Az Angliában élő filozófus nagyívű tanulmánya arról, milyen különbségek találhatók Marx és Lukács politikai gazdaságtanában. A felfogásbeli eltérések filozófiai elemzése segítséget nyújt a 20. század politikai folyamatainak megértéséhez is.

I.

Utolsó munkái egyikében Lukács azt állítja, hogy az idős Mar­xot „ellentétben ifjúkori nézeteivel, ahol maga a munka­megosztás olyan alapelvként jelenik meg, melyet a kommu­nizmusnak meg kell haladnia" csak „a munkamegosztás elnyomó jellegű következményeinek" a lenyesegetése érde­kelte.¹

Valójában azonban Marx élete végéig megmaradt abban a meggyőződésében, hogy a munkamegosztás a maga legmé­lyebb lényegében, és nem pusztán bizonyos megszüntethető „következményeiben" elnyomó jellegű. Az eszmetörténet iróni­ájaként tehát Lukács – aki, a divatos legendákkal szembeszállva, gyakran hangsúlyozta – teljes joggal – a „fiatal" és az „érett" Marx közötti alapvető folytonosságot – a maga sajátos indoka­iból kifolyólag végül ugyanennél a legendánál kötött ki.

Mivel pesszimista volt azoknak a gyakorlati közvetítéseknek az intézményes megvalósíthatóságát illetően, melyek révén a jelen ellentmondásai leküzdhetőek, ez a pesszimizmusa pedig párosult azzal, hogy feladta a munkamegosztás meghaladá­sának – mint a szocialista mozgalom tudatosan elfogadott és folyamatosan újra megerősített irányelvének – marxi eszméjét, az idős Lukács a maga elméleti perspektíváját rendkívül le­szűkítette.

A munkamegosztás marxi felfogásától való eltávolodás leg­jelentősebb elméleti következménye Lukácsnál az „értéktör­vénnyel", illetve ennek a különböző társadalmi-gazdasági rendszerekben való működésével kapcsolatos. Ezzel kapcso­latban Lukács idéz egy passzust Marx Tőkéjéből, figyelmen kívül hagyva egy rendkívül fontos megszorítást. Mert ahol Marx ezt írja:

„Fel fogjuk tenni, de pusztán az árutermeléssel való párhuzam ked­véért, hogy minden egyes egyéni termelőnek a megélhetés eszköze­iből való részesedését munkaideje határozza meg,"²

ott Lukács a szóban forgó korlátozott érvényű párhuzamot át­fordítja egy egyetemes, és örökérvényű törvényszerűséggé, amely „minden termelési módra"³ jellemző, beleértve a kom­munista társadalom legmagasabb szintjét is. Ez teljességgel igazolhatatlan eljárás. Mert Marx a probléma mindössze egyetlen aspektusának, nevezetesen a közvetlenül az „árufetisizmushoz" kapcsolódónak az illusztrálásaként vont „puszta párhuzamot" a kétféle társadalom (a kapitalista és a kommu­nista) között. Ezzel kapcsolatos reflexióinak az a céljuk, hogy demonstrálják: a termelés és az elosztás társadalmi jellege a szocializmusban „átlátható" és „közvetlenül érthető", diametrális ellentétben a kapitalizmussal, amely elleplezi, és fetisisztikusan eltorzított módon tükrözi a „magánmunka társa­dalmi jellegét és az egyes termelők közötti társadalmi viszo­nyokat."⁴ Ugyanakkor Marx ezt a korlátozott érvényű össze­hasonlítást a kapitalista társadalomban folyó árutermeléssel oly módon teszi, hogy a munkaidő mennyiségeire vonatkoz­tatja, részben azért, mert ez az egyetlen nyelv, amelyet a polgári politikai gazdaságtan megért, részben pedig, mert az egyének a társadalmi termékből való jogos részesedésének mennyiségi úton való megállapítása releváns marad az átme­neti társadalomban is, bár Marx felfogása szerint, ahogyan azt a Gothai Program Kritikájában a „mindenkinek szükségle­tei szerint" elosztási elvre tett utalásából tudjuk, egyértelműen nem marad az a szocializmus felsőbb szakaszában. Mindez azonban nem jelenti az értéktörvény történelemfeletti állandó­ságát, ahogyan Lukács állítja. Ellenkezőleg, Marx nem is le­hetne világosabb, amikor ragaszkodik hozzá, hogy:

„Az élőmunka tárgyiasult munkára való kicserélése – azaz a társadalmi munkának a tőke és a bérmunka közötti ellentmondás formájában való tételezése – az értéktörvénynek és az értéken nyugvó termelésnek a végső kifejlődése. Ennek előfeltétele – és az is marad s»*a közvetlen munkaidő tömege, a felhasznált munka mennyisége, mint a gazdag­ság termelésének meghatározó tényezője. De abban a mértékben, ahogyan a nagyipar kifejlődik, a valódi gazdaság létrehozása már nem annyira a munkaidő, illetve a felhasznált munka mennyiségétől, hanem inkább a munkaidő alatt működésbe hozott eszközök hatóerejétől válik függővé, amelyeknek „óriási hatékonysága" viszont a maga részéről egyáltalán nincs arányban a közvetlenül a gyártásukra fordított mun­kaidővel, hanem inkább a tudomány általános fejlettségi szintjétől és a technológiai haladástól, illetve a tudománynak á termelésben való alkalmazásától függ. Mihelyst a munka a maga közvetlen formájában megszűnik a gazdagság döntő forrása lenni, a munkaidő is megszűnik, és meg is kell, hogy szűnjék a gazdagság, és ezért a csereérték és a használati érték mércéje lenni."⁵

Ezen a ponton láthatjuk a messzire nyúló elméleti következ­ményeit annak, ha egy szocialista elmélet és stratégia – mi több, egy szerzője által tudatosan a tudás és a társadalmi gyakorlat minden más dimenziójának szükséges megalapozá­saként, a társadalmi lét ontológiájaként kifejtett elmélet – a kritikátlanul elfogadott „szocializmus egy országban"-gondolat-ra épül. Mert az ilyen problematikus premisszából kiinduló ér­velés – ahogyan Lukács érvelt, nemcsak Sztálin életében, amikor a másként gondolkodóknak gyakran életükkel kellett fizetniük a hivatalos „vonaltól" való eltérés vakmerőségéért, hanem élete végéig, még a demokratizálásról szóló, nyíltan antisztálinista könyvében is ragaszkodva hozzá, hogy: „a va­lóságosan létező szocializmus objektíve szocialista jellegét csak a burzsoá ostobaság és rágalom álláspontjáról lehet két­ségbe vonni"⁶ – magával hozza bizonyos életbevágó elméleti demarkációs vonalak elmosásának kényszerűségét.

Ennek a problematikus premisszának – amelyet előzőleg legalábbis kritikus vizsgálatnak kellene alávetni – az internalizálása és racionalizálása elzárja a gondolkodót attól, hogy úgy a jelenhez vezető kauzális meghatározó tényezők kere­sése, mint pedig a „mi a teendő" kérdésének megválaszolása során bizonyos lehetőségeket végiggondoljon.

Ebben a perspektívában, amelyet Lukács a „szocializmus egy országban" perspektívájából kiindulva gondol végig, az, hogy egy nagymértékben alulfejlett posztforradalmi rend­szernek – a maga „eredeti felhalmozásra" (vagy „szocialista felhalmozásra"), a tudomány és technika fejlesztésére, és azoknak a termelési folyamatban való sikeres alkalmazására irányuló égető szükségleteivel – a problémáit és hiányossá­gait nem sikerült leküzdeni, valóban azt az illúziót keltheti a gondolkodóban, hogy az értékviszony, a maga kvantifikálható munkaidő-mércéjével a társadalmi reprodukció állandó szabá­lyozó kerete maradhat, és kell is, hogy maradjon a termelés minden formája mellett, beleértve a szocialista társadalom leg­magasabb szintjét is. Következésképpen a lehetséges cselek­vés tere rendkívül szűk határok közé szorul.

Marx azonban ezeket a problémákat radikálisan más meg­világításban látta. Távol állva attól, hogy elfogadta volna a munkaidő-mérce örökérvényűségét, aláhúzza a rendelkezésre álló időnek, mint a gazdagság mércéjének szerepét a kifejlett szocialista társadalom viszonyai között. Mert ahogyan megfo­galmazza:

„A valódi gazdagság az összes egyének kifejlesztett termelőképessé­ge. A gazdagság mércéje ekkor tehát többé semmilyen értelemben sem a munkaidő, hanem inkább a rendelkezésre álló idő. A munkaidő, mint az érték mércéje, a gazdagságot mint a szegénységen alapulót tételezi, a rendelkezésre álló időt (szabadidőt) pedig úgy, mint ami csak a többletmunkaidő ellentéteként, és ezen ellentét révén létezik, vagyis amiről itt szó van, az az egyén összes idejének munkaidőként való tételezése, tehát az egyén puszta munkássá való degradálása, a munkának való alávetése."⁷

Mi több, Marx határozottan amellett érvel, hogy a szocializmus felsőbb szakaszán tanúi leszünk annak, hogy a „szükséges munkaidő" zsarnoki és megalázó mércéből átalakul olyasmi­vé, amit magát is, minőségi emberi kritériumoknak alárendel­ve, „a társadalmi egyén szükségleteivel" mérnek.⁸ Marx emel­lett való érvelése teljesen összhangban van egy általa tíz év­vel korábban kifejtett elképzeléssel, miszerint:

„Egy jövőbeli társadalomban, amelyben az osztályellentétek megszűn­tek, melyben többé nem lesznek semmiféle osztályok, a használatot többé semmiféle értelemben sem a termelés minimális ideje fogja meghatározni, hanem az egy-egy cikk megtermelésére fordított időt fogja meghatározni az illető dolog társadalmi hasznosságának mérté­ke."⁹

A kérdés tehát az, hogy vajon az időre vonatkozó megfonto­lások a társadalmi cserefolyamat történelmileg specifikus for­máján belül a mindennél fontosabb meghatározó tényező sze­repét játsszák-e, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, a társada­lom munkaidejét – úgy annak megtermelését, mint a külön­böző feladatok közötti elosztását – azok a célok szabályozzák és határozzák meg, amelyeket a kifejlett szocialista társada­lom tagjai maguk tűznek ki, egy általuk kidolgozott valódi terv keretében. Ezt tenni pedig éppen az ellentéte a tervezés ka­rikatúrájának: egy sor termelési és elosztási utasítás „felülről" való kiszabásának a termelőkre, amely viszont szükségkép­pen a munkások többletmunkájának (és a megfelelő többlet­munkaidőnek) a kíméletlen kipréselésére irányul.

Érthető tehát, hogy a munkaidő társadalmi funkciójának ezt a döntő megváltozását – meghatározó tényezőből (mely az élőmunkát, Marx szavaival az „idő rabszolgájává" fokozza le) meghatározottá való átalakulását – lehetetlen megvalósítani az ennek megfelelő, a munkamegosztás felszámolása felé va­ló előrelépés nélkül. Mert mindaddig, amíg az idő beosztása a társadalmon a tagjai túlnyomó többsége többletmunkaide­jének kipréselését megkövetelő gazdasági szükségszerűség­ként uralkodik, az ennek a folyamatnak az irányításával meg­bízott személyek csoportja egy, az időminimalizálás imperatívusza megszemélyesítőjeként és kikényszerítőjeként betöltött funkciójának megfelelő, a társadalom többi tagjaiétól lényege­sen különböző életformát kell hogy éljen. Ugyanakkor az egyének többsége „puszta munkássá degradálódik, alávetve a munkának".

Csak összes tagjainak a döntéshozatali folyamatban való, minden szinten megvalósuló, teljeskörű és egyénjogú részvé­tele szabadíthatja ki fokozatosan az átmeneti társadalmat eb­ből az ellentmondásos, és antagonizmusokat újratermelő hely­zetéből, a munkamegosztás felszámolása, és önmagának az időbeosztás zsarnoksága alóli felszabadítása felé vezető út­ján. Lukács teljesen konzisztens tehát, amikor meg akarja tar­tani nemcsak a munkamegosztást, de a velejáró értékviszonyt is. Csakhogy, paradox módon, ez a konzisztencia magának a szocializmusnak az eszméjét rendkívül problematikussá, ki­fejlett szintje elérésének lehetőségét pedig kifejezetten irreá­lissá teszi.

II.

Meg kell néznünk egy reprezentatív szakaszt Lukács „A tár­sadalmi lét ontológiájá"-ból, hogy lássuk a különbséget az ő megközelítésmódja és Marxnak a kérdéssel kapcsolatos gon­dolatai között. Lukács gondolatmenetének tendenciája az, hogy eliminálja azt a minőségi különbséget, amelyet Marx tett a társadalmi és a közösségi (ez utóbbi „gemeinschaftliche", vagyis nem utólag társadalmivá való) termelés között ez utób­bit besorolja az előbbi alá. Más szavakkal, Lukács megköze­lítését az a tendencia jellemzi, hogy a közösségi gazdálkodás rendszerét besorolja a társadalmi termelés egy olyan formája alá, amely mindig az értékviszony kényszereinek alávetett és ezek által utalt termelés marad.

Ez nem egyszerűen fogalmi pontatlanság vagy véletlen csúsztatás Lukács elméletében. Ezen a módon kell eljárnia ahhoz, hogy képes legyen megalapozni azt a szerepet, ame­lyet az „értékorientált egyéni céltételezéseknek" juttat „A tár­sadalmi lét ontológiájá-ban" (és az Ontológiához többé-kevés­bé szorosan kapcsolódó írásaiban, így például a demokrati­zálásról szóló tanulmányában).

Ebben a szellemben Lukács azt mondja nekünk, hogy:

„Még a legbonyolultabb gazdaság is az egyaránt alternatívák közötti választás formájában végbemenő egyéni céltételezéseknek, illetve ezek megvalósításának az eredője, …(még ha)… az emberek aligha tudják is pontosan nyomon követni döntéseik következményeit."

A következő mondatban, anticipálva egy ezzel a megállapí­tással szembeni nyilvánvaló ellenvetést, Lukács felteszi a kér­dést: „Hogyan konstituálhatnak tehát az emberek értéktétele­zései gazdasági értéket?" Ezt pedig saját előző állításának kategorikus újbóli megerősítésével válaszolja meg:

„De az érték mégis objektíven jelen van, és éppen ez az objektivitás meg is határozza – még ha az objektív oldalon az érték megvalósu­lásának teljes bizonyossága, a szubjektív oldalon pedig a megfelelő tudatosság hiányzik is – az értékorientált egyéni céltételezéseket."¹⁰

A társadalmi lét ontológiájá-ban Lukács arra hív fel bennünket, hogy tegyünk magunkévá egy olyan perspektívát, amely biz­tosítja, hogy a szocialista fejlődés során bizonyosan „kialakul egy, a mindig tisztábbá váló, társadalmiság egy magasabb szintjén álló társadalmi lét", amely olyan egyének „párhuza­mos, egymásra kölcsönösen ható tevékenységeiből" jön létre, akik – az „ész csele" hegeliánus gondolatának¹¹ megfelelően – „Aligha tudják pontosan nyomon követni saját döntéseik kö­vetkezményeit", mivel bele vannak zárva a történelmileg „op­timális", és mindig komplexebbé váló társadalmi munka­megosztásba. Mindazonáltal Lukács azt várja, hogy ez a ma­gasabb rendű társadalmi rend, mint pozitív végeredmény, az „egyéni céltételezések" szükségszerű „eredőjeként" fog kiala­kulni, még ha nem is találhatjuk meg sem megvalósulásának bármilyen bizonyosságát az objektív, sem pedig az egyéni cél­tételezésekben rejlő „objektív szándék" bármilyen megfelelő tudatosságát a szubjektív oldalon.

Ami ezt a víziót rendkívül problematikussá teszi, az a „köz­vetítés" hiánya két alapvető vonatkozásban. Egyrészt hiányzik a közvetítés azért, mert a gondolatmenet nem mutatja meg azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a társadalmiság ala­csonyabb szintjén (antagonisztikus ellentétektől megosztott osztálytársadalmakban) élő egyénektől elvezetnek (vagy elve­zethetnek) addig a magasabb szintig, amelyről Lukács azt mondja nekünk, hogy működésének alapja az, hogy az egyé­nek teljesen tudatában vannak „nembeliségüknek". Másrészt Lukács azt is elmulasztja jelezni, hogy az egyének, a társa­dalmiság bármilyen magas fokán álljanak is, a köztük folyó közvetítő cserének milyen specifikus történelmi formája révén élhetik meg reálisan, társadalmuk adott fejlettségi szintjének megfelelően, a maguk „nembeliségét".

Marxnál viszont az időnek az újratermelő csere közösségi formája révén megvalósuló, minőségi kritériumok szerinti fel­használása jelenti a társult terelők között a szocializmus leg­magasabb fejlettségi szintjein létrejövő egyedülálló típusú köz­vetítés történelmileg elérhető szintjét és módját.

Az időfelhasználásnak a minőségi kritérium irányában való radikális átorientálására tett marxi utalások figyelmen kívül ha­gyása miatt Lukácsnak az egyéni céltételezésekről szóló fej­tegetésében az idővel való gazdálkodás új jelentésének marxi gondolata teljesen elvész. Szemben Marxszal, aki a társada­lom teljes rendelkezésre álló idejének a tudatos közösségi döntések alapján való elosztásáról beszél, Lukács úgy inter­pretálja az idővel való gazdálkodást, mint egy általános tár­sadalmi törvényszerűséget, amely közvetlenül szemben áll az egyénekkel, és leigázza őket, „alkalmazkodniuk kell ehhez a törvényszerűséghez, vagy el kell pusztulniuk." Azonban, ha figyelembe vesszük, hogy Marx ezeknek a reflexióknak a kon­textusában mit tekintett a szocializmus kifejlett formája alap­feltételének, akkor nyilvánvaló, hogy ebben a társadalomban az elpusztulás veszélye, a maga, az egyénekre nehezedő le­küzdhetetlen negatív súlyával többé nem orientálhatja a „ké­pességeiket gazdagon kibontakoztató társadalmi egyének" élettevékenységét. így Lukács diskurzusában a „társadalmi törvényszerűség" (amely nála időtlen érvényességgel műkö­dik még a közösségi termelés és fogyasztás viszonyai között is) és az „egyéni céltételezések" közötti kétpólusú ellentét nem hidalható át. Az anyagi közvetítés történelmileg .specifi­kus formáinak hiányában az áthidalást Lukács csak úgy tudja megkísérelni, hogy a „szubjektív oldalon" történő emancipáló beavatkozást javasol, amennyiben közvetlenül az egyének tu­datosságára apellál. Az „objektív" oldalon való beavatkozást javasló minden gondolata a metodológiai posztulátum formáját ölti, és így lényegében a szubjektív tényező területén marad.

III.

A társadalmi reprodukció közösségi és kapitalista formái kö­zötti alapvető különbséget Marx Adam Smith-nek a pénz – mint „általános áru" – az árutermelés történelmileg kialakult, ám a polgári közgazdaságtan által örökérvényűnek feltüntetett rendszerében betöltött szerepéről szóló gondolataira válaszol­va domborítja ki. Marx bírálja Smith önellentmondásos gon­dolatát az „általános kicserélhetőségről", amely az árutermelő társadalom és a működését szabályozó értékviszony teltételei között teljesen megtévesztő fogalom. Mégis, az „általános ki­cserélhetőség", semmiképpen sem véletlenszerűen, a fennálló rendszer örökérvényűségének igazolására használt posztulátumként bukkan fel. Ráadásul ennek a posztulátumnak önellentmondónak kell lennie. Mert miközben a kapitalista „általá­nos kicserélhetőség" problematikus fogalmát Smithnek azért kell posztulálnia, hogy megfeleljen az általa öröknek nyilvání­tott gazdasági-társadalmi rend követelményeinek, a nagy skót gondolkodó ezt a fogalmat csak úgy tudja definiálni, hogy olyan körülményeket tételez fel, amelyek között a kérdés egyáltalán fel sem vethető többé.

Marx így fejti ki az alapvető különbséget a két termelési és elosztási rendszer között, élesen megvilágítva számos, mind­kettőnek a lényegét érintő, döntő jelentőségű meghatározó vo­nást és egyszersmind ezek közvetlen következményeit azokat az egymással szögesen ellentétes formákat illetően, amelyek az egyének közötti újratermelő cserét egyfelől a kapitalizmus „utólagos" társadalmisága, másfelől a valóban tervszerűen működő közösségi gazdálkodás viszonyai között szükségsze­rűen közvetítik:

„Az egyesnek a munkája, magában a termelés aktusában tekintve – ez a pénz, amellyel közvetlenül megvásárolja a terméket, különös te­vékenységének tárgyát; de különös pénz, amely éppen csak ezt a maghatározott terméket vásárolja meg. Hogy közvetlenül az általános pénz legyen, eleve nem különös munkának, hanem általánosnak kel­lene lennie, azaz eleve az általános termelés tagjaként tételezettnek. Ennél az előfeltevésnél azonban nem a csere adná csak a munkának az általános jellegét, hanem a munka előfeltételül szolgáló közösségi jellege határozná meg a termékekben való részesedést. A termelés közösségi jellege a terméket eleve közösségi, általános termékké ten­né. A termelésben eredetileg végbemenő csere – amely nem csere­értékek cseréje lenne, hanem tevékenységeké, amelyeket közösségi szükségletek, közösségi célok határoznának meg – eleve magában foglalná az egyesnek a közösségi termékvilágban való részesedését. A csereértékek alapzatán a munkát csak a csere révén tételezik álta­lánosnak. Ezen az alapzaton a munka ilyennek lenne tételezve a csere előtt; azaz a termékek cseréje egyáltalában nem lenne a közeg, amely által az egyesnek az általános termelésben való részesedése közve­títődnek. Közvetítésnek természetesen kell végbemennie. Az első eset­ben, amely az egyesek önálló termeléséből indul ki – bármennyire meghatározzák, módosítják is post festum egymást ezek az önálló termelések egymáshoz való vonatkozásaik révén -, a közvetítés az áruk cseréje, a csereérték, a pénz révén megy végbe, amelyek mind ugyanazon viszonynak kifejezései. A második esetben maga az előfel­tevés közvetített, azaz egy közösségi termelés, a közösségiség mint a termelés alapzata van előfeltételezve. Az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve. Ezért bármi is a különös anyagi alapja a terméknek, amelyet az egyes létrehoz vagy létrehozni segít – amit a munkájával megvásárolt, az nem egy meghatározott különös termék, hanem egy meghatározott részesedés a közösségi termelés­ben. Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket ki­cserélnie. Terméke nem csereérték. A terméket nem kell először egy különös formába átváltani, hogy az egyén számára általános jelleget kapjon. A munka egy megosztása helyett, amely a csereértékek cse­réjében szükségszerűen létrehozza magát, a munka olyan megszer­vezése megy végbe, melynek következménye az egyesnek a közös­ségi fogyasztásban való részesedése. Az első esetben a termelés tár­sadalmi jellegét csak a termékek csereértékekké emelése és e cse­reértékek cseréje révén post festum tételezik. A második esetben a termelés társadalmi jellege előfeltételezve van, és a termékvilágban, a fogyasztásban való részesedést nem közvetíti egymástól független munkák vagy munkatermékek cseréje. A társadalmi termelési feltételek közvetítik, amelyek között az egyén tevékenykedik. Ha tehát az egyes­nek a munkáját közvetlenül pénzzé akarják tenni (azaz termékét is), realizált csereértékké, ez azt jelenti, hogy közvetlenül mint általános munkát határozzák meg, azaz éppen azokat a feltételeket tagadják, amelyek között pénzzé és csereértékekké kell tenni, és amelyek között a magáncserétől függ. Ezt a követelést csak olyan feltételek között lehet kielégíteni, amelyek közé az egyesnek a munkája már nem ál­lítható. A munka, a csereértékek alapzatán, éppen azt előfeltételezi, hogy az egyesnek sem a munkája, sem a terméke nem közvetlenül általános, hogy ezt a formát csak egy tárgyi közvetítés révén, egy tőle különböző pénz révén éri el."¹²

Nyilvánvaló, hogy a demarkációs vonalakat egyfelől a közös­ségi gazdálkodás rendszere, és másfelől a munkamegosztás és az ennek megfelelő értékviszony által uralt gazdasápi rend­szer között nem is lehetne élesebben meghúzni, mint ahogyan Marx itt teszi.

Természetesen mindez nem csak elvont, elméleti érdekes­séggel bír. Ellenkezőleg, a kérdés tétje nem más, mint a fenn­álló munkafolyamat és csereviszonyai radikális átalakítását cé­lul kitűző szocialista stratégiák döntő fontosságú orientáló alapelve. Az alapkérdés, amiről itt szó van, a közvetítésnek azokkal a nélkülözhetetlen formáival kapcsolatos, melyek ré­vén a hierarchikusan strukturált munkamegosztást felválthatja az „új történelmi forma", a szocializmus közvetlenül társadalmi termelési módja. Más szavakkal, arról van szó, hogy kijelöljük annak a történelmi változásnak a paramétereit és irányát, amelynek során – Marx szavaival – „a munkamegosztás he­lyett' (amelynek anyagi imperativusait minden különösebb ce­remónia nélkül egyszerűen rákényszerítik az egyes munka­végző szubjektumokra) a társadalmi egyének tudatosan, ön­maguk által irányított élettevékenysége egy, a termelés szem­pontjából működőképes, és egyszersmind emberi kiteljese­dést is nyújtó egységes egészbe integrálható.

IV.

A közösségi társadalmi rendszer Marx által kidomborított alap­vető jellemzőit szem előtt kell tartanunk, ha komolyan vesszük azt a lehetőséget, hogy a szocializmus történelmi terve meg­oldást kínálhat mai újratermelési rendszereink ellentmondása­ira.

A fentebb idézett szakaszban világosan rögzített marxi út­jelzők és irányelvek aktualitása ma nagyobb, mint valaha, figyelembe véve mai világunk mindhárom társadalmi-gazdasági rendszerének mélységes krízisét. A „modernizáció" kudarca a harmadik világban, a kirobbanó antagonizmusok kísérteté­nek újbóli megjelenése az első világban, párosulva egy, a „fej­lett kapitalizmus" pénzügyi vérkeringését hamarosan megbé­nító nagyobb összeomlás nagyfokú valószínűségével, vala­mint a posztkapitalista társadalmak mélyülő válsága – amely napirendre tűzi, hogy e társadalmak minden vonatkozásban felszámolják a sztálinizmus örökségét – mindezek a problé­mák rávilágítanak arra a kijózanító igazságra, hogy a három rendszer problémáira nem létezhetnek külön megoldások. Mert az úgynevezett „három világ" a szóban forgó társada­lmi-gazdasági és politikai rendszerek mélységes és kibogoz­hatatlan kölcsönös kapcsolatai miatt a szó minden valódi ér­telmében egyetlen, egységes világot alkot, az összes létező megosztottságok, strukturális függési viszonyok és antagonizmusok ellenére is. Következésképpen az a széles, átfogó ál­talános perspektíva, mely e rendszerek mindegyikének kiutat kínál a jelenlegi zsákutcából, csakis egy olyan, egységes perspektíva lehet, amely képes mindhárom rendszer problé­máit és ellentmondásait az eredeti szocialista elképzelés szel­lemében közelíteni meg.

Bizonyos persze, hogy ezek a marxi útjelzők és irányelvek csak általános irányelveink lehetnek és nem többek ennél. Más szavakkal ezeket az irányelveket a társadalmi-gazdasá­gi, valamint a kulturális-politikai fejlődés minden konkrét pont­ján történelmileg specifikus – és épp ezért szükségképpen vál­tozó – közvetítő stratégiákra kell lefordítanunk. De éppen mi­vel természetüknél fogva a végbemenő nagy történelmi átala­kulásnak csak szélesebb, átfogó perspektíváját írhatják körül, érvényességük nem kötődik egy meghatározott társadalmi-történelmi helyzethez. Éppen ezért elvileg teljesen közömbös, hogy nagyon hosszú idő múlva jutunk-e el a szocializmus megvalósításához szükséges történelmi áttöréshez – nem egy, és még csak nem is tucatnyi országban, hanem vissza­fordíthatatlanul és az egész emberiséget érintően – vagy eset­leg már néhány évtizeden belül. A marxi irányelvek amiatt a megkerülhetetlen tény miatt maradnak relevánsak a szocia­listák számára, hogy nélkülük az egész történelmi utazás – a kapitalizmusból a szocializmusba – elveszti a maga irányát.

Napjainkban ezt az irányvesztettséget láthatjuk nemcsak Keleten, de néhány nyugat-európai korábbi kommunista vagy szocialista párt stratégiai irányvonalának teljes megváltozásá­ban is. A nyugat-európai kommunista pártok szociáldemokratizálódása ugyanannak a folyamatnak a része, mint bizonyos szociáldemokrata és munkáspártok vezetőinek a nyilatkozatai, akik, a valaha hirdetett szocialista célokat feladva, a közelmúlt­ban önellentmondó módon deklarálták, hogy a szocialisták fel­adata „a kapitalizmus jobb menedzselése". Úgy tűnik, nem értik meg, hogy még ha a kapitalizmust jelesen restaurálni lehetne is az összes posztforradalmi társadalmakban, ez sem oldaná meg a tőkének, mint a dolgozó osztályokat maga alá vető társadalomszervezési módnak egyetlen strukturális el­lentmondását sem.

Ez legfeljebb csak azt az igazolást, és alibit számolná fel, amelyre a „fejlett kapitalizmus" a maga önelégültségében hi­vatkozik.

V.

Az, hogy aláhúzzuk a marxi irányelvek átfogó történelmi ér­vényességét, és ezzel együtt az emancipáció ágensei számá­ra az adott körülmények között elérhető cselekvési lehetősé­geknek megfelelő konkrét intézményes artikulálásuk szüksé­gességét, természetesen nem használható kényelmes kibú­vóként. Az, hogy tudomásul vesszük, hogy az átfogó, orientáló elméleti keret által anticipált történelmi feltételek teljes beérése még nagyon hosszú időt vehet igénybe, nem jelenti azt, hogy a mai helyzetben elég lenne magukat az alapelveket, mint absztrakt imperatívuszokat rögzítenünk. Ehelyett arra van szükség, hogy pontosan megjelöljük legalábbis a típusát az olyan történelmi cselekvésnek – úgy a releváns anyagi ter­melési gyakorlati, mint az emberek közötti gazdasági kapcso­latok intézményes-szervezeti formáit illetően – amelynek ré­vén a társadalmi újratermelés közösségi módja ténylegesen bebizonyíthatja, hogy a fennálló rendszer megvalósítható gya­korlati alternatívája.

Másképpen megfogalmazva: az irányelvek nem proklamál­hatják (kategorikus tagadás formájában) a közösségi termelés és fogyasztás elképzelt jövőbeli viszonyait egyszerűen úgy, mint a jelen idealizált ellenképét, bármilyen súlyosak legyenek is ez utóbbi ellentmondásai és válságtünetei. Mert ami az egyenlet másik oldalán áll – azaz a „post festum" társa­dalmiság szocialista tagadásának pozitív tartalma -, az csak akkor válik hitelessé, ha a jelen kényszerű korlátai és a jövő lehetőségei közötti ténylegesen megvalósítható anyagi közve­títések terminusaiban tesszük kézzelfoghatóvá. Vagyis olyan anyagi közvetítések formájában, amelyek elég konkrétak és a valósághoz alkalmazhatóak ahhoz, hogy a társadalmi eman­cipáció végrehajtói történelmileg specifikus cselekvési prog­ramjaik kidolgozásához elvi, ám mégis rugalmas stratégiai ke­retként használhassák őket.

Itt láthatjuk az ellentétet Lukács általános erkölcsi impera­tívuszok formájában kifejtett posztulátumai és projekciói, va­lamint az emberi lét közösségi formájának a Grundrissé-ben található marxi jellemzése között.

Jellemző módon a magyar filozófus utolsó két munkájában „A demokratizálás jelene és jövőjé"-ben és „A társadalmi lét ontológiájá"-ban a partikuláris individualistás és az általában vett emberiség pólusai közötti, anyagi közvetítés nélküli ellen­tét társul elénk. Lukács ebből a dualizmusból úgylfíhál kiutat, hogy azt állítja: egyedül az erkölcsi tudatosság eszménye (amelyet, a német filozófiai tradíciónak megfelelően szembe állít a pusztán szubjektív moralitással) teremtheti meg a szük­séges közvetítést a két pólus között. Ugyanezzel a céllal hangsúlyozza Lukács utolsó munkáiban a lehető legerőtelje­sebben a már korábban szilárdan leszögezett szerves össze­függést az egyén „kiteljesedett személyisége" és a szocializ­mus ügyének való elkötelezettsége között, még ha ezúttal egy történelmileg konkretizált cselekvő tényezőre, és annak in­tézményesült valóságára való minden utalás nélkül is.

„A társadalmi lét ontológiájá"-ban Lukács az ebben a vo­natkozásban szerinte etikailag releváns összefüggést úgy fo­galmazza újra, hogy a partikuláris egyének létrehozandó ki­teljesedett személyisége és a „nagy ügy" közötti korrelációra hivatkozik, feltételezve, hogy a „nagy ügy" (feltéve hogy tel­jesen neki szentelik magukat) lehetővé teszi az egyes embe­reknek, hogy legyőzzék saját, korlátozott partikularitásukat, és ezáltal részt vegyenek abban a nagy folyamatban, amelynek során létrejön a „magáért való emberi lényeget" megvalósító emberiség.

VI.

Nem feladatunk itt részletesen tárgyalni a Lukács által a szo­cializmus felépítésében az erkölcsi imperatívuszoknak juttatott szerepet.¹³ A lényeg itt az, hogy megértsük az ellentétet akö­zött, ahogyan Lukács foglalkozik az egyén és a társadalom közötti közvetítés kérdésével (az etika idealitását segítségül hívva), és aközött, ahogyan Marx megközelíti a társadalmi cserefolyamat közösségi módja, valamint a társadalmiság ko­rábbi formái közötti alapvető különbséget. Mert ennek a fel­fogásbeli különbségnek közvetlen következményei vannak a jövő felé vezető emancipáló közvetítés megkerülhetetlen és egyszersmind meg is valósítható formáit illetően.

Ami felett Lukács a legbeszédesebb módon elsiklik, az az utólagos társadalmiságnak – ahol az emberek munkája csak a munkamegosztás és az ennek megfelelő értékviszony ré­vén válik társadalmivá – az éles szembeállítása Marxnál az újratermelő cserekapcsolatok közösségi módjával, amelyet Marx úgy jellemez, mint legbensőbb meghatározottságánál fogva közvetlenül, azaz kezdettői fogva társadalmit. „A társa-dalmi lét ontológiájáénak szerzője nem kerülhette el ezt az elsiklást a marxi szöveg valódi jelentése felett, mivel saját filozófiai fejtegetése – amely a társadalmi termelésben a kulcsszerepet az egyének „alternatívák közötti döntéseinek" juttatja, hogy ezzel ontológiai alapot adjon az erkölcsi tuda­tosságukra való közvetlen apellálásnak – a spontán mó­don kialakuló társadalmiság helyett az etikailag meghatározott társadalmiság modellje felé kellett hogy forduljon.

Ez utóbbi modell specifikumát Lukács úgy határozza meg, hogy azt állítja, ez a fajta társadalmiság az egyes ember tu­datán belül jön létre, az önemancipáló etika közvetlen beavat­kozása révén.

A társadalmiság eme – morális terminusokban elgondolt – modellje felé való orientálódás az, ami Lukács számára szük­ségessé teszi azt is, hogy posztulálja a munkamegosztás és a vele együtt járó „értéktörvény" fennmaradását is. Mert sze­rinte ez utóbbi az egyéneket mint elkülönült egyéneket köz­vetlenül szembesíti azzal az imperatívusszal, hogy a különbö­ző alternatívák között válasszanak, és csak növekvő erkölcsi tudatosságuk teszi képessé őket arra, hogy a valódi társada­lmiság szintjén, tudatosan elfogadott nembeliségük szellemé­ben meghozzák a helyes és megfelelő döntéseket.

Marx felfogásában ezzel szemben a valódi társadalmiság – tehát az, amelyet az emberek nem kényszerzubbonyként vi­selnek magukon (mint a munkamegosztás révén nekik jutó társadalmi szerepet) hanem megfelel objektív és – teljesen kifejlett közösségi viszonyok között egyszersmind szabadon megvalósított – emberi létezésüknek, nem a tudatban jön létre (még kevésbé a partikuláris egyéni tudatban, egy olyan im­peratívusz nyomása alatt, hogy „ismeri fel nembeliséged er­kölcsi következményeit, vagy pusztulj el"). Csakis magában a valóságban jöhet létre, vagy specifikusabban, az egyének kö­zősségi társadalmi létezésének anyagi és kulturális érintkezé­si rendszerében, és a társadalmi egyének történelmileg vál­tozó és bővülő szükségleteitől elvonatkoztatva nem is lehet megragadni.

Természetesen az egyes dolgozó szubjektumok közötti ter­melési kapcsolatoknak közvetítettnek kell lenniük minden el­gondolható társadalomban. Enélkül a történelem során bár­mely partikuláris időben tevékeny egyének összessége soha­sem olvadhatott volna össze egy életképes társadalomegészbe. Mi több, annak az adott közvetítési formának a történelmileg specifikus jellege, melynek révén az egyének, adott közvetítő csoportjaik és az ezeknek megfelelő intézmé­nyek segítségével egy többé-kevésbé szorosan összefonódott társadalomegészben kapcsolódnak össze, éppenséggel döntő jelentőségű. Mert pontosan az egyének az újratermelést szol­gáló kölcsönös kapcsolatainak ez a – gyakorlatilag megkerül­hetetlen – specifikus közvetítési módja, az, ami, azáltal, hogy többé-kevésbé közvetlenül meghatározza a termelés és fo­gyasztás mindenkori működési feltételeit, végső soron meg­adja az alapvető jellegét a történelmileg egymással szemben álló, társadalomszervezési módoknak.

Ebben az értelemben Marx szerint az árutermelő társada­lomban uralkodó munkamegosztás mellett az egyéneket csak az árutermelés és árucsere kapitalista rendszere közvetíti egymással, és egyesíti egy antagonisztikus struktúrává. Ezt a rendszert pedig a csereérték állandó bővítésének az impera­tívusza uralja, aminek minden mást – az emberek legalapve­tőbb, éppúgy mint a legszemélyesebb szükségleteitől kezdve egészen azokig a különböző anyagi és kulturális termelő te­vékenységekig, melyekbe a kapitalista társadalomban bekap­csolódnak – szigorúan alá kell rendelni.

A Marx által elképzelt közösségi rendszer teljesen ellentétes az antagonisztikusan strukturált társadalmi közvetítésnek ez­zel a formájával, amely az értékviszony révén mindenképpen könyörtelenül rákényszeríti magát az egyénekre.

A cserekapcsolatok közösségi módjának a Marx Grundrissé-jének tárgyalt szakaszában felsorolt főbb jellemvonásai a következőek:

• A dolgozó szubjektumok élettevékenységének olyan mó­don való meghatározása, hogy munkájuk a közvetlenül álta­lános termelés egy-egy szükséges és egyéni jelentéssel bíró láncszemét alkossa, és ennek megfelelő közvetlen részese­désük a rendelkezésre álló termékek világában,
• magának a társadalmi terméknek mint kezdettől fogva közösségi, általános terméknek a meghatározása, a közössé­gi szükségletekhez és célokhoz viszonyítva, annak az alapján, hogy milyen különös módon részesedik az egyén a folyó kö­zösségi termelésben.
• a társadalom tagjainak teljeskörű részvétele egyszer­smind a megfelelő közösségi fogyasztásban is; ez olyan kö­rülmény, amely éppenséggel rendkívül fontos, figyelembe véve a termelés és a fogyasztás közötti dialektikus kölcsönhatást, amelynek az alapján az utóbbit Marx helyesen jellemzi úgy, mint a közösségi gazdálkodás viszonyai között pozitív érte­lemben „termelő fogyasztást";
• a munka tervszerű megszervezése (elidegenítő megosz­tása helyett, amelyet az árutermelő társadalomban a csere­érték önmagukat érvényesítő imperatívuszai határoznak meg) olyan módon, hogy az egyes dolgozó szubjektumok termelő­tevékenysége nem egy eldologiasodott-eltárgyiasult formában közvetítődik, az árucsere által, hanem magának az egyének aktivitása keretét jelentő termelési módnak a lényegileg tár­sadalmi feltételrendszere révén.

Az új termelési módnak ezek a jellemvonásai teljesen vilá­gossá kell, hogy tegyék előttünk, hogy a kulcskérdés az em­beriség és a természet közötti anyagcsere, valamint a társa­dalmi egyének által folytatott, egyre inkább önmaguk által meghatározott tevékenységek egymás közötti cseréje egy tör­ténelmileg új közvetítési módjának a létrehozása.

Ugyanakkor az is ugyanennyire világos, hogy itt nem arról van szó, hogy az adott valóságra – a fennálló viszonyok el­lenképeként – rávetítsünk egy sor, bármilyen nemes törekvé­seket kifejező erkölcsi imperatívuszt. Ehelyett a feladat az egészen kézzelfogható anyagi gyakorlati formák, és a nekik megfelelő intézményes formák kidolgozása. Más szavakkal, a Marx által javasolt közösségi rendszer – melyet ő az antigonisztikusan strukturált munkamegosztás és a vele járó érték­viszony pozitív önálló alternatívájaként határozott meg – tör­ténelmi járhatósága csak akkor alapozható meg, ha anticipált megvalósításának feltételeit konkrét feladatok, és az ezeknek megfelelő eszközök terminusaiban fejtjük ki. Ez az oka annak, hogy Marx mindig kritikus volt azzal szemben, amikor a szo­cialista jövőt utópisztikus módon úgy állítják szembe a fennálló társadalmi renddel, mint absztrakt ideált, amelyhez a valóság­nak alkalmazkodnia kell.

VII.

Ennek a problémának a legfontosabb aspektusa a termelés és fogyasztás közösségi rendszerében folyó csere termé­szetével kapcsolatos. Valójában nem túlzás azt mondani, hogy ez az aspektus jelenti a gyakorlatilag szükséges és ki­vitelezhető közvetítő stratégiák és cselekvésmódok egész komplexumának azt az archimédeszi pontját, amelyen egy visszafordíthatatlanul szocialista társadalmi rend kialakulása áll vagy bukik. Mert egy radikálisan új típusú csereviszony intéz­ményesítésének szükségessége a szocialista projektumon be­lül nem úgy merül fel, mint absztrakt és inkább távoli regulatív princípium, hanem mint nagy jelentőségű, sürgető gyakorlati követelmény.

így tehát a – közösségi típusú – csere új formájának a re­levanciája nem egy távoli társadalomra vonatkozik. Nem egy olyan jövőbeli társadalmi rendre, ahol a teljesen megvalósult „magáértvaló emberi lényeg" teljes harmóniában van az individuumok összességével, akik a különböző alternatívák közötti döntéseiket a morális tudatosságuk által támasztott, nembeliségükből fakadó követelményeknek megfelelően hozzák meg. Ellenkezőleg, bármik is legyenek implikációi a távoli jövőre nézve, a közösségi típusú csere jelentősége napjainkban pon­tosan az azoknak a problémáknak és ellentmondásoknak – mi több, majdnem leküzdhetetlen nehézségeknek – a megol­dására való közvetlen alkalmazhatóságában áll, amelyekkel bármely átmeneti társadalom a maga mai, fájdalmas, valósá­gos helyzetében megküzdeni kénytelen, hogy kiszabadítsa magát a tőke hatalmából, és a vele együtt járó hierarchikus munkamegosztásból.

Azonban a Marx által tárgyalt közösségi csereviszony mi­nőségileg különbözik a cserének azoktól a formáitól, amelye­ket valamennyien jól ismerünk. A századunk szellemi életében domináló szerepet betöltő elméleti diskurzusban – Marx Weber-től Talcott Parsons-ig és többé-kevésbé távoli követőikig – a fennálló rendszer örökérvényűségének az igazolására irá­nyuló ideológiai szükségleteknek köszönhetően a csere fogal­ma voltaképpen a kapitalista árucsere szinonimájává lett. Minden ilyen diskurzusban a „cserét" egyszersmind törté­netietlen módon messzire visszavetítik a múltba is, hogy az árutermelő társadalom védelmezői úgy érvelhessenek (aho­gyan Max Weber is teszi, tendenciózusan szembeállítva a „modern kapitalizmust" az úgynevezett „ősrégen létező kapitalisztikus formákkal" felállítva így egy ideológiai szempontból kényelmes zárt kört), hogy a kapitalista társadalmi-gazdasági renddel szemben egyáltalán semmiféle alternatíva sem lehet­séges, egy szocialista alternatíváról nem is beszélve.

Valójában azonban a csere kérdése nem korlátozható az árucsere kapitalista rendszerére (lett légyen ez „modern" vagy „ősrégi") a logikán tett erőszak nélkül, annak a kontinges tény­nek az ellenére sem, hogy az általunk tapasztalt árucsere-vi­szony a maga uralkodó pozícióját a társadalomban a modern történelem során nyerte el. A csere kategóriájának még a sok­kal általánosabb fogalomra, a termékcserére (mely magában foglalja a cserének a profitorientált kapitalista cserébe beilleszthetetlen változatait is) való korlátozása is teljesen hibás. Annál problematikusabb tehát, ha egy elmélet a társadalmi újratermelés eme alapvető kategóriáját tendenciózus módon az áruk cseréjére szűkíti le, pusztán azért, mert ez utóbbi a kiteljesedett árutermelés viszonyai között a kapitalista társa­dalomban történetesen mindent átjár.

A „csere" terminus alapvető jelentése egyfelől az emberi­ségnek a természettel való angyagcseréjére, másfelől az egyes egyének egymás közötti cserekapcsolataira vonatkozik – bármik is legyenek a kitűzött célok által megkövetelt törté­nelmileg specifikus formái ennek a kapcsolatnak. Ebben az értelemben a csere kategóriája elválaszthatatlan a közvetíté­sétől, világosan jelezve annak, amiről valójában szó van, a folyamatszerű jellegét. Ezzel szemben a termékeknek jutó szerep – nem is beszélve a kapitalisztikusan legitimált áruk specifikus esetéről, melyeket a csereérték állandó bővítésé­nek keretében, a profitabilitás imperatívuszának megfelelően termelnek – csak alárendelt mozzanatot jelent ebben a prob­lémakomplexumban.

Csakis mivel a természettel folytatott anyagcsere kapitalista módja mellett az emberi képességek eltárgyiasulása szükség­képpen az elidegenedés formáját ölti – magát a termelőtevé­kenységet egy eldologiasodott objektivitásnak, vagyis a tőké­nek a hatalma alá vetve – áll elő az a helyzet, hogy a cserét annak fetisisztikus anyagi dimenziójára lehet és kell redukálni, és az örökérvényűnek nyilvánított árucserével azonosnak dek­larálni. Ám függetlenül attól, hogy ezt a tény milyen mélyen rejti el az árufetisizmus, a csere mozzanatai közül bizonyosan mégis az aktív-termelői mozzanat az elsődleges. Mert még a kapitalista árut is – mielőtt a profitot hajszolva piacra dobnák – először nagyszámú különböző tevékenység összekapcsolá­sa és cseréje révén meg kell termelni.

A Marx által a közösségi gazdálkodási rendszer tárgyalása során bevezetett radikális kategoriális váltás tehát nem a cse­rét mint olyant érinti, hiszen a csere elválaszthatatlan a tár­sadalmi létnek attól az abszolút szükségszerű feltételétől, hogy egyfelől az emberiség és a természet, másfelől az egyé­nek között közvetítésnek kell végbemennie. Inkább arra a történelmileg egyedülálló formára vonatkozik, ahogyan a köz­vetítő csere funkcióit betöltheti a társadalmi érintkezés közös­ségi feltételei között, ahol a termelést mint kezdettől fogva, közvetlenül társadalmi termelést szervezik meg.

Ennek megfelelően, éles ellentétben az árutermeléssel, és ennek fetisisztikus viszonyaival, a közösségi gazdálkodás rendszerének történelmileg újszerű jellegét az adja meg, hogy tevékenységek, nem pedig egyszerűen termékek cseréjére irányul. A termékek elosztása, ez bizonyos, magából a közös­ségi módon megszervezett termelőtevékenységből alakul ki, és várhatóan megfelel ez utóbbi közvetlenül társadalmi jellé­gének. Azonban a jelen kontextusban a lényeg az, hogy a közösségi típusú csereviszonynál az elsődleges mozzanat maguknak az egyének által – tevékeny emberi lény voltukból fakadó szükségleteiknek megfelelően – végzett tevékenysé­geknek az autonóm meghatározása és megfelelő megszerve­zése lesz. A termékek ebben a fajta csereviszonyban aláren­delt mozzanatot képeznek, ami egyszersmind lehetővé teszi, hogy a társult termelők egész rendelkezésre álló idejüket gyö­keresen új módon osszák el, ahelyett, hogy időbeosztásukat előre megszabnák, és ebben a vonatkozásban kifejezetten korlátoznák az anyagi termelési célok, legyenek ezek akár áruk, akár nem-áruvá váló termékek.

Érthető, hogy nem könnyű elképzelnünk az ilyen jellegű cserekapcsolatokat. Mert az árufetisizmus a tőke uralma alatt oly módon érvényesül, hogy az áruk a szükségletek fölé ke­rekednek, ők mérik és legitimálják az emberi szükségleteket (vagy tagadják meg tőlük a legitim szükségletként való elis­merést). Mindennapi életünk normatív horizontjaként ezt szok­tuk meg. Az alternatíva természetesen az lenne, ha maguknak a termékeknek a fontosságát valamilyen értelmes kritérium alapján értékelnénk, és így a szükségleteknek, mindenekelőtt az emberi kiteljesedést nyújtó tevékenységekre irányuló alap­szükségletünknek megfelelően termelnénk őket. Mivel azon­ban ez utóbbi szempont – tekintve, hogy az emberi önmeg­valósítást nyújtó élettevékenységek megszervezése és gya­korlása az embereknek egy inherensen minőségi, tehát nem mennyiségileg meghatározható igénye (amelynek kielégítésé­ről csak maguk az emberek, nem pedig az eszményített „lát­hatatlan kéz" dönthet) – semmiféle módon nem jelenhet meg a kapitalista költségszámításban, ezért nem lehet várni tőlünk, hogy tőkés viszonyok között akárcsak gondolni is tudjunk úgy a tevékenységekre, mint amik teljesen indokoltan az emberi szükségletek közé sorolhatók. Természetesen még kevésbé várható, hogy el tudjuk képzelni azokat a szükséges gyakorlati lépéseket, illetve megvalósításuk lehetőségét, amelyek révén a minőségi – mennyiségileg nem kifejezhető – emberi igénye­ket figyelembe véve átalakíthatnánk a társadalmi termelés egész kapcsolatrendszerét, azoknak a céloknak megfelelően, amelyeket mi magunk, társult termelőként tűzünk ki magunk elé, hogy kielégítsük és továbbfejlesszük szükségleteinket, és megvalósítsuk emberi aspirációinkat.

A közösségi csereviszony marxi jellemzése, amely szerint ez a csere nem „csereértékek", hanem a közös szükségletek és közös célok által meghatározott tevékenységek cseréje, hosszú ideje fennálló társadalmi újratermelési folyamataink alapvető átorientálása felé mutat. Egyszersmind jelzi azt is, hogy a Marx által elképzelt közösségi társadalomban a társa­dalmi egyének fokozatosan felszabadulnak a munka­megosztás, és annak mennyiségi módon érvényesülő érték­törvénye rájuk kényszerített strukturális korlátai alól.

A szocializmusba való átmenet történelmi periódusában a csereviszonyok radikális átalakítása közvetlenül két fő szem­pontból releváns.

Egyrészt ez a kategoriális váltás, a termékek (illetve a ka­pitalizmusban természetesen az áruvá váló termékek) cseré­jéről a termelőtevékenységek működőképes mércén – a szük­ségleten – alapuló közvetítő cseréjére való áttérés, kiutat kínál az eldologiasodott eltárgyiasulás romboló ellentmondásaiból, amelynek világában a csereérték feltartóztathatatlan bővülése – magának a rendszernek a strukturális krízisétől eltekintve bármiféle valódi korlátozó kritérium, illetve akadály híján – minden társadalmi ellenőrzés alól kiszabadul.

A második szempont pedig, amely miatt a csere új típusá­nak megvalósítása olyannyira fontos, a kapitalista rendszer ellentmondásain túl magának az emancipáció történelmi vál­lalkozásának kilátásait érinti. Ebben a vonatkozásban a fenn­álló termelési gyakorlat átstrukturálásának sürgető kényszere abból a kijózanító igazságból fakad, hogy a szocializmus tör­ténelmi kísérlete még csak el sem kezdheti alapvető céljai megvalósítását, ha egyidejűleg nem hajtja végre sikeresen az áttérést a termékek cseréjéről – azaz a társadalmi újraterme­lés egy előre meghatározott anyagi célok elérésére irányuló, és ezeknek szigorúan alárendelt, évszázadok óta gyakorolt és a posztkapitalista társadalom által a múltból örökölt terme­lési struktúrákba és instrumentális komplexumokba mélyen beágyazódott formájáról – a valóban tervezett és önigazgató jellegű (nem pedig bürokratikusán felülről vezérelt) termelőte­vékenységek cseréjére.

Azok a komoly problémák, melyekkel az átmeneti társa­dalmaknak a társadalmi újratermelés régi módjának a megvál­toztatása során szembesülniük kell, mikor erőfeszítéseket tesznek az öröklött intézményi és instrumentális komplexumok átalakítására, érthetőbbé válnak, ha a közösségi típusú csere és az utolsó néhány évszázadban uralkodó cseretípus közötti marxi distinkció fényében szemléljük őket. A legnagyobb prob­léma ebben a vonatkozásban az, hogy a termékek cseréjére irányuló, és általuk meghatározott termelés – akár a kapita­lizmusban, akár a posztkapitalista társadalmakban – alapve­tően összeegyeztethetetlen a valódi tervezéssel.

Ez a helyzet valójában még súlyosabbá válik a posztkapi­talista – parancsgazdaság jellegű – gazdaságokban. Mert a kapitalista termelési mód a saját feltételrendszerén belül leg­alább képes működtetni az elérhető anyagi- és munkaerő-for­rások gazdaságos felhasználásának egy (bármennyire is problematikus) pótlékát.¹⁴ A kapitalista társadalomban ez a pi­acon keresztül végbemenő utólagos visszajelzés formájában megy végbe, ennek a visszajelzésnek az alapján a – kapita­lista értelemben vett – nagyobb hatékonyság érdekében mó­dosítható az érintett termelőegységek működése, addig, amíg nem jelentkezik a problémák következő hulláma, amely az­után újra beindítja ezt a korrekciós mechanizmust.

Ezzel szemben a Sztálin által intézményesített parancsgaz­daság tipikus esete a „két szék között a pad alá" esésnek. Mert azáltal, hogy a maga autoritárius kontrollját kiterjeszti a termékek cseréjére is, megfosztja az újratermelés rendszerét még a piacgazdaság korlátozott visszajelző mechanizmusaitól is, anélkül azonban, hogy a termékorientált munkamegosz­tásról és az ennek megfelelő csereviszonyról a munkának a tevékenységek cseréjére irányuló megszervezésével megte­remtené az igazi tervezés feltételeit. A történelem keserű iró­niájaként így kerülhetett azután sor arra, hogy a parancsgaz­daság hetven esztendeje után újból előkerülhetett a tőkés piac korlátozott hatékonyságú visszacsatolási mechanizmusa, mint annak a „piaci szocializmusnak" az eszményképe, amely a posztforradalmi társadalomban mutatkozó problémák- és el­lentmondások megoldását munkások millióinak a munka­folyamatból való „költséghatékony" kiiktatása formájában kép­zeli el.

A valódi nehézség itt az, hogy ahhoz, hogy a posztkapita­lista alternatívát történelmi elődjével szemben járhatóvá te­gyük, nem elég a piaci allokációval működő árutermelés rend­szeréről átállni a központilag irányított termelésre, és a javak és szolgáltatások bürokratikus/önkényes elosztására. Az ilyen gyakorlat elfogadása a forradalmat közvetlenül követő idő­szakban érthető annyiban, hogy mivel a forradalom, az irá­nyító személyzet kicserélődése ellenére strukturális paramé­tereit tekintve érintetlenül hagyja az öröklött munka­megosztást, ezért ez a fajta bürokratikus kontroll jelenti a leg­könnyebb megoldást a gazdaság irányítói számára. Ám azzal, hogy a gazdaság irányítói ezt a legkönnyebb megoldást vá­lasztják, valódi ördögi kör jön létre, mert miközben egyfelől a strukturális munkamegosztás és a vele járó, termékekre ori­entált (még ha nem is árutermelő jellegű) csereviszony fenn­tartása a posztkapitalista társadalomban csak bürokratikusán irányított parancsgazdaságot eredményezhet, ugyanakkor ez a fajta irányítás csak felerősíti a hierarchikus strukturális mun­kamegosztást, és az ennek megfelelő elosztási formákat.

Nem meglepő módon ezért a parancsgazdaság tervezési rendszere – amelynek célja a központilag irányított termelés és erőforrás-elosztás – a valóságban egy inkább fogyatékos, utólagos látszattervezés, és csak az ideológiai fikciók világá­ban jelent valódi társadalmi tervezési folyamatot. Mert a töb­bé-kevésbé önkényesen (vagy voluntarisztikusan) előre meg­határozott tervcélokat nem lehet egykönnyen ráoktrojálni egy ellenálló társadalomtestre. Mi több, a valóságban a parancs­gazdaság önkényesen meghirdetett tervcéljait a tapasztalt kudarcok következményeként törvényszerűen revideálni szok­ták (anélkül, hogy ezt nyilvánosan beismernék). És az a tény, hogy az ilyen revízióknak anélkül kell végbemenniük, hogy a gazdaság irányítói segítségül hívhatnák a piac kapitalisztikus visszacsatolási mechanizmusát, nem változtat azon, hogy alapvető jellemvonásaikat illetően a két, látszólag egymással diametrálisan szembenálló tervezési rendszer nagyon is ha­sonlít egymásra. Mert bár nyilvánvalóan különböznek egy­mástól annyiban, hogy az egyik központi irányítás alatt áll, míg a másik nem, a két rendszernek fontos közös jellemvo­násai a következők:

1. a korrekciós-visszajelzési mechanizmusok utólagos jellege és
2. a termelés megvalósítható korrekcióinak felülről való beve­zetése (az egyik esetben a totalizáló piacon működő „látha­tatlan kéz" a másikban pedig a bürokratikus állami szervek lépései révén).

A hierarchikus társadalmi munkamegosztás fennmaradása a – parancsgazdaság-típusú – posztkapitalista gazdaságok­ban szükségképpen magával hozza tervezési folyamataiknak ezt a kettős meghatározottságát. Ugyanakkor ez a világosan megmutatkozó strukturális hasonlóság a két – kétséges ha­tékonyságú – tervezési rendszer között, úgy a korrekciók utó­lagosságát, mint felülről vezérelt, autoriter működésmódjukat tekintve, segít megmagyarázni, hogy a forradalmat követően a legkönnyebb megoldás választása miért vezethetett oly vég­zetszerűen az öröklött újratermelési gyakorlattól (ahol az élő munka szükségképpen az előre megtervezett árutermelési céloknak van alárendelve) oda, hogy a munkát a (sztálini) parancsgazdaság előre megszabott anyagi imperatívuszainak vetették alá.

Az áru- vagy termékorientált közvetítő cserekapcsolatokról a közösségi gazdálkodásnak a tevékenységek cseréjén ala­puló rendszerére való áttérés megköveteli az egész társada­lom minden vonatkozásban való radikális demokratizálását.

Azok a közvetítő lépések, amelyek az árucsere öröklött rendszerének újratermelődő autoriter gyakorlatáról (és az en­nek megfelelő struktúráktól) elvezethetnek a munka alulról va­ló, valóban tervszerű megszervezéséhez, egyáltalában nem valósíthatóak meg a döntéshozatal posztkapitalista rend­szerének mélységes demokratizálása nélkül. Mert bár a bürokratikus parancsgazdasági rendszer fenntarthatja a társa­dalom feletti ellenőrzését, miközben, még ha a gazdaság az árutermelésen túljutott is, az újratermelés folyamatát termé­kekre orientált módon irányítja (mely az élőmunkát szükség­képpen maga alá rendeli), ugyanez a rendszer teljesen tehe­tetlenné válik, mikor maguknak a termelőtevékenységeknek a létrehozását, és elérhető eredményességi szintjükkel együtt azok koordinálását kellene megterveznie. A parancsgazdasági rendszer által ebben a vonatkozásban felhasznált legsúlyo­sabb szankció – a munkatáborokkal való fenyegetés, illetve ezek tényleges intézményesítésé – a munka termelékenysé­gére csak negatív hatással lehet, ahogyan ezt Sztálin „egy országban felépített szocializmusának" nagy történelmi tra­gédiája tanúsítja.

A tevékenységek Marx által elképzelt termelésének és cse­réjének rendszerét viszont – ahol a „munkamegosztás helyett" (amelyet a kitűzött anyagi célok előre meghatároznak) a munka tervszerű (vagyis az érintett dolgozó szubjektumok szük­ségleteivel és törekvéseivel összhangban megtervezett) meg­szervezése a gazdaság működésének alapelve – csakis ma­guk az érintett egyének hozhatják létre. Mert ők azok, akik arra hivatottak, hogy egy megfelelően közvetített és koordinált társadalmi önigazgatás keretein belül kifejlesszék és gyako­rolják a maguk munkakészségeit, egészen addig, amíg el nem jutnak képességeik teljes kibontakoztatásáig.

Marx szerint tehát az átmeneti társadalom feladata a mun­kamegosztás fokozatos meghaladása, a munka tudatos meg­szervezése révén, amelyet azok a dolgozó egyének tévéznek meg, akik újra elsajátítják mindazokat az irányító funkciókat, amelyeket a (posztforradalmi) munkamegosztás viszonyai kö­zött továbbra is a párt és az állam gyakorolnak. Csakis ezen az úton remélhetik, hogy felszabadítják magukat az időbeosz­tás zsarnoksága, és a mindent mennyiségi terminusokra re­dukáló és nivelláló értéktörvény alól.

VIII.

Az utolsó kérdés, melyet a jelen tanulmány kontextusában tárgyalnunk kell, közvetlenül abból fakad, hogy Marx azon az alapon állította szemben a munka tudatosan megtervezett kö­zösségi megszervezését az öröklött munkamegosztással, hogy ez utóbbit elkerülhetetlenül előre meghatározzák a min­dig bővülő csereérték „racionális" imperatívuszai. Ez a kérdés az „idővel való gazdálkodás" minőségi dimenzióját érinti, és mint ilyen, csak azok között az új feltételek között merülhet fel, ahol az „időminimalizálás" korábban érvényesülő törvénye többé nem szükséges a társadalmi anyagcserefolyamat raci­onális szabályozásához.

A munka gyakorlatának az ilyen irányú reorientálása megint csak egy valódi kategoriális váltást jelent, akárcsak a koráb­ban látott ellentét az áru-, illetve termékorientált csere és a közösségi tevékenységcsere között. Most fogjuk közelebbről megvizsgálni ezt a problémát. Mielőtt azonban ezt megtehet­nénk, először idéznünk kell Marx Grundrissé-jének idevágó szakaszát a maga egészében. Ez a passzus a következőkép­pen hangzik:

„A közösségi termelés alapzatán az idő meghatározása természetesen lényeges szempont marad. A társadalomnak minél kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy gabonát termeljen, állatot tenyésszen stb. annál több időt nyer a másfajta anyagi vagy szellemi termelés számára. Éppen úgy, ahogyan az egyén esetében is, a társadalom fejlődésének, élvezeteinek és tevékenységeinek a sokrétűsége is az idővel való gaz­dálkodástól függ. Az idővel való gazdálkodás – végül is minden gaz­dálkodás erre vezethető vissza. A társadalomnak ugyanúgy célszerűen kell elosztania idejét, hogy összes szükségleteinek megfelelő terme­léshez jusson, mint ahogyan az egyénnek is jól kell tudnia beosztani az idejét, hogy megfelelő arányban szerezzen különböző ismereteket, vagy hogy a tevékenységével szemben támasztott különböző követel­ményeknek megfeleljen. így az idővel való gazdálkodás, a rendelke­zésre álló időnek a termelés különböző ágai közötti tervszerű elosz­tásával együtt megmarad a legfőbb gazdasági törvénynek a közösségi termelés bázisán is. Itt még nagyobb mértékben a gazdálkodást irá­nyító törvényszerűséggé válik. Azonban ez lényegében különbözik a csereértékeknek (a munkának vagy a termékeknek) a munkaidő általi mérésétől. Az ugyanabban a munkaágazatban dolgozó különböző egyének munkája, illetve a különböző munkafajták egymástól nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is különböznek. Mit tételez fel egy, a dolgok közötti pusztán mennyiségi különbség? Minőségük­nek az azonosságát. Ezért a munkák mennyiségi mérése feltételezi minőségük ekvivalenciáját, azonosságát."¹⁵

Mint láthatjuk, Marx felfogásában „a munkaidő tervszerű el­osztása" a közösségi munkafolyamat szabályozásának leg­szembetűnőbb vonása. Ezenfelül a társadalom teljes rendel­kezésre álló idejének ilyen, valóban a tervszerű elosztása ép­penséggel egészen egyedülálló vonása a termelés és csere közösségi formájának. Mert a kapitalista munkamegosztás uralmának feltételei között a termelés és elosztás antagonisz­tikus rendszere a társadalomra vak determinizmussal érvé­nyesülő törvényszerűségként kényszeríti rá az értéktörvényt. Tekintve, hogy a társadalomban adva van a munkamegosztás, valamint az irányítás és a végrehajtás tényezői (tehát a tőke és a munka) közötti kibékíthetetlenül ellenséges viszony, az egyes termelőegységekből kikerülő termékeket először „cse­reértékké kell emelni és csereértékekben kicserélni", mielőtt egyáltalán elképzelhető lenne a társadalmi-gazdasági kap­csolatok kaotikus sokféleségének egy egységes társada­lomkomplexumba való összeolvadását. Más szavakkal a ka­pitalista munkamegosztás érvényesülésének feltételei között csak az értéktörvény szabályozhatja, a maga vak módján – mintegy az érintett egyének „háta mögött" – egyrészt a tár­sadalomnak a természettel folytatott anyagcseréjét, másrészt az egyének törékeny egyesülését egy antagonisztikus szer­kezetű társadalomegészben. Ez az oka annak, hogy az áru­termelő társadalom utólag megnyilvánuló, az értéktörvény ál­tal uralt társadalmisága még csak nem is említhető egy napon a közösségi termelés társadalmiságával, azonosításukról nem is beszélve. Ahogyan Marx helytállóan érvel, semmilyen tár­sadalom sem működhet anélkül, hogy megfelelően szem előtt ne tartaná az „idővel való gazdálkodást". Azonban egy egész világ választja el egymástól a különböző társadalmakat, annak megfelelően, hogy vajon az ilyen megfontolásokat, az időbe­osztást, egy, a termelők háta mögött működő mechanizmus (mint amilyenek a tőkés csereviszony objektív imperatívuszai) kényszeríti-e rá a szóban forgó társadalomra, vagy pedig a termelés és elosztás közösségi rendszerében tevékenykedő társadalmi egyének határozzák meg a maguk számára, hogy szükségleteik és törekvéseik megvalósítása során hogyan fogják elosztani társadalmuk teljes rendelkezésre álló idejét.

A „törvény" szót Marx ebben a két esetben két nagyon kü­lönböző értelemben használja. Amikor egy önmagát vakon ér­vényesítő mechanizmus kényszeríti ki ezt a „törvényt", akkor Marx a kifejezést úgy használja, mint a természettörvény ana­lógiáját, amellyel szereti a tőkés rendszert jellemezni. De a „törvény" szónak éppen így van egy másik jelentése is. Ebben a másik esetben a törvény egy emberi cselekvők által, vá­lasztott céljaik előmozdítása érdekében megalkotott szabályo­zó keretet vagy eljárást jelent. A törvénynek ez az utóbbi je­lentése – „az önmagunknak szabott törvény" – a releváns az időnek a közösségi rendszer feltételei közötti gazdaságos fel­használását illetően. Ennek megfelelően Marx ragaszkodik hozzá, hogy a társadalom rendelkezésre álló idejének ez a fajta beosztása „lényegileg különbözik a csereértékek (munka vagy termékek) munkaidővel való mérésétől".

Ez a gondolatmenet teljesen összecseng egy korábbi Marx szöveggel, ahol Marx elítélte azt, hogyan a tőkés ipar feltételei között a mennyiségi szempont elembertelenítő módon uralko­dik az élőmunka fölött. Ahogyan 1847-ben megfogalmazta:

„Ha a munka puszta mennyisége, a minőségre való tekintet nélkül, értékmérőként funkcionál, ez előfeltételezi azt, hogy a munkát az em­ber a gépnek való alárendelése vagy a végletekig vitt munka­megosztása révén egyenlővé tették; hogy az embereket a munka, amit végeznek, teljesen maga alá rendeli. Az idő minden, az ember semmi, a legjobb esetben az idő rabszolgája. A minőség többé nem számit. A mennyiség az, ami egyedül eldönt mindent; óra óráért, nap a né­pért."¹⁶

Marx szerint tehát nem lehet szó arról, hogy felszabadítsuk a társadalmat a tőke uralma alól, anélkül, hogy egyidejűleg hozzá ne fognánk a munkamegosztás meghaladásának nehéz törté­nelmi feladatához. Egy olyan feladathoz, amely viszont még csak el sem gondolható, még kevésbé megvalósítható a mun­kafolyamatnak a maga teljességében való, minőségi alapon tör­ténő tudatos átstrukturálása nélkül, olyan módon, hogy az em­berek többé ne azt a szerepet játsszák a termelésben, amelyet nekik, mint az „idő rabszolgáinak" a tőke – mindaddig, amíg a tőke rendszere fennmarad, a posztkapitalista társadalmakban is – szükségképpen juttat. Ezért nem hagyhatta el semmilyen elgondolható módon a Grundrisse és a Tőke „öreg Marxa" fia­talkori írásai álláspontját ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.

A mi saját történelmi korunkban uralkodó ideológiai diskurzusra jellemző egy olyan misztifikáló tendencia, hogy a cserét mint olyan azonosítsák az árucserével. Ugyanakkor gyakran találkozunk hasonlóan meghökkentő kísérletekkel arra, hogy megalapozzanak valamiféle szükségszerű kapcsolatot az idő­vel való gazdálkodás és a piac között. Ez teljesen igazolha­tatlan, egy sor különböző okból.

Először, mert egy ilyen szükségszerű összefüggésnek a hir­detése önkényesen kizárja annak lehetőségét, hogy a piac kaotikus, sok tekintetben még saját kritériumai szerint is pa­zarló elosztási és korrekciós mechanizmusán kívül is működ­het a rendelkezésre álló emberi és anyagi erőforrások elosz­tásának egy racionális rendszere.

Másodszor, mert az idő piac meghatározta elosztása csak az időminimalizálás követelményének a kikényszerítése révén működhet, ezen a nyers módon döntve el nemcsak azt, hogy az egymással versengő áruk közül melyik arat sikert, és me­lyik vall kudarcot, hanem azt is, hogy milyen módon folyik a társadalomnak a természettel folyatott anyagcseréje, és azt is, hogy tagjainak szükségleteit a társadalom legitimálja-e, vagy kielégítésüket érzéketlenül megtagadja. A piacorientálta munkaidő-szabályozás teljesen képtelen rá, hogy megbirkóz­zon azzal a sokkal nehezebb kérdéssel, mely a társada­lomtest teljes rendelkezésre álló idejét érinti, beleértve azt a részt is, amely a rendszer eldologiasott viszonyai között, a profitábilis árutermelés céljaira nem aknázható ki.

Harmadszor, mert a társadalom termelőerőinek a tudomány és a technológia formájában végbemenő fejlődése – azaz az élőmunkának és a kollektív tudatnak az évszázadok során az (áldásos vagy romboló módon egyaránt felhasználható) tu­dás és annak eszközei formájában való kumulatív eltárgyiasulása – nemcsak elavulttá teszi azt, hogy a termelés a köz­vetlenül kizsákmányolható minimális munkaidő korlátai közé legyen bezárva, hanem egyszersmind létrehozza a társadalmi anyagcsere teljes összeomlásának a veszélyét, azáltal, hogy a tudományos-technikai forradalomnak és a tőkés piac profit­orientált, irracionális „korrekciós mechanizmusainak" az összekapcsolódása közvetlen közelbe hozza a végső soron megoldhatatlan strukturális munkanélküliség fenyegető pers­pektíváját.

Negyedszer, mert magának az „idővel való gazdálkodás­nak" a fogalma – még a maga legszűkebben vett jelentésében is – a kapitalizmus fejlődésével kifejezetten problematikussá válik. A tőke uralma alatt ez a váltás – a munkaidő-mérce irrelevánssá válása – elkerülhetetlenül egy szélsőséges ellent­mondás formáját kell hogy öltse. Mert a költségszámítás ka­pitalista rendszere soha nem mondhat le teljesen arról, hogy az időminimalizálás elvét a termelési folyamatra rákényszerít­se. Folytatnia kell az aktívan foglalkoztatott munkaerő lehető legnagyobb mérvű kizsákmányolását, a növekvő strukturális munkanélküliségben rejlő összes veszélyek ellenére. Ugyan­akkor a hasznosítási ráta csökkenésére irányuló szükséglettel összhangban a termelés gazdaságosabbá tételére való törek­vést (amely a kapitalista fejlődés felfelé ívelő szakaszára jel­lemző) egyre inkább a rendszer mindig növekvő pazarlása váltja fel, amely nemcsak a javak, szolgáltatások és termelő­eszközök vonatkozásában érvényesül, hanem a társadalom összmunkaerejével kapcsolatban is. így az idővel való gaz­dálkodásnak az aktív munkaerőre való rákényszerítése kéz a kézben jár azzal, hogy a tőkés rendszer ugyanakkor egyálta­lán nem törődik mindazokkal – mindegy, hogy milyen sokan vannak -, akik a kényszerű henyélés méltatlan állapotát kell, hogy „végzetükként" elszenvedjék, mert a termelés felett uralkodó profit-számítási elv abszurdan pazarló működése ezt követeli meg.

Ötödször pedig, mert a tőke transznacionális tőkévé válá­sának és monopólium jellegű centralizálódásának erősödő trendje magát a piacot egy kifejezetten problematikus és vég­ső soron fenyegetett struktúrává teszi. Ez nagyon komoly kö­vetkezményekkel jár a munkaerőre, és annak hagyományos, a nemzetállamokon belül kiépült tőkés piacok keretein belül kialakult érdekvédelmi szervezeteire nézve.

Azok a támadások a munkaerő – korábban törvényes vé­delem alatt álló – intézményi hadállásai ellen, amelyeknek az elmúlt két évtizedben tanúi lehettünk minden fejlett tőkés or­szágban, és amelyeket időnként – jellemző módon – munkás­párti kormányok vezényeltek (mint Harold Wilson kormányzata Nagy-Britanniában, amely felelős volt egy balul sikerült kísér­letért a British Labour Unions kasztrálására a kormány hírhedt „In Place of Strife"-nek nevezett törvénytervezetével, melyet később konzervatív kormányok hajtottak teljesen végre), vol­taképpen nem mások, mint az ezeket a folyamatokat kísérő mélyebb feszültségekben és a strukturális átalakítás szüksé­gességének megnyilvánulásai. Az ezekben a fejleményekben implicit módon jelenlévő autoritarianizmus nemcsak nyilván­való kísérlet arra, hogy „visszahódítsák" a munka által az el­múlt másfél évszázadban megszerzett területeket (visszahó­dítsák olyan módon, ahogyan ez összeegyeztethető a kapi­talista fogyasztói társadalom expanziós szükségleteivel), ha­nem egyszersmind egy arra irányuló program is, hogy a cent­rumországok munkaerejére is rákényszerítsék azt a munkafe­gyelmet, amelyet a transznacionális tőke az uralma alatt álló Harmadik Világban fenntart. így, távol attól, igazi előrehaladás lenne, az az „idővel való gazdálkodás", amely ilyen módon kikényszeríthető a világ munkaerejének különböző szektorai­ból, nem más mint a kizsákmányolás mértékének növekedése minden oldalon, a „fejlett kapitalizmus" viszonyai között.

Mindezekben a vonatkozásokban az idővel való gazdálko­dás a maga durván kvantifikáló módján, vak gazdasági törvényszerűségként kényszeríti rá magát az árutermelő tár­sadalomra, még ezt csak egy antagonisztikus és ellentmon­dásos formában teheti is meg. A minőségi szempontok radikálisan összeegyeztethetetlenek a kapitalista munka­megosztáshoz elválaszthatatlanul hozzá tartozó értéktörvény eme működésével. Mert az értéktörvény, amely az árutermelő társadalomban a cserét szabályozza, csak egy átlagoló és kiegyenlítő mechanizmus formájában érvényesülhet, amely a maga „láthatatlan kez"-ének a beavatkozása révén kategori­kusan hatálytalanít minden „tévedést" minden potenciális eltávolodást a gazdaság működése mögött rejlő, a tőke rend­szeréből fakadó anyagi szükségszerűségektől. Ezzel szem­ben a Marx által a közösségi termelési és elosztási rendszer kontextusában tárgyalt „gazdasági törvényszerűséget" Marx mint inherensen minőségi szabályozót jellemzi.

Ez nem is lehet másképpen, tekintettel arra a kulcsfoga­lomra, amelynek segítségével Marx érthetővé teszi ennek az új újratermelési rendszernek a társadalmi anyagcsere-folyama­tát, a társadalom re/;es rendelkezésre álló idejének fogálmára. Mert ha a közösségi típusú társadalmi rend gazdagságát an­nak teljes rendelkezésre álló ideje terminusaiban kell mérni a fetisisztikus módon kvantifikált termékek mércéje helyett, me­lyet az időminimalizálás követelményének a dolgozó egyének­re való rákényszerítésével nyernek, akkor magának a „gazda­sági törvénynek" a Marx által használt fogalma is egy, az áru­termelő társadalom csereviszonyai révén érvényesülő érték­törvény jelentésétől minőségileg különböző jelentést kell hogy kapjon. „A törvény, amelyet önmagunknak szabunk" azért, hogy szabályozzuk egy valóban kooperatív rendszer repro­duktív cserefolyamatait, semmilyen módon nem hasonlítható össze a természeti törvénynek a maga érvényesülését kö­nyörtelenül kikényszerítő mechanizmusával, amely nem ve­heti figyelembe az emberi egyének szükségleteit, vágyait és törekvéseit. Ezzel szemben a társadalmi anyagcsere egy (a profitorientált és maximálisan pazarló „gazdasági" mércével szemben) valóban gazdaságos mércéjének a társult termelők általi elfogadása azt jelenti, hogy:

1. A tevékenység (mégpedig a „szabad tevékenység") új területei nyílnak meg annak köszönhetően, hogy egy, a tevé­kenységek cseréjére orientált rendszerben a társadalom ter­melési célokra fordítható „teljes rendelkezésre álló ideje" meg­többszöröződik, mihelyst maguknak az egyének által végzett tevékenységeknek a létjogosultságát többé nem a szűkebb értelemben vett „gazdasági" (azaz profitorientált) kritériumok alapján ítélik meg, csakis ezen a módon válik lehetségessé azoknak a szükségleteknek a kielégítése, amelyeknek a léte­zését az időminimalizálás kvázi-mechanisztikus kényszerének (mely az áru-orientált termelésnek mindig szabályozó elve kell hogy maradjon) perspektívájából, és ennek nyomása alatt nem lehet figyelembe venni.
2. Az előző ponttal szoros összefüggésben a társadalom jelentős mértékben megnövekedett és újradefiniált teljes ren­delkezésre álló idejének köszönhetően az időt minőségi ala­pon lehet a különböző javak és szolgáltatások előállítását szolgáló tevékenységek között elosztani, és ezeket a minő­ségi megfontolásokat a társadalom tagjai által tudatosan el­fogadott prioritások határozzák meg, tekintet nélkül a válasz­tott célok megvalósításához szükséges munkaórákra, ahe­lyett, hogy a termelés céljait és prioritásait határozná meg az a szempont, hogy mit lehet nyerni a termelők könnyen kizsák­mányolható munkaidejének jobb kihasználása révén. Ez a mi­nőségi változás nem lehet pusztán a munka termelékenysége növekedésének az eredménye. Ennek a növelésére a tőke is teljes mértékben képes, saját vonatkoztatási rendszerén belül. A termelés szükségtelen időkorlátoktól mentes, a tudatosan választott prioritásoknak megfelelő társadalmi szabályozásá­nak lehetősége pozitíve a korábban termelési célokra nem hozzáférhető „idősávok", azaz a kapitalisztikus szempontból profitábilis módon nem hasznosítható és ezért kihasználatlan emberi erőforrások kiaknázásából fakad. Ilyen módon nyer minőségileg új jelentést a társult termelők „teljes rendelkezés­re álló idejének" fogalma. A maga új megjelenési formájában a termelés és fogyasztás közösségi rendszerében a teljes ren­delkezésre álló idő keretei kiterjeszthetőek egy sor olyan te­vékenységre, amelyek, bármilyen akut szükségleteket is elé­gítettek volna ki, semmilyen módon nem fértek be azokban az egyenletekbe, amelyek korábban, az értéktörvény kény­szere alatt szabályozták a gazdálkodást.

Egyedül ilyen feltételek mellett képzelhető el az is, hogy a hasznosság a tőke rendszerében nemcsak materiálisán kor­látozó, de egyszersmind elidegenítő és eldologiasító fogalmát is újradefiniáljuk, a Marx által „A filozófia nyomorúságá"-nak fentebb idézett szakaszában kifejtett értelmének megfelelően. Olyan értelemben tudniillik, hogy ahelyett, hogy a minimális idő szempontja zsarnokságának engednénk át a végső dön­tőbíró szerepét a termékek társadalmi hasznosságát illetően, inkább az egy-egy árucikk termelésére fordított időt határozná meg társadalmi hasznosságának mértéke, ami tökéletesen ér­telmes kritérium lenne minden munkavégző szubjektum szá­mára, hanem működnének bennük a kapitalista költségszámí­tás tudatukba beleívódott diktátumai.

Bizonyos, hogy a munkafolyamatoknak az ilyen minőségi megfontolások szellemében való átstrukturálása teljességgel elképzelhetetlen, ha egyidejűleg az átmeneti társadalom a maga anyagi közvetítései révén nem haladja meg fokozato­san a munkamegosztást, és a vele együtt járó értéktörvényt. Ezen felül, ha az átmeneti társadalom által elfogadott eman­cipációs stratégiák nem kérdőjelezik meg radikálisan a mun­kamegosztást és az értéktörvényt, akkor az eredeti szocialista víziótól való ilyetén eltávolodásnak nagyon komoly következ­ményei lesznek. Mert ebben az esetben nem marad tere a Marx által leírt közösségi munkafolyamat víziójának, amelyben a minőség – és a megfelelő emberi szükségletek – játsszák a döntő szerepet, az idő mennyiségi elosztása pedig elveszti azt a korábbi, túlzott szerepét, amelyet a társadalmi anyagcsere-folyamat ellenőrizhetetlen meghatározójaként játszott.

Ami Lukácsot illeti, szerinte a minőségre vonatkozó marxi megfontolások (melyek nélkül a magyar filozófus által annyira magasztalt példaadó művészi alkotások vagy erkölcsi tettek elképzelhetetlenek volnának) teljesen megfelelőek és helyén-valóak a „szükségszerűség birodalmán" túl, a „szabad­ság birodalmáéban. Marx számára ezzel szemben az ilyen szempontok integráns részei kell hogy legyenek azok­nak az elfogadott anyagi közvetítő eszközöknek, amelyekre a társadalomnak szüksége van ahhoz, hogy a maga minden aspektusában átstrukturálja magát a posztkapitalista termelési folyamatot, ha egyáltalán feltételezzük, hogy van valamilyen remény arra, hogy a társadalmi egyéneket fel lehet szabadí­tani a tőke és a vele járó hierarchikus munkamegosztás ural­ma alól.

Marx az emancipált társadalom anyagi alapjaként a „bő­ség" világát képzeli el, azaz olyan feltételeket, amelyek között a szűkös erőforrások szükségképpen kíméletlen elsajátításá­ért folyó harc többé nem határozza meg az egyének élette­vékenységét. Ahogyan a termelőerők egyetemes fejlődésére, és az ezen az alapon kibontakozó új emberi viszonylatok le­hetőségére hivatkozva kifejti:

„a termelőerőknek ez a fejlődése (amely ugyanakkor az emberek va­lóságos, tapasztalati létezését vonja maga után, a maguk a helyi he­lyett világtörténelmi létezésében) abszolúte szükséges gyakorlati elő­feltétel, mert enélkül csak a hiányt, a nélkülözést tennénk általánossá, és a nélkülözéssel újrakezdődne a harc a szükségletek kielégítéséért és az egész régi szemét szükségképpen újra előállna; továbbá mivel csak a termelőerőknek ezzel az egyetemes fejlődésével jönne létre egyetemes érintkezés az emberek között … minden nemzetet a többi forradalmától téve függővé és végül világtörténelmi, univerzális egyé­neket téve a lokális egyének helyébe. Enélkül 1) a kommunizmus csak helyi jelenségként létezhetne; 2) maguk az érintkezés erői nem fej­lődhetnének úgy, mint egyetemes és ezért feltartóztathatatlan erők, hanem babonákba ágyazott, hazai sütetű „körülmények" maradnának; és 3) az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommu­nizmust. Tapasztalatilag a kommunizmus csak az uralkodó népek egy­szerre és egy időben végrehajtott tetteként lehetséges, amely előfel­tételezi a termelőerők egyetemes fejlődését és az ezzel szükségkép­pen összekapcsolódó világméretű emberi érintkezést."¹⁷

így tehát Marx szerint nem lehetséges „szocializmus egy or­szágban", sem a szocialista társadalmi rend létrehozása anél­kül, hogy egy, minden tagjának szükségleteit kielégíteni ké­pes, rendkívül termékeny társadalmi-gazdasági rendszer ré­vén leküzdjük a hiányt, a nélkülözést és a szűkösséget.

Nyilvánvaló azonban, hogy teljesen elképzelhetetlen meg­haladni a hiányt mint olyant – és a vele együtt járó „egész régi szemetet" – az értéktörvény korlátain, és a mennyiségi szempont ennek megfelelő uralmán belül maradva. Mert a marxi értelemben vett minőségnek, mint olyan mércének, amely képes értelmes korlátokat szabni annak, ami egyébként csak a gazdagság potenciálisan lehető legpazarlóbb hajszo­lását jelentené, a tudatos elfogadása nélkül az „új történelmi forma" felé való visszafordíthatatlan előrehaladás csak álom lehetne.

A bőség társadalmának valóságos létrehozása megköveteli a társadalmi újratermelés folyamatának olyan módon való át-orientálását, hogy a közösen megtermelt javak és szolgálta­tások teljesen megoszthatóak, nem pedig individualisztikus módon elpazarolhatok legyenek, mindazok által, akik részt vesznek a közvetlenül társadalmi termelésben és fogyasztás­ban. A tudatos önszabályozásnak e módja nélkül még a lehető leggazdagabb társadalom is „az önmagát megújító és kikény­szerítő szűkösség" ördögi körének csapdájában marad, még akkor is, ha a kérdést csak viszonylag korlátozott létszámú embercsoportok korlátlan igényeire vonatkoztatva vetjük is fel, az egyének összességéről nem is beszélve.

Természetesen ennek a marxi víziónak a teljes megvalósí­tása a szükséges anyagi közvetítéseknek a maguk globális kontextusában való realisztikus kidolgozását követeli meg, amely a tőke (bármilyen formában gyakorolt) uralma alatti munkamegosztástól elvezet a közösségi lét egy olyan új for­májához, amely csak a történelmileg kialakult átmeneti társa­dalmak által felvállalt fokozatos átalakítás folyamatából alakul­hat ki. Mindazonáltal még ha ennek a víziónak a teljes meg­valósítása – amely egy globális társadalmi átalakulást tesz szükségessé – még nagyon hosszú időt vehet is igénybe, a célul kitűzött irányban való előrelépéshez szükséges gyakor­lati lépések bármely posztforradalmi társadalomban megvaló­síthatóak, anélkül hogy a tőke és a munka közötti erőviszo­nyok világméretekben való radikális átalakulására várnánk.

Természetesen eközben szükséges, hogy megtartsuk azt a globális perspektívát is, amelyet Marxnál az utolsó idézetben láttunk, mert ez a globális perspektíva az az orientáló keret, amelyen belül az egyes átmeneti társadalmaknak gyakorlati lépések és stratégiák révén meg kell próbálniuk megvalósítani a maguk – az adott helyzetben lehetséges – közvetítő féllegű feladatait. Ugyanakkor azonban „itt és most" megvalósítható – a múltban az értéktörvény kényszere alatt elfogadott fenn­álló hasznosítási ráták radikális átértékelése révén – a szo­cializmus építéséhez nélkülözhetetlenül szükséges áttérés egy olyan gazdálkodásra, ahol a termelési célokat és az el­osztási eljárásokat minőségi kritériumok határozzák meg. A specifikus területeket, ahol ennek a váltásnak végbe kell mennie, úgy határozhatjuk meg, mint olyan kézzelfogható anyagi és kulturális célkitűzéseket, amelyek nemcsak egy, bármilyen szerény mértékű előrelépést Ígérnek a világméretű közösségi társadalom inkább távolinak tekinthető célja felé, hanem egyszersmind javulást is az emberek életszínvonalá­ban „itt és most", mégpedig sokkalta realisztikusabb javulást annál, ami a munkamegosztás öröklött struktúráinak toldoz­gatása révén lenne elérhető.

Jegyzetek

1 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, Magvető, Budapest, 1988. 155. o.

2 Marx: Tőke, 1. köt. 78-79. o.

3 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, 111-112. o.

4 Marx: Uo. 76.o.

5 Marx: Grundrisse, 704-5. o.

6 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, 178. o.

7 Marx: Grundrisse, 708. o.

8 Uo.

9 Marx: The Poverty of Philosophy (A filozófia nyomorúsága), MEM (Marx és Engels összes művei) 6. köt. 134. o.

10 Lukács: Toward the Ontology of Social Being: Labour, Merlin Press, London, 1980. 83. o.

11 L. az egyéni és társadalmi interakciók e modellje problematikus jellegének tárgyalását cikkemben „Az ész csele – fordított irányban", a Radical Philosophy 42. számában, 1986 tél/tavasz, amely először 1982-ben jelent meg a Problemi del Socialismo XXIII évf. 23. számá­ban.

12 Uo. 171-72. o.

13 A kérdés iránt tüzetesebben érdeklődő olvasóknak előkészületben lévő könyvemet, a Túl a tőkén-t tudom ajánlani, amelynek része a jelen tanulmány is.

14 Függetlenül attól, hogy korunkban mennyire idealizálják, a tőkés piacgazdaság szintén egyfajta „parancsgazdaság", még ha vezérlési rendszere komplikáltabb – és egyszersmind személytelenebb – is, mint a posztkapitalista társadalmak gazdaságáé. Az árutermelő társa­dalom piacgazdaságának – amely állítólag az egyéni „fogyasztói szu­verenitás" elve alapján működik – a valódi arca minden krízishelyzet­ben lelepleződik. Ilyenkor mindig azt halljuk, hogy „nincs más lehető­ség", mint hogy végrehajtsuk a fennálló rendszer működéséből fakadó imperatívuszokat.

15 Marx: Grundrisse, 172-73. o.

16 Marx: The Poverty of Philosophy, MEM, 6. köt. 127. o.

17 MEM: 5. köt. 49. o.

Nincs jogunk ipszilonnal írni a nevét, ahogy a Jókaiét sincsen. Egyszerre tették ők azt le, visszavenni restelltek. Olvastam ugyan egy kuriózus adatot, hogy halála előtt valami családi okból visszavétette vele az öccse. De különben 1848-tól 1916-ig, amikor kilencvennyolc évesen meghalt, egyszer sem írta Görgeynek a nevét. Demokratái fügefaleveléhez ragasz­kodott, ezt respektálták is, senki sem írta másképp. Görgei Artúr: ez az ő történelmi neve.

Katonai értelemben nem bizonyítható, hogy – a világosi na­pig – harctéri árulást követett volna el. Aki volt, annak más a neve: 1848-ban forradalmi, 1849-ben ellenforradalmi kalandor.

Az ellenforradalmár admirális rezsimje az utóbbit, az ellen­forradalmár tábornokot avatta szentté. Szobrot állított neki, történetírása (Szekfű Gyula) költői szárnyakat kapott. Felvi­déki hadmenetét Xenophon tollára méltó anabázisnak látta, a világosi eseményt úgy summázta, hogy Görgei „egy pillanatra leborult hű lova nyakára". (A megható, Görgey Istvántól eredő mozzanatról megbízható, jelentőségéhez méltó értesülés nin­csen. De mutatja, minő melodramatikus és eredeti képalkotá­sokra képes a könnyekig elfogulatlan történettudomány.)

Ideje hát Görgei Artúr működését végigkövetni, saját em­lékiratait (Mein Leben und Wirken in Ungarn, Lipcse, 1852) le sem téve kezemből. Nem a cikk súlya, csak a hátborzon­gató tünet kívánja meg. Hogy miért, megmondom majd a vé­gén.

*

Megjelenik 1848 tavaszán a forradalmi Pesten egy harminc­éves fiatalember. Kilépett főhadnagy, amióta leszerelt, már jó két éve lézeng, Prágában kémiával foglalkozott, otthon, a Szepességen gazdálkodni próbált, Pesten az új minisztériu­mokban elszobázik, a honvédségbe századosnak veszik be, s mert tiszthiány van, hamarosan őrnagy. Csak németül tud, magyarul hétéves kora óta nem beszélt, most jön bele újra, a hazai viszonyokról – maga vallja később – fogalma sincs (forradalom, majd ellenforradalom tehát mindegy, csak vigye valami cél felé). De vele is a még eleven példa, a napóleoni pályaminta káprázata játszik, a francia Directoire első embe­rének, Barrasnak, a nagy protektornak pártfogásával a napó­leoni start. Itt is forradalom van, itt is van Barras, valami Kos­suth. Hogy hívja fel a figyelmét?

Csepel szigetén, mint önálló parancsnok, felakasztatja az ellenséges röplapok birtokában talált Zichy Ödön grófot (amit Szekfű, mint fellebbezési fórum, utólag majd főbe lövetésre enyhít). Nem a legdecensebb start, de azonnal híressé teszi (kivégeztetni később is szeret). Magyarországon még nem akasztottak grófot; ez aztán az igazi forradalmi tiszt! – és Kos­suth géniuszának, fájdalom, nem volt erős oldala az ember­ismeret. Perczelhez kerül, ott van Ozoránál, de parancsnokát a Honvédelmi Bizottmánynál írásban, durván denunciálja, füg­gelemsértésért Perczel hajszál híján főbe löveti, de Kossuth már meglelni vélte benne az emberét. Küldi is, már mint ez­redest, a nyugati határszélre, az öreg Móga altábornagy mel­lé, bizalmi embere gyanánt, hogy szemmel tartsa, megbízha­tó-e. Három hét múlva már Móga utóda, tábornok, a feldunai hadtest (s a belőle majd kifejlő magyar fősereg) parancsnoka. Addig fogadkozott és udvarolt Kossuthnak, amíg kezébe végül sereget adott. S most már neki van terve vele. Még nem tudja, hogy Kossuth annyival több, mint Barras, amennyivel ő keve­sebb, mint Napóleon.

Először tűzi ki maga elé a diktatúra célját. Egyelőre Kossuth legyen a diktátor, mindenféle civil bagázsi nélkül. Ő maga sze­mélyesen csak azért nem, mert – mint magának újra bevallja – „legzsengébb koromtól 1848 áprilisáig az ország határain kívül éltem, még kapcsolatom sem volt vele, szokásait, tör­vényeit stb. nem ismertem" (s ezt is németül írta). De csak miután a közelgő Windischgrätznek harc nélkül feladta az egész Dunántúlt, s Kossuth parancsa ellenére sem fogadott el a főváros előtt csatát – csak akkor veszi észre, hogy a forradalmi diktatúrából, Barasszal vagy Barras nyakára nőve, nem lesz semmi. A császáriak, úgy látszik, győztek, az év végén bevonultak Pestre, Kossuth pedig Debrecenbe tette át a maga, az országgyűlés és a Honvédelmi Bizottmány szék­helyét. Ő úgy írja majd, hogy „gyáván megszökött". Nincs már benne fantázia, horizontján túlkerült, maga pedig légüres tér­be. Hallatlan dühre gerjed, a forradalomból elég, másba kezd, mert már ideje.

Február ötödikén kiadja hírhedt váci proklamációját a Hon­védelmi Bizottmány ellen. Az első tiszti pronunciamiento. Win-dischgrátzék fel is figyelnek. „Mivel nem lehetetlen, hogy Görgei, tekintettel a Honvédelmi Bizottmánnyal való ellentétére, hajlandó lenne tárgyalni, herceg Jablonowsky vezérőrnagy er­re felhatalmazást kapott és egy irattervezetet adandó alka­lommal Görgei részére" (Der Winter-Feldzug 1848-1849 in Ungarn, Bécs, 1851., 209.0.). Ettől fogva környékezik is (Bis­marck később elképzelhetnek tartja, hogy megvásárolták) , de a megalomán fiatalembernek egyelőre hazai céljai vannak.

Tisztikarában már meg is szervezte a szúrós szemű, hall­gatag vezér misztikáját, saját tiszti juntáját, melyben az ő su­gallatára máris divat Kossuthra idétlen vicceket faragni, csakis a sorkatonaságban bízni, a honvédeket, sőt maga a „morális süllyedésben" élő nemzetet is lenézi (mindenféle külföldi lé­giókról nem is szólva), a Kossuth javasolta partizánháborútól (Parteigängerkrieg) undorodni, valami osztrák mintájú szoldateszka vezérletével masírozó hadseregről beszélni. Kossuth, noha unszolták, sem ekkor, sem máskor nem állítja felfede­zettjét hadbíróság elé, mert az ügyet, a hadsereg egységét félti. Különben sem Robespierre ő, „csak" Danton és Carnot. Mindvégig szinte apásán beszél vele, Görgei pedig szemtől szembe sosem tiszteletlen; Aradon majd a diktatúrát is csak levélben meri kérni. Azt ugyan nem tudja, kicsoda Kossuth s hogy óriással beszél, aminthogy mindvégig azzal sincs tisz­tában, miféle roppant történelmi szituációba csöppent – de mindenesetre tudja, hogy Kossuth csaknem húsz évvel idő­sebb nála, s hogy mindenét neki köszönheti. Csak emlék­irataiban szabadul el a feneketlen gyűlölet: „Kossuth úr", aki „gyáva", aki „nagyszájú", aki „méltatlan a nemzet hálájára", aki „nincs az ő [mármint a Görgei] morális nívóján", hogy csak az enyhébbjét fordítsam német szövegből magyarra.

Ez sistergett benne, már amikor Vácról a Felvidékre indult. A nagy „anabázís" haditerve nem az övé, hanem Bayer ezre­desé, a nemrég még osztrák vezérkari tiszté, majd bécsi hír­lapíróé, Bajor Gizi nagyapjáé, akit Görgei az emlékiratok két kötetében sosem nevez meg, csak „vezérkarom főnökeként" emlegeti.

Lőcsén tisztjeinek táncvigalmat rendez – soirée dansante, ahogy írta -, de közben egy mellékszobában azon tűnődik, „nem lett volna-e jobb nem olyan messze mennie, ahonnan nincs már visszaút", s „a mérges váci proklamáció helyett nem lett volna-e jobb önkéntes fegyverletételre felszólítania a feldunai hadtestet". S szorongva várja Guyon futárát a Branyiszkó felől. Mert ezalatt, amíg éjjel ezen töpreng, tőle húsz-valahány kilométernyire, felülről jövő gyilkos tűzben kapaszkod­va kanyarról kanyarra honvédéi élén a fagyott havon, Guyon megmássza és beveszi a branyiszkói hágót, a szabadságharc egyik legszebb győzelmét aratja, megnyitva a feldunai hadtest útját az egyesülésre Klapkával s Eperjes, Kassa felé, le az Alföldre, a diadalmas tavaszi hadjárat lehetősége elé.

Guyont tehát gyűlöli. „Helyén van a szíve, de az esze nem". Vádolgatja még hazaárulással is, noha Guyon róla jelentette ki, hogy „áruló alatt nem hajlandó szolgálni". Gyűlöli a kossuthista Nagysándor tábornokot is, s fél is tőle, mert egy Kos­suth elleni világos célzására – „megszabadítaná a hazát, aki Pompeius ellenében Ceaser szerepére vállalkoznék". Gyűlöli Bemet s a „hasonló elemeket", távol kellene tartani a hadse­regtől Guyont, Perczeit – s a legsürgősebben a „tébolydába való" öreg Dembinskit, akinek fővezéri helyére pályázik. Erre oka is van.

Nem minden lengyel olyan hadvezér, mint Bem. Dembinski határozottan balkezes (és Görgei azért külön is gyűlöli, hogy vétójával megmentett egy honvédtisztet, akit főbe akart lö­vetni). A második, a tiszafüredi pronunciamiento sikerült is, a haditanács Dembinski ellen volt, Kossuth odasiesett, letette.

A fősereg élén Görgei a fényes tavaszi hadjáratra indul, melynek dicsőségét görcsösen fűzik nevéhez, holott haditer­ve, beleértve isaszegi csúcspontját is, Görgei szerint is a Klapkáé (előzőleg egy kicsit még a Vetteré is, akiről azonban Görgei hallgat), személyes harctéri szerepe pedig szóra alig érdemes. Szolnok, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló: egytől egyig a Damjanich, Gáspár, Klapka, Aulich – s részint a Pöltenberg, Leiningen – dicsősége mind. Szolnoknál nem volt jelen. „A hatvani csata ideje alatt szándékosan gyöngyösi főhadiszállásomon tartózkodtam, messze a csatatértől, hogy helyettesemet a 7. hadtest élén (a hatvani győző, Gáspár tá­bornok nevét nem említi) önálló parancsnokként való bemu­tatkozásakor működésében ne zavarjam." Tápióbicskénél és Isaszegnél a csatatér peremén cirkál, Damjanich, Klapka, Au­lich között érdeklődve ide-oda lovagol. Nagysallónál „a harc vezetésében személyesen akartam részt venni, de csak ab­ban az esetben, ha határozottan kedvezőtlen fordulatot venne, s épp hogy akkor lehetőleg hamar kéznél lehessek, főhadi­szállásomat nem hagyhattam el, mert a harc menetét a magas lévai várromról jobban megfigyelhettem, mint bármely közelibb pontról közvetlenül tehettem volna".

S ezek már a Függetlenségi Nyilatkozat napjai. Nem igaz, hogy a tervvel, mikor Kossuth a tábornokokkal udvariasságból közölte, nyíltan szembefordult. Megtehette volna, mint Gáspár tábornok: nem ért egyet, leteszi a szolgálatot. Görgei – tanú­sítja Klapka is – kétértelműén viselkedett. A hadügyminiszter­séget épp az új kormányban fogadta el, sőt egy proklamációban „európai harcról" beszélt. („Európa szabadságát" később aztán mindig gúnyos idézőjelbe tette.)

Világtörténelmi kilátás nyílt meg. Az ország földjén – az izo­lált gyulafehérvári, temesvári, budai várőrséget kivéve – nem állt többé ellenség. Üldözni kell hát, nekimenni Bécsnek, fel­lobbantani a bécsi forradalom parazsát, bevinni a szabad­ságharcot Európa szívébe, mielőtt még felfejlődnék a közelgő cári segélyhaderő. Görgei is így gondolta – de csak Bécs ka­pujáig. Emlékiratai elárulják: ott meg akart állni, Bécs és Debrecen közt kompromisszumot közvetíteni, s ha Debrecen okoskodik, katonai államcsínnyel (Martial-Staatsstreic) kény­szeríteni (ami persze már az ő diktatúrája lenne).

De Budavárát előbb mindenki fel akarta szabadítani, bár ennek semmi értelme nem volt, pláne hogy Görgei a hadmű­veletet rosszul számította ki. Azt hitte, egy roham elég lesz, de komoly ostromra kellett berendezkednie, s ezt a tizenhét napos késedelem szerinte is végzetesnek bizonyult. Azalatt összeszedte magát, s az új fővezér, Haynau alatt offenzívára készült nyugati határunkon a vert császári haderő, az ország szélein, északon és keleten pedig megjelentek az intervenciós csapatok.

A budai várfalon Nagysándor tábornok volt az első, de Gör­gei hadijelentése nem említette meg. Görgei viszont a legna­gyobb rendjelet kapta s altábornagyi előléptetést. Gúnyosan utasította vissza mind a kettőt. Az egyiket ázzál, hogy nem érdemelte meg, csak távcsővel, a Svábhegyről nézte az ost­romot. A másikat azzal, hogy az altábornagyság „nem köztár­sasági rendfokozat" – vagyis ezzel a pózzal a Szemere-kor­mány republikanizmusának mutatva undorral fügét.

Hanem mert látta, hogy most már cselekednie kell, sietett Debrecenbe, bizalmas megbeszélésre az ottani békepárttal. De mikor expozéja során odaért, hogy az ő célja, most elő­ször végre nyíltan kimondva, nem más, mint katonai ellen­forradalom (emlékirataiban szó szerint Militär-Contre-Revolution) – akkor már elborzadtak Görgeitől a mégiscsak reform­kori s márciusi előéletű békepárti képviselők. Kiáltásaik -„nem kell haduralom!" (az emlékiratokban: keine Säbel herrschaft!) – Görgei torkára forrasztották a szót. „Az értekezletre jóreménnyel jöttem, csalódottan távoztam." Megvallja: ekkor határozza el, hogy céljai kivált hátsó gondolatait ezután el­hallgatja mindenki elől. Eddig arra unszolta meghitt tisztjeit, választassák magukat képviselővé; most már erről is letesz.

Június 20-án Kossuthnak büszke levelet ír: ő nem a kor­mányért harcol, máskülönben máris letenné a fegyvert. Még erre sem csukják le, hanem három leendő vértanúból, Csányi László miniszterből (neki atyai protektorából), Aulich Lajos tá­bornokból, Kiss Ernő altábornagyból álló küldöttséget menesz­tenek hozzá Komárom alá: vonuljon le a Tiszához. Rá is áll, mert mást már nem tehet, de előbb megvívja Komárom alatt július 2-án az ácsi csatát: az első és utolsó nagy csatát, me­lyet maga vezet, melyben huszárok élén maga rohamoz, fején kardvágást is kap, s amelyet homéroszi színekkel fest Szekfű Gyula. Csakugyan, mivel feltűnő forgós csákóban, tábornoki piros díszben dobja magát a tusába, feltehető, hogy – miután minden útját előrekesztve látja – ezúttal, ez egyszer bőszen a halált keresi. Mert már retteg is.

Még egy hónapja sincs, hogy Haynau, az új császári főve­zér báró Mednyászky László honvéd őrnagynak, épp Görgei hajdani bécsi testőr-pajtásának felakasztásával ő mutatta be Pozsonyban programját, melyet a volt császári tisztek irányá­ban követni fog. Kossuth és Klapka sürgette is Görgeit, váltsa be saját régibb dörgedelmes fenyegetését: egy hadifogoly ma­gyar haláláért három hadifogoly osztrákét! Meg amivel Hentzit, Budavára parancsnokát Pest bombázásáért fenyegette: hogy kardélre hányatja a budai Vár őrségét. E retorziókkal Görgei nem élt, pedig akasztani, főbe lövetni máskülönben szeretett. Ő is a Mednyánszky kategóriájába tartozik, mint volt császári tiszt. S most gyászosan ismétli seregével a felvidéki hadme­netet: Arad felé, Világos felé.

Útközben cári erőktől hol kikap, hol meg parlamentereikkel tárgyalgat, barátkozik. Tisztjei sűrűn lemaradoznak, mert sejtik a közelgő kapitulációt, s hadifogsághoz, bitóhoz, várfogság­hoz nincs kedvük. Ő, akinek Világosnál is az lesz rövidesen a gondja, hogy ne csürhét, hanem értéket, hadsereget adjon át, befogatja és főbe löveti őket, pedig egy ifjú honvédszáza­dosért édesanyja is könyörög. Az ítéleteket, amelyeket Görgei megerősít, az ő régi, hű főhadbírája hozza. Remellay Gusztáv őrnagy, a kedvelt reformkori beszélyíró, aki Josefstadtból sza­badulva majd börtön-besúgói érdemekre hivatkozik, úgy kap újságírói működési engedélyt. (Még júniusban is saját lapot tervezett Görgei; ki tudja, milyen terve lehetett? Kiszemelt szerkesztője Kecskeméthy Aurél: Világos után rögtön cenzor és rendőrbiztos Bécsben, később kétségkívül fényes tollú tár­caíró, Széchenyi döblingi famulusa.) S most: Nyíradony, két héttel Világos előtt.

Itt állít be Görgeihez Szemere miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter, hogy illetékesen vegyék át tőle (nem sikerült) az oroszokkal való érintkezést. A felfuvalkodott fiatal­ember csak másnap, Vámospércsen fogadja, ott is elszobáztatja és „fenyítésül" – így írja – teszi ki őket a köréjük gyűlő tisztek kaján megjegyzéseinek. Másnap vívja meg és veszti el a tízszeres orosz túlerővel szemben hadtestének utolsó e­lőtti csatáját Debrecennél Nagysándor tábornok. Odahallik a csatazaj, de Görgei a fősereggel nem siet segítségére. „Izzad most Nagysándor. Estére ötezerrel kevesebben leszünk." Ennyire szorítkozik – és mártírhalála után mindössze két évvel oldalakon keresztül mocskolja nyomtatásban az aradi vérta­nút.

– Eleget figyelmeztettem Kossuthot, fájdalom, ő nem hitt nekem – szólt Nagysándor a siralomházban a paphoz. (A bu­dai ostrom alatt, amikor már sűrű volt a szóbeszéd, kérte a tábornok Kossuthot, hogy figyeltesse Görgeit. Ahogy Görgeivel figyeltette még az ősszel Mógát.)

S két hős párbeszéde a kivégzésre induló csoportban:

Nagysándor: Ugye mondtam, hogy akasztófára vezet ben­nünket Görgei?

Damjanich: Nem akartam hinni, de most már látom, ba­rátom.

A siralomházban Damjanichot csak Kossuth sorsa érdekel­te. – Csak legalább őt tudnám biztonságban! – mondta a pap­nak. S hozzátette: „Csak lábamat ne törtem volna! Most nem ezen a helyen találkoznánk!"

Ami valószínű.

Diktátori felhatalmazása birtokában Görgei kiáltványt adott ki. Első mondata kitörő diadalordítás: „Az ideiglenes kormány nincs többé!" Ha a végpillanatban érte is el, de elérte. Tovább pedig nem is érdekelte az ügy.

Csak azon mérgelődött, hogy diktatúrája érvénybe lépését csak este kilenc órára tűzte ki s előtte elutazott a joggal gya­nakvó Kossuth; tehát kisiklott a kezéből, tábornokokkal, mi­niszterekkel, a sereghez csatlakozott kiválóságokkal együtt az ellenségnek nem szolgáltathatja ki. Legalább a legértékesebb hadizsákmányt, a koronát és a koronázási jelvényeket szeret­te volna az ellenség számára biztosítani, el is küldött értük, s valódi dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy Szemere „jogtalanul" magával vitte őket, nehogy – ami nyilvánvaló sor­suk lett volna – „jogos" Habsburg-tulajdonba visszakerülje­nek.

A kicsikart diktátori felhatalmazáshoz mellékelt kossuthi kí­sérőlevélben különben (emlékirataiban Görgei ezt közzé sem tette) egyéb kellemetlenségek is foglaltattak. Túl azon, hogy „igen különös dolog, hogy valaki magát kandidálja kormány­nak" s hogy „a 18-ik brumaire-eket nemigen kedvező esemé­nyeknek tartom a szabadság érdekében", két súlyos figyel­meztetést intézett Görgeihez Kossuth: „Én árulásnak tarta­nám, ha minden okszerű lehetőség meg nem kíséreltetnék a nemzet megmentésére. Árulásnak tartanám, ha ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és szá­mára bocsátkoznék alkudozásokba."

Most lett csak Görgei bizonyítottan s betű szerint is áruló: mert e gyászos brumaire 18., e már-már posztumusz katonai hatalomátvétel után elkövette mind a kettőt. (Kormányt, or­szággyűlést katonailag likvidálni: ez egyébként már korábban is felmerült. E pótlólagos brumaire 18. már csak e kettős bűn, e Kossuth-megjelölte kettős árulás elkövetésére adott Görge-inek alkalmat.)

Nem kísérelt meg minden lehetőséget. Klapka már rég meg­mondta neki, hogy ki lehet húzni a dolgot tavaszig. Harminc­ezres sereg élén állt, s az ellenfél hadicselre gyanakodott: a világosi síkon a legutolsó percben elébe lovagló cári tiszt meg is kérdezte, valóban komoly szándéka-e a kapituláció. Továb­bá az áttörést is meg lehetett volna, Görgei szerint is, török területre Radnán és Lippán keresztül kísérelni – ezt azonban nem engedte meg neki „nemzeti jellemünk". (Kossuthnak, Bemnek, megannyi hősnek megengedte.)

Alkudozás? Ez pedig egyáltalán nem volt, még a hadsereg részéről, nevében és számára sem. Feltétel nélküli megadás volt, mindössze a cár nagylelkűségére apellálva a nemzet és „kiváltképp a hadsereg volt osztrák tisztjei érdekében – kivéve saját személyemet". Zseniálisan hívta fel magára a figyelmet. Volt továbbá az a kérelem, hogy a cári fősereg szigetelje el szorosan az osztrákoktól a magyart, aminek tökéletes keresz­tülvitele érdekében Görgei közli pontos menetdiszpozícióit, hogy a körülzárás hermetikus lehessen.

Azokról a magas elvi szempontokról sem volt szó, amelyek­nek emlegetésével nemcsak Görgei próbálkozott utólag meg, hanem amelyekkel ideig-óráig a magyar közvélemény is úgy-ahogy vigasztalódott, még a meggyűlölt Görgeinek is javára írogatván, hogy legalább nem a császáriak, a rajtunk erőt ven­ni mindvégig képtelen császáriak előtt tette le a fegyvert. Ez jót tehetett a nemzeti önérzetnek, de Görgei megítélésén nem változtatott. Arad, Világos megítélésén sem.

Ő csak egy valóban súlyos, kétségkívül drámai szituációban találta magát: előtte a cári fősereg, mögötte, fél lábbal már-már Aradon az osztrák, élén pláne Haynauval, akinek a volt császári tisztekkel követendő eljárás dolgában igen határozott nézetei vannak. Némi mentség, haladék, halovány remény csak a másik fél előtti megadástól várható. Tudták ezt jól a haditanács tagjai is, akik Görgei indítványára ezt a kapitulációt szavazták meg, s akik különben is az állandó Görgei-misztikában, ezúttal abban a hosszú hetek óta tartó misztifikációban éltek, hogy Görgeinek isten tudja, milyen titkai, bizalmas meg­állapodása vannak az oroszokkal. Maga Görgei sosem mon­dott ilyet, nem is mondhatott, csak éppen hallgatott, s éppen hallgatagságával kreált maga körül mindig misztikát.

így került sor arra, ami példátlan a világtörténelemben: hogy egy hadvezér maga keríttesse be, zárassa körül, ejtse hadi­fogságba egész hadseregét. Minden tisztjére, katonájára vi­gyázva, ellen ne állhasson, meg ne szökhessen, meg ne me­nekülhessen egy is. Kivégzéseivel ezt már útközben elkezdte, amíg ide levonult. Ellentétben a Szekfű-féle melodrámával (sírva is Görgeit éltető honvédek, lovaikat agyonlövő huszá­rok, „hű lova nyakára leboruló" Görgei), a kihirdetett kapitulá­ció ellen a táborban – ha magának Görgeinek hinni lehet – még így is zendülés ütött ki, úgyhogy Görgeinek végig kellett nyargalnia az alakulatok előtt, minden ellenállási vagy szökési kísérlet esetére kérlelhetetlen terrorral fenyegetőzve, miköz­ben, mint jó fél század múlva mondta el, élete is veszélyben forgott. (Mellékesen: Klapka terrorja majd Komáromban nem a kapitulálás ellenzőinek, hanem a kapitulálás híveinek szólt. Meg is mentette mind a húszezer emberét – s hazafiúi és katonai becsületét.)

Amikor gróf Rüdiger, a cár lovassági tábornoka szemlét tar­tott a fegyvertelen hadsereg felett, Görgei teljes szakmai elég­tétellel állapította meg: huszárkardok a nyeregkápákon, hon­védpuskák gúlákban, lövegek szorosan összetolva tüzérek nélkül, zászlók a sorok előtt a földön. Előírás szerint, minden rendben.

A volt osztrák tisztekkel csak Sarkadig kísérték együtt: on­nan azok – „saját személyem kivételével" – elindultak a bitó, a puskacső, a várbörtön, pedig … kegyelem, Klagenfurt, er­kölcsi halál és kettő híján százéves fizikai lét felé.

Erkölcsi halál? Nagyváradon már az volt, végleges.

Aradig a nemzet legnagyobb erőfeszítését rongálta, ott és Világosnál már elkövette a Kossuth által megjelölt kettős áru­lást – de amire Nagyváradon vetemedett, azt már másképp, az ellenséghez való nyílt átpártolásnak hívják.

Az ellenséges fővezér felszólítására a még magyar kézen lévő s ellenálló várak parancsnokainak leveleket írt, amelyeket parlamenterként cári tisztek kézbesítettek, s amelyekben saját példájának követésére agitálta a még fegyverben álló tábor­nokokat. Minősítették ezt már úgy is, hogy katona és férfi mé­lyebbre már nem süllyedhetett. De az átpártolás konstatálásával is beérhetem. Két év múlva emlékiratokat ad ki; ezekről a levelekről hallgat.

Legelképesztőbb az a levél, melyet Damjanichnak, lábtöré­se óta Arad várparancsnokának ír. Fogalma sincs a darabról, melyben főszerepet kapott, érzéke sincs hozzá. Csak a ma­gyar kormányt szapulja, dühtől fuldoklik, kicsinyesen csak sa­ját sérelmeit hánytorgatja a formális főparancsnoki kinevezés körül. De levele hatott. Példáját Damjanich csakugyan követ­te: abból a várból vitték akasztani, amelynek egy hónappal és tíz nappal azelőtt parancsnoka volt. Klapkának Komáromba Görgei óvatosabban írt: defetista levelében csak „rábízta", mi­lyen döntésre szánja rá magát. Ezzel felsült: Klapka tudta, hogy döntsön.

Augusztus 15-én hozták be Nagyváradra, Paszkevics herceg még aznap közölte vele, hogy kegyelemre terjesztette fel a cár­nak. Nyolc nap múlva megjött a kegyelem, azzal, hogy a cárevics az osztrák császárnál is közbenjárt kegyelemért, s ha nem járna sikerrel, Oroszországba viszik. A hírhozó tiszt elkérte kard­ját és közölte az utasítást, hogy öltözzék át civilbe. Augusztus 26-i aradi dátummal, Haynau aláírásával megjött a császári ke­gyelem is, másnapi kelettel a rendelkezés, hogy Klagenfurtba szállítják. Az utazás előtti estén Paszkevics herceg újra fogadta, hogy az előzőleg kifizetett háromszáz arany félimperiálon kívül még ötszázat személyesen adjon át neki. Ezt a jelenetet nem engedte el neki a herceg, s az összeggel Görgei, ha már idáig jutott, nyomtatásban el is számolt. Klagenfurtba – a közvetlen magyarországi utat nagy ívben elkerülve – Krakkón és Bécsen át kísérte, Görgei teljes megelégedésére, egy Andrássy Norbert nevű osztrák őrnagy. Visszaérkezett, rövid és kalandos közjáték után a meghitt német nyelvterületre…

Jó félév múlva ott már a korszak névadójával, Bach minisz­terrel barátkozott és épp Budavára bevételének első évfordu­lóján, 1850. május 21-én írt a „közös haza", az „általam oly soká ellenségesen hátráltatott nagy eszme", vagyis „a szabad, egységes Ausztria" megvalósítójának hipokrita felségfolya­modványt azoknak érdekében, akik a „világosi tett" érdemét éppoly joggal tulajdoníthatják maguknak, akár maga. Bécs felé elhencegett Világossal, hazafelé pedig egyúttal mosako­dott: nem az egyetlen tettes, bűntársai voltak – azaz az általa vezetett és szuggerált s ezen rajtavesztett bátor hazafiakat próbálta bemocskolni.

Ezalatt Magyarországon rémuralom volt, külföldön bujdosók és hősi konspirálás, világszerte undor. Érzett-e Görgei Artúr Klagenfurtban valamit, ha a kivégzett tábornokokra, egytől egyig közeli ismerőseire, vagy épp az ősz Csányi László bi­tójára, a maga módján valóban tisztelt patrónusáéra gondolt?

Sosem értettem, miért okoskodott, miért feküdt neki emlék­iratoknak, egyáltalán miért élt, miért nem lett öngyilkos Világos után. Hiszen – a morális részről nem is szólva most – még a kalandornak is látnia kellett, hogy nincs tovább, hogy mind­két útja örökre zsákutcába torkollt, hogy Világosnál úgy is meghalt, hasznavehetetlen az ellenség számára is, nincs mi­ért tovább élnie. Túlspekulálta magát, vége. De a kalandor épp azért kalandor, hogy ezt se lássa be, s abban a meg­győződésben, hogy megalomániájának ércfedezete van, to­vább állja a szobrát.

Szorítottam már olyan kezet, amely – ha véletlenül is – szo­rította a Görgeiét .. Századunk legelején az ifjú Hatvány Lajos egyszer társaságban Görgeivel vacsorázott együtt. Hatvány öreg mesterénél volt a vacsora, Görgei megrögzött tisztelőjé­nél, annál a Gyulai Pálnál, aki pedig Vörösmarty életírója volt: azé a Vörösmartyé, aki Világos után a magyar költészet leg­nagyobb átkát mondta ki Görgeire. Az első, ami Hatvanynak feltűnt, Görgei németes kiejtése volt: hogy mindig á-nak ejtette az a-t, „ami beszédének olyan közöshadseregbeli tisztzamatot adott". Idézem hát tovább, ha szakadozottan is. Egyszerre így szólt Görgei:

– A szememben, abban van valami. Hogy hívták azt a né­met filozófust, aki beszélt arról az emberfajtáról … arról az új emberfajtáról?

Hosszas tanakodás után kisült, hogy Nietzschéről van szó, s Görgei az Übermenschre gondol (….).

– Hát Übermensch szemem van nekem.

– No, no, Artúr – szólt közbe Gyulai.

– Hát miért ne mondjam, ha egyszer úgy van, akire ráné­zek, abban megfagy a vér. (…) Amikor Világoson elhatároz­tam, hogy leteszem a fegyvert, azt mondom Pista öcsémnek: „Most körülmegyek a táborban és megmondom a fiúknak, pucolják a fegyvert, hogy tisztán adjuk át az oroszoknak". Pis­ta könyörgött, hogy ne tegyem, mert lelőnek. Erre azt mond­tam neki, hogy akire ránézek, az meg se moccan. Aztán ki­mentem, körüljártam a tábort. (…) Megálltam az egyes cso­portok előtt és kiadtam a parancsot. (…) Egyszer, amint az egyik csoportot épp el akarom hagyni, látom, hogy az egyik legény rámemeli a puskát. Nem szóltam semmit, csak mere­ven néztem rá. A legény nem állta ki a nézésem, rögtön úgy tett, mint aki pucolja a fegyvert. Hát aki így tud nézni, nem Übermensch az?

Életéből akkor még vagy másfél évtized hátra volt, úgy nyolcvanhárom éves lehetett. De még mindig ugyanaz a har­minc-harmincegy éves „Übermensch", lelkének végzetes mé­telye, ugyanaz a megalománia. Diagnosztizálható akár orvo­silag, amint harminckét-harminchárom éves korában írt az em­lékirataiból is – a memoárirodalom legvisszataszítóbb darab­jából – ez a két szólam szinte oldalanként kisüvít: Oberbefehlhaber… Die von mir befehligte Armee… „Főparnacsnok" és „az általam vezényelt hadsereg". Hiszen nem is volt nor­mális. Ép elmével, ép húrozású lélekkel Világost, gyilkos ke­gyelmet, aradi tizenhármat nem lehetett volna túlélni.

Akire ránézett, abban megfagyott a vér. Fagyhatott is, mert kegyetlen is volt. Főleg pedig misztikája, szuggesztiója volt, átható, szúrós tekintete, kellékei, amelyekkel hipnotizálta kor­társainak gyengébb lelkeit és karaktereit, s amelyeket" az ifjú Hatvány akkor még nem ismerhetett fel lényegük szerint, mert még várattak magukra századunk nagyobb hatásfokú és na­gyobb hatósugarú übermenschei. Kegyetlenség, gátlástalan­ság, megalománia, szuggesztivitás, sok minden volt benne együtt. De csak vicinális léptékben, akármennyit ártott is. So­kan átláttak rajta, s bár katonasággal rendelkezett, a valódi nagysággal, Kossuthtal szemközt mindig meggörbedt, csak háta mögött mert vicsorgatni rá, elbánni vele pedig csak leg­végül, akkor is csak az ellenséges hátvéddel, mint később Franciaország géniuszával Pétain. Szoldateszkára is próbált támaszkodni, ötvözetében ez uralkodó hajlam is volt – de a diktatúrát, ellenforradalmár tábornokok klasszikus célját ké­sőn, egy nagy korszak és hőseposz végpillanatában érte el.

Démoninak mutatta magát, s szuggesztióját egy ellenforradal­mi rendszer próbálta századunkban, a maga huszonöt esz­tendejében feltámasztani.

S bármily különös, most mintha egy forradalmi rendszerben próbálkoznának meg hasonló kísérlettel újra.

Ezért volt szükséges ma Görgei Artúr alakját megmutatni, működését végigkövetni, foszladozó ködtestét a tények csont­vázára bontani.

Kérem, hagyják abba. Mármint a rozoga Görgei-kultuszt, az egész „Görgei-kérdést", a többi álkérdéssel együtt.

Minden historizálás politikai, a történelemnek máskülönben értelme, tanulsága sem volna. A legpolitikaibb, szomorúan legpolitikaibb historizálás, a történelem ordítóan retrográd ideo­lógiai spekulációk céljára való felhasználása épp abban a hu­szonöt évben feküdte meg s mérgezte el egész közéletünket, amikor a hivatalos Görgei-kultusz, melynek egy-két jellemző­jét fentebb idéztem is, bizonyos spekulációknak egyik legál­landóbb eleme volt. Tótágast állt abban az időben, abban az ideológiában, azokban a spekulációkban az egész magyar tör­ténelem, azt kell tehát szilárdan talpára állítanunk, megfelelő­en az ország szerkezetének is: annak a társadalmi rendnek, amely már nem szorult rá, hogy hamis történelmi konstrukci­ókkal támasszák meg.

Ha visszanosztalgiáznak rá az objektivitás jelszavával bizo­nyos újabb Horthy-, Bethlen-, Tisza-ábrázolások – ez már lég­üres térben történik. Abban lebeg a fentebbiekben érintett Görgei-apológia is, jeléül annak, hogy a jelenség már továbbharapódzik, mélyebbre, a múlt századba is. Jelentősége nincs, de fel kell figyelni rá, még mielőtt Rákóczit is Rákosihoz hasonlítanák és történelmünk minden labancában sötét kuru­cok áldozatát javasolnák tisztelnünk.

„Jobboldali körökben az a nézet", hogy itt a magyar népben 1990 és 1994 között valami érthetetlen változás ment végbe: ti. akkor a jobbközép pártokra (mindenekelőtt az MDF-re) sza­vazott, most viszont a balközép pártokra. Itt félreértésről van szó, ha ugyan nem amnéziáról. Végletes – korántsem ve­szélytelen! – leegyszerűsítésként tételezzük az 1989/90-es MSZP-t (és az MSZMP-t!) a magyar politikai spektrum szélső baloldalának. Ehhez képest az akkori MDF – melyen még raj­ta volt a „lakitelki tojáshéj" – „balközepes" pártnak számított. 1987-ben Lakitelken még arról volt szó – de tényleg! -, hogy az eltorzult szocializmust egy jobb szocializmussal kell felvál­tani, és a választások első fordulójáig az MDF zöme – hang­súlyozom: a csurkizmus elszabadulását leszámítva! – tartóz­kodott a vulgáris antikommunizmustól. Mindez – finoman szól­va – nem volt elmondható a liberális táborról, ahol a legvulgárisabb kommunistázás folyt, két dologgal „súlyozva". Az egyik az volt, hogy ez kifejezett pogrom- és csisztka-hangulattal kapcsolódott össze („agyagba kell döngölni", „a kommu­nista nem vész el, csak átalakul" stb.). A másik az, hogy a liberális táborban senki se titkolta már, hogy itt a kapitalizmus restaurálásáról van szó, méghozzá annak legbrutálisabb for­májában: a gyárak amolyan „aki bírja, marja" alapon magán­kézbe kerülnek, a dolgozók tömegei az utcára, szóval, minden úgy történik, ahogy a legvulgárisabb bolsevik nagykönyvben meg volt írva.

Ha most ehhez még hozzávesszük, hogy a liberális tábor erősebb csapata, az SZDSZ, mindenféle kölcsönös kommu­nistázás után még paktumot is kötött az MDF-el a nyilvános­ság háta mögött, akkor nehéz csodálni, hogy ez a tábor végül is nem került ki győztesen a választásokból. Nem csupán a volt MSZMP-tagok tekintették az MDF-et „kisebb rossznak", de a valamennyire szociális módon gondolkodó emberek is. Aki pedig erősen „antikommunista" volt, az – antikommunista frazeológia ide vagy oda – mégiscsak jobban bízott a „keresz­tény nemzeti" pártokban, mint az SZDSZ „zsidó volt-marxis­táiban". Ezek abban bíztak, hogy az MDF a választások után majd „kiteríti igazi lapjait" – és ebben nem is kellett csalódniuk. Elsősorban ez az alsóközéposztályi réteg az, mely most igen csalódott az 1994. májusi választások eredménye miatt. Azt ugyanis nem vette észre, hogy az MDF nem is elsősorban a szavazataikkal ugrott az élre: nagy szerepe volt ebben „ösz­tönös baloldali" szavazóknak, akik valamiféle szociális bizton­ságra vágytak és nem vonzódtak a gazdaság szétprivatizálásához (a sporadikus munkástanács-mozgalom is MDF-színekben indult, hogy aztán a párt „úri" szárnya teljesen felőrölje), másrészt nem vonzotta őket a vérgőzös „antikommunista" ter­minológia.

Holott már a választások előtt, 1989 végén lejátszódott egy figyelemre méltó esemény. A romániai forradalom magyaror­szági hatására gondolok. Ha Magyarország jobboldali beállí­tottságú ország lett volna, akkor a forradalom nyilván a „fog­laljuk vissza Erdélyt" jelszót korbácsolta volna fel. Szó se volt erről. Mi több: a magyar nép úgy segített Romániának, hogy a ruhákból, élelmiszerekből, gyógyszerekből, vérkészítmé­nyekből egyaránt jusson románnak és magyarnak. Úgy tűnik: nem voltak teljesen alaptalanok a szélsőjobboldal nyavalygásai, melyek szerint „az internacionalista nevelés megfertőzte népünket": „a magyar" ma egyáltalán nem abban szeret je­leskedni, hogy más népek fiainak pofáját szétverje. 1990 őszén következett be az ún. taxisblokád, a rendszerváltozás utáni idők legkülönösebb népmozgalma, mely néhány napra csakugyan forradalmasította Budapestet. Úgy tűnt: a buda­pesti nép, miközben – maga sem tudta pontosan: miért – a taxisokkal szolidarizált, az ellen tiltakozott, hogy a Kádár­rezsim úri középosztályi uralma szintén fehérre mázolva folytatódjék. Nem csoda, hogy a jobboldal és a szélsőjobb­oldal ezt az eseményt azóta is csak a legnagyobb szitkozódások közepette képes emlegetni.

1992 szeptemberében – válaszul a Csurkáék randalírozásaira – óriási tömeg vonult fel Budapesten a Demokratikus Charta hívására. Figyelembe véve e szervezet későbbi, igen határozott és méltóságteljes megmozdulásait is, nem egészen értem: miért az a nagy ellenszenv, mellyel a FIDESZ köreiből ezt a mozgalmat elborítják, és mely – fájdalom – Gyurgyák Jánosnak a 2000-ben publikált írásában (1994. szeptember) is megjelenik. Azt aligha akarhatja, hogy egy maroknyi szél­sőjobboldali csirkefogó ezt a szerencsétlen országot „antikom­munizmus" és „antikozmopolitizmus" címén agyonterrorizálja. 1990-92 között éppen ez történt, és ha nincs Charta és nincs Tom Lantos, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy ma egy szélsőjobb diktatúra rendszerében „élünk".

Gyurgyák János mindezt „a nómenklatúrával való kiegye­zés" fogalmába kívánja belegyömöszölni, és megtetézni azzal, hogy 1994 májusa óta egy „demokratizált Kádár-rezsimben" élünk. Talán meg fogja engedni, hogy az utóbbi szóösszetételt ne értsem. A Kádár-rezsim diktatúra volt, ha azt demokrati­zálják, akkor az már nem Kádár-rezsim. Nem tudom máskép­pen értelmezni a dolgot: rendszerváltozáson ugyanazt érti, amit Csurka, azaz „az elit" lecserélését. Ami ortodox liberális demokratától elég különös, hiszen a liberális demokrata rend­szeren struktúrát szokott érteni. Azt pedig Gyurgyák sem ta­gadja, hogy jelenlegi parlamentünket, kormányunkat a nép szabadon választotta, az nem egy a Szovjetunióból kijelölt Politbüro. Ezen a ponton kell visszatérnünk a „nómenklatúra" és a „nómenklatúrával kötött kiegyezés" problémájához. Na­gyon csábító jelszó, hogy a nómenklatúrát le kellett volna váltani", azonban, fájdalom, 1989-94 között senki sem tud­ta, hogy tulajdonképpen kikből állt a nómenklatúra.

Becsületesen el kellett volna ismerni, hogy 1959-61 között a magyar nép – és benne a magyar értelmiség – a Kádár-re­zsimmel kiegyezett, ez a kiegyezés az esetek többségében meglehetősen korrupt volt, és 1979-ig itt egyetlen politizáló em­ber maradt tiszta: Bibó. (Háy Gyula is, de 1965-ben – joggal – emigrált.) Nagyon keserves volna most például megint emlé­keztetni a magyar írók többségének korruptságára. Nagyon ke­serves volna felidézni a nyugati hírügynökségeknek és kulturális szerveknek adott nyilatkozatok áradatát, melyek mind-azt bi­zonygatták, hogy a Kádár-rezsim a magyar történelem csúcs­pontja. Nehéz volna letagadni azt is, hogy mindez a nép több­ségének helyeslésétől kísérve folyt. (Hogy minden félreértést eloszlassak: nem arról volt szó, amiről még lehetett is volna, ti. hogy a Kádár-rezsim a „szovjet" civilizáció elviselhető variánsa. Nem: olyan rendszernek állították be, mely nemzetünk szinte valamennyi problémáját megoldotta, és majdnem minden tekin­tetben a polgári demokráciák fölött állt.) Egy ilyen állapot meg­szűntével valamiféle „szelekcionálást" nagyon nehéz lett volna elvégezni. Nem is lehetett, azonban újra és újra megpróbáltak belevágni, aminek általános zűrzavar, egymásra mutogatás, sőt: denunciálás lett az eredménye, valamint az a felfogás, hogy „az én kommunistám jó, a te kommunistád rossz".

Van aztán a dolognak egy még csúnyább aspektusa. Én nem mondom, hogy 1945-48 között még minden rendben volt. De azt mondom, hogy 1945-ben összeomlott nemcsak a „magyar" (és a magyar) fasizmus, de a magyar feudalizmus is; és éppen ezért ez az év a magyarság megmenekülésének és széles társadalmi csoportok felemelkedési lehetősége megnyílásának éve is volt. Ha volt a Kommunista Pártnak bű­ne, akkor az csakugyan az volt, hogy az 1947-49 évi hata­lomátvételével megtörte amaz időszak pozitív tendenciáit. Tu­dom, hogy a FIDESZ nem szeret történelmi kérdésekkel fog­lalkozni, de a magyar történelem úgy alakult, hogy nem lehet nem foglalkozni velük. 1945-tel kapcsolatban nem lehet nem kialakítani valamiféle álláspontot, és ha az 56-os felkelés győ­zött volna, igen valószínű, hogy utána „1945 mentén" alakult volna ki egy – bizony: talán polgárháborús – törésvonal. 1990-ben Magyarországon azok kerekedtek felül, akik már az 1945-ös fordulatot is teljes egészében rossznak szerették volna lát­ni és láttatni, és bekövetkezhetett az a botrány, hogy a Zétényi-féle csoport olyan igazságtételi törvényjavaslatot terjesz­tett a parlament elé, mely már az 1944. december 21-i Ide­iglenes Nemzetgyűlést, sőt, az 1944. december 2-i szegedi Függetlenségi Frontot is „hazaárulásnak" kívánta nyilvánítani. Tették ezt olyan személyek, akik a Kádár-rezsimben funkció­kat töltöttek be, és 1989/90-ben is közelebb álltak az MSZMP-hez a liberális tábornál. Nyilvánvaló, hogy itt teljes jogi és erkölcsi zűrzavar áll fent, és a „nomenklatúrával" kapcsolatos elmélkedéseknek kevés értelme van, hiszen senki sem tudja meghatározni, ki tartozott a „nómenklatúrához" és ki nem.

Amúgy sem értem: miért sorolja Gyurgyák a „nómenklatúrához" az MSZP tagjait, és miért nem sorolja oda azokat a személyeket, akik az MSZMP-ből más pártokba léptek át. Is­ten látja lelkem: a kádárista „kiegyezés" légkörétől nagyon so­kat kínlódtam. Csak azt nem látom: honnan fog Gyurgyák Já­nos egy réteget előszedni, mely politizáláson kívül valami máshoz is ért, és ugyanakkor nincs kompromittálva ebben a „kiegyezésben"? Csurkának ez nem probléma: a gazdaság és politika vezető pozícióiba olyan „embereket" ültetne, akik jól tudnak zsidózni és „kommunistázni". Neki aztán igazán mindegy: hogyan fogják ezek az országot tönkretenni. Azon­ban Gyurgyák János elképzelései nyilván alapvetően külön­böznek ettől. Én azt kétségbe nem vonom, hogy a FIDESZ az egyetlen párt, melynek soraiban – életkori okokból – nin­csenek „nomenklatúrások". Azonban: hogy akarna egy kicsire összezsugorodott párt tagjaiból egy (akárcsak politikai) vezető garnitúrát „kiállítani"?

Volt valamikor egy „aranykor", ugyebár, amikor az volt a nóta, hogy itt a rendszer bukása után nem lesz jobb- és nem lesz baloldal. A szolidaritás korszaka volt ez: a Szolidaritásról csakugyan nehéz volt megállapítani, hogy jobb- vagy balol­dali-e? Adam Michnik azt mondta: „mi nem jövünk se jobbról, se balról, mi a koncentrációs táborhoz jövünk". Aztán meg­bukott a rendszer, és gyorsan kiderült, hogy van jobb- és bal­oldal, pontosabban, hogy csak jobboldal van, mert a kommu­nista pártok utódpártjaiból mindenki jobbra akar állni (de a szó hagyományos értelmében!), azok a pártok viszont, ame­lyekben szinte kizárólag volt „káderek" vannak, nehezen te­kinthetők a hagyományos baloldal utódjának. Az, hogy a „jobb-bal" dichotómia végül mégiscsak felállt, éspedig nem éppen a jobboldal előnyére, egyáltalán nem annak volt köszönhető, hogy a nagy identitásválsággal küszködő baloldal valamiféle programot tudott volna kidolgozni, hanem elsősor­ban annak, hogy a jobboldal ripőksége és agresszivitása min­den tisztességes embert eltaszított és felbőszített.

Bevallom: én nem „forradalmárságból" nem vagyok konzer­vatív, hanem azért, mert a politikai konzervativizmus fogalmá­val egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Végül is: minden azon múlik, mit akar a konzervatív konzerválni? Azt ugyanis legfel­jebb futóbolondok képzelik, hogy a világon ötpercenként min­dent fel kell forgatni. (Hasonló, de ellenkező okokból utasítom el a „modernizáció" Magyarországon ma oly divatos fogalmát.) Nem látom azt sem: miért kellene a kereszténydemokrata pár­tokat a konzervativizmussal azonosítani. A kereszténység for­radalomként indult. És amikor 1945-ben az európai keresz­ténydemokrata pártok a politikai színtérre léptek, a libe­ralizmusnál haladóbb álláspontot kívántak képviselni.

Azonban még sokkal érthetetlenebb számomra az a – nem tudom másnak nevezni – handabandázás, mely a „konzerva­tivizmus" fogalmával kapcsolatban ma Magyarországon folyik. Az ugyanis, hogy konzervatívjaink mit akarnak konzerválni, végképpen nem világos. Itt 40 éven át ún. „kommunista" dik­tatúra volt. Ezzel ők „ideológiai" síkon nagyon élesen szembeállnak. Talán ez csak arra jó, hogy eltereljék a figyelmet arról: a diktatúra által kialakított merev társadalmi viszonyokat kívánják konzerválni?

De nem tudok messzire jutni az új magyar liberalizmussal sem. A liberalizmus az egyén szabadságára helyezi a súlyt, gyakorlati megvalósulása a konzervatív rendszereknél szaba­dabb, nyitottabb, mozgékonyabb viszonyokat teremt. Ahogyan többször kifejtettem, nekem éppen nem a szabadságelvvel van problémám, hanem a liberális alapelveknek a gazdaságra való kiterjesztésével. Ez ugyanis a társadalmat deszolidarizálja, egy tulajdonnal bíró és egy tulajdonnal nem bíró részre szakítja. Fájdalom, öt éve mást sem hallok, mint hogy a magyar gazdaság „csak így indítható el a fejlődés útján". Gyurgyák Jánosnak nem teszem fel a kérdést, hogy tulajdon­képpen miért most derül ez ki, miért mondta a magyar értel­miség évtizedeken át ennek az ellenkezőjét. A FIDESZ-generáció ugyanis nem tette ezt. Viszont makacsul felteszem a kérdést úgy a volt „tervgazdászoknak", mint a volt „újbalosoknak". Sajnos semmiféle értelmes választ nem kapok rá. Gyurgyák Jánosnak csupán azt a kérdést teszem fel: ugyan miért kellene a „gazdasági fejlődés" oltárán a legnagyobb tár­sadalmi igazságtalanságokat kitenyészteni, egy ilyen „fejlődés" rákényszerítése a társadalomra mennyiben „li­berális" és mennyiben „modernizáló"? (Az utóbbi kifeje­zéssel kapcsolatos ellenérzéseimet már kifejtettem. Vajon nem ugyanolyan üres szólammal állunk itt szemben, mint a „szocializmus építése" volt, melyért szintén „áldozatokat kellett hozni"?)

Egy további tény, amellyel Gyurgyák Jánosnak is számolnia kell: az új tőkések javarészt a volt „káderekből" fognak ver­buválódni. Ezt az SZDSZ cinikusan felvállalja, a MIÉP állan­dóan „felháborodik" rajta. Hogy mit csinál ezzel a FIDESZ – nem tudom. Az azonban valószínű, hogy ha már a „nómen­klatúráról" van szó – attól megszabadulni sem „liberális", sem „konzervatív" úton nem nagyon lehet. Ez két módon mehetett volna: fasiszta vagy demokratikus-szocialista módon. Az első variánst elemeztük: az a nómenklatúra leváltása egy sokkal kegyetlenebb és civilizálatlanabb „új" nómenklatúrával (mely persze bőségesen fogja tartalmazni a régi nómenklatúra leg­rosszabb elemeit). A másik: a munkásokra bízni, hogy a gyá­rak sorsáról döntsenek és annak vezetőit megválasszák – úgy, ahogyan azt 1956-ban akarták.

1989 óta Kelet-Európában a politokrácia energiáinak legna­gyobb részét az kötötte le, hogy ezt az utóbbi variánst meg­akadályozza. A „demokratikus szocializmus" kifejezést a Köz­társaság 1989. X. 23-i alaptörvénye még használta, fél év múlva aztán – az „új elit" politikai moráljának nagyobb dicső­ségére – törölték. Miközben állandóan 56-ról beszéltek, 56 legpozitívabb örökségét üldözőbe vették. A paradoxonokat növelte, hogy éppen a jobboldal „karolta fel" a sporadikus munkástanács-mozgalmat. Természetesen azért, hogy úrrá le­hessen felette és a gazdaság vezető pozícióiba a maga em­bereit juttassa be. Másra ez a mozgalom nemigen kellett neki: példa erre Palkovics Imre esete.

Mármost egészen természetes, hogy erre liberális vonalról – de mit! minden komolyabb magyarországi politizáló erő vo­naláról – azt fogják mondani, hogy az úgy nem működött vol­na, hogy a munkások nem képesek gyárakat „önigazgatni", de arra sem képesek, hogy a gyárak további sorsáról dönt­senek, de még arra sem, hogy a gyárak vezetőit megvá­lasszák, hogy a gazdaság nem politika (közügy) stb. Rendben, de akkor legyen az uraknak annyi bátorságuk, hogy hozzáte­gyék: szerintük 1956-89 között valamennyi kelet-európai de­mokratikus mozgalom tévúton járt, hogy Bibó István buta em­ber volt és nem kellett volna a műveit kiadni stb. Csak ne hazudjanak! Nagyon keserves kimondani, de Magyar Bálint barátom – sajnos – éppen ezt csinálja, amikor azt mondta, hogy a demokratikus ellenzék elvette a munkástanács-gondo­latot, mint „forradalmi utópiát". Ennél azért óvatosabbnak kel­lene lenni, mert hátha felüti valaki a Beszélő díszkiadását, benne az 1987-es „Társadalmi Szerződésesei.

Tetszik vagy nem valakinek: 1956-ban, 1968-ban, 1980/81-ben Kelet-Európa népei a kommunista párt politikai diktatúrá­ját elvették, a magántulajdon megszüntetését (kivéve a kis, személyi magántulajdonét) azonban elfogadták: nem kívántak visszalépni a magántulajdonon (kevesek magántulajdonán) alapuló gazdasági rendszerbe, hanem előre, a valódi társa­dalmi tulajdonlás felé. (Gondoljunk csak arra a konsternációra, mely Mindszenty 1956. november 3-i beszédét fogadta, noha a prímás csak korlátozott magántulajdonról beszélt.) Nem áll, hogy ha Kelet-Európa felszabadulása ilyen elvek alapján ment volna végbe, akkor ez Európába valami „Európa-idegen" té­nyezőt vitt volna be, mert a valódi társadalmi tulajdonlás gon­dolata lassan, de szívósan Európában, sőt: Amerikában is utat tör magának, természetesen: nem erőszakos, brutális formák között. Éppen ellenkezőleg: úgy látom, hogy a kapitalizmus betörése Kelet-Európába a legbrutálisabb formák között tör­ténik, és ez a másik póluson vagy egy civilizált ellenállást vált ki (a munkások megveszik a gyárakat, hogy ne kerüljenek az utcára), vagy egy civilizálatlan, az európai normák ellen irá­nyuló ellenállást: ez utóbbi megy végbe különböző „populista", fasiszta vagy bolsevik-fasiszta mozgalmak formájában.

A kapitalizmus „rádöntése" Kelet-Európára oda vezetett és vezet, hogy itt annak igen ellenszenves, Nyugat-Európában – hosszú kínlódások után – már úgy-ahogy meghaladott formája bontakozik ki: súlyos társadalmi igazságtalanságokkal, szűk és amorális rétegek meggazdagodásával, óriási tömegek ki­szolgáltatottságával. Az Egyesült Európa ezen az úton nem jöhet létre, hacsak egyik felét a barbárság és gyarmati kiszolgáltatottság állapotában tartani nem akarjuk.

Ilyen körülmények között nem sok értelme van számon kér­ni a magyar politikai élettől mindenféle két- vagy hárompólusú pártstruktúrákat, melyek Nyugat-Európában évszázadokon át jöttek létre. Tudomásul kell venni, hogy itt nem ingamozgás van, itt az ország közvéleményének politizáló része tökéle­tesen kettészakadt, egyfajta polgárháborús légkörben él, és nem tudunk semmi okosabbat csinálni, mint azt, hogy ezt a polgárháborús légkört próbáljuk tompítani. 1945-ben Bibó Ist­ván egy hasonló feladatot kívánt a magyar társadalom elé állítani, meghaladni akarván „kommunizmus" és „antikommu­nizmus" terméketlen alternatíváját. Most egy másik rossz al­ternatívával állunk szemben: az egyik oldalon az országra egy gyarmati típusú kapitalizmust kívánnak erőltetni, a másik ol­dalon különféle zavarosságok nevében ki akarják szakítani Európából. Ezzel szemben ez a nép csak olyan körülmények között élhet emberi módon, ha szigorúan ragaszkodik az eu­rópai civilizáció alapértékeihez, de onnan annyi szocializmust is átvesz, amennyit csak lehet, és csupán annyi kapitalizmust, amennyi kikerülhetetlen. A jelenlegi „kék-rózsaszín" koalíció talán megfelelő keret lehet egy ilyen politizáláshoz, feltéve, ha reprezentánsainak megfelelő önreflexiója van annak vé­giggondolásához: egyáltalán miért jött létre ez a koalíció, és felismerik: milyen magasfokú érettségről tett tanúbizonyságot ez a nép, mikor őket juttatta kormányra. A tét azért nem kicsi, mert a magam részéről a koalíción kívül egyáltalán nem látok olyan erőket, melyek jelenleg civilizált magatartásra képesek lennének. Ha viszont ez a végiggondolás megtörténik, akkor Magyarország is részt vehet az európai politikai kultúra kiala­kításában, mert Európának a chicagói stílusú neokapitalista-növekedéscentrikus „modell" és a környezetvédő-újmisztikus hisztériák közötti „harmadik úton" kell továbbhaladnia.

Írásomban elsősorban Gyurgyák János szkeptikus, sőt: némi­leg megkeseredett hangvételű cikkére kívántam reagálni. A „Barátaim! Vissza a könyvtárba!" jelszó számomra nem okoz különösebb nehézségeket, mivel ki sem jöttem onnan. Ennek egyik oka kevéssé gyakorlatias beállítottságom volt. A másik az, hogy az általa említett kiábránduláson én már 1989 tava­szán átestem. Hogy mikor? Különöset fogok mondani: akkor, amikor az első koronás „címert" megláttam, és világossá vált számomra, hogy itt bizonyos csoportok „antikommunizmus" cí­mén 1945 előttre kívánják visszaállítani az órát. Ettől a ponttól kezdve minden törekvésem arra irányult, hogy azok ellen har­coljak, akik Magyarországon egy új úri-középosztályi társa­dalmat kívánnak teremteni. így találtam vissza gyermekkorom természetes baloldaliságához, melynek a „kommunizmusnak" csúfolt valami annyit ártott, amennyit csak tudott: üldözte, ugyanakkor lejáratta számos jelszavát.

Ebben a harcban – mely, tartok tőle, korántsem lesz „a vég­ső" – én a magyar politizáló rétegben nagyon kevés szövet­ségesre találtam. Ámde a magyar népben?

I.

Amikor Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozá­sáról esik szó, a tő érv mellette a gazdasági és társadalmi értelemben vett modernizáció. A magyar köztudatban úgy él az EU-államok, mindenekelőtt persze a centrumbéliek élet­színvonala, mint a jólét áhított célja. Életem jelentős részét magam is az EK országaiban töltöttem, s megismerhettem őket életközelből, erényeikkel és gyarlóságaikkal együtt. Saját erényeikkel és gyarlóságaikkal összevetve mérlegelhettem esetleges csatlakozásunk előnyeit és hátrányait, elemezhet­tem a közös jövőt.

Arra a következtetésre jutottam, hogy Magyarország mű­szaki fejlődése és társadalmi haladása érdekében nem nél­külözheti azokat az ismereteket, vívmányokat, a polgári, köz­tük a kisebbségi szabadságjogoknak azt az intézményesített, széles rendszerét, amelyek a nyugat-európai centrumban fel­halmozódtak az elmúlt évtizedekben. Egyszerűen azért nem, mert nélkülük kevesebbek volnánk, s mert minden ellentmon­dásosságukkal együtt is a fejlődés fő csapását jelentik ko­runkban. Arra gondolok, hogy ne kalapáccsal végezzük azt a munkát, amelyet amott már elektronikai csipesszel végeznek. Hogy úgy táplálkozzunk, olyan vizet igyunk, olyan környezeti feltételek között élhessünk, amelyek meghosszabbíthatják puszta fizikai létünket, és nem kárhoztatnak bennünket arra, hogy tíz-húsz évvel rövidebb legyen földi pályafutásunk, mint az övék. Hogy szabadon jöhessünk-mehessünk a határokon át, s ne okozzon jogi hátrányt magyarnak lenni. Hogy a ki­sebbségek autonóm jogokat élvezhessenek. Hogy megtanul­junk hatékonyan dolgozni, s alkalmazni olyan technológiákat, amelyekről gyakran még fogalmunk sincs, pedig a nyugati em­ber életének mindennapos részei. Mindez jól felfogott érde­künk kell, hogy legyen. Ezt előre bocsátva azonban azt is látnunk kell, hogy a műszaki fejlődés és a gazdasági nö­vekedés nem mindig esik egybe, s nem feltétlenül jelent társadalmi, emberi értelemben vett haladást is.

– Az EU-államok műszaki fejlődése és gazdasági növeke­dése sohasem tapasztalt strukturális munkanélküliség köze­pette megy végbe. A modernizáció ma Nyugat-Európában azt jelenti, hogy mintegy 30 millió életteljében lévő ember, pálya­kezdő fiatal egyszerűen „fölösleges" a termelés szempontjá­ból.

– Az egyenlőtlen fejlődés s a következményeként jelentkező gazdasági és pénzügyi egyensúlytalanságok hátráltatják a „szociális Európa" megvalósulását, és ciklikusan kisebb-na­gyobb megrázkódtatásokat okoznak. Ma elég a Bundesbank egyetlen intézkedése ahhoz, hogy más szövetséges valuták, köztük az erősek is térdre kényszerüljenek. Jellemző, hogy a font és a líra évek óta kívül reked az európai pénzügyi rend­szeren.

– Kíméletlen verseny folyik a piacokért, függetlenül a mo­rális megfontolásoktól. Ennek velejárójaként korrupció és bű­nözés tapasztalható. Esetenként még intézményi jogi eszkö­zök is fokozzák a negatív jelenségeket: például Németország­ban, ahol a kereskedelmi érdekek útjának egyengetésére szánt csúszópénz az adóban elszámolható.

– A társadalmi termelés és az egyéni, illetve a csoportos kisajátítás ellentmondását egyes országokban az alkotmánytól elrugaszkodó, vagy kifejezetten alkotmányellenes módszerek­kel és eszközökkel próbálják feloldani: maffiákkal, párhuza­mos hatalmi szervekkel, antidemokratikus megoldásokkal. A fejlett centrumban mindennapossá vált a maffia és a politika összefonódása. Minden gyanú fölött álló politikusokról derül ki, hogy választóikat az orruknál fogva vezették, s nagyobb cégek, pénzügyi csoportok megvásárolt emberei. Van, ahol miniszterelnököket gyanúsítanak politikai gyilkosságok sugalmazásával, politikai korrumpálással.

– Norvégia tavaly többek között azért utasította el a csat­lakozást az EU-hoz, mert attól tartott, hogy a közösségben tapasztalható bűnözés és megvesztegetés a fjordok orszá­gára is átterjed. -«-.

– Megfigyelhető idegengyűlölet, fajgyűlölet és az elesettek­kel, a szegényekkel szembeni brutalitás fokozódása is, egé­szen a fizikai leszámolásig. (Legutóbb Pisában 1995. március 14-én valaki pokolgépet tartalmazó csomagot nyomott egy négyéves és egy ötéves kéregető cigánygyerek kezébe, majd távirányításos készülékkel felrobbantotta. Az egyik gyermek elvesztette szeme világát, a másiknak pedig amputálni kellett a karját. De az is hozzátartozik a képhez, hogy a következő pillanatban már pisaiak ezrei tüntettek az aljasság ellen, szo­lidaritást vállalva a szegényekkel.)

Magyarország még nem tagja az EU-nak, de a modern ci­vilizáció néhány „áldása" már nálunk is megjelent, és legjobb érzésű gondolkodóink figyelmeztettek az alvilág és a politika összefonódásának veszélyeire, a közélet tisztaságának elemi követelményére. Úgy érzem, a pénz mindenhatóságára tá­maszkodó gazdasági logika óhatatlanul társadalmi és er­kölcsi torzulásokhoz vezet, és végső soron visszahat a mű­szaki fejlődésre, a gazdasági növekedésre is.

Ezért én az EU-t nem célnak tekintem, hanem eszköznek fejlődésünkhöz. A demokráciához hasonlóan az EU sem ön­magáért való cél. Az a véleményem róla, hogy minden erőnk­kel el kell sajátítanunk azokat az ismereteket, asszimilálnunk azokat az értékeket, magunkba szívni azt a tudást, amelyek­kel saját ismereteinket, tudásunkat, értékeinket gyarapítva to­vább léphetünk egy új társadalmi perspektíva felé, velük együtt.

Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy ne rendelődjünk alá az EU érdekeinek szolgák módjára. Az alku Magyarország és az EU között nem pusztán kereskedelmi, gazdasági, pénz­ügyi kérdés, hanem jövőnket tágabb értelemben is érintő prob­léma. Olyan etikai kérdés, amely nem intézhető el azzal, hogy ki mennyit kap a tortából. Érinti nemzeti identitásunkat, a hatá­rainkon kívül élő magyarokat, viszonyunkat a kívül rekedőkhöz, így Ukrajnához és Oroszországhoz, a világhoz és önnön ma­gunkhoz is. Lehet, hogy a könnyebbik megoldást választjuk majd, tudniillik a lényegében egyértelmű német orientációt, de tudnunk kell, hogy ez meghatározott társadalmi-politikai-erköl­csi következményekkel jár majd ránk nézve – túl a dolog mű­szaki-tudományos előnyein. Történelmi példák bizonyítják, hogy a gazdasági fejlődés önmagával kerülhet szembe, ha olyan cé­lok szolgálatába szegődik, amelyek nélkülözik a társadalmi ha­ladás etikai követelményeit. Sőt pusztítóvá is válhat, ha elhiteti az emberrel, esetleg még a társadalom többségével is, hogy munkájának hatékonysága és a termelékenysége fölötte áll min­den társadalmi igazságértéknek, egyenlőségnek, szolidaritás­nak, testvériségnek, még a szabadság-értéknek is.

Ne felejtsük, hogy a gyengének és az elesettnek ugyanolyan joga van élni, mint az erősnek és az egészségesnek. S az er­kölcsi kötelesség az erősre hárul. De ami emberileg és erköl­csileg kötelező, az egy meghatározott érdek szempontjából „os­tobaságnak és irracionális cselekedetnek" számít, hiszen nem egyeztethető össze a hatékonysági és a gazdaságossági meg­fontolásokkal.

Úgy is mondhatnám, hogy etikailag a fejlődés iránya kö­zösségi és humánus, az adott gazdasági modell viszont messzemenően individualista, és a műszaki felsőbbrendű­ségével együtt antihumánus is tud lenni.

II.

Magyarország földrajzi-geopolitikai helyzete olyan, hogy nem tartozik kizárólagosan sem a Nyugathoz, sem pedig a Kelethez. Mindkét relációban létfontosságú érdekeink vannak, és ahhoz, hogy fejlődhessünk, mindenkivel a lehető legjobb viszonyban kell, kellene hogy éljünk. Ebből a szempontból vizsgálom a NATO-hoz való csatlakozásunk kérdését is. Azt, hogy a NATO mit nyer velünk, azt értem, de hogy mi mit nyerünk a NATO-val, azt már kevésbé. A centrum biztonsága fokozódnék Magyarország bekapcsolásával, feltéve persze, ha megoldást nyernek a kisebbségi, az etnikai-vallási konf­liktusok, melyek régiónkra oly jellemzőek. Jó üzlet volna a standardizálás is a nyugati cégeknek. Viszont kérdés, mit nyerne Magyarország azzal, hogy apró kis országként a Nyu­gat végvárává válnék, és a nyugati határokon lebontott „vas­függöny" holnap a keleti, az északi és a déli határaink mentén ereszkednék le. Budapestnek ma még az Európai Bizottság felelősei is azt javasolják, hogy ne Nyugat-Európában, hanem Keleten keressünk piacot árufeleslegeinknek, mert a nyugati piac csak korlátozottan tart rájuk igényt. A 80-as évek végén a magyar mezőgazdaság 30-40 százalékban exportra termelt, s kivitelünknek a fele a volt Szovjetunióba és a KGST-orszá­gokba irányult. Úgy gondolom, ez az egyetlen adat is világo­san jelzi, mekkora érdekünk fűződik a jó viszonyhoz a keleti népekkel. És akkor még csak kereskedelemről beszéltem. A normális, eleven kapcsolat velük fontos ütőkártya lehet az EU-s csatlakozásról folytatandó tárgyalásokon. (Mint ahogyan fontos adu volt Portugália esetében az elvesztett afrikai, ázsiai gyarmatokhoz, továbbá a Brazíliához fűződő különleges civi­lizációs örökség.)

Szerintem Magyarországnak a Nyugattal és a Kelettel kö­zösen, velük együtt kell keresnie a jövő útjait, s nem szabadna elszigetelődnie sem erre, sem arra. A civilizációk találkozásá­nak és együttműködésének elősegítése Magyarország objek­tív helyzetéből adódó feladat, egyszersmind jól felfogott nem­zeti érdek is. Nyitottnak kell lennünk a tőlünk Keletre élőkkel szemben is, mert sorsunk alakulása itt a Kárpát-medencében szorosan összefügg a sorsuk alakulásával. Sem NATO-ellenesség, sem orosz-ellenesség, hanem barátság mindkét irányba. Kooperativitás. Közreműködés – legnemesebb ha­gyományaink szerint – egy összeurópai biztonsági rendszer kialakításában, egy új Európa építésében.

Talán egyesek azt mondják, hogy ez az árral szemben úszás teóriája. Én azt mondom, hogy egy „erkölcsös fejlődés" érdekében olykor érdemes az árral szemben is úszni.

III.

Az a társadalmi rendszer, amelyet a közép-kelet-európai rendszerváltások célpontjául kitűztek, a Föld lakosságának mindössze húsz százalékát öleli fel, de a megtermelt energia 70 százalékát, a kitermelt fémek 75, a fa 85 és az élelmi­szerek 60 százalékát fogyasztja el. A világkereskedelemből 82,7 százalékban részesül, s a világ bruttó termelési értéké­nek a 81,2 százalékát adja. Az emberiség 80 százalékáé a maradék. Ez a növekedésre és GDP-gyarapításra alapozott modell ma a fejlettek bibliája, pedig köztudott, hogy hosszabb távon fenntarthatatlan, mert éppen azt az alapot pusztítja és éli fel, amelyen nyugszik: a környezetet és az embert. Ha az emberiség 80 százaléka az EU-szintet célozná meg, vagyis a fogyasztói modellt, bolygónk természeti kincsei a beláthatónál is gyorsabban kimerülnének, ökológiai rendszerét pedig elviselhetetlen próbának tennék ki.

Magyarország a konzumerista modell erősödésével egyide­jűleg a nemzetközi mezőny élére került a daganatos megbe­tegedések okozta halálesetek tekintetében, s duplájára nőtt a tüdőrákos megbetegedések aránya, szoros összefüggésben a személygépkocsi-forgalom növekedésével és nagyvárosaink légszennyezettségével. Tehát már ma látható annak a fo­gyasztópiaci modellnek a korlátoltsága, létének behatároltsága, amelyikhez pedig tartozni „akarunk".

Ez a gazdaságpolitikai gyakorlat, modell vezetett – a ter­mészeti folyamatokon kívül – oda, hogy kilyukadt az égbolt. Tudvalévő, hogy az ózonréteg-ritkulás miatt tapasztalható lég­köri felmelegedés itt, a Kárpát-medencében az átlagosnál is nagyobb, és azzal fenyeget, hogy a magyar Alföld félsivatag­gá válik, behatárolódik a hagyományos gabonatermesztés és állattenyésztés lehetősége, s veszélybe kerül több millió em­ber egzisztenciája. A 21. század küszöbén Magyarország olyan problémákkal kerülhet szembe, amelyeket nem le­het többé a hagyományos receptekkel orvosolni, és eset­leg sem az EU, sem a NATO nem fog tudni megoldást hozni rá, hiszen egészen másról lesz és van szó. Globális gondok lévén minimálisan összeurópai cselekvést igényelnek, még inkább egyetemes összefogást.

(Az írás a szerző 1995. március 18-án, az Utunk az Európai Unióba című veszprémi konferencián elmondott előadásának szerkesztett vál­tozata.)

Öt évvel a kelet-közép-európai rendszerátalakulás kezdete után a régió politikai döntéshozói nagyon is tudatában vannak annak, hogy egy politikailag és gazdaságilag alárendelt régi­óban élnek, ahol a világgazdaságban és világpolitikában el­foglalt helyüket jórészt a nyugati hatalmak döntik el, az ő sze­repük pedig az, hogy magukra vállalják a felelősséget a más­hol meghozott döntések következményeiért.

Ennek az alárendeltségnek a gazdasági mechanizmusai mindenütt láthatók:

Ezeket a gazdasági erőket kiegészítik a politikai függés szá­lai, a Nyugat katonai hegemóniája, az együttműködés hiánya a régió államai között, ami arra kényszeríti őket, hogy ver­sengjenek a Nyugat kegyeiért. A nyugati intézményeknek a régió pártjai és kormányai legitimálásában betöltött szerepe egyszersmind arra kényszeríti a politikai vezető csoportokat, hogy a szegénység sújtotta választóikat az „európai" jövő ra­gyogó perspektívájával kecsegtessék.

A külső hatalmaknak való alárendeltség egyáltalán nem új dolog Kelet-Közép-Európa számára. És az 1989 utáni hely­zetben Kelet-Közép-Európa ugyanolyan kényelmesen elérhe­tő regionális perifériaként kínálkozott Nyugat-Európa számára, mint amilyen Kelet-Ázsia Japánnak vagy Mexikó és Latin-Amerika más részei az USA-nak. De amíg a másik két regi­onális periféria esetében az alárendelt országok tudják, hogy ki a régió gazdasági ura, és mit akar, addig Kelet-Közép-Eu­rópa makrogazdasági téren az egyik hegemón tényezőnek van alárendelve, a „kínálati oldal" megtervezését tekintve pedig egy másiknak, ami egy egységes irányítás nélküli hegemonikus poliarchiarchiaként jelenik meg. Ez pedig, ahogyan a következőkben ki fogom fejteni, megkülönbözteti Kelet-Közép-Európát a többi perifériáktól, és jövőjét rendkívül veszélyes utakra terelheti. Ennek az átfogó hatásai pedig még távolabbivá, ha nem utópisztikussá teszik az Európai Unió-beli tagság kilátásait a régió legtöbb országa számára.

1. A makrogazdasági stratégia amerikai irányítása és ennek következményei

Az talán elkerülhetetlen volt, hogy a régió problémáinak ke­zelésére kialakított makrogazdasági stratégiát az amerikai ér­dekek és felfogás szabják meg. A nyugati hatalmak szövet­ségén belül csak az USA vezethet, jóllehet a nyugat-európai államok összefoghatnak és együtt ellenállhatnak ennek a ve­zetésnek. A megfigyelők azonban nem figyeltek fel eléggé azoknak gazdasági alternatíváknak a létezésére, amelyek szemben állnak az amerikaival, és amelyek 1989-ben kínál­koztak. Nem tudatosult időben az sem, hogy milyen kártékony hatást gyakorol a régióra az, hogy a makrogazdasági stratégia fölötti amerikai dominancia kombinálódott a „kínálati" stratégia fölötti EK-ellenőrzéssel.

1.1. Az elveszett esély: az előrevivő körforgás elszalasztott lehetősége

1989-ben a régió reménysége az volt, hogy a Nyugat és kü­lönösen a nyugat-európaiak a régió jövőjét elsősorban a mak­rogazdasági megfontolások alapján fogják megközelíteni. Az EK, amelyet túltermelés sújt a háború utáni hosszú konjunk­túra húzóágazataiban (a tartós fogyasztási cikkeket előállító iparágakban) egy új nyugat-európai növekedési ciklus lehető­ségét fogja látni abban, ha Keleten felélénkíti a hatékony ke­resletet, és speciális eszközökkel kezeli a régió országainak átmeneti fizetési problémáit. Egy sor olyan gazdasági szektor volt, amelyekben a kelet-közép-európai régió jó teljesítményt nyújtott, és amelyek termékei helyet kaphattak volna a nyu­gat-európai piacokon. Ugyanakkor a régió a nyugat-európai tartós fogyasztási cikkek nagy piacává válhatott volna, fellen­dítve így a nyugati növekedést, és lehetővé téve a nyugati gazdasági szerkezet bizonyos mértékű átstrukturálását. Mind­ez valódi helyet adhatott volna a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a nyugat-európai munkamegosztásban. Mint Kelet-Ázsiában Japán, a Nyugat a maga dominanciáját fenntarthatta volna a technológiai függőség és a termékhierarchia „parancs­noki magaslatainak" az ellenőrzése révén. Egy ilyen stratégia eredménye az lett volna, hogy Kelet-Európában a kapitaliz­musra való rendszerszintű átmenet irányított formában és nö­vekedés mellett ment volna végbe.

Ha a Nyugat egy ilyen stratégiát indít el Kelet-Közép-Eu­rópában, akkor a régió országai olyasminek lettek volna alá­vetve, amelyet „normális alárendeltségnek" nevezhetnénk. Más szavakkal: annak a szokásos gyengeségnek, amellyel a kicsiny, kevésbé termelékeny gazdaságoknak kell szembesül­niük akkor, amikor sokkal nagyobb gazdaságokkal kerülnek szembe, amelyeknek sokkal nagyobb a súlyuk a kereskede­lemben, nagyobbak a tőkeforrásaik és gazdaságuk termelé­kenysége. Az ilyen alárendeltség fájdalommentes lehet, ha a gazdaság növekszik, és a világgazdaságban megtalálja azo­kat a réseket, ahol a versenyben előnyös helyzetbe kerülhet.

Ilyen típusú tervek 1988-89-ben valóban napirendre kerül­tek a nyugati fővárosokban. A Deutsche Bank elnöke, Herrhausen előterjesztett például egy olyan tervezetet, amely némi védelmet írt volna elő a kelet-közép-európai gazdaságok szá­mára, továbbá komoly erőfeszítéseket a régióban végrehaj­tandó infrastrukturális beruházásokat illetően; mindezt egy nö­vekedési perspektívába ágyazva. A francia kormány hasonló gondolatokkal hozakodott elő, ám – elkerülendő azt, hogy a folyamatot a német bankok irányítsák – egy új, közös, multi-laterális bank létrehozását javasolta, amelynek tevékenysége a régió gazdasági újjáépítésére és fejlesztésére irányult volna.

Ezek a gondolatok azonban nem voltak elfogadhatóak a Bush-adminisztráció számára. Bush és csapata a növeke­dést alá kívánta rendelni a rendszerszintű átalakítás szem­pontjainak, és ragaszkodott ahhoz, hogy az IMF és a Vi­lágbank döntő szerepet játsszanak a folyamatban. Miután Herrhausent meggyilkolták, a Deutsche Bank elejtette straté­giai koncepcióját. Az EBRD-re (Európai Újjáépítési és Fejlesz­tési Bank) irányuló francia elképzelést pedig Washington meg­fosztotta minden valós tartalmától.

Növekedési stratégia nélkül a rendszer átalakítását a mak­roszinten érvényesülő negatív ösztönzők irányították. A belföl­di recessziók és a hitelek korlátozása olyan helyzetbe hozták a kormányokat és a vállalatokat, hogy térden állva kellett kö­nyörögniük nyugati tőkeinjekciókért. Ez volt az a kényszerítő mechanizmus, amellyel a Nyugat keresztülerőltette az árak és a kereskedelem teljes körű „liberalizálását" és a privatizációt. Ezeknek a kényszerítő gazdasági eszközöknek olyan hatást kellett gyakorolniuk, hogy a rendszerváltás – szakzsargonban fogalmazva – eléggé „robusztus" legyen ahhoz, hogy sokkha­tást váltson ki, és hamar visszafordíthatatlanná váljék. Az ígé­ret, amelyet a kelet-európaiak szeme előtt megcsillogtat­tak, az volt, hogy azt a hatalmas tőkemozgást, amely az 1980-as években az OECD-országokból kifelé irányult, az átalakulás során kelet felé fordítják. Ha a cél a gyors tár­sadalmi rendszerváltozás volt, az érintett országok számára az export-vezérelt növekedésben határozták meg a megfelelő stratégiát.

1.2. Szkülla és Kharübdisz egyszerre: az IMF-stabilizáció az EK kereskedelmi rendszabályaival

Ha a régi tengerészeknek választaniuk kellett aközött, hogy a Szküllával való harcban pusztulnak el, vagy a Kharübdisz örvényében szenvednek hajótörést, Kelet-Európa gazdaságai szerencsétlen kormányosainak és a kormányosnőinek nem voltak ilyen választási lehetőségeik: mind a kettő összezúzta őket.

Az IMF „stabilizációs" módszerei Kelet-Közép-Európa szá­mára ugyanazok voltak, amelyeket ismerünk az 1980-as évek latin-amerikai tapasztalatából. A hazai hitelek korlátozása és a bérek szinten tartása, párosulva az árliberalizálással olyan belföldi recessziót eredményezett, amely a létező vállalatokat arra kényszerítette, hogy kifelé forduljanak, fennmaradásuk ér­dekében kétségbeesetten exportpiacokat keresve. Az ered­mény rendszerint az volt, hogy – támaszkodva a hagyomá­nyos exportágakra és az exportpiacokon kialakult árversenyre – az export fellendült. Az ennek eredményeként bekövetkező fellendülés egy időre pozitív kereskedelmi mérleget eredmé­nyez, és így biztosítja, hogy ezek az országok továbbra is fizetni tudják tartozásaikat a nyugati hitelezőknek.

Az, hogy ez a taktika ideiglenesen sikerrel jár-e, vagy sem, az ország kereskedelmi környezetétől függ. Kelet-Közép-Eu­rópa esetében a belső piacokról az IMF takarékossági prog­ramjának következményei elől rémülten az exportfrontra me­nekülő vállalatok szembetalálták magukat az EK külkereske­delmi rendszerének együttes tűzerejével. Ez különösen éppen azok ellen a gazdasági szektorok ellen irányult, amelyekben a régió országai jó teljesítményeket mondhattak a magukénak: mezőgazdaság, acél, vas, kemikáliák, textíliák és ruházat. Az EK erőteljes fellépését a kelet-európai export-erőfeszítésekkel szemben felerősítette a korai 90-es évek nyugat-európai re­cessziója, és az a nyomás, amit a gyengébb cégekre az EK-ban mindenütt gyakorolt az Egységes Piac programjának vég­rehajtása.

Ennek a kettős átoknak a következménye az lett, hogy az exportfellendülés nem valósult meg, és az adósságcsapda ál­tal a leginkább fenyegetett országok visszaestek oda, ahonnét elindultak. Az áldozatok, amelyeket a régióban az átlagem­berek hoztak, amikor az IMF-féle exportoffenzíva érdekében lemondtak korábbi életszínvonalukról, hiábavalóak voltak. Ezért most az életszínvonal és a szociális védőháló további leromlásával kell szembenézniük.

Az az ország, amely a legkevesebb kárral keveredik ki ezekből a fejleményekből, a Cseh Köztársaság, amelynek a legkisebb adósságterhe van, és ahol az export kevésbé a me­zőgazdasági termékekre összpontosult. A cseh kormányzat emellett ebben bölcsen elkerülte az átstrukturálás sokkterá­piás módszereit, és a „népi privatizáció" során privatizált vál­lalatokat nagyrészt ügyesen visszajuttatta az állami tulajdon­ban lévő bankok kezébe, amelyek – ha szükséges – az állami költségvetésből újratőkésíthetők. Magyarország, amely valaha „az élvonalban" járt, most komolyan meggyengült, egy komoly adósságnövekedéssel, folyamatos nagy külkereskedelmi defi­cittel, a mezőgazdasági termelés összeomlásával, az ipari ter­melés talán 40%-os csökkenésével, egy gyorsan romló ke­reskedelmi mérleggel, és 1995-ben gyakorlatilag a növekedés megállásával kell szembenéznie. Lengyelországot segíti az, hogy adóssága egy részét törölték, és hogy iparának súlyos hanyatlását követően némi növekedést ért el az utolsó két év során. De miután 1993-ban katasztrofális évet zárt, kereske­delmi mérlege 1994-ben ingatag maradt, és a költségvetésére nehezedő nyomás továbbra ís súlyos. Elképzelhetetlen, hogy a Bush-adminisztráció ne lett volna tudatában annak, hogy az IMF-nek a régió számára előírt stabilizációs csomagtervei és az EK kereskedelmi politikája nem vágnak egybe.

Minden mástól eltekintve ez már abból is látható, hogy az amerikai kormány nagyon gyorsan igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni a régió új elitjeivel oly módon, hogy denunciálta az EK kereskedelmi intézkedéseit, és elkötelezte magát arra, hogy támogatni fogja ezeknek az országoknak a nyugat-eu­rópai piacok megnyitására irányuló erőfeszítéseit. Mi több, Washington Kelet-Közép-Európát az EK-ra való nyomás­gyakorlás eszközévé tette az elhúzódó GATT-tárgyalásokon, és az azokhoz kapcsolódó EK-USA kereskedelmi vitákban, egészen a tárgyalások uruguayi fordulójának lezárásáig.

2. Az EU hegemóniája és a régió helye az új európai munkamegosztásban

Bármi is volt az USA szerepe a Kelet-Közép-Európában kö­vetendő makroökonómiai stratégia paramétereinek meghatá­rozásában, a régiónak a Nyugat-központú európai munka­megosztásba való integrálása szükségképpen az EK előjoga kellett, hogy legyen. Az EK által a régió országaival kötött Európai Megállapodások szélesre tárták a kaput a nyugati tő­ke előtt, amely – ahogyan a privatizáció előrehaladt – felvásárolhatta ezeknek az országoknak a vállalatait. Ugyanakkor a felvásárló cégek nemzeti hovatartozását szabályozó cikke­lyek elzárták az utat az amerikai vagy japán multinacionális cégek EK-piacokra való behatolása előtt. A visegrádi találkozón részt vett országok arra a kérdésre akartak választ kapni, hogy a Közösség mit fog kezdeni ezzel a számára elkerített új, szabad térséggel. A különböző lehetséges stratégiák közül, amiket az 1. ábrán látunk, kettő azzal jár, hogy ezeket az országokat a periferizálódás és a társadalmi széthullás spirá­lisan lefelé vivő pályájára löki. Két másik stratégia felkínálná nekik a lehetőséget, hogy a félperiferiális státusból elindulja­nak a centrum felé. Az utolsó választási lehetőség az lenne, hogy ezek az országok a világszínvonalú termelés centruma­ivá váljanak. Ezek közül a döntések közül több természetesen ki is egészítheti egymást, de az első két forma előtérbe ke­rülése azzal járna, hogy aláásná a többi variációk kilátásait. Sorban megvizsgáljuk ezt az öt választási lehetőséget.

2.1. Világszínvonalú termelés

A visegrádi országok mindegyikének megvolt a lehetősége ar­ra, hogy legalábbis bizonyos szektorokban jelentős szerepet játsszanak a világpiacon. Különböző értékelések rámutattak a kelet-közép-európai országok viszonylagos előnyére a középszintű és a csúcstechnológiai iparágakban, lényeges kom­petitív előnyökre és növekedési esélyekre a mezőgazdasági termelésben (gabonafélék, napraforgó, hús, állatállomány, tej­termelés, konzervek, sör, cukorfinomítás). Kelet-Közép-Euró­pa jelentős kompetitív előnyt élvezett az acélgyártás, a vas­ipar, a ruhaipar, a bútorgyártás, az utazási cikkek, és – Cseh­szlovákia kivételével – a műtrágyagyártás terén.

Röviden, ha a világrendszer-elmélet nyelvét akarjuk hasz­nálni, ezek az államok az egy főre jutó GNP-t tekintve olyan fejlettségi szinten álltak, amely, az EK dél-európai tagjai szint­jéhez hasonlóan, a centrum és a félperiféria közötti határvo­nalnak felel meg. Potenciálisan azonban – tekintettel az em­beri erőforrásokkal kapcsolatos előnyeikre, és arra, hogy az északnyugat-európai központi zóna peremén helyezkednek el, – középtávon bejuthatnának a centrumba.

Az EK/EU által követett stratégiák, és azok gazdasági összetevői nem mozdították elő e kelet-közép-európai fejlő­dési potenciál kibontakozását. Az EU a régió potenciálisan erős gazdasági szektorait úgy tekintette, mint amelyek veszé­lyeztetik saját gazdasági érdekeit.

Ez a mezőgazdaságban és az acéliparban volt a legnyilván­valóbb, de vonatkozott a kemikáliákra, a textíliákra és a ru­haiparra is. A Nyugat általános politikája az volt, hogy meg­akadályozta az exportot ezekben az ágazatokban, miközben ezzel egyidejűleg akadtak példák a régióban olyan, tisztán zsákmányszerző jellegű gazdasági tranzakciókra is, amelyek­kel a nyugati tőke megszerezte az ezekben az ágazatokban működő termelő egységeket. A szovjet blokk összeomlása óta Lengyelország és Magyarország átélték, hogy a Nyugattal szemben hosszú ideje fennálló pozitív mezőgazdasági keres­kedelmi mérlegük negatívvá vált, amikor saját gazdaságaikat megnyitották az EU alaposan megtámogatott exportja előtt, miközben az ő exportjukkal szembeni diszkrimináció erősö­dött. Az acélgyártást különösen jellemezték a zsákmányoló célzatú felvásárlások, az olyan esetek, mint amikor például egy osztrák társaság megvásárolt egy magyar acélüzemet csak azért, hogy azonnal bezárhassa, és megkaparinthassa annak oroszországi exportpiacait.

És ahogyan Alice Amsden kimutatta, az olyan „erős" ipará­gak esetében, mint amilyen az acélgyártás vagy a magyar gyógyszergyártás, a probléma az volt, hogy ezeknek a mű­ködése túlságosan széttagolódott, olyan termelőegységekben folyt, amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy a világpiacon ered­ményesen versenyezni lehessen velük. Mégis, a kormányok ahelyett, hogy hatékonyan kezelték volna ezt a problémát, hagyták magukat meggyőzni arról, hogy a legjobb az, ha fel­erősítik ezt a tendenciát, de közben felkínálják az érintett ága­zatok egyes részeit megvételre különböző nyugati érdekeltsé­geknek, így az elmúlt öt év tapasztalata az volt, hogy az EK a maga domináns helyzetét a kereskedelempolitikában arra használta fel, hogy csökkentse a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a korábbi rendszerektől örökölt versenyképességét. Az IMF programjai lerombolták a kormányok és vállalatok pénzügyi kapacitásait, amelyek egy saját, nemzeti iparstraté­gia kifejlesztéséhez lettek volna szükségesek. A Nyugat fel­tételrendszere azt jutalmazta, amikor az illető ország a pri­vatizációt elébe helyezte a gazdaság szerkezeti átalakítá­sának.

2.2. Másodrangú technológiák termelése a világpiacra

A kelet-ázsiai országok tapasztalata egyre népszerűbb példa a régióban. Ezek az országok alárendelt helyet töltenek be a világpiac kialakult termékhierarchiáin belül. Miközben Nyuga­ton élvonalbeli technológiákat fejlesztenek ki és kezdenek al­kalmazni, azok, amelyeket az újak felváltanak, hasznosítha­tóak és a termelés alapját képezhetik Keleten. Ha a kelet-kö­zép-európai cégek nyugati licencekkel termelhetnének, ez a modell hasonló volna ahhoz a kapcsolathoz, amely Japán és az USA között alakult ki a háború utáni első években, vagy ahhoz, amely később Japán és például Dél-Korea között ki­fejlődött. Azok az ágazatok, amelyek a legnyilvánvalóbban szóba jöhetnének ebből a szempontból, az autóipar és a tar­tós fogyasztási cikkek gyártása.

Ez maga után vonna egy olyan kereskedelmi orientációt, amely eltávolodna magától az EU-tól, és helyette inkább a Kelet és a nem-európai piacok felé fordulna. Mivel ez a meg­oldás egész termelési ciklusokat érintene, lenne esély a szá­mottevő gazdasági növekedésre, és arra, hogy a termelés rendszerében az államnak egy erős pénzügyi bázisa alakulna ki. Egy ilyen kapcsolat a Nyugattal kialakíthatná az endogén technológiai és ipari megerősödés feltételeit a kelet-közép­európai országok gazdaságainak bizonyos szektoraiban, kü­lönösen akkor, ha határozott iparfejlesztési stratégiát követ­nek, és azok a szektorok, amelyek valóban beépülnek a nyu­gat-európai centrumba, valóban világszínvonalú teljesítményre is képessé válnának.

A nagy probléma azonban ezzel az orientációval az, hogy megvalósíthatósága annak függvénye, hogy sikerül-e újra­éleszteni a piacokat a KGST-régió többi részében. Kezdetben Magyarország azért vonzotta a nyugati tőkét, mert a távolabbi keleti piacok meghódításának egy lehetséges kiindulópontját látták benne, de a gazdasági élet összeomlása és dezorganizálódása a korábbi Szovjetunióban legalábbis középtávon lerombolta ezt a perspektívát. És ha a kínálat újra is éled, könnyen lehetséges, hogy ez a nagyfokú társadalmi egyen­lőtlenségek viszonyai között megy végbe, ahol azok, akik ké­pesek importált tartós fogyasztási cikkeket vásárolni, inkább közvetlenül a nyugati eladók felé orientálódnak. Ezen felül a nyugati tőke nem annyira a licenc megállapodások, mint in­kább saját kisegítő üzemeinek a régióban való létrehozása iránt érdeklődik.

2.3. „Alvállalkozó" gazdaságok

A Nyugat és a Kelet-Közép-Európa közötti alárendelt viszony egy szigorúbb formája az lenne, ha a nyugati vállalatok a ke­let-közép-európai cégeket mint bedolgozó „alvállalkozókat" használnák fel a Nyugat termelési ciklusaiban, amelyek fél­késztermékeket – köztük a kész állapothoz igen közel lévő termékeket is – gyártanának a német vagy más ipari üzemek számára. Ez magába foglalná bizonyos magasabb szintű technológiák kifejlesztését, és lekötné a szakképzett munka­erő és a technikusok igen jelentős csoportjait. Amennyiben az ilyen tranzakciók egy része magas többlethozammal és a helyi cégek erőteljes exporttevékenységével járna, meg volna a va­lós lehetősége egy a makrogazdasági szinten kialakuló elő­revivő körforgásnak, amelynek a segítségével ezek az orszá­gok kitörhetnének az adósságcsapdából, eljuthatnának egy kedvező, szilárd kereskedelmi mérleghez, és költségvetésük egészséges egyensúlyba jutna. Ez azután elősegítené az or­szág infrastruktúrájába való beruházásokat. Ezt a változatot nevezhetnénk, a háború utáni hasonló jellegű osztrák-nyugat­német gazdasági kapcsolatról a centrumhoz való kapcsolódás „osztrák modelljének".

Másfelől a nyugati dominancia egy ilyen formája jelentős költségeket vonna maga után. Először is, amennyiben ez az „alvállalkozói" tevékenység a már létező piacokra, nem pedig új termékek termelésére irányulna, akkor ez szerkezeti váltást tenne szükségessé Nyugat-Európában. Másodszor, mivel a régió bedolgozó „alvállalkozói" valószínűleg képtelenek volná­nak nyugati versenytársaikhoz hasonló nagy skálamegtakarí­tásokat alkalmazni, ez együtt járna egy, a munkaerő árán való megtakarítást felhasználó versengéssel. így az érintett gazda­ságokba tartósan beágyazódna egy olyan gazdasági érdek, amely arra irányul, hogy a munkabérek Keleten mindig is ala­csonyak maradjanak.

Mindazonáltal az eddigi tapasztalatok nem tűnnek túlságo­san ígéretesnek. A cseh kormány pontosan azt remélte, hogy az Volkswagen-tulajdonban lévő Skoda autógyára el fogja mozdítani az alvállalkozóként igénybe vehető cseh tervező cé­gek nagyarányú elterjedését. De a Volkswagen éppen az el­lenkező irányban lépett: megszabadult a Skoda hagyományos cseh beszállítóitól, és helyettük a Volkswagen hagyományos nyugatnémet partnereihez fordult. E lépésnél az így elérhető nagyságrendi megtakarításokra hivatkoztak, ám ilyen körülmé­nyek között az, hogy a Skoda a Volkswagen tulajdonában van, a cseh nemzeti érdekek szempontjából negatív gazda­sági folyamatok beindítójává vált.

Az egyetlen terület, ahol az EU nyilvánvalóan úgy dön­tött, hogy egy alvállalkozói szerepet szán a régiónak, a textíliák és a ruházat előállítása. Az EU-ból jövő textil- és ruhaimportot jelenleg általánosságban az úgynevezett „külső feldolgozásra irányuló áruforgalmi" (OPT) előírások szabályoz­zák, amelyek lehetővé teszik az EU textilipari cégeinek (nem az EU forgalomba hozóinak vagy importálóinak), hogy eldönt­sék a textília, illetve a ruhagyártás milyen fajtáit szeretnék a visegrádi országok cégeivel legyártatni. A munkáknak az ilyenfajta kiadása lehetővé teszi, hogy a kelet-közép-európai cégek egy meghatározott mennyiségig visszaexportálhassák termékeiket az EU cégeinek. Ez tehát tömören megfogalmaz­va az irányított kereskedelem egy formája, amely a kelet-kö­zép-európai termelőknek nem ad semmiféle önálló piaci ter­jeszkedési lehetőséget, és aligha nyújt bármilyen teret a vál­lalkozói kezdeményező készségnek. Ez tehát nem egy túl szerencsés modellje a kelet-közép-európai gazdaságoknak a nyugat-európai piacokba való integrálásának.

2.4. Beépülés Nyugat-Európa multinacionális cégeinek termelési ciklusaiba

Ez a nemzetközi munkamegosztásba való alárendelt betago­lódás ma már klasszikus formája, amely a multinacionális cé­gek belső termelési hálózatába való integrálódás révén megy végbe. Ez együtt járna azzal, hogy az EU cégei termelési ciklusainak azokat az elemeit, amelyek alacsony képzettségű munkaerő alkalmazását igénylik, áthelyeznék az osztrák-né­met határoktól keletre. Ennek a műveletnek a fő célja az len­ne, hogy az olcsó munkaerőt és a kelet-közép-európai álla­mok által felkínált ösztönző adókedvezményeket kihasználják arra, hogy javítsák a nyugat-európai áruk világpiaci verseny­képességét. A nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy ez nem megfelelő stratégia az elmaradott országok társadalmi és gazdasági növekedéséhez.

Azt, hogy a nyugati tőke ezt a megoldást szorgalmazza mint iparfejlesztési politikát, bizonyítják az EU és a társait országok között megkötött Európai Megállapodásoknak azok a cikke­lyei, amelyek a szerződéses partnerek nemzeti hovatartozását szabályozzák. Ezek a cikkelyek a nyugati cégeknek lehetővé teszik az egyes munkafolyamatok ilyen típusú kihelyezését Kelet-Közép-Európába, ám kizárják ebből a lehetőségből a japán és az amerikai multinacionális cégeket. Ha a kapcso­latnak ezek a formái válnak az alárendelt kapcsolat fő formáivá, akkor könnyen lehetséges, hogy a gazdasági összeom­lással és egy duális gazdasági szerkezet kialakulásával pá­rosulnak majd.

Európai ikerház                                                                                                          (Bietrage)

2.5. Parazita jellegű kapcsolat

A kapcsolatnak ez a formája jellemző például a Mexikó vagy akár Törökország és az USA közötti jelenlegi viszonyra. Ez azokra az országokra jellemző, amelyek képtelenek fenntar­tani egy olyan megfelelő kereskedelmi teljesítményt, amely al­kalmas volna adósságterhei kezelésére, és úgy tudnak csak fennmaradni, hogy teljesen privatizált gazdaságaik rövid távú nyugati támogatásokat kapnak, társadalmi struktúrájuk pedig „kétharmados" jellegű (lakosságuk egyharmada gazdagodik, a másik kétharmada inkább szegényedik). A nagyon gazdagok egyharmados rétege vagyonát a köztulajdonnak a nyugati tő­kével együttműködve véghezvitt privatizálásából szerezte meg, és abból, hogy kihasználta a tőkemozgás – ha nem is de jure, de de facto létező – szabadságát arra, hogy vagyonát teljesen függetlenítse az ország gazdasági teljesítményétől. Az, hogy az ország magához tudja vonzani az értékpapírokba való rövidtávú befektetéseket, pontosan a gazdaság össze­omlásának a következménye, ez hozza létre azokat a nagyon magas kamatlábakat és értékpapírhozamokat, amelyek a nyu­gati beruházóknak hatalmas és gyorsan beérkező nyereséget kínálnak profitrátájuk – és így többletjövedelmük – növelésére.

Az eredmény az, hogy az erőforrásokat parazita módon el­szívják ezekből a gazdaságokból, ami nagyon jól összeegyeztethető azzal, hogy a multinacionális cégek enklávészerűen kihelyezett üzemeket hoznak létre ezekben az országokban. Mindkét típusú kapcsolatot még fel is erősítheti a megcélzott gazdaság lepusztult állapota. Az egyetlen dolog, amit ez meg­követel, egy erős, represszív kormányzat megléte.

Vannak jelei annak, hogy a gyors hasznot hozó pénzbefek­tetések szálai kialakulóban vannak a visegrádi országok gaz­daságai és a Nyugat között, bár ezek közül arányaiban még egyik sem közelíti meg a hasonló mexikói jelenségeket. 1993-94-ben a külföldi spekulánsok látványosan lecsaptak a lengyel részvénypiacra, aminek eredményeként vagy 250 millió dollár folyt ki az országból, mielőtt a piac összeomlott volna. Miköz­ben a cseh kormány megpróbálta 1994-95 folyamán elkészí­teni a teljes konvertibilitást, világosan érezte annak a veszé­lyét, hogy az országba hatalmas mennyiségben folyik be a spekulatív tőke, amely felvásárolja olcsón a cseh koronát, hogy aztán spekulációval sokkal értékesebb pénzhez jusson, amikor a korona konvertibilissá válik – ez olyan jelenség, amely komolyan veszélyeztetheti a cseh kereskedelmet. De az az ország, amelyet a legkomolyabban fenyeget a ve­szély, hogy a rövid távú tőkebefektetésektől válik függő­vé: Magyarország.

Tekintve, hogy Magyarországnak van a legmagasabb egy főre jutó adósságállománya, a kereskedelmi deficit pedig ve­szélyesen megnövekedett 1993 és 1994 folyamán, a költség­vetés deficitje pedig folyamatosan növekszik, mivel az ország­nak jövedelme mind nagyobb részét kell a külső adósságszol­gálat fedezésére fordítania, a magyar kormánynak egyre fontosabbá válik a rövidtávú tőkebeáramlás.

A Magyarországra beáramló gyorsan megtérülő pénzbefek­tetések összegeit némelyek nem kevesebbre becsülik, mint az ország devizatartalékainak a felére, amelyek most körül­belül hét milliárd dollárt tesznek ki. Habár a magyar rész­vénypiac kicsiny maradt, sokkal több üzletelés megy végbe az értékpapírokkal magán a részvénypiacon kívül, és a rész­vénypiacokon végbemenő üzletek kétharmadát spekulációval foglalkozó külföldiek bonyolítják. Miközben a külföldi üzletem­berek formailag a hazai kötvényekkel brókerek révén keres­kedhetnek, a valóságban az államkötvényekkel folytatott spe­kulációs üzletek jelentős részét a külföldiek a bankrendszeren keresztül bonyolítják. Ez az egész spekulációs tevékenység abból ered, hogy a külföldiek külföldön alacsony kamatra ve­hetnek fel kölcsönt, és utána az így szerzett pénzt befektet­hetik a sokkal magasabb magyar kamatlábakon. Ez a tevé­kenység nem korlátozódik a külföldi társaságokra. A magyar cégek, bár legálisan nem vihetnek ki tőkét külföldre, a való­ságban megkerülik ezt a korlátozást azzal, hogy „fedőcége­ket" létesítenek külföldön, különösen Cipruson. Emellett lehetőségük van rá, hogy külföldre kölcsönözzenek. Azt, hogy a tőke milyen nagymértékben képes külföldre menekülni, megmutat­ják azok a hirtelen, nem időszaki jellegű változások az ország folyószámláin, amelyek olyankor következnek be, amikor hírek terjednek el a forint küszöbönálló leértékeléséről.

Így egy hirtelen, vagy erőteljes átváltás egy dirigistább jellegű ipari stratégiára számottevő mértékű tőkemenekü­lésre vezethet, amely veszélyeztetheti a forintot, és a külföldi valuta-tartalékokat, és további terhet rakhat a kormányzatra azzal, hogy megnehezíti az adósságszolgálat fizetése céljából történő jövőbeni hitelfelvételt. Az, hogy Magyarország egyre inkább függ a könnyen mozgó tőke beáramlásától, nem teszi valószínűvé, hogy egy Mexikóéhoz hasonló válsággal kelljen szembenéznie az 1995-ös év folyamán. Máris korlátozzák azonban a spekulációra orientált gazdasági kapcsolatok és az EU érdekei a kormány lehetőségét arra, hogy egy megva­lósítható kereskedelmi és iparpolitikát alakítson ki a spekulá­ciós tőkétől való függőség felszámolása érdekében.

Az általános kép, amely szemünk előtt kibontakozik az, hogy ami az EU-t, mint kollektív egységet illeti, eddig az Unió semmiféle pozitív stratégiát nem mutatott fel a visegrádi országok felé. A visegrádi országok gazdaságainak azon ágazatai, amelyek nem dinamikus fejlődési potenciáljuk volt, súlyosan károsodtak, legnagyobb mértékben a mezőgazda­ság és az acélgyártás. Ugyanakkor az EK úgynevezett se­gélyprogramjai, amelyek mindenekelőtt arra irányultak, hogy információkat és ösztönzőket adjanak a nyugati tőkének-a ré­gióban való beruházás céljából, lényegében passzív eszközei maradtak az EU országaiban található klienseiknek. Ezek a kliensek pedig a közvetlen beruházásukat a régióban nem annyira arra fordították, hogy elősegítsék a régió integrálódá­sát a nyugati piacokba, hanem inkább arra, hogy kvázi-monopolhelyzetet építsenek ki Kelet-Közép-Európa belső piaca­in, az élelmiszerfeldolgozásra, az italokra, egyéb fogyasztási javakra, és ahol lehetséges volt, a közszolgáltatásokra kon­centrálva. Eközben az EK tagállamai igyekeztek profitálni a Keleten végbement összeomlásból úgy, hogy erőteljesen be­nyomultak exportcikkeikkel a régióba. Ezt a műveletet pedig nagyban elősegítette, hogy a nemzetközi pénzintézetek arra törekedtek, hogy gyors, általános kereskedelmi liberalizálást erőltessenek rá ezekre az országokra.

Annak, hogy az EK stratégiája így elhanyagolta Kelet-Kö­zép-Európa gazdaságait, az okai magában az EK szerkeze­tében rejlenek, továbbá éppúgy az EK döntéshozatali struk­túrájában és a stratégiáját meghatározó állami érdekekben. A Közösség megalapításának egyik fő indító oka az a célkitűzés volt, hogy az NSZK-t lehorgonyozzák a nyugati szövetségen belül, megszabadítva azt egy Kelet-Európába is benyúló ha­gyományos munkamegosztástól. Amikor az EK kialakult, ki­bontakozott egy új, Nyugat-központú nemzetközi munka­megosztás, amely le volt zárva Kelet felé. Következésképpen minden iparágban, éppúgy, mint a mezőgazdaságban, a ke­let-közép-európai országok 1989 után szilárd pozíciókkal ren­delkező versenytársakkal szembesültek Nyugat-Európában. A szovjet blokk széthullása csak a politikai és gazdasági lehe­tőséget adta meg ezeknek a versenytársaknak arra, hogy megszabaduljanak potenciális riválisaiktól a visegrádi orszá­gokban.

Magán az EU-n belül a döntéshozatal az egyes partikuláris érdekek együttes figyelembevétele révén megy végbe. A Kö­zösség erőfeszítései nagyon határozottan arra irányulnak, hogy demonstrálja saját hatékonyságát a lehető legtöbb rész­érdek szempontjából, így a külső stratégia kérdéseit a DG1-en belül [Az EU „minisztériumait" jelölik DG rövidítéssel. A szerk.) pontosan egy ilyen, az EK integrációját szem előtt tartó pers­pektívából kezelik: hogyan használható fel például a Magyar­országgal szemben követett stratégia arra, hogy megerősítsék a szálakat az EU-n belül működő gazdasági tényezők, és az EU intézményei között. Egy ilyen döntéshozatali struktúra ha­talmas akadálya annak, hogy kialakuljon egy, a kontinens két felének az integrálását célzó stratégiai vízió.

Az egyetlen ellensúly a Miniszterek Tanácsától, más sza­vakkal a tagállamoktól jöhetne. De a tagállamok legtöbbje nem lát okot rá, hogy elősegítse Kelet-Közép-Európának mint a nyugat-európai kapitalizmus alárendelt, de prospe­ráló hátországának a fokozatos integrálódását. Hogy egy ilyen perspektívát képzeljenek el, megakadályozza az, hogy szemük előtt látnak egy hatalmas, egyesített Németországot.

Még túl korai lenne határozott előrejelzésekbe bocsátkozni a visegrádi országok jövőbeli fejlődésének irányát illetően. De van egy határozott differenciálódás a Cseh Köztársaság és mind Lengyelország, mind Magyarország, valamint Szlovákia eredményei között. A cseh kormány profitált abból, hogy kom­munista elődje elkerülte a Nyugatnak való súlyos eladósodást, és szerencséje volt abban a vonatkozásban, hogy nem függött túl erősen a mezőgazdasági exporttól. Gazdasági szempont­ból az, hogy Klaus sikeresen megszabadult Szlovákiától, mes­teri sakkhúzásnak bizonyult. Ugyanakkor a kormány bölcsen elkerülte az ipar erőltetett dekollektivizálásával való radikális kísérletezgetést: bár a cseh kormány azt állítja, hogy – nem úgy, mint Lengyelország vagy Magyarország – majdnem tel­jesen privatizálta az állami vagyont, a valóságban egyszerűen visszajuttatta a gazdasági irányítást az államosított cseh ban­kok kezébe. Eközben, nem úgy, mint Lengyelországban és Magyarországon, ahol az állami kézben lévő ipar jelentős ré­szét valójában lerombolták (azzal, hogy engedték, hogy „a piac" „átstrukturálja" az ipart), a cseh kormány szilárdan a gyáripari szektor érdekeihez kötötte a saját politikáját, tartóz­kodva a komolyabb szerkezetátalakítástól mindaddig, amíg a makrogazdasági feltételek a recesszió után nem kezdtek el javulni. Megőrizve a vállalati menedzserek régi kapcsolathá­lózatát, így egy olyan viszonylag biztonságos keretet terem­tettek, amelyen belül a jövőbe vetett bizalmat fenn lehetett tartani. Ezzel a háttérrel a cseh ipar képes volt Nyugat felé átorientálni a maga eladási erőfeszítéseit, és exportteljesítmé­nye 1993-ban és 1994-ben is jelentős volt.

Lengyelország kihasználta, hogy adósságterhet némileg könnyítették, és egy, a korai 1990-es években elszenvedett súlyos gazdasági visszaesés után az ipari termelés újraéledt, jóllehet 1989-cel összevetve nagyon alacsony szinten maradt. De a lengyel export 1993-ban visszaesett, és 1994-ben is elég szegényes volt. Eközben drámai regionális egyenlőtlenségek alakultak ki, a korábbi Kelet-Poroszország jelentős részein nagyon nagyarányú, több, mint 20 %-os a hosszú távú mun­kanélküliség, és a régió a társadalmi dezintegrálódás hatása­itól szenved.

Magyarország tűnt a legfelkészültebbnek gazdaságának a nyugati piacok felé való átorientálására, és magához is von­zotta az első külföldi tőkeberuházások zömét. De a nagy adósságteher, együtt egy katasztrofális hatású csődtörvény következményeivel (amely felelős volt azért, hogy lerombolta a magyar ipar talán 15 %-át), együtt a mezőgazdasági terme­lés gyors összeomlásával (amely a nagyon sikeres magyar szövetkezetek szétverésére irányuló abszurd, ideológiailag motivált kísérlet következménye volt), mind meggyöngítették a gazdaság struktúráját. A kereskedelmi deficit riasztóan emelkedett 1993-ban és 1994-ben, és a kormánypolitika majd­nem teljesen a pénzügyi válság menedzselésének csapdájá­ban rekedt. A nyugati média és a pénzügyi szektor érdekei arra késztetik a kormányzatot, hogy hozzálásson a társa­dalmi infrastruktúra költségeinek lefaragásához és a köz­szolgáltatások privatizálásához az adósságok visszafize­tése céljából, de az ilyen lépések valószínűleg csak még job­ban letérítik az országot egy koherens növekedési pályáról.

3. A jövő útja: az EU-ba való bejutás?

A régió integrációja valódi gazdasági stratégiájának kidolgo­zása helyett a nyugat-európai döntéshozók a problémáról szó­ló diskurzus központi kérdésének azt igyekeztek feltüntetni, hogy melyek az absztrakt, intézményi előfeltételei olyan jogi keretek megteremtésének, amelyek végül lehetővé tennék, hogy a régió országai az EU tagjai legyenek. Ez a frázis egy sor jogi és intézményi változásra utal, amelyeket az érintett országoknak az EU-ba való belépés előfeltételeként meg kel­lene valósítaniuk.

Ám a végül elérendő EU-tagság feltételeinek nagyon kevés közük van a formális jogi előfeltételekhez. Az alap­kérdések itt, ami az EU-t illeti, azok, amiket a tagság három alapkérdésének nevezhetünk:

A parazita jellegű modell nem hoz létre közvetlen gazda­sági antagonizmust abban az esetben, ha a kelet-közép­európai államok az EU tagjává válnak. Ez egyszerűen azt jelentené, hogy az EU cégjeinek versenye, amellyel ezeknek az országoknak termékeik piacain szembe kell nézniük, a ma­ga teljes súlyával nehezedne rájuk, és még jobban megroppantaná gazdaságuk gerincét. Azonban a pénzügyi és politikai téren várható következmények kizárnák a tagságot: az EK strukturális pénzforrásait ugyanis ez súlyosan leterhelné. Konkrétan az úgynevezett Objective 1 Regional Funds-ot (I. Feladatra Fordítandó Regionális Alapok) kellene a Meditteráneum országaiból a visegrádi országokba átirányítani, ame­lyek mindegyike jelenlegi helyzetében a Közösség régióinak a szegénység által leginkább sújtott 20 %-ába tartozna. Ez megakadályozná a tagságot, hacsak a nagy, gazdag tagok és közülük mindenekelőtt Németország, nem akarnának fizetni. Ez utóbbi lehetőség viszont irreálisnak tűnik a jelenlegi idő­szakban, amikor – függetlenül az államháztartásokra nyuga­ton nehezedő hazai nyomásoktól – az EU centrumországai kétségbeesetten próbálják államadósságukat és költségvetési deficitjüket lenyomni a Monetáris Unió által megadott kritériumoknak megfelelő szintre. Még ha ezeket a célkitűzéseket el is érnék 1997-re, hamarosan ezután egy újabb recessziót várhatunk Nyugat-Európában – az Egyesült Államok gazda­sága 1996 végére, ha nem előbb, újból recesszióba jut -, amely újra meg fogja terhelni az államháztartásokat. Ami a politikai következményeket illeti, ezek a kelet-közép-európai gazdaságok, amelyek munkanélküliségi rátái andalúziai ará­nyokat öltenek, társadalmi struktúrájuk pedig megrendült, lét­rehoznák a Nyugat felé vándorló munkanélküli-hadseregeket éppúgy, mint az ugyanoda tartó bűnbandákat. Bármilyen elő­nyösek is volnának az ilyen szégyenletesen olcsó munkaerő­tartalékok a nyugati termelés motorjai számára, a munkaerő szabad mozgásának politikai ára elfogadhatatlanul magas len­ne a nyugati kormányoknak.

A kettős gazdaság, beleértve a multinacionális cégek olcsó munkaerőt alkalmazó enklávéit is, a parazita modellhez ha­sonló következményekkel járna az EU-beli tagságot illetően. Nehezebb felmérnünk az „alvállalkozói" modellt. Ez komple­mentaritást kínálna a nyugati nagyiparral, de konfliktust jelen­tene az EU-n belüli kis- és középméretű cégekkel, amennyi­ben a nyugat-európai termelési hierarchiákon belül a kelet-európai cégek őket váltanák fel. Mindenesetre ez a modell nem hozná létre a gazdasági növekedés egy olyan erős elő­revivő körforgását, amely elegendő ahhoz, hogy el lehessen kerülni, hogy ezek az országok az előre látható jövőben ko­moly igényeket támasszanak az EU strukturális pénzalapjai­nak felhasználására.

A tagság előkészítése szempontjából legpozitívabb mo­dell az volna, amely a világtermelés második vonalához tartozó minőségű kész termékeknek a gyáriparban való elő­állításán alapulna. De egy ilyen modellre jelenleg nincs kilá­tás, mert a Nyugatnak nem áll szándékában a távolabbi Kelet felé is újra kiépíteni a piacokat. így azután az a reménység, hogy ez a modell gazdasági alapot teremtene arra, hogy a kelet-közép-európai államok EU-tagsága esetén az EU-val szemben támasztott pénzügyi igények kisebbek legyenek, vagy arra, hogy a tömeges munkaerő vándorlást megelőzzék, kétesnek tűnik.

Ami a mezőgazdaság kérdését illeti, ha az EU a jelenlegi formájában megmarad, akkor egy radikális antagonizmus fog fennállni az EU jelenleg artikulálódó gazdasági, pénzügyi és politikai érdekei, valamint Kelet-Közép-Európa érdekei között a mezőgazdaság terén. Az ellenkezőjéről szóló mítoszok el­lenére az 1980-as évek folyamán a kelet-közép-európai me­zőgazdaság nemzetközi összehasonlításban igen hatékonyan használta fel a munkaerőt. Alacsonyabb termelékenységi mu­tatói lényegében a munkaerőn kívüli inputok magas költsége­inek eredményei voltak. Minden elemző egyetértett abban, hogy különösen a lengyel és a magyar mezőgazdaság komoly kompetitív kihívást jelentene a nyugat-európai mezőgazdaság­nak a gabonafélék, az állatállomány és a tejtermékek terén.

Ugyanakkor pontosan ezek az alágazatok támasztanak ma­gas igényeket a CAP-on (a közös agrárpolitikán) belül, és ezért ha egyszer Lengyelország és Magyarország bekerült az

EU-ba, mezőgazdaságuk lényegesen növelné a CAP költség­vetésével szemben támasztott igényeket. A kelet-közép-euró­pai mezőgazdaságnak az esetleges belépés után a CAP költ­ségvetésére gyakorolt hatására vonatkozó becslések 25 és 35%-nyira becsülik azt a mennyiséget, amellyel a CAP kiadá­sai ebben az esetben megnövekednének. Igaz, hogy ezek a mezőgazdasági szektorok 1989 óta lényegesen meggyengül­tek. Ennek az általános okait a mezőgazdasági importlibera­lizáció és a régióba való, erőteljesen támogatott EK-ból jövő élelmiszerexportok együttes hatásában kell látnunk. Marad az a lehetőség, hogy az érintett országok a végül elnyerendő tagságra való felkészülésnek egy, gazdaságuk növekedésén át vezető, lényegesen több konfliktussal járó útját választják. Pontosabban megfogalmazva ez azt jelentené, hogy olyan iparfejlesztési stratégiákat tennének magukévá, amelyek következtében bizonyos nyugat-európai ipari érdekeltsé­gek jelenlegi piaci pozíciója megkérdőjeleződne. Egy ilyen kihívás egy dirigistább jellegű nemzeti iparfejlesztési stratégiát vonna maga után. Egy ilyen stratégia nyilvánvaló elemei közé tartoznának:

1. Erősebb importvédelmi rendszabályok;
2. Készség arra, hogy a tőkét a potenciálisan világszínvo­nalú termelésre alkalmas iparágakban összpontosítsák;
3. Megóvni a gazdaság kulcsszektorait attól, hogy a multi­nacionális cégek lenyeljék őket, hogy aztán a saját prioritá­saiknak megfelelő módon integrálják őket a saját termelési hálózatukba;
4. Az export támogatása és elmozdítása;
5. Erőfeszítések az állami szektor vállalatainak átstrukturá­lására, ahelyett, hogy egyszerűen privatizálják őket, hogy az­tán a magánszektor alakítsa át (vagy zilálja szét) őket;
6. Egy nagyjából állami kézben lévő bankrendszer fenntartása;
7. A tőkemozgás feletti ellenőrzés fenntartása.

Ezek az elképzelések mind napirendre kerültek a régiónak a politikát meghatározó köreiben 1989 óta. De a Nyugat el­lenállása, amely a régiónak a Nyugattal szembeni függőségi viszonyára támaszkodhatott, megakadályozta megvalósításu­kat.

Az iparfejlesztési politika egyedüli, a nyugat által megtűrt formái az olyan szokásos módszerek voltak, mint a valuta leértékelése, a bankrendszer rekapitalizálása vagy általános­sá tett tarifaemelések a GATT szabályok keretein belül.

Ha tehát valamelyik kelet-közép-európai ország erre az útra lépne, az maga után vonná a konfliktus kockázatát a GATT-tal, az IMF-fel és az EU-val éppúgy, mint a nyugati magántőkével. Az importvédelem ezeket az országokat konf­liktusba sodorná a GATT-tal mindazokban a szektorokban, ahol a tarifák szintjeit a GATT regisztrálta. Az IMF a gyors privati­zálást tette feltételei között az egyik legfontosabb ponttá. A nemzeti ipar potenciálisan legerősebb szektorai voltak azok, amelyeket a multinacionális cégek korán meg kellett hogy ka­parintsanak. Az export elmozdítására való törekvés beleütköz­ne az EU részéről jövő erőteljes protekcionista nyomásba, és ameddig az IMF és a Világbank befolyása kiterjedő, a szer­kezetváltás mindig és mindenütt privatizálásba fullad.

Természetesen ezekkel a külső nyomásokkal szembe lehet szállni. De ez maga után vonja, hogy az illető ország meg­kockáztatja a nemzetközi üzleti média gyors, ellenséges vá­laszreakcióját. Az ilyen ország egyszersmind azt is megkoc­káztatja, hogy úgy osztályozzák, mint amely szomszédjához képest az EU-ba való gyors bejutáshoz szükséges „jó ponto­kért" folyó kétségbeesett versengésben lemaradt. A régió kor­mányai pedig egyre inkább észre kell hogy vegyék azt is, hogy a negatív nyugati reakciók jelentős reakciót váltanak ki saját pénzügyi rendszerükön belül is. Így az iparfejlesztési és növekedési stratégia egész területén az érdekek és az irányvonal sajátos egybeesését találjuk az Egyesült Álla­mok és a nyugat-európai országok felfogása között.

3.1. Bejutni Európába: utópisztikus perspektíva?

Minél inkább úgy érzik a régió kormányai, hogy jelenlegi kö­rülményeik csapdába ejtették őket, annál vonzóbbá válik az EU-beli tagság álma. De ennek a vonzerőnek a forrásai pon­tosan azok a tényezők, amelyek magán az EU-n belül visszatartják a domináns tényezőket a kelet-közép-európai or­szágok befogadásától.

1. Az, hogy a kelet-közép-európai országok hozzájutnának az EU strukturális pénzalapjaihoz, közvetlenül szemben áll a mediterrán országok érdekeivel, amelyek kormányai számára az EU-beli tagság egyik fő vonzóereje ma pontosan ezekben az alapokban rejlik.
2. Az, hogy a kelet-közép-európai országok képesek len­nének versenytárssá válni a mezőgazdasági termékek piacain és értékes CAP pénzalapokhoz hozzájutni, hasonlóképpen az egyik fő oka az Európai Unióból való kizárásuknak.
3. Az arra való lehetőségük, hogy nyugat felé munkaerőt exportáljanak, és így hozzájussanak az ebből származó kü­lönböző pénzforrásokhoz, egy még erősebb tényező, amely arra ösztönzi az EU tagállamait, hogy ne fogadják el ezeknek az országoknak a felvételét.

Van azonban egy kártya, amelyet a kelet-közép-európai ál­lamok kijátszhatnak, habár ez egy olyan kártya, amelyet ép­pen mostanában adnak fel.

3.2. A be nem lépés politikai ára

Az egyetlen indok, amely arra bírhatná az EU fő tagállamait, hogy fogadják el, hogy a kelet-közép-európai országok gyor­san az EU tagjává váljanak, az a félelem lehetne, hogy ha ezt elmulasztják, az szélesre tárná a kaput az orosz befolyás előtt, amely újra kiterjedne a régió jelentős részeire, és így felidézné azt a veszélyt, hogy elvész a szovjet blokk össze­omlásának nagy eredménye a Nyugat számára – az a Kelet-Közép-Európa, amely egy újjáéledő Nyugat-Európa nagy geo-ökonómiai és geopolitikai erőforrása lehetne.

Az 1991-es év augusztusi puccsa megmutatta, milyen fé­lelmetes lehet a szovjet birodalom kísértete az EU politikacsi­nálói számára. Ám jelenleg Kelet-Közép-Európának ez az egyetlen erőforrása, a fenyegetettség érzése megszűnőben van azáltal, hogy a Nyugat arra törekszik, hogy a NATO-t ki­terjessze kelet felé. Ezt a tervet, amelyet eredetileg Volker Ruhe német hadügyminiszter kezdeményezett, Washington most erőteljesen napirendre tűzte. Amennyiben a terv megva­lósítása erőteljesen előrehalad, az lesz az eredménye, hogy elveszti Oroszországnak az esélyét arra, hogy közvetlenül szava legyen a nagypolitikában Európa többi részét illetően, és valószínűleg középtávon a kontinens átpolarizálódását fog­ja eredményezni. De mindenekelőtt biztosítani fogja Kelet-Kö­zép-Európát a Nyugat számára, és egyidejűleg kizárja, hogy ezeknek az országoknak bármilyen lehetőségük legyen ko­rábbi urukat a nyomásgyakorlás eszközeként felhasználni az új úrral szemben. Az a vélemény, hogy ezek az államok va­lamiféle egyenes vonalú utat tesznek meg a különböző intéz­mények koncentrikus körein keresztül végcéljuk, az EU leg­belső köre felé, lehetséges, hogy nem egyéb a formális-jogi megfontolásoknál leragadó illúziónál. A mediterrán országok tapasztalata azt mutatja, hogy ha az EU nem is alternatívája a NATO-nak, a NATO lehet alternatívája az EU-nak.

3.3. Mediterrán tanulságok

Kelet-Közép-Európa és különösen Lengyelország politizáló értelmisége régóta érdeklődik az 1970-es és 80-as évek spa­nyol, portugál és görög fejlődése és a mai kelet-közép-euró­pai fejlődés közötti párhuzamok iránt. Mindhárom ország aze­lőtt lépett be a NATO-ba, mielőtt beléptek az EK-ba. A negye­dik ország azonban, amely az ötvenes években lépett be a NATO-ba, Törökország, még mindig nagyon messze van az EU-tagság elnyerésétől.

A három mediterrán ország EU-csatlakozásának gyökerei azokban a politikai forradalmak rejlenek, amelyek egy erős szocialista baloldal részvételével, a diktatórikus rezsimek és ezeknek a diktatúráknak a nemzetközi protektora, nevezete­sen az USA ellen irányultak. Görögország és Portugália ese­tében ez a kétoldalú védelem a NATO-tagság köpönyegébe volt burkolva, a spanyol esetben pedig nem. De ezek az or­szágok legalábbis részben azért nyertek bebocsáttatást az EK-ba, mert a NATO-val és/vagy az USA-val való közvetlen kapcsolatuk a nyugati szövetséghez való hozzákapcsolásuk egy nem megfelelően stabil formájává vált: az Egyesült Álla­mok protektorátusa többé nem volt egy stabil, hegemonikus formája annak, hogy ezeket az országokat a Nyugat szövet­ségi rendszerén belül megtartsák. A spanyol, görög és portu­gál munkásmozgalom ellenséges volt saját országaik USA-nak való alárendeltségével szemben, de többségükben könnyen megnyerhetőek voltak az EU-tagság számára. A politikai ár, amit ezért meg kellett fizetni az volt, hogy a baloldalnak ezekben az országokban fel kellett ismernie, hogy az EK-tag­ság sine qua non-ja az, hogy továbbra is megtűrik az or­szágban az amerikai támaszpontokat, és elfogadják a NATO-tagságot, így az EU-tagság volt az a mézes madzag, amellyel ezekben az országokban hatalmas politikai erőket rábírtak ar­ra, hogy elfogadják az USA dominanciáját geostratégiai kér­désekben.

Egy ehhez hasonló alku lenne ma az, ha a kelet-közép-európai országoktól azt kívánnák, hogy fogadják el továbbra is az orosz geostratégiai hegemóniát, és cserébe felajánlanák nekik az EU-tagságot!

Ráadásul, ami Spanyolországot illeti – amely gazdasági szempontból messze a legfontosabb ezek közül az országok közül, -, ennek az országnak a gazdasága erőteljesen felfu­tott az 1960-as évek során, és az 1980-as évek során újból nagyon erőteljesen növekedett, olyan, teljesen kifejlődött ka­pitalista gazdaságként, amely szerves adottságainál fogva al­kalmas volt rá, hogy befogadja a német tőke nagyarányú be­áramlását, amely Spanyolországot úgy használhassa fel, mint az EK piacaira való termelés olcsó munkaerővel rendelkező bázisát. Amellett a spanyol gazdaság és az EK gazdasága sokkal inkább kiegészítették egymást, mint a Kelet-Közép-Eu­rópa és az EK, Spanyolországnak még így is Németország erőteljes támogatására volt szüksége, hogy legyőzzék a tag­ságával szembeni, francia gazdasági érdekekből fakadó erős ellenállást. Miterrand-nak a német stratégiai paradigmák felé tett fordulata 1983-ban egy további fontos előfeltétele volt en­nek.

Az ilyen figyelmeztető jelekkel szembeállíthatjuk azt a tényt, hogy az EU 1993-as koppenhágai csúcstalálkozóján elkö­telezte magát amellett, hogy végül a társult kelet-közép-európai országok az EU tagjaivá váljanak. Ez igaz, de ez keveset számít. A nyilatkozat nem rögzít semmiféle időpontot a tárgyalások megkezdésére. Hasonló ígéreteket korábban már Törökország is kapott. És ami a legfontosabb: az az or­szág, amely számára a legnagyobb tétje van annak, hogy Ke­let-Közép-Európában legyen valamiféle stabilitás, Németor­szág foglalta el az 1994-es év második felének hat hónapjára az EU Tanácsának elnöki székét. Ez volt az esély a jelentős kezdeményezésekre, és mindenekelőtt egy döntő lépésre: ar­ra, hogy Németország elindítson egy kampányt a CAP radi­kális reformjáért, hogy ezzel lehetővé tegye a bejutást Kelet-Közép-Európa országainak.

A Bizottságon belül és a különböző fővárosokban pontosan egy ilyen CAP kezdeményezés számára el is készítették a kutatási jelentéseket. Kohl kancellár azonban egyáltalán sem­milyen lépést sem tett ebben az irányban. Ez egy olyan szem­beötlő tény, amely sokkal hangosabban beszél bármennyi nyi­latkozatnál. Komoly német kezdeményezés helyett a kelet­közép-európai államok egy franciák kezdeményezte kampánnyal kell hogy szembenézzenek, amely az úgynevezett stabilitási paktum érdekében folyik. Ezt pedig a régió politikai döntéshozói széles körben annak fogják fel, amit csaknem bizonyosan valóban jelent: egy különösen farizeus manővert arra, hogy elgáncsolják a kelet-közép-európai tagállamokat azon az úton, amely az EU-tagsághoz vezet. Először ünne­pélyesen kötelezniük kell magukat, hogy jobban fognak bánni saját nemzeti kisebbségeikkel, mint amilyen bánásmód jellem­ző volt például a britekre Észak-Írország nacionalista lakos­ságával szemben, vagy a franciákra mohamedán közösségeik kulturális jogaival szemben. Ez esetben a jövőben bármikor felelősségre vonhatná őket a nyugat-európai média és politi­kai vezetés, amikor elkövetnek valamilyen kétségkívül valósá­gos igazságtalanságot az etnikai kisebbségekkel szemben, olyasmit, ami túlságosan is ismerős lenne mondjuk a NSZK-beli törököknek. A következtetés nyilvánvaló lenne, ez vagy az az állam, messze Kelet-Európában még nem érte el egé­szen a civilizáció nyugati szintjét.

Ezt nem szabad úgy vennünk, mintha az EU nyilatkozatai jelentéktelenek volnának. De jelentőségük mindenekelőtt ab­ban a tényben rejlik, hogy a nyilatkozatokat maguk a kelet­közép-európai államok megértették, és lelkesen csüggenek rajtuk. És pontosan mivel csüggenek ezeken, egyetlen olyan lépést sem tehetnek, amely felbőszítené az EU-t, és semmivé tenné esélyeiket. Röviden, az EU fennkölt írásos ígéretének – hogy a jövőben is remélni fogja, hogy a kelet-közép-európai országok végül alkalmassá válnak az Unióhoz való csatlako­zásra – a jelentősége az, hogy az EU így ellenőrzése alatt tarthatja a kelet-közép-európai országok egész politikáját. Ez az ellenőrzés azonnal elveszne, ha az EU határozottan kizárná a tagságot. De nem szabad elfelejtenünk, hogy van egy másik út is, ahogyan az EU elveszíthetné dominanciáját ezek fölött az országok fölött, nevezetesen az, ha megadná nekik a tagságot. Az, ahogyan a görög és az angol kormányok viselkedtek az EK-tagság megszerzése után, mindennél vilá­gosabban mutatja ezt.

A jelenlegi berendezkedés tehát – röviden összefoglalva – a legtökéletesebb módja annak, hogy fenntartsák a lehető leg­erősebb dominanciát a régió politikája fölött, úgy, hogy ez az EU-nak semmibe sem kerül. Még ennél is erősebb lenne ez a mechanizmus, ha egy idő után egy kis szláv államnak, mint a Cseh Köztársaság, megengednék a csatlakozást, pusztán azért, hogy megmutassák, hogy szláv-ellenes előítéletek nem befolyásolják az EU politikáját.

Mindazonáltal vannak, akik remélik, hogy a német állam ér­dekei érvényesülni fognak az EU-n belül, és a régió EU-tagságához fognak vezetni. De a Bundestag CDU-CSU frakció­jának az EU jövőjére vonatkozó programja nem mutat ilyen irányba. Inkább arra mutat, hogy maga az EU fog olyan mó­don átalakulni, hogy a visegrádi államokat csak az intézmé­nyek egy külső körébe fogja integrálni, miközben kizárja őket az Uniónak az EK keretébe tartozó intézményeiből. Lengyel­ország és Magyarország ezért bekerülnek majd a közös kül­ügyi és biztonságpolitikai, valamint a rendfenntartási és bel­ügyekkel foglalkozó szervekbe, és majd ezen az alapon el­mondhatják azt, hogy „bejutottak" a szövetség három pillére közül az első kettőbe. Ugyanakkor kívültarthatóak az Unió kö­zépső körén, az Európai Monetáris Unióhoz tartozó EK-tagok csoportján. Eközben pedig Németország, Franciaország, a Benelux Államok, Ausztria, és egy vagy két más állam a Mo­netáris Unióra támaszkodva megerősíthetik vezető szerepü­ket.

A közös külügyi és biztonságpolitikai, valamint a belügyi és rendfenntartási funkciók biztosíthatják, hogy Németország ke­leti szomszédai szilárdan le lesznek horgonyozva politikai szempontból a nyugat oldalán (a bevándorlás fölötti kontrollt fenntartják). És miközben az ezekbe a pillérintézményekbe való bejutást úgy lehet feltüntetni, mint valamiféle kvázi-tagságot az Unióban, az érintett államok továbbra is ki lesznek zárva az EU-tagság lényeges előnyeiből.

3.4. Alternatív irányok

Az Európa két felének integrációja felé mutató alternatív úthoz hozzátartozna egy összehangolt erőfeszítés arra, hogy újból megteremtsék a hatékony piaci keresletet mindenütt a régi KGST-régióban, újra kiépítve egyszersmind a termelési kap­csolatokat is. Ez az alternatíva megkívánná, hogy megoldá­sokat keressenek a régióban lévő országok egész sorának fizetési problémáira. A kelet-európai országok közötti, valamint az Oroszországgal való együttműködésre ugyancsak szükség lenne.

Az EU-n, nem utolsósorban a CAP-on belüli reformokra úgyszintén szükség volna. Ezek közé tartozna az, hogy az eddigiektől eltérő eszközökkel támogatnák Nyugat-Európa kis farmereit – pénzbeli támogatással a protekcionizmus és az ártámogatás helyett -, hogy így lehetővé tegyék a közép-kelet és kelet-európai parasztoknak, a nyugat-európai piacok élel­miszerrel való ellátását. Manapság, amikor Nyugat-Európá­ban nagy zajt csapnak a munkaerő magas társadalmi költségei miatt, figyelemre méltó, hogy milyen kevesen mutatnak rá, hogy a CAP ártámogatások leépítése több mint 30%-kal csökkentené a családok élelmiszerkiadásait. Egy további re­form azt a veszélyes harapófogó-effekust érintené, amely a Monetáris Unió és a Kelet-Közép-Európa legfejlettebb részein érvényben lévő, a német bérszinteknek körülbelül egytizedét kitevő bérszintek együttes hatásának a következménye. En­nek a két tényezőnek együttesen ugyanis az lehet az ered­ménye, hogy Nyugat-Európa gyengébb kapitalista államai egymással versengve igyekeznek lenyomni az alkalmazottak jövedelmét mindig alacsonyabb szintre, mivel a pénzügyi po­litikát centralizálása után ez az egyetlen eszközük maradt a többi országokkal való sikeres versengésre.

Az ilyen változások mellett együttműködésre van szükség a korábbi KGST blokk szocialista pártjai között egy közös program kidolgozása céljából. Azok a baloldali pártok pedig (az EU-n belül), amelyek a pénzügyi centralizációt hangsúlyo­zó maastrichti változattal szemben az európai integráció al­ternatív formáit keresik, fel kellene, hogy fedezzék keleti part­nereikkel közös politikai érdekeiket.

Egy további szükséges lépés lenne a jelenlegi, a kontinens­nek egy a korábbihoz hasonlóan kétpólusú (az Oroszország vezette FÁK és a Búgig kiterjeszkedő NATO) felosztásához való visszatérés irányába mutató trend megfordítása. A kon­tinens gazdasági integrációja megkövetel egy valóban közös biztonsági keretet, amely inkább bevonja, mintsem kizárja Oroszországot.

Ezek a politikai előfeltételek ma távolról sincsenek meg. To­vábbi tapasztalatokra lesz szükség, még mielőtt bármilyen ko­moly alternatíva keresésére vállalkoznánk. De egyre valószí­nűtlenebbnek tűnik, hogy megvalósíthatók az 1989-es kezdeti stratégiai döntések, amelyek a szovjet blokk összeomlására azzal válaszoltak volna, hogy megpróbálják az egész konti­nenst beleerőltetni a NATO és az EK kereteibe. Mindkét szer­vezet belülről egyre inkább megbénul, és arra törekszik, hogy a kelet-közép-európai államokat anélkül rendelje alá a maga hegemóniájának, hogy képes lenne hatalmuk el­fogadóinak bármilyen elfogadható helyet vagy szerepet kínálni. Az erőszakos regionális hegemón hatalmak a múltban katasztrófákat zúdítottak Európára. Egy perspektíva nélküli re­gionális hegemónia ma újabb katasztrófát idézhet elő.