompromisszum többé nem érvé­nyes. Egyedül az számít, hogy az olasz vállalatok mennyire versenyképesek a német és francia vállalatokkal szemben. A munkaerőpiac szempontjából ennek pusztító következményei vannak. Az államadósságot Róma a közkiadások durva lefa­ragásával és a munkavállalók erőteljesebb megadóztatásával akarja csökkenteni." (Rosanna Rossanda, Profil, 1993. márc. 15: 54)

Ausztria lehetséges jövőjét a Néppárt egyik politikusának, Andreas Kholnak a következő kijelentése érzékeltetheti: -„Igaz, hogy az osztrák járulékos bérköltségek a legmagasab­bak közé tartoznak az Európai Közösségeken belül, de a gaz­daság számára ezáltal keletkező versenyhátrányokat nagyjá­ból kiegyenlíti az osztrák munkások kimagasló teljesítőképes­sége, a szociális béke és az összes ebből fakadó verseny­előny. A járulékos bérköltségek csökkentésének mégis el­sőbbséget kell kapnia az átfogó adóreform legközelebbi lépé­sei során. (Khol 1989: 144; kiemelés tőlem – G.F.)

B) A szociális leépítés tilalma az EU jogrendszerében

A jogi szakirodalomban időnként azzal érvelnek, hogy az EGK-szerződés 117. cikkelyében foglalt általános célkitűzés – „a lét- és munkafeltételek kiegyenlítése a fejlődés irányában" – megtiltja a szociális sztenderdek csökkentését. Ilyen érte­lemben állítja például Struwe, hogy a szociális dömping „ki van zárva, amennyiben minden érintett jogszerűen jár el" (Struwe 1991: 48 és 58; 1990: 102). Hasonlóan érvel Däubler is, amikor abban reménykedik, hogy a dömpingfolyamatok el­len latba vethető az igazságszolgáltatás, jóllehet mint nyíltan elismeri: „Az, hogy a szerződés általános előírásaiból cselek­vésszabályozó normákat alakítsunk ki, még eztán elvégzendő feladat" (1989: 149). Ennek ellenére olyan szerzőkkel egyet­értésben, mint Mosler (199, 329) és Firlei, meg kell állapítani, hogy mind ez idáig nem tudott igazán érvényesülni az a vé­lemény, hogy a dömpinget szerződéssel be lehetne tiltani. „Az EGK-szerződés szociális vonatkozású normáiból nem lehet egyfajta összanalógiás értelemben a szociális dömping tilal­mát levezetni. Egy ilyen jellegű, az egyes államokat kötelező tilalomnak persze kétségtelenül óriási jelentősége lenne a szociális leépítések néhány, itt leírt tendenciájának leküzdé­sében. De ez nem egyéb, mint szép álom. Aki ezt az elkép­zelést magáévá teszi, egy olyan fiskális jogtudomány illúziók­kal teli logikáját követi, amely a jogpolitikát volna hivatva pó­tolni." (Firlei 1991: 73)

A szociális sztenderdek terén nehezen lehet az egyes álla­mok politikáját az EGK-szerződés segítségével ellenőrizni, hi­szen az Európai Közösségeknek ebben nincs kifejezett kom­petenciájuk.¹⁴ Csakhogy a dömpingre hivatkozó érvelés épp a szociális leépítési intézkedéseket vagy egyes tagállamokban a szociális sztenderd megfelelő kiépítésének elmaradását ve­szi célba. Már az elmúlt évek során is többször előfordult, hogy valamely tagállamban (elsősorban költségmegtakarítási célból) csökkentették a szociális sztenderdek némelyikét (vö. Euzeby-Langendonck 1989: 264. skk.) anélkül, hogy ez jog­ellenesnek minősült volna.¹⁵ Végül pedig az Európa Bíróság 1993 márciusában döntött úgy¹⁶ , hogy sem az egyes tagál­lamok által elfogadott szociálpolitika általános vezérfonalai, sem a különleges intézkedések nem vizsgálhatók bíróságilag a tekintetben, hogy összhangban vannak-e az EGK-szerződés 117. cikkelyében felsorolt szociális célokkal (az ítélet hátulról számított 27. sora)!

A tárgyalt összefüggésben gyakran hangoztatott további érv az, hogy a szociálpolitikával kapcsolatos legtöbb EU-szintű jogi intézkedés figyelembe vesz egy minimál normát. A tézis szerint az ilyen minimál normák (például a munkahelyi egész­ségvédelem tekintetében vagy a munkajog terén is) nyitva hagyják a tagállamok számára azt a lehetőséget, hogy szigo­rúbb nemzeti sztenderdeket írjanak elő. Vagyis a rendszer nem foglalja magába a szociális leépítést.¹⁷ Ez ugyan igaz, a dömping tekintetében azonban nem érv, hiszen itt nem (csak) a jogi vagy akár gazdasági okokból kikényszerített le­építésekről van szó, hanem elsősorban olyan politikai folya­matokról, amelyek közvetlen dologi kényszerek nélkül (is) végbemennek. Az egységes minimál normák meglétekor épp­úgy, mint az EU-szintű szabályozási vákuum (gyakoribb) ese­tében előfordulhat, hogy a versenyképesség okán egy-egy kormány befagyasztja vagy leépíti a magasabb nemzeti sztenderdet, ha nem is szabad ezzel a minimálszint alá mennie.

C) A belső piacnak nem specifikuma a szociális dömping

Nem elégséges érv az sem, hogy (mint ezt a későbbiekben kifejtjük, vö. 4. pont) a szociális dömping veszélye világmé­retekben észlelhető, s a Kelet-Európában végbemenő válto­zások révén hamarosan az eddiginél is erősebb összeurópai dimenziót nyer (vö. Weinmeier 1990, 240. skk.). Az EU belső piacán jelentkező speciális dömpingveszélyt ez azért sem cá­folja, mert a verseny „enyhe" kiéleződése is számottevően nö­veli a szociális sztenderdek fenyegetettségét.

Megállapítható továbbá, hogy az EK/EU politikája 1987 óta az addig érvényes nyugat-európai versenyszerkezetben jelen­tős változásokat hozott és fog is hozni még. Egyébként egy olyan helyzetben, ahol amúgy sem marad szinte semmi sem a régiben, és a gazdasági szereplőknek új konkurenciával s a nemzeti mentsvárak összeomlásával kell számolniuk, még va­lószínűbbek és tendenciájukat tekintve még sikeresebb a döm­pingkísérletek, mint mondjuk a népgazdaságok évszázados „ter­mészetes" összenövése során. (Ezért az EU néhány év alatt megteremtett belső piacán várható dömpingveszélyt nem kér­dőjelezi meg igazán az az érv, hogy az USA egyes szövetségi államai között mindig is voltak és vannak különbségek a szo­ciális és munkaerővel kapcsolatos költségek tekintetében.)

Az EU keretében egyesülő Európában a dömpingre hivat­kozó érvelésnek meg fog nőni a súlya, mivel először is a tőkét könnyebben lehet ténylegesen áthelyezni és másutt befektet­ni, másodszor pedig az egyéb versenytényezők jobban ki­egyenlítődnek, miáltal a fennmaradó egyenlőtlenségek szük­ségszerűen lényegessé válnak a döntések során, és az egyes költségtényezők (például a szociális jellegű adók vagy a bér­költségek) sokkal nagyobb jelentőséget nyernek (vö. még Ja­cobs 1990: 51; Schulte 1990: XVII; a társadalombiztosítás vo­natkozásában Pieters 1991: 81). Wolfgang Däubler, a mun­kajog brémai professzora már 1988-ban rögzítette ezt a tény­állást: „Ha végleg kialakul a belső piac, az megváltoztatja a vállalatok befektetési döntéseinek feltételeit. Minél kisebbek a különbségek az infrastruktúrában, a szakképzett mun­kaerő meglétének tekintetében, az adózási jogban stb., annál inkább számítanak majd a munkajogi védelem szint­jének eltérései. Másképpen szólva, míg eddig a munkajog viszonylag másodlagos szerepet játszott egy olyan kérdés el­döntésében, hogy mondjuk Genovát mint termelőhelyet előny­ben részesítsék-e San Sebastiannal vagy Hamburggal mint termelőhellyel szemben, a jövőben ez már megváltozhat. Mi­nél mélyebbre hatol a kiegyenlítési folyamat, annál inkább nő a megmaradt különbségek jelentősége." (Däubler 1988: 47)

A belső piaci politika tehát mindenképpen nagymértékben felerősíti azt a dömpingtendenciát, amely csírájában már vi­tathatatlanul megvan az EU-n kívül is (vö. még Weiss 1990: 150). A korábban nemzetállami döntéskörök EU-szintre való szelektív áthelyezésével azonban de facto együtt jár a társa­dalmi erőviszonyok eltolódása is oly módon, hogy tendencia­szerűen ösztönzést kap az az oldal, amelyik versenyelőnyök szerzése céljából a szociális sztenderd leépítésében érde­kelt. A munkaadói és főként a konszern érdekeit, melyek EU-szinten amúgy is aránytalanul nagy befolyást élveznek (lásd Grothe 1990 több helyütt), a verseny kiéleződő felté­telei mellett nemzeti keretek közt is egyre nagyobb súllyal esnek latba. Kielégítésük a nyitott határok és piacok ellenére egyrészt a munkahelyek, másrészt ezáltal a választói szava­zatok megőrzése miatt fontos politikai cél a kormányok szá­mára.

Ezen túlmenően meg kell még említeni a dömpingveszély egyik sajátos formáját, amely a belső piacon csak most jön létre a szolgáltatások teljes szabadságával, és összefügg a munkajogi területi elv részleges megkérdőjelezésével. Mihelyt ugyanis egy „olcsóbb" tagállam vállalatától a valamilyen szol­gáltatói feladat elvégzésére küldött munkaerők adott esetben a drágább tagállamban lévő munkahelynél sokkal rosszabb feltételek közt dolgozhatnak, s ezzel végső soron ottani mun­kahelyeket is veszélyeztethetnek, még nagyobb gyakorlati er­vei érvényesülhet az a nyomás, amely a kormányra és a szak­szervezetekre nehezedik az ottani bér- és társadalombiz­tosítási költségek csökkentése céljából.¹⁸

D) Tőkeelszívás az EU északi területein

A differenciálatlan szemléletmód nem ad világos magyarázatot a szociális költségek versenyének következményeire (Struwe 1991: 115. skk.; nála sokkal árnyaltabban ír Kleinherz 1990: 23. skk.). Struwe ezért részletesen vizsgálja azt a véleményt, miszerint a belső piacról nagy valószínűséggel nem fog kiin­dulni a német szociális sztenderd „alapvető veszélyeztetése" (Struwe 1991: 119). Ezek a félelmek szerinte már csak azért is „gyakran túlzottak és sokszor nem megalapozottak" (uo. 116), mert hiszen amiatt, hogy a fejlettebb országok ösztön­zőbb piacokat és nagyobb hatékonyságot tudnak kínálni, a belső piacon a kevésbé fejlett országok is félnek vállalataik elvándorlásától. Ennek ellenére Struwe nem tagadhatja le, hogy a „szociális dömping elvi lehetősége" (uo.) nem utasít­ható el egyszerűen, s ennek bizonyítékául el is mondja, hogy a német szövetségi parlament munkaügyi és szociális bizott­sága 1990. június 20-án felszólította a szövetségi kormányt: akadályozza meg, hogy az NSZK-ban elért munkavállalói jo­gok csorbuljanak. A két egymás mellé helyezett kijelentés kö­zött azonban Struwe elmulaszt világos, elemző kapcsolatot teremteni.

Ezen a ponton nyilvánvalóan le kell szállni az általánosság szintjéről, és differenciálni kell a különböző gazdasági ágaza­tok között. Míg a magas fokú szakképzettséget nem kívánó, de munkaigényes termelési területeken (például a textilipar­ban) a kevésbé fejlett tagállamoknak bizonyára nem kell fél­niük attól, hogy a termelés áthelyeződik az északi tagorszá­gokba, addig mondjuk a szolgáltatási szektorban (ban­kok, biztosítók) és a kutatásigényes szférákban a termelő­hellyel kapcsolatos döntések során más kritériumok érvénye­sülnek, melyek inkább az északiaknak kedveznek.

így hát az EK-bizottság is abból indult ki, hogy a nem tarifális kereskedelmi korlátozások megszüntetése a belső piacon megváltoztatja az ágazati specializálódás meglévő modelljeit. Ezért egy nagyszabású közgazdasági tanulmányában kiemel­ten foglalkozott a liberalizációs lépések által leginkább érintett területekkel, a szektorokra jellemző specializálódással s az egyes tagállamok közti kölcsönös előnyökkel (vö. Soziales Europa, különszám, 1990: 6). A legerősebben iparosodott tag­államok számára itt két forgatókönyvet ötlöttek ki a gazdasági alkalmazkodási folyamatok végbemenetelét illetően. A „válla­latok európaizálásának" optimális esetében a belső piac kitel­jesedéséhez szükséges valamennyi intézkedés megszületik majd, hogy az összes tagállamban az összes vállalatnak le­hetősége nyíljon ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel te­vékenykedni, mint a saját országában. Ezzel szemben a má­sodik változat („a nemzeti győztesek") szerint előfordulhat, hogy néhány tagállam alákínálási versenybe kezd „oly módon, hogy vagy megvédi vállalatait az átvételtől – vagy alacsony szinten tartja a vállalatok adóztatását, vagy tetemes pótlékok biztosításával csalogatja magához a külföldi befektetőket."¹⁹ A határozott dömpingtendenciákat rejtő második (Ausztria számára esetleg releváns) forgatókönyv a Bizottság szerint „egyáltalán nem valószínűtlen". Ezért szükséges az ő szemük­ben ahhoz, hogy a fejlődés pozitívabb változatának megfele­lően valóban azonos versenyfeltételek és nyitott piacok jöhes­senek létre, egy olyan politikai akarat, mely többek között a szociális jog terén is (!) kísérő intézkedésekkel biztosítja a belső piac megteremtését (uo.; a „politikai akaratról" lásd fent 2. C pont, valamint az alábbiakat).

Összegzésként megállapítható, hogy a belső piacon nyil­vánvalóan minden tagállamnak van félnivalója egyik vagy a másik területen. Ezeket a „vektorokat" csak egy elvont gaz­daságelméleti szemléletmód képes egymással szemben ki­egyenlíteni, s egy mesterséges egyensúlyt teremteni. A poli­tikai gyakorlatban azonban a szociális dömpinget már nem lehet kizárni a más országokban jelentkező komparatív hátrá­nyokra utalva. Ellenkezőleg, a dömping minden tagországban lehetséges, és politikai ellenlépéseket igényel. Önmagában ugyanis az, ha rámutatunk a más ágazatok komparatív hát­rányai alapján végbemenő iparközi kiegyenlítődésre, még nem teszi könnyebbé a konkrétan fenyegetett ágazatoknak a sa­játos helyzetét. Ezek minden bizonnyal sürgetni fogják az egyes államokon belüli védőintézkedéseket, többek között alacsonyabb szociális és bérköltségek formájában.

4. Kilátások

Végső soron tehát nem bizonyult eredményesnek a szakiro­dalomban található egyik olyan kísérlet sem, melynek során a szerzők igyekeztek jogosulatlannak feltüntetni az EU belső piacán fenyegető szociális dömpinggel kapcsolatos aggályo­kat. Ennek az az oka, hogy először is valóban nagy különb­ségek vannak az egyes országok között, másodszor nem áll­nak rendelkezésre jogi eszközök a szociális dömping egysze­rű „betiltásához", harmadszor a belső piaci program megva­lósításának dinamikáját nem lehet statikus gazdaságelméleti magyarázatokkal megragadni. Végül az egyes tagállamokban végbemenő politikai folyamat nem tekinthető kizárólag a tény­leges kényszerekre vagy a valószínű feltételezésekre adott reakciónak (ahogy egyébként sehol másutt sem), hanem sok­kal inkább a különféle erőviszonyok, politikai megalkuvások és döntésminták eredményeként fogható fel.

Természetesen lehet abban reménykedni, hogy a gazdasági érvek eltéríthetik a döntéshozókat egy olyan dömpingpolitika megvalósításától, amelyet gyakran a termelési feltételek sem követelnek meg, illetve amely összességében véve mindenki számára káros. Éppígy üdvözölendő volna az is, ha az Európa Bíróság a jövőben elszánná magát arra, hogy széleskörűen interpretálja azokat az EU-szintű jogi rendelkezéseket, melyek a szociális leépítés elleni harcban támpontul szolgálhatnának. A mai politikai és gazdasági helyzetben azonban semmiképp sem tűnik jogosnak, hogy ilyen fejleményekben reményked­jünk, vagy hogy netán tagadjuk a dömpingtendenciák létezé­sét. Az adott viszonyok realista elemzése szerint a Bizottság által emlegetett és a szociális sztenderd megőrzéséhez, illetve kiépítéséhez szükséges „politikai akaratnak" az esélyei mind nemzeti (lásd fönt 2. C pont), mind EU-szinten meglehetősen csekélyek.

Az EU-ban a szociális leépítés jogi tilalmának hiányában több tényező akadályozza, hogy a szociális dömping ellen ha­tékony intézkedéseket lehessen hozni. Ezek között a legfon­tosabbak az egyes országokra jellemző, szélsőségesen eltérő sztenderdek, továbbá a szociális harmónia megteremtésének ebből fakadóan ellentétes érdekei és az a körülmény, hogy e téren egyhangú szavazatokra van szükség (amit a Maastrichti Szerződés sem változtatott meg olyan központi fontosságú szférákban, mint a szociális biztonság és a munkabér – vö. Falkner 1993.). Ezzel kapcsolatban jellemző, hogyan indokol­ta Major miniszterelnök a brit parlament előtt országa vona­kodását az egész EU-ra kiterjedő „szociális dimenziótól": „Eu­rópa megtarthatja magának a szociális szempontjait. Nekünk munkahelyek kellenek. Franciaország panaszkodhat, amennyit csak akar. Ha a befektetők és a társaságok inkább Nagy-Britanniába jönnek, semmint hogy Franciaországban megfizessék a szocializmus költségeit, akkor ezt hadd hívják [a franciák] szociális dömpingnek, én dömpingszocializmus­nak hívom. Nem baj, ha Jacques Delors azzal vádol bennün­ket, hogy a külföldi befektetők paradicsomát teremtjük meg, én boldogan beismerem ezt a bűnt!" (Agence Europe, 1993. márc. 3, 13. skk.) Ezek a kijelentések egy nemrég ismerté vált eset kapcsán hangzottak el, amikor a Hoover cég Skó­ciába helyezte át egyik porszívógyártó üzemét, s ezáltal a franciaországi Dijon hatszáz munkahelyet veszített el. Dumas francia miniszter ezt közvetlen összefüggésbe hozta azzal, hogy szerinte meg kell születnie a szociális Európának, „ami sokkal fontosabb, mint bármikor volt, mivel a külföldi befekte­tők kihasználják a tagállamok közti versengést, és átbújnak a nagyon is megszorító szociális harmonizáció résein" (idézi: Agence Europe, 1993. febr. 3: 14). Ebben az esetben persze ami az egyik fél számára szükségesnek tűnik, az reményte­lenül beleütközik a társországok (legalább) egyikének ellenál­lásába.²⁰

A fenti dilemma jelentősége nem csupán nyugat-európai, hanem világméretű. Egyfelől ugyanis az EU-minta szerint nagyra értékelődnek a regionális összekapcsolódások (s min­denütt az látszik, hogy a harmonizáció a gazdasági életre kor­látozódik, de nem foglalja magába a szociálpolitikát), másfelől a belső piaci viszonyok végsőkig kiélezik a modern kapitaliz­mus általános fejlődési tendenciáit. Az utóbbi években a posztfordizmus és a regulációs elmélet számos-teoretikusa mutatott rá arra, hogy a régóta nemzetközivé vált gazdaság és a megváltozott termelési minták hatására csökken az állam cselekővképessége.²¹ „A nemzeti állam már nem az, ami egy­kor volt. A globális tőkeviszonyok egyik mozzanataként már korántsem ugyanaz a jelentősége: időközben végbement a tőkés uralom formáinak belső eltolódása." (Holloway 1993: 30)

Ausztriában az EU-ba való belépés körüli vitákban ezt az érvelést nem utolsósorban annak alátámasztására használták fel, hogy az állam kinyilvánított „cselekvőképtelensége" miatt még fontosabb az ország csatlakozása az EU-hoz – anélkül, hogy megvizsgálnák egy szociálisan cselekvő politika ottani ke­retfeltételeit és érvényesülési lehetőségeit. Ám ha Holloway azt írja (1993: 21), hogy „a nemzetállam és a tőke viszonya egy nemzetileg rögzített állam és egy világméretekben mozgékony tőke viszonya", akkor ehhez hozzá kell tenni, hogy az Európai Unió és a tőke viszonya a legjobb esetben is egy regionális integrációs képződmény és egy (továbbra is) világméretekben mozgékony tőke viszonya lehet. (Azt mondhatnánk, hogy ennek a modellnek egy háromemeletes házban két egymás fölötti szint felelne meg, s a tőke egy „kvantumugrással" megint előrébb van.) Csakhogy a szociálpolitika szintjén még ezt a nem telje­sen optimális állapotot sem értük el: itt még az EU-ban is a nemzeti politika és a világméretekben mozgékony tőke áll szemben egymással, miközben a politika úgyszólván két „kvan­tumugrással" lemaradt. Az EU nem vállalta át a nemzeti állam szociális felelősségét, ugyanakkor erősen korlátozza cse­lekvési terét. Ezért jött létre a belső piacon a szociális és munkaerőpiaci politika szempontjából kritikus vákuum.

Kiélezett megfogalmazásban a következő forgatókönyv lát­szik megvalósulni: figyelembe véve a világméretűnek tekintett versenygazdaságot²² , annak minden jelentősebb szereplője (nemzeti államok, EU) tagadja, hogy a szociális szférában cselekvőképes volna. Még hosszú távon is illúzió azonban az, hogy a szociális normák védelmére kialakuljon egy világmé­retű rendszer. Így a szociális dömpinggel szembeni utolsó gátak is leomolhatnak annak reménye nélkül, hogy egy magasabb politikai szinten helyreállhatna a politikai cse­lekvés képessége ezen a területen.

A tanulmány eredetileg megjelent: Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaft, 1993/3, 261-276. old.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A Franciaországnak tett egyetlen lényeges engedmény a nemek egyenlő kezelése a bérezésben, ami azonban csak megkésve és az igazságszolgáltatás útján érvényesült (vö. Falkner 1992a).

2 A tagállamokban lévő munkafeltételek szabályozásáról készült ta­nulmány összefoglalása; vö. még a Közösségek szintjén folyó szociális dialógus bizottsági szerveinek dokumentációját (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene), 1988. nov. 25.

3 Eurostat, 164.

4 A belső piacon azonban egyre inkább megnehezítik a társada­lombiztosítási költségek adókon keresztüli fedezését is; összességé­ben úgy mondhatjuk, hogy a bevétel oldaláról nyomás nehezedik a szociális rendszerre (vö. Falkner 1992b).

5 A nem tipikus munkaformákkal kapcsolatos jogi előírások össz­hangba hozásáról létezik egy irányvonalakat megfogalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [90] 228 végi., SYN 280. 1990. aug. 13.), melyet a Miniszterek Tanácsa nem fogad el.

6 Ezek alapján a Bizottság adatai szerint a törvényes munkaidő több­nyire már csak fiktív (uo. 7. old.); az átlagos heti munkaidő azonban még a tarifaszerződések szabályozásainak figyelembevételével is na­gyon különböző, 38 és 45 óra között ingadozik.

7 Ezt a példát sok helyütt idézik, lásd pl. Beckmann et al. 1991: 120; Notabene, Nr. 54: 10. és Vogler-Ludwig 1988: 70. Utóbbi ezt a vég­következtetést vonja le: „Kézenfekvő, hogy épp az olyan, magas szintű szociális sztenderdekkel bíró országok, mint a Szövetségi Köztár­saság, vannak kitéve a sztenderdek csökkentésére irányuló nyomás­nak. A csökkentés feltehetően nem úgy fog bekövetkezni, hogy a ma­gasabb szintet pontról pontra hozzáigazítják az alacsonyabbhoz, ha­nem inkább úgy, hogy fellazulnak azok a szabályok, amelyeket a ver­senyre nézve különösen hátrányosnak tartanak. A német munkaadók szempontjából idetartoznak a munkaidővel kapcsolatos előírások, de a kényes munkaviszonyok is."

8 Vö. pl. Bastian 1989: 271.

9 Másfelől a szociális dömpingtendenciák nem az EU-politika egye­nes jogi következményei, s nem is logikai szükségszerűségek, így hát fel lehet lépni velük szemben politikai eszközökkel. Vannak is példák arra, hogy bizonyos politikusok nem hagyják befolyásolni magukat a versenyre hivatkozó érvekkel. Heinemann, az észak-rajna-vesztfáliai munkaügyi miniszter például nem adta meg az Uniroyal autógumigyár­nak a hétvégi munkára vonatkozó különengedélyt, sőt felszólította az autógumigyárakat Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában, hogy hasonlóképp viselkedjenek. (Bastian 1989: 282) Arról, hogy az autóipar esetében ugyanez a probléma másképp oldódott meg, már volt szó. A dömpingszándékoknak való ellenállás csak speciális esetekben mondható viszonylag könnyűnek, amikor meggyőző érvek szólnak amellett, hogy a vállalat nem tudja kihelyezni az üzemét. Így például érthető, hogy az IKEA nevű svéd bútorház kísérlete, melynek során miniszteriális engedélyt akartak kapni a va­sárnapi munkához (vö. Bastian i.h.), már amiatt is kudarcra volt ítélve, mivel a franciaországi eladások közvetlenül ennek a vállalatnak állnak érdekében, s ilyen értelemben nem kompenzálhatok egy másik EU-országban való eladással.

10 A német szövetségi kormány a követendő gazdaságpolitikai irány­vonalak tekintetében egyetértését fejezte ki ezzel a szakértői javas­lattal (EuZW 1992/13. 399. skk.)

11 Így például az EK-n belüli különböző bérköltségekről szóló egyik tanulmány megállapítja: „Az alacsonyabb bérköltségek és a kevésbé költségigényes szociális előírások az EK-n belül a kedvezőtlenebb helyzetű országok és régiók termelési előnyeihez tartoznak, melyeket ezeknek a felzárkózási folyamathoz kell felhasználniuk. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a közösségen belül az eltérő bérköltségszintek miatt a belső piac kialakítása helyenként súrlódásokhoz vezet. Külö­nösen ott fordulhatna ez elő, ahol a bérköltség kiemelten fontos ver­senytényező, s ahol a belső piac eddig erősen védett területeket tenne ki a korlátlan versenynek, például a szállítások terén, az élelmiszer­es élvezeticikk-iparban, valamint az építőiparban." (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene, Arbeitsgruppe Mikroökonomie, 1988. dec. 6.)

12 Számos német szerző utal arra, hogy „a Szövetségi Köztársaság mint ipari termelőhely" a magas termelékenység miatt valójában egyál­talán nem veszélyeztetett; vö. Beckmann et al. 1991., 116. skk., va­lamint Volkmann 1989., 546. skk. Utóbbi erre a következtetésre jut: „Józanul szemlélve a termelés helyéről szóló vita nem egyéb, mint a munkaadói oldal kísérlete arra, hogy a közvéleményben tudatosan ki­alakítsa egy fenyegetett helyzet képét, s ezáltal többletelőnyökhöz jus­son az elosztási harcban."

13 Vö. Deubner 1990: 11; Le Monde, 1989. jan. 26. idézi Bastian 1989: 263; Jacobs 1990., 51. skk.; Pieters 1991: 80.

14 Vö. még Heinrich 1990: 49.: „A társasági jog nem garantálja, hogy megakadályozza a szociális juttatások megrövidítését a tagállamok­ban. Ezt a lehetőséget éppúgy meghagyja a tagok autonómiájának körében, mint a juttatások növelésének bizonyára jóval gyakoribb es­hetőségét."

15 Az Európa Bíróság egyébként a múltban épp a szociális jog terén olykor nagyon is figyelembe vette döntésének pénzügyi kihatásait. (Az EGK-szerződés 119. cikkelyének közvetlen alkalmazhatóságáról lásd pl. Falkner 1991.; Falkner-Bohr 1993. Utóbbi tanulmány egy aktuális ügyről szól, a nők és férfiak esetében a különböző nyugdíjkorhatár miatti egyenlőtlen járulékfizetési időről.) Közvetett módon tehát még az EK-jog is a helyzet rosszabbodásához vezethet nemzeti szinten. „Figyelemre méltó, hogy a Bíróság olyan jogi ügyekben, melyek tárgya a nemek egyenlő kezelése a törvényes társadalombiztosítási szabá­lyok kapcsán, úgy döntött, hogy a 79/7-es irányvonal közvetlen érvé­nyesítése – miszerint a hátrányos helyzetű csoportot éppúgy kell ke­zelni, mint az előnyös helyzetűt – csak ideiglenes megoldás lehet. Az egyes tagállamoknak módjukban áll a jövőre nézve az ügyet más, a költségek szempontjából előnyösebb módon intézni, amennyiben az megfelelő annak a célnak, hogy megszűnjék a nemek szerinti hátrá­nyos megkülönböztetés. Nincs támpont arra nézve, hogy a .fölfele' való kiegyenlítés az egyetlen lehetséges megoldás, inkább az ellen­kezőjéről van szó." (Curall 1991., Rz 62.) Így például Hollandiában 1985-ben, miközben eleget tettek az Európa Bíróság azon követelésének, hogy a munkanélküli-segély folyósításakor a nők egyenlő jogot élvezzenek (a kifizetés korábban ahhoz volt kötve, hogy a családban a nő legyen a „fő kereső"), ezt pénzügyileg részben azzal kompen­zálták, hogy csökkentették a munkanélküli-segély fizetésének időtar­tamát a fiatalok esetében. (Auer et al. 1987: 507)

16 Verbundene Rechtssachen C-72/91 und C-73/91. (A Sloman Neptun Hajózási Rt. Bodo Ziesemer, a Sloman Neptun Hajózási Rt. üzemi tanácsosa ellen. Az ítélet kelte: 1993. márc. 17.)

17 Ausztria vonatkozásában (vö. pl. Egger 1990: 327)

18 A megfelelő minimálsztenderdek megteremtését szorgalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [91] 230 végi. – SYN 346. 1991. aug. 1.) három hónapos „megengedett dömpingfázist" tenne lehetővé, vagyis visszalépést jelent ahhoz a jogi helyzethez képest, melyet az Európa Bíróság a Rush Portuguesa eset kapcsán teremtett (Rs 113/89. A Société Rush Portuguesa Lda az Office National d'lmmigration [ONI, Franciaország] ellen. Vol. 1990 1-1417).

19 A tanulmány a kevésbé fejlett tagállamok alkalmazkodásáról ugyancsak két forgatókönyvet dolgoz ki. Az „iparközi" változat az ipar­közi specializálódás felerősödéséhez vezetne azokban a szektorok­ban, ahol a déli országok „jelenleg komparatív előnyökkel bírnak, vagy­is az olyan munkaerőigényes területeken, mint a ruha- vagy a cipő­ipar." Mivel a vállalatok körében végzett felmérések szerint a termelés áthelyezése valójában csak a szektorok korlátozott számát érintené, a Bizottságnak az a véleménye, hogy egy ilyen irányú fejlődés tetemes hátrányokkal járna. Ezért előnyben részesítik az „ágazatközi" forgató­könyvet, mely szerint a déli országoknak arra kellene törekedniük, hogy a technológiaigényesebb iparágakban erősítsék pozíciójukat az összességében jobb növekedési ráták elérése céljából.

20 Már egyetlen kormány „bűnbeesése" alkalmat adhatna arra, hogy elinduljon egy összességében mindenkire nézve káros visszalépési vagy fékezési folyamat. Az EU-kormányok jelenlegi összetétele, amelyben erősen képviselve vannak a normák és" sztenderdek messzemenő rugalmasságát hirdet, neoliberális gazdasági doktrinák, ezt még inkább valószínűsíti.

21 Fontos szakirodalmi utalások találhatók: Jessop 1990.

22 E helyütt mindenesetre utalni kell arra, hogy a „cselekvőképtelen nemzetállamról" szóló diagnózis sok részletkérdésben túlságosan ál­talános, s ezért megkérdőjelezhető. Például a verseny ma oly erősen hangsúlyozott internacionalizálódása nem minden gazdasági ágban érvényesül egyenlő mértékben, a szolgáltatások számos terén pedig egyáltalán nem. De pillanatnyilag még feltehetően alábecsülik az „al­ternatív piaci mentsvárakat" ós a fogyasztói szokásokban, valamint a politikai prioritásokban bekövetkező változásokat is („vissza a termé­szethez", a regionális termékek előnyben részesítése stb.). Egyébként az egységes gazdasági terek ellenére sok jel utal a játékterek további fennmaradására is. (Unger 1993.)

Irodalom

Adamy, Wilhelm (1989): Soziale Grundrechte in der Europäischen Gemeinschaft – Zwischen leeren Versprechungen und sozialem Fortschritt, in: WSI-Mitteilungen (Monatszeitschrift des Wirtschafts- und Sozialwissenschaftlichen Instituts des Deutschen Gewerkschaftsbundes), Nr.10, 550-557.

Adamy, Wilhelm (1990): Europa für die Arbeitnehmer?, 143-162, in: Böhrne, Helmut/Alois Peressin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Arrer, Peter, Gert Bruche, Jürgen Kühl (1987). Chronik zur Arbeitsmarktpolitik, Beiträge zur Arbeitsmarkt- und Berufsforschung, Band 99, Nürn­berg.

Bastian, Jens (1989). Espace social et politique du temps de travail, 65-80, in: Observatoire Social Européen (Hg.): Europe: Le défi social, Brüssel.

Bastian, Jens-Karl Hindrichs (1990). 1992 im Visier. Der europäische Binnenmarkt als Herausforderung für gewerkschaftliche Arbeitszeitpolitiken, 89-112, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Beckmann, Dorothee-Gudrun John-Ursula Wathling (1991): Europa '9?: Grenzenloser Sozialstaat oder unsoziale Grenzenlosigkeit, 115­133, in: Michael Heine/Klaus Peter Kiskerl Andreas Schikorn, Schwarz-buch EG-Binnenmarkt: Die vergessenen Kosten der Integration, Berlin.

Bochum, Ulrich-Heinz Rudolf Meißner (1989): Das euro-flexible Unternehmen, 81-108. in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa, 92, Hamburg.

Chassard, Yves (1990): Pour une convergence des politiques des Etats membres de la Comrnunauté dans le domaine de la protection sociale, in: Droit Social, Nr. 2,157-165.

Currall, Julian (1991): Artikel 119, 3409-3485, in: Hans v. d. Groe-ben/Jochen Thiesing-Hans Ehlermann (Hg.): Kommentar zum EWG-Vertrag. Baden-Baden, 1991.

Däubler, Wolfgang (1988): Sonderstellung Sozialordnung im Binnen­markt. 45-49, in: Arbeitskreis Außenpolitik der SPD-Bundestagsfraktion und Prof. Dr. Horst Ehmke (Hg.): Europäischer Binnenmarkt – Eu­ropäischer Sozialraum (Zusammenfassung der Redebeiträge der Anhörung vom 2. 5.1988, Fraktion der SPD im Deutschen Bundestag), Bonn.

Däubler, Wolfgang (1988a): Europäischer Binnenmarkt und Gewerkschaftspolitik, in: Gewerkschaftliche Monatshefte. Nr. 8, 459-467.

Däubler, Wolfgang (1989): Sozialstaat EG'? 35-160, in: Wolfgang Däubler, Sozialstaat EG'? Die andere Dimension des Binnenmarktes. Gütersloh.

Deleek, Herman (1991): La sécurité sociale face á l'Europe de 1992, in: Droit Social 2,166-176.

Derihner, Christian (1990): Einleitung, 9-3, in: Christian Derihner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten euro­päischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Eder, Manfred (1990): Österreich und die EG, in: WISO 1. 26-43.

Egger, Johann (1990): Sozialabbau nach einem EG Beitritt Österre­ichs'?, in: Das Recht der Arbeit, Nr. 3, 327-333.

Ertl, Walter-Wolfgang Lockerl-Günther Ofner (1991): Arbeit/Sozia­les/Wirtschaft, 95-143, in: Andreas Khol (Hg.): Fragen und Antworten zu Europa, Wien.

Euzeby, Alain-Jef van Langendonck (1989): Neoliberalisme et pro­tection sociale: la question de la privatisation dans les pays de la CEE, in: Droit Social, Nr. 3. 256-265.

Falkner, Gerda (1991): Entscheidungsfindung in der EG: Einstim­migkeitserfordernis, Politikverflechtung und Vetomacht in sozialgestal­tenden Politikbereichen, Dissertation, Universität Wien.

Falkner, Gerda (1992): Die Sozial- und Arbeitsmarktpolitik der Eu­ropäischen Gemeinschaft und ihre Auswirkungen auf Österreich im Fall eines Beitritts, Forschungshericht im Auftrag des BMAS, Wien.

Falkner, Gerda (1992a): Geschlechtergleichhandlung im EG-Recht. Personalpolitische Integrationsfolgen für österreichische Unternehmen, 86-103, in: Ayad AI-Ani-Fierbert Strunz (Hg.): Die Auswirkungen des Binnenmarkts auf österreichische Unternehmen, Wien.

Falkner, Gerda (1992b): Soziale Sicherung und Europäische Integ­ration,171-193, in: Emmerich Tirlos (Hg.): Der geforderte Wohlfahrtsstaat, Wien.

Falkner, Gerda (1993): Die Sozialpolitik im Maastrichter Vertragsge­bäude der Europäischen Gemeinschaft, in: SWS-Rundschau 1, 23-45.

Falkner, Gerda-Sebastian Bohr (1993): Rechtsprechungsübersicht Europäischer Gerichtshof: Sozialpolitik, soziale Sicherheit, Freizügig­keit und Niederlassungsfreiheit, in: ecolex 4, 289-292.

Firlei, Klaus (1991): Das österreichische Modell der Arbeitsbezie­hungen und die Europäische Gemeinschaft. 13-95, in: Klaus Firlei (Hg.): Soziales Risiko EG', Salzburg.

Grothe, Rolf Jürgen ( 1990): Steuerungsprobleme in transnationalen Beratungsgremien: Über soziale Kosten unkoordinierter Regulierung in der EG, 227-254. in: Jahrbuch für Staats- und Verwaltungswissen­schaften,

Heinrich, Gerhard (1990): Wie sozial ist die EG? Rechtsgrundlagen, Wien.

Holloway John (1993): Reform des Staats: Globales Kapital und nationaler Staat, in: PROKLA, Nr. 1. 12-34.

Jacobs, Antoine (1990): Das Prinzip der Freizügigkeit in seiner Be­deutung für das Sozialrecht, 34-54, in: Bernd von Maydell (Hg.): So­ziale Rechte in der EG, Berlin.

Jessop, Bob ( 1990): Regulation theories in retrospect and prospect, in: Economy and Society, Nr. 2, 153-216.

Khol, Andreas (1989): Fragen und Antworten zur EGIntegra-tion, Wien.

Kleinhenz, Gerhard (1990): Die sozialpolitische Bedeutung der Ver­wirklichung des Binnenmarktes, 9-28, in: Rolf Birk (Hg.): Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes (Referate der Tagung des Arbeitskreises Europäische Integration e. V. in Hamburg vom 19­21. Oktober 1989). Baden-Baden.

Mosler, Rudolf (1991): Probleme der Harmonisierung des Arbeits­rechts am Beispiel der Mitbestimmung, 325-355. in: Klaus Firtei (Hg.): Soziales Risiko EG?, Salzburg.

Pieters, Danny (1990): Soziale Grundrechte in den Mitgliedstaaten der EG, 21-30, in: Bernd von Maydell (Hg.): Soziale Rechte in der EG, Berlin.

Pieters, Danny (1991): Europäisches und nationales Recht der So­zialen Sicherheit – Zukunftsperspektiven, in: ZIAS, Nr.1, 72-93.

Schmäht, Winfried (1989): Europäischer Binnenmarkt und soziale Sicherung – einige Aufgaben und Fragen aus ökonomischer Sicht, in: Zeitschrift für die gesamte Versicherungswissenschaft, Nr.1, 25-49.

Schotte, Bernd (1990): Soziale Sicherheit in der EG (Einleitung zur Textausgabe), München.

Struwe, Jochen (1990): Die Zukunft der Sozialversicherung: Diffe­renzierung oder Konvergenz?, 93-113, in: Helmut Söftme/Alois Peres-sin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäi­schen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Struwe, Jochen (1991): EG 92 – Europa der Unternehmer? Frank­furt/M.

Unger, Brigitte (1993): Internationalisierung und Veränderung der Wettbewerbsbedingungen, 35-51, in: Emmerich Tälos (Hg.): Sozial­partnerschaft. Kontinuität und Wandel eines Modells, Wien.

Vogler-Loodwig, Kurt (1989): Europäischer Binnenmarkt und Bes­chäftigung, Nürnberg.

Volkmann, Gert (1989): EG-Binnenmarkt 1992. Standortdiskussion, Europastrategien der Unternehmen und Arbeitnehmerinteressen, in: WSI Mitteilungen, Nr.10, 543-549.

Weinmeier, Edith (1990): Österreichisches Arbeitsrecht und das Recht der EG, in: ZIAS, Nr. 4, 238-270.

Weiss, Manfred (1990): Arbeitnehmerrechte und europäischer Bin­nenmarkt. Eine Skizze aus deutscher Sicht, 143-155, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichke­iten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Wortmann, Michaeli-Werner Österheld (1990): Produktionsverlage­rungen in die europäische Peripherie durch deutsche Unternehmen, 53-65, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Zinn, Karl Georg (1989): BRD: Europäische Hegemonialmacht oder Opfer sozialer Sklerose?, 61-81, in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa '92, Hamburg.