Bevezetés

A rendszerváltó kelet-közép-európai országokban zajló gaz­dasági átalakulási folyamatnak kétségkívül legmélyebben szántó mozzanata a tulajdonviszonyok átalakulása. E folya­matot – pontatlanul – szokták a privatizáció kifejezéssel jelöl­ni. A privatizáció (amely eredetileg állami tulajdon eladás útján történő magánkézbe kerülését jelenti) legszűkebben értelme­zett fogalma a konszolidált tőkés gazdaság evolúciós jellegű változásait írja le. Érdemes itt megjegyezni, hogy piacgazda­ságokban lezajló privatizációs folyamatoknak is van egy tá­gabb értelmezése. Eszerint privatizációról van szó minden olyan esetben, ha állami vállalat kilép a piaci verseny színte­rére, vagy a különböző közjavak, szolgáltatások nyújtását az állam piaci szereplőkre bízza. Ezek az esetek azonban nem változtatnak a gazdaság és társadalom alapszerkezetén és működési módján. Éppen emiatt alkalmatlan az átalakuló or­szágok revolutiv tulajdoni változásainak leírására.

A tulajdoni átalakulás, vagy az általam korábban használt rendszerváltó privatizáció kategóriája éppen a változások mi­nőségi vonatkozásait próbálja kifejezni. Itt a tulajdonviszo­nyokban, a piaci szereplők számában, összetételében lezajló módosulások megváltoztatják a társadalom szerkezetét, a gazdasági szereplők motivációit, a gazdasági hatalom elosz­tását, végül is változik a gazdaság működési módja.

Az átmeneti gazdaságokban a magántulajdon kialakulása több formában mehet és megy is végbe. Az egyik csatorna a meglévő magánszektor (ezen belül a második gazdaság) saját tőkefelhalmozásán alapuló bővülése. E folyamat meglehető­sen összetett. A magántulajdonosi viszonyok bővülésével a magánszektor egyik kiindulópontját jelentő második gazdaság folyamatosan felszámolódik, hiszen megszűnnek azok a spe­ciális tényezők, amelyek e szektor létalapját biztosították. A másik oldalon e tőkefelhalmozás korántsem mentes az állami támogatástól. Az állam magánszektort „nevelő" tevékenysége igen sokrétű és szofisztikáit. Beletartoznak ebbe az adórend­szer olyan „finom szabályai", amelyek egy bennfentes „értő" körnek megfelelő adóelkerülési játékteret engednek, biztosítva ezzel a tőkésedést. Az adórendszer különböző megoldásokkal diszpreferálja az állami szektort (az adó és társada­lombiztosítási járulék viszonylag könnyű behajthatósága) és kedvezményezi a magánszektort, amely sajátos tőke átszivattyúzást eredményez az előbbiből az utóbbiba. A magán­szektor tőkefelhalmozását tehát erőteljesen ösztönzik a „rejtett privatizáció"¹ különböző csatornái. E folyamat negatív hatásait abban látom, hogy a kialakuló piacgazdaság intézmény­rendszerébe eleve beépülnek azok a magatartásformák, amelyek a kapitalizmus legkevésbé civilizált formáját jel­lemzik. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy az államilag ösztön­zött adócsalás nyomán kialakult gazdasági magatartások a szabályok és az ellenőrzés erősítésével könnyen megváltoz­tathatók.

A magántulajdon izmosodásának másik csatornáját a köz­vetlen külföldi tőkebefektetések jelentik. A külföldi működőtőke befektetések három formája valósult meg eddig. Egy ré­szük egyértelműen spekulációs célzatú. Erre utal az a tény is, hogy a vegyesvállalatok mintegy 60%-a a minimálisan megkövetelt alaptőkével jött létre. E „vállalkozások" alapításá­nak célja, hogy a forint- és devizaszámlavezetés lehetősége­inek felhasználásával a hazai viszonylag magas kamatszint­ből, illetve az árfolyamváltozásokból adódó spekulációs lehe­tőségek kihasználását legalizálja. E csoportba sorolandó a pénzmosási szándékkal ideáramló tőke is.

A privatizációs jellegű (magyarán vállalatfelvásárlási célú) befektetésekről a későbbiekben lesz szó. E kategórián belül sajátos átmenetet jelent a harmadik típusú tőkebefektetés felé, amikor a külföldi tulajdonossal végrehajtott privatizáció tőkeemeléssel megy végbe. Ebben az esetben ugyanis az eladott vállalat tőkeereje nő.

A harmadik forma az úgynevezett „zöldmezős" beruházá­sok, illetve a már működő külföldi érdekeltségű vállalatokban keletkezett profit újra beruházása. Ezek révén a magántulaj­don kétségtelenül teret nyer. Ugyanakkor egyáltalán nem biz­tos, hogy az ilyen típusú befektetések nyomán létrejött kapa­citások a nemzetgazdaság integrált részévé válnak. Reális annak a veszélye, hogy ezen új vállalatok nem tagolódnak a nemzetgazdasági munkamegosztásba, inkább enklávé-szerűen a transznacionális munkamegosztás részei lesznek. A kül­földi tőkebefektetések szerepének, (el-)várható hatásainak megítéléséről a politikai életben meglehetősen szélsőséges (és így szükségszerűen egyoldalú) vélekedések vannak for­galomban. A magyar gazdaság számára ma nem úgy merül fel a kérdés, hogy kell-e a külföldi befektetés, vagy nem. A kérdés az, hogy a politika és a gazdaságpolitika milyen feltételeket tud kiharcolni a külföldi befektetőknél. A tőke viselkedését ugyanis az a konstelláció határozza meg, amely­ben működik. Nem nehéz belátni, hogy egy súlyosan eladó­sodott, közepesen fejlett, tőkeszegény gazdaságban a külföldi befektetésektől nem várható ugyanaz a – zömmel pozitív – gazdasági hatás, mint egy fejlett országban.

A magántulajdon térnyerésének harmadik útja maga a pri­vatizáció. A rendszerváltó privatizációk és a piacgazdaságok­ban több hullámban végrehajtott privatizációk közötti lényeges különbségek egyben behatárolják a felhasználható privatizá­ciós technikák körét. Az átalakuló poszt-szocialista országok­ban elvileg a következő főbb megoldások jöhettek szóba. Leg­kézenfekvőbbnek látszott, de sem politikailag, sem gazdasá­gilag nem volt megvalósítható, a reprivatizáció fő szabályként való érvényesítése. Néhány országban hoztak úgynevezett restitúciós törvényeket, de ezek a privatizáció karakterét se­hol sem befolyásolták. A másik elvi lehetőség az állami tulaj­don decentralizálása. Itt az állami tulajdon bizonyos körének a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítási alapok, vagy közalapítványok részére történő ingyenes átadásáról vol­na szó. Ilyen típusú, az állami tulajdon döntő részére vonat­kozó államtalanítási elképzelések baloldali körökből származ­tak, és a társadalmi igazságosság érvényesítését célozták. A rendszerváltás azonban – a dolgok természetéből adódóan – nem a társadalmi egyenlőség és igazságosság megvalósítása érdekében valósult meg. Az ilyen típusú megoldásokkal szem­beni „ellenérv" a gazdasági racionalitásra apellál, amennyiben ezen intézményi tulajdonosokat nem találják „igazi" tulajdo­nosnak. Az állami tulajdon részleges decentralizációja több ország privatizációs folyamatában jelen van, bár döntően a versenyszférán kívüli állami vagyonrészeket érintette. (Példa­ként említhető a magyar eset. Itt megtörtént a települési ön­kormányzatok részére az ingyenes vagyonátadás. Bár az An­tall-kormány az Alkotmánybíróság által kifogásolt Lakástör­vényben megpróbálta e tulajdon egy részét újra államosítani. A társadalombiztosítás számára való ingyenes vagyonátadás azonban évek óta húzódik.)

A harmadik elvi lehetőség az úgynevezett piaci privatizációs technikák alkalmazása. Ezek gazdag tárházát itt felsorolni fö­lösleges volna. Lényegük, hogy az állami vagyonátadás tény­leges, de legalább formai adásvételen alapul. A tényleges adásvételen alapuló privatizáció a megfelelő kínálat mellett megfelelő keresletet feltételez. A poszt-szocialista országok korábbi fejlődési modelljéből adódóan az állami vagyon érté­kesítéséhez szükséges pénztőkék nem álltak rendelkezésre. Tényleges készpénzes kereslet csak külföldi befektetőktől je­lentkezett. A piaci privatizációt fő szabályként azok az orszá­gok alkalmazták, amelyek érdekeltek voltak konvertibilis devi­zabevételük növelésében.

A negyedik elvi lehetőség az úgynevezett tömegprivatizáci­ós technikák alkalmazása. Ennek legkifejlettebb megvalósult formájával a cseh privatizáció kapcsán találkozhatunk.

Az egyes országok gyakorlatának vizsgálata azt mutatja, hogy az átmeneti gazdaságok speciális adottságai azt kény­szerítik ki, hogy a tényleges folyamatok a harmadik és negye­dik elvi lehetőség kombinációjával menjenek végbe. Ez azt jelenti, hogy a tisztán a piaci privatizáció elvét alkalmazó Ma­gyarország kénytelen volt mesterséges privatizációs keresle­tet teremtve a tömegprivatizációs technikákra emlékeztető megoldásokhoz nyúlni. (A kárpótlási jegy-részvény csere, vagy a Kisbefektetői Részvényvásárlási program.) A másik ol­dalon a cseh privatizációban is jelentős vagyonrészt kivontak a kuponos privatizáció alól.

A magyarországi privatizáció tapasztalatai

A magyarországi privatizáció a politikai rendszerváltás előtt elkezdődött. E folyamat mögött akkor két meggondolás hú­zódott. Az egyik a gazdaságpolitikai kényszer. A"külső adós­ság finanszírozása nem volt megoldható a folyó bevételekből, így a termelővagyon egy részének külföldi tőkével való priva­tizálása jelenthetett – legalábbis átmeneti – kiutat e helyzet­ből. E számítások beváltak, az Antall-kormány egyik gazda­ságpolitikai sikere alapozódott itt meg. A külföldi tőkével le­folytatott privatizáció azonban más gazdasági előnyt nem eredményezett. A várt korszerűsítési hatás elmaradt, a hazai monopolpozíciók jó részét meg-, illetve átvette a külföldi be­fektető. A megvásárolt vállalatok ágazati szerkezete és a kialkudott ár azt is lehetővé tette, hogy viszonylag kis be­fektetéssel a gazdaság jó néhány kulcsterületét a külföldi tőke ellenőrizze, oly módon, hogy a gazdaság e tranzak­ciók révén pótlólagos erőforrásokhoz sem jutott. Az or­szág pozícióját és külföldi megítélését jól mutatja az a tény, hogy eddig kizárólag szakmai befektetők jelentkeztek, akik, szemben a pénzügyi befektetőkkel, nem, vagy nem elsősor­ban az adott vállalat jövedelmező és bővülő működésében érdekeltek, hanem saját versenypozíciójuk javításában, ami adott esetben a megvásárolt vállalat leépítését is jelentheti. A privatizáció elkezdésének másik mozgatórugója az akkori ve­zető elit egy csoportjának az a törekvése volt, hogy a magyar gazdaságot fokozatosan egy vegyes tulajdonú modell felé te­relje.

A szocialista világrendszer igen gyors összeomlásával a fo­kozatos átmenet lehetősége megszűnt. A politikai rend­szerváltással megindult az „osztályharc" a tulajdonért. A for­málódó új burzsoázia több csoportból rekrutálódik. Az egyik „frakció" a Kádár-rendszer utolsó időszakában kitermelődött vállalkozói réteg. Ezek részben a második gazdaságból nőttek ki, részben az 1980-as években adódott lehetőségeket kihasz­nálva lettek relatíve gazdagok. A másik csoport az úgyneve­zett „új technokrácia", amelybe a szocialista állami vállalatok menedzsmentjének és a központi gazdaságirányítási appará­tusnak egy része tartozik. E réteg (amelyet szokásos nómenk­latúra burzsoáziának is nevezni) a vállalatvezetésben elfoglalt pozícióját, illetve a gazdaságirányításban szerzett jártasságát igyekezett több-kevesebb sikerrel kamatoztatni. Az új tőkés­osztály további alkotóját jelentik a második világháború előtti uralkodó osztály két „frakciója", az ún. urbánus polgárság és az „úri osztály" leszármazottai.

Az elmúlt négy esztendő privatizációs történései periodizálhatók ezen „osztályharc" alakulása alapján.² Ennek főbb sza­kaszai a következők:

1. A választásokat megelőző és azt közvetlenül követő idő­szak a „paktum" bomlásáig. Ekkor az MDF és SZDSZ a nó­menklatúra megtörésén munkálkodott.
2. 1990 kora őszétől a koalíció kísérlete a centralizált pri­vatizáció megvalósítására. A keresztény nemzeti középosz­tály, illetve a kormány hátteréül szolgáló klientúra kiépítésének elindítása.
3. 1991 végén – 1992 elején kiegyezési kísérlet a kormány részéről a főbb szereplőkkel. Erre az időszakra világossá vált, hogy a gazdaság működőképessége nem tartható fenn a gazdasági elit összefogása nélkül. A kormánykoalíció felvilá­gosultabb képviselői (Széles Gábor és Bogár László) világo­san látták a kiegyezés szükségességét. Ekkor lazultak a cent­ralizált privatizáció kötöttségei, a folyamatnak egy szélesebb (bár nem abszolút széles) kör lehetett haszonélvezője.
4. 1992 második fele, a piaci privatizáció kifulladásával a politikai és gazdaságpolitikai csapdahelyzet felismerése. Itt a legnagyobb kormánypárt belső megosztottsága is láthatóvá vált. E csapdahelyzet felismerése inspirálta Csurka István em­lékezetes fellépését is. Végül nem sikerült (nem is sikerülhe­tett) négy esztendő alatt megteremteni, pontosabban reprodu­kálni a második világháború előtti úri középosztály modern változatát.

Gazdasági hatások

A privatizáció, a privatizációs politika egyszerre eszköze az új rend társadalmi alapjai megteremtésének és a gazdasági válságkezelésnek. Az Antall-kormány legelső lépései között volt az Állami Vagyonügynökség szerepének és függelmi vi­szonyainak megváltoztatása. Az ÁVÜ, amely eredeti mandá­tuma alapján a privatizáció ellenőrzését volt hivatott parlamen­ti kontroll alatt végezni, a kormány privatizációs és tulajdonosi minisztériumává alakult át. 1990 nyarán sikertelen rohammal (az állami tulajdonú vállalati tanácsok irányította üzemek me­nedzsereinek leváltását igazgatóválasztások kierőszakolásá­val kísérelte meg) egy lépésben próbálta leváltani a régi me­nedzsmentet. E kampány sikertelensége után az állami válla­latok társasági formába való átalakítása volt a befolyás kiter­jesztésének fő eszköze. Az „új" társaságok menedzsmentjébe és tulajdonosi testületébe (igazgatóságaiba) tömegesen kerül­tek kormánypárti politikusok. Mind az Állami Vagyonügynök­ség, mind az 1992-ben létrehozott állami szuperholding: az Állami Vagyonkezelő részvénytársaság szervezetén belül fon­tos szerep jut a „humánpolitikai" részlegeknek a „rátermett" vállalati vezetőréteg kiválasztásában.

A privatizáció központosításának és parlamenti kontroll alóli kivonásának eszköze volt a decentralizált állami tulajdon „visszaállamosítása", a területi önkormányzatok kihagyása a működési területükön folyó ügyletek előkészítéséből és lebo­nyolításából, a korábbi tanácsi vállalkozói vagyon államosítá­sa. 1992 nyaráig nem születtek meg a privatizáció törvényi keretei. Az adott évi privatizáció és állami vagyonkezelés jog­szabályi kereteit biztosító Vagyonpolitikai irányelvek két évig nem léteztek. Azóta „haladó hagyománnyá" vált, hogy ezen országgyűlési határozatot a tárgyév végén fogadják el. Ez biz­tosítja a kormányzat számára a szükséges önállóságot és ru­galmasságot.

Az Antall-kormány privatizációs politikáját és gyakorlatát több fordulat jellemezte. 1990 őszétől kísérlet történt a cent­ralizált privatizáció megvalósítására. Itt mintegy a spontán privatizáció ellentéteként központi és ágazati privatizációs programokat hirdettek meg annak érdekében, hogy a régi vállalati menedzsmentet kihagyják a privatizáció előkészí­téséből és megvalósításából. Elfogadást nyert az előpriva­tizációs törvény és az önkormányzatok vagyonát rendező tör­vény. A centralizált privatizáció kudarca két dolgot bizonyított. Egyrészt, hogy a menedzsment ebben az ügyben kikerülhe­tetlen, másrészt, hogy sem a belföldi, sem a külföldi privati­zációs kereslet nem elégséges a gyors áttöréshez. 1991 vé­gétől 1992 közepéig az MDF gazdaságpolitikusainak körében teret nyert az a nézet, hogy a nómenklatúra burzsoáziával a kiegyezést és nem a konfrontációt kell keresni. Ebben az idő­szakban született az „önprivatizáció" konstrukciója, amely nemcsak a menedzsereknek, de a lebonyolításban közremű­ködő pénzügyi tanácsadó cégeknek is jó lehetőségeket és anyagi előnyöket biztosít. Ebben a két periódusban a döntő szerepet a külföldi vásárlások játszották. A hazai kereslet biz­tosítására egyedül az egzisztencia-hitel és a privatizációs hitel – ekkor még a kamatlábak miatt nem túl vonzó – konstrukciója állt rendelkezésre. A kormány nem számolta föl, sőt bővítette a „rejtett privatizáció" csatornáit. Az állami vállalati szférára nehezedő pénzügyi nyomás a csődtörvény bevezetésével erő­södött. Nőtt a felszámolási eljárások keretében zajló privati­záció, ami valószínűsíti egy meghatározott kör igen kedvező feltételek melletti tulajdonhoz jutását. A vagyonosodé réteg sa­ját tőkéjét és a kedvezményes „E" hitelt felhasználva az ala­csony piaci értékű tőkeelemeket, vagyonrészeket megszerez­ve tud tovább lépni a vagyonosodás útján.

A privatizáció a válságkezelésben fontos szerepet tölt(ött) be. A devizában befolyt bevételek a külső adósságszolgá­lati kötelezettségek teljesítését szolgálták. Tulajdonkép­pen egy csendes adósság-tulajdon csere zajlott. E folya­matot rejtette magában az, amikor a privatizációs bevételeket a belső államadósság törlesztésére használták.

1992 nyarán elfogadták az ideiglenesen állami tulajdonban és a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon hasznosítá­sára és kezelésére vonatkozó törvényeket. Ezek formálisan is kettéválasztják a gyorsan értékesítésre szánt és az állam stratégiai készletébe tartozó vagyont. Ez utóbbi kezelését egy társasági formában működő, így a parlament ellenőrzése alól kivonható szuperholdingra (ÁV RT.) bízták. 1992-ben világos­sá vált, hogy az addig követett úgynevezett piaci (tehát for­mális adásvételen alapuló) privatizáció kifulladóban van. En­nek oka részben az elégtelen hazai és külföldi keresletben, részben a privatizációs kínálat rohamos romlásában keresen­dő. A kínálat romlásában egyfelől szerepet játszott, hogy a jó vállalatok már elkeltek, másfelől a meglévő állami vagyon gyorsuló értékvesztése. Ez utóbbi jelenség a vállalati szféra elhúzódó pénzügyi válságával van összefüggésben. A kiala­kuló gazdaságpolitikai csapdahelyzetet mi sem bizonyította jobban, mint a privatizációt a kormánykoalíción belülről ért tá­madások. Ezen támadások egy része (például a keresz­ténydemokratáké) azt a felismerést tükrözte, hogy az átgon­dolatlan privatizáció a gazdasági válságot tovább mélyíti. A támadások másik része az addig megvalósult privatizációk­ban azt kifogásolta, hogy túlzott szerep jutott a külföldi tőké­nek és a kormánykoalícióhoz nem közel álló hazai tőkés cso­portoknak (Csurka István, Monopoly csoport fellépései). Eb­ben a helyzetben kerültek előtérbe azok a hazai viszonylatban új technikák, amelyek a válságkezelést és a koalíció társada­lmi preferenciáit a következő időszakban hatékonyabban moz­díthatják elő. A tőkeemeléses privatizációt elsősorban a to­vábbra is szükséges külföldi források korábbinál célszerűbb formájának szánják. A vállalatok működőképességének meg­őrzését szolgálják az MRP, a lízing és az MBO technikák be­vezetése. E technikák bevezetése mellett jelentősen könnyebbedtek az „E"-hitel feltételei. A privatizációs bevételek visszaforgatása a vállalati reorganizációk pénzügyi feltételeit hivatott biztosítani. A politikai preferenciák teljesülését szolgálják a kistulajdonosi részvényvásárlási program ki­dolgozása és a kárpótlási jegy-részvény csere számára kiemelt kínálati portfolió biztosítása.

Azt gondolom, hogy igaztalanok azok a vádak, amelyek az Antall-Boros-kormányt a privatizáció általános lassításával vá­dolják. A privatizációs bevételek képződésének lassulása csak a piaci privatizációt minősíti. A kormány legitimitásának fontos forrása a magántulajdon terjesztése. A kisvállalkozásokból, a gyors megtérülésű tevékenységekből akkumulált tőkék tulaj­donosai a mai privatizációs technikák és ösztönzők mellett igen kedvező feltételekkel gyarapíthatják vagyonukat alacsony piaci értékű vagyontárgyak megszerzésével. A felszámolás alatt lévő vállalatok vagyonának kedvezményes hitelekkel való megszerzése új lökést adhat az eredeti tőkefelhalmozásnak. A magánszektor izmosodása így a saját vállalkozásból történő tőkefelhalmozás és a privatizáció kombinációjának eredménye lesz. E folyamat számára kedvező feltételeket biztosít a kö­vetkező részben ismertetésre kerülő válságkezelő politika.

A kormány kétségtelenül nem kívánt belátható időn belüli privatizációt néhány kiemelt területen. Ezt saját politikai és gazdaságpolitikai cselekvőképességének megőrzése érdeké­ben tette. Ez a taktika nemcsak hazai és külföldi érdekcso­portok elképzeléseivel ütközik, de bizonyos esetekben a gaz­dasági stabilizáció követelményeivel is. A legjobb példa erre a kereskedelmi bankok privatizációja. A mai magyar gazda­sági helyzetben a kereskedelmi bankok külföldi tulajdon­ba kerülése nem egyszerűen a banküzem elidegenítését jelenti, hanem ennél sokkal többet. A kiterjedt pénzügyi vál­ság miatt a bankok birtokában nemcsak betétek és hitelek vannak, hanem a rossz hitelek fejében elzálogosított vagyon­részek, kényszerbefektetések, vagyis jelentős vállalkozói va­gyon. A pénzügyi válság megoldásának döntő feltételei össz­pontosulnak a bankszektorban.

A kör ördögi. A hazai bankszektor alultőkésítettsége, vala­mint a gazdasági válság miatt felhalmozódott kétes és rossz követelései okán újratőkésítésre szorul. A hazai bankrendszer ebben a helyzetben fokozatosan kiszorul a legjobb hazai vál­lalatok hitelezéséből. Ezek igényeit ugyanis a vegyes bankok és a külföldi bankok közvetlen hitelezéssel kielégítik, mivel pozíciójuknál fogva kedvezőbb hitelfeltételeket tudnak kínálni. A friss tőke tehát elengedhetetlen. Ezt elvileg két úton sze­rezhetik meg. Külföldi stratégiai befektető közreműködésével végrehajtott tőkeemeléses privatizációval. A bankok jelen helyzetében azok részvényeinek piaci értéke alacsony. A pri­vatizáció során az állam jelentős tőkeveszteséget könyvelne el plusz elveszíti az előbb említett, nem közvetlenül a bank­üzemhez tartozó vagyont és a pénzügyi válság kezelésének kulcsintézménye feletti meghatározó részesedést. A friss tőke bevonásának másik útja az állami tőkeemelés, amelynek for­rása a kormány által felvett külföldi hitel. Ez a megoldás az állam tulajdonosi szerepét konzerválná a bankszektorban, ugyanakkor jelentős további külső eladósodással járna.

Más vállalkozói vagyonelemek állami tulajdonban tartása (stratégiai megfontolásokból, vagy privatizáció előtti reorga­nizáció céljából) is hasonló dilemmákat vet fel. Ez ugyanis azt jelenti, hogy e vállalati kör ebben a helyzetben csak a kormány által garantált hitelfelvétellel juthat friss forráshoz, és, ráadásul, az állami vagyonkezelés mind intézményeit, mind személyi feltételeit illetően meglehetősen rossz helyzetben van.

1993-ban világossá vált az úgynevezett piaci privatizá­ció régi módon való folytathatatlansága. A gazdasági vál­ság elhúzódásával a feltételek romlottak. Egyfelől a privatizá­ciós kereslet – megfelelő hazai vásárlóerő és a külföldi tőke érdeklődésének csökkenése miatt – nem biztosítja a gazda­ságpolitika által korábban célul kitűzött privatizációs ütemet. A készpénzben befolyó privatizációs bevételek nagyságrendi­leg maradtak el az államháztartás hiányának finanszírozásá­hoz szükséges összegektől, a belföldi államadósságról nem is beszélve.

Másfelől a kínálati oldalon is jelentős átrendeződések men­tek végbe. Romlott a kínálat minősége azzal, hogy a csődök és felszámolások miatt rohamos az állami vagyon értékvesz­tése. Az ÁV RT. felállásával jelentős vagyontömeg vonódott ki a privatizálást közvetlenül végző ÁVÜ hatóköréből. Jelentős és viszonylag értékes vagyontömeg kivonódása kezdődött meg a piaci privatizáció hatóköréből azzal, hogy különböző alapítványok és a TB alapok számára ingyenes vagyonjutta­tást határozott el a kormány.

1993-tól változtak a kormány privatizációs politikájának pri­oritásai. A kormányzat felismerte, hogy a privatizáció gyorsí­tásának a reorganizáció a feltétele. Ezek a privatizációs kíná­lat javítását célzó akciók azonban szakmailag nem voltak kel­lően kiérleltek, ezért a gazdaságpolitika ambivalensen fogadta őket. Ez a tény eleve magában rejtette ezen akciók sikerte­lenségének lehetőségét. Pozitív változásnak tekinthető azon­ban, hogy a privatizációs megoldásoknál előtérbe kerültek a tőkeemeléses konstrukciók. A privatizációs politika változásá­nak másik eleme, hogy a gazdaság külső egyensúlyi viszo­nyainak drasztikus romlása miatt újból előtérbe került a kész­pénzes devizabevételek szerzésének kényszere. Ennek lé­nyege, hogy a külső fizetési pozíció megrendülése esetén a külföldi tőke bevonásának ösztönzésére néhány nagyvállalat (nagybankok, nagy közszolgáltatók stb.) gyors privatizálására kerülhet sor. Mivel e területen a működőképesség a tőkeeme­léses megoldást követeli, a költségvetés helyzetén ezen ak­ciók nem segítenének, de mint azt 1993 végén a MATÁV el­adása mutatja, ezen a módon jelentős devizabevételekhez le­het jutni. További bevételi tartalékot jelentenek a koncesszióba adásból származó díjbevételek.

1993-ban a privatizáció folyamataiban tendenciaváltás tör­tént. Ennek lényege, hogy alig nőtt az értékesített vagyonér­ték. Míg 1992-ben 74,5 milliárd forint volt, addig (a MATÁV privatizációját nem számítva) ugyanez 1993-ban 78 milliárd. 1991-1992 között ez az érték megduplázódott. Ráadásul ezen belül (ugyancsak figyelmen kívül hagyva a MATÁV-akciót) abszolút számokban is visszaesett a készpénzbevétel. Ez 1992-ben 63 milliárd, 1993-ban 43 milliárd forint volt. Nagy szerephez jutott ugyanakkor a kárpótlás és a kedvezményes technikák alkalmazása. A táblázat e szerkezetváltozásokat mutatja.

1994 első felében tovább folytatódott a kedvezményes konst­rukciókkal történő vagyonértékesítés. Ez zömmel az ÁVÜ port­foliójába tartozó vagyont érinti. A kárpótlás céljára felajánlott vagyon egy része az ÁV RT-hez tartozik. A már meglévők mellé csatlakozik az eléggé vérszegényre sikeredett Kisbefek­tetői Részvényvásárlási Program. Az új koalíciós kormány ezen akciókat várhatóan a legrövidebb időn belül lezárja. Az ÁVÜ 1994-re tervezett készpénzbevétele 47 milliárd forint kö­rüli. Ennek realitása kérdéses. Az összes vagyoneladás 72 milliárd forint értékűre tervezett. Ez 65%-os készpénzhánya­dot jelent. E készpénzbevételek zöme az államháztartáson belül kerülne elköltésre.

Az 1994-es privatizációs folyamatok másik – lehet mondani, meghatározó – eleme az ÁV RT. portfolióját érintő „nagypri­vatizáció", vagyis a stratégiai készletek kiárusítása. A féléves fizetési mérleg adatok arra utalnak, hogy az új kormány rá­kényszerül ilyen akciókra.

Néhány következtetés

Az eddigi folyamatok tapasztalatai alapján legalább a követ­kező következtetések vonhatók le:

1. 1990 és 1994 között az új politikai elit érdekérvényesítési törekvései a privatizáció során, jó néhány ponton ellentmon­danak a gazdasági stabilizáció szempontjainak. Ezért nem kö­zömbös, hogy a kialakuló új tulajdonosi osztály milyen összetételű lesz.
2. Nem helyes a gazdaságpolitikai célrendszerben a pri­vatizációt első, vagy domináns helyre tenni. Úgy tűnik, hogy a gazdaság stabilizálását mindent megelőző prioritás­ként kell(ene) kezelni. A leköszönt kormány sikerleltárának az a kitétele, hogy sikerült a magánszektort uralkodóvá tenni, legalábbis megkérdőjelezhető. A közvetlen állami tulajdon ki­mutatható csökkenése mögött ott van egy igen jelentős köz­vetett állami tulajdoni rész. A privatizált társaságoknál (is) a rossz hitelek mögött végül is a döntően állami tulajdonú ke­reskedelmi bankok explicit vagy implicit tulajdonosi jogosítvá­nyai állnak.
3. A tulajdonváltás rövid- és középtávon biztosan nem jelent pótlólagos növekedési hajtóerőt a gazdaságban, ső inkább pótlólagos terhet a működésben. Az alkalmazott priva­tizációs technikák az érintett vállalatok tőkehelyzetét nem­hogy stabilizálták volna, inkább destabilizálták. A hitelekkel privatizált vállalatokból a hitelek visszafizetése és a kamatfi­zetési kényszer miatt tőkekivonásra kerül sor. További prob­léma, hogy a privatizációs hitelterhek miatt az érintett társa­ságok nem hitelképesek, így forgóeszköz szükségleteiket és fejlesztési elképzeléseiket hitellel megvalósítani nem tudják. Súlyos problémát jelent a gazdasági növekedés szempontjá­ból az is, hogy az állami vagyonkezelés minősége igen ala­csony szintű.
4. A tulajdonváltásból adódó bizonytalanságok akadályoz­zák a gazdasági „jogállamiság" megszilárdulását (ez a piac­gazdaság alapfeltétele volna), valamint a piaci privatizáció ed­digi útja akadályozza a piaci intézmények „rendeltetésszerű" működését. A tulajdonváltás a már privatizált szektorban sem teremtett stabil tulajdonosi struktúrát, hiszen a hitelezési technikákkal privatizált szférába egy későbbi csődhullám szinte be van programozva. Ennek eredményeként nem zár­ható ki a tulajdonrendszer térképének újrarajzolása.

Jegyzetek

1 A rejtett privatizáció fogalma Kopácsi Sándortól származik.

2 Erre tettem kísérletet „A magyarországi privatizáció fordulatai" című cikkemben. Valóság, 1993. 6, szám

A tanulmány az OTKA 4624. számú projekt keretében készült.

1. Bevezetés

A volt kommunista országokban zajló privatizációval kapcso­latos viták – csakúgy, mint a szovjet típusú gazdaságok át­alakulásával vagy az ott végbemenő reformokkal kapcsolatos részletesebb elemzések – teljesen figyelmen kívül hagyták a jelenlegi tőkés világ egyik legalapvetőbb vonását, nevezete­sen a gazdasági tevékenység fokozódó transznacionalizáló­dását.¹ Kelet-Európa külkereskedelmével és külföldi fizetése­ivel már számos tanulmány foglalkozott, valójában azonban arra van szükség, hogy a figyelem középpontja a külföldi tőke szerepére helyeződjön át. E tanulmány ezt a szemléletváltást igyekszik elősegíteni, mégpedig egy szempont, a főleg transz­nacionális társaságokon keresztül a régióba irányuló közvet­len külföldi beruházások elemzése révén.

2. Az átalakulás világméretű összefüggései

Széles körben ismert, hogy a nemzetközi fizetések kiegyen­súlyozása az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai probléma, amellyel a volt kommunista országoknak szembe kell nézniük, figyelembe véve a kemény valutában felhalmozódott örökölt adósságállományukat és a KGST összeomlását. A figyelem arra összpontosult, hogy növeljék a kemény valuta beáram­lását, hogy biztosítsák az EK piacaihoz való könnyebb hoz­záférést, és hogy a közkiadások mérséklését célzó intézke­dések bevezetésével, a kereskedelem liberalizációjával, vala­mint a valutakonvertibilitás felé tett lépésekkel megszerezzék az IMF „hitelességi pecsétjét" (jóváhagyását). Mindazonáltal, hogy megértsük e külső fizetési kényszer okait és a válasz­ként hozott intézkedéseket, nagyobb kitekintésre van szük­ség, először is a régiónak a tőkés világgazdaságban elfoglalt helye, majd pedig az elmúlt évek során a világgazdaságban lezajlott változások kapcsán.

a. Az új nemzetközi munkamegosztás

A térségnek a világgazdaságban elfoglalt pozícióján alapve­tően azt értem, ahogyan az a nemzetközi munkamegosztásba illeszkedik. Az „új nemzetközi munkamegosztás" tétele – ame­lyet olyan szerzők vezettek be, mint Frobel és társai (1980) – egy olyan általános eltolódásra mutat rá, amely az ipari és nyersanyagtermelő országok közötti kétoldalú Észak-Dél fel­osztás felől a komparatív termelési költségeken alapuló, lé­nyegesen összetettebb modell irányába ment végbe. Az ipari termelés világméretű elterjedése, a globális piacok létrejötte sok szolgáltatási ágazatban, valamint a nyersanyagtermelés szerkezetváltása (főként az agráriparban) nemcsak az olyan „későn iparosodó" országok felemelkedését segítették, mint a kelet-ázsiai NIC-országok, hanem az „Északhoz hasonló" és Északhoz kapcsolódó termelés – és főleg fogyasztás – szi­geteit is létrehozták szerte a fejlődő világban. Kelet-Európa szempontjából a fő kérdés az, hogy a régió, illetve a térséget alkotó nemzetgazdaságok el tudják-e érni egy Dél-Korea vagy egy Brazília szintjét – törekedvén legalább a gazdasági és technológiai függetlenség elfogadható szintjére az új nemzet­közi munkamegosztás egy közbülső szintjén – vagy széttöre­deznek a termelő folyamat olcsó munkaerő-forrásává, ezzel együtt kizárva a lakosság többségét a modern termelésből és fogyasztásból.²

Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy az új nemzetközi munkamegosztásra vonatkozó apokaliptikus előrejelzések – elsősorban a munkaigényes termelés Északról Délre való el­tolódásának tendenciáját illetően – nem igazolódtak be: az ipari termelés, a kereskedelem és a közvetlen külföldi beru­házások túlnyomó része minden iparág esetében az OECD országokban zajlik. Ennek részben az az oka, hogy gyakran eltúlozzák a munkaigényes elemeknek a termelés egészétől való elválaszthatóságát, és alábecsülik a szállítási költségek és az agglomerációs előnyök fontosságát. A helyzetet tovább bonyolítja a szolgáltató szektor növekvő szerepe a világke­reskedelemben és a befektetések áramlásában (UNCTC 1988). Ezek az ágazatok különösen fejletlenek Kelet-Európá­ban. A kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatások esetében nyilvánvaló következmény, hogy növekszik a termelés világ­piacba való integrálódásával járó költség és kockázat. Végül a világgazdaság egészének – s ezáltal az egész világra ki­terjedő struktúrákkal és stratégiákkal rendelkező fő transzna­cionális társaságok és bankok – szempontjából Kelet-Európa (beleértve a FÁK egészét) nem különösebben jelentős, a ré­giónak a világ össztermeléséből és a világkereskedelemből való alacsony részesedése miatt.

b. Erősödő transznacionalizálódás

Az új nemzetközi munkamegosztás kialakulása közben azon­ban sok más változás is végbement az Észak-központú tőkés világgazdaságban – olyan változások, amelyek együttesen a növekvő transznacionalizálódással kapcsolatos kijelentésem­nek az alapját képezik. Ezek a változások magukba foglalják a közvetlen külföldi beruházásoknak, licenc utáni gyártásnak, alvállalkozásoknak stb. a hagyományos kereskedelemhez vi­szonyított gyorsabb növekedését; a nem szabályozott nem­zetközi tőkepiacok kibővülését; a munkaerő-áramlás új hullá­mait vagy annak fenyegetését; valamint a nemzetközi gazda­sági élet növekvő összehangoltságát, történjen az regionális szervek (EK, NAFTA), univerzális szervek (IMF, Világbank, GATT) vagy kormányközi ad-hoc összejövetelek (a Hetek ta­lálkozói) révén. A transznacionális magángazdasági tevékeny­ség és az államközi rendszer párhuzamos elmélyülése együt­tesen azt jelenti, hogy bármely nemzeti vagy regionális gaz­daság elemzésének sokkal inkább a világgazdaság elem­zésében kell gyökereznie, semmint hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat egyszerűen „hozzáférceljük" egy lényegében nemzeti modellhez (ezzel kapcsolatban bővebb érvelést I. Radice 1984).

Ezeket a világgazdaságban zajló változásokat alapul véve, bármely adott nemzetgazdaság vagy regionális gazdaság hely­zetének és kilátásainak elemzésekor a kereskedelem hagyomá­nyos szempontjai helyett a külföldi tőke tágabb értelemben vett szerepére kell nagyobb figyelmet fordítani. A kereskedelmi ver­senyképesség egyre inkább a modern technológiák megszerzé­sétől függ, amelyek azonban egyre inkább a transznacionális vállalatok kezében halmozódnak fel (UN 1992). A helyi tőkepia­cok nem képesek előteremteni az igényelt tőkemennyiséget a megfelelő feltételekkel, és nem tudják a szükséges struktúrákat és infrastruktúrát létrehozni. Az állami hitelfelvételek révén -még ilyen nagymértékű eladósodás idején is – az országok szo­ros kapcsolatba kerülnek a transznacionális bankok és más pénzügyi szolgáltató cégek által uralt világméretű tőkepiaccal. Ily módon a külföldi tőke minden ország fejlődési útjának kiala­kításában jelentős szerepet játszik – elsősorban azon országok esetében, amelyek valamilyen oknál fogva gazdaságilag és po­litikailag gyengébbek.

3. A Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások jellegzetességei

a. Általános folyamatok

A régióba irányuló közvetlen külföldi beruházásokra vonatkozó statisztikák rendkívül megbízhatatlanok, mivel e beruházások­nak általában sem a magán-, sem a kormányzati számbavé­tele nem tesz különbséget egyrészt a megállapodások és azok teljesítése, másrészt az általánosan elfogadott jövőbeli befektetési elkötelezettségek és a tényleges tőkeáramlások között. A hivatalos adatok legmegbízhatóbb forrása az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának East-West Investment and Joint Ventures News című kiadványa, az itt található elemzés azonban alapvetően a sajtóban közölt adatokra épül.³ Az UNECE jelentése szerint 1992. október 1-jén a volt KGST területén (az NDK-t kivéve) a regisztrált külföldi beruházások száma elérte az 52 779-et, amelynek összértéke 12,4 milliárd dollár volt, és további 830 millió dollár irányult Szlovéniába (1. táblázat).

Megfigyelhető néhány általános jellegzetesség. Az egyes or­szágokba irányuló tőkeáramlást természetesen befolyásolta a „koronaékszerek" (kiemelkedő jelentőségű vállalatok) léte vagy nemléte, valamint a külföldi beruházásokra vonatkozó törvények időzítése és tartalma. Egy másik tényező az állami vagyon kezelésének módja, azaz a privatizációs folyamat ter­mészete és eredményessége; ezzel a kérdéssel bővebben alább, az 5 b. pontban foglalkozunk.

1991 elején a külföldi beruházásoknak csak Magyarorszá­gon volt komoly súlya a gazdasági tevékenységben, ahol az összes vállalat által foglalkoztatott munkaerő 4,5%-a, a válla­latok által termelt hozzáadott érték 9,2%-a és az export 16%-a esett a külföldi beruházásokra (UN, EWJVIN no. 11, 1992. március, 25. o.). Mindazonáltal a legnagyobb egyedi befekte­tés a Volkswagen részéről történt a Skoda személygépkocsi részlegének átvételével.

1991-ben és különösen 1992-ben a közvetlen külföldi be­ruházásokkal kapcsolatos ügyletek száma jelentős mértékben nőtt, elsősorban a Visegrádi-csoporthoz tartozó Magyarorszá­gon, Lengyelországban és Csehszlovákiában. A befektető cé­gek nagy különbségeket mutattak a származási ország és a megcélzott ágazat tekintetében. A legtöbben Nyugat-Európá­ból (főleg Németországból, Ausztriából, Franciaországból és Olaszországból) és az USA-ból, valamint – jóval kevesebben – Japánból érkeztek. A megcélzott ágazatok: pénzügyi szol­gáltatások, turizmus és infrastruktúra csakúgy, mint a könnyű-és nehézipar, a kitermelőipar, valamint a mezőgazdaság.

A nyugati befektetők indítékait tekintve gyorsan túlléphetünk az ún. „opportunistákon", akik a piac olyan közvetlen gyenge­ségeit igyekeznek kihasználni, amelyek nagyon gyors megté­rülést ígérnek komolyabb beruházások és hosszú távú köte­lezettségek nélkül. Ebbe beleértendő sok kereskedelmi válla­lat és pénzügyi tanácsadó cég ugyanúgy, mint magánszemé­lyek és kisebb cégek, amelyek nómenklatúra-privatizálók, spekulánsok és különféle bűnözők külföldi partnereiként tevé­kenykednek. A külföldi befektetések két fő stratégiai célja a piac növelése és az alacsony költségű termelés biztosítása, habár e kettő gyakran egymás kiegészítője.

b. Közvetlen külföldi beruházások a piac növelésére

Sok beruházás irányul olyan gyorsan növekvő területekre, ahol komparatív előnyeiket középtávú beruházásokkal tudják kihasználni. Az egyik nagyon fontos és kézenfekvő terület a márkás nem-tartós fogyasztási javak csoportja, így a cigaretta (BAT, RJR, Philip Morris), a tisztítószerek (Henkel, Procter & Gamble, Unilever), a farmer ruha (Levi Strauss, VF), a borot­vapenge (Gillette) és az élelmiszer (Nestlé, Parmalat, Pepsico, Unilever, United Biscuits). A tartós fogyasztási javak pia­cán több ágazat esetében nem sok kilátás van jelentős regi­onális piacnövelésre, mivel a piac telítettsége már magas, és a megszerezhető jövedelmek nem elégségesek a készletek folyamatos feltöltésére. A legfőbb kivétel ez alól az autó (GM, Volkswagen, Fiat, Suzuki). Ugyanilyen lényegesek azonban az üzleti, pénzügyi és személyi szolgáltatások – ezeken a területeken az ellátás közismerten szegényes ebben a régió­ban -, úgy mint biztosítás (Aegon, American International, Allianz, Sedgwick), légi közlekedés (Air Francé, Alitalia), kiske­reskedelem (Delhaize, K-Markt, Tengelmann), gyorsétkeztetés (McDonalds) és hirdetés szervezés (Lintas, Leo Burnett, Ipsos). Számos nyugati bank, vezeti tanácsadó, könyvelő és jogi cég nyitott fiókot vagy hozott létre társulást a térségben.

Léteznek olyan viszonylag elmaradott ipari és infrastruktu­rális ágazatok, ahol várhatóan nagy piaca lesz a termékek és eljárások minőségének javítását célzó, vagy a gyorsan növek­vő feldolgozóipari igényeket kielégíteni hivatott modern tech­nológiának. Ebben az esetben a helyi érdekek akadályozhat­ják az importot, miközben a közvetlen külföldi beruházások gyakran nagyobb járadékot eredményeznek, mint a licenc utá­ni gyártás. Erre példa a telekommunikáció (Alcatel, AT & T), az energetikai ipar (ABB, Siemens), a felvonók (OTIS, Schindler), az acélipar (Voest-Alpine), az üveggyártás (Glaverbel, Pilkington), a vegyszerek (Cabot, Columbian Chemicals, Rhone-Poulenc) és a tehergépkocsik (MAN, Mercedes, Renault, Scania).

Végül a környezet javítását célzó beruházások magukba foglalják a szennyvíztisztítást (E Allén), a környezetkímélő vegyszerek gyártását (Great Lakes Chemical Production) és a vízgazdálkodást (Halcrow).

c. Közvetlen külföldi beruházások alacsony költségű termelés reményében

Sok cég keres olcsó munkaerőt vagy más olyan forrást, amely az egész világra kiterjedő piacainak ellátásához szükséges. Ez rendszerint megint csak hosszabb távú elkötelezettséggel jár. Először is a munkaigényes ágazatokban a bér töredéke a német szintnek, a munkaerő képzettsége pedig viszonylag magas fokú. Innen a Business Week egyik szalagcíme, mi­szerint „minden egyszerű termelés Keletre tart" (1992. szept. 14., 46. o.). Erre példa a bútor (Ikea, Schieder), a fehéráru (Electrolux, Whirlpool), a szórakoztató elektronika (Philips, Samsung) és az autóalkatrész (Audi, Ford, Loranger). Még ha kevés munkaerőre van is szükség, mint például a Magyar­országra tervezett Audi motor összeszerelő üzem esetében, ahol a 200 millió dolláros beruházás mindössze 200 munka­helyet teremt majd, a bérkülönbségek meghatározóak az au­tóipar erősen kompetitív jellege miatt.

Fontos megjegyezni, hogy a textil-, ruházati és cipőiparban, amelyek rendkívül fontos helyet foglalnak el a régió Nyugat felé irányuló, olcsó munkaerőt tartalmazó exportjában, a nyu­gati termelők, valamint kis- és nagykereskedők inkább szer­ződéses megállapodásokhoz folyamodnak a közvetlen tőke­befektetések helyett, ami azzal magyarázható, hogy a nyugati partnerek vállalat specifikus előnyei sokkal inkább a piacok megszerzésében, mintsem a védjegyzett technológiák birtok­lásában vagy a termelésirányításban rejlenek.

Másodsorban, azon ágazatok is nagy jelentőséggel bírnak, ahol a világgazdasági recesszió ellenére olcsó kapacitásokra lehet szert tenni bizonyos cégeknek a világméretű piacra irá­nyuló stratégiáival összefüggésben: pl. műszál (Dow), acél (Voest-Alpine), golyóscsapágy (SKF) és szerszámgép (Dorries Scharmann) esetében. Végezetül sok nyersanyag és félkész termék olcsón hozzáférhető ebben a térségben, gyak­ran éppen a krónikus regionális túlkínálat következtében. Ha­bár pontosan ezeket lehet kereskedelmi vállalatokon keresztül is megvásárolni, talán mégis a közvetlen külföldi beruházás a legjobb módja a hozzáférhetőség és a termékminőség biz­tosításának, mint például a színesfémek (Alcoa) és az építő­anyagok (Wimpey, Ciments Francais) esetében.

d. A „koronaékszerek"

Bizonyos szektorok vagy egyedi befektetési lehetőségek kü­lönösen vonzók az ágazatba tartozó nyugati transznacionális vállalatok uralkodó globális stratégiája szempontjából, főleg olyan szektorokban, ahol úgy jelennek meg, mint amelyeknek kettős stratégiai szerepük van a vonzó helyi, illetve regionális piacok és a világpiacon versenyképes termelési költségek összehangolásában.

Néhány esetben, mint például az autóiparban, a hatalmas összeszerelő üzemek központi szerepe az 1990-es évek jel­legzetes „késői iparosodás" stratégiájában hosszú időre óriási profitlehetőségeket teremtett, és ehhez a befogadó államok kormányai igyekeztek előnyös beruházási feltételeket biztosí­tani. Ez a magyarázata a Skoda személygépkocsi-részleg, a cseh tehergépkocsi-gyártó cégek, sőt még a lengyel FSO üzem megvétele körüli lázas versenynek is. Más esetekben, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások területén, a piac telje­sen új, és így az elsőnek érkezők monopolista profitot élvez­hetnek, és hosszú távú piaci részesedést szerezhetnek, fel­használva a korábbi világszintű expanzió során nyert tapasz­talatokat. Harmadszor, a Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások fontos szerepet játszhatnak az egész Európára kiterjedő stratégiai versenyben és szerkezetváltás­ban, mint például a fehéráruk, ruházati cikkek, dohányipari termékek és az energetika területén.

További lehetséges koronaékszer a régió tekintélyes védel­mi szektora (UN, EWIJVN, no. 14., 1992. december). Nem­csak a volt szovjet blokk modem technológiájának nagy része összpontosult a hadiiparban, de egyúttal a hadiipar átalakítása olyan terület is, amelyhez nyugati multilaterális támogatás szerezhető. E hadiipari kapacitás nagy része a volt Szovjet­unió területén található, ahol ugyan nagymértékű közvetlen külföldi beruházásokra a termelésben még nem nagyon került sor, de vannak már olyan esetek, ahol a kelet-európai partner átalakított hadiipari kapacitást használ, így például a telekom­munikációban (Standard Electric Lorenz, Siemens, Alcatel), az űrkutatásban (Deutsche Aerospace, Rolls Royce), a fizikai ku­tatásokban (AT & T) és a számítástechnikában (Sun Microsys­tems).

e. Tulajdonjog szerzésével nem járó jelenlét

Az 1989 óta a régióban történt beruházásoknak mindkét ol­dalon egyik fontos tényezője volt az ipari együttműködés tu­lajdonosi érdekeltség nélküli formái során korábban megszer­zett tapasztalat (lásd alább a 6 c. pontban). Fontos megje­gyezni, hogy jónéhány nyugati cég egyszerűen továbbra is fenntartotta a már hosszú ideje fennálló kooperációs megál­lapodásokat, elsősorban ott, ahol a tőkeérdekeltségtől nem vártak különösebb előnyöket. Ennek fényében a külföldi tőke szerepe valójában jóval nagyobb, mint ahogy azt a közvetlen külföldi beruházások önmagukban mutatják.

4. A külföldi beruházások hatása Kelet-Európában a. Makrogazdasági hatások

E tőkebeáramlás makrogazdasági hatását ma még nem lehet igazából felmérni. Az a gyorsaság, amellyel a visegrádi orszá­gok exportjukat a nyugati piacokra irányították, és exportjuk mennyiségét növelték – legalábbis Magyarország esetében -, bizonyos részben a külföldi beruházásoknak is betudható. A valódi növekedés azonban csak 1992-ben indult meg, és jócs­kán visszaeshet a nyugati recesszió mélyülésével. A nettó közvetlen működőtőke-beáramlás csak Magyarország eseté­ben nyújtott jelentősebb segítséget a fizetési mérleggel kap­csolatos problémák kezelésében, munkahelyteremtő hatása pedig minimális volt, mivel a legtöbb beruházás részben vagy teljes egészében a már meglévő kapacitásokat vásárolta fel.

b. A helyi tőkére gyakorolt hatások

A modern kapitalizmus realitásai az egész régióban romba dön­tik a leendő tőkések illúzióit: az export-piacok összeomlása, fe­gyelmezetlen munkások, döntésképtelen politikusok – valamint a nyugati cégek hatalmas versenybeli fölénye. E körülmények között a külföldi beruházók a térség sok állami vállalatát men­tették meg a csődtől és a teljes megsemmisüléstől. E vállalatok pénzügyi értelemben élvezték a technológia, a márkanevek, a vezetés stb. biztosította előnyöket. A helyi kistőkések gyakran hatalmas profitokat halmoztak fel ügynökként, vagy bármiféle, nehezen megszerezhető üzleti szolgáltatás révén.

A külföldi tőke szerepe azonban ennél sokkal nagyobb. Mint ahogy a brit autóalkatrész-gyártóknak a japán beruházók be­jövetelét követően, ugyanúgy a kelet-európai eladóknak is meg kell felelniük a fogyasztók szigorú elvárásainak. Mivel hozzászoktak a túlkereslet világához, még hiányzik a felelős­ségtudat és a kreatív gondolkodás, de kisebb állami vállalatok – a nagyok állandó politikai befolyásának megszűntével – igen elszántnak mutatkoznak az üzlet tekintetében. Mindenesetre a szovjet típusú rendszer kitermelt magából egyfajta vál­lalkozót – az ezermestert, aki mindig meg tudta szerezni a szükséges készleteket a régi rendszert behálózó szürke vagy feketepiacon. Ők alkotják majd az új vezetői réteget, gyorsan megszerezve a BMW-ket és MBA-kat, mint a felemel­kedéshez tartozó státusszimbólumokat.

Ugyanilyen jelentős és sokkal kevésbé vitatott a nyugati transznacionális vállalatoknak az üzleti szolgáltatásokra és az üzletmenetre gyakorolt hatása. Az üzleti szolgáltatások terü­letén a biztosítási és a bankszféra mellett a könyvelés és a kereskedelmi ingatlanforgalmazás vonzott még sok külföldi befektetőt. E területeken nemcsak a helyi vetélytársak hiá­nyoznak szinte teljesen, hanem ezenkívül a szolgáltatásnyúj­tás természete is olyan (párhuzamos termelés és fogyasztás), hogy beruházást és rendszeres személyes kapcsolatokat egyaránt igényel. Ráadásul e területeken, a kormányzati tör­vényhozás és gazdaságpolitika által különösen sebezhető pontok jelentkeznek, nemcsak politikai érzékenységük miatt (pl. privatizációs tanácsadás kereskedelmi bankoknak vagy in­gatlanforgalmazás a kárpótlási politika fényében), hanem azért is, mert nemzeti szabványokat kell meghatározni (pl. a könyvelésben), és szabályozó rendszereket kell kiépíteni (pl. a banki szférában). Itt lépnek színre a mindenhová bejáratos tanácsadók, akik a tudományos körök, a befogadó és az anyaország kormánya, az EBRD, valamint a magánszektor között ide-oda cikázva fontos szerepet játszanak a külföldi tőke befolyásának kiterjesztésében és megszilárdításában.

Általánosságban, a régióban létezik egy jelentős vállalkozói réteg, amelynek érdekei nagymértékben kötődnek a külföldi tőke sikereihez, azaz – Baran kifejezésével élve – egy komp­rádor burzsoázia van kialakulóban (lásd a 6 c. pontot).

c. A munkaerőre gyakorolt hatások

A külföldi beruházások munkaerőre gyakorolt hatásával szinte alig foglalkozik az üzleti sajtó, és még kevésbé a tudományos szakirodalom. Csak találgatásokba bocsátkozhatunk azt ille­tően, hogy vajon a külföldi tőke magához vonzza-e a legszín­vonalasabb munkaerőt. Minden bizonnyal hajlamosak többet fizetni, mint a helyi cégek, ahogyan az másutt is szokás. A munkások vásárlóereje jelentősen gyengült a munkanélküli­ség következtében, a szakszervezeti mozgalmak pedig még nem rázták le magukról a múlt örökségét. Csehszlovákiában a nagyobb szakszervezetek, mint például a Fémmunkások Szövetsége, a bársonyos forradalom után gyorsan leváltották a „cinkos" vezetőségeket, de üzemi szintű szervezettségüket nem voltak képesek tényleges politikai képviseletté átalakítani. Lengyelországban a szakszervezeti mozgalom megosztott marad a Szolidaritás, a megfiatalított OPZZ (a korábbi hiva­talos mozgalom) és a kisebb szakszervezetek között. Magyar­országon a nem-hivatalos szervezetek, amelyek még 1989 előtt alakultak és részt vettek a régi rezsim tárgyalásos úton való lebontásában, csak kevés előrelépést mutatnak, és még üzemi szinten is gyengének bizonyulnak a munkások szerve­zetei. Ezen gyengeségek ellenére, néhány beruházónak ne­met kellett mondania a létszámfelettiek elbocsátására (pl. a CPC Lengyelországban és a Siemens Csehszlovákiában), míg az Asea Brown Boveri-nek egy lengyel kazángyártó üzem megvételére tett ajánlata elutasításra került a dolgozói-mene­dzseri kivásárlás javára.

A volt szovjet blokk országaiba irányuló közvetlen külföldi beruházások hatással vannak a nyugati országok munkásaira is. Az olcsó munkaerő vonzza a beruházókat, és gyakran ha­zai üzemeikből is átcsoportosítják a munka egy részét a kül­földi leányvállalatokhoz, habár a hazai és a helyi termelés közötti helyettesíthetőség csak korlátozott lehet, mivel a tér­ség még nem tagja sem az EK-nak, sem az Európai Gazda­sági Térnek. Az Audi magyarországi motorüzemének létrejötte esetén munkahelyek megszűnésével kell számolni Ingolstadtban (Bajorország); a munkások ott végkielégítésben részesül­nek, amit a vállalat költségmegtakarításaiból kell majd finan­szírozni (European 1993. febr. 4., 34. o.). Habár ezen mun­kahely-átcsoportosítások lehetséges hatásai nyilvánvalóan el­törpülnek a recesszió vagy még inkább a kelet-ázsiai import­verseny következtében megszűnő munkahelyek hatásaihoz képest, nyugat-európai nemzeti megmozdulások és nemzet­közi szakszervezeti mozgalmak (pl. ETUC) egyaránt olyan kapcsolatokat kezdenek létrehozni Kelet-Európával, amelyek tényleges együttműködéshez vezethetnek a szakember­képzésben és az információcserében.

d. Ideológiai és kulturális hatás

A média területén – beleértve a sajtót, a TV-t, a rádiót és a hirdetéseket – a külföldi tőke egymással szemben álló erőket talált. A párt ellenőrzésének megszűnésével gombamód sza­porodtak el a sajtóba történő külföldi beruházások, mint pl. Maxwell, Murdoch, Bertelsmann és Hersant befektetései, amelyek néha nem kínáltak mást, mint hazai termékeik töké­letes utánzatát, de ugyanakkor gyakran rendelkezésre bocsá­tották az annyira áhított technológiát és pénzügyi forrásokat olyan vezető lapoknak, mint a Magyar Hírlap Magyarországon, vagy a Smena Szlovákiában. Ezzel egyidőben a TV és a rá­dió, valamint, esetenként, a sajtó feletti ellenőrzés kényes politikai kérdéssé vált, mivel szilárd politikai intézmények hiányában ezek a közvélemény befolyásolásának fő esz­közei. Habár az elektronikus sajtó állami tulajdonban marad, a műholdas és kábeltévék, valamint egyéb rádió- és tévécsa­tornák a külföldi beruházások célpontjai lehetnek.

A reklámozás már 1989 előtt is igyekezett a nyugati mintá­kat követni, elsősorban Magyarországon, de a változás ezen a területen így is nagyon gyors volt, és jelentős mennyiségű külföldi tőkét vonzott. Ez megszilárdította a nyugat-európai fo­gyasztási szokásoknak a régióban már amúgy is erős befo­lyását, és serkentette a magánfogyasztás növekedését a köz­fogyasztás rovására.

Mindez előremutat a nyugati intézményeknek a felsőfokú oktatásba és szakképzésbe való bekapcsolódásai-felé, első­sorban kormányzati és kormányközi programok révén, de gyakran összekapcsolódva a kereskedelmi képzés és más szolgáltatások marketingjével is (mint pl. a Know-How Fund Nagy-Britanniában). Az üzleti tanulmányok gyors expanziója maga is erősíti a tőkés szemlélet elterjedését, és segít igazolni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedésé­nek jogosságát, valamint a privatizációs intézkedések helyes voltát.

5. A külföldi tőkével kapcsolatos kormányzati politikák

A térség kormányainak a külföldi beruházásokhoz való álta­lános pozitív hozzáállása teljesen nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük az általuk hozott törvényeket, valamint a beruházá­sok növekedésének már fentebb említett ütemét. Létezik ugyan szórványos, de széles körben elterjedt nyugtalanság a külföldi dominancia kapcsán, amit például a jobboldali magyar nacionalista politikus, Csurka István is hangoztatott. Hasonló nézeteket vallanak szervezett politikai pártok és irányzatok Lengyelországban, Szlovákiában, természetesen Oroszor­szágban és a Szovjetunió többi volt tagországában is. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a régió bármely fejlettebb or­szága olyan politikát alkalmazzon, amely nyíltan szembeszállna a külföldi tulajdonnal.

a. A külföldi beruházásokra vonatkozó törvények

A külföldi beruházásokra vonatkozó törvényeket nemrég te­kintette át az ENSZ (EWIJVN no. 13, 1992. szeptember). Az ellenőrzési rendszer tekintetében a legtöbb országban jóvá­hagyásra vagy legalább regisztrálásra van szükség, kivételt ez alól Magyarország, valamint Lengyelország néhány ága­zata képez. 100%-os külföldi tulajdon Litvánia kivételével min­denhol engedélyezett, de egyes ágazatok esetében korláto­zások vannak érvényben Csehszlovákiában és Romániában (hadiipar, védelmi szektor), és komolyabb megszorításokat al­kalmaznak néhány volt szovjet tagállamban (Oroszországban azonban nem). Az adózás utáni nyereség és a felszámolásból eredő bevételek repatriálása Albánia kivételével sehol sincs korlátozva, míg Moldáviában a licencdíjak repatriálása esik korlátozás alá.

Az ösztönzők tekintetében létezik bizonyos kedvezmény a nyereségadó esetében a helyi cégekhez viszonyítva; általá­ban akkor, ha a külföldi részesedés egy bizonyos szint felett van, így Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lettországban és Türkmenisztánban, más országok viszont eseti alapon változ­tatják a kedvezmény mértékét. A teljes vagy részleges adó­kedvezmény azonban széles körben elterjedt, és bizonyos ágazatokban gyakran elérheti a 100%-ot is egészen 5 évig terjedően, ebben az esetben is bizonyos minimális külföldi ré­szesedéshez kötve.

Az itt bemutatott ellenőrzési és ösztönzési rendszerek szin­te teljesen összhangban vannak a tőkés világ jelenlegi gya­korlatával, ahol majdnem mindenütt jelentős elmozdulás tör­tént a liberalizáció és az ösztönzők irányába, elsősorban né­hány nagyobb, korábban meglehetősen restriktív fejlődő or­szág, így Mexikó és India esetében (ENSZ 1992).

b. A külföldi tőke és a privatizáció

A régió kormányainak gazdaságpolitikája középpontjában a nagy állami vállalatok privatizációja állt.⁴ Nyilvánvaló jelek mu­tatnak arra, hogy – legalábbis a visegrádi országok esetében – a privatizációs program megvalósítása kapcsán felmerülő problémák megoldásában a politikusok egyre nagyobb szere­pet szárinak a külföldi tőkének.

Lengyelországban a külföldi beruházások fellendülése egy­beesett a Suhocka-kormány nagyobb fokú stabilitásával. Az úgynevezett tömeges privatizáció programját egy cseh típusú kupon-rendszeren alapuló programmá alakították, azzal a kü­lönbséggel, hogy a lengyel kormány közvetítőként Nemzeti Beruházási Alapokat hozott létre, míg ezek Csehszlovákiában spontán alapon szerveződtek (European, 1993. febr. 4., 41. o.). A kormány ugyanakkor nemrég jutott egyezségre az IMF-fel, amely nagy valószínűséggel jelentős mennyiségű többlet­tőke beáramlását teszi lehetővé.

Csehszlovákiában az 1992-ben lebonyolított privatizációs ügyletek nagy része külföldi beruházást is tartalmazott, így a tulajdonjog a külföldi tőke, a helyi állami szervek – mint a nyugdíjbiztosítók és más helyi hatóságok -, valamint az új, magánkézben levő beruházási alapok között oszlott meg. A Harvard Capital and Consultingnak például kisebbségi része­sedése van a Tabakban, amelyet a Philip Morris felügyel, va­lamint a Cokoladnyban, amelyben pedig a Nestlének van többségi részesedése (Financial Times, 1993. febr. 17., 13. o.). A kormány felállította a Czechlnvestet is, hogy minél több külföldi tőkét csalogasson az országba (Guardian, 1993. jan. 9., 37. o.). A szlovák kormány eközben inkább az állami vál­lalatok közvetlen eladása felé hajlik, kimondottan a külföldi befektetőknek meghirdetett versenytenderek révén (Europe­an, 1993. márc. 11., 38. o.).

Magyarországon a „felülről irányított privatizáció" programja, amely a „spontán" privatizációval kapcsolatos elégedetlensé­gekre született válaszként, 1991 közepére nyilvánvalóan meg­bukott. Két új módszert alkalmaztak: az „önprivatizációt", amit az állami vállalat saját maga kezdeményezett, valamint a be­ruházók által felajánlott privatizációt. Mindkettő meglehetősen népszerűvé vált a külföldi beruházók körében (Frydman és mások 1993, 135-140. o.).

c. Egyéb kapcsolódó politikák

A külföldi befektetőknek azonban intézmények és gazdaság­politikák egész sorának általános hatásaival kell számolniuk. Először is: a beruházások értékét és hozamát nemcsak a kül­földi befektetésekről szóló törvények befolyásolják, hanem az árfolyam szintje, a konvertibilitás foka és a helyi költségvetési politika is. Másodszor: sok beruházót érintenek majd a mak­rogazdaságra vonatkozó intézkedések, amelyeknek a konkrét körülmények függvényében hátrányos hatásaik lehetnek. Har­madrészt: szembekerülnek a privatizáció mellett a piac mű­ködését szabályozó más intézményi és törvényi szempontok­kal is, így például a versenypolitikával vagy az árpolitikával. Negyedszer: a legtöbb esetben szükségük lesz olyan termé­kekre és szolgáltatásokra, amelyek importálása nehézkes, és amelyek forgalmazása látszólag állami kézben marad. Sok pénzügyi és technikai szolgáltatás korábban egyáltalán nem is létezett. Mindent egybevetve tehát, a külföldi beruházók kapcsolatba kerülnek az összes gazdaságpolitikai intézkedés­sel és intézménnyel, amit a térség kormányainak – akár egy csapásra, akár fokozatosan – most kell megalkotniuk.

Az itt felmerülő rengeteg kérdés közül kettő bír különös je­lentőséggel, amit a visegrádi országok példáján mutatok be.

Az első probléma a vállalatok finanszírozásának és felügye­letének intézményi kereteivel, azaz a vállalatirányítási rend­szerrel kapcsolatos. Corbett és Mayer (1991) szerint a törvényes magántulajdon még csak az első kis lépés az üzleti vállalatok hatékony rendszerének kiépítése felé: szükség van az intézményrendszer fejlesztésére is. Figyelmüket egy banki alapú finanszírozási rendszer viszonylagos előnyeire fordítják, szemben az amerikai és brit tanácsadók által javasolt, érték­piacon alapuló finanszírozási rendszerrel. Japán és Németor­szág mint sikeres ipari országok példájával érvelnek, ahol egyaránt támaszkodtak a banki finanszírozásra és a közvetlen tulajdonosi ellenőrzésre is.

Úgy tűnik, hogy a régióban jelenleg kialakulóban levő vál­lalatirányítási rendszer nem közelít annyira az amerikai-angol modellhez, mint ahogyan attól Corbett és Mayer tartott. A bu­dapesti tőzsde szinte teljes mértékben a kötvénypiacra épül, Lengyelországban pedig a jelenlegi tervek szerint csak a Be­fektetési Alapokon keresztül lehet jegyezni a varsói tőzsdén, a vállalatok személyesen csak később jelenhetnek meg. Csehszlovákia már közelebb áll ahhoz, hogy működő érték­tőzsdéje legyen, de a tulajdonosi jogoknak a befektetési ala­pok, a külföldi tulajdonosok és a közvetlenül érintett állami testületek kezében való koncentrálódása azt mutatja, hogy in­kább a német modellhez igazodik. Ez a modell felelne meg a térség háború előtti hagyományainak is (Teichova 1985, 282-290. o.).

A második kérdés a versenypolitikával kapcsolatos. Nyilván­való, hogy a jelentős, bár nem feltétlenül domináns piaci ré­szesedés fontos vonzerő a – régió politikai ós gazdasági koc­kázataitól félő – külföldi vállalatok számára, ugyanakkor nincs összhangban a monopolellenes törvények szellemével, amit Magyarországon és Lengyelországban már 1990-ben, Cseh­szlovákiában pedig 1991-ben elfogadtak (Financial Times, 1991. szept. 26.). Két, a közelmúltban történt eset illusztrálja a probléma lényegét. A domináns piaci részesedéssel rendel­kező Tabak cég eladása a Philip Morrisnak heves vitákat vál­tott ki Csehszlovákiában és a többi külföldi ajánlattevő között egyaránt. Az ellenérvek úgy szóltak, hogy a céget eladás előtt fel kellene darabolni (ahogyan az a magyar dohányipar ese­tében történt) (Financial Times, 1992. ápr. 23., 8. o.). A lengyel kormány elutasító álláspontja az Asea Brown Boverinek a Rafako kazángyártó cég megvételére vonatkozó ajánlatával szemben részben annak a félelemnek volt tulajdonítható, hogy pozitív döntés esetén az ABB uralta volna a lengyel piacot, lévén hogy már így is nagy lengyel holdingok felett rendelkezik (Financial Times, 1992. jan. 28., 1993. jan. 14.,,25. o.)

d. Stratégiai szemlélet felé?

A gazdaságpolitikai intézkedések áttekintése azt sugallja, hogy a kelet-európai kormányok pragmatikus és fokozatos lépéseket tettek a külföldi tőke felé. Bár számszerű adatokkal nem szol­gálhatunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a térségben a ke­reskedelem és ipar „fellegvárai" külföldi tulajdonban van­nak vagy külföldi ellenőrzés alá esnek. Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e sürgősen szükség egy tu­datos stratégiai szemléletre a külföldi tulajdonlást illetően.

6. Állam, osztályok és nemzetgazdaság Kelet-Európában

Az átalakulással foglalkozó szokásos irodalom nagy része burkoltan elfogadja a hagyományos közgazdaságtan és nem­zetközi kapcsolatok felfogását az államot illetően, nevezete­sen, hogy az állam nemzeti érdekek által vezérelt racionális döntéshozó. Ez a felfogás elfogadhatatlannak tűnik, különö­sen, ha figyelembe vesszük a térségben zajló, mindenre ki­terjedő politikai és intézményi változásokat.

a. A szovjet típusú állam

A szovjet típusú állam Kelet-Európában egy olyan régóta lé­tező történelmi irányzat kiteljesedése volt, amely a kapitaliz­muson belül a gazdaság nagyobb állami szabályozása és el­lenőrzése felé irányult. Úgy tűnt, hogy a központi tervezés és az egypártrendszer kombinációja határozott szakítást jelent a piaci anarchiával, a magántulajdonon alapuló tőkés osztály uralmával és a „burzsoá demokrácia" politikai rendszerével. Mindemellett a leginkább bonapartista kommunista vezetők tö­rekvései ellenére az abszolút ellenőrzés logikai véglete – amely a totalitarianizmus fogalmában összegződik -, soha nem volt elérhető a rendszer alapjain. A demokrácia teljes hiánya azt jelentette, hogy bármiféle csoportérdek kifejeződé­se csak egy egyedülálló társadalmi-politikai hierarchián ke­resztül történhetett, amely állandóan szembefordította egy­mással az irányítókat és irányítottakat. Hiába az irányítók jó­indulata és az irányítottak elkötelezettsége, az eredmény tár­sadalmi megosztottság és elidegenedés lett.

A szovjet típusú államra vonatkozó számtalan elméletből két vonás rajzolódik ki, amely alapvető jelentőségű a szovjet típusú állam történelmi fejlődését tekintve (ezen elméletek bővebb áttekintését I. Westoby 1981, II. rész). Először is a szovjet típusú állam a látszólag teljes politikai ellenőrzés mellett sem hozta létre a társadalmi alapjait annak, hogy saját legitimitását a hősi forradalom korszakán kívül újratermel­je. Általánosságban, semmiféle logikai vagy etikai torzítás nem tudta palástolni a demokrácia tagadását. Magában a pártállami apparátusban a vertikális és horizontális megosz­tottság volt a jellemző; vertikálisan a kölcsönös függőség szo­kásos vezető-beosztott problémája miatt, horizontálisan pedig a központilag elosztott források megszerzésére létrehozott, egymással versengő – gyakran ágazati vagy területi – koalí­ciók következtében. Csak – valódi vagy kitalált – külső fenye­getettség tudta időlegesen leküzdeni a centrifugális erőket, és ez a veszélyérzet volt képes létrehozni egy uralkodó osztály­hoz hasonló képződményt.

Másodszor: a közigazgatás túlközpontosítása a gazdasági szférában hazugságok és féligazságok homályos világát hoz­ta létre, ami teljesen értelmetlenné tette a racionális tervgaz­daság ideálját. Hiányzott az alsóbb szintek tervek iránti el­kötelezettsége, s így az ösztönző és ellenőrző rendszerek gyakran a komplex tervfeladatok, a felülről jövő, részletekbe menő utasítások és az érintettek felelősség-elhárításának zűr­zavarába torkolltak. A tehetetlenség, meg a munkások és fo­gyasztók felől érkező nyomás fenntartotta a gazdasági rend minimális szintjét, de nem tudta a technikai haladásnak olyan önfenntartó ütemét biztosítani, amely a kapitalizmus egyéni felhalmozásának dinamikájához fogható lett volna.

b. A tőkés állam építése

A kommunista rendszer összeomlásával az állam politikai alapzata széttöredezett, még akkor is, ha gyakran ugyanazok a hivatalnokok maradtak ugyanazokban a minisztériumi épü­letekben, azonos munkakörökben, mint azelőtt. A nyílt kom­munista uralom megszűnése – beleértve a pártszervezetek képviselte „párhuzamos" politikai ellenőrzés rendszerét is – arra ösztönözte a régi elit tagjait, hogy igyekezzenek helyet biztosítani maguknak az új rendszerben. Ahol 1988-89 során a társadalmi erőknek sikerült egy többé-kevésbé független „ci­vil" társadalmat létrehozniuk, ott az új rendnek formáját és funkcióit tekintve kevésbé monolitikusnak és sokkal differen­ciáltabbnak kellett lennie.

Az új állam nem a disszidens értelmiségiek ábrándjai­nak talaján jött létre, hanem a magánérdekeid társadalmi kifejeződése révén. Ez a kifejeződés tisztán elsősorban nem­zeti, regionális, etnikai vagy vallási formában ölthetett testet, de ezektől elvonatkoztatva, elsősorban a gazdasági érdekek mentén. Mind az állami vezetők, mind a kisvállalkozói réteg (amely már 1989 előtt is jelentős volt Magyarországon és Len­gyelországban) arra törekedett, hogy tagja lehessen a meg­újult, magántulajdonon alapuló tőkésosztálynak. E törekvésü­ket azonban csak azáltal tudták megvalósítani, hogy politika­ilag támogatták a szükséges törvények és gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalát, mégpedig a hirtelenjében átvett nyugati stílusú demokratikus alapszabályok keretei között. Bár az általános politikai légkör kedvezett a szabad piacgazdaság ideológiájának, a feltörekvő tőkéseknek platformokat és poli­tikai pártokat kellett létrehozniuk, hogy támogatni tudják e fo­lyamatokat. Ellenzékként nemcsak az itt maradt kommunis­tákkal kellett szembenézniük, hanem a hivatalnoki réteg és az értelmiség azon tagjaival is, akik nem élvezhették a priva­tizáció előnyeit, valamint a munkásokkal, akik hamar veszé­lyeztetve érezték anyagi és szociális biztonságukat. Ez utóbbi csoportok azonban képtelenek voltak olyan alternatív szemlé­lettel előlépni, amely lényegileg különbözött volna a régi re­zsimétől.

Teljesen nyilvánvaló, hogy még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az osztályérdekek következetesen politikai pár­tokon és civil szervezeteken keresztül nyilvánuljanak meg.⁵ Magyarországon például szinte lehetetlen különbséget tenni a négy legnagyobb párt gazdasági programja között, és mind­egyikük szinte minden társadalmi rétegből kap támogatást. Mindezek ellenére, ami kifejlődőben van, az kétségkívül nem más, mint egy tőkés politikai rendszer és egy tőkés állam. Világos azonban, hogy Kelet-Európában az államnak még hosszú ideig a gazdasági források egyik jelentős tulajdo­nosának és menedzserének kell maradnia. A feltörekvő tő­kések nem rendelkeznek olyan intézményi bázissal és állami támogatással sem, hogy valóban osztályként működhesse­nek: kénytelenek az állam segítségét sokkal közvetlenebb for­mában igénybe venni érdekeik érvényesítése céljából, mint ahogy az az úgynevezett fejlett demokráciákban szokás. E térség helyzetét leginkább a Harmadik Világ országainak a gyarmati sorból való felszabadulás utáni helyzetéhez lehet hasonlítani (I. Alavi, 1972 és Afrika helyzetéről Saul, 1974, Beckmann, 1982 stb.).

c. Állam, nemzetgazdaság és külföldi tőke Kelet-Európában

Az elmaradottsággal foglalkozó radikális irodalomban már Le­nin és Luxemburg óta központi helyet foglal el a külföldi tőke. Baran elemzésében (1957) ez a komprádor burzsoázia fogal­mában összegződik, és azt a helyi tőkésosztályt jelenti, amelynek gazdasági érdekei szorosan kapcsolódnak a gyar­mati típusú nemzetközi munkamegosztáshoz. Ez a szemlélet tükröződik a dependencia-iskola írásaiban is, mint például

Sunkelnek a transznacionális tőke függőséget erősítő szere­péről szóló tanulmányában (1970). Evans Brazíliával kapcso­latos munkája (1979) a (militarizált) állam, valamint a hazai és külföldi tőke hármas szövetségét ábrázolja, mivelhogy mindhárom tényező fontos a növekvő felhalmozáshoz a „füg­gő kapitalizmusban". Olyan afrikai szerzők, mint Shivji (1973), úgy érvelnek, hogy az államnak helyettesítenie kell a nagy­részt hiányzó (vagy javíthatatlanul komprádor) hazai tőkés osztályt – a fejlődés motorját – főleg a külföldi tőke gazdasági erejének leküzdésében.

A „késői iparosodással", ezen belül is a főleg Dél-Koreával foglalkozó irodalom szerint az állam feladata egyrészt egy ha­tékony hazai tőkésosztály „felnevelése", másrészt az, hogy megfelelő tulajdonformákkal, árpolitikával, pénzügy- és devi­zapolitikával rábírja a külföldi tőkét arra, hogy alkalmazkodjon a nemzeti fejlesztési stratégiához (pl. Wade, 1990; Amsden, 1989).

Ezen érvek jelentősége Kelet-Európára nézve elsősorban abban áll, hogy 1989-ben a hazai magántőke súlyos hiánya volt jellemző az egész régióra. A privatizációs folyamatot töb­bek között arra használták, hogy a kisvállalkozások szerves fejlődését akadályozván jelentős vagyonátcsoportosításokkal gyorsítsák a hazai tőkefelhalmozódást. Eltekintve a privatizá­ciós folyamat fent bemutatott törvényi és intézményi formáitól, nemcsak tőkéből van súlyos hiány, hanem tőkés vállalkozók­ból is. Természetesen nem azokról a hivatalnokokról és ve­zetőkről van szó, akik – kihasználva a belső információkat és az államhatalomhoz való könnyebb hozzáférést – jelentős va­gyonra tettek szert. Figyelembe véve azonban a térség folya­matos és mindent átható politikai és gazdasági bizonytalan­ságait, valamint az új tőkések tapasztalatlanságát, szinte biz­tosra vehető, hogy a kisüzemi termelésben és kereskedelem­ben igazi tulajdonosként való részvételük vagy ellenőrzésük az állammal történő szoros együttműködéstől és annak támo­gatásától függ.

A hazai tőke gyengeségének tükrében az állam által irányí­tott iparosítás kelet-ázsiai stratégiájának sikeressége nagyon is kézenfekvőnek tűnik.⁶ Az elemzés céljából feltételezve, hogy e stratégia sikeres és nemcsak Kelet-Ázsiában alkal­mazható, felmerül a kérdés, hogy érdemes-e követni Kelet-Európában?

A Harmadik Világ fejlesztési stratégiáival és az állam sze­repével kapcsolatos viták egyik fő kérdése az volt, hogy mi­lyen típusú államra van szükség a késői iparosítás hatékony megvalósítása érdekében. Az érvek szerint nem egyszerűen egy „erős államra" van szükség, hanem olyanra, amely képes speciális érdekektől független stratégiát létrehozni (Jenkins, 1991), és hosszú távú strukturális célok érdekében a piac íté­leteit teljesen figyelmen kívül hagyni. Ehhez olyan állami hi­vatalnokrétegre van szükség, amely a megfelelő technikai és vezetői gyakorlattal kellőképpen elszigeteli magát az érdekek közvetlen politikai és gazdasági nyomásától, de mégis képes egyezségre lépni ezen érdekekkel a hosszú távú előnyök kö­zös megegyezésen alapuló elosztása terén, cserébe a „köz­érdek" rövid távú elfogadásáért. Bár elképzelhető, hogy Ke­let-Európában megvannak az ilyen állam kiépítéséhez szük­séges források, nemigen látni olyan politikai irányzatot vagy erős osztályérdeket, amely képes lenne ezt megszervezni. Különösen a piaci jelzések felülbírálatának gondolatától ódz­kodik a posztkommunista gazdasági szemlélet, nem is beszél­ve az IMF előírásairól.

A külföldi tőke esetében például a kelet-ázsiai modell kife­jezetten a közvetlen részesedést korlátozó szabályozással él. Corbett és Mayer is úgy érvel, hogy az általuk támogatott vállalatirányítási modell is – amely nagyrészt tartalmazza az ázsiait – megköveteli ezt (Corbett & Mayer, 1991, 68. o.). Nyil­vánvalóan minél kevésbé képes az állam a tőkét mobilizálni, a hazai technológiai bázist létrehozni és hatékonyan megszer­vezni a technológia külföldről történő beszerzését licencek ré­vén, annál inkább valószínű, hogy a direkt külföldi beruházá­sok központi helyet foglalnak el az iparosításban, mint ahogy az Brazília vagy Mexikó esetében történt (Jenkins 1991, Gereffi & Evans, 1986). Minden esetben, még Dél-Korea eseté­ben is hosszú utat kell végigjárni ahhoz, hogy megszűnjön a japán technológiától való függőség (Business Week, 1992. nov. 30.).

A külföldi tőkétől való függetlenség azonban radikális sza­kítást jelentene a kelet-európai iparosítás történetével. A kül­földi tőke központi helyet foglalt el a háborút megelőző idő­szakban (Teichova, 1985, Teichova & Cottrell, 1983). Az 1920-as években „a hazai tőkeforrások hiánya, valamint az ipar tőkeszükségletének nagyrészt közvetlen vagy közvetett állami beavatkozástól, külföldi beruházóktól, vagy mindkettőtől való függősége következtében a kelet-európai iparba áramló kül­földi tőkebefektetések nagysága és iránya nemcsak hatást gyakorolhatott, hanem hatást is kellett gyakorolnia arra, hogy mit termelt az ipar és hogyan szervezték meg azt". (Teichova, 1985 296. o.)

Az állam, valamint a külföldi és hazai tőke közötti stratégiai kapcsolatok legjobb példája Csehszlovákia, ahol a kormány támogatta a francia és angol beruházásokat, hogy így pótolja a kiűzött német és osztrák tőkét, és egyben partnere legyen Csehszlovákiának a dél-kelet európai gazdaságok felé irányu­ló saját beruházásaiban (Teichova, 1985 295. o.). 1938 és 1945 között a térség gazdaságai természetesen szorosan in­tegrálódtak a német hadigazdaságba.

Az 1960-as évek közepe óta – és különösen az 1970-es évek közepének enyhülési időszakában – a kelet-európai ipar­ágak többsége vegyesvállalatok és ipari kooperációs megál­lapodások révén állt kapcsolatban a külföldi tőkével, gyakran úgy, hogy a kapott technológiáért termékekkel fizettek (UNE-CE, 1973, Radice, 1981, McMillan, 1986). Sok ország már jóval 1989 előtt engedélyezte a külföldiek tulajdonosi érdekelt­ségét. Bár a közvetlen beruházások mennyisége nem volt je­lentős, a nyugati cégekkel kötött kooperációs megállapodások és különösen a technológiai transzferek fontos szerepet ját­szottak a modernizációs stratégiákban, amelyeket az 1960-as évek elejének gazdasági hanyatlását követően az egész tér­ségben alkalmaztak. Ezzel egyidőben a Nyugat felé irányuló – az importált berendezések és technológiák kifizetését lehe­tővé tevő – export bővítésének szükségessége nemcsak a külső eladósodásban, hanem a világpiacra orientált ágazatok megjelenésében is fontos szerepet játszott, legalábbis Ma­gyarország és Lengyelország esetében. Ezek a fejlemények viszont arra ösztönözték Kelet-Európát, hogy olyan stratégiát dolgozzon ki, amelyben a KGST a fejlett nyugati gazdaságok és a Szovjetunió „puha" piaca közötti közvetítő elemmé válhat. A nyugati tőkéhez való kapcsolódás ily módon meghatározó lett a térség gazdaságpolitikájának kialakításában a Brezsnyev-korszak alatt.

Bármilyen vonzónak tűnik azonban a kelet-ázsiai modell az elméletben, drámai és nagyon valószínűtlen változásokra len­ne szükség Kelet-Európa külső körülményeit illetően, hogy a világgazdaságba való integrálódás hagyományos liberális stratégiájával szemben más politikai és gazdasági irányultság váljon meghatározóvá. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az in­tegráció eredményeként a régió függő és félperiferiális helyet foglal majd el a nemzetközi munkamegosztásban. Ez nem feltétlenül akadályozná a gazdasági haladást, és nem zárná ki az EK-tagságot sem, hiszen az már most is szám­talan fejlettségi szintet foglal magában. Ez azonban minden történelmi bizonyíték szerint megfosztja Kelet-Európát a fejlett ipari államok sorába való csatlakozás lehetőségétől.

7. Következtetések és megjegyzések

Annak ellenére, hogy a kelet-európai kormányok örömmel fo­gadják a beérkező külföldi tőkét, és hogy 1992-ben már ha­talmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a térségbe, az erő­södő aggodalom jelei mutatkoznak a külföldi tulajdonlást ille­tően. A helyi munkások és a helyi tőkések is igyekeznek ta­pasztalataik alapján egy önálló és következetes nézetrend­szert kialakítani, valamint e nézeteket politikailag képviselni tudó intézményeket létrehozni. Ily módon befolyásolni tudják a kormányzati döntéseket, ahogyan az az ABB esetében Len­gyelországban történt, vagy amikor a magyar kormány eluta­sította a transznacionális vállalatok valutaleértékelésre irányu­ló nyomását. Eddig azonban nem került sor semmiféle jelen­tősebb, „protekcionista" irányba való elmozdulásra a gazda­ságpolitikában vagy a törvényhozásban, de ezen nem is lehet csodálkozni, ismerve az IMF szigorúságát.

Úgy tűnik, hogy sem a jelenben, sem a belátható jövőben nincs alapja egy a külföldi tőke közvetlen részvételét korlátozó átfogó stratégia megvalósításának. Sokkal inkább valószínű, hogy a külföldi beruházások gyorsan növekednek a térség­ben, feltéve, ha a gazdasági és politikai stabilitás minimális szintje biztosítva van. A következmény a tőkés világgazdaság­ba integrálódott, függő nemzeti kapitalizmusok megszilárdulá­sa lesz, amelyek elviselhető életszínvonalat nyújtanak a la­kosság nagy részének, de ugyanakkor a térséget állandóan magas munkanélküliségi ráta és a félperiférián gyakori egyen­lőtlenségek fogják jellemezni. Hosszabb távon csak az aktív munkásmozgalom újbóli megjelenése kínálhat bármiféle alter­natívát.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A „transznacionalizálódás" kifejezést kellő körültekintéssel válasz­tottam. A „globalizáció" sokak számára azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenység átlépi a nemzeti határokat, és nem vesz tudomást a nem­zeti politikai rendszerekről; az „internacionalizáció" fogalma viszont mindössze azt tükrözi, hogy kapcsolatok jöttek létre a nemzetgazda­ságok között, amelyeket azonban elvileg egymástól függetlenül lehet vizsgálni. A „transznacionalizáció" kifejezés éppen e két, egymást köl­csönösen kizáró fogalmat igyekszik egyesíteni.

2 Egy korábbi kísérletet ír le a volt KGST országok elhelyezésére az új nemzetközi munkamegosztásban Radice (1980).

3 A leggyakoribb források a Financial Times, Guardian, European Business, Business Week. Hivatalos adatok Bulgáriára, Csehszlová­kiára, Magyarországra, Lengyelországra és Romániára vonatkozóan találhatók még Frydman és társai (1993).

4 Frydman és mások (1993) részletes országszintű elemzést nyújt a privatizációs programokról egészen 1992-ig. Lásd még az Oxford Re-view of Economic Policy (1991) és az Eastern European Economics (1991) különszámait.

5 Az Oroszországban felemelkedő tőkés osztályról nyújt részletes elemzést Flaherty (1991).

6 A volt szovjet társadalmakra való elméleti alkalmazást lásd Lo (1993), egy gyakorlatiasabb megközelítést pedig Katz (1991) művé­ben.

Irodalom

Alavi, H. (1972) 'The state in postcolonial societies: Pakistan and Bangladesh', in: New Left Review, 74.

Amsden, A. (1989) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialisation, Oxford UP.

Baran, P. (1957) The Political Economy of Growth, Monthly Review Press.

Beckmann, B. (1982) 'State and capitalist development in Nigeria', in: Review of African Political Economy, 23.

Business Week (1992), 'Asia's high-tech quest: can the tigers compete worldwide?', 1992. nov. 30.

Eastern European Economics (1991), M. Jackson ed. Privatization in Central Europe, Jan. 30.

Evans, P. (1979) Dependent Development: the Alliance of Multinational, State and Local Capital in Brazil, Princeton UP.

Corbett, J. es Mayer, C. (1991) 'Financial reform in Eastern Europe: progress with the wrong model', in: Oxford Review of Economic Policy IIA, tel.

Flaherty, P. (1991) 'Perestroika and the neo-liberal project' in: R. Milibrand & L. Panitch ed. Socialist Register 1991: Communist Regimes – the Aftermath, Merlin Press.

Frobel, R, J. Heinrichs & O. Kreye (1980) The New International Division of Labour, Cambridge UP.

Frydman, R. és mások (1993) The Privatization Process in Central Europe, Central European University Press, London.

Gill, S. és D. Law (1988) The Global Political Economy, Wheatsheaf.

Jenkins, R. (1991) 'The political economy of industrialization: com­parison of Latin American and East Asian Newly Industrializing Coun­tries, in: Development and Change, 22, pp.197-231.

Katz, S. S. (1991) 'East Europe should learn from Asia', in: Financial Times, 1991. ápr. 24.

Lo, D. (1993) 'Economic theory and transformation of the Soviet-type system: the challenge of the late industrialization perspective', in: Uni­versity of Leeds School of Business & Economic Studies Discussion Papers, 1993. 01.

McMillan, C. H. (1986) 'Trends in direct investment and the transfer of technology', in: Csikós-Nagy B. & D. G. Young ed.: East-West Eco­nomic Relations in a Changing Global Environment, lEA/Macmillan.

Oxford Review of Economic Policy (1991), Microeconomics of Tran­sition in Eastern Europe, vol. 7, no. 4.

Radice, H. K. (1980) 'East-West economic relations and the inter­national division of labour', in: Z. M. Fallenbuchl & C. H. McMillan, ed. Partners in East-West Economic Relations, Pergamon Press.

Radice, H. K. (1981) 'Industrial cooperation between Hungary and the West', in: Hare, P. G., Radice, H. K. es Swain, N., ed. Hungary: a Decade of Economic Reform, Allen & Unwin.

Radice, H. K. (1984) 'The national economy – a Keynesian myth?' in: Capital & Class 22, tavasz.

Saul, J. (1974) 'The state in post-colonial societies: Tanzania', in: Socialist Register.

Shivji, I. (1973) 'Tanzania: the silent class struggle', in: L. Cliffe és J. S. Saul, ed. Socialisms in Tanzania, vol. 2.

Sunkel, O. (1973) 'Transnational capitalism and national disintegra­tion in Latin America', in: Social and Economic Studies 22/1, március.

Teichova, A. (1985) 'Industry' in: Kaser, M. es Radice, E. A., ed. (1985) The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975: Yol I, Clarendon Press.

Teichova, A. es P. L. Cottrell ed. (1983): International Business and Central Europe, 1918-1939, Leicester UP.

United Nations (1992) World Investment Review 1992, U.N.

United Nations Centre of Transnational Corporations (1988): Trans­national Corporations in World Development: Trends and Prospects, U.N.

United Nations Economic Comission for Europe (1973): Analytical Report on Industrial Co-operation among ECE Countries, U.N.

UNECE, East-West Investment and Joint Ventures News bizonyos számai.

Wade, R. (1990) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton UP. Westoby, A. (1981) Communism since World War II, Harvester.

Több mint két évtizedes múltra tekint vissza a brit szocialista köz­gazdászok elméleti folyóirata, a Capital and Class (Tőke és Osztály). A negyedévente megjelenő lap története összefonódik a Szocialista Közgazdászok Konferenciájáéval (CSE). E történetet az 1994-es kon­ferencia alkalmával az alábbiakban foglalta össze Hugó Radice (aki­nek írását közöljük a kelet-európai privatizációval kapcsolatban is az Eszmélet e számában).

„A CSE története onnan indul, amikor az »újbaloldal« és a szak­szervezeti baloldal egymásra talált a 60-as évek végén. A diákmoz­galom, az üzemi bizalmik mozgalma, a Május Elsejei Kiáltvány és a Munkásellenőrzésért Intézet típusú szervezetek mind a kapitalizmus jelenkori trendjeinek elemzésén fáradoztak, törekedve a szocialista elmélet és a politikai gyakorlat összekapcsolására. 1969 májusában tett javaslatot egy kis csoport a szocialista közgazdászok konferen­ciájának megrendezésére, a baloldali politikai közgazdászok össze­hozására. Erre a konferenciára 1970 januárjában került sor London­ban, ahol döntöttek egy állandó szervezet létrehozásáról. Egy 1970 végén megrendezett újabb konferencia után fogtunk hozzá, hogy írá­saink egy részét közzétegyük a Bulletin of the Conference of Socialist Economists című kiadványban, mely először 1971 decemberében je­lent meg.

Az 1970-es évek során a CSE folyamatosan bővült, és 1979-ben érte el az 1.400 fős csúcsot. Addigra a BCSE már Capital and Class-á változott, CSE Books név alatt könyveket, Head and Hand címmel pedig könyvrecenziókat adtunk ki. Az 1979-es konferencia több mint ötszáz főnyi részvevőt vonzott. A CSE 70-es évekbeli történetéből öt fő vonás emelhető ki. Először is sikerült a szektásságtól mentesnek maradnunk, fórumot kínálva a baloldal különböző irányzatai közötti vitáknak. Másodszor: erősen nemzetközi jelleget öltöttünk, hiszen tagságunk 40 százaléka az Egyesült Királyságon kívülről jött. Har­madszor: sikerült felelevenítenünk és az elemzés alapjává tennünk a marxi tradíció klasszikus témáinak széles körét, miközben hozzászól­tunk fontos aktuális politikai kérdésekhez is. Negyedszer: a »politikai gazdaságtan« általunk adott gyakorlati meghatározása elég tág volt ahhoz, hogy – diákjaink és értelmiségi kollégáink soraiból – a leg­különbözőbb tudományterületekről vonjunk be részvevőket, beleértve a szociológiát, a jogot, az építészetet, az oktatást és a termé­szettudományokat. Végül pedig: a CSE gerincét olyan munkacsopor­tok és helyi csoportok alkották, amelyek rendszeresen találkoztak, és dolgoztak a konferenciák és a kiadványok számára. Ugyanakkor el kell mondani, hogy kísérleteink a CSE tevékenységének a munkás­mozgalmi és más szociális küzdelmekkel való összekötésére csak esetenként voltak sikeresek, bár sok CSE-tag hasznosította vitáink eredményeit más, közvetlenül aktív szervezetekben és csoportokban.

Az 1980-as években a CSE tevékenysége élesen visszaesett, ha­sonlóan a legtöbb brit baloldali csoportéhoz. Lehetetlenné vált a könyvkiadásunk a korábbi önkéntes alapon, és ezért elhatároztuk a CSE Books megszüntetését. A taglétszám és a folyóirat példányszáma csökkent, a helyi és munkacsoportok megszűntek. Megszűnt a poli­tikai gazdaságtanon túlmenő' tevékenységeink jelentó's hányada, rész­ben azért, mert új folyóiratok és csoportok jöttek létre más területe­ken. Az 1980-as évek közepére a CSE lényegében egyet jelentett a Capital and Class folyóirattal és az éves konferenciával. Másrészt viszont a CSE tagjai igen aktívan vettek részt a helyi tervezés és demokrácia kísérleteiben, a Nagy-Londoni Tanács (GLC) és más helyhatóságok égisze alatt.

A legutóbbi években valamelyest ismét nőtt a taglétszám. Ez a thatcherizmus elmúlásának tulajdonítható, és annak az űrnek, amit a szovjet típusú államszocializmus összeomlása hagyott a baloldalon."

Csak most, a 24. konferencia alkalmával került sor a CSE írott alkotmányának elfogadására. Eszerint a szervezet három választott testületének egyike gondozza és szerkeszti a folyóiratot.

Néhány cím a közelmúlt lapszámaiból: A szocializmus válsága vagy az állam válsága?; Osztályelemzés és az új társadalmi mozgal­mak politikája; Új utópiák öregek számára: fordista álmok és poszt-fordista fantáziák; A transznacionális vállalat és a nemzetállam; Adós­ságválság és osztálykonfliktus Latin-Amerikában; Frank Lloyd Wright és a fordizmus elmúlása; A szakképzés politikuma Nagy-Bri­tanniában. Tavaly, a Capital and Class ötvenedik, jubileumi számá­ban a mozgalom egyik alapítója, Micliael Barratt Brown tekintett vissza az addig megjelent félszáz számra. (Az Eszmélet 21-22-es szá­mában az ő írását közöltük Adósság és háború Jugoszláviában cím­mel.)

1. Bevezetés

Az angol válogatott gyenge szereplése az elmúlt hónapokban, a különböző titkos fizetésekről, adószabálytalanságokról szóló történetek, majd a Tottenhamnél lejátszódó Sugar-Venables ügy nemzeti sportunkat egyre kellemetlenebb helyzetbe so­dorta. Bár az embereknek megvannak a saját kifogásaik, a közös problémák sora világos és jól ismert:

Gyakran hallani, hogy a strukturális, szervezési, illetve vég­rehajtási hibák az angol futballban a gonosz, hatalommániás elnökök intrikáinak, a szűk látókörű, anyagi érdekektől vezé­relt, kapzsi futballsztároknak, a játék szempontjaival nem tö­rődő befektetőknek és a kulcspozíciókban levő, hozzá nem értő emberek hibáinak eredménye. Ebben az írásban vitatko­zunk azzal az állítással, hogy itt egyes emberek hibáiról lenne csupán szó. Szerintünk a probléma gyökere mélyebben kere­sendő. A problémák szükségszerű következményei egy olyan rendszernek, amely hagyja, hogy az érdekeltek – a klubok, játékosok, a televízió – csak saját hasznukat vegyék figye­lembe, és nincs olyan mechanizmus, amely magának a játék­nak a védelmében ezen erők ellen tudna hatni. így a futball semmiben sem különbözik a szabadpiaci kapitalista rendszer többi iparágától. Ahogy Nagy-Britannia számos más szekto­rában – szemben azok véleményével, akik hisznek a szabad­piac jótékony hatásában -, ez a rendszer a futballban is egyensúlyhiányhoz, a hatalom néhány cég (klub) kezében va­ló koncentrálásához, a fogyasztó (szurkoló) kizsákmányolásá­hoz, a reklám túlhangsúlyozásához, a termék növekvő homo­genitásához és a közjó (a játék vagy a bajnokság) elhanya­golásához vezetett. A futball Angliában a piac összes kudar­cának jelét magán hordozza.

Bár rengeteg írás született a piac tökéletlenségeiről, ezek legtöbbje bonyolult elméleti terminusokban fogalmazódott meg, és néhány akadémiai folyóirat vagy tankönyv lapjain volt olvasható: a legtöbb ember számára nem több tudományos halandzsánál. Véleményünk szerint bármilyen bonyolult is né­mely elmélet, a piaci erők szabad játékának eredménye min­denki számára kézzel fogható a hétköznapi életben. Az angol futball mai helyzete drámai példa minderre.

2. A piac nagy kudarca

Ahol a pénzé az utolsó szó, azt az egyszerű emberek meg­szenvedik. Ennek a kijelentésnek az alapja – tág értelemben véve – a piaci tökéletlenségek elméletében található. A való­ságban a szabadpiaci elmélet feltételei nem teljesülnek, a kö­vetkezmények pedig a piac kudarcaként ismertek.

Először is, a piac kudarcot vall, ha az adott területen né­hány vállalat túlságosan dominánssá válik. A szabadpiaci erők, melyek szabályozatlan monopóliumok, illetve oligopóliumok kialakulásához vezetnek, egyúttal problémákat² is okoz­nak. Ezek közül talán a legszembetűnőbb az, hogy a vásárló egyre rosszabb és rosszabb üzleteket köt: a monopolista a profitmaximalizálás érdekében befolyásolhatja a piacot.

A futball esetében ez a piaci kudarc a csapatok számának csökkenéséhez vezetett. Ugyanakkor felemelik az árakat, 150 fontot kérnek egy Coca-Coláért, minden évben megváltoztat­ják a szerelést, hogy az utolsó penny-t is kisajtolják támoga­tóikból, és más „vállalatokkal" (televíziós társaságok, szpon­zorok) is üzleteket kötnek, melyeket nem a vásárlók (szurko­lók) érdekeinek figyelembevétele, hanem a profitmotívum ha­tároz meg.

Másodsorban, a piac kudarcot vall, ha a vállalatok egymástól függnek, vagyis az egyik jóléte a többiek jólététől függ. A sza­badpiacok nem tudják kezelni ezeket az „externáliákat". Mind­ezek az összhang és a stratégia hiányához vezetnek. A piaco­kat tökéletesen összehangoló láthatatlan kéz által irányított lát­szatvilágon kívül az egyes piaci szereplők cselekedetei – me­lyek teljesen figyelmen kívül hagyják a többiekre kifejtett hatásu­kat – nem szolgálják az „iparágnak" mint egésznek az érdekét.

Harmadrészt, a profitmaximalizálás egy piaci rendszerben gyakran a rövidtávú szemlélet túlhangsúlyozásához vezet. A futballban ahogy a profit válik meghatározóvá, a rövidtávú megfontolások kerülnek előtérbe, melyek nem szolgálják sem a kluboknak, sem magának a sportágnak az érdekét.

Mindezek a tényezők nagy valószínűséggel az összes profi futballklubot igen nagy bajba sodorhatják, ha nem tesznek el­lenkező irányú lépéseket. A fenti három felvetés mindegyike egy-egy problémára kíván rámutatni a piac dominanciájának futballra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A korlátlan verseny a tehetség, a források koncentrációjához vezet, a következ­mény pedig valószínűleg az lesz, hogy megszűnik a profi sport vonzereje, amely az eredmény bizonytalanságán alapul.

Az eredmény bizonytalanságának kritériuma

A nagy klubok még nagyobbá válása felé mutató tendenciák megerősödése különösen aggasztó probléma a profi sport­ban: az egésznek az értelmét ássa alá. A sport népszerűsége az eredmények bizonytalanságától függ, és ez – paradox mó­don – csak egy irányított rendszerben biztosítható. Egy operát érdekesnek találhatnak az emberek akkor is, ha tudják, hogy mivel fog végződni, egy CD lehet élvezetes, hiába hallgattuk akár több tucatszor is. A sportban azonban, különösen a fut­ball esetében, igaz az, hogy a nézők érdeklődése csak az eredmények bizonytalanságával tartható fenn. Bizonyos ese­tekben persze gyönyörű látvány egy nagyszerű csapat isko­lajátékát látni. De ha túl gyakran győznek, és ezt minden év­ben megteszik, akkor az érdeklődés csökken. Ez igaz mind a bajnokságra, mind a klubokra. „Ceteris paribus" (azaz, ha minden más tényező változatlan), a nézők az egyenlő küz­delmet kedvelik. így minél erősebb valamely csapat dominan­ciája, annál gyengébb a verseny, és alacsonyabb az érdek­lődés. Amíg a klubok a saját érdekeiket követik egy piaci rend­szerben, néhány közülük szükségszerűen ki fog emelkedni, így elég hatalmuk lesz ahhoz, hogy hosszú távon megala­pozzák sikereiket. Ha visszatekintünk a futballtörténelemre, azt látjuk, hogy mindig voltak ugyan nagy klubok, ahol a leg­jobb játékosok zöme játszott, mindeddig azonban nem állt fenn a veszélye annak, hogy dominanciájuk teljessé válik.³

Amint egy klub a profit maximalizálására törekszik (ami azt jelenti, hogy lehetőleg az összes mérkőzést szeretné meg­nyerni)⁴ , nem veszi figyelembe a bajnokság hosszú távú ér­dekét, amely kizárja az állandó győzelmeket. Gratton és Taylor írja egy helyütt: „Ha egy csapat az átlagosnál jobbá válik, azon ő nyer, a liga egésze viszont veszít, mert a mérkőzések látogatottsága lecsökken, amint a végeredmény kiszámítható­vá válik."

Ez nemcsak a legjobb játékosok megszerzését célzó stra­tégiára igaz, hanem az önző viselkedésre is, amely gyengíti a többi klubot. Amíg az egyik klubot nem érdekli a többi klub „egészsége" (és így a íiga egészéé sem), addig a problémák fennmaradnak. A külső beavatkozás látszik az egyetlen meg­oldásnak. Létfontosságú, hogy a bajnokság egy kartellként működjön (ahogy az más területeken is megszokott), mégpe­dig oly módon, hogy ezek a problémák figyelembe vehetők legyenek.

Az angol futball háború utáni története azt mutatja, hogy a rendszer – még ha ez furcsán hangzik is – ké­pes volt garantálni az ered­mények bizonytalanságát az egyes mérkőzések és a bajnokság egésze tekinte­tében egyaránt. Ha minden évtizedben megvizsgáljuk az első öt helyezettet az el­ső osztályban, akkor azt látjuk, hogy a 16-17 csapa­tos bajnokságban a meg­szerezhető 50 pontból ők 29-30 pontot szereztek (kb. 60%).

A részletesebb vizsgálat kimutatja, hogy" csak né­hány klub volt meghatáro­zó, illetve rámutat egy erő­södő tendenciára, amely főleg az új bajnoki rendszer bevezetésének eredménye. Az első táblázat azt mutat­ja, hogy az „Ötök" (Tottenham, Arsenal, Everton, Manchester United, Liver­pool) messze kiemelkedtek az első osztály mezőnyéből. A második táblázatból az derül ki, hogy bár teljes mértékben sohasem sikerült meghatározó­vá válniuk, az ötök mindig ott voltak a legjobbak között. Vagyis egy olyan rendszerrel van dolgunk, ahol néhány klub ugyan kiemelkedik a mezőnyből, de fölényük nem nyomasztó.

Szymanski vizsgálata kimutatta, hogy minél magasabbak a fizetések és az átigazolási díjak, az érintett klub annál sike­resebb lesz. 1974-89 között a liga költségnövekményének 85%-a bérekre és átigazolási díjakra fordítódott. Nagy űr tá­tong az első öt helyezett és a többi csapat között. Mégis, a nagy ötös a bajnoki szereplések tekintetében nem szakadt el teljesen a többitől. Ez köszönhető véletlen tényezőknek is (rossz menedzser, egy nagyszerű játékos valamely más csa­patban, sérülések stb.). Ebben tükröződik a rendszer lassú mozgása is, amely lehetővé teszi néhány csapat számára, hogy már kiöregedett, elsőszámú játékosokat játszassanak (a szurkolók kielégítése, a játékos hírneve miatt), még akkor is, ha fizetésük nem esik a legmagasabb kategóriába. Igen va­lószínű, hogy a piaci viszonyok térnyerésével és a sikeres klubok gazdagabbá válásával a jobb egyesületek által nyújt­ható fizetések és átigazolási díjak jóval magasabbak, mint a többi klubnál, és ennek következtében a legjobb klubok do­minanciája egyre erősödik.

Nyernek-e a fogyasztók?

Néhányan mondhatják, hogy amint a paternalista éra vége utat nyitott a szabad versenynek, rögtön a fogyasztó került előtérbe. Ez a hagyományos, szabadpiaci nézőpont: a válla­latoknak, miközben megpróbálják profitjukat maximalizálni, fi­gyelembe kell venniük a fogyasztók akaratát, így biztosítva van a legjobb üzlet a fogyasztó számára. Mi történik azonban akkor, ha a hagyományos típusú szurkolót kiszorítják a „fo­gyasztók"? Frank Dell'Apa hasonló folyamatot írt le az USA baseball-történelméből: „A tehetségek mindig a munkásosz­tály soraiból kerültek ki, a munkásosztály támogatta a profi klubokat. Mostanra […] – ahogy az angol futballban is – a munkásosztályt egyre jobban kizárja a jegyárak szakadatlan emelkedése. […] A növekvő jegyárak rendszerét szántszán­dékkal vezették be, hogy kiszoríthassák a kispénzű klubokat. A klubok persze magasan tudják tartani a nézőszámot azáltal, hogy a jegyeket viszonteladók bevonásával forgalmazzák."

A lényeg, hogy miközben a „határ"-szurkolókat – vagyis azokat az embereket, akik épp most döntötték el, hogy jövőre a teniszt vagy a jégtáncot választják – próbálják mindenáron megszerezni, a rövid távú profitmaximumhoz a klubok és a futball életképességének hosszú távú megőrzése szükséges. Ha kiderül, hogy az angol szívhez már kevésbé áll közel a futball, akkor ez azt fogja mutatni, hogy a „határ-fogyasztók kisebb érdeklődést mutatnak.

A futball nemcsak egy a többi szórakoztató iparág közül, a szurkolókat pedig nem hasonlíthatjuk olyan vásárlókhoz, akik a legjobb mosóport keresik a lehető legolcsóbb áron. A fut­ballban a közösségi szellem egyesül az egyéni élvezettel. Egy mai piackutatás vizsgálata szerint: „Úgy tűnik, hogy a futballból lassan-lassan kihal a közösségi és bajtársiassági tudat, ami a szurkolók számára a játék lényege." Az a tény is, hogy a mérkőzéseket nem egy napon játsszák, azt jelzi, hogy az eredmények vasárnap délután 4.40-kor történő áttekintésének nemzeti (férfi) rítusa eltűnt.

A vásárló félreismerése rejlik az új, nyers, üzleti megköze­lítés mögött, és ez a futballt a szakadék szélére sodorhatja. S ha az országot kevésbé érdekli majd a sport, vajon az üz­letemberek felhasználják-e arra, hogy továbbra is megnyerjék ügyfeleiket? Még üzleti nézőpontból is be kell látni, hogy hosszú távon figyelembe kell venni a klubok fiatal szurkolóit. Az egyik piackutató szerint: „Ők a leghűségesebb vásárlók; azok, akik éveken keresztül több ezer fontot költöttek a klubra, de most úgy érzik, hogy csapatuknak nincs szüksége rájuk."

A futball Big Bang-je

Tény, hogy az angol futballban néhány éve óriási zűrzavar uralkodik. Aminek a 80-as években csak előjelet látszottak, a legjobb klubok elszakadása a szegényebb és gyengébb egye­sületektől, az a 90-es években bekövetkezett. Van tehát egy Premier League-ünk, melyben feltehetőleg a legnagyobb (a legjobb?) klubjaink foglalnak helyet, illetve van egy Football League-ünk, melyet régebben másod-, harmad-, negyedosztálynak hívtunk, de a mai piaci időkben átkereszteltetett első-, másod-, illetve harmadosztályra.

1985, vagyis a Thatcher-évtized csúcsa óta érezhető volt, hogy az „Ötök" elégedetlenkedtek a futball irányításával, és főleg azzal, hogy támogatniuk kellett más klubokat. Nem néz­ték jó szemmel azt a tényt, hogy a televízión keresztül befolyó pénz – amelynek nagy része az ő tévészerepléseikből szár­mazik – 92-féleképpen és egyenlőtlenül van elosztva, ahe­lyett, hogy az ő zsebükbe vándorolna.

Mikor 1988-ban eljött a televíziós szerződések meghosszabbításának ideje, a nagy klubok támadásba lendültek. A tárgyalások során, melyekbe egy új szereplő, a British Satellite Broadcasting (BSB) is bekapcsolódott – a BBC-vel és az ITV-vel együtt -, a többiek háta mögött nekik kedvező meg­állapodást kötöttek az ITV-vel.

Az új szerződés nagyon ügyes volt. Több bevételt ígért a televízióban többet szereplő kluboknak – a Tottenham és a Liverpool számára a Rotherhammel szemben -, de ugyan­akkor eleget a többieknek az életben maradáshoz. Persze ha a kis klubok azt gondolták, hogy a „nagyok" itt megállnak, akkor igen naivak voltak.

Ha valakinek fel kellett volna térképeznie a futball fejlődési lehetőségeit a megváltozott körülmények között, akkor ez a Football Association (FA) vagy a Football League kellett volna hogy legyen. Néhányan ezen tiszteletre méltó testületek sze­mére vetették, hogy semmilyen elképzelésük sincs a sport jövőjét illetően. Ez azonban nem így van. Legalább két, ko­herens elképzelés létezett arról, hogy mik a futball céljai, és a központnak mire van szüksége.

A Football League világosan kinyilvánította álláspontját, mi­szerint a jobb kluboknak támogatni kell a kisebbeket – mely filozófia körülbelül 20 évvel ezelőttig uralkodó is volt. Mindez magába foglalt kereszttámogatásokat, olyan szavazási rend­szereket, melyek kizárták, hogy a legjobb klubok teljes domi­nanciára tegyenek szert, illetve más, a szabadpiaci rend­szerekben ismeretlen intézkedéseket. Visszatekintve úgy tű­nik, hogy ez a rendszer már a kezdetektől kudarcra volt ítélve, mert nehézkesen tudott alkalmazkodni az új körülményekhez, bár meg kell jegyeznünk, hogy elutasítása a mindenkori hely­zet logikus átgondolása nélkül született meg.

A FA is felismerte, hogy valami nem működik jól. Elképze­lésük azonban lényegesen különbözik a Football League-étől. Részben azért, mert a FA-nak 44.000 angol futballklubból volt képviselője és nemcsak a profi elitből. 1991-ben kiadtak egy jelentést Blueprint for Football címmel; ebben egy olyan rend­szert próbáltak vázolni, mely felhasználta, de ugyanakkor fé­ken tartotta volna a piaci erőket. Bár törékeny elképzelés volt, értékes próbálkozásnak tekinthető, még ha részben abból a törekvésből táplálkozott is, hogy a FA teljes mértékben meg­szerzi a brit futball feletti ellenőrzést.

Ezen írás hátterében az a gondolat rejtőzött, hogy egy erős válogatott tenne jót az angol futballnak. Ez ellentétben állt a klubok menedzsereinek felfogásával, illetve azon szponzoro­kéval, akik úgy látják: a nemzetközi mérkőzések sokkal in­kább melléktermékei, mintsem okai az egyesületi futball léte­zésének.

Végül a FA felkészült a nagy klubok vezetőivel való tárgya­lásra. A legfontosabb ajánlat az volt, amely egy új, 18 csapa­tos Premier League létrehozásával kívánta csökkenteni a mér­kőzések számát. Ez elősegítette volna a legjobb játékosok, illetve egyben az angol válogatott fejlődését is. Ráadásul a FA felvetette a Premier League-be kerülés kötelező feltétele­ként egy minimális befogadóképességi szint (20000 néző) el­érését, egy újabb olyan feltételt, amelynek semmi köze a tisz­ta játéktudáshoz. Mivel közel állt a nagy egyesületek elkép­zeléseihez, a FA-tervnek jó esélye volt arra, hogy elfogadják. A menő klubok kapzsisága azonban ennél jóval nagyobb volt. A 18 csapatos Premier League ötletét elvetették – a kevesebb mérkőzés kevesebb bevételt jelentene⁵ -, kompromisszum­ként viszont beleegyeztek abba, hogy csak az 1994/95-ös idénytől kezdve csökkentik 22-ről 20-ra a létszámot (bár akkor sem biztosan). Kijelentették, hogy más fajta megegyezésbe nem hajlandók belemenni, és a bajnokságból való kilépéssel fenyegetőztek.

A Sunday Times írta egy helyütt: „Miután felszállt a köd, kiderült, hogy a forradalmi Premier League semmi más nem volt, mint a régi First Division, attól eltekintve, hogy sokkal több pénz állt a klubok rendelkezésére (1993. jún. 6.)." Mint ismeretes, a Premier League megkötötte a maga ügyletét a tévé-társaságokkal, a többi csapatot pedig a Football League nyakán hagyta, hadd csináljon velük, amit tud.

Annak legnyilvánvalóbb jele, hogy a futball piaci erők által irányított sporttá vált, az, hogy egyes klubok 30 év óta először kerültek a szakadék szélére: az Aldershot 1992-ben, a Maidstone az 1992/93-as idényben. A Hartlepool az utolsó pilla­natban menekült meg az 1992/93-as szezonban, a Barnet pe­dig az életben maradásért küzd. A piaci erők léptek a kereszt­támogatási rendszer helyébe, mely végigvonult az angol lab­darúgás első 100 esztendején.

Ugyanazok az erők, amelyek a fennálló válsághoz vezettek, további változásokat okoznak majd. Az elkövetkező néhány évben a menő klubok erősödő dominanciájára, az európai fut­ball előretörésére, illetve, ezzel párhuzamosan a hazai baj­nokság színvonalának további csökkenésére, a közvetítési dí­jak nagyarányú növekedésére, a legjobb angol játékosok kül­földre igazolására, a reklám fokozódó szerepére és még jó néhány más problémára is számíthatunk.

Talán még nincs túl késő ahhoz, hogy a szponzorok, a me­nedzserek, a sajtó, a játékosok, az igazgatók, sőt a Sky TV is felismerje, hogy a piac által irányított fejlődés feldarabolódáshoz, bukáshoz és nem a 21. század futballjához vezet.

3. Visszatekintés: miért nem történt mindez évekkel ezelőtt?

Hosszú időn át nem fenyegette a futballt a piac kudarcának, illetve a tőkekoncentrációnak veszélye. A nagyobb és jobb körülményekkel rendelkező városok csapatai előnyösebb helyzetben voltak, de nem taposták el a kisebb egyesülete­ket.⁶ Az emberek hűek maradtak lakóhelyük csapatához, ami igen erős támaszt jelentett a kluboknak, amikor az utazás még nehézkes volt, illetve a tévéközvetítés nem vált széleskörűvé a 60-as években. A tehetséges játékosok körében már akkor is érezhető volt bizonyos orientáció a jobb klubok felé, de nem öltött olyan óriási méreteket, mint manapság. A nagyobb „cégek" nem falták fel a kisebbeket, és ha valamit hiányoltak, az inkább az üzleti és piaci szellem volt. Az 1983-ban meg­jelent nagyszerű, nyíltan szocialista ihletésű könyvében Garry Whannel így ír erről a problémáról: „Sokan gondolhatnák, hogy azért van a futballal olyan sok probléma, mert nem az üzleti élethez hasonlóan működik."

Ha a piac kudarca nyilvánvaló, akkor miért nem ismerték föl hamarabb? Vajon a lehetőségek megvoltak, csak nem vál­tották őket valóra, vagy a struktúra és a szabályok megaka­dályozták mindezt? A válasz – talán meglepő módon – valahol a kettő között keresendő. A profi futball felépítésében és sza­bályaiban beállt változások döntő szerepet játszottak, amihez több külső tényező járult.

A FA volt a labdarúgás első (és még ma is vezető) testülete, melyet akkor hoztak létre, amikor a klubok felismerték közös érdekeiket a játék szabályainak egységesítésében, és egy egyenes kieséses verseny, a FA-kupa létrehozásában, mely 1871-ben vette kezdetét. A professzionalizmusnak a sportba való bevonulása a liga létrehozásához vezetett 1888-ban, ami a versenyszerű labdarúgás összefüggőbb és szabályozottabb formákban való űzését tette lehetővé. Brian Glanville szerint William McGregor (a Football League alapítója) felismerte, hogy „ha a profi klubok fenn akarnak maradni, és biztosítani kívánják játékosaik fizetését, akkor egy egyenes kiesésen ala­puló rendszer nem elég." A Football League létrehozása volt a megoldás erre a problémára. Glanville hozzáteszi: „Nincs kétség afelől, hogy a bajnokság létrehozása megőrizte és élet­ben tartotta a profi futballt azzal, hogy hétről hétre érdeklődést és folytonosságot biztosított számára". A futball egész felépí­tése tehát egy szabályozott és kiegyensúlyozott bajnokság lét­rehozásának igényéből származik. így lényegében véve kizár­ták, hogy ugyanaz a csapat nyerjen minden évben.

Voltak ugyan olyan időszakok, melyeket egy-egy klub do­minanciája jellemzett, gondoljunk az Arsenal 30-as, illetve a Liverpool 70-es évekbeli szereplésére, de a League-nek sike­rült biztosítania, hogy a játék kiegyensúlyozott és versenysze­rű legyen. Néhány tényezőről azonban még szót kell ejtenünk. Eredetileg nem mindegyiket arra találták ki, hogy közvetlenül szolgálja a játék érdekét, végső soron azonban jótékony ha­tásuk volt. Először vegyük azokat, amelyek ellensúlyozni pró­bálták a piaci erők romboló hatását.

I. Szavazási rendszerek

A bajnokság létrehozásától kezdve kialakult egy demokratikus struktúra, melyben minden klub egy szavazattal rendelkezett. Ahogy folyamatosan újabb klubok jöttek létre, több bajnokság­ra volt szükség. A szavazási rendszer átalakult, mégpedig úgy, hogy az első- és második ligás klubok, mint „teljes jogú tagok" továbbra is egy-egy szavazattal (összesen 44) rendel­keztek, míg a harmad- és negyedosztályú kluboknak össze­sen 4 szavazat jutott. Ez azt jelentette, hogy a szabályokon csak akkor lehetett változtatni, ha az alacsonyabb osztályú klubok is hozzájárultak, mivel a szabálymódosításhoz 2/3-os többségre volt szükség. Az alacsonyabb osztályú, illetve sze­gényebb kluboknak így lehetősége volt beleszólni a döntésbe, bármi volt is a nagyobb klubok érdeke.

II. Kereszttámogatások

Néhány együttes mindig nagyobb vonzerőt jelent a többinél. A kis klubok védelmében a redisztribúció különböző formáinak bevezetésére volt szükség. Mindez sokféle formában történt. Az egyik ilyen volt a kereszttámogatás, melyet adó formájá­ban fizettek be, és a bevételek 4%-át (1986-tól 3%-át) tette ki. A nagyobb klubok mérkőzéseik magasabb nézőszámának arányában nagyobb bevételre tettek szert. Másrészről, a te­levíziós bevételeket szétosztották a klubok között (bár meg kell jegyezni, hogy a nagyobb klubok éveken keresztül ma­gasabb arányban részesedtek ezekből a pénzekből). Harmad­részt, a 80-as évekig a bevétel egy része megillette az ide­genben játszó csapatot is. így lehetővé vált a kis klubok szá­mára, hogy anyagilag részesedjenek nagyobb klubok nép­szerűségéből. Ezt a szabályt szüntették meg az 1983-as Chester-jelentéssel.

III. Maximált fizetések

A futball sikere majdnem teljes mértékben a jó játékosok lététől függ. A tény, hogy Brian Clough képes volt egy kivé­teles képességű csapatot kovácsolni átlagos szintű játékosok­ból (1992/93-ig), azt mutatja, hogy csak kivételes személyisé­gű edző képes sikereket elérni a legjobb játékosok nélkül. Feltéve, hogy a futballisták a lehető legmagasabb fizetéseket kapják, a legjobb játékosok egy szabadpiaci versenyben a tő­keerős klubokhoz fognak szerződni. Ekkor fennáll a veszély, hogy ez néhány csapat túlsúlyához és kiegyensúlyozatlan baj­noksághoz vezet.

Évekkel ezelőtt ez a probléma fel sem merült a maximált fizetések miatt. Természetesen ez is egy módja volt a futbal­listák kizsákmányolásának és a nekik járó piaci bér megtaga­dásának. Ahogy Jimmy Hill rámutatott 1961-ben, a maximált bérek korában egy átlagos futballistának a buszsofőrökkel és a kereskedelmi ügynökök bérével megegyező fizetése volt, a legjobb játékosok pedig – akik számát 300-400-ra becsülte – ennél 30%-kal kerestek többet.

A maximált béreket 1961-ben törölték el, azóta a fizetések megemelkedtek. Ami meglepő, hogy ez nem vezetett néhány klub túlsúlyához (bár ennek hiánya magyarázná a trendet, me­lyet vizsgálunk). Egy sokkal figyelemre méltóbb hatás, hogy a labdarúgók bére megemelkedett, mely azt jelenti, hogy a munkaköltségek is emelkedtek – ma nagyjából a bevétel 64%-át teszik ki. A menő klubok nagyobb fizetéseket tudnak nyúj­tani, de ez, magasabb bevételeik miatt, az összköltségnek kisebb hányadát teszi ki, mint a jelentéktelenebb csapatoknál. Ez a magyarázat arra, hogy az utóbbiak közül miért jutottak sokan anyagi csődbe.

IV. Visszatartás és kiadás

A munkapiaci tevékenység egy másik kötöttsége a játékosok jobb egyesületekhez való áramlásának ellenőrzése. A „Visszatartás és kiadás"-rendszer – melyet sok labdarúgó a rab­szolgaság egy szelídebb formájának tartott – igen hatékony eszköz volt egészen addig, amíg fel nem számolták a 70-es évek végén. Ez a rendszer tulajdonképpen egy opciót adott a klubok kezébe, mely lehetővé tette, hogy ne engedjék el a játékosokat akkor sem, ha már lejárt a szerződésük. E lehe­tőség megszüntetése a menő játékosok érdekét szolgálta, akik régi szerződésük lejártakor szabadon tárgyalhattak az új­ról. Ennek azonban volt néhány furcsa mellékhatása. A leg­jobb játékosok mindegyike ügynököket alkalmazott, hogy tár­gyaljanak helyettük: a klubok gyakran akkor adtak el játéko­sokat, amikor a szerződések még érvényben voltak, így ma­gasabb átigazolási díjakat kérhettek.

A fenti mechanizmusok és szabályok a bajnokság stabilitá­sához vezettek, és sikeresen védték ki egy öncélú oligopólium létrejöttének lehetőségét. Ahogy a rendszer összes támaszát felszámolták, a koncentráció egyre valószínűbbé vált. A sza­vazási rendszert 1986-ban változtatták meg, bár a kulcsmoz­zanat az volt, amikor a menő klubok felismerték, hogy bármit elérhetnek, ha kilépéssel fenyegetőznek.

V. Üzleti menedzsment

Később, főleg a 60-as évektől kezdve, a labdarúgó klubok – kü­lönösen a nagymenők – ráléptek az üzleti élet útjára, ennek minden következményével együtt. A játékhoz oly sokáig hozzá­tartozó közösségi értékek, melyek teljesen idegenek a kapita­lista rendszertől, fokozatosan eltűntek.⁷ A gyakran hobbiként űzött és – meglepő módon – többnyire a helyi érdekeket is fi­gyelembe vevő, gondoskodó tulajdonforma helyét átvette a nyíl­tan agresszív, üzleti gondolkodás. A tulajdonosok nem csupán egy kisvárosi klub elnökei kívántak lenni – ők is profitot akartak.

VI. A televízió vonzereje és hatalma

A televízió döntő tényező volt a 80-as évek változásain belül, egyrészt az általa nyújtható szolgáltatás (izgalmas mérkőzé­sek, menő sztárok), másrészt az általa kapott pénzek miatt. Az is tény, hogy a tévé egy olyan világhoz vezetett, ahol a nézők megszokták a rangadók hangulatát, így már nem él­vezték a harmadosztályú mérkőzéseket. A televíziónak fontos szerepe volt a rombolásban és a futballon belül megjelenő koncentrációban.

Egészen mostanáig a televíziós bevételek jóval kevésbé voltak fontosak Nagy-Britanniában, mint például az USA-ban: leszorították ezeket a pénzeket, mert az ITV és a BBC együtt­működött (bilaterális monopóliumként), és a BBC nonprofit szervezetként alacsonyan tartotta a sportközvetítések előfizetési díjait. Ma a televízión keresztül szerezhető pénz sokkal többre tehető, mint a jegyeladásból származó. Ma a Premier League-státusz garantált évi 750.000 fontot jelent a BSkyB-től, minden egyes élő közvetítésért pedig 69.335 fontot. Rá­adásul léteznek a televíziótól származó, közvetlen támoga­tások is: a 19. helyezett 148.000 fontot kap, majd innentől felfelé helyezésenként 37.000 fontot (így a bajnokcsapatnak 815.210 font jár), melyeket kiegészítenek a reklámbevételek.

A piac hatása a klub életére nyilvánvaló: átalakítani a struk­túrákat, az időzítést, a szabályokat, alkalmazkodni a médiá­hoz, minél több bevételhez jutni a televízión keresztül, meg­mozgatni az összes piaci erőt a bevétel növelése érdekében, gyümölcsöző szerződéseket kötni, és biztosítani a sikeressé­get mindenáron. A bevételek szempontjából sokkal fontosabb tényező, hogy az adott csapat nagy klub-e, mint, hogy éppen milyen eredményt ért el egy adott szezonban.

A Manchester United számára a szponzorok, illetve a tele­víziós díjak mindig adottak lesznek, míg az 1992/93-as sze­zonban remekül szereplő Norwich nem jut megfelelő bevéte­lekhez és televíziós szerepléshez. A jó szereplés még nem garancia az áttöréshez, mivel senki sem gondolja, hogy a Nor­wich meghatározó csapat lehet az elkövetkező 20 évben. A teljesítményeknek nem megfelelő szerepeltetésük a televízió­ban nem teszi lehetővé számukra a hosszú távú sikert.

VII. Heysel és Taylor

A biztonságos és csak ülőhelyekkel kitöltött stadion iránti igény mellett a bevétel-orientált szemlélet nagy nyomatékkal szerepelt Taylor főbíró beszámolójában, amelyet a Heysel-stadionban történt katasztrófa, a Hillsborough-i tragédia, illetve a huliganizmus fokozatos elterjedése hívott életre. A beszá­moló jelentős befektetéseket tartott szükségesnek, és az egyesületek, amelyek úgy gondolták, hogy a televízióból még több pénzt tudnak begyűjteni, újabb ösztönzést kaptak arra, hogy felkutassák ezeket a lehetőségeket. A szurkolók egyön­tetűen Taylor jelentését és a kormányzatot tették felelőssé azért, amit a jelek is mutattak, hogy a futball egyre jobban elszakadt eredeti gyökereitől, és a szórakoztatóipar egy újabb ágazatává vált. A díszpáholyok megjelenése csak egy újabb szimptómája volt ennek. A játék Taylor által említett problémái olyan formában is közölhetők lettek volna, hogy azok a hosszú távú stabilitás kezelésére alkalmasak legyenek.

VIII. Alternatív produkciók

Nem árt hangsúlyozni, hogy a labdarúgás az elmúlt időszakban a hanyatló piac áldozatává vált. Közvetlenül a háborút követő években évi 40 millió fő volt a szurkolói csúcslétszám. 1985/86-ban ez a szám 17 millió alá csökkent. 1970-ben 30 millióan néz­ték a tévében a FA Cup döntőjét, amit a Leeds és a Chelsea játszott. 1988-ban már csak 12 millióan kapcsolták be a készü­léket, hogy megtekintsék a Liverpool-Wimbledon kupadöntőt.

Az okok közül néhány magára a futballra vezethető vissza: huliganizmus, kevésbé tetszetős játék, a sportlétesítmények állagának romlása, valamint egyes csapatok túl nagy domi­nanciája. A változások nagy része azonban a futball ellenőr­zési körén kívülről eredt. Közgazdasági kifejezéssel élve, az elmúlt időszakig a labdarúgás „inferior" jószágnak bizonyult: ahogy a jövedelmek évről évre emelkedtek, az emberek ke­reslete a futball iránt egyre csökkent (legalábbis a mérkőzések látogatottságát tekintve). Ennek oka meglehetősen egyszerű: a pénz elköltésére egyre több alternatív lehetőség jelent meg, kezdve az önkiszolgáló boltoktól az üdülésekig, más hazai sportok és időnként egzotikusnak számító külföldi sportágak, mint az amerikai futball, a Tour de Francé vagy az Australian Rules. Ez pedig azt jelentette, hogy a labdarúgásnak sokkal kereskedelem-orientáltabb gondolkodásmódot kellett átven­nie, hogy egyáltalán biztosíthassa túlélését.

4. Mi jöhet ezután?

A monopolhelyzet szinte minden esetben oda vezet, hogy a fogyasztók silányabb terméket kapnak kézhez magasabb áron, szükségleteikre kevesebb figyelem fordítódik. Végül a piac egyszerűen kifullad, és egy új termék lép a régi helyére.

A labdarúgás körüli válság bizonyos fokig válasz napjaink piac által vezérelt társadalmára. Nem meglepő ezek után, hogy a futball egyre inkább az üzleti nyereségről szól, meg­feledkezve eredeti funkciójáról, vagyis a hétvégi kikapcsoló­dás biztosításáról, ami lehetőséget ad a mindennapi élet unal­mának túllépésére – valami, amit mindig várni lehet. Nagy-Britannia és a labdarúgás helyzete 14 évi konzervatív, sza­badpiaci fölény után temérdek azonos jegyet visel.

Azt is mondhatjuk, hogy a kereskedelem globalizációjával és a transznacionális vállalatok növekedésével párhuzamosan a futball felépítésében is új modell jelenhet meg. Ebben az új világban csak néhány klub marad, amely számít valamit (vagy egyáltalán talpon tud maradni), ezek pedig az európai ligára koncentrálnak, amely megtestesíti azt az óhajt, hogy a Man­chester United és a Glasgow Rangers az AC Milán, a Real Madrid és a Bayern München⁸ társaságában játsszon. A köl­csönhatás ezzel a világgal többnyire élő, műholdas tévé-adá­sokon keresztül biztosítható. A lelkes szurkolók három vagy négy mérkőzésre is kapnak jegyet, ha kellő időben lefoglalják (ha nem bérlettulajdonosok).

A Szuper Euro-Liga fogalma, ami felváltaná a régieket, egyeseket izgalomba hoz, másokat rémületbe kerget. Egye­sek állítják, hogy bár az elkövetkező időben a kisebb klubok szurkolói nehéz helyzetbe kerülnek, bizonyos változásokhoz éppen a szurkolók ízlésének megváltozása vezetett: a kisebb klubok mérkőzéseinek látogatottsága túlzottan alacsony. Azoknak, akik nem tudják megfizetni a magasabb belépőket vagy a tévé-díjakat, ez valószínűleg egyaránt megkeseríti az életét, de magának a sportnak semmiféle kárt nem okoz. Ugyanakkor komoly érvek szólnak amellett, hogy egy ilyen forgatókönyv ugyanúgy sértené a nagy egyesüle­tek érdekeit, mint a kire­kesztett kisebbekét. Elő­ször azért, mert nagyon sok menő játékos kisebb egyesületekben tanulja meg az alapokat.

Másodsorban, a szur­kolók helyi szinten ismer­kednek meg a játékkal. Egy 1991 májusában ké­szült felmérés igazolta, hogy a szurkolók többsé­ge (leginkább a 25-35 évesek korcsoportjában) helyi egyesületek futball-mérkőzésein szeretett be­le a sportágba, mely mér­kőzésekre az apjuk vitte ki őket. Az 1f00 fős minta 67%-a (többnyire 25-35 évesek) az első mérkőzé­sét valamelyik rokonával tekintette meg, 56%-a az apjával. 67% annak a csapatnak a szurkolója lett, amelyet először látott játszani azon a bizonyos első mérkőzésen. Ahogy a lap kommentálja: „Fel­mérésünk azt mutatja, hogyan váltak az emberek az adott klub szurkolójává a 60-as években és a 70-es évek elején. Ha az apák nem gondoltak volna arra, hogy fiaikat elvigyék magukkal, a mérkőzések látogatottsága egy idő után jelentő­sen csökkenhetne."

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a labdarúgásnak to­vábbra is egy, a férfiak által uralt időtöltésnek kell lennie, ami kizárólag hűséget és érdeklődést igényel, valamint azt, hogy tovább legyen örökítve apáról fiúra. Arról sincs szó, hogy a labdarúgás ne próbáljon terjeszkedni és vonzási körét kiszé­lesíteni a családokra, nőkre, valamint azokra a társadalmi osz­tályokra, amelyek a tradíciók miatt nem érdeklődnek a játék iránt. Ugyanakkor, ha a nagyszabású versenyek vonzásában a műholdas tévéken keresztül vezet az egyetlen út a futball­hoz, a nagy klubok mérkőzéseinek helyenkénti látogatásával a szurkolói létszám felfrissítésének egész rendszere esetleg szépen lassan eltűnik. A műholdas-, illetve kábel-tévéken ke­resztül működő „fizess, ha nézed"-rendszer is felvet problé­mákat a jövőbeli szurkolók újratermelését illetően, korlátozva a játék közelébe kerülésének lehetőségét. Miként Stan Barnett az 1991/92-ben 6-10 millió ember által nézett ITV kö­zönségéről megjegyzi: „Ezek a nézők közel sem voltak mind­annyian megrögzött futballszurkolók, nagyon sokan közülük csak alkalmi szurkolók, véletlenül nézték a mérkőzést, mert éppen ez ment a tévében. Nem ártana, ha az FA feltenné saját magának a kérdést, hogy e nézők közül kiből lesz a jövőben szurkoló."

Harmadrészt, ha az Euro-Liga a kívülálló csapatok szemé­ben rivális szervezet lenne, a verseny tovább fokozódásával az átigazolási rendszer ellenőrizhetővé válna. A szurkolók összezavarodnának, elvesztenék érdeklődésüket, és az érzé­keny szabályok, melyek a játékot egyenlítik ki, valószínűleg felborulnának.

Végül: segítene-e az Euro-Liga modell elkerülni a bizonyta­lan eredménnyel kapcsolatos problémákat? Abban az értelem­ben, hogy ez csak nagy egyesületekből fog állni, talán igen, de a tiszta szabadpiaci modell keretei között még ez a helyzet is koncentrációs nyomásnak nyit utat. „Az elmúlt időszakban az AC Milán kiválogatta a legjobb játékosokat." A források meglehetősen egyenlőtlenül vannak elosztva. Még ezen a leg­felsőbb szinten is egy olyan csapatnak, mint az AC Milán, üzleti forgalma tízszer nagyobb, mint a legnagyobb brit klubé, a Rangersé, amely kétszerese az Arsenalénak és a Manches­ter Unitedénak. Minden bizonnyal ésszerűtlen dolog lenne a múlt mechanizmusainak adaptálásával visszaforgatni az időt az úgynevezett aranykorba; újra bevezetni olyan dolgokat, mint a maximált bérek, és a „Visszatartás és kiadás"-rendszer, amelynek legalább annyi rossz oldala van, mint jó. Ez ahhoz hasonlítana, mintha a baloldalnak javasolnánk, hogy támogas­sa a nagyfokú államosítást, mivel ez többé-kevésbé bevált Atlee idejében. Nem lehet ragaszkodni mindahhoz, ami fenn­áll, de nem kellene azonnal elutasítani minden elemét az Euro-Liga tervnek sem, még ha a veszélyeket felismertük is. De azért alkalmazhatunk változtatásokat, ami esetleg segíthetné a labdarúgást, a futball érdekeit előtérbe helyezve a piaci kényszer helyett. Megfontolásra ajánljuk a következő javasla­tokat:

• egy egységes szabályozó testület létrehozása a jobb és következetesebb kormányzás céljából;
• világos, határozott támogatás a nagyobb egyesületek ré­széről a kisebbek, javára – valószínűleg csak a jelenlegi első osztály aljáig kiterjedően;
• nevelőegyesületek alapításának lehetősége, melyek létre­hozása részben a nagyobb klubok feladata lenne;
• a tehetségek felfedezésére és ifjúsági csapat általi felne­velésére szolgáló rendszer felkutatása;
• tárgyalásokat folytatni a tévéközvetítések bővítéséről a futball egészének javára;
• az első osztály létszámának csökkentése maximum 18 egyesületre, párosítva a kupaküzdelmek csökkentésével;
• az átigazolási tilalmak bevezetése a szezon idejére, mi­nimális kivétellel. Ez megakadályozná a nagyobb egyesülete­ket abban, hogy könnyedén megvásárolják a sikert, és rá­kényszerítené őket, hogy ugyanúgy megküzdjenek a sérülé­sekkel és veszteségekkel, ahogyan a kisebb csapatok kény­telenek erre;
• éves beszámoló a futball helyzetéről, ami esetleg vitát indíthat a játék céljairól és struktúrájáról.

A legfontosabb az, hogy legyen a labdarúgásban elképzelés – a pályán és azon kívül egyaránt. Egyedül és kizárólag a profitmaximalizálás hosszú távon nem segíti a játékot, és ezt minden befektetőnek fel kell ismernie. A változtatás mindig szükséges volt a szervezetben, de a szabályokban is, ám en­nek stratégiai áttekintéssel kell történnie. Máskülönben csak kapkodó, összefüggéstelen válaszok születhetnek az új prob­lémákra. Az egyesületek és a liga tulajdonosainak a játék ér­dekében meg kell egyezniük a hatalom megosztásában, vagy egy külső szabályozóban, melynek mindannyian engedelmes­kednek („a meghatalmazott-modell"). Hosszú távon ez hasz­not hoz mindannyiuknak úgy, hogy a sportágat is biztosítja a fizető szurkolókról – a televízión keresztül vagy személyesen.

Rogan Taylor (az 1980-as évek elején létrejött Futballszurkolók Szövetségének alapítója) az őszinte szurkolók hangját a tárgy tudományos kutatóinak közvetítve így fogalmazott: „A labdarúgás […] haldoklik abban a formában, ahogy eddig lé­tezett, de csak azért, hogy újjászülessen. A professzionális játék új jellege és formája napjainkban van kialakulóban."

A Football League és a Premier League a klasszikus és jelentős piaci kudarcoktól szenved. További változások elke­rülhetetlenek. A kérdés az, hogy milyen alapon indulnak meg a változások, és a futball javát fogják-e szolgálni. Ez nem érhető el a piaci erők szabadjára engedésével.

Jegyzetek

1 Ha ez az evidenciaként ható elmélet nem lenne elég meggyőző erejű, a kutatások eredményeit vizsgálva kiderül, hogy az egyre ma­gasabb árak egyre alacsonyabb nézőszámot jelentenek (Cairns et al., 1986:19). A valós áraknak természetesen tartalmazniuk kell az utazási költségeket, a különböző programok, műsorok költségeit, és más egyebet is, mint például a frissítők költségeit: nos, ezeket a rendelke­zésre álló tanulmányok közül csak néhány veszi figyelembe.

2 Elméletileg az új belépők által okozott fenyegetettség-érzés még a látszólag monopol helyzetben levőket is arra kényszerítheti, hogy úgy viselkedjenek, mintha egy tökéletesen versenyző piacon lennének. A labdarúgásban a piacra való belépés a szabályok által korlátozott, és az új csapatoknak a legtöbb esetben rendkívül nehéz kiépíteni saját egzisztenciájukat, figyelembe véve a földrajzi adottságokat, a szurko­lók, a támogatók különböző fokú megbízhatóságát és más hasonló problémákat.

3 Meglehetősen sokféle bizonytalansági és más minőségi tényező van a végső kimenetelt illetően, melyek az elméletek szerint vélhetően befolyásolják az érdekeltség fokát, és így a mérkőzések nézettségi mutatóját, valamint az általános érdeklődést is a professzionális játék iránt. Az emberek rámutattak az egyes mérkőzések, illetve a bajnok­ság végeredményének bizonytalanságára, a hosszú távú dominancia problémájára, az egyes tulajdonosok csapatai sikerességének lehető­ségére és magának a játéknak a fontosságára. Mindezeket a képes­ségeknek a különböző csapatok közti egyenlőségi foka befolyásolja. Részben a rendkívül sok tényező miatt, másrészt, mert igen nehéz minden helyzethez rendszabályt találni, nem utolsó sorban pedig azért, mert a kulcsfontosságú dolgok, mint például a potenciális nézők vá­rakozásai az eredmények pontosságát illetően nem mérhetők. Empi­rikus munkák igen nehéznek találták kimutatni, hogy pontosan mennyire fontos is ez. Ilyen irányú munka összefoglalását I. Cairns et al. (1986.). Egy nemrég készült tanulmány a hazai győzelem lehető­ségét a fogadóirodák által jelzett esélyszámokkal megadva többé-ke­vésbé erős hatást mutatott ki ezen a téren. (Peel and Thomas, 1988.)

4 A professzionális sportot tárgyaló közgazdasági irodalom nagy ré­sze azt próbálja kikutatni, hogy a csapatok a profitot maximalizálják-e, vagy valami mást („hasznosságot"). Úgy tűnik, hogy Nagy-Britanniá­ban az utóbbiról van szó, az USA-ban pedig az előbbiről. Ám az már nem világos, hogy mennyire különböző ezek implikációja.

5 Egyedül az Arsenal és a Manchester United szavazott az ellen, hogy megnöveljék az első osztály létszámát az eredeti 22-es létszám­ra 1990-ben.

6 A helyi népesség mérete és jóléte, valamint a sikeres futballcsa­patok közti kapcsolat léte segít megmagyarázni a labdarúgás erővo­nalainak figyelemre méltó sodródását déli irányba. Például 1927/28-ban az első két osztály 44 csapatából 29 volt északi; 1987/88-tól az első osztály 21 csapata közül 15 déli, mint ahogy 11 csapat az a másodosztályban (Soar, 1989:128).

7 Egészen az utóbbi időkig a nem-kereskedelmi motiváció dominált. Ahogy Whannel (1983) rámutat: „a klubok nem elsősorban a profitért lettek harcba állítva. Az egyesületeket többnyire helyi üzletemberek ellenőrizték, nem annyira a nagy nyereség érdekében, mint inkább a helyi közösségben megszerezhető hatalom és befolyás, valamint egy­szerűen szórakozás miatt" (p. 25). Ezt megerősíti az a tény, hogy 1982-ben a 92 labdarúgó egyesületből mindössze 12 volt nyereséges, valamint az, hogy a harmad- és negyedosztálybeli csapatok a mérkő­zések alkalmával felmerült kiadásaiknak csak a felét fizették a belé­pőjegyekből (Mason, 1985:2). A kommercialista szemlélet hiányának egyik különleges oka pedig a 7,5%-ra korlátozott fizethető osztalékok­ról szóló szabály volt (Qratton and Taylor, 1985:240).

8 Az Európa Kupa új rendszerét sokan ezen az úton megtett fontos lépésnek tartják, amelyben az egyenes kieséses rendszerfa mini-ligás és a rájátszásos szisztéma váltotta fel. Ez garantálja minden csapat számára a minimális számú mérkőzést és a sokkal nagyobb bevéte­leket.

Irodalom

Bruggink, T. H. and Rose, D. R. (1990) 'Financial Restraint in the Free agent Labor market for major league baseball: Players look at strike three' Southern Economic Journal 56(4) pp 1029-49.

Cairns, J. (1987) 'Evaluating Changes in League Structure: The Reorganization of the Scottish Football League', Applied Economics 19(2) pp 259-75.

Cairns, J., Jennet N and Sloane P J (1984) 'The Economics of Professional Team Sports', University of Aberdeen, Dept of Political Economy, Discussion Paper 84-106.

Cairns, J., Jennet, N. and Sloane, P. J. (1986) 'The Economics of Professional Team Sports', Journal of Economic Studies, 13(1) pp 180.

Glanville, B. (1968) Know about Football, Blackie, London. Gratton, C. and Taylor, P. (1985) 'Sport and Recreation: An economic analysis'.

Hill, J. (1963) Striking for Soccer, Sportsmans Book Club, London.

Inglis, S. (1988) League football and the men who made it, Collins.

Mason, T. (1985) Sport in Britain, Faber and Faber, London.

Peel, D. A. and Thomas, D. A. (1988) 'Outcome Uncertainty and the Demand for Football: An analysis of Match Attendances in the English Football League', Scottish Journal of Political Economy, 35(3) pp 242-49.

Soar, P. (1989) The Illustrated Encyclopedia of Football, WH Smith.

Szymanski, S. (1993) 'The Economics of Footballing Success', Economic Review, vol 10, no 4.

Taylor, R. (1992) Football and its Fans, Leicester University Press.

Whannel, G. (1983) Blowing the Whistle: the Politics of Sport, Pluto, London.

When Saturday Comes. May 1991, London.

Az utóbbi egy-két évben a legkülönbözőbb irányzatokat kép­viselő társadalomtudósok számolnak be egy meglepő felfede­zésről. Eszerint a népesség fokozatos kettészakadása egy alulfoglalkoztatott, elszegényedett, marginalizált egyharmadra, illetve a teljesítményelvei társadalom áldásaiban továbbra is részesedő többségre (ezt a folyamatot ők már régebben is leírták) óriási léptekkel halad egy polarizált osztálytársadalom felé. Ebben egy mindinkább szélesedő munkásosztály konf­rontálódik majd a járadékosok és a tőketulajdonosok egy egy­re agresszívabban gazdagodó rétegével. Ezt a folyamatot to­vább erősíti, hogy az állam is fokozatosan vissza fog vonulni eddigi szociális újraelosztó funkcióiból.

A fenti tendenciák leírásakor két különböző értelmezési sé­mával találkozhatunk. Egyesek a második világháború utáni szociológia óta meghaladottnak számító osztálytársadalom egyfajta „visszatéréséről" beszélnek: az integrált „munkásság" ugyanis úgy olvad majd el, mint vaj a napon, és fokozatosan ellepi a klasszikus „proletárjelleg" és a 19. század pauperizmusa. Ezzel szemben állnak azok az elemzések, amelyek a folyamat újszerű jellegét emelik ki. Kihangsúlyozzák az aktu­ális világgazdasági válságban gyökerező polarizáló alapten­denciát, ahol a polarizáció közvetlenül a jelenlegi fordista munka- és termelési viszonyoknak egy posztfordista, ill. „toyotizált" felhalmozási modellbe való forradalmi átalakulásából jön létre. Elsősorban a transznacionális konszernek csúcsme­nedzserei kényszerítik ki újabban az egész világon az alkal­mazkodást a japán osztálytársadalom struktúráihoz. Szétfe­szítik a munkaerőpiaci szabályozás és a kollektív rendszerek eddigi kereteit, és a nullához közelítik a jóléti állam újraelosztó szerepét, hogy az időközben még a Daimler-Benz igazgató­tanácsa által is meghirdetett „gyári forradalomnak" ugrássze­rűen leértékelt munkaerőt bocsáthassanak rendelkezésére.

Mindkét értelmezési sémának megvannak a maga értékei. Aki ismeri például az uralkodó társadalomtörténet-írást, az gyorsan észre fogja venni, hogy a legújabb társadalmi fejle­mények meghazudtolják annak determinizmusát. Eszerint ui. az elmúlt százötven év nem volna más, mint a jövedelem- és földnélküli „csőcselék" proletariátussá, onnan pedig táppénz­jogosultsággal és nyugdíjgaranciával rendelkező, integrált „munkássággá" való felemelkedésének története. Annyiban a „proletárjelleg" valódi visszatérésének vagyunk tanúi, amennyiben a reakciós szociálpolitika több generációjának e megvető-cinikus harci jelszava mindazt magában foglalja, amit a munkaerő áruba bocsátói manapság még a legfejlet­tebb országokban is újra tömegesen megtapasztalnak: bi­zonytalan munkahelyek, megkérdőjeleződő „normál munkai­dők", hirtelen bércsökkentések és a betegség, a rokkantság, az öregség kockázatai ellen védő garanciák megingása. Ezt az újonnan kialakuló proletárstátust azonban igen sajátos je­gyek is jellemzik, amelyek a 19. és 20. századi tapasztala­toknak már csak azért is ellentmondanak, mert nem egy kez­dődő tőkés iparosodás velejárói, hanem a tőkés világrendszer megújulásának egy késői, ráadásul ipartalanítási jelenségektől kísért szakaszából jönnek létre. Nyilvánvalóan egy érem két oldaláról van tehát szó.

Ha a „kétharmados társadalom" deregulációjából időközben maguk a tőkés hatalmi központok társadalomtudós tanácsadói is egy új proletariátust látnak kialakulni, akkor nekünk, balol­daliaknak tulajdonképpen már sokkal korábban kellett volna elemeznünk és megvitatnunk ezeket a fejlődési tendenciákat. Csakhogy az elmúlt években ez egyre kevésbé volt így. Mivel én a baloldaliságot olyan magatartásként értelmezem, amely a kizsákmányolt társadalmi osztályokra irányul, és így a ki­zsákmányolás általános megszüntetésének cselekvésorientált stratégiáit vezeti le, a baloldali viták és az osztálytársadalom valóságos fejlődésének e fokozódó elszakadásában nagy ve­szélyt látok. Erről nem utolsósorban azért is beszélnünk kell, mert a legújabb proletarizálódási folyamatok eredményekép­pen sok baloldali is a liberalizált munkaerőpiac alsó és nehéz helyzetű szegmenseiben találja magát. Paradox jelenségnek tartom ezt, amely talán megmagyarázza a baloldaliak fokozó­dó idegenkedését egy reproletarizálódásba kényszerített mun­kásosztállyal szemben. Mi magunk is növekvő mértékben vá­lunk e folyamat tárgyaivá, és talán éppen azért menekülünk metaforikus szintekre, hogy ezzel saját valóságos elnyomoro­dásunkat elleplezzük. Éppen mivel egyre gyakrabban uralják saját hétköznapjainkat, a reflektálatlanul elfogadott proletari­zálódási folyamatokra sokan közülünk már csak a félelem me­chanizmusainak segítségével tudnak válaszolni. A követke­zőkben megpróbálom bebizonyítani, hogy még mindig az osz­tályelemzés biztosítja a legjobb eszköztárat ahhoz, hogy a vál­tozó proletár osztályhelyzeteket új cselekvési szempontok alapjává tegyük – olyan kiinduló helyzetté, amely alternatívát nyújt egy pusztulástól fenyegetett baloldalnak a félelem és az önvád elharapódzó beállítottságával szemben.

Először is három esettanulmány segítségével (Olaszország, Mexikó és Franciaország) rekonstruálom az új osztálytársa­dalmaknak a 80-as években kezdődő kibontakozását, és azt a tőkés világrendszer jelenlegi globalizálódási tendenciáira fo­gom vonatkoztatni. Ebből kiindulva második csomópontként a német osztályviszonyok fejlődésének a keletnémet Anschluss előtti és utáni szakaszával foglalkozom. A referátum harmadik részében ismertetem téziseimet a német posztfordista, III. „toyotizált" uralmi stratégiáról, amely az osztálytársadalom nemzetállami összetevője egy megújult tőkés világrendszer­ben (tőkestratégia, a konzervatív kormányzat funkciói és al­kalmazkodási teljesítményei, szakszervezeti-szociáldemokra­ta alkalmazkodási modellek). Végezetül vitára bocsátok né­hány gondolatot egy megújult baloldali osztályorientáció lehe­tőségeiről.

1. A nyílt osztálytársadalom kibontakozása a 80-as évektől kezdődően

1.1. Olaszország esete

1980-ban a nyári szabadságolás után a Fiat autókonszern me­nedzsmentje Torinóban 24.000 alkalmazottat bocsátott el egy erre a célra létrehozott állami „Integrációs Pénztárba" (Cassa Integrazione), egyelőre 18 hónapos határidővel és állami bérkie­gyenlítéssel. A Fiat munkásai elkeseredett sztrájkkal válaszol­tak, amelyet a fémipari szakszervezetek eleinte támogattak. A 35 napos sztrájk alatt nézeteltérésekre került sor a konszern kollektíváján belül. Miután a Fiat adminisztratív dolgozói október 14-én sztrájkellenes tüntetést tartottak, a legerősebb fémmun­kás-szakszervezet, a FIOM is még aznap este megszavazta sa­ját tagjainak elbocsátását. Ez a vereség gyorsan katasztrófává nőtte ki magát. A 80-as évek közepéig felére csökkentették a Fiatnál a foglalkoztatottak számát, az Integrációs Pénztárak pe­dig tartós elnyomó intézményekké váltak. Agnelli rajtaütése je­lentette a rajtlövést a nagyüzemi munkásság üzemi tanácsaira támaszkodó szakszervezetek hatalomtól való megfosztásához, és a munkásság 60-as évek vége óta megszilárduló akciókész­ségének megtöréséhez egész Olaszországban. Azokat a kísér­leteket, amelyek a nagyüzemekben a Fiat példája nyomán meg­induló decentralizációt és a munkáskollektívák ezzel együtt járó széttördelését az ipari negyedek „munkásköreinek" segítségével próbálták megakadályozni, egy brutális politikai kampány során szétverték. Olaszországban egy olyan évtized vette kezdetét, amelyet a legelkeseredettebb politikai és társadalmi elnyomás jellemzett. Azokról a következményekről, amelyeket ez a mun­kásosztály, a „munkásautonómia" kezdeményezései és nem utolsósorban a szakszervezetek számára jelentett, külföldön alig vettek tudomást. A fordista üzemi despotizmust technológiai újításokkal erősítették meg, és összekapcsolták azt a teljes ter­melőapparátusnak egy nagyszabású, egészen a tradicionális kézműves üzemek szintjéig menő decentralizálásával. Ennek az olasz munkaerőpiac drámai funkcióváltozása lett a következmé­nye. A hármas tagoltságú munkaerőpiac minden szektorából (ál­lami szektor; magánszektor formalizált munkaviszonyokkal egy­felől a közép- és nagyüzemekben, másfelől a kis családi-, ill. kézműves üzemekben; az alulfoglalkoztatottság szektora) eltá­volították azokat a munkavállalókat, akiket a piac militáns visel­kedésük vagy csökkent munkaképességük miatt diszkriminált. A szociális védőhálót áteresztővé tették, és új állami, ill. vállalati „parkolóhelyekkel" egészítették ki az alulfoglalkoztatottak szá­mára. A szakszervezeti szövetségek elfogadták a szociális-vív­mányok leépítését. „Vállalkozó munkásokat" (Sergio Bologna elemzésében „lavoro autonomo') foglalkoztató kisüzemeknek egy új struktúrája jött létre, számuk a 80-as évek végére elérte a hat-hét milliót, átjárták az egész munkaerőpiaci hierarchiát, és minden irányba „szétfolytak". És a 90-es évek elején újra csak a Fiat-menedzsment volt az, amely a drámai átstrukturá­lódások egy évtizede után új kezdeményezéssel állt elő, hogy így a konszernközpontok, a beszállítók és a kistermelők közötti vertikális kizsákmányolási kapcsolatok (a toyotizmus „karcsúsí­tott termelése") japán modelljének példájára támaszkodva kö­vetkezetesen kihasználja az eddigi eredményeket.

1.2. Mexikó

1980 és 1982 között Mexikó vegyes gazdasági rendszere egy többé már nem ellenőrizhető adósságválságba került. A kor­mányzat egy minden szabályozási kísérletet keresztülhúzó tő­kemenekülési hullám után 1982-ben bejelentette a fizetéskép­telenséget. A pénzpiacok neoliberális internacionáléja (a Va­lutaalap és a Világbank) kikényszerítette egy egész népgaz­daság liberalizálásának első „big bang"-jét. Mexikóban rest­riktív költségvetési politikát valósítottak meg, és bevezették az állami vállalatok privatizációját. Hogy a külső adósság rende­zését biztosítsák, negatív növekedési rátákat fogadtak el. A belpiacokat korlátozás nélkül szabaddá tették a külföldi tőke számára. Az egyetlen államilag támogatott szektor az export­orientált magángazdaság maradt. Az egyes intézkedésekből a 80-as évek közepéig a „komparatív költség- és telephely­előnyök" következetes politikája kristályosodott ki, ahol a kül­földi beruházások számára a lehető legolcsóbb munkaerő mo­bilizálása bizonyult a legfontosabb vonzerőnek. Az állami mi­nimálbér és az ágazati kollektív szerződésekben meghatáro­zott bérek 1980 és 1991 között reálértékben 56%-kal csök­kentek. A tömeges munkanélküliség a szociális vívmányok át­fogó leépítésével járt együtt, melynek során végül az egész­ség- és az oktatásügy is a privatizáció áldozata lett. Ma a 90 millió mexikói közül 41 millió él a hivatalos létminimum alatt, ebből 17 millióan szélsőséges szegénységben.

A növekedés egyetlen szektorát végül már csak a szabad termelési zónák („maquiladora") jelentik. Ezek elsősorban az USA-határon szilárdultak meg, 90%-ban amerikai konszernek leányvállalatainak kezében vannak, és itt hozzák létre a me­xikói exportbevételek 80%-át. Ez az alacsonybér-övezet, ahol az USA vállalatainak munkaintenzív és környezetkárosító köz­benső termékeit állítják el, nem ismer többé munkajogot a foglalkoztatottak számára, akiknek a bére az átlagos amerikai bérjövedelmeknek kb. 16%-ánál stagnál. Itt nem létezik sem­miféle munkavédelmi vagy környezetvédelmi előírás. A terrorisztikus munka- és termelési feltételek egyformán tönkrete­szik a munkásokat (akiknek 70%-a nő, átlagos életkoruk pedig jóval a lerombolt állami iparban dolgozó munkásoké alatt ma­rad) és az egész lakosságot, ahol a gyerekek és az öregek növekvő mértékben esnek áldozatul a megfertőzött talajvíz­nek.

A munkaerőpiac Mexikóban is tökéletesen megváltozott a dereguláció 1982-től 1985-ig tartó sokkfázisában. Eltűnt az ál­lami szektor, a maquiladorák környékén pedig egy minden szociálpolitikai garanciától megfosztott ipari tartaléksereg jött létre. Kialakult továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy infor­mális szektora, amely már a 80-as évek végén 6,5 millió főt számlált (ez a keresők 25%-a), és amely a mezőgazdasági termelőszövetkezetek privatizálása óta a vidéki régiókban is terjeszkedik. Az átrétegződött mexikói proletariátus gyakorla­tilag már semmiféle ellenhatalommal nem rendelkezik. A szak­szervezeti korporatizmus (CTM) lejáratódott, mert támogatta a kormányzat deregulációs kurzusát, és az állami szektor le­rombolásában való részvétellel saját magát fosztotta meg a hatalomtól. 1990-ben a szakszervezeti vezetés egy „Pacto de Solidarídad Economica"-ban nyomatékosan megerősítette az általa követett elnyomó jellegű politikát.

1.3. Franciaország

A szocialisták választási győzelme után a Parti Socialiste bal­oldali szocialista szárnya, a főként a PSU-ból származó CERES-csoport, egy posztkeynesiánus stabilizációs programot akart megvalósítani. 1981/82 óta költségvetési deficitből fi­nanszírozott teljes foglalkoztatási politikát, a minimálbérek és a családhoz kapcsolódó szociális juttatások felemelését, va­lamint a veszélyeztetett iparvidékek érdekében aktív struktú­rapolitikát követelt. Ezt az anticiklikus alternatívát (szemben a nemzetközi intézmények és a Reagan-adminisztráció éppen kibontakozóban levő neoliberális trendváltásával) azonban szétroppantották a nemzetközi pénzpiacok, az Európai Közös­ség szintjén pedig a márka-blokknak a kamatlábakat magas szinten tartó politikája. A szocialista kormányzat ennek láttán belement egy radikális deregulációs tervbe, amely a szociális védőrendszereket alapjában véve megkímélte ugyan, ám a munkaerőpiaci és a bérpolitikát a második világháború vége óta folytatott gazdasági tervezéssel együtt mint beavatkozási pontokat elejtette.

Egy szűk évtized elmúltával tanulmányozhatjuk is a követ­kezményeket. Gyors tempóban jelentek meg egy kétharmad társadalom struktúrái, melyekből a 90-es évek elejére egy „quart monde" egyre nagyobb szektorai kristályosodtak ki: romjaikban heverő iparvidékek, lezüllött vidéki régiók, a nagy­városok körül a proletárlét alatt tengődő banlieu-övezetek. A liberalizált munkaerőpiacról kihulló alulfoglalkoztatottakat ezekbe a földrajzilag rögzített válságövezetekbe irányítják, ahol aztán tovább süllyednek, egyfajta elszigetelt „classes dangereuses"-zé formálódva. Ahogyan Olaszországban és Mexikóban, itt is létrejött továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy új rétege, amely időközben a liberalizált munkaerőpiac minden szektorát áthatja: kisparasztok szociális segély-szub­venciókon vagy a kereskedelmi láncok „subcontractor"-jaiként, a piaci konkurencia mechanizmusainak szintjét el nem érő kézműves kisüzemek, teherautósofőrök, akiknek minden ter­melési eszközük egyetlen teherautó, a telekommunikációban foglalkoztatott munkások a szövegszerkesztést végzőktől kezdve a szoftverspecialistákig, és a gazdasági tanácsadók egész serege. A nagyipari termelés zsugorodó központi mun­kásosztálya még erősebben „szakszervezetlenített", mint Olaszországban vagy Mexikóban. A munkavállalóknak mind­össze 10%-a szakszervezeti tag egy olyan országban, ame­lyet a teljes átstrukturálódási időszakban szocialisták kormá­nyoztak. Az új konzervatív kormányzat pedig időközben már államilag részben szubvencionált általános bércsökkentések­ben való aktív részvételre bátorítja a szakszervezeteket.

1.4. A tőkés világrendszer globalizálódása és a globális proletarizálódás

Amint a három esettanulmány mutatja, a munkakörülmények átalakulása a 80-as évek folyamán különböző feltételek között zajlott. Olaszországban egy, az ottani osztályviszonyok tekin­tetében a századforduló óta hangadó szerepet betöltő kon­szern rombolta le harcos munkásakciók tizenkét éves sza­kaszának eredményeit. Mexikóban a nemzetközi pénzügyi in­tézmények egy korporatív iparosítási utat semmisítettek meg, amely erős állami szektorra támaszkodva szándékozta le­győzni az importfüggőséget és a nemzetközi nyersanyagpia­cokhoz való túl erős kötődést. Franciaországban egy éppen hatalomra kerülő szocialista kormány posztkeynesiánus sta­bilizációs kísérletét akadályozták meg mindjárt a kezdet kez­detén, amellyel a kormány saját mozgásterét akarta biztosítani a nemzetközi pénz- és devizapiacok megszilárduló deregulá­ciós stratégiájával szemben. Mindhárom esetben tökélete­sen azonosak voltak azonban a munkaerőpiaci és szoci­álpolitikai következmények. A munkaerőpiacok addigi sza­bályozási mechanizmusainak felfüggesztése a munkásosztály egy drámai reproletarizálását és átrétegződését vezette be, és ennek eredményeként az addigi osztálypolitikai status quo minden eszköze – a korporatív, mint Mexikóban, a bázisdemokratikus-militáns, mint Olaszországban, a jóléti állami, mint Franciaországban – súlytalanná vált. A bérből élőknek egyre több szektorban kellett súlyos beavatkozásokat tudomásul venniük azon szociális garanciákat illetően, amelyeket a 40-es, majd elsősorban a 60-as évek óta újra kiharcoltak: normál munkanap, negyvenórás munkahét, stabil bérek, betegség és öregség esetén államilag garantált bérhelyettesítő juttatások. A globalizált pénzügyi piacok túlakkumulált kapitalizmusa egy­re több támadási ponton „nyitotta fel" a munkaerőpiacokat, és a kollektív szerződésekkel meg a szociális juttatásokkal együtt azokat a társadalmi integrációs eredményeket is félresöpörte, amelyeket a magasbér-politika és a jóléti állam ért el. Mivel a beruházások az elmúlt ciklusban egyre kevésbé térültek meg, a tőke végül világszerte legagresszívabb formájában, a pénzformában kereste a kedvezőbb értékesülési feltételeket. Egyre több szektorban tették rugalmassá, szabaddá és ol­csóbbá a bérmunkát. A három ország imént felvázolt példái egy átfogó átstrukturálási kísérlet részét képezik, amely ott is világosan hátrahagyta nyomait, ahol a 80-as évek végéig még nem hozott létre mélyreható változásokat.

Ezek a fejlemények 1990/91-ben az államszocializmus ke­let-európai összeomlását követően újabb lökést kaptak. A neo­liberális dereguláció lett a vezérlő elve valamennyi politikai elitnek, amelyet a kelet- és dél-európai változások hatalomra sodortak. Kezeikben, no és a nemzetközi pénzügyi intézmé­nyek diszkrét irányítása alatt, ez az eszköz minden állami gaz­dasági struktúra tökéletes és lehetőleg gyors lerombolásának filozófiájává nőtte ki magát. Iparpolitikai reorganizációs prog­ramok mindehhez nem kapcsolódtak. A következmény a mai napig az állami szektor tartalékainak általános kifosztása, anélkül, hogy ebből az értékteremtés lényeges produktív vagy reproduktív struktúrái létrejöttek volna. A privatizáció eredmé­nye az általános harácsolás maffiagazdasága, amelyet az „új vállalkozók" informális gazdasági szektorának teljesen átlát­hatatlan kiterjedése kísér. Ez utóbbiaknak a szélesedő pia­cokhoz és a szaporodó üzleti lehetőségekhez fűzött reményei azonban ugyanúgy homokra épültek, mint az a várakozás, hogy a decentralizált posztfordizmus általuk lelkesen üdvözölt modelljében majd széles körben felemelkedhetnek egy rugal­mas „új középosztállyá". A globalizált kapitalizmus az állami vállalatokból kihulló, magasan képzett kelet-európai munka­erőt cinikusan az időközben világszerte működőképessé váló alacsonybér-láncok alsóbb pozícióiba fogja besorolni. Egy le­hetőleg korlátlanul rendelkezésre álló ipari tartaléksereg érde­kében pedig a piaci fennmaradásukért küzdő „új vállalkozók" zömét maximálisan igyekszik majd hozzáláncolni az „új vál­lalkozó" pozícióhoz – mint időközben mindenütt a világon. A vállalkozó munkások a kelet-európai események óta az átla­gosnál képzettebb munkaerőnek egy világszerte elterjedt új formáját jelentik. Ezek az emberek rengeteg munkát vállalnak, ám ennek egyre nagyobb részéért nem kapnak ellenszolgál­tatást. Most megjelennek abban az országcsoportban is, amely – akárcsak Mexikó az USA déli határán – az Európai Közösség keleti szélén az alacsony bérű munkaerőpiacoknak egy sávos övezetét képezi; magas motiváltságú, magasan képzett és a formális munkaviszonyból kirekesztett munkaké­pességnek egy vastag üledékét.

Egészen az 1990/91-es kelet-európai fordulatokig vitatott volt, hogy a neoliberális monetarizmus kínálati gazdaságtana vajon nem tud-e mégiscsak többet nyújtani, mint gazdaság­politikai legitimációs alapot a kizsákmányolási viszonyok radikalizálásához és globális reorganizációjához. A kérdés idő­közben eldőlt, hiszen a kelet-európai gyakorlat világosan mutatja, hogy a neoliberalizmus az alternatív gazdasági struktúrákat alapvetően csak azért semmisíti meg, hogy a tőkés világrendszer öntörvényűként meghatározott és a továbbiakban semmilyen gazdasági irányítást nem igény­lő értékesülési stratégiáinak optimális környezetet teremt­sen. A következmény általában egy új kapitalista világ új proletariátusa. Az első, a második és a harmadik világ eddigi strukturális osztálykülönbségei fokozatosan kiegyenlítődnek, összefonódnak egymással, és egymáshoz idomulnak. A hori­zontálisan egymással összefonódó munkaerőpiacok ezzel egyidejűleg megfigyelhető vertikális hierarchizálása Japán-Délkelet-Ázsia, Észak-Amerika és Nyugat-Európa „triádja" ál­tal a munkaerőpiacokat három területi központból kiindulva tovább strukturálja. De tendenciájában már ezekben a cso­mópontokban sem adódik nemzeti vagy blokkjellegű mozgás­tér a munkásosztály és szervezetei számára, mert a proleta­riátus az államot (akár nemzeti, akár nemzetek fölötti) egyre inkább elveszíti mint a munka világának status quo-ját fenn­tartó „közvetítőt". Az állam eközben szinte mindenütt szé­dületes tempóban változik át a világtőke területileg rögzí­tett részfunkciójává. A megújult tőkeviszony „karcsúsító" ter­melési filozófiája „lekarcsúsítja" az államot is, Svédországtól Kelet- és Dél-Európa „etnikailag racionalizált" rezsimjein ke­resztül egészen Kínáig, függetlenül a mindenkori belpolitikai hatalmi struktúráktól és participációs formáktól. Amennyiben a politikai elitek az elszegényedési folyamatok kordában tar­tása végett mégis ragaszkodnak bizonyos szociális kompen­zációs mechanizmusokhoz, a külföldi tőke gyors menekülése a büntetés. A nemzetállamok elszigetelt vagy – mint az Eu­rópai Közösség, a formálódóban levő amerikai gazdasági kö­zösség, a NAFTA, vagy az új délkelet-ázsiai felhalmozási ré­gió esetében – egymással kereskedelem- és devizapolitikailag összefonódott duzzasztómedencékké váltak, amelyeknek már semmiféle befolyásuk nincs arra, mennyi vizet terel beléjük vagy ereszt le belőlük a vágtázó áradattá nőtt kapitalizmus. Elkeseredett konkurenciaharcban állnak tehát, melynek tétje, hogy melyikük képes a legkedvezőbb „komparatív telephely­feltételeket" nyújtani. A területileg messzemenően immobil po­litikai szocializációs és integrációs mechanizmusok gondnokai – némely „határrevíziók" vagy népesedéspolitikai "tisztogatások" ellenére – immáron semmilyen eszközzel sem tudnak gátat szabni a globalizált pénz-, hitel- és devizapiacok mobi­litásának.

Ezekből az új hatalmi viszonyokból kiindulva a tőke időköz­ben világszerte egy új felhalmozási modellt honosít meg. Elméleti előfutárai az eddigi fordista termelési modellt merev­nek, etatistának és a magas bérszínvonalat konzerválónak bélyegzik. A 90-es évek eleje óta már nem Ford a meghatározó, hanem a transznacionális konszernek stratégiai beruházási döntései, és a Toyota „posztfordista" gazdaságossági filozófi­ája, amely Japánban a SANYO szakszervezetek 50-es évek­beli véres leverése után szilárdult meg. A centrumban eddig általánosan magas bérszínvonal a 600 transznacionális kon­szern fejlesztési és gyártási központjainak terrorisztikus, ill. szociálpolitikai úton integrált „üzemi közösségeire" fog korlá­tozódni, a munkavállalóknak legföljebb 15-20%-ára kiterjedő­en. Ezekből a technológiai központokból kiindulva függő hely­zetű beszállítói piramisok épülnek majd ki, meghonosítva a kizsákmányolási viszonyok megfelelően rétegzett rendszerét – egészen a féllegális vagy feketemunkásokat összezsúfoló „izzasztókamrákig", vagy a bűnöző életmódot folytató, ill. et­nikai peremcsoportok kényszermunkájáig. Csendes teljesít­ménytartalékként a „karcsúsított termelés" minden stádiumá­ban számba jönnek továbbá az úgynevezett árnyékgazdaság „vállalkozó munkásai", akik fölfelé olcsó technikai tudástransz­fert nyújtanak, lefelé pedig összeköttetést az alulfoglalkozta­tottság és a strukturális munkanélküliség kiszélesedő szférá­jával. Ha pedig a multik új kizsákmányolási piramisain belül egyszer mégis súrlódási veszteségek vagy engedetlenségek lépnének föl, akkor az új kommunikációs technológiák és ter­melési eljárások (mindenekelőtt a CIM) segítségével be lehet vetni a lassan minden földrészre kiterjedő horizontális ala­csonybér-láncokat. A Swissair például éppen mostanában te­lepítette át az idáig Zürich körzetében működő könyvvitelét Indiába. Az USA hardverspecialistái időközben teljes fejlesz­tési részlegeket zárnak be Silicon Valleyben, mert a kombinált munkaerőt ötvenszer olcsóbban tudták beszerezni a moszkvai fizikai kutatóintézetekben. A munkaerőpiacok átalakulásából és deregulációjából idestova már a munkaerőpiramis maga­san képzett szektorai sem maradnak ki.

A proletariátus visszatérése és megújulása tehát a teljes világrendszer gyökeres strukturális átalakulásának felté­telei között zajlik. Feltétele a tőkés fejlődés különböző" fo­kainak átalakítása és kiegyenlítése. Ha ez a transzformáció kudarcot vall, akkor annak egész kontinensek dezindusztrializálódása és elnyomorodása lesz a következménye, a vi­szonylagos gazdasági stabilitás zónái pedig, amelyek már a 70-es és 80-as évek folyamári zsugorodásnak indultak, még tovább fognak szűkülni. A posztfordizmus ennek ellenére nem dezindusztrializációs modell, hanem a tőkeviszonynak egy vi­lágszerte radikalizált formája. A lezajlott deregulációk és struk­turális átalakulások eredményeképpen eddig ismeretlen mér­tékben terjesztette ki az olcsó munkaerő utáni világméretű hajszát. A posztfordizmus vagy toyotizmus a világ pénz­ügyi piacainak abbeli kísérletét testesíti meg, hogy újra kiterjesszék azt az egyetlen formát, amelyben a tőke a pénz- vagy az áruformával szemben ténylegesen szapo­rodik, tehát hogy kiterjesszék a termelési szakaszt. Az eh­hez elengedhetetlen jövedelmezőséget pedig szerte a vi­lágon főleg az ellenszolgáltatás nélkül kisajátított munka mennyiségének növelésével igyekeznek kikényszeríteni.

2. A Német Szövetségi Köztársaság fejlődése az Anschluss előtt és után

A 80-as években az NSZK is részt vett a globális átstruktu­rálódásban, ám radikális változásra egy ideig nem került sor. A változások kiindulópontját a strukturális munkanélküliség ké­pezte, amely 1983/84 óta a fellendülés ellenére is viszonylag magas szinten maradt. A látszólag változatlan kollektív szer­ződések díszletei mögött a vállalatok fokozódó mértékben vonták ki a termelést a normál munkaidő érvényessége alól, és külföldre telepítettek munkaintenzív részterületeket bérfel­dolgoztatás formájában. A normál munkanap mint a munkae­rő- és szociálpolitikai status quo modellje igen törékennyé vált. Az állami vállalatoknak a 80-as évek közepén meginduló pri­vatizációja ezen túlmenően megsemmisítette az állami foglal­koztatás számos privilegizált formáját. Nagy jelentőségű volt a munkaerőpiaci politika átalakítása is, amely egyre inkább elmosta a foglalkoztatottság és a munkanélküliség közötti éles határvonalat, és új parkolópályákat hozott létre az alulfoglalkoztatottak számára (foglalkoztatási társaságok, átképzéssel foglalkozó cégek stb.). Végül pedig egyre jobban kiüresedtek az állami juttatású közvetett bérelemek: a szociális ellátás rá­tája (a szociális juttatások és a GDP hányadosa) 'Í992 végén újra alatta maradt a 30%-os szintnek, míg a bérből történő levonások ezzel párhuzamosan a magasba szöktek. Összes­ségében a munkaerőpiaci viszonyok minden szinten foszladozásnak indultak, ám formálisan érintetlenek maradtak. Sőt, a szakszervezetek 1984/85-ben jól kifundált participációs mo­dellekkel (jelszó: „a munka humanizálása") időlegesen fel is tudták tartóztatni a munkáltatók szervezeteinek törekvéseit a csúcstechnológiát alkalmazó, magas bérszínvonal mellett dol­goztató szektorok átalakításának ügyében. Ám amíg a szak­szervezetek és a munkáltatók a szociális partnerség fátylával próbálták takargatni a lassan teret nyerő átalakulási folyama­tot, a 80-as évek közepétől működésbe lépett a szövetségi kormányzat ún. Deregulációs Bizottsága, azzal a céllal, hogy előkészítse a nyugat-német munkaerőpiac hozzáigazítását a világméretű deregulációs trendhez.

Az igazán mélyreható és visszafordíthatatlan változás azonban csak az NDK bekebelezésével következett be. A keletnémet népgazdasági potenciált 1990 őszén monetáris eszközök segítségével egyik napról a másikra megsemmisí­tették. Ezzel párhuzamosan az addig inkább csak csínján al­kalmazott deregulációs modelleket a Treuhand (a német Ál­lami Vagyonügynökség) ténykedésének formájában most tel­jes dühvel engedték rá az „új tartományokra". Az összeomló NDK-ban kezdetét vette egy féktelen neoliberális privatizáció, amelynek egyértelmű a kísérleti funkciója a teljes német gaz­daság számára. Eközben annak érdekében, hogy elejét ve­gyék az ellenőrizhetetlen méretű szociális lázongásoknak, a széles fronton működésbe hozott ipartalanítási folyamatot ki­terjedt munkaerőpiaci szabályozóeszközökkel párosították. Akárcsak a 80-as évek „reaganomics"-ének esetében, ahol az Egyesült Államok gazdaságának deregulációját összekapcsol­ták egy költségvetési deficitből finanszírozott fegyverkezési hullámmal, az NSZK konzervatív kormánya ezt a neoliberális rombolóakciót összekötötte egy a munkaerőpiac szükségletei által meghatározott hitelteremtéssel. A földrajzilag behatárolt deregulációnak keynesiánus munkahelyteremtő intézkedések­kel való ezen összekapcsolását, mely időközben beleütközött saját korlátaiba, „kohlonomics"-nak fogom nevezni.

A fenti egyedülálló kísérlet eredményeinek időközben utána is nézhetünk az állami, ill. szakszervezeti társadalomtudo­mányi és gazdasági kutatóintézetek folyóirataiban és szakér­tői véleményeiben. Az egykori NDK – a csatlakozás előtt az Európai Közösség országait tekintve értéktermelési képesség szempontjából közepes helyet elfoglaló állam – ipari termelési potenciálja majdnem egynegyedére zsugorodott. A valamikor csaknem 10 millió keletnémet foglalkoztatottnak ma szinte a fele munkanélküli, ebből jelenleg 4 millióan részben vagy tel­jes egészében a nyugat-német munkaerőpiaci politika költség­vetési juttatásaiból élnek. A működésbe hozott munkaerőpiaci szivattyú hivatalosan „hídszerepet" tölt be. A képzett ipari munkaerőt ti. mindaddig talonban kell tartani, amíg be nem indul a privatizációs politikától remélt önfenntartó gazdasági fellendülés. Már 1992 elején 2 millió olyan egykori NDK-pol­gárt találunk, aki rövidített munkaidőben dolgozik, tovább­vagy átképzésben vesz részt, foglalkoztatási társaságok tagja vagy korengedménnyel nyugdíjazták. Ezek száma időközben megkétszereződött, és folytatódott a munkaerőpiaci parkoló­pályák létrehozását szolgáló középtávú intézmények kiépíté­se. 1,2 millió regisztrált kelet-német munkanélküli és mintegy félmillió ingázó mellett megszilárdulnak a szabályozott alulfog­lalkoztatottság intézményei, a viharos szerkezetváltozást szo­ciálisan enyhítendő. A munkaerőpiaci politika ezen óriásira da­gadt integrációs pénztárainak árnyékában drámai módon megváltozott a kelet-német munkaerőállomány összetétele. A privatizált, ill. privatizáció előtt álló vállalatoknál erősen sze­lektív leépítésekre került sor, amelyek különösen a nőket, az idősebbeket és a képzetlen fiatalokat, ill. vendégmunkásokat sújtották. Létrejött egy igen rugalmas tartalék-munkaerőpiac, a nyugatihoz viszonyítva feleakkora jövedelmekkel. A 2 évvel ezelőtt megkötött kollektív szerződéseket, amelyek a nyugat­német bérszínvonalhoz való felzárkózást ígérték meghatáro­zott időn belül, időközben messzemenőleg megkurtították, tel­jesítésüket pedig húzták-halasztották. Mindezek a fejlemé­nyek erősen valószínűvé teszik, hogy a neoliberális rombolás szociális ellensúlyozására létrehozott munkaerőpiaci „híd" nem a szemközti parton, de a vágtató folyó kellős közepén fog végződni.

Az Anschluss eredményeképpen tehát immár Németország­ban is megtalálhatók az ipartalanítás gettói (akárcsak Fran­ciaországban), kombinálva egy széleskörű, tömeges elszegé­nyedés zónáival (mint Olaszországban és Mexikóban). Mind­ehhez a hátteret pedig az alulfoglalkoztatottaknak egy olyan felduzzasztott tartalék-munkaerőpiaca adja, melynek szabá­lyozási mechanizmusai fokozódó nyomás alá kerülnek a még keletebbre eső, még alacsonyabb munkabérű régiók versenye miatt. Az „egyesülés" évében a megnövekvő Németország hir­telen és egyúttal sajátos módon pottyant bele a tőkés világ­rendszer deregulációs hullámába. Az ország már most 4 millió szociális segélyből élőnek, 3,5 millió nyilvántartott munkanél­külinek (Nyugat-Németországban 2,3, Kelet-Németországban 1,2 milliónak) és 3,7 millió átképzési és munkahelyteremtő intézkedésekben „leparkírozott" alulfoglalkoztatottnak ad ott­hont. A regisztrált és a „leparkírozott" munkanélküliek együttes aránya már 20,6%-ra rúg. A 34 milliós munkaerőállományból 11,2 millió foglalkozás nélküli vagy marginalizált. A kialakult helyzet időközben összehasonlíthatóvá vált a Brüning elnöki diktatúrája alatt 1930/31-ben bevezetett deflációs politika munkaerőpiaci és szociálpolitikai következményeivel.

A csatolt területeken lezajló folyamatok drámaisága nem hagyhatta érintetlenül a teljes nemzeti munkaerőpiacot. A csúcstechnológia központjaiban foglalkoztatott munkások fo­kozódó nyomás alá kerülnek. Elbocsátási hullámok párosul­nak a beszállító ágazatokban végrehajtott tudatos tisztogató akciókkal és a normál munkaviszonyra irányuló átfogó táma­dásokkal. A rossz és rendszertelen munkakörülmények mind több szektorban válnak uralkodó normává. A postai szolgálat­ban mára az összes foglalkoztatott 70%-a részmunkaidős. 2,3 millió az olyan alulfoglalkoztatottak száma, akik nem tarthat­nak igényt a társadalombiztosítás juttatásaira. A felsőoktatás­ban tanulók 20%-a (elsősorban bérből élő) kereső. A sajtónál a foglalkoztatottaknak idestova több mint 60%-a csak egyéni alkalmazási szerződéssel rendelkezik. A mezőgazdaságban és az építőiparban alulfizetett szezon- és vándormunkaviszo­nyok terjednek el. Alvállalkozók és részmunkaidősök közvetí­tésével foglalkozó cégek sora specializálódott mindenfelé ar­ra, hogy az egyre több gazdasági szektor átalakítása nyomán kialakuló munkaerőproblémákat áthidalja, és elősegítse a bérkvóták csökkentését. Az alkalmi munkaerő piacán lezajló fellendülés méreteiről a hivatalos társadalomstatisztikából szinte semmit nem tudunk meg. Az információhiánynak egy még áthatolhatatlanabb fátyla borul a vállalkozó munkások je­lenségére, amelyet (mint a bérfüggőség legújabb formáját) egyáltalán nem tartanak nyilván. Gyökerei Nyugat-Németor­szágban egészen a korai 80-as évekig nyúlnak vissza, amikor egyre több munkanélkülivé váló és kritikus helyzetbe kerülő vett búcsút a hivatalos munkaerőpiactól, és „új vállalkozóként" próbált szerencsét. Ezeknek az ún. egzisztenciaalapításoknak több mint 50%-a a társasági jog értelmében véve 5 éven belül megszűnt, hogy ezután a hivatalos létminimum körüli, „szürke" átlagjövedelem mellett dolgozó, gazdaságilag függő helyzet­ben levő miniüzemek sorát gyarapítsa. Ezek száma az Ansch­luss után rohamosan megszaporodott. A szállítmányozási cé­gek alvállalkozóiként gürcölő teherautósofőrök száma 30 ezer­ről 70 ezerre emelkedett. Miközben a közepes és nagyválla­latok a számítógépes adatfeldolgozásra való átállás első hul­lámát követően elbocsátották az ezzel foglalkozó mintegy 400 ezer magasan képzett alkalmazottjuk egy részét, kialakult a PC-szövegszerkesztők, szoftverkereskedők és informatikai szaktanácsadók egy széles bázisa, amely idestova legalább 300 ezer vállalkozó munkást ölel fel. Ehhez jön még a városi gyorskézbesítő szolgálatok mintegy 15 ezer alkalmazottja, alighanem ugyanennyi árukézbesítő, a taxisofőrök döbbene­tesen megnövekvő, ám ismeretlen létszámú tábora, továbbá a bevándorlók közösségeinek nagyszámú új vállalkozója, amelyek közül eleve már csak azok létezését észleljük, akik kiskereskedőként vagy autószerelőként meg tudták tenni a nagy ugrást a családi üzem önellátó szegénységétől az üzleti gazdaságosságig. Minden elérhető információ amellett szól, hogy az NSZK a kritikus, ill. az informális munkaviszonyok tekintetében is óriási léptekkel közeledik a világrendszerben már uralkodóvá vált munkaerőpiac-politikai deregulációs me­chanizmusokhoz. A vállalkozó munkások és az alkalmi mun­kások időközben áthatják mind Nyugat-, mind Kelet-Németor­szágban az egyre erősebben szegmentált munkaerőpiaci pi­ramis egészét. Ez gyakorlatilag a posztfordizmusnak azon tendenciáját fejezi ki, amely szerint a munkáról lehetőség szerint le kell választani annak bérjellegét, és az ahhoz kapcsolódó szociális kockázatokat ki kell küszöbölni a foglalkoztatási viszonyból. A kényszervállalkozók munkája Németországban is tendenciálisan a munka uralkodó formá­jává válik a posztfordista termelési viszonyok legrosszabb helyzetű, „izzasztókamra-szegmenseiben". Ezzel a változó munkakultúrának egyúttal egy fontos szubjektív mozzanatát is kizsákmányolják: az egyéni autonómia, a munkaidő és a munka tartalmának saját meghatározása iránti igényt. A kiala­kult munkaerőpiaci struktúrát elhagyó, vagy abból kikényszerített vállalkozó munkások az átlagot meghaladó képzettség­gel rendelkeznek, valamint széleskörű kapcsolatokat ápolnak a képzés és a tudományos élet munkaerőpiaci parkolópályá­ival. Ennek ellenére állandó küzdelemben élnek a szegény­ség fenyegető veszélyével. Az a termelési rendszer, amely mint társadalmi uralmi viszony képes lesz majd ezeket az új munkaformákat tartósan a létminimum szélén tartani, ezáltal közvetett módon egy nagyon fontos erőforrásra tehet szert: ti. egy magas motiváltságú, személyes munkamagatartásra. Ez a minőségi munkaerő ennek ellenére nem részesül a kon­szernközpontok csoportmunkásainak és kitüntetett beszállító­inak biztosított dinamikus jövedelmekben és szociális bizton­sági garanciákban. A szegmentált munkaerőpiacon legfölül és egyúttal nagyon is lent magas színvonalú termelési ismeretek válnak tehát lefölözhetővé, gazdasági tényékké téve a jöve­delmezőségnek és hatékonyságnak a posztfordizmus által cé­lul kitűzött mennyiségi ugrásait. Ha messzemenően hiányoz­nak a társadalomstatisztikai és empirikus kutatások a kritikus munkakörülmények közötti foglalkoztatásról, valamint az új függő helyzetű, bár jogilag vállalkozói státuszú munkaerőről, akkor ez biztosan nemcsak azért van így, hogy ezzel egy koz­metikázott munkaerőpiaci statisztika javára elleplezzék az alulfoglalkoztatottság szektorának egyre drámaibbá váló ki­szélesedését. Elsősorban ugyanis az a cél, hogy árnyék­ban hagyják a meg nem fizetett munka összrnunkán belüli növekvő arányát, a tőkeviszony megújulásának és stabi­lizálódásának ugyanis ez az egyik fontos, ha ugyan nem a legfontosabb belső tartaléka.

3. A posztfordizmus vagy toyotizmus mint a globalizált osztályviszonyok nemzetállami tényezője

Az utóbbi két évben drasztikusan megváltozott német mun­kaerőpiaci viszonyokról adott fenti áttekintés után szeretnék most néhány hipotézist megfogalmazni annak a kérdésnek megválaszolására, hogy a közeljövőben milyen irányban ter­vezik továbbfejleszteni a munka világát a „német telephely" uralkodó elitjei. Először a tőkestratégiákkal foglalkozom, az­után a kormány és a kormányzati bürokrácia viselkedésére térek ki, s végül bemutatom, milyen válaszok és alkalmazko­dási módok várhatók a szakszervezeti-szociáldemokrata-zöld spektrumból.

3.1. A tőkestratégia

A japán modell időközben a német nagy- és középvállalatok vezetői szintjein is visszhangra talált. Eleinte csak egyes óri­áskonszernek, elsősorban a VW, az Opel, a Krupp és néHcihy informatikával foglalkozó vállalat kísérletezett a „csoportmun­ka" bevezetésével. Egy-két éve azonban gyorsan kiszélese­dett alkalmazási területe, és a „toyotizmus" adaptációja tanul­mányutak, nemzetközi kongresszusok, a híres 1991-es MIT-tanulmány, a Fiat-kísérlet és a japán autóipar angolszász „transplant"-jainak hatására mostanra az egész német vállalati kultúrát uralja. Kezdetben a kiemelkedően bérezett csoport-munkások „üzemi közösségekben" összekovácsolt elitjének „participációjától" várt termelékenységnövelő hatások álltak az érdeklődés előterében. Újra egyesítették a gyártást és a mi­nőségellenőrzést, csökkentették a munkafolyamat széttagolt­ságát, és egy „karcsúsított termelés" javára megbontották az irányítási apparátus despotikus törzskari szervezeti struktúráit. A recesszió jegyében azonban a felső vezetés most áttér a teljes beszállítói szféra átszervezésére és kizsákmányolási láncként való áthierarchizálására. A vállalatokról leválasztják a teljes termelőkapacitásnak mintegy háromnegyedét, a fel­adatok ellátását alvállalkozók és raktározó vállalatok „just in time" beszállítói láncára bízva. Ahol ellenállás bontakozik ki a diktátummal szemben, ott működésbe hozzák a mára nem­zetközivé vált alacsonybér-láncot.

Az új konszernkonglomerátumok fejlesztési és gyártóköz­pontjaiban fokozódó mértékben szipolyozzák ki a munkacso­portok informális termelési ismereteit, méghozzá az alaposan megtervezett hatáskörbővítések segítségével. Az emelkedő gyártási normákkal való harcban a minőségi körök gondos­kodnak a termelékenység „mennyiségi ugrásairól". A fordi módra szétszabdalt munkafolyamat eddigi üzemi despotizmusát ünnepélyesen sírba helyezik, hogy átadhassa helyét a csoportteljesítmények meghatványozásának. Felére kell csök­kenteni az új termékek eddigi idő- és anyagigényét, ugyanígy a beruházási hányadokat a berendezések és szerszámok esetében. Az eddigi teljesítőképességet drasztikusan csök­kentett raktárkészletekkel és az adminisztratív, ill. a termelő létszám folyamatos csökkentésével kell megduplázni. Ez vi­szont csakis akkor lehetséges, ha a dolgozók eddig nem ta­pasztalt mértékben azonosulnak az üzemi célokkal. A legutol­só futószalagmunkásoknak is vállalkozóként kell gondolkozni­uk, „önállóan" kell cselekedniük, és el kell fogadniuk a cégen belüli kollektív szerződéseket, bizottságokat és munkaügyi egyeztető fórumokat a konfliktuskezelés kizárólagos közvetítő eszközeiként. Ahogyan Japánban, úgy itt is el kell jutni a tel­jesítmény valamennyi testi, mentális és kognitív összetevőjé­nek zokszó nélkül elfogadott szüntelen kiaknázásáig.

Kezd kirajzolódni a konszernkonglomerátumokhoz rendelt beszállítói egységek új hierarchiája is. Ezen belül megkülön­böztethetünk rendszerszállítókat, sorozatszállítókat és szállítói alvállalkozókat. A rendszerszállítók általában megpróbálják át­venni a központok üzemi közösségeinek integrációs modelljét, a viszonylag stabil bér- és foglalkoztatási garanciákkal együtt. A hierarchia e szint alatti lépcsőfokain azonban a konszernek által diktált ár- és „just in time"-feltételeknek csak a szociális védelem elemeit túlnyomórészt nélkülöző munkakörülmények mellett lehet megfelelni. Ezekben a szegmensekben megjele­nik tehát a hétvégi túlóráztatás, a rosszul fizetett szezonmun­ka, a pótlékok nélküli két- és három műszakos foglalkoztatás, a közvetett bérelemek kiküszöbölése érdekében a kollektíva egyre nagyobb részének a társadalombiztosítási kötelezettség alóli kivonása, és megjelennek a legújabb migrációs hullámok tökéletesen jogfosztott, alulfizetett bérmunkásai is. A szállítási ágazatot is bevonják a flexibilizált termelési láncba, áthárítva ezzel a szállítás ütemezésével és a raktározással járó terhe­ket. A kis és közepes szállítmányozási vállalatoknál máris em­bertelen munkakörülmények uralkodnak.

Szeretném röviden bemutatni a Daimler-Benz példáján ke­resztül, hogyan is zajlanak konkrétan ezek az átalakulások. A vállalatnál több kongresszusra is sor került, melyeken a ve­zetés tagjait feleskették a toyotizálás új irányvonalára – utol­jára például egy 1900 fős tanácskozáson Berlinben, melynek a következő volt a mottója: „A konszern elgondolkozik". Ezzel párhuzamosan az új modellnek megfelelően munkásgyűlése­ket tartottak, hogy propagandisztikus eszközökkel biztosítsák a mindenkori üzem számára külső tanácsadókkal együtt ki­dolgozott tervezet elfogadását. Hogy a játék itt semmi esetre sem csupán a beszállító vállalatok munkásainak bőrére megy, azt a Mercedes-Benz wörthi teherautógyárának nemrég is­mertté vált üzemi kollektív szerződése is mutatja. Megkötése­kor azzal zsarolták meg a munkástanácsot és az ágazati szakszervezetet, hogy amennyiben nem fogadják el a diktált feltételeket, úgy az egész gyárat be fogják zárni, és vegyes­vállalatként a Cseh Köztársaságban nyitják majd meg újra. Minden normát 20%-kal megemeltek. Uralkodó termelési for­mává tették a csoportmunkát. Egy ún. „Állandó Javítási Prog­ram" keretében minden csoportnak évi 7%-os termelékeny­ségnövelésre kellett kötelezettséget vállalnia, és meg kellett szavaznia a három műszakos üzemet, valamint a minőségi hibák térítésmentes kijavítását. Mindez együtt jár egy egészen a középszintű menedzsment posztjaiig terjedő folyamatos lét­számleépítéssel, és most már a vezetésnek e szintjein is sor kerül a részmunkaidős foglalkoztatás drasztikus kiszélesítésé­re. Baloldali szakszervezeti csoportosulásokban végzett fel­mérések, valamint a még meglévő baloldali üzemi lapok tu­dósításainak tanúsága szerint Wörth már régen nem egyedi eset. A „toyotizálás" participatorikus látszata mögött egy radikális szanálási stratégia válik láthatóvá, amely lemond a tőkeintenzitás további fokozásáról, és a kizsákmányolá­si ráták ugrásszerű növelését tűzi napirendre. És ami a konszernek üzemeiben történik, azt még kíméletlenebbül és még következetesebben érvényesítik a beszállítói ágazatok­ban. Láthatjuk továbbá, hogy a szakszervezetek a termelés társadalmi viszonyainak átszervezéséhez nyújtott, gyakran a konszern üzemi tanácsai által kikényszerített hozzájárulásuk­kal tudván tudva a saját pusztulásuk útját egyengetik.

3.2. A német kormányzat stratégiája

A konzervatív kormányzat közvetlenül a volt NDK-ban folyta­tott monetarista-neoliberális transzformációs kísérlet kudarca előtt áll. Az iparpolitikai rombolást a deregulált újrakezdéssel összekötni hivatott munkaerőpiac-politikai „híd" időközben re­ménytelenül túlterheltté vált. Ezzel párhuzamosan a nemzet­közi valutaspekuláció támadást indított a „kemény márka" alapjai, és ezzel együtt az európai márkablokk-stratégia ellen, hogy így az NSZK-ban is kikényszerítsen egy visszafordítha­tatlan szerkezetátalakítást. Nem egyértelmű azonban, hogy a bonni kormányzati bürokrácia vajon nem akarja-e maga is tu­datosan a „kohlonomics" nyilvánvalóvá vált válságát. A mun­kaviszonyok és a szociális juttatási rendszerek deregulációjá­nak a volt NDK-ban már kipróbált kísérlete ugyanis csak egy látványos devizamenekülésnek és a GDP (bruttó hazai termék – az ország gazdasági teljesítményének mutatója; a szerk. megjegyzése) jelentős visszaesésének körülményei között ér­vényesíthető össznémet normaként. Azok a tervek, amelyek­kel a szövetségi kormány deregulációs bizottsága a 80-as évek vége óta házal, mostanra határozott cselekvési straté­giákká álltak össze. Eszerint a munkaerőközvetítés egész te­rületét üzleti alapokra akarják helyezni. Alkalmas ^törésponto­kat keresnek, hogy megingathassák a kollektív szerződések rendszerét. Határozottan teret nyer a szociális juttatások pri­vatizációjának a magán-hitelgazdaságba való becsatornázás értelmében vett koncepciója. Ilyen körülmények között azok az újabb keletű kezdeményezések, amelyek a nemrég elfo­gadott „föderális konszolidációs" programot (népszerű nevén Solidarpakt, azaz szolidaritási paktum) a szociális juttatások további leépítését javasolva gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják, egy soha nem látott munkaerő- és szociálpolitikai destabilizáció következő taktikai szakaszaként jelennek meg. Ennek legfontosabb jellemzői az alulfoglalkoztatottság parko­lópályáinak (foglalkoztatási társaságok, át- és továbbképzés) fokozatos felszámolása, leépítések az egészségügyben, a munkanélküliek, a betegek és rokkantak „bérhelyettesítő jut­tatásainak" korlátozása, a szociális segélyek normatíváinak csökkentése. A kormányzatnak szándékában áll, hogy a ke­let-német munkaerőpiaci politika hídfunkcióinak túlnyomórészt deficit spendingjét még ebben az évben a bérjövedelmek köz­vetlen újraelosztásával váltsa fel. Összességében a szociális rendszer lebontása felé tett egyre határozottabb lépésekből mind világosabban bontakozik ki egy stratégiai forgatókönyv. Eszerint messzemenőleg megnyirbálják az össznémet szociá­lis rendszer alapvető vívmányait, és magán a német gazda­ságon belül is lépcsőzetes bérskálákat tartanak készenlétben, amivel mind keleten, mind nyugaton felszámolják az általános létbiztonságot garantáló bérezést. A toyotizált kizsákmányolá­si piramis által jellemzett munkaerő-politikai vadnyugatnak a munkaerőpiaci struktúrák liberalizációjával és a szociális jut­tatások elapasztásával egy olyan értékesülési modellt kell ren­delkezésére bocsátani, melyben a GDP-nek végül több mint kétharmad része súlyos kizsákmányolási viszonyok eredmé­nye.

3.3. A szakszervezetek, a szociáldemokrácia és a zöldek alkalmazkodási politikája

Nyolcvanas évekbeli participációs modelljeikre való hivatko­zással (jelszó: „a munka humanizálása") a szakszervezetek újabban közvetítőnek ajánlkoznak a vállalati vezetőségeknél és a gazdasági szövetségeknél az új toyotista kísérlethez. Ar­ra apellálnak, hogy nélkülözhetetlenek a dolgozók és a me­nedzsment között meghirdetett hatékonyságnövelő konszen­zus megteremtésében, mivel kizárólag az garantálhatná továbbra is az eddig általuk őrzött szociális békét, ha a szak­szervezeteket bevonnák az új üzemi és üzemek fölötti koope­rációs kapcsolatokba. Ezzel párhuzamosan azzal próbálkoz­nak, hogy a mérsékelt toyotizmus e modelljét az Európai Kö­zösség szintjén Európai Üzemi Tanácsok és európai partici­pációs fórumok intézményesítése útján támogassák. A szak­szervezetek vezetése eközben különös hangsúlyt helyez arra, hogy magát lényegében csak a konszernközpontokban és a beszállítói hierarchia legmagasabb fokán dolgozó magas jö­vedelmű munkásrétegek képviselőjének tekinti. Annak ellené­re, hogy a szakszervezetek körül csoportosuló társada­lomtudósok az elmúlt években igen komolyan foglalkoztak a proletarizálódási folyamat súlyos tendenciáival, a szakszerve­zeteknek a jövedelempolitikai status quo érdekében tett erő­feszítései továbbra is a „toyotizált" törzsgárda munkások zsu­gorodó felső rétegére fognak korlátozódni. Ám ahogy azt a wörthi Daimler-Benz példáján megmutattam, még a munkae­rőpiaci piramisnak e csúcsain sem érvényesülhetnek többé a szakszervezetek döntésbefolyásolási lehetőségei. Az NSZK szakszervezetei rendkívül szelektív alkalmazkodási politikájuk­kal kilátástalan helyzetbe manőverezték magukat, és most már aligha fogják elkerülni a posztfordista társadalmakra ál­talánosan jellemző deszindikalizálódást.

Társadalomtudományi tanácsadó testületeik vezetése alatt a szakszervezetek valójában már régóta új aktivitási területek után kutatnak. Abból a feltétlenül helyes becslésből indulnak ki, hogy a tőke feltartóztathatatlan mobilizálódása és globali­zálódása a továbbiakban értelmetlenné teszi azokat a nem­zetállami szinten vívott harcokat, amelyek a bér- és a tőkejö­vedelem közötti kapcsolatokat tűzik napirendre a teljes bérből élő lakosság érdekében. Tabunak számít viszont a toyotizálás egyetlen életképes alternatívája, ti. a szakszervezet szervezeti formáinak nemzetközi kiterjesztése, ami megfelelne a kizsák­mányolás horizontális (vö. alacsonybér-lánc) és vertikális (vö. konszernkonglomerátumok) nemzetközi kiterjesztésének. E­helyett néhány társadalomtudós a 80-as évek második fele óta kizárólag nemzetállami szintben gondolkozva a kínálati el­mélethez történő stratégiai alkalmazkodást ajánlja. A bérjöve­delmek és a profit közti elosztási viszony vizsgálatának elvi feladása után álláspontjuk szerint a továbbiakban a bérből élők egészében zsugorodó jövedelme az, ami „igazságosan" újraelosztandó. Ez a főként a Német Szakszervezeti Szövet­ség oberurseli szövetségi iskolájának oktatói, valamint a Max Planck Társaság társadalomtudósai által képviselt alkalmaz­kodási koncepció időközben aztán támogatásra talált néhány ökolibertariánus elképzelés képében. Ezek már hosszabb ide­je szorgalmazzák a munkaviszonyhoz kapcsolódó társada­lombiztosítási rendszer felváltását egy államilag garantált „alapbiztosítással". Az eredmény a bérek dinamikus fejlődésén alapuló növekedési elmélet minden válfajának, továbbá vala­mennyi olyan gondolatkísérletnek elvi elutasítása, amely kiáll­na egy, a poszt-keynesiánus stratégiák értelmében vett, nem­zetközileg összehangolt anticiklikus válságkezelés mellett. Ez végső soron a világméretű neoliberális válságelmélyítés programja előtti meghátrálás, hiszen elvetik a keresleté­lénkítés minden társadalom- és gazdaságpolitikai eszkö­zét, és alapjában adják fel a bérhányad és a tőkejövede­lem közötti kapcsolat népgazdasági szabályozásának igé­nyét. Ez a kapitulációs nyilatkozat az elmúlt két évben a „tu­dományosan megalapozott tanácsokkal megfelelően ellátott" szakszervezeti stáboktól kezdve a Toscana-selyeminges SPD-unokageneráción keresztül a reálpolitikailag megvilágosodott zöldekig mindenütt érvényre jutott. A szakszervezetek, a szo­ciáldemokrácia és nyomukban a zöldek már csak arra képe­sek, hogy cselekvési alternatívákat kínáljanak a „karcsúsított termelés" és a „karcsúsított állam" közötti kapcsolatok újjá­szervezéséhez. Lényegi különbségeket már nem mutatnak a konzervatív kormány és a kormányzati bürokrácia stratégiai irányvonalához képest. A közgazdaságilag megalapozott és ökolibertaríánizmussal nemesített jóléti állami reformizmus im­máron észrevétlenül az NSZK-ban is letűnt a történelem szín­padáról.

Ám időközben készen állnak az új politikai alternatívák. A kialakulóban levő munkavállalói törzsgárda-kisebbség meg­nyerésére irányuló „közvetítő-koncepció" máris illuzórikusnak bizonyult. Egyre inkább a szakszervezeti-szociáldemokrata­zöld stratégák érdeklődésének homlokterébe kerülnek tehát a toyotizált munkaerőpiac alárendelt, válságos helyzetben levő szegmensei. Ezek a politikusok arra voksolnak, hogy a köze­ledő új proletariátus szegmentált főmezejét kell saját igazga­tásuk alá vonni. Ez az újraorientálódás programszerű formá­ban elsőként a 90-es évek elején, az ÖTV szakszervezet kö­reiben vált szalonképessé („A közalkalmazottak jövője" címet viselő programban), ideiglenes szintézise pedig a Friedrich Ebért Alapítvány legújabb évkönyvében olvasható. Eszerint nyugaton is meg kell honosítani azt a „hídszerepet", amelyet az aktív munkaerőpiaci politika az NDK-ban betölt, hogy en­nek struktúráiból kiindulva ki lehessen alakítani egy össznémet „másodlagos munkaerőpiacot". Ez azt jelenti, hogy a 90-es évek végéig összesen mintegy ötmillió főt kell infrastruk­túra-orientált foglalkoztatási társaságoknak és továbbkép­zési programoknak felszívniuk, és jóval alacsonyabb bérért a jól megfizetett törzsgárda-munkaerő „elsődleges piacának" tartalékseregeként készenlétben tartaniuk. E szint alatt pedig létre kell hozni egy további, ti. egy „harmadik munkaerőpiacot" is, amely az eddigi szociális és munkanélküli segélyek stb. egyesítésével a tartós munkanélkülieket, a fogyatékosokat és a leszakadókat becsatornázza egy ökoszociális-kulturális szolgálatba. Csak az részesülhetne az adóátcsoportosítások­ból finanszírozott „alapbiztosításból", aki az itt felkínált mun­kákat elvégzi. Az ehhez kapcsolódó jövedelemnek ismét csak a „megfelelő mértékben" alatta kell maradnia a foglalkoztatási társaságok tagjai, ill. az átképzésben részt vevők átlagos ja­vadalmazásának. A „harmadik munkaerőpiac" feladatát abban látják, hogy megakadályozza a rendszer társadalmi destabili-zációját, és jobb belátásra bírja a notórius munkakerülőket. Amíg a megtépázott és önpusztító reformizmus teoretikusai a kritikus helyzetű munkaerőpiaci szegmensek kézben tartásá­nak hatékonyan adminisztrált kiterjesztésén – és ezzel a saját maguk számára biztos jövedelmet garantáló funkciókon – törik a fejüket, a közeledő posztfordizmus proletariátusával szem­ben egyúttal újszerű erőszak mechanizmusokat is készenlét­ben tartanak. Persze, ha visszapillantunk századunk történel­mébe, és fölvonultatjuk magunk előtt a 30-as évek válsága idején a tömeges munkanélküliség és a pauperizálódás ke­zelésére tett kísérleteket, ezek az eszközök már nem is fog­nak annyira újszerűnek tűnni. Éppen szakszervezeti-szociál­demokrata-zöld körökből érkeznek kezdeményezések a féke­vesztett kapitalizmus megregulázására – kényszermunka al­kalmazásával. Ha jól látom, és a baloldal sem tűzi sürgősen napirendre a jelenséget, hamarosan már csak az ördög és Belzebub között választhatunk majd. A Német Duzzasztóme­dence konzervatív elitje az ipari kapitányok és a nemzetközi finánctőke nyomása alatt máris a munkaerőpiaci és szociál­politikai szabadeséssel kísérletezget, amit széleskörű kisod­ródás, tömeges elszegényedés és gettósodás kísér. A tiszte­letre méltó exreformizmus pedig eközben intézményi túlélésé­ért küzd, amikor a szociálpolitika olyan eszközeit ajánlgatja, mint a kényszerszabályozás vagy a kényszermunka lépcső­zetes rendszere.

4. Egy megújult szocialista osztályorientáció lehetőségei és korlátai

A nyilvánvalóan visszafordíthatatlanná vált gyökeres társa­dalmi átalakulás kilátásai valóban nem adnak okot az optimiz­musra. Különösen érvényes ez a német viszonyokra, hiszen itt az NDK bekebelezéséből kiindulva olyan gyökeres társa­dalmi átalakulás zajlik le hihetetlen gyorsasággal, amely a tő­kés világ más vidékein már a 80-as évek eleje óta, és sokkal fokozatosabban folyik. Az „új tartományokból" kiinduló drámai pauperizálódási folyamat egyre gyakrabban torkollik erősza­kos tiltakozási akciókba, amelyek többnyire az új tömegnyo­mor ellenségeskedésektől szétszabdalt gettóin belül adják ki dühüket. Kialakult egy új rasszista ifjúsági mozgalom, amely a kormányzat hivatalos rasszizmusára támaszkodik, és a pauperizálódott gettókon belül elkezdi erőszakosan újratermelni a posztfordista társadalom könyöklő-morálját. A baseball-ütők és az államtitkári slepp szövetsége mára veszélyes szelepe­ket nyitott ki, hogy a szociális biztonság és a perspektivikus jövő elvesztését az új bevándorlási hullám és a továbbra is kirekesztett külföldi lakosság rovására kompenzálja. A rasszizmusnak ez a röviddel ezelőtt még lehetetlennek tartott feltámadása (mint az osztályuralom közvetítő- és mozgás­formája) egyre nehezebbé teszi, hogy a teljes visszataszítóságában megjelenő új proletárságot a maga összessé­gében – tehát a jelenleg még mindig lefelé csúszó eleme­ket is beleértve – változatlanul egy szocialista politika kiindulópontjának tekintsük. Ettől függetlenül homokra épült minden olyan antirasszista kezdeményezés, amely figyelmen kívül hagyja a „szociális kérdést", és ezzel le­mond arról, hogy az új proletariátusnak minden egyes ré­tegét megszólítsa. A lumpenproletár fajgyűlölet jelensége csak akkor számolható fel, ha az agresszió szenvedő alanya­inak védelmét szolgáló, kétségkívül szükséges intézkedéseket olyan stratégiai-politikai kezdeményezésekkel kötjük össze, amelyek az új proletariátus valamennyi rétegéből kiindulva ké­pesek felvázolni egy új, forradalmi osztálypolitika hiteles pers­pektíváját. Amennyiben nem ezt tesszük, úgy tétlenül áten­gedjük a szociális kérdést a neonácik és a kormányzati bü­rokrácia általi „újraszabályozásnak". Pedig ez utóbbi a társa­dalom proletarizálódásának a rasszizmus eszközeivel való el­kendőzése érdekében kezdi az „erőszak állami monopóliumá­nak" egyre nagyobb szeleteit gyanús szélsőjobboldali alvállal­kozókra átruházni.

Főleg a proletariátus kialakulási folyamatának ez az új, rasszista hordaléka az, ami bennünk, marginalizált vagy az államszocializmus bukása által lejáratott baloldaliakban félel­met kelt. De félelmetes az intézményes munkásmozgalom ez­zel párhuzamosan megfigyelhető önpusztítása is, valamint az, hogy ezekben a körökben a kényszermunkaviszonyok meg­honosításához folyamodnak. A félelem azonban nem lehet egy emancipatorikus szocialista politika alapja. Csak a félelem alapjául szolgáló összefüggések osztályelemzés általi feltér­képezése eredményezhet fogódzókat a társadalmi felszaba­dítás alternatívájához. Csakis ilyen körülmények között válik aztán lehetségessé, hogy a rasszizmustól és a kényszermun­kától való „nagy rettegésből" kiindulva a felmerülő társadalmi kérdésekre forradalmi válaszok szülessenek. Ezek az aktuális viszonyok ismeretében eleinte természetesen illuzórikusnak, de legalábbis utópikusnak hatnak. Ennek ellenére nekünk is készen kell állnunk, hogy a posztfordista módra lecsupaszított új osztálytársadalom kirajzolódó struktúráiból kiindulva újra át­gondoljuk azt, ami látszólag elgondolhatatlanná vált. Ha sike­rül megállapodnunk ebben a néhány kiindulópontban, akkor én az aktuális változásokban esélyeket és lehetőségeket is látok egy előretekintő szocialista politikára.

Az első pozitívumot abban látom, hogy mi, baloldaliak a 60-as és 70-es évekkel ellentétben egy ideje magunk is köz­vetlenül érintettjei vagyunk a társadalmi átrétegződéseknek. Az idősebbek közülünk még nagyon jól emlékezhetnek a konf­liktusra, amelyet akkoriban az a politikai döntés váltott ki, hogy az ember elhagyja az „educated society-t", és „csatlakozik a munkásosztályhoz". Ez a probléma ma már nem időszerű. A baloldaliak zöme manapság maga is-kritikus szociális hely­zetben van: vagy flexibilizált munkakörülmények között kell dolgoznia, vagy pedig – önként vagy kényszerből – a vállal­kozó munkások táborát gyarapítja. Ahogy felmérések mutat­ják, ez a tendencia Nyugat-Németországban a 90-es évek ele­jétől kezdve tovább erősödött, míg Kelet-Németországban a politikai tisztogatások következtében szinte az egykori NDK teljes szakmai elitjét érinti. A személyes osztályhelyzet és a szocialista pártállás közötti szakadék az általános reproletarizálódás sodrában szinte teljesen eltűnt. A szocialista politikát, amennyiben magunkat többé nem tekintjük az aktuális osz­tályfejlődés feltételeitől és trendjeitől függetlennek, egyre in­kább közvetlenül proletár politikának is nevezhetjük.

Második pozitívumként – még ha meglehetősen paradox módon hat is – azt a tényt szeretném elkönyvelni, hogy idő­közben a szocialista, kommunista, szociálforradalmár és anar­chista politika valamennyi fegyveres és fegyvertelen változata és elképzelése zátonyra futott. A 70-es évek folyamán a nyu­gat-német újbaloldal éppen saját magát bénította meg min­denféle frakcióharcokban. Ezt csak súlyosbította aztán az ál­lamszocializmus bukása, de ugyanígy az intézményesült mun­kásreformizmus fokozódó önrombolása is. Ha a baloldal újjá­szerveződéséről szóló vita közös nevezőjének az aktuális osztálypolarizáció elemzését és a kizsákmányolás alapvető elutasítását jelöljük ki, annak szociálrasszista megjelenési for­máival együtt, akkor egy széleskörű párbeszéd során végre elfogulatlanul megegyezhetünk abban a kérdésben, hogy mi a teendőnk a 21. század fordulóján. A priori tilos azonban valakit a baloldali spektrumon belül korábban elfoglalt állás­pontja miatt kirekeszteni. Mindig szem előtt tartva, hogy saját egyéniségük nyilvánul meg a „szociális kérdés" újra megnyi­tott vitájában, végre ismét párbeszédre kerülhet sor szociál-forradalmárok, autonómok, szocialisták, kommunisták és bal­oldali szakszervezeti aktivisták között. Annak a ténynek, hogy Phönix nem balos múltak és államszocializmusok romjaiból fog feltámadni – már ha egyáltalán -, meg kellene érdemelnie egy nyílt, előítéletek nélküli és bázisdemokratikusan megala­pozott újrakezdést.

Végül a szocialista újrakezdés szempontjából alighanem legfontosabb pozitívum abban áll, hogy erre a proletariátussal való, általam is szorgalmazott közösségvállalásra egyre in­kább globális összefüggésben kerül sor. Minden továbbra is létező differenciáltság mellett a 21. század küszöbét az osz­tályhelyzetek nemzetközi nivellálódása jellemzi, ami ugyanúgy felszámolja az első, a második és a harmadik világ közti ed­digi különbségeket, mint a társadalmi emancipációs mozgal­mak „nemzeti" keretekben tartására törekvő stratégiákat. így idővel összefüggésbe kerülhet a szociáldemokrácia romjai fö­lött kirajzolódó kínálati gazdaságtani uralom és az osztályharc tapasztalatainak globális áramlása. És ahogyan a társadalmi felszabadítás mint a globalizált posztfordizmus alternatívája már csak nemzetközi keretekben elképzelhető és megvalósít­ható, ugyanúgy nem deformálhatja többé a reform vagy forradalom kérdése körül kialakuló, kínzó cél-eszköz konfliktus sem. A toyotizált világrendszer mint radikalizált uralmi viszony saját tagadásával viselős. Egy nemzetközi keretekben meg­újuló baloldalnak észre kellene vennie az ebben rejlő esélyt, és ki kellene építenie egy az egész világot átfogó informáci­óhálózatot, így általánosítani lehetne a proletarizálódás és a pauperizálódás elleni harc során a horizontális és vertikális kizsákmányolási lánc legkülönbözőbb szintjein kikristályosodó tapasztalatokat. Ebben az együttműködésben el fognak tűnni a földrajzi jelentőséghierarchiák és az osztályon belüli kom­munikációs problémák. Az egész világon közvetlenül tanulha­tunk majd egymástól és egymásért. Azok a jelentések, ame­lyek a japán transznacionálisok észak-amerikai és délkelet-ázsiai „fransplant"-jaiban bekövetkező összeütközésről tudó­sítanak a szakszervezeti "job control" és a „karcsúsított" gyár­tóvonalak között, ugyanabba az összefüggésbe tartoznak majd, mint az agrárszövetkezetekért vívott harcok El Salva­dorban vagy a dél-afrikai apartheid szétzúzása, mint a brazil földmunkás-szakszervezetek „sem terra"-mozgalma, a kelet-európai munkanélküliek kezdeményezései és a hátrányos helyzetűek akciói a privatizált postavállalatok és a részmun­kaidősöket kiközvetítő cégek ellen. Kiegészülnek majd azok­nak a sajátos tapasztalatoknak a feldolgozásával is, amelyek­re a kelet-európai „vállalkozó munkások" tesznek szert a sub contact-rendszerek, a hétnapos munkahét és az elszegénye­dés elleni harcban, és amelyek a „lavoro autonomo" körül zaj­lott vitákat eddig nem sejtett dimenziókba fogják kiterjeszteni. Ennek előfeltétele mindenesetre az új proletariátus teljes te­vékenységének állandó helyi és regionális összehangolása, hogy át lehessen törni a deregulált munkaerőpiacok alapve­tően mindenütt egyforma, csak mennyiségileg különböző szegmentációját „törzsgárdamunkásokra", hátrányos helyzetű­ekre, vállalkozó munkásokra és munkanélküliekre. Az akciók­ban aztán közvetlenül kombinálnák a helyi elleninformáció speciális eszközét a nemzetközi tapasztalatcserével. Ennek eredményeképpen létrejönnének egy megújult proletár ellen­kultúra; csírái. Ezek Németország esetében a legrövidebb időn belül megszilárdíthatnának egy társadalmilag megalapozott antirasszizmust, amennyiben egy jellemzően kiválasztott „társadalmi gyújtópont" körül az új proletariátus minden rétegét be tudnák vonni a magasabb jövedelemért és ked­vezőbb munkakörülményekért folytatott harcos megmoz­dulásokba, és ily módon példaszerűen feloldanák a „né­met telephely" szociálrasszizmusát a hazátlan prole­táregyenlőség kultúrájában.

E három alapfeltevésből kiindulva támogatom helyi, ill. re­gionális munkáskörök létrehozását. Ezeket az információcsere és a koordináció helyszíneiként kell felfogni, aminek az a cél­ja, hogy egy bázisdemokratikusan kialakított küldöttrendszer alapján állva elősegítsék munkanélküli kezdeményezések, al­kalmi munkás-mozgalmak, menekült munkás-körök, a munka-erőpiati piramis magasabb fokain pedig a baloldali szakszer­vezeti irányultságú üzemi csoportok újraélesztését. Mihelyt ki­rajzolódnak a „from the bottom up" regionális kezdeményezé­sek megszilárdulásának első jelei, a munkásköröknek meg kell kezdeniük a helyi kizsákmányolási piramis sajátos jellem­zőinek vizsgálatát és egy sok-etnikumú proletár ellenkultúra megszilárdításához szükséges legfontosabb feltételek megha­tározását. Innen meg lehetne aztán tenni az első lépéseket az akciómező kiszélesítésének és nemzetközivé tételének irá­nyába. Ide tartoznak már egy nagyon korai stádiumban a transznacionális konszernkonglomerátumok dolgozói ellenál­lásának összehangolására irányuló törekvések. A magasabb jövedelmekért és jobb munkakörülményekért folytatott harcok nemzetközi koordinálásával ugyanezt szolgálnák az alacsony­bér-láncok megsemmisítésére tett erőfeszítések is. Mindenkor különleges szerepet fognak ebben a folyamatban a „vállalkozó munkások" játszani, mivel ők a toyotizált munkaerőpiaci pira­mis minden szintjén jelen vannak, és a világ minden régiójá­ban mobilak. A közúti teherfuvarozás többnyire vállalkozóként működő munkásai például összehangolt pontszerű sztrájk­akciókkal a legrövidebb időn belül megbéníthatnák konszern­konglomerátumok egész sorának „just in time"-hálózatát. Ez egyúttal óriási segítséget jelentene a környezetszennyezés el­leni harcban.

Ez a javaslat kétségtelenül azon áll vagy bukik, hogy csak­ugyan sikerül-e a széttöredezett részmunkaerőpiacok számá­ra a harcnak olyan formáit kialakítani, amelyek létrehozzák a munkások viselkedési- és életformáinak széleskörű kollektivi­zálását. Úgy vélem, ennek megvan a lehetősége, feltéve, hogy a munkáskörök magukat a bázisdemokrácia talaján álló, továbbépítkezésre alkalmas intézményeknek tekintik, ame­lyekben egységet alkotnak a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai érdekek. Ennek az egységnek érdekében először is meg kellene törni az új munkásosztálynak azt a társadalmi és kulturális elszigeteltségét, amelyet a toyotizált kapitaliz­mus immár második valósággá vált tömegmédiumai hoztak létre. Saját információs rendszereket kell tehát kiépíteni, ame­lyek ötvözik az üzlet fennhatósága alól kivont és kirekesztő struktúráitól megfosztott kultúrát a hétköznapok kis társadalmi harcairól tudósító hírekkel. Másodszor ki kellene kísérletezni a harcnak olyan gazdasági formáit, amelyek radikális tagadá­sát képeznék az amúgy is halálraítélt centralizált, egységszak-szervezetes „collective bargaining"-nek. Jövedelemért és „on the job" munkakörülményekért folytatott helyi harcokra van szükség, amelyek alulról fogják majd újra összekapcsolni a szegmentált rész-munkaerőpiacokat. Politikailag ez az új, militáns bázisdemokratikus mozgalom aztán arra is képes volna, hogy megfékezze a szociális juttatások radikális megnyirbá­lását, valamint fellépjen az állam hatalmi és szelekciós mo­nopóliumának rasszista radikalizálódásával szemben csakúgy, mint a másodlagos és harmadlagos kényszermunkaerő-piac megszilárdulása ellen.

Ha ebben az összefüggésben rekollektivizálásról beszélek, akkor nem a letűnt munkásmozgalom politikai-centralisztikus tekintélyi struktúráit értem ezen. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kell találni az önszerveződés azon formáit, amelyek sikeresnek bizonyulva is bázisdemokratikusak, decentralizál­tak és nemzetköziek maradnak. A szocialista-proletár identi­tás alapjaként a deregulált proletariátus új típusú szubjektiviz­musát kellene elfogadni, annak soknemzetiségű struktúráival, sokrétű szakképzettségével, a tekintélyelvtől mentes emberi kapcsolatokhoz való ragaszkodásával együtt. Ezen új szub­jektivizmusnak hiteles és vonzó alternatívát kellene állítania a posztfordista könyöklőtípus hiperegoista karrierizmusával szemben, amely gúnyt űz a conditio humana legelemibb kö­vetelményeiből. A kollektivizálás szervezeti megoldásai csak annyiban kívánatosak, amennyiben nélkülözhetetlennek lát­szanak ahhoz, hogy visszafordítsuk a konszolidált és egyéni­leg kialakított életmódok – elsősorban a kritikus helyzetű, il­letve a vállalkozó munkásoknál megfigyelhető – fokozódó alá-rendelődését a deregulált kapitalizmusnak, és megállítsuk a drámai módon növekvő elszegényedést. Meg kell semmisíteni a posztfordizmus központi kizsákmányolási csapdáját, amely kisajátítja az új egyéniséget, amennyiben társadalmilag elszi­geteli, és fokozódó mértékben kizárja a munkavállalói viszony­ból. Erre a célra olyan konfliktuskezelő stratégiákat kell kifej­leszteni, amelyek elősegítik a tanulási folyamatok beépülését az önálló személyiségbe: rövid időtartamú, kreatív" harci for­mákat, melyeket gyorsan váltakozó helyszín és egy bármikor újra felmondható status quo rövid szerződési futamidői jelle­meznek. A tőke újsütetű mobilitásának és kizsákmányolási mechanizmusainak sokszínűségével az osztályharc mozgé­kony, decentralizált, bázisdemokratikus és kreatív módszereit kell szembeállítani: egy részmunkaidősök kiközvetítésével fog­lalkozó cég rövid távra társult alkalmi munkás-csoportok általi kijátszásától kezdve okosan kombinált házfoglalási és lakbér­harcokon keresztül egészen a komputerizált munkahelyek sokszínű szabotázsstruktúrájáig. A nemzetközi munkáskörök­nek egy érettebb fejlettségi szakaszában aztán azzal is meg kell próbálkoznunk, hogy egy átfogó szocialista perspektívát állítsunk a tőkés világrendszerrel szembe. A „thinking the unthinkable" azt is jelenti, hogy már most el kell kezdeni Karl Marx, Rosa Luxemburg és Michal Kalecki örökségének to­vábbgondolását.

A világtársadalom toyotizálása folyik, és nem fog megkímél­ni minket sem. Napirendre tűzte a munka világának globális reproletarizálását. Baloldaliakként nekünk az ebből a folya­matból létrejövő új osztály felé kell fordulnunk, felajánlva ta­pasztalatainkat, anélkül azonban, hogy uralkodni akarnánk rajta. Ahelyett, hogy továbbra is korlátolt akciócskákra fecsé­reljük el energiáinkat és kölcsönösen megbénítjuk egymást félelmeinkkel, inkább meg kellene ragadnunk az új osztályvi­szonyok adta esélyeket, és be kellene kapcsolódnunk egy szocialista-egalitárius gyakorlat kikísérletezésének kreatív munkálataiba.

(Fordította; Bellon Erika)