1. A második gazdaság

A 80-as évek a hazai gazdaságpolitikában kettős fordulatot hozott. Egyrészt nyilvánvalóvá vált a külgazdasági kapcsola­tokban a KGST kifulladása, másrészt a politika elismerte a magántulajdont, még ha részleges formában is. A szakiro­dalomban mindenki egyetért abban, hogy ez a kapitalizmus térnyerése volt a szocializmussal szemben, vita csak abban van, hogy ezt pozitívnak vagy negatívnak fogják fel. Hogyan lehetséges azonban az, hogy egy olyan párt fogadja el 1982-ben a második gazdaság legalizálását, amelyik ideológiailag a magántulajdon tagadása alapján áll, miért jó az, ha a saját sírgödrüket ássák meg? Az egyik válasz erre az, hogy a ve­zetők korlátoltsága tette ezt lehetővé, amit a kapitalizmus szálláscsinálói – a reformközgazdászok – kihasználtak. A má­sik megközelítés szerint a magyar nép szabadságharca okoz­ta azt a gazdasági és politikai nyomást, ami miatt a vezetők­nek fel kellett adniuk ideológiájukat. Véleményünk szerint azonban mindkettő leegyszerűsítés, bár van bennük igazság, csak éppen egyoldalúan kimondva. Ahhoz azonban, hogy a második gazdaság tényleges jelentőségét megértsük, a kül­gazdasági orientációváltással kell kezdenünk.

Világpolitikai szempontból a 80-as évek eleje a neokonzervatív fordulat pillanata. Ennek legfontosabb világgazdasági mozzanata az IMF szerepének felértékelése, illetve az adós­ságválság elindítása. Csak első pillantásra meglepő, hogy ép­pen Mexikó jelenti be először a fizetésképtelenséget, azaz az amerikai bankok és rajtuk keresztül a kormány éppen Mexi­kónak nem hajlandó tovább hitelt nyújtani. Ezzel ugyanis az USA saját magán üt, mégpedig azon részén, amelyik hatalmát a latin-amerikai elmaradottságból szerezte. Csak ezen „olaj­bárók" számára volt előnyös az adósságcsapda, amely mind­két fél, az adós és hitelező számára egyaránt csapda. Ennek a torz hatalomgyakorlásnak legpontosabb illusztrációja a Dal­las filmsorozat, hiszen a Ewing olajtársaság számára minden eszköz megengedett, legalábbis a sorozat elején. Maga a so­rozat pedig arról a folyamatról szól, ahogyan ezt a hatalmat megtörik és törvényes korlátok közé szorítják. Ennek első lé­pése az adósságválság, illetve az IMF középpontba állítása.

Ez – még az IMF korlátolt logikája mellett is – előrelépés volt, hiszen így sikerült intézményesíteni a hitelezőket és ezzel kizárni azokat, akik nem is akarták, hogy hiteleiket visszafi­zessék. A korábbi teljesen homályos hitelezői gyakorlatot si­került tisztázni – vagy legalábbis elkezdeni tisztázását. Azaz az IMF működése, a világ csendőrének szerepe nemcsak a fejlett világot védte a fejletlenekkel szemben, hanem „befelé" is védett, hozzájárult a centrum modernizálódásához is. Ezt a piac ideológiájával tette, de ahogy erre legutóbb Csáki György is rámutatott cikkében,¹ a piac érvényesítése nem pi­aci területen állami feladat, azaz formailag állami beavatko­zás, fából vaskarika. Anélkül, hogy nagyon elkalandoznánk, annyit megjegyezhetünk, hogy Latin-Amerika kiszabadulása az adósságcsapdából nem mehet végbe az IMF ortodox neo­klasszikus álláspontja mellett, hiszen nemcsak helyesen kell cselekedni, hanem a helyes ideológiát is képviselni kell.

Európában ugyanez a fordulat a lengyel válsággal robban ki közvetlenül, közvetve pedig a NSZK szerepének átértéke­lésével. Politikailag a német fordulat világos: győznek a kon­zervatívok, ami nemcsak belpolitikailag jelent korszakhatárt, a munkásosztály és a szakszervezetek hatalmának megtörését, hanem külpolitikailag is, a keleti blokk országaival fenntartott kapcsolatok megváltozását. Ezentúl már nem a németek fog­ják eljátszani a közép szerepét, nem ők alkotják a hidat Kelet és Nyugat között, hanem az egész nyugati blokk egységesen kapcsolódik a keleti tömb egyes országaihoz. A korábbi gya­korlat értelmében a németek megfinanszírozták a keleti orszá­gok túlköltekezését, ezzel biztosították ezen országok stabili­tását. Ezzel persze önálló és széles mozgásteret nyitottak sa­ját politikájuknak. Úgy látszott, hogy a németek, pontosabban a német szociáldemokraták a biztosítékai az európai bizton­ságnak – és nem az USA, illetve a NATO ereje. Ez nyilván­valóan illúzió volt, hiszen a német pénzek nem a világnak, csak a keleti blokk országaiban meglévő sajátos szociálde­mokrata-kommunista egyensúlynak a biztonságát jelentették. 1981-ben az adósságválsággal ez a sajátos együttműködés szakadt meg. A lengyel válság nemcsak a szovjet ernyőelmé­let végét jelentette, hanem a német befolyás visszaszorítását is. Ezek után az egyes kelet-európai országok kiugrása, adós­ságproblémájuk kezelése csak a nyugati blokk egészéhez, azaz az IMF-hez való kapcsolódással volt elképzelhető. Most már nem lehetett szocialista elvek alapján kapitalista gazda­ságot teremteni – ahogy ezt a hazai pártfunkcionáriusok el­képzelték -, hanem egységbe kellett kerülnie az ideológiának és a gyakorlatnak.

Mindez témánk szempontjából azért fontos, mert 1981 va­lóban komoly gazdaságpolitikai felismerése az exportorientált­ság volt. Csakhogy ez az exportorientáltság radikálisan kü­lönbözött a 68-astól. Akkor a reform lényege a német piacra való betörés és így a szociáldemokráciával való kiegyensú­lyozott viszony megteremtése volt. 1981-ben ugyanez a nyu­gati blokkhoz való csatlakozást jelentette, a legvidámabb ba­rakk hazug ideológiájának közvetlen felszámolását. A helyzet paradoxona, hogy az exportorientáltságot ugyanazok a köz­gazdászok mondták 1981-ben, mint 68-ban. Ez azonban csak ezen közgazdászok szubjektív fejlődése szempontjából lénye­ges – hogyan válnak szociáldemokratákból liberálisokká.

A kétféle exportorientáltság nemcsak a közvetlen külgazda­sági kapcsolatrendszerben jelentett változást, sőt elsősorban nem abban, hiszen radikálisan nem változott meg az export-és importszerkezet, hanem ennek belgazdasági következmé­nyeiben. Az IMF célja nem a fizetési mérleg egyensúlyba hozása, hanem olyan intézményrendszerbeli változások, ame­lyek megakadályozzák a centrum országokkal szembeni fellé­pést. Ahogy már korábban láttuk, az adósságválságnak nem annyira gazdasági, sokkal inkább biztonságpolitikai okai vol­tak. Ezt nagyon pontosan tudták mind Nyugaton, mind Kele­ten. Az, hogy a szovjetek nem léptek közbe (hiszen az elég hihetetlen, a KGB-t ismerve, hogy nem tudtak róla² ), azt mu­tatja, hogy nem volt erejük megakadályozni a belépést, azaz Közép-Kelet-Európa elvesztése még jóval Gorbacsov előtt el­kezdődött. Pontosabban nem a belépést nem tudták megaka­dályozni, hanem a magyar, illetve a többi szocialista ország belső konfliktusait nem tudták kezelni, ezek pedig a rendszer szétvetésével, közvetlen elpusztításával fenyegettek. így át­adásuk a Nyugatnak teljesen logikus reakció volt a szovjetek részéről. Az, hogy mindez gazdasági formát öltött, csak az angolszász hagyományból következő forma volt.

Mi is volt az a konkrét konfliktus, ami arra kényszerít ette a magyar vezetőket, hogy „átálljanak"? Röviden: ez a munkás­osztály forradalmasodásának, illetve ellenforradalmasodásának megakadályozása volt. A Kádár-korszak egésze a nagy­ipari munkásság és a parasztság egyensúlyán alapult, de ez statikus egyensúly volt, feltételezte, hogy parasztból csak munkás lehet, vagy fordítva. A szocializmus védelme a kor­szak retorikájában a párt és a munkásosztály vezető szere­pének megőrzését jelentette, márpedig ez csak a nagyipar fenntartásán keresztül valósulhatott meg. Nagyipar és mun­kásosztály összetartozó fogalmak. A gyár azonban olyan te­rep, ahol a munkás és a gyár vezetője mindig szemben áll egymással, a munkás mindig elidegenedett a munkafolyamat­tól. Ezt fel lehet fogni pusztán bérproblémaként, és a Kádár­rendszer ezt is tette, de ezzel nem oldódik meg az a kérdés, hogy a munkás milyen logika alapján fogadja el a bérét. A szakszervezetnek ugyanis nemcsak az a funkciója, hogy a tőkés felé jelezze a munkásság követeléseit, hanem hogy ez­zel leszerelje az üzemen belüli lázadást. Miután a munkás a gyáron belül soha nem lát bele a munkafolyamat egészébe, ezért számára a bér is mindig külsődleges, idegen marad. Ebből következően állandóan megjelenik a lázadás is, de ez csak lázadás maradhat (jó esetben), hiszen a gyáron belül nem termelődhet ki olyan vezető réteg és olyan intézmény, amelyik ezt forradalommá tudná átalakítani. Az a gyáros, aki ezt fölismerte, éppen ezért mindig úgy is szervezte át a mun­kafolyamatot, hogy a munkás szellemi munkája is teret nyer­jen benne, bevonta a gyár működtetésébe is, azaz a munkást munkás létében kezdte el megszüntetni – saját hatalma meg­őrzése érdekében.

A Kádár-rendszer ezt azonban nem tehette meg, mert akkor rá lett volna kényszerítve hatalma racionalizálására, kiderült volna, hogy a párt vezető szerepének jelszava mögött éppen ezzel ellentétes politikát folytat, nem a munkásosztály meg­szüntetése a célja, hanem a középszerűség uralmának fenn­tartása. Emiatt állandóan újratermelődtek a konfliktusok a munkásosztály és a párt között, amelyek mindig meg is je­lentek az elméleti szakirodalomban és a gazdaságpolitikában. Ilyennek tekinthető már maga a 68-as gazdasági reform is, hiszen a szocialista piacgazdaság azt ígérte, hogy a munkás részesedhet – nem a munkamegosztás megszüntetéséből, hanem a nyereségből. Azzal, hogy pénzt adnak neki, kihúzzák a méregfogát – nyúltak a jól bevált recepthez. Miután azonban kiderült, hogy a munkás a nyereség alakulásába nem lát bele, és ugyanúgy megmarad a lázadásnál (végül is ez a sérelmi politika lényege), akkor kiemeltek 50 nagyvállalatot, és 72-től elkezdődött a lázadások kezelésének kézi szabályozása. A

72-es feszült hangulatot nemcsak az mutatja, hogy a párt ál­lást foglal a munkásosztály helyzetéről, hanem az is, hogy ebben az évben íródik a Darabbér,³ amely ennek a problé­mának az egyik legmaradandóbb kordokumentuma.

A Darabbér persze nem egyszerűen szociográfia, hanem annak az újbaloldali-maoista világtendenciának hazai megje­lenése, amelyik a lázadás feloldását végül is az adott mun­kaszervezeti formán belül képzelte el. A munkamegosztás megszüntetése csak a nem-munkások számára jelent forradalmasodást, a munkásosztály már elérte fejlődésének csúcs­pontját, éppen a munka, a kommuna az, ami integrál. Ebből következően a munkásosztály felemelése a gyáros feladata, és a közvetlen munkafolyamatba kell bevonni a munkást, ezt kell számára átláthatóvá tenni – ez az önigazgatás divatos koncepciója. Ezáltal világos lehet a művezető funkciója, de a vállalat szerepe az egész újratermelési folyamatban nem. Azaz a munkás esetleg érteni fogja, hogy a vállalaton belül miért annyi a bére amennyi, de azt nem, hogy a többi céghez képest miért alakul így⁽ez a bér. A közvetlen munkafolyamat ugyanis a munkásnak csak a természethez való viszonyát ra­gadja meg, ennek társadalmi következményei – leszámítva a szaktársakhoz való viszonyt – rejtve maradnak. Márpedig a természet átalakítása a társadalmi viszonyoknak alárendelten játszódik le, a termelés szerkezetét a kereslet határozza meg, ez a marxi elmélet alapgondolata is. így a közvetlen munka­folyamat átalakítása csak nagyon részleges eredményeket ho­zott a munkásosztály röghöz kötésének szempontjából.

Ennek a konfliktusnak a feloldására két út mutatkozott: az egyik a vállalaton belül, a másik azon kívül. Az első a köz­vetlen munkaszervezeti forma átalakításán túl a szakszerve­zet bevonása a vállalat egészének működésébe. Ez a participáció nem volt idegen a nyugat-európai gyakorlattól sem, de ott, és persze nálunk is, egy súlyos érdekellentétet rejtett magában. A munkásosztálynak az a szervezete, amelyik részt vett a vállalat irányításában maga is abban volt érdekelt, hogy fennmaradjon a munkásosztály, hiszen hatalmát onnan nyer­te. Akár szakszervezetről, akár üzemi tanácsról volt szó, mind­kettő csak a vállalattal együtt létezett. A vállalat lényege azon­ban az elidegenedett tőkés-munkás viszony, így a munkás­osztály tényleges felemelése, munkás létének megszüntetése a vállalat megszüntetésével járt volna, erre pedig ők alkalmat­lanok voltak. Ezt elvileg a pártnak kellett volna végrehajtania, de a párt a szovjet logika foglya volt, ennek a problémának a felvetése szétvetette volna a párt kereteit, közvetlen ellent­mondásba került volna modernizáció, a termelési intézmény­rendszer és a katonai hierarchia, és mindez a blokklogikát is veszélyeztette volna. Ez pedig ott akkor és háborúhoz vezet­hetett volna. így olyan intézményhez kellett fordulni, amelyik megszünteti a vállalatot, megteremti a munkásosztály meg­szüntetésének intézményi kereteit, de mégsem az ezt elmé­letileg pontosan kifejező szocialista-kommunista ideológiával teszi, hanem épp ellenkezőleg. Belpolitikailag erre szolgált a második gazdaság fogalma.

Nincs most terünk arra, hogy a vállalkozó fogalmának fej­lődését áttekintsük a nyugati szakirodalomban és részleteseb­ben elemezzük Hayek munkásságát. Csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy a neokonzervatív forradalom fent már tár­gyalt jellemzőjéből következik, hogy a gazdaságelmélet köz­ponti kategóriája a kisvállalkozó lett. Ez a fogalom az, amely megteremti az átmenetet a munkásból a tőkésbe, létrehozza az anyagi és szellemi munka egységét, azáltal, hogy minden­kit rákényszerít a piac megismerésére, ezen keresztül a tár­sadalmi akarat tudatos végrehajtására. Az a jelszó, hogy „min­denki váljon vállalkozóvá" természetesen nem azt jelentette a gyakorlatban, hogy verjék szét a monopóliumokat (a multina­cionális cégek rendszere megmaradt), hanem azt, hogy min­den egyes gazdasági területen a hatalomgyakorlónak kell lét­rehoznia a piacot. Tehát piac kell a felsőoktatásban, az egész­ségügyben, a munkások között és a gazdasági szabályozók területén is. Ez nem az az általában vett piac uralma, a szabadversenyes kapitalizmus lenne, hanem az egyes konkrét területek konkrét piacosítása. A gyakorlatban ez utóbbi műkö­dik, elméletileg mégis az előbbit hangoztatták. Hiszen, ha a liberális közgazdaságtan beismeri az utóbbit, akkor választ kell adnia arra is, hogy mi a hatalomgyakorló logikája, ez pe­dig elvezetne a marxizmusig.

Az IMF-hez való csatlakozásból tehát szükségszerűen kö­vetkezett, hogy nálunk is a vállalkozó ellentmondásos fogal­mát kellett a középpontba állítani. Ennek volt hagyománya a szocialista elmélettörténetben, csakhogy a korábbi szabályo­zott piac koncepció alapvetően a már meglévő erőviszonyok konzerválásán alapult. Nem az volt a cél, hogy a kohászat megismerje az egyes piaci szereplők döntési mechanizmusait, hanem hogy már meglévő erőfölényét gazdaságilag érvénye­sítse. Az a piac sokkal inkább emlékeztetett a szabadversenyes kapitalizmusra, mint fejlett világbeli társa. Ennek a piaci koncepciónak alárendelten már megjelentek a hazai magán­szektor egyes elemei. Ezek között a leglátványosabbak a ház­táji gazdaságok voltak, amelyek persze teljes mértékben rá­épültek a téeszre, illetve az állami gazdaságra. Ezek a nagy intézmények fix piacot jelentettek, és gyakorlatilag kockázat nélkül lehetett valaki vállalkozó. Egyáltalában nem a paraszt­ság beemeléséről volt szó az újratermelési folyamat szellemi részébe, a folyamat valójában a jövedelemátcsoportosítást szolgálta. Ez a hagyomány tehát szöges ellentéte volt a nyu­gati vállalkozó-felfogásnak, így a magyar közgazdászoknak ettől kellett megszabadulni, és persze vállalni ezzel együtt a reformközgazdaságtan piacszeretetét.

Gábor R. István és Galasi Péter⁴ erre tett kísérletet. Szá­mukra a második gazdaság nem a már meglévő nem-szocia­lista szektor elemzése volt, hanem ennek a vállalkozó-foga­lomnak a felbukkanása és ösztönzése. Olyan piacgazdasági rendszert képzeltek el, amelyik ezen a vállalkozó-fogalmon alapul és alapvetően a munkaerőt mobilizálja, a munkásokat átalakítja vállalkozókká. Ezzel kiszakítja őket a vállalatból és ezen keresztül modernizálja a szocialista nagyvállalatot is. Nem a piac a fontos, hanem a vállalkozó, a piac csak eszköz ennek a vállalkozó hajlamnak a kiaknázására. Emiatt van az is, hogy a másodikgazdaság-kutatások nem gazdaságpolitika­iak, hanem a társadalompolitikához tartoznak.

A második gazdaság tehát nézetünk szerint nem a kizsák­mányolás elfedésére szolgáló eszköz, hanem éppen annak megszüntetését célozza. Ez azonban nem a nép szabad­ságharcának következménye volt, hanem épp ellenkezőleg az ilyen „szabadságharcok" megelőzésére szolgáló társada­lompolitikaként működött.

2. Az informális gazdaság

Miközben Magyarországon a 70-80-as években a második gazdaság térnyerésének lehettünk tanúi, a fejlett országokban megjelent az informális (rejtett, fekete, szürke, földalatti, lát­hatatlan stb.) gazdaság fogalma. Első ránézésre ennek a je­lenségnek nem sok köze van a szocialista második gazda­sághoz, hiszen a fejlett országokban a piac, illetve a vállal­kozó a formális, hivatalos gazdaság alapvető építőkövei, így a vállalkozóvá válásnak az állam általi generálásához nincs szükség az informalitásra, ez a formális gazdaságon belül is végrehajtható. Az informális gazdaság elterjedt megközelítése szerint kialakulásának legfontosabb oka a növekvő adóteher, ami arra kényszeríti a vállalkozókat, hogy tevékenységüket rejtve végezzék, azaz a rejtett gazdaság döntő részben adó­elkerülés, illetve adócsalás. De mind a formális, mind az in­formális gazdaság ugyanazon elveken, a piaci logika elvén működik, és a kutatók többsége szerint a két gazdaság között mind a tőke, mind a munkaerő aránylag szabadon áramlik, az egyik irányba az adóterhek csökkenése-növekedése, a másik irányba az ellenőrzés és büntetés fokának változása tereli, és az adóterhek, illetve a büntetés elrettentő hatásai hoznak létre valamilyen egyensúlyt a két szféra között.

Ugyanakkor elég furcsa, hogy az informális gazdaság fo­galma éppen akkor jelenik meg és terjed el széleskörűen, ami­kor az információs gazdaság és társadalom kiteljesedik. Ne­héz elhinni, hogy a számítógépek és a szupertechnika korá­ban bármi rejtve maradhat az állam (illetve adóhivatala) előtt, miközben a műholdak segítségével akár egy moszkvai járó­kelő grimaszait is figyelemmel kísérhetik az USA egy katonai bázisán. Ha az állam be akarná hajtani az elmaradt adót, akkor ezt a szokásos módon a haditechnika polgári adaptá­lása révén minden további nélkül megtehetné. Két ellenérv szokott ezzel szemben felmerülni. Az egyik a behajtás gaz­daságossága, de ez ellen szól, hogy minden gazdaságossági számítás szerint a be nem szedett adók messze kompenzál­nák a költségeket. (Magyar számítások szerint pl. 1 plusz ­adóbeszedésre fordított forint 8 forintnyi plusz adóbevételt eredményez. Egy 1988-as angol számítás szerint Nagy-Bri­tanniában némileg rosszabb, de még mindig jelentős az arány, 1 font adóellenőrzésre fordított plusz kiadás 6 fontot hoz a konyhára.⁵ ) A másik ellenérv a behajtás kétes alkotmányos­sága, személyiségi jogokba való ütközése, de ez a fejlett or­szágok adóhatóságait sokkal kevésbé korlátozza, mint ma­gyar megfelelőjüket. Az azonosító szám (az USA-ban a tár­sadalombiztosítási szám) gyakorlatilag teljeskörűen használ­ható. Az adóhatóságoknak egy sor országban nyomozati jog­köre van, megszokott és gyakorlatilag társadalmilag is elfo­gadott, hogy a hatóság vagyont becsül, életkörülményeket vizsgál, és ha ezek ellentétesek a bevallott jövedelmekkel, adóhátralékot állapít meg. (Csak egy példa: egy jó pár fejlett országban figyelik az egyének egyesületi, sportköri stb. tag­ságát, és ezt adóellenőrzéskor összevetik az egyén anyagi helyzetével. Ha az illető pl. rendszeresen golfozik, akkor eh­hez megfelelő jövedelemmel kell rendelkeznie. Ha ennél ke­vesebbet vall be, akkor az adóhatóság a golfozással arányos jövedelmet állapíthatja meg, és ennek alapján adóhátralék megfizetésére kötelezheti az illetőt.) Megállapítható tehát, hogy a modern fejlett állam azért hagyja a rejtett tevékeny­ségeket, mert nem akarja ezeket formálissá tenni – hiszen mind technikai-gazdasági, mind jogi lehetőségei meglenné­nek a tevékenységek formális gazdaságba kényszerítésére.

Érdemes a rejtett gazdaság kutatásának még egy momen­tumát kiemelni. Bár sokan szeretik hosszú történelmi beveze­tőkkel kezdeni munkáikat (felhívva a figyelmet pl. az egyiptomi papiruszokra, amelyek már említik a piramisok fosztogatását), azért a többség elismeri, hogy az informális gazdaság nem tradicionális, hanem modern jelenség, születése a harmincas évekre tehető. Jellemző, hogy az összehasonlítás alapja a harmincas évek, az aranykor, amikor még nem létezett adó­elkerülés. A rejtett gazdaságot az állam új gazdasági szerepe hozza létre, az állam közvetlen beavatkozása a gazdaságba. Ugyanakkor az 50-60-as években a kutatókat nem nagyon érdekelte a dolog, hiszen a New Deal, az új társadalmi szer­ződés működött. Az állam a 30-as években az Amerikai Egye­sült Államokban, majd később az európai fejlett országokban új szerződést ajánlott az állampolgároknak, miután a régi szerződés csak nagyon korlátozottan biztosította az amerikai álom teljesülését (miszerint mindenki előtt nyitva áll a meg­gazdagodás útja). Az új szerződés lényege az volt, hogy az állam szerepet vállal a gazdaságban, korlátozza a gazdaság szereplőinek mozgási lehetőségeit, cserében biztosítja a vál­ságmentes gazdasági növekedést és a jóléti állam kiépülésé­vel a minimális szociális biztonságot. Az állampolgár úgy adta ehhez a szerződéshez a beleegyezését, hogy rendesen adó­zott. (A 60-as években a becsületes adózó hozzátartozott az állampolgár imázsához.) Miután az új szerződés legfontosabb pontja, az állandó növekedés, az 50-60-as években aránylag zökkenőmentesen teljesült, nem nagyon érdekelt senkit, hogy hányan bújnak ki az adófizetés alól. (Jó példa erre, hogy Cagan, a chicagói iskola egyik neves közgazdásza 1958-ban írja meg híres cikkét a készpénzforgalom nagyságát magyarázó tényezőkről,⁶ amelyben többek között részletesen elemzi, hogy a készpénz aránya az összpénzforgalmon belül a II. vi­lágháború után jóval magasabb, mint előtte. Ezt a tényt azzal magyarázza, hogy megnőtt az adóelkerülő tevékenységek aránya, amelyek készpénzben és nem számlapénzben zajla­nak. Meg is mutatja, hogy az átlagos adóteher nagysága egyéb tényezők – mint a reáljövedelem és kamatláb – válto­zatlansága esetén szignifikánsan hat a készpénzarány nagy­ságára. Cikkének ez a része akkor teljes érdektelenséggel találkozik, majd csak a hetvenes évek végén fedezik fel újra és fejlesztik tovább módszerét.)

A rejtett gazdaság létét az hozza felszínre, hogy a jóléti állam a 70-es években válságba jut, a növekedés megtorpan" Ugyanakkor, mint láttuk, ez a fordulat az információs forrada­lommal párhuzamosan valósul meg, és nem kíséri a rejtett gazdaság felszámolásának kísérlete, sőt a rejtett gazdaság bővül is a 80-as években.

Mi magyarázhatja az állam ilyen elnéző magatartását? Vé­leményünk szerint az informális tevékenységeket a neokonzervatív gazdaságpolitika felhasználja a gazdasági szerkezet­váltás elősegítésére. A 60-70-es évek húzóágazatai az olajra épülnek, ezeket az ágazatokat, illetve a túlméretezett jóléti, adminisztrációs struktúrát sokszor drasztikusan és erőszako­san kell leépíteni. A szerkezetváltás hatékony segítője lehet az informális gazdaságbeli tevékenységek tolerálása, illetve némi gerjesztése. A neokonzervatív szerkezetváltási politika sokszor keményen, akár erőszakosan is fellép a szakszerve­zetek ellen (pl. a Thatcher-kormányzat a szénbányák bezárá­sa ügyében), de egy sor esetben, főleg az állami bürokrácia leépítése esetében a direkt fellépés nem hatásos, közalkal­mazottakat, tisztviselőket nagyon nehéz békésen vagy akár erőszakosan elküldeni. A rejtett gazdaság tolerálása azok adóterhét növeli, akik megmaradnak a jól ellenőrizhető állami tulajdonú vagy kontroll alatt álló ágazatokban (és a leépítendő ágazatok ilyenek), azaz a rejtett gazdaságnak kettős a vonzó hatása: egyrészt esetleg magasabb jövedelmet lehet elérni, másrészt, ha a munkavállaló a látható gazdaságban marad, akkor „rajta csattan az ostor", hiszen az adóprés rajta hajtja be a kies adóbevételeket. Nagy-Britannia példája azt is mu­tatja, hogy az állam szelektív jelleggel alkalmazza a rejtett gazdaság elleni küzdelem vagy tolerancia eszközét. Az infra­struktúra esetében (pl. közművek, tömegközlekedés) az „ész nélküli" privatizáció elősegítette az állami működtetésű infra­struktúra leépítését, itt tolerálták a formális és informális szféra határán működő cégek (pl. maszek busztársaságok) működé­sét. Ugyanakkor a bányászatban a leépítés melletti érvként használták, ha informális tevékenységekre bukkantak. (A het­venes években például két tízéves gyerek meghalt egy nagy­-britanniai bányában. Ennek hatására nagyszabású akció in­dult, melynek eredményeképpen majdnem százezer kiskorú illegális foglalkoztatottat találtak. A jelenség komoly érv volt a leépítések során.⁷ )

Némileg cinikusan tehát úgy fogalmazhatnánk, hogy a 80-as években az állam ad még egy lehetőséget állampolgárai­nak. Akinek nem sikerült megvalósítania az amerikai álmot a formális szektorban, az most megpróbálhatja az informális­ban. Ennek fényében a 80-as években hatalmas fellendülés­nek induló informálisgazdaság-kutatás propagandának is fel­fogható. Magyarországon az elmúlt években különösen látvá­nyos a propagandajelleg; miközben a csapból is a rejtett gaz­daság elleni fellépés szükségessége dől, minden kutatás sze­rint gyorsan emelkedik az ilyen tevékenységek súlya a gaz­daságban. Az erről szóló cikkek egyetlen kézzelfogható hasz­na, hogy lassan mindenki tisztában van azzal, hogyan kell ÁFÁ-t csalni, számla nélkül szolgáltatni, indokolatlan költséget elszámolni. Az informális gazdaságról szóló közgazdasági iro­dalom propagandajellege magyarázhatja azt a jelenséget is, hogy aránylag kevés kutatót érdekel, mi az oka és működési mechanizmusa ennek a szektornak; elsősorban az a kérdés, hogy mekkora az itt megtermelt jövedelem és milyen össze­tevői vannak.

Visszatérve a második gazdaság és az informális gazdaság összehasonlítására, a két nagyjából egy időben kivirágzó je­lenség között az a közös, hogy mind a kettő az állami gaz­daságpolitika 70-es években kibontakozó válságának követ­kezményeként jött létre, de míg a második gazdaság alapve­tően azt a célt szolgálta, hogy a szocialista állam a világgaz­dasági kihívások által kényszerítve valódi piac híján itt próbálja megvalósítani a vállalkozóvá válás neokonzervatív jelszavát, addig a fejlett országokban az informális gazdaság a szerke­zetváltás egyik eszköze, annak olajozója. És bár a második gazdaság esetében, mint szó volt róla, nem maga a tevékeny­ség a lényeg, hanem a vállalkozóvá válás, a magyar gazda­ságtörténeti helyzet miatt (a második gazdaság fő területei a mezőgazdaság, a lakásépítés) ez inkább konzerválja a gaz­dasági szerkezetet, és ebben lényegesen különbözik a rejtett gazdaságtól. (Cikkünk kereteibe a fejlődő országok informális szektorának elemzése nem fér bele, de itt érdemes megje­gyezni, hogy a latin-amerikai, afrikai országok esetében az informalitás egy harmadik típusa jelenik meg. Ezekben az or­szágokban sem a tradicionalitás a szektor forrása, hiszen ez is a II. világháború után jön létre, amikor is a faluból városba irányuló migráció következtében hatalmas munkaerő felesleg jön létre a városokban, ugyanakkor az állam a magas belépési költségekkel és adminisztratív terhekkel gyakorlatilag lezárja az utat a formális gazdaságba áramlás elől.)

3. A rejtett gazdaság Magyarországon

A rendszerváltás sok szempontból új helyzetet teremt a má­sodik és informális gazdaság terén is. A 80-as évek végétől felszabadulnak a vállalkozóvá válás csatornái, Magyarorszá­gon nemzetközi összehasonlításban is aránylag gyorsan és olcsón válhat valaki formális vállalkozóvá, amit a magyar la­kosság ki is használ, hiszen jelenleg a formálisan (de sok esetben nem ténylegesen) vállalkozók száma egymilliós nagy­ságrendű.⁸ A rejtett (adóelkerülésre, csalásra) alapuló tevé­kenységek skálája rendkívül széleskörű, és tulajdonképpen közismert mind a lakosság, mind az adóhatóság előtt. A feketegazdaság elleni harcnak ugyan helyettes államtitkári rangban levő kormányzati felelőse is van, de jelenleg az ő bevallása szerint is a magyar gazdasági szabályozás egyike a világ leg-liberálisabb szabályozásának.⁹ Például a hamis termékek forgalomba hozatalánál Magyarországon a BTK szerint 1 millió forintos értékhatárig a tevékenységet nem lehet büntetni. Vagy: a piramis- és pilótajátékoknak Magyarországon jelenleg nincs törvényi szankciója. Az is ismert tény, hogy a vállalko­zások az esetek nagy részében számla nélkül végzik szolgál­tatásaikat. Az APEH hivatalos újságja rendszeresen közöl megdöbbentő eseteket, illetve az adóhatóság tehetetlenségét illusztráló tényeket. Néhány példa az APEH híradó legújabb számából.¹⁰ Az APEH szakértői szerint az adószámmal nem rendelkező alapítványok nagy részben a jövedelemelrejtés eszközei, a BT-k, KFT-k egyéni vállalkozások jelentős része adócsalásra (egymásnak való fiktív számlázások, jogtalan költségelszámolások, ÁFA-visszaigénylések) jön létre. Az adó­hatóság nem nyomozhat az adóalany életkörülményei után (mint szó volt róla, ez a nyugati országokban az adóellenőrzés szerves része). Magyarországon az adózó később, hónapok­kal az ellenőrzés után is előkeríthet olyan okmányokat, ame­lyeket az ellenőrzés idején elfelejtett bemutatni. Az informáci­ós társadalom korszakában megdöbbentő, ahogyan a XX. század végén Magyarországon újra működnek Gogol holt lel­kei: miután a népességnyilvántartás megyeileg elszigetelt, ezért ha valaki egy megyében meghalt, a nevén egy másik megyében bárki tovább működhet (és működik is). Az APEH működési tere nemhogy nőne, de még csökkent is. Nyomozati jogkört az APEH továbbra sem kap, de ma már pl. a rendőr­ség sem ad adatokat, hogy az adóalanynak milyen és hány darab gépkocsi van a tulajdonában. Vagy például ha egy vál­lalkozó évek óta veszteséges, ám ugyanakkor egyre-másra nyitja meg az üzleteteit, ez ma nem elegendő a rejtett jöve­delem igazolásához, mert a vállalkozó bármilyen jövede­lemforrásra hivatkozhat (ajándékba kapta, nyerte, találta a pénzt). Amíg ezt ellenőrzik, a vállalkozó minden vagyonát át­írathatja a rokonaira, mert nincs olyan törvényi tilalom, ami az eljárás idejére ezt a jogát befagyasztaná.

A példákkal nem az a szándékunk, hogy az adócsalások mellett vagy ellen foglaljunk állást, csak azt szeretnénk be­mutatni, hogy ma Magyarországon gyakorlatilag alig korlátoz­za valami a rejtett tevékenységeket, holott ezek a tevékeny­ségek jól ismertek az adóhatóságok előtt is. Nehéz lenne eb­ben a helyzetben úgy foglalni állást, hogy ez csak a nehéz­kes bürokrácia és a tutyimutyi kormányzat cselekvésképtelen­ségének eredménye, a rejtett gazdaság nyilván nálunk is azért működhet ilyen szabadon, mert valós gazdasági szerepe van. Azt szinte minden kutató elismeri, hogy a rejtett gazda­ság komoly szerepet játszott az elmúlt években a szerkezet­váltás káros társadalmi hatásainak tompításában. Főleg azo­kon a területeken, ahol a szocialista nagyipar és mezőgazda­ság látványosan összeomlott (BAZ, Szabolcs-Szatmár me­gyék), a rejtett gazdaság, a fekete foglalkoztatás nélkül még súlyosabb lett volna a helyzet. Véleményünk szerint azonban nem a feszültség levezetése, a károk kompenzálása a rejtett gazdaság legfontosabb feladata Magyarországon. Hiszen a fekete foglalkoztatás elsősorban a határon túlról érkező mun­kavállalókra koncentrál, miközben több felmérés, kutatás is bemutatta, hogy jóllehet az egyes területeken dolgozók hely­zete sokszor kilátástalan, nehéz őket mobilizálni, inkább a se­gélyezési rendszerre számítanak. Az Alföldön a határon túlról jötteken kívül nehéz napszámost találni, Ózdon a hatalmas munkanélküliség mellett sem sikerült pl. varrodát nyitni, mert nem volt kellő munkaerő-kínálat. A jelenség a Kádár-rendszer hagyatéka: a gulyás-kommunizmus belesulykolta az emberek­be, hogy az állam biztosít egy alacsony szintű ellátást, és ez akkor is fennmarad, ha munkájukat önhibájukon kívül nem tudják ellátni (márpedig hagyományos munkahelyeik elvesz­tése ilyen önhibán kívüli esemény számukra).

Mint láttuk, a 80-as évek második gazdasága éppen ezt a (gazdasági indíttatású) mentalitást próbálta áttörni, a vállalko­zóvá válást megvalósítani, de a vállalkozóvá válás a törté­nelmi körülmények között olyan ágazatokban indult el, ame­lyeket a rendszerváltás erősen visszavetett. Nagyon sok ku­tató állítja, hogy a mai rejtett gazdaság legfontosabb forrása a második gazdaság. Véleményünk szerint ez a fentiek miatt nem igaz. A klasszikus második gazdaság a szerkezetváltás szükségessége miatt sajnos összeomlott, mert a kádári ipar­-mezőgazdaság struktúrára épült. A rejtett gazdaság kialaku­lásában viszont nálunk is a szerkezetváltás szükségessége játszott döntő szerepet. Érdemes összevetni a második gaz­daság és a rejtett gazdaság ágazati szerkezetét. Sajnálatos módon megbízható és főleg összehasonlítható adat nem na­gyon áll rendelkezésre, csak illusztrációképpen közöljük a kö­vetkező adatokat. Gábor R. István és Galasi Péter, idézett könyvükben, több, az ágazati szerkezetet jellemző adatot kö­zölnek a második gazdaság elemzése során. A legális ma­gánszektort vizsgálva (amelyben a 70-es években kb. negyed­millió fő dolgozott) megállapítható, hogy a hetvenes években jelentősebb magánszektor a mezőgazdaságban, a lakás­építésben és a személyi és üzleti szolgáltatásban működött, illetve kisebb mértékben az iparban (ezekben haladja meg a magánszektor által létrehozott termelési érték a 2%-ot, és csak a mezőgazdaságban és a személyi szolgáltatásokban a 10%-ot). A feketegazdaság elleni küzdelem tárcaközi bizott­ság adatai szerint (közli az idézett KáPé-cikk) a rejtett gaz­daságban jelen pillanatban a kereskedelem a legnagyobb sú­lyú, a kereskedelemben a becslések szerint a forgalom 40%-a fekete kereskedelem, míg a feldolgozó iparban ez az arány 12%, a mezőgazdaságban pedig elenyésző (ami érthető, hi­szen a kistermelés döntő része a mezőgazdaságban legális). Azaz a második gazdaságnak más a szerkezete, mint a rejtett gazdaságnak, a rejtett gazdaság már nem a kádári ipar-me­zőgazdaság duális szerkezettel jellemezhető.

Magyarországon fokozottan igaz, hogy az informális szektor a közalkalmazottak, köztisztviselők rétegének tapintatos leépítésére szolgáló eszköz. Nálunk ugyanis a jövedelmek szempontjából nagyon jelentős a különbség a közalkalmazotti és ü egyéb üzleti szférák között (és nagyrészt ez is a kádári rendszer öröksége, hiszen például a tanárok fizetését eléggé tudatosan tartották alacsony szinten). így nálunk még inkább igaz, hogy a rejtett gazdaság jövedelmei, kombinálva az adó­terhek bérből és fizetésből élőkre hárításával nagyon erős szí­vóhatást gyakorol a közalkalmazotti szférára. Ennek megjele­nési formája például „a tanár, aki illatszerügynökké válik" szte­reotípiája. De a közalkalmazotti szféra piacosításának vannak direktebb formái is, például az a törekvés, hogy az orvosi el­látás az állami rendelőkben is vállalkozói alapon működjék. Ez önmagában nem jelentene rejtett tevékenységet, de, mint láttuk, nálunk a vállalkozóvá válás (az állam asszisztálása és sokszor ösztönzése mellett) nagyjából az adócsalóvá válás szinonimája. Szép példája ennek az oktatás piacosodása, amelynek lényege, hogy a rendkívül alacsony bérek és az elbocsátás réme ma már nemcsak a pálya elhagyására kény­szeríthet, hanem az állami oktatás üzleti alapra helyezésére is. (A Népszabadság riportot közölt¹¹ egy falusi iskoláról és óvodáról, ahol a tantestület többsége egyéni vállalkozóként tanítja a gyerekeket. A konstrukciót a polgármester – egyéb­ként régi vendéglátós vállalkozó – találta ki. Rövid távon min­denki jól jár. A hivatalnak kevesebbe kerül a tanárok bére, mert a társadalombiztosítás egy részét megtakarítják. A taná­rok több pénzt kapnak: elég ha a minimálbért fizetik maguk­nak, a többit megpróbálhatják költségként elszámolni. A mi­nisztérium reagálása dodonai reakció volt, a formát törvény­ellenesnek tartja, bár elismeri, hogy semmilyen jogszabályba nem ütközik. Az már csak a mi megjegyzésünk, hogy nyilván ebben a formában a polgármesteri hivatal sokkal könnyebben szüntetheti meg az iskolát, ha akarja, és ha egy tanár beteg lesz, a minimálbér utáni táppénzből kell élnie, azaz minden szempontból kiszolgáltatottabb, mint eddig, viszont tagadha­tatlanul többet keres.) Az egyéni ál-vállalkozók megjelenése egyre gyakoribb jelenség a foglalkoztatásban, elsősorban adómegtakarítás a célja, nem a tényleges vállalkozás. Ennek egyik legellentmondásosabb példája, hogy 1993-ban még az államigazgatásban (az egyik minisztériumban) is kényszerí­tették az adminisztráció egy részét, hogy váltsa ki az egyéni vállalkozói igazolványt, és számlázza ki tevékenységét.

Összefoglalva: a mai Magyarországon az informális szektor ugyanúgy a szerkezetváltás egyik eszköze, mint a fejlett országokban volt a 80-as években. A második gaz­dasággal összehasonlítva éppen ezért más a funkciója. A má­sodik gazdaság vállalkozót nevelt szocialista körülmények kö­zött, és éppen azért szűnik meg lassan, mert a szocialista rendszer ágazati szerkezetében tette ezt, és a szerkezetváltás kihívására nem tudott válaszolni. A rejtett gazdaság viszont ál- és kényszervállalkozókat termel tömegesen, azaz olyan vállalkozókat, akik (legalábbis egyelőre) nem a bérmunka megszüntetése irányába tettek lépést, hanem kiszolgáltatott bérmunkásokká válnak vállalkozói álcában, azaz a jelenség a Kádár-rendszerre jellemző módon bérproblémaként mutat­kozik. Összegezve: amíg a második gazdaság kapitalista em­bert nevelt szocialista körülmények között, addig a rejtett gaz­daság szocialista embert nevel kapitalista körülmények között.

Jegyzetek

¹ Csáki György: Korszakváltás előtt a Nemzetközi Valutaalap? Tár­sadalmi Szemle, 1995/7.

² Elterjedt legenda, hogy a magyarok a belépés tényét nem közölték a szovjetekkel, csak amikor a küldöttség már a repülőn ült.

³ Haraszti Miklós: Darabbér; TÉKA, 1989.

⁴ Gábor R. István-Galasi Péter: A második gazdaság. KJK, 1981.

⁵ J. J. Thomas: Informal Economic Activity. LSE Handbooks in Economics, 1992.

⁶ P. Cagan: The demand for currency relative to the total money supply. Journal of the Political Economy, 1958. 303-328.

⁷ J. Power: Western Europes migrant workers. The Minority Rights Group Report, No. 28. 1984.

⁸ 1995 augusztusában 1051 ezer vállalkozás volt Magyarországon, ebből 806 ezer egyéni vállalkozás, 101 ezer betéti társaság formában működött. [Statisztikai Havi Közlemények, KSH. 1995/8.)

⁹ Villámháborúval a feketepiac ellen? Interjú Bencze József helyettes államtitkárral. KáPé, 1995. október 12.

¹⁰ A példák forrása: APEH Híradó, 1995. 8. szám.

¹¹ Pedagógusok kényszervállalkozásban. Népszabadság, 1995. ok­tóber 21.

Tézisek

1. Kiindulópontunk az, hogy – a posztmodern kritikával ellen­tétben – Marx életművében az egyik legtermékenyebb gon­dolatnak a formációelméletet, a termelési módok elméletét tartjuk. Marxnak – és néhány követőjének – a kapitalizmusról adott és általánosan elismert pontosságú elemzése ugyanis éppen attól nyeri el mélységét, hogy a tőke bővített újrater­melésén alapuló modern ipari társadalmat egy történelmi fo­lyamatba helyezi, levezeti kifejlődését, sajátos szerepét az emberi nem alakulásában, s mindebből természetszerűleg kö­vetkezik az is, hogy ez a formáció sem örök, s a marxizmus meg is kezdi a gondolkodást a kapitalizmust felváltó társada­lom mibenlétéről és létrejöttének feltételeiről.

2. Következő tézisünk szerint viszont Marx alapvetően téved, amikor az új lehetőségek alanyának a munkásosztályt tekinti. Tévedése – korának antikapitalista munkásmozgalmát látva, és a munkásságának a tőkével mindenkor ellentétes érdekeit tekintve – tökéletesen érthető, bár a proletárforradalom és a munkásosztály vezette szocialista átalakulás feltételezésével Marx és követői éppen a formációelmélettel kerülnek ellent­mondásba. Az osztálytársadalmak dialektikusan felfogott, vagyis a formációk státusát az osztályellentétek dinamikájából levezető ábrázolása szerint ugyanis a munkásosztály – pon­tosabban a marxi értelemben vett proletariátus – a kapitaliz­mus része, belső tényezője; alapvetően éppúgy a tőkés ter­melési mód fenntartásában érdekelt,¹ mint ahogy a feudaliz­mus parasztságának eszménye sem a feudalizmus megdön­tése volt – a parasztfelkelések vezetői győzelmük esetén új feudális királyok lettek volna. (A korábbi formációk esetében ezt a marxista leírások egyértelműen megállapítják, a mun­kásosztályt azonban – különböző szellemi mutatványokkal, „magáért való (für sich) osztály", „kívülről bevitt osztálytudat" stb. – kivételként próbálják feltüntetni.)

3. A valódi alternatívát – mint bármely más termelési mód kialakulása esetén egy – a haszonelvvel és versenyelvvel szemben – új alapokon nyugvó termelési alternatíva jelentheti, s ennek lényegét – más szerzők ezzel rokon terminológiájá­hoz képest egyáltalán nem jelentős újdonságként – „szellemi termelési mód"-ként próbáltuk megragadni. A huszadik század második felének fejleményei ugyanis eléggé látványosan jel­zik, hogy az új formációk kialakulásának Marx és követői által adott leírásai jelenünkben is működnek, s egyáltalán nem a Marxék feltételezte kivételes formában (amely szerint – soha­semvolt módon – a politikai forradalom teremtené meg egy új termelési mód feltételeit), hanem úgy, ahogy az új társadalmi formák eddig is létrejöttek: a régi viszonyainak önfenntartó működései maguk hozzák létre, erősítik meg, juttatják mind dominánsabb szerepbe az újelvű világ struktúráit.²

4. Eddig a pontig nagyjából együtt haladván Konrád és Szelényi könyvének (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz) kö­vetkeztetéseivel, s együttértvén velük például abban is, hogy a (kapitalizmust a jövő felől tagadó) marxizmus nem a mun­kásosztály, hanem az értelmiség, a szellemi termelő adekvát ideológiája, következő tézisünkben e meghatározó művel szembeni ellenvéleményünket szeretnénk kiemelni. Szelényi-ék véleményünk szerint nem ott használják fel a kapitalizmus kialakulásának analógiáját, ahol igazán érvényes. A szellemi termelésnek ugyanis – mint később még kitérünk erre – nincs értelme osztályuralomként, kifejlődése valóban „osztály nélkü­li" társadalmat feltételez. Az ő koncepciójuk túlságosan is fog­lya a politikai-hatalmi szempontokat túlhangsúlyozó sztálini (és néhol marxi) társadalomképnek.³ Az újnak – a marxi ter­melési mód fogalomban – egyáltalán nem egy meghatározott társadalmi csoport által véghezvitt hatalommegragadás és ha­talomgyakorlás, hanem a termelés új alapokon történő szer­veződése, a mindennapi lét viszonyainak paradigmatikusan új együtthatása a lényege.⁴

5. A szellemi termelési mód huszadik századi előrenyomulását az Eszmélet több számában (illetve az Actuel Marx-bari) pub­likált cikkeinkben próbáltuk elemezni. Ebbe az irányba mutató jelekként regisztráljuk az innováció – és a segítségével elér­hető relatív értéktöbblet – szerepének állandó felértékelődését (párhuzamosan az abszolút értéktöbblet növekedése elé tor­nyosuló korlátok előtérbe kerülésével); a szellemi mozzanatok növekedését a hagyományosan fizikai munkák területén is; a fizikai munkavégzők arányának állandó csökkenését a szel­lemi munkavégzők javára; (egy antik értelemben vett – élősdi – proletariátus kialakulását a munkanélküliség állandó terje­désével, amely a parasztság hajdani földtől való megfosztá­sának/fölszabadításának a munkásosztály körében lejátszódó analogonja); a tőkehaszon-eszménnyel szemben az informá­ció felértékelődését és egy komputerizált világérintkezés kifej­lődését; a (legalább négy-, de elemeiben nyolcszáz éves) in­dividualista paradigma végső hanyatlásáról szóló állandósult válságjelzéseket; ennek éppenhogy nem ellentmondóan a nagyipari tömegléttel szemben az egyéni előtérbe kerülését termelésben és fogyasztásban egyaránt; és így tovább.

6. Értelmezésünk szerint a század második felének számos politikai jelensége is az új paradigma tapogatózó önmeghatá­rozásának mutatkozik. 1968 diákmozgalmai még a géprom­bolókhoz hasonló öntudatlansággal próbálták a tőkével szem­beni ellenérdekeltségüket megfogalmazni (ezért is viselték 1917 jelmezeit, amelyhez a mozgalom látens céljait tekintve már igen kevés valódi közük volt); a Zöldek már tudatosabban – bár a szellemi termelés mibenlétének még mindig nem teljes tudatában -, egy részelemet kiemelve fordulnak a tőkés pa­radigma lelke, a haszonelv egyeduralma ellen. (A paradigmatikus fordulat azonban náluk már egyértelműen érzékelhető: az ökológiai egyensúly eszményén keresztül – a szellemi ter­meléssel adekvát – minőség – és szükséglet-elv kerül szembe a verseny- és haszonelv ipari-piaci társadalmával.)⁵ Másod­lagos jelnek tekinthető az is, hogy a piaci versennyel analóg politikai pártverseny mindinkább tartalékait veszti, és a politi­kai cselekvés vonzóbb-korszerűbb formáinak olyan célmoz­galmak tűnnek, amelyek nem (egyénfeletti) csoportérdekek, hanem a személyes szükségletek (ezek közös, egy irányba mutató elemei) mentén szerveződnek.

7. Különböző szerzők különbözőképpen értelmezik az új je­lenségeket, de ugyanarról szól Bourdieu vagy Habermas, bár­hogy nevezik is az új paradigmát. A „nyugati világ" hanyatlása csupán a tőkés világrend hanyatlása, s az új jelenségek a „new age" tudományoktól a közvetlen demokrácia komputer biztosította új lehetőségeiig ma még előreláthatatlan módon integrálódhatnak egy új társadalmi formáció viszonyai között (még ha az új kialakulása a pesszimistább forgatókönyvek szerint, a tőkés „Róma" barbárok általi elsöprettetésével fog is megvalósulni). Akik az újat „információs társadalomként" ha­tározzák meg, csak az új fejlemények technikai-technológiai elemét ragadják ki, s megengedik azt a lehetőséget, hogy az új fejlemények a tőkés keretek között maradva valósuljanak meg (s meglehet, ez még jó ideig így is történik). Vélemé­nyünk szerint azonban itt nem egyszerűen technikai típusú változások zajlanak, hanem egy olyan általános – új erkölcsi premisszákat, filozófiai kategóriákat és világképet is szülő – társadalmi változás, amely előbb-utóbb félretolja a szellemi termelés szempontjából mind fölöslegesebbé váló tőke domi­nanciáját. A szellemi termelés logikája gyökeresen eltér a ha­szonelvű tőkés logikájától: a szellemi termék ideális formájá­ban nem fogyasztható el, sőt, a fogyasztástól szaporodik; ter­mészetének ellentmond a monopólium, fejlődésének érdeke, hogy minél többek kezében legyen; indukálója nem a kereslet, hanem az egyéni szükségletek; efféle vonásai nyilvánvalóan szabadabban, természetüknek inkább megfelelően bontakoz­hatnak ki egy, a korai Marx-művekben körvonalazottakhoz ha­sonló szükségletelvű és szolidaritáson nyugvó társadalomban, mint a tőkés termelés keretei között.

8. Minden új termelési mód úgy jön létre, hogy valahol a tár­sadalomban megszületik egy-egy új termelési forma, amely­nek szerkezeti sajátosságai alkalmasnak bizonyulnak azután az irradiációra. Alkalmassá válnak erre azáltal, hogy szerke­zetük új szervezőelvvé képes válni, s mint ilyen, új tartalmat tud adni a társadalmi lét legkülönbözőbb összetevőinek. Rendszerint nem is egyetlen új elem születése teszi ezt le­hetővé, hanem több új, illetve új módon funkcionáló elem összetalálkozása, szintézise. A kapitalizmus kialakulása során ilyen jelentősége volt a modern banktőkét kialakuló felhalmo­zásnak és az új termelési forma, a gyáripar kialakulásának: ezek találkozásából a társadalomszervezés új rendszere, a kapitalizmus nőhetett ki. A szellemi termelési mód keletkezé­sében szerepet játszó tényezők egyike maga a társada­lomtudomány. A társadalomtudomány akkor és azáltal válik termelésimód-meghatározóvá, amikor ráébred önnön ideoló­gia-jellegére. Marxék munkássága e termelési mód ilyen ér­telemben vett első megjelenése. Azáltal, hogy a történelem során fellépett szellemi produktumokat, elméleteket, ideológi­ákat mint ideológiákat „leplezik le", vagyis kimutatják, hogy ezek miképpen tükröződései gazdasági-társadalmi folyama­toknak, alkalmassá teszik a társadalomtudományokat, elmé­leteket, ideológiákat arra, hogy tudatosan-célzatosan is „visszahassanak", beavatkozzanak e gazdasági-társadalmi folyamatokba (megszűnjenek pusztán tükröző, a gazdasági­-társadalmi viszonyok meghatározta „ideológiák" lenni). (Ahogy a polgári társadalom gazdaság-uralma, s ennek feltétele, a gazdaság emancipálódása a rendi kötöttségek alól is azzal alapozódott meg, hogy ráébredtek a gazdaság – gúzsba kötött – meghatározottságára a feudális szerkezeten belül.) A szel­lemi termelési mód első aktusai e beavatkozásnak (a társa­dalomtudományok önálló, konstitutív erővé válásának) jelzé­sei: lényegük társadalomtudományi-ideológiai célkitűzések alapján gazdasági, társadalmi formációk tudatos-célzatos lét­rehozása. A „szocializmus" kísérlete ennek első, sok tekintet­ben koraszülött eredménye. (Az államszocializmus megannyi irracionalitása éppen annak köszönhető, hogy a társadalom szerkezetét az ideológia határozta meg – és semmi más. Eb­ből, az ideológiai konstitutív szerepéből következik az is, hogy a gazdaság működését nem az egyes gazdasági aktorok, ha­nem az „össztársadalom" – ideologikusan meghatározott – szempontjai uralják: az is, hogy a termelőeszközök felett ha­talmat gyakorló apparátus nem a gazdaságilag racionális fej­lesztésekben, hanem saját hatáskörének – az ideológia érvé­nyesítésének – mind szélesebb kiterjesztésében érdekelt stb.)⁶ Ez a „szocializmus" még sok mindennel nem rendelke­zik az új termelési mód feltételei közül, ezért irracionális és bukásra ítélt formát képvisel, amelyből egy fejlettebb formával csak az lesz közös, hogy itt is, ott is központi jelentőségű a társadalomtudomány, az ideológia társadalommeghatározó szerepe. Az új lehetőség azonban – a marxi program színre­lépésével – megszületett, s ezt nyomban kipróbálta az ural­kodó társadalmi forma, a kapitalizmus is: a „nemzeti szocia­lizmus", majd a második világháború után uralomra jutott ideo­lógiai liberalizmus is például ilyen kísérletek: az új termelési mód eszközeinek, az ideológia társadalomformáló szerepének alkalmazási kísérletei a régi kereteinek fenntartására.

Az ideológia, a társadalomtudomány konstitutív szerepe azonban csak egyik összetevője az új termelési módnak. A másik meghatározó összetevőt, amely az uralkodó kapitaliz­muson belül fejlődik ki, a gazdasági értelemben vett termelés szellemi mozzanatának növekvő aránya hozza létre: ez a fej­lemény, ami a hagyományos tőketermelés logikáján belül ját­szódik le, észrevétlenül szétfeszíti a régi termelési viszonyok – például a gyáripar, és a hasonlatosságára szervezett nagy­városi társadalmi lét – kereteit. (Erinek egyes jelenségeire utaltunk az 5.-7. tézisekben.) Nem véletlen azonban, hogy a tőke mindent megtesz annak érdekében, hogy e két tényezőt távol tartsa egymástól. Az új termelési mód uralomra jutása ugyanis csak akkor lehetséges, ha ez a két tényező össze­fonódik, mint ahogy a banktőke és a nagyipar egymásra ta­lálása nélkül nem győzhetett a kapitalizmus.

9. Az ideológia meghatározó szerepe természetesen nem csak az eddig megismert monolit formában létezhet, sőt, a szellemi termelési mód normál állapotának azt kell tekintet­nünk, amikor a társadalmat úgy szervezi maga alá a társa­dalomtudomány, hogy ez általános, tömegesen gyakorolt, s ebből adódóan értelemszerűen pluralisztikus termelési formá­vá bővül. Az új termelési módot nem lehet a korábbiak szer­kezete szerint megérteni, tehát működésének feltárásához nem a gazdaság vagy a politika törvényeiből kell kiindulni (mint Marx is tette a kapitalizmus leírása során), hanem az ideológiák, elméletek alapjainak, az információk, szimbólumok keletkezésének, működésének rendszerét kell szisztematiku­san – a társadalom meghatározó alapjaként – feltárni, mert az új termelési módban a gazdaság, a politika stb. éppúgy ezek rendszerétől függ, mint ahogy pl. a kapitalizmust a gaz­dasági rendszer, a feudalizmust pedig a hűbérrendszer, vagyis a státusz- és függésrendszer uralja, s előbbiben a gaz­dasági rendszer szabja meg a politika, a személyes viszonyok vagy az ideológiai termékek szerepét, az utóbbiban a hűbéri függésrendszerből következnek a gazdaság, az ideológia, a politika lehetőségei. A szellemi termelési módban a társada­lomtudományi-elméleti-ideológiai szimbolika rendszeréből le­het értelmezni az összes többi területet.⁷

10. A szellemi termelési mód sajátosságainak elméleti meg­értéséhez a szellem kategóriájának értelmezése sem nélkü­lözhető. A szellem sajátosságai között már a hegeli leírásban nagy szerepet kap 1, az önmagára reflektáltság (ez a szellemi termelés lényeges sajátossága a tőle független, külső tárgyá­ra reflektáló fizikai termeléssel szemben); 2. az a tény, hogy a szellemben a megismert világ, mint „nyom" sűrűsödik: ez az információ meghatározó szerepére figyelmeztet, amit – mint sokan hangsúlyozzák – úgy tekinthetünk alapegységnek, mint a tőkés termelési módban a pénzviszony meghatározó szerepét; 3. és az, hogy a szellem tárgyi lényege: mozgása (aminek egyrészt filozófiai síkon paradigmaváltó szerepe van az ipari = tárgytermelő társadalom meghatározta monadikus-atomisztikus tudományszemlélettel szemben, amely a polgári korszakot uralta, és amely a tudományok középpontjába a testek fizikáját, az antropológia középpontjába az individuu­mot állította; másrészt a társadalom olyan szervezetét felté­telezi, amely meghatározóan a) nem a tárgytermelés, hanem a változástermelés; b) nem az individuumok, hanem a viszo­nyok; c) nem a tárgyi világra koncentráló természet­tudományok, hanem a szellemi mozgásokat feltáró és alakító – tudományos és esztétikai – társadalommegismerés körül fo­rog).

11. A szellemi termelés társadalmának dominanciára jutását ma még sok minden korlátozza. Ezek közül talán a két leg­fontosabb tényező egyfelől az a tény, hogy a világ nagyobbik felén még igen gyengék a szellemi termelés pozíciói (bár a piacgazdasági „utolérési" próbálkozásoknál elvben gyorsabb előrehaladást lehet elérni ezekben a társadalmakban is a fel­gyorsított szellemi termelés „emancipatorikus" törekvéseivel); másfelől az, hogy a szellemi termelők nagyobb része még nem tudatosította önnön szerepét, és így saját céljait mások (elsősorban a tőke és a munkásosztály) törekvései alá ren­deli.⁸ Ennek következménye egyfelől az a kétségtelen tény, hogy az értelmiség nagy része szerte a világon a tőke ön­fenntartó ideológiáinak terjesztését vállalja magára; termelő voltában a tőke eszköze, tevékenysége ma még a tőkehaszon növelője; s céljai is belül maradnak a tőke világán.⁹ Ezen nincs mit csodálkozni, a korai tőkés polgárság is – még akkor is, mikor tőkéje már a feudális uralkodórétegek legfőbb táma­sza, életbentartója volt – legfőbb ambíciójának a nemesi ran­got, a birtokszerzést, a feudális rendbe való sikeres betago­zódást tekintette. (Ahogy ma az értelmiségi is meg akar gaz­dagodni, a szabad verseny szószólójául szegődik, és mono­póliumokra áhítozik: magáévá teszi a versenyelvet, eltitkolja vagy piacosítani igyekszik szellemi eredményeit stb.) Az „ön­tudatra ébredés" hiánya okozza a másik irányú „hamis tudatot" is, mikor is az értelmiségi azt hiszi, hogy az ő feladata a mun­kásosztály szolgálata.¹⁰ Az ún. szocialista társadalmak ezért is voltak bukásra ítélve, ti. – a proletariátus szempontjaihoz igazított politikai diktatúrák lévén – nem válhattak a szellemi termelési mód adekvát kereteivé, bár igazat adunk Szelényi-éknek abban, hogy a hatalmat benne értelmiségiek, szellemi termelők gyakorolták, s számos intézkedés éppen a szellemi termelés fejlődése érdekében történt. („Tanulni, tanulni, tanul­ni"; modernizációs programok stb. Nem véletlen az sem, hogy az ún. szocialista országokban a tőkés normákhoz képest szellemi „túl"termelés folyt – ezt az előnyt, és a szükségletelv néhány „szociális vívmánynak" nevezett rész-érvényesülését igyekszik ma visszafejleszteni a rekapitalizáció.) Itt most nincs hely annak részletes újraelemzésére, hogy az ún. szo­cialista országok hogyan és mibe buktak bele, bukásuk azon­ban éppoly törvényszerű volt, mint a reneszánsz városállamo­ké, amelyek a tőkés paradigma egy olyan korai – és feudális elemekkel kevert – megvalósítási kísérletét testesítették meg, amely a társadalom felett lebegett (teljes mértékben hiányzott ugyanis a falu kapitalizációja, amelyet aztán a barokk kor po­litikai ellenforradalma valósított meg). Felhasználva ezt az analógiát, ma a szellemi termelési mód kifejlődésének azt a korszakát éljük, amikor a politikai rekapitalizáció keretei között a szellemi termelési mód kiterjed a döntő termelési struktú­rákra (átformálva az ipart, amely az ún. szocializmusokban mindvégig a tőkés társadalom gyári és értéktöbblet-elvű ter­melőmódjában működött, világgazdaságílag pedig belül ma­radt a kapitalista struktúrán, amely – éppen a szellemi terme­lés szerepének erőteljesebb érvényesítése útján – leértékelte a „szocialista" országok termelését és megbuktatta felzárkó­zási kísérletüket.)¹¹

12. A szellemi termelési mód dominanciára jutása csak idő – persze senki sem tudhatja, hogy mennyi idő – kérdése. Biz­tató jel, amikor a számítógépes hálózatokon mindenféle mo­nopólium és haszonszerzés tagadásával küldik egymásnak a tudósok legújabb felfedezéseiket. Biztató jel, amikor posztmo­dern gondolkodók a modern kor „tudatszerű" egoival szemben „autonóm, a másik emberért felelős szubjektumszerű indivi­duumokban" kezdenek gondolkozni.¹²

Ezek a biztató jelek nem bizonyítékai egy új társadalom elkerülhetetlen kifejlődésének – ilyen elkerülhetetlen jövőről sohasem beszélhetünk. Az emberiségnek már sok mindent sikerült elkerülnie, amivel talán jobb lett volna találkoznia. De ugyanígy a negatív fejlemények sem tekinthetők ellenbizonyí­tékoknak. Mindenesetre azt is megfontolhatjuk, hogy egy tár­sadalom nem attól fogva létezik, amikor már teljes dominan­ciára jutott, hanem legalábbis attól fogva, hogy a világ az ő sajátosságai alapján kezd tematizálódni. (A reneszánsz még jócskán a feudalizmus rendszerén belül van, de világképét-filozófiáját, művészetét, tudományfelfogását – már egyértel­műen a polgári lét tematizálja.) Ma a szellemi termelési mód térnyerését jelzik egyrészt a tőke világától gyökeresen eltérő fejlemények (az eddig felsoroltakon kívül olyan közvetettebbek is, mint pl. a nemzeti határok spiritualizálódása, az identitások pluralizálódása, az ember szerepének felértékelése a gazda­ságban, a politika privatizálódása stb.); másrészt az is – amit az Eszmélet 27. száma szintén jól illusztrál -, hogy fontos témává válnak (I. elidegenedés-kritika, modernitás-kritika, bü­rokratizmus-kritika, ökológiai kritika, az Észak-Dél-szakadék kritikája, régi és új társadalmi egyenlőtlenségek kritikája, indi­vidualizmus-kritika stb.) az új termelési mód sajátosságainak negatív, természetükkel ellentétes felhasználásai, mint meg­haladandó korlátok. (Ahogy a polgár helyezte középpontba annak idején a maga individualizmusát, haszonelvű raciona­lizmusának érvényesülésé vagy piaca szabadságát korlátozó körülményeket, Bocacciótól Shakespearen át Balzacig.)

A szellemi termelési mód a tőkés termelési mód alternatí­vája, mert ahhoz hasonlóan van hajtóereje. Amott a haszon­vágy ez a hajtóerő, emitt a megismerés vágya. A szellemi termelési mód adekvát eszmény-meghatározásainak nem kell utópizmusba torkollniuk. Amikor „közösségi társadalomról", „minőségelvről", „autonómiáról", „megismerésvágyról" stb. van szó, nem kell azt képzelni, mint a szocializmus messianisztikus korszakában, hogy valamiféle konfliktusmentes, idilli, ne­mes társadalom lép a kapitalizmus helyébe. Egyszerűen csak arról van szó, hogy más alapelveken nyugvó társadalom, amely éppúgy nem lehet ezen elvek harmonikus megvalósu­lásának társadalma, mint ahogy a kapitalizmus is nap mint nap megcsúfolja a maga alapeszményeit, a szabadság, az egyenlőség, az egyén-központúság elveit, szemléletileg mégis kétségkívül ezek alapján szerveződik.

A minden társadalomra érvényes belső ellentmondásosság természetesen a szellemi termelési módra is érvényes. Itt az alapvető ellentmondás abból fakad – ennek szélsőségesen nyers formája az államszocializmusban már tanulmányozható -, hogy a szellemi termelés mindig racionalizáció (sőt, éppen hogy a racionalizáció totalizálása, hiszen a korábbi raciona­lizmusokkal – pl. a polgárság gazdasági racionalizmusával – szemben a kifejlett szellemi termelési mód sokféle racionalitási törekvésnek ad egyszerre teret.) Csakhogy a racionalizáló törekvések mindig beleütköznek a társadalom ellenállásába, hiszen minden racionalizáció törekvés egy rész-szempont to­tálissá tételére, s minél erősebb a törekvés arra, hogy e rész­szempontot a társadalom többi részére átvigyék, annál na­gyobb a következmények irracionalitása. (Ez az, ami az ál­lamszocializmusban már tökéletesen érzékelhető volt, jóllehet – minthogy a szellemi termelés még nem a társadalmat átható plurális tevékenység volt, csak egyetlen központ monolit aka­ratának erőszakolása – a racionalizáció gazdag sokféleségé­ről még szó sem lehetett; az egyetlen, monolitikus racionali­záló partikularitás azonban éppúgy irracionalitásba torkollik, mint ahogy ez a veszély fennáll a plurális racionalizációs tö­rekvések esetén is.) Ettől azonban nem kell megijedni; nem létezik olyan emberi társadalom, ami ne vezetne valamilyen szempontból irracionalitáshoz, s ne kerülne ellentmondásokba önnön alapelveivel: ez az emberi lényegből következik, az ember olyan lény lévén, amelynek nembeliségét, a faj egysé­gét éppen a fajt alkotó egyedeknek ezzel az egységgel szem­beni ellenállása, különbözősége adja. A szellemi termelési mód annyiban tűnik ma kívánatosabbnak az eddigi termelési módoknál, hogy – s éppen ez az, ami első formájában, az államszocializmusban csak hiányként, negativitásként volt je­len – a racionalizáló törekvések pluralizálásával az irraciona­litást is pluralizálja, vagyis az eddigi társadalmakhoz képest rugalmasabbnak ígérkezik, azok ugyanis mindig belemereved­nek egy-egy uralkodó racionalitás irracionális következménye­ibe, amelyeket mindig csak egy új társadalmi forma forrada­lmának győzelme tudott kiiktatni és újakkal helyettesíteni.

13. A szellemi termelési mód akkor fog dominanciára jutni, amikor alapelvei a társadalmi lét minden szintjén kiszorítják a tőkés paradigmát. (Nem feledhetjük, hogy a tőke uralomra ju­tásához még arra a lépésre is szükség volt, hogy magán a feudális uralkodó osztályon belül is tábora legyen, akik felis­merték: érdekeiknek jobban megfelel az, hogy tőkések – vagy legalább tőkések is – legyenek, ne csak arisztokraták. A mun­káshatalom már csak ezért sem lehet igazi alternatíva, míg a szellemi termelővé válás a tőkés uralkodó osztályon belül is eléggé általános tendencia.)

14. Mivel a szellemi termelési mód a tőkés viszonyokon belül nyomul előre, a két paradigma küzdelme a társadalmi lét min­den mozzanatában megfigyelhető. A két paradigma mind­annyiunk lelkében mindennapi csatát vív, minden döntésünk­kel vagy egyiket, vagy másikat; vagy a régi konzerválódását vagy az új térnyerését segíthetjük.¹³ A klasszikus értelemben vett munkásosztály maga is tárgya ennek a küzdelemnek. Hi­szen a munkás nem akar – nem akarhat – örökké munkás (a munkája által termelt érték egy részétől megfosztott, tehát kizsákmányolt, és fizikai munkavégzésre korlátozott, tehát sorvasztott teljességű ember) lenni.¹⁴ Ha viszont fel akar emelkedni, felemelkedése vagy a polgárosulás, az anyagi gyarapodás, és a végső soron a tőkehaszonban való része­sedés vonalán megy végbe, vagy a szellemi felemelkedés, a munka szellemi mozzanatainak növekedése útján.¹⁵ Vagy-vagy. Ez lesz a huszonegyedik század alapkérdése is.

Jegyzetek

¹ Csak egy példa ennek igazolására az a kemény ellenállás, amit a tőkés termelés valóságos alternatíváit kereső Zöld próbálkozásokkal szemben mutat egyes fejlett tőkés országok munkássága – munka­helyeinek védelmében. De ha azokat a felemelkedési ambíciókat vesszük szemügyre, amelyek a „jellegzetes proletártudatot" jellemzik, ezek végpontjaiként is tipikus polgári ideálokat találunk; ez mutatkozott meg az időlegesen győztes „proletárdiktatúrák" világképének és gya­korlatának számos vonásában; ennek kihasználásával semlegesítette a jóléti társadalom kapitalizmusa a klasszikus „osztályharcot", s ennek jegyében zsugorodott össze – illetve helyeződött át a „harmadik világ­ba" – a huszadik század utolsó harmadában Marx „proletariátusa".

² A politikai mozgalmak már csak az utolsó akadályokat szokták el­takarítani a győzelmes viszonyok útjából, minthogy a politika mindig lassabban mozdul, mint a társadalom. Hogy a régit makacsul konzer­válni igyekvő politikai-kormányzati mechanizmusokkal szemben vala­hol éppen szükség van-e forradalomra, vagy sem, ez történelmileg esetleges és másodlagos kérdés. A forradalom „marxista" kultusza – miként ezt már szintén többek kimutatták – egyrészt a múlt századi romantikának a jakobinizmus iránti esztétikai alapú – és történelmiet­len következtetésekhez vezető – doktriner rajongásából ered, más­részt egy pusztán politikai megalapozottságú, politikai konzervativiz­must képviselő rendszer, a sztálinizmus utólagos önlegitimációt terem­teni igyekvő ideologikus világképeleme.

³ Marxék – a fentiek mellett – másik meghatározó önellentmondása éppen az, hogy miközben jövőképük egy elidegenedés mentes társa­dalmat céloz meg, ennek létrejöttét a legelidegenedettebb létforma, a politikai cselekvés segítségével remélik elősegíteni; az általuk roman­tikus pátosszal „mindenoldalúan fejlett" embernek nevezett eszményt az ember „homo politicussá" redukálásával ekként önmaguk távolítván az utópiák elérhetetlen messzeségébe.

⁴ A termelési módot nem lehet az osztályhatalom, illetve az osztály­harc részeként kezelni (mint erre Marx is lehetőséget ad például a Kommunista Kiáltványban, s mint végső soron Szelényiék vagy egyes kritikusaik, például Vajda Mihály is teszi [utóbbit I. pl. in: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista]); épp ellenkezőleg az osztályviszony csak része egy-egy termelési módnak.

⁵ A paradigmaváltást tőlünk eltérő hangsúlyokkal, de lényegében ugyanezen a síkon írja le Wallerstein is az Eszmélet 27. számában.

⁶ E jelenségkör egyik legélesebb elméjű leírását L: Márkus György: Gazdasági és társadalmi struktúra. In: Fehér-Heller-Márkus: Diktatúra a szükségletek felett, Cserépfalvi, KonTEXTus könyvek, Bp. 1991.

⁷ Még egyszer hangsúlyozva, hogy a szellemi termelési módnak az ún. szocializmus csak nagyon kezdetleges megnyilvánulási formája, mivel ugyanakkor mégiscsak a szellemi termelési mód korai formája, mindazt, ami benne nem a kapitalista környezet és a prekapitalista előfeltételek folyománya, azt e formáció esetében is csak ezen a mó­don, a gazdaság-társadalom társadalomtudományi-ideológiai megha­tározottságából lehet levezetni, elemezni.

⁸ Az értelmiséget, mint az ideológiatermelés legfőbb szubjektumát rendszerint kettős veszély fenyegeti: 1. bornírt módon beleragadhat saját állapotába (nem reflektál arra), és ezáltal apologetikussá (vagyis a szellemi termelés szempontjából nem-termelővé) válik; 2. az önkri­tikát abszolutizálva alárendeli magát más erőknek (narodnyik lesz, „a proletariátus harcosa" lesz, vagy éppen ellenkezőleg, a nemzeti vagy a nemzetközi burzsoázia szószólója); vagyis önmagát csak az uralko­dó viszonyok függvényeként értelmezni, tehát voltaképpen nem ön­magára reflektál. (A szellemi termelés szempontjából ilyenkor termelő ugyan, de nem független termelő, s ilyenkor maga a szellemi termelési mód is csak más termelési mód alávetettségében, annak zárványaként létezik.) Az értelmiség mint szellemi termelő számára a kiegyensúlyo­zott megoldás az, ha önnön szubjektivitásának álláspontján maradva, (tehát közvetlenül önmaga mint értelmiség nevében cselekedvén) vállalja fel a fennálló viszonyok kritikai változását (és ez maga a szellemi termelés).

A szellemi termelés a történelemben mindig is létezett, ám csak azokban a pillanatokban nem volt az éppen uralkodó termelési mód­nak alávetve, amikor egy-egy új társadalmi forma létrejött. Ezek meg­alapozása (I. pl. a reneszánsz kori humanizmus esetét) mindig az értelmiség önérdekű tettének – az értelmiség pedig ilyenkor független mozgalmi erőnek tűnik, s csak később vonul vissza az uralkodóvá váló termelési mód uralkodó erőinek alávetettségébe. (Mint ahogy a polgári forradalom citoyen értelmiségi polgárától csak később válik kü­lön, s lép a citoyen elé-fölé a bourgeois.) Ez azt mutatja, hogy a szellemi termelés lényege a társadalmi viszonyok forradalmi átalakí­tása (más célokra is használható, de ebben van „otthon"); amiből az is következik, hogy a szellemi termelési mód uralkodóvá válása egy olyan társadalmat alapoz meg, amelynek működési lényege az ebben az értelemben vett „permanens" és policentrikus, a társadalom legkü­lönfélébb szeleteiből kiinduló „forradalom", vagyis a társadalmi viszo­nyok állandó, és az emberek mindennapi tevékenységévé váló változ­tatása.

⁹ Amikor baloldali kritikusai az „információs forradalom" megannyi ne­gatív vonását, (tőkés) rendszervédő jelenségeit, az új és növekvő egyenlőtlenségeket kárhoztatják, akkor ezt a jelen állapotot írják le és értékelik.

¹⁰ A harmadik „hamis tudat" az, amikor önmagára, mint külön – a nem szellemi termelőkkel szembehelyezett – osztályra tekint: ez jól tükröződik azokban az ideológiákban, amikor az értelmiségi a „köznapi tudat-elméleti tudat" szembeállítással próbálja önnön tevékenysége fensőbbrendűségét igazolni, ami igencsak jellemző mozzanatként vo­nul végig például a „budapesti iskola" tevékenységén, a lukácsista kezdetektől a maoista korszakon át a liberalizmus előtti behódolásig.

¹¹ Az államszocializmus kritikai leírásai eddig túlnyomórészt vagy po­litológiai kritikák voltak (milyen politikai meghatározottságok és lépé­sek, s különösképpen milyen csoportérdekek vezettek ehhez a formá­cióhoz), vagy ideológiakritikák (a marxizmusban mi volt olyan elem vagy ellentmondás, amiből mindez következett), vagy gazdasági fej­tegetések (milyen gazdasági-fejlettségi feltételek hiánya hozta létre ezeket a torz formákat). Ezen kritikai leírások azonban többnyire nem adnak magyarázatot arra, hogy ami ebben a formációban új fejlemény volt és nem elmaradottság, ami tehát új volt a kapitalizmussal szem­ben, az milyen társadalmi erők (figyelem: erők, és nem gyengeségek, vagy önző érdekek) működésének kifejeződése, és önmagán kívül mi­lyen szélesebb történelmi tendenciába illeszkedik. A szellemi termelési mód elmélete ezt a hiányt képes áthidalni.

¹² Szilágyi Ákos: A vágy titoktalan tárgya. Liget, Bp., 1992.

¹³ Az Eszmélet 27. számában publikált Z. Karvalics-írást ebből a szempontból érezzük problematikusnak. A cikk végkicsengését utolsó mondata ekképpen fogalmazza meg: „Mi pedig reményteljes várako­zással és indokolt gyanakvással figyeljük a kerítés mögül az informá­ciós szupersztráda alapozási munkálatait: vajon mit is hoz számunkra a jövő?" Persze, a gyanakvás a történelem minden fejleményével szemben messzemenően és évezredek által megalapozottan indokolt. Az „információs szupersztrádáról" való leszorítottság érzése is érthető. De ha a termelési mód átalakulásában gondolkodunk, s nem pusztán a mindig több irányban felhasználható technikai változásokban, vagyis nemcsak információs forradalomról, információs társadalomról beszé­lünk, akkor egyszerűen nem lehet kerítés mögül figyelni, akkor nem lehet pusztán a változások passzív elszenvedőjeként tekinteni magun­kat. Karvalics többféle modellt ír le a jelen folyamatok értelmezésére, legkifejtettebben azt, amely szerint az információs forradalom a meg­újuló kapitalizmus egyik alakváltozata; az általa szerkesztett idézett lapszám cikkei is elsősorban ezt a változatot támasztják alá. Karvalics egyértelműen kritikusan viszonyul ehhez a legújabb kapitalizmushoz, csak az nem derül ki, hogy milyen nézőpontból. (Az általa bemutatott modellek mind valóságos lehetőségeket írnak le, de éppen aszerint különböznek, hogy kinek – melyik modell mozgásirányát képviselő tár­sadalmi erőknek – a társadalomképei. Mi azt állítjuk, hogy az új fej­lemények abban az irányban hatnak, hogy a tőke maga feleslegessé válik, s ezt az irányt kell elősegíteni. [Mert, mint az Eszmélet idézett számában megjelent írásunkban kifejtettük, ha nem tudhatjuk is mindig egyértelműen, hogy mi a haladás, azt elég pontosan láthatjuk, hogy mi nem az.] A tőke a maga részéről pedig mindent megtesz, hogy a változások a tőkés társadalmi rendszer keretein belül maradjanak, ah­hoz igazodjanak; kiiktatva mindent, ami ezt zavarhatja. A – nem a tőkés logika szerint megalapozott – magyar szellemi élet jelenleg is zajló szisztematikus leépítése a – nem a tőkés logika szerint megala­pozott – egyéb társadalmi struktúrák leépítésével együtt – mint erre már fentebb is utaltunk, a tőke ez irányú aktivitásának részmozza­nata. Mármost nekünk, szellemi termelőknek, komoly lehetőségünk van annak eldöntésére, hogy a saját oldalunkon állunk-e, vagy éppen ellenkezőleg – vagy sehol.)

¹⁴ Ugyanez vonatkozik a „harmadik világra", amely a világrendszerré vált kapitalizmusban mindinkább a klasszikus proletariátus szerepébe kényszerült.

¹⁵ Ezért nem mindegy az sem, hogy a munkásrészvétel eszménye munkásrészvények vagy önigazgatás formáját ölti. A döntő különbség persze végül abban mutatkozik meg, hogy az önigazgató termelői egy­ség egy tőkés világpiacba kapcsolódik-e be (ezen szoktak ugyanis az efféle kísérletek megbukni), vagy egy szükségletelvű és szellemi termelés-dominanciájú gazdaságba. (Mely ez ideig még nem létezvén, az önigazgatás vehemens kritikusainak minden erőfeszítése ellenére mindmáig nem születhettek érvényes bizonyítékok az önigazgatás le­hetetlenségéről és gazdaságtalanságáról sem.)

A nem a tőkés logika szerint szervezett társadalmi struktúráknak az iménti jegyzetben jelzett leépítése – mint általában a töke majd' minden mozdulata – természetesen a munkásságot is sújtja. Az alanyi jogok, amelyektől a rendszerváltás folyamatában sorra megfosztották a bérből és fizetésből élőket, azt is jelenti, hogy a szellemi termelési mód kifej­lődése felé történő haladás feltételeitől fosztják meg őket; nem az a baj, amikor irracionálisán működő üzemeket bezárnak, hanem az, hogy az onnan kikerülő dolgozók nem átképzési folyamatba kerülnek (nem termelik őket szellemi termelővé), hanem – legjobb esetben – a piacra. A modern munkanélküliség, mint világjelenség, a parasztságnak a tőkés társadalom kezdeteinél megfigyelt földtől való megfosztásához hason­lítható, de mint ahogy az a folyamat is az új társadalmi szerkezetbe torkollott – a parasztból tőkés vagy proletár lett -, úgy ez a munkanél­küliség is csak abban az esetben lehetne történelmileg védhető, ha nem leépüléshez, hanem a munka szerepének általános csökkenésé­hez, a szabadidős tevékenységek gazdagodásához és legfőképpen nagy tömegeknek a szellemi termelésbe való belépéséhez vezet.

(Paradox módon persze ma már a tőke is jószerint csak a szellemi termelési mód eszközeit tudja igénybe venni – a maga érdekében is. Ha például á korai kapitalizmusban egy munkás vállalkozó lett, ehhez tőkét kellett felhalmoznia. A mai rekapitalizációban egyeseket – egyes munkásokat is – vállalkozóvá tesznek, ugyanolyan ideológiai jellegű társadalomátalakító gesztussal – szellemi termelési aktusok eredmé­nyeként -, ahogy egy rendszerváltással előbb vállalkozókat irányítottak át munkásnak.)

E számunk fotóit a most 91 éves TABAK LAJOS fotóművész készítette. Az Eszmélet szerkesztőinek és olvasóinak az alábbi levelet küldte be­mutatkozásul.

Tabák Lajos fotóművész Kassák Lajos portréja előtt [1989] (Tóth József)

1910-1918 között Erdélyben (Borossebes, Világos, Zippa) éltem, 1919 óta Szolnok a lakóhelyem. 1917-ben kezdtem el fényké­pezni. A technikai és laborálási „tudományt" egy aradi szak­üzletben szereztem, ahol kezdetleges Box-gépet vásárol­tam. Első felvételem Világos vára volt. Üveglemezét és arany-fürdős Kontakt-kópiáját izgalmak közepette dolgoztam ki fa­lusi házunk borospincéjében – kint várakozó gyerektársaim ámulatára.

1928-ban megalapítottam a Magyar Amatőrfényképezők Szövetsége szolnoki csoportját. Ettől fogva veszek részt bel- és külföldi kiállításokon. 1929-ben csatlakoztam a világszemléle­temhez is közel álló Kassák Lajos Munkakörhöz, majd a 30-as évek vége táján a Modem Magyar Fényképezőkhöz (Vadas Er­nő és mások).

1932-ben a Kassák-munkaköriek Szolnokon megkísérelt szociofotó-kiállítását betiltották, képeinket (tőlem a negatívokat is) elkobozták, Kassákot, Lengyel Lajost és engemet lakat alá tet­tek, és eljárást indítottak ellenünk az állami és társadalmi rend elleni bűntett okán. Kiszabadulásunk után nyomban megjelen­tettük „A mi életünkből – a Munka első fotókönyve" c. kiad­ványt, Kassák előszavával és mindannyiunk képeivel, kik a szolnoki kiállításon szerepeltek.

Szociofotózásom és másrészt egyébként is aktív szakszerve­zeti, kulturális, szociáldemokrata-politikai és antifasiszta tevé­kenységem miatt 1942 tavaszán a miskolci börtönbe zártak, majd büntető munkaszolgálatos századdal az orosz frontra űz­tek, ahol a Don térségében 1943 januárjától 1948 nyaráig tartó hadifogságba estem.

Hazatérve nem találtam meg ingóságaimat, teljességében odaveszett minden negatívom, felszerelésem, katalógus- és fo­lyóirat-gyűjteményem s kiállításokat látott nagyított képeim. Az 50-es évek közepén újra kellett kezdenem.

1956-ban egyik alapítója voltam, és ma is tagja vagyok a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének. Tagja a Művészeti Alapnak (ma Magyar Képzőművészek Egyletének). Alapító tagja voltam a Kaposvári Fotóklubnak, 1980-ban pedig a szolnoki Jászkun Fotóklubnak.

1939-ig ,„levelező munkatársként" képeimet közölte a Bécs­ben Kiadott Die Galerie nemzetközi fotóművészeti folyóirat, il­letve a Berlinben 1933-ig élt Der Arbeiterfotograf-nak voltam a munkatársa. A 30-as években fotószerkesztője voltam a csak­hamar betiltott Szolnoki Tükör-nek. Munkáimat folyamatosan közreadta az Újság c. napilap heti képes melléklete. Megjelen­tek fotóim a Munká-ban, az Új Idők-ben, a párizsi Photo Illustration-ban, majd később a magyar Filmművészet-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemlé-ben, a leipzigi Fotografie-ben, a szolnoki Néplap­ban, a Jászkunság-ban, a Jászkun Króniká-ban, a Jászkun Munkás­-ban stb; külföldi kiállítások katalógusaiban és több külföldi ma­gazinban is.

A kiállítások közül néhány, melyen részt vettem: Szolnok, Budapest, Debrecen, Téglás, Pécs, Kaposvár, Miskolc, Salgótar­ján, Szeged, Baja, Nagybaracska, Kecskemét, Sopron, Győr, Karcag, Türkévé, Törökszentmiklós. (1994-ben szociofotóim a Hócipő-Soros alapítvány által kiírt pályázat kiemelt díját nyer­ték el.)

1966-ban a szolnoki Damjanich János Múzeum rekonstruálta az 1932-ben Kassák Lajos megnyitotta, hamarosan betiltott Munkaköri Kiállításunkat. Ennek anyaga ugyanezen évben be­mutatásra került Budapesten is, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett „A magyar fotóművészet 125 éve" kiállítása kereté­ben, benne az én 12 fotómmal. (1986-ban Kapudöngetők c. mű­vészeti albumában Vadas József közreadta „Szociális … magas­laton" c. szociofotómat.)

Külföldi kiállítások, ahol érdekelt voltam: Párizs, Marseille, Toulouse, Nantes,.St. Etiervne, Ppitier, Brüsszel, Antwerpen, Charléroi, Madrid, Zaragoza, Lisszabon, Tallinn, London, Southampton, Bombay, Calcutta, New York, San Francisco, To­kió, Cape Town stb. (Párizsban bemutatásra került 1984-ben egy kollekció az 1900-1945 közötti 13 magyar szerzőtől. Közü­lük – „Csendélet trágyadombon…" c. fotómmal képviselve – ma már csak én élek.)

A 30-as években Gró Lajos esztéta a Munká-ban a komponált realizmus jegyeit látta fényképeimben, míg ugyanekkor a pá­rizsi Revue des Arts-ban megjelent kritikai elemzés munkáim­ban az expresszionizmus hatását vélte felfedezni.

A Bernben székelő Federation Internationale de l'Art Photographique 1960-ban és 1964-ben AFIAP, illetve EFIAP kitün­tetésekkel, a Magyar Amatőrfényképezők és Filmklubok Or­szágos Szövetsége 1989-ben MAFOSZ-plakett adományozásá­val ismerte el fotóművészeti munkásságomat.

1991 óta fotóim, emlékezéseim az Ezredvég-ben jelentek meg; negatívjaim egy részét (többségét másod-negatívokban) a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének archívuma őrzi; szociofotó­im részben a budapesti Kassák Múzeumban, illetve a kecske­méti Fotográfiai Múzeumban találhatók.

Jóleső érzés számomra, hogy szerény alkotásaim most be­mutatásra kerülnek az Eszmélet-ben – így én is hozzájárulhatok a folyóirat céljához: az eszmélés felkeltéséhez.

Szolnok, 1995. október 30.

Tizenkét órában, napszámbérért (1928)

 Munkanélküli családanya (1929)

Kévekötő munkás (1930)

Aratómunkás (1930)

Cselédember trágyadombon (csendélet) (1931)

Cselédember (1931)

Rokkant munkás magánút előtt (1932)

Munkások (1936)

Meditáló munkás (1953)

Ifjúmunkások "brigádban" (1958)

Szerelők magasban (1961)

Rakodás (1985)

Tony Benn a háború utáni időszak egyik legérdekesebb brit politikusa. Clement Attlee kormányzása alatt lett parlamenti képviselő négy és fél évtizeddel ezelőtt, és valószínűleg az marad Tony Blair alatt is. Harold Wilson és James Callaghan kormányaiban miniszter volt: 1966 és 1970 között a techno­lógiai tárcát vezette, 1974-75-ben ipari, 1975-79 között pe­dig energiaügyi miniszter volt.

Angliában sokan tudják Tony Bennről, hogy vegetáriánus, és mindenki tudja róla azt, hogy származása nem predeszti­nálta munkáspárti politikára. Anthony Wedgwood néven szü­letett 1925-ben. Apja Lord Stansgate volt. Tony Benn 1960-ban örökölte volna apja felsőházi tagságát. A lordi címet azonban sohasem használta, sőt 1963-ban – elsőként a törté­nelemben – lemondott a felsőházi tagságról. Megtartotta vi­szont lakását az elitnegyednek számító Holland Park környé­kén – ennek alagsori szobájában fogadja és kínálja teával vendégeit.

Nehéz meghatározni, hogy pontosan mikor is lett a párton belüli baloldal vezéralakja. A 80-as években mindenképpen ő volt az, aki mögé a párt jobbratolódását megakadályozni akarók felsorakoztak; 1981-ben Denis Healey-vel szemben pártvezér-helyettesnek, 1988-ban Neil Kinnockkal szemben pártvezérnek jelölték. Előbb alig, utóbb nagy különbséggel maradt alul.

A „modernizáló" pártvezetés a konzervatívokkal egyetér­tésben próbálta elvágni Benn politikai pályáját. Bristoli válasz­tókerületét, amelyet évtizedekig képviselt, egy átszervezés so­rán megszüntették. Benn azonban könnyen megtalálta új bázi­sát: a Sheffield és Nottingham között fekvő, bányászmúlttal rendelkező Chesterfieldet, amelyet azóta is képvisel. Minden jelentősebb baloldali rendezvényen felbukkan (elmaradhatatlan pipájával együtt), legyen szó emberi jogokról, munkahelyek megvédéséről vagy a szocialista gondolkodók életművéről.

Tony Benn a brit politika egyik legkiválóbb kommuniká­tora. Nemcsak szónoki képességei miatt van ez így. Ő volt az első ugyanis, aki – kezdetben titokban – magnófelvételeket készített szinte minden gyűlésről és értekezletről, amelyen miniszterként vagy képviselőként részt vett. Ennek jelentősé­ge azért is nagy, mert az Alsóházból például csak tizenöt év­vel ezelőtt kezdődtek a rádióközvetítések. A húsz-harminc évvel ezelőtti politizálásról tanúskodó Benn-szalagok egyes ciklusai ma népszerű rádióműsor anyagát képezik, kazettán pedig kaphatók a legtöbb lemezboltban.

Az aktív munkáspárti politikusok között gyakorlatilag nincs más, aki az elmúlt fél évszázad változásait személyes élményei tükrében át tudná tekinteni. A pártot ma egy vi­szonylag fiatal gárda vezeti – az ötvenesek közül már sokan végérvényesen elhasználódtak az ellenzékben töltött évek alatt is. A többi nagy öreg pedig évekkel ezelőtt visszavonult: Michael Foot 80 éves és betegeskedik, Denis Healey emlék­iratokat ír, és sajtot reklámoz a tévében.

Bennel kapcsolatban is sokan megjegyzik: lehet, hogy na­gyon aktív, de komoly befolyása már régen nincs. Arra is fel szokták hívni a figyelmet, hogy politikai filozófiája kissé ek­lektikusán elegyíti a keresztény humanizmus, a szocialista munkásmozgalom és a whig parlamentarizmus hagyománya­it. E furcsa kombináció produktumaként is értékelhető az a törvénytervezet, amelyet egy kevésbé centralizált, nyitott és demokratikus Európai Közösség megteremtése céljából nyúj­tott be 1992-ben (lásd a Dokumentum rovatban).

A 90-es évek alapvetően átalakították a nyugati szociálde­mokrácia arculatát. A Munkáspárt új vezetése nemcsak po­litikájában, de retorikájában is teljesen különbözik a koráb­biaktól. Három évvel ezelőtt még az akkori pártvezér, John Smith is szólt a teljes foglalkoztatásról, a mai élcsapat azon­ban már sem munkásokról, sem osztályokról nem beszél. Tony Benn – mi mást várhatnánk – fenntartja különvélemé­nyét.

* * *

Az új diskurzus

T. B.: Nem vagyok közgazdász vagy szociológus kutató. De ha megnézem a világ egészét, azt látom, hogy a gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre csak szélesedik. A számok azt mutatják, hogy a világnépesség egyötöde nyo­morszinten él, és harmincezer újszülött hal meg naponta olyan betegségektől, amelyeket meg lehetne előzni. Ha magát Nagy-Britanniát nézzük meg, amely nemzetközi mércével mérve gazdag ország, azt látjuk, hogy legalul nyomasztó szegénység és hajléktalanság uralkodik, a legfelül levők pedig úgyszólván úsznak a pénzben. Ezért nagyon nehéz lemondani az osztály fogalmáról, bár igaz, hogy a Munkáspárt szociáldemokrata irányzata, amely Új Munkáspártnak hívja magát, már kiiktatta ezt a fogalmat. A nemzet szolgálatáról beszélnek. Ez azonban nem találkozik az emberek minden­napi tapasztalataival. A munkásosztály fogalmát szándékosan hozzákötötték egy olyan valakihez, aki koszos kézzel fizikai munkát végez, holott a társadalmi ranglétra magasabb fokain is találunk olyanokat, akik megélhetésük szempontjából mun­kaképességük eladásától függnek. A munkásosztály így a né­pesség 80 százalékát is kiteheti. Csak tíz vagy húsz százalék engedheti meg magának, hogy házat vegyen, gyógyíttassa magát, taníttassa a gyerekeit, biztosítsa a nyugdíját anélkül, hogy dolgozna. Szóval a gazdasági megosztottság ma is fennáll.

A. L.: Milyen új kifejezésekkel próbálják elfedni az osztályok létezését?

T. B.: Akit csak lehet, begyömöszölnek egy elméletileg meg­alkotott középosztály-fogalomba, aki pedig ebbe nem fér be, azt alsó osztálynak (underclass) nevezik, és úgy beszélnek róluk, mintha ők maguk választották volna a társadalmon kí­vüli létet. Ők lennének azok, akik szeretnek kartondobozok­ban aludni az utcán, nem keresnek maguknak állást, akik ele­ve függő helyzetben vannak. Az alsó osztály fontos jellemzője az, hogy ők nem szavaznak. Hiszen ha annyira szegény vagy, akkor a politikában nem látsz különbségeket. Ha kartondo­bozban laksz, nem vetetheted fel magad a választói névjegy­zékbe.

A másik igen okos szó, amit kitaláltak és előszeretettel használnak a politikában, a vásárló. Ha nincs pénzed, nem lehetsz vásárló. Ezzel találtak egy olyan szót, amely elszemélyteleníti, dehumanizálja a szegényeket. Ők nem léteznek, ők a társadalom szolgarétege. Azzal tehát, hogy a középosz­tálynak azt mondják: érezze jól magát, mert nem munkásosz­tály már, hanem középosztály, egy teljesen mesterséges, fiktív osztálystruktúrát hoztak létre.

Beszélnek például a lakástulajdonosok növekvő számáról. A valóságban azonban meg kell különböztetni a lakástulajdo­nosokat a lakásvásárlóktól. Az utóbbi az, aki jelzálogkölcsön­ törlesztést fizet, a tulajdonos pedig az, akié ténylegesen a lakás. Az igazi lakástulajdonosok száma sokkal kevesebb, mint amennyit a hivatalos számok mutatnak.

A nyelv tehát ügyesen felhasználható arra, hogy a politika egy fiktív osztálystruktúrával tudjon dolgozni. Ennek azon­ban egyértelmű a következménye: zavargások és lázadások, ami most újból kezdődik Angliában, elsősorban a munkanélküli fiatalok körében. A hatalom persze azt mondja, hogy azért lá­zadnak, mert feketék, ami nem más, mint rasszizmus, a fasiz­mus csíráival. Mindazonáltal ez önbeteljesítő jóslattá válhat.

A munkanélküliség persze maga is egy tudatos politika. Csökkenti a béreket, aláássa a szakszervezetek erejét, növeli a profitokat. A félelem a fegyelem alapja a tőkés társada­lomban. Ettől lesznek az emberek engedelmesek. Ezért tudnak nagyon nehezen fellépni érdekeik védelmében a dol­gozó emberek, hiszen az az állásukba kerülhet, és munka­nélkülivé válhatnak.

A. L.: Az új diskurzus mögött nyilvánvalóan egy új program áll.

T. B.: Nagyon fontos megérteni a félelemre épülő társadalom természetét. Akik tagadják az osztályok létezését és illúziókat keltenek, hátat fordítanak a munkásosztálynak, és „szélsősé­gesnek" meg „dinoszaurusznak" bélyegeznek mindenkit, aki teljes foglalkoztatásról, jóléti államról, ingyenes oktatásról és egészségügyről beszél. Nos, ők lényegében a nemzetközi pénzpiacok utasításait hajtják végre. Amikor a font árfolyama néhány százalékponttal csökken, bezárnak néhány kórházat, és kijelentik, hogy „a piac bizalma helyreállt". Igazából ez nem a szocialista ideológia, hanem a demokrácia elleni táma­dás. Nem akarják, hogy az emberek szavazati jogukat gaz­dasági helyzetük javítására használhassák fel. A Financial Times-ban a BBC világszolgálatának közgazdasági szakírója megjelentetett egy cikket, amelyben azt állította, hogy jobb lenne, ha Afrikát nem kormányok, hanem vállalatok irányíta­nák. A cikk végén feltette a kérdést, hogy akkor mi van a demokráciával. A válasz: „lehet, hogy a demokráciának már leáldozott".

Tiszta és világos, hogy azt a trendet, amellyel a dolgozd emberek egyre nagyobb mértékben befolyásolhatták saját gazdasági helyzetüket, az uralkodó osztályok sikeresen visszafordították. Egy általános ellenforradalom ez, amire i szociáldemokraták (az „Új Munkáspárt") csak azt mondják „nem tehetünk semmit, a világ megváltozott". Az úgynevezett globalizáció azonban nem más, mint a demokrácia elleni tá­madás. Hogy mit tehetünk az ilyen riasztó folyamatok vissza­fordítására, nehéz lenne megmondani. Egyelőre a legfontosabb az, hogy illúziók és torzítások nélkül megértsük, hogy milyen rendszerben élünk.

Az Új Munkáspárt

A. L.: Ezt a globalizációs programot a konzervatívok dolgoz­ták ki és vezérelték, úgy tűnik azonban, hogy a szociálde­mokrácia gyors ütemben alkalmazkodik hozzá.

T. B.: Ez így van. A Munkáspárt vezetése éppen akkor igyek­szik átvenni a thatcherizmust, amikor a társadalom minden korábbinál határozottabban elutasítja azt. Anélkül, hogy sze­mélyeskednénk: Blair úr tulajdonképpen konzervatív. Nagyon kedves ember, de konzervatív. Nemcsak, hogy nem szocialis­ta, de nem is munkáspárti. Nem hisz a szakszervezetekké fennálló szerves kapcsolatban. Ma ő a legnépszerűbb kon­zervatív Nagy-Britanniában. Indulhatott volna a Konzervatív Párt vezetőválasztásán.

A párt mai vezetése úgy próbálja felváltani a jelenlegi kor­mányt, hogy közben nem kínál alternatív perspektívát, elem­zést vagy célokat. Csak hivatalt akarnak. A párt termé­szetesen támogatja őket, mert mindannyian meg akarunk sza­badulni a konzervatív kormánytól. Az alternatívákról azonban nem folyik komoly vita, és ez a szociáldemokrácia történelmi kudarcának tekinthető. A szociáldemokraták ugyanúgy cső­döt mondtak, mint a kommunisták. A kommunizmus ku­darcot vallott, mert bürokratikus és antidemokratikus volt. a szociáldemokrácia viszont belezuhant a kapitalizmus karjaiba. Az egyik éppen akkora kudarc, mint a másik.

A. L.: Arra számít, hogy a következő munkáspárti kormány népszerűtlen lesz?

T. B.: Miután megnyerjük a választásokat (amiben biztos va­gyok), az elvárások meredeken emelkedni fognak. Nagyon hamar jön majd ezután a kiábrándulás időszaka. Ezután sok minden következhet, nem kizárt például, hogy szétszakad a Konzervatív Párt, hiszen már ma is kettő van belőle egy pár­ton belül. Ezt mutatta, hogy amikor John Major hirtelen kiírta a vezetőválasztást, csak a képviselők kétharmada állt ki mel­lette, és egynegyedük felsorakozott az egyébként nem túl je­lentős John Redwood mögött. Ha arányos képviseleti rend­szer lenne Nagy-Britanniában, egészen másképp nézne ki a pártstruktúra. Hiszen ma gyakorlatilag egypártrendszerben é­lünk.

A. L.: Nem gondolja, hogy a Munkáspárt is széteshet? Kü­lönösen arányos képviselet esetén.

T. B.: Én azt hiszem, hogy a jobboldal el fogja hagyni a pártot. Ez mindig így volt. MacDonald kilépett 1931-ben, csakúgy, mint 1981-ben George Brown és Roy Jenkins a párt 10 szá­zalékával együtt, hogy létrehozzák a Szociáldemokrata Pártot. Miniszterelnökként Blair egyre inkább a konzervatívok szava­zataira lesz kénytelen hagyatkozni, hogy politikáját végrehajt­sa. Ma az elit azt akarja, hogy Blair legyen a miniszterelnök, mert ő sokkal keményebben végre tudja hajtani a jóléti állam lefaragását, mint Major, aki gyenge és népszerűtlen. Blair új lesz, erős és népszerű. Egy ideig.

Történelmi leckék

A. L.: A mai vezetés láthatóan igyekszik elhatárolódni a mér­sékelt szociáldemokrata örökségtől is. A Munkáspártjl-945-ös győzelmének évfordulója alkalmából Tony Blair felettébb semmitmondó szavakkal méltatta az Attlee-kormány teljesít­ményét. Lényegében annyit mondott, hogy minden kormány­nak a saját kora elvárásainak kell megfelelnie. Lehet-e ennél mélyebb tanulságot megfogalmazni az 1945-ös fordulattal kapcsolatban?

T. B.: Az 1945-ös Munkáspárt nem a vezető karizmája miatt különbözött a mostanitól. Attlee úr nem volt karizmatikus ve­zető. A legfontosabb körülmény az emberek önbizalma volt. Minden progresszív változás lényege – akár a chartistákról, akár az anti-apartheid mozgalomról beszélünk – az, hogy az emberek bizakodók. Negyvenötben az emberek azt mond­ták, hogy nem lesz többé munkanélküliség, és nem lesz sze­génységi bizonyítvány. „Legyőztük Hitlert és Mussolinit; most teljes foglalkoztatást akarunk!" Meg is valósítottuk.

Blair egészen más. Ő nem az emberek akaratáról beszél, hanem saját magáról: „én ezt meg azt fogom csinálni, én meg­teszem, amit kell, én menedzselni fogom", és a többi. A párt politikáját ma nem megvitatják, hanem bemutatják, mint vala­mi műalkotást. Nem demokratikus bemutatni a politikát. Az egész pártvezetés tekintélyelvű, arisztokratikus, elitista lett, és konformista.

Minden szocialista mozgalomban két láng ég. Az egyik az igazságtalanság elleni lázadás, a másik pedig a re­mény, hogy egy jobb társadalmat lehet építeni. Ez minden országban így van. Ha valaki megfeledkezik a pártról, mond­ván, hogy az lényegtelen, és csak annyit tud mondani, hogy „én leszek a miniszterelnök", az a politikai szervezetet a tör­ténelmi mozgalom helyett a napi szalagcím szintjére degra­dálja.

Nem várható el, hogy az emberek lojálisak legyenek egy szalagcímhez vagy egy bemondáshoz. Tudni akarják, honnan jövünk és merre tartunk. Nem fognak csak azért dolgozni, hogy Blair urat a Downing Street 10-be ültessék. Ha nem vál­toztat az irányvonalán, a párton belüli támogatottsága még kisebb lesz. Nézze meg, mi történt az amerikai Demokrata Párttal! Clintont megválasztották annak reményében, hogy jobb és olcsóbb lesz az egészségügy. Ebből azonban semmit sem valósított meg, és most Gingrich egyszerűen szétzúzta.

A. L.: Hogyan lehet megállítani a további jobbratolódást?

T. B.: A fasizmus két tényező terméke. Az egyik az, hogy a kapitalizmus képtelen létbiztonságot teremteni, a másik pedig az, hogy a baloldal nem tud alternatívát kínálni. Ha az embe­reknek nem nyújtanak perspektívát, akkor a színesbőrűek el­len fordulnak, meg a zsidók ellen, a szakszervezetek ellen, a homoszexuálisok ellen, és így tovább. Ez ma igen komoly veszély.

Az emberek a bőrükön érzik a problémákat, az „Új Mun­káspárttól" azonban nem kapnak alternatív iránymutatást. Nem kapnak más magyarázatot, mint hogy „a konzervatívok gonoszak". Nos, lehet, hogy ez így van, de az igazi probléma ennél sokkal mélyebben rejlik. A rendszerről kellene beszélni. Ahhoz, hogy a szocializmusról nem beszélünk, már hozzá­szoktam, de hogy a kapitalizmust sem elemezzük, az tényleg megdöbbentő.

A. L.: Amit eddig elmondott, abból igen sok elem emlékeztet a jelenlegi Magyarországra, ahol a szocialista-liberális koa­líció már nem is keresi az IMF ezerszer csődöt mondott po­litikájának alternatíváit.

T. B.: Amikor Nagy-Britanniában Callaghan behívta az IMF-et 1976-ban, nagy vitám volt a kormányon belül Denis Healey pénzügyminiszterrel a kiadáscsökkentések szükségességéről. Arról próbáltam meggyőzni kollégámat, hogy ha az arany- és a dollártartalékokhoz hozzáadjuk az olajkészletet, akkor pozí­ciónk sokkal erősebb, mint amilyennek a pénzügyesek állítják. Ők azonban meglépték a kiadáscsökkentést, ami válságot idé­zett elő a párt és legfőbb szövetségesei, a szakszervezetek között. Ebből következett 1978 végén az „elégedetlenség te­le", és fél évvel később elvesztettük a választásokat. Healey most írt egy könyvet, amelyben elismeri, hogy a megszorítá­sokra nem volt szükség.

Globális perspektívák

A. L.: A szociáldemokrácia jellegzetesen „északi" irányzat volt. Arról szólt, hogy a világrendszer centrumállamain belül, nemzeti keretekben valósítsanak meg újraelosztást a társada­lmi béke érdekében. A globalizáció mind az újraelosztást, mind a nemzeti kereteket kikezdte. Mit tud mondani a szoci­áldemokrácia a perifériákkal kapcsolatban?

T. B.: A hidegháború időszakában a fejlődő világ létrehozta az el nem kötelezettek mozgalmát, jelezve, hogy fejlődni akar, és nem háborúzni a szovjet vagy az amerikai oldalon. A hi­degháború elmúltával, az antikapitalista szuperhatalom leha­nyatlásával párhuzamosan azonban az el nem kötelezettek mozgalma is megszűnt, miközben a nemzetközi egyenlőtlen­ségek egyre súlyosabbá válnak. Arra gondolok, hogy ez a mozgalom esetleg újjászerveződhet valamilyen formában.

Mindenki azt mondja: nem lehet úgy globalizálódni, hogy a tőke szabadon áramlik, az emberek viszont nem. Ha va­laki gazdag ember Angliában, foghatja magát, és áttelepítheti a gyárát Taiwanra, ahol a bérek sokkal alacsonyabbak. Aki azonban itt dolgozik, nem tud Taiwanra költözni, mert az em­beri lények immobilak. A pénz viszont olyan gyorsan mozog, ahogy azt a számítógépek és a telefonok lehetővé teszik.

A. L.: Beszédeiben gyakran említi, hogy szükség lenne egy Ötödik Internacionáléra. Mit ért ezen?

T. B.: Nagyon szeretném, ha létrejönne, de nincsenek hozzá forrásaim. Annyi minden történik világszerte. Az emberek a világ minden országában munkát akarnak, lakást, emberi jo­gokat. E kérdésekkel manapság egyre több nemzetközi kon­ferencia foglalkozik. Augusztusban az algériai Ben Bellával, az amerikai Ramsey Clarkkal és a nicaraguai Dániel Ortegá­val találkozunk az emberi jogok ügyében Londonban. Egy má­sik rendezvény Athénban lesz, és éppen most hívtak meg egy harmadikra Madridba. A világ minden részén globális szerve­zetet akarnak építeni az emberek, de nincs meg közöttük a kapcsolat.

Amikor az Ötödik Internacionáléról beszélek, ez igazából egy figyelemfelkeltő kifejezés. Valójában arra van szüksé­günk, hogy kapcsolatot tudjunk tartani egymással. Tanulni kell a korábbi hibákból (a Kominternt Moszkvából irányították, a Második Internacionálé megfoghatatlan volt). Annyi ideológiai követelményre van szükség, hogy aki csatlakozik, kiálljon a munka, az igazságosság, a béke és hasonló szempontok mel­lett. A kezdeményezésnek jó a visszhangja, és a szervezés folyamatban van.

A. L.: A kommunizmus bukása és a szociáldemokrácia vál­sága miatt a baloldalnak nemcsak hogy újjászerveződnie kell, hanem újból fel kell találnia magát.

T. B.: Azt hiszem, a kommunizmus bukását a reformációhoz hasonlíthatjuk. Akkor Luther Márton megtámadta a Vatikánt, amely túlcentralizált volt és velejéig korrupt. Ő pedig létrehoz­ta a kereszténység egy népszerűbb változatát, amely sokkal demokratikusabb is volt.

Igazi változásnak kell bekövetkeznie a jövőben. Bármi, ami ennél kevesebb, azt jelentené, hogy katasztrófák tör­ténhetnek a világpolitikában. Az igazi változás támogatásá­nak kiépítése nehéz lesz, és évtizedekig tarthat. A mai helyzet azonban szükségképpen instabil. Nem lehet tartós és nem oldhatja meg a problémákat. Nem tud többet, mint hogy ki­termeljen egy új szociáldemokrata politikai osztályt, amely a nemzetközi spekulációs piacok ellenőrzése alatt kormányoz­hat. Lehet, hogy ez pesszimistán hangzik, én azonban opti­mista vagyok. Meg lehet akadályozni a további jobbratolódást.

Nagyon fontos, hogy az erkölcsi szempontok visszake­rüljenek a politikába. Vajon vásárlók vagyunk csak, termelési egységek, amelyeket profitabilitásuk alapján kell megítélni, vagy pedig emberek vagyunk jogokkal. Ez most a legfonto­sabb kérdés, amely a progresszív politikai mozgalom újjá­élesztésében döntő szerepet játszhat.

[Az interjút Andor László készítette Londonban, 1995. július 13-án.]

Törvénytervezet

az Európai Közösség (Commonwealth of Europe) létrehozására, és az ezzel kapcsolatos célok megvalósítására

Minthogy az Egyesült Királyság lakosságának érdekében állna az eu­rópai kontinens országainak lakóival való szorosabb együttműködés mindannyiuk jólétéért, és

– minthogy a Római Szerződés által életrehívott Európai Közösség túlságosan nagy politikai hatalmat biztosít annak a Bizottságnak, amelyik nem választott testület és demokratikus eszközökkel el nem mozdítható, és

– minthogy a Közösség törvényeit – amelyek a tagállamok saját tör­vényeinél magasabbrendűek – titokban, a tagállamok választott par­lamentjeinek előzetes jóváhagyási kötelezettsége nélkül hozzák, és

– minthogy a Maastrichti Szerződésben foglalt, a gazdasági, pénzügyi és politikai egység megteremtésére irányuló javaslatok a hatalom bir­tokosainak a hatalomból kizártak általi elszámoltathatóságát szük­ségszerűen tovább erodálják,

– minthogy ennek következtében gyengülnének Európa népeinek a hatalmon lévők politikáinak meghatározására vonatkozó jogai, és

– minthogy ezen változások hosszú távon közönyösséghez vagy a nacionalizmus legrosszabb formájának újjáéledéséhez vezethetnek, és

– minthogy nagyszerű alkalom nyílt egy szélesebb európai rendszer megteremtésére, a kontinens teljesen autonóm államainak haladó szellemű érdekösszehangolása útján;

ezért most a következőket rendeljük el, mégpedig Őfelsége, a Ki­rálynő előírására, az itt egybegyűlt Parlament világi, egyházi, és al­sóházi képviselőinek tanácsára, beleegyezésükkel és felhatalmazásuk­kal:

1. Ezen javaslat elfogadásától számított hat hónapon belül Őfelsége kormánya – az e tervezetben felsorolt európai államok részvételével

– a meghirdetésnél legalább hat hónappal később tartandó konferen­ciát hívjon össze Londonba, ahol egy olyan Európai Közösség meg­alapítása vitatandó meg, amelyhez Európa összes nemzetének csat­lakozása kívánatos.

2. Az 1. pontban megfogalmazott konferencián a Londoni Szerződés tervezetét a jelenlegi törvényjavaslat kiegészítő jegyzékének formá­jában vitára és kiegészítésre elő kell terjeszteni. A ratifikációt minden egyes részt venni szándékozó nemzet az általa erre a célra alkalmas­nak tartott eljárással bonyolítja.

3. Elfogadása után a jelen törvénytervezet magasabb rendűnek tekin­tendő' – az Európai Közösségről szóló 1972-es Törvény 2. bekezdé­sének kivételével – minden, az Egyesült Királyság parlamentje által ez idáig becikkelyezett vagy becikkelyezendő törvénynél, az Egyesült Királyság parlamentjének hatáskörében meghozott törvénynél, illetve az Európai Közösség bármely törvényénél, irányelvénél vagy rendel­kezésénél.

4. Ezen törvényjavaslat alapján bármely miniszter tetszőleges kiadá­sát a parlament által elkülönített összegből kell fedezni.

5. Erre a törvényre mint az Európai Közösség 1992-es Törvényére lehet hivatkozni.

Kiegészítő jegyzék

A Londoni Szerződés Az Európai Közösség (Commonwealth of Europe) megalapításáról

Preambulum

Mi, az európai népeket képviselő alább felsorolt nemzetek tör­vényesen megválasztott képviselői, Albánia, Andorra, Örményország, Ausztria, Azerbajdzsán, Belgium, Fehéroroszország, Bosznia-Herce­govina, Bulgária, Horvátország, Ciprus, Csehszlovákia, Dánia, Íror­szág, Észtország, Finnország, Grúzia, Németország, Görögország, Magyarország, Izland, Olaszország, Kazahsztán, Kirgízia, Litvánia, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Málta, Moldávia, Monaco, Hol­landia, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Románia, Oroszország, San Marino, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Svájc, Tádzsi­kisztán, Törökország, Türkmenisztán, Ukrajna, Egyesült Királyság, Üzbegisztán és a Vatikán nevében

– elhatároztuk, hogy mindannyiuk közös jóléte érdekében megala­pozzuk Európa népeinek eddigi legszorosabb szövetségét,

– elfogadjuk, hogy e szövetség a szerződést aláíró teljesen autonóm státusú államok kölcsönös elismerésén alapul,

– elköteleztük magunkat, hogy dolgozunk az itt képviselt kormányok közötti legteljesebb fokú együttműködésen, minden, a kontinens egészét érintő ügyben és a világ többi részével való kapcsolatok te­rén,

– kötelezzük magunkat az ENSZ Alapokmányának és döntéseinek betartására, a béke, a demokrácia, a leszerelés, a fejlődés előmozdí­tására; az ENSZ által az Emberi Jogok Nyilatkozatában meghatáro­zott emberi jogok megtartására és kiterjesztésére,

– hisszük, hogy a béke és a haladás elérése érdekében a tagállamok gazdag és változatos kulturális, politikai, gazdasági, vallási, intézmé­nyes sajátosságai sértetlenül megőrzendők,

– dolgozni fogunk ezekért a célkitűzésekért, jóakarattal a tolerancia és a megértés szellemében;

– elhatároztuk londoni találkozónkon, hogy olyan Európai Közössé­get hozunk létre, amelyhez minden jogosult nemzet csatlakozhat, és amelyik a következő' kitételekkel összhangban áll:

1. szakasz

Ezen szerződés alapján a szerződő felek saját részvételükkel megala­pítják az Európai Nemzetek Közösségét.

2. szakasz

Az Európai Közösségnek föl kell vállalnia azt a feladatot, hogy kon­szenzus alapján dolgozik az összes tagállam, az ott élő népek, és a kontinens, mint egész harmonikus és békés fejlődéséért.

3. szakasz

A Közösségre bízott feladatokat a következő intézményeken keresztül kell megvalósítani:

A Közgyűlés,

A Miniszterek Tanácsa,

A Bíróság,

Az Emberi Jogok Bizottsága, A Titkárság.

Minden egyes intézmény szigorúan az e Szerződésben ráruházott ha­talom korlátain belül tevékenykedhet.

4. szakasz

A tagállamok kötelezettséget vállalnak a szükséges jogszabályok kez­deményezésére – legyenek azok általánosak vagy esetiek – és az ezen Szerződésből vagy a Közösség intézményeinek ajánlásaiból fakadó kötelezettségek teljesítéséhez szükséges saját parlamenti támogatás biztosítására.

5. szakasz

A Közösség intézményeivel együttműködve a tagállamoknak mindent meg kell tenniük politikáik összehangolására.

6. szakasz

A Közösség intézményei nem foganatosíthatnak olyan intézkedést, amely bármely tagállam érdekét vagy annak autonóm státuszát sér­tené.

7. szakasz

Bármely független nemzetnek, amelynek határai részben vagy telje­sen az európai kontinensen belül húzódnak, kívánatos a Közösséghez való csatlakozása. Ehhez csak a Közgyűlés tagjainak többségi egyet­értése szükséges.

8. szakasz

A Titkársághoz eljuttatott előzetes értesítés átadása után 12 hónappal bármelyik tagállam szabadon kiléphet.

9. szakasz

A Közgyűlés bármely tagállam tagságát egyszeri többségi szavazással felfüggesztheti; a felfüggesztést bármikor meghosszabbíthatja, illetve feloldhatja.

10. szakasz

Ez a Szerződés meghatározatlan ideig hatályban marad, hacsak a Közgyűlés és a Miniszterek Tanácsának többsége az ellenkezőjét nem javasolja.

11. szakasz

Ez a Szerződés életbe lép, amikor az aláíró nemzetek többségének parlamentje ratifikálja azt, és amikor ezen nemzetek lakossága nép­szavazáson elért egyszerű többséggel a csatlakozás mellett dönt.

12. szakasz

AZ INTÉZMÉNYEK

A KÖZGYŰLÉS

A közgyűlésnek legfeljebb 500 tagja lehet, férfiak és nők egyenlő arányban; minden egyes tagállam képviselete kifejezi a népességének az össznépességhez viszonyított arányát; minden más szempontot a képviseleti arányszám kiszámításánál figyelmen kívül kell hagyni, biztosítva ugyanakkor, hogy minden egyes tagállam képviselőinek száma mindig legalább kettő legyen.

A közgyűlés tagjait négy évre választják, a Szerződés életbe lépését követő három hónapon belül. Minden tagállam maga választja a vá­lasztási rendszerét.

Ülései nyilvánosak, és az e szerződés Preambulumában meghatá­rozott korlátozások mellett felelősek a Közösség mint egész politi­kájának meghatározásáért.

Minden évben megválasztja a saját elnöklő hivatalnokát (soros el­nökét, ügyvivő elnökét), aki meghatározhatja az ügyrendet, és akinek jogában áll saját bizottságot felállítani.

Tagjait a tagállamok nemzeti költségvetéséből díjazzák, úgy, aho­gyan azt mindegyik külön-külön meghatározza.

Feladatai közé tartozik a törvénytervezetek elkészítése bármely a Közgyűlés által szükségesnek tartott ügyben, amelyek aztán a Mi­niszterek Tanácsának és minden egyes tagállamnak ratifikálásra át-adandók.

13. szakasz

A MINISZTEREK TANÁCSA A Miniszterek Tanácsának összetétele: minden egyes tagállam kor­mánya egy képviselőt küld.

Ülései nyilvánosak, kivéve, ha – többségi döntés alapján – a Kö­zösség mint egész érdekei bizonyos ügyek zárt ajtók mögötti tárgya­lását indokolják. A meghozott döntéseket, amint lehetséges, nyilvá­nosságra kell hozni.

Ezen túlmenve, figyelembe veszi a Közgyűlés javaslatait, és ja­vaslatokat tesz a tagállamok kormányainak.

A Tanács feladata az, hogy a kontinens egészét érintő bármely kérdésben a Közösség nemzeteinek politikáit összehangoló folyamat­ban aktívan közreműködjön. Ilyen kérdéskörök:

Gazdaság és ipar,

Élelmezés és mezőgazdaság,

Energia,

Kereskedelem,

Politika,

Szociális kérdések, Környezetvédelem, Nemzetközi politika, Védelem és leszerelés, Fejlesztés.

14. szakasz

A BÍRÓSÁG

Bíróságot kell felállítani, amely az egyes tagállamok által jelölt és a Közgyűlés által megerősített bírákból áll, akik addig szolgálnak, amíg a Közgyűlés 2/3-a le nem váltja őket.

A Bíróság felelős a Közösség alkotmányának értelmezéséért, és ítéletet hoz a Tanács vagy a Közgyűlés által előterjesztett ügyekben.

15. szakasz

AZ EMBERI JOGOK BIZOTTSÁGA

A közgyűlés minden egyes választási periódus kezdetén – egy peri­ódusra – tagjai közül Emberi Jogi Bizottságot választ, amelyben min­den tagállam képviselteti magát.

A Bizottságnak a fent kiemelt Jogok Chartája által vezérelve jo­gában áll bármely, a Közösség tagjait és az emberi jogokat érintő, vagy a Közgyűlés, a Tanács, illetve a Titkárság által előterjesztett ügyet megvizsgálni, és arról jelentést tenni. Jelentéseit nyilvánosságra kell hozni.

A Tanács, a Közgyűlés és bármely tagállam, amelynek tevékeny­ségét a Bizottság megvizsgálta, köteles a Bizottság esetleges javas­latait figyelembe venni és arra adott válaszát nyilvánosságra hozni.

16. szakasz

A TITKÁRSÁG

A Közösségnek legyen egy főtitkára, akit a Közgyűlés a választási periódus elején, négy éves időtartamra választ, aki felelős a Közösség igazgatásáért, így közös jelentést készít a Tanács és a Közgyűlés szá­mára.

A Titkárság tagjai még a főtitkárhelyettesek, akiket a főtitkár jelöl ki a Közgyűlés jóváhagyásával, főállású alkalmazottakként, akikért a főtitkár felelős.

A főtitkár vagy a helyettesei részt vesznek a Miniszterek Tanácsá­nak és a Közgyűlés ülésein, ott javaslatokat tehetnek, és végrehajtják a Közösség intézményei által hozott döntéseket.

A Közösség igazgatásának költségeit a tagállamokban erre a célra kivetett, igazságos adórendszeren keresztül beszedett adókból fede­zik.

17. szakasz

A TAGÁLLAMOK JOGAI

Ebben a Szerződésben semmi sem sértheti a tagállamok azon abszo­lút törvényes jogait, hogy a saját jogalkotásuk keretein belül – a rájuk ruházott hatalom mértékéig – az általuk szükségesnek tartott intéz­kedéseket meghozzák.

Minden tagállam kormánya, parlamentjének beleegyezésével vég­rehajtja azokat a megállapodásokat és szerződéseket, amelyeket saját vagy a Közösség kezdeményezésére aláírt.

18. szakasz

A KÖZÖSSÉG NÉPEINEK JOGAI

Ebben a Szerződésben meg kell erősíteni a Közösség népeinek jogait saját kormány megválasztására, illetve elmozdítására, és ennek ered­ményeként a saját hazai törvényeik hatályon kívül helyezésére, illetve kiegészítésére, valamint a saját parlamentjeik és kormányaik által meghatározott politikák követésére.

19. szakasz

A TAGÁLLAMOK BÍRÓSÁGAINAK HATÁSKÖRE

Ebben a Szerződésben a tagállamok bíróságait semmi sem korlátoz­hatja a saját államaik törvényeinek a saját alkotmányos berendezke­désükkel összhangban való alkalmazásában.

20. szakasz

A SZERZŐDÉS TÖRVÉNYBE IKTATÁSA ÉS KIEGÉSZÍTÉSE

A Szerződés törvénybe iktatása a tagállamokban tartott népszavazás­sal történik, és kiegészíthető a Miniszterek Tanácsának, illetve a Köz­gyűlésnek többségi javaslatára, a tagállamokban tartott népszavazás­tól függően.

FÜGGELÉK – A JOGOK CHARTÁJA

1. Minden állampolgár jogosult arra, hogy élhessen azokkal az álta­lános, demokratikus és kikényszeríthető törvényben gonddal őrzött, gyakorlatban megtartott, a társadalom által elismert – mind egyéni, mind kollektív – jogaival, amelyek egy civilizált társadalomban elő­feltételei az önkormányzásnak és a teljes politikai, társadalmi és gaz­dasági emancipáció elérésének.

2. Minden polgár rendelkezik a következő politikai jogokkal:

• szólásszabadság,
• gyülekezés és egyesülés szabadsága véleménynyilvánítás szándé­kával, állami közbeavatkozás nélkül;
• közös politikai, társadalmi, gazdasági célokért szerveződni;
• bármely vagy mindegyik vallás szabad gyakorlása vagy nem gya­korlása;
• választásokon szavazat leadása, részvétel minden választási folya­matban és intézményben; választhatóság;
• a személyes adatok és kapcsolatok titokban tartása és védelme il­letéktelen betekintéstől és beavatkozástól,
• a mozgás szabadsága bármilyen beavatkozástól mentesen, mene­kültjog megítélése politikai, szociális vagy gazdasági okokból,
• a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadása.

3. Minden polgár törvényes joga:

• személyi szabadság bármilyen letartóztatással, fogvatartással, zak­latással szemben,
• törvénytelen cselekedettel vádolt személynek igazságos és pártatlan meghallgatása polgári bíróság előtt, törvény előtti egyenlő bánásmód és a jogi képviselethez való egyenlő hozzáférés lehetősége,
• a bűnösség bizonyításáig az ártatlanság vélelmezése, minden fel­merülő vádról és támogató bizonyítékról a tájékoztatás kötelessége, a bíróság előtti hallgatás joga,
• szabadság a kínvallatással, a kegyetlen és megalázó bánásmóddal, és a halálbüntetéssel szemben,
• a kihasználás időpontjában ingyenes jogi tanácsok és szolgáltatá­sok,
• törvény előtti egyenlőség a közösségben, diszkriminációtól mente­sen, fajra, nemre, nemek közötti preferenciára, bőrszínre, vallási vagy politikai meggyőződésre vagy testi fogyatékosságra való tekintet nélkül.

4. Minden polgár rendelkezik a következő szociális jogokkal:

• megfelelő és meleg lakó-, és kényelmes életkörülmények,
• pihenéshez, felüdüléshez, a munkaidő korlátozásához és szabadi­dőhöz való jog,
• az irodalomhoz, a zenéhez, a művészetekhez, és más kulturális tevékenységekhez való hozzáférés joga,
• megfelelő egészségügyi ellátás és megelőző orvoslás – a felhasz­nálás ideje alatt térítésmentesen,
• élethosszig tartó és ingyenes oktatás ellátás,
• méltóság és törődés nyugállományban,
• nők számára a termékenység és a születés szabályozása,
• ingyenes és egyenlő hozzáférés a gyermekellátáshoz,
• olcsó, hatékony és méltányos közlekedési eszközök,
• egészséges, fenntartható, elérhető és vonzó környezet, tiszta víz és levegő,
• kormányzati és kereskedelmi hatalomtól független média,
• bármely közhatalomnál tartott személyi adathoz való teljes hozzá­férés lehetősége, miniszter által aláírt és parlamentnek jelentett kor­látozások kivételével.

5. Minden polgár rendelkezik a következő gazdasági jogokkal:

• igazságos bérért folyó hasznos munkavégzés, amely elégséges jö­vedelmet biztosít a tisztességes életszínvonal fenntartásához;
• szakszervezethez csatlakozás, munkamegvonás munkaügyi viták során;
• részvétel minden döntésben, beleértve a munkahelyet érintő egész­ségügyieket és a biztonságiakat, minden munkavállaló számára az információ, a képviselet, a vélemény kinyilvánításának joga;
• teljes és egyenlő hozzáférés az állami és társadalmi juttatásokhoz az alapszükségletek fedezésének szintjén;
• a fizetési képességet meghaladó mértékű adózás alóli mentesség.

A törvénytervezetet Tony Benn nyújtotta be. Kiadta az Alsó­ház (House of Commons), 1992. június 17-én.

(Fordította: Turján Beáta)